A NEMZETI ELLENÁLLÁS LAPJA

„Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.”

A

NEMZETI

2007. szeptember

ELLENÁLLÁS

Dsida Jenõ

LAPJA

IV. évfolyam 6. szám

222 Ft

A TARTALOMBÓL: PATKÁNYOK HONFOGLALÁSA • JÖNNEK! • HOLOCAUST IPAR ˝ ZO ˝ RE 20 MILLIÓ MAGYART! • NEMZETI PANTHEON • EMLÉKEZÉS ISTÓCZY GYO

2

2007. szeptember

LÁSS, NE CSAK NÉZZ! Dobszay Károly rovata “Jó ez a kis újság, csak kár, hogy fasiszta” – mondta nemrég egy távoli ismerõsöm, akinek véletlenül került kezébe a FRONT egyik korábbi száma. A kádári paradicsomban nevelkedett és a judeobolsevista agymosógép által „tisztára” mosott honfitársamnak hiába is magyaráznám, hogy mi is valójában a fasizmus, mi a német nemzetiszocializmus és mi a FRONT szellemisége közötti különbség, úgysem értené. De ezen nem is csodálkozhatunk. Egyik nagy francia tudós egyszer elkezdte írni „Az emberi butaság története“ címû könyvét és el is jutott az elsõ kötetig. Akkor aztán abbahagyta az egészet, mert rájött, hogy a témát 200 kötetben sem tudná kimeríteni. Egy magyar publicista pedig hatalmas – legalább 600 oldalas – könyvet írt arról, hogy az emberiséget hiedelmek kormányozzák. Hiedelem az, hogy a középkor „sötét“ volt, hogy a demokrácia a „legemberibb“ életforma, hogy a vallás „népbutítás“ és persze sötét hiedelem, vagy az emberi butaság történetének egyik fejezete az is, hogy a fasizmus valami rémületes és szörnyû munkásnyúzás volt. Engedjék meg a tisztelt olvasók, hogy most kivételesen a témakör egyik legjobb ismerõjének számító Marschalkó Lajos szavait idézzem: „Azok a fiatal magyar testvéreink, akik a szovjet kobra bûvölô szemét még mindig nem tudták elfelejteni s akik minden rosszra azt mondják, hogy „ fasizmus“, sohasem olvasták Mussolini mûveit. Semmit sem tudnak a Carta del Lavoro-ról és fôként fogalmuk sincs arról, hogy az 1919-es évben az úgynevezett „ fasizmus“ hozta az olasz munkásnak a biztosított munkabért, fizetéses szabadságot, öregségi biztosítást, a szabadidô mozgalmat, a Pontini mocsarak kiszárítását, az Egyház és az állam között kötött kiegyenlítô békét. A fasizmus hozott olyan diktatúrát, amely tulajdonképpen nem volt diktatúra, mert fölötte király uralkodott, a Pápa áldását élvezte és az egykori szakszervezeti vezérek együttérzésére támaszkodott és a szindikalizmus formájában pontosan azt valósította meg, amit a magyar októberi forradalom nem tudott elérni: a munkástanácsok és paraszttanácsok uralmát. Hogy ezeket „Fascio“-nak hívták, az nem jelent mást, minthogy az egységet, a különféle

társadalmi osztályok összefogását hirdették, a nemzeti egységet jelképezték. Ugyanazt, amit a magyar forradalom is akart. Mindezen felül a „Fasizmus“ tulajdonképpen egy de-politizált társadalmat akart, amelyben az államvezetés nem a politizáló pártvezérek marakodásában, vagy tehén-alkuszságán alapszik, hanem a nép hivatási rendek szerint választott uralmán. Mert – ugyebár – nem más, mint vak hiedelem, hogy a népuralmat csak a fogantyús szavazógép uralmán keresztül lehet gyakorolni és csak az a népuralom, amelyben 5-6 párt hazudik a szerencsétlen tömegnek és kergült demagógok, kapitalistanívón álló szakszervezeti muftik konkurálnak egymásra, hogy teljes szétesésre juttassák az államot és a társadalmat. (...) Azonban Magyarország sohasem volt fasiszta állam. Magyarországon nem a hivatásrendeken, hanem az osztályok egymás melletti versengésén, vagy békéjén alapult a Horthy-rendszer. Az 1920 és 1945 között eltelt magyar korszakban Magyarországon sem fasizmus, sem demokrácia, sem egypártrendszer nem uralkodott. Az 1939-ben életrehívott országgyûlést már titkos szavazással választották meg s abban helyet foglaltak a Magyar Élet Pártja, a Független Kisgazda Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nyilaskeresztes Párt, a Keresztény Községi Párt, a Demokrata Párt tagjai is. A magyar rendszer még 1944 október 15-e után sem tudott fasizmussá alakulni, mert a Szálasi Ferenc által életrehívott háborús kormányban is ott voltak a Magyar Nemzeti Szövetség, a három nemzeti párt képviselôi és senkinek, legkevésbé Szálasi Ferencnek nem jutott eszébe, hogy bevezesse a totális egypárt-uralmat. Koaliciós kormány volt ez, olyan mint a világ legtöbb „demokratikus“ államában létezik. Magyarországon eddig egyetlen totális uralomra törô párt létezett: a Kommunista Párt. Igaz, ez olyan gyatra és szegényes társaság volt, hogy Rákosiék 1944 közepén moszkvai parancsra feloszlatták az egész szánalmas gyülevészt, amelyrôl késôbb egy olyan hithû kommunista, mint Tito írta meg, hogy 1944 augusztusában összesen 42, azaz negyvenkét darab földalatti tagból állott. Magyarországon nem volt soha „ fehér“ fasizmus, sem fekete, sem barna, sem pedig zöld. Magyarországon ma is csak a „ fasizmus“ vörös fajtája uralkodik.

1945 után még világosabban meghatározta a kérdés lényegét a Leninnél is bölcsebb Sztálin, aki azt mondotta, hogy „aki nem bolsevista, vagy nem szereti a kommunizmust, az – fasiszta.” (...) Ezért ajánljuk fiatal barátainknak, hogy hagyjanak fel a „ fasizmus“ emlegetésével, mert éppen nekünk, magyaroknak jogunk van minden ilyen jelzôre azzal felelni, hogy aki fasisztát mond, az saját maga bolsevista. Tehát egy rosszabb, gyilkosabb és betyárabb terrorizmus képviselôje.” Ennyit Marschalkó Lajos jó negyven évvel ezelõtt papírra vetett gondolataiból. De mit látunk napjainkban? Miközben reggeltõl estig a náci, nyilas veszedelemrõl sipítozik az egybehangolt média, az utcákon militáns judeobuzeránsok és holmi antifasiszta alvilági szervezetek útonállói randalíroznak, és legújabban – az Árpád-sávos zászló után – már a fekete szín betiltását is követelik. És mindezen magyarellenes mozgolódás élén ott áll korunk legnagyobb antifasisztája, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. Az a Gyurcsány Ferenc, akirõl az egyik legfõbb liberátor, a „népszerû TGM” is kénytelen elismerni az Élet és Irodalom 2007. augusztus 24-i számában, hogy „Ilyen gyûlölet soha nem volt még politikai vezetõ ellen, pláne ilyen hosszan – nincs nyoma, hogy Szálasit vagy Rákosit ennyire és ennyien gyûlölték volna (...) aki már soha többé ebben az életben nem sétálhat az utcán testõrök nélkül, ha ad valamit a testi épségére.” Vajon miért? Azért, mert 2007-re az a szinte hihetetlennek tûnõ tény vált világossá minden értelmes ember számára, hogy a magyar nép legádázabb ellensége nem más, mint a „szabadon és demokratikusan választott” saját kormánya. Ez ellen a kormányzati szintre emelt antifasiszta köntösbe burkolt neobolsevista gazemberség ellen harcolni minden jóérzésû magyarnak nem csak joga, hanem kötelessége is. És ha erre valaki azt mondja, hogy ez fasizmus, akkor csak annyit tudunk mondani, hogy az illetõ – jobbik esetben – vagy elmebeteg, vagy – rosszabbik esetben – maga is szem a láncban.

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2007. szeptember

3

PATKÁNYOK HONFOGLALÁSA Tanulságos mese fiatal magyaroknak Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelõkön, és uralkodott az erdõn is, amelyik a domb mögött kezdõdött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyûjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekrõl begyûjtötte a gabonát, a rétekrõl a szénát és az erdõbõl a tüzelõfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerûbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelõrõl, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember. Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól õszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyezõ nyírfák illata vette körûl a házat, s nyáron madárdal és sok virág. A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte õket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba. Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús õszi napon, mikor az esõ zsinóron lógott az égbõl, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messzirõl jöttek, fáztak és éhesek. voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtõztek a pincében. Ennivalót bõven találtak, jóllaktak és hamarasan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok , akik ott nõttek fel , már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna. Az ember eleinte meg sem látta õket. Késõbb észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törõdött vele. Volt elég. Jutott belõle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát õ is, ha akar. És telt az idõ, és a patkányok szaporodtak. Elõször feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az elsõ patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki

megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: - Ôk is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sõt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplõ csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott bajával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja õket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellõzi, gyilkos, gonosz és önzõ. - Nem leszünk a rabszolgái tovább! visította a fõpatkány egy zsírosbödön tetejérõl. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderrõl nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett másik ünneplõ csizmát magának, és nem törõdött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sõt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amibõl még a kutyájának sem ad. Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebbõl lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok között. - Szemtelenség, gya-

lázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkõzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tûrjük tovább! - És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtûrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég! S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehetõ volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehetõ, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bûz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az esõ, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehetõ volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetõrõl lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetõn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon. Elõször veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat. Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetõt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körút a házat. Ôszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna. Azonban elrejtõzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük. Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek! Wass Albert


4

2007. szeptember

J Ö N N E K !

ÁTHELYEZIK IZRAELT EURÓPÁBA? Amikor 2006-ban Mahmud Ahmadinedzsad iráni elnök a nyugati világ nem kis megrökönyödésére felvetette, hogy Izraelt át kellene telepíteni Európába, még maguk az arab országok is csak az utópia kategóriájába sorolták ezt az elképzelést. Az utóbbi idõk eseményei és háttérinformációi azonban arra utalnak, hogy az iráni elnök valószínûleg több információval rendelkezezett, mint egy átlagos földi halandó, és kijelentése mögött sokkal több realitásérzék rejtõzött, mint egyszerû provokáció. Az elmúlt években több politikai megfigyelõ is arra a következtetésre jutott, hogy a Zsidó Államnak törvényszerûen össze kell omlania. A rabló- és terrorállam összeomlásának okai kézenfekvõek: a holo-építmény fõ anyagi támogatói, Németország és az USA maguk is a csõd szélén állnak. Belátható, hogy hamarosan hiányozni fog az anyagi alap a palesztinok és más arab népek elleni terrorizmus további folytatásához. Ezen kívül a Izraelnek egy megoldhatatlan demográfiai problémával is szembe kell néznie. A palesztinok és a környezõ arab országok népessége egyedül a szaporodásukból származó tömegek segítségével elõbb vagy utóbb átveszi a hatalmat és megszüntetik a földrabló szisztémát képviselõ zsidó államot. A maroknyi Hezbollah-harcos ellen elvesztett háború 2006-ban az elsõ jele volt a zsidó állam kikerülhetetlen összeomlásának. Soha elõtte nem kellett Izraelnek a katonai fölénye tudatában egy háborút félúton befejeznie. Annak ellenére, hogy az egész izraeli hadsereg, a világ egyik legmodernebbül felszerelt katonai gépe-

zete ellen a másik oldalon csak kb. 2000 fõnyi, de mindenre elszánt bátor harcost tudott a Hezbollah felvonultatni. 2006 júliusában és augusztusában nem volt a megszállt Palesztinában olyan hely, ahová a Hezbollah rakétái nem tudtak elérni, Tel Avivba és más helyekre is. Számtalan további jel mutatja, hogy Izrael elõbb-utóbb összeomlik. Ezek közül talán a legfigyelemre méltóbb, hogy nemrég a világ egyik legbefolyásosabb cionistája, a Knesset egykori elnöke és a Jewish Agency fõnöke, Avraham Burg nem csak nyilvánosan beismerte Izrael küszöbön álló összeomlását, hanem ráadásul még le is leplezte, hogy az izraeli elit a rablóállam további fenntartását már feladta. „Az emberek még nem akarják beismerni, azonban Izrael elérte a határt. Kérdezzék meg a barátaiktól, hogy biztosak-e abban, hogy a gyermekeik még itt fognak élni. Hányan fognak igent mondani? Maximum, ha ötven százalék. Az izraeli elit már régen szakított ezzel a hellyel. És elit nélkül nincs nemzet... Már halottak vagyunk. Még nem mondták be a hírekben, de már halottak vagyunk. Ez nem mûködik tovább.” (Welt, 2007.07.24., 29. old.)

Németországba érkezik, rögtön német útlevélben részesül. Most válik világossá, hogy miért kötött 2003-ban a Német Szövetségi Köztársaság egy „államszerzõdést” a németországi Zsidó Tanácsal (a MAZSIHISZ ottani megfelelõje). Normális körülmények között államszerzõdéseket két független állam szokott kötni egymással. Itt azonban a Német Szövetségi Köztársaság, amely hivatalosan független államnak számít, egy miniatûr vallási közösségnek számító képzõdménnyel lépett szerzõdésre. Kérdéses, hogy ennek az államszerzõdésnek a titkos záradékában vajon lefektették-e, hogy Izrael összeomlásakor vagy feladásakor Németország héber felségterületté válik.

DE MI LESZ A ZSIDÓKKAL? Már régóta folyamatban van Európa irányába egy zsidó exodus, amit a cionista média tervszerûen eltitkol az emberek elõl. Sáska módjára folyik a globalista cionisták tõkebefektetése, fõleg Németország irányába, de utána rögtön következik Magyarország is, mint célország. Az izraeli zsidók átvándorlása Németországba újabb rekordokat döntött meg. „Minnél több külföldi akar német lenni... Különösen erõs emelkedés tapasztalható az izraeliek áttelepülésében (plusz 50 %).” (Die Welt, 2007.07.24., 1. old.) Németországban különben minden izraeli rögtön német útlevelet kap, aki ezt kérvényezi. Azonban nem csak izraeli zsidók élvezik ezt a privilégiumot, hanem minden zsidó. Minden zsidó, aki bármely sarkából a világnak

Akkor ugyanis a németek végre örök idõkig örömmel szolgálhatják a „holocaust-áldozatokat”, hiszen szinte naponta esküszik a hivatalos politika újra meg újra az „elmúlhatatlan felelõsségre” a zsidókkal szemben. (A felelõsség ebben az esetben természetesen az elévülhetetlen örök bûnt jelenti.) A New Yorkban székelõ „titkos világkormány” hatalmasságai, a Council on Foreign Relations (CFR) zsidó vezetõ emberei 2006. szeptember 20-án találkoztak New York-ban Mahmud Ahmadinedzsaddal, Irán elnökével. Az iráni elnöknek lehetõséget adtak, hogy


2007. szeptember

5

J Ö N N E K ! egy szûk körben elõadhassa az indokait, amiért a holocaustot csak egy mítosznak tartja. Ez egy olyan szenzációs esemény, amely néhány évvel ezelõtt még elképzelhetetlennek számított. A német és angol nyelven megjelenõ National Journal annak idején beszámolt az eseményrõl, amelybõl az alábbi következtetést vonta le: „Nyilvánvalóan már rég eldöntötték, hogy a gyilkos zsidó állam, amely a világ lakosságának szemében már nem, mint áldozat, hanem, mint tettes jelenik meg, feladásra kerül. A CFR hatalmasságai nagyon jól tudják, hogy a csõd szélén álló USA és Németország már csak nagyon rövid ideig lesz képes az atombombákkal díszített terrorállamot anyagilag eltartani. Azt is tudják, hogy Izraelt katonailag Németországból vagy hasonló dekadens országokból toborzott katonákkal egy áldozathozatalra kész arab lakossággal szemben nem tudják megvédeni. A “Nagy Sátán”(USA) nem tudja Irakot és Afganisztánt sem megtartani, hogy akarnák akkor Izraelt hosszú távon katonailag megvédeni és anyagilag támogatni? A CFR mérvadó vezetõi köreiben tisztában vannak vele, hogy ez a jövõre nézve nem lesz lehetséges. Izraelt fel kell adni.” Ezen háttérismeretek birtokában az is érthetõ, hogy néhány évvel ezelõtt az izraeli sajtóban miért csináltak akkora reklámot a Németországba történõ kivándorlás érdekében. Minden kivándorlásra hajlandó személyt 130.000 euro garantált kezdõtõkével jutalmazott volna a német kormány. Ma hivatalos helyekrõl természetesen tagadják, hogy a kezdõtõkét kifizették vagy kifizetik. Valószínûleg a várható nagyobb felháborodás elkerülése végett a német lakosság köreiben. Mégis, ez mögött a kezdõtõke mögött több rejtõzik, mint egyszerû izraeli hangulat. Az amerikai filmrendezõ és egykori elnökjelölt Aaron Russo, aki maga is zsidó, elmondta errõl a témáról egy interjú keretében, hogy David Rockefeller beszámolt neki egy tervrõl, amely az izraeli zsidók Nevadába törté-

nõ áttelepítését tartalmazta. Russo: „Világossá vált, hogy a CFR elitje az Izrael-Palesztina konfliktust nem tudja tovább ellenõrzése alatt tartani. Ezért a CFR komolyan utánagondolt, hogy minden olyan izraelinek 1 millió dollárt a kezébe kell nyomni, aki feladja Izraelt és hajlandó áttelepülni Arizonába.” Nagyon valószínûnek tûnik, hogy most Németország veszi át az izraeli zsidók áttelepülésével kapcsolatos anyagi kiadások fedezését. És Arizona helyett mostanra Németország vált a zsidó áttelepítés egyik fõ célországává. Az ember csak spekulálni tud, hogy a fejpénz, amit a németek minden egyes zsidóért fizetnek, 1 millió dollárnál marad-e (Rockefeller-terv), vagy pedig 1 millió euro lesz. Képzeljük el ezt az õrületet. A Közel-Kelet népeit gyilkolták, milliókat elüldöztek, egész Palesztina és más országok egyes részei a zsidó földrablás áldozataivá váltak és a jogos tulajdonosok életlehetõségeinek alapjait szétrombolták. Mindezt egy jogilag és erkölcsileg alátámasztott és megindokolt ok nélküli mûállam létrehozásával, amely már a kezdetek óta semmiféle kilátást nem tudott mutatni egy hosszú távú megmaradásra. Ezért a halva született állami õrületért fizetett és fizet még mind a mai napig Németország talán 1 billió euro direkt és indirekt anyagi támogatást. Erre vezethetõ fõleg vissza, hogy miért is áll jelenleg Németország a csõd szélén. Ezért az államért borzalmas háborúk folytak és elmondhatatlan szenvedést hoztak az emberiségre. A zsidó Neturei Karta Mozgalom 1997-ben

egy kiáltványt jelentetett meg a New York Times-ban, amelyben Rabbi Schwartz nyilvánosságra hozta, hogy a Zsidó Világkongresszus provokálta annak idején a hitleri Németországot, hogy a II. világháború kirobbantásával elérhessék Izrael megalapítását. „Ezzel az ateista exilpolitikával provokálták a cionisták az antiszemitizmus növekedését Európában, amely a II. világháború kirobbantásához vezetett. Az egész világra kiterjesztett bojkott Németország ellen a Zsidó Világszövetség cionista vezetõinek számlájára írható. A cionisták mottója így hangzott: ‘Rak B’Dam’ (Csak vérrel kapjuk meg a földet).” (New York Times, 1997.09.30., 16. oldal) A legújabb háborúk, a tömeggyilkosságok Irakban és Afganisztánban szintén a Zsidó Állam érdekében történnek. Ariel Natan Pasko az Izrael News c. lap 2003. 03. 26-i számában már ezzel dicsekedett: „Ahogy már elmondtuk, ez a háború (Irak ellen) természetesen a zsidóság és Izrael érdekében történik. Ahelyett, hogy ez elõl a vádaskodás elõl elbújunk és antiszemitizmust kiáltunk, inkább hálásan el kellene ismernünk, hogy az, amit az Univerzum Ura az ellenségeinkkel szemben tesz, azt egyedül értünk teszi.” Mindezen gyilkosságok, mindezen szenvedés a világon, fõleg egy jogtalanul létrejött állam érdekében, amelyet mindenképp fel kell adni? Ez az állam nem csak millió ártatlan ember haláláért felelõs, hanem Németország küszöbön álló csõdjéért is. Miért volt erre szükség? És amire eddig még nem volt példa, most a Németországban élõ és azt már sajátjuknak tekintõ cionisták részérõl a szintén ott élõ arabok és muzulmánok elleni uszítás vette kezdetét, mivel a héber uraságok a Palesztinából történõ tervszerû áttelepülésük után az „új Izraelbe”, nem szeretnének egy olyan környezetet találni, amely elõl már most tömegesen menekülnek. Legutóbb a TV nyilvánossága elõtt az egyik legfõbb héber inkvizítor, Ralph Giordano a muszlim nõket nemes egyszerûséggel


6

2007. szeptember

J Ö N N E K ! csak “emberi pingvineknek” nevezte, akiket nem szívesen lát az utcákon. Egykor õk voltak azok, akik különbözõ nyugat-európai országokban a legradikálisabban szorgalmazták a multikultúra kialakulását, abban a reményben, hogy egy összekotyvasztott, öntudatától megfosztott nép fölött könnyebben tudnak uralkodni. Azonban most, hogy világossá vált, a muszlimokat nem lehet dekadensé tenni és a Koránból származó büszkeségük erejét nem lehet legyõzni, szeretnének valamiképpen újra megszabadulni ezektõl a tömegektõl. Hogyan akarnak majd több millió muszlimot újra kitenni az országból? Ezek harcolni fognak és a jelenlegi német elit már most napról napra behúzza elõttük a nyakát. A héberek tehát nem kapnak egy biztonságos országot Izrael feladása után. Az, hogy a Zsidó Állam Rockefeller

terveinek megfelelõen feloszlatja magát és a jövõre nézve valószínûleg Európában, fõleg Németországban, de Magyarországon is sátrat fog verni, nem mindenkinek meglepetés. Németország átvétele már 1939-ben is, mint háborús célkitûzés szerepelt. Akkor azonban az Erec-Izrael frakció Palesztina megszállására vonatkozó terve kapott átmenetileg mégis többséget. Mára az egykori háborús cél a hangadó zsidóság számára egy új lehetõséget jelent és egyre attraktivabb megoldásnak tûnik. Emlékeztetõül: 1939. október 22-én Lionel de Rotschild, mint NagyBritannia és Írország cionista szervezeteinek tiszteletbeli elnöke, Churchill titkárával, John Colville-val szemben azon követelésnek adott hangot, hogy a háború céljaként „Németországot a zsidókra kell hagyni, és a németeket pedig a világ más népei között

szétszórni, szétosztani.” (John Colville: „Downing Streeet Tagebücher 1939-1945”, Siedler Verlag, Berlin 1988, 31. oldal) De mi a helyzet Magyarországgal? Az már régóta nyilvánvaló, hogy a zsidóság - állítólagos állandó üldözése és félelme ellenére - nagyon kellemesen érzi magát ebben az országban. (Ezen nem is csodálkozhatunk, hisz majdnem minden a kezükben van.) Nem is olyan régen szivárgott ki, hogy a jelenlegi kormány milliós nagyságú - állítólag ázsiai bevándorlásról készít terveket. Talán Gyurcsány Ferenc sem véletlenül hangsúlyozza és szorgalmazza, hogy akinek az õslakosok közül nem tetszik, ami itt folyik, az nyugodtan elmehet ebbõl az országból. Minden jel arra mutat, hogy kell a hely másoknak. Baranyai Attila

ÚJ HONFOGLALÁS


2007. szeptember

7

´´ NEMZETI FIGYELO

A LENINI ˝OSMARADVÁNYOK ÁRPÁD-SÁV FÓBIÁI Ahhoz már nem csak a kommunistáktól egyébként is megszokott gátlástalan és embertelen pimaszság, de jókora pofa is kell, hogy valaki ilyet kimondjon a nyilvánosság elõtt, miszerint azt a falut, amelyik átveszi a Jobbiktól az Árpádsávos zászlót, tönkretesszük. Pedig bizony kimondták és ezzel még nyomatékosabban kinyilvánították mindenki elõtt, hogy Magyarországon totális diktatúra van és még mindig õk, azaz ezek az elpusztíthatatlan „lenini õsmaradványok” az irányítók és azt csinálnak az emberekkel, amit csak akarnak, úgy hülyítik és úgy vezetik meg õket, ahogy csak lehet. És ugyanebbõl az elfajzott alomból származó génhibás mutánsok nem egy esetben addig csorgatták a nyálukat és ütötték fejvesztve a kolompot, amíg mindenkinek le kellett szedni az Árpádsávos zászlót, aki ki merte tûzni és nyíltan, büszkén vállalni akarta magyarságát. Kezdõdött mindez a tulajdonképpen nemzetellenes zászlólejárató hadjárat akkor, amikor a sápadt-arcú bevándorló telepesek, az önimádó, másságpárti, elfuserált, Istentagadó, keresztényellenes liberalisták jól összekotyvasztott „álomport” hintettek a már amúgy is tudatmódosított, naiv, „Gyõzike-Showkon” felnövekvõ emberek szemébe azáltal, hogy idióta és hazug szólamokat óbégattak, illetve folyamatosan óbégatnak arról, hogy ez a zászló a szélsõséges csoportok szimbóluma és ettõl minden jóérzésû egyénnek el kell határolódnia. Ezek a „mindentudók” saját elképzeléseik szerint összemossák a történelmet, összekutyulják a tényeket, meghamisítják az eseményeket. És persze a jól beidomított tömeg megint abba a súlyos

hibába esik, hogy feltétel nélkül elhiszi, amit a médiák hazugságra kalibrált szócsövein keresztül beletömnek az idõközben szivaccsá redukálódott agyába. Ennek végkifejleteként a szerencsétlen agymosott klón-baba fúj, köpköd, prüszköl, anyázik, nácizik, követ vet arra az igaz magyarra, akinek a kezében, a házán, az autóján Árpád-sávos lobogót lenget a szél. És rutinszerûen teszi ezeket a kontrollálatlan, elhibázott reakciókat, mindenféle megfontolás és mögöttes tudás nélkül csak azért, mert ha a tudorka szabadelvûek ezt mondják, akkor biztosan így is van. Arra senkinek sem terjed ki a figyelme, hogy csak egyetlen példát emeljek ki a sok közül, hogy amikor a minisztereink a Parlamentben leteszik az esküt, akkor azt a történelmi lobogóink elõtt teszik le, és itt bizony-bizony ott van az a „veszedelmes” Árpád-sávos zászló is, de a nemzeti ünnepeinknél sem nélkülözik õsi lobogónkat „kedves” diktátoraink. Érdekes, hogy ez a sarkalatos ellentmondás még egyetlen butuska fejecskében sem ütött szöget kedves magyar honfitársaim! Talán néha el kellene morfondírozni bizonyos kérdéseken és nem rögtön kígyót-békát ordítani a másikra. Nem túlzottan szeretem az Amerika-majmolást, hiszen akármenynyire is próbálják egyes érdekkörök amerikanizálni az életünket, mégis ha belegondolunk, nem sok pozitívumot adott nekünk az USA a hamburgeren, a chipsen, a kólán, a rágógumin és a rap zenén kívül. Pár száz esztendõs múltjával éppenséggel Amerikának kellene tisztelni a több, mint ezer éves magyar múltat. Egy dologban ellenben mégiscsak elismerem, hogy példát tudna adni az Egyesült Államok nekünk, magyaroknak, mégpedig a nemzeti jelképeink büszke viselését, vállalását illetõen. Ott a pólókon, egyéb ruhanemûkön, dísz és használati tárgyakon, és szinte mindenütt, szó szerint még a WC-ben is az USA zászló, vagy címer díszeleg, nálunk meg lassan nem is kell Árpád-sávos zászló, vagy karkötõ, elég csupán egy nemzeti színû kitûzõ, egy kokárda,

netán egy magyar címer, egy NagyMagyarországos matrica ahhoz, hogy a viselõjét leköpjék, megverjék, megfenyegessék, lenyilasozzák, feljelentsék, vagy, amint tapasztalhatjuk, önhatalmúlag felszólítsák arra, hogy távolítsa el a helyérõl a nemzeti jelképet. „Egy nép történelme erkölcsi vagyon, amit minden hû fia gyarapítani törekszik” – mondta híres történészünk, Dr. Padányi Viktor. De, ha már gyarapítani nem is akarják, vagy nem is tudják némelyek, akkor legalább õrizzék, védjék és ne gyalázzák, ne tiporják két lábbal a sárba csak azért, mert bizonyos, feltûnõen magyarellenes csoportok alattomos módon égbekiáltó hazugságokkal tömködik a fejüket! Paudits Zoltán

Ellenpólusok Amíg az egyik tönkretesz, a másik épít, újra kezd, mert egyiknek mindent szabad, a másikra minden szakad. Egyik fenyeget tenyérrel, másik vendégel kenyérrel, egyik köpköd Árpád-zászlót, s eljátssza a tudós vádlót, a másik hallgat mélyeket, mert már nem akar több sebet, pedig most jobb volna szólni, nem tûrni és behódolni. Vesszen a búzából a gaz, és gyõzzön végre az IGAZ!

„Mindhalálig” (Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc, Alföldi Géza emlékére) Egyszer hazamegyek, várnak rám a magyar falvak, városok, bércek és hegyek, várnak a zöld mezõk, égbenyúló rónák, arany búzatáblák, régen volt percek, órák. Egyszer hazamegyek, mert ha majd meghalok, fájna a lelkem idegen földben, nem találna bús szívem megnyugvást és békét máshol, csak egyedül a magyar rögben… Paudits Zoltán


8

2007. szeptember

´´ ROMA FIGYELO

ROMANAP OLASZLISZKÁN 2007-08-11. Bebizonyosodott! A magyarságot a végtelenségig lehet alázni, szembeköpni, kiröhögni. Úgy nemzeti jelképeiben, mint erkölcseiben. Ma megtörtént az, ami sehol egy egészséges nemzet által lakott országban nem történhet meg! Romanapot tartottak. Nem máshol, mint Olaszliszkán. Amikor a P. Mobil tartott ott koncertet a magyar áldozatért, a zsidó és cigányfajvédõk hordái kezdtek ajvékolásba. Miért nem tiltakozik a Jobbik vagy bármely magyar szervezet a lincselõk közpénzes bulija ellen? Követeljük egy magyarnap megszervezését Olaszliszkára. A cigánytetvek egyébként egyetlen fillért sem ajánlottak fel a liszkai cigányok által megölt Szögi Lajos árváinak. Ahogy bocsánatot sem kértek, mégis most megbékélésrõl papolnak a gyilkosok és támogatóik. Megbékélés bocsánatkérés nélkül nem lehetséges, persze a lincselésre semmilyen körülmények közt nincs bocsánat. Nem mellékes, hogy a helyi sajtó csak utólag számolt be az eseményrõl, nem volt nagy elõzetes hírverés, nehogy magyarok is megjelenjenek. Az meg csak hab a tortán, hogy az állam pénzébõl mûködõ Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány mintegy 100 ezer forinttal támogatta az olaszliszkai romanapot. Csak nyolc lincselõ ellen indult eljárás, köztük van Horváth Dezsõ, akit – a Horváth Aladár vezette, s e romanapot is rendezõ – Roma Polgárjogi Mozgalom színeiben helyi kisebbségi önkormányzati képviselõvé választottak tavaly. Nincs információnk róla, hogy azóta lemondott, vagy a kizárólag RPM-es tagokból álló testület feloszlatta volna magát. A büdös cigányoknak semmi sem szent manapság. Persze meglehet, hogy ez mindig is így volt az esetükben, viszont tény az, hogy hazánkban mindent megengednek maguknak a magyarokkal szemben. Megtehetik, hiszen míg másutt tarthatnak a rendõrségtõl, nálunk szinte azt tesznek, amit akarnak.

Olaszliszkán verték halálra a tisztességes, adófizetõ magyar tanárembert. A tettesek - többtucatnyian - kivétel nélkül cigányok voltak, jellemzõ, hogy az ÁVH csak nyolcat vágott hûvösre a közel ötven patkányból. Olaszliszkán, nem egészen egy évvel az események után cigánynapot tartanak. A szervezõk szerint, nem csak a liszkaiakat, de az egész megye cigányságát szívesen látják. Nesze neked etnikumközi békesség, nesze neked tolerancia, ezek a kártyák csak akkor használatosak, ha a magyar ellen kell felhasználni. A szervezõk szerint a liszkai cigánynapnak üzenete van. Így is van, de az üzenet tartalma nem a közhellyé silányult „békés egymás mellett élés”, hanem a következõ: mi azt is megtehetjük veletek magyarok, hogy az általunk megölt áldozat sírja fölött mulatunk. Ez az üzenete a liszkai romanapnak! Bezzeg más országokban, ahol él még valamiféle egészséges önvédelmi reflex a társadalomban, többezer adófizetõ látogatott volna a helyszínre, hogy megkérdezze a szervezõket: ugye a rendezvény teljes bevételét a meglincselt Szögi Lajos árváinak ajánlják fel?! Nálunk néma csend, persze amikor a P. Mobil koncertezett Olaszliszkán akkor zengett a magyarellenes sajtó, hogy fasizmus, meg skinheadek, meg neonácik. Itt az ékes példa, hogy Magyarországon nincsenek - vagy legalábbis számuk, szervezettségük nem jelentõs - skinheadek és neonácik. Ha lennének, akkor biztos nem lehetett volna Olaszliszkán cigánymulatozást rendezni, mert a település a cigánybûnözés áldozatainak mártírfaluja! Összegzésként: a magyar nép többsége a birkák szintjére süllyedt. Irányítható, a táplálékszerzés ösztöneinek megmozgatásával könnyen manipulálható. A cigányok felismerték ezt a helyzetet és saját országot kívánnak alkotni maguknak Magyarországból. Ha hagyjuk, hogy Olaszliszkán mulasson a cigánysöpredék, akkor meg is érdemeljük, hogy Kurvaország még tovább süllyedjen, egészen a cigányputri szintjére!

KECSKÉT ERO˝SZAKOLT A CIGÁNY 2007-08-03. Debrecen - A rendõrség nem talált jogsértést abban, hogy kecskével közösült egy 16 éves fiú. A fiatalemberre azért neheztel a bejelentõ, mert hallomásból úgy tudja, hogy több lopást is elkövetett a környéken. Bejelentést tett a debreceni rendõrkapitányságon egy 52 éves férfi még június 22-én, és az aktust megörökítõ videófelvételt is magával vitte. A mobiltelefonnal készült képeken közelrõl, nehezen félreérthetõ helyzetben látható a fiú és az állat. Egészségére. A rendõrség bõ egy hónappal késõbb arról értesítette a középkorú férfit , hogy se bûncselekmény, se szabálysértés gyanúja nem volt megállapítható. – Megvizsgáltuk a bejelentést, és a felvételt, de nem találtunk jogsértést – mondta el lapunknak csütörtökön Szõke Bernadett, a debreceni rendõrkapitányság sajtórefernse. A fõtörzszászlós válasza szerint nincs arra utaló körülmény, hogy az állat maradandó egészségkárosodást szenvedett vagy elpusztult volna. A kapitányságon egyébként nem számoltak be még hasonló esetrõl. A kecskével közösülõ 16 éves fiatalemberre egyébként azért neheztel a bejelentõ, mert hallomásból úgy tudja, hogy több lopást is elkövetett a környéken. (Boon)

Végsõ megoldást, magyarok! Most! Kuruc.info - Florian Geyer


2007. szeptember

9

´´ ROMA FIGYELO

RÖPIRAT A TARTHATATLAN CIGÁNYVÉRENGZÉSEK S A FOKOZÓDÓ CIGÁNYBÜNÖZÉS ELLEN Zsebtolvajlás, lopás, rablás, nemi erõszak, fenyegetés, rasszista gyûlöletkeltés, megveretés, gyilkosság, lincselés stb. Még felsorolni is nehéz lenne azt a sokféle bûnt és törvényszegést, amit cigányok és cigánybandák követnek el a békés magyar lakosság ellen országszerte, de különösen bizonyos megyékben s a fõvárosban. Természetesen mindez korántsem honi jelenség csupán, hiszen Finnországtól Franciaországig sokfelé elõfordulnak hasonló események egész Európában, s valamennyinek közös jellemzõje, hogy egyre durvább, gátlástalanabb módon hajtják azokat végre, s a hatóságok rendszerint képtelenek megfékezni a konkrét cselekményeket, vagy elejét venni a tragikus fejlemények kibontakozásának. Láthatjuk tehát, hogy a cigánysággal (a „roma” megnevezést helybõl ellenzem és elutasítom, akárcsak a buzik és leszbikusok „meleggé” becézését!) mindenütt súlyos gondok vannak, társadalomba illesztésük (integrálásuk) sehol sem járt eredménnyel, sõt jószerivel még tervek, programok sem léteznek a cigánykérdés megoldására. Persze eszemben sincs most más országok problémáit elemezgetni, éppen elég nekünk a saját bajunk. Csak jelezni kívántam, hogy másutt sem mennek simán a dolgok, noha az is bizonyos, hogy a helyzet magyarországihoz fogható elmérgesedésére, katasztrofális elburjánzására egyéb régiókban eddig még nem találtam példát. Régen, ha egy darutollas csendõr végigment a cigánysoron, akkor hanyatt-homlok menekültek elõle azok, akiknek vaj volt a fején. (Most 3-4 rendõr sem merészkedik be a veszélyesebb területekre, mert fél, hogy atrocitások érik.) Akkoriban még tekintélye volt a hatóságnak, s a barna bõrû lókötõk tudták, hogy nemtelen viselkedésükért a törvény szigora lesújt rájuk. Persze genetikai

adottságaik, hagyományviláguk okán akkor sem váltak szentekké, vagy az erkölcs és igazság bajnokaivá, de legalább igyekeztek meghúzni magukat egy-egy komolyabb bûncselekmény után. Azóta nagyot fordult az idõ kereke, s bizony mára minden megváltozott, ámde korántsem az elõnyére. Immár felsõ szinten is bevezették (lásd Kuncze Gábor!) a „megélhetési bûnözés” álságos fogalmát, sõt nyilvánvalóvá tették, hogy a gaztettekért nem jár arányos megtorlás, olykor még enyhe elmarasztalás sem, így aztán szép lassan elszabadult a pokol. Ne legyünk annyira naivak, hogy mindez véletlenül történt, s nem valami tudatos provokáció áll a háttérben. A kérdés csak az, hogy kiknek áll érdekében ellenünk uszítani a cigányságot, vajon kik azok, akik velük végeztetik el a „piszkos munkát”, hogy a „rebellis magyarságot” megfélemlítsék, és térdre kényszerítsék, sunyi térfoglalásuk érdekében? Mert az bizonyos, hogy önmaguktól a cigányok sohasem merészkednének ilyen elvetemültségekre, ha nem éreznének maguk mögött ekkora bíztatást, ilyen hatékony védõernyõt, ami biztosítja számukra a bûnhõdés nélküli bûnözést. Nem titok, hogy népünket a globalizációs erõk halálra szánták, és végleg ki akarják irtani, hogy hazánkat megszerezzék a nemzetközi zsidóság számára, mint új cionista központot, ahonnan végrehajthatják sötét világuralmi, sátáni világgyarmatosító törekvéseiket. Sajnos a mi fajtánkhoz hasonlító jámbor, béketûrõ népséget sehol másutt nem találhatnak a földgolyón, ezért szemeltek ki bennünket megszállandó és elpusztítandó alanyként, a cigányságot pedig immorális eszközként gyalázatos terveik végrehajtására. Szó sincs tehát arról, hogy a zsidók a legparányibb mértékben is rokonszenveznének a cigányokkal, csupán jól felfogott érdekükben használják ki õket, majd ha a mór megtette a dolgát, kíméletlenül leszámolnak velük is. Ha a buta cigányok csak halványan sejtenék, mire használják õket, aligha lennének partnerek ebben a szörnyû holokausztban, ebben a megbocsáthatatlan, véres népirtásban. Nekik azonban fogalmuk sincs semmirõl, csak élnek a maguk erkölcstelen, primitív módján. Ez persze nem menti fel õket tetteik következményei alól, viszont a fõ felelõsség mindenképpen a felbujtó zsidóságot terheli. Jó, ha a nemzeti oldal tisztában van mindezzel, ha a cigánykérdésrõl beszél, vagy annak gyakorlati megoldásához kíván látni. Kiss Norbert agyonverése, Szögi Lajos gyermekei elõtti meglincselése, a zámolyi gyilkosok külföldre engedése, a makói kislány brutális megerõszakolása és fölgyújtása – csak néhány minta az utóbbi évek legkirí-

vóbb eseményeibõl – világosan mutatják, hogy alapvetõ baj van a hatóságok hozzáállásával, s azt is, hogy az imént megfogalmazott gondolataim szóról szóra igazak. Nagyon szomorú s egyben tragikomikus is, hogy mindezen jelenségek ellen magánszemélyeknek és civil szervezeteknek kell tiltakozniuk s tüntetniük, jogos önvédelmünk végett, mert az országgyûlés, a végrehajtó szervek, ill. a sajtó következetesen elhanyagolják feladataikat. Azt hiszem, közülünk senki nem óhajt indokolatlan vendettát, drasztikus megtorlást, de valamennyien megköveteljük a méltányos igazságtételt, az elkövetõk és felbujtóik földerítését és elítélését. E nélkül nem létezhet semmilyen jogállam, e nélkül hazánk a zsidó- és cigánybûnözés melegágyává válik, e nélkül totális erkölcsi fertõ és káosz harapódzik el, s a lakosságunk – egyéb eszközök híján – nemkívánatos önbíráskodásokra kényszerül! Minden tisztességes magyar és nemmagyar közös érdeke, hogy a legoptimálisabban megoldjuk a cigánykérdést. A munkához s a tanuláshoz, ezáltal a fölemelkedéshez való lehetõségük eddig is adott volt. Nem a mi hibánk, hogy nem tudtak vagy nem akartak megfelelõen élni vele. Most is csak azt mondhatom: minden jog és lehetõség, ugyanakkor kötelesség is illesse meg õket, ami a magyar anyanemzet tagjainak jár, azonban elleneznünk kell bármiféle „pozitív diszkriminációt”, többletjogot vagy kivételezést önnön hátrányunkra. A mi célunk nem az õ határtalan ajnározásuk, hanem a saját nemzetünk megmentése és fölvirágoztatása; s ha ebben a cigányság partnerünkké válik, akkor békében élhet velünk, ha azonban nem felel meg elvárásainknak, akkor semmi keresnivalója sincs Magyarországon. Akkor takarodjon innen a háttérbõl súgó rossz szellemeivel együtt, talán éppen a rendkívül „toleráns”, „demokratikus” és „antirasszista” Izraelbe! Ott majd megismerheti közelebbrõl Jehova (Jahveh) derék népének vendégszeretetét. Fölszólítom a cigányság vajdáit és vezetõit a föntiek tudomásulvételére, s az irányításukkal kibontakozó belsõ megtisztulásra. Ugyanakkor fölszólítom a magyar nemzetet is az önszervezõdésre, a valódi rendszerváltás végrehajtására, majd a törvényes és alkotmányos keretek megteremtésével a cigánybûnözés visszaszorítására, s a cigánykérdés megnyugtató megoldására. Siklósi András


10

2007. szeptember

HOLOCAUST

A BOSZORKÁNYÜLDÖZÉS ÉS A KÁRTYAVÁR Szegény David Irving távozása után szinte még ki sem hûlhetett a priccs a bécsi „Landesgericht” börtöncellájában, máris készítik a helyet a poroszlók Gerd Honsik számára. Irving kellemetlenebb vendég volt az osztrák szociál-liberális politikus csürhe számára, hiszen angol állampolgárként tartóztatták le Ausztriában, s Nagy Britannia hagyományosan sértésnek tekinti az efféle gesztust, még akkor is, ha az illetõ nemzetközileg hírhedt holocaustrevizionista. Három év börtönbüntetést szabtak ki rá egy olyan kijelentéséért, melyet 16 (!) évvel azelõtt tett, egy Ausztriában tartott elõadásán. (Úgy látszik nem csak az úgynevezett, „emberiség elleni, háborús bûnök” nem évülnek el, hanem azok megkérdõjelezése sem!) Miután e botrányos, és jogilag abszurd ítélet miatt a fél világ Ausztrián röhögött, és gúnyolódott, jobbnak látták idõ elõtt szabadon engedni, és kiutasítani az országból. Európában egyedülálló az Ausztriában még a szövetségesek katonai jelenléte idején kierõszakolt, sztálini szellemû „Verbotsgesetz” 1945 §3VG; mely szankcionálja a „nemzetiszocialista újratevékenységet”. Csupán Németországban létezik hasonló, mely végtelenségig tágítható gumiszabály alkalmas arra, hogy megfélemlítsenek, és évekig hidegre tegyenek olyanokat, akik veszik a bátorságot, és meg merik kérdõjelezni a holocaust létezését. Gerd Honsik, az osztrák holocaust-revizionista az 1990-es évek elején konspirációs módszerekkel két könyvet is kiadott. Az elsõ címe: „Freispruch für Hitler?” (Hitler felmentése?) Ebben nem tesz egyebet, mint ismerteti a holocaust-revizionizmus legkiemelkedõbb egyéniségeinek komoly szakmai kutató munkásságát, s az ennek eredményeként õket ért retorziókat. Természetesen ezenközben napfényre kerülnek azok a bizonyítékok is, melyek megkérdõjelezik a „shoá” megtörténtét. (Fontos körülmény, hogy e személyek közt nem

egy zsidó származású is található!) Honsik második könyvének címe: „Schleim, und Scheusal” (Nyálka, és ocsmányság), mely a hírhedt „náci-vadász” Simon Wiesenthal csaló, és bûnözõ rémtetteit leplezi le. 1992-ben Honsikot a Verbotsgesetz alapján perbe fogták, s a „független” bíróság még a védelem hatékony munkáját is megakadályozta azáltal, hogy Honsik ügyvédjét (Herbert Schaller) is meghurcolta. Érthetõ, hogy Honsik, míg tehette, idejében elhagyta Ausztriát, és Spanyolországba menekült, ahonnét 25 éve nem hajlandók kiadni Ausztriának. A nemzetközi helyzet azonban rosszabbodott: az EUban is egyre jobban hatalomra kerül a globális maffia. Ennek eredménye - a jogharmonizációra hivatkozva - az újdonsült európai „letartóztatási parancs”, mely „rasszizmus és idegenellenesség” esetében akkor is kiadhat valakit egy idegen országnak, ha abban az országban, ahol az illetõ személy tartózkodik, e cselekmények nem minõsülnek bûntetteknek! Spanyolország 90 napon belül dönt arról, kiadják-e Ausztriának Honsikot, de félõ, hogy az a spanyol politikai, vezetõ oligarchia, mely szégyenszemre a közelmúltban a homokosok élettársi kapcsolatát is legalizálta jogilag, nem fogja az osztrák elvbarátok kívánságát megtagadni. (Az SZDSZ már többször jelezte, hogy Magyarországnak is ebbe az irányba kellene lépnie!) Amit legfontosabb kiemelnünk, hogy

IPAR amikor a szociál-liberális nemzetközi, terrorista zsiványuralom jogtipró módon el akarja hallgattatni a holocaust-revizionistákat, akkor még saját jogszabályait sem tartja be, hanem bírói zsoldosaival hamis rágalmak alapján hozat diktatorikus justismord ítéleteket! Ugyanis a vádak eddig minden revizionista perben hamisaknak bizonyultak! Hiszen szó sincs a holocaust „helyeslésérõl”, „tagadásáról”, „jelentõségének bagatellizálásáról”! Egyedül a holocaust „megkérdõjelezésérõl”, vagy a „benne való kételkedésrõl”! Tudjuk, hogy a sötétnek rágalmazott középkor legbrutálisabb inkvizíciós eretnek-pereiben is csak azért büntettek valakit, ha az Egyház által hamisnak ítélt elvben hitt, hittételt állított! DE AZÉRT SOHASEM, MERT KÉTELKEDETT, vagy KÉRDEZETT. Vagyis a globalista világuralom állítólagos szabadelvû, pluralista demokráciájában BÖRTÖN JÁR a KÉTSÉGEKÉRT, és az IGAZSÁG-KERESÉSÉRT!!! Végezetül keresztényként nagyon fontos megszívlelnünk az erkölcsi konzekvenciát: Az evangéliumokban az áll, hogy „boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért”. És az is, hogy nincs annál nagyobb dolog, ha valaki életét adja felebarátaiért. De nem csupán meglátogatnunk, és megvigasztalnunk szükséges a börtönben sínylõdõket, ha üdvözülni akarunk. Hanem fel kell emelnünk szavunkat az ellen is, ha az élõsködõ hatalmasok


2007. szeptember

11

igazságtalanul börtönbe akarják vetni õket. (Elõször a kollektív felelõsség elve alapján, a népirtás feltételezhetõen hamis vádjával rágalmazták meg a német népet. Aki pedig az e mögött rejlõ igazságtartalmat kutatni, kétségbe vonni, megkérdõjelezni szeretné, azokra sokéves börtönbüntetést szabnak. Ami már önmagában is a holocaust „legenda mivoltát” sejteti. Az igazság ugyanis nem fél a kérdésektõl, nem lép fel erõszakkal ellenük, csak a hazugság. Ha nincsenek boszorkányok, könnyen összedõlhet az anyagi megélhetést, és világuralmat biztosító holocaust kártyavár. Aki teológiát tanult, mindaz jól tudja, hogy Izaiásnál, és a többi prófétánál kétféle Messiás-jövendölés létezik: Az értünk szenvedõ; és a népeket vasvesszõvel kormányozó, uralkodó-megváltó. Krisztusban, népe egykor nem akarta felismerni a szenvedõt, mert nem lelki békét, hanem a római elnyomás alóli harcos szabadítót várt. Az ószövetségi „Messiás-fogalom” azonban nem csak egy személyt jelezhet, hanem egy népet is. Mivel a szétszóratásban a befogadó népeket irritálta ez a felsõbbrendû identitású „vezetõ-nép” tudat, egyre gyakoribbakká váltak a pogromok. A zsidóság második világháború alatti szenvedéseiben felismerhette a szenvedõ messiás képét, hogy azután más nemzeteket áldozatával megváltva, és feltámadva átvehesse a világ népeinek vezetését. Ehhez a mágikus rituáléhoz elengedhetetlen a holocaust keresztjébe vetett hit, mely nélkül az egész mítosz összeomlana. Ezért ragaszkodnak hozzá foggal-körömmel, s ezért üldözik mindazokat, akik nem hisznek a világuralomhoz szükséges dogmájukban.) Ha tehát keresztényként nem emeljük fel szavunkat embertársaink igazságtalan meghurcolása ellen, Krisztusért nem állunk ki. „Amit velük nem tettetek meg, velem nem tettétek meg”. Minden szenvedõben a rászoruló Krisztusarcot kell felismernünk: Legyen az akár büntetõ táborban szenvedõ zsidó, akár az igazság kereséséért meghurcolt nemzeti szocialista. Ezért jaj mindazoknak, akik nem ismerik fel bennük a szenvedõ üdvözítõt, mert Krisztus sem fogja majd õket felismerni az utolsó napon… Tarnóczy Szabolcs

MEGÁLL AZ ÉSZ!

STÍLSZERU˝ : ZSIDÓ IMA PÁRIZS „KATOLIKUS” ÉRSEKÉNEK TEMETÉSÉN 2007-08-10. Végsõ búcsút vettek pénteken a francia fõvárosban a vasárnap elhunyt JeanMarie Lustiger bíborostól, Párizs volt cionista érsekétõl. Ha tájékozatlanabbaknak eddig nem volt világos, ki is volt a katolikus színekben a cionizmust képviselõ Lustiger, a részben zsidó szertartás eloszlathatta az illúziókat. Az természetesen elképzelhetetlen, hogy egy fõrabbi temetésén keresztény liturgiát alkalmazzanak, ahogy az is, hogy pofátlan keresztények rabbinak jelentkezzenek. Nem is vennék fel õket, és a hulláját is kihantolnák annak a rabbinak, akit krisztusi módra temetnének el. Azon viszont nem lepõdnénk meg, ha a háborús

bûnös munkásõr vezette Mazsihisztól kitüntetést elfogadó Erdõ Pétert szintén biboldó módra földelnék majd el. A párizsi Notre Dame-ban megtartott szertartáson elõbb a talmudista gyûlöködõk legszentebb imája, a kaddis hangzott el, majd zsoltárt olvastak fel. Lustiger lengyel zsidó bevándorló családban született - anyját meséje szerint megölték az auschwitzi haláltáborban -, majd a II. világháború idején, 14 éves korában áttért a katolikus hitre. Egész életében a zsidó és a katolikus vallás közelítésén munkálkodott. Értsd: a katolicizmus zsidó és szabadkõmûves célok alá hajtásán. A zsidó halotti szertartásokon rendre elhangzó kaddist az elhunyt unokatestvére, a Németországban élõ 83 éves Arno Lustiger mondta el arámi nyelven. Ezután egy másik családtag, Jonas Moses-Lustiger felolvasta a zsidók és a katolikusok számára egyaránt különösen jelentõs 113. zsoltárt. Lustiger bíboros II. János Pál bizalmasa volt, és 2005-ig állt a párizsi egyházmegye élén. Rendkívül sokat tett a holokausztbizniszért, a katolikusok megalázásáért és a keresztények elleni cionista gyûlöletért, miközben természetesen szó nélkül hagyta a zsidó egyház keresztény és nemzsidó-ellenes hitelveit és gyakorlatát. (Kuruc.info)

Lustiger biboros és barátja, a közismert cionista tarháló: Izrael Singer


12

2007. szeptember

2 0 M I L L I Ó M A G YA R T ! (Az alábbi írás ezelõtt több, mint 65 évvel, a Magyar Futár 1941. augusztus 20-i számában látott elõször napvilágot. Olyan életbevágóan fontos kérdéseket tárgyal, hogy ma még aktuálisabb, mint valaha.) Szent István napját ünnepli a megnagyobbodott Magyarország, s a szívünk beleolvad népünk, fajtánk ezeréves történelmi múltjába. Szívesen és boldogan lapozzuk visszafelé a dicsõ múlt könyvét, lélekkel idézgetjük szóban, írásban és képekben mindazt, ami volt, de az egészséges magyar gondolkodás mégis azt súgja, hogy a múlthoz akkor leszünk méltóak, ha kutató szemünk a jövendõt keresi, s azért dolgozunk - ami lesz. (...) Megnövekedett a magyar föld, s a magyar élet be kell töltse ezt a földet. A nép a történelem értelme, s európai sorsunk attól függ, hogy a népek biológiai versenyében, hogy álljuk meg a helyünket. A népszaporodás az évezredek mozgató ereje, s a történelem törvényeit ismerõ magyar erre a kérdésre kell irányítsa minden figyelmét, ha Szent István népének megmaradását és boldog életét nemzeti munkával szolgálni akarja. Az EPOL (Egészségpolitikai Társaság), ez az életrevaló fiatal egyesület egy könyvet jelentetett meg, Korponay András „Húszmillió magyart” címû könyvét. (...) Valóságos jajkiáltás ez a könyv; bele kell, hogy hatoljon minden nemzetét féltõ, jövõ sorsáért aggódó magyar embernek a szívébe. Alapeszméje az, hogy csak akkor boldogulhatunk, akkor lesz újra hatalmas, erõs a magyarság, ha számbelileg megnövekszik, ha életfáján nagyszámú egészséges gyümölcsök teremnek. (...) Meggyõzõ történelmi adatokkal bizonyítja a könyv, hogy Magyarország is akkor volt leghatalmasabb, legtekintélyesebb Európában, amikor népszáma a többi európai hatalomhoz hasonló nagyságú volt. Mátyás király birodalmának 5 millió körül volt a lélekszáma, s ennek 75-80%-a, kb. 4 millió volt magyar! Ha meggondoljuk, mondja Korponay, hogy ugyanezen korban Anglia népessége mindössze 3,7 millió, Oroszországé 2,1 millió, Poroszországé pedig 800 ezer lelket számlált, akkor érezhetjük át Mátyás király birodalmának európai viszonylatban vett óriási hatalmi súlyát. Ebben az idõben csak két egységes európai monarchia múlta felül számbeli tekintetben Magyarorszá-

got, Spanyolország és Franciaország! A Habsburgok birodalmának és Itáliának ugyan szintén nagyobb volt a lélekszáma, de ezek egyike sem volt egységes országnak tekinthetõ. A mohácsi vész után következõ 150 éves török uralom annyira megfogyasztotta az ország népességét, s különösen a magyarságot, hogy a XVIII. század elején csak félannyi lakosa volt Magyarországnak, mint 250 évvel elõbb, sõt kevesebb, mint Nagy Lajos korában, amikor 3 millióra lehetett becsülni a népességet, és Mátyás király négymilliós magyarságából csak 1.200.000 maradt. A magyarságnak nemcsak a száma fogyott meg, de életereje, szaporodó képessége is megcsökkent a nemzet legértékesebb férfi népességének kipusztulása folytán. Hozzájárult ehhez, hogy a magyarsággal ellenséges kormányzat a XVIII. században tömegesen telepítette az idegen népfajokat Magyarország területére, úgyhogy bár II. József koráig a magyarság száma kb. elérte a 3 milliót, arányszáma az ország népességében 39%-ra esett le. Azóta a világháborúig felszaporodott ugyan a magyarság száma 10 millióra, de ez még mindig csak valamivel több, mint a felét (54,5%) tette ki az ország lakosságának. A kiegyezés utáni korszak Korponay szerint ábrándok után futkosott, amikor a 30 millió magyart tûzte ki célul, de ezt nem a magyar nép biológiai erejének védelmével és fokozásával igyekezett elérni, s nem törõdött azzal, hogy a magyarság soraiban szerepel a nyelvileg magyarnak vett 700 ezer zsidó és jelentékeny számú, csak névlég asszimilált idegen. Ugyanakkor „a magyar lelkek százezrei pusztultak el a halál valamelyik sötét sikátorában, mások meg koldusbottal kezükben keltek útra a tengeren túlra, új hazát keresni”... Korponay nem zárkózik el az asszimiláció elõl, mert hiszen az asszimiláció sok helyen és sok esetben természetes folyamat, de nagyon helyesen mondja: „bármi asszimiláció sikerét nem azáltal biztosítom legjobban, ha az asszimilálandók számát nyakló nélkül növelem, hanem ha az asszimilálók tömegét erõsítem”. A magyarság új felemelkedésének alapfeltétele tehát szerinte „az asszimiláció kimérájára épített népesedéspolitika könyörtelen felszámolása és a magyar jövõnek a színmagyarság számbeli megerõsítése által való alapozása”.

A mai helyzet megdöbbentõ és elszomorító. Mutatkozik ugyan még most is természetes szaporodás, mert a születések száma felülmúlja a halálozásokét, de ez a szaporodás már csak látszólagos, mert csak az idõsebb korosztályok lélekszáma növekszik! A fiatalabb nemzedékek már évrõl-évre kisebb számmal lépnek az alkotó életbe, s mire az idõsebbek fokozatosan kihalnak, a mostani születési szám mellett meg fog indulni a népesség tényleges fogyása. A másik nagy baj, hogy a szomszéd és velünk szemben barátságtalan népek, az oláhok és szerbek, kétszer olyan mértékben szaporodnak, mint a magyarság! (...) Nekünk, ha a Duna völgyében vissza akarjuk állítani vezetõ szerepünket, természetes szaporodás tekintetében is az oláhok és szerbek elõtt kell járnunk, különben még mostani helyzetünk is súlyosbodni fog! Szigorú követelményeket állít fel Korponay a magyar néppel, családdal, társadalommal és a kormányzattal szemben is. (...) ...meg kellene változtatni az egész társadalmi felfogást és életformát, amely egy számunkra idegen szellemiség térhódítása nyomán honosodott meg, vissza kell térni a régi magyar erkölcsös életfelfogásra, amely nem nyûgöt látott a gyermekben és a szórakozások akadályát, hanem örömet, reményt és büszkeséget! (...) ...érezhetõ kedvezményeket kell adni azoknak, akik sok gyermekkel biztosítják a magyarság jövõjét, ezeket minden tekintetben (földreform, adózás, alkalmazás, fizetés, elõléptetés, stb.) elõnyben kell részesíteni, az egykézõkkel, vagy gyermektelenekkel szemben. Érezni kell mindenkinek, hogy nemcsak saját magáért van, nemcsak azért, hogy úgy-ahogy végig élje életét (...) és sírba szálljon, anélkül, hogy maga helyett még egy magyar embert sem állít a jövõ szolgálatába, hanem azért is, hogy tovább vigye nemzetét a nagy célok felé. (...) Az állami, gazdasági és társadalmi formák vagy elõsegítik, vagy hátráltatják a nemzet nagy testének egészséges szaporodását. Szent István népének az a kötelessége, hogy értelmének és akaratának minden erejével a magyarság népi erejét növelje, s az új világban olyan életformát találjon, amely sûrû, egészséges magyar dolgozókkal tölti be az õsi ország földjét. Kovács Alajos


2007. szeptember

13

KAZÁR

A RÓZSASZÍN HÁROMSZÖGTO˝L A DÁVID CSILLAGIG Párizsban van egy holokauszt emlékmû, ismertetõ tábláján kilenc darab színes háromszög és a Dávid csillag, ez utóbbi az ismert módon két egymásba illesztett háromszögbõl formálódik. Az emlékmûvet De Gaulle tábornok avatta fel 1962ben. A színes háromszögek az alábbi csoportokban emlékeztetnek az áldozatokra: német politikai foglyok, francia politikai foglyok, zsidó politikai foglyok, cigányok, Jehova tanúi, hontalan és antiszociális személyek, homoszexuálisok és profi bûnözõk. A háromszögekbõl álló sor végén a zsidó csillag van. A tíz csoport többsége olyanokat jelöl, akik nem illenek bele a hagyományos európai kultúrába, értékrendbe és hitvilágba. Ma pedig a hagyományos európaiság meggyalázásának korát éljük, amikor a társadalmi ranglétrán a megnevezettek akár a legmagasabbra juthatnak. A II. világháború óta eltelt 6 évtized alatt a fenti csoportok számos emlékmûvet kaptak. A történések bizonyították, mintha egy láthatatlan háttérhatalom dobta volna õket oda áldozatul, a saját embereit is, hogy utána róluk szóljon a történetírás, az emlékmû állítástól a kárpótlások véget nem érõ soráig. A francia-német-zsidó áldozatokról csak annyit, hogy az Európai Unió (a kezdettõl német-francia gazdasági közösség) messzemenõen képviseli saját érdekeit, különösképp Közép-Kelet Európa népeinek kárára, ennek bizonyítékai egyéb írásokban megtalálhatók. Ez nem magyar kérdés, hanem a legfõbb európai, amikor a szemünk elõtt amerikaizsidó-liberális-szabadkõmûves (AM-ZSILIB-SZAB) leigázás folyik. A címbeli jelek újra idõszerûséget kaptak a homoszexualitását reklámozó Szetey államtitkár vallomástétele után. A minap megjelent képen az államtitkárt rózsaszín háromszög jelölte, az illõ felirat lehetett volna: A vallomás szabaddá tesz! Szetey egyébként is kitûzhette volna magára a büszkeség rózsaszín jelét, amint a zsidóságukkal kérkedõk is szabadon hord-

BAZÁR

hatnának Dávid csillagot. Nem ez történt, hanem szélsõséget kiáltó kormányzati állásfoglalás született egy jelentéktelen kérdésben, aminek alapja Szetey államtitkár magánélete, magánügye. A képmutató összkormányzati felháborodás azonban olyan fokú volt, amilyet leginkább az igazság kimondása vált ki. A jelenlegi kormány tagjai látványosan felsorakoztak az ártatlan képûnek látszó (valójában gazdasági bûntárs) Szetey államtitkár mellett. Ennek képi alátámasztása látható az augusztus 30-i Népszabadság címoldalán a miniszterelnökkel, csíkos zakóban a magyar gazdaság megrontója, Kóka és kirakatba tett kebellel Horváth miniszternõ. A Gyurcsány-féle hazugságbevallás

egyéves évfordulója elõtt álló ország a fentiekbõl felismerheti: a II. világháborúban zsidók, cigányok, homoszexuálisok és profi bûnözõk csoportjaiból csinálták a legfõbb áldozatokat, ma pedig bûnbandába szervezett utódjainak ugyanaz a hatalom vezetõ kormánypozíciót ad. A közelgõ szeptember 17-e alkalom a kérdésfeltevésre: meddig gyûrûzik még a hazugságok halmaza, kinek szolgál a személyügyekkel foglalkozó homoszexuális államtitkár, kinek az érdeke a maffiózók álkormánya, és hogyan ülhet az egészségügy trónusán az, aki soha orvosi munkát nem végzett? Dr. Nagy Attila orvos, közíró, Debrecen

A Lánchíd Rádió internetes honlapjára 2007. augusztus 29-én délelõtt egy olyan kép került fel, amely Szetey Gábort, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárát „megengedhetetlen és sértõ módon” ábrázolja. A képet a honlap szerkesztõi eltávolították. Veress Gabriella ügyeletes szerkesztõt és Pásztor Zoltánt, a lanchidradio.hu internetes oldal fõszerkesztõjét a munkáltató azonnali hatállyal, rendkívüli felmondással elbocsátotta.


14

2007. szeptember

NEMZETI

OLÁH GYÖRGY PATRIÓTA PUBLICISTA EMLÉKEZETE A magyarországi nemzetidegen hatalmi elit a „rendszerváltozásnak” nevezett 1990 körüli módszerváltása során nem csupán nem cserélt helyet a korábban általa elnyomottakkal, kizsigereltekkel és elnyomorítottakkal, de az igazi eszményeket is változatlanul elzárja elõlünk! Ugyanazon hamis példaképekkel próbálják manipulálni a magyar népességet, mint 1945 és 1990 között. Marx, Engels és Lenin ugyan többnyire lekerültek a könyvespolcokról és az utcanév táblákról, ám Ságvárihoz, Jászi Oszkárhoz, Károlyi Mihályhoz és hasonszõrû antimagyarokhoz változatlanul ragaszkodik a komprádor burzsoázia. Ezzel párhuzamosan igazi értékeink közül az õket (az idegenlelkûeket) nem szeretõket változatlanul agyonhallgatják, megpróbálják kiiktatni még az emléküket is! Vagy Ön, Tisztelt Olvasónk, tapasztalja Bartha Miklós, Milotay István, Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc, Prohászka Ottokár, Endre László, Sértõ Kálmán, Rajniss Ferenc, Dr. Doros Gábor, Dr. Orsós Ferenc és a többi magyar lelkû, korábban is agyonhallgatott nagy magyar patrióták kultuszát??? Éltek haltak Ôk szeretett hazájukért, a magyarságért, s mi lett a „jutalmuk”? Akit csak tudtak, megöltek közülük! Másokat kiüldöztek a hazájukból, emigrációra kényszerítettek, ha maradtak bebörtönözték! Tehát az idegenlelkûek egymás mellett mozgó, kétirányú manipulációja: miközben hamis „nagyságokkal” bódítják a szegény magyart (Károlyi Mihály), igazi nagyjait (Gömbös Gyula) nem említik, de ha mégis: mocskolják, gyalázzák ahol érik... Nesze neked rendszerváltozás, nesze neked Te szegény magyar... Oláh György nagy magyar publicista és magyar lelkû politikus is az agyonhall-

PANTHEON

gatottak népes táborába tartozik! De mi nem hagyjuk, hogy így legyen! Ugyan megkésve idézzük megpróbáltatásokkal teli életét és nagyszerû mûveit, munkásságát, mert ezt születése 100. évfordulóján kellett volna megtennük, 2002-ben! Ám mentségünkre szolgáljon, hogy nem volt fórum, ahol írásunk megjelenhetett volna! A 99 százalékban liberálbolsevik magyar sajtó erre nem vevõ, a maradék egy százalék meg fél: teli van a bugyogójuk, remegnek mint a nyárfalevél, ha Oláh Györgynek csak a nevét is megemlítik nekik... Már ha tudják, kirõl van szó egyáltalán! Oláh György 1902. szeptember 8-án, tehát most 105 éve született Homonnán. A munkácsi, a kassai premontrei és a sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumokban végzett tanulmányait követõen a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult négy éven keresztül. Mint az Ébredõ Magyarok Egyesületének tagja, 1921. augusztus-november között Endre László csapatában résztvett a nyugat-magyarországi felkelésben. Mint tudjuk, az õ hõsi harcaik nem voltak hiábavalók: Várvidék teljes elrablása - többek között nekik köszönhetõen - nem sikerült! Újságírói pályafutását 1924-ben kezdte a keresztény legitimista Magyarság munkatársaként, majd 1934-tõl a mélyen patrióta Új Magyarság címû politikai napilap munkatársa, majd fõmunkatársa, vezércikkírója. 1938. októberétõl 1944. októberéig az általa alapított, - magyar lelkû magyarok körében legendásnak számító - EGYEDÜL VAGYUNK címû folyóirat fõszerkesztõje és cikkírója. 1930ban alapító tagja volt a Wesselényi Reform Klubnak. 1939-tõl a Magyar Élet Pártja országgyûlési képviselõje a kapuvári körzetben. Imrédy Béla híveként földbirtok-

politikai reformokat szorgalmazott, s 1940 októberétõl lapját is a Magyar Megújulás Pártja szolgálatába állította. 1940-41 között a Das schaffende Ungarn szerkesztõje is volt. 1944. március 19. után a Magyar Mûvészetek Házának elnöke. A hazánk felé özönlõ szovjet martalócok elõl már 1945 márciusában Németországba, majd Olaszországba menekült. Itt álnéven egy liguriai kolostorban talált menedéket, majd kivándorolt Argentínába. A vérszomjas, mindenáron bosszúra éhes bolsevista haramiák, ezek az emberállatok ezt a soha senkit nem bántó, emelkedett lelkületû szellemi embert 1947. márciusában mint „háborús bûnöst” kikérték az ún. Szövetséges Ellenõrzõ Bizottságtól. Mindenkit „háborús bûnösnek kiáltottak ki, még azt is, aki nem is látott háborút, ha nem az õ rémuralmukért tett, hanem ellene szólt, ellene írt. Ha nem lenne végtelenül tragikus a judeobolsevista örjöngõk tobzódása, az embernek egyszerûen közröhejnek tûnne mindez... KolosváryBorcsa Mihály, meg Oláh György háborús bûnösök! Nem, nem „kedves” judeobolsevikek! Sem háborús, sem bûnös nem volt egyik se, csupán nem ennek a beteglelkû csahos falkának volt a bértollnoka és bérénekese! Hanem a magyarságnak, magyar lelkükbõl fakadóan... Tessék csak szépen deffiniálni, nevén nevezni a gyereket: „háborús bûnös az, aki nem liberálbérenc!” Azt bizony bíróság elé kell citálni, meg kell bélyegezni, le kell gyilkolni. Ez, ez a beteglelkû, vérengzõ judeobolsi brigantik begyébõl elõbuzgó, fertelmes bûzt árasztó, áporodott görénymentalitás... Oláh György élete során sokoldalú irodalmi tevékenységet fejtett ki. Már 1926-ban, 24 éves korában megjelent Budapesten GÖRÖGTÛZ címû regénye. Ezt két évvel késõbb, 1928-ban követte egy politikai tanulmány Kárpátalja vidékét érintve: JAJKIÁLTÁS A RUTÉNFÖLDRÔL címmel, a Magyar Nemzeti Szövetség kiadásában. „1930-ban adta ki HÁROMMILLIÓ KOLDUS címû könyvét, melyben prédikátorként állt ki a szociális megújulás, a magyar parasztság felemelkedése mellett, hogy felhívja a figyelmet a nagybirtok árnyékában felburjánzott falusi proletárság égbekiáltó nyomorára” - írta munkásságának egyik legalaposabb ismerõje, az Oláh György (a kép bal szélén) Argen- Argentínában élt Haynalné Keserû tínában, magyar emigránsok körében Zsuzsa. (Idézte Fiala Ferenc a Hídfõ 1981.


2007. szeptember

15

NEMZETI novemberi számában a 2. oldalon.) LÁZADÁS A TISZÁNÁL címû alcíme szerint „Kalandos korrajz”-a 1932-ben jelent meg. A Stádium Rt. kiadásában látott napvilágot Budapesten 1935-ben ÔRVEZETÔBÔL DIKTÁTOR. Hitler forradalma (1920-1932) címû munkája. Két társszerzõvel készítette el PEST-PILIS-SOLT-KISKUN VM. ÉS KECSKEMÉT VÁROS ADATTÁRA (1939) címû mûvét. Utolsó, még itthon megjelent könyve az EGY KILÉPÔ NAPLÓJA (1941). Mindszenty-rõl, a mártír kardinálisról már Buenos Airesben 1949-ben jelent meg könyve, s itt keletkezett AZ ANTIKRISZTUS ITT JÁR KÖZÖTTÜNK... címû emlékezéseinek kötete (1973) is. Utolsó könyve A FESTMÉNY ÉS A FATTYÚ - Századeleji korrajz két földrészrõl. München-ben jelent meg Ledermüller Olivér révén, 1979-ben. Az Árpád Akadémia még 1973-ban tagjai közé választotta. 1981. szeptember 18-án érte a halál Argentínában. Életmûve még feldolgozásra vár. A köré vont mesterséges homály feloszlatását azonban már megkezdtük... Süveges Márton

MAGYARSÁG ÉS ZSIDÓSÁG Nincs nép, amely annyira képtelen lenne kivetkõzni önmagából, annyira fajtájához volna láncolva, mégis a zsidó, ha magasabb életkörülmények közé jut, semmiképpen sem akar többé zsidó maradni. Nincs nép, amely olyan vakbuzgó rajongással követte volna tételeit, mégis õk terjesztették vagy kétszáz esztendõ óta a legtöbb hitetlenséget és vallástalanságot a világon. Azt tartják magukról: nélkülük ma nincs itt kultúra, õk ma a kétezer éves kultúra legfõbb terjesztõi és összetartói, holott az a három legnagyobb szellem, akit az utolsó századokban a világnak adtak: Marx, Freud, Einstein egyébbel sem foglalkozott, minthogy a mi kétezer éves keresztény kultúránk alaptörvényeit kikezdte. Marx a lázadások egész sora után a szteppék barbariz-

PANTHEON

musát szabadította rá Európára, Freud az örömtanyák erkölcstanát akarta úrrá tenni a kétezer év óta kialakult erkölcsi rendben, Einstein pedig még földünknek a világûrben való elhelyezkedése körül is kételyeket támasztott. Egyetlen nép sem hozott olyan rideg fajvédõ törvényeket, egyetlen közösségben sem hoztak olyan szigorú kiközösítõ rendszabályokat az idegen vér ellen, mint Ezrás és Nehemiás próféta óta õk, mégis õk küzdöttek talán a történelemben leghangosabban és legtöbbet a többi népek fajvédelmi rendszabályai ellen. Egyetlen nép nem áhítozott annyit versben és prózában másfélezer esztendõ óta az állandó otthon, az elérhetetlen haza után, mégis õk küzdenek legtöbbet a hazafiság ellen. Egyetlen nép nem hirdetett annyi pacifizmust, nem küzdött annyit a háborúk és a katonai szellem ellen, mint õk. Két esztendõvel a mostani világégés kitörése elõtt írta Freud egy világszerte ünnepelt nyílt levélváltásban New-Yorkba Einsteinnek: Mi pacifisták vagyunk, mert szervi okokból azoknak kell lennünk, könnyû aztán beállítottságunkat érvekkel igazolnunk. Túlérettségüknél, testi, lelki ernyedtségüknél fogva is pacifisták voltak õk, mégis a mi proletárdiktatúránk idején Pogány, Bõhm, Landler voltak a leghangosabb kardcsörtetõk, az orosz vörös hadsereg elsõ napóleoni diktátora, TrockijBronstein, mégis a történelem legvéresebb háborúját õk zúdították rá a világra, és õk fûtenek most Moszkvában és NewYorkban is, hogy ez a vérözön el ne múljon... Mi vagyunk-e az okai annak, hogy ötven-hatvan olyan napfényes év után õk rendezték a Károlyi-forradalmat, Kun Béláék és Szamuellyék torz és véres farsangját? Minket illet-e a vád, ha a kommün bukása és az ellenforradalom sem tudta kijózanítani õket, hanem pár évvel utána tõzsdén, sajtóban, közgazdasági világban szóról-szóra ugyanott kezdték, ahol a Károlyi-forradalom után elhagyták? Mi vagyunk-e a meg nem értõk, ha õk, akik a nemzet szellemi irányítását annyira a maguk feladatának tartották, a harmincas évek elejétõl kezdve sehogy sem akarták megérteni, hogy a Trianonban megcsonkított magyarság csak azokkal az európai hatalmakkal törheti le a békeszerzõdések bilincseit, amely hatalmakat ugyanezek a békeszerzõdések sújtottak? Mi vagyunk-e a meg nem értõk, ha õk nem jöttek rá arra,

hogy Felvidék, Erdély és Bácska egy részének visszaszerzése után a magyarság itt a keleti front mögött nem üthet pártot az ellen a szövetségese ellen, amelynek elsõsorban köszönheti e területrészek visszaszerzését, és nem foghat hozzá szellemi szabotázsok, népfrontalakulatok megszervezéséhez? Mindent, de mindent elkövetett az utolsó másfél esztendõben a hazai zsidóság, hogy itt létrejöjjön a tengelyhatalmak ellen az a bizonyos ötödik hadoszlop, egy magyar partizánmozgalomról ábrándozott, és most csodálkozik, ha a partizántámogatók sorsára jutott... Oláh György (Harc, 1944. július 1.)

Magyar Nemzeti Front Központ Magyarok Háza 1052 Budapest, Semmelweis utca 1.-3. III. emelet 336. tel:+ 36 1 267- 4510/300 mellék mobil:+36 30 552-7202 e-mail:[email protected] honlap:www.nemzetifront.hu internet újság: www.arpadvonal.hu Minden kedden 15.00.-19.00. óra között az elnökség ügyeletet tart a központban. Ugyanitt, minden kedden és csütörtökön 15.00.-19.00.-ig könyvtár. Amennyiben támogatni szeretné a Magyar Nemzeti Frontot, a 11711041-20860033 bankszámlaszámon teheti meg. Köszönjük.


16

2007. szeptember

´´ M ´ ´VESSÉG SZABADKO U

KORUNK LEGNAGYOBB VESZEDELME Mi is a szabadkõmûvesség valójában? Csupán egyike a titkos társaságoknak és felforgató mozgalmaknak? Vagy egy új világvallás? Aligha járunk messze a valóságtól, ha leszögezzük: igen, új – vagy nagyon is régi? – világvallás, ugyanis van hitrendszere, szertartástana, kultusza, vannak papjai és fõpapjai. Aki a szabadkõmûvesség céljait és eszközeit bírálja, netán kétségbe vonja, hogy emberbarát, békeszeretõ, hazafias és istenhívõ szervezet volna, azt a liberális média rögvest antiszemitának kiáltja ki. Ami nem meglepõ, ha figyelembe vesszük, hogy vezetõi bizony mind zsidók és céljaiknak nem a Szentíráshoz, hanem egyedül a Talmudhoz van közük. Hogy ez mennyire így igaz, azt számos liberális könyvpiacon fellelhetõ kiadvány is egyértelmûen bizonyítja. Így például Michael Bradley könyvébõl (Titkos társaságok könyve. Pécs, 2006. Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója) megtudjuk, hogy a szabadkõmûvesség mai hatalmának mértékét „senki sem ismeri”, ám annyi bizonyos, hogy jelenleg „már százezer páholy tagjaként több mint hatmillió szabadkõmûves él a világon”. (52. o.) Azt sem titkolja el, hogy a szabadkõmûvesség „metafizikai hitét nem a Bibliából meríti. Kultuszaik forrása a középkori héber misztika, a Kabbala.” (54. o.) Elismeri továbbá, hogy a páholyból nem lehet csak úgy kilépni, mivel belépéskor a következõ esküt kell letennie a leendõ szabadkõmûves testvérnek: „Ôszintén és ünnepélyesen ígérem és esküszöm, hogy mindig tisztelem, örökké rejtem, soha nem fedem az õsi szabadkõmûvesség rejtett misztériumát, sem részben, sem egészben. […] Ha megteszem, nem kisebb büntetés

sújtson, mint torkom átvágassék, nyelvem tõbõl kitépessék. Temessenek a sekély tengerpart durva homokjába, ahol a dagály napjában kétszer apad és dagad, ha bármikor is tudatosan és akarattal megszegem a szabadkõmûvességhez tett szent eskümet. Isten engem úgy segéljen.” (55. o.) A szabadkõmûvesség „rejtett misztériumát” azonban még a szabadkõmûvességen belül is csak a legfelsõbb vezetõk ismerik teljesen: a náluknál alacsonyabb szinteken mûködõk csupán vak végrehajtók. Bradley idézi Manly Palmer Hall 33. – tehát legfelsõ – rendbeli tiszteletbeli szabadkõmûvest, aki „A szabadkõmûvesség elveszített kulcsa” címû mûvében bevallja: „A szabadkõmûvesség testvériség a testvériségben: két szervezet létezik, egy külsõ és egy, a kiválasztottakat befogadó belsõ: az egyik nyílt, a másik szigorúan titkos. A látható társaság kellemes, baráti társaság, elismert, megbecsült emberek köre. A láthatatlanok köre titkos és magasztos testvériség, amely felesküdött, hogy szolgálja a szent titkot (areanum arcandum)”. (53-54. o.) A szabadkõmûvességgel foglalkozó tengernyi irodalomból mindazon magyar nyelvû, magyar vagy idegen szerzõktõl való mûvek, amelyek 1945 elõtt jelentek meg, és amelyeket a zsidóbolsevista cenzúra bezúzásra ítélt, ontják az imént idézett tényekhez hasonló leleplezéseket. Azonban csak elenyészõen kevesen ismerik e mûveket, noha zömük ma is fellelhetõ az Országos Széchenyi Könyvtárban vagy az Országgyûlési Könyvtárban, az 194546-ban kiadott „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” négy jegyzéke és vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály „A zsidókérdés magyarországi irodalma” címû könyve alapján. Aki a szabadkõmûvesség lényegét kutatja, annak nélkülözhetetlen közülük az olyan mûvek ismerete, mint amilyen például Ketteler Vilmosé (Lehet-e hívõ keresztény szabadkõmûves? Pécs, 1866), Bartha Tamásé (A szabadkõmûvesség. Eger, 1873), G. M. Pachtler-é (A szabadkõmûvesség titkos harca trón és oltár ellen. Pécs, 1876), Sullay Istváné

(Szabadság, egyenlõség, testvériség, vagy: mi a szabadkõmûvesség alapelve. Eger, 1879), Miklóssy Istváné (A szabadkõmûvesség önleleplezése. Bp. 1912), Palatinus Józsefé (Szabadkõmûvesek Magyarországon. Bp. 1944). Nincs tehát semmi új a nap alatt. A szabadkõmûvességnek az 1789-es francia forradalom, Trianon és a bolsevizmus elõkészítésében betöltött, forrástanulmányok sokasága igazolta vezetõ szerepe alapján mindjárt megértjük Huszár Károly néhai miniszterelnök tanulmányának (A szabadkõmûvesség nemzeti veszedelem. Bp. 1941) hasonlatát: „A szabadkõmívesség hasonló a folyondárhoz. Eleinte alig látszik a hatalmas tölgyön. Néhány év múlva ellepi az egész fatörzset, elszívja elõle az életnedveket, befutja ágait, elfogja a világosságot és a levegõt a fa elõl, úgy, hogy az beteg lesz. Néhány év múlva rothadásnak indul az egészséges fa. Egy kis szél is kidönti ekkor a régi, erõs törzset és az élõsködõ növény vígan él és virul jótevõjének rothadó tetemén.” (31. o.) Nem meglepõ tehát, hogy XII. Kelemen pápa 1738-ban „In eminenti” kezdetû bullájában meghagyta: katolikus hívõ nem lehet szabadkõmûves. Ugyanezt megerõsítették Krisztus földi helytartói közül XIV. Benedek (1751), VII. Piusz (1821), XII. Leó (1826), XVI. Gergely (1832), IX. Piusz (1846), XIII. Leó (1884). Foglaljuk össze ezek után legfõbb célkitûzéseiket! 1. Minden pozitív vallás, legfõképpen a katolikus, megsemmisítése, az állam és az egyház szembeállítása, a hitoktatás világi iskolákban való eltörlése, az egyházi vagyon elkobzása. 2. A nemzeti öntudat eltörlése, a szakrális szimbólumok (horog- és nyilaskereszt, turulmadár, Árpád-sávos zászló, Magyar Szent Korona stb.) kigúnyolása, a zsidó filozófiai és politikai tanítások terjesztése a köz- és felsõfokú oktatásban, az írott és elektronikus sajtóban. 3. A homoszexualitás és egyéb nemi eltévelyedések hol nyílt, hol burkolt népszerûsítése, a válás természetesnek


2007. szeptember tekintése, a házasság szükségtelennek tartása és helyette az „élettársi kapcsolatok” ajánlása, a szingli életmód, a feminizmus hirdetése. De lássuk eszközeiket is! 1. A kétpólusú (liberális-demokrata felosztású) parlamenti rendszerek politikusai. 2. A liberális újságírók, könyvkiadók- és terjesztõk, egyetemi tanárok. 3. A látszólag konzervatív, „keresztény” értelmiségiek, akik kényesen vigyáznak, nehogy „antiszemitának, nacionalistáknak” nevezzék õket. 4. És nem utolsósorban az álkatolikusok – papok és világiak –, akik hallani sem akarnak XII. Kelemen pápa említett bullájáról. (Többnyire zsidó származású személyek, régi, találó szóval: zsidólikusok.) Mindezek miatt tehát korunk legnagyobb veszedelme változatlanul a szabadkõmûvesség. Ellene ellenszövetkezet létrehozását szorgalmazta valaha XIII. Leó pápa. Ennek céljait így foglalta össze egy magyar pap, dr. Csápori Gyula (A szabadkõmûvesség elleni szövetkezet kézikönyve és a magyarországi szabadkõmûvesek névsora. Esztergom, 1887): „1. Soha be nem lépni a szabadkõmûves vagy más hasonló titkos társulatba (kilépni, ha valaki elég szerencsétlenül benne van). 2. A különféle választásoknál nem szavazni olyan emberekre, akikrõl tudva van, hogy szabadkõmûvesek s a szekta társadalom- s vallásellenes terveit támogatni készek. 3. Nem tartani olyan lapokat, amelyeknek szerkesztõi tudvalevõleg szabadkõmûvesek s amelyek az õ tanaikat

17 terjesztik, hanem inkább oly lapokat választani, amelyek a szövetkezettel tartanak. 4. A szövetkezet tagjai kötelezik magukat, hogy gyermekeikkel s mindazokkal, akikre befolyással bírnak, már kora ifjúságuktól fogva megfogadtatják, hogy a szövetkezet tagjainak kötelezettségeit (1. pont) meg fogják tartani. 5. A szövetkezet tagjai kötelezik magukat, hogy szolgáiktól és a munkásoktól, akiknek munkát adnak, a lehetõség és körülmények szerint követelni fogják, hogy legalább az elsõ kötelezettséget (1. pont) elvállalják. 6. Harcolni, amennyire lehet, a szabadkõmûves intézmények ellen (vagy legalább megakadályozni a rosszat, amit tesznek) s különösen a felekezet nélküli iskola ellen: s ellenkezõleg, támogatni minden szabadkõmûvesség-ellenes intézményt és társulatot, a felekezeti iskolákat, a katolikus köröket, a vallásos egyleteket stb.” (14-15. o.) XII. Kelemen pápa és dr. Csápori Gyula soraihoz ma sincs mit hozzátennünk. Csak megerõsíthetjük: Krisztust követõ és nemzetben gondolkodó ember nem lehet szabadkõmûves, mivel „a szabadkõmûvesség nem egyéb, mint a semitismus hittérítõ propagandája, mely a humanismus köpenyébe takaródzik.” (Cato[Minke Béla]-L. C. Harrincourt: Isten ellen! A katholikus egyház megdöntésére alakult világszövetkezetek szervezete, eszközei és harczmodora, több szörnyû bûntényeik leírásával. Bp. 1892. 108. o.) Ifj. Tompó László

Nem Koppányt Nem Koppányt siratom, hanem a harci kedvet, a kopját siratom, a tegezt, a lándzsát, a harci mént, hogy mindenért és mindenkinek megfeleljek, hogy dédapámmal és unokámmal ott legyek Mohácsnál, Majténynál, Világosnál, Visegrádnál, a Bánátban és Bácskában, ahol csak csatánk van, és magammal rántsam a törököt Nándorfehérvár bástyájáról a halálba, hogy Zrínyivel haljak vadkantól és cselszövéstôl, amelytôl annyiszor haltak eleink átkot hörögve a császárra. Nem Koppányt siratom, világtájakra vágott testébôl vér szivárog, Jézusunk ô, megfeszíttetett, felnégyeltetett: Trianon-elôtti tálca, László feje, Dózsa trónja, pernyébe-fúlt forradalmaink szalma-lángja, haduraink: Etele, Álmos, Árpád nem nemzettetek elég gyermeket a világra. Nem Koppányt siratom, hanem az almafákat, bozótjainkat, cserjéseinket, fûzfáinkat, fenyveseinket és tölgyeinket, szél ha támad, parazsat, pattogó szikrát, palánkba harapó duhaj lángot, Koppány seregét siratom: Bornemissza Gergôt, Esze Tamást, Bercsényit, Bemet, a pesti srácot, aki csatázott. Nem Koppányt siratom, hanem az orosz hómezôbe vesztet, a bakó Bogártól felhúzottat, meggyalázott asszonyainkat, sírokat, a keresztet. Álmainkat siratom, regéinket, a meséket, Fanyûvô Jánost siratom, Árgyélust, Tündér Ilonát, az egri nôket, igriceinket siratom, táltosainkat, Prohászkát, Apor Vilmost, a féllábú Jánost: húsunkból és vérünkbôl még eposz nôhet. Nem Koppányt siratom, hanem a tartást, a mindent kimondó szót, az esküt, ami köttet. Nem Koppányt siratom: magamért ejtek könnyet. Zas Lóránt Nyugati tó, 1995. március 13.


18

2007. szeptember

M A G YA R Ö N V É D E L E M Bosnyák Zoltán:

AZ ÚTTÖRÔ Emlékezés Istóczy Gyõzõre Istóczy: Eljövend az idõ és pedig hamarább, mint sokan gondolják, amidõn elveim nem fognak a puszta ábrándok sorába utaltathatni, s adja a Gondviselés, hogy ez ne történjék akkor, amidõn a kényszerû viszonyok a „késõ” jelszót fogják a felriadt nem zsidó elemek elé kiáltani. (1875 április 27-én.) A magyarság belsõ nagy szabadságharca az utolsó hónapokban új fejezethez érkezett. Ami még egy-két évvel ezelõtt is a távoli, bizonytalan jövõ homályába veszõ jámbor óhajnak látszott csupán, - a maroknyi idegen kisebbség gazdasági diktatúrája és szellemi terrorja alóli felszabadulásunk, - az íme, most talán valósággá válik. A megye törvényhozás már egy második zsidótörvény megalkotásával foglalkozik. A zsidókérdés, az eddig letagadott, lekicsinyelt zsidókérdés a megye közélet komoly, súlyos problémájává lett. Azonban csodálatosképpen a zsidókérdés körül most folyó nagy viták és hadakozások során alig esik szó azokról a férfiakról, akik már évtizedekkel elõbb megérezték a zsidóság ijesztõ arányú térfoglalásában rejlõ roppant veszélyt. Alig-alig hallunk valamit a Verhovayakról, a Zimándyakról, a Simonyiakról, a Bartha Miklósokról, akik nemcsak szembenéztek a zsidóveszéllyel, de az ellene folytatott harcban feláldozták mindenüket, vagyonukat, becsületüket, nyugalmukat. Lemondtak hírnévrõl, gazdagságról, könnyû érvényesülésrõl, vállalták egy egész életre az üldözést, a kigúnyolást, a meghurcolást, a társadalomból való kiközösítést, vállalták a kilátástalan harcot a szent és igaz ügyért: a magyarság megmentéséért. Alig esik szó az utolsó félévszázad egyik legeredetibb, legmagában állóbb, legképzettebb közszereplõjérõl: Istóczy Gyõzõrõl, a magyar fajvédelem, a ma-

gyar - sõt az európai - politikai antiszemitizmus élharcosáról. Pedig bátor kiállása, hõsi áldozat- és küzdelem-vállalása valóban megérdemelné, hogy legalább napjainkban hálával és kegyelettel idézzük emlékét. Hiszen az utókor nem mérheti a siker, a hatalomra jutás sokszor nagyonis kétes értékû mértékével az elismerést. Istóczy egyénisége és küzdelmei méltán érdemelnek figyelmet. A zsidókérdés lényegét, magának a zsidóságnak faji vonásait, lelkületét, hódító és elnyomó céljait és törekvéseit, szokásait, hagyományait, történelmét kevesen ismerték nálánál alaposabban. A modern antiszemitizmus - vagy ahogyan Istóczy helyesebben mondaná - az antijudaizmus irodalmának, a hazai zsidókérdésrõl most folyó nagy vitának alig-alig vannak olyan megállapításai, amelyeket, ha csak egy gondolatcsíra formájában bár, de beszédeiben vagy írásaiban ott ne találnánk. A következõkben megkíséreljük felidézni a feledés homályából Istóczy alakját, küzdelmét, eszméit és igazságait. Pölöskefõi Istóczy Gyõzõ régi nemesi család sarjaként 1842-ben született a vasmegyei Szentkereszten. A középiskolát Szombathelyen, jogi tanulmányait Budapesten és Bécsben végezte. 1867-ben Vas megye aljegyzõje, a következõ esztendõben törvényszéki bíró lett 1872-ben a vasvári járás fõszolgabírója, de még ugyanebben az évben a rumi kerület a Deák-párt programjával országgyûlési képviselõjévé választotta. Utóbb Tisza Kálmán szabadelvû pártjához csatlakozott. Elsõ antiszemita beszéde elmondása után a pártból kilépett, de barátai visszahívják.. A szabadelvû párt tagja maradt mindaddig, amíg a párt Wahrmann Mórral való összetûzésekor nem foglal ellene állást. Kilépése után a különbözõ pártokhoz tartozó antiszemi-

ta képviselõk munkaközössége külön párttá alakult. Az antiszemita párt szellemi vezére Istóczy volt. Rajta kívül Verhovay, Simonyi Iván és Ónody Géza vittek vezetõ szerepet a pártban. Verhovay a mérsékelt, Istóczy a radikális szárnyhoz tartozott. Az antiszemita párt népszerûsége országszerte nagy volt. Ide húzott a parasztság, a megyei középbirtokos osztály, a városi polgárság és az egész ifjúság. Sorra alakultak az ország minden részében a párt szervezetei, körei. Tulajdonképpen csak a zsidóságnak elkötelezett hivatalos politika, a bürokrácia és a sajtó állott vele szemben. A liberális és a függetlenségi párt persze egyformán féltette hatalmát és népszerûségét. A közös félelem egymás mellé állította a két örök ellenfelet: a 48-at és a 67-et. A sajtó hazugságai, rágalmai, a pénz, a vesztegetés és a közigazgatási nyomás ellenére az 1885-ös választáson 17 képviselõt hozott be az antiszemita párt. Tiszta választás mellett négyszer-ötször annyit is behozott volna. Istóczy emlékirataiban panaszkodik, hogy sok kerületben, ahol pedig komoly esélyeik voltak, megfelelõ jelölt hiányában nem tudtak indulni. A zsidóság hatalma már oly nagy volt akkor, hogy nyíltan csak kevesen merték vallani az antiszemita programot. Tisza Kálmánék gyûlölete oly nagy volt lstóczyék iránt, hogy az antiszemita képviselõket egyetlen bizottságba se választották be. A Verhovaytól „sakterpárt”-nak nevezett szélsõbal nyíltan követelte az antiszemita párt megsemmisítését. A következõ választáson már csak hét képviselõt tudtak behozni Istóczyék. A kis csoport teljes tétlenségre volt kárhoztatva. Pedig ha a párt szabadon mûködhetett volna, talán egészen más irányt szab a magyar élet fejlõdésének.


2007. szeptember Istóczy az antiszemita párt hivatását a következõkben látta: „Mindég az volt a célom, hogy az ország belbajaira, belreform kérdéseire irányítsam a közfigyelmet, legalább részben elvonjam a parlament figyelmét a folytonos meddõ közjogi torzsalkodásoktól. Mert amíg mi a közjogi kérdéseken nyargalásztunk, addig észrevétlenül elvonják lábaink alól a talajt, kivonják alólunk a gyékényt.” Keserû szavakkal számol be arról, hogy ellenségeik micsoda gonosz és aljas eszközökkel igyekeztek õket egyenként vagyonilag, társadalmilag tönkretenni és mindenáron arra kényszeríteni, hogy úgynevezett „csendes emberekké” legyenek. Az antiszemita pártot szerinte az egész-, a fél- és a negyedzsidók összefogása s a zsidó sajtó terrorja irtotta ki. Hogy a magyar közvélemény a nyolcvanas években menyire Istóczyékkal érzett, arra jellemzõ, hogy 1883 június 30-án az esküdtszék tíz szavazattal kettõ ellenében felmentette Istóczyt a vád alól, amelyet az ügyészség „Az elzsidósodott Magyarország” címû cikke miatt emelt ellene. Istóczy ezt a cikkét azzal a nyílt követeléssel fejezte be, hogy: Ki a zsidókkal Magyarországról! De ha idehaza csak üldözésben, a parlamentben csak „hangos derültség”-ben és „zajos derültség”-ben volt része, annál több tiszteletben és elismerésben részesült a külföld részérõl. Itthoni beszédei nyomán tömegesen kapja az üdvözlõ leveleket Bécsbõl, Berlinbõl, Párizsból. Eduard Drummont, a késõbb világhírre szert tett francia antiszemita vezér, akinek könyvei kilencven-száz kiadásban forogtak közkézen, munkáit lelkes dedikációkkal küldte meg Istóczynak. Az elsõ nemzetközi antiszemita kongresszuson, 1882-ben Drezdában Stöcker berlini lelkész mellett Istóczy és Simonyi vitték a fõszerepet. Egyhangúlag elfogadta a

19 kongresszus az Istóczy által elõterjesztett határozati javaslatot (Felhívás a zsidóság által fenyegetett keresztény államok népeihez és kormányaihoz.) Az 1885-ös választások után - amelyen az antiszemita párt felmorzsolódott - Istóczy még kétszer lépett fel. Kerek huszonöt esztendeig volt képviselõ, kerülete nem kevesebb, mint hétszer küldte be a parlamentbe. 1896-ban azonban már úgy látta, nincs értelme többé közéleti szereplésének. Ettõl

kezdve visszavonult életet élt. Tíz évvel késõbb kiadott emlékirataiban fájdalmas elégtétellel állapítja meg, hogy az események mennyire igazolták õt. A magyarság mindenünnen kiszorul. Az orvosok, ügyvédek, mérnökök között a kereskedelemben, a pénzüzletben, a sajtóban ma-holnap már nem lesz más csak zsidó, már a földbirtok 27 százaléka is zsidó kézben van. „Ebben az országban már-már közpályákon csak azok érvényesülhetnek közü-

lünk, akiknek az a szerencséjük volt és van: Izraellel valami módon közelebbi vagy távolabbi rokonságba vagy sógorságba kerülni.” Felhívást intéz a közvéleményhez az antiszemita párt feltámasztása érdekében. Sehol sincs erre nagyobb szükség, mint nálunk. Lueger, Drummont, Stöcker példájára hivatkozik, akik 40-50 képviselõvel vonultak be a parlamentbe. Felhívásának utolsó mondatai a következõk: „Mi, antiszemiták, nem vagyunk ellenségei a zsidó nemzetnek (mi semmiféle nemzetnek, mint ilyennek, nem vagyunk ellenségei), annál kevésbé vagyunk ellenségei a zsidó vallásnak és pedig az utóbbinak azért, mert az antiszemiták a zsidókérdést nem tekintik vallási kérdésnek. A mi álláspontunk az, hogy a zsidó a kikeresztelkedés után is megmarad zsidónak, zsidó nemzet-tagnak. Mi, antiszemiták, a zsidókérdést nemzetiségi, faji, politikai kérdésnek, közgazdasági kérdésnek, tehát hatalmi kérdésnek tekintjük. Sõt többet mondok: ezen keretben is mi, antiszemiták csakis a pánjudaizmus ellen küzdünk.” Tegyünk valamit: „…mert mi, a mostani generáció még üggyel-bajjal valahogyan csak elleszünk, amíg élünk, de hogy micsoda sors vár gyermekeinkre és unokáinkra, ha a dolgok tovább is így folynak, mint ahogyan eddig folytak és folynak, az más kérdés.” Makacsul zárkózott, önérzetes, büszke, szinte merev egyéniség volt. Elmélyedõ, sokat olvasott, széles látókörû, nagymûveltségû koponya. Otthonosan mozgott minden jogi és közgazdasági kérdésben. Szellemes és fordulatos beszédeiben mindig komoly érvekkel igyekezett meggyõzni hallgatóságát. Kifogástalanul beszélt németül, franciául, angolul és latinul. Még 1875-ben


20 lefordította kora egyetlen antiszemita írását, Du Mesmil Marigny francia történész tanulmányát a zsidókról. Nem árt, írta a bevezetésben Istóczy, ha a közfigyelmet erre az ismeretlen területre fordítjuk. A francia író már akkor országának rohamos elzsidósodásáról panaszkodik. A vezetõ állásokban ötször-hatszor annyi a zsidó, mint amennyi arányszámuk szerint lehetne. Lefordította Istóczy Tacitus és Josefus Flavius zsidókról szóló történeti munkáit. Szerkesztette a Jövõnk, a 12 röpirat, az Antiszemita pártközlöny címû zsidóellenes folyóiratokat. Jogi- és közigazgatási útmutató címen szaklapot adott ki. A kegyetlen sors családi életében is csapásokkal sújtotta. Imre fia 19, Matild leánya 27 éves korukban elhaltak. Csak élete végén fordult újra felé a közfigyelem. Az egyetemi keresztmozgalmak idején az ifjúság népes csoportja kereste fel és több száz aláírással ellátott üdvözlõ iratot nyújtott át neki. A megemlékezés szemmel láthatólag jól esett neki. Csendben, észrevétlenül távozott el 1915 január 9-én harcai és küzdelmei színhelyérõl, ahol annyi csalódásban, fájdalomban és igazságtalan üldözésben volt része. A zsidókérdés felé a fiatal Istóczyt, mint annyi más nagy antiszemitát is, egy nagy belsõ magrázkódtatás, egy megrendítõ egyéni élmény fordította. Törvényszéki bíró korában, amikor egy perben nem akart a zsidó fél javára ítélkezni, a zsidók a kártérítési perek lavináját indították meg ellene, így akarván õt tönkretenni. Istóczy antijudaizmusának legfõbb alapelve, hogy a zsidóság egy évezredek során át kitenyésztett, különleges vallási hagyományok és törvények által élesen elhatárolt, idegen faj, különálló társadalmi kaszt, amely vallása parancsainak és mohó, hódító, ösztöneinek engedelmeskedve, egy, a világtörténelemben páratlan és az egész földre kiterjedõ összetartás segítségével minden nemzetet uralma alá akar hajtani. Szigorúan fajbiológiai alapon állva, a legélesebben ellenezte a zsidók megkeresztelését és a vegyes házasságot. „Amely népfaj negyedfélezer éven túl meg tudta õrizni teljes elszigeteltségét és vértisztaságát, eredeti gondolkozásmódját, világnézetét, szokásait, úgy a teljes szabadság, mint az elnyomatás és üldöztetés századaiban,

2007. szeptember úgy állami együttlétében, mint a széles világon szétszórt állapotában: azon elemnek a valaha lehetõ beolvasztása nem más, mint egy naiv pium desiderium vagy nevetséges utópia.” (Beszédei 7. oldal.) Vérkeveredés esetén sokkal valószínûbb, hogy mi olvadunk a zsidóságba, ebbe a constans conservatív fajba, mint õk mi belénk, - mondja egy másik alkalommal. „A faji és nemzeti jelleget a legtöbb esetben a keresztvíz se mossa le.” (Beszédei 89. oldal.) A kikeresztelkedettek szerepét Istóczy abban látta, hogy ezek elõkészítik a terepet a zsidóság számára olyan körökben, ahová a zsidó vallásúak még nem juthatnak be. Ismételten leszögezi: „A zsidóság a legeslegconstansabb fehér emberfaj, s valamint annak fizikai típusát rendszerint bármily gyakori keresztezés se tudja generációkon át se átváltoztatni, úgy a zsidó szellem is dominálni szokott az utódokon.” (Beszédei 145. oldal.) Kíméletlenül ostorozta csaknem minden beszédében a sajtót, amely kizárólag anyagi érdekbõl kiszolgálja a zsidóságot, szemet huny a zsidóság rohamos térfoglalása felett, félrevezeti a közvéleményt. Maró gúnnyal támadta nem egyszer a „magyar” sajtót ezért a magatartásáért: „Ha az ember e lapok szerkesztõivel privatim beszél, majdnem valamennyien telivér zsidófalóknak vallják magukat s mindamellett inkább présbe csavartatnák magukat ezen tisztelt szerkesztõ urak, semhogy egyetlenegy zsidóellenes cikket vagy csak rövid közleményt és felvenni mernének lapjaikba: sõt ellenkezõleg, valahányszor „izraelita polgártársainkat” kell tolluk hegyére venniök: egész áhítattal, kegyelettel vagy ha úgy tetszik farkcsóváló tömjénezéssel teszik ezt. S jaj a szegény antiszemitáknak: nem ismernek irántuk e „magyar” lapok sem irgalmat, sem kegyelmet.” Ugyanilyen kíméletlen iróniával beszél a zsidókat szolgáló tiszakálmáni „börzeliberálizmusról”. Valóban nem csoda, ha féltek tõle és ha gyûlölték õt. Amikor a képviselõház elutasította a vasváriaknak az emancipáció hatálytalanítás iránti kérvényét, hosszabb beszédet mondott a zsidók népfosztogató üzelmeirõl. Egymás után vette sorra: az uzsorát, a maszlagos-nadragulyás, vitriolos pálinkamérést, a fukszinos bort és a homokos lisztet, a csalásokat és hamis bukásokat, a hamis mérlegeket, a

döglött marha hasának kimérését, az orgazdaságot, a jól bebiztosított termények és épületek felgyújtását, a váltóhamisítást és Amerikába szökést, a katonáskodás alól való kibújást és a licitációkon való összejátszást, íme, ezeknek átka alatt pusztul és vész el az ország népe. A dunaparti díszes nagy palotában, ahol most a zsidótörvény javaslatról folyik a vita, bizonyára ott jár-kél Istóczy Gyõzõ szelleme is. Hallgatja a sok bajt, panaszt, kirobbanó keserûséget, amelyeket õ ötven-hatvan esztendõvel ezelõtt megjövendölt már. Csendes megelégedéssel veszi tudomásul, hogy népe felébredt végre és az õ igazságai talán még nem késõn gyõzedelmeskedtek. A mostanában oly sok mindent átértékelõ hivatalos történetírás Istóczy Gyõzõnek még nem juttatott méltó helyet a nagy egyéniségekben oly szegény, 67-utáni korszak történetében. De a magyar tömegek már régen befogadták õt szívükbe, lelkükbe és mostanában bizonyára sokan lesznek, akik szabad óráikban elzarándokolnak a Kerepesi temetõ 548-as jobb sírboltjához, hogy ott elhelyezzék a nemzeti hála és kegyelet szerény virágszálait... (Egyedül vagyunk, 1939)


2007. szeptember

21

ZAS LÓRÁNT ÚJ VERSEI Én megbocsátok

Katonáink

(Az emigráns panaszaiból)

(A tábornok jelenti)

Én megbocsátok annak, aki bántott, aki azt beszélte, hogy mi sápot szedtünk és nem ültettünk virágot. Így szövik a handa-bandát és a ferde képet. Az utcán hallani, hogy heherésznek errõl-arról a nagy okosok. Mi megszöktünk, mert féltünk: nem mindenki gazdag ott. Dolgoztunk, beszéltünk, de nem mondhatjátok: az állam adott. Sokszor fagytól, vagy a hûségtõl kaptunk sebeket. Élünk, de hazánk, az árvuló föld, a szél nem is emleget. Nem feledtük el folyóink kékjét, mezõink varázsát, a magasra nyúló hegyeket. Sorsunk a nagy semmi: lassan betemet.

Katonáink ütemre lépnek, tam-tamja van a reggeli zenének. Nem gondolnak nõre, a tanyára, elég nekik a por, a pára. Nincs itt felhõ, sem fehér hegy. A tank óbégat, a bomba béget. A kézifegyver olajos zára ráfröccsen dögre és Koránra. A homok izzik, a csend csak hallgat. Gyõzelmet várunk és hatalmat. Üzenem a hazai cárnak, a zsold kevés, szakácsaink citeráznak. Az arab reszket, az õr meg vallat. Fogát kivertük. Mûfogsort kaphat. A két folyót használjuk kádnak: úsztatjuk Washingtonba a hullákat.

Az Isten Az Isten nem halott, hiába mondod. Megcsúfolták kajafások és bolondok. Meg is ülték tüstént a tort ott, pászkát is adtak, meg koloncot. De vérében a sebzett bárány emberi hangon is kiált már. Fejét Heródes hozta tálcán: János beszél. Az ördög kántál.

A halál (Barátaimnak a nagyvilágon, Jézust idézve)

A halál nem teríthet fölénk egy láthatalant vásznat. A lelkeink maradnak sónak és kovásznak, ha majd a Tejút lesz otthonunk. Mert ott vagyunk a csendben és a zajban, a felszálló imában, az illatban, a vágyban, a sóhajban és kacajban. Mind, A gyermekét magunk. Élünk, vagy halunk, a (In memoriam Sági Margit) végtelen lesz mindig így világunk. Égünk, vagy lebegünk a vészben és A gyermekét egyedül nevelõ viharban: a folyamat feltartózhatatlan. magyar anya szobrát ha megmintáznák, Velünk ragyognak már a csillagok. Te is ott lennél, vinnéd a vázát, Voltam és vagyok. Nekem az élet mert befogad már a temetõ. kiterjedés és átlényegülés a Megállt a kéz, a képernyõ merõ szóba, amelyet leírok és hordozok fekete sávja a kiszedett betûkkel kohóba, hogy belõlem ötvözzék olvashatatlan. Egy élet tûnt el. az életet. Amíg lehet tanítani Mennyi élet még életed után?! és nemzetet nevelni, maradok Sirassuk tán a naplementét itt, köztetek. Majd ha elönt a messzirõl kigyózó Tiszán és Dunán!? Nincs apály és dagály, csak nyugodt part-fal. mindnyájunkat a hullám, parázs leszek, vagy szikra, hogy Szemeink behunyva. Könnyeink a dallal újból lángra gyúlván hidessem : lassan hömpölyögnek: Ave Máriák. elestem, de ismét fölkelek.

Akkor majd ( „Náci” munkatársaimnak) Akkor majd újra szólok, ha szabad lesz a szó ott, és nem mondhatja, náci, aki a köldökéig lát ki. Abban az eljött korban síromon kopja koppan, és árpádsávos zászlók õrzik álmomat. Rárót és Retyezát zöldje fénylik: fûben fürdik a mén itt. Abban az új, de õs-világban boldog lesz az, akire vártam, akinek csillagos szemében elszántság lesz, szemérem. Akkor a pártütõnek börtön jár majd tetõnek, ahonnan mondhatja: „Én nem így akartam. Löktek és féltem.”

A NEMZETI ELLENÁLLÁS HONLAPJAI:

www.nemzetifront.hu www.arpadvonal.hu


22

2007. szeptember

˝ KÁLMÁN SÍRJÁNÁL (2) SÉRTO

„TISZTA PARANCSOLATOKAT ÉRZEK A LELKEMBEN!“ (Folytatás az elõzõ számunkból.) A szellemi munícíó, a ma szándékosan elnyomorított, lezüllesztett, elposványosított, elembertelenített, elmagyartalanodott világában mindennél fontosabb. Immunrendszerünk, magyarságunk megerõsítésére nélkülözhetetlenek Sértõ Kálmán és vele azonos, hasonló szellemiségû nemzeti íróink, költõink tanításainak, életmûveinek megismerése, elsajátítása, magunkévá tétele. Ami Sértõ Kálmánt illeti, ezúttal nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Erre most nincs idõ, tér és mód. Ma két alapmunka áll rendelkezésünkre róla. A Gede Testvérek Bt. által 2002-ben kiadott Gellért Vilmos: Sértõ Kálmán élete – Regényes életrajza, az 1941-es könyv reprintje, és a Püski Kiadó által Sértõ költeményeibõl, írásaiból válogatott, szerkesztett kötete: „Hírért megszenvedtem” címen, ami 1996-ban jelent meg. Elhallgatott, eltitkolt, indexre tett politikai tárgyú újságcikkei, írásai nagyobb közkönyvtárakban ma már hozzáférhetõk. Érdemes, tanulságos – napjainkra vonatkoztatva is – tanulmányozni a korabeli Virradat, Összetartás, Magyarság, Magyarság Útja, Sorakozó, Pesti Újság, Nemzetõr stb. idevonatkozó 1938-1941 közötti számait. Ezekbõl megismerhetjük a jobb, szélsõjobboldali Sértõt. Mi magunk, a Sértõ Kálmán Emléktársaság az elmúlt hét év alatt, amióta megpróbáljuk a hallgatás falát áttörni, a hallgatás csendjét megtörni, sok szépet, sok jót, és sok igazat elmondtunk Sértõ Kálmánról. Idéztük Ôt mûvein keresztül itt a sírjánál is, évente születésnapján tartott megemlékezéseink során. Az S. K. Emléktársaság elsõ ténykedéseként 2001. szeptember 21-én megvaló-

sította és felavatta elõttünk fekvõ síremlékét, a nemzet emlékhelyét... „Holtan is mindörökre él! – In memoriam Sértõ Kálmán” címen 2003-ban ötvenoldalas, 2005-ben születésének 95. évfordulója alkalmából majd százoldalas füzetet adtunk ki képekkel, korábbi megemlékezéseinkrõl, azokat dokumentálva Sértõ Kálmán ébresztésére. Kultuszának megteremtésére, géniuszának széles körben való megismertetésére, a legszélesebb nyilvánosság elõtti bemutatására. Ha nem is az Emléktársaság gondozásában, de tervben van az, hogy a nem túl távoli jövõben kiadjuk Sértõ Kálmán összegyûjtött verseit a Centrum Rt. korabeli 1943-as válogatását, több, mint hétszáz oldal terjedelemben. Ezen kívül arra készülünk, hogy közéleti írásait, szélsõjobboldali lapokban publikált újságcikkeit is közkincsé téve közreadjuk, elsõ-

sorban a nemzetben gondolkodó magyarság épülésére, okulására. Néhány szót még hadd ejtsek Sértõ Kálmán síremlékének megvalósulásáról. Barátaimmal, eszmetársaimmal való beszélgetések során 1997 táján, nyarán, és késõbb is egyre többször felmerült, hogy meg kellene keresni a magyar irodalom klasszikusának, Sértõ Kálmánnak a nyughelyét, ha egyáltalán létezik valahol... Én, akárcsak Babits Mihály Jónása, nem akartam elmenni Ninivébe, mert én is rüheltem, rühellem a prófétaságot... Ideig-óráig húztam-halasztottam a reám

kiszabott nemes küldetést, feladatot. Végül 1998. szeptember végén elszántam magam és megkerestem, megtaláltam, minden magyar számára „felfedeztem” Sértõ Kálmán elárvult, elhagyott, egyszerû fejfával megjelölt sírhelyét. Az is kiderült, Sértõ Kálmán író-költõ nyughelye védett! Hála Istennek! Olyan védett, mint a magyar irodalom többi klasszikusának sírja, akik szintén itt pihennek a Kerepesi temetõben, a Nemzeti Pantheonban. Teszem azt Ady Endre, Kosztolányi Dezsõ, Babits Mihály, József Attila, Jókai Mór, Arany János, Szabó Dezsõ, Szabó Lõrinc és sokan mások. Sértõ Kálmán méltán beleillik az elõbb felsorolt sorba! Sértõ Kálmánnak és nekünk, nemzeti magyaroknak ebben az egyben szerencsénk volt! A balliberális sajtótérfélen, sajtómezõben, az idegenek által magyartalanná tett irodalmi életben 1932-1938 közötti idõben Sértõ „pálfordulásáig”, amikor „kemény fejtartással” átjött, átsétált, átállt a magyar, nemzeti oldalra, olyan kaliberû nevek védték vagy támadták költészetét, mint: Babits, Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Hatvany Lajos, Márai, Féja Géza stb. Ez (is) igazolja, bizonyítja a csak öt elemi iskolát végzõ paraszti õstehetség zsenialitását, szellemi hatását, szellemi erejét irodalmunkban. Még HatvanyDeutsch Lajos is kénytelen-kelletlen elismeri róla 1947-ben a Haladás-beli riportjában Antal Gábor újságírónak a következõket: „ – A legfelháborítóbb volt – (mondjuk) – Sértõ Kálmán otromba támadása. Sértõt ön fedezte fel, sok jót tett vele és mégis olyan csúnyán viselkedett. – Kérem – mondja Hatvany Lajos szinte feddõ hangon – Sértõt meg kell érteni. Elsõ versei olyan tehetségesek, oly gyönyörûek voltak, hogy sohasem feledem azt az estét, melyet Kosztolányival töltöttünk, az elsõ Sértõ versek lázában. Hogy aztán késõbb elzüllött, delirium tremnset, testi lelki szifiliszt kapott, az más kérdés. Gyulai Páltól tanultam meg, hogy a mûvet mindig eltudjam választani a személytõl. Szinte fáj nekem, hogy Sértõ minden verse indexen van, vannak olyan versei is, amelyeket tanítani kellene. De általában a mûvészek tudatos programja legtöbb esetben különbözik öntudatlan emberlátásuktól, öntudatlan mûvé-


2007. szeptember szetüktõl. Igy tehát most abba a szerencsés helyzetbe kerülök, hogy több elvi és személyes ellenfelem könyvét végre megdicsérhetem, mert már nem fogják azt hinni, hogy ki akarok békülni velük, hogy a szekerükre akarok felkapaszkodni...” Sértõ Kálmán nyugvóhelyét mindgyakrabban felkerestem. Mondhatni rendszeres látogatója lettem. Kettõezerben elhatároztam, hogy születésének 90. évfordulóján – minden bizonnyal 1945 után elsõ ízben – nyilvános megemlékezést szervezek, tartok barátaimmal. Ezt követõen 2001-ben, halálának 60. évfordulójáról is méltóképpen és nyíltan emlékeztünk. Közben kigondoltam, hogy nemzeti géniuszunk tiszteletére, elégtételadásra, a kései utókor önbecsülésére Sértõ Kálmánnak méltó, hozzáillõen egyszerû síremléket állítunk, amit aztán nemzeti zarándokhellyé teszünk.

23 Az anyagi alap azonban csak nem akart összegyûlni. A többszöri, nyilvános megemlékezés végül mégiscsak meghozta eredményét. Szalay Róbert nyugdíjas történelemtanár, ezredes bajtársunkat a Szittyakürt c. lap akkori társszerkesztõjét, fõmunkatársát annyira meghatotta kitartásunk, ragaszkodásunk, hûségünk Sértõ Kálmán irányában, hogy egyik Észak-Amerika-i útjáról jelentõs pénzadománnyal tért vissza. Ebbõl az összegbõl, és a másik jelentõs, a Gede Testvérek könyvkiadó adományából végül is 2001. szeptember 29. elkészült ez az impozáns, szép magyar emlékmû. Azóta is hirdeti, jelképezi a magyarság, a nagyvilág magyarságának nemzeti érzületét, lelkületét, a magyar összefogást, együvétartozást. Igazolja, bizonyítja azt az ideát, hogy az elsõ lépés után, maga után jön a többi, egészen a hosszú út végéig.

Életünk zártáig, a sírgödörig. Végezetül engedjenek meg egy személyes vallomást Zas Lóránt emigráns magyar költõ szavait kölcsön véve: “Fasiszta vagyok-e, vagy kommunista? A magyar kormányban magyarokat, az oroszban oroszokat, a dél-afrikaiban dél-afrikaiakat szeretnék látni...” Alföldi Géza nagy magyar költõnk, Sértõ Kálmán személyes barátja, eszmeés harcostársa, – akit hungarizmusa miatt az idegenek szintén kirekesztettek a magyar irodalomból –, imájának egy rövid részletével fejezem be tisztelgésem Sértõ Kálmán nyughelyénél. Ez az imádság utal a liberálbolsevikok magyarság elleni mérhetetlen bûneire az elmúlt században: „Csak ne vigy minket a kisértésbe, hogy felgyúljon bennünk a bosszú lángja, de szabadíts meg a gonosztól, hogy arcunk arcuk sose lássa. Vidd el Uram, békére, csendre, legyen az életük boldogság telje, de a Tisza közén, a sírok között, a földjeinkben ne maradjon egy se! Mert a halottainkkal úgy akarunk élni, hogy ne zavarjon egy idegen vonás sem, s akkor mi leszünk a Te választott néped, most és mindörökké: Ámen!” (Magyar Miatyánk 1947-ben) Csontos Péter (A közölt írás a szerzõ 2006. szeptemberében Sértõ Kálmán sírjánál elmondott megemlékezésének rövidített, szerkesztett változata.)

A nemzeti ellenállás lapja Alapította: Szabó Tamás Megjelenik havonta Fõszerkesztõ:

Dobszay Károly Kiadó:

MAGYAR NEMZETI FRONT Elõfizetés egy évre 4400 Ft. (12 szám + postaköltség) Megrendelés levélben, e-mailben, vagy személyesen a Magyar Nemzeti Front címén, számain és a könyvtárban.

Árpád-sávos zászló díszeleg a költõ sírjánál. (Gulyás Lázár, a Sértõ Kálmán Emléktársaság tagja és a sír egyik gondozója.)

Az internetes színes változatot azoknak küldjük, akik valamennyi összeggel támogatják a Magyar Nemzeti Frontot. Bankszámlaszám: 11711041-20860033 (csekkmásolat az e-mail címre)


24

2007. szeptember

R I A D Ó !

VIGYÁZZ MAGYAR!

MÁR MEGINT FÉLREVEZETNEK! Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

A NEMZETI ELLENÁLLÁS LAPJA

Recommend Documents