A NARRATÍV PERSPEKTÍVAVÁLTÁS FIGYELMI SZABÁLYOZÓ SZEREPE A TERÁPIÁS DISKURZUSBAN: KÉT PSZICHOTERÁPIÁS ÜLÉS RÉSZLETEINEK ELEMZÉSE

Magyar Pszichológiai Szemle, 2012, 67. 3. 467–490. DOI: 10.1556/MPSzle.67.2012.3.4.

A NARRATÍV PERSPEKTÍVAVÁLTÁS FIGYELMI SZABÁLYOZÓ SZEREPE A TERÁPIÁS DISKURZUSBAN: KÉT PSZICHOTERÁPIÁS ÜLÉS RÉSZLETEINEK ELEMZÉSE ———

BERÁN ESZTER1 – UNOKA ZSOLT 2 1 Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Pszichológia Intézet Semmelweis Egyetem, Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika E-mail: [email protected]; [email protected] 2

Beérkezett: 2011. július 31. – Elfogadva: 2012. május 28.

Háttér: A terápiás diskurzusban megvalósuló narratív konstrukciós folyamat során a páciens és a terapeuta kölcsönösen befolyásolják egymás nézőpontjának változásait. Ez a nézőpont, vagy narratív perspektíva (NP) váltás szorosan kapcsolódik a figyelem irányításának nyelvi eszközökkel megvalósuló szabályozásához, amit korábban Chafe fogalmazott meg a beszédmegértésre vonatkozó kognitívdiskurzív elméletében. Célkitűzések: Vizsgálatunkban a pszichoterápiás folyamatot a beszélők NP-váltásain keresztül tanulmányozzuk. Hipotézisünk az, hogy a NP-váltással megvalósuló figyelmi szabályozás spontán, nem tudatos használata lehetővé teszi azt, hogy a terapeuta a terápiás célkitűzések szempontjából megfelelő módon befolyásolja a páciens szelf-narratívumainak átszerkesztési, és újraírási folyamatait. Az átszerkesztés, újraírás során a páciens nem pusztán a feldolgozás alatt álló problémára – történetre – tud megváltozott nézőpontból tekinteni, de a számára új típusú perspektíva váltások elsajátításával a figyelmi szabályozás új módjait is megtanulja. Módszerek: Jelen elemzés egy 1,5 évig tartó megfigyeléses vizsgálat része, melynek során páciensterapeuta párosok közötti terápiás beszélgetéseket rögzítettünk magnóra. A szövegeket CHILDES módszerrel jegyeztük le, majd kódoltuk a NP-váltásokat. A vizsgálatban résztvevő terapeuta és kliens nem ismerte a szöveg elemzésére használt NP-modellünket, a diskurzív elemzésben általunk leírt NP-váltások nyelvi eszköztárát spontán és nem tudatosan használta. Eredmények: Elemzésünkben kimutattuk, hogy a terapeuta által végrehajtott perspektívaváltások, vagy váltások sorozata előzte meg azt a momentumot, amikor a páciens képes volt kilépni korábbi perspektívájából, és alternatív nézőpontokat tudott felvenni. A terapeuta a páciens figyelmének irányítása során sikeresen avatkozott közbe olyan perspektíva-váltások indukálásával, amelyekből a páciens megtapasztalhatta, és sajátjaként élhette át szelf-állapotait, és ágenciáját.

467

468

Berán Eszter – Unoka Zsolt

Következtetések: Hipotézisünket, miszerint a NP-váltással megvalósuló figyelmi szabályozás használatával a terapeuta befolyásolni tudja a páciens szelf-narratívumainak újraszerkesztési folyamatait, sikerült alátámasztani. Kulcsszavak:

pszichoterápiás folyamatkutatás, narratív perspektíva, figyelmi szabályozás, szelfnarratívumok, narratív interakció

A figyelem nyelvi eszközökkel megvalósuló szabályozását és az ehhez kapcsolódó új készségek elsajátítását számos pszichoterápiás elmélet központi fontosságúnak tartja. A pszichoanalitikus és a mentalizációs terápiában fontos szerepet játszik a figyelem ráirányítása a páciens, valamint a vele interakcióban levő másik személy szándékaira, érzelmeire, vágyaira, illetve a saját és a másik a másik személy intencionális tartalmai közötti különbségekre, valamint a páciens nem tudatosult lelki tartalmaira (BION, 2006; FONAGY, BATEMAN és LUYTEN, 2012). A kognitív (BECK és EMERY, 1989), a metakognitív (FISHER és WELLS, 2009) és a mindfulness (CRANE, 2009) terápiákban központi szerepet játszik a páciens sémavezérelt figyelmi stratégiáinak azonosítása és módosítása. A figyelem nyelvi eszközökkel történő átirányítása (pszichoterápiás intervenció) alternatív tartalmakra, emlékekre, reprezentációkra, illetve a perceptuális mező eltérő aspektusaira az említett pszichoterápiás módszerek közös törekvése. Új figyelemirányítási készségek kialakítása az egyik lehetséges közös hatótényezője a pszichoterápiás beavatkozásoknak (UNOKA és BERÁN, 2006). A szöveg közeli elemzésekre alapuló terápiás folyamat-kutatás (WALLERSTEIN, 2005; THOMÄ és KÄCHELE, 2006) a korábbiakban nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a páciens és terapeuta egymásra ható diskurzus tevékenységében milyen szerepet játszik a páciens figyelemének a terapeuta által gyakorolt tudatos, vagy nem tudatos irányítása. A figyelem nyelvi eszközökkel történő automatikus irányítását tanulmányunkban CHAFE (1994) által megfogalmazott kognitív-diskurzív elmélet értelmében fogjuk használni, amint alább ezt részletesen kifejtjük. Jelen vizsgálatunk a terápiás ülésen megvalósuló narratív ko-konstrukciós folyamaton belül a beszélők nézőpontjának folyamatos változását, vagyis a narratív perspektíva váltások sorozatát írja le (USZPENSZKIJ, 1984; GENETTE, 1980), abból a feltevésből kiindulva, hogy az interakció résztvevői kölcsönösen befolyásolják egymás nézőpontjának változásait. Ez a diskurzus során a terapeuta és páciens részéről megvalósuló nézőpont- vagy narratív perspektíva (NP) -váltás szorosan kapcsolódik a beszédprodukció és megértés figyelmi szabályozásához. A NP-váltással megvalósuló figyelmi szabályozás lehetőséget ad a terapeutának arra, hogy a terápiás célkitűzések szempontjából általa optimálisnak tartott módon befolyásolja a páciens nézőpontjának változásait. Ezáltal a páciens nem pusztán a feldolgozás alatt álló problémára – történetre – tud megváltozott nézőpontból tekinteni, de elsajátítja a perspektívaváltással a figyelmi szabályozás új módszereit, amelyeket a terápiás ülésen kívül is alkalmazni tud. 468

A narratív perspektívaváltás figyelmi szabályozó szerepe a terápiás diskurzusban

469

A NARRATÍV PERSPEKTÍVA FOGALMÁNAK PSZICHOLÓGIAI ÉRTELMEZÉSE ÉS SZEREPE A TERÁPIÁS FOLYAMATBAN A narratív perspektíva (NP) fogalma a narratológia tudományterületén merült fel először, ahol irodalmi szövegek vizsgálatára használták. A fogalom maga GENETTE (1972) és USZPENSZKIJ (1984) nevéhez kötődik, és a történeten belül a narrátor/karakter nézőpontját definiálja, vagyis azt a szemszöget, ahonnan nézve a történet eseményei, és szereplői, valamint azok belső és külső világa megjelenítődik a szövegben. A korai narratológiai kutatásokat követően a NP-t számos tudományterületen tanul-mányozták és operacionalizálták, ezek közé tartozik a pszichonarratológia (BORTOLUSSI és DIXON, 2003), a kognitív pszichológia (O’BRIAN és ALBRECHT, 1992; DE VEGA, 1995; ZWAN és RADVANSKY, 1998), a diskurzuselemzés (WOLFSON, 1979; TANNEN, 1989; SHIFFRIN, 1987; PLÉH, 2012), a kognitív nyelvészet (ZUBIN és HEWITT, 1995; SANDERS, 1994), és a narratív pszichológia (LÁSZLÓ, 1991, 2005; PÓLYA, 2003, 2005; EHMANN, GARAMI, NASZODI, KIS és LÁSZLÓ, 2007). Ezeknek a kutatásoknak a megvitatása meghaladja jelen írásunk kereteit, de a korábbiakban részletesen szóltunk róluk (BERÁN, 2009). A korábbi vizsgálatok alapján alakítottuk ki a terápiás diskurzus vizsgálatára alkalmas NP-modellünket (BERÁN és UNOKA, 2004, 2005, 2007; UNOKA és BERÁN, 2005, 2006). Eszerint négy aspektus alapján határoztuk meg a beszélő által felvett nézőpontot: fizikai, szubjektivitás, intencionalitás, és pszichés narratív szint. Röviden tehát a NP-t a narratívum olyan szerkezeti sajátosságaként határoztuk meg, mely kijelöli, hogy a narrátorhoz viszonyítva hol és mikor zajlanak az események, definiálja a narrátor személyét, annak a történet síkjához viszonyított pozícióját, a narrátornak a saját, valamint a többi szereplő, mint független ágens belső világához való viszonyulását, a narrátor/karakter pszichés azonosulásának típusát, valamint a narráció időbeli aktusához viszonyított pozícióját (BERÁN, 2009). Más szóval, a NP pszichés funkcióit tekintve keresztmetszeti képet ad a narratív szelf pillanatnyilag releváns állapotáról, megjeleníti a narratív szelf- és tárgy-reprezentációi közötti viszonyokat. A NP általunk kidolgozott nyelvi modelljéről alább részletesen szólunk. A NP fontos jellemzője, hogy a történet konstrukciója során folyamatosan változik (USZPENSZKIJ, 1984), amit a hallgató és beszélő egy, a diskurzusról alkotott folyamatosan módosuló reprezentációban vagy mentális modellben követ nyomon (JOHNSON-LAIRD, 1983; VAN DIJK és KINTS, 1983; ZUBIN és HEWITT, 1995). A NP-váltások sorozata alapvető szerepet játszik a (szelf-)narratívumok megformálódásának, átalakulásának, újraszerkesztésének folyamataiban, amely folyamatok a terápiás célok megvalósítását szolgálják. A NP-váltások követése a beszédben egyszersmind a narratív szelf szerkezeti átalakulásának nyomon követését is jelenti. Ennek alapján egy adott NP-váltás terápiás relevanciáját a narratív szelf tárgyainak (szerkezetének) az adott irányban történő aktuális változása, változtatás kísérlete adja.

469

470


A NP-VÁLTÁSSAL MEGVALÓSULÓ FIGYELMI SZABÁLYOZÁS DISKURZÍV ALAPJA A terápiás beszélgetés során az aktuális beszélő által választott perspektíva befolyással lehet arra, hogy mi kerül a másik figyelmi fókuszába. Ez azt jelenti, hogy a beszédpartnerek befolyásolják azt, hogy a következő beszélő milyen nézőpontot választ soron következő megszólalásában. Vagyis az interakcióban megvalósul egy kölcsönös figyelmi szabályozás. A NP-váltás során megvalósuló figyelmi szabályozás diskurzív alapja a beszédfolyam intonációs egységek alapján elkülöníthető tagoltsága (HALLIDAY, 1967, 1985; CHAFE, 1988, 1994; CHAFE és DANIELEWICZ, 1987). Az intonációs egység egy információs egységet, vagy gondolati egységet tartalmaz (CHAFE, 1988), és ez az, amire a beszélő és hallgató figyelme a diskurzus egy adott pillanatában, közvetlenül egymást követően, tudatosan fókuszál. Az intonációs egység fonetikai és prozódiai kritériumok alapján definiálható, mivel egy sajátos intonációs kontúrral rendelkezik, ami a szövegkörnyezetében megkülönbözteti a többi szövegtől, és két intonációs egységet egy rövid szünet választ el egymástól. CHAFE (1994) szerint a beszédfolyam intonációs egységekre történő tagolását egyfajta kognitív kényszer határolja be, ami meghatározza ezeknek az egységeknek a maximális hosszát. Ez a limit a beszélő és hallgató elméjében rövid időtartamon belül aktiválható információ mennyiségére vonatkozik. Minden egyes intonációs egység egy kis adag információt verbalizál, ami része a beszélő mentális valóságának, melyre figyelme az adott pillanatban fókuszál. A hallgató figyelme, ugyanakkor, egy kis késéssel, szintén erre az egységre fókuszálódik. Ez a folyamat a beszélő és hallgató figyelmének egy dinamikus, egymást szorosan követő aktivációját adja. Minden egyes intonációs egység valamiféle perspektívát, vagy nézőpontot verbalizál (MACWHINNEY, 1977; KUNO, 1987), ugyanakkor egy adott NP több intonációs egységen keresztül is folytatódhat. Fontosnak tartjuk CHAFE (1994) azon kitételét, hogy a perspektivikus információt megjelenítő intonációs egység nem szükségszerűen egy narratívum része. Ez azért lényeges, mert a terápiás narratív konstrukcióban a történetmondás más diskurzustevékenységekbe ágyazottan jelenik meg. Ilyenek például a terapeuta interpretációi, vagy a pillanatnyi érzelmi állapotok megvitatása. Vizsgálatunkban Chafe elmélete alapján a NP fogalmát intonációs egységekre értelmeztük. Ennek előnye, hogy az elemzési egységet a kommunikáció információ feldolgozási folyamatának szempontjából releváns, jól elkülöníthető egységek alkotják, és ezen keresztül lépésről lépésre követhetjük nyomon a perspektíva váltás során megvalósuló figyelemirányítási folyamatot. A NP NYELVI MODELLJE A NP általunk alkotott modelljében négy aspektus alapján határoztuk meg a beszélő által felvett nézőpontot. Ezek a következők: fizikai, szubjektivitás, inten470


471

cionalitás és pszichés narratív szint. Az alábbiakban definiáljuk a NP aspektusait, és az operacionalizálásukra használt változókat, valamint ezek kategóriaértékeit. 1. táblázat. A narratív perspektíva modellje

NP-komponens 1. Diegézis

2. Fokalizáció

3. Pszichés narratív szint a terápiában

4. Deixis

5. Igeidő

Definíció A narrátor N viszonya a történet világához, amelyben az elbeszélt események zajlanak. A narrátor része lehet ennek a világnak, vagy kívülről nézhet rá. Esetleg oly módon lehet részese a történetnek, hogy egy másik szereplővel azonosulva, az ő szemszögéből mondja el az eseményeket. A narrátor tudása az általa ábrázolt világról, a szereplők viselkedéséről, külsejéről, vagy érzelmeiről, gondolatairól, vágyairól, illetve ignoranciája ez utóbbiakról. Milyen típusú emlékezeti szerveződéshez köthető az a tartalom, amely a narrátor fokalizációjának tárgya? Általánosságban beszél a narrátor, vagy konkrét epizódokat mesél el, esetleg itt-és-most zajló érzelmi állapotokra reflektál? Bármely kifejezés, ami egy intonációs egységen belül az adott megnyilvánulás létrejöttének körülményeire utal: időhatározók, helyhatározók, névmások határozószavak. A VP igei toldalékának igeideje

6. Igeszemély

A VP igei személyragjában szereplő személy

7. Igeszám

A VP igei személyragjában szereplő szám Ki az aktív cselekvő, aki az eseményeket irányítja, és ki a történések passzív elszenvedője? Szerepel-e ágens és páciens a történetben?

8. Ágencia és páciencia

Típusok 1. Homo-diegetikus 2. Hetero-diegetikus 3. Pszeudo-diegetikus

1. Externális 2. Internális

1. Analizált és terapeuta szerepe itt-és-most a jelen helyzetben 2. Narrátor szint 3. Karakter szint 0. Nincs 1. Közelítő 2. Távolító 3. Vegyes 1. Múlt 2. Jelen 3. Jövő 1. Első személy 2. Második személy 3. Harmadik személy 4. Általános alany 1. Egyes szám 2. Többes szám 1. Szelf ágens, páciens 2. Szelf-rész ágens, páciens 3. Tárgy ágens, páciens 4. Más ágens, páciens 5. Nincs ágens, páciens

471

472


1. A NP fizikai aspektusa A NP fizikai aspektusa a narrátor pozíciójának idői és téri koordinátáit adja meg, (GENETTE, 1970; USZPENSZKIJ, 1984), más szóval megmutatja a narrátornak az elbeszélt eseményekhez, és a többi szereplőkhöz való téri és idői viszonyulását (VAN DIJK és KINTSCH, 1983; MORROW, GREENSPAN és BOWER, 1987), aminek része a narrátor szubjektív idő-élménye is (LÁSZLÓ, 2005; PÓLYA, 2003, 2005; EHMAN és munkatársai, 2007). A NP fizikai aspektusát saját modellünkben két változó alapján vizsgáltuk. Ezek a grammatikai igeidő (az igei toldalékban megjelenített idő jele) és a deixis. Deixis alatt értünk bármely kifejezést, ami egy intonációs egységen belül az adott megnyilvánulás létrejöttének körülményeire utal. Szófaj szempontjából ezen belül a deixist határozószavak és névmások fejezik ki. (Például itt, ott, innen, onnan, ide, oda, ekkor, akkor stb.) A NP-modellben az igeidő változó három kategóriáját különítettük el, ezek a jelen, múlt, és jövő idő. A deixis változó esetében négy kategóriát, ezek: közelítő, távolító, vegyes, és nincs. A közelítő deixis – a közelre mutató névmás analógiája alapján – a narrátor/karakterhez viszonyítva térben és időben közelítő módon ábrázolja a narratívum tárgyait, szereplőit, eseményeit. A távolító deixis éppen ellenkezőleg – a távolra mutató névmás analógiájának alapján – a narrátor/karakterhez viszonyítva időben és térben távolító módon ábrázolja a történet tárgyait és szereplőit. A vegyes kategóriát akkor használtuk, ha egy intonációs egységen belül közelítő és távolító deixis is megjelent, a nincs kategóriát pedig akkor, ha nem tartalmazott deixist. 2. A NP szubjektivitás aspektusa A NP szubjektivitás aspektusa a narrátor személyét jelöli ki (RAPPAPORT, SEGAL, SHAPIRO, ZUBIN, BRUDER, DUCHAN és munkatársai, 1994; ZUBIN és HEWITT, 1994), valamint meghatározza az elbeszélőnek a történet síkjához – más szóval a diegézishez – viszonyított pozícióját (GENETTE, 1970; TODOROV, 1981). A szubjektivitás aspektust három változóval operacionalizáltuk. Ezek az igei személyragban megjelenített ige szám (egyes vagy többes szám), és személy (első, második, és harmadik személy, és az általános alany), valamint a diegézis típusára vonatkozó információ. Ez utóbbi (GENETTE, 1980; TODOROV, 1981) azt határozza meg, hogy az elbeszélő szereplője-e az elbeszélt eseményeknek, jelen van-e a történetben, vagy külső szemlélőként mutatja be azokat. A diegézis változó kategóriái saját kutatásunkban ezt a különbséget ragadja meg, elnevezésük a korai narratológiai vizsgálatokban használt kifejezések alapján homo diegézis (a narrátor jelen van a történetben) és hetero-diegézis (a narrátor nincs jelen a történetben). Pszeudodiegetikus a narrátor viszonya az elbeszélt események síkjához, amennyiben az eredeti narrátor az elbeszélés során egy másik szereplő hangján szólal meg, egyes szám első személyben, és ő maga mintegy „elrejtőzik” ennek a szereplőnek az identitása mögött. A pszeudo-diegézis nyelvi megvalósulásának módja a direkt idézet.

472


473

3. A NP intencionalitás aspektusa Azt mutatja meg, hogy a narrátor intencionális ágensként (GERGELY, 2001) reprezentálja magát és a történet többi szereplőjét. Más szóval, a narrátor vagy más karakterek szándékainak, akaratának, vágyainak, érzelmeinek kifejezése a narratívumban a NP intencionalitás aspektusában ragadható meg. Az intencionalitásra vonatkozó információ kétféle kérdésfeltevés alapján kereshető ki a szövegből. Az első az, hogy mit árul el a szöveg a narratívum szereplőinek, vagy magának a narrátornak a propozicionális attitűdjeiről, és mi az, amit ezzel kapcsolatosan az elbeszélő a hallgató tudomására hoz. A másik kérdés, ennek bizonyos értelemben a fordítottja, az, hogy az elbeszélő egy bekövetkezett eseményt mennyire tekint valamelyik szereplő szándékai, vagy viselkedése következményeinek, vagy egy esemény bekövetkeztét inkább a véletlen, vagy valamilyen tárgy, folyamat függvényeként értelmezi. Az első kérdést, vagyis a narrátor és más karakterek belső világára vonatkozó perspektivikus információ megjelenítését a fokalizáló mód változóval operacionalizáltuk. Ez alapján elkülöníthetünk internális és externális fokalizáló módot. Az előbbi esetben a narrátor és más karakterek belső világa megjelenítődik a szövegben. A második esetben ezzel ellentétben az elbeszélő a szereplők viselkedésére, a tárgyak, az események külső leírására fókuszál, és semmit nem tudunk meg a szereplők belső világáról, szándékairól. Az internális fokalizáló mód esetén a mentalizáló perspektíváról beszélünk (FÓNAGY, GERGELY, JURIST és TARGET, 2002; HABERMAS, 2006). A második kérdésre adott választ, vagyis azt, hogy az elbeszélő egy bekövetkezett eseményt mennyire tekint valamelyik szereplő szándékai, vagy viselkedése következményeinek, vagy egy esemény bekövetkeztét inkább a véletlen, vagy valamilyen tárgy, folyamat függvényeként értelmezi, az ágencia és páciencia változókkal operacionalizáltuk. Mindkét változónak ötféle típusát különítettünk el, ezek: a szelf-ágencia és páciencia, a szelf egy részének ágensként, illetve páciensként való megjelenítése, a szelfen kívüli másik személy ágensként, illetve páciensként történő megjelenítése, végül élettelen tárgy vagy fogalom ágensként, illetve páciensként való megjelenítése. Mindkét változó értékei között szerepelt a „nincs megjelenített ágens, illetve páciens” kategória. Az ágens és páciens fogalmát JACKENDOFF (1992), valamint UNGVÁRY (2004) szerint széles körűen értelmeztük. 4. A NP pszichés narratív szint aspektusa A pszichés narratív szint a NP negyedik aspektusa, amit egy változóval operacionalizáltunk. PHELAN (2001) a narrátor és a szerző pozíciójának elkülönítéséről szóló elméletét (lásd még GENETTE, 1980; BAL, 1983; CHATMAN, 1986) a terápiás folyamatra alkalmazva három narratív pozíciót, más szóval pszichés narratív szintet különböztettünk meg a narratív konstrukció folyamatában, melyet a narrátor (páciens/terapeuta) felvehet beszéd közben: a) a narrátorét, b) a történet egy karakterének pozícióját, aki lehet egy másik személy, vagy az elbeszélő korábbi önmaga, c) a páciens/terapeuta a narráció valós idejéhez viszonyított itt-és-most pozícióját, a terápiás helyzet jelenében, annak itt-és-most-jában. 473

474


A megkülönböztetésnek a diskurzív funkciók szempontjából az a lényege, hogy a három pozícióban eltérő az azt elfoglaló szubjektum tudása, belátása, megértése, és érzelmi involváltsága, valamint a különböző szinteken más-más típusú emlékezeti folyamatok játszanak szerepet. A hagyományos narratív kategóriák szempontjából (GENETTE, 1980) ez az elkülönítés a fokalizáció szintjeit különíti el, tehát azt, hogy az elbeszélő a narrátor vagy karakter szintjére fokalizál. Ugyanakkor az egyéb diskurzus-tevékenységekbe ágyazott élő narratív előadásra alkalmazva, a harmadik szint az elbeszélés konstrukciójának olyan mozzanatait is elkülöníti, amikor a társalgás a narráció aktusának valamely vonatkozására fókuszál, és nem magára a történetre. A terápiás diskurzív tevékenységek között ilyenek lehetnek a páciens jelenlegi élményeire, érzelmeire vonatkozó megjegyzések, vagy a terapeuta egyes intervenciói. (Ugyanakkor a terapeuta az aktuális terápiás céloknak megfelelően a pszichés narratív szintek közül bármelyiket felhasználja az intervenció színhelyéül.) A pszichés narratív szintek eltérő emlékezési módoknak is felelnek meg (CONWAY, 1992), amennyiben a narrátor szint az általános önéletrajzi emlékek előhívását teszi lehetővé, amelyek nem specifikus, egyszeri eseményekre vonatkoznak, inkább többször ismétlődő eseményekből, az életszakasznak egy hosszabb időperiódusára jellemző tipikus viselkedés elemekből összeálló tudásra, valamint a személyes emlékekből kiemelt szelffel kapcsolatos általános tudásra épülnek. A narrátor szint szembeállítható a karakter-szinttel, ahol a páciens egy egyedi alkalomra vonatkozó, konkrét epizódot, jól formált specifikus eset történetét mondja el. Conway elmélete alapján ez az epizodikus emlékezetből az önéletrajzi emlékezetbe beemelt, jól elkülöníthető elemeket jelenti. A pszichés narratív szint harmadik kategóriája a terápiás jelenre vonatkozó megszólalásokat jelöli. Ennél fogva ez a szint nem emlékezeti működést jelöl, hanem a terápiás jelenben éppen zajló érzelmi állapotváltozásokra, belátásokra reflektál. Az áttétel feldolgozása vagy a terapeuta intervenciói gyakran erre a szintre fókuszálnak.

MÓDSZEREK

A vizsgálat körülményei A vizsgálatot a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján végeztük. Mind a terapeuták – elismert és nagy tapasztalattal rendelkező szakemberek, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület tagjai, kiképző terapeuták –, mind pedig a páciensek, önként vállalták a kutatásban való részvételt, anyagi kompenzáció nélkül. A terápiás ülések hanganyagát minden esetben a terapeuta rögzítette magnóra (SONY Mini Disc), az ülésen tehát a páciensen és terapeután kívül más nem volt jelen. A bemutatott esetrészletek, két pszichoanalitikus pszichoterápiában részesülő eset kezelését követő, a narratív perspektívaváltás kölcsönös szabályozásának folyamatát vizsgáló kutatási programból származnak. 474


475

Mintavétel A terápiákat azok kezdetétől fogva másfél éven át követtük, és a vizsgálati időszak kezdetén, közepén és végén került sor 5-8 ülés hangrögzítésére. Jelen vizsgálatunkban egy páciens terápiás kezelésből idézünk egymást követő két terápiás ülést, a vizsgálati periódus középső szakaszából, egy évvel a terápia kezdete után. Az első ülésről három, a másodikról négy részletet elemzünk. A részletek kiválasztásakor az elméleti mintavételi eljárás elveit követtük. Kiválasztásukat az határozta meg, hogy mennyire alkalmasak az általunk tárgyalt elméleti konstruktumok bemutatására (PATTON, 2001, p. 238).

Lejegyzés és kódolás A hangrögzített szövegeket intonációs egységekre tagolva (NÉMETH, 1996) a CHILDES kódrendszer jeleit használva jegyeztük le, majd a NP változói alapján kódoltuk le az egyes intonációs egységeket. A kódolást A narratív perspektíva kódolásának kézikönyve (BERÁN, 2009) alapján végeztük.

Etikai megfontolások A vizsgálatot a Semmelweis Egyetem Regionális Intézményi Tudományos és Kutatás Etikai Bizottságának engedélyével végeztük. A vizsgálatban részt vevő személyek részére teljes anonimitás biztosított. A lejegyzett szövegekben szereplő személyes adatok (tulajdonnevek, helyszínek, intézmények neve) megváltoztatásra kerültek. A vizsgálati személyek beleegyező nyilatkozatot írtak alá azzal kapcsolatban, hogy a rögzített szövegek részletei tudományos kutatás és oktatás céljára felhasználhatóak.

Vizsgálati személyek A páciens a terápia idején húszas éveiben járó nő, aki tanulmányokat folytat egy felsőfokú tanintézményben. Édesanyjával és annak élettársával él együtt közös háztartásban. Heti kétszer jár terápiára, fekszik. Terapeutája pszichoanalitikus, nő.

A vizsgált ülések tartalma Az első ülés tartalma: Az ülés kezdetén a páciens arról panaszkodik, hogy édesanyja beteg, depressziós, és ilyenkor minden gond ráhárul, ezért nem tud kellőképpen foglalkozni egyetemi tanulmányaival. Ez a belső konfliktus nagyon feszültté teszi, mert nehezen tudja kivonni magát a családi kötelezettségek alól. Erről az ülésről három részletet elemzünk. 475

476


A második ülés tartalma: kezdetben a páciens egy tanárnőjéről beszél, aki az édesanyjára emlékezteti, és részben ezért ambivalens viszony fűzi hozzá. További hasonlóan komplex érzelmi viszonyok kerülnek szóba különféle férfiakkal, akikkel kommunikációs problémák, félreértések sorozatai miatt a páciens sikertelennek érzi a kapcsolatot. Négy részletet elemzünk erről az ülésről.

A NP-VÁLTÁSOKKAL TÖRTÉNŐ DISKURZUSSZABÁLYOZÁS KVALITATÍV VIZSGÁLATA

Hetero-diegézistől pszeudo-diegézisig és vissza az interpretációban Az első idézett ülésrészletet megelőzően a páciens elmeséli az ülésen, hogy édesanyja betegsége erősen frusztrálja, dühvel tölti el, és hogy szerinte ez valami hisztéria az anya részéről, aki így fejezi ki figyelemigényét azok után, hogy élettársa néhány napra magára hagyta és elutazott, majd visszatért. Eközben arról is panaszkodik, hogy anyja betegsége miatt neki kellene fuvaroznia anyja élettársát, akinek elromlott az autója. 1. részlet 345. T: na de ha a Feri nincs ott1, 346. T: akkor nem tud rá figyelni. 347. P: hát de most már itt van, 348. P: aztán figyeljen. 349. P: nem tudom+… 1 Az interakciót a CHILDES (MACWHINNEY és SNOW, 1985) kódrendszerben jegyeztük le. Egy adott sor egy teljes vagy fragmentált intonációs egységet jelöl. A sorszámok az adott intonációs egység helyét jelölik az ülés teljes átiratában. A sorszám után álló T vagy P a beszélőt jelöli meg: a terapeutát vagy pácienst ebben a sorrendben. Az átiratban használt kódok:

Végső intonációs kontúr a teljes intonációs egységek végén: . eső; ? emelkedő – kérdő; ! felkiáltó; , lebegő, folytatódó Töredezett intonációs egységek: +… megszakadt intonációs egység, fragmentum; +//

megszakítás a másik beszélő részéről,

+/. önmegszakítás; +, egy megszakadt intonációs egységet folytató intonációs egység kezdete < > hamis kezdés: egy szó vagy mondat elkezdése és a befejezése előtti abbahagyása. Végső intonációs kontúr a fragmentált intonációs egységek végén: –. eső; –, lebegő; –? emelkedő Egyéb / hangsúlyos szó vagy szótag $$ : érthetetlen a felvétel # (1 s) szavak vagy szavakon belüli szünet [

476

]

párhuzamos beszéd


477

megjegyzés: szünet 12 s 350. T: na de+… 351. T: amit én nem értek, hogy– 352. T: tulajdonképpen akkor maga beszáll harmadiknak. 353. T: ebbe a # játékba, vagy játszmába. 354. P: mer? A fenti részletben, a 345. sorban a terapeuta hetero-diegézisben, vagyis a történet síkjához képest kívülállóként foglalja össze a családi konfliktus okát, a „mama” megnövekedett figyelemigényét. Megfogalmazásában fontos részlet a távolra mutató deixis, ott, használata, ami a heterodiegézissel együtt azt mutatja, hogy a terapeuta egy külső nézőpontból tekint a szituációra. A páciens válaszában a 347. sorban nem veszi át a terapeuta által felkínált nézőpontot. Itt közelre mutató deixist használ ugyanarra utalva, amire a terapeuta ott-tal, és édesanyja nézőpontját felvéve pszeudo-diegézist használ – a 347-es és a 348-as sorban. Így, az anyával azonosulva tudatja a terapeutával, hogy miben látja a „mama” viselkedésének okát. A 349-ben homodiegézisre, egyes szám első személyre és jelen időre vált, miközben a pszichés narratív szint szempontjából kilép az epizódból, és karakterszintről (347–348) a terápiás itt-és-most szintjére lép. Eközben ő maga veszi fel az ágens szerepét, elismerve, hogy ugyanakkor tehetetlen. Ez a váltás a páciens részéről egyfelől szakítást jelent az anya nézőpontjával, másfelől az eddigieken túl alternatív magyarázatot vagy megoldást nem tud adni a helyzetre, amit az itt beállt hosszabb hallgatás jelez. A szünetet a terapeuta töri meg, aki költői kérdés formájában, homo-diegézisben fogalmazza meg a helyzetre vonatkozó interpretációját (351). A terapeuta megfogalmazásában a páciens saját korábbi nézőpontjához hasonlóan ágensként jelenik meg, aki beszáll a játszmába (352–353). Itt tehát arról van szó, hogy a terapeuta átveszi a páciens nézőpontját. A páciens ágensként való megjelenítése és ennek tudatosítása a terapeuta megfogalmazásában ugyanakkor azt is kifejezi, hogy a páciensnek, mint aktív cselekvő félnek, van lehetősége reakciója tudatos megválasztásra ebben a helyzetben. Ez ellentétben áll a páciens korábbi érzéseivel, melyekben a tehetetlenség miatti düh és frusztráció dominált. A 354. sorban a páciens kifejezi kétségeit a terapeuta értelmezésével kapcsolatban, szintén kérdés formájában további magyarázatot kér tőle. Ez tekinthető kihívásnak is, vagy ellenállásnak a páciens részéről, de az egyértelmű, hogy itt elutasítja a terapeuta által felkínált perspektívát. A terapeuta erre reagálva tovább folytatja az interpretációt: 2. részlet 355. T: hát +… 356. T: a mama azt mondja, hogy én nem tudok, 357. T: akkor +… 358. T: itt van a lányom, 359. T: támogassa ő a Ferit. 360. T: legyen +… 477

478


361. T: +, legyen ő az aki a Feri mellett áll a bajban. 362. T: mondjuk. 363. P: tényleg. 364. P: én meg azt mondom, hogy nem, 365. P: és utána meg iszonyú rosszul érzem magam. A 356. sorban a terapeuta perspektívát vált, és pszeudo-diegézisben, egyes szám első személyben, az anya nézőpontjából meséli tovább a történetet, hasonlóan, mint korábban a páciens tette. A pszeudo-diegézis használata a terapeuta részéről ugyanakkor lehetőséget nyújt a páciensnek arra, hogy kívülről lássa, és így reflektálni tudjon arra a jelenségre, amit a terapeuta „megjelenít” számára. Ez a perspektíva használat növeli a páciens reflexiós kapacitását, ami végül is belátáshoz juttatja a pácienst. Másfelől azt látjuk, hogy a terapeuta 356-ban stratégiát vált, feladja korábbi nézőpontját, amikor hetero-diegézisben fogalmazva kívülről tekintett a szituációra (345.), valamint azt is, amikor homo-diegézisben fogalmazva próbálta a páciens gondolkodását az általa kedvezőnek tartott irányba terelni (351–353.). Ehelyett perspektívája a páciens egy korábbi perspektíváját tükrözi, ami ugyanakkor a játszma más szintű újrafogalmazása a terapeuta részéről. Ezzel sikerül belátásra késztetni a pácienst (363.), aki a 364. sorban képessé válik homodiegézisben, egyes szám első személyben, és szelf-ágenciát használva saját érzéseinek megfogalmazására: kifejti, hogy ő maga hogyan reagál anyja megjelenített gondolatmenetére. A páciens felismeri, hogy mivel ellenáll az anyja felől érkező nyomásnak, bűntudat gyötri. Nem csak az érzést ismeri fel, hanem a rossz érzésének, bűntudatának komplex okát is. Az ülés egy későbbi szakaszában a terapeuta és a páciens további részleteket vitatnak meg a problémával kapcsolatban: 3. részlet megjegyzés: szünet 23 s 544. T: na és valahogy megoldódott ez a helyzet? 545. P: bennem? 546. P: nem. 547. T: hogy a Feri konkrétan +… 548. P: ja, eljött velem a Feri, 549. P: és kiraktam a villamosnál. megjegyzés: a páciens nevet 550. P: ennyi. 551. T: hát ez egy elég kézenfekvő megoldás. 552. T: mit kell ezen játszmázni? 553. P: én azt, 554. P: tehát én ezt nem tudom.

478


479

Az 544-ben a terapeuta visszatér a szituációval kapcsolatos kérdések megvitatására, ismét hetero-diegézist használva, múlt időben, de közelítő deixissel (ez) utal vissza a konfliktusra. Ezzel egyrészt távolítja magát és a pácienst is az eseményektől, egy jól körülhatárolt, különálló problémaként kezelve azt, másrészt elválasztja a páciens érzelmi reakcióját a konkrét történésektől. Ugyanakkor a páciens, az 545. sorban homo-diegézist, és egyes szám harmadik személyt használva szintén megteszi ez utóbbi megkülönböztetést érzelmek és konkrét események között (ami abból látszik, hogy visszakérdez: „bennem?”). Az 546-ban, a terapeuta kérdésére adott nemleges válaszban azonban azt is kimutatja, hogy nem tud érzelmileg leválni a szituációról, a külső és belső eseményeket nem tudja elkülönítve átélni. Az 547-ben a terapeuta pontosítja kérdését, megmaradva korábbi perspektívájánál (454). A páciens 548–549-ben, válaszában most már a konkrét helyzet konkrét megoldásáról beszél, átvéve a terapeuta perspektíváját, először Ferit, majd saját magát helyezve az ágens szerepébe. A páciens ezt követő nevetése jelentheti a történet lezárulásával kapcsolatos megkönnyebbülést, megerősítve azzal, hogy a helyzetet végül egyszerűen megoldotta ő maga, amit a szelf-ágencia használata jelez. A pozitív érzést a terapeuta is megerősíti 551–552-ben, ahol is jelen időt, hetero-diegézist, és általános alanyt használ, hasonlóan a probléma kezdeti megvitatásában használt perspektívájához. Ez a nézőpont a terápiás ülés jelenéből külsőleg tekint a helyzetre, az attól való távolodást egy lezáró aktusként mutatja. Ugyanakkor a terapeuta jelen időben történő, általános alanyt használó megfogalmazása arra utal, hogy általános érvényű következtetést kíván levonni, vagy erre serkenti a pácienst. 553–554-ben a páciens mind közelítő, mind távolító deixissel viszonyul a kérdéshez, tehát némi bizonytalankodással helyt ad a terapeuta kérdésben implikált véleményének, ugyanakkor fenntartja egy másik válasz lehetőségét azáltal, hogy nem veszi át a terapeuta általánosító perspektíváját, hanem egyes szám első személyben, homo diegézisben fogalmaz (554), vagyis nem távolodik el a történtektől: „…én ezt nem tudom”.

Összegzés: mi történt az első ülésen? Összefoglalva a fenti elemzéseket elmondhatjuk, hogy a páciens számára nem okoz alapvető gondot az internális fokalizáló mód használata, hiszen az eddig idézett szövegrészek nagy többségében ő is, és a terapeuta is internális fokalizáló módot használ, mely perspektíva az érzelmek, gondolatok, szándékok kifejezésére irányítja a beszélő és hallgató figyelmét. Ez alapján, amennyiben a mentalizációt csak az internális fokalizáló mód használatával definiálnánk (amint az gyakran előfordult korábbi kutatásokban: MEINS, FERNYHOUGH, 1999; MEINS, FERNYHOUGH, FRADLEY és TUCKEY, 2001; MEINS, FERNYHOUGH, WAINWRIGHT, DAS GUPTA, FRADLEY és TUCKEY, 2002; MEINS, FERNYHOUGH, WAINWRIGHT, CLARK-CARTER, DAS GUPTA és FRADLEY, 2003) úgy tűnhetne, hogy ezt a fajta perspektívahasználatot ez a páciens már elsajátította, vagyis képes önmaga és mások belső érzéseinek, gondolatainak, szándékainak a megértésére. Az első ülésen ugyanakkor éppen azt 479

480


követhettük nyomon, hogy a szelf-ágencia élmény fontos szerepet játszik a megfelelő mentalizációban, vagyis abban, hogy az érzéseket és célokat adekvát módon kapcsoljuk össze a társas teret alkotó személyekkel, szubjektumokkal. Ahhoz, hogy a páciens saját szempontjaiból kiindulva önmagát ágensként megélve képes legyen eligazodni mások és saját érzelmi interakciói között, tehát pontosan megértse saját maga és mások szándékait, céljait, viselkedésének okát, motivációját, önmagára gyakorolt hatását, és így tovább, szükség van arra, hogy önmagát, mint környezetétől elhatárolt különálló szubjektumot, és ágenst tudja felfogni, és ebből a biztos pontból kiindulva viszonyuljon az őt érő társas-környezeti hatásokhoz. A fenti részletekben, a terapeuta intervencióiban a perspektívák széles skáláját bejárva – a hetero-diegézistől indulva a homo-diegézisen, majd a pszeudo-diegézisen át újra vissza hetero-diegézisbe – több váltás kombinálásával jut el odáig, hogy a páciens figyelmét ráirányítsa erre a szubjektivitás és ágencia érzésre. A többszörös perspektívaváltás a terapeuta részéről azt mutatja, hogy képes volt számos eltérő nézőpontból viszonyulni a páciens által felvetett problémához, és ezt a tudását demonstrálva a páciens figyelmének irányítása során a pácienst is képessé tette arra, hogy alternatív nézőpontból tekintsen a problémára – amit a páciens a gyakorlatban már korábban megoldott, de lelkiismeretét mégis nyomasztotta a helyzetre adott saját válasza. A terapeuta tehát a nézőpontok váltogatásával juttatta el a pácienst arra a pontra, hogy el tudja fogadni saját ellenállását az anyai akarattal szemben, vagyis egy olyan önmagát ágensként pozicionáló perspektívából tekintsen saját magára, ahonnan nézve lehetősége van a választásra.

Igeidő és érzelmi önszabályozás a terápiás ülésen A következő részletek a második ülésről valók. A NP-váltásokat ebben a részben az előzőektől kissé eltérő módszerrel elemezzük, ugyanis nem egy-egy intonációs egységben megjelenő perspektívára, majd az onnan történő váltásokra koncentrálunk, hanem a perspektíva egy-egy aspektusának változásait követjük végig több intonációs egységen át, ha tetszik ’vertikális irányban’ elemzünk. Ez a változtatás eddigi módszerünkön megkönnyíti, hogy képet kapjunk a NP aspektusainak egy hosszabb szövegrészen át érvényesülő változásairól. A következő részletben a páciens egy iskolai emléket idéz fel, miközben tanáráról beszél: 4. részlet 155. P: azér+… 156. P: biztosítja nekem a terepet, 157. P: hogy+… 158. P: higgyek, amit akarok##. 159. TER: [$$] 160. P: [de] úgy kezdődött egyébként, 161. P: azt is el lehet mondani, 162. P: hogy ültem így az órán, 480


481

163. P: és azért annyira nagyon nem érdekel a+.. 164. P: szervezeteknek+/ 165. P: a szervezetekben elhelyezkedő szupervízorok és coachoknak a története. 166. P: úgyhogy így inkább gondolkodtam. A fenti részlet tágabb szövegkontextusa a terápiás ülésen az a páciens által felvetett probléma, hogy egy bizonyos tanárához ambivalens érzelmek fűzik. Megemlíti, hogy időnként az az érzése támad, hogy ez a tanárnő egyáltalán nem kedveli őt, és ez nagyon bántja. A részletben a páciens hosszasan beszél, és folyamatosan alkalmaz perspektívaváltásokat, míg a terapeuta – eltekintve egy rövid közléstől, amit a magnón nem lehet érteni ($$) – közbeszólás nélkül hallgatja. Az ilyen, egy beszélő monologikus megnyilvánulása közben megvalósított egymást követő perspektíva váltásait a NP-váltással történő szabályozás szempontjából önszabályozásnak nevezzük. A történet idői viszonyait szemlélve a beszélő a jelenből a múltba csapong, majd ismét vissza a jelen időbe, aztán megint a múltba: 155–158.: jelen idő 160., 162., 166.: múlt idő 161., 163–165.: jelen idő A grammatikai idő-leírásnál azonban a narratív szerveződési mintázatban megjelenített idői viszonyok sokkal árnyaltabbak. A 155–158. sor jelen ideje például egy folyamatosan jellemző viszonyulási módról, mint múltba visszanyúló folyamatról számol be, míg a 163–165. sor a múltbeli történet egy epizódjába beékelődött jelen idő, a narrátorra, mint karakterre vonatkozó általános jellemzőket ír le. Az időbeli váltásokhoz szorosan kapcsolódik a pszichés narratív szintek közötti mozgás, amennyiben a 155–158 között általános leírást kapunk a tanárhoz fűződő viszonyról, vagyis a narrátor szinttel azonosul az elbeszélő, míg a 160, és a 162 és 166-ban a páciens egy epizodikus jelent elbeszélésébe kezd, vagyis azonosul korábbi önmagával, a karakter szinten. A 161, 163–165-ben a történetmondás közben a páciens magyarázó megjegyzéseket fűz az elbeszéléshez, szintén a narrátor szintjén. A szubjektivitás aspektusából vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a kiemelt részlet homo-diegetikus történetként, egyes szám első személyből indul, ebbe ékelődik be az egyes szám 3. személyre történő váltás, ami valójában általános alanyra váltást jelent a 160–161. sorban: ’azt is el lehet mondani’. A páciens tehát, mielőtt belekezdene az epizód elbeszélésébe, egy külső, távolító nézőpontot vesz fel, mely által egy pillanatra mintha csökkentené saját érzelmi involváltságát a történetben, vagyis ennek a váltásnak érzelemi szabályozó funkciója lehet. Az időbeli oda-vissza ugrások, és a pszichés narratív szintek közötti mozgások, és a szubjektivitás aspektus változásai is egyöntetűen mutatják, hogy a páciens figyelme a terapeuta szabályozó viselkedése nélkül szabadon csapong: hol belemerül az elbeszélt epizód részleteibe, hol egy általánosabb, távolibb szemszögből jeleníti meg múltbeli emlékeit. Az intencionalitás aspektus szempontjából a páciens váltakozva használja az internális és externális fokalizációt: internális fokalizációt használva értelmezi a tanár viselkedését: „biztosítja a terepet, hogy higgyek, amit akarok” (156–158). 481

482


Ezután, az epizód kezdete előtt, externális fokalizációra vált: „el lehet mondani” (161.), „ültem az órán” (162.). Miután viszont belekezd történetbe, ismét saját magára, belső érzéseire összpontosít: „annyira nagyon nem érdekel” (163.), „inkább gondolkodtam”(166). Az ágencia ezzel egyidejűleg a másik személytől mint ágenstől (156. sor) a szelf-ágenciáig (158. sor) jut el. A 158. után az idézett részlet végéig megtartja ágens pozícióját – vagyis ő a cselekvő, kezdeményező fél, aki saját érzéseiért felelős – kivéve a 160. és 161. sort, ahol élettelen tárgy, illetve fogalom szerepel ágens pozícióban. A többi vizsgált változóhoz képest az ágencia használata a legstabilabb a fenti részletben. Ugyanakkor a hullámzások és oda-vissza mozgások az időben, külső-belső fókusz váltogatása, valamint a korábban említett epizódban való elmélyülő és attól eltávolodó nézőpont váltogatása a beszélő perspektívájában nem pusztán tükrözik a tanárnőhöz fűződő ambivalens kapcsolatát, az ezzel kapcsolatos közeledéstávolodás érzéseinek kettősségét, hanem eljuttatják a pácienst annak felismeréséig, hogy voltaképpen mi volt az ok, ami ezeket a nyugtalanító érzéseket kiváltotta benne. Az elbeszélő visszautal egy időben még korábbi eseményre, amit az epizódba ágyazott korábbi epizód szerkezettel jelenít meg: 5. részlet 167. P: és így+… 168. P: úgyhogy az jutott az eszembe, 169. P: hogy mikor én először találkoztam A-val, 170. P: akkor az volt az első gondolatom, 171. P: hogy+… 172. P: jéé, ugyan olyan színű a haja mint a mamának. 173. T: ühm. megjegyzés: szünet Az igeidő használatot vizsgálva ebben a részletben a páciens az epizódot továbbra is múlt időben beszéli el, ám ezt hirtelen jelen idejű váltással szakítja meg (172), ami egy intenzív érzelmi állapotot jelent, mind tartalmában (indulatszó használata), mind nézőpontváltásában (múltról jelen időre vált). A perspektíva használatban az időhasználattal párhuzamosan az intencionalitás aspektusában történik releváns váltás: a páciens internális fokalizációval kezd: „amikor először találkoztam A-val, az volt az első gondolatom” (169), majd visszaemlékezés közben externálisra vált: „jéé, ugyanolyan színű a haja, mint a mamának” (172). A páciens anyjával való külső hasonlóság vezetett oda – legalábbis a páciens története szerint –, hogy ennyire szokatlanul reagált a tanárnőre. Ugyanakkor, amikor ehhez a felismeréshez jut, a páciens perspektívája az eddigi szelf ágenciából (169) szelf-rész ágenciára vált (170: gondolatom), majd átvált egy élettelen tárgy, ami ugyanakkor egy másik szelfjének a része, ágensként való pozicionálásába (171–172: haja). A pszichés narratív síkot vizsgálva a páciens a narrátor és karakter pozíciókat váltogatja. Könnyedén mozog a síkok között, ami arra utal, hogy a váltások a páciens szelf-regulációs repertoárjának részét képezik, vagyis már rendelkezik a vál482


483

tásokhoz szükséges figyelemirányítási készségekkel, és ehhez nincs szüksége a terapeuta segítségére. A történet narrátor pozícióból indul (158) majd a terápiás ittés-most szintjére vált (160–161), aztán az epizód kezdetével a páciens ismét karakter pozícióba kerül (162). Ezen a ponton, mint láttuk, a NP összes aspektusa változik egyszerre: a fizikai aspektusok (igeidő), a szubjektivitás (diegézis, szám, személy), az intencionalitás (ágencia), és a pszichés narratív szint. A NP ezen változási kijelölik a pillanatot (más szóval intonációs egységet), amikor elkezdődik a történet, amely aztán az egész ülés szempontjából kulcsfontosságú lesz. A terapeuta csak ebben a pillanatban szól közbe, egy ühümmel nyugtázza az elmondott történetet, ami egyrészt hallgatói visszajelzés arról, hogy eddig is figyelemmel kísérte, amit a páciens mondott, másrészt egy megerősítés abban a pillanatban, amikor a páciensnek érzelmi támogatásra lehet szüksége, mert a történet terápiás szempontból fordulópontjához érkezett. A terapeuta jelzése visszarántja a pácienst a múlt eseményeinek átéléséből a terápiás jelen szituációjába. Az ülésen ezt követően a páciens két hasonló, ambivalens érzelmi szituációt mesél el, amikor elutasítástól való félelmei miatt nem tudott kapcsolatot teremteni, vagy kapcsolatban maradni olyanokkal, akikkel valójában szeretett volna. Egy e-mail váltás nehézségei kapcsán a páciensnek az jut eszébe, hogy azért nem tud válaszolni egy barátjának, mert fél, hogy az nem fog visszaírni, vagy valahogyan másképpen elutasítja majd a közelséget. Miután a terapeutával közösen megállapítják a hasonlóságot a páciens kapcsolati viselkedésében más helyzetekkel, magyarázatot keresnek, és a terapeuta interpretálni próbál: 6. részlet 467. T: öö +… 468. T: +, egy lehetséges, de csak egy lehetséges magyarázat. 469. P: lehet hogy én nem akarom, hogy válaszoljon? 470. T: hát ööö+… 471. T: igen. 472. P: valamilyen valamilyen félelem miatt. 473. T: nem hinném, hogy +… 474. T: +, hogy ez ez tudatos. 475. P: persze hogy nem. A pszichés narratív szintet vizsgálva a részletben, megállapíthatjuk, hogy mind a terapeuta mind pedig a páciens a terápiás itt- és-most szintjén mozog. Ezt a váltást a terapeuta a 468-as sorban kezdeményezi, a páciens átveszi ezt a perspektívát (469), és a továbbiakban benne is marad, miközben nagyon kooperatív az együtt gondolkodásban. Elismeri félelmét, ezt követően pedig egy teljes egymásra hangolódás alakul ki a terapeutával. Az ágenciát vizsgálva, a 469-ben a páciens magát jelöli meg ágensként, majd az ágens szerepében egy fogalom (félelem) jelenik meg a 472-ben. Ezt a nézőpontot a terapeuta is átveszi a 473–474-es sorban, amikor a páciens félelméről beszél. Miután a páciens kifejezi egyetértését a 475. sorban, a terapeuta tovább folytatja az interpretációt: 483

484


7. részlet 478. T: de talán a a a rejtett érzés, 479. T: ami ami itt lehet, az hogy, 480. T: ha válaszolna, akkor bonyodalmak keletkeznének. 481. T: és akkor szoronganék. 482. T: és ö+… 483. T: egy idő után megint úgy érezném, 484. T: hogy visszautasítanak. 485. P: ez biztos. A terapeuta jelen időben, hetero-diegézisben kezd beszélni a 478-ban, azután 481-ben pszeudo-diegézisre vált, és egyes szám első személyben folytatja, a páciens nevében beszél. Ebben a perspektívában nem csak empatizál a pácienssel, de azonosul is vele, mint narrátorral, átveszi az ő szerepét a dialógusban. A páciens számára így jeleníti meg azokat az érzelmeket, melyeket átélne ebben a hipotetikus helyzetben (vagyis abban az esetben, ha a szóban forgó személy és a páciens között kialakulna egy kapcsolat), amelyeket a terapeuta, azonosulva a pácienssel, jelen időben fogalmaz meg, megteremtve ezzel egy ’mintha’ átélési helyzetet. Ebben az intenzív egymásra hangolódásban, és azonosulásban a páciens elfogadja a terapeuta interpretációját a 485. sorban, amikor azt mondja: ez biztos. A terapeuta tehát nem csak szóban tárja fel a tudattalan érzéseket, melyek a páciens viselkedése mögött állnak, hanem perspektíva váltásaival igen erőteljes érzelmi bevonódást tükrözve fokozatosan megteremti a páciensnek azt a közeget, amikor ő elfogadhatja ezeket a számára fenyegető érzéseket. Az ágenciát vizsgálva az 5. részben láthattuk, hogy a páciens ágencia élménye az érzelmi intenzitás fokozódásakor csökkent, míg a 7. részletben a terapeuta felvállalta az érzelmileg intenzív helyzetet, miközben pszeudo-diegézist használva jelenítette meg a páciens gondolatait. A 481. sortól kezdve a beszélő terapeuta = narrátor páciens a NP ágencia aspektusa szerint szelf-ágenciát mutat, a páciens tehát ágensként jelenik meg a szövegben. A pácienst ágensként bemutatva a terapeuta demonstrálja a páciensnek, hogy miként élheti át ezeket a számára nem kívánatos érzéseket úgy, hogy közben nem veszíti el cselekvőképességét, kezdeményező képességét, és a helyzet feletti kontrollt. Analitikus értelemben azt mondhatjuk, hogy a terapeuta oly módon tudja tartalmazni a páciens érzéseit, hogy közben érezteti vele: erre ő maga is képes. Ezt az általa választott perspektíva használattal éri el.

Összegzés: mi történt az második ülésen? A második üléssel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a páciens érzelmi szelf-regulációját segíti a terapeuta magas fokú empátiamegnyilvánulása. A páciens számos ambivalens kötődéssel kapcsolatos emlék felidézése során jut el addig a gondola484


485

tig, hogy valójában a visszautasítástól való félelem gátolja a számára kívánatos viszonyokban való elmélyedést. A terapeuta perspektíva váltás segítségével kifejezi azonosulását a pácienssel, ugyanakkor azt is érezteti vele, hogy ebben a helyzetben is lehetősége van arra, hogy ágensként tapasztalja meg saját magát, és ennek megfelelően cselekedjen. KÖVETKEZTETÉSEK Vizsgálatunkban a terápiás ülésen megvalósuló narratív ko-konstrukció részleteibe nyerhettünk betekintést. A perspektíva váltások segítségével sikerült egy pontos leírást adni arról, hogy a páciensnek milyen nézőpont váltások okoztak nehézséget elbeszélései során, valamint arról, hogy a terapeuta hogyan reagált a páciensnek ezekre a nehézségeire, és intervenciói segítségével hogyan késztette a pácienst új, alternatív NP-k felvételére. A terapeuta NP váltások segítségével a páciens figyelmét ráirányította történetének azon aspektusaira, amelyeket a terápiás munka szempontjából ő maga fontosnak tartott. A perspektíva váltások elemzése során azt láttuk, hogy a páciens fő problémáját saját szubjektivitásának megélése és ágensként való felfogása jelentették, és ezek képezték a megfelelő mentalizáció akadályát. Narratív perspektíva modellünk alapján ez a szubjektivitás és az intencionalitás aspektust jelenti, ezen belül az ágencia/páciencia változókat érintő perspektívák átvételéhez és ellaborálásához kapcsolódik. Konkrétan, a diegetikus váltásokat és a szelf, valamint más ágenciát/pacienciát kifejező perspektívaváltásokat emeltük ki. A páciens figyelmet fordított saját maga és mások belső világára, és gondolatok, szándékok, érzelmek tulajdonításával megpróbálta értelmezni azokat. A szelfet elárasztó érzelmek és benyomások között azonban nehezen tudott kiigazodni, nehezen tudta saját belső világát a környezetében élők szándékaitól és érzelmeitől elkülöníteni (határ megállapításának problémája), melynek részben az volt az oka, hogy nem tudta egy viszonylag stabil szelfből kiindulva ágensként megélni saját helyzetét. A terapeuta perspektíva váltásaival érzékenyen követte a páciens érzelmi változásait, és ebből következő perspektíva váltásait, és az érzelmileg intenzív pillanatokban, amikor a páciens instabillá vált, sikeresen avatkozott közbe olyan perspektíva-váltások indukálásával, ahol a páciens megtapasztalhatta, sajátjaként átélhette szelf-állapotait, és ágenciáját. Ilyen volt például az első ülésen alkalmazott diegetikus váltások sorozata. Ugyanakkor, ismételten fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a vizsgálatban részt vevő terapeuta spontán és reflektálatlanul használta a narratív perspektíva kialakításában szerepet játszó nyelvi eszközöket. Mindazonáltal e nyelvi eszközök lélektani jelentőségével és gyakorlati használhatóságával készség szinten rendelkezett. A páciens problémái tükröződnek jellegzetes NP használatában, így a NP váltás elemzési módszere alkalmas lehet a különféle mentális rendellenességekre specifikus diskurzív stratégiáknak egy újabb szinten való vizsgálatára, amely kutatási irány jelentőségét korábban kifejtették (BODOR, 2001). Hasonlóan tehát korábbi vizsgálatainkhoz (UNOKA, BERÁN, 2005, 2006) kimutatható volt az, hogy a terapeuta a páciens nehézségeinek megfelelő perspektíva485

486


mozgásokkal reagált, elősegítve például a páciens erős, bár ambivalens kötődési igényének, és közelség igényének kielégülését pszeudo-diegézis, és egyes szám első személyű megfogalmazások gyakori alkalmazásával. Ezzel ugyanakkor megerősítette a páciens pozitív áttételét is. A narratív perspektívaváltások nyelvi eszköztárát használva a terapeuta a páciens emlékeinek, élményeinek, az elbeszélt társas interakciók szereplőinek olyan új aspektusaira irányította figyelmét, amelyek korábban nem, vagy kevésbé voltak hozzáférhetőek számára. A figyelemirányítás társas helyzetében a terapeuta hatására megváltozik az, hogy a páciens mit tart magára és másra vonatkozóan releváns információnak, és ezáltal egy módosult, társasan motivált figyelemirányítási készség repertoárt alakul ki. Az új figyelmi készségek révén pedig módosulnak a világról, önmagáról és másokról generált reprezentációk. A pszichoterápiák egyik lehetséges hatásmechanizmusa az új figyelemirányítási készségek kialakulása. Az általunk kidolgozott narratív perspektíva kódrendszere lehetővé teszi a narratív perspektívaváltás kölcsönös szabályozási folyamatainak mikroelemzését, és ezáltal lehetővé teszi a pszichoterápiás folyamat során kibontakozó változások követését.

IRODALOM BAL, M. (1983). The narrating and the focalizing: A theory of the agents in narrative. Style, 17(2), 234–269. BECK, A. T., & EMERY, G. (1989). A szorongásos zavarok és fóbiák kognitív szemlélete. Budapest: Animula Kiadó. BERÁN E. (2009). A narratív perspektíva szabályozó szerepe a terápiás diskurzusban. Doktori Diszszertáció. Budapest: ELTE, Pszichológiatudományi Doktori Iskola. BERÁN E. és UNOKA ZS. (2005). A narratív perspektíva váltás kölcsönös szabályozása mint az affektus-reguláció egy módja a pszichoanalitikus helyzetben. In PETŐ K. (Szerk.), Életciklusok (pp. 113–121). Budapest: Animula. BERÁN E. és UNOKA ZS. (2007). A figyelem irányítása a perspektíva váltás szabályozásával az analitikus helyzetben. Lélekelemzés, 2, 48–63. BERÁN, E., & UNOKA, ZS. (2004). Construction of self-narrative in psychotherapeutic setting: an analysis of the mutual determination of narrative perspective taken by patient and therapist. In U. M. QUASTHOFF, & T. BECKER (Eds.), Narrative Interaction (pp. 151– 169). Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins Publishers. BION, W. R. (2006). Figyelem és értelmezés. Budapest: Oriold és Társai Kft. BODOR, P. (2001). “More than Meets the Ear.” British Journal of Psychology, 92, 403–409. BORTOLUSSI, M., & DIXON, P. (2003). Psychonarratology. Foundations for the Empirical Study of Literary Response. Cambridge: Cambridge University Press. CHAFE, W. (1988). Linking intonation units in spoken English. In J. HAIMAN, & S. A. THOMPSON (Eds.), Clause Combining in Grammar and Discourse (pp. 1–27). Amsterdam: John Benjamins Publishers. CHAFE, W. (1994). Discourse, Consciousness, and Time. The Flow and Displacement of Conscious Experience in Speaking and Writing. Chicago: The University of Chicago Press.

486


487

CHAFE, W., & DANIELEWICZ, J. (1987). Properties of spoken and written language. In R. HOROWITZ, & S. JAY (Eds.), Comprehending oral and written language (pp. 83–113). New York: Academic Press. CHATMAN, S. (1986). Characters and narrators: Filter, center, slant, and interest-focus. Poetics Today, 7(2), 189–204. CONWAY, M. A. (1992). A structural model f autobiographical memory. In M. A. CONWEY, H. SPINNLER, & W. A. WAGENAAR (Eds.), Theoretical Perspectives on Autobiographical Memory (pp. 167–194). Dordrecht, The Netherlands: Kluwer, Academic Publishers. CRANE, R. (2009). Mindfulness-based cognitive therapy. Distinctive features. London–New York: Routledge. DE VEGA, M. (1995). Backword updating of mental models during continuous reading of narratives. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition, 21, 373–385. EHMANN, B., GARAMI, V., NASZODI, M., KIS, B., & LÁSZLÓ, J. (2007). Subjective Time Experience: Identifying Psychological Correlates by Narrative Psychological Content Analysis. Empirical Text and Culture Research, 3, 14–25. FISHER, P., & WELLS, A. (2009). Metacognitive therapy: distinctive features. London–New York: Routledge. FONAGY, P., BATEMAN, A. W., & LUYTEN, P., (2012). Introduction and overview. In A. W. BATEMAN, & P. FONAGY (Eds.), Handbook of Mentalizing in Mental Health Practice (pp. 3– 42). Whasington, DC, London, England: American Psychiatric Publishing, Inc. FONAGY, P., GERGELY, GY., JURIST, E. L., & TARGET, M. (2002). Affect Regulation, Mentalization, and the Development of the Self. New York: Other Press. GENETTE, G. (1972). Figures I–III. Paris. Le Seuil. GENETTE, G. (1980). Narrative Discourse: An Essay in Method. Ithaca: Cornell University. GERGELY, GY. (2001). The development of understanding of self and agency. In U. GOSHWAMI (Ed.), Handbook of Childhood Cognitive Development (pp. 26–46). Oxford: Blackwell. HABERMAS, T. (2006). Who speaks? Who looks? Who feels? Point of view in autobiographical narratives. International Journal of Psychoanalysis, 87, 497–518. HALLIDAY, M. A. (1967). Notes on transitivity and theme in English, pt 2. Journal of Linguistics, 3, 199–244. HALLIDAY, M. A. (1985). An Introduction to Functional Grammar. London: Edward Arnold. JACKENDOFF, R. (1992). Languages of the Mind: Essay on Mental Representation. Cambridge, MA: MIT Press. JOHNSON-LAIRD, P. N. (1983). Mental models: Towards a cognitive science of language, inference, and consciousness. Cambridge, MA: Harvard University Press. KUNO, S. (1987). Functional Syntax: Anaphora, Discourse, Empathy. Chicago: University of Chicago Press. LÁSZLÓ J. (1991). Azonos történet különböző nézőpontból. Az elbeszélői perspektíva szerepe az irodalmi szövegek feldolgozásában. Magyar Pszichológiai Szemle, 48(1), 3–17. LÁSZLÓ J. (2005). A történetek tudománya. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. MACWHINNEY, B. (1977). Starting points. Language, 53, 152–168. MACWHINNEY, B., & SNOW, C. (1985). The Child Language Data Exchange System. Journal of Child Language, 12, 271–295. MEINS, E., & FERNYHOUGH, C. (1999). Linguistic acquisitional style and mentalizing development: The role of maternal mind mindedness. Cognitive Development, 14, 363–380.

487

488


MEINS, E., FERNYHOUGH, C., FRADLEY, E., & TUCKEY, M. (2001). Rethinking maternal sensitivity: mother’s comments on infants’ mental processes predict security of attachment at 12 months. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 42, 637–648. MEINS, E., FERNYHOUGH, C., WAINWRIGHT, R., DAS GUPTA, M., FRADLEY, E., & TUCKEY, M. (2002). Maternal mind mindedness and attachment security as predictors of thory of mind understanding. Child Development, 73, 1715–1726. MEINS, E., FERNYHOUGH, C., WAINWRIGHT, R., CLARK-CARTER, D., DAS GUPTA, M., & FRADLEY, E. (2003). Pathways to understanding mind: construct validity and predictive validity of maternal mind mindedness. Child Development, 74, 1194–1211. MORROW, D. G., GREENSPAN, S. L., & BOWER, G. H. (1987). Accessibility and situation models in narrative comprehension. Journal of Memory and Language, 26, 165–187. NÉMETH T. E. (1996). A szóbeli diskurzusok megnyilatkozás példányokra tagolása. Budapest: Akadémia Kiadó. O’BRIAN, E. J., & ALBRECHT, J. E. (1992) Comprehension strategies in the development of a mental model. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition, 18, 777–784. PATTON, M. Q. (2001). Qualitative Research and Evaluation Methods (2nd Edition). Thousand Oaks, CA: Sage Publications. PHELAN, J. (2001). Why Narrators Can Be Focalizers – and Why It Matters. In W. VAN PEER, & S. CHATMAN (Eds.), New Perspectives on Narrative Perspective (pp. 51–64). Albany: State University of New York Press. PLÉH CS. (2012). A társalgás pszichológiája. Budapest: Libri. PÓLYA T. (2003). Az élettörténet narratív perspektívája és az elbeszélő személy identitás állapotának minősége. Ph.D disszertáció. Pécs: PTE BTK Pszichológiai Intézet. PÓLYA T. (2005). A narratív perspektíva hatása az elbeszélő személy észlelésére. In ERŐS F. (Szerk.), Az elbeszélés az élmények kulturális és klinikai elemzésében (pp. 89–107). Magyar Pszichológiai Szemle Könyvtár 8. Budapest: Akadémia Kiadó. RAPPAPORT, W. J., SEGAL, E. M., SHAPIRO, S. C., ZUBIN, D. A., BRUDER, G. A., DUCHAN, J. F. et al. (1994). Deictic Centers, and the Cognitive Structure of Narrative Comprehension. Buffalo: University of Buffalo Press. SANDERS, J. (2000). Perspective in narrative discourse. Den Haag: CIP-Gegevens Koninklijke Bibliotheek. SCHIFFRIN, D. (1981). Tense variation in narrative. Language, 57, 45–62. TANNEN, D. (1989). Talking Voices: Repetition, Dialogue, and Imagery in Conversational Discourse. Cambridge: Cambridge University Press. THOMÄ, H., & KÄCHELE, H. (2006). Pszichoanalitikus terápia. Kutatás. Budapest: Lélekben Otthon Kiadó. TODOROV, T. (1981). Introduction to Poetics. Minneapolis: University of Minnesota Press. UNGVÁRY R. (2004). Jelentésreprezentáció és fogalmi relációk. www.ontologia.hu (letöltve: 2004). UNOKA ZS. és BERÁN E. (2005). A narratív pozíciók és elkülönítésük szerepe az analitikus intervenciókban. In PETŐ K. (Szerk.), Életciklusok (pp. 122–133). Budapest: Animula. UNOKA ZS. és BERÁN E. (2006). Figyelemirányítás, mint az analitikus terápia hatótényezője: az analitikus figyelmének hatása a szelf-narratívumok konstrukciós folyamatára. Lélekelemzés, 1, 51–61.

488


489

USZPENSZKIJ, B. (1984). A kompozíció poétikája. A művészi szöveg szerkezete és a kompozíciós formák tipológiája. Budapest: Európa Könyvkiadó. VAN DIJK, T. A., & KINTSCH, W. (1983). Strategies of discourse comprehension. New York: Academic Press. WALLERSTEIN, R. S. (2005). Outcome Research. In E. S. PERSON, A. M. COOPER, & G. O. GABBARD (Eds.), Textbook of psychoanalysis (pp. 301–315). Washington DC: American Psychiatric Publishing Inc. WOLFSON, N. (1979). The conversational historical present alteration. Language, 55, 168– 182. ZUBIN, D. A., & HEWITT, L. E. (1995). The deictic center: a theory of deixis in narrative. In J. F. DUNCHAN, G. A. BRUDER, & L. HEWITT (Eds.), Deixis in Narrative: A Cognitive Science Perspective (pp. 129–155). Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates. ZWAAN, R. A., & RADVASKY, G. A. (1998) Situation models in language comprehension and memory. Psychological Bulletin, 123, 162–185.

THE ATTENTION REGULATING ROLE OF SHIFTING NARRATIVE PERSPECTIVE IN THERAPEUTIC DISCOURSE: THE ANALYSIS OF TWO PSYCHOTHERAPEUTIC SESSIONS BERÁN, ESZTER – UNOKA, ZSOLT

Background: Regulating attention in discourse-communication is related to the shifting of point of view or narrative perspective (NP) of the interactants. At the therapeutic session, during the narrative construction process the client and therapist influence each-other’s NPs. Our study examined the psychotherapeutic process by describing and interpreting important shifts of NP in the talk of the client and therapist. Aims of study: Our hypothesis was that attention regulation made possible by the shifting of NP allows the therapist to influence the rewriting and reconstructing of the client’s self narratives in a way that is optimal in terms of the goals of the therapy. As a result, the client not only was able to view a given problem, or story from a different perspective, but also learned new methods of attention regulation through the process of shifting into various NPs. Methods: Our study is part of a 1.5 years long observation of patient-therapist interaction at the therapeutic session. In the study we analyze patient-therapist interaction from two of the audio recorded sessions, transcribed in the CHILDES code-system. NP shifts in selected sessions were coded based on our manual of coding narrative perspective in Hungarian. Results: The analyzed sequences of therapeutic discourse show that the therapist’s sequences of NP shifts preceed moments of therapy in which shifts of NP occure in the client’s talk. The therapists spontaneously, without awareness of its linguistic tools, influenced the client’s attention directing it towards certain aspects of narrative important in terms achieving treatment goals. She successfully intervened by inducing NP shifts in the client’s talk in order to take on perspectives, from which she was able to experience her emotions, self-states, and agency.

489

490


Conclusion: The findings support our hypothesis that the therapist was able to influence the reconstruction and rewriting o f the client’s self narrative by using NP shifting behavior as an attention regulating mechanism. Key words:

490

psychotherapeutic process research, self-narrative, narrative perspective, attention regulation, narrative interaction

A NARRATÍV PERSPEKTÍVAVÁLTÁS FIGYELMI SZABÁLYOZÓ SZEREPE A TERÁPIÁS DISKURZUSBAN: KÉT PSZICHOTERÁPIÁS ÜLÉS RÉSZLETEINEK ELEMZÉSE

Recommend Documents