A naimi ifjú feltámasztása (Lk 7,11-16) Anya viszi a fiát a temetőbe Egy özvegyasszony viszi a temetőbe a fiát. Tömeg, siránkozók. Krisztus mégis egyetlen alakot lát: az anyát, és „a nem emberszívbe való nagy kínok késeit” (József A.). Nem emberszívbe való kín, ha anyának kell temetni a gyermekét. Az eleve fájdalmas halál kínjait csak fokozza, hogy nem is egyszerűen valaki meghalt, hanem anya temeti a fiát. A természet nem tartotta meg a sorrendet: nem az a természetes, hogy az idősebb temesse a fiatalt, hogy az életerős haljon meg, a gyönge maradjon itt, hogy a gondoskodni képes haljon meg, és a gondozásra vágyó maradjon itt, hogy a beteljesült éljen még, a beteljesületlen haljon meg. Az anyában micsoda fájdalom: aki életet adott, az most temesse is el. Egy fiatal halálára nagyon nehéz magyarázatot, vigasztalást találni. A korabeli felfogás nem is tudott mit kezdeni vele, kétféleképpen gondolkodtak. Egyrészt úgy vélték: a büntetés mindig bűn miatt van. Ennek az asszonynak meghalt a férje, most fiatalon a fia: valami nincs itt rendben. Valami rejtett bűn lehet a háttérben. Emberi sajnálatukhoz így vegyült valami homályos gyanakvás, talán „megérdemelte”. Másrészt a bölcsességi irodalom úgy vélte: talán Isten megmentette valami nagyobb rossztól, nagyobb betegségtől, szenvedéstől, így kedves fiatalon Istennek, így szólította magához. Egy fiatal halálakor ma is nehéz magyarázatot és vigasztalást találni. Az biztos, hogy Isten nem büntet. Talán valóban így kedves neki, és ezért szólítja magához. Talán tényleg nagyobb szenvedéstől menti meg. Talán az élőket akarja jobb életre támasztani: „Ideje a cselekvésnek Uram, mert elhanyagolják törvényedet.” Szerintem a súlypont máshol van: nem az a lényeg, hogy ki mennyi évet élt, hanem mire meghalt, milyenné tette a szívét. Isten nem a mennyiséget nézi (nem marxista), hanem a minőséget. Így megtörténhet, hogy valaki kevés időt élt, de a szíve megnemesedett, szeretetteljes lett, jóságos volt. Ez az élet csúcsa, és minden fájdalom mellett lehet nyugodt szívvel temetni. De fordítva is igaz: talán valaki 90 évet élt, és mire meghal, a szívét megkeseredetté, pesszimistává, hitetlenné, önzővé tette. „Atya én mennyit szenvedtem…” – szokták mondani az idősek. Pedig nem az számít, hogy mennyit szenvedett, mennyit élt, mennyit dolgozott – hanem hogy közben milyenné vált, milyenné tette a szívét, az énjét. Ilyen értelemben valóban nem az a kérdés, hogy mi van a halál után, hanem hogy mi van előtte. Nem azt kell sajnálni, aki meghalt, hanem aki úgy halt meg, hogy előtte nem élt. Az élet a kérdés, nem a halál. Aki jól él, azaz meghal önmagának (ez az első halál) és él Krisztusnak, annak a második halál (a biológiai) már nem fog fájni. Az alapdöntést az életben hozzuk meg, a halál pecsétje csak véglegesíti. Nem emberszívbe való nagy kínok kése, amikor az asszony a fiával az öregkori nyugalmát is eltemeti. Ahogy Krisztus ránéz az asszonyra, megsejti egész eddigi sorsát, és azt is, mi vár rá. Férjhez ment, gyermeke született, és úgy tűnt, bebiztosított öregkor vár rá. A nőt ilyenkor befogadja a férje családja, ez a korabeli szociális háló. Aztán meghal a férje, de még mindig van reménye: a fia. Most amikor ő is meghal, az anya eltemeti vele a nyugodt öregkorát is. Az ókori Izraelben a nő helyzete egyébként is kiszolgáltatott volt: a férje családja fogadta be, a saját családjához nem térhetett vissza. Ha a férje is meghalt, gyerekeire számíthatott, s ha ők is, akkor csak az emberek jóindulatára. A nő akármilyen munkához nem juthatott hozzá, csak részben örökölhetett. A legkeményebb sors várt rá. Védelem és támasz nélkül maradt. A társadalom, a szociális háló, az uralkodók, a rokonok gyakran hanyagolták, sőt, kihasználták az özvegyeket. Nem véletlenül tér vissza mindig élesen a próféták kritikájában, hogy az özvegyekkel és az árvákkal nem bánnak megfelelően. A vád nem egy, hanem sok prófétánál visszatér, a legsúlyosabb bűn kategóriájába tartozik. Az özvegyre a rokonok kegyelemkenyere, cselédmunka vár, s ha beteg lesz és munkaképtelen, akkor koldulás. És akkor már szívesen feküdne a férje és fia mellé. Hátralévő élete olyan lesz, mintha már a temetőben lakna félig. A szegényekhez és jogfosztottakhoz fog tartozni. Igazi otthona nem város lesz, ami tele élettel, jóléttel, hanem nyugalmat már csak a temetőben fog találni. Amikor Krisztus meglátja az asszonyt, látja vele a bekövetkező sorsát is. Így amikor a fiát 1
visszaadja, akkor nem egyszerűen a fiát adja vissza, hanem a jövőjét is, emberhez méltó életét. Krisztus csodája nem csak a fiút adja vissza, hanem perspektívát is ad az asszonynak. Miért fontos ez? Ez Krisztusnak fontos volt. S ami Krisztusnak fontos, az kell hogy fontos legyen az egyháznak, és nekem is. A csoda első üzenete, hogy nem a halálé az utolsó szó, szeretteinkkel a halál után is össze fogunk tartozni, Isten hatalmasabb, mint a halál. De éppúgy meg kell látni ezt a másik üzenetet is: Krisztus perspektívát ad egy elesettnek. Aki munkát ad egy elesettnek, újra bízik egy megcsalóban, felelősséget ad egy szenvedélybetegnek, azaz aki perspektívát ad, az ugyanazt teszi: halottat támaszt fel. Az erkölcsi gödörből kijönni akaró embereknek elsősorban ez kell: perspektíva, bizalom. Az ember több, mint egy tette, egy nagy bűne, egy nagy botlása – és mi túl könnyen azonosítjuk vele, megbélyegezzük. Aki megcsalt, aki bűnöző, aki egyszer megbotlott, aki hajléktalan, tartósan munkanélküli – az már olyan is marad. Hallatlan csodát tesz, aki nekik újra életet, bizalmat, fedelet, felelősséget, hitet ad. A gödörből kimászni nem könnyű, főleg az eleje a nehéz. Főleg ott, az elején kell segíteni, ott bíztatni, ott átnézni a bűnén és a múltján. Könnyű bízni egy emberben, perspektívát adni, amikor már bizonyított. Ott kellene inkább bízni, amikor még nem, de szeretne rá méltó lenni. A világ a biztosat nézi: erkölcsi bizonyítvány, C-típusú ellenőrzés, rendőri felügyelet, rendőrségi karton, magánnyomozó… Legalább a keresztényeknek kellene tudni: aki előre szeret, előre bízik, aki a gödör alján levőt bíztatja, az többet tesz, mint aki a gödör tetején elhiszi a javulást. Legalább mi ne rugdossuk vissza a gödör aljára, hogy „te csak egy megrögzött hitetlen, alkoholista, szenvedélybeteg, lusta, egykori kommunista, rendetlen ember vagy”. Ha visszatér a családba, a munka világába, a tisztes polgári életbe – azzal nem csak neki segítettünk, hanem magunknak, gyermekeink jobb jövőjének is. A csoda tehát: perspektívát adni az elesettnek. Ez Krisztus üzenetének középpontjához tartozik. A keresztény örömhír és erkölcsi kötelesség lényegi magjához tartozik: perspektívát, új esélyt adni az elesettnek, a szegénynek. Ezt alapvetően tennünk kell, ez nem mellékes üzenete a kereszténységnek. Kicsiben is a családban, a munkahelyünkön is. Olyan könnyen tudnak sértődöttséget ápolni testvérek, házastársak, rokonok, barátok. Tovább csak úgy van, ha van bizalom, újrakezdés, felejtés, megbocsátás. De mindezért az egész kereszténységnek ezért fáradnia kell nagyban is: az ENSZ-en keresztül tudni kell új esélyt adni az elesett országoknak; a G-8 céljának kell lenni a szegények önálló gazdasági talpra állítása; a börtönökben cél nem a megtorlás, hanem a nevelés; a szociális támogatások célja nem csak a kisegítés, hanem a munka világába visszatérítés; a családi békítések célja az új esély megadása. Ahogy a legelesettebbekkel bánunk kicsiben és nagyban is, az nagyon pontosan és lényegileg jellemez: jellemez minket, a vallásunkat,a kultúránkat. A szerencsétlenre, a fogyatékosra, a bűnösre fokozottan figyelni, nem pedig a befolyásosok, az erősek, hatalmasok, gazdagok után. Nagy kísértés még egy papnak is, hogy a peremvidéken élőkre csak peremfigyelmet szenteljünk, jóllehet Krisztus folyamatosan éppen őket kereste. Az öregkor nyugalmát eltemetni nagy fájdalom. Nyugodt öregkorra mindenki vágyik. Akkor már nem leszünk fiatalok, akiknek a hátán fát lehet vágni, mert mindent kibírunk. Idősek, betegek, komoly bevételre már nem számítók leszünk. Az öregkora nyugalmát az idős ember különösen félti. Nagyszerűen látszik ez a politikában: csak az időseket kell megijeszteni egy szemtelen politikai ötlettel, és azonnal rengeteg szavazót lehet nyerni. Az időseket meg lehet ijeszteni a nyugdíj megváltoztatásával, emelkedő gyógyszerárakkal, megadóztatással – és máris világnézetüket, hitüket félretéve úgy szavaznak sokan, ahogy félelmük diktálja. Innen is látszik: az öregkor nyugalma egy nagyon kényes dolog. Ezt látszik elveszíteni az özvegyasszony. Megijeszteni persze csak azt lehet, akinek minden reménye ebben a világban van. Az asszonynak öreg napjaira egyetlen reménye a fia volt, aki majd ápolja, ad egy pohár vizet, gondozza, vigasztalja, és majd eltemeti. Nem csak a szeretett fiát, hanem öregkori vigaszát és reményét is kikíséri a temetőbe. Ilyen siralmas helyzetben nincs is mit tenni, mint minden reményünket az Istenbe vetni. Már emberi erő nem segíthet. Csak Jahve. De még a hívőnek is nagy kérdés, talán az asszony hite is nehezen fogadja el, hogy hol a Vörös-tengert kettéválasztó Isten, a kiszabadító Isten? Ez az anya hányszor elképzelte, hogy hogyan is segíthetne neki az Isten. Gyógyítsa meg a fiát, küldjön jobb orvost, gyógyítson a gyógyszerek, a gyógyfüvek által, fogadja el a templomi áldozatát, böjtjét, felajánlását. Fordult talán hivatalos 2
orvoshoz, és nem hivatalos kuruzslóhoz. Talán sokszor végig gondolta, na most, és ekkor, és így segíthetne Isten. És az elvárásai sorra dőltek dugába. Most sem, és így sem. És végül Isten segített, de nem ott és nem úgy, ahogy az ember elvárná, vagy diktálná. Ezen a brutális küszöbön mindenkinek át kell menni: Isten nem úgy táncol, ahogy mi fütyülnénk. Aki ezen átmegy, azzal történhet bármi, talán a fiát ki is kísérheti a temetőbe, akkor is tudja: majd Isten segít, valahogy minden Isten jósága és intelligenciája alá van vetve. Aki ezen nem megy át, az állandóan prüszköl a sors, az események, a körülmények ellen, mert a világ nem úgy alakul, ahogy azt ő a dzsinnként elképzelt istenének diktálná. Amikor Krisztus odalép és segít, akkor Ő nem csak a fiát adja vissza asz asszonynak, hanem a hitét, a reményét, az Isten jóságába vetett bizalmát is. Az embernek rá kell ébrednie: semmi emberi bebiztosítás nem biztos. Nem biztos, hogy a naimi asszony öregkora olyan lesz, ahogy azt tervezte. Az egyetlen biztos: Istenünk. Az embernek nem annyira a körülményeket kell bebiztosítani, hanem a hitét. Ha minden Istentől függ, akkor elsősorban a horgonyt Istenbe kell vetni, nem a körülmények bebiztosításába, ahogy a modern ember teszi. A választott népnek ezt életbevágóan meg kellett tanulni: egy kis nép az agresszív birodalmak átjáró házában csak úgy tudott megmaradni, hogy nem a fegyverekben, a katonai szövetségekben kereste a biztonságot, hanem Istenben. Amikor Krisztus odalép, az asszony tudta: most Isten segített ki. A Liturgián milyen félelmetes kimondani a papi csöndes imában: „Minden reményünket beléd helyezzük Istenünk”, mindet. A Liturgia egyik legnehezebb mondata. Nem az orvosokba, nem a pénzbe, nem a tudományba, nem a politikába, még csak nem is önmagamba. Minden reményt Istenbe. Pedig úgy szereti azért az ember bebiztosítani magát: tudás, egészség, kapcsolatok, pénz, ház, állás, politika. Életünknek különleges pillanatai, amikor minden bebiztosítottságunk inogni kezd. És amikor tudjuk, hogy emberi erőfeszítés nem számíthat, és hiszünk Isten mindenhatóságában – azok a pillanatok a teljes ráhagyatkozás pillanatai. Csodásak az ilyen pillanatok, és mégis félelmetesek. Kegyelemteljesek, de azért jobban szeretjük a bebiztosításokat. Szent Ferenc a maga koldusszegénységében éppen ezt az élményt állandósította: az állandó Istenbe vetett reményt. Az egyetlen biztos az Istene, a többi majd lesz. Abból és azért élt, ami a mi életünkben sokszor csak pillanatfelvétel, de ő ezt a pillanatfelvételt állandósította. Minden szerzetes ezt teszi, amikor lemond a legfőbb bebiztosításokról: a családról, a saját akaratról és a pénzről. Kiszolgáltatottá teszi önmagát, hogy minden reményét Istenbe helyezze, így legyen jele és megélője „a” reménynek. A szerzeteseken kívül az egyszerű hívők között is találni szenteket, akik minden reménységük horgonyát Istenbe vetették – és normális emberek tudtak maradni, amikor embertelenné, gerinctelenné tettek sokakat a körülmények. Történelmi nehézségekben, személyes tragédiákban, keresztény üldözöttségben ők nem embertelenné váltak a körülmények szorításában, hanem hitük még töményebb lett. Vannak ilyen szent hívek, és csodálatosak és megszégyenítőek.
Olykor élőket is temetünk… Anya viszi a fiát a temetőbe. Fizikailag meghalt, fizikailag viszi a temetőbe. Jogunk van persze a kinyilatkoztatott szövegben többet is látni: vannak, akik lélekben viszik ki szeretteiket a temetőbe, lemondanak róluk. Lélekben már eltemeti, mert 20 éve iszik, nem jár templomba, agresszív, lusta, csalfa. Lélekben képesek vagyunk lemondani a családtagról, barátról, munkatársról, ha hosszú ideje nem sikerül vele zöld ágra vergődni. Súlyos kereszt tud lenni egy házasságban, családban, barátságban, közösségben, ha valaki züllik, beszámíthatatlan, bűnös – és vele kell élnünk. Sok súlyos, napi kereszttel találkozhatunk. Minden tiszteletünk mégis azoké, akik nem temetik el élve hozzátartozójukat. Nem a temetőbe viszik lélekben, és várják, hogy mikor viszik testileg is oda, hanem lélekben a gyógyító Krisztushoz viszik. Az ember nem azonos azzal, amit tesz. Az ember személye mindig több, mint a tettei, az életvitele, az érdemei vagy a bűnei. A személye lezáratlan és misztérium. Soha nem lehet lemondani senkiről. Gabriel Marcel egzisztenciális filozófus írja: „Ha azt mondom: ’szeretlek’, akkor azt mondom: ’Nem halsz meg’”. Mindig összetartozunk, mindig hatunk egymásra, még a halál után is. Nem mondok le rólad, bármit 3
teszel is, nem halsz meg a számomra sohasem. Mindez fordítva is igaz lehet: ha nem mondok le rólad, ha viszem a keresztedet, ha tűrök neked, ha nem hagylak el – akkor ez szeretet, még ha nagy lángoló érzelmek nincsenek is jelen. Igazi szeretet az, ami nem mond le a másikról. S ahogy a naimi ifjún csak Krisztus tudott segíteni, az ilyen haldoklókat is Krisztushoz kell vinni. Minden egyes nap imádkozni kell az alkoholista, agresszív, lusta, hitetlen, rendetlen, megcsaló házastársért, családtagért, munkatársért. Minden egyes nap lélekben Krisztus elé kell vinni, nem a temetőbe. Az imán túl érdemes böjtölni a másikért. Magamra vállalok egy fájdalmat, hogy a mi közös fájdalmunk enyhüljön. Krisztussal együtt szenvedek, aki szenved a mi házasságunkért, családunkért, közösségünkért is. A helyettesítő áldozat a puszta ész számára felfoghatatlan, igazságtalan, érthetetlen. Pedig minden Liturgián, az átváltoztatás szavai ráébresztenek a helyettesítő szenvedés értékére: „megtöretik, kiontatik érettetek”. Aki már vállalt zarándoklatot, vezeklést, böjtöt a másik megtisztulásáért, az olyan mélységet él át a helyettesítő szenvedésből, amit az ész sohasem fog megérteni. Isten megmenti szerettünket, már megváltotta, odaát ez biztosan ki fog derülni. De olykor irgalmasan azt is megengedi, hogy megmentése már most kiderüljön: láttunk mi már masszív alkoholistát megjavulni, szerencsejátékost megtérni, házasságtörőt sírni, rendetlent életre támadni, hitetlen térdelni. Akinek a szeretete nem viszi ki a temetőbe a másikat, hanem tűr, imádkozik, böjtöl, naponta Krisztus elé viszi az elesettet, az odaát biztosan, de olykor már ideát megkapja az irgalom megtapasztalását. A hűséges szeretetnek azért is a másik mellett kell maradni, mert az is megtörténhet: Krisztus meggyógyítaná, de vajon van kinek visszaadni a meggyógyultat? Talán éppen egy szenvedélybeteg, agresszív, hitetlen, depressziós embert most gyógyítana meg: van kire bíznia? A napi ima, a böjt a másikért éberséget okoz: a kitartott kéz tudja fogadni a meggyógyultat. A másik mellett kell maradni továbbá azért is, mert talán most nem gyógyul meg, de a mellette maradás megtartást jelent: legalább ne csússzon lejjebb, ne kövessen el nagyobb ostobaságot, ne ártson súlyosan másnak és önmagának. Mindig van ugyanis lejjebb, mindig lehet ártani még több embernek ittas vezetésben, másokat érintő öngyilkosságban, munkahelyi balesetben, szexuális bűnben, vagy gátlástalan bűncselekményben. Krisztus megállítja a halottas menetet: nem engedi végigmenni a temetőig. Nem engedi végig a keresztúton, hamarabb megállít. Megállító gesztusai ezerfélék lehetnek: egy félmondat, egy találkozás, egy elismerés, dicséret, megbízás, „egy kéz, amint megkeveri a kávét, s a tapéták vérezni kezdenek” (Pilinszky). A történelmi, az esetleges ilyenkor transzparens, áttetsző tud lenni az ontológiai felé: egy töredékes esemény mögött éppen Istenünk örök odalépését látom meg. Krisztus olykor megállítja a halál felé tartó menetet, s talán ennek pont én, a hozzátartozó, rokon, barát vagyok az embere. Azt persze meg kell gondolni: várni, tűrni az tud, aki már az elejétől szeret. Azok a házasok, akik az elején valóban szerették egymást, azok tudnak egymásra várni: most mélyponton vagyunk, de voltunk mi már boldogok, s lehetünk még azok. Azok a barátok, munkatársak, közösségi tagok, akik voltak már együtt boldogok, könnyebben tudnak várni, tűrni. Az indulás jósága, dinamikája, kegyelme hat a mélyponton is. Persze ez fordítva is igaz: az indulás mérge mérgez később is. A mélyponton derül ki, hogy igazán nem is szerették egymást, kényszerből voltak együtt. S mindez igaz a hivatásra, a szakmára, a közösségre, az életvitelre is. A hivatás elején rajongásnak, megszállottságnak, szerelemnek kell lennie. Minden más csak utána fontos. Ahol az indulás rendben, az könnyebben vár, tűr. Ahol az indulás kényszer, menekülés, nyűg, ott a feltámadás is nehezebb. Az indulásra ezért oda kell figyelni: az valóban a legtisztább legyen, mert a tisztaságságára, erejére később szükség lesz. Persze azt is tudjuk: akit igazán szeretünk, amit igazán szeretünk, az soha nem múlik el: követhet el bármit, lehetünk rá dühösek, szidhatja a környezetből mindenki, belefáradhatunk a hivatásba, szakmába, de valahogy mélyen mégis szeretjük, és ez elmúlhatatlan. Az a szeretet, ami el tud múlni, soha nem volt az.
A „majdnem” pedagógiája Micsoda öröm ennek a fiatalnak, hogy él. Majdnem meghalt. Majdnem kikerült a temetőbe. Milyen kegyelem az anyának, majdnem eltemette a fiát. Majdnem szétesett a család. A „majdnem” nagy pedagógia Istenünk kezében. Ábrahám majdnem elveszítette a fiát. Kierkegaard egy egész 4
művet szentel ennek a „majdnemnek”. Ábrahám vajon hányszor emlékezett vissza arra a jelentre, arca felragyogott és megfiatalodott, a fiát majdnem elvesztette és visszakapta, és ráadásul hitében is megerősödött. Dávid a vétke után majdnem meghalt. Nátán próféta figyelmeztette a küszöbön álló halálára, és Dávid a fal felé fordult, és hangosan sírt. Isten meglátta szívből jövő könnyeit, és Dávid mély imákat író király lett. Egy régi mondás szerint: „Az okos más kárán tanul”. Ennek szellemében azt is lehetne mondani. „Az okos a ’majdnemekből’ tanul.” Okosabb, aki a „majdnemből” tanul, mint aki a már megtörtént bajból. A „majdnem” nem más, mint a szakadék széle. Az élet, mások, önmagam, valahogy sok erő odataszít a szakadék szélére, és lenéz az ember, és félelmetes szédülés kapja el a mélységet látva. Onnan visszatérve máshogy lát az ember, a majdnemből tanul: Onnan visszatérve bölcsebb lesz az ember. A szakadék szélén, a katasztrófa küszöbén tudom: ha innen még egyszer visszatérhetek, akkor mit kell másképp csinálnom. A szakadék szélén kristálytisztán látja az ember, önámítástól és cinikusságtól mentesen, fekete-fehér meztelenségben, hogy mit rontott el, amiért ide jutott. Ha majdnem szétesett a családom, tudom, mit tegyek másként. Ha majdnem kirúgtak az állásomból, ha majdnem balesetem lett, ha majdnem elrontottam egy életet, ha majdnem szégyenletes bűnt követtem el… Boldog, akinek nem kell lezuhanni ahhoz, hogy tanuljon a hibáiból. A majdnem helyzet megértőbbé tesz mások iránt, akik lezuhantak. A szakadék szélén tudom: én súlyosan tehetek arról, hogy ide jutottam, és itt már nagyon gyönge vagyok, a választási esélyeim radikálisan lecsökkentek. Ha kijutok, tudom, egy hajszálon múlt, s ezt a leheletnyi fuvallatot talán nem is én adtam, hanem kaptam. Akinek megkegyelmeztek, aki mégsem zuhant le, az már megértőbb azok felé, akik mégis lezuhantak. Mégis tört a család, megingott a hit, megtörtént a tragédia. Talán ők erősebbek, őket merte Istenünk terhelni, s engem gyöngeségem miatt nem. Talán nem kell büszkének lennem erényességemre, megmenekülésemre, hiszen az megkegyelmezés a gyöngeségem miatt. Talán én is könnyen járhattam volna úgy, csúszhatna az életem egészen másfelé. Egy elkeseredett helyzetben mennyi gonosz gondolat jut az eszembe, mennyi düh, bűnös módszer, hitetlen kifakadás. Talán neveltetésem, lelki erőm, szellemi képzettségem, félelmem, vagy a kegyelem segített, hogy a sok gonosz fondormányból, elkeseredett gondolatból, komoly kísértésből, vad ötletből egyiket se tegyem. És akinek ez a mankó hiányzik, és megteszi? Ha pusztán rajtam múlna, bizonyosan többször zuhannék szakadékba, mint ahányszor megtörténik. Ez empatikussá, irgalmassá, megértővé, segítővé tesz mások iránt. Aranyszájú János szerint az erények királynője nem a tisztaság, hanem az irgalmasság. Istenünknek biztosan nem kedves az erkölcsileg makulátlan ember, aki gőgösen lenézi a bűnöst. A cél elsősorban nem is a mereven megtartott erkölcsi szabályok, hanem a szerelmes, és ezért irgalmas szív. Nem a tiszta, de gőgös farizeus imája, hanem a megtérő, szerető vámos imája a kedvesebb. A „majdnem” helyzet bizakodóbbá tesz Urunk felé. A történet mindig úgy kezdődik, hogy fenyegető árnyék borul az életünkre: betegség, családi viszály, munkanélküliség, hitbeli megingás, elkövetett bűn, a múlt lecsapódása. És aztán a fenyegető árnyék ellenében az ember technikailag igyekszik mindent megtenni: orvos, békítés, munkakeresés, jóvátétel. A további csúszás idején jön az elkeseredés, szitkozódás, lázadás, káromkodás, vagdalkozás, kiakpuk, hibáztatás – és utána a szakadék szélén megadjuk magunkat. Jöjjön, aminek jönnie kell. Itt 100%-san tudjuk, hogy mi fog jönni. Ábrahám biztosan tudta, hogy mi következik, Dávid biztosan tudta, és a naimi özvegyasszony is. Minden emberi számítás szerint a bajnak be kell következnie. A szakadék borotvaélén táncolva, amikor már sejtjük a végét, de még nem történt – ott ha megmenekülünk, akkor és ott pontosan tudjuk, hogy Istenünk kegyelme mentett meg. Az ész később szereti kimagyarázni, elfeledni, más tudományos összefüggésekkel magyarázni, de a szív tudja: meglátogatott Isten, megmentett a majdnem helyzetből, mint a naimi ifjút. És ezt soha nem felejtjük el. Az ilyen embernek soha többé nem kell 5
bebizonyítani, hogy van Isten, és megsegít. Nem kell annyit erőlködnünk az teodicea istenérveivel… A megmentettség bizakodóvá tesz Isten felé: nem kell félni a szakadék szélén, még ott is velünk van. És a megmenekülés lekötelezetté tesz: tartozom neki. Mennyi ember küszködik a zuhanás után, mennyi betegség, baj, tragédia – engem mennyi mindentől megóvott. Tartogat valamire, akar valamit: adósa vagyok az Úrnak. Az a sok energia, ami felszabadul, amit nem kell a zuhanás következményeire fordítani, azt az Úrnak kell adni. Máshol bevetni. Szolgálatban, vezeklésben, imádságban, egyházi munkában, karitász tevékenységben. Ő Úr és Király: ha megment, ha ad egy új esélyt, ha újra bizalmat szavaz, akkor az kötelez. A nagy ember bizalma, a nagy Isten bizalma pedig csodadolgokat képes kihozni belőlünk. A „majdnem” nagy pedagógia Istenünk kezében, s ezek után bölcsebb, irgalmasabb, reménykedőbb lesz az ember. A szentek mondogatják mindig: „magamtól elvesztem volna, Isten nem hagyott elveszni.” És nem álszerénységből mondják, hanem talán sokat jártak egyedül és másokkal a szakadék szélén. A „majdnem” egy jó eszköz Istenünk pedagógiai eszköztárában. Mint a jó pedagógus: előbb megpróbálja szép szóval, végül kemény szóval. De közte van a „majdnem”. A szép szó az, ahogy a tenyerén hord: adott hitet, családot, egészséget, jó barátokat, Bibliát, Jézus Krisztus életművét, szentségeket – és olykor nem értünk a szép szóból. Mint a rosszalkodó gyerek, mi magunk nem hagyunk más pedagógiai eszközt az Úr kezében, mint a kemény szót. Nem bántani akar, nem rosszat akar, hanem megmenteni. Ha a gyermekem szöggel piszkál a konnektorban, akkor előbb szép szóval, aztán keményen figyelmeztetem. Nem azért, mert bántani akarom, hanem mert ő nem hagy más lehetőséget. Van úgy, hogy kiprovokáljuk a kemény szót. Talán bűnös konkupiszcenciánk, talán a mélység vonzása, talán a transzcendencia téves iránya, talán makacsságunk, talán kockázatfelismerő képességünk hiánya – de van úgy, hogy el akarunk menni a szakadékig. Jó annak, akinek mégis elég a „majdnem” helyzet. Ha képes a szálakat tovább húzni, és megsejteni: „ha így folytatom, akkor az ide visz”, és mégsem zuhan le. Életmentő kérdés tud lenni: „ha így folytatom, akkor mi lesz?” Ha így folytatom az imádságom, a házasságom, a gyereknevelésem,a hivatásom, a testkultúrám, a szenvedélyek uralását, az időbeosztást, a kapcsolattartást. Életünk fő területein újra és újra előrébb kell húzni a szálakat, megbecsülni, hogy abba az irányba mennyi gyümölcsöt hozhatok. Ha jó úton járok, akkor ez sarkall, ha nem, akkor ne kelljen elmenni a szakadék szélig. Boldog, aki előre okos, és ért a majdnemből.
Krisztus odalép Krisztus odalép az elesetthez. Örök mozzanata ez Istennek. Egy ontológiai esemény válik láthatóvá egy történelmi tettben. Lukács nyomatékosította, hogy itt több történik, mint egy emberi részvét. Tudatosan azt használja: „az Úr meglátta”. Ezt a címet a zsidó irodalomban kifejezetten Istenre használták, hogy nevének kiejtését elkerüljék. Jézusban maga Isten látta meg az asszonyt, a szenvedését. Fontos nekünk Istenünk tekintete, kérjük is sokszor az imáinkban. Hiszen akikről elveszi tekintetét, elfogy, akire ránéz, afelett kisüt a Nap. Istenünk tekintete rajtunk erő, pszichés energia, irgalom, bizalom, feltámasztás, kontroll, követelés, igényesség. Krisztus ránézése az asszonyra egyben Isten ránézése az asszonyra. Krisztus odalépése Isten odalépése. Az egész Krisztus nem más, mint Isten lényegének feltárása: Isten az odalépő szeretet. A dogmatika egyik alaptétele: az üdvtörténetben önmagát kifelé megmutató Szentháromság befelé is ugyanolyan, azaz az üdvtörténeti és az immanens Szentháromság ugyanolyan, Isten nem hazudik, nem mutat mást kifelé. Krisztus maga az odalépés, a meglátás, a segítés, a megváltás, az új élet. Krisztus odalép, és vigasztal: egy ontológiai lépés válik a tettben láthatóvá. Abban az odalépésben a poros naimi úton a Szentháromság benső legmélyebb titkát érhetjük tetten. Amikor aztán Krisztus feltámad, ezt az odalépést „állandósítja” felénk, örökké ezt teszi, odalép hozzánk és vigasztal: mégpedig a Lélekben. A Lélek lesz a Mennyei Király, a Vigasztaló, akiben, akin keresztül Krisztus odalép hozzánk az imában, a Liturgiában, a szentségekben, a véletlenekben, a találkozásokban. Az odalépés indítéka nagyon izgalmas: nem kéri senki, hogy segítsen az anyán és a fián. Nem tudjuk, hogy megérdemelte-e az anya és a fia. Nem tudjuk, mennyi itt a hit, amit Krisztus 6
mindig kért. Annyit tudunk indítékként: „megesett rajta a szíve”. Olyan jó olvasni. Az evangéliumban kulcsfontosságú helyeken olvassuk. János kivégzése után Krisztus egyedül akart lenni, de megesett a szíve a tömegen, és törődött velük. Az irgalmas szamaritánusnak megesett a szíve a szerencsétlenen, s minden kérés és köztük lévő fal ellenére segített. A tékozló fiú apjának a szíve megesett a fián, és minden sérelmét, igazságérzetét, büszkeségét félresöpörve fia elé futott, és megbocsátott, új perspektívát adott. A „megesett szív” elébe megy a dolgoknak. Nem várja a kérést, nem kérdez, nem nézi, hogy megérdemli-e a másik, mennyi a hite, az én dolgom-e segíteni. A megesett szív előre segít, előre nagyvonalú. Rendkívül megnyugtató, hogy ilyen Istenünk van. Nem csak akkor lép oda hozzám, amikor jó vagyok, megérdemlem, vagy ha én is lépek. Egyszerűen odalép, megelőzően. Közénk lépett karácsonykor, közénk lép minden Liturgián, odalép hozzám minden imádságban. Aki még mindig a rendőr-, büntető-, balekistenben hisz, annak ez végképp üzenet: ilyen a mi Istenünk. Hozzá tartozni nem nyűg, teher, kötelesség, szokás, hanem élet, remény. S aki ezt tanulja Istenétől, az fogja tudni ezt tovább is adni mások felé. Akin már nagyvonalú Isten, az tud nagyvonalú lenni mások felé is. Előbb a kegyelem, utána a teljesítmény. Megesett a szíve a gyászolókon: a halálra kikerülhetetlenül nincs gyógyír. Itt most a halál szétszedett egy családot, egy szeretetkapcsolat megszakadt, az Isten jóságába vetett hit kérdez súlyos „miért?”-tel. Megesett a szíve az özvegyen, akire kemény sors várt, a fiún, aki fiatalon halt meg. De talán nem csak az egyetlen anyán esett meg a szíve, hanem látja az egész emberiséget: így kísérjük ki egymást egymás után a temetőbe. Így reménytelenül, a feltámadás biztos hite nélkül, a szeretetkapcsolatok megtörésének tudatában. Megesett rajtunk a szíve: kell ennek a családnak és kell az egész emberiségnek bizonyosság, hogy a szeretetkapcsolatok nem szűnnek meg, a szeretet valóban erősebb a halálnál, van remény még a testi vagy a lelki haldoklónál is. Megesett a szíve, és ezért segített az anyán és fián, odalépett és segített. De hogyan léphetne oda minden gyászolóhoz és siránkozóhoz, minden szomorúhoz és elkeseredetthez? Az ószövetségi Jahve már megmutatta hatalmát, de mégsem elég. Az Ószövetség tele van panasszal, az Újszövetségben messze nincs annyi panasz. Már megmutatta hatalmát a teremtésben, az egyiptomi szabadításban, a tenger kettéválasztásában, honfoglalásban, a fogságból való hazatérésben, a pátriárkák és nagy vezetők sorsában – de mégis marad sok panasz. Jób könyve, a zsoltárok panaszai egy fájó, nyílt sebre teszik az ujjukat: az ószövetségi ember bízik a hatalmát már megmutató Jahvéban, de valami még hiányzik. A szenvedésre és a halálra nem tud az Ószövetség választ adni. Ahhoz, hogy mégis hinni tudjunk, tudnunk kell, hogy az Ő hatalma kiterjed a szenvedésre és halálra is: még nagyobb hatalmáról tudnunk kell. Krisztusnak meg kell mutatnia, hogy a teremtés nem csúszik ki Isten kezéből: sem bűn, sem betegség, sem természeti katasztrófa, sem személyes gyarlóság nem viheti az egyes ember és a világ sorsát végzetes tragédiába. Az isteni ötlet: a kereszt és a feltámadás. Ugyanez a megesett szív indítja arra is, hogy a keresztre szálljon, s majd feltámadjon. Minden halottas menethez nem tud odalépni fizikai-emberi valójában, ezért kell a feltámadás, hogy mégis magunk mellett érezzük Őt minden nehéz helyzetben. Innentől ha mégis megtörténik a baj, a tragédia, a züllés, a válás, a halál – akkor sem tudunk a feneketlen mélységbe zuhanni. Az utolsó szó nem a zuhanásé, a halálé, hanem a Húsvét, a feltámadásé. Örök titok marad, hogy Istenünk miért nem egy tollvonással szünteti meg a bajt, talán a szabadságunk miatt. Mindesetre nem veszi el a gond terhét meseszerűen a vállunkról, enged rosszul is dönteni, és olykor zuhanni is. S amikor az imában nem értjük, miért pont mi vagyunk betegek, miért pont az ártatlant rúgják ki, miért a jók mennek el – a miértekkel mi is az Olajfákhegyén érezzük magunkat a vért verejtékező Krisztussal, és a kereszten ráhagyatkozó Krisztussal. A kínzó racionális „miértekre” nincs fekete-fehér válasz, de van megerősítés: Krisztus velünk van a könnyezésben, vért verejtékezésben, a halálos zuhanásban. A torokszorító szenvedésekről nem kapunk értelmes felvilágosítást, de megkapjuk azt, hogyan kell mégis kibírni, embernek maradni, remélni. Nem a „miért” kérdezése a legnagyobb tettünk, hanem leborulásé, a reményé. Krisztus föltámadásakor tudjuk: minden hatalom Neki adatott a mennyben és földön. Innentől nem esünk kétségbe, ha a bűn elhatalmasodni látszik egy ember életén, ha a bűn elhatalmasodni látszik a világ életén, ha természeti katasztrófa fenyeget, vagy ha a történelmet vezetők súlyos konfliktusokba 7
vezetik a népeket. Tudjuk: minden hatalom az Övé. Krisztus feltámadása egy elvehetetlen reményt ad, egy lerombolhatatlan hitet, sőt, elvehetetlen vidámságot. „Ne sírj!” – mondja Krisztus az asszonynak, és mondja nekünk. Sírni szabad, de azzal a végleges elkeseredett zokogással már nem lehet sírni. Mi már azt az Istentől való mázsás elhagyatottságot soha nem éljük át, amit Krisztus átélt a kereszten. Még oda is utánunk jött, hogy ott se legyünk egyedül. Sírni szabad, de csak Krisztussal, csak a templomban, csak az imában. Az ilyen sírás soha nem lesz teljesen elkeseredett, hanem már kap vigasztalást. Krisztus szíve megesett az anyán, rajta keresztül az egész emberiségen – sőt, saját édesanyján is. Az anyában látja az anyját, a fiúban önmagát. Nem sokára ugyanígy egy özvegyasszony viszi egyetlen fiát temetni: Mária fogja őt kísérni a temetőbe. Akkor az Atya szíve fog megesni Márián és az emberiségen. Nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy Krisztust fellépése elejétől halálos fenyegetések fonják körül. Ismerve népét, ismerve a próféták sorsát, tudja: rá is ez vár. Talán a saját édesanyjának is jel akar ez lenni, nem csak a népnek: az irgalom, a megesett szív majd akkor is hatékony lesz. Ott az Atya szíve fog megindulni. „Megesett a szíve” – ezért lép oda Krisztus a menethez, lép oda hozzánk naponta. A részvét egy nagyon mély kapocs az emberek között. Ha csak sírni hallunk egy gyermeket: nincs szív, ami ne szakadna meg. A másik keserves sírása olyan mélyen megráz, mozgósít bennem energiákat, hogy félreteszek minden elvet, illemet, szokást, és azt keresem: hogyan segíthetnék, hogy ne sírjon. Krisztus is félrelöki a rituális szabályokat: halottat ugyanis nem érinthetne. A részvéten keresztül Istenünk mintha mélyebben, zsigereinkben összeláncolt volna bennünket – talán jobban, mint racionális belátásunkon, jólneveltségünkön, erkölcsösségünkön, érzelmeinken keresztül. Rousseau megszállottan kereste, hogy milyen a „természetes” ember, hiszen a felvilágosodás jelszava volt a „vissza a természethez”. Rousseau szerint az ember két legalapvetőbb képessége az önfenntartás és a részvét. Elmélete szerint ez építi fel a társadalmat (milyen érdekes, a felvilágosodás ész-istenítése helyett…), hiszen az önfenntartás miatti állati küzdelemben, embertelen versenyben a részvét, az együttérzés lesz az a fék, ami egyensúlyban tartja a társadalmat. Legmélyebb valónknak tartja, hogy részvétünk van a szenvedő iránt. Ezt a személyes részvétet mozgósítani nagyon könnyű, de vissza is lehet élni vele. Nem bírja a szívünk látni a hajléktalan koldust, inkább adunk neki. Rousseaunak van igazsága: a részvét mélyen bennünk van, talán mert Isten alapvetően a szeretetre teremtett. Okosan kell tehát a részvétet mozgósítani nagy célokra, személyes segítésre, alapítványon-karitászon keresztüli szolidaritásra. Igénylik is az emberek, és emberségünknek jól is esik a szegények, elesettek iránti együttérzésük valamilyen szinten való megélése. Ez jelenthet együtt érző imát, virrasztást, böjtöt az elesettekért, de fizikai munkát és anyagi segítséget is. Talán elembertelenedik a társadalom, ha csak csekken keresztül van részvétünk, és nem embertől emberig.
Krisztus halottat támaszt Krisztus halottat támaszt. A „föltámadás és az örök élet reményében” temetjük halottainkat és készülünk mi magunk is a halál kapujára. Elképesztően nagy csoda, hogy akik szeretik egymást, a halál után is összetartoznak, hogy Istenünk feltámaszt minket, megmenti az énünket. Krisztus halottat támaszt: erkölcsi halottat is. Krisztus az élőt adja vissza az élőnek. Már eleve Ő adta neki, most visszaadja. Bárkivel élünk együtt, ők Isten ajándékai nekem: a házastársam, a gyermekeim, a barátaim, a közösségem. És megtörténik, hogy eltávolodunk egymástól. Ahol halál van, ott az szakadást jelent a szeretetben, de fordítva is igaz: ahol szakadás van a szeretetben, ott halálszag van. Visszaadni a házastársamat, gyerekeimet, barátaimat, közösségemet csak Isten tudja. Megtörténik, hogy az élőket adja vissza Isten egymásnak. A történetben a „halott feltámasztása” vonatkozhat azonban másra is: fel kellene támasztani halottnak hitt erényeket, értékeket, mert nélkülük tényleg halál vár ránk. Ma sokan halottnak, ódivatúnak, lejártnak bélyegzik meg a szüzesség, a testvériesség, a szegénység, a becsületesség, a hitbuzgóság erényét. Rá kell jönnünk, hogy újra életet kell lehelni a házassági hűségbe, a gyerek 8
erkölcsös nevelésébe, a munkamorálba, a politikai felelősségbe, az egyházhoz való tartozásba, a társadalmi szolidaritásba. Különösen fel kell támasztani minket abból az állapotból, ami azt hiszi: nem érdemes a világért fáradni, a világ megváltoztathatatlan, miért fáradjak én egyedül. Benedek pápa is új gondolkodásmódra ösztönözte a fiatalokat, mert a régi politikai-gazdasági felfogás lejárt, mára érvényét vesztette, csak új felfogás képes új életet lehelni a világba. A globalizációnak nemcsak káros hatásai vannak, hanem egyben lehetőség többet tudni az elesettekről, és többet is tenni értük.
A két menet egyesül „Visszaadta őt anyjának” – ezekkel a szavakkal, ezzel a prófétai gesztussal már találkozunk Illésnél (1Kir 17,23). Egy özvegyasszony egyetlen fiát adta vissza. A csodával egyszerre segített is az asszonynak és fiának, valamint bizonyította is, hogy ő valóban próféta. Itt azonban nagyobb van jelen: Illésnek esdekelnie kell az Úrhoz, a fiúra feküdve fáradnia kellett a csodáért, és aztán várnia kellett. Itt nagyobb van jelen. Krisztus szuverén hatalom, parancsol, szavára azonnal történik a feltámadás. Szavai teremtő szavak: „Legyen!” – és lett. Krisztusban nagyobb érkezett, mint Isten embere: maga Isten részvéte, megtestesült szeretete. Krisztus tettei Illéshez hasonlóan egyben igazolják is Őt, mint Messiást: a feltámasztásai és feltámadása alátámasztják szavait, nem a levegőbe beszél. Így ez a történet bevezető lesz a következő szakaszhoz, amikor Keresztelő János küldöttséget indít Jézushoz: Mondja meg, vajon ő a Messiás? Krisztus a tetteivel támasztja alá, hogy Ő a Messiás: „A vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak” – azaz ez a feltámasztás is több, mint egyedi segítség az asszonynak. Ez egyben üzenet, bizonyíték is a korabeli népnek, valamint nekünk, a mai népnek. Isten üdvözítő tettei sohasem egyediek, mindig az egyházé, a közösségé, mindig van üdvtörténeti jelentőségük. Aznap két menet indult el: Krisztust dicsőítő menet, ahol Krisztus megy elől, a tanítványok körülötte, és mindenki boldog – és egy halottas menet, ahol a koporsó megy elől, s aztán a szomorú gyászolók. A kapunál találkoznak, ahol megtörténik a feltámasztás, és a két menet egyesül: immár egyetlen, Krisztust dicsőítő boldog menet lesz, ami nem a temető, a halál felé, hanem a város, az élet felé veszi útját. Ma is minden temetésnél két menet indul el: Krisztus és szentjei, valamint a koporsó és a gyászolók. De már a nem a koporsó megy elől, hanem a pap, aki annak a reménynek a jele, hogy a sírgödör nem más, mint a naimi kapu. Nem a halál győzelmét jelző koporsó, hanem a feltámadás győzelmét jelző pap megy elől. Nem egyszerűen eltemetjük halottunkat, hanem átadjuk a másik menetnek, Krisztusnak. Nem egyszerűen csak sírunk és gyászolunk, hanem vigasztalást már kapunk. A görög katolikus temetés ezért nem siránkozás, hanem dicsőséges odaadás, találkozás. Ez a fiú és anya tudták, hogy a halál továbbra is kikerülhetetlenül vár rájuk, de már mennyire másképp gondoltak rá. Tudta a fiú és az anya is: a halál már soha többé nem ugyanaz, mint eddig volt, Krisztus belemondta magát, kimondta hatalmát fölötte. Igazi evangélium, örömhír ez a jelenlévőknek, a tanúknak, és nekünk, a mai tanúknak.
9
