A nagy lakótelepek - a holnap attraktív városrészei

A nagy lakótelepek - a holnap attraktív városrészei Stratégiai tanulmány a nagy budapesti lakótelepek helyzetének, továbbfejlődési lehetőségének feltárására, különösen a német nagyvárosok tapasztalatainak figyelembevételével

2000. december

Tartalom BEVEZETÉS ...............................................................................................................4 1.

A NAGY LAKÓTELEPEK KIALAKULÁSA, TÍPUSAI .........................................5

Történeti, politikai háttér ...................................................................................................................................5 A fővárosi lakótelepek városépítési és építészeti értékelése..................................................................6 Az ötvenes évek lakótelepei................................................................................................................................6 A hatvanas évek lakótelepei................................................................................................................................7 A hetvenes évek lakótelepei................................................................................................................................9 A nyolcvanas évek lakótelepei..........................................................................................................................11 Összefoglalás .......................................................................................................................................13

2. A BUDAPESTI NAGY LAKÓTELEPEK JELLEMZŐ FOLYAMATAI AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ............................................................................................15 Politikai és gazdasági tendenciák ................................................................................................................15 Új társadalmi jelenségek .................................................................................................................................17 Fizikai környezet................................................................................................................................................18 Összefoglaló helyzetkép .................................................................................................................................19

3.

A LAKÓTELEP-REHABILITÁCIÓ NÉMET TAPASZTALATAI .........................21

Az induló helyzet Németország keleti tartományaiban ...........................................................................21 Társadalmi, demográfiai problémák..................................................................................................................21 Műszaki kérdések..............................................................................................................................................21 Környezeti kérdések..........................................................................................................................................21 Szervezeti szempontok ........................................................................................................................22 Gazdasági háttér...................................................................................................................................22 Az átfogó stratégia fő elemei ..............................................................................................................22

4.

AZONOSSÁGOK ÉS KÜLÖNBSÉGEK A NÉMET GYAKORLATHOZ KÉPEST24

Azonosságok .....................................................................................................................................................24 Előnyök ................................................................................................................................................................24 Hátrányok ............................................................................................................................................................24

5.

A LAKÓTELEPEK - A HOLNAP ATTRAKTÍV VÁROSRÉSZEI........................25

Pl. Csepel-Városközpont .....................................................................................................................25

2

A lakótelep-rehabilitáció legfontosabb összetevői Csepel-Városközpontban; javaslatok az Önkormányzat szerepvállalására..................................................................................................................26 A lakóépületek korszerűsítése...........................................................................................................................26 A közterületek megújítása.................................................................................................................................27 A funkció-változatosság, a komfort növelése - a lakótelep továbbépítése........................................................27 Kommunikáció az együttműködésért................................................................................................................27 Javaslat a továbblépés első elemeire ................................................................................................30 Tervezés a versenyképességért..........................................................................................................................30 A szervezeti alapok megteremtése ....................................................................................................................31 Finanszírozás.....................................................................................................................................................31

6.

AJÁNLÁSOK A FŐVÁROSI ÖNKORMÁNYZAT SZÁMÁRA ...........................33

IMPRESSZUM...........................................................................................................34

3

Bevezetés A nagy lakótelepek Budapest városfejlesztésének rejtett bombái. A szakma évek, évtizedek óta különféle aggályokat táplál, kezdve a fizikai tönkremenetel ötven éven belüli rémétől amelynek az építéstudomány jelenlegi ismeretei szerint nincs valószínűsége -, az egysíkú lakásszerkezetből, a monoton építészeti-városképi arculatból fakadó presztízsveszteség nyomán bekövetkező szlöm-képződésig - amelynek, ha nem is az egykor feltételezett tragikus mértékben, de számos jele tapasztalható. Ugyanakkor a lakótelepekkel kapcsolatosan az elmúlt évtizedben igen kevés elméleti és gyakorlati munka készült. Míg a nyolcvanas években több szociológiai vizsgálat tárta fel és elemezte a nagy lakótelepek társadalmi problémáit, a kilencvenes években igen kevés kutatás folyt. Néhány területre részletes rendezési tervek készültek, amelyek megvalósítása terén meglehetősen kevés fejleményről lehet számot adni. Jellemző, hogy a főként ilyen területekre kialakított ú. n. német panelhitelnek csak töredéke került felhasználásra, és nem csak annak nem eléggé kedvező pénzügyi konstrukciója, hanem a lakótelepi kérdéskör gazdátlansága, az erre irányuló aktivitások hiánya miatt is. Jelen tanulmány természetesen nem vállalkozhat sem a kérdéskör teljes körű feltárására, sem pedig a tárggyal kapcsolatos vitathatatlan bölcsességek kimondására. A készítők szándékai szerint azonban alkalmat teremthet a figyelem-felhívásra, a helyzet átfogó bemutatására, egyes fejlett európai országok ilyen irányú példáinak bemutatására, és néhány - a hazai viszonyok között is életképes - javaslat megfogalmazására, abban bízva, hogy a városfejlesztésnek, tervezésnek ez a jelenleg meglehetősen mostohán kezelt területe ismét bekerül az aktuális kérdések közé, megelőzve a helyzet olyan mértékű romlását, amely a politikai közfigyelem középpontjába állítja az akkor már csak igen nehezen megoldható problémákat. A tanulmány főként Budapest lakótelepeinek kérdéseivel foglalkozik, de valószínűsíthető, hogy a megfogalmazottak más magyar nagy- és középvárosok számára is hasznosíthatók, hiszen a problémák, ha nem is azonosak, de ország- és világszerte igen közel állnak egymáshoz. Az összefoglaló elkészítése során a szerkesztők támaszkodtak a tárggyal kapcsolatosan a BUVÁTI-ban 1988-ban elkészített tanulmányra, továbbá az 1999-2000-ben a berlini IRS szervezésében, Budapest, Bukarest, Pozsony, Prága, Szófia és Varsó részvételével folyó EU/INTERREG IIC projekt, valamint a Budapesten a Berlini Szenátussal együttműködésben, a Városkutatás Kft. közreműködésével megrendezett lakótelep-rehabilitációs szeminárium eredményeire.

4

1. A nagy lakótelepek kialakulása, típusai Történeti, politikai háttér A nagy lakótelepek létesítésének filozófiája a múlt század urbanisztikai gondolkodóiig nyúlik vissza, akik korábbi utópiákra támaszkodva, az akkori városok tarthatatlan környezeti és közegészségügyi viszonyaiból kiindulva az egészséges lakónegyedek létrehozása érdekében a városok funkció szerinti felosztását tűzték célul. Ezt az áramlatot folytatták a század első harmadának-felének építész-urbanistái, akik hasonló megfontolásokból hasonló követelésekkel álltak elő, megfejelve azokat a technikai fejlődés bűvöletében a “lakógép”, az iparosított, előregyártott, termelékeny városépítés ipari eredetű gondolatával. Az Athéni Chartában, és Le Corbusier műveiben kiteljesedő gondolat Európa szerte a 2. világháborús rombolást követő építkezések során nyert gyakorlati jelentőséget, amikor a legalapvetőbb helyreállítási munkákat követően, az ötvenes évek elején a gazdasági fejlődés megalapozása mellett az ott is jelentős mértékű lakásnyomor viszonyai között a munkaerő újratermelését lehetővé tevő, gyors változást ígérő lakáspolitika került előtérbe. Magyarországon - más szocialista országokhoz hasonlóan - ez a gondolat a szokásos fáziskéséssel nyert teret. Az újjáépítést követően az 50-es évek első felében az ipari termelés fejlesztése volt napirenden, amikor lakásépítés - néhány kivételtől eltekintve - alig volt, és csak a kádári konszolidáció termékeként került napirendre a lakáshelyzet javításának gondolata. A hosszútávú lakáspolitika a lakáshelyzet megoldását két fő szakaszban képzelte el. Ezen belül az első tizenöt éves lakásépítési program - 1960-75. között - a mennyiségi, számszerű lakáshiány megszüntetését tűzte célul (minden családnak legyen lakása, tekintet nélkül annak nagyságára, minőségére), és a második - 1975-90. közöttre tervezett - tizenöt év alatt kívánta a minőségi lakáshiányt felszámolni. A lakótelepek építése az első időszakban - az ötvenes hatvanas években - főként a belvároshoz közeli, infrastruktúrával ellátott, beépítetlen, vagy szanálásra váró területeken valósultak meg - pl. Kerepesi út, Lágymányos, József Attila, stb.. A hetvenes évektől vált jellemzővé az átmeneti övezet és a külső városrészek központjainak ú. n. rekonstrukciója, amely legtöbbször az egykor önálló településként működő kerületek hagyományos, kisvárosias, vagy falusias, nagyrészt földszintes beépítésű központjait tekintette építési területnek, az „elavult” beépítés korszerűsítése, a nagyvárosi környezet, komfort megteremtésének jelszavával, de a rendszer kritikusainak, és egyes szemtanúinak véleménye szerint is a meglévő hagyományos lakóhelyi-társadalmi kapcsolatrendszer szétrombolásának politikai szándékával. A hetvenes évektől kezdve válik jellemzővé a lakótelep építés másik nagy vonulata is, amely - a „rekonstruálható” területek fogyásával - a városszéli beépítetlen területek „zöldmezős” beépítését tűzte célul. A lakótelepek telepítésével párhuzamosan azok lakásstruktúrája, eredeti tulajdonviszonyai is folyamatosan változtak, az éppen esedékes - ötéves tervenként változó - politikai, társadalmi, gazdasági célkitűzések függvényében. Az átlagos lakásterület - tekintettel arra, hogy az idők folyamán világossá vált, hogy a „mennyiségi” és a minőségi” lakáshiány megszüntetése nem 5

választható szét, a mennyiségi szemlélet már a hetvenes évek elején a lakásigények újratermelődéséhez vezetett - fokozatosan növekedett, és a hatvanas évek közepétől változatlanul jellemző összkomfortosság mellett az építési forma (tanácsi bérlakás, vagy öröklakás), illetve a tulajdonviszonyok is lakótelepről lakótelepre, vagy azokon belül is építési periódusonként változtak, az ötéves tervek sajátosságainak megfelelően. Mindezek a különbözőségek a mai napig alapvetően befolyásolják a lakótelepek, illetve a lakótelepi lakások megítélését, és mindezek következtében megállapítható, hogy a lakótelepek helyzetében vannak általánosítható jegyek, általában téves következtetésekhez vezet a lakótelepek egységes megítélése, hiszen a számos különbözőség az egyes lakótelepek státusában, megítélésében jelentős különbségekhez vezetett, és ezért az egyes lakótelepek megújítása, a beavatkozások meghatározása, is egyedi kezelésmódot, „testre szabott” stratégiát igényel.

A fővárosi lakótelepek városépítési és építészeti értékelése Budapesten 1945 óta mintegy 270.000 lakás épült lakótelepeken. A lakótelepek 1985-ben - a nagy lakótelep-építések végéhez közeledve - a város lakóterületének 14,1 % - át adták. Jelenleg csaknem minden harmadik budapesti lakos lakótelepen él. Az 1950-90 között eltelt négy évtized alatt a koncentrált lakótelepi építés fokozatosan jutott túlsúlyra a budapesti lakásépítésben. 1945 és 49 között Budapesten lakótelep nem épült. Az 1949 óta épült 480.000 lakásnak kb. 60 százaléka lakótelepi, ez az arány azonban időszakonként jelentős eltéréseket mutatott: az ötvenes években 1/3-a, a hatvanas években fele, a hetvenes és a nyolcvanas években már több mint 3/4-e volt lakótelepi az újonnan épített lakásoknak. A budapesti lakótelep-építés tehát a 70-es években válik a leginkább meghatározóvá a város építészeti arculatának, lakásviszonyainak, társadalmi szerkezetének alakításában, s ekkor kerül igazán a társadalmi érdeklődés középpontjába is. A budapesti lakótelepek 35 éves története négy korszakra osztható, melyek egy-egy 10 éves periódust, illetve a 80-as évek esetében 5 évet fognak át.

Az ötvenes évek lakótelepei Az 1950-es évek első felének gazdaságpolitikája nem kedvezett az infrastrukturális ágazat fejlesztésének. Az ekkor épülő lakótelepek nem jelentenek számottevő volument, a szükségestől amúgy is lényegesen elmaradó lakásépítésnek csak 19 százalékát teszik ki. 1954-re a dinamikusan növekvő lakosságú főváros lakáshelyzete kritikussá válik, s ez a társadalmi feszültségek forrásává lesz. Az 1953-54-es reform-kezdeményezések nyomán számottevően növekszik az állami költségvetés lakásépítésre fordított hányada, és az állami lakásépítés fokozatosan túlsúlyra tesz szert. Ennek eredményeként 1956 és 1960 között már az új lakások 1/3-a lakótelepeken épül fel. A lakótelepek telepítésénél igyekeztek kihasználni a legkisebb járulékos költséggel megvalósítható építési lehetőségeket. A lakótelepi lakásoknak ezért csak 8 százaléka épült a belső városrészekben és a hozzájuk csatlakozó budai dombvidéken, míg 67 százaléka a belső városrészeket övező térségben, 25 százaléka a peremkerületekben. Egy-egy lakótelep általában 300-800 lakásos volt, viszonylag kis egységet alkotott. Csak az ötvenes évek végén kezdenek ezeknél nagyobb, több ezres telepek épülni a város ipari körzeteiben, az átmeneti övezetben. Részben a kisebb méreteknek, részben az építési területek kiválasztásának köszönhető, hogy a legtöbb telep jól illeszkedett történetileg kialakult környezetéhez, de 6

szerepe volt ebben a korszak ideológiájának is. Az ötvenes évek első fele az úgynevezett szocialista realizmus időszaka, amelyben magas a várostervezés presztízse, és meghatározó tervezési elv az adott városszerkezethez, a kialakult beépítéshez való alkalmazkodás, a történetileg létrejött épülettípusok, beépítési formák alkalmazása. Ekkor még a téglafalas teherhordó szerkezet volt egyeduralkodó, amely nem akadályozta az alkalmazkodó beépítési formákat. A legjellegzetesebb beépítési típus a "keretes" megoldás volt. Itt a lakótelepek épületei udvarokat, tereket, utcákat alkotnak, magasságuk nem haladta meg a 3-4 szintet, így a külső terek és a belső udvarok kedvező léptékét és építészeti karaktert nyertek. Ezt segítette elő a telepek és a lakóházak magas színvonalú egyedi tervezése, mely a korszak elején még jellemző volt. Az évtized végén a beruházási konjunktúra fellendülése idején a tervezői kapacitás nem tudott az igényeknek megfelelően növekedni. A szocialista realizmus visszaszorulásával, a modern építészeti ideológia újjáéledésével összhangban akkor kezdett kibontakozni a típustervezés a lakásépítésben. A lakótelepek építészeti színvonalának csökkentését tehát nem pusztán az iparosodott technológia kényszerítette ki: az építészeti irányzatok változása a társadalmi-gazdasági feltételek módosulásából következett. A típustervezés következménye volt az is, hogy a közintézmények külön épületbe kerültek. Az ötvenes évek elején csak a nagyobb lakótelepeken épültek közintézmények, azok viszont általában a lakóépületek földszintjén helyezkedtek el. Az ötvenes évek elején a budapesti lakások 63 százaléka volt egyszobás, az ötvenes évek lakótelepein felépült új lakásoknak 52 százaléka. A lakásnagyság tekintetében tehát az új telepek nem hoztak javulást. A komfortfokozat tekintetében általában előrelépést jelentett a lakótelep, azonban még az 50-es évek végén is épültek fürdőszoba nélküli (ú. n. - "CS" lakások). A nagyobb lakások inkább a belső városrészekben és a budai oldalon épültek, míg az egyszobások többsége az ipari és a külső kerületekben. Az ötvenes évek telepei tehát nemcsak telepítésükkel és beépítettségükkel, hanem lakásállományuk jellemzőivel is igazodtak környezetükhöz, utóbbi vonatkozásban a városrészek presztízséhez. Ezt tükrözik a lakótelepekre költözők társadalmi státuszában mutatkozó különbségek: a belső és a budai övezet lakótelepein 70 százalékhoz közelített a szellemi foglalkozásúak aránya, míg az átmeneti és külső övezetekben ez az arány 40 százalék körül volt.

A hatvanas évek lakótelepei A hatvanas évek elején fellendül a lakásépítés: az 1958-1962-es évek országos lakáshozama jóval meghaladja a megelőző évekét, s ebből Budapest a népessége szerinti hányadánál nagyobb arányban részesül. Két nagy lakótelep épül ekkor, a József Attila és a Lágymányosi (7200 illetve 3700 lakással). Az 1960-ban induló első 15 éves lakásépítési terv kezdeti évei után visszaesés következik be, s az évtized végéig országosan is stagnáló lakásépítésen belül a főváros részesedése országos súlyán alul marad. Ez utóbbi magyarázatát egy sajátos "Budapest-ellenes" regionális fejlesztési politikában kereshetjük, amely 1962-től nagyjából 1970-ig érvényesül, s amely az országban meglévő területi egyenlőtlenségeket a főváros infrastrukturális fejlesztésének visszafogásával és az úgynevezett ellenpólus-városok fejlesztésével kísérli meg mérsékelni. Mindez döntő hatással volt a hatvanas évek budapesti lakótelepeinek helykijelölésére. A főváros a beruházási források csökkenése és rendkívül dinamikusan növekvő népessége lakásigényeinek szorításában fokozatosan érdekeltté vált a lehető legnagyobb lakásszaporulatot eredményező beruházások megvalósításában. A telepszerű lakásépítés számára alkalmas területek közül ezért a bontásmentes, de közművekkel viszonylag jól 7

ellátott, tehát alacsony terület-előkészítési befektetést igénylő, ugyanakkor a tömeges építés üzemszervezési szempontjainak még megfelelő nagyságú területeket részesítette előnyben. A hatvanas évek lakótelepi lakásainak túlnyomó része ezért a belső városrészeket övező úgynevezett átmeneti övezetben épül fel, ahol nagyobb, összefüggő területek találhatók ekkor még beépítetlenül. Egy-egy lakótelepen átlagosan 1000-1500 lakás épült, ami kétszerese az előző évtized átlagának. A hatvanas évek lakótelepeinek építészeti arculatát már egyértelműen a modern építészet elveinek egyeduralkodóvá válása határozza meg. Ennek oka elsősorban az, hogy ez az építészeti ideológia kitűnően képes volt igazodni az iparosított építési technológiával megvalósuló tömeges lakásépítés igényeihez. A döntő fordulat az építészeti kultúrában ekkor következett be. A lakásépítés volumenének hírtelen megnövekedése a normatív alapon történő tervezésnek kedvezett. A lakástervezésben a taylorista minimumelvek váltak dominánssá, ami hivatalosan a lakásépítés normatíváiban jelent meg (átlag lakás m2 , átlag m2 ár). A városrendezésben pedig a zónázás elvének megfelelően területi normatívákat dolgoznak ki / egy főre vetített lakóterület, zöldfelület, óvodai férőhely, stb.) A közintézményeket, üzleteket, gyermekintézményeket a külső fekvésű, kisebb lakótelepeken a lakótömbök peremére, gyakran a szomszédos tömbökből kisajátított telkekre építették, a nagyobb telepeken a lakóépületek által körbevett területekre. A korábbi keretes beépítés építészeti rendszerének megszűnésével a zöldterületek értelmezése bizonytalanná vált. Előkertek, udvarok, sétányok helyett a típusépületek között kimaradó " hulladék területek " jellemzik ezeket a lakótelepeket. A típustermék alkalmazása általánossá válik olyannyira, hogy az akkor domináns blokkos építési móddal épített lakóházak országszerte szinte kizárólag 2-3 típusra korlátozódtak, annak ellenére, hogy ez a technológia rendkívül nagy alaprajzi és homlokzati változatosságot tett volna lehetővé. A folyamatot alapvetően a beruházási igények hírtelen megnövekedése indította el, hiszen a tervezői kapacitások nem nőhettek ugrásszerűen, így az igényes tervezést a normatívák mechanikus alkalmazása váltotta fel. Az alkalmazott típusok általában csak egyfajta tájolással felépíthetők, ez az oka annak, hogy a 60-as (és a 70-es) években a lakótelepek Észak-déli raszterükkel ugranak ki a városszerkezetből, annak hagyományos utcarendszerétől idegen módon. Erősítették ezt a tendenciát a technológiai szempontok is a darupálya, stb. figyelembevételével. A típusok csekély száma feltehetően kivitelezői igény volt: az építőipar a hírtelen megnövekedett kapacitás-igényeknek csak alacsony színvonalú munkakultúra és a jól képzett szakmunkások csökkenő aránya mellett tudott eleget tenni. Ilyen körülmények között a típusok alacsony száma a megoldandó problémák és az építési idő csökkenését eredményezte, és automatikusan a tervezői munka presztízsének jelentős csökkenéséhez vezetett. A városszerkezethez való illeszkedés hiánya, a romló minőség és csökkenő építészeti igényesség problematikája háttérbe szorult a hátrányos eredmények következtében. Számottevően javult ugyanis a lakások minősége. A hatvanas évek lakótelepein az egyszobás lakások aránya 25 százalékra csökkent (a budapesti átlag az évtized elején 60 százalék). Javult a lakások komfortja és felszereltsége is. Megszűnt a fürdőszoba nélküli lakások építése és egyre nagyobbá vált a korszerű fűtésű lakások aránya. További változást jelentett az előző időszakhoz képest az, hogy mérséklődtek a lakótelepi lakások összetételének városrészek közti különbségei. A hatvanas évek telepei tehát fizikai jellemzőiket tekintve egységesebbek lettek, és a lakások minősége egy viszonylag magasabb standardon állandósult. 8

Részben ez, részben a lakáselosztás akkori rendszere befolyásolta a lakótelepek társadalmi összetételének alakulását. Az ötvenes évek lakótelepi lakásaihoz mérten kedvezőbb városszerkezeti elhelyezkedésű és jobb lakáspiaci értékű lakásokhoz elvileg valamennyi társadalmi réteg hozzájuthatott, hiszen a lakáselosztás szociális elvei ekkor még nem voltak túlságosan körülhatároltak. Ezért történhetett, hogy a lakótelepekre kerülő népesség társadalmi státusza jóval felülmúlta a városi átlagot, s hogy a belső övezetben jellegzetes elit lakótelepek alakultak ki (Lágymányosi, Árpád-hídfő). A hatvanas évek lakótelepei így nemcsak demográfiai összetételükkel (fiatalabb népességükkel), hanem társadalmi struktúrájukkal is karakteres és egyirányú eltérést mutattak a város átlagától.

A hetvenes évek lakótelepei A hetvenes évek azoknak az erőfeszítéseknek a jegyében zajlottak, amelyek felismerve a kritikussá vált lakáshelyzet orvoslásának politikai fontosságát, az úgynevezett mennyiségi lakáshiány felszámolásában jelölték meg céljukat, s ezt elsősorban az állami finanszírozású lakásépítéssel próbálták meg elérni. Különösen Budapesten volt létjogosultsága ennek a lakásépítés-politikai iránynak, ahol a népességnövekedés üteme (amit az előző évtized építéspolitikája alábecsült) ekkor megállíthatatlannak látszott, s valóban kritikus lakáshelyzetet eredményezett. A hatvanas évek végétől jelentősen megnövelték a költségvetési eszközök lakásépítésre fordított hányadát, és sorra munkába álltak a nagyüzemi építésre alkalmas nagypanelokat gyártó úgynevezett házgyárak. A hetvenes évtized első öt évének budapesti lakásépítési terve 60 százalékkal több lakást irányoz elő, mint az előző ötéves terv. Ezen belül az állami finanszírozású lakások tervszámának növekedése 93 százalék. S bár a tervek teljesítésének adatai nem igazolták teljes mértékben az évtizedforduló éveinek optimizmusát (82 százalékban teljesül a fenti ötéves terv), az 1970-es években végül közel kétszer annyi lakás épül Budapesten mint az előző két évtizedben együttvéve, s ezeknek a lakásoknak már 76 százaléka lakótelepi. A hetvenes évek lakótelepeinek helykijelölését és kialakítását a fenti tényezők szabták meg: a mennyiségi hiány enyhítésére törekvő lakáspolitika, a fokozott mértékben központosított beruházások és a tömeges gyártásra alkalmas építési technológia. A fővárosnak a reájutó költségvetési keretekből a lehető legmagasabb lakásgyarapodást kellett kigazdálkodnia, ezért a lehetőségekhez mérten minimalizálnia kellett a lakások előállításának árait. Egy új lakótelepi lakás "fajlagos költségeit" a házgyári lakások előállításának standard (bár a vártnál magasabb és gyorsabban növekvő) árain túl három tényező befolyásolta: a lakótelepek elhelyezésénél szükségessé váló szanálások költségei, az új közlekedési és közmű beruházások, valamint a lakótelepi közintézmények építése. A közintézmények költségei viszonylag rugalmasan voltak alakíthatóak (csökkenthető volt az épületek mérete, halasztani lehetett, vagy egyszerűen el lehetett hagyni az egyes beruházásokat, - és ezekre a legtöbb telepen sor került), a másik két tényező viszont kikerülhetetlen, ráadásul ellentétes előjelű költség-változó volt. Olyan területeken, ahol magas bontási aránnyal jár az építés, alacsonyabbak a közmű-költségek, mert a meglevő alapközművek kapacitása kihasználható, beépítetlen területeken való építéskor viszont elkerülhetetlen az új alapinfrastruktúra megvalósítása. A hetvenes évek első felében inkább az utóbbi alternatíva bizonyult ésszerűnek a lakótelepek elhelyezésének kérdéseiben állást foglaló szakemberek és várospolitikusok számára. Részben, mert a város ekkor jócskán rendelkezett még viszonylag olcsón „feltárható” szabad területekkel, részben, mert nem vált még tömeges méretekben érvényesíthetővé az az elv, miszerint az elavult városrészek bontásával jelentősen csökkenthető a lakásigénylők száma is. A szanált területeken való lakótelepítés csak az évtized második felében kezd tömeges 9

méretekben kibontakozni a peremkerületek sűrűn beépült központjainak úgynevezett rekonstrukciójával. Ehhez az kellett, hogy az ésszerű költséggel közművesíthető beépítetlen területek lassan elfogyjanak, s hogy az úgynevezett „szanálási arányszámot”, vagyis az épülő és az előzően lebontott lakások még elfogadhatónak minősített arányszámát felemeljék. A kettő nyilván összefüggött, nem utolsó sorban úgy, hogy a szanálásos építkezéshez rendelkezésre kellett álljon az a lakásmennyiség, ahová a lebontott lakásokból a családokat át lehetett költöztetni. Mindez csak a hetvenes években volt lehetséges, amikor a beruházási javak hallatlan mérvű központosításával 5-6 éves „átfutású”, a korábbiakhoz képest óriás lakótelepek épültek: átlagban 5 ezer lakással, de hat lakótelep is 10-15 ezer lakással. A lakótelepi lakások közül csak 4 százalék épült a központi fekvésű városrészekben, 40 százalék az átmeneti övezetben, 56 százalék pedig már a peremkerületekben, hiszen nemcsak a szabad területek, hanem a lakásgazdálkodás és az építéspolitika szempontjából haszonnal bontható városrészek többsége is itt volt található. A hetvenes évek telepeinek beépítési és építészeti karakterét a nagypaneles építési mód határozta meg. Az alkalmazott típusok száma jelentősen növekszik a házgyárak megjelenésével, ez azonban nemigen teszi változatosabbá a lakótelepeket, mivel egy-egy lakótelepen belül továbbra is általában 2-3 típust alkalmaznak. Ekkor már valóban a technológia diktálja a városképet, a lakóépület-tervezés a kivitelező által meghatározott típusok adaptálásából áll. Az építés, az üzemeltetés valamint a telekkihasználás racionális szempontjait követve a 10 emeletes sávház válik uralkodóvá, gyakran 5-nél, sőt, esetenként 10-nél több lépcsőházzal. A lakóházak illetve a telepek növekedésével nagyobbakká válnak a "szomszédsági egységek", s noha a beépítési normatívák tanúsága szerint (pl. lakás/ha) ezek a lakótelepek sűrűbben épültek mint a korábbi évtizedekéi, az egybefüggő zöld-és szabad területek nagyobbakká váltak. Látványosan növekszik a közintézmények nagyságrendje is, s ezek is típusépületekként és többnyire előre gyártott szerkezettel épülnek. Érthető módon megváltozik ezért nemcsak a középületek, hanem a közművek, utak, zöldterületek tervezésének jelentősége is. Alárendelt helyzetűből a lakásépítéssel egyenrangú tényezővé válnak, és különböző beruházói, kivitelezői, üzemeltetési érdekeket közvetítve nagyban befolyásolják a lakótelepek terület-felhasználási és beépítési rendjét. Az 1970 után épült lakótelepek beépítési típusainak különbsége már nem a kisebb épületcsoportok konfigurációjából, hanem a lakótelepek egészét átfogó kompozíciós sajátosságokból adódik. A szabad, beépítetlen területeken megvalósult nagy telepekre a hierarchikus szervezés jellemző. Ezeknél a lakóépületek csoportosítását, a külső terek rendszerét, a közintézmények és a zöldterületek elhelyezkedését szabadosan meghatározott és következetesen végigvitt centrális szervezésű formai elv rendezi. Bármennyire is a túlhatározottság érzetét keltik ezek a telepek, a kisebb épületcsoportok, térközök még itt a legjobban fogalmazottak, építészetileg megoldottak (Újpalota, Békásmegyer II.). A többi lakótelep közül leginkább még a nagyobb és viszonylag rövid idő alatt épült telepeknél érvényesült egységes koncepció (Kőbánya Újhegy, Újpest I., Kispest Állami telep). Ezeknél a nagyobb szomszédsági egységeket, ismétlődő épületcsoportokat többnyire egy főtengely (főút vagy gyalogos utca) fűzi fel, s a közintézmények vagy e tengelyeken, vagy a lakóépületcsoportokhoz rendelve sorolódnak. A lakótelepek többségének beépítése rendszertelen. Ennek oka, hogy építésük rendszerint elhúzódott, és több ütemben valósult meg. Kisebb-nagyobb mozaikokból épültek össze, s ezeket a mozaikokat egy-egy lakóépület-típus, vagy normatíva-évjárat jellemzi. Ezek közül azok a telepek a leginkább változatosak és sokszínűek, amelyek általában a külső kerületek központjainál jöttek létre, ahol az átépítés évtizedekig húzódott (Óbuda, Csepel, Pesterzsébet, 10

stb.). Ezeknél nemcsak a történeti utcarendszer módosította a hetvenes évek szokásos beépítési rendjét, hanem azok a kisebb "zárványok" is, amelyek az 50-es és a 60-as években épültek. De sajátos képződményei a budapesti lakótelepítésnek azok a „lakótelepaggregátumok” is, amelyek javarészt nem a 70-es években épültek, mégis egy hetvenes évekbeli beruházás eredményeként váltak befejezetté, s az évtized telepeinek nagyságrendjét közelítő hatalmas egységgé (Angyalföld, Üllői út, stb.). E lakótelep-csoportok létrejöttét nyilvánvalóan a korábban épült telepek infrastrukturális kapacitásának kiaknázásával magyarázhatjuk. Az állami lakótelepek lakásainak összetétele a hetvenes években tovább javult. Az egyszobás lakások aránya jelentéktelenre csökkent. Emelkedett a lakások komfortszínvonala és felszereltsége, általánossá vált a központi ill. távfűtés. Nagyságuk és beosztásuk azonban meglehetősen egyneművé vált. Az időszak jellemző lakástípusa a másfél, a kettő és a két és félszobás, s a kötelező átlag az 53 négyzetméter volt, ami a hatvanas évekhez képest nem jelentett különösebb előrelépést. A nagyobb lakások irányába eltolódó, kedvezőbb lakásösszetétel csak a magánerős telepeken jöhetett létre, ahol nemcsak a beruházó és a kivitelező (illetve tervező) intézmények, hanem a leendő lakosok érdekei (például fizetőképes kereslete) is érvényesülhettek. A beruházó, a kivitelező és a tanácsi hatóságok érdeke egyaránt az épített lakásszám növelése volt. Ez a lakások minőségének csökkenéséhez vezetett: a hetvenes évek végére természetessé vált a hibás lakások átvétele és a hibák későbbi (a lakók beköltözése utáni) kijavítása. A hibátlan kivitelezés fogalma gyakorlatilag ismeretlenné vált. A hetvenes évek lakótelepeinek társadalmi összetételét elsősorban az időszak lakáselosztási politikája határozta meg. Az 1971-es lakásrendelet ugyanis lényeges változást hozott: az állami beépítésű lakások különböző finanszírozású és elosztású változatait meghatározott jövedelemszinthez, illetve szociális helyzethez kötötte. A szociális ismérvek közül az egyik döntő szemponttá a gyerekszám vált. A lakótelepek formájában megvalósuló koncentrált állami lakásépítés így egyrészt társadalmi értelmű, másrészt demográfiai jellegű elkülönülés (szegregáció) okozójává vált. Azáltal, hogy a lakáskiutalásoknál - főként az évtized elején az alacsony státuszú rétegek (szanáltak, alacsony jövedelműek) kerültek előtérbe, olyan lakótelepek alakultak ki, amelyek népességük státuszát tekintve elmaradnak a város és a legtöbb lakótelep átlagától is. A többgyerekesek preferálása pedig - ami az évtized második felében válik meghatározóvá - erősítve a társadalmi elkülönülést, demográfiai szegregációhoz vezetett. A területi elkülönülés tendenciáit fokozza, hogy mint láttuk, a 70-es évek nagy lakótelepei, amelyeken a fenti tendenciák érvényesültek, javarészt a város peremterületein épültek, ami jelentősen csökkentette az ottani lakások piaci értékét, és ezáltal korlátozta az ott élők (nagyobb valószínűséggel az alacsonyabb státuszúak) lakáspiaci mobilitását. E lakótelepek egyoldalú társadalmi és demográfiai struktúrája, lakásaik kedvezőtlen piaci helyzete, valamint az ideköltöző népesség lokális kötődését nagyban gátló újszerű beépítés együttesen eredményezhették, hogy a hetvenes évek végétől egyre nagyobb számban jelentkeztek publicisztikában és a szaksajtóban egyaránt a lakótelepeket bíráló írások. A demográfiai szegregáció a nyolcvanas években a lakásmobilitás fokozódásával csökkenhetett, a társadalmi azonban feltehetően nem, tekintettel a lakótelepek differenciált lakáspiaci leértékelődésére.

A nyolcvanas évek lakótelepei A nyolcvanas évek elején alapvető fordulat következik be a lakáspolitikában: az állami lakásépítés aránya drasztikusan csökken, a magánerős lakásépítésé növekszik. A fővárosban mivel itt a hetvenes években még az állami lakásépítés dominál - ez drasztikus változást jelent 11

a lakásépítési konstrukciók arányaiban. Paradox módon azonban ez az építészeti kialakításban nem jelent érzékelhető változást: tovább nő a lakótelepi lakások aránya. Ez elsősorban a beruházási folyamat lassúságának, és a házgyárak piaci folyamatok iránti érzéketlenségének a következménye. Az 1981-85 között épült lakótelepek jelentős részét még a hetvenes évek elején tervezték, és a nyolcvanas évek elején tervezett lakótelepek is javarészt az előző évtized típusválasztékából álltak össze. A fővárosban évente épített lakások száma valamelyest csökkent, ez azonban nem hozta magával a beépítési módok és a kivitelezői struktúra jelentős változását, mivel a magánerő fokozott bevonásával, OTP beruházásban épülnek tovább lakótelepek. A drasztikusan növekvő lakásárak és a mélyen szubvencionált lakások arányának csökkenése a VI. ötéves terv végére azután oda vezetett, hogy a lakótelepi lakások iránti minőségi elvárások növekedtek mind a lakások nagyságát és beosztását, mind kiviteli és építészeti színvonalát illetően. A lakótelepek presztízsveszteségét jelezte a közvélemény és a sajtó negatív kritikája, és a lakótelepi lakások értékének relatív csökkenése a lakáspiacon. (Mindezeket a folyamatokat alátámasztotta az 1985-ben Újpalotán végzett szociológiai vizsgálat is.) Ezzel a folyamattal időben egybeesett a modern építészeti ideológia helyességét megkérdőjelező építészetelméleti irányzatok magyarországi térhódítása. Míg az egyedi magánerős lakásépítésben ennek hatása szinte azonnal jelentkezett az állami építőiparban a változások csak a 80-as évek közepétől érzékelhetők számottevően a kivitelezett épületeken, jóllehet nyilvános és szakmai körökben egyaránt gyakran elhangzok a változtatások igénye már az évtized elejétől. Az építési területek kiválasztásában döntő jelentőségűvé válik a kedvező szanálási - értsd: bontási - arány. Ennek következtében az épülő lakótelepek egyre kijjebb szorulnak a külső szabad területekre, ahol sokszor már nemcsak az alapközművek hiánya, hanem a kedvezőtlen alapozási adottságok is gondot okoztak. Számos - részben már megtervezett - lakótelep kimarad a tervből a nagy bontási arány miatt. Az időszak végén emiatt több helyen feloldják az építési tilalmat és a meglévő állapotnak megfelelő övezetbe sorolják át a területet. Számos esetben történik kísérlet a tervezők és beruházók részéről emberléptékűbb lakótelepek létrehozására (alacsony szintszám, utcák létesítése, a meglevő környezethez való alkalmazkodás, stb.) Ezek azonban általában meghiúsulnak (pl. Kaszásdűlő, Gazdagrét) Jellemzővé vált a régi lakótelepek bővítése részben a lakótelephez kapcsolódó szórvány területeken, részben a meglévő területek „intenzifikálásával”, besűrítésével. Ezek az utólagos beépítések általában esetlegesen illeszkednek a régi lakótelepekhez. A lakótelepi lakásstruktúra vonatkozásában a VI. ötéves terv nem sok változást hozott a hetvenes évekhez képest: a lakások változatlanul összkomfortosak, nem nőttek a minimálisra méretezett mellékhelyiségek. A lakások átlag alapterülete nem változott számottevően. A lakások beosztása egy-két új típus esetében javulást mutat: a lakások étkezővel épültek, és a fekhelymentes nappali érdekében nő a hálószobák száma, ez azonban (változatlan alapterület mellett) a szobák méretének csökkenését, a félszobák általános elterjedését eredményezi. A nyolcvanas évek elejétől az iparosodott építési technológiákkal szembeni elvárások megnövekedtek.

12

A hetvenes évek energia válságának hatására új hőtechnikai szabványok lépnek életbe. Ennek betartása a házgyáraknak egyre nehezebb: fokozni kell a panelek hőszigetelését, az ablakok légzárását. Az évtizedek során megkérdőjeleződtek a lapos tető előnyei. A magas tetős panelház, ami a 70-es években még iróniának számított, a nyolcvanas évek második felére polgárjogot nyert. A fokozódó minőségi követelmények persze nehezen egyeztethetők össze a házgyáraktól megkívánt relatíve alacsony árakkal és az alacsony technológiai fegyelemmel. Mindez ellentmond az egyre kevésbé kedvező ökológiai pozícióban lévő építési területek csökkenő presztízsértékének is. A városrendezési és építészelméleti változások a 80-as évek második felében folyó beruházásoknál már éreztették hatásukat. A magánerő fokozott bevonása a lakásösszetételt is egyre kedvezőbben befolyásolta, bár a nagyobb lakótelepi lakások iránti fizetőképes keresletnek korlátjai voltak. A 80-as években épült lakótelepek demográfiai szegregáltsága a 70-es évekéhez hasonló maradt, a társadalmi szegregáltság azonban a magánerő szerepének növekedésével csökkent, hiszen az építtetők kiválasztódásánál elsősorban a fizetőképes kereslet dominál.

Összefoglalás A második világháború utáni fővárosi lakásépítés többsége lakótelepi formában létesült. A lakótelepek főbb adatai a következők: Lakásépítés

Ebből lakótelepi lakás N

%

1949-59

69.812

20.392

29,2

1960-69

105.815

41.152

38,9

1970-79

161.629

115.759

71,6

1980-85

91.315

68.910

75,5

428.571

246.213

57,4

1985 végén összes lakásszám Budapesten 800.636, ennek 30,8%-a volt lakótelepen. Ekkor a fővárosban 105 lakótelep volt, melyek nagyság szerinti megoszlása a következő: Összesen:

500 501-1000 lakásig lakásig

1001-5000 lakásig

5001-10000 lakásig

10001 lakás felett

db 105

24

26

40

10

5

% 100

22,8

24,8

38,1

9,5

4,8

Lakótelep

Ezek a lakótelepek a budapesti lakásállomány számottevő javulásához döntő mértékben járultak hozzá, ugyanakkor jellegüknél fogva új típusú problémákat indukáltak és a lakáshiány felszámolására nem bizonyultak alkalmasnak. Az adatok arra is rávilágítanak, hogy a fővárosi lakások közel egyharmada lakótelepi.

13

A hatvanas-hetvenes években kialakult beépítési formák megváltoztatásának, emberibb léptékűvé tételének szükségességét hangsúlyozták a korábbi településszociológiai vizsgálatok eredményei, amelyek azt bizonyították, hogy a lakóhelyi integrációt a meglévő lakótelepek nem segítették elő kellőképpen. A városszerkezethez harmonikusan alkalmazkodó beépítési formák, az igénystruktúrának megfelelő lakásösszetétel és a magas színvonalú építészeti-technológiai minőség elérése a telepszerű építkezésben csak egy-két helyen valósult többé-kevésbé meg, a nyolcvanas évek második felében.

14

2. A budapesti nagy lakótelepek jellemző folyamatai az elmúlt évtizedben A rendszerváltozás nyomán, a demokratikus piacgazdaság viszonyainak kialakulásával a politikai és az ezzel összefüggésben a gazdasági feltételrendszer a lakótelepek viszonyrendszerében is gyökeres változásokat hozott, elsődlegesen a gazdasági szempontok, az ezzel összefüggő társadalmi hatások, és nem utolsó sorban, de az előbbiek következményeként a fizikai környezet alakulásában is.

Politikai és gazdasági tendenciák A politikai rendszer változásával járó új fejlemény a korábbi állami tulajdon, a központosított döntéshozás megszűnése volt. Ennek során jellemző volt, hogy - egészen a kilencvenes évek legvégéig - a demokratikus állam a lakásellátásban korábban felvállalt feladatait a rendszerváltozás során nem vállalta többé, a lakásépítést lényegében piaci alapon megvalósítandó feladatnak tartotta, és saját tevékenységében nem kívánt érdemi szerepet vállalni. Jól jellemzi a helyzetet, hogy kormányoktól, és azok politikai beállítottságától függetlenül - a lakásügy rendszerint 3-4 minisztérium tevékenységi köréhez is tartozott, de a közöttük való koordináció - a kilencvenes évek elejének meglehetősen erőtlen, ezért lényegében kudarcba fulladó koordinációs kísérletétől eltekintve - elsikkadt, azt lényegében senki sem vállalta fel, így a lakásügyben igen kevés érdemi előrelépés volt megfigyelhető. A korábban állami bérlakás-vagyon, a közterületek az első körben az önkormányzatok tulajdonába kerültek, éppúgy, mint a jelentősebb közszolgáltató vállalatok. Budapesten sajátos viszonyokat eredményezett a kétszintű önkormányzati rendszer olyan megalkotása, amely a fővárosi és a kerületi önkormányzatokat egyenrangúvá tette, eltérő hatáskörrel, ami a vagyonátadás során is megnyilvánult. A Fővárosi Önkormányzat tulajdonába és illetékességi körébe kerültek ugyanis általában - és sok lakótelepet is érintően - a főútvonalak, míg a nem összvárosi jelentőségű mellékutcák, közterek, parkok, és a korábban állami bérlakások is jellemzően a kerületek tulajdonává váltak. A lakótelepek helyzetének (is) meghatározó eseménye volt az önkormányzati bérlakások privatizációja a bentlakók számára. Az új kormányzat politikai indíttatású, társadalomfilozófiai és gazdasági érvekkel is alátámasztott törekvése volt a tulajdonosi tömegek létrehozása, és ennek jó eszközéül kínálkozott - és az érintettek törekvéseivel is találkozott - az önkormányzati bérlakások igen kedvezményes áron való értékesítése a bentlakó bérlők számára. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az állam, mint korábbi tulajdonos a jelképes áron való eladással mentesült a fenntartás terhei alól, ami a korábbi új építésre koncentráló, és a felújításokat, a rehabilitációt háttérbe szorító politika, az egyre nagyobb mértékben elmaradó felújítások tömege mellett kezelhetetlen problémacsomagot jelentett volna. Mindez az új kistulajdonosok vállára szakadt, akik tömegesen vállalták a később jelentkező terhek rizikóját a rövid távon elérhető vagyoni előnyökért cserébe, gyakran anélkül, hogy tudták volna, mit vállalnak magukra. A folyamat során Budapest eredetileg mintegy a teljes lakásállomány 50 %-át kitevő bérlakás-állomány aránya 10 % alá csökkent, és leginkább az elavult, komfortnélküli substandard lakások maradtak az önkormányzatok 15

„nyakán”, a bennük élő, társadalmi szempontból legtöbbször többszörösen is hátrányos helyzetű bérlőkkel. A lakótelepi privatizáció arányairól pontos képet a 2001. évi népszámlálás nyomán lehet majd alkotni, feltételezhető, hogy a privát tulajdonú lakások aránya nagyjából egyenes arányosságban áll a lakótelep presztízsével, a kevésbé preferált lakótelepek esetében 80 % körülire tehető. Sajátos jelensége volt még a lakásprivatizációnak a másodlagos privát bérlakás-piac kialakulása: az új tulajdonosok nagy számban racionalizálták lakásmódjukat, és pl. egyes új lakástulajdonosok (rendszerint családtagok) összeköltözésével bérbe adható lakások szabadultak fel. A jelenség mértékére - tekintettel arra is, hogy a bérbeadás e típusa a viszonylag kedvezményes adózás ellenére nagymértékben rejtve marad a hatóságok elől legfeljebb becslések állhatnak rendelkezésre. A kérdéskör szakértői a privát lakásállományon belül általában 10-15 %-ra teszik a bérbe adott magánlakások arányát. Vélhetően a lakótelepeken is legalább ekkora az arány, hiszen a tulajdonosok rendszerint a nagyobb, magasabb presztízsű lakást használják, és az alacsonyabb presztízsűt adják bérbe, és ebben a körben a lakótelepi lakások nagyobb része inkább az utóbbiakhoz tartozik. A lakásprivatizáció sajátossága volt a lakótelepeken az is, hogy az egyes, társasházzá alakított épületekhez az önkormányzatok csak igen csekély - az épület méretét körben kb. 1 m-rel meghaladó - területrészt értékesítettek, így a közterületek nagyobb része - előkertek, közparkok, parkolók, „maradék” zöldfelületek - önkormányzati tulajdonban maradtak. A piacgazdaság létrejöttének másik, a lakótelepeket érzékenyen érintő vonulata a közszolgáltatások ártámogatásának gyors ütemű leépítése, a piaci ármechanizmusok bevezetése volt, amelynek nyomán a rezsiköltségek drasztikusan megemelkedtek, országos átlagban, összehasonlító árakon a korábbi árak 4-5-szörösére. A lakótelepek vonatkozásában ez a legsúlyosabban az energetikai szolgáltatásokat érintette, és ezen belül különösen hátrányos a távhőszolgáltatásba bevont lakások tekintetében. Az iparosított épületek egy nagyobbik - részét ugyanis még az 1973-as olajválság előtti időszakban tervezték, így hőszigetelésük messze elmarad a kívánatostól, ugyanakkor a rohammunkában, költségminimalizálással megvalósult épületgépészeti rendszerek a fűtés szabályozását aligalig teszik lehetővé. Így az energiapazarlás alacsony színvonalú, de fajlagosan is drága szolgáltatással párosul, és tovább rontja a helyzetet a távfűtés költségszámításának hagyományosan alkalmazott metódusa is. Tekintettel arra, hogy a lakótelepek lakosságának jelentős része a viszonylag szerényebb jövedelmű társadalmi rétegekből áll, lakótelepenként különböző, de egyes területeken nagyon magas a fizetési elmaradások összege, nem csak a távfűtés, de valamennyi kommunális szolgáltatás tekintetében. Az elmúlt évek jogszabályalkotó munkája csekély javulási lehetőséget eredményezett e tekintetben, hiszen a tényleges javuláshoz a gépészeti rendszerek - gyakran egyébként is esedékes - felújítása, gyakran teljes cserével járó korszerűsítése lenne szükséges, ehhez azonban a tulajdonosok nem rendelkeznek megfelelő tőkével, és bankszféra sem lát jó üzletet ezeknek a - becslések szerint 30-40 %-os költségmegtakarítást, így néhány éves megtérülést eredményező - beavatkozásoknak a finanszírozásában. A lakótelepen gazdasági trendjeihez tartozik, hogy a korábban meglehetősen homogén gazdasági szerkezet - alvóváros közszolgáltatásokkal, alapfokú közintézményi és kereskedelmi ellátással - a szabad vállalkozások lehetőségek megnyílásával robbanásszerűen, de elaprózódottan, kisvállalkozásokkal, kevéssé tőkeigényes megoldásokkal színesedett. Tekintettel azonban arra, hogy a gazdasági tevékenységek gyakorlói legnagyobb részben az egyéni vállalkozók köréből adódnak, akiknek legtöbbször a lakásuk jelenti a telephelyüket, és alig foglalkoztatnak munkavállalókat, mindez csak kis részben oldotta az „alvóváros” jelleget. 16

Jellemző volt viszont a kiskereskedelem viharos sebességű megjelenése a lakótelepeken, esetenként minden lehetséges helyiséget ilyen célokra használva. Ezzel párhuzamosan a nagyobb kiskereskedelmi hálózatok is megjelentek, javítva a kínálatot, az ellátást, és esetenként nagy kereskedelmi létesítmények, bevásárlóközpontok is épültek.

Új társadalmi jelenségek A rendszerváltozás politikai, gazdasági változásai a társadalom szerkezetében is változásokat eredményeztek, és ez a lakótelepeken sem maradt változások nélkül. Természetesen ilyen vonatkozásban is szem előtt tartandó, hogy a lakótelepek eredendően társadalmi összetétel szempontjából szintén sokfélék voltak. Ebben közrejátszott a lakótelep presztízse - amely egyebek mellett részben a területi elhelyezkedéstől, a lakásösszetételtől, és döntő mértékben az eredeti tulajdonviszonyoktól függött -, és a lakáshoz jutás lehetséges módja is az adott területen. E változások - tekintettel arra, hogy a rendszerváltozás időszaka éppen az 1990. évi népszámlálás időszakával esett egybe, és a következő népszámlálás eredményei, amelyek elemezhetők lesznek, 2002-re várhatók, a lakótelepekre vonatkozó átfogó célvizsgálat pedig az elmúlt tíz évben nem történt - adatokkal nehezen alátámaszthatók, inkább másodlagos következtetések, más felmérések eredményeiből levezetett hipotézisek, amelyek értelemszerűen vitathatók. A rendszerváltozás után jelentkező társadalmi polarizáció a lakótelepek társadalmi folyamataiban is jelentkezett. A javuló anyagi helyzetű rétegek családjai gyakran elhagyták kinőtt lakótelepi lakásukat, és magasabb presztízsű területre, jobb lakásba költözött. Főként Budapesten távolabbi, nem magas presztízsű településeken érzékelhető a másik típusú szuburbanizáció jelensége is: az alacsonyabb társadalmi státuszúak egy része - nem bírván fenntartani az igen magas rezsiköltségű panellakást - eladja lakását, a pénz egy részéből Budapesttől távolabb rosszabb minőségű, olcsóbb fenntartású, igénytelen házat vesz, majd a pénz fennmaradó részét felélve, munkalehetőség híján a helyi önkormányzatnál jelentkezik szociális segélyért, ellátásért. Ennél is problematikusabbak azok a csoportok, amelyek, mivel nem tudják kiegyenlíteni közüzemi számláikat, a közös költséget, helyben maradva hatalmas tartozásokat halmoznak fel, amelyek gyakran az egész társasházi közösség számára a közszolgáltató retorziójával fenyegetnek. Viszonylag stabilnak tekinthetők a középrétegek, akiknek a lakásváltoztatásra nincs módjuk, illetve szándékuk, de jövedelmük lehetővé teszi a terhek fizetését. Már 1980-90. között megfigyelhető volt a lakótelepeken a kezdetben meglehetősen magas gyerekszám csökkenése, amely az egykori beköltözők gyerekeinek tömeges „kirepülésével” feltehetően az elmúlt évtizedben tovább fokozódott. Említésre érdemes ugyanakkor, hogy a fenti időszakban a lakótelepek társadalmi összetétele általában és átlagosan nem romlott, hanem inkább kissé javult, és feltehető, hogy mivel üresen álló lakások ma sincsenek a lakótelepeken, és az egy, másfél, kétszobás lakások jelenleg is megfelelőek pl. egyedülállók, vagy gyermektelen, esetleg kisgyermekes házaspárok számára, a megüresedő lakások új tulajdonosai, bérlői jellemzően nem rontják a kialakult helyzetet. Tekintettel azonban arra, hogy a gyermekkorúak létszámának jelentős csökkenése következett be, az elmúlt évtizedben számos helyi konfliktus forrásául szolgált a kihasználatlanná vált óvodák, általános iskolák bezárása, az épület más célra való hasznosítása, ami kivívta a szülők, használók ellenkezését. A magánbérlők számával és arányával együtt egyes - rendszerint közepes, vagy annál kissé alacsonyabb presztízsű - lakótelepeken a külföldi bérlők is megjelentek. Tekintettel azonban arra, hogy többségükben rendszerint hosszú távon Magyarországon tartózkodó, szolid 17

életvitelű, nem egy tömbben való etnikai csoportokról lehet tudni, ez a jelenség egyelőre nem jár különösebb társadalmi konfliktusokkal. A lakótelepeken a kezdetektől fogva - részben a mai napig is - a legfontosabb problémák közé tartozott a társadalmi együttélés, a lakóközösségek hiánya, a viszonylag gyakran változó bérlők - leggyakrabban diákok, egyedülálló felnőttek, fiatal házaspárok, vagy néhány hónapig, évig Budapesten tartózkodó külföldiek - pedig nem segítik a közösség alakulását, de a különösebb rendzavarástól eltekintve nem okoznak nagyobb problémát a társasházak életében.

Fizikai környezet A lakótelepek fizikai környezete az elmúlt évtizedben csak kisebb mértékben változott, bár nemegyszer látványosan. A kilencvenes évek elején, a „mindent újragondolunk” lázában nemegyszer felmerült a lakótelepek problémaköre is, leginkább a „le kellene őket bontani, hiszen előbb-utóbb úgyis összedőlnek” megjegyzések szellemében. Ennek alapja egyrészt a kétségtelenül meglévő városszerkezeti „másság”, és az ezzel együtt járó monotónia, másrészt viszont az a félreértés volt, miszerint „a lakótelepek épületszerkezeteit ötven évre méretezték, utána tehát életveszélyesség válhatnak”. Az időközben elvégzett kevés számú statikai vizsgálat mellett egyes havária helyzetek - pl. a Békásmegyeri lakásrobbanás - is azt igazolta, hogy bár az építéskor rohammunkában elkészített panelkötések gyakran mutattak kisebb korrózió-nyomokat, tömeges tönkremeneteltől, összedőléstől nem kell tartani, sőt, a vasbeton dobozszerkezetek jobban ellenálltak a nagymértékű igénybevételeknek, mint a hagyományos épületszerkezetek. Beigazolódott az is, hogy a fennálló szerkezeti hibák, hiányosságok kisebb beavatkozásokkal utólag is jól javíthatók, így a panelépületek élettartama megfelelő beavatkozásokkal beláthatatlan ideig - sok évtizedig - hosszabbítható. A részleges bontásokat ezek után legfeljebb városképi, esztétikai okok indokolhatták volna, a meglévő épületek értéke, a kereslet a lakások iránt azonban ezeket illuzórikussá tette. Az alapvető, nagy beruházásokkal járó, nehezen változtatható tényezőket tekintve a lakótelepek fizikai környezete csak kissé változott. A kisvállalkozások szaporodásával a spontán fejlődés jegyében számos üzlet nyílt a lakóépületek földszintjén, a közterületekre igen sok viszonylag olcsón, gyorsan felállítható pavilon került, és megszaporodtak a különféle reklámtáblák, reklámfelületek. A nagyobb új beruházásokat általában a kereskedelem előretörése jellemezte. Mindez rendszerint átfogó tervek nélkül, meglehetősen koordinálatlanul valósult meg, és bár kétségtelenül oldotta a telepek nagy, egyforma épületeinek monotóniáját, az olcsón és igénytelenül megvalósult épületek kavalkádja az igénytelenség, az átgondolatlanság monotóniáját hozta magával, egyfajta esztétikai környezetszennyezést okozva. Mindezek mellett a lakóépületek állaga fokozatosan és folyamatosan romlott, hiszen a 25 éves felújítási ciklus végén a lakóknak rendszerint nincs pénzük jelentősebb külső, vagy épületgépészeti felújításokra, a beavatkozások rendszerint a nélkülözhetetlen minimumra szorítkoznak. Közrejátszik ebben az a jogszabályi előírás is, amely a magántulajdonos jogainak védelme érdekében a társasházak jelentősebb beavatkozásához szükséges döntésekhez lényegében teljes egyetértést követel meg a tulajdonosok között, ami egy-egy társasházként működő épület több tucat, esetenként 100200 tulajdonosa esetén rendszerint eleve működésképtelenné teszi a lakóközösséget. Az önkormányzatok tulajdonába került közterületek állaga, esztétikai minősége egyaránt romlott. Források hiányában csak kevés helyen került sor a huszonöt-harminc évvel ezelőtt, és eredetileg sem magas színvonalon megépített parkok, játszóterek, parkolók felújítására, a zöldfelületek gondozására, szépítésére, valamint a burkolt felületek átfogó megújítására. Mindez együttesen a legtöbb nagy lakótelepen az igénytelenség, az elhanyagoltság általános

18

képét mutatja, rossz benyomást keltve az ott élőkre, odalátogatókra, és fokozva az átlagosnál gyakrabban megfigyelhető vandalizmust is. Nem javítja a helyzetet a személygépkocsik számának a nyolcvanas évek végétől rohamos mértékű szaporodása, amely a parkolás terén okoz nehezen enyhíthető gondokat. Az eredeti beruházás időszakában ugyan a normatívák minden lakáshoz előírták egy gépkocsi elhelyezésének megoldását, tekintettel arra, hogy akkoriban az adott társadalmi közegben ez túlzottan előrelátó igénynek tűnt, a minél több lakás építését szorgalmazó intenzifikálások gyakran a normák be nem tartásához vezettek. Nemegyszer tapasztalható volt az is, hogy a nem kellően előrelátó tervezés, beruházás a lakástól távoli, félreeső helyeken biztosította a parkoló felületeket, ahol azonban a gépkocsi-tulajdonosok biztonsági okokból nem szívesen hagyják autóikat. Gyakori jelenség ezért, hogy az autótulajdonosok a gyalogos közlekedést, vagy a zöldfelületek megközelítését nehezítő módon szabálytalanul parkolnak azért, hogy járművüket viszonylagos biztonságban, „az ablak alatt”, vagy „a bejárat közelében” hagyhassák. Mindez természetesen a gyakran egyébként is elhanyagolt zöldfelületek rovására megy, rontva a lakótelep fizikai környezetét, az ott élők életminőségét. Csak esetenként figyelhető meg olyan új épületek, környezeti elemek, utcabútorok elhelyezése, amelyek gazdagítják a városképet, és javítja az ott lakók közérzetét, a környezetüket is szervezve.

Összefoglaló helyzetkép A nagy lakótelepek helyzete az elmúlt évtizedben nem vált egyszerűbbé, sőt, bár a helyzet rendszerint nem vált tragikussá, az esetek nagy részében - számolva azzal is, hogy minden lakótelep más és más adottságokkal rendelkezik - inkább romlott a polarizálódó társadalmi, gazdasági viszonyok között a lakótelepek jelentős része egyre kevésbé felel meg a széles társadalmi rétegek igényeinek, ami viszont a jövő tekintetében akkor is beavatkozásokat igényel, ha a helyzet egyelőre rendszerint csak rossz, de nem tragikus. Tekintetbe véve azonban azt is, hogy a budapestiek csaknem egyharmada lakótelepen él, a probléma megoldásának megkezdése nem tűr halasztást, hiszen a lakótelepek rehabilitációja olyan hatalmas, sok résztvevő egyszerűen nem szervezhető munkáját jelenti, ahol, ha megvárnánk a komolyabb krízisjelek jelentkezését, a beavatkozások valószínűleg elkésettek lennének. 1997.

1998.

1999.

140 120 100 80 60 40

Csepel

Budafok

Pesterzsébet

Kispest

Lakatos

Havanna

Rákoskeresztúr

Centenárium

Újpalota

Füredi út

Béke utca

Kárpát utca

Vizafogó

Gazdagrét

Őrmező

Lágymányos

Kelenföld

Kőbánya-Újhegy

Kőbánya-Városközpont

József Attila

Középső-Józsefváros

Újpest

Káposztásmegyer

Békásmegyer

Római

Óbuda

0

Kaszásdűlő

20

19

A lakótelepek eltérő adottságait, és a részben ebből fakadóan eltérő társadalmi megítélést jól szemlélteti az az ábra, amely 27 nagy budapesti lakótelep fajlagos lakásárainak változását mutatja ki, 1997-99. között. A diagram magyarázatához tartozik, hogy az 1997. nyarán bekövetkezett oroszországi gazdasági válság nyomán világszerte lezajlott tőzsdekrach Magyarországon a jóval megbízhatóbb ingatlanpiacra terelte a befektetők jelentős részét, ami viszont gyors ütemű ingatlanár-emelkedést hozott magával. Mindez természetesen a lakótelepi árakra is kihatott, és a diagram jól mutatja, hogy a megnövekvő kereslet az értékképzés szempontjait is megváltoztatta. Az elmúlt évtizedekben ingatlanpiaci közhelynek számított, hogy a legdrágábbak a viszonylag belső fekvésű budai lakótelepek, és ezek közül is a Dunához közelebb fekvő, jó tömegközlekedéssel ellátottak. Sajátos ezért, ahogyan pl. a hagyományosan „listavezető” Római lakótelep „lecsúszott” a 3-4. helyre, míg a korábban a felső-középmezőnyben helyet foglaló, egyébként viszonylag rendezett, Külső-zuglói, metró közeli Füredi úti telep került az élre. Mindez a piac gyorsan, esetenként megalapozatlanul változó értékítéletének tudatában is azt jelzi, hogy a lakótelepek megítélése nem végleges, nem szilárd, ezért a lakótelepi „goodwill” erősítése, hosszú távú stabilizálása sürgető feladat. A nagymértékű szórást, az egyes telepek sajátos megítélését jól illusztrálja az a tény, hogy a legmagasabb kategóriába eső lakótelepek lakásárai nagyjából a budai zöldövezeti társasházi lakásokéihoz közelítenek, míg a legalacsonyabb áru, külső fekvésű, rosszabb megítélésű telepek összkomfortos lakásainak négyzetméterenkénti árai a belső kerületek komfort nélküli, vagy félkomfortos lakásainak fajlagos áraihoz hasonlítanak.

20

3. A lakótelep-rehabilitáció német tapasztalatai Az induló helyzet Németország keleti tartományaiban Társadalmi, demográfiai problémák A német újraegyesítést követően a volt NDK lakótelepei meglehetősen nehéz helyzetbe kerültek, a nagymértékű elvándorlás következtében, amelynek három fő oka is volt: •

a lakosság jelentős tömegei költöztek át a nyugati országrészbe a jobb megélhetés reményében,

•

a tehetősebb lakók a piacgazdaság beköszönte után viszonylag hamar elköltöztek, főként városkörnyéki családi házakba,

•

a lakótelepek nem nyújtottak vonzó életteret a fiatal, családos rétegek számára, főként a környezeti hiányosságok, és a magas rezsi miatt.

Mindezekből fakadóan egyes lakótelepeken 25-30 %-os lakosságvesztés is bekövetkezett, ami szakmai és politikai szempontból egyaránt sürgetővé tette a beavatkozást.

Műszaki kérdések A laktelepekkel kapcsolatos műszaki aggályok (össze fognak az épületek dőlni, hiszen a szerkezeti megoldások nem időtállóak) Németországban éppúgy felmerültek, mit hazánkban. A különféle műszaki vizsgálatok hasonló eredményre vezettek, mint nálunk: bár helyenként a panelkapcsolatok javítása szükséges, a meglévő épületek több évtizedig szerkezetileg korrektek. Bár ott is felmerültek olyan vélemények, hogy a legjobb lenne lebontani a lakótelepeket, a többszázezer lakás nem nélkülözhető részét képezte a lakásállománynak, így a megújítás útjait kezdték keresni. Épületbontásra statikai, vagy gazdaságossági okokból nem került sor, egyes – ritka – esetekben inkább városképi, illetve komfortnövelési okokból bontottak le egy-egy épületet, vagy bontottak vissza magasabb házakat alacsonyabbra. Az NDK lakótelepei többségükben energetikai szempontból meglehetősen pazarlók voltak, a távfűtés ott is egycsöves rendszereken jutott el a lakásokba, a hőszigetelés pedig gyakran hiányos volt. Az előre gyártott épületek gépészeti vezetékei, szerelvényei rendszerint gyorsan elhasználódtak, korszerűsítésük, felújításuk – alapvetően gazdaságossági szempontból – szükségesség vált.

Környezeti kérdések Az egykori NDK lakótelepei igen hasonlatosak voltak a magyarokhoz. Ez részben rohammunkában – tervteljesítés! – tervezett igénytelen, átgondolatlan környezeti megoldásokat, másrészt hasonlóan elnagyoltan, igénytelenül kivitelezett lakókörnyezetet eredményezett. Ott is jellemző volt, hogy csak a legalapvetőbb közösségi és kereskedelmi 21

létesítmények készültek el, ugyanakkor a földterületnek nem lévén értéke, nem törekedtek a terület sokszínű, gazdaságos kihasználására. Mindez a lakókörnyezet nagymértékű leromlását eredményezte, ami igen gyakran kiváltotta a munka – értelmes elfoglaltság - nélküli fiatalok vandalizmusát.

Szervezeti szempontok Németországban a lakásprivatizáció nem került napirendre. Az NDK-ban a lakótelepek nagy része dotált bérű állami – tanácsi – bérlakásként, vagy szövetkezeti lakásként épült, és a rendszerváltozás után – a nyugati országrészhez hasonlóan – a bérlakás-struktúra fennmaradt. Az egykori NDK-s IKV-k helyére a nyugati országrészben széles körben elterjedt „lakásépítő és fenntartó társaság” megoldását alkalmazták, amelyek nagyrészt általában önkormányzati tulajdonban vannak, de piaci alapon – magáncégként - működnek, költségalapon kalkulált – nyereségre csak kis mértékben törekvő – lakbérekkel. A szociális szempontokat az önkormányzat főként a rászoruló egyének támogatásával biztosítja.

Gazdasági háttér A német újraegyesítés után az igen különböző helyzetű országrészek különbségeinek csökkentésére a Szövetségi Kormány a tartományok közötti kiegyenlítési alapot hozott létre, amelybe a fejlett – nyugati – tartományok fizettek be, törvényben meghatározott, gazdasági körülményeiktől függő mértékben. Ebből az alapból – amelynek évi bevétele 10.000 milliárd forintra tehető – 1995-98. között jelentős mértékben részesültek a keleti tartományok lakótelepei – összesen csaknem egymillió lakással -, amelyen belül egy-egy évben a támogatás összege 6.000 milliárd forintnyi összegről 3.000 milliárd forintra csökkent. Ezen összegek több, mint háromnegyedét a közterületek megújítására fordították. Az épületek megújítása, korszerűsítése nagyrészt a lakástársaságok keretén belül, részben a piaci kölcsönök igénybevételével, részben önkormányzati támogatással történt, amelyek költségeit beépítették a lakbérekbe.

Az átfogó stratégia fő elemei A Németországban alkalmazott stratégia fő összetevői az alábbiak: 1. A lakóépületek megújítása •

Külső homlokzatok felújítása, hőszigetelése, zöldtető, stb.,

•

Belső vezetékek megújítása, gépészeti korszerűsítés, környezetbarát, energiatakarékos megoldások,

•

Bejárati fogadóterek újraalkotása,

•

Igény esetén komfortosítás (pl. liftek beépítése, lakások átalakítása, stb)

2. A lakókörnyezet újraalkotása •

Külső homlokzatok felújítása, hőszigetelése, zöldtető, stb.,

•

Belső vezetékek megújítása, gépészeti korszerűsítés, környezetbarát, energiatakarékos megoldások,

•

Bejárati fogadóterek újraalkotása, 22

•

Igény esetén komfortosítás (pl. liftek beépítése, lakások átalakítása, stb)

3. A funkcióvegyesség, a komfortosság növelése - a lakótelep továbbépítése •

A változatosság növelése a funkciók gazdagításával: bevásárlóközpontok, kisebb üzletek, kulturális létesítmények, lakóhelyi közösségi klubok, idősek háza.

•

Munkahelyteremtés

•

A kihasználatlan területrészek újrahasznosítása, a finanszírozás javítása érdekében is.

4. Kommunikáció és széleskörű részvétel a megvalósításért A megvalósíthatóság érdekében az érintettekkel való folyamatos párbeszéd szervezett, tervezett formáit alakították ki, a tervezés megkezdésétől fogva, biztosítva az érintetteknek a beleszólás nagymértékű lehetőségét. Ennek fő formái: •

Munkacsoportok, fórumok az egyes lakóegységekben a tennivalók meghatározására – helyi moderátorok (vitavezetők) képzése,

•

Irányító Bizottság az érintettek részvételével,

•

Lakótelepi Fórum

•

Információs pontok

•

Fokozott marketingmunka: A lakótelep kiváló lakóhely a fiatal, gyermekes családok számára

5. A fenntartható fejlődés biztosítása A fenntartható megújítás biztosítékául Németországban - az előzőek mellett - három szempont szolgált: 1. Egyedi, finanszírozható megoldások: ez azt jelenti, hogy az egyes elemek az adottságok és körülmények figyelembe vételével úgy kerültek megoldásra, hogy azok a fizetőképes kereslethez igazodjanak. Így pl. nem mindenhol azonos szinten végezték el az épületek megújítását, hiszen a komfortnövelő beruházások költségei a költségalapon kalkulált lakbért megemelték, ezek mértéke igazodott a bérlők - finanszírozható - igényeihez, de ide sorolható az is, hogy a közös udvarokon - az épület közelében - kialakított parkolóhelyek használatáért is gyakran havidíjat kell fizetni. 2. Megfelelő szervezeti háttér: Tekintettel arra, hogy Németországban a lakások csak elvétve kerültek privatizációra - rendszerint egész épületként -, meghatározó jelentőségűen mind a megújítás, mind a működtetés során az önkormányzati tulajdonban lévő lakástársaságok, amelyek az önkormányzati irányelveknek, és a lakossági fizetőképes igényeknek megfelelően nyereségérdekeltség nélkül, de piaci mechanizmusok szerint vesznek részt a rehabilitációban, illetve a működtetésben, a kisebb-nagyobb továbbfejlesztésekben is. 3. Szolid, környezettudatos megoldások: A műszaki-környezeti megoldások terén jellemző a viszonylag egyszerű, de megbízható minőségű, tartós anyagok, megoldások használata, tekintettel az ökológia szempontjaira is. Ennek megfelelően igyekeznek az eredetileg meglehetősen mereven, mértani formákkal tervezett környezetet természetközeli megoldásokkal - pl. természetközeli zöldfelületek, nagy kövek, mint jellegpontok, az esővíz-gazdálkodás szem előtt tartása - lazítani, oldani, viszonylag olcsón emberközelivé tenni. 23

4. Azonosságok és különbségek a német gyakorlathoz képest A Városközpont lakótelep tekintetében a (kelet)német kiinduló helyzethez képest azonosságok, előnyök, és hátrányok is kimutathatók.

Azonosságok Azonosságnak tekinthető az épületek műszaki állapota, minősége, a lakások komfortja, hőszigetelésének gyakori elégtelensége, az energiapazarló fűtés, az elavult gépészeti vezetékek. Hasonló a helyzet az épületek építészeti színvonalának hiányosságaiban, a bejárati terek rendezetlenségében, elhanyagoltságában. Szintén hasonlóságok mutathatók ki a rendezetlen parkolásban, a zöldfelületek elnagyolt, igénytelen kiépítettségében, fenntartási hiányaiban. Azonosság a rekreációs területek elégtelensége, megoldatlansága. Hasonló a monofunkcionalitás, az alvóváros jelleg, és az a tény is, hogy itt is találhatók olyan területek, amelyek a jelenleginél jobban kihasználhatók lehetnek, úgy, hogy egyben a lakótelep változatossága, komfortossága, funkciógazdagsága növekedjék.

Előnyök A csepeli városközpont jobb helyzetben van a korábbi keletnémet lakótelepeknél - és más hazaiaknál is - a szociális és egészségügyi intézmények, a kereskedelmi és kulturális létesítményekkel való ellátottság tekintetében. Kedvező, hogy Csepelen nem markáns az elvándorlás, a lakosság csökkenése, és a kedvezőtlen társadalmi folyamatok sem öltöttek egyelőre drasztikus formát. Előnyös, hogy a terület beépítése - a korábban elmaradt beruházások miatt - meglehetősen laza, számos lehetőség mutatkozik a racionálisabb területhasználat megteremtésére, a lakótelep továbbépítésére.

Hátrányok A lakótelep-rehabilitáció szempontjából hátrányos a lakásonkénti privatizációval kialakult tulajdonosi szerkezet, amely igen nehézzé teszi az épület-felújítás szervezhetőségét. Hátrányos a központi (és az önkormányzati) források szűkössége, a megfelelő állami szerepvállalás korlátozott volta.

24

5. A lakótelepek - a holnap attraktív városrészei Pl. Csepel-Városközpont (Esettanulmány, széles körben hasznosítható következtetésekkel és tanulságokkal) A Csepel-Városközpont lakótelep Budapest léptékében – mintegy 54 Ha-os kiterjedésével, 7070 lakásával - közepes nagyságúnak mondható. Csepel kerület számára azonban a lakótelep messze túlnő az összvárosi szempontból elfoglalt helyen, kitüntetett szereppel bír, két okból is: •

A lakótelep mintegy 20.000 lakosa Csepel 84.000 fős lakosságának csaknem egynegyedét teszi ki, és az egyébként 1990. óta folyamatosan – összességében 6-7 %-kal - csökkenő népességű kerületben egyáltalán nem mindegy, hogy a településrész egyik legnagyobb területegysége milyen életkörülményeket tud biztosítani lakóinak, milyen vonzerőt tud gyakorolni az ide költözni szándékozókra.

•

A lakótelep – tekintettel ara, hogy az egykori városközpont-rekonstrukciós akciók egyik elemeként jött létre – valóban Csepel Városközpontját alkotja, a történelmileg kialakult központ, a Szent Imre tér közvetlen szomszédságában található, illetve magában is foglalja azt. Megjelenése, arculata, színvonala ezért egész Csepel arculatának meghatározó jelentőségű eleme, főutcája egyben Csepel főutcája is, környezetének minősége, komfortosságai, szociális, kulturális és kereskedelmi, szolgáltató létesítményei Csepel lakóinak nagy része számára lényegesek.

Megállapítható ugyanakkor az is, hogy más városrészekhez, illetve a nemzetközi tapasztalatokhoz hasonlóan Csepelen is érzékelhetők a nagy paneles lakótelepekkel kapcsolatos ellenérzések a nem ott lakók részéről, ami a –sok tekintetben viszonylag jó helyzet megítélését is gyakran rontja. Igen jó a lakótelep megközelíthetősége. A gyorsvasút budapesti viszonylatban igen jó elérhetőséget biztosít Budapest más kerületei irányából, és a városközpont a kerületen belül is – értelemszerűen - a legjobban megközelíthető, elérhető helyek közé tartozik. A lakótelep az intézményi és műszaki infrastruktúrával is viszonylag jól ellátott. Elegendő mennyiségű általános és középiskola, orvosi rendelő, kulturális létesítmény áll rendelkezésre, összetételében sokszínű a kereskedelmi ellátottság is. Hiányosnak mondható ugyanakkor a szabadtéri szabadidő-eltöltés, a rekreáció választéka, súlyosan terheli a terület egy részét az átmenő forgalomból fakadó zaj- és légszennyezettség, átgondolatlanul telepítettek, alacsony színvonalúak a zöldfelületek, közparkok, játszóterek, megoldatlan a lakóhelyi parkolás, és a kor igényeitől elmarad az épített környezet egyéb elemeinek, pl. a burkolatoknak, az épületek közvetlen környezetének, a bejárati területeknek, a házak építészeti-esztétikai színvonala. Kritikán aluli a közterületek színvonala, a különféle közterületi, vagy ahhoz közvetlenül kapcsolódó kereskedelmi egységek kialakítása, rendezettsége. A tapasztalható elhanyagoltság, gazdátlanság – részben a monotóniából is fakadóan – további rongálásokat gerjeszt, ami a terület további romlását idézi elő.

25

Mindebből fakadóan a terület presztízse, vonzereje lassan romlik, egyre kevésbé felel meg az igényesebb társadalmi rétegeknek, vagy a gyermekes családoknak, ami a társadalmi összetétel lassú romlását vonja maga után. Erre utal az a többfelé idézett adat is, amely szerint CsepelVárosközpont azok közé a lakótelepek közé tartozik Budapesten, ahol a befizetetlen közüzemi díjak és lakbérhátralékok a legmagasabb összegűek. Az összességében nem nagyon rossz, de egyre romló tendenciák megakadályozását, megfordítását, egyben egész Csepel vonzerejének javítását szolgálhatná eszközként a Csepel Városközpont lakótelep-rehabilitációjának megindítása.

A lakótelep-rehabilitáció legfontosabb összetevői CsepelVárosközpontban; javaslatok az Önkormányzat szerepvállalására A helyzet elemzése alapján leszögezhető, hogy a változó viszonyok között a versenyképesség megőrzése Csepel-Városközpont esetében is olyan szempont, amelyet az Önkormányzatnak prioritásként kell tekinteni. Megtartása, fokozatos növelése rövid, közép- és hosszú távon egyaránt összehangolt lépéseket, cselekvéseket igényel, mind az Önkormányzat, mind annak különféle szervei és szervezetei, mind a magángazdaság szereplői, mind pedig az ott élők részéről. A már bevált nemzetközi gyakorlat alapján, az eltérések és azonosságok, a helyi sajátosságok figyelembe vételével a lakótelep rehabilitációjának legfontosabb összetevőire, azok feladatmegosztására az alábbiak javasolhatók:

A lakóépületek korszerűsítése Csepel-Városközpont lakóépületei - a lakótelepek nagy részéhez hasonlóan - többféle típushoz tartoznak, beavatkozási igényeik is részben különbözők. Tekintettel arra, hogy a lakások nagy része - 80-90 %-a - magántulajdonban van, és a társasházi közösségeken belül a fontosabb fejlesztések eldöntése - a jogszabályi környezetből is fakadóan - igen nehézkes, kívülről pedig csak igen nehezen, nagyfokú belső támogatás mellett szervezhető, javasolható, hogy a lakóépületek érdemi megújítása a tulajdonosi közösség feladata maradjon. A megújulás előremozdítása érdekében a közhatalmat képviselő Önkormányzat, illetve illetékes szervei adjanak fokozott támogatást az ilyen irányú belső kezdeményezéseknek. Ennek keretében indokolt, hogy az Önkormányzat segítse az információáramlást a megvalósítás lehetőségei, az igénybe vehető források, műszaki megoldások, stb. terén. A tulajdonában lévő bérlakások tulajdonosaként legyen kezdeményező, és minden esetben vállaljon rész a megvalósításban. Így pl. a társasház-felújítási pályázatok esetében bizonyos mértékig vállaljon kötelezettséget az ilyen irányú kezdeményezések több éven át kiszámítható módon érvényesülő kiemelt támogatására, esetleg - megfelelő biztosítékok, pl. jelzálog bejegyzése esetén - egyes szociálisan hátrányos helyzetű lakót terheinek részleges átvállalására, garancianyújtásra hitelfelvétel esetén. Érdemes továbbá szerepet vállalnia a lakóházakat érintő városépítési lehetőségek feltárásában, tervezésében, a közterületek, a városkép rendezettségéhez tartozó elemek megvalósításában, pl. egységes, esztétikus bejárati megoldások létrehozásával, egységes tervek készíttetésével az egyéni kezdeményezésű loggia-üvegezések megoldásához, stb.

26

A közterületek megújítása A lakótelep-rehabilitáció keretében a versenyképesség javításának, a kellemes lakókörnyezet kialakításának igen lényeges, a lakóházak minőségével egyenrangú összetevője a közös területek megújítása, a lakossági igényeknek megfelelő, rendezett, időtállóan színvonalas kialakítása, úgy, hogy az a funkcionális, esztétikai, ökológiai és gazdaságossági követelményeket is kielégítse. Ezen belül lényeges szerepe van a lakókertek, lakóudvarok kialakításának, a parkoló felületek, játszókertek, szabadidős és sportterületek, közkertek megoldásának, az egyedi jellegzetességet tükröző elemeknek. Tekintettel arra, hogy a lakótelepek szabad területeinek tervezése és megvalósítása eredetileg igen gyakran elnagyolt, sematikus volt, az azóta eltelt időszak változásait nem követte, fenntartásuk pedig szintén nélkülözte a szükséges forrásokat, gyakran teljes újraértékelésük és tervezésük szükséges, a jelenlegi, és várható társadalmi igények, szükségletek figyelembe vételével. Tekintettel arra, hogy ezek a területek nagyrészt a Kerületi Önkormányzat - kisebb, de nem elhanyagolható részben a Fővárosi Önkormányzat - tulajdonában vannak, megújításuk egyértelműen közfeladat, amit közösségi forrásokból kell finanszírozni. A lakossági részvétel ezen belül a tervezésben való részvételben, illetve - egyes kisebb esetekben - a közösségi munkavégzésben nyilvánulhat meg. A közterületek megújításában együttműködésre van szükség a Kerületi és a Fővárosi Önkormányzatok között egyrészt tulajdonostársként, másrészt a közcélú finanszírozásban is, a kerületi források mellett pl. a fővárosi városrehabilitációs alap egy részének ilyen célra való felhasználásával, pályázati úton. A közterületek megújítása forrásaként szerepelhetnek továbbá a kihasználatlan önkormányzati területek hasznosításából származó bevételek is.

A funkció-változatosság, a komfort növelése - a lakótelep továbbépítése Tekintettel a Csepel-Városközpont lakótelep frekventált fekvésére, ugyanakkor a Kossuth Lajos u. menti beépítés módjára, ahol a lakóházak által közrefogottan igen terjengős, földszintes épületek találhatók meglehetősen sok kihasználatlan területtel, a funkcióváltozatosság megteremtése, új, többszintes épületek építésének lehetősége igen jelentős fejlesztési potenciált jelent, ami egyúttal - a bevételek visszaforgatása esetén - forrásokat eredményezhet a közös feladatok megvalósításához is. A lakótelep ilyen irányú továbbépítése - amely a kedvezőbb városképi megjelenés, és a gazdasági előnyök mellett a lakossági igényeket kielégítő szolgáltatások, a vásárlási és szabadidő-eltöltési lehetőségek gazdagításával a terület komfortjának növelését is eredményezi - rendkívül fontos eleme a rehabilitációnak, a versenyképesség növelésének. Tekintettel a fentiekre ezek előkészítése és megvalósításának szervezése, irányítása szintén kerületi önkormányzati feladat, amelyet célszerűen a kerületi kompetenciába tartozó vagyongazdálkodási társaság útján indokolt megvalósítani. Az előkészítés során - tekintettel arra, hogy helyi társadalmi igények kielégítéséről van szó - a tervezésbe alapvetően be kell vonni a lakosságot, illetve - a magánberuházásként való megvalósíthatóság érdekében - a helyi gazdaság szereplőit, és a potenciális beruházói kört is.

Kommunikáció az együttműködésért A korábbiakból kitűnik, hogy a rehabilitáció sok társadalmi szereplő, és ezek csoportjai együttműködését kívánja meg. Ennek megfelelően a folyamat kulcskérdése az, hogy az egyes

27

szereplői csoportok érdekei minél nagyobb mértékben egybeessenek, e nélkül ugyanis a folyamat - az ellentétes érdekek kioltják egymást - megáll, illetve el sem indul. Az érdekharmonizáció alapvető eszköze a szervezett és céltudatos kommunikáció a résztvevők között, amelyet a folyamat egész időszakában, többféle, az adott munkafázis, és az adott csoportok számára megfelelő módon kialakítva fenn kell tartani. A szervezett, az illetékességi köröket figyelembe vevő munkafolyamat számára az alábbi elemek javasolhatók. Csepel-Városközpont Irányító Bizottság A Bizottság a közcélú beavatkozásokat meghatározó, a végrehajtást értékelő, a koordinációt kerületi szinten biztosító operatív szervezet. Javasolt tagjai: •

Illetékes politikusok: alpolgármester, kompetens bizottsági elnökök, stb. (3-4 fő)

•

Illetékes tisztviselők: főépítész, beruházási és szociális irodavezetők, stb. (3-4 fő)

•

A megvalósító szervezet(ek) vezetői (3-4 fő)

•

Állandó és eseti meghívottak, szakértők (3-4 fő)

Lakóhelyi műhelymunka A lakóhelyi műhelymunka az adott területrész tervezésével összefüggően, az ott élők igényeit, elvárásait tisztázó műhelymegbeszéléseket jelenti, a vázlatterv szintjén, biztosítva azt, hogy az alkalmazott megoldások minél inkább a lakossági igényeknek megfelelően kerüljenek megtervezésre. A műhelymegbeszéléseket a tervezők részvételével, független moderátorral indokolt lefolytatni, ügyelve arra, hogy az érintett lakossági rétegek képviselete biztosított legyen (gyakran kimaradnak a tudatos szervezés nélkül a gyerekek, fiatalok, és gyakran szem elől tévesztésre kerülnek a nők szempontjai is). Városközpont Fórum A csepeli Városközpont Fórum a széleskörű rehabilitációs nyilvánossági munka, kommunikáció egyik legfontosabb eleme. Lényege egy olyan széleskörű kerekasztal kialakítása, amely a résztvevők széles körének biztosítja a szervezett részvételt a közös tervek (nem csak műszaki értelemben) alakításában, ugyanakkor nyilvános rendezvényként bárki számára lehetővé teszi ugyanezt. A sajtó részvétele biztosítja a nyilvánosságot, a független moderátor pedig az elfogulatlanságot. A csepeli Városközpont Fórum évente 2-4 alkalommal ülésezik, szervezési sémája, résztvevői köre az alábbi:

28

Moderátor

Önkorm. Vezetõk

Megvalósító szervezetek

Önkorm. Hivatal

Gazdaság

Sajtó Intézmények

Politikai pártok

Civil szervezetek

Ifjuság

Közös képviselõk

Közönség

Ismertető kiadványok Tekintettel arra, hogy a rehabilitáció hosszantartó és összetett folyamata széles körök folyamatos, illetve eseti részvételét igényli, indokolt, hogy a fontosabb elfogadott tervek az érdeklődő, de a folyamatban közvetlenül részt nem vevő (potenciális) szereplők számára rendszeresen (pl. évente) aktualizált ismertető kiadványok készüljenek, idegen nyelvű változatban is, amelyek népszerűsítő stílusban tájékoztatnak a körülményekről, az eddigi döntésekről, tervekről, a megvalósult elemekről, és a hátralévő feladatokról. A kiadvány egyúttal a beruházói érdeklődés felkeltését, megalapozását is szolgálja. Helyi sajtó A helyi sajtó szerepe elsődlegesen a csepeli lakosság tájékoztatását, információcseréjét szolgálja, így szerepe, rendszeres közreműködése a rehabilitáció egész folyamatában nélkülözhetetlen. Elsődlegesen a kerületi ingyenújság adhat biztosíthatja a rendszeres információcserét, de a Csepp TV is hírt kell adjon az egyes fontosabb eseményekről, illetve telefonos kerekasztal-fórumok formájában (ld. Kapu a jövőbe) az interaktív kommunikáció eszközeként is fontos szerepet kaphat. Információs központ A széleskörű, állandósított információterítés érdekében javasolható rehabilitációs információs központ felállítása, amely naprakész tájékoztatást tud adni az érdeklődők – főként az ott élők számára a helyzet állásáról, a különféle felmerülő ügyekkel kapcsolatos illetékesekről, nevekről, telefonszámokról, kiadványokról, tervekről, stb. Az információs központ működhet pl. az Ügyfélszolgálati Irodán belül, vagy a megvalósítással foglalkozó szervezet keretein belül is.

29

Javaslat a továbblépés első elemeire A továbblépés első elemeit – a politikai elhatározást követően – a tervezési, szervezeti és finanszírozási lépések jelentik. Tekintetbe véve azt, hogy az első egy év bizonyosan a felkészülés, a tervezés, a kommunikáció-indítás, és a kísérletek jegyében kell elteljen, az egyes elemekre az alábbi javaslatok tehetők.

Tervezés a versenyképességért A műszaki tervezés módja A területre megindított szabályozási terv készítés keretein belül, vagy azzal párhuzamosan és összehangoltan: •

módot kell nyitni arra, hogy a lakosság, és a többi érintett is alakíthassa a terv tartalmát,

•

a tervekből kiderüljenek az építési, átépítési, ingatlanfejlesztési és -hasznosítási lehetőségek,

•

foglalkozni kell a kívánatos városképi, városesztétikai megjelenési szempontokkal, valamint

•

a környezetrendezés átfogó összetevőivel is.

A széles körben elfogadott átfogó terv – városépítési vezérterv – alapján születhet meg a szükséges szabályozási tervrendszer, valamint készülhetnek – szintén az érintetteket bevonó nyilvánossági munka keretében – az egyes részletekre vonatkozó megvalósítási tervek. Mindezek keretében két szempont az, amely különösen figyelmet érdemel a szokásoshoz képest: •

A terveknek a résztvevői igények szerinti alakítása, fokozott részvételi munkája, és

•

a megvalósítási, megvalósíthatósági szempontok figyelembe vétele, amely esetünkben a finanszírozhatóságot, és a részekre oszthatóságot, kisebb egységekben való, ütemezett megvalósíthatóságot jelenti. Az első évben a legfontosabb tervezési feladat e vezérterv kialakítása, a továbblépés elemeinek meghatározásával. Bizalomerősítő lépésként igen eredményes lehet néhány régóta húzódó, kisebb költséggel orvosolható lakossági panasz gyors orvoslása. Participáció, közönségkapcsolatok A participáció, a társadalmi részvétel alapvető fontosságú a folyamat legelejétől fogva. Ennek terepét a készülő vezérterv kell jelentse, olyan módon, hogy a tervbe foglalandó tartalmi elemekkel kapcsolatosan tudható meg legegyszerűbben az, hogy miként célszerű az egyes területegységek sorsát meghatározni. Tekintettel arra, hogy a városközpont lakótelep egyben Csepel központja is, a participációnak olyan módját kell kialakítani, amely alkalmat teremt – a tervezés haladásának megfelelően •

a kerület egész lakossága,

•

a városközpont lakótelepen élők, működők, ott beruházni szándékozók, és

•

az egyes kisebb területrészek – pl. lakóudvarok körüli házak – lakóinak

30

beleszólására, részvételére. Az első évben javasolt az Irányító Bizottság felállítása, és két-három Városközpont Fórum ülés megszervezése, a városközponti rehabilitáció egésze, és a készülő vezérterv legfontosabb célkitűzéseinek közös meghatározására.

A szervezeti alapok megteremtése A rehabilitációs folyamat szervezésének kulcseleme az operatív és koordinációs, szervező, előkészítő munkát végző szervezeti egység, amelynek munkája a Polgármesteri Hivatal szokásos működési rendjében – hazai és nemzetközi tapasztalatok szerint – gyakorlatilag lehetetlen. Ennek megfelelően javasolható, hogy az előkészítő-lebonyolító szervezet az Önkormányzat hatáskörében, de a Hivatal rendjébe nem betagozódva kerüljön létrehozásra, az összességében non-profit jelleg mellett a gazdasági társaságok működési szabályainak figyelembe vételével. Javasolható a szervezet keretében fiatal, dinamikus, rugalmas, lehetőleg számítógéphez értő, legalább egy idegen nyelvet beszélő munkatársak alkalmazása. Az első évben kísérleti jelleggel javasolható a CSEVAK Kft-n belül max. három fős – vezető, beosztott, adminisztráció – Városközponti Rehabilitációs Programiroda felállítása, azzal, hogy a további működés rendjéről a tapasztalatok értékelése után legalább egy év múlva születik döntés.

Finanszírozás A rehabilitációs folyamat finanszírozása ma a sajátos viszonyok miatt hosszú időre kitekintően nem határozható meg részletesen. Alapvetően az alábbi források jöhetnek számításba (a teljesség igénye nélkül): Nemzetközi támogatások – egyes, főként tervezési, szervezési részterületekhez, pályázati alapon (ehhez a folyamatban lévő EU Projekt jó hivatkozást, előzményt jelent), Kormányzati támogatások – jelenleg leginkább a társasházi közösségek számára, energetikai korszerűsítés céljára, illetve lakásépítés és lakásvásárlás céljára, továbbá – újabban – önkormányzati bérlakások építésére, szintén pályázati alapon. Fővárosi támogatások: itt a rehabilitációs alaphoz benyújtható pályázatok kerülhetnek szóba, egyelőre kísérleti jelleggel (politikai döntés még nincs), főként a közterületek megújításához. Kerületi önkormányzati költségvetés: innen finanszírozható a kísérlet első éve, a további tevékenység keretében a kísérlet időszakában felmérve – és lehetőség szerint elindítva – az egyes források elérhetőségét, valamint a finanszírozás itt fel nem sorolt egyéb forrásait. A továbbiakban a költségvetési forrásoknak – lehetőség szerint más forrásokkal kiegészítve – elsődlegesen a közterületek rendbetételét kell szolgálnia, és indokolt a magánberuházások előkészítését – pl. terület kiürítése, megszerzése – is innen finanszírozni, visszatérítendő jelleggel, megelőlegezve a visszaforgatható bevételeket. Lakossági források: a hipotézisek szerint meglehetősen szerényen állnak rendelkezésre. Számításba vehetők a lakóépületek felújítása során, mértéküket, konstrukciójukat a kísérlet során kell kialakítani. Privát beruházói források: a terület adottságai miatt jelentős mértékben figyelembe vehetők, elsősorban a funkciógazdagság megteremtése, a munkahelyteremtés, a kereskedelmi, szolgáltató, irodai stb. létesítmények megteremtésében. A tapasztalatok szerint gyakran olyan módon is felhasználhatók, hogy az építés lehetőségéért – más előnyök mellett – közcélú többletberuházásokat hajtanak végre, pl. egyes közterületek rendbetételével. 31

Szponzorok: kisebb mértékben számításba vehetők, pl. kiadványok, ismertető brosúrák készítésénél, kiállítások, események szervezésében. Javasolható a támogatási rendszer címeinek kialakítása („a Csepel-Városközpont Rehabilitáció Arany Fokozatú Támogatója”). Alapítványok, civil szervezetek: forrásként legtöbbször munkaerejük, szervezőkészségük, kapcsolatrendszerük használható fel, ami viszont a sok szervezési és részvételi munkát igénylő folyamatban igen hasznos lehet. A finanszírozást az első évben alapvetően a Kerületi Önkormányzat költségvetéséből lehet megoldani. A szükséges fedezet mintegy 25-35 millió forintra tehető, ide értve a tervezés, a szervezés (Programiroda), és a kommunikáció költségeit, a különféle felmerülő szakértői díjakat is. Szükséges továbbá, hogy a jelentkező pályázatokon való részvételhez szükséges önrész fedezete adott esetben gyorsan rendelkezésre álljon. Az első év eltelte nyomán, a tapasztalatok figyelembe vételével indokolt a továbblépés finanszírozási modelljének kialakítása.

32

6. Ajánlások a Fővárosi Önkormányzat számára A Fővárosi Önkormányzat feladatai a lakótelepek rehabilitációjában négy, egymástól jól megkülönböztethető tevékenységsorral foglalhatók össze, szem előtt tartva azt a tényt, hogy mivel a nagy lakótelepek rehabilitációja Budapest lakóterületi rehabilitációjának integráns részét képezi - fontos, hogy a Közgyűlés határozatot hozzon – a rehabilitációs koncepcióra vonatkozó határozathoz hasonlóan, vagy annak módosításával – a lakótelep-rehabilitációban való fővárosi részvétel módjáról, eljárásáról. 1.

Tekintettel arra, hogy a Főváros a nagy lakótelepek jelentős részén ingatlanok, illetve főútvonalak tulajdonosa, amelyek sorsa jelentősen befolyásolhatja az adott lakótelepek rehabilitációját, szükséges, hogy a Fővárosi Önkormányzat a kerületi önkormányzat kezdeményezése esetén fokozott mértékben működjön együtt az adott kerülettel a fővárosi ingatlanok összehangolt, a Főváros, illetve a kerületi rehabilitációs projekt céljait egyaránt szolgáló hasznosításában, fejlesztésében, továbbá a szükséges fővárosi közterület-rendezési, vagy infrastruktúra-fejlesztési beruházások elvégzésében.

2.

Mivel a lakótelep-rehabilitáció legfontosabb, nem üzleti típusú, tehát gazdasági szempontból rentábilissá nem tehető tevékenységsorát a közterületek megújítása jelenti, indokolt, hogy az e téren megnyilvánuló kerületi aktivitásokat – elsődlegesen azon lakótelepek esetében, amelyek egyben Budapest városszerkezetében is kerületi, vagy városrészi központi szerepet töltenek be – a Fővárosi Rehabilitációs Alaphoz kezdetben kísérleti jelleggel, később – a kísérlet sikeressége esetén - állandósítva lakótelepi közterület-rehabilitációs projektekkel is mód nyíljon pályázatot benyújtani. Tekintettel arra, hogy Budapesten a lakótelep-rehabilitációs projektszervezési tapasztalatok meglehetősen szerények, és esetlegesek, javasolható, hogy nemzetközi kapcsolatait is felhasználva a Fővárosi Önkormányzat biztosítson térítésmentes előzetes tanácsadást a pályázni kívánó kerületek számára, a pályázat beadását megelőző két-három napos felkészítő tréning, és projektfejlesztési tanácsadás formájában, célszerűen német szakértők bevonásával. Ez a tréning a pályázati anyag befogadásának feltételéül kötelező jellegű lehetne, biztosítva a pályázatok minőségét.

3.

Tekintettel a lakótelepeken kialakult helyzetre, és a lakótelepek továbbfejlesztésével kapcsolatos német tapasztalatokra, javasolt, hogy – egyes lakótelep-rehabilitációra készülő kerületek ilyen területeinek várostervezési tanulmánytervezése és hatásvizsgálata keretében - kerüljön megvizsgálásra, hogy a BVKSZ 35. § (4) bekezdésében foglalt, a lakótelepeken új lakóépületek elhelyezésére vonatkozó kategorikus tiltás enyhítése indokolt, és szükséges-e.

4.

Javasolható végül, hogy az ilyen irányú információk megszerzése, és továbbterjesztése érdekében a Fővárosi Önkormányzat továbbra is támogasson a lakótelep-rehabilitációval kapcsolatos, a továbbfejlesztés konkrét eseteit feltáró EU-projekteket, pl. az INTERREG IIIB program keretében, a külföldi partnerek mellett célszerűen az érintett kerületekkel együttműködve.

33

Impresszum Jelen tanulmányt a Fővárosi Önkormányzat Főpolgármesteri Hivatala Főépítészi Irodájának kutatási megbízásából a Studio Metropolitana Urbanisztikai Kutató Központ Kht. készítette. A tanulmány elkészítésénél felhasználásra kerültek a •

Budapest lakótelepeinek városépítési elemzése (BUVÁTI, 1987.) c. tanulmány, a

•

a német Institut für Raumentwicklung und Strukturplanung (IRS) által szervezett, és az EU INTERREG II C CADSES programja által támogatott „Grosswohnsiedlungen attraktive Stadtteile für morgen” (Nagy lakótelepek - a holnap attraktív városrészei) projekt eredményei,

•

az IRS „Eine Zukunft für die Plattenbausiedlungen” című kiadványának, továbbá

•

a Berlin Szenátusával együttműködésben, a Városkutatás Kft. közreműködésével 2000. októberében megrendezett szeminárium eredményei.

Szerkesztette: Ongjerth Richárd A témával kapcsolatos további információk a Studio Metropolitana Kht-nál kaphatók: Studio Metropolitana Urbanisztikai Kutató Központ Kht 1052 Budapest V. Városház u. 9-11. IV. em. 10. Tel./fax: 06-1/266-8973 e-mail: [email protected]

34