ELSŐ FEJEZET A múzeumok szórakoztató jellege: gondolatok a múzeum és a látogatók bonyolult kapcsolatrendszeréről Filip Cremers Museum van de Speelkaart, Tournhout, Belgium 1.1. Bevezető Blaise Pascal (1623-1662), a francia filozófus és tudós egyszer így nyilatkozott: „az ember maga teremti meg saját nyomorúságát, mert egyből nyughatatlan lesz, ha nem mozdulhat ki a szobából” (Pensées, 143). Ez az állítás nyilvánvalóan egy dolgot jelent: az ember folyton figyelemelterelést, más utakat keres; háborúzik, kártyázik vagy labdát kerget. Néha úgy dönt, hogy múzeumba látogat. A múzeumokat gyakran kárhoztatják, amiért nincsenek igazán oda a látogatókért. Inkább önelégült elszigeteltségbe burkolóznak, mintha csak egy maréknyi szakemberért vagy saját személyzetükért léteznének. De még akkor is, amikor a múzeumok kitárják kapuikat, hogy közismertségre tegyenek szert, a lakosság nagy részét ez nem érdekli.1 E magatartásnak egyik oka a múzeum és tárgyai közötti furcsa viszonyban keresendő. A múzeum eltávolítja a tárgyakat eredeti környezetükből, és egy feltételezhetően semleges helyen elszigeteli őket. Mivel ezek a tárgyak többé nem egyértelműek, szükséges megmagyarázni őket. Ez időnként igen nehéz feladat, hiszen gyakran hosszas és unalmas magyarázó szöveggel akarjuk felkelteni az emberek érdeklődését. A múzeumok világszerte egyre fontosabbá váló közművelődési küldetése tükrében a múzeum és látogatói viszonyát érintő kérdéseket fogom körbejárni. Elsőként a tárgyak muzeológiai megközelítését tárom fel. Képesek a múzeumok – mint elidegenedett és érthetetlen tárgyak gyűjtői - előnytelen pozíciójukat előnnyé változtatni? Tényleg olyan fontosak a tárgyak, mint azt általában gondolják? A filozófus G.W. Leibniz előállt egy olyan módszerrel, amellyel a múzeumot a szélesebb közönség számára is kívánatossá lehet tenni. És végül, mi a helyzet a gyermekekkel – a gyakran rendetlen, viszkető ujjú látogatókkal? Megengedhető, hogy bármihez hozzányúljanak az egyedi tanulási élmény érdekében?
1.2. Az eredeti tárgy Egy múzeumban elhelyezett tárgy többé nem része eredeti környezetének és elveszti eredeti funkcióját. Ráadásul gyakran sérült vagy hiányos, néha nem is tudjuk igazán, hogy micsoda. A tárgyakat a szó szoros értelmében üveg mögé zárjuk, elszigeteljük. A kárpitok ugyan még mindig a falakat borítják, de nem azét a kastélyét, ahová eredetileg tervezték. Többé nem a gazdagság bizonyítéka, vagy a tulajdonosának ízlését tükröző tárgy, nem hadizsákmány és nem azért van, hogy védjen a hideg ellen. Ha egy tárgyat eredeti környezetéből egy másikba helyezünk, azonnal megváltoztatjuk funkcióját is, ami azt a problémát veti fel, hogyan is magyarázzuk el eredeti környezetét és funkcióját. Még az in situ tárgyakkal rendelkező múzeumoknak is szembe kell nézniük ezekkel a problémákkal. Bányászati múzeumok, például, ki tudnak állítani felszín feletti eszközöket (nem minden nehézség nélkül), de ritkán, vagy éppen soha nem engedhetnek be látogatót a felszín alatti járatokba. Akkor mi is marad, ha a múzeum nem mutathatja be gyűjteményének legalapvetőbb elemeit? Korábbi templomok vallásos tárgyú gyűjteményei valószínűleg megfelelő környezetben vannak kiállítva, de a világi látogató nem biztos, hogy különbséget tud tenni szent és angyal között. Egy történelmi épület faszerkezetű lépcsőit ugyan megőrizték és a tűzoltósággal folytatott tüzes tárgyalások árán be is tudják mutatni a látogatóknak, de csak úgy, hogy ellátták a szükséges vészkijáratokkal, tűzoltókészülékekkel és beton tartóoszlopokkal. 1
Az Európai Unió egyik felmérése rávilágított arra, hogy a kilenc vizsgált ország közül csak egyben látogat a lakosság több mint 50%-a évente legalább egyszer múzeumba (Dánia 55%), ugyanakkor Spanyolországban és Olaszországban ez az arány kevesebb mint 30%; Franciaországban, Hollandiában és Nagy-Britanniában 30-40%, Finnországban és Belgiumban 40-50%. Ezek a számadatok nem mindig frissek vagy pontosak: például a spanyol adatok 1990-ből, a belgák 1998-ból származnak, de Belgium nyilvántartása nem olyan precíz, mint amilyet Hollandiában vezetnek. Ami lényeges, az nem az adatok pontossága, hanem azok jelzésértéke: az európaiak többsége egyáltalán nem jár múzeumba, és a „legalább egyszer” sokszor „csak egyetlen” alkalmat jelent (Forrás: Európai Kulturális Statisztika, 2000)
A múzeumba bekerült töredékek értéke mindezért megnövekszik. A másik oldalról közelítve a dolgot, még az olcsó és összetákolt háztartási eszközök is értékesek lesznek, ha üvegvitrinbe helyezik őket. Maga az, hogy bekerülnek a múzeum gyűjteményébe, jelentőséget tulajdonít nekik. Ez az a jelenség, ami a laikust megerősíti abbéli hitében, nem is alaptalanul, hogy a legjobb mindent összegyűjteni és gondolkozzon el az ember, mielőtt valamit is kidobna. Marcel Duchamp (1887-1968) már bebizonyította, hogy az emberek ámulattal csodálják a pisszoárt, ha az egy múzeum kiállításában szerepel. Azonban a muzeológiai érték is relatív. Sok olyan tárgy, amely véletlenül került múzeumba, akár el is tűnhetett volna vagy éppen más tárgy is lehetne. A tárgyak nagy többsége el se jut a múzeumig. A válogatás folyamata lehet világosan megfogalmazott és megokolt, de a valóságban egyéb, sokkal meghatározóbb tényezők az elsődlegesek, amelyek a múzeum tudatos választását másodlagossá tehetik. Ha egy tárgy megmarad és piacra kerül, a múzeum költségvetésén múlik, meg tudja-e vásárolni. Ugyanakkor a ma múzeumi szakemberei másként értékelhetnek egy tárgyak mint elődeik vagy a mi őseink. A 19. századi Egyiptomban, például, a mozdonyvezetők múmiákkal fűtötték mozdonyaikat; manapság főműsoridőbe kerül a hír, hogy valaki múmiát talált. Azzal megindokolhatjuk ugyan, hogy gyakorlati okok miatt került sor erre a gondatlanságra, hiszen akkor nem volt könnyű üzemanyaghoz jutni, a múmiák „valós” értékét nem ismerték fel. Ez azonban azt sugallja, hogy a tárgyak értéke se nem meghatározott, se nemállandó, sőt mi több, az egyedi tárgyak nem is mindig olyan egyediek. A kínai vezér Mao Ce-Tung (1893-1976) szülőháza karrierje csúcsán vált múzeummá, és évente hárommillióan látogattak el szülőfalujába. Hogy meg tudjanak bírkózni e nagy látogatói létszámmal, kisebb csoportoknak tartottak tárlatvezetést. Ugyanakkor a házat magát is átalakították: „A múzeumot két, egymással megegyező részre osztották: minden kiállított tárgyról másolat készült, így több látogatói csoportot tudtak körbevezetni ugyanazon idő alatt.” (Leys 1976, 115). A forradalmi Kínában ez a múzeum maximális befogadóképességét produkálta; a hitelesség már nem számított, mivel a tárgyak másolatai is megfeleltek a célnak. Ha a hitelesség már nem lényeges többé, csak egy kis lépés választ el attól, hogy a tárgyakat feljavítsák és selejtezzék. Gondolkodás nélkül kidobhatnak tárgyakat például, ha bizonyos személyek kegyvesztettek lesznek. Kínában és a Szovjetunióban a politikai hatalom keze elért a múzeumi szekrényekig is. Ahogy a politikai irányzatok változtak úgy retusáltak fotókat, égettek fel levéltárakat és döntöttek le szobrokat. A berlini fal leomlása (1989) radikális változásokat hozott a volt NDK kormányzásában, de csak azután, hogy a régi tisztogatómódszerek még utoljára szerephez jutottak. Ekkor egész gyűjtemények tűntek el vagy vesztek szem elől. A nyugati múzeumok mindig is nagy hangsúlyt fektettek a hitelességre és az egyediségre. Inkább a „valódi” tárgyat, mint annak másolatait igyekeznek bemutatni. Ez a nemes elképzelés azonban nem mindig találkozik a mindennapok gyakorlatával. Sok tárgynál az egyediség másodlagos jelentőségű: rengeteg használati eszköz, gép, emléktárgy, játék, bogár és maszk létezik és egy példány elég ahhoz, hogy az összes hasonló tárgyat képviselje. Ugyanakkkor, hogy miért az a bizonyos tárgy kerül a múzeumba, teljességgel a véletlenen is múlhat. Más szempontból, a másolatok néha jobbak az eredetinél. Az embertani bemutatókat manapság jobbára másolatokból állítják össze, mivel a koponyatöredékek túl értékesek ahhoz, hogy ide-oda szállítsák őket. A kutatást, a közművelődést, valamint vándorkiállításon történő bemutatót is segíti, ha több másolat is készül. A modern technológiának köszönhetően fotókat és rajzokat majdnem tökéletesen lehet reprodukálni. Ha már egyszer ki van állítva, még a szakembereknek sem könnyű megállapítani, eredetiek-e vagy másolatok. Vannak persze olyan esetek, amikor a hitelességnek van fő jelentősége, mint a festmények, vallásos tárgyak vagy természetfeletti erővel felruházott tárgyak esetében. Az eredetiség maga egy korlátolt fogalom – ami a restaurálási munka során válik igazán világossá. Kiegészítsük-e a töredékeket és romokat, és ha igen, hogyan? Mi a helyzet a tárgy használatát és a használat során képződött változásokat jelző nyomokkal? A restaurátor kreatív és ésszerű megoldásokat kínál ezekre a problémákra. Mégis lehetetlen a tárgyat eredeti, „tiszta” állapotába visszaállítani. Egy tárgyat mindig használtak valamikor és érte sérülés, ezért az „eredeti” nem egyenlő a „legeredetibb formával”, hanem azt az állapotot jelenti, amelyben egy adott időben rátaláltak. Az elhasználódás és a hibák a tárgyat még értékesebbé teszik, annak történetét hordozzák magukban. Az eredetiség kérdése még a másolatokat is érintheti – egy muzeológusnak eszébe sem jutna egy antik görög darab római kori másolatát kihajítani. A másolatoknak és reprodukcióknak még egy előnye van: a múzeumi boltban el lehet őket adni. A múzeum igazi demokratikus értelmében a látogatók megalapozhatják saját gyűjteményeiket vagy otthonuk melegében tanulmányozhatják a Rosetta-követ. A számítógép még szélesebbre tárja a kapukat, mert lehetővé teszi, hogy az ember önállóan és alaposan tanulmányozhasson egy tárgyat, még annak a belsejét is, amely a régi múzeumi felszereltség mellett nem volt elképzelhető. Ez persze egy érzékeny, de fontos vitára adhat okot: a virtuális kontra tényleges látogatás értékéről,
2
különösen annak a bizarr látomásnak a tükrében, amelyben az embereket jobban érdekli a számítógép képernyője, mint a mellette lévő eredeti tárgy.
1.3. A tárgy és magyarázata Mit tartalmaz a kiállítás? Mi tesz bizonyos tárgyakat kiállításra érdemessé? A válogatás kritériumai nem magában a tárgyban rejlenek, hanem abban, hogy mit ér, mennyire hiteles, milyen állapotban van és mennyire példaértékű. A tárgy magánál többet mutat: utal szokásokra, történelemre és kultúrára. Kikövetkeztethető belőle az a gyakran már nem is létező környezet, amelyből eltávolították. Mivel a tárgyakat „elszigetelik” a múzeumban, szükséges melléjük magyarázó feliratokat helyezni. Bármilyen természetű felvilágosítás elmagyarázza a látogatónak, hogy mit lát, vagy hogy mit kellene látnia, ami különösen akkor nagy segítség, mikor nehéz a tárgy jelentését megragadni vagy magunk számára értelmezni. Kétségtelen, hogy azokban az esetekben, mikor a látogató kultúráján kívül eső vagy régi tárgyakról van szó, nélkülözhetetlenek a kiegészítő információk. A magyarázatok természete, az, hogy mindent ismert sémákra és szokásokra fordítunk le, azt a benyomást kelti, hogy az emberek szerte a világban ugyanolyanok a múltban és ma. Ez azonban sokkal inkább pedagógiai célzatú és a nyugati tárgyleírás kritériumain alapul: célja, hogy a gyűjteményről speciális ismeretekkel nem rendelkező látogatók is megértsék a kiállított tárgyat. A múzeumok ezt a célt nem mindig szolgálják megfelelően. Bizonyos kifejezések, mint például a népszerű „idol” gyakran félrevezető vagy rossz lehet. A látogató úgy véli, magyarázatot kap, de a szöveg tartalma ritkán nem is segítség neki, mint ahogy a festmény alatti felirat a festő nevével és a mű címével aligha segít egy átlagos látogatónak értelmezni a képet. A nehezen bemutatható tárgyak, fogalmak és jelentések esetében is szükség van világos magyarázatra. Ellentétben a tárgyakat tartalmzó vitrinek sokasága láttán megfogalmazódó elképzeléssel, sok dolgot nem lehet gyűjteni. Beleltározhatnak és kiállíthatnak egy kanalat, de ételt már nem; bekeretezhetnek egy kártyát, de a játékot magát nem. Elég gyakran egy tárgy csak egy hosszabb folyamat vagy egy tágabb összefüggés apró szeletét képviseli. Hogyan lehet ilyen dolgokat gyűjteni, bemutatni? Csak közvetett módon segíthet ha rögzítjük és bemutatjuk a képeket, a hangokat és a szagokat, vagy hatunk az érzelmekre és benyomásokra; a rekonstruált esemény így is kicsúszhat a látogató markából. A szöveg a tárgyak magyarázatának hagyományos eszköze, de ennek múzeumbeli használata a következő problémákat veti fel: a szerző tévedhet, a szakember hajlamos a teljesség és szakzsargon felé törekedni, rossz grafikát használnak, amely a manapság divatos homályos megfogalmazással ötvöződik, a tárgyfelirat vagy eltakarja a tárgyat, vagy olyan messzire teszik, hogy nem egyértelmű, melyik tárgyra vonatkozik. A szöveg a vártnál kevésbé népszerű, és a látogatók többsége gyorsan elveszti érdeklődését, amint a kiállítás első szakaszán túljutott. A látogatók mintegy 65%-a olvassa el a mellékelt szöveg maximum 60%-át, amelynek csupán 10%-ára emlékszik vissza (Janssen 1994). Ez annyit jelent, hogy a magyarázó szövegek nagy részét soha nem olvassák. Ugyanekkor a szöveg el is terelheti a figyelmet. Minél több időt szentel valaki az olvasásnak, annál kevesebb ideig nézi a tárgyakat. A múzeum által biztosított egyetlen információ sem semleges, hanem majdnem mindig van egy alapjelentése. Például azok a feliratok, amelyek azt magyarázzák, milyen volt az élet a múltban, kiemelhetik annak primitív vagy babonákkal teli jellemzőit. A természetet csodásnak és rendezettnek láttatják, melyben fajok és alfajok élnek. A múzeum saját büszkeségét (fontosabb műalkotásokkal) vagy bátorságát (kortárs művekkel) akarja kirakatba helyezni. Mindazonáltal, a szöveg a múzeum küldetését és gyűjteményi szemléletét tükrözi. A látszólag hasznos információk mellett (ami rendszerint a tárgy adatait tartalmazó, jobbára a látogató számára jelentéktelen „száraz” tények hagyományos, tömör összefoglalása) a feliratok sokat elárulnak magáról a múzeumról is, a konzerváció módjaitól az adományozókon át a tárgyvásárlások történetéig. Nemcsak tárgyi ismereteket hanem ízlésbeli és munkamódszerrel összefüggő információkat is kínál. Ezek a szempontok nem mindig vehetők észre, de éppen olyan valósan hatnak a múzeum döntési mechanizmusaira. Röviden, a szöveg alkalmas arra, hogy hírt adjon a kutatás jelenlegi állásáról, azonosítsa a tárgyat, tükrözze a múzeum szakértelmét és támpontot adjon a látogatónak. Mégis kevés az a múzeum, amelyik megteszi, hogy rendszeresen frissítse ezeket az információkat.
1.4. A virtuális tárgy Az ICOM (International Council of Museums=Nemzetközi Múzeumi Tanács) a következőképpen definiálja a múzeumot: „a társadalom és a társadalmi fejlődés szolgálatában álló és a közönség számára nyitott non-profit,
3
állandó intézmény, amely az ember és környezetének tárgyi bizonyítékait gyűjti, őrzi, kutatja, ismerteti és állítja ki tanulmányozás, művelődés és szórakozás céljából”. „Szórakozás céljából” – tessék, megint lehet nevetni! Pedig a múzeumnak szórakozást is kellene tudni nyújtaniuk. Ez egy olyan jövőkép, amely tökéletes összhangban van a ma szórakozási kultúrájával, ahol a hosszú vitákat, tekervényes megfogalmazásokat és száraz információkat fokozatosan kiszorítják a magas nézettség és a sorozatgyártott szórakozási lehetőségek. Ezzel kapcsolatban nem a szöveg, hanem inkább valamilyen divat határozza meg, hogyan szüntetik meg a tárgyak elszigeteltségét, milyen összefüggésbe helyezik más kiállított tárggyal vagy hogyan építenek az eredeti környezetet rekonstruáló helyszínt nekik. Az állatkertek a leginkább megfertőzhetők ezzel a fejlődési folyamattal. A műnövényekkel teli ketrecek mára ódivatúakká váltak, és ma már az állatkertek szívesebben vezetik be látogatóikat a minidzsungelekbe, amelyben az állatok „szabadon” mozoghatnak. Néhány múzeumban másolatokat készítenek, hogy a látogatók megérinthessék és használhassák a tárgyakat. Más intézmények a végletekig viszik ezt a díszletépítést, akár az éttermi menüben is alkalmazzák. Úgy tűnik, a látogatók, akik élvezik a változatosságot, nagyra értékelik ezt a fajta fejlődést. A legmodernebb multimédiás technológia jelenti a tökéletes megoldást a múzeumok számára, hiszen ezzel a tárgyakat baj nélkül lehet sokszorozni, vagy a régészeti romokat érintetlen városokká változtatni. Valószínű, hogy a látogató észre sem veszi, hogy ezek a médiumok az elérhetőség és közelség hamis látszatát keltik, ugyanis már megszokták, hogy ilyesfajta „szemüvegen” keresztül tekintenek a világra. Ez az akadálytalanul fejlődő technológia – vannak országok, ahol pénzbírsággal sújtják – viharos sebességgel veszi be magát a múzeumba. A másolatok iránti hagyományos ellenszenv eljelentéktelenedik, ugyanakkor az internetnek sikerül egy virtuális valósággal kielégíteni a legbutább látogatót is. Ez lassan, de biztosan tért hódít az olyan múzeumokban is, amelyek rendelkeznek „valódi” tárgyakkal, ugyanis ez kényelmes és megközelíthetőbbé teszi a múzeumot, mint egyéb médiumok. A rekonstrukcióra és utánzatokra specializált múzeumokban, pl. a panoptikumokban, már ízlelítőt kaphatunk a virtuális valóság nyújtotta lehetőségekről. Be kell vallanunk, hogy nagy a különbség a viaszbábuk és a számítógép között. De míg a viaszfigurák régi technikával ugyan, de egy láthatatlan valóságot utánoznak, a virtuális képek a legmodernebb technikával egy nem létező valóságba kalauzolnak el. A panoptikum a valóság és a fikció keveréke, mégis a hitelesség látszatát próbálja kelteni „valódi” ruhák és kiegészítők alkalmazásával. Ugyanakkor túltesznek a valóságon, mert finomítanak a komor arckifejezéseken és nyíltan megmutatnak olyat is, amit nem látunk vagy láthatunk. Ami igaz, az igaz, nem szívesen futnánk össze a kegyetlen sorozatgyilkossal! Nemcsak a panoptikumok álcázzák a valóságot, hanem számos „hagyományos” múzeum is hasonlóan rekonstruálja azt. A new york-i The Cloisters-ben középkori európai épületrészeket újítottak fel, kialakítva egy olyan környezetet, ami soha nem létezett, nem is létezhetett, de talán létezett egy másik világban. Nem csoda, hogy főként az amerikaiak és a kanadaiak a legjobb mesterek ebben a szakmában, hiszen ott a hagyományos múzeumoknak olyan cégekkel kell versenyezniük mint a vidámparkok, a fantáziavilágok (pl. Disney), „Hiszed vagy nem” múzeumokl (a leghihetetlenebb tárgyaikkal) vagy a „Történelem leghírhedtebb bűnözői” kiállítással (amely teljes rekonstrukciókat is tartalmaz) (Eco, 1985, 7-70). Az európai kínzástörténeti múzeumokat is ez inspirálhatta. A virtuális valóság növeli a múzeumok erejét. A múzeumok ezáltal „tökéletes” rekonstrukciókat tudnak bemutatni, ami alapján a látogató elgondolkodhat és ismereteit gazdagíthatja. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a valóságot helyettesíti, hanem másodlagos, monitorról megszerezhető élményt nyújt. A számítógép a kutatás és a művelődés személyes folyamatát biztosítja, az elmélyülés különböző fokozataihoz igazodik és intenzívebb részvételt és kölcsönhatást tesz lehetővé. A legsérülékenyebb tárgyakat ki lehet venni a kiállításból, ugyanakkor a hálózaton keresztül folyton elérhetőek lesznek.
1.5. A szenzációs tárgy A múzeumi valóságot még jobban lehet alakítani. A kiállítást egy érzékeket bevonó élménnyé lehet változtatni, ha képek, hangok, fények és színek kavalkádjával bűvölik el a látogatókat, amelynek eredménye a legmodernebb technológiák által koreografált vidámparki élmény lesz. Ez igencsak költséges mulatság (a londoni Mozgókép Múzeum csődbe ment), ugyanakkor rögtön a nyitás pillanatában elavulttá válik (a nagyszerű első világháborús múzeum, a ieperi „Flandria harcmezőin” nyitása óta a folytatáson gondolkodik). Viszont, még ha ideiglenesen is, mindkettő nagy figyelmet keltett. Nem teljesen világos, hogy többet tanulnak-e így a látogatók. A mozgalmas filmekhez és a speciális effektusokkal tarkított klipekhez szokott ember számára ez talán sokkal élvezetesebb tanulási folyamatot biztosít. De a múzeumoknak nehezebb ilyesfajta élményt kínálni a látogatás rövid időtartamára, mert ehhez olyan lélegzetelállító trükkökre lenne szükség, mint a belsőségek, halálos veszedelem vagy az őrület bemutatására.
4
Rövidtávú benyomásokat és a valósághoz kötődő letisztult illúziókat létre lehet hozni, de minél közelebb jutunk a horror-gyűjtemények, horrorfilmek és kísértetkastélyok szenzációjához, annál vékonyabb a jég. Ez azt feltételezi, hogy az ilyesfajta múzeumok tárgyainak eredeti funkcióját a szándékolt élmény érdekében mellőzik, így az eredeti tárgynak csak másodlagos szerepet hagynak a díszletben. Ugyanakkor számos múzeum választja a szórakoztatással álcázott oktatási módszert. A közönségért folytatott harcban a közművelődési értékeket feláldozzák a szenzáció oltárán, mert a múzeumoknak tetszik a szenzáció is. Ez lehet egyszerű megoldás is: ha a kirakatba teszel egy forgó asztalt, 30%-kal ugrik meg a forgalmad (Museumvisie 2001, 9). A mozgó és működő tárgyak áldást jelentenek a múzeumok számára. A láblengető és üvöltő dinoszauruszok nagyobb figyelmet keltenek mint egy rakás csont. A szenzáció műfajának egy szélsőséges, inspiráló és hihetetlenül sikeres példája a „Körperwelten” (Testvilág) kiállítás, amelyet elsőként a mannheimi Landesmuseum für Technik und Arbeit-ban állítottak ki 1997 végén, majd más helyekre is eljutott (Brüsszelben és Londonban 2002-ben volt). Mindenütt nagy vitákat kavart. Az anatómus Gunther von Hagen saját módszerrel preparált és konzervált emberi testeket tesz közszemlére.2 Ez a technika lehetővé teszi, hogy szerveket, vagy felszeletelt testeket mutassanak be. Hátborzongató színpadtechnikai érzékkel a testek jellegzetes pózokban vannak elhelyezve – többek között Andreas Vesalius (1514-1564) és Michelangelo nyomán – és ami általában takart, most rétegesen látszik, mint pl. az az ember, aki saját bőrét, mint kabátot tartja a karján átvetve. A hagyományos muzeológiai szürkeség nem mérkőzhet a katasztrófa-turizmus ezen formájával. A kiállításra száz- és százezrek voltak kíváncsiak Mannheimben, végül 24 órás nyitva tartást vezettek be. Gazdasági kihatása rendkívüli volt (egy másik modern múzeumi erény): a mannheimi taxisok és vendéglősök csak a felfordulás miatt panaszkodtak. A von Hagent rossz ízléssel és perverzitással vádló szavakat pedig a kiállítás örvénye fojtotta el.3 A művész egyértelműen nem fél provokálni, amit az általa választott szokatlan árukészlet és helyszínek is jeleznek. Mannheim után Berlinben egy régi állomáson mutatták be a kiállítást, majd Brüsszelben egy vágóhíd alagsorában. Tény azonban, hogy a kiállítás minden tárgyát készítették. Erre az alkalomra vette különleges kezelés alá, szeletelte, vágta és függesztette fel von Hagen az emberi maradványokat. A valaha élő anyagokat mesterségesen rendezte el. Itt is teljesen háttérbe szorul maga a tárgy. A bemutató méltóságteljes és rémisztő is egyben. A kiállítás „mirabile visu”, bámulatos látvány. De a pletykák ellenére a „Körperwelten” rendkívül tanulságos és kifejezetten a nagyközönség meghódítására törekszik. Most fiatalok és öregek saját szemükkel láthatják azt, ami eddig csak egy maréknyi kutató kizárólagos privilégiuma volt.
1.6. A tudományos tárgy Bármennyire is vitatott kiállítás, a „Körperwelten”-t jogosan helyezték múzeumba. Hát nem a múzeum a „Wunderkammer” és a múlt különcség-gyűjteményeinek utódja? (Pomian 1987) Nem a múzeum feladata a modern tudomány születésétől kezdve, hogy gyűjtsön, ápoljon, bemutasson, elkápráztason és oktasson? Nem azon úttörők előtt tiszteleg, akik ahelyett hogy az ősi írások hiedelmeihez ragaszkodtak volna, felvágták az emberi testet, hogy beleláthassanak? És nem a múzeumoknak kell az elsők között alkalmazni az új konzerválási és kiállítási módszereket? A német filozófus G.W. Leibniz (1646-1716) már 1675–ben megfogalmazta, hogy a múzeumnak ötvöznie kell a tudományos érdeklődést és az oktatási jellegű kiállításokat a szenzációhajhász szórakoztatással (Leibniz 1971, 562-568). Párizsban ott volt, mikor bemutatták azt a különleges szerkezetet, amellyel a Szajna vizén át lehetett sétálni.4 Ez az eredeti találmány adta Leibniznek azt az ötletet, hogy a tudományos és régiséggyűjteményeket nagyszabású kiállításokon kell bemutatni a nagyközönségnek. Elképzelései szerint a múzeum egy kiállítási park vagy vásár lenne, ahol érthető módon mutatnák be és magyaráznák el a tudomány eredményeit és a legújabb találmányokat. Hogy széles közönséget vonzzon, látványos és szórakoztató elemeket is belevegyítene (tűzijáték, laterna magica, gépek, artisták, furcsa állatok, színház, időjóslás, hangversenyek, és a kor egyéb szenzációit). A 2
Az ún. plasztinációs módszer abból áll, hogy a testfolyadékokat és zsírokat vákumos környezetben először acetonnal, majd azt polimerekkel pótolják. Az így kezelt testeket azután úgy lehet formálni, mint ha műanyagból vagy fából lennének, azaz pl. fel is lehet szeletelni őket. Ld. www.koerperwelten.com 3 Mindenestre von Hagen minden morális és törvényes ellenkezést visszautasított. Azt rebesgették, hogy illegálisan szerzett holttesteket Ázsiából és Kelet-Európából, és egy hölgy látogató felismerte rákban elhunyt édesapját, aki testét a tudományos kutatásnak ajánlotta fel. 4 A leírások szerint egy fabójára rögzített bőrből készült hámszerkezet, amelybe egy személy beleülhetett. A derekára egy légzsákot, bokáira pedig szárnyszerű uszonyokat erősítettek.
5
tudományos parknak anyagilag függetlennek kell lennie, nehogy a hatóságok beavatkozzanak dolgaiba, mert csak így válhat tartós vállalkozássá. Leibniz egyszerű megoldást javasolt: egy kaszinót. Így értelmes célra lehetne fordítani a bűnös szerencsejátékot és az emberi gyengeség kihasználását. Mivel változatos szórakozást kínálna, széles közönséget vonzana, mint például nőket, vagy azokat, akiket általában nem érdekel a tudomány. Ezek nem igazi múzeumok lettek volna, de a fény és pompa mögött tényleg dolgoztak volna tudósok és feltalálók. Leibniz ezeket a vásárokat számos nagyvárosba is elvitte volna. Amíg az ember nyughatatlan, ha egy helyben kell maradnia, a muzeológiai parkok legalább szórakoztató és hasznos dolgokat nyújtanak számára. Mint más javaslatát, ezt a „szép” leibnizi gondolatot szponzorok és nemes mecénások hiányában nem tudták kivitelezni. De igaza volt abban, hogy a múzeum mint szórakozóhely érdeklődést kelt, még ha kevésbé népszerű is témája. A szórakozás egyenlő a fogyasztással, és a praktikus Leibniz a pénztárcára is tekinttel volt. De ugyanakkor az elképzelés másik részét nem söpörték a szőnyeg alá. A móka közepette folyt a tárgyak gyűjtése, a tudományos kutatás, felfedezéseket tettek és foglalkoztak az emberi sorssal. Leibniz még attól félt, hogy mivel kevés eredményt vetettek papírra, fontos és értékes információk vesznek el. Úgy érezte, hogy nincs vesztegetni való idő. Be lehetne bizonyítani, hogy a Leibniz-féle vásár-model megegyezik a múzeum ICOM definíciójával: hogy a múzeum gyűjt, őriz, kutat, bemutat és magyaráz. A szórakozás és a gyűjtemények ötvözésének ősi gondolata válaszként kínálja magát a ma múzeumainak problémájára. Ha a múzeumok szórakoztató jellegüket kidomborítanák, életképesebbek lennének és nagyobb közönséget vonzanának. A múzeumok attól még fenntarthatják tudományos státuszukat, hogy eleven, szenzációkkal teli helyszínekké válnak, és ehhez nem kell a tárgyaikat tönkretenni.
1.7. A gyerekeknek szóló tárgy Még ha a múzemnak nincsenek is olyan ambíciói, hogy vidámparkként működjön, nehéz megtalálni a helyes egyensúlyt. Látogatók nélkül nincs múzeum, de milyen messzire mehetünk el a látogatók vonzása érdekében? Hol a határ a tudományos intézmény és a vidámpark között? Talán nincs is olyan múzeum, amely kész lenne bármit megtenni annak érdekében, hogy több látogató lépje át kapuit, még akkor sem, ha az emberek már nem riadnak vissza a színek kavalkádjától és a zűrzavartól. A múzeumok óvatosak – és jogosan – mert kötelezettségeik vannak: vigyázniuk kell tárgyaikra és tudományos igénnyel kell az ismereteket átadni. A tárgyak gyűjtése és megőrzése nem mindig egyeztethető össze a divatos és vonzó bemutatóval és magyarázattal. Vannak tárgyak, amelyet nem érhet fény, máskülönben tönkremegy. Előfordul, hogy négy sornál több kell ahhoz, hogy helyesen értelmezzék a tárgyfeliratot. Változik a helyzet az ifjú látogatók esetében! A hagyományos visszafogottság és megkötések meghajlanak a gyerekek előtt. A rómainak vagy szerzetesnek öltözött gyerekek megtörik a múzeum csendjét. A „Hozzányúlni tilos!” felirat értelmét veszti, hiszen vannak olyan foglalkozások, ahol minden kézbe vehető. A múzeumok óriási homokozókkal vannak felszerelve, hogy a gyerekek elmélyülhessenek az ásatási praktikákban. Itt bármit találnak, megtarthatják emlékbe. Az mellékes, hogy régészeti tapasztalatuk a tudományos precizitást nélkülözi és inkább hasonlít az Indiana Jones-féle romboló magatartásra. A tűzrendészeti szabályok ellenére gyertyákkal és olajlámpásokkal mászkálnak, hogy ott helyben végigkísérjék a világítási technika evolúcióját. Még ha ideiglenesen le is kell kapcsolni a biztonsági rendszert, lehet táborozni is, ami valóban izgalmas dolog egy olyan teremben, amely tele van ismeretlen tárgyakkal. Úgy tűnik, a múzeumok kevésbé hárplisak, mikor gyerekekről van szó. A tárgyak többé nem érinthetetlenek, a másolatok hasznosak, és a szabályokat nem mindig kell betartani. Hirtelen érthetően el lehet magyarázni olyan fogalmakat, mint az adó vagy a mágnesesség. A múzeumok mindent megtesznek, hogy ne érezzék őket élettelennek és unalmasnak – mint az iskolákat szokták – és ezért vonzó alternatívaként kínálják magukat: egy jópofa hely, ahol magad próbálhatod ki a dolgokat. A fiataloknak tartott foglalkozások tökéletesen beleilleszkednek Leibniz tervébe. Ötvözik a mókát és a komolyságot és igazi vidámparkká változtatják a szent és tiszteletreméltó múzeumokat. Összehangolják a múzeum bonyolult és ellentmondásos feladatait. Ezek a foglalkozások a múzeum látogatóival folytatott kísérletek tökéletes laboratóriumai. A gyerekek nehezen kezelhető de elismerő látogatók és, mint maguk a múzeumok, lelkes gyűjtők is. Szerencsések lehetünk, hogy vannak, és minden múzeumnak nagy becsben kellene tartania őket.
6
Szakirodalom Eco, U. (1985) In het hart van het rijk: reis in de hyperrealiteit, in Eco, U. “De alledaagse onwerkelijkheid”, Amsterdam. Janssen, D. (1994) Tekst in Musea. Omgaan met informatie in het museum, Eindhoven. Leibniz, G.W. (1675/1971) Drôle de pensée touchant une nouvelle sorte de REPRESENTATIONS (plustot Académie des Sciences, Septembre, 1675), published in: Sämtliche Schriften und Briefe. Vierte Reihe. Politische Schriften. Erster Band 1667-1676, Berlin 1971, p. 562-568. Leys, S. (1976) Chinese Schimmen, Amsterdam 1976 (2nd edition). Museumvisie, Vol.25 / No. 4 (December 2001), p. 9. Pomian, K. (1987) Collectionneurs, amateurs et curieux, Paris, Venise XVI-XVIIIe siècle, Paris.
7