1 A munkástelep fölött, a füstös, olajos levegőben mindennap remegve bömbölt a gyárduda, és a mogorva emberek, akiknek nem volt idejük, hogy alvással felfrissítsék izmaikat, e hívásnak engedelmeskedve, a kicsiny, szürke házakból, akár a megrémült csótányok, kiszaladtak az utcára. Hideg homályban mentek a kövezetlen utcán a gyár magas kőketrecei felé; a gyár közömbös magabiztossággal várta őket, és sok-sok tucatnyi zsíros, négyszögletes szemével megvilágította előttük a sáros utat. A sár csak úgy cuppogott a lábuk alatt. Álmos hangok, rekedt kiáltások hallatszottak, durva szitok tépte kajánul a levegőt, az embereket meg más hangok üdvözölték: a gépek nehéz lármája, a pára morgása. Mogorván és szigorúan derengtek a magas, fekete kémények, és mint vastag botok emelkedtek a telep fölé. Este, mikor már-már lenyugodott a nap, és a házak ablakain fáradtan ragyogtak piros sugarai, a gyár kidobta kőméhéből az embereket, akár a hasznavehetetlen salakot, és ők a levegőben ragadós gépolajbűzt árasztva, éhes fogaikat ki-kivillantva, fekete arccal, kormosán, ismét mentek-mentek az utcákon. Hangjukban most már élénkség, sőt öröm csengett: mára véget ért a kényszerű munka, és otthon vacsora meg pihenés várta őket. Ezt a napot is elnyelte a gyár, és a gépek annyi erőt szívtak ki az emberek izmaiból, amennyi kellett nekik. Ez a nap is nyomtalanul ki van törölve az emberek életéből, és ki-ki egy újabb lépést tett a sír felé, de közvetlenül csak a pihenés gyönyörét, a füstös kocsma örömeit látta maga előtt és – beérte ennyivel. Ünnepnapokon tíz óráig aludtak, aztán a komoly há zasemberek felvették legjobb ruhájukat, és elmentek misére, 7
útközben szidták a fiatalokat, amiért olyan közömbösek a templommal szemben. Amikor a templomból hazatértek, pirogot ettek, aztán megint lefeküdtek, és aludtak estig. Az évek során felhalmozódott fáradtság elvette az emberek étvágyát, és hogy enni tudjanak, sokat ittak a gyomrukat hevesen égető pálinkából. Este lustán sétálgattak az utcán, és akinek volt sárcipője, felvette, ha szárazság járta is, akinek meg volt esernyője, magával vitte akkor is, ha sütött a nap. Ha találkoztak egymással, a gyárról, a gépekről beszéltek, szidták a munkavezetőket – csakis olyasmiről beszélgettek, ami a munkájukkal kapcsolatos. A napok unalmas egyhangúságában alig-alig villant fel egy-egy erőtlen és suta gondolat. Ha hazamentek, összevesztek a feleségükkel, az öklüket nem kímélve, gyakran meg is verték őket. A fiatalok a vendéglőkben üldögéltek, vagy esti összejöveteleket rendeztek egymásnál, harmonikáztak, csúnya, trágár dalokat énekeltek, táncoltak, disznólkodtak és ittak. A munkától elcsigázott emberek hamar berúgtak, és mindnyájuk mellében érthetetlen, beteges ingerültség támadt, amely kivezető utat keresett. Görcsösen belekapaszkodtak minden lehetőségbe, hogy levezessék ezt a nyugtalanító érzést, és vadállati dühvel egymásnak estek. Véres verekedések robbantak ki, amelyek gyakran súlyos sérülésekkel, néha pedig gyilkossággal végződtek. Az emberek között jobbadán leselkedő gyűlölet uralkodott, amely ugyanúgy beléjük rögződött, mint az izmok kigyógyíthatatlan fáradtsága. Ezrei a lelki betegséggel születtek, apjuktól örökölték, fekete árnyként kísérte őket a sírig, és életük során egy sereg – céltalan kegyetlenségében undorító – bűnre bujtotta őket. 8
A fiatalok ünnepnapon késő éjjel, tépett ruhában, sárosan, porosan, összevert arccal mentek haza, és kárörömmel dicsekedtek azzal, hogy megverték társaikat, vagy pedig haragos könnyeket sírva, sértődötten, visszataszítórészegen és szerencsétlen szánalmasán dühöngtek. A legényeket néha apjuk, anyjuk vitte haza. Többnyire valahol az utcán, a kerítés tövében vagy a csapszékben találták meg őket holtrészegen, és csúnyán szitkozódva ütöttékverték gyermekeiknek a pálinkától vizenyőssé puhult testét, aztán többé-kevésbé gondosan lefektették őket aludni, hogy korán reggel, amikor a levegőben sötét patakként hullámzik a sziréna haragos bömbölése, felkeltsék őket: menjenek robotolni. Az öregek kíméletlenül szidták és ütötték-verték gyermekeiket, de a fiatalok részegeskedését egészen törvényszerű jelenségnek tartották: amikor az apák fiatalok voltak, ők is ugyanígy ittak és verekedtek, és őket is ugyanígy verték a szüleik. Mindig ilyen volt az élet: zavaros áradatként, lassan és egyenletesen hömpölygött valahová, és teljesen át- meg áthálózták a régesrég begyökeresedett szokások – napról napra mindig ugyanazt gondolták, ugyanazt cselekedték. És senkiben se támadt vágy, hogy megpróbálja megváltoztatni. Olykor idegen emberek jöttek valahonnan a telepre. Eleinte pusztán azzal, hogy idegenek, magukra vonták a telepiek figyelmét, majd felszínes, külsőleges érdeklődést keltettek bennük azzal, amit azokról a helyekről mondtak, ahol dolgoztak, de aztán lekopott róluk az újszerűség, és annyira megszokták, hogy többé már észre se vették őket. Elbeszélésükből kiviláglott: a munkás élete mindenütt egyforma. Ha pedig így van, nincs mit beszélni róla. De némelyikük néha a telepen még soha nem hallott dolgokat mondott. Nem szálltak vitába velük, de bizalmatlanul 9
hallgatták furcsa beszédeiket. Ezek a beszédek egyesekben vak ingerültséget, másokban zavaros riadtságot keltettek, ismét másokat meg valami homályos remény könnyű árnyéka nyugtalanított, ilyenkor aztán még többet ittak, hogy elűzzék ezt a felesleges, zavaró nyugtalanságot. A telepiek, ha valami szokatlant fedeztek fel egy-egy idegenben, ezt sokáig nem tudták elfelejteni neki, és ösztönös gyanakvással figyelték azt, aki elütött tőlük. Mintha attól féltek volna, hogy ez az ember bedob az életükbe valami olyast, ami megzavarja nehéz, de nyugodt, szabályos menetét. Az emberek megszokták, hogy az élet mindig egyforma erővel nyomja őket, és mivel egyáltalán nem várták, hogy jobbra fordul a sorsuk, úgy vélték, hogy minden változás csak súlyosbíthatja igájukat. A telepiek szótlanul elfordultak az olyanoktól, akik új dolgokat beszéltek. Így aztán ezek az emberek eltűntek: megint továbbálltak; ha pedig ott maradtak a gyárban, visszavonultan éltek: többnyire nem tudtak beleolvadni a telepiek egyforma tömegébe… Így élt ki-ki vagy ötven esztendőt, aztán meghalt.
2 Így élt Mihail Vlaszov, egy bozontos szemöldökű, kajánul mosolygó, gyanakvó tekintetű, apró szemű, mogorva, szőrös lakatos is. A legkülönb lakatos volt a gyárban, és a legerősebb ember a telepen; gorombán viselkedett feletteseivel, és ezért keveset keresett, minden ünnepnapon megvert valakit, és ezért senki se szerette, mindenki félt tőle. Próbálták már megverni őt is, de nem sikerült. Vlaszov, ha látta, hogy jönnek a támadói, felkapott egy követ, deszkát vagy vasdarabot, és lábát szélesen 10
szétterpesztve, némán várta ellenségeit. A szemétől a nyakáig fekete szakállal benőtt arca és szőrös keze mindenkiben félelmet keltett. Különösen a szemétől féltek: ez az apró, szúrós szempár úgy fúródott az emberekbe, mint valami acélfúró, és akinek a tekintete csak találkozott vele, érezte, hogy olyan vad erővel áll szemben, amely nem ismeri a félelmet, és kész azonnal irgalmatlanul lesújtani. – No, takarodjatok, bitangok! – mondta tompán. Az arcát borító sűrű szőr közül kivillantak nagy, sárga fogai. És az emberek gyáván szűkölő szitkokkal szidva őt, szét is oszlottak. – Bitangok! – szólt utánuk kurtán, és szeme gúnyosan ragyogott, olyan szúrósan, mint egy ár. Aztán fejét kihívóan magasra tartva, elindult a nyomukban és azt kiáltotta: – No, ki akar meghalni? Senki sem akart. Keveset beszélt, és a „bitang” volt a legkedvesebb szava. Így nevezte a gyár vezetőségét is, a rendőrséget, és így szólította a feleségét is: – Nem látod, te bitang, hogy elszakadt a nadrágom?! Amikor Pavel, a fia, tizennégy éves volt, Vlaszov meg akarta cibálni a haját. De Pavel felvett egy nehéz kalapácsot, és kurtán azt mondta: – Hozzám ne nyúlj… – Mi az? – kérdezte az apja, és úgy közeledett a magas, karcsú termetű fiú felé, mintha valami árny kúszna fel egy nyírfára. – Elég volt! – mondta Pavel. – Többet nem hag yom magam… És ütésre emelte a kalapácsot. Apja ránézett, a háta mögé dugta szőrös kezét, elnevette magát és csak annyit mondott: – Rendben van… Aztán mélyet sóhajtva hozzátette: 11
– Ej, te bitang… Nem sokkal ezután azt mondta a feleségének: – Tőlem ne kérj többé pénzt, majd eltart Paska… – Hát te? Mindent el akarsz inni? – kérdezte bátorságot gyűjtve az asszony. – Ez nem tartozik rád, bitang! Szeretőt szerzek… Szeretőt nem szerzett, de attól fogva csaknem két évig, egészen a haláláig nem vett tudomást a fiáról, és nem is szólt hozzá. Volt egy kutyája, ugyanolyan nagy és bozontos, akárcsak ő maga. A kutya mindennap elkísérte a gyárba, és minden este megvárta a kapunál. Ünnepeken Vlaszov folyton a kocsmákat járta. Szótlanul jött-ment, és mintha keresne valakit, tekintetével végig- végigsúrolta az emberek arcát. A kutya meg – nagy, lompos farkát leeresztve – egész nap kísérgette. Valahányszor részegen hazament, és leült vacsorázni, a maga táljából etette a kutyát. Azt nem ütötte, nem szidta, de nem is simogatta meg soha. Vacsora után ledobálta az edényt a padlóra az asztalról, ha a felesége nem vitte el idejében, aztán maga elé állított egy üveg pálinkát, a hátát nekivetette a falnak, és száját szélesre tátva, szemét behunyva, bánatot keltő, tompa hangon valami dalt gajdolt. A búbánatos, kellemetlen hangok belegabalyodtak a bajuszába, és leverték róla a kenyérmorzsát; ilyenkor a lakatos megigazgatta szakállának és bajuszának bozontját vastag ujjaival és – tovább énekelt. A dal szövege érthetetlen, elnyújtott szavakból állt, a dallama meg a farkasok téli üvöltéséhez hasonlított. Addig énekelt, amíg pálinka volt az üvegben, aztán oldalt a lócára dőlt, vagy az asztalra ejtette a fejét, és úgy aludt a dudaszóig. A kutya mellette feküdt. Sérvben halt meg. Tetőtől talpig megfeketedve, szemét szorosan behunyva öt napig hánykolódott az ágyban, és csikorgatta a fogát. – Adj arzént, mérgezz meg… – mondta néha a feleségének. 12
Az orvos borogatást rendelt Mihailnak, de azt mondta, hogy feltétlenül műtétre van szükség, úgyhogy a beteget még aznap kórházba kell szállítani. – Eredj a pokolba! Magam is meg tudok halni! Bitang! – mondta rekedten Mihail. Amikor pedig az orvos elment, és a felesége sírva Iparkodott rábeszélni, hogy engedje megoperálni magát, Mihail ökölbe szorította a kezét és kijelentette: – Ha meggyógyulok… szorul a kapcád! Reggel halt meg, abban a pillanatban, amikor a gyárduda munkába hívta az embereket. Nyitott szájjal feküdt a koporsóban, de szemöldöke haragosan össze volt húzva. A temetésén csak a felesége, a fia, a kutyája, a gyárból kidobott Danyila Veszovscsikov, egy vén, iszákos tolvaj és néhány telepi koldus volt ott. A felesége halkan és igen keveset sírt, Pavel egy könnyet sem ejtett. A telepiek, amikor az utcán találkoztak a koporsóval, megálltak és keresztet vetve azt mondták egymásnak: – Pelageja biztosan szívből örül, hogy meghalt az ura… – Nem meghalt, hanem megdöglött… – igazították ki néhányan. Amikor a koporsót elhantolták, az emberek elmentek, a kutya meg ott maradt, és a friss földön ülve sokáig némán szagolgatta a sírt. Néhány nap múlva agyonverte valaki…
3 Pavel Vlaszov, apja halála után vagy két héttel, egy vasárnapon, erősen berúgva ment haza. Imbolyogva bebotorkált a szép sarokba, és öklével az asztalra csapva, ahogy az apja szokta volt, odakiáltott az anyjának: 13
– Vacsorát! Anyja odament hozzá, leült mellé, átölelte, és magához, a mellére húzta a fejét. Pavel az anyja vallanak támasztotta a kezét, ellenkezett, és azt kiáltotta: – Szaporán… mama! – Te kis buta! – mondta szomorúan, nyájasan az anyja, és igyekezett leküzdeni a fiú ellenállását. – És… pipázni akarok! Add ide apám pipáját… – dörmögte Pavel; nehezen forgó nyelve alig akart engedelmeskedni. Először itta le magát. A pálinka elgyengítette testét, de nem oltotta ki tudatát, és a fejében ott zakatolt a kérdés: „Részeg vagyok? Részeg vagyok?” Zavarba ejtette anyjának cirógatása, és meghatotta a szemében tükröződő szomorúság. Sírni szeretett volna, és hogy ezt a vágyát leküzdje, iparkodott még részegebbnek tettetni magát, mint amilyen volt. Anyja pedig megsimogatta izzadt, csapzott haját, és halkan azt mondta: – Nem kellett volna ezt… Pavel hányingert érzett. Anyja egy heves hányási roham után ágyba fektette, és halvány homlokát nedves törülközővel takarta be. Pavel egy kissé kijózanodott, de alatta és körülötte minden hullámzott, imbolygott, a szemhéja elnehezedett; szájában rossz, keserű ízt érezve, anyja széles arcára tekintett a szempilláin át, és összefüggéstelenül azt gondolta: „Úgy látszik, nekem ez még korai. A többiek ihatnak, semmi bajuk sincs tőle, én meg hányingert kapok…” – Milyen kenyérkeresőm leszel te, ha elkezdesz inni? – szállt valahonnan messziről anyja lágy hangja. – Mindenki iszik… – felelte Pavel szorosan behunyva a szemét. 14
