2005 Áprilisi napló
A modortalanságot a zsenitıl is nehezen fogadjuk el Arthur Koestler, a hajdan Angliában élı magyar származású író, József Attila ifjúkori barátja - írja emlékezésében -, noha mindig nagyra becsülte a költıt, mi több, zseniálisnak tartotta, mégis megharagudott rá, annyira meg, hogy soha többet nem állt vele szóba. József Attila illetlenül, mondhatni így is, modortalanul viselkedett vele; az történt ugyanis, hogy a költı, a barát nem állt fel az üdvözlésére, miután ı, Koestler, belépvén a terembe, ahol Attila éppen kártyázott, a szokott módon köszöntötte. A sértést - ı ezt annak tekintette képtelen volt megbocsátani, annak ellenére nem, hogy Attila udvariatlansága konkrétan nem is neki szólt. Lefoglalta a zsenit a kártya. A játék izgatta. Arra koncentrált. Koestler meg a sértésre. Hogyhogy fontosabb a játék, mint a barát! A zseni is lehet modortalan. De még mennyire! Petıfi extravaganciájáról történetek sokasága maradt fenn. Kit sértett és ki sértıdött! A rendkívüli embernek mindent el kell nézni – szoktuk volt mondani. Mondani persze könnyő. Megbocsátani nehezebb. Hát, még ha nem is rendkívüli az illetı! Csak modortalan, csak bunkó. Szimplán. Minap is benyitok valahová, egy helységbe, egy könyvtárba, ahol a könyvtároson kívül egy lélek sincs. Nem érdekes, hogy mért megyek be, talán hogy keressek egy lelket. De csak a könyvtárost találom az íróasztal mögött. Malmozik az ujjával. Arra koncentrál. Köszönök jópofásan, ahogy rég látott ismerısnek szokott az ember. Várom, hogy feláll, miként Koestler várta, hogy elébe megy a költı barát, miután örvendezve köszöntik, de nem, a könyvtáros, mint ki a székéhez ragadt, csak ül, kezét nyújtja ülve, majd malmozik tovább. Eddig a történet. Tartok tıle, én sem vagyok keresztényibb Koestlernél. Intim jelenet a pápával Tévéfilm a pápáról. Abból az alkalomból, vagy annak az ürügyén, hogy haldoklik szegény. Nem az utolsó óráit filmezik szerencsére, bár méltósággal ment ki a földi világból, hanem a találkozásait. A film egésze nem, de néhány kép velem marad. Egy fiatal asszony borul a pápára, nem elé, rá, a karjaiba. S a pápa nem fejti le magáról, mintegy jelezvén, hogy ez így nem illendı; engedi, hadd ölelje át, hadd zokogjon a keblén, hadd beszélje ki magát. İ simogatja, mint apa a lányát, aki hozzá fut vigasztalásért. A kamera közelbe hozza az öreg arcot, látni szinte, mint oldódnak szeretetbe a ráncok, a szemet, amely érzelmes melegen az asszonyra vetıdik, a koncentrált
tekintetet, mintha körülötte nem volnának százezren, mintha nem is figyelné ıt a világ. Ennek a pápának most senki sem fontos, senki annyira nem fontos, mint ez a fiatalasszony, aki belévetette reménységét. Érezni lehet, hogy a két testnek ebben az egymásra hangolódásában, éppen most gyógyul a lélek. Mintha csak erı szállt volna ki a pápából, s az erı mintha átköltözött volna az asszonyba. „Sárga virágát bontja a som” „Sárga virágát bontja a som” skandálom félhangosan Áprily verssorát, míg üldögélek, kertben üldögélek egy fiatal somfa társaságában, s boldogan konstatálom - mivel sohse láttam még virágzó somfát, vagy nem tudtam, hogy az, ami virágzik, som – hogy a som virága valóban sárga, épp olyan, amilyennek a költı írja. A koratavasznak ezt a színe változását megélni, nékem szakrális élmény. A természettel magam is ujjá születek. Nézem a virágzó somot, hogy sürögnek a sárga szirmon a méhek, hallom a röptük zenéjét, boldog vagyok. Nagyapám kertjében, hajdanán csak a „gyümölcsbe merülésnek” lehettem tanúja - tavasszal sohse vakációztunk nála -, sohse a virágzásnak. Most végre! Megadatott! Láttam, amint „sárga virágját bontja a som.” A színeknek ebben a változásában. Koratavaszban. Jámbor Andrisról ötvenhét év után Felhív reggel egy barátném. - Talán érdekel, mit olvastam a Népszabadságban. Meghalt Jámbor Andris, a rádió nyugalmazott munkatársa. Népi kollégista társunk Debrecenbıl. A neve ismerıs, persze, de oly régen volt! Úristen, 1948-ban! Semmi eszembe nem jut róla. Jámbor Andris, Jámbor Andris. Teszem a dolgom, ám a név egyre mélyebbre ássa magát, a tudat küszöbe alá. Eltelik egy nap is, mire képpé és hanggá válik a szó, s meglátom Jámbor Andris jóindulatú paraszt koponyáját, s hallom akkurátus, lassú beszédét. 1948 januárjában leszek lakója a debreceni Bartók Béláról elnevezett népi kollégiumnak. Andris mutatja meg a szobát, ahol én is lakom. Nem mintha volna benne látnivaló. Toronyszoba egy régi villában, ablakok minden irányban, s nemhogy kályha, de kályhalyuk sincs a helyiségben. Van viszont benne nyolc ágy. Emeletes vaságy. Ebbıl egyik az enyém. İ fekszik fölöttem, illetve én alatta. S mintha ı lenne a szobafınök is, az idısebb egyetemista. Nagyon hideg volt azon a télen. Felöltöztünk, amikor lefeküdtünk. De bármilyen dermesztı is a levegı, s bármennyire gémberednek az ujjaim, minden este veszem a Bibliát, amit a párnám alatt tartok illetve rejtegetek – végül is marxista fiúk közé jelentkeztem, s hátha nem nézik jó szemmel –, s olvasom azt elalvás elıtt, s ha túljutottam az elıírt penzumon, a könyvek könyvét visszahelyezem a párnám alá.
Azt mondja nékem egyszer Jámbor Andris: - Hallod, ne rejtegesd te a Szentírást, nem szól néked ezért senki egy rossz szót sem. Olvasd nyugodtan. Ha tudom, hogy él, s ha tudom, hogy hol él, bizony, hogy felkeresem, s elmondom néki ezt a történetet. Hogy milyen fontos volt ez a közlés nékem akkor! Talán nem is emlékezett volna rá. Ötvenhét éve történt.
Furcsállom Valaki megkért valamire. Kolléga az illetı. Pofozzam elıadhatóvá szerkesztett dokumentumszövegét. Aztán rendezzem meg. Keressek elıadókat is hozzá. Szívességbıl. Megtettem mindent, ahogy kérte. Nem tagadom, kedvem telt a munkában. Úgy, utólag összeszámoltam, pontosabban, nem is én, hanem a hites társam, mennyit is dolgoztam, csak úgy. Húsz óránál is több jött ki. Sikere lett a bemutatónak. Nagy taps utána. A szereplıim örültek. Én is velük. A gratulációkat nem várhattam meg, el kellett jönnöm. Majd csak megtalál a köszönet a kolléga részérıl – gondoltam -, ahogy korábban a kérés. Elvégre keresztyén ember, bibliaolvasó, ismeri, mit mond az írás a háláról. Ám telt-múlt az idı, nem találkoztunk, levél se jött, telefonhívás se, egy ajándék-könyv se, semminemő kedvesség. A szereplık – négyen - mondták, kaptak ötezer forintot, egyék azt le velem együtt. Ennyi történt. Furcsállom az egészet. * Vendégszereplés Tolnában. Két helységben is. Aki hívott, aki fogad, felelıs férfiú. Egyházi. Maga sincs régen itt. - Hány lakosa van a községnek? - Nem is tudom. - Mibıl élnek az emberek? - Nem is tudom. - Miféle templom az a harmadik? - Nem is tudom. - Van-e út Nagyszékelybe? - Nem is tudom. Furcsállom az egészet. * Sokszorosított levelet olvasok. Nekem szólót. Jól fogalmazottat. Vállaljak nyáron elıadást egy szakmai tanfolyamon. Ez van a levél elsı bekezdésében. Én. Tíz éve annak, hogy a fejlécen szereplı társaság efféle kéréssel megkeresett.
Mi történt velük? Forrásmunkából ismét elıadót csinálnának? Fizetnének? Nekem? Furcsállom. Aztán végigolvasom a levelet. Dehogy! Nem, nem akarnak ık fizetni! Vállaljak munkát - teszik az ajánlatot - ingyen. Meg is nyugszom. Még hogy történt volna velük valami! S már nem is furcsállom az egészet. Ugorjak, ne ugorjak Utóbb rémüldöztem. Mi történik, ha másként döntök. Karom, lábam töröm, vagy csak zúzódás, horzsolás, húzódás, szakadás! Vagy megúszom, s veregetem a vállam? Olvastam a vonaton. Igen elmélyülten. Valami olyasmi szöveget, melyet órán, tanítási órán gondolok felhasználni, mégpedig megérkezésem után, úgy két óra múlva. Ceglédig van idım. Így szoktam. Teljenek hasznosan a percek. Majd folytathatom a szöveg tanulmányozását a buszon, míg Kırösre nem érek. Egyszer csak kitekintek az írásból, hő, de sok itt a sín, kérdezem is az útitársaktól, hogy hol volnánk, de már magamtól is tudom, hogy Cegléden, s a vonat mintha már húzna is kifelé az állomásról. Kapom magam, a jegyzeteket győröm a táskába, a táskát a nyakamba, s viharzok az ajtóhoz. Nyitom ki, alattam, elıttem a beton peron, a vonat most gyorsít, de még nem sebes, állok a lépcsın, lábamban az elmozdulás ingere, az ugrás reflexe – bejáró tanuló koromban de sokat ugráltunk le és fel a vicinálisról, vicinálisra, tanultuk is, hogy kell elırefelé mozdulni -, ám most megtorpanok, mintha gyorsabban futna a szerelvény, mint az én idımben, még hátraszólok egy fiatal házaspárnak, gyerekkel állnak mögöttem; ugorhatok? Mire ık: ne! Ezt mondják. Becsukom az ajtót. Akkorra már robogunk. (Szolnokon felszálltam egy szembejövı expresszre, s egy órás késéssel már a fıiskolán voltam.) Tényleg, mi van, ha másként döntök?
Sorsfordító történetek a Kuckóban Ilyenek hangoztak volna el, sorsfordító történetek, ha úgy hozza a sors, s feszültség szikrázik a levegıben, vagy a családban, vagy a munkahelyen, s kényszerülünk mélymerülést végezni a múltunkban vagy a jelenünkben. De nem, úgy tőnt, ezen a napon nagyjából mindenki nyugodtan aludt, senkit gondok nem nyugtalanítottak, mindenütt minden rendben valónak találtatott, s ez abból is kitetszett, hogy könnyed léptekkel jöttek a barátok, mosolygósan, lazulásra készen. S az esı sem esett. A történetekben is alig, amit elmondtak. A gyermekkor és az ifjúkor elevenedett meg jobbára, egy-egy élmény, döntéssel, rádöbbenéssel, nyomán valamiféle változással. Csettinthettünk is magunkban; ez meg van komponálva, ez körbe
van csiszolva, ez olyan, mint egy novella, ez szinte már anekdota, ezeket meg kell írni – még el is hangzottak efféle mondatok. Valaki azt mondotta: Az én sorsfordító történetem eleven és fájdalmas. Hadd maradjon a titkom. A végén aztán csak kiszakadt egy vallomás, amolyan igazi. Drámai. Emlékezetes. Bizalmas. Megrendítı. Erre meg én mondom; maradjon a mi titkunk. Túl a piszkos ablakon Két éve, hogy panaszoltam; koszos ez a mi kinti világunk, már a vonatablakból se látni mást, mint hulladékot, használt háztartási eszközöket, mőanyag tárgyakat, foszlott nájlon zacskókat, lepedıket, szóval, hogy szörnyő a látvány. Az ember megrögzött bizakodó, eszement csodaváró, elkezdtem mondani; majd ha belépünk Európába, jönnek a brüsszeli igények, nyugati tisztasági szabványok, meg a rendhez szokott nyugati turisták, megváltozik minden. De semmi. A kosz marad, a mocsok marad, a hulladék marad. Ülök a vonaton. Nem akarom bosszantani magam, ki se nézek. Bámulom a papírjaimat. Tudom, azok fehérek. Ám most, hogy újra tobzódik a fény, harsányabbak a színek, lombosodik a fa, zöldül a fő, virágzik a kökény, a barack, muszáj látnom a tájat. Ülök a vonaton, nézek kifelé az ablakon. Néznék, de mint akinek foncsorozott sötét szemüveg van a szemén, nem látok, illetve látok, de nem azt, amit látnom kellene. Minden, az ég, a mezı, a fő, a fa, házfalak és kutyaólak mintha piszkos szürkével volnának lepermetezve. Hát persze – jövök rá – koszos az ablak, már az ablak is koszos. Elképzelem, hogy hétrıl-hétre szennyes üvegen át bámulom a kinti világot, s megszokom, hogy ilyen szürke, ilyen piszkos, s a végén már azt hiszem, hogy nem is lehet más. Csak szürke. Így lehet manipulálni? Mi lesz velünk, ha elfáradtunk és úgy kezdünk látni, ahogy ık akarják, ahogy a manipulátorok programoznak? Milyen lesz a világ, ha kivész belılünk a változtatás, a jobbítás indulata? Önismereti játék. Fától fáig „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás” írja Márai Sándor a Füveskönyvben, s hozzáteszi: „Mikor értelmem eléggé megérett erre, már csak ezt az egy élményt kerestem az életben”. Tanítójelölt tanítványaimat is ezzel traktálom; szerezzenek naprakész információt önmagukról, s csak annak birtokában kezdjenek tanítani, nevelni. A minap is mondottam nekik: A parkban, ahová kisétálunk, nézzék meg jól a fákat, s aztán válasszanak egyet maguknak, amely rokonszenvesebb a többinél, amely közel áll hozzájuk, amely érzelmet ébreszt bennük, melyet a magukénak éreznek, amelyhez máskor is visszatérnek.
Tetszett a feladat. Ki-ki meg is találta a maga fáját. S elkezdıdött a zarándokút. Fától fáig. Mindenki megállt a választottja mellett, fotózni kellett volna, ahogy rámozdultak a fára, a testtartást, a tekintetet, a simogató gesztust; az érzelem megjelenését. A kérdés mindig elhangzott: mért ezt választottad? S nem volt két egyforma válasz, mivel a zarándokút során, mindenki önön belsı világában utazott, mindenki magával találkozott, mindenki önmaga felfedezésére tett kísérletet. Jómagam is. Velem beszélgettek Abban a tanteremben, melyben a fıiskolai óráimat tartom, amelyikben én irányítgatom az óra menetét, s rajtam múlik, hogy a hallgatók kurtának, vagy álmosítóan hosszúnak érzik-e a másfél órát, melyet velem töltenek, s inkább én kérdezgetem ıket, mintsem ık engem, nos itt, most, abból az alkalomból, hogy fıiskolai mővészeti napokat tartanak, azt gondolták a szervezık, engem ültetnek ki a közönség elé, mutatnám be frissen megjelent könyveimet – a fıiskola által megjelentetett Merítı címő elemzés- és színjáték-győjteményt meg a Dété naplójának második kötetét - , hadd faggasson két ”belılem felkészült” ifjú kolléga. Kötélnek álltam természetesen. A helyzet szokatlan, ha nem is nagyon, de szokatlan. İk vallatnak, én válaszolok. A tanítványok olvasnak fel szövegeket a könyveimbıl – érdekes hallani azokat az ı értelmezésükben -, holott máskor én szoktam közvetíteni mások szövegét nekik. Mindazonáltal van ebben a helyzetben valami bizsergetıen izgalmas, mindenekelıtt abban, hogy tele van a terem fiatal hallgatókkal meg kollégákkal, mivel ugye nem kötelezı a jelenlét, senki nem kér számon senkitıl semmit, hol voltál, merre jártál, amikor az ég zengett. S mégis tele a tér. A terem, ahol tanítani szoktam. Akik itt vannak, rám kíváncsiak. Nem a tanárra s nem a kollégára. Lehet, hogy érdekes ember vagyok, olyan valaki, aki kíváncsiságot ébreszt a másikban? Ám mintha mégse ott lennék, ahol máskor, szerdai napokon, a huszonegyes tanteremben, mert a fordított viszonytól, hogy nem én irányítom az idıt, hanem a kérdezık, s ezzel együtt engem is ık; hogy nekem ide kellett jönnöm, hogy szóljak, ha kérdeznek, a munkámról, az életemrıl, a gondolataimról, az érzéseimrıl, mindez azt a képzetet kelti bennem, hogy valójában egy út melletti megállóban vagyok, egy indóházban, ahová befutott a vonatom, ahonnan kis idı multával talán még továbbmegyek, de itt, most, ezen az állomáson meg kell fogalmaznom valamit, amit lényegesnek gondolok. De mit? A szerzıi est után egy héttel, mikor e sorokat írom, s megidézem azt a két órát, melyet velem töltöttek a hallgatóim, csak közhely jut eszembe, az történetesen, hogy ebben a földi létben csak egy fontos, miként sikerül élni, tudunk-e tanulságosak lenni a másik számára. Mivel hogy azt az élet hordozza. A mőben is csak az az érdekes, ami benne élet, ami életre igazít.
Ezen a délutánon senkit nem érdekelt, milyen dramaturg, rendezı vagyok, milyen elıadómővész, milyen irodalmár és drámapedagógus, a szövegkönyvek sem, az elemzések sem. A szakmai írásaimból csak azok a részek, melyekbıl az életemre következtethettek, s amelyekbıl a magukéra asszociálhattak. Ezen a délutánon mindenkit a naplóíró Dété érdekelt, mit írtam az életrıl, az életemrıl. A közönség lelkes volt. Én azért örültem volna, ha kíváncsiságuk arra is kiterjed; mit tartok idıtállónak szakmai munkámból.
Szıke Anna a Kuckóban Anna vajdasági magyar. Vajdasági magyar óvónı. A vajdasági magyar óvónık mentora, szakmai irányítója. A Bácskában él, Kishegyesen. Két nagy fiát a háborúzó Szerbiából menekítette át Magyarországra. Anna mindent megtett s mindent megtesz, hogy ébren tartsa a magyarságtudatot pedagógus kollégáiban, evégett továbbképzéseket szervez, fesztiválokat talál ki, tankönyveket ír, tapasztalatcseréket kezdeményez. Hallgatja az ember Annát a Kuckóban, ahogy válaszol régi barátja, Kósa Vilma kérdéseire, hallgatja pontos mondatait, s érteni véli, mi mindent is csinál ez az ötven körüli, arányosan telt hölgy Szerbiában, mit, miért csinál ez az energikus, csupa kellem hölgy a Vajdaságban, hallgatja ıt, s hálát ad a Teremtınek – akiben Anna is hisz -, hogy mindig kijelöl valakit, egy-egy alkalmas személyt, sorsfordító feladatok elvégzésére. Hallgatja az ember Szıke Annát, vendégünket, s megtudja tıle, mint fogadta a hívást, érett hölgyként immár, hogy végezze el Debrecenben a néprajz szakot, hogy szülıvidékén is legyen szakember, aki győjti a népszokásokat, a tárgyi népmővészet emlékeit, hadd tudják meg a fogyó magyarok, miféle értéket hoztak létre eleik; hátha ez is segít a kisebbségben és a szórványban élıknek a megmaradásban. Hallgatja az ember Annát, s erıt merít belıle; miként lehet újat kezdeni az élet második felében, miként lehet küzdeni, ha sikerült célt, új célt tőznünk magunk elé. Hallgatja az ember Szıke Annát, s megerısödik abban a sejtésében, hogy az ember, a magyar ember a kisebbségben is gyarló, akkor is karmol, amikor simogatni kellene, s szorongatott helyzetben sem borul egymás nyakába, hogy a hatalom és a pénz vonzásában a keresztény erkölcs értéke csökken, hogy a szórvány-magyarság eltünedezıben van, s kevés a szolgálattevı lelkész. Anna volt az elsı, aki élmények alapján szólt a Kuckóban, mi is van odaát.
