A MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS GYAKORLATÁNAK ALAPISMERETEI Vezető szerkesztő: Dr. Hajós László
Szerkesztette: Dr. Dimény Judit Dr. Dolmány Ferenc Dr. Kertész János
Szaktudás Kiadó Ház Budapest, 2005
A könyv az Oktatási Minisztérium, annak Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyvtámogatási Pályázata keretében és az Intézményközi Tankönyvkiadási Szakértő Bizottság támogatásával jelent meg. Az agrár-felsőoktatásban javasolt tankönyv.
dr. Alpár György Aranyos Lajos dr. Daróczi Miklós dr. Dolmány Ferenc Dús Miklós dr. Galó Miklós dr. Gundel János dr. Hajós László dr. Horváth József Horel Judit dr. Jilly Bertalan
Írta: dr. Kertész János dr. Kozák János Kassai Tamás dr. Koczka Noémi Konczné dr. Soós Katalin dr. Ludányi István Mezei József Miskolciné Mikáczó Andrea Széles Zsuzsanna dr. Takácsné dr. György Katalin dr. Ombódi Attila Vezető szerkesztő: Dr. Hajós László
Szerkesztette: Dr. Dimény Judit (2. fejezet) Dr. Dolmány Ferenc (4., 5., 6., 7., 8. és 9. fejezet) Dr. Kertész János (1. és 3. fejezet)
Lektorálta: Dr. Berde Csaba Dr. Kocsondi József
ISBN 963 9553 45 X
© Dr. dr. mpx. h. c. Hajós László, 2005
Kiadja a Szaktudás Kiadó Ház Rt. 1101 Budapest, Monori u. 1–3. Telefon: 262-5747 Felelős vezető a kiadó elnök-vezérigazgatója A kiadó rendelkezik az ISO 9001:2000 minőségbiztosítási tanúsítvánnyal
TARTALOM
TARTALOM ........................................................................................................................................... 3 Bevezető ................................................................................................................................................ 11 1. Növénytermesztés .............................................................................................................................. 12 1.1. A növénytermesztéssel kapcsolatos fontosabb alapfogalmak .................................................... 12 1.2. A növénytermesztés természeti erőforrásai ................................................................................ 16 1.2.1. A termőtalaj ......................................................................................................................... 17 1.2.2. A Nap energiája ................................................................................................................... 18 1.2.3. A víz..................................................................................................................................... 19 1.2.4. A levegő ............................................................................................................................... 19 1.3. Legfontosabb termesztett növényeink ........................................................................................ 20 1.4. A talajművelés ............................................................................................................................ 22 1.4.1. A talajművelés eszközei és az általuk végzett munka .......................................................... 24 1.4.2. A talajművelési rendszerek és azok alapelvei ...................................................................... 35 1.5. A tápanyag-gazdálkodás ............................................................................................................. 36 1.5.1. A szervestrágyázás ............................................................................................................... 37 1.5.2. A műtrágyázás ..................................................................................................................... 40 1.6. A vetés ........................................................................................................................................ 42 1.6.1. A vetőmag ............................................................................................................................ 43 1.6.2. A vetési munka .................................................................................................................... 44 1.6.2.1. A vetés módja .............................................................................................................. 44 1.6.2.2. A vetés mélysége ......................................................................................................... 46 1.6.2.3. A magtakarás ............................................................................................................... 46 1.6.2.4. A vetés ideje ................................................................................................................. 46 1.6.2.5. A vetőmag mennyisége ................................................................................................ 47 1.6.2.6. A vetőgépek beállításának ellenőrzése ........................................................................ 48 1.6.2.7. A nyomjelző beállítása ................................................................................................. 48 1.6.2.8. A vetés végrehajtása .................................................................................................... 49 1.6.3. Néhány fontosabb növény vetési jellemzői ......................................................................... 50 1.7. Növényvédelem .......................................................................................................................... 53 1.7.1. A kémiai növényvédelem .................................................................................................... 56
1.7.2. Növényvédelmi munkák ...................................................................................................... 59 1.7.2.1. A gépek mozgásmódja ................................................................................................. 61 1.7.2.2. A légi gépekkel végzett növényvédelmi munkák sajátosságai .................................... 61 1.8. A termésbecslés .......................................................................................................................... 63 1.8.1. A termésbecslés és kapcsolódó alapfogalmai ...................................................................... 63 1.8.2. A termésbecslés fajtái .......................................................................................................... 65 1.8.2.1. A szubjektív becslés ..................................................................................................... 65 1.8.2.2. Az objektív termésbecslések ........................................................................................ 68 1.8.3. Az előzetes és végleges termésbecslések gyakorlata ........................................................... 68 1.8.3.1. A sűrű vetésű növények termésbecslése ...................................................................... 69 1.8.3.2. A kapásnövények termésbecslése ................................................................................ 70 1.8.3.3. A kertészeti növények termésbecslése ......................................................................... 70 1.8.4. Az országos szántóföldi növénymonitoring......................................................................... 71 1.9. A betakarítás ............................................................................................................................... 71 1.9.1. A silózás............................................................................................................................... 71 1.9.1.1. A silózás alapanyaga .................................................................................................... 72 1.9.2. A betakarítás, betárolás folyamata ....................................................................................... 72 1.9.3. A burgonya betakarítása ...................................................................................................... 73 1.9.4. A napraforgó betakarítása .................................................................................................... 74 1.9.5. A cukorrépa betakarítása ..................................................................................................... 75 1.9.5.1. A cukorgyári melléktermékek keletkezése és felhasználása ........................................ 76 1.9.6. A kukorica betakarítása........................................................................................................ 77 1.9.7. A lucerna betakarítása .......................................................................................................... 79 1.9.7.1. A lucernabetakarítás technológiai változatai ............................................................... 79 1.9.8. A borsó betakarítása............................................................................................................. 81 1.9.9. A kalászosok betakarítása .................................................................................................... 81 1.9.10. A repce betakarítása ........................................................................................................... 83 2. Kertészet ............................................................................................................................................ 84 2.1. Gyümölcstermesztés ................................................................................................................... 84 2.1.1. A gyümölcstermesztés és a gyümölcs fogalma.................................................................... 84 2.1.2. A magyar gyümölcstermesztés helyzete .............................................................................. 85 2.1.3. Gyümölcsfélék csoportosítása ............................................................................................. 85 2.1.4. A gyümölcstermő növények morfológiai felépítése ............................................................ 86 2.1.5. A gyümölcstermő növények életszakaszai .......................................................................... 87 2.1.6. A gyümölcstermő növények évi biológiai ciklusa ............................................................... 88
2.1.7. A gyümölcstermő növények termékenyülési viszonyai ....................................................... 89 2.1.8. Gyümölcsültetvények termesztési technológiája ................................................................. 89 2.1.8.1. Gyümölcsültetvények talajművelése és trágyázása ..................................................... 89 2.1.8.2. Öntözés ........................................................................................................................ 90 2.1.8.3. Fitotechnika.................................................................................................................. 90 2.1.8.4. Gyümölcsszüret, tárolás ............................................................................................... 91 2.2. Szőlőtermesztés .......................................................................................................................... 92 2.2.1. Szőlőtermesztésünk helyzete ............................................................................................... 92 2.2.2. A szőlőnövény (Vitis vinifera L.) általános jellemzése........................................................ 93 2.2.3. A szőlőtőke részei ................................................................................................................ 93 2.2.4. A szőlő életszakaszai és évi biológiai ciklusa...................................................................... 94 2.2.5. Fajtahasználat a szőlőtermesztésben .................................................................................... 94 2.2.6. A szőlő termesztéstechnológiája .......................................................................................... 95 2.2.6.1. A talajművelés alapvető céljai az integrált szőlőtermesztésben................................... 95 2.2.6.2. A tápanyag-utánpótlás alapelvei az integrált szőlőtermesztésben ............................... 95 2.2.6.3. Fitotechnikai műveletek a szőlőtermesztésben ............................................................ 96 2.2.6.4. A szőlőtermesztésben alkalmazott támberendezések................................................... 97 2.2.6.5. Művelésmódok a szőlőtermesztésben .......................................................................... 98 2.2.6.6. Szüret ........................................................................................................................... 99 2.2.7. Bortípusok.......................................................................................................................... 100 2.3. Zöldségtermesztés ..................................................................................................................... 101 2.3.1. A zöldségtermesztés fogalma, jelentősége, felosztása ....................................................... 101 2.3.1.1. A zöldségtermesztési alágazatok általános jellemzése............................................... 101 2.3.1.2. A zöldségfélék táplálkozási jelentősége .................................................................... 101 2.3.2. A zöldségnövények csoportosítása .................................................................................... 102 2.3.2.1. Rendszertan szerinti csoportosítás ............................................................................. 102 2.3.2.2. Származás szerinti csoportosítás ................................................................................ 103 2.3.2.3. Élettartam szerinti csoportosítás ................................................................................ 103 2.3.3. A zöldségtermesztés technológiája .................................................................................... 103 2.3.3.1. Talajművelés .............................................................................................................. 103 2.3.3.2. Tápanyag-utánpótlás .................................................................................................. 103 2.3.3.3. Szaporítás ................................................................................................................... 104 2.3.3.4. Növényápolás ............................................................................................................. 104 2.3.3.5. Betakarítás.................................................................................................................. 105
2.3.4. Zöldségnövények tárolása.................................................................................................. 105 2.3.5. Főbb zöldségtermesztési módok ........................................................................................ 105 2.3.5.1. Szabadföldi zöldségtermesztés .................................................................................. 105 2.3.5.2. Zöldséghajtatás .......................................................................................................... 106 2.3.6. Zöldségnövények feldolgozása .......................................................................................... 107 2.4. Gyógynövénytermesztés ........................................................................................................... 108 2.4.1. A gyógynövénytermesztés fogalma, jelentősége ............................................................... 108 2.4.2. A drogismeret alapjai ......................................................................................................... 108 2.4.2.1. Drogok minősítése ..................................................................................................... 109 2.4.3. Gyógynövények feldolgozása ............................................................................................ 109 2.4.4. Gyógynövények gyűjtése ................................................................................................... 110 2.4.5. Gyógynövények termesztése ............................................................................................. 111 2.5. Dísznövénytermesztés .............................................................................................................. 112 2.5.1. A dísznövénytermesztés fogalma, jelentősége, felosztása ................................................. 112 2.5.2. Szabadföldi dísznövénytermesztés .................................................................................... 112 2.5.2.1. Egynyári dísznövények .............................................................................................. 112 2.5.2.2. Kétnyári dísznövények ............................................................................................... 113 2.5.2.3. Évelők ........................................................................................................................ 113 2.5.2.4. Díszfák és díszcserjék ................................................................................................ 113 2.5.3. Növényházi dísznövények ................................................................................................. 114 2.5.3.1. Növényházi vágott virágok ........................................................................................ 114 2.5.3.2. Levelükkel díszítő növényházi dísznövények ............................................................ 114 2.5.3.3. Virágukkal díszítő növényházi dísznövények ............................................................ 115 3. Állattenyésztés ................................................................................................................................. 116 3.1. Az állattenyésztéssel és ............................................................................................................. 116 3.1.1. Állattenyésztési alapfogalmak ........................................................................................... 116 3.1.2. Takarmányozási alapfogalmak .......................................................................................... 119 3.1.3. A törzskönyvezés ............................................................................................................... 120 3.1.4. Állatok megjelölése, szaporítóanyagok, ............................................................................ 122 3.1.4.1. A szarvasmarhák egységes nyilvántartási .................................................................. 126 3.1.4.2. A juhok egységes nyilvántartási rendszerének megjelölési ....................................... 127 3.1.4.3. A lovak egységes nyilvántartási rendszerének ........................................................... 128 3.1.4.4. A sertések egységes nyilvántartási rendszerének ....................................................... 128 3.1.4.5. A baromfiak, keltető- és tenyésztojások .................................................................... 128 3.1.5. Állati szaporítóanyagok, embriók azonosításának szabályai ............................................. 129
3.2. Szarvasmarha-tenyésztés .......................................................................................................... 130 3.2.1. A szarvasmarha-ágazat helyzete, jelentősége .................................................................... 130 3.2.2. A szarvasmarha elnevezése kor, ivar és hasznosítás szerint .............................................. 130 3.2.3. A tejtermelő tehenészet ...................................................................................................... 132 3.2.4. A borjúnevelés ................................................................................................................... 139 3.2.5. Az üszőnevelés .................................................................................................................. 142 3.2.6. A szarvasmarha hizlalása ................................................................................................... 143 3.2.7. A húshasznú tehéntartás..................................................................................................... 144 3.3. Lótenyésztés.............................................................................................................................. 147 3.3.1. A ló elnevezése kor és ivar szerint ..................................................................................... 147 3.3.2. A ló megjelenése................................................................................................................ 148 3.3.3. A ló tenyésztése ................................................................................................................. 151 3.3.4. A ló tartása ......................................................................................................................... 152 3.3.5. A ló használata ................................................................................................................... 157 3.4. Sertéstenyésztés ........................................................................................................................ 163 3.4.1. A sertés elnevezése ivar, kor és hasznosítás szerint........................................................... 163 3.4.2. Tenyésztési alapfogalmak .................................................................................................. 163 3.4.3. A sertés elhelyezése ........................................................................................................... 164 3.4.4. A sertés tartásával kapcsolatos alapfogalmak .................................................................... 164 3.4.5. A sertéstenyésztés, -tartás fontosabb mutatói .................................................................... 164 3.4.6. A termék-előállítás szakaszai ............................................................................................. 165 3.4.6.1. Tenyészkoca-süldők nevelése .................................................................................... 165 3.4.6.2. Tenyészkan-süldők nevelése ...................................................................................... 166 3.4.6.3. Tenyészkanok tartása és használata ........................................................................... 166 3.4.6.4. Tenyészkocák tartása és használata ........................................................................... 166 3.4.6.5. A malacok utónevelése .............................................................................................. 167 3.4.6.6. Hizlalás ...................................................................................................................... 168 3.4.7. A termék-előállítás folyamatának tervezése ...................................................................... 168 3.4.8. A sertéstenyésztésben használt fajtacsoportok, ................................................................. 170 3.4.9. Sertéshús-minősítés a gyakorlatban ................................................................................... 171 3.5. Juhtenyésztés ............................................................................................................................ 172 3.5.1. A juh elnevezése ivar és kor szerint ................................................................................... 173 3.5.2. A juh tenyésztése ............................................................................................................... 173 3.5.3. A juh tartása ....................................................................................................................... 174 3.5.4. A termelés .......................................................................................................................... 175 3.6. Baromfitenyésztés ..................................................................................................................... 176
3.6.1. A tyúkfélék tenyésztése ..................................................................................................... 176 3.6.1.1. A tyúkfélék elnevezése kor, ivar és hasznosítás szerint ............................................. 176 3.6.1.2. A tartásmóddal kapcsolatos alapfogalmak ................................................................. 177 3.6.1.3. A tenyésztés ............................................................................................................... 178 3.6.1.4. A termelés .................................................................................................................. 180 3.6.1.5. A keltetés ................................................................................................................... 183 3.6.2. Egyéb gazdaságilag jelentős baromfifajok ........................................................................ 184 3.6.2.1. A lúdtartás .................................................................................................................. 184 3.6.2.3. A pézsmarécetartás .................................................................................................... 189 3.6.2.4. A pulykatartás ............................................................................................................ 189 3.6.2.5. A gyöngytyúktenyésztés ............................................................................................ 190 3.6.2.6. A haszongalambtartás ................................................................................................ 191 3.7. A házinyúltenyésztés ................................................................................................................ 193 3.7.1. A nyúl elnevezése ivar és életkor szerint ........................................................................... 193 3.7.2. A nyúl tenyésztése ............................................................................................................. 193 3.7.3. Tartás, takarmányozás ....................................................................................................... 194 3.8. Méhészet ................................................................................................................................... 195 3.8.1. A méhcsalád és egyedei ..................................................................................................... 195 3.8.2. A méhcsalád népességének éves változása ........................................................................ 199 3.8.3. A méhcsalád lakása ............................................................................................................ 200 3.8.4. A méhcsaládok tartástechnológiája.................................................................................... 205 3.8.5. A méhészet fontosabb termékei ......................................................................................... 206 3.8.6. A méhész éves tevékenysége ............................................................................................. 207 4. Gépesítés .......................................................................................................................................... 209 4.1. A mezőgazdaság géprendszere ................................................................................................. 209 4.1.1. Traktorok ........................................................................................................................... 211 4.1.2. Teherautók ......................................................................................................................... 214 4.1.3. Magajáró gépek.................................................................................................................. 215 4.1.4. Betakarítógépek ................................................................................................................. 220 4.1.5. A tápanyag-visszapótlás gépei ........................................................................................... 227 4.1.6. A növényvédelem gépei..................................................................................................... 229 4.1.7. Az öntözés gépei ................................................................................................................ 238 5. Ágazatokba nem sorolható tevékenységek ...................................................................................... 243 5.1. Terménytárolás ......................................................................................................................... 243 5.1.1. A gabonafélék tárolása....................................................................................................... 243
5.1.2. A burgonya tárolása ........................................................................................................... 247 5.1.3. A cukorrépa tárolása .......................................................................................................... 248 5.2. Határszemle .............................................................................................................................. 249 5.2.1. Tavaszi határszemle ........................................................................................................... 249 5.2.2. Nyár eleji határszemle ....................................................................................................... 250 5.2.3. Őszi határszemle ................................................................................................................ 251 5.3. A mezőgazdasági termelés teendőinek megoszlása az év folyamán ........................................ 251 5.3.1. A mezőgazdasági munkafolyamatok éves megoszlása ...................................................... 251 5.3.2. A fontosabb mezőgazdasági munkák................................................................................. 253 6. Elsődleges termékfeldolgozás .......................................................................................................... 257 6.1. Takarmánykeverék-gyártás ....................................................................................................... 257 6.2. Tejfeldolgozás ........................................................................................................................... 265 6.3. Húsfeldolgozás.......................................................................................................................... 270 6.4. Baromfifeldolgozás ................................................................................................................... 273 7. Minőségbiztosítás a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban ..................................................... 279 7.1. A minőségről általában ............................................................................................................. 279 7.2. A minőségbiztosítás sajátosságai .............................................................................................. 281 7.3. Minőségügyi rendszerek a mezőgazdaságban .......................................................................... 283 7.3.1. Az ISO szabvány szerinti minőségbiztosítási .................................................................... 284 7.3.2. A HACCP rendszer fogalma, jellemzői ............................................................................. 284 8. Munkabiztonság a mezőgazdaságban .............................................................................................. 290 8.1. A munkahelyek általános munkavédelmi követelményei ......................................................... 290 8.1.1. A munkáltató általános kötelezettségei .............................................................................. 290 8.1.2. A munkaeszközök általános munkavédelmi ...................................................................... 291 8.2. Traktorok és mezőgazdasági gépek speciális ........................................................................... 292 8.2.1. A gépek üzemeltetésével kapcsolatos veszélyek ............................................................... 292 8.2.2. A munkavégzésre vonatkozó lényeges biztonsági ............................................................. 295 8.3. Különböző mezőgazdasági munkák ......................................................................................... 300 8.4. Munkabiztonsági követelmények ............................................................................................. 328 8.5. Irodai munkavégzés .................................................................................................................. 330 9. Vállalatgazdasági ismeretek ............................................................................................................ 333 9.1. Vállalatgazdasági ismeretek...................................................................................................... 333 9.1.1. A vállalkozás célja ............................................................................................................. 333 9.1.2. A vállalat mint gazdasági rendszer .................................................................................... 334 9.1.3. Vállalkozástípusok ............................................................................................................. 336 9.1.4. Az ökonómia alapelve, alapvető gazdasági döntések ........................................................ 339
9.1.5. Irányítási feladatok ............................................................................................................ 343 9.2. Pénzügyi ismeretek ................................................................................................................... 344 9.2.1. Vállalkozásfinanszírozás ................................................................................................... 344 9.2.2. A fizetési forgalom formái ................................................................................................. 345 9.2.3. A fizetések pénzügyi biztosítékai ...................................................................................... 346 9.2.4. Értékpapírok....................................................................................................................... 347 9.2.5. A tőzsde ............................................................................................................................. 348 9.3. Számviteli ismeretek ................................................................................................................. 349 9.3.1. A számvitel fogalma, számviteli alapfogalmak, ................................................................ 349 9.3.2. A vállalkozás vagyona ....................................................................................................... 351 9.3.2.1. A leltár (leltározás) .................................................................................................... 352 9.3.2.2. A könyvviteli mérleg ................................................................................................. 355 9.3.2.3. A főkönyvi számlák ................................................................................................... 355 9.3.2.4. A számviteli bizonylat ............................................................................................... 356 9.3.2.5. A beszámolók............................................................................................................. 356 9.4. Beruházási alapismeretek ......................................................................................................... 358 9.4.1. A beruházások csoportosítása ............................................................................................ 358 9.4.2. A beruházási folyamat szakaszai ....................................................................................... 359 9.4.3. Beruházási döntések, beruházásgazdaságossági ................................................................ 363 Irodalom ............................................................................................................................................... 369
Bevezető
Az utóbbi több mint fél évszázad alatt a magyar mezőgazdaság szerkezete, tulajdonviszonyai és üzemi struktúrája többször is és igen lényeges mértékben megváltozott. Sajnálatos módon ezeket a nagyléptékű változásokat nem a gazdasági fejlődés határozta meg döntő mértékben, hanem a politikai meggondolások által kikényszerített lépések. A legutóbbi – most már több mint egy évtizede kezdődött – gazdasági-társadalmi átalakulás hatott igen jelentős mértékben a mezőgazdaság szervezeti-tulajdoni formájára is. Ennek során az EU-csatlakozásunk előkészítése és annak lezajlása utáni közös szabályozás is erősen érvényesült. Egyidejűleg megerősödtek hazánkban is azok a nemzetközi tendenciák, miszerint a gazdasági fejlettség növekedése a mezőgazdaság viszonylagos szerepének csökkenéséhez vezet. Ennek megfelelően érvényesült az a nemzetközi tapasztalat, hogy minél fejlettebb egy ország, annál kisebb a mezőgazdaságának a szerepe az ország gazdasági teljesítményében és a lakosságának foglalkoztatásában. A magyarországi változásokat az jellemzi, hogy a mezőgazdaságnak a GDP-hez való hozzájárulása a 90-es évek elején mért 12,5%-ról 4% alá csökkent. A foglalkoztatásban betöltött szerepére jellemző, hogy ugyanezen idő alatt a 17,5%-os részesedése 6%-osra esett vissza. Jelentősen megváltoztak hazánk mezőgazdaságában a gazdálkodási formák. A korábban jellemző állami szektor és szövetkezeti gazdaságok helyére most a társas vállalkozások (gazdasági társaságok és szövetkezetek), az egyéni vállalkozások, a nagy számban megjelent egyéni gazdaságok és a nemzetközileg alig vagy egyáltalán nem ismert őstermelők léptek. Rajtuk kívül még ház körüli, szabadidős tevékenységet szolgáló stb., de igen kisméretű gazdaságok is találhatóak. Ugyanezen időben megváltozott a mezőgazdaság szerepe is. A korábban csupán termelés-orientált gazdálkodás, az összes földterület termelésbe vonása az élelmiszerpiacon nemzetközileg is kimutatható többlettermékek miatt már nem jelenthet elsődleges célt. Megnőtt a mezőgazdaságnak az egyéb feladatok teljesítésében betöltött szerepe, azaz a mezőgazdaság multifunkcionálissá vált. Ezek – többek között – a tájvédelem, a természet fenntartása és a rekreáció lehetőségeinek biztosítása. Az elmondottak azonban nem szólnak az ellen, hogy minden korábban említett gazdálkodási formában fölértékelődött a szakmai tudás szerepe. Ezt felismerve minden formában tevékenykedők részére képzések indultak. A jelen könyv ezen képzésekhez szükséges alapvető gyakorlati ismeretek bemutatására is vállalkozott. Napjainkban éljük a felsőoktatás átszervezését. Ennek eredményeként a jövőben az agrár-felsőoktatásban is úgynevezett BSC szakok indulhatnak, amely képzésekben a hároméves képzési időszakban igen jelentős szerepet kap a gyakorlati ismeretek oktatása. Tankönyvünk az agrárképzési területen induló szakok gyakorlati oktatásához kíván tananyagot biztosítani. Ezen ok határozza meg a könyv didaktikai szerkezetét is. A szerzők és a szerkesztők remélik, hogy a könyv – megfelelve a taníthatóság-tanulhatóság didaktikai követelményeinek – jól hasznosítható lesz ezekben a képzésekben. Gödöllő, 2005 tavasza Vezető szerkesztő
1. Növénytermesztés
1.1. A növénytermesztéssel kapcsolatos fontosabb alapfogalmak A mezőgazdasággal foglalkozó termelőknek (gazdáknak, vállalkozóknak, társas vállalkozóknak stb.) a különböző növényi termékek előállításához elsődlegesen földterületre van szüksége. A termőföld használatával kapcsolatos fogalmakat a következőkben ismertetjük. Az összterület. Egy-egy termelőegységen, tájegységen, ill. az országon belül rendelkezésre álló teljes területet összterületnek (ÖT) nevezzük. Mértékegysége a hektár (ha); 1 ha = 10 000 m2. A területek eredeti nyilvántartása a földhivatalokban a kataszteri birtokíveken történt, az itt használt területi mértékegység a négyszögöl ( -öl), ill. a kataszteri hold (kat.h, kh) volt. 1 öl = 1,8965 m 2 1 -öl = 3,5967 m2 1 kat.h = 1600 -öl = 5755 m2 A művelési ágak. Az összterületen belül (a különböző hasznosítási módok alapján) művelési ágakat különböztetünk meg. Egy-egy művelési ágba kerülnek az azonos hasznosítású és hasonló művelést igénylő területek. A művelési ágak: szántó, rét, legelő, kert, szőlő, gyümölcsös, erdő, nádas, hasznosítható vízfelület, valamint a művelés alól kivett terület. A művelési ágak nyilvántartását a földhivatalok végzik. Valamely terület műveléság-változását a tulajdonosnak előzetesen engedélyeztetni kell. A szántó művelési ág jellemzője a rendszeres talajművelés, amelynek általában a szántás az alapművelete. Zömmel szántóföldi növényeket (gabonaféléket, ipari növényeket, szálastakarmányokat stb.) esetenként zöldségféléket termesztünk rajta. A szántón belül megkülönböztetünk szárazműveléses és öntözéses termesztést, köztük ugyanis jelentős különbség van a ráfordítást és a hozamot illetően egyaránt. Rét és legelő. Az állandó gyeptakaróval borított terület azon részének, amelynek fűtermését rendszeresen kaszálva (szénaként, szilázs-alapanyagként stb.) takarítjuk be, a neve rét. Az elsősorban legeltetéssel hasznosított füves terület a legelő. Mindkét művelési ágban előfordul – kisebb mértékben – a másikra jellemző hasznosítási mód is. A kert. E fogalom túlnyomórészt házikertet jelent, elsősorban vegyes zöldségfélét, gyümölcsöt és szőlőt termelnek benne, de ide tartozik a hajtatásos termesztés és a dísznövénytermesztés is. A szőlő. A szőlőültetvény által elfoglalt terület képezi a szőlő művelési ágat. A szőlő elsősorban feldolgozva, bor formájában jelent terméket, de a friss fogyasztású csemegeszőlő termelése is jelentős. A gyümölcsös. Gyümölcsfával (bokorral) betelepített terület. A szőlő és a gyümölcsös egyaránt lehet zárt telepítésű, amikor összefüggő területet foglal el és lehet szórvány. A mezőgazdaságilag művelt összes területet (MMÖT) az eddig felsorolt művelési ágak összessége alkotja. Az erdő. Erdőnek nevezzük a fával beültetett, ill. benőtt területet, amelynek fő terméke a különböző céllal feldolgozható nyersfa és a tűzifa. E művelési ágba tartoznak az erdősávok is. A nádas és a hasznosítható vízfelület szintén önálló művelési ágként szerepel. A nád építési alapanyagként, takaróként stb. hasznosítható, míg a hasznosítható vízfelület öntözési célokat, haltenyésztést, víziszárnyas-tartást, esetleg ezek kombinációját szolgálhatja. Termőterület. A MMÖT, az erdő, a nádas, valamint a hasznosítható vízfelület együttesen alkotja a
termőterületet. A művelés alól kivett (művelés alatt nem álló) terület magában foglalja az épületek, tanyák, majorok, telepek, szérűk területét, valamint az utak, árkok, csatornák stb. által elfoglalt területeket. Magyarország összterülete: 93 036 km2 = 9,3036 millió hektár. A földterület műveléságankénti megoszlását az 1. táblázat tartalmazza. 1. táblázat. A földterület művelési ágakszerinti megoszlása (1998–2002. május 31-jén)
Szántóegység, redukált szántó. Esetenként szükségessé válik a különböző módon hasznosított
területek összehasonlítása, közös egységre történő átszámítása, ez a közös egység a redukált szántó vagy szántóegység. A különböző művelési ágaknak eltérő a ráfordítás igénye, beruházási, anyag- (vetőmag, műtrágya, növényvédő szer stb.) gépi munka – és kézi munkaerő – igénye, ugyancsak eltérő az egységnyi területen megtermelt javak mennyisége, minősége és az ára. Ezen eltéréseket fejezik ki az alábbi átszámítási kulcsok (szorzók), amelyek a „szántó” művelési ágra redukálja – azt alapegységnek tekintve – a többi hasznosítási módot (2. táblázat). 2. táblázat. Az egyes művelési ágak szántóhoz viszonyított átszámítási kulcsa
Az aranykorona a földterület természetes termőképességét és közgazdasági értékét tiszta jövedelem alapján kifejező szám. Az 1875-ben – földadó kivetés céljából – bevezetett számszerű mutató, értéke eredetileg 0,305 g színarany volt. (1892-ben, 1899-ben, 1921-ben és 1925-ben módosították.) Az aranykorona és az elérhető hozamok között napjainkban is határozott összefüggés mutatható ki. A termőhely komplex értékelésének ez a módja elavultnak tekinthető ugyan, de azóta sem sikerült jobb módszert meghonosítani. Az 1990-es évek elején végbement földkárpótlás alapjául is az „aranykorona” szolgált. A különböző művelési ágak átlagos aranykorona-értéke: Művelési ág Egy ha átlagos aranykorona-értéke Szántó 20,92 Gyep (rét, legelő) 8,24 Gyümölcsös 30,05 Szőlő 38,72 Erdő 4,25 Nádas 12,49 A tábla. Állandó területű tervezési és művelési alapegység, természetes (pl. vízfolyás, út, fasor stb.) vagy mesterséges határokkal körülvett terület. Rendszerint egy táblán belül egy növényt termesztünk, így egységes a talajművelés, a vetés, a növényápolás, a betakarítás stb. munkája is. A tábla nagyságát meghatározza: – a birtokméret, – a terület szabdaltsága (különböző természeti képződmények), – a terület domborzati viszonyai (pl. rétegvonalas művelési kényszer stb.),
– a termesztett növényféleség. A művelés szempontjából optimálisnak (a legkisebb költséggel művelhetőnek) a sík – l : 2 oldalarányú – téglalapalakú 50–80 ha területű tábla tekinthető. A mai birtokviszonyok mellett azonban ez a méretnagyság csak kevés termelőnél valósítható meg. A tömb. Ha két vagy több szomszédos táblán ugyanazt a növényt termesztik, akkor ezek a táblák a művelés szempontjából egy tömbként kezelhetők. Az egységes művelés előfeltétele, hogy a táblák között ne legyen olyan természetes vagy mesterséges határ, amely akadályozza azt. A táblatörzskönyv. Egy-egy táblára vonatkozó alapvető szakmai nyilvántartást a gazdálkodók táblatörzskönyvben vezetik. A táblatörzskönyvben időrendi sorrendben, az időpont pontos megjelölésével fel kell jegyezni: – a termesztett növény faját, fajtáját, szaporítási fokát, – a talajmunkák idejét, eszközeit, – a tápanyag-utánpótlás formáját, idejét, a hatóanyag mennyiségét stb., – a vetésidőt, a vetőmag jellemzőit, mennyiségét, – a növényvédelmi beavatkozások idejét, a felhasznált vegyszerek, a hatóanyagok megnevezését, a ha-kénti mennyiségét, – a betakarításra vonatkozó adatokat (idő, termésmennyiség, termésminőség), – a tarlóhántás, -kezelés munkáit, – öntözött területeken az öntözéssel kapcsolatos adatokat (időpont, módszer, vízmennyiség stb.), – egyéb adatok (elemi kár, üzemi kísérlet stb.). A permetezési napló. Az árutermelés céljából termesztett kultúrákban, terménytároló raktárakban a vegyszeres kezelésekről kötelezően végzendő nyilvántartás, amely tartalmazza: – a kezelt kultúra megnevezését, – a kezelt tábla (jelölése megnevezése, a terület nagyságának feltüntetésével), – a kezelés időpontját (kezdéstől a befejezésig), – a használt készítmény – kereskedelmi és hatóanyag – megnevezését, – a szer előkészítésére vonatkozó adatokat (hígítás% stb.), – a munkaegészségügyi, ill. az élelmezés-egészségügyi várakozási időt (a lehetséges munkavégzés, ill. betakarítás idejét, a tárolt terményeknél az értékesítés lehetséges idejét), – a munkavégzésért felelős személy (a megfelelő jogosítvánnyal rendelkező növényvédő szakember) aláírását. Az elővetemény az adott táblán az előző vegetációs időszakban termesztett növény. Ismerete fontos, mert a gazdasági növények más-más igényt támasztanak az előveteményekkel szemben. A különböző elővetemények utóhatása különböző a betakarítási idő, a hátrahagyott tarlómaradványok, tápanyagtöbblet vagy hiány tekintetében, de növény-egészségügyi szempontból sem mindegy, hogy az adott növény után milyen kultúra vethető. Egyes növények (pl. napraforgó) döntően növényvédelmi okok miatt minimum 4–5 évig nem kerülhetnek ugyanarra a területre, más fajok kevésbé érzékenyek, de a monokultúrás (több vegetáción keresztül tartó azonos faj vetése egy adott táblán) termesztés a termés csökkenésével, a fokozott vegyszerfelhasználás miatt költségnövekedéssel járhat a károsító szervezetek (a különféle kórokozók, kártevők, ill. gyomnövények) felszaporodása miatt. A vetésforgó. Több évre (3–5 év) előre meghatározott vetési sorrend. Az évek száma megegyezik a forgóba vont táblák (szakaszok), a termesztett növények számával, de egy-egy évben lehetséges az adott szakasz pihentetése, ugaroltatása (vetés nélküli ápolása) is. Szigorúan vett vetésforgó ma már nem használatos, mert nehéz vele a változó piac igényeinek kielégítése, megfelelő áru előállítása. A vetésváltás. Rugalmasabb tervezést, termelésszervezést biztosít, amikor a vetett növény sorrendjét a növényfajok egymás utáni termeszthetőségén túl a jövedelmezőségi viszonyok, valamint a termőhelyi adottságok alapján határozzák meg. A teljesítmény egy adott időegység – óra, műszak, munkanap – alatt elvégzett munka mennyiségét jelenti. A növénytermesztésben az erő- és munkagépek különböző kombinációi különböző munkahelyi feltételek mellett más-más teljesítményt eredményeznek.
A tájkategória. A talajok művelhetősége fekvésük, összetételük, típusuk alapján lényegesen különbözik egymástól. Ezért a teljesítmények összehasonlíthatósága, a költségek tervezhetősége érdekében a táblákat művelhetőségük szerint I–IV-ig területi vagy tájkategóriába sorolják. Az egyes tájkategóriák jellemzői (és átszámítási kulcsai): – I. sík fekvésű, középkötött talaj (1,00), – II. sík fekvésű, laza, ill. kötött talaj vagy enyhén dombos, középkötött talaj (1,16), – III. dombos fekvésű, laza, ill. kötött talaj (1,38), – IV. erősen lejtős, köves, kavicsos, erősen kötött vagy igen laza talaj (1,72). A talajok kötöttségén (agrotechnikai szempontból) a talajművelő eszközökkel szembeni ellenállásuk (ellenerő) nagyságát értjük. A normálhektár. A növénytermesztésben végzett gépi munkák igen változatosak, sokrétűek, más-más erőkifejtést igényelnek. Ezért a különböző munkák összehasonlítása érdekében a munkákat egy alapvető tevékenységhez viszonyítjuk. Az egy ha sík, középkötött talajon végzett középmély (16–21 cm) szántást tekintjük alapegységnek, ezt nevezzük normálhektárnak (jele: nha). A többi munkát a 3. táblázatban található átszámítási kulcsok segítségével számolhatjuk át normálhektárra. 3. táblázat. Néhány fontosabb gépi munka átszámítása normálhektárra (az I. tájkategóriában)
A tonnakilométer a gépi szállítási munkák összehasonlítására szolgáló elszámolási egység (jele: tkm). Egy tkm: egy tonna hasznos teher egy km-re történő elszállítása. Kiszámítása úgy történik, hogy a szállítmány tonnában kifejezett tömegét szorozzuk a megtett út kilométereinek számával. Ez a számítási mód túl rövid, ill. túl hosszú út esetén torzít, ezért ilyenkor korrekcióra van szükség.
1.2. A növénytermesztés természeti erőforrásai Egy-egy növényfaj termesztésének lehetőségét és a termesztés eredményességét elsődlegesen a természeti erőforrások határozzák meg. Alapvető természeti erőforrások: – a termőtalaj, – a Nap energiája (hő, fény), – a víz és – a levegő. Valamely növény termesztése annál sikeresebb, minél teljesebb összhangot tudunk teremtetni:
– – –
a termesztett növény (biológiai alap), a természeti erőforrások (ökológiai feltételek) és az agrotechnikai tényezők (termesztéstechnológia) között.
1.2.1. A termőtalaj Talajnak nevezzük a földkéreg legfelső termőképes rétegét, ezen belül megkülönböztetünk: – feltalajt és – altalajt. A feltalaj, a talaj felső 20–30 cm-es rétege, ami rendszeres művelés alatt áll. Ennek eredményeképpen a feltalaj lazább, szerves anyagokban gazdagabb az alatta elhelyezkedő rétegnél. A szántóföldi növények többségének gyökere ebben a rétegben helyezkedik el. Az altalaj a földkéregnek az a része, ameddig a termesztett növények gyökerei még behatolhatnak. A termőréteg. A feltalajt és az altalajt együttesen termőrétegnek nevezzük. A termőréteg minősítése szempontjából megkülönböztetünk: – sekély (ha csak a rendszeresen művelt rétegre korlátozódik), – mérsékelten sekély (>40 cm), – középmély (40–70 cm), – mérsékelten mély (70–100 cm), – mély (100 cm-nél nagyobb mélysége kiterjedő) termőrétegű talajokat. Az ún. „mély” termőrétegű talajok általában termékenyebbek. A talajtermékenység az emberi tevékenység különböző mértékű és irányú hatásának eredményeként alakul ki, és ennek alapján különböző szintjei lehetségesek (természetes, alap-, tényleges, potenciális stb. talajtermékenység különböztethető meg). Egy-egy termékenységi szint az elérhető átlagtermésekkel jellemezhető. A talajtípusok (talajrendszerezési egységek). A hasonló talajképző hatások eredményeként kialakult azonos fejlődési állapotú és hasonló termékenységű talajok sorolhatók egy-egy talajtípusba. A szántóföldi hasznosítás szempontjából a legfontosabb talajtípusok gyűjtőcsoportjai: – a mezőségi (csernozjom), – az erdő, – a rét, – a szikes és – a homoktalajok. A mezőségi (csernozjom) talajok a legtermékenyebbek. Középkötöttek, tápanyagban, humuszban, mészben gazdagok, semleges kémhatásúak és morzsás szerkezetűek. Jó a levegő- és a vízgazdálkodásuk, mély rétegűek, a bennük lévő tápanyagok jól érvényesülnek. Hazánkban az összes művelhető terület 25%-át alkotják. Az erdőtalajok a kilúgozottság mértékétől függően számos alcsoportot alkotnak. Legértékesebbek a barna erdőtalajok, leggyengébbek a fakó (podzolos) erdőtalajok. Jellemzőjük a többnyire savanyú kémhatás, a talaj felső szintje kilúgozott és az alatta lévő szinten halmozódik fel a tápanyag. Jól művelhetők, tápanyag-gazdálkodásuk közepes, területi arányuk 25%. A réti talajok mély fekvésű részeken alakultak ki. Általában savanyú kémhatású, erősen kötött talajok, nagy a víztartó képességük, viszont kedvezőtlen a vízvezetésük, emiatt a felmelegedésük lassú. Nehezen művelhetők (magas kolloidtartalmuk miatt erősen duzzadnak és zsugorodnak), humuszban, tápanyagban gazdagok, de gyenge tápanyag-szolgáltató képesség jellemzi őket. Területi arányuk 15%-ra tehető. A homoktalajok. Vízgazdálkodásuk általában gyenge, humusztartalmuk és kémhatásuk változatos. Számos helyen ki vannak téve a deflációnak (a szél pusztító hatása). A rajtuk elérhető termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a tápanyagok érvényesülése is változó. Területi arányuk 24%. A szikes talajok a növénytermesztés szempontjából mind a fizikai, mind a kémiai tulajdonságaik miatt kedvezőtlenek (Na-sókkal telítettek). Víz- és tápanyag-gazdálkodásuk kedvezőtlen, nagy tápanyagtőke, de
kis hasznosítható tápanyagmennyiség a jellemzőjük, szerkezet nélküliek. Területi arányuk 6,5%.
1.2.2. A Nap energiája A napsugár energiája határozza meg a növényi környezet uralkodó éghajlatának alakulását. A szoláris eredetű éghajlati elemek: – a fény és – a hő. A Nap által kibocsátott sugarak egy része látható (napfény), más része láthatatlan, mint a hőhatású infravörös és a kémiai hatású ultraibolya sugarak. A fény ökológiai jelentősége attól függően különbözik, hogy milyen arányban szerepelnek benne látható és láthatatlan sugarak, továbbá közvetlenül vagy közvetve (szórtan) jutnak-e a föld felszínére. A Nap fényenergiáját a növények a fotoszintézis (CO2-asszimiláció) során szerves vegyületek alakjában raktározzák. A fény hatással van a növények növekedésére, fejlődésére, élettani hatása megnyilvánul a generatív (szaporító) szervek differenciálódásában a virágok és a termés kialakulásában. A fotoperiodizmus a növények válaszreakciója a nappalok és az éjszakák relatív hosszára. A növények három „reakciótípusát”, csoportját különböztethetjük meg, így beszélhetünk: – rövidnapszakos vagy rövidnappalos, – hosszúnapszakos vagy hosszúnappalos, – fényközömbös vagy közömbös növényekről. A rövidnapszakos (-nappalos) növények virágképződése akkor bőséges, ha a napi megvilágításuk (a fotoperiódus) 12 óránál rövidebb. Hosszabb fotoperiódus esetén e növények virágképződése gátolt. Termesztett növényeink közül e csoportba tartoznak a déli származásúak: a kukorica, cirok, uborka, rizs, szója, köles stb. A hosszúnapszakos (-nappalos) növények normális fejlődésükhöz minimum napi 12–14 óra megvilágítást igényelnek, ennek hiányában csak vegetatív fejlődést mutatnak, a virágzás elmarad. E csoportba sorolhatóak legfontosabb termesztett növényeink: a kalászos gabonák, a burgonya, a lucerna, a káposzta, a hagyma, a borsó, a fűfélék stb. A fényközömbös növények az előző két csoport között helyezkednek el, fejlődésük a megvilágítás hosszától független. E csoportba tartozó főbb növényeink a napraforgó és a paradicsom. A hő. Minden növény fejlődése, növekedése meghatározott hőmennyiséghez, „hőösszeghez” kötött. A tenyészidő az az időtartam, ami a vetés és a betakarítás között eltelik (fajtára, hibridre jellemző adat). A tenyészidő folyamán, a fejlődés különböző szakaszaiban a növények hőigényének megnevezései: – minimális hőigény, amely mellett megindul a növény élettevékenysége, csírázása, – optimális hőigény, amelynél a növény fejlődése ideális, – a felső tűrési határ fölött a növény élettevékenysége leáll (ált. 40 °C). A hőmérséklet közvetlen hatása a növények fejlődésére (élettani folyamatára) a következőkben nyilvánul meg: – a fotoszintézis ugyan számos környezeti tényező (fényintenzitás, a légkör CO2-tartalma) hatására jön létre, termesztett növényeinknél a hőmérsékleti optimuma alacsony, – a transpiráció (a növények párologtatása) a hőmérséklet emelkedésével fokozódik, ha meghaladja a növények vízfelvételét, akkor bekövetkezik a hervadás, ill. a növény elszáradása, – a légzés a hőmérséklet emelkedésével fokozódik, de tartósan magas értéken néhány óra múlva rohamosan hanyatlik, – a gyökerek vízfelvétele a talaj hőmérsékletének emelkedésével megnő (gyökérsejtek fiziológiai aktivitása nő), – a tápanyagfelvétel alacsony hőmérsékleten lelassul, – a fagypont alatti hőmérsékleten a növények különböző mértékű „fagykárokat” (lásd később) szenvedhetnek el.
A hőmérséklet közvetett hatása a talaj mikroflórájának aktivitására gyakorolt hatás, ami közvetve befolyásolja a növények fejlődését, a talaj tápanyag-szolgáltató képességét. Az alacsony hőmérséklet hat a hosszúnappalos növények jarovizálódási folyamataira (a generatív szervek differenciálódása ezen növények esetében csak alacsony hőmérséklet mellett mehet végbe). Nemcsak a hőmérséklet befolyásolja a növények növekedését, fejlődését, hanem a növények is hatnak környezetük hőviszonyaira. A zárt növénytakaró – árnyékoló hatása miatt – a talaj felmelegedését, az éjszakai kisugárzást (lehűlést) egyaránt mérsékli.
1.2.3. A víz A víz az élő növények alkotóeleme (átlagosan 50–90% vizet tartalmaznak) és egyben életük alapfeltétele is. A növények a vizet – a benne oldott tápanyagokkal – a talajból veszik fel gyökereik segítségével, de a növényen belül a víz szállítja az asszimiláció során keletkezett szerves anyagokat is. A szántóföldi növények – fajuktól függően – 1 kg szárazanyag előállításához 250–1000 l vizet párologtatnak el (transpirációs együttható). A párologtatás (hűtés) szerepet játszik a növény hőgazdálkodásában is. A növények vízigénye nem csupán faj- és fajta-specifikus tulajdonság, hanem az egyedfejlődésük szakaszaiban is különböző. A legtöbb növény vízigénye a virágzás és a terméskötés idején a legnagyobb. A csapadék formája igen változatos, de az évi összes csapadék 80%-a eső formájában hullik le. A csapadékot mm-ben mérik, intenzitását mm/percben fejezik ki. A növénytermesztés szempontjából a 0,5 mm/perc intenzitású, csendes eső a legkedvezőbb. A csapadék mennyisége és eloszlása. A Föld és a légtér vízkészlete örökös körforgásban van. A természetes egyensúlyt a folyamatos párolgás és a csapadékhullás tartja fenn. A növények vízszükségletüket a talajra hullott és az abba beszivárgó csapadékból fedezik. A csapadék mennyisége, eloszlása, formája és intenzitása hazánkban rendkívül eltérő, sokévi átlaga 550 mm alatti. Meghatározó szerepe a tenyészidőszak alatt lehullott csapadéknak van. Magyarországon a csapadékos napok száma 120– 160, ennek 60%-a esik a tenyészidőszakra. A talaj vízgazdálkodása. A növények vízellátásában nagy szerepet játszik a talaj típusa, fizikai állapota. Fontos, hogy a talaj pórustérfogatát megfelelő arányban foglalja el a víz és a levegő, optimális a 70:30% térfogatarány, ami a középkötött vályogtalaj jellemzője. A tenyészidőszakban fellépő csapadékhiány öntözéssel pótolható. Mély fekvésű, magas talajvízszintű talajokon a belvíz okozhat – a tartós vízborítás miatt – gyökérfulladást, növénypusztulást. A víznek jelentős hatása van a gyakorlati növénytermesztés agrotechnikai tényezőire is, befolyásolja: – a talaj művelhetőségét (a művelési költségeket), – a vetés és kelés körülményeit, – a növények elővetemény-értékét, – a célszerű fajtaösszetételt, – a növényi károsítók (kórokozók, kártevők, gyomnövények) szaporodását, – a gyomirtó szerek hatékonyságát, – az öntözés szükségességét és – a tenyészidő hosszát, a betakarítás idejét.
1.2.4. A levegő A Föld légterét (atmoszféra) alkotó levegő összetétele fontos ökológiai tényező. Az abszolút száraz levegő kb. 78,2 térfogat% nitrogént, 20,9% oxigént, közel 1% argont, 0,03% szén-dioxidot és egyéb nemesgázokat tartalmaz. Megtalálható benne több-kevesebb élő és élettelen tisztátlanság (virágpor, spórák, magvak, baktériumok, gombák, talajrészecskék, hamu stb.), és egyéb szennyező anyagok (kén-dioxid, szén-monoxid stb.) is. A légköri nitrogén a legtöbb növényre közömbös, azonban egyes baktériumok, pl. a pillangós virágú
növényekkel szimbiózisban élők a légköri nitrogént is megkötik és beviszik a növényi táplálkozás körfolyamatába. Az oxigén a növények légzéséhez nélkülözhetetlen elem, hiánya általában nem jellemző. A szén-dioxid a fotoszintézishez (a szerves anyagok előállításához) nélkülözhetetlen, koncentrációjának változása a növényeket körbevevő levegőben számottevő (függ a napszakoktól, évszakoktól stb.). A légnedvesség. A levegő összetevői között növénytermesztési szempontból igen fontos a levegőben lévő vízgőz, a légnedvesség. A levegő vízgőz-, ill. páratartalma, bizonyos határokon belül pótolja a talajnedvesség hiányát. A talaj levegőtartalma függ a talaj szerkezetétől, tömődöttségétől, a pórusok nagyságától, valamint a talaj nedvességtartalmától. A különböző növényfajoknak a talajok levegőtartalma iránti igénye eltérő. A talajok levegőtartalma szerkezetük javításával, okszerű talajműveléssel növelhető. A talaj levegőviszonyai meghatározzák a talajban végbemenő mikrobiológiai, kémiai folyamatok irányát is, ezek levegős (aerob) körülmények között oxidációs, levegőmentes (anaerob) körülmények között redukciós irányba tolódnak el. A légköri levegő vízszintes irányú mozgását szélnek nevezzük, fontos éghajlat-alakító tényező, iránya, sebessége, ereje nagymértékben hat a növényekre: – elősegíti a növények megporzását, – a növényi magvak és a növényi károsítók szállítója, – megváltoztatja a levegő hőmérsékletét, páratartalmát, – növeli a növények és a talaj párologtatását (a transpirációt és az evaporációt), – a laza talaj elhordásából (defláció) is súlyos károk keletkezhetnek, – az ún. „homokveréssel” a növényeken mechanikai sérüléseket okozva, azok pusztulását is eredményezheti.
1.3. Legfontosabb termesztett növényeink A fejezetben a fontosabb szántóföldi növények ismertetésére kerül sor, amelyek a táplálkozásban, a takarmányozásban, ipari nyersanyagként, valamint az egészséges vetésszerkezet kialakításában betöltött szerepük alapján hazánkban általánosan elterjedtek, termesztésük jelentős. Az őszi búza legfontosabb kalászos gabonánk, a szántó műveléságú területének közel negyedét foglalja el, nagyságrendben csupán a kukorica előzi meg. A búza jelentőségét elsősorban táplálkozásban betöltött szerepe adja (az egy főre jutó lisztfelhasználásunk évi 90 kg körül mozog). Az állattenyésztés egyes ágazataiban nagy mennyiségű a takarmánybúza felhasználás, őrlési mellékterméke a korpa, valamint a szalmája döntőrészt szintén az állattenyésztésben hasznosul, bár ez utóbbi cellulóz-alapanyagként is jelentős. Kiemelkedő évjáratokban a búzatermés közel fele exportalapot képez, de minden évben jelentős a külpiaci értékesítésünk. Növénytermesztési szempontból fontos tulajdonsága, hogy főként korai betakarítása következtében valamennyi szántóföldön termesztett növényünk jó előveteménye, a vetésszerkezetbe könnyen illeszthető. Átlagtermése az időjárástól függően 3,5–5,5 t/ha között ingadozik, vetésterülete 1–1,2 millió ha. A rozs fontosságát tekintve a második kenyérgabonánk. Termesztése több év átlagában mintegy 50 ezer ha-ra – döntően más gabonaféle vetésére alkalmatlan, laza homokterületre – korlátozódik. Hosszú szalmája kézműipari felhasználásra, valamint almozásra egyaránt alkalmas. Átlagtermése 2–2,5 t/ha. Az őszi árpát takarmányozási célokra termesztjük. Vetésterülete több év átlagában 200 ezer ha körül mozog. Az őszi búzánál kevésbé igényes a talaj minősége iránt, azonban a fagyzugos termőhelyeket nem kedveli, a keményebb, hótakaró nélküli telek megviselik. Átlagos hozama 3,5–4 t/ha. A tavaszi árpa termesztése főként a sörgyártás alapanyag-ellátás (malátagyártás) érdekében történik, évi mintegy 150 ezer ha-on. A söripar szigorú minőségi követelményeinek meg nem felelő termés takarmányként hasznosítható, míg a tavaszi árpa szalmája szintén értékes ún. takarmányszalma.
Termésátlaga 3,0–3,5 t/ha. A zab a tavaszi árpa mellett a második tavaszi vetésű gabonaféle, jelentőségét sajátos kémiai összetételének köszönheti. A fehérjetartalma értékes, kiemelkedően magas az E-vitamin-, valamint avenintartalma, ezért humán élelmiszerként, a növendék- és tenyészállatok takarmányozására egyaránt használható. Szalmája jó szálastakarmány. Termesztése 60–65 ezer ha-on folyik, termésbiztonsága a többi gabonához képest kevésbé kielégítő, átlaghozama 2–2,5 t/ha. A borsó pillangós virágú növény, szemtermése és vegetatív részei fehérjében gazdagok. Felhasználása sokrétű, emberi fogyasztásra technológiai érettségi állapotban betakarítva zöldborsóként, frissen fogyasztva, és tartósítva (konzerv, hűtőipar) egyaránt közkedvelt. Az ún. cukorborsófajta a zöldbabhoz hasonlóan hüvelyestül is fogyasztható, felhasználása egyre terjed. A biológiailag éretten betakarított száraz borsó, hántolás után ún. feles borsóként szintén fontos főzeléknövény, konzervipari alapanyag, de főként exportcikként jelentős. Takarmányozásra zölden a teljes növény, szárazon, betakarítva szemtermése és szalmája egyaránt felhasználható. Előveteményként is kedvelt növény, miután korai betakarítása és nitrogéngyűjtő képessége miatt a nyárvégi és őszi vetésű növények számára optimális vetőágyat biztosít. Vetésterületének zömét a kiterjedt vetőmag bértermeltetés adta korábban, de miután e tevékenység napjainkban visszaszorult, jelenlegi vetésterülete alig éri el a 20 ezer ha-t. A kukorica legfontosabb takarmánynövényünk, de felhasználása humán élelmiszerként is változatos. Teljes növényként betakarítva, szilázsként a szarvasmarha állomány bázistakarmánya, abrakként pedig szinte valamennyi állatfaj takarmányának fontos komponense. Energiatartalma kiemelkedően magas. Csemegekukoricaként konzerv és hűtőipari feldolgozása jelentős, de élelmiszerként felhasználható még liszt, gríz, folyékony izocukor és csíraolaj formájában is. Vetésterülete valamivel meghaladja az őszi búzáét. 1,1–1,2 millió ha, termésátlaga szemesen 5–7 t/ha, silóalapanyagként zölden betakarítva pedig 30– 40 t/ha. A cukorrépa kétéves növény, feldolgozásra az első évben fejlesztett répatest (gyökgumó) kerül a cukorgyárakba. Vetésterületét a hazai igények determinálják, hiszen exportcélú termesztése a konkurens nádcukor alacsony világpiaci ára miatt nem gazdaságos. A cukorrépa feldolgozása során keletkezett melléktermékek jól hasznosíthatók az állattenyésztésben, növénytermesztésben, valamint szeszipari alapanyagként is. A cukorgyártás folyamán nyert kilúgozott répaszelet (répacsík) préselt és szárított változata egyaránt kitűnő takarmány, az 50–60% már nem kristályosítható cukrot tartalmazó melasz takarmánykomponensként, valamint szeszipari alapanyagként is felhasználható. A gyártás folyamán nyert nyerslé tisztításakor felhasznált mészből, a szűrés után keletkezett mésziszap talajjavító anyagként szintén a mezőgazdaságban hasznosul. A cukorrépa termesztését a feldolgozóipar integrálja, a termőterület (a szállítási költségek csökkentése érdekében) egyre inkább a cukorgyárak közelébe koncentrálódik. A termésbiztonság érdekében az integrátorok előnyben részesítik az öntözhető területeket. A cukoriparban bekövetkezett koncentráció és az előzőekben vázolt szempontok alapján a cukorrépa termesztése az utóbbi években jelentős változáson ment keresztül, vetésterülete a korábbi 100 ezer ha-ról 60–70 ezer ha-ra szűkült, termésátlaga azonban 40–50 t nagyságban stabilizálódott. A napraforgó a legfontosabb olajnövényünk. Főként magas olajtartalmú hibrideit termesztik, de zöldtakarmányozás, madáreleség és emberi fogyasztás céljára is alkalmasak egyes fajtái. Az olajnapraforgó feldolgozásának melléktermékeként nyert extrahált napraforgódara nagy fehérjetartalmú, kitűnő abraktakarmány. Vetésterülete 400–500 ezer ha, növelésének gátat szab, hogy 4–5 évig önmaga után nem vethető. Termésátlaga 1,5–2,2 t/ha között ingadozik. Az őszi káposztarepcét olajtartalma miatt termesztjük. Olaja étkezési olajként, élelmiszer-alapanyagként, és az iparban edző- vagy hűtőolajként hasznosul, és reménybeli alternatív energiaforrás. Termesztését az is indokolja, hogy jól gépesíthető, kevés kézi munkaerőt igényel. További előnye, hogy korán kell betakarítani, ezért majdnem minden növénynek jó előveteménye. A sok búzát termesztő gazdaságok két búza közötti évben vetik. A feldolgozás mellékterméke, az extrahált (vegyi úton zsírtalanított) repcedara, nagy fehérjetartalma miatt jó takarmány. Jelenleg mintegy 60 ezer hektáron termesztjük. Termésátlaga 2–2,5 t/ha. A lucerna évelő, pillangós virágú takarmánynövény. Általában négyévenként telepítjük, a telepítés
évében 2, az álló lucernából 3–4, öntözött körülmények között 4–5 növedék takarítható be évenként. Felhasználható zölden, szénaként, lisztként, valamint szenázsként (erjesztett) etetve. Takarmányértékét magas fehérje-, valamint karotintartalma adja. Vetésterülete az állatlétszám csökkenését követően 150–160 ezer ha-on stabilizálódott, termésátlaga 4,5–5 t/ha, szénaértékben kifejezve. A burgonya jelentős népélelmezési cikk. Közvetlen étkezési célú felhasználása mellett a konzerv-, szesz-, a sütő- valamint a gyógyszeripar alapanyaga, de takarmányként is hasznosítható. Termesztése jól gépesíthető, korai betakarítása miatt az őszi vetésű növények jó előveteménye. Szárazságra hajlamos éghajlatú területeken, öntözés nélküli termesztése nem gazdaságos. Termesztése az 1990-es évektől fokozatosan csökken, jelenleg 30 ezer ha körüli területen termesztik, átlagtermése 18–30 t/ha.
1.4. A talajművelés A talajművelés a vetőmagvak csírázásához, valamint a növények további fejlődéséhez szükséges talajállapot mechanikai eszközökkel való előállítása. A korszerű talajművelés kedvezően hat a talaj víz-, levegő-, hő- és tápanyag-gazdálkodására, de csökkenthető vele a víz és a szél okozta talajpusztulás, a gyomnövények és az egyéb károsító szervezetek egyedszáma is. Hazánkban az éves csapadék mennyisége csekély, eloszlása nem egyenletes, ezért arra kell törekedni, hogy talajműveléssel segítsük elő a lehullott csapadék gyors befogadását, ill. a talaj által elnyelt vízmennyiség szárazabb időszakokra történő megőrzését. A talajművelés során alkalmazott különböző eljárások a vegetációs idő alatt tömődötté vált (tarlómaradványokkal, gyommal borított) legfelső talajréteg (a feltalaj) forgatásával, lazításával megszüntetik annak hajszálcsöves szerkezetét. A talajmaradványokkal összekevert – pórustérfogatában megnövelt – réteg megkönnyíti a csapadék befogadását és – szigetelőrétegként – elősegíti a talaj víztartalmának megőrzését. A talajban lévő víz-levegő aránya a művelt réteg lazításával, ill. tömörítésével szabályozható. (pl. A vetés után alkalmazott hengerezés egyaránt növeli a vetés mélységében a talaj relatív víztartalmát és hővezető képességét, ezzel kedvező feltételt teremt a vetőmagvak egyenletes, gyors csírázásához.) A talajművelés további feladata, hogy fenntartsa, vagy javítsa a talaj tápanyag-szolgáltató képességét. A növények tápanyagforrásaként szolgáló szerves- és műtrágyák gyökérzónába juttatása a talajművelő eszközökkel történik, de a talajban lévő ún. „tápanyagtőke” hasznosítható (a növények számára felvehető) tápanyaggá történő átalakításért felelős mikroorganizmusok optimális életfeltételei is a talajműveléssel biztosíthatók. Okszerű talajműveléssel csökkenthető az értékes termőréteg lekopása, a szél és a víz okozta kártétel (a defláció és az erózió). A defláció főként a könnyű (futóhomokos) talajokon gyakori, az ellene való védekezés lehetséges módja a talajművelés idejének helyes megválasztása (pl. arra kell törekedni, hogy minél hosszabb ideig fedje növényzet a talajt). Az erózió elsősorban a lejtős területeket veszélyezteti. Az eróziós károk a talajok vízáteresztő képességének növelésével, a felszíni gyors vízelfolyás lehetőségének csökkentésével akadályozhatók meg. Ennek egyik eszköze az ún. „rétegvonalas” művelés. A talajművelésnek az említetteken túl fontos szerepe van a gyomirtásban és az egyéb károsítók gyérítésében (agrotechnikai növényvédelem). A gyomok – egyéb káros hatásuk mellett – a kultúrnövényekhez képest akár 15–20-szor nagyobb intenzitással képesek kihasználni a talaj víz- és tápanyagkészletét, ezért a növénytermesztés csak gyommentes körülmények között folytatható eredményesen. A talajműveléssel egyben sok talajlakó kártevő is megsemmisül, mások életfeltételei válnak kedvezőtlenebbé, így a kórokozók szaporító képleteinek talajbeforgatásával megszakítható a fertőzési lánc. A talajművelés műveleti elemei: – a forgatás, – a lazítás, – a porhanyítás,
– a keverés, – a tömörítés és – a felszínalakítás. A műveleti elemek elnevezései utalnak a talajon és a talajban bekövetkező változásokra. A forgatás során a munkagép az általa kimetszett talajszeletet az eredeti helyzetéhez képest elfordítja. Az átfordítás szögének nagysága szerint beszélhetünk „teljes” és „nem teljes átfordítás”-ról. A lazítás hatására a talajrészecskék eltávolodnak egymástól, nő a pórustérfogat, és javul a talaj víz-, levegő- és hőgazdálkodása. A porhanyítás a talajrészek aprítását jelenti, az aprómorzsás talajszerkezet kialakítását teszi lehetővé. A túlzott porhanyítás azonban káros, mivel porosodást okoz. A keverés a talaj alkotórészeinek átrendezését, a talaj felszínére juttatott anyagok (műtrágya, vegyszer) talajba keverését jelenti. A tömörítés a talajrészecskék egymáshoz való közelítése. A felszínalakítás a talaj felszínének az adott esetben megkívánt módon történő alakítása. Célja lehet a talaj felületének csökkentése, „simává tétele”, de ide tartozik a „speciális profilú talajfelszín” kialakítása is (pl. bakhátkészítés, vagy burgonyatöltögetés). A művelési eljárás több műveleti elem különböző mértékű, egyidejű alkalmazása. Elnevezése a művelőeszközök alapján történik. Így pl. a szántás az ekéhez kötődő művelési eljárás, amelynek legjellemzőbb műveleti eleme a forgatás, de emellett még különböző (csökkenő) mértékben lazítást, keverést és porhanyítást is végez. A különböző talajművelő eszközök munkájára jellemző műveleti elemeket a 4. táblázat foglalja össze.
4. táblázat. A talajművelő eszközök munkájának jellemzése a műveleti elemek hatékonysága szerint
1.4.1. A talajművelés eszközei és az általuk végzett munka Az eke. A vele végzett művelési eljárás a szántás a talajművelés legrégibb és legtöbbet vitatott módja. A talaj felső rétege felszínén található tarlómaradványok, valamint a szerves és szervetlen tápanyagok szántással juttathatók a gyökérzónába. A művelési eljárás bírálataként felhozható, hogy beavatkozik a talajlakó mikroorganizmusok életébe (ugyanis a levegőtlen körülményekhez szokott és a levegőt kedvelő szervezetek életterét a művelt talajréteg megfordításával felcseréli): – a művelés mélységében káros mértékben tömöríti a talajt (eketalp-betegség), – a talaj szellőztetésével csökkenti annak víztartalmát és – energiaigényes munkaművelet. A hazai klimatikus viszonyok és a talajadottságok miatt a szántást a fentiek ellenére nem lehet mellőzni, alkalmazásakor azonban körültekintően kell eljárni a munkavégzés idejének és a minőségének meghatározásában. Az ekén különböző, meghatározott funkciót betöltő szerkezeti elemek találhatók (1. ábra). Az ekék főbb szerkezeti részeinek munkája:
1. ábra. Az eke általános felépítése 1. kormánylemez a szántóvassal, 2. előhántó, 3. csoroszlya, 4. altalajlazító, 5. eketörzs, 6. gerendely vagy keret, 7. ekenád és csúszótalp, 8. járó vagy mankókerék, 9. vonó ill. függesztőszerkezet, 10. szabályozószerkezet A szántóvas a beállított művelési mélységben, a talajfelszínnel párhuzamosan végzi a barázdaszeletek kihasítását, majd ezt kissé felemelve a kormánylemezre vezeti. A kormánylemez a „rávezetett” barázdaszeletet a kialakításától függően – különböző mértékben – porhanyítja, ill. átfordítja. A csoroszlya feladata – az eketest előtt haladva – a barázdafal függőleges kimetszése. Az ekenád és csúszótalp az ekefejet érő erőhatások (vízszintes, függőleges) kiegyensúlyozását végzi. Az eketörzs szolgál a kormánylemez, a szántóvas, az ekenád, és a csúszótalp összefogására, a vázhoz való rögzítésére. Az előhántó a kormánylemez forgató hatását tökéletesítve a felszíni maradványok befedését segíti. A termesztési célnak, technológiának megfelelően a szántás különböző mélységekben végezhető: – sekélyszántás (16 cm-ig), – középmély szántás (20 cm-ig), – mélyszántás (30 cm-ig), – mélyítő szántás (40 cm-ig) és – mélyforgatás (rigolszántás) ≥ 50 cm. A szántás ideje. A szántás célszerű ideje az ősz (őszi mélyszántás), de bizonyos esetekben más időpontban is végezhető. Ha kedvezőtlen időjárás vagy a szántókapacitás hiánya miatt ősszel szántatlan marad a terület egy része, akkor a tavasz folyamán kell azt pótolni. A tavaszi szántásnak azonban számos hátránya van (nem tud érvényesülni a csapadékbefogadó hatás, a csapadékmegőrzés, a talajélet egyensúlya csak később áll helyre stb.).
2. ábra. Ágyeke A szántás optimálisnak nevezett őszi idejétől más okok miatt is el lehet térni. A lucerna telepítések feltörésének (kiszántásának) szokásos ideje a használat utolsó évében, a második kaszálás után, azaz a nyár közepén van. Ugyancsak eltérhet az őszi időponttól a szerves trágya kijuttatását követően annak gyors alászántása is. A szántás módja az eke típusától függően többféle lehet. A legelterjedtebb eketípus az ágyeke (2. ábra), amely a barázdaszeletet mindig jobbra fordítja, az általa végzett munka az ágyszántás (3. ábra). A szántás előtt a táblát fogásokra kell osztani. Egy-egy fogás nagyságát (szélességét) úgy kell meghatározni, hogy a tábla végén (a forgón) a művelőeszköz üresjárata ne legyen túlzott mértékű. A fogás szélessége az ekefejek számától (munkaszélességétől) függ, általában ekefejenként 10 m. Ha a kezdő barázdát a kijelölt fogás közepén húzzuk, akkor összeszántásról beszélünk. Ebben az esetben a tábla végén jobbra fordulva a második húzás barázdaszeleteit az elsőnek vettetve a fogás közepén domborulat képződik, amit bakhátnak nevezünk. Szétszántáskor a kezdőbarázda a fogás két szélén jön létre, és az eke onnan halad a fogás közepe felé a tábla végén mindig balra fordulva. A szétszántott fogás befejezésekor (a fogás közepén) széles nyílt vagy osztóbarázda képződik. A szántás végeztével az osztóbarázdákat és bakhátakat az egyenletes talajfelszín érdekében (a további műveletek megkönnyítése miatt) el kell munkálni.
3. ábra. Főbb szántásmódok a) összeszántás, b) szétszántás, c) javított szántás, d) rónaszántás
Ha az összeszántott és szétszántott fogásokat felváltva kombináljuk, akkor javított ágyszántásról beszélünk. E szántási mód alkalmazásával a bakhátak és osztóbarázdák száma felére csökkenthető.
4. ábra. Váltva forgató eke A rónaszántás eszköze a váltva forgató eke, amely esetében egy gerendelyen két eketestsor helyezkedik el egymással 90°-os, vagy 180°-os szögben (4. ábra). A keret elfordításával a táblán mindkét irányú haladásnál a barázdaszeletek az előző húzás barázdaszeleteinek irányába fordulnak, így sem bakhát, sem osztóbarázda nem képződik. Ez a szántásmód különösen előnyösen használható a lejtős területek rétegvonalas művelésénél. Ugyancsak rónaszántás végezhető az ún. „váltó” ekével, amely az egy irányba forgató ekefejek helyett, mindkét irányba forgató eketesttel (szántóvas+kormánylemez) van felszerelve, ami némi minőségi kompromisszum árán szintén váltva forgatást tesz lehetővé. A közel négyzet alakú, nagyméretű táblákon ún. körbeszántás is végezhető. Lényege, hogy a tábla szélétől befelé haladva, az oldalak irányát követve a táblát ágyekével körbeszántják. (Ez is a rónaszántáshoz hasonló eljárás.) Az ekét csak a tábla sarkain emelik ki, ezért a „forgót” átlós irányban szántják. Gyakran előfordul, hogy a barázdaszeletek között – hibás szántás, vagy ekebeállítás következtében – szántatlan terület marad ki, ennek neve a vakbarázda. A szántás sebessége. Az ekék munkasebessége a vontató teljesítménye és a munka minőségének figyelembevételével általában 6–12 km/h. A tárcsás talajművelő gépek. A tárcsás boronák (5. ábra) a szántáselmunkálás, a tarlóhántás, valamint a magágy készítésének eszközei. Művelőelemük a közös tengelyre feltűzött homorú tárcsalevél, amelynek pereme sima, vagy csipkés kialakítású, síkja a vontatási iránnyal 90o-nál kisebb szöget zár be. Az adott szög befolyásolja a munkaeszköz művelési mélységét, keverő és porhanyító hatását, valamint a növényi maradványok aprításának mértékét. A tárcsák átmérője 450–700 mm között változik, függőleges irányú fajlagos terhelésük alapján könnyű (30 kg/db), középnehéz (50 kg/db) és nehéz (70 kg/db) boronák csoportjaira bonthatók. A tárcsatagok elrendezése alapján egysoros, kétsoros elrendezésű és oldalazótárcsák ismeretesek. A tárcsák művelési mélysége típustól és talajállapottól függően 6–25 cm, munkasebességük 6–10 km/h. Talajlazítók. Talajlazításnak nevezzük azt a művelési eljárást, ami az összeállt, ülepedett vagy tömörödött rétegek talajrészeit (kisebb-nagyobb rögök képződésével) eltávolítja egymástól. A lazítással csökken a talaj térfogattömege, nő a hézagtérfogata, ezen belül a gravitációs pórusok aránya, ill. a levegő térfogat%-a. A fentiek következtében javul a talaj vízbefogadó képessége és víztároló kapacitása. A lazítás mind az alapozó, mind a kiegészítő talajmunkák fontos műveleti eleme és eljárása.
5. ábra. Tárcsatípusok a, b) egysoros, c) kétsoros, d) oldalazó A lazítás mértéke (mélysége) lehet: – sekély (szántóföldi, vagy sorközművelő kultivátor), – középmély (középmélylazítók) vagy – mélylazítás (altalajlazítók). A szántóföldi kultivátor (6. ábra) a teljes sávban (munkaszélességben) végzi a talaj lazítását és a gyomok irtását, míg a sorközművelő kultivátor (7. ábra) a két vagy három sorban elrendezett saraboló szerszámai segítségével a sorközöket műveli meg.
6. ábra. Szántóföldi kultivátor
7. ábra. Sorközművelő kultivátor A középmély lazítók (nehézkultivátorok) munkája az ún. rendszeresen művelt feltalajra terjed ki. A középmély lazítás hatása általában a vegetációs idő végéig terjed, ezért alapművelésnek számít. Mélylazítással az altalaj fizikai állapota javítható. A tömör vízzáró réteg fellazításával megszünteti a helytelenül végzett szántás okozta „eketalp-betegséget”. A mélylazítás eszközei a különböző konstrukciójú altalajlazítók (8. ábra).
8. ábra. Altalajlazító Talajmarók. A talajmarók (9. ábra) művelőegysége egy vízszintes tengelyű maródob, amelyen „L” alakú vagy íves kialakítású kések találhatók. A forgókések haladás közben szeleteket vágnak ki a talajból, amelyek a burkolatnak ütközve aprítódnak. A maródob a meghajtását az erőgép kardántengelyéről kapja, a talajmunka minősége a fordulatszám és a haladási sebesség függvénye. Számottevő keverőhatása miatt gyakran alkalmazzák zöldtrágya és egyéb szerves anyagok bedolgozására. Munkamélysége 6–10 cm, esetleg 25–30 cm lehet, használata zöldségtermesztő hajtatóházakban, fóliasátrakban és a szőlőültetvényekben elterjedt.
9. ábra. Talajmaró
a) működése, b) szerszámkialakításai Ásóboronák. Az ásóboronák (10. ábra) felépítésükben a tárcsás boronákra hasonlítanak, de művelőszerszámaik több részből álló, kereszt alakban elhelyezett acélkések. A késkereszteket összefogó tengelyek a géptesthez csapágyazott konzolokon kapcsolódnak. A művelőelemek nagy munkasebesség (10–14 km/h) mellett intenzív aprító, porhanyító és keverő munkát végeznek. Széles körben alkalmazhatók szántáselmunkálásra, magágykészítésre.
10. ábra. Ásoborona Fogasboronák. A fogasborona (11. ábra)porhanyít, lazít, kever, felszínt egyenget és irtja az éppen csírázó gyomokat a talaj felső 4–10 cm-es rétegében. Főleg szántás elmunkálására, magágy-előkészítésre, magtakarásra és növényápolásra alkalmas. Az egy boronafogra eső tömegük alapján megkülönböztetünk: – könnyű vagy magtakaró, – középnehéz vagy talajművelő és – nehéz vagy talajalakító fogasboronákat.
11. ábra. Fogasborona-levél Talajsimító. A talajsimító (12. ábra) az egyenletes talajfelszín kialakításának eszköze, legjellemzőbb műveletelemei a felszín egyengetése (felület csökkentése) és a porhanyítás. Főleg az őszi mélyszántás tavaszi elmunkálásának eszköze, gyakran alkalmazzák fogasboronával kombináltan.
12. ábra. Talajsimító Hengerek. A hengereknek (13. ábra) sima és profilos változata ismert, főleg a talajfelszín tömöríthető velük, de a rögök aprításában, a talajfelszín alakításában is fontos szerepük lehet. Megkülönböztetünk sima és profilos felületű hengereket, míg az előző a talaj felszínén, az utóbbi valamivel mélyebben (a vetés mélységében) fejti ki hatását. A hengert főleg a tarlóhántás, a szántás lezárására, vetőágy előkészítésére (különösen aprómagvak vetésénél), a vetések lezárására, a növény ápolásban pedig a felfagyás okozta károk enyhítésére használják. A kombinátorok. A kombinátoroknak (14. ábra) két csoportja különíthető el, a könnyű magágykészítő és a nehéz magágykészítő kombinátorok, attól függően, hogy a tavaszi vetésű növények talaját vagy a kötött, száraz talajú nyárvégi, őszi vetések magágyát képesek előkészíteni. Mindkét csoportra jellemző, hogy egy-egy kereten különböző talajművelő eszközök változatos kombinációja található. A könnyű magágykésztőkre jellemző eszközök a talajfelszín morzsalékos, egyenletes (kertszerű) megmunkálást biztosító fogasboronák, rugós kultivátorok, simítók, és hengerboronák, addig a nehéz magágykészítőkre jellemzők a középmélylazító szárnyas kultivátor elemek, a tárcsás művelőeszközök és a tömörítő hengerek.
13. ábra. Hengerek
14. ábra. Kombinátor A talajművelés gyakorlati kivitelezésénél az alábbiakat kell szem előtt tartani: – Az alapműveleteket (szántás, középmélylazítás stb.) minden esetben a tábla hossztengelyével párhuzamos irányban kell végezni. – Az alapműveletet követő elmunkálást (simítózás, magágykészítés stb.) az alapművelet irányával legalább 20–30o-os szöget bezárva végezzük. – A szántást a forgó szántásával fejezzük be, a többi művelőeszköz használata esetén külön forgót nem kell hagyni. – Több művelet összekapcsolásával a művelési költségek számottevően csökkenthetők, de mérsékelhető a gépek káros talajtömörítő hatása is.
1.4.2. A talajművelési rendszerek és azok alapelvei Az egyes talajművelési munkák gondos és szakszerű elvégzése önmagában még nem feltétlenül biztosítja a növények számára a megfelelő talaj-előkészítést. Az egymást követő és kölcsönösen kiegészítő talajmunkák megfelelő összehangolása is szükséges ahhoz, hogy a talaj fizikai, kémiai, fiziológiai folyamatai kedvezően alakuljanak. A különböző növények alá, különböző talajokon és eltérő üzemi viszonyok között ugyanis a talajművelési munkákat más-más módon kell végrehajtani. A talajművelési rendszer egy meghatározott területen, az egyes növények sikeres és gazdaságos termesztéséhez szükséges talajművelési eljárások összességét, a különböző talajművelési munkák helyes arányát és sorrendiségét jelenti. A talajművelési rendszerek csoportosíthatók: – a talajtípusok, – a növényfajok, – a vetési időszakok és – a szerzők által kidolgozott módszerek szerint. A talaj-előkészítés sorrendje: – a tarlóhántás, – az alapművelés elmunkálása, – a magágykészítés és – a vetés utáni elmunkálás. A tarlóhántás a betakarítást követő sekély (10–15 cm) mélységű talajmunka. A tarló- hántás célja: – a talaj nedvességvesztésének csökkentése, – a gyomszabályozás és a kártevők, károkozók élettevékenységének korlátozása, – az elpergett magvak (gyom- és kultúrnövények) kikelésének elősegítése, – a talaj hőforgalmának szabályozása (szigetelőrétegként viselkedik) és – a tarlómaradványok talajba keverése. Eszköze a tárcsa és az ezt követő gyűrűshenger. Az alapművelés a talajművelés rendszerében az elsődleges talajmunkát jelenti. Célja a vetendő növény igényeinek megfelelő fizikai állapot kialakítása, hatása a vegetációs idő végéig terjed. Az alapművelés módszerei: – a forgatásos és – a forgatás nélküli eljárások. Az alapművelés eszközei: – a tárcsás művelőeszközök, – középmély és mélylazítók, valamint – a különféle ekék. Az alapművelés elmunkálása elősegíti a nedvességkülönbségek kiegyenlítődését, a bekevert szerves anyagok feltáródását, a „talaj beéredéséhez” szükséges biológiai folyamatokat. Célja: – a talajvédelmi követelményeknek is megfelelő porhanyítás, – a kelő gyomok mechanikai irtása, – a nedvességvesztés csökkentése és – olyan talajállapot kialakítása, amellyel a magágykészítés műveletei minimálisra csökkenthetők. Eszközei: tárcsás boronák, ásóborona, simító, fogas, henger, szántóföldi kultivátor, talajmaró, forgó- és lengőborona. Magágykészítés az alapművelés elmunkálása során létrehozott talajállapotnak a vetés körülményeihez való igazítása. A magágykészítés célja a vetendő növény igényeinek megfelelő aprómorzsás (de nem poros), a vetés mélységében ülepedett (de nem tömörödött), kellően nyirkos, gyommentes talaj biztosítása. Eszközei a különféle kombinátorok, amelyek egy menetben végzik a talaj lazítását, porhanyítását, egyengetését és – a vetés mélységében – tömörítését. A vetés utáni elmunkálás célja lehet a magvak betakarása az előző műveletekkel és a vetés
műveletével meglazított talajfelszín tömörítése és formálása. A talaj-előkészítés fentiekben ismertetett öt fő eleme egymásra épülve, egymást kölcsönösen kiegészítve alkotja a talajművelés rendszerét. A 15. és 16. ábra a fő vetési idők szerinti csoportosításban tartalmazza a talajművelés folyamatábráját, a tápanyag-visszapótlás és a vegyszeres gyomirtás lehetséges idejének feltüntetésével.
15. ábra. A tavaszi vetésű növények talajművelésének folyamatábrája a tápanyag-visszapótlás és a vegyszeres gyomirtás lehetséges idejének feltüntetésével
1.5. A tápanyag-gazdálkodás A folyamatos növénytermesztéssel egy adott terület talajának természetes tápanyag-szolgáltató képessége külső beavatkozás (tápanyag-visszapótlás) nélkül fokozatosan csökken. A különböző
talajtípusok tápanyag készlete eltérő nagyságú, minden esetben két fogalommal jellemezhető: – a tápanyagtőke (valamely talajban levő tápanyag teljes mennyisége) és – a hasznosítható vagy felvehető tápanyagtartalom (a tápanyagtőkének az a része, amely a növények számára hasznosítható formában található). A „tápanyagtőke” növekedhet biológiai felhalmozódás (szár és gyökérmaradványok lebomlása), valamint tápanyagbevitel (trágyázás) útján, csökkenését a termesztett növények tápanyagfelvétele, kilúgozódás, kimosódás, ill. a talajerózió okozhatja. A hasznosítható tápanyagtartalom a külső pótláson túl a feltáródás és az oldódás hatására még növekedhet, míg csökkenését a tápanyag megkötődése, oldhatóságának csökkenése, a kurrens szervezetek (gyomok) tápanyagelszívása, a gyökérzónából való kijutása okozhatja. A tápanyag-visszapótlás célja a talaj gazdagítása a kultúrnövények növekedéséhez és fejlődéséhez szükséges tápanyagokkal, az adott viszonyok között elérhető gazdaságos termelés céljából. Trágyának nevezzük mindazon anyagokat, amelyekkel a talaj termékenysége, a növényi termékek mennyisége és minősége növelhető. Szűkebb értelemben azonban csak azok az anyagok tekinthetők trágyának, amelyek a növényt és a vele együtt élő mikroorganizmusokat táplálják. A növényeket felépítő kémiai alkotórészek között megkülönböztetünk: – makroelemeket (a növényekben 0,01%-ot meghaladó mennyiségben találhatók) N, P, K, Ca, Mg, S, Fe, O, H, C, Si, Na, Cl és Al, – mikroelemeket (nyomelemek), amelyek 0,01–0,00001% mennyiségben találhatók a növényekben (a mangán, a bór, a stroncium, a réz, a titán, a cink, a bárium, a bróm, a fluor, a cirkónium, a nióbium, a rubídium, az ón és a nikkel), valamint – ultra-mikroelemeket, amelyek 0,00001%-nál kisebb mennyiségben fordulnak elő a növényekben (molibdén, kobalt stb.). A növények tápanyagaikat oldat alakjában veszik fel a talajból (gyökereik segítségével), a levélen keresztül (lombtrágya formájában), vagy gáz alakjában a levegőből. A különböző növényfajok, -fajták és -hibridek tápanyagigénye eltérő. A tápanyagfelvétel mértékét, végső soron a termesztés eredményességét – a konkrét növény igényéhez képest – a legkisebb mennyiségben rendelkezésre álló tápanyag korlátozza. Valamely növény tápanyagellátásának, a trágyázás mértékének meghatározásakor az adott növény tápanyagigényéből kell kiindulni a tervezett termésátlag figyelembevételével. Az így kiszámított tápanyagigényt kell korrigálni (növelni vagy csökkenteni) a következő tényezőkkel: – a talajban lévő hasznosítható tápanyagmennyiséggel (laboratóriumi talajvizsgálat alapján), – az elővetemény módosító hatásával, – a tarlómaradványok utóhatásával, – a szervestrágyázás idejét, mértékét és – az öntözés módosító hatását figyelembe véve. A trágyázás történhet: – szerves trágyákkal (istállótrágya, hígtrágya, zöldtrágya stb.) és – műtrágyákkal (különböző hatóanyag-tartalmú és halmazállapotú, természetes ásványi anyagok, ill. mesterségesen előállított vegyipari termékek).
1.5.1. A szervestrágyázás A tápanyag-visszapótlás legősibb formája a szervestrágyázás, anyagai teljes értékű talaj- és növénytrágyák. Az istállótrágya a gazdasági állatok szilárd ürülékének (bélsár), híg ürülékének (vizelet) és az alomnak különböző arányú keveréke. Az alom nélküli, vízöblítéses tartástechnológiák esetében hígtrágya keletkezik. A zöldtrágya az e célra termesztett növény, amelyet virágzás, vagy bimbózás előtt felaprítva, trágyaként alászántanak. Elsősorban a laza, szerves anyagban szegény homoktalajokon alkalmazzák. A komposzt anyaga szerves hulladék, amelyből komposztálással trágya nyerhető.
A szerves trágyák általában kevesebb tápanyagot tartalmaznak mint a műtrágyák, de a bennük lévő hatóanyagok sokfélék, komplexen képesek a termesztett növény igényeinek kielégítésére (pl. 10 t istállótrágyában átlagosan csupán 50 kg N, 25 kg P, és 60 kg K hatóanyag található). A szerves trágya használata az alábbi előnyök miatt indokolt: – fokozza a talaj szerves anyag (humusz) tartalmát, – kedvezően befolyásolja a talaj víz- és hőháztartását, – javítja a talaj művelhetőségét (hatására a laza talajok kötötté, a kötöttek lazábbá válnak), – növeli a talajban lévő hasznos mikroszervezetek számát, és javítja azok tápanyag-ellátottságát, – növeli a talaj és az ahhoz közeli réteg szén-dioxid koncentrációját, – rendszeres használatával a termésátlagok kiegyenlítettebbek, – hatását több éven keresztül fejti ki, mert fokozatosan bomlik le a talajban, – állattartó telepeken rendszeresen keletkezik. A szerves trágya felhasználásának nyilvánvaló nehézségei, hátrányai is vannak: – csekély hatóanyagtartalma miatt kijuttatásakor aránytalanul nagy tömeget kell megmozgatni (kijuttatása költséges), – bizonyos esetekben – szakszerűtlen trágyakezelés, legelő állatok ürüléke – sok gyommagot tartalmaz (kijuttatva gyomosít), – a híg trágyalé folyamatos fertőzésforrás, ugyanis itt a kezelés során nem pusztulnak el a patogén mikroorganizmusok, mint az egyéb szilárd fázisú szerves trágyákban. Az állattartó telepeken – almozásos tartásmód mellett – évente és számosállatonként 8–10 t friss istállótrágya képződik. A naponta termelődő friss trágya csak szakszerű tárolás (érlelés) után használható fel tápanyag-utánpótlásra. Az érlelés célja a tág (de állatfajonként és alomféleségenként eltérő) C:N arány szűkítése, ill. a szerves anyagok (főként az alomanyag) lebontása. Az istállótrágya érlelése két szakaszból áll: – Az oxidációs szakaszban a lazán összerakott trágyában a hőmérséklet gyorsan emelkedik (50–70 o C), a nitrogénmentes anyagok bomlása során víz és szén-dioxid keletkezik. A nitrogéntartalmú anyagokból a N több lépésen keresztül felszabadulhat és a levegőbe távozhat. – Redukciós szakasz során – amit úgy lehet létrehozni, hogy 3–5 nap múlva a trágyakazal lazán összerakott részét újabb réteg felrakásával lefojtjuk (levegőtlen anaerob feltételeket teremtve) – az oxigén hiányában a mikroorganizmusok tevékenysége lecsökken, miközben a szén-dioxid az ammóniával nehezen bomló ammónium-karbonátot alkot. A redukciós szakasz átlagban 100 napig tart, eredményeként egy sötétebb színű, egynemű, jól kezelhető (szórható) anyag keletkezik, aminek a C:N aránya a kívánatos 20:1 érték körül mozog. Az erjedési veszteség általában 20–25%, de rosszul kezelt trágyakazalban elérheti az 50%-ot is. A növekvő almos (mélyalmos) tartási rendszerben képződő trágyát nem szükséges külön trágyakazalban érlelni, mert a leírt folyamatok helyben lezajlanak. A folyamatos ráalmozás és a termelés következtében felszaporodó, „növekvő” trágyaréteg az istállókból évente egy-két alkalommal, egy menetben juttatható ki közvetlenül a szántóföldre. A szervestrágyázás ideje optimális esetben a nyár végére, ill. az őszi időszakra tehető, mert ekkor szabadul fel a kiszórásra alkalmas terület. A később végzett kijuttatás esetén a talaj lehűlése miatt gátolt a mikroorganizmusok tevékenysége és lelassul a szerves anyagok mineralizálódása (ásványosodása), a talaj beéredésének folyamata. A tavaszi trágyázás csak a homoktalajokon fogadható el, mert a laza talajban a szerves anyag gyorsan elbomlik, így a növények még a tenyészidőszak alatt hozzájuthatnak a tápanyagokhoz. Az egységnyi területre kiszórandó istállótárgya mennyisége függ a rendelkezésre álló trágya mennyiségétől, a trágyázandó terület nagyságától, valamint a vetendő növény igényétől. Az egy ha-ra kiszórt adagok alapján megkülönböztetünk: – gyenge (30 t/ha alatt), – közepes (30–40 t/ha), – erőteljes (40 t/ha felett) adagú trágyázást. A trágyázást úgy kell megszervezni, hogy a rakodás, a kiszállítás és a szétterítés (kiszórás), valamint az
alászántás közvetlenül egymást kövesse, ugyanis a 24 óra múlva alászántott trágya értékcsökkenése 30%, míg négy nap múlva már 50%-os lehet. A gépesített szervestrágyázás változatai: – az egyfázisú [eszköze a szervestrágya-szóró pótkocsi vagy az adapter (17. ábra)] és – a kétfázisú [eszköze általános szállítóeszköz és egy speciális trágyaszóró célgép (18. ábra)] szervestrágyázás.
17. ábra. Istállótrágya-szóró pótkocsik felépítményei (egyfázisú szóró szerkezetek)
18. ábra. A kétfázisú oldalra hordó szervestrágya-szóró gép Az első esetben a szállítást és a szórást ugyanaz a munkagép végzi, míg a második változatban a szállítás fázisa elkülönül a nagyteljesítményű szórógép munkájától, amit a táblán töltenek fel a szállító járművek. Az alom nélküli hígtrágya szárazanyag-tartalma átlagosan 8%, amely helytelen kezelés, tárolás és felhasználás esetén a környezetet szennyezheti. A hígtrágya kezelési és felhasználási lehetőségei: – a homogenizált trágyát csővezetéken át, vagy tartálykocsikkal juttatják a célfelületre, esetleg a talajba injektálják, – fázisbontást végeznek és ezt követően a szilárd részt az istállótrágyához hasonló módon juttatják ki,
míg a híg fázis tartálykocsik, vagy öntözőberendezés segítségével juttatható ki a trágyázandó terület. A hígtrágyázás alapvető problémája, hogy folyamatosan keletkezik (a vegetációs időszakban is) és amíg a kijuttatásához nem áll rendelkezésére szabad terület, addig tárolni szükséges. A hígtrágya tárolására szolgáló berendezések megdrágítják a felhasználását.
1.5.2. A műtrágyázás A műtrágyák felosztása több szempontból is lehetséges. A hatóanyag szerinti csoportosításuk: – Egy hatóanyagú, monoműtrágyák, amelyek csak egy hatóanyagot tartalmaznak (nitrogént, foszfort, káliumot vagy valamelyik mikroelemet), – Több hatóanyagú műtrágyák a) Összetett műtrágya, amely vegyület egy képlettel leírható, minden molekulája két tápanyagot tartalmaz (pl. kálium-nitrát KNO3), b) Kombinált műtrágya, amely több vegyületet és 2–3 vagy több tápanyagot tartalmaz, egy képlettel nem fejezhető ki. (pl. a NITROFOSZKA), c) Kevert műtrágya a monoműtrágyák gyári, vagy üzemi, különféle arányú keveréke. (pl. NPK). A halmazállapot szerint megkülönböztetünk: – folyékony vagy – szilárd halmazállapotú műtrágyákat. A műtrágyák minden esetben csak bizonyos százalékban tartalmazzák a hatóanyagot, egyéb alkotórészük az ún. vivőanyag. A hatóanyag(ok) megnevezését és annak %-os arányát a csomagolóburkolaton fel kell tüntetni. (pl. NPK: 0–15–15%) A műtrágyákkal főként a három legfontosabb makroelem a nitrogén, a foszfor és a kálium pótolható a talajban, míg a cukorgyári mésziszap (a cukorgyártás technológiájának mellékterméke) kijuttatásával főleg a talaj Ca-tartalma növelhető, de számos mikroelemmel is gazdagodik. A nitrogén a növényi tápanyagok közül a legjelentősebb, amelynek hiánya következtében a vegetatív szervek gyengén fejlődnek, a levélzet sárgul, a virágzat gyér és a termés csökken. A szilárd halmazállapotú N-műtrágyák közül említést érdemel a 25% hatóanyagú pétisó (mészammonsalétrom), amely 3% körüli magnéziumot is tartalmaz. A kénsavas ammónia (ammónium-szulfát) vízben könnyen oldható, a N-tartalma 20%, de emellett Ca, Mg, és Si is található benne. A mészsalétrom (kalcium-nitrát) szintetikus műtrágya N-tartalma 16–18%. A karbamid a legkoncentráltabb szilárd halmazállapotú N-műtrágya, vízben jól oldódó kristályos anyag, hatóanyagtartalma 46,6%. A folyékony halmazállapotú N-műtrágyák közül legfontosabb a valódi oldatokhoz tartozó, 82,2% hatóanyag-tartalmú cseppfolyós ammónia, a 16–20%-os vizes ammónia, valamint a karbamid-ammónium-nitrát az ún. UAN-oldat, amelynek a N-tartalma 28–32%. Az említett műtrágyákon kívül a szuszpenziók, valamint a lombtrágyák összetevőjeként is szerepelhet a nitrogén. A foszfor a növényekben szervetlen és szerves formában fordul elő, az anyagcsere folyamatok nélkülözhetetlen eleme, a növények termésében halmozódik fel. A megfelelő foszforellátás gyorsítja a növények fejlődését, érését, megnöveli a növények szárszilárdságát és javítja a termés minőségét. A leggyakrabban használt szilárd foszfor műtrágyák a 18% hatóanyagot tartalmazó szuperfoszfát, a koncentrált szuperfoszfátok 36–48% hatóanyag-tartalommal és az ammonizált szuperfoszfát 17–18% P2O5 és 3–4% N-hatóanyaggal. Foszfortartalmú oldatok szintén használatosak a növénytermesztésben, így a 20%-os ammónium-ortofoszfát, és a 28–42%-os ammónium-polifoszfát. A kálium a növények vegetatív részében halmozódik fel, főleg a fiatal szövetekben, ahol intenzív anyagcsere és sejtosztódás megy végbe. Elősegíti a szénhidrát-felhalmozódást és növeli a növények szárazságtűrését és télállóságát. Fontosabb káliumműtrágyák a 38–42 és a 60% K2O-ot tartalmazó kálisó (amelynek felhasználása a klórra érzékeny növényeknél körültekintést igényel) és a kénsavas kálium,
amely 48–52% hatóanyagot tartalmaz. Az egyéb makro és mikroelemek pótlására igen ritkán és nagyon kis adagokban van szükség, ezért az ilyen készítményeket szükség esetén célzottan, lombtrágya formájában célszerű kijuttatni. A műtrágyák kiszórásának több időpontja és formája lehetséges, ezek elnevezése utal a növények fejlődési szakaszaira és a munkavégzés idejére. Az alaptrágyázás a növény vetését megelőző műtrágyázás. Az itt felhasznált anyagok közül a foszforés káliumműtrágyákat az alapműveléssel dolgozzák a talajba (a gyökérzónába), mert hatóanyagaik jól kötődnek, nehezen mosódnak az alsóbb rétegekbe. A nitrogén alapművelést megelőző kijuttatása – mobilitása miatt – csak olyan mértékben indokolt, amennyi szükséges a tarlómaradványok lebontásához. Ezért a N-műtrágyát alaptrágyaként a szántás elmunkálásakor, vagy magágy készítésekor célszerű kiszórni és sekélyen a talajba dolgozni. A starter vagy indítótrágyázás. A vetéssel egy időben, a vetőmag közelébe kijuttatott – a csírázó növény számára könnyen felvehető –, kombinált hatóanyagú műtrágyát nevezzük starter műtrágyának, a műveletet pedig starter, vagy indítóműtrágyázásnak. Eszköze a vetőgépre szerelt adapter. A fejtrágyázás a már kikelt növényre, ill. a növénytakaróval fedett talajra – főként N-hatóanyagú, szilárd fázisú – műtrágya kijuttatása. E műveletre általában tavasszal kerül sor, de főként a kertészeti kultúrákban, a tenyészidőszak alatt akár több alkalommal is lehetséges. A növények N-igénye pl. a kalászosok esetében a virágzás idején a legnagyobb és optimális fejlődésük csak a szakaszos N-tápanyagellátással biztosítható. A lombtrágyázás alkalmával a növény lombozatára permetezéssel juttatjuk ki a levélzeten keresztül könnyen felszívódó, folyékony halmazállapotú különféle hatóanyag-kombinációkat. A lombtrágyák általában a növényvédő szerekkel együtt permetezhetők ki, a vegetáció alatt akár több alkalommal is. A levélanalízissel vagy egyéb módon megállapított hiánybetegségek speciális hatóanyagú lombtrágyákkal gyógyíthatók. A műtrágyák kijuttatásának módja. A kijuttatás módját a műtrágyák halmazállapota, a munkavégzés ideje, valamint a kezelt terület paraméterei határozzák meg. A szilárd fázisú műtrágyák kiszórására használatos földi gépek, technikai megoldásukat tekintve lehetnek röpítő tárcsásak (19. ábra) vagy pneumatikusak (20. ábra).
19. ábra. A röpítő tárcsás műtrágyaszóró felépítése A folyékony halmazállapotú műtrágyák (szuszpenziók, lombtrágyák) kijuttatásának eszközei a
különféle permetezőgépek. Az alapműtrágyázás a viszonylag nagy hektáronkénti dózisok miatt, főként röpítő tárcsás gépekkel, valamint – a szuszpenziók esetén – speciális szóró kerettel ellátott permetezőgépekkel végezhető, míg a precízebb kiszórást igénylő fejtrágyázás célszerű eszközei a pneumatikus gépek.
20. ábra. A központi adagolású pneumatikus műtrágyaszóró elvi felépítése A különféle tápanyagok kijuttatásának másik lehetséges változata a légi gépekkel (repülőgép, helikopter) végzett műtrágyázás. Ennek előnye a gyorsaság, a növénnyel fedett területen elmarad a taposási kár és a talajállapottól (felázott talaj) független munkavégzés lehetősége. Hátránya ezzel szemben, hogy költséges eljárás és csak a viszonylag kis dózisú fejtrágyák kijuttatásánál, valamint a permetezéssel egybekötött lombtrágyázásnál lehet gazdaságos. A légi gépek alkalmazásának még korlátozó tényezője lehet a táblák mérete, alakja is. A szilárd fázisú műtrágyák egyenletes terítésének előfeltétele a csomómentes, homogén állapot, amely a műtrágyák szórás előtti őrlésével biztosítható. A folyékony műtrágyák (szuszpenziók) előkészítéséhez tartozik azok feloldása és folyamatos keverése is.
1.6. A vetés A generatív részek (mag, szem, gomoly) talajba juttatását vetésnek nevezzük, míg a vegetatív részek (dugvány, sarj, inda, hagyma, gumó stb.) termesztés céljából történő talajba juttatása az ültetés. A generatív és vegetatív szaporításra alkalmas növényi részek közös neve a szaporító- vagy vetőanyag. A szaporítóanyag gazdasági értékét meghatározó tulajdonságok két részre bonthatók: – a termesztési értéket és – a minőséget meghatározó tulajdonságokra. Valamely faj, fajta, vagy hibrid termesztési értékét az örökletes tulajdonságaikban rejlő termőképesség, a károsítókkal és a klimatikus tényezőkkel szembeni ellenállóság, tűrőképesség, valamint a termés minősége, használati értéke határozza meg. A vetőmag minőségét meghatározó tulajdonságok a tisztaság, a csírázóképesség, a fajtára hibridre jellemző tömeg, valamint a fajták esetében annak szaporulati foka.
1.6.1. A vetőmag A vetőmag minőségét meghatározó tényezők: – a tisztaság, – a csírázóképesség, – a fajtára (hibridre) jellemző tömeg és – fajta esetében a szaporulati fok. A tisztaság valamely vetőmagtételben lévő fajtaazonos magvak tömegszázalékát fejezi ki (T%). A tisztátalansághoz tartozik minden idegen (fajú, fajtájú stb.) mag, növényi részek, föld vagy egyéb szennyezettség, valamint a fajtaazonos sérült (tört) magvak is. A csírázóképesség az adott vetőmagtételből vett 100 db. vetőmag – szabványban rögzített laboratóriumi körülmények közötti – csíráztatásából nyert egészséges csírák darabszázaléka (Cs%). Több növény laboratóriumi csírázási eredményénél rosszabb a tényleges szántóföldi kelési %-a. A két érték közötti eltérés mértékét fejezi ki a kelőképesség, amely százalékban mutatja meg, hogy az elvetett csírázóképes vetőmagból hány százalék kel ki szántóföldi körülmények között. A használati érték – a tisztasági százalékot, valamint a csírázási százalékot magában foglaló – az adott vetőmag használhatóságát kifejező szám (Hé%). Hé% = (T% x Cs%) /100 A vetőmag tömegét az adott tételből 1000 mag, grammban kifejezett tömegével, az ezermagtömeggel jellemezhetjük. Újabban a vetőmag származását igazoló bizonylatokon feltüntetik az 1 kg vetőmagban levő szemek számát is. A vetőmagok, előállításuk módjától függően lehetnek fajták vagy hibridek. A fajta az azonos – más fajtákétól eltérő – fajtabélyegekkel (külső és belső tulajdonságokkal) rendelkező, egymás közt szaporítva, önmagához hasonló utódokat létrehozó egyedek (növények, állatok) rendszertani egysége. A hibrid minden olyan élőlény, amely egymástól eltérő genetikai információt hordozó ivarsejtek kereszteződéséből (egyesüléséből) fejlődött ki. Kialakulhatnak természetes körülmények között is, de gyakoribbak a tervszerű emberi beavatkozás (nemesítés) eredményeként létrejött hibridek. A hibridszervezetek az ún. hibridhatás (heterózis) következtében a szülők teljesítményét felülmúló, fokozott termőképességgel, ellenálló képességgel, esetleg jobb minőséggel stb. rendelkeznek. A vetőmag-előállítás szempontjából azonban a fajták előállításától abban térnek el, hogy a hibrideket továbbszaporítani – a fajhibridek kivételével – nem lehet, évről évre újra elő kell állítani a meghatározott szülők keresztezésével. A gazdasági növények között előállított hibridek: – fajták keresztezésével (fajtahibrid), – beltenyésztett vonalak keresztezésével (vonal hibrid), – egyes növények (pl. tritikálé – –) esetében különböző fajok keresztezésével (fajhibrid) jöhetnek létre. A fajta-előállítás, fajtafenntartás során a növénynemesítő intézetek állítják elő az előzetesen meghatározott célkitűzéseknek megfelelő tenyészkerti „elitnövényeket”, ezek magját nevezik szuperelit vetőmagnak. A még mindig az intézeti keretek között elvetett szuperelit vetőmag elvetését követő termésből lesz az elit vetőmag, amely többnyire a vetőmagtermesztésre szakosodott gazdaságokba kerül továbbszaporításra. A szaporítás eredményeként az első évben az első – majd második – és harmadik szaporulati fokú vetőmag állítható elő, az ezt követően keletkező termést szokványnak vagy kommersz termésnek nevezzük, csak árualapot képez, vetőmagként már nem használható fel. A vetőmag-előkészítés. A megtermelt vetőmag közvetlenül nem alkalmas a vetésre. Azokat az eljárásokat, amelyekkel a nyersterményből jó minőségű vetőmagot lehet előállítani, vetőmag-kikészítésnek nevezzük. A vetőmag-kikészítés gépei a szelelőrosta (a nagyobb növényi maradványokat, valamint a vetőmagnál kisebb szennyeződéseket, a port választja le), a triőr (a vetőmagvaktól eltérő – hosszabb idegen és rövidebb, tört – méretű magvakat választja külön), valamint a szeparátor (fajsúly szerint válogat). A
vetőmag-kikészítés következő fázisa a csávázás, ami – a mag felületére tapadt, a mag belsejében élő, valamint a talajból támadó kórokozó gombák elleni, esetleg a csírázó növényt támadó kártevők elleni védelmet szolgálja – a mag felületére felvitt, a különböző céloknak megfelelő hatású, kontakt, vagy felszívódó csávázószerekkel végezhető el.
1.6.2. A vetési munka 1.6.2.1. A vetés módja A vetés módját úgy kell megválasztani, hogy azzal biztosítható legyen az adott növényfaj, fajta vagy hibrid optimális fejlődéséhez szükséges feltételrendszer. A szórva vetés. A legősibb vetési mód. Ha a szükséges egyéb eszközök rendelkezésre állnak, akkor a termelők csak ritkán alkalmazzák e módszert. Lényege, hogy a vetőmagot a talaj felszínére szórják ki, és azt külön menetben dolgozzák be a talajba. Elsősorban gyeptelepítésekor, fűmagvak vetésénél van létjogosultsága, de vetőgép-kapacitás hiányában vagy kedvezőtlen időjárási körülmények között, az őszi kalászosok vetésénél is gyakran alkalmazott eljárás. Eszköze – házi átalakítás után – a röpítőtárcsás műtrágyaszóró. Egyenletesebb szórást, kijuttatást tesz lehetővé a pneumatikus műtrágya- vagy granulátumszóró, ez esetben a szórt sávok csatlakoztatása is pontosabban megoldható. A szórva vetésnek a többi vetésmóddal szembeni előnyei: – nagy műszakteljesítmény (60–100 ha/műszaknap), – az optimális vetésidő kihasználása, – jelentős költségmegtakarítás, – az optimális magágynál rosszabb körülmények között is vethetünk. A szórva vetés hátrányai: – 5–10%-kal több vetőmag szükséges, – a kiszórt vetőmagot külön menetben azonnal be kell dolgozni, a bedolgozás üteme korlátozhatja a szórógépek területteljesítményét (másnapra nem maradhat bedolgozatlan terület), – a bedolgozási mélység – bármely géppel végezzük is – különböző, aminek következményeként a kelés nem egyenletes, a kórokozók, kártevők kártételének megnő a veszélye, – nincs mód a művelőutas termesztés alkalmazására. A sorba vetés. Ha a vetőmagot egymástól meghatározott távolságra lévő sorokba vetjük, akkor sorba vetésről beszélünk, eszköze pl. a gabonavető gép (21. ábra). A sorba vetés a sűrűsoros kultúrákban (gabonafélék, lucerna, repce stb.) gyakori. A legjellemzőbb gabona-sortávolság a 12 cm, az ettől eltérő méreteket (10,5; 15,4 cm) a különböző vetőgépek esetén jelölni kell. A növények egy részénél a sortávolság 2-szeres, 3-szoros gabonasortávnak felel meg, 24, ill. 36 cm. Egyes vetőgépek sajátosan kiképzett csoroszlyái (vetőelemei) – egy a magvak útjában elhelyezett terelőlemez segítségével – a vetőmagot 3–4 cm-es sávban helyezik el, ún. szalagos soros vetést végezve. A taposási kár kiküszöbölése érdekében a sűrűsoros kultúrákban szükség lehet művelő utak kihagyására. A művelő utat a művelőeszközök (műtrágyaszórók, permetezőgépek) munkaszélességének megfelelően (12, 18, 22 m-enként) a keréknyomot – kettő, vagy három vetőelem elzárásával – vetetlenül hagyjuk. Előnye, hogy az adott művelőeszközök által lefedett sávok pontosan (kihagyás és túlfedés nélkül) illeszkednek, elmarad a taposási kár (többszöri kezelés esetén más-más helyen hagyna nyomot a kerék), ami a várható termést 3–5%-al is csökkentheti. A vetetlenül hagyott sávok 5–8%-os vetőmag-megtakarítást is eredményezhetnek amellett, hogy terméskiesést nem okoznak, hiszen a „szegélyhatás” kompenzálja azt. Szegélyhatásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor a vetetlen területtel érintkező növények – több vízhez és tápanyaghoz jutva – erőteljesen fejlődnek, nagyobb termést produkálnak. A szemenkénti vetés. Ha a vetőgép a soron belül meghatározott és állandó tőtávolságra, szemenként juttatja ki a magvakat, szemenkénti vetésről beszélünk, eszköze a szemenkénti vetőgép (22. ábra). E módszerrel általában a szélesebb sortávolságban termesztett, ún. „kapás” növényeket (cukorrépa, napraforgó, kukorica stb.) vetjük. A soron belül két szomszédos növény (vetőmag) távolsága a tőtávolság, vagy cukorrépa esetében a „fellazítottság”. Az utóbbi elnevezés onnan származik, hogy régebben a
cukorrépát közel kétszeres tőszámmal vetették és ez a soron belül a szükségesnél sűrűbb állományt eredményezett, amit később „fellazítottak”, tőbeállítással kiritkítottak.
21. ábra. A gabonavető gép (sorba vető gép) általános szerkezeti felépítése
22. ábra. Szemenkénti vetőgép (központi dobos vetőszerkezete) A csatlakozó sor. A két – egymás mellett elhaladó – vetőgép szélső vetőelemei által vetett sorok a csatlakozó sorok, a köztük lévő távolság pedig a csatlakozó sortávolság, amely helyes munkavégzés
esetén megegyezik a többi vetőelem között mért távolsággal, a sortávolsággal. A sortávolság és a tőtávolság szorzata adja egy-egy növény tenyészterületét. A hektáronként vetett sorok összesített hossza adja a folyóméterszámot, ami különböző sortávolságok mellett más-más értéket mutat. Úgy számolható ki, hogy az egy ha m2-ekben kifejezett területét elosztjuk a m-re átszámított sortávolsággal. Ismerete a vetési számításoknál nélkülözhetetlen. Folyóméter /ha = (10 000m2) / (sortáv m) A tiszta vetés egy fajú és fajtájú, ill. azonos hibrid vetését jelenti. A kevert vetés esetén két vagy több növény vetőmagját a vetést megelőzően összekeverjük és egy menetben juttatjuk ki (takarmánykeverékek esetén). Köztes vetésről beszélünk, ha egy adott növény sorai közé más fajú növényt, növényeket vetünk. A felülvetés a gyéren kikelt vagy kifagyott növény utólagos besűrítését, pótlását szolgálja. A takarónövény vetésére akkor kerül sor, ha lassan fejlődő, kezdetben apró növény (pl. lucerna, vörös here) vetését megelőzően (a magméret különbségéből adódóan a takarandó növény vetőmagja alá) ún. takarónövényt (tavaszi árpát, borsót stb.) vetünk. A takarónövény vetőmagnormája minden esetben csökkentett mennyiségű, általában fele a fővetésben kijuttatott magszámnak. A takarónövényes vetés (termesztés) célja a gyomok – első kaszálást megelőző – visszaszorítása az említett kultúrákban. A második növedék gyomelnyomó képessége már jól érvényesül. 1.6.2.2. A vetés mélysége A talajfelszín és az elvetett mag alsó része között mért távolságot nevezzük a vetés mélységének. Mértékét alapvetően a vetőmag nagysága (ezermagtömege) határozza meg. Általános szabályként megfogalmazható, hogy valamely vetőmag vetési mélysége megegyezik az átlagos átmérőjének tízszeresével. A vetés mélységét befolyásoló egyéb tényezők a talaj kötöttsége, szerkezete, nedvességtartalma, a vetés ideje és az időjárási tényezők. Az eredetihez képest mélyebbre kell vetni a laza, kevésbé kötött talajon, száraz magágy, száraz időjárás esetében stb. 1.6.2.3. A magtakarás A vetőgép felépítésétől, szerkezetétől függően szükség lehet kapcsoltan, vagy külön menetben végzett magtakarásra. A mélyre vetett magvak után legtöbbször csak fogasboronát járatnak, míg a sekélyen vetett apró magvak után töviskoronával (seprőkoronával) érhető el a legjobb hatás. Ha a vetőgép nincs felszerelve sortömörítő hengerrel, akkor vetés után – talaj tömörítése, a relatív nedvességének növelése érdekében – célszerű gyűrűs vagy sima hengerek járatása. 1.6.2.4. A vetés ideje A fő vetési időszakok: a tavaszi (ezen belül elkülöníthető a kora tavaszi, ill. késő tavaszi vetési idő), a nyári (másodvetés, tarlóvetések), nyárvégi és az őszi vetési időszak. A tavaszi vetési időszak alatt vetett növények konkrét vetési idejét a csírázáshoz szükséges talajhőmérséklet, valamint a talajok állapota (felszikkadása) határozza meg, de emellett figyelembe kell venni a növények fagyérzékenységét, az adott terület időjárási sajátosságait is. A fentieken túl a kora tavaszi és késő tavaszi vetési időszak a talaj-előkészítő munkák összetétele, időbeli sorrendje alapján különíthető el. A kora tavasszal vetett növények talaj előkészítésénél az a fő szempont, hogy minél kevesebb művelettel (a talaj káros taposását minimálisra csökkentve) lehessen kialakítani az optimális magágyat, míg a késő tavaszi vetések talajánál – a csapadékmegőrzés érdekében – elengedhetetlen művelet a talajok gyors lezárása (simító alkalmazásával a felület csökkentése), majd a vetést közvetlenül megelőzően készíthető a magágy. A nyári vetési időszak május közepétől július első dekádjáig tart. Gyakorlatilag átmenet nélkül követi a tavaszit, területe nem számottevő, ugyanis főként mesterséges vízpótláshoz, öntözéshez kötött. Ekkor kerül sor a korán lekerülő (betakarított) növények utáni másodvetésekre. Nyár végi vetési időszak augusztus közepétől szeptember első dekádjáig tart, két ismert növény – az
őszi telepítésű lucerna, és az őszi káposztarepce – vetési időszaka. Az őszi vetési időszak a nyár végi vetésidőt követi és október végéig tart, az őszi gabonafélék jellemző vetésideje. 1.6.2.5. A vetőmag mennyisége Minden növényfajtának, ill. hibridnek adott az optimális fejlődéséhez szükséges tenyészterülete, ill. ebből következően a hektáronkénti tőszáma. Természetesen a konkrét tőszám megállapításánál figyelembe kell venni a terület tápanyag- és vízszolgáltató képességét és a fajták, hibridek ezzel szemben támasztott eltérő igényét is. A fajonkénti irányszám ezért sohasem egyetlen, hanem tól-ig számmal adható meg. A szakirodalomban eltérő értéket találunk az egyes növények betakarításkor kívánatos növényszámánál és a hektáronként kivetendő csíraszámnál. A vetőmagszámításnál ez utóbbi értékből kell kiindulni, azaz a hektáronként kívánatos csíraszámot kell korrigálnia a használati értékkel és akkor megkapjuk a kivetendő magszámot: – – –
A használati érték (Hé%) = (T% x Cs%)/100 A kivetendő magszám (db / ha) = (kívánt csíraszám (db/ha) x 100) / Hé(%) A kivetendő mag tömege (kg / ha) = vetendő magszám (db / ha) x ezermagtömeg (g) / (1000 x 1000)
Ha nem az ezermagtömeg, hanem az 1 kg-ban lévő szemek száma ismert, akkor a vetendő magszámot az 1 kg vetőmagban lévő szemek számával kell elosztani. Ebben az esetben a kivetendő mag tömege (kg/ha) = vetendő magszám (db /ha) / magszám (db/kg) A kivetendő mag mennyiségének kiszámítását követően, a vetőgépek beállításának ellenőrzéseként szükség lehet – soros vetésnél – a folyóméterenként kivetendő magszám, ill. – szemenkénti vetésnél – a magvaknak egymástól mért távolságának (a tőtávolságnak) a meghatározására. Ennek során első lépésként kiszámítandó a konkrét sortávolsághoz tartozó hektáronkénti folyóméterszám: Fm/ha = 10000(m2) / sortáv (m) Ezt követően a hektáronként kivetendő magszámot kell elosztani a folyóméterszámmal: folyóméterenként kivetendő magvak száma = (a ha-ként kivetendő magszám) / (a ha-kénti folyóméterek száma) Ha a magvak egymástól mért távolságára is kíváncsiak vagyunk, akkor vagy az előző képlet reciprokát vesszük és akkor a tőtávolságot m-ben kapjuk meg, vagy 100 cm-t elosztjuk az egy folyóméterre jutó magvak számával: tőtávolság (cm) = 100 (cm) / az egy folyóméterre jutó magok száma (db) A fentieket egy konkrét példán szemléltetve az alapadatok őszi búza esetén: A ha-ként kívánatos csíraszám: 5 500 000 db a csírázási %: 96% a tisztasági %: 98% az ezermagtömeg: 40 g A fenti adatok alapján hány kg vetőmagot kell kivetni ha-ként és egy fm-re hány mag jut? Hé% = ( 96 x 98 ) / 100
Kivetendő magszám: (5 500 000 x 100) / 94 vagy 5 500 000 /0,94 = 5 851 064 db /ha A kivetendő mag tömege: 5 851 064 (db) x 40 (g) /(1000 x 1000) = 234 kg/ha Az egy ha-on lévő folyóméterszám gabonasortáv esetén = 10000 (m2) / 0.12 (m) = 83 333,33fm Az egy m-re jutó magvak száma = 5 851 064 (db) / 83 333,33(fm)= 70,21 db A vetőmagvak egymástól mért távolsága = 100 (cm)/70,21 (db) = 1,42 cm vagy másképpen számolva = 83 333,33 (fm) / 5 851 064 (db) = 0,0142 m = 1,42 cm 1.6.2.6. A vetőgépek beállításának ellenőrzése A vetőgépek vetőmag adagolószerkezete (a vetőszerkezet) meghajtását minden géptípusnál a járókerékről kapja. A kijuttatandó vetőmag mennyisége valamennyi típus esetében a vetőszerkezet és az azt forgató tengely, valamint a meghajtókerék közé iktatott kapcsolószerkezet cseréjével, állításával szabályozható. A vetőgépek beállításának első lépése a műszaki, kezelési utasítás szerinti beállítás. Ezt követően kell ellenőrizni, hogy a gép valóban az előírt mennyiséget veti-e ki, ennek több módja lehetséges: – a leforgatással, – a meghúzatással és – a próbavetéssel történő ellenőrzés. A leforgatás még a gépudvarban elvégezhető próba. A vetőgép járókerekének átmérője ismeretében kiszámítható annak kerülete, és ezt követően – a gépet felbakolva – a kereket annyiszor forgatjuk meg, hogy 30–50 m előrehaladásnak feleljen meg. A forgatás közben egy-egy vetőelemtől kihullott magvak egy m-re vetített számát összehasonlítjuk a folyóméterenként szükséges magszámmal, és amennyiben eltérés mutatkozik, az a kapcsolószerkezet állításával korrigálható. A meghúzatás elvégezhető szilárd burkolaton, vagy egyéb, viszonylag egyenes felszínű kemény talajon. A végrehajtás lényege, hogy a vetőgépet meghatározott távolságon előrehúzva megszámoljuk az egy-egy vetőelemtől kihullott magvakat, és azt összevetjük az elméletileg kiszámolt folyóméterenként kívánatos magszámmal. A próbavetés során a vetőgép tartályába bemért, ismert mennyiségű vetőmagot vetjük össze az elvetett területtel, vagy egy bizonyos terület elvetése után visszaméréssel megállapítjuk a fogyás mértéket és ezt hasonlítjuk az elméleti értékhez. Végül egy-egy ismert területű tábla befejezése után ismét célszerű összehasonlítani a ténylegesen elfogyott magmennyiséget a vetőmagnorma alapján az adott táblára kiszámított mennyiséggel. 1.6.2.7. A nyomjelző beállítása A csatlakozó sorok közötti távolság beállításának eszköze a nyomjelző, amely a talajon „nyomot” hagyva vezeti a vetőgépet vontató erőgép első kerekét vagy a traktor középvonalát. Legegyszerűbben a munkagép középvonalától mérve határozhatjuk meg a nyomjelző beállítását. Amennyiben a vezetőfülkéből az erőgép első kereke jól látható (kisebb traktorok esetén) akkor célszerű a nyomjelző beállítását ehhez igazítani. Ebben az esetben a nyomjelzőt a következő képlettel kiszámolt méretre kell állítani: Nj = MSZ – T/2 ahol: Msz = a munkaszélesség (a vetőelemek száma x a sortávolsággal) T = a traktor első kerekének a nyomtávolsága Nj = a nyomjelző hossza a vetőgép közepétől mérve
A nagy teljesítményű traktorok felépítése miatt az első kerekek általában nem láthatók, ezért az előbbi beállítás nem alkalmazható. A traktor középvonalát nyomon vezetve, a beállításhoz alkalmazható képlet a következő: Nj = Msz A beállítást a 23. ábra szemlélteti.
23. ábra. A nyomjelző beállítása 1.6.2.8. A vetés végrehajtása A vetésre kijelölt táblán először a forgókat (a tábla két keskenyebbik vége, ahol a vetőegység megfordul) kell elvetni, ugyanis az állandó taposás következtében a talaj annyira összetömörödik, hogy később már nem képes befogadni a vetőelemeket, a vetőmagot. A forgó szélességét a traktor és a vetőgép együttes fordulékonysága határozza meg, általában a vetőgép munkaszélességének 2–4-szerese. A forgó bevetése után kezdhető meg az arra merőleges, „vetélő” mozgással a tulajdonképpeni vetés. A vetélő mozgás lényege, hogy a traktor mindig visszafordul az elvetett rész mellé és úgy folytatja a munkát. A vetőgép feltöltése a tábla szélén (a forgón) történik különféle eszközök segítségével, amelyek lehetnek: – speciális vetőgépfeltöltő pótkocsi, – magasra emelve billentő pótkocsi, – traktorra szerelt homlokrakodóval mozgatott, tolózárral működtetett konténer, – szintén a homlokrakodóval mozgatható egyéb hajlékonyfalú konténer, – billenthető pótkocsira utólag szerelt kihordószerkezet stb. Természetesen kisebb gazdaságokban a vetőgépek feltöltése ma is kézi erővel történik. A vetőgépek gyors kiszolgálása, feltöltése azok jobb kihasználását, a vetés optimális időben történő elvégzését teszi lehetővé. Az újabb vetőgép-konstrukciók különféle automatikával rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik a
vetőgép menetközbeni ellenőrzését (vetésellenőrző monitor), tájékoztatást adnak a kivetett vetőmag mennyiségéről, a vetőelemek működéséről stb.
1.6.3. Néhány fontosabb növény vetési jellemzői Az őszi búza vetésidejének meghatározásakor figyelembe kell venni, hogy csak a tél beállta előtt jól megerősödött állomány képes veszteségmentesen áttelelni, megfelelő termést produkálni. Az őszi búza optimális vetésideje október 1–25. között van. A vetésidő bizonyos mértékű elcsúszása nem okoz feltétlenül terméskiesést, a növények fejlődését sokkal inkább a vetést követő időszak időjárása határozza meg, és ez valamennyi nyárvégi, őszi vetésű növény esetében igaz. A talaj előkészítésének feltételeit az elővetemény lekerülésének ideje, a tarlómaradványok mértéke határozza meg. A korai betakarítású borsó, repce és gabonafélék után jól beéredett optimális magágy készíthető, míg a később lekerülő – nagy szártömeget maga után hagyó – napraforgó, ill. kukorica talajának elmunkálásra, vetésre alkalmassá tétele igen nehéz feladat. A megfelelően előkészített, (lehetőleg fémzárolt, csávázott) vetőmagot sűrűsoros gabonavetőgéppel vetjük, 12 cm-es gabonasortávra, de a vetőgép konstrukciójától függően 10,5 cm-es, ill. 15,4 cm-es sortávolság is gyakori. A vetést követő gépi munkák (fejtrágyázás, vegyszerezés) jó minőségben történő elvégzését segíti a sűrűsoros kultúrák ún. művelőutas vetése, amikor a művelőeszközök munkaszélességének megfelelően egy-egy nyompárt vetetlenül hagyunk. A kenyérgabonának vetett búza hektáronkénti csíraszáma 5–6 millió, míg a takarmányozási célra termesztett fajták 6–6,5 millió csíraszámmal vetendők, a vetési mélység 4–6 cm. A rozs a gyengébb termőképességű területek növénye. Vetése – az őszi gabonafélék közül legkorábban – szeptember 15–30. között optimális, a búzáéhoz hasonlósan gabonasortávra és 4–6 cm mélyre vetjük. A megfelelő termés eléréséhez hektáronként 4–5 millió csírát kell kijuttatni. Az őszi árpa a gabonafélék közül legérzékenyebb a vetésidőre, szeptember második dekádjától október 5-ig vethető gabona-sortávra, 3–5 cm mélyen, 4,5–5 millió csíraszámmal. A tavaszi árpa az egyik legkorábban vetendő ún. „kora tavaszi vetésű” növényünk. Vetésidejét gyakorlatilag az határozza meg, hogy mikor lehet a talajra munkagépekkel (annak káros taposása nélkül) rámenni, ez hazánkban általában március eleje és 20-a közé esik. Az őszi árpához hasonlóan 4,5–5 millió csíraszámmal, 3–5 cm mélyen juttatjuk a talajba. A zab a tavaszi árpával megegyező feltételek között, hasonló paraméterekkel vethető. A borsót gabonasortávra, 5–8 cm mélyre vetjük. A vetés idejét és a kivetendő csíraszámot, a termesztési cél, a fajta tenyészideje, valamint a fajta szármagassága határozza meg. A borsó többféle céllal termeszthető, így vetőmagnak, étkezési száraz borsónak, abraktakarmánynak, zöldtakarmánynak, és étkezési zöldborsónak. A magborsó vetésével általában megvárhatjuk az optimális talajhőmérséklet (6–8 °C) kialakulását (március közepe – vége), míg az étkezési zöldborsó vetésidejének meghatározása ennél sokkal bonyolultabb feladat. A zöldborsó vetését ugyanis úgy kell ütemezni, hogy a majdani betakarítása folyamatos lehessen, és mindvégig a feldolgozás (fogyasztás) igényeinek megfelelő zsengeségű termést takaríthassunk be. A zöldborsó vetését a magborsóénál korábban, 4,5–5,5 °C-os talajhőmérsékletnél kezdjük el, általában február végén, március elején. A betakarító gépek kapacitását is figyelembe véve különböző tenyészidejű fajták vetésével, valamint a vetés szakaszolásával alapozhatjuk meg a folyamatos betakarítást. A március elejétől április elejéig tartó vetési időszakon belül a vetésszakaszokat a zöldborsófajták hőösszegigénye alapján, valamint a napi hőegység figyelembevételével állíthatjuk össze. A hőösszegigény az a fajtára jellemző hőösszeg, amely a vetéstől a zöldérésig szükséges a növény fejlődéséhez (zöldborsónál 630–940 °C). A hőösszeg a vegetáció alatti napi hőegységek összessége. Borsó esetében a hőegység a napi maximális és minimális hőmérséklet 4,4 °C-kal csökkentett átlaga (4,4 oC alatt ugyanis a borsó fejlődése, csírázása megáll). Ha például a napi hőmérséklet max. 15 oC és minimum 5 °C, akkor a tárgynapi hőegység = (15+5) / 2 -4,4 = 5,6 oC
Egy-egy zöldborsófajta maximum 3–5 napig takarítható be megfelelő minőségben. Ezért a napi betakarító kapacitás és az egyes szakaszok méretének összhangján túl a vetés ütemezésénél figyelembe kell venni, hogy az egyes vetési szakaszok között kihagyott idő meghatározásánál, a vetés idején a napi hőegység csupán egy-két °C, míg a betakarítás időszakában (május vége, június) rendszeresen meghaladja a 15 °C-t. A borsó magja igen változatos, ezermagtömege 180–300 g. Míg az étkezési száraz borsó, ill. a takarmányozási célra vetett fajták ha-kénti kívánatos csíraszáma 0,8– 1,2 millió, addig az étkezési zöldborsóé 1,1–1,35 millió/ha. Az őszi káposztarepce nyárvégi vetésű növény, augusztus utolsó dekádjától szeptember közepéig vethető. A vetést követő fejlődés ütemét alapvetően a csapadék és a hőmérsékleti viszonyok határozzák meg. A fagyok beálltáig a túl gyors vagy vontatott fejlődése egyaránt káros lehet. A telet – a legkisebb veszteséggel – 9–11 leveles állapotban (levélrózsa formájában) vészeli át, de a hótakaró nélküli kemény teleket így is gyakran megsínyli. Az időjárás okozta, tőszámban bekövetkező veszteségen túl jelentős lehet a vadkár, ill. a kártevők okozta veszteség is. A betakarításkor kívánatos 1–1,2 milliós növényszám 1,6–1,8 millió csíra vetésével érhető el. Sűrűsoros vetőgéppel gabona- vagy duplagabona-sortávra egyaránt vethető, vetésmélysége 2–2,5 cm. A napraforgó melegigényes növény, vetésidejét a talaj tavaszi felmelegedése határozza meg. A növény csírázásához optimális 10 oC-os talajhőmérséklet általában április közepe – vége között alakul ki, ezért vetését ebben az időben 4–6 cm mélységben végzik. Az alkalmazott sortávolság a rendelkezésre álló betakarító adapter típusától függ, így vethető 55, 70 és 76 cm-re, a ha-ként kívánatos csíraszáma 45–55 ezer. A termelési szerkezetbe történő illesztésénél figyelembe kell venni, hogy – főként növény-egészségügyi okok miatt – önmaga után 5–6 évig nem termeszthető. A kukorica vetése a mi éghajlati viszonyaink között április 15-e és május 10. között optimális. A vetés idejét az ideális 10–13 oC-os talajhőmérsékleten túl, az egyes hibridek tenyészideje is meghatározhatja. A kukoricát a napraforgóhoz, valamint a cukorrépához hasonlóan különböző típusú szemenkéntvető gépekkel (22. ábra) vetik. A szemes kukorica vetésekor a hektáronként kivetendő 50–70 ezer csírát 70; 76,2 cm sortávra 5–8 cm mélyen kell a talajba juttatni. A ha-kénti állománysűrűség konkrét meghatározásakor a termőhelyi adottságok (a talaj termőképessége, vízellátottsága, öntözési lehetősége stb.) veendők figyelembe. A silókukorica vetésekor ugyanazon a területen, a szemes kukorica vetésekor szokásos vetőmag mennyiségét, mintegy 20%-kal kell megemelni. A lucerna vetését telepítésnek nevezzük, ugyanis évelő kultúra lévén, a vetést követően 3–4 évig hasznosítható. A telepítése a nyárvégi és a tavaszi vetési időszakban egyaránt elvégezhető. A telepítés évében „új telepítésű”, a továbbiakban „álló lucerna”-ról beszélünk. Az augusztusi telepítés sikere az időjárás függvénye. Ha a talaj a telepítés idején elegendő vizet tartalmaz, akkor az időben elvégzett telepítésnek sok előnye van. A telepítést követő évben (a hasznosítás első évében) már teljes értékű termés takarítható be, ugyanakkor – vegyszeres gyomirtás nélkül – a fejlődés kezdetén nagymértékben felszaporodó „egynyári” gyomok a tél folyamán kifagynak, így az állomány tisztán marad. A nyár végén vetett lucernának a tél beálltáig kellően meg kell erősödni, ezért van jelentősége a vetés pontos idejének (VIII. 10–25.), és ha szükséges az ún. kelesztő öntözésnek. A lucerna tavaszi telepítése biztonságosabb, kelése, fejlődése kevésbé kiszolgáltatott az egyre inkább szárazságra hajló időjárásnak. A telepítés évében csak fél termést (két kaszálást) ad, és ha nem alkalmazunk vegyszeres gyomirtást, vagy takarónövényes vetést (a gyom elnyomása érdekében) akkor az első kaszálás döntő része csak gyom. A lucerna aprómagvú növény (2–3 g-os ezermagtömegű), aprómorzsás, kertszerűen elmunkált vetőágyat igényel. Gabonavető géppel vagy speciális aprómag vetőgéppel vethető 1,5–2,5 cm mélységre, gabona- vagy duplagabona-sortávra, március második felétől április első dekádjáig. Hektáronkénti csíraszáma, ill. a kivetett vetőmag tömege a gyakorlatban igen nagy eltéréseket mutat, vethető 4–12 millió csírával is, ami 8– 25 kg vetőmagnak felel meg. A cukorrépa termését gomolyban érleli. Eredetileg egy gomolyban több csírázóképes mag fejlődött ki, többmagvú (polikarp és poligerm) termése volt. Nemesítéssel sikerült elérni, hogy termése örökletesen egymagvú (monogerm, monokarp) legyen. A szabálytalan alakú magvakat (gomolytermést) a gépi vetés érdekében különböző műveleteknek vetik alá. A szabályos (sima) felület kialakítása érdekében a magvakat koptatják, osztályozzák, majd a felületére különböző csávázószereket, csírázást serkentő anyagokat visznek
fel (drazsírozzák). A vetőmag-kikészítés eredményeként méret szerint osztályozott, gömb alakú, drazsírozott magvakhoz juthatnak a termelők, amit – 100 ezer darabot („U” egységet) tartalmazó – dobozokban szerelnek ki. A vetésnél nincs szükség a vetőmag tömegének a kiszámítására, csupán a hektáronként kivetendő magszámot kell meghatározni. Vetését – gondosan előkészített aprómorzsás, kertszerűen előkészített vetőágyba – szemenként, vetőgéppel végzik. Régebben a szükséges tőállomány kétszeresét (1,8 – 2,2 U egység) kivetve, kézi tőbeállítást végeztek (fellazították a tőállományt). Napjainkban a cukorrépa magját helyre vetik, – a vetést követően nem alkalmaznak tőbeállítást – a magvak 45 cm sortáv mellett 18–22 cm-ként, 2–4 cm-es mélységre kerülnek a talajba. A cukorrépa betakarításakor kívánatos növényszáma 80–100 ezer tő, ehhez a viszonylag nagyarányú kipusztulás miatt 1,1–1,3 U egységet kell elvetni hektáronként. A vetés idejét alapvetően a talaj felmelegedése határozza meg, 7–8 °C talajhőmérséklet mellett általában március végétől április első dekádjáig vethető. A burgonya szaporítására a föld alatti módosult szárát, a gumót használjuk, ezért a folyamat elnevezése ültetés (vegetatív részekkel történő szaporítás). A vetőgumó optimális tömege 50–70 g. A hektáronkénti vetőgumóigény 42–50 ezer db, ami az átlagtömeget figyelembe véve 2,5–3 t-nak felel meg. Az általában alkalmazott sortávolság 70–75 cm, a tőtávolság 26–35 cm között változik, a termelés célja és a fajták tenyészterület-igényének megfelelően. Az optimális ültetési időszak március végétől április végéig tart. A gépi ültetés 4–6 cm mélyre történik, amire az ültetőgép kb. 10 cm-es ún. elsődleges vagy primer bakhátat alakít ki. Később a földtakarót töltögető eszközök segítségével megvastagítják, így alakul ki a másodlagos vagy szekunder bakhát. A korai burgonya termesztésekor az ültetést megelőzően a gumókat csíráztatni szükséges. Az így kezelt burgonya a hagyományos ültetőgépekkel nem, (ugyanis a merítőkanalas, ill. szorítóujjas gépek a gumó felületéről letörhetik a csírákat), csak átalakított palántázó gép felhasználásával vagy gépi úton, nyitott barázdába, kézzel ültethető. Az ismertetett növények főbb vetési és a burgonya ültetési jellemzőit az 5. táblázat foglalja össze.
5. táblázat. Az ismertetett növények főbb vetési, ill. ültetési jellemzői
1.7. Növényvédelem A növényvédelem a termesztett és a haszonnövényeken, valamint a tárolt terményeken az állati és növényi szervezetek okozta károsodások megakadályozását, ill. a kártétel csökkentését célzó eljárások összessége. A növényvédelem jelentősége – a növénytermesztés koncentrációjának, struktúrájának és intenzitásának az utóbbi 40 évben bekövetkezett változásai következtében – megnövekedett. A termelés koncentrálódásával és a szakosodás térhódításával csökkent a térbeni és időbeni izoláció lehetősége. Ezzel egy időben a viszonylag nagy táblákon termesztett tiszta állományú (térbeni monokultúrás) haszonnövények kedvező feltételeket teremettek a káros rovarok, gombák elszaporodásához. A növénytermesztés intenzifikálásának következménye, hogy: – szűkült az új fajták genetikai alapja, ill. megnőtt e fajták érzékenysége a környezeti hatásokkal szemben,
–
a túlzott mértékű, valamint a hiányos, egyoldalú tápanyagellátás egyaránt előidézheti a termesztett növények életfunkcióinak felbomlását, az ún. hiánybetegségek kialakulását, – a gépesítés (pl. a gépi betakarítás) új követelményeket támasztott a növényekkel, azok egészségi állapotával szemben, – a növény-egészségügyi előírások maradéktalan betartása az egyre növekvő export előfeltételévé vált. A felsoroltak ellensúlyozásaként egyre nőtt a növényvédelemre háruló feladat. A növényvédelem a növénytermesztési technológia fontos része lett, annak valamennyi elemét áthatja és termésnövelő tényezővé vált. A növényvédelmi tevékenység célja: – a károsítók pusztításának kitett haszonnövények megmentése, – a termésingadozás csökkentése, – a termés mennyiségének növelése és – a termés minőségének javítása. A növényvédelem feladata: – a károsítók egyedszámának, a gazdasági kárt okozó szint alá csökkentése, – a károsítók behurcolásának, elterjedésüknek megakadályozása. Károsítók (kártevők, kórokozók, gyomnövények). A növényeken előidézett károk, betegségek okozói lehetnek: – állati eredetűek, amelyek gerincesek, rovarok, puhatestűek, fonálférgek és – növényi eredetűek, amelyek a virágos növények (élősködők és gyomnövények), gombák, sugárgombák, baktériumok, reickettsiák, mikroplazmák, vírusok csoportjába sorolhatók. Gazdasági jelentőségük és viselkedésük alapján megkülönböztetünk állandó, alkalmi vagy lehetséges kártevőket. Az állandó kártevők egy gazdanövényhez kötődnek (pl. élősködő gombák, egy gazdanövényű rovarok), míg az alkalmi és a lehetséges kártevők több növényfajon is károsíthatnak (pl. közömbös rovarok, váltogatva élősködő és korhadéklakó gombák, baktériumok). Megkülönböztetünk továbbá elsődleges kártevőt, amely megindítja a károsodást, és ennek nyomán jelentkező másodlagos kártevőt. A fritlégy (elsődleges kártevő) károsítása nyomán, pl. a kukorica golyvásüszögje (másodlagos kártevő) megfertőzheti a csíranövényt. A növényvédelmi kár vagy veszteség a növényi termék azon része, amelyet az adott technológiai szinten a lehetséges (potenciális) termésből nem tudunk a károsítóktól megmenteni. A növényvédelmi kárnak több formája ismeretes: mennyiségi, minőségi, tényleges, lehetséges, üzemen belüli, üzemen kívüli, térbeni, időbeni, közvetlen, közvetett stb. Mennyiségi kárról akkor beszélünk, ha a kártevő hatására csökken a termés mennyisége. A minőségi kár a termés értékesítési lehetőségét, felhasználhatóságát rontja. A tényleges károk mellett meg kell említeni a lehetséges károkat, amelyek akkor következnének be, ha semmilyen növényvédelmi eljárást nem alkalmaznánk (pl. a burgonyabogár okozta, jelenleg 0,1%-ra becsült kár a védekezés elhagyásakor 60– 70%-os is lehetne). Az üzemen belüli kár az adott gazdaság területén, tárolóiban is felmerülő veszteség. Az üzemen kívüli kárt a más, szomszédos területre (tájegységre, országrészre) eljutott károsító szervezetek okozzák. A veszteségek térben mozgó formája a károsítók egy nemzedéke által, adott időben okozott kár, időbeni formája pedig egy adott kultúrát a termelési folyamat alatt ért veszteség, ill. a következő év potenciális veszteségnövekedése. A közvetlen kár fogalomkörébe tartozik a már említett mennyiségi és minőségi kár, a védekezésre fordított költségek stb. A közvetett káron pedig (pl. a kórokozók toxintermelése révén), az adott terményt fogyasztó ember és állatok egészségében bekövetkezett káros folyamatokat értjük. A megelőzés és a védekezés módjai sokrétűek, de alapvetően a következő kategóriákba sorolhatók: – mechanikai (fizikai), – agrotechnikai: – talajművelés, – tápanyag-utánpótlás,
– vetésváltás, – vetés ideje és minősége, – növényápolás, – betakarítás, – genetikai, – biológiai, – kémiai, – komplex, ill. integrált. A felsorolt eljárások többsége megelőző (preventív) jellegű, de ismeretes a betegségeket, károsodást gyógyító (kuratív) eljárás is. A mechanikai (fizikai) védekezés. E módszerrel a károsítókat fizikai eszközökkel gyérítik, tartják távol (pl. fertőzött ágak metszése, rovarcsapdázás, sugárkezelések, védőháló alkalmazása stb.) a kultúrnövényektől. Az agrotechnikai módszer lényege a művelt növény környezetének olyan megváltoztatása, amely a kártevők számára kedvezőtlen, de segíti a kultúrnövény potenciális termőképességének minél teljesebb kifejtését. – A talajművelés főként a gyomokat, mint a kártevők és betegségek köztes gazdáit, valamint a talajhoz kötött kártevők számát gyéríti. – Az okszerű tápanyag-utánpótlással elősegíthető a növényi szervezet egészséges fejlődése. A fő tápanyagok egyensúlyának megteremtésével, nyomelemeket is tartalmazó trágyák, lombtrágyák felhasználásával növelhető a növények ellenálló képessége. – A vetésváltás, többek között a specifikus kártevők mennyiségének és a talajfertőzés mértékének csökkentését szolgálja. Arra kell törekedni, hogy olyan növények következzenek egymás után, amelyeknek nem azonosak a károsítói. Növényvédelmi szempontból azonban nemcsak a növények sorrendjét, hanem azok gazdaságon belüli területi egymásmellettiségét (az ún. káros szomszédságot) is tekintetbe kell venni. – A vetés optimális ideje, minősége, az optimális vetésmélység, sor- és tőtáv szintén befolyásolja a növények fejlődését, ellenálló képességét. – A növényápolással általában a kártevők életlehetőségeit csökkentjük. Kultivátorozás alkalmával pl. nemcsak gyomirtást végzünk, hanem a növények életfeltételeit általánosságban is javítjuk, mert hatására a talaj levegő-, hő- és vízháztartási viszonyai kedvezőbbé válnak, így a növények gyorsabban fejlődnek és ellenállóbbak lesznek. – A betakarítási idő helyes megválasztásával, a tárolásra kerülő termények megfelelő kezelésével, szárításával szintén sok, ún. raktározási kártétel előzhető meg. Az optimálisnál nagyobb víztartalommal betárolt gabona pl. gyakran befülled, és ennek következtében megdohosodik vagy megpenészedik. A növénynemesítés, mint a növényvédelem egyik módszere, új bővebben termő, a betegségeknek jobban ellenálló vagy azokra kevésbé fogékony növényfajták tudatos előállítását jelenti. Az olyan fajtákat, amelyek a betegségeknek, a kártevőknek ellenállnak, általában rezisztenseknek (ellenállóknak) nevezzük. A rezisztens növényfajták előállítása a megelőző (preventív) növényvédelem egyik legjellemzőbb formája. A biológiai növényvédelem. A károsítóknak a rajtuk élősködő parazita vírusokkal, baktériumokkal, gombákkal, vagy a belőlük élő rovarokkal, madarakkal és emlősökkel való elpusztítását, gyérítését, távoltartását jelenti. A kémiai növényvédelem lényege, hogy kémiai szereket és módszereket alkalmaz a kórokozók és kártevők elleni küzdelemben. (Külön fejezet foglalkozik vele.) A komplex növényvédelem. Valamely növényállomány károsítóinak „leküzdésére” alkalmas módszerek olyan kombinációja, amellyel a védekezés célját a leggazdaságosabban, az embert és környezetét legkevésbé veszélyeztető módon értjük el. Az integrált növényvédelem. A komplex védekezés azon esete, amely a károsítók egyedszámának a
gazdasági kár szintje alatti szabályozásához az agrobiocönózis1 természetes, biotikus2 szabályozó tényezőt is felhasználja. Ez utóbbi eljárás elégíti ki leginkább a környezetvédelem egyre szigorodó feltételeit, alkalmazása azonban széles körű biológiai, kémiai és egyéb ismereteket feltételez.
1.7.1. A kémiai növényvédelem Kémiai védekezésen azokat a növényvédelmi eljárásokat értjük, amikor kártevőre, kórokozóra vagy a gyomnövényekre ható vegyszerek alkalmazásával védjük meg a kultúrnövényt ezen szervezetek károsításától. A védelem elérhető a kártevők, a kórokozó, ill. a gyomnövény elpusztításával, fejlődésével, szaporodásának gátlásával, a kultúrnövény ellenálló képességének fokozásával vagy a kártevő távol tartásával, megtévesztésével. A növényvédő szerek egy, gyakran két vagy több biológiailag aktív anyagot, ún. hatóanyagot tartalmaznak. Ezek határozzák meg a növényvédő szer felhasználási területét. Felhasználási területük alapján a növényvédő szerek lehetnek: – baktériumölő (baktericid), – gombaölő (fungicid), – állati kártevők elleni (zoocid), – gyomirtó (herbicid) stb. hatásúak. A növényvédő szerek lehetnek szűk hatásspektrumúak, amelyek csak meghatározott károsítók ellen hatásosak, vagy többféle károsító pusztítására alkalmasak, ezeket széles hatásspektrumú növényvédő szereknek nevezzük. A növényvédő szer hatóanyaga önmagában nem alkalmas kiszerelésre, ezért a gyártás folyamán, az ún. szerforma kialakításakor, valamint közvetlenül a felhasználást megelőzően különféle anyagokat (vivő-, oldó-, segéd-, színező- stb. anyagokat) kevernek hozzá. Halmazállapot szerint szilárd és folyékony szerformákat különböztetünk meg. A szilárd halmazállapotú növényvédő szerek a hatóanyag mellett vivőanyagot (talkumot, kaolint, bentonitot stb.) tartalmaznak, a folyékonyak hatóanyagának hígítására, oldására oldószereket (acetont, benzolt, benzint stb.) használnak. A permetlé ülepedésének gátlására, a permetlé, valamint a porozószer tapadásának, – a növényt és a kártevőt – nedvesítő tulajdonságának elősegítésére különféle szuszpenzió anyagokat, tapadást fokozó szereket, röviden segédanyagokat alkalmaznak. A csávázószerekkel kezelt vetőmag megkülönböztethetősége végett a csávázószereket színezőanyaggal festik meg. Hazánkban csak az FVM által engedélyokirattal ellátott növényvédő szerek forgalmazhatók. A minisztérium szakfőosztálya által kiadott engedélyokirat – jogszabályban meghatározott – előírásait kötelezően meg kell jeleníteni a vegyszerek csomagoló burkolatán is. A szer neve után található betűrövidítés a szer formájára, ill. a felhasználás módjára utal: E, LC, L, EC = emulzióképző folyékony permetezőszer, WP, W, Sp = nedvesíthető, por alakú permetezőszer, F, FL. WSC = vízoldható folyékony készítmény, FW = vizes törzsszuszpenzió, ULV = csökkentett permetlével kijuttatható készítmény, D = porozószer, G = granulátum, DG, WG, DF = vízben diszpergálható granulátum. A kereskedelmi név és a szerforma mellett a csomagolóburkolaton fel kell tüntetni a hatóanyag-tartalmat (%,g/l), a készítmény felhasználására vonatkozó technológiai információkat, veszélyességi és forgalmi kategóriákat, a használat során előírt védőfelszereléseket, valamint az esetleges baleset során vagy mérgezés esetén alkalmazandó elsősegélynyújtási eljárásokat. 1 2
agrobiocönózis = életközösség biotikus tényezők = élő környezeti tényezők
A növényvédő szereket rendeltetésszerűen főként a termesztett növényeket károsító élő szervezetek pusztítására használjuk. Az eredmény a szer által az adott élő szervezetre gyakorolt speciális mérgező hatás következménye. Mindemellett azonban a növényvédő szerek többé-kevésbé magára az emberre és az állatokra is mérgező hatásúak. A koncentrációs mérgező hatás. Jellemzésére az LD50 (letális dózis = halálos adag) mg/testtömeg-kilogrammban mért értéke szolgál. Az LD50 a növényvédő szereknek az a – kísérleti állatok (rendszerint patkányok) testtömeg-kilogrammjára számított és mg-ban megadott – mennyisége, amelynek szájon át való adagolása után az állatok 50%-a elpusztul. A munka-egészségügyi, élelmezés-egészségügyi és környezetvédelmi elbírálás alapján a növényvédő szerek veszélyességi fokozatai a következők: Közegészségügyi szempontból: – kifejezetten veszélyes (***), – veszélyes (**), – mérsékelten veszélyes (*), – gyakorlatilag nem veszélyes (0). Méreghatás alapján: – erős méreg, – méreg, – gyenge méreg, – gyakorlatilag nem mérgező. Méhekre vonatkoztatva: – kifejezetten veszélyes – a közvetlen (kontakt) hatóanyag-maradék toxicitása 12 óránál hosszabb, – mérsékelten veszélyes – a kontakt hatóanyag-maradék toxicitása 8 óránál rövidebb, – nem veszélyes – nincs vagy elenyésző, a kontakt toxicitás. Vízi szervezetekre vonatkoztatva: – kifejezetten veszélyes – biztonsági távolság ilyen szerek alkalmazása esetén általában 200 m, a Balatonnál 1000 m, egyéb vízgyűjtőknél 500 m, – közepesen veszélyes – biztonsági távolság 50 m, – mérsékelten veszélyes – biztonsági távolság 20 m, – nem veszélyes – biztonsági távolság 5 m. A mérgezés, ill. károsodás megelőzése érdekében óvó rendszabályok és növényvédőszer-engedélyokiratok írják elő a szükséges tennivalókat (pl. egyéni védőeszközök viselése, elsősegélynyújtás stb.). A munka-egészségügyi várakozási idő. A növényvédő szerek használata után az a napokban megadott időtartam, amelynek eltelte után a kezelt területen a felhasználáshoz előírt védőfelszerelés nélkül munka végezhető. Élelmezés-egészségügyi várakozási idő az az időtartam napokban, amelynek az utolsó növényvédelmi kezelés és a szüret, ill. betakarítás között el kell telnie. A megengedett hatóanyag-maradék értéke. A hatóanyagnak és biológiailag aktív bomlástermékeinek az a milligramm/terménykilogrammban megadott maximális mennyisége, amely rendszeres és tartós felvétel esetén sem okoz az emberi szervezetben egészségi károsodást. A növényvédőszer-maradékot a megengedett érték fölötti mennyiségben tartalmazó növényi termék nem hozható forgalomba, nem fogyasztható. Annak a termelőnek, aki terményeit részben vagy egészben értékesíti, a növényvédő szeres kezelésekről naprakész nyilvántartást (permetezési naplót) kell vezetnie. A nyilvántartást – amelynek tartalmaznia kell a kezelés idejét, helyét, a szer megnevezését, hígítását, dózisát, a szüret idejét stb. – az utolsó bejegyzéstől számított három évig meg kell őrizni, és azt az erre illetékes hatóságok ellenőrzésekor be kell mutatni. A gombaölő szerek. A gombák okozta betegségek ellen használt szereket gombaölő (fungicid) szereknek nevezzük. Ezek voltak a vegyszeres növényvédelem legelső anyagai. Eleinte szervetlen vegyületeket (réz, kén) használtak, majd a szerves gombaölő szerek terjedtek el, napjainkban pedig a kombinált hatóanyag-tartalmú készítmények használatosak. Egyes vegyszerek képesek felszívódni a
növények szöveteibe, így segítségükkel a növénybe már behatolt kórokozók ellen is eredményesen védekezhetünk. Ezek az ún. szisztemikus (felszívódó) hatású szerek. Más, ún. kontakt hatású szerek csupán a növény felszínén élősködő kórokozókkal szemben hatásosak. A gombaölő szerek talajfertőtlenítő szerként, vetőmagcsávázásra, állománypermetezésre vagy porozásra egyaránt felhasználhatók. Állati eredetű kártevők elleni (zoocid) hatóanyagok. A termesztett növényeinket károsító állati szervezetek a fonálféregtől az emlősökig többféle rendszertani csoportba tartoznak. Az ellenük használható vegyületcsoportok között vannak általánosan hatók és specifikusan, csak egy-egy állatcsoporttal szemben hatásosak. Megkülönböztetünk: – rovarölő (inszekticid), – csigaölő (molluszkicid), – atkaölő (akaricid), – rágcsálóirtó (rodenticid) szereket, de ismeretesek – csalogató, riasztó, táplálkozást gátló stb. vegyületek is. A rovarölő szerek. Az állati kártevők elleni szerek közül ezek a legjelentősebbek. A kártevő rovarok ellen használható növényvédő szerek (inszekticidek) hatásukat különböző módon fejtik ki. Külsőleg hat a bőrméreg és az idegméreg (kontakt mérgek). Belsőleg fejtik ki hatásukat a gyomormérgek és a légzést akadályozó szerek. Külön szercsoportba tartoznak az újabb, ún. negyedik generációs szerek, amelyek közül egyesek a kitinszintézist vagy az átalakulást (metamorfózist) zavarják. Mások – pl. ivari csalogatóanyagok (szexferomonok) – kijuttatásával a rovarok összecsalogathatók vagy megtéveszthetők. A rovarölő szerek felhasználhatók talajfertőtlenítőként, csávázásra, állománypermetezésre, ill. porozásra, raktárfertőtlenítőként, terménygázosításra stb. A gyomirtó szerek. Gyomnövénynek számít minden olyan növény, amelyet nem vetettünk, hasznot nem hoz, jelenléte káros. Szántóföldön nem csak az ún. feltétlen gyomokat tekintjük károsnak, hanem a kultúrnövényeket is, ha azok fertőzik más termesztett növény állományát (pl. a búzavetésben a rozs, a repce, a napraforgó stb.). A gyomirtó szerek (herbicidek) felhasználása, alkalmazása különös figyelmet igényel. A gyomnövény ismeretén túl tisztában kell lenni a szerek hatásának befolyásoló tényezőivel. A talajszerkezet, a talaj kultúrállapota, a csapadék, a kultúrnövény fejlődési állapota egyaránt befolyásolja, esetenként meghatározza a kezelés sikerét. Szélsőséges talajokon gyökérherbicidek nem alkalmazhatók. Szélsőségesen könnyű homoktalajokon azért nem, mert a szél a talajjal együtt a gyomirtó szert is elhordhatja, az 5–6%-nál több szerves anyagot tartalmazó talajokon pedig azért nem, mert ezek megkötő képessége oly nagy, hogy az a gyökérherbicidek hatását erősen gátolja. A területegységre kiszórt vegyszeradag a talajtípustól függően a kötöttséggel és szervesanyag-tartalommal egyenes arányban változik. A talaj kultúrállapota szintén fontos tényező. Rögös talajon a gyomirtó szerek nem tudják kifejteni hatásukat (sok az ún. rögárnyék), ezért a vegyszert apró morzsás, kellően elmunkált talajra célszerű kipermetezni. A csapadék szerepe az alkalmazott gyomirtó szertől függően kedvező vagy kedvezőtlen lehet. A gyökérherbicidek hatásának kifejtéséhez 20–25 mm csapadékra van szükség, hogy a vegyszert a gyomok csírázási zónájába lemossa. A hirtelen lezúduló zápor azonban kedvezőtlen, mert az a gyomirtó szert összemoshatja, áthordhatja a szomszédos területekre, ill. egyes szereknek a kultúrnövény gyökérzónájáig való lemosódása csíraölő hatású lehet. A levélherbicidek alkalmazása esetén akkor káros a csapadék, ha a kezelést követően 6–8 órán belül hullik le, mert a gyomirtó szert lemossa a gyomokról. A gyomirtó szerek permetezése a kultúrnövény fejlődési állapotához is kötődik. Az alkalmazás időpontja szerint megkülönböztetünk: – vetés előtti (presowing), – kelés utáni (postemergens), vagyis állománykezelést. A vetés előtti permetezéshez esetenként annak azonnali bemunkálása kapcsolódik, ha azt a vegyszer illékonysága, ill. hatásának jobb kifejtése szükségessé teszi. A bemunkálás eszközei a tárcsák, a kombinátor
és a rotációs kapa. A vetés utáni, de még a kultúrnövény kelése előtt kiszórt vegyszerek szelektív gyökérherbicidek, hatásukat csak a csírázó gyomnövényekre fejtik ki. A kelés utáni, ún. állománypermetezés módja lehet sávos permetezés totális vegyszerrel. Ilyenkor a kijuttató gépet terelőlapokkal szerelik fel, amely azt a célt szolgálja, hogy a kultúrnövényre ne kerüljön permetlé. Permetezhetünk szelektív szerekkel is, amelyek nem károsítják a kultúrnövényt akkor sem, ha az ugyanúgy kapcsolatba kerül a vegyszerrel, mint a gyom. A szelektivitás a kultúrnövény egy megadott fejlődési szakaszához is kötődhet, amikor az kevésbé érzékeny az adott vegyszerre (pl. kisebb lombfelülete miatt, vagy mert viaszos levele kevésbé nedvesíthető). A szelektivitásnak alapja lehet a kultúrnövény gyors szerlebontó képessége is. A gyomirtó szer alkalmazási módja szerint a kezelés lehet: – teljes területi permetezés, – sávpermetezés, – góc- vagy földpermetezés (pl. arankairtás) vagy – direkt permetezés (pl. cserjeirtás). A gyomirtó szerek csoportosíthatók a szelektivitás alapján, hatásuk alapján, valamint a hatóanyagok, ill. hatóanyag-származék alapján. Ha ugyanazon a területen, több éven át azonos gyomirtó szert használunk, ún. rezisztens (ellenálló) gyomtörzsek alakulhatnak ki, ill. szaporodhatnak el. Ilyenkor az addig használt szert újra kell cserélni. Hatásuk alapján a gyomirtó szerek sokfélék lehetnek: – fotoszintézist gátlók, – csírázást gátlók, – növekedést zavarók (túlzottan gátolják vagy serkentik), – légzést zavarók, – egyéb módon hatók (pl. a fehérjét kicsapják stb.).
1.7.2. Növényvédelmi munkák A kémiai anyagok használata az „integrált” növényvédelem alkalmazásakor is végigkíséri a növény fejlődését vetéstől a betakarításig: – talajfertőtlenítés – a csírázó növény védelmét, – csávázás – a csírázó növény védelmét, – gyomirtás – a fejlődő növény védelmét, – kártevők és kórokozók elleni állománykezelés – a fejlődő növény védelmét, – lombtrágyák, regulátorok stb. kijuttatása – a növény optimális fejlődésének elősegítését, – raktár- és terményfertőtlenítés, gázosítás – a betakarított termény védelmét célzó beavatkozások. A talajfertőtlenítés főként a talajlakó kártevők ellen irányul, de kisebb területen (fóliás, üvegházi termesztőberendezésekben) a gombakártevők gyérítésére is alkalmazható eljárás. A felhasznált szerek zöme mikrogranulátum, egyre gyakoribb azonban a szuszpenziós műtrágyával vagy az egyéb vegyszerrel kijuttatható, folyékony halmazállapotú szerforma. A talajfertőtlenítő szerek teljes területre vagy sávosan juttathatók ki, ennek megfelelően a kijuttató eszközök mikrogranulátum-szórók, permetezőgépek, ill. vetőgépre vagy egyéb munkaeszközre szerelt szóróadapterek lehetnek. A csávázás. A vetőmagvak, ill. a csírázó növény védelmét szolgálja a magban vagy annak felületén lévő, esetleg a talajból támadó főleg gombák, esetleg rovarok ellen, de ismeretes vírusok ellen alkalmazott eljárás is. A csávázás többnyire a vetőmag-feldolgozó üzemek feladata, de maga a vetőmag-felhasználó is elvégezheti. Az eljárás lényege, hogy a vetőmag felületét lehetőleg egyenletesen fedje a felhasznált kontakt vagy felszívódó, esetleg kombinált hatású szer. Porcsávázáskor, ill. a vízzel nedvesített por alakú csávázóanyagok használatakor a szerveszteség a 60%-ot is elérheti, ezért egyre gyakoribb a különböző
polimer ragasztóanyagok alkalmazása. A kikelt növény vegetáció alatti védelmét szolgáló vegyszeres védekezési módok közül leggyakrabban használt növényvédelmi eljárás a permetezés. A permetezés eredményességét a felhasznált kémiai eszközök hatékonyságán és a technikai eszközök paraméterein túl, alapvetően a kezelés ideje határozza meg. A kijuttatás költségei ugyan elenyészők a vegyszerköltséghez képest (szántóföldön 10–15%, szőlőben és gyümölcsösben 30–33%), a kémiai anyagok azonban csak az időben és szakszerűen elvégzett kezelések révén fejthetik ki maradéktalanul a hatásukat. A kezelések megalapozottságának, a költségek csökkentésének elengedhetetlen eleme a károsítók hosszú- és középtávú előrejelzése, az üzemi felvételezés (szignalizációs) és a gyomfelvételezés. A permetezési munkák teljesítménye nagymértékben függ a permetléellátástól, ami – a víznyerés, – a víz- és a vegyszerellátás, valamint a – permetlékeverés, -töltés munkaműveleteire tagolható. A víznyerés módját a helyi adottságok határozzák meg. Beszerezhető a víz vízhálózatról, kutakból, mesterséges víztározóból, valamint természetes folyó és álló vizekből. A vízszállításhoz szükséges eszközök száma függ a szállító jármű tartálytérfogatától, a szállítási távolságtól, a területegységenkénti permetlé-felhasználástól és az adott területen üzemelő permetezőgépek számától. A permetlé bekeverhető központi helyen, általában keverőtoronyban (ilyenkor a kész permetlevet tartálykocsi vagy maga a permetezőgép szállítja, főként ültetvényeken gyakori) vagy mobil berendezésekben. Permetlékeveréskor, por lakú permetezőszerek használatakor először 10–40% tömény keveréket, törzsoldatot készítünk homogenizálás céljából. A mobil keverő-berendezések használatakor a törzsoldat külön tartályban készül, és a permetezőgép töltése közben a tiszta vízhez injektált törzsoldat a töltőcsőben keveredik. A gép tartályába már kész permetlé folyik. A legújabban kifejlesztett, modern permetezőgépek már nem igényelnek külön gépet a permetlékeverés, -töltés céljára, ugyanis konstrukciójuk révén egy törzsoldattartály található rajtuk, így a permetlékeverés ezen gépekkel történik. A permetezés célja általában meghatározza a permetezőgép típusát is. Más gépet célszerű kelés vagy vetés előtti gyomirtásnál használni, és mást pl. állománykezelés esetén. Míg az előbbi esetben nagy munkaszélességű, esetleg a magágykészítő munkagépet vontató erőgépre szerelt permetezőgép használata indokolt, addig állománykezelésnél az adott kultúrához jól alkalmazkodó, állítható magasságú, függesztett szórókeretes gép a megfelelő. A permetezőgépek alkalmazási területe szerint megkülönböztetünk: – szántóföldi, – favédelmi, – szőlővédelmi és – univerzális gépeket (többféle munkára alkalmas gépek). A cseppképzés módja szerint vannak: – hidraulikus cseppképzésű, – mechanikus cseppképzésű, – légporlasztásos, – kombinált porlasztású gépek és – ködképző berendezések. A permetezés hatékonyságát befolyásoló tényezők közül legfontosabb a gépek területteljesítménye és a munka minősége. A gépek területteljesítményét befolyásoló legfontosabb tényezők: – a munkaszélesség, – a munkasebesség, – a fajlagos szórásmennyiség, – a permetléellátás rendszere, valamint – az esetleges műveletkapcsolások.
A munkaszélesség a hazai gépeken 8–24 m. Növelésének elsősorban a keretlengésekből adódó szórásegyenetlenség és a táblaméret szab határt. A sebességet a tábla domborzati viszonyai, a talajfelszín állapota, valamint a gép konstrukciós kialakítása határozza meg. A szántóföldi permetezők általában 5–15 km/h sebességgel üzemeltethetők. A tartálytérfogat a töltési és kiszolgálási idők alacsony szinten tartásánál jelentős. Hazai gépeink jelentős részének 1000–4000 dm3-es a tartálya. Kisebb fajlagos szórásmennyiséggel nagyobb területteljesítmény érhető el. Az elfogadott fajlagos szórásmennyiség vegyszeres gyomirtásban 100–400 dm3/ha, rovarkártevők és gombás betegségek elleni védekezéskor, szántóföldi kultúrában 200–600 dm3/ha, szőlőben, gyümölcsösben 100–2000 dm3/ha, ULV permetezés esetén 5–8 dm3/ha. A permetezés minőségét befolyásoló tényezők: a cseppméret, a kereszt- és hosszirányú szórásegyenetlenség, a permetezett sávok pontos illeszkedése. A permetezőgépek beállítása a géptípus és fajlagos szórásmennyiség ismeretében az optimális üzemeltetési jellemzők meghatározásával történik. A szórófejbetét (fúvóka) cseréjével és az üzemi nyomás állításával szabályozható a szórókeret szórási teljesítménye (q). Az adott szórásteljesítményhez tartozó munkasebesség az alábbi képlettel számolható ki: V = (600 x q) / (b x Q) Ahol: V = a haladási sebesség (km/h), q = a szórókeret szórásteljesítménye (dm3/perc), (A q helyett használható az egyes fúvóka szórásteljesítménye x fúvókák száma.) b = a munkaszélesség (m), Q = a hektáronkénti adat (dm3/ha). Ha pl. vegyszeres gyomirtást végzünk egy 18 m munkaszélességű szántóföldi permetezőgéppel, a kijuttatandó vegyszermennyiség 300 l/ha, a gép szórásteljesítménye pedig 70 l/min, akkor a gépnek a kívánt szórásteljesítmény elérése érdekében 7,8 km/h sebességgel kell haladnia. V = (600 x 70) / (300 x 18) = 7,8 km /h Az újabb permetezőgépek szórásteljesítménye a járókerék fordulatszámához igazodva automatikusan szabályozott, így az egységnyi területre kijuttatott mennyiség bizonyos mértékig független a sebességtől. 1.7.2.1. A gépek mozgásmódja A gépek hatékony üzemeltetéséhez hozzátartozik a mozgásmód célszerű megválasztása. Első menetben a tábla végeit kell beszegni, mert különben permetezetlen sávok, ill. túlfedések keletkeznek a forgóban. Az így lepermetezett forgó szélessége általában megegyezik a permetezőgép fordulási sugarával. A gép mozgásmódját úgy kell kialakítani, hogy a táblán minél kevesebb legyen az üresjárat, a tapadási kár, s a permetezőgép tartálya lehetőleg a töltőhely felőli táblavégen ürüljön ki. 1.7.2.2. A légi gépekkel végzett növényvédelmi munkák sajátosságai A merev szárnyú, ill. forgórotoros légi permetezőgépekkel végzett munka sajátos szervezési kérdéseket vet fel, mind az előkészítés idején, mind a konkrét munka végzésekor. Merev szárnyú gép csak meghatározott táblanagyság, ill. tömbnagyság fölött üzemeltethető gazdaságosan. A jelenleg használt géptípusok (AN-2M, M-18) minimum 450–500 m táblahossz esetén alkalmazhatók, csupán itt lehetséges ugyanis a legalább 10 másodpercig tartó, egyenes vonalú munkarepülés. A repülőgépek üzemeltetéséhez alapvető követelmény a megfelelő felszállóhely. E célra általában gyepes területen vagy frissen kaszál -es pályát 50 m-es oldalés 100 m-es végbiztonsági sávval. A terület kiválasztásánál lényeges szempont a jó megközelíthetőség (a
zökkenőmentes vízszállítás és egyéb kiszolgálás miatt), valamint a permetezni kívánt terület elhelyezkedése, átlagtávolsága. A helikopter nem igényel külön felszállópályát, általában a kezelendő tábla vagy tömb közelében töltik fel. Kisebb munkasebessége (45–60 km/óra), fordulékonysága alkalmassá teszi a kisebb, szabálytalan alakú táblák permetezésére is. Üzemeltetése azonban költségesebb, mint a merev szárnyú gépeké, ezért főleg kertészeti kultúrákban, szőlőben általános a használata. Az előkészítő munkához tartozik a területről, és annak környékről készült 1:10 000 vagy 1:25 000 léptékű térkép beszerzése, amelyen fel kell tüntetni minden terepakadályt (elektromos vezeték stb.), valamint az alkalmazott növényvédő szerre érzékeny kultúrákat és a lakott területet. A permetezett sávok pontos csatlakozása végett lehetővé kell tenni a pilóták táblán belüli tájékozódását. Ehhez régebben jelzőmunkásokat alkalmaztak, jelenleg jelzőfestékek permetezésével, az ültetvényekben pedig jelzőtáblákkal jelölik a permetezési sávokat. 6. táblázat. A légi gépes permetezés jellemző adatai
A légi gépeket csak gyors, szakszerű kiszolgálással lehet gazdaságosan üzemeltetni. A permetléellátás zavarai, az ebből adódó szervezési hiányosságok a gépek nagyobb üzemeltetési költsége miatt érzékeny veszteségeket okozhatnak a felhasználó gazdaságnak. A gépek teljesítményét alapvetően a táblák mérete, alakja, a felhasználóhelytől mért távolság, a munkasebesség, valamint a fajlagos szórásmennyiség határozza meg. A légi gépek teljesítményét légiórára vetítik. A légióra a gép motorjának beindításától a leállásáig mért idő. A 6. táblázat a légi permetezés lényeges munkafázisainak jellemzőit mutatja. A munkasebesség merev szárnyú gépek alkalmazásakor adott érték, 160, ill. 180 km/h. A helikopterek munkasebessége változtatható, ültetvényeken a jobb permetlé-behatolás (penetráció) elősegítése végett kisebb (45 km/h), szántóföldi gyomirtás esetén 70 km/h fölötti érték. A fajlagos szórásmennyiség légi gépekkel végzett permetezéskor 30–80 dm3, UVL technológiával kijuttatott szerek esetén 5 dm3/ha, a kisebb permetlémennyiség a földi gépekhez hasonlóan teljesítménynövelő tényező. A légi gépek rendkívül érzékenyek az időjárásra. A gépek tényleges kihasználása ezért mindössze 30% körüli. Gyomirtó permetezés repülőgéppel 4 m/s, helikopterrel 2 m/s-nál kisebb szélsebesség, 25 oC-nál alacsonyabb hőmérsékleten és 60%-nál nagyobb relatív páratartalom mellett végezhető. Figyelembe kell venni továbbá a szélirányt és a permetezés körzetében lévő érzékeny kultúrákat is.
1.8. A termésbecslés A mezőgazdasági termelés sajátosságaiból adódóan a növénytermesztés hozamait – ideértve a zöldség, gyümölcs és szőlőtermesztést is – teljes pontossággal csak a betakarítást követően tudjuk megállapítani. A betakarításra való felkészülés, a szállítás, szárítás, a tárolás vagy a forgalmazás és feldolgozás stb. szervezése azonban megkívánja, hogy a folyamatokra időben felkészüljünk. Ezt racionálisan csak akkor tehetjük meg, ha a terméseredmények várható alakulásáról már a betakarítást megelőzően is rendelkezünk információval, amely információhoz csak becslés útján juthatunk hozzá. A becslési eljárás ismerete elengedhetetlenül fontos a gyakorló szakemberek számára, a fentieken túlmenően is, hiszen a mindennapi élet produkál olyan eseteket, amikor más módon nem ismerhetjük meg a tényleges hozamot, csak becslési eljárással. Pl. lábon álló termést vásárolunk, vagy a csalamádét silózzuk és a zöldtömeg mérlegelését nem tudjuk a munkafolyamatba építeni, de ugyanezt mondhatnánk a melléktermékek betakarításáról is. A felhozott esetek a mezőgazdasági termelés alapegységeinél, az üzemeknél, gazdaságoknál stb. jelentkező problémák. Ugyanakkor hasonló okokra visszavezethetően az agrárágazat felsőbb szintjein – kistérség, megye, régió, ország – is szükségesek a becslésből származó információk, amelyek akár az export-import tárgyalásokra való felkészülésnél is hasznosíthatók. A termelésbecslés jelentőségét és tényleges gyakorlati feladatait emeli ki, hogy az üzemi termésbecslést a 35/1995. (XI. 1.) FM rendelettel módosított 9/1991. (III. 26.) FM sz. miniszteri rendelet szabályozza. E rendelet értelmében a gazdálkodók a fontosabb mezőgazdasági növények minőségi megoszlásáról, ill. várható terméséről a fejlődésük megfelelő időszakában – az FVM által évente kiadott, termésbecslési jelentőlapokat összefoglaló jelentő tömb útmutatásai szerint – állapotbecslést és számszerű termésbecslést kötelesek végezni, amelynek eredményeit – egységesen rendszerezett formanyomtatványokon – jelentések formájában, határidő kimutatás szerint a Megyei Földművelésügyi hivatalokba kell megküldeni. Rajtuk keresztül a gazdaságok termésbecslési adatai az országos termésbecslési anyagnak fontos és lényeges részei lesznek, ezért az üzemi termésbecsléseket a legnagyobb gondossággal, a valóságnak megfelelően kell elvégezni. Mindez szükségessé teszi, hogy a felelősségteljes munkára a jövő agrármérnökei elméletben és gyakorlatban is felkészüljenek, amihez most az alapismeretek szintjéig adunk segítséget tananyagunkban. Ugyanakkor már azt sem hallgathatjuk el, hogy az 1990-es évek második felétől a „Távérzékeléses szántóföldi növénymonitoring” is a gyakorlati életünk részévé vált. Kísérleti jelleggel az FVM részére, űrfelvételeken alapuló terület- és hozamadatokat szolgáltat a Földmérési és Távérzékelési Intézet. Az FVM ezeket az adatokat stratégiai értéküknek megfelelően használja, ami még nem jelenti egyúttal azt is, hogy a hagyományosan kiépített termésbecslési rendszerét fel tudná váltani a műholdképekkel készített termésmeghatározás.
1.8.1. A termésbecslés és kapcsolódó alapfogalmai A termésbecslés – általános megközelítésben – a termelés várható eredményének megállapítására szolgáló eljárás és módszer. Mint eljárás, a terméshozó növényzet fejlődési és növekedési állapotának, valamint várható terméshozamának valamilyen területegységre vonatkoztatott megállapítása, amit a termésbecslést végzők az egész gazdaság vetésterületére kiterjesztve általánosítanak. Magába foglalja az őszi kalászos gabonafélék, valamint a káposztarepce állapotminősítését, a gabonafélék, az őszi káposztarepce, a napraforgó, a dohány, a burgonya, a cukorrépa, néhány zöldségféle, valamint az alma, kajszibarack és szőlő előzetes termésbecslését, továbbá a felsoroltakat még egy-két növénnyel kiegészítve, a végleges termékbecslésüket. Az állapotminősítést, a növényzet vegetációs időszakának kezdeti szakaszaiban végezzük. Döntően a búza, rozs, őszi árpa, tritikálé és őszi káposztarepce november végi (őszi) és március végi (tavaszi) állományminősítését értjük alatta. Az előzetes termésbecslés, a növényállomány terméshozó szerveinek megjelenési időszakában végzett
hozambecslés. A kalászosoknál május második felében, ill. utolsó harmadában, a burgonyánál június végén, a kukoricánál, napraforgónál, cukorrépánál és dohánynál pedig július második felének közepén, ill. végén hajtjuk végre. A zöldségféléknél, az almánál és a szőlőnél szintén július, augusztus az előzetes becslés időpontja. A végleges becslést a betakarítást közvetlenül megelőző időszakban, a termésképző szervek fejlődési időszakának bezárulását követően végezzük. Így pl. a kalászosoknál június első hetében, napraforgónál és burgonyánál augusztus közepén, kukoricánál augusztus végén, cukorrépánál pedig szeptember második dekádjában. A becslések elvégzéséhez feltétlenül szükséges a következő alapfogalmak tartalmának ismerete. Bevetett terület az a terület, amelyet a kultúrnövények magjával bevetnek, gumójával vagy más szaporítóanyagával beültetnek. Kipusztult terület az elemi kár (árvíz, belvíz, vihar, jég stb.), állati kártevő vagy növényi kórokozó kártétele következtében nagymértékben károsodott növényzet területe, amely kiszántásra került. Termést adó terület az a terület, amelyről termést takarítanak be (lényegében a bevetett és kipusztult terület különbsége, amit meglévő területként is emlegetünk). A termésbecslésnél különbséget kell tennünk aszerint is, hogy milyen növény becslésével állunk szemben. Termésbecslő kézikönyvek ezért sajátos célzattal csoportosítják a növényeket, mégpedig művelési módjuk szerint. Így megkülönböztetünk: – Sűrű vetésű növényeket, amelyeket döntően gabona-sortávolságra vetnek (pl.: kalászosok, rostnövények, pillangós takarmánynövények stb.) – Kapásnövényeket, ahová a nagyobb tenyészterületet igénylő növényeket sorolják (pl.: kukorica, dohány, burgonya, cukorrépa stb.), amelyek tovább csoportosíthatók: a) föld felett termést hozó (pl.: napraforgó), b) föld alatt termést hozó (pl.: burgonya) és c) folyamatosan érő (pl.: dohány) kapásnövényekre. – Kertészeti növényeket, amelyek csoportjába a gyümölcs és szőlőültetvényeket, a palántázással termelt zöldségféléket stb. soroljuk. A termésbecslés, mint módszer a becslések végrehajtásának elvi jellegét fejezi ki, vagyis azt, hogy a becslés eredményének megjelenítése mire alapoz. Így megkülönböztetünk tapasztalati vagy szubjektív, és méréseken alapuló vagy objektív becsléseket. Az állapotminősítések döntően tapasztalati – szakértői –, szubjektív becslések, az előzetes termésbecslések részben méréseken alapuló objektív, részben pedig szakmai tapasztalatokra alapozó szubjektív becslések, míg a végleges termésbecslések döntően méréseken alapuló, objektív becslések. Ezek végrehajtásánál további fogalmakkal találkozunk. Tenyészterület, a növénytermesztési feltételeknek és a művelés módjának megfelelő sor- és növénytávolság (tőtávolság) szorzatából adódó terület. Beállottság, a termőterület kihasználtságát mutatja, mégpedig a vetésterület növényállományának, az optimálisnak tartott állományhoz viszonyított arányát fejezi ki. Fejlettség, a növények növekedésének azt a fokát fejezi ki, amelyet adott körülmények között a növények elérnek. Kultúrállapot, a talaj fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságait fejezi ki, amelyet a talaj tápanyag-ellátottsága és szolgáltató képessége, művelése, ill. gyomosodásának mértéke határoz meg. Betegségek és kártételek mértéke, a vetésterület növényzetében bekövetkezett terméskiesés vagy terméscsökkenés, a kártétel nélküli állapothoz viszonyítottan. Termésátlag, az egy hektár vetés- vagy termést adó területre vonatkoztatott termésmennyiség, kilogrammban (kg/ha) kifejezve. Lábon álló termésátlag, a megtermelt termés egy hektár vetés- vagy termést adó területre vonatkoztatott mennyisége, amit betakarítás előtt állapítunk meg. Betakarítható termésátlag, a lábon álló termésátlag szokásos betakarítási veszteségekkel korrigált mennyisége.
Betakarított termésátlag, a tényleges betakarítási veszteségekkel csökkentett lábon álló termésátlag (amit azonban már mérlegelt termésmennyiség alapján szoktunk meghatározni). Mintavétel, az objektív becsléseknél alkalmazott eljárás, amelynek végrehajtása során, meghatározott módon termést takarítunk be a kijelölt mintaterületről. Mintatér, a becsült növényzet termőhelyén, véletlen módon kijelölt terület – négyzetméter, folyóméter stb. –, amelyen a növény hozamát megmérjük. Reprezentáció, a becsléshez kijelölt mintaterek együttesének aránya, a becslésre kerülő terület egészéhez viszonyítva. Számszerű becslés, a várható termés területegységre vetített meghatározása, kilogrammban. – Előzetes számszerű becslés: a növényállomány teljes kifejlődése előtt végzett termés-meghatározás, amikor még az utófejlődéssel is kell számolni. – Végleges számszerű becslés: a betakarítás előtt végzett termésmeghatározás, amikor a becsült növényzetben utánfejlődés már nem várható. – Korrigált számszerű becslés: a végleges számszerű becslés után bekövetkező elemi károk vagy egyéb veszteségek miatt szükségessé váló számszerű becslés, amelynek során a károk arányában csökkent termést állapítják meg. Kár, a növényzet tenyészideje alatt, a végleges számszerű termésbecslés befejezéséig előálló minden olyan tényező, amely a terméshozamot mennyiségileg és minőségileg csökkenti. Termésveszteség, a megtermelt és betakarításra kerülő termésben, a végleges számszerű becslés után bekövetkező minden olyan károsodás, amely a megtermelt termést mennyiségileg csökkenti.
1.8.2. A termésbecslés fajtái „A gazda szeme hizlalja a határt” tartották a régi öregek. Ez azt jelenti, hogy a jó gazda folyamatosan figyelemmel kíséri vetésállományának növekedését, fejlődését és rendszeresen meggyőződik arról, hogy munkájának mi lesz a várható eredménye. A termésbecslés azonban – az érintettek megkérdezésére alapozva véleményünket – ma döntően a már említett kormányrendelet végrehajtásához kötődik, amely a földterülettel rendelkező gazdálkodó szervezetek és költségvetési szervek jelentési kötelezettségét írja elő. A témakörben összefoglaló művek ritkábban jelennek meg, de mindenképpen említést érdemel az a módszertani kutatás, amelyet Kompolton kezdtek meg az 1960-as évek végén, s a kutatás eredményeit „A termésbecslés módszerei” címen 1974-ben, kézikönyv formájában bocsátották a termésbecslést végző és irányító szakemberek rendelkezésére. A kalászosok egy részének, valamint a kukorica és az alma termésbecslésének alapmódszerei csak a közreadott becslési táblázattal együtt alkalmazhatók. Ezeket a táblázatokat a kutatóintézet folyamatosan aktualizálta, a kidolgozott eljárásokat tökéletesítette, amelyek közzétételéről az ágazati minisztérium kiegészítő füzetek megjelentetésével, ill. folyóiratokban, szakcikkek közreadásával gondoskodott és gondoskodik. A jelentésre kötelezettek számára készült jelentőtömb évente tartalmazza a becslés és jelentés tárgya szerint részletezett határidőket, a jelentőlapok kitöltési útmutatóit, valamint a jelentések, feldolgozás helyére történő eljuttatásának mechanizmusát. Ezek jó eligazítást nyújtanak az átfogott rendszeren kívüli becslések elkészítéséhez is, ezért a további részletek ismertetése során mi is építünk az e területen felgyülemlett tapasztalatainkra. 1.8.2.1. A szubjektív becslés A vegetációs időszak – termésképző szervek megjelenéséhez viszonyított – korai szakaszaiban végrehajtott becsléseket, döntően tapasztalatokra alapozottan készítjük. Gyakorlati végrehajtásuk attól függ, hogy csak állapotminősítést vagy számszerű becslést is kívánunk-e végezni. 1.8.2.1.1. Az állapotminősítés A módszer elnevezéséből is következik, hogy állapotminősítéskor a növényállomány egy fajta minősítési becslését végezzük, amelyet előre megadott szempontrendszer – minősítő ismérvek – alapján, a korábban szerzett rutinra, ill. gyakorlati tapasztalatokra alapozottan hajtunk végre. A munkát a növényzet
fejlődésének meghatározott szakaszaiban, az állomány szemrevételezésével végezzük. Általában két fejlődési szakaszt szoktunk minősíteni, de az igényeknek megfelelően ez többször is megismételhető. Ezért beszélünk első és második állapotminősítésről, ill. a mai gyakorlat szerint a búza, a rozs, az őszi árpa, a tritikálé és az őszi káposztarepce őszi állapotminősítéséről (amit november legvégén kell végrehajtani), és ugyanezen növények tavaszi állapotminősítéséről (amit március végén kell végrehajtani). Az első állapotminősítést általában (a felsorolt növényeken túl is) a keléstől egy hónapon belül kell végezni, amikor fő szempont a kikelés és a beállottság megállapítása, vagyis annak megállapítása, hogy a vizsgált területen megtalálható-e az a növényszám, amely a körülményeket is figyelembe véve optimálisnak tekinthető. Ugyanakkor ki kell térni a kultúrállapot minősítésére és a károsítások mértékének meghatározására is. A második állapotminősítést a gabonaféléknél a szárba szökkenés kezdetén szokták elvégezni (egyéb növényeknél a virágzás előtt, vagy zöldségféléknél a végleges növényszám beállta után). Ekkor a beállottság mellett az adott időpontnak megfelelő fejlettség, valamint a betegségek és kártételek nagyságának elbírálása az elsődleges szempont. Természetesen a végső ítélet kialakításához az állomány színét, a talaj kultúrállapotát és ápoltságát is meg kell figyelni. Az állapotminősítéseket azért jó ha gyakorlott szakember végzi, mert azokat viszonyítani is célszerű, pl.: az előző év hasonló időszakához, vagy a második állapotminősítést az előző állapotminősítés eredményeihez. Az állapot megítélésével szerzett összbenyomás alapján kell az illető növény meglévő területét részleteiben is megítélni, majd összegző megállapítást tenni arra, hogy a vetésterület milyen arányban (%-ban) ítélhető jó, közepes és gyenge minőségűnek. A kategóriák kialakításához alkalmazhatunk pontozásos rendszert. Jól bevált az öt minősítési szempont figyelembevétele, és a szempontonkénti osztályozás (az iskolában is alkalmazott ötös minősítéssel). A leggyakoribb minősítési ismérvek: – a vetés beállottsága, – a vetés fejlettsége, – az állomány színe, – betegségek és kártevők előfordulási aránya, – a vetés ápoltsága és a talaj kultúrállapota. A standardnak vélt – valamennyi szempontból ideális – állomány 25 pontot kaphat, így ha a ténylegesen elért pontszám: – 18–25 pont, akkor a terület jó, – 10–17 pont akkor a terület közepes, – 10 pont alatti, akkor a terület gyenge minősítést kap. Természetesen ez nem kell, hogy a gazdaság egységes minősítését jelentse, hiszen táblánként, de még táblán belül is elkülöníthetők különböző minőségű részek. A termésbecslési jelentések is azt kérik, hogy kategóriánként bontsuk meg a gazdaság vetésterületét, és azt adjuk meg, pl. hogy 150 ha meglévő búza vetésterületből 96 ha (64%) jó, 36 ha (24%) közepes és 18 ha (12%) gyenge minőségű. Annak ellenére, hogy a mai gyakorlat szerint az állapotminősítést csak a fentebb már megemlített növények esetében kötelező végrehajtani, saját céljaink jobb elérése érdekében más növényeknél is elvégezhetjük, ezt a nem túlságosan megterhelő munkát. Ugyanakkor megjegyezhetjük, hogy az állapotminősítésről készült kötelező jelentéseket szöveges értékelésekkel is ki kell egészíteni. Az őszi állapotminősítéseknél ez a talaj-előkészítési és vetési munkák, továbbá az időjárási tényezők, kártevők és károkozók hatásvizsgálatát kell, hogy felölelje, de ki kell, hogy térjen az esetleges kipusztulások okainak a feltárására is. Tavasszal az áttelelésről kell képet alkotni, minősítve az időjárás és a károkozók hatásait, ill. megjelölve az esetleges kipusztulások okait. Az állapotminősítések azonban nemcsak ágazati irányítási célokat szolgálnak, hanem üzemi tennivalókat is felszínre hozhatnak. Pl. ha nagy a területen a kifagyás, a károsítás aránya, akkor dönthetünk úgy, hogy egyes területeket vagy területrészeket kiszántunk, esetleg egyéb agrotechnikai beavatkozásokat foganatosítunk az állomány feljavítására. E döntés természetesen megfelelő ökonómiai mérlegelést igényel.
1.8.2.1.2. A számszerű becslés A számszerű becslés mind az előzetes, mind pedig a végleges becslésekre alkalmazható. Sikere attól függ, hogy a becslést végző milyen gyakorlott, ún. „gazdaszemmel” rendelkezik. Tapasztalatok azt igazolják, hogy azok tudnak megközelítően jó termésbecslést készíteni ezen a módon, akik korábban sok, méréssel ellenőrzött megfigyelést végeztek, s így alkalmuk volt a jó „becslési szemlélet” kialakítására. A szubjektív számszerű becslés irányulhat: – közvetlenül a termésátlag meghatározása és – a becsülendő termésátlag valamilyen ismert termésátlaghoz viszonyított arányának a meghatározása (közvetett termésátlag-meghatározás). A valóságban mindkét eljárás feltételez valamilyen „támpontot”. Az első esetben pl. az elmúlt években végzett becsléseinkből rögződött bennünk az állomány minőségének és tényleges termésátlagnak az összefüggése. A jelenben tehát ehhez a bennünk kialakult „standardokhoz” viszonyítunk, ha nem is mindenkor tudatosan. Közvetett becsléskor azonos évben, térben elkülönülő, de már ismertté vált vagy ismertté váló termésátlagokhoz viszonyítjuk az általunk becsült hozamokat. A lényeg tehát az, hogy növényzetünk valamilyen ismérvét a korábbi évek vagy azonos évjárat ismert másik területének hasonló állományához viszonyítjuk, és az ottani összefüggéseket felhasználva számszerűsítjük a várható hozamokat. Tudományosan is ellenőrzött vizsgálatok azt mutatják, hogy a szubjektív becslések csak átlagos években adnak megbízható eredményeket. Megfigyelték azt is, hogy lényegesen megbízhatóbbak azok a becslések, amelyek közvett módon készülnek. A statisztika módszertani lehetőséget kínál arra, hogy a szubjektív becslésekben fellelhető torzításokat korrigáljuk. Ennek végrehajtására a széleskörűen alkalmazott összefüggés-vizsgálat módszere használható. A szubjektív becslés megbízhatósága azáltal is növelhető, ha nem egy, hanem egyszerre több szakemberrel végezhetjük el a becslést, és eredményeiket egybevetve alakítjuk ki a végleges előrejelzés adatait. A szubjektív számszerű becslés viszonylag gyors és költségkímélő becslési eljárás, amint azonban láttuk, nagy gyakorlatot és helyismeretet igényel a becslőtől. Az eljárás lefolytatásakor arra kell törekedni, hogy részletes területbejárással a növényállományból minél többet szemrevételezzünk. Rögződnie kell az állomány beállottságának, valamint ismerni kell néhány alapösszefüggés alkalmazhatóságának adatait. Egy-egy növény várható hozamát a tenyészideje alatt egyszer vagy többször becsüljük számszerűen. A jelenleg hatályos szabályozás szerint az első számszerű becslés az előzetes termésbecslés, a második pedig a végleges termésbecslés. Az előzetes becslés a növény terméshozó szerveinek és termésének megjelenési idejére eső becslés, így ha mérésen is alapul, a vegetációs időszak hátralévő része még sokban módosíthatja a számszerű eredményünket. A hátralévő időszak hatásainak megítéléséhez (szubjektív megfigyelés) az eddigieken túlmenően még a következő tényezőkre kell figyelemmel lenni: A termés kialakulását az időjárás, annak elemei közül a csapadék mennyisége befolyásolja legjobban. A túl nedves vagy túl száraz időjárás hatásait a növényzet állapota hűen tükrözi. Egyes növények – igényeiknek megfelelően – a csapadékot fejlődésük különböző szakaszában hasznosítják legjobban: – a búza és az őszi árpa szárbaindulástól a virágzásig terjedő fejlődési szakaszban – tehát májusban – igényli a legtöbb csapadékot, júniusban csökken a vízigényük. A rozs május végén, júniusban – a virágzás után, a szemfejlődés idején – kíván csapadékos időjárást, – a nagy kukoricatermés megalapozója a júliusi csapadék (csőképződés), – a burgonya vízigénye júniustól fokozatosan nő és júliusban a legnagyobb (virágzás, gumókötés ideje), – a cukorrépa májustól fokozódó mértékben júliusig csapadékigényes, – a lucerna fiatal korában csapadékigényes, de szárazságtűrőbb, mint a vörös here. Általában elmondható, hogy a nagy tömegű, vagyis vegetatív jellegű növények csapadékigényesebbek, mint a kisebb, vagyis generatív típusok. Minél egyenletesebb fekvésű és alakú a becslésre kerülő tábla, annál könnyebb az áttekintése és annál
szembetűnőbbek a termés kialakulását befolyásoló tényezők. A termőterület kihasználását a beállottság mutatja. Legkedvezőbb a beállottság, ha minden növénynek a megkívánt és egyenlő nagyságú tenyészterület jut. Az erős fejlődésbeli különbségek és egyenlőtlen érés a várható terméskilátásokat csökkentik. A gyomosodás elsősorban a fejlődés folyamán befolyásolja a terméseredményt, ezért figyelembe kell venni, ha tenyészidő alatt későn vagy egyáltalán nem gyomtalanítanak. A gyom, a növényzet beérését is gátolja. 1.8.2.2. Az objektív termésbecslések A tapasztalati becslések alkalmával méréseket legföljebb az eljárás eredményeinek ellenőrzésére végzünk, míg az objektív termésbecslés a mérések eredményeit általánosítja. Alkalmazásakor a reprezentatív megfigyelés szabályainak betartásával végrehajtott mintavétel és tényleges mérések eredményei alapján számítjuk ki a termés várható mennyiségét. A reprezentatív módszer lehetőséget kínál arra, hogy a teljes vetésterület átlaghozamát, az abból kiválasztott viszonylag kis számú minta megfigyelése alapján becsüljük meg, és egyidejűleg megállapítsuk becslésünk megbízhatóságát is. A módszer alkalmazása felvet néhány tisztázandó kérdést. Ezek: – a kiválasztásra kerülő minták száma, – a kiválasztás módja, – a mintavételi helyek vetésterületen belüli elhelyezkedése, – a mintaelemek nagysága, alakja. A válasz sok tényezőtől függ. Befolyásolja a növény gazdaságon belüli, területi elhelyezkedése – egy vagy több táblában –, művelési módja – sűrű vetésűek, kapás növények, kertészeti növények –, az állomány egyenletessége stb. A mintavétel alapvető módjának az egyszerű véletlen kiválasztást tekinthetjük, ami önmagában is befolyásolja a szükséges mintaszámot. Becslésünk annál megbízhatóbb lesz, minél több mintát vonunk be a megfigyelésbe. (Erre vonatkozó irányszámokat a szakminisztérium útmutatóiban találhatunk). A módszer alkalmazhatóságának sikere attól függ, hogy a mintaelemek kiválasztásakor a véletlenszerűséget hogyan sikerül betartanunk. A szakirodalom erre több lehetőséget kínál, pl. sorsolás, véletlen számtáblázatok alkalmazása, véletlen koordináták módszerének alkalmazása, vagy a mechanikus kiválasztás. A gyakorlat ezek közül a mechanikus kiválasztást részesíti előnyben (noha ez nem tesz eleget minden szempontból a kiválasztás véletlenszerűségi követelményeinek). Ennek is több megoldása létezhet, de a kivitelezhetőség szempontjából legegyszerűbb – bár elméleti szempontból vitatható –, ha a becsülni kívánt tábla képzeletbeli két átlóján jelölik ki a mintavételi helyeket. A mintatér alakja a növénykultúra művelési módjától függ. Sűrű vetésű növények termésbecslésekor bizonyos nagyságú terület (egy négyzetméter), míg ritka sortávolságra vetett (ültetett) növények termésbecslésekor meghatározott hosszúságú sor, azaz néhány folyóméter vetés jelent egy-egy mintateret (pl. tíz méter, húsz méter, vagy kétszer tíz méter). A mintatér nagysága és a szükséges mintaelemek száma összefügg. Elméletileg bizonyított, hogy minél kisebb a minták területe, annál több minta szükséges a megkívánt pontosság eléréséhez. A hazai gyakorlatban sűrű vetésű növények mintatereinek kijelöléséhez általában egy négyzetméteres, szabályos négyzet alakú léckeretet használnak, kapásnövények termésbecslésekor néhány méteres sor, azaz folyóméter vetés tekinthető optimális nagyságú mintatérnek. Amint arról már szóltunk, a termés mennyisége előzetes és végleges számszerű becsléssel állapítható meg. Az előzetes becslések alkalmával a növényeket és a termést számoljuk, s tapasztalati számok segítségével becsüljük meg a várható termést. Végleges becsléssel viszont a termés tömegét mérjük, és a mérési adatokból számítjuk ki a várható hozamot.
1.8.3. Az előzetes és végleges termésbecslések gyakorlata A számszerű termésbecslésekről tudjuk, hogy végrehajtási idejük alapján előzetes és végleges
becslésekre oszthatók, az alkalmazott módszerekben viszont nagyobb részt objektívek, de az előzetes becsléseknél a szubjektív jelleg is érvényesül, ezért indokoltnak láttuk, hogy a növények 1.8.1. pontban bemutatatott csoportosítását követve a becslések gyakorlati vonatkozásait külön is tárgyaljuk. 1.8.3.1. A sűrű vetésű növények termésbecslése A sűrű vetésű növények közül leginkább a gabonafélék termésbecslésével kell foglalkoznunk. Az előzetes termésbecslésükre május végén kerül sor, mégpedig számszerűsíteni szükséges a betakarítási termésátlagot (őszi árpánál a becslési idő egy héttel korábbi). Ennek meghatározása a búza, az őszi és tavaszi árpa estében a már hivatkozott kompolti módszerrel (kidolgozója: Dr. Szalai György), kalászhosszúság-méréssel történik. A becslési táblázattal nem rendelkező fajtáknál, valamint a rozsnál és tritikálénál kalász és szemszámlálással, valamint a tapasztalati ezerszemtömeg alapján kell kalkulálni. A végleges becslés szintén a betakarítható termésátlag meghatározására irányul, amit kalászhosszúság, ill. kalásztömegméréssel, vagy a minták termésének kicséplésével és ennek hektárra történő vonatkoztatásával – normális nedvességtartalmat és betakarítási veszteséget figyelembe véve – kell megállapítani. A szükséges számú mintaterek kijelöléséhez a rendelkezésre álló módszertani kézikönyvek adnak útmutatást. A kalász hosszúságát az ún. kalászbefogó-szögprofillal állapíthatjuk meg. Amennyiben becslési táblázattal nem rendelkezünk, a hagyományos módon végezzük a betakarítási termésátlag becslését, kiindulva abból, hogy a termésátlagot: – a hektáronkénti termések száma, – a termésenkénti szemek száma és az – ezermagtömeg határozza meg. A becsléshez egy négyzetméteres mintatereket jelölünk ki (a becsült tábla nagyságától függő számban), mégpedig szabályos keretléc alkalmazásával. A keretlécet a becsült tábla két átlója mentén, a szükséges mintaszámtól függő távolságokban helyezzük el. (Megjegyezhetjük, hogy az objektivitás növelése érdekében célszerűbb lenne a mintaterek kijelölésénél a véletlen koordináták módszerét alkalmazni). Előzetes becslés esetén megszámoljuk a kereten belüli összes terméshozó szárat, majd 10 véletlenszerűen kiválasztott növény megtermékenyült szemszáma alapján kiszámoljuk az átlagos kalászonkénti szemszámot. Ezt a műveletet valamennyi mintatér esetében elvégezzük, majd megállapítjuk a mintaterek átlagos termésszámát és termésenkénti átlagos szemszámát. Az átlaghozam számítása:
A végleges becslés alkalmazásával a mintaterek kijelölése az előzőekhez hasonlóan történik, de most a kereten belüli termést betakarítjuk, és megmérjük a tömegét. Meghatározzuk a mintaterenkénti átlagtömeget, majd ennek tízezerszereseként az egy hektár összes termését, amit a nedvességtartalom és a szokásos betakarítási veszteség alapján kell még korrigálnunk ahhoz, hogy a betakarítható termésátlagot kapjuk meg.
A rendelkezésre álló becslési táblázatok lényegében ezen hosszadalmas (de sokak meggyőződése szerint pontosabb) számításoktól mentesítik a becslést végzőket. Most is meg kell jegyeznünk, hogy a termésbecslési jelentések elkészítésekor a számszerű eredményeket szöveges értékelésekkel is ki kell egészíteni, aminek tartalmát az elrendelő útmutatásai határozzák meg. 1.8.3.2. A kapásnövények termésbecslése A kapásnövények esetében is előzetes és végleges termésbecslést különböztetünk meg. A becslés végrehajtásának bemutatásához a kukorica, a burgonya és a dohány példáját emeljük ki. Valamennyi esetben mintaterek kijelölése válik szükségessé, de a mintatér az előzőekkel szemben nem egy négyzetméter, hanem 10 vagy 20 folyóméteres sorszakaszok (az állomány beállottságától függően) lesznek (vagy esetleg 2x10 fm-es szakaszok). A kukorica, mint föld felett termést hozó növény, azon növények csoportjába tartozik, amelyek termésbecsléséhez ún. becslőtáblák állnak rendelkezésünkre. Az előzetes becslést (amelynek ideje július második dekádjának a legvége) csőszámlálás és csőhosszúság méréssel kell elvégezni. A csőhosszúságot az rendelkezésre álló táblázatokból a két megfigyelt adat ismeretében kiolvasható a várható termésátlag. Végleges becslésnél csőhosszúság méréssel vagy a csőminták lemorzsolásával és a termés mérlegelésével becsülhető – normális nedvességtartalom és a szokásos betakarítási veszteség figyelembevételével – a várható száraz szemtömeg. Segédletek hiányában itt is abból indulhatunk ki, hogy a hektáronkénti termés mennyiségét a: – terméshozó tövek száma, – a töveken lévő átlagos csőszám és – a csövenkénti átlagos terméstömeg határozza meg. A terméshozó tövek számát a mintaterenkénti átlagos növényszámból kiindulva úgy határozzuk meg, hogy első lépésben az átlagos tőtávolságot számítjuk ki, majd azt szorozzuk a sortávolsággal, így az átlagos tenyészterülethez jutunk, amit négyzetméterben fejezünk ki. Amennyiben tízezret elosztjuk az átlagos tenyészterülettel, megkapjuk a keresett terméshozó tövek számát hektáronként. Szintén a mintatereken található terméshozó tövek csőszámának átlagolásával, majd a csövenkénti szemtermés átlagolásával jutunk el a hektáronkénti átlagtermés becsléséhez felhasználható alapadatokhoz. A burgonya, termésbecslési szempontból olyan növénynek bizonyul, amely föld alatt hozza a termését. Az előzetes termésbecslés (június legvégén) a sor és tőtávolság meghatározásával, valamint a tősúly mérés és a végleges becslésig várható gumótömeg-gyarapodás mértékének figyelembevételével kell végrehajtani. A tőtávolságot a kukoricánál elmondottak szerint állapítjuk meg, a tősúly mérést pedig a mintatéren belül, minden ötödik növénynél hajtjuk végre, majd a mérési eredményeket átlagoljuk. A várható gumótömeg-gyarapodás döntően szubjektív becslés, így nagy gyakorlatot igénylő feladat. Augusztus második dekádjának végére esik a burgonya végleges termésbecslése, amit a sor- és tőtávolság, valamint a mintaterenkénti tömegtermés – az előzőek szerinti – mérlegelésével, és a becslési számítások elvégzésével hajtható végre. A dohány, előzetes termésbecslésénél (július legvége) a kijelölt mintatereken szintén a sor és tőtávolságot, a levelek számát, majd a kifejlődött levelek tömegét és ennek alapján az átlagos levéltömeget kell megállapítani. Szubjektív becsléssel meghatározzuk a várható levéltömeg-gyarapodás mértékét. A betakarítható termésátlagot száraz levéltömegre vonatkoztatva számítjuk ki. Szeptember második dekádjában végezzük a végleges becslést, amikor a levelek jelentős részét már leszedték. Az előzetes becslésnél ismertetett módon állapítjuk meg a végleges levélszámot és levéltömeget. Természetesen a betakarítási szokásos veszteséggel mindenütt kalkulálunk, és a számszerű becslésünket szöveges értékeléssel is kiegészítjük. 1.8.3.3. A kertészeti növények termésbecslése A kertészeti növények közé – ahogyan már érintettük is – a szőlő, gyümölcs, zöldségféléket, a gyógy- és dísznövényeket soroljuk. Ennek becslése részben hasonlít az előzőekhez, másrészt viszont lényegesen
bonyolultabb annál. A jelenlegi kötelező termésbecslési körbe a szőlő, a gyümölcsfélék közül a kajszibarack és az alma, a zöldségfélék közül pedig a vöröshagyma, a paradicsom és a fűszerpaprika tartozik. Közülük a szőlő és az alma termésbecslésének kutatása váltott ki nagyobb érdeklődést. Zatykó Imre a fa törzskörmérete, a mintaág körméret és a gyümölcsszám alapján kísérelte meg az alma termésbecslését. Az előzetes és végleges becsléseket azonban más módon kell meghatározni. Az előzetes termésbecslést – összes termésre vonatkoztatva – mintafák, gyümölcssövény estén mintatér gyümölcsszámának és átlagos gyümölcstömegének megállapítása alapján kell elvégezni. A várható hozam kiszámításánál, a mért átlag gyümölcstömeghez hozzá kell kalkulálni azt a tömeggyarapodást, ami a szüretig még bekövetkezhet. A számszerű eredmények szöveges értékelésében ki kell térni arra is, hogy a rügydifferenciálódás, az áttelelés, a virágzás, a gyümölcskötődés és a védekezési munkák, valamint az időjárási tényezők, továbbá a növényi betegségek és a kártevők hogyan alakították a termés mennyiségét. Az augusztus közepe felé esedékes végleges becslést az előzetes becsléshez hasonlóan végezzük. Itt is ki kell térni az időjárás és egyéb külső tényezők termésalakító szerepének az érékelésére. Az ország egyes részein az alma stratégiai jellegű gyümölcs, ezért az előzetes és végleges termésbecslése mellett állapotminősítésekre is szükség lehet. Ennek végrehajtására dolgozta ki Zatykó a fa törzsméret, a mintaág körmérete és a dárdák száma alapján a becslési eljárást. Ugyancsak a fenti okok miatt esetenként póttermésbecslésre is sor kerülhet.
1.8.4. Az országos szántóföldi növénymonitoring és termésbecslés A Földmérési és Távérzékelési Intézet (FÖMI) már több mint húsz éves múltra visszatekintő kutatásokat folytat, az űrfelvételek mezőgazdasági hasznosítási lehetőségeit célozva. Az Intézet Távérzékelési Központjában az országos „Távérzékeléses Szántóföldi Növénymonitoring és Termés-előrejelzés (NÖVMON)”, a termésbecslés operatív programmá alakult. A NÖVMON’2001 kutatási program már jelentős hasznosítható eredményekről ad számot, a fő szántóföldi növények területére és termésátlagára szolgáltat országos és megyei adatokat. Az utóbbiakat közvetlenül távérzékeléssel, nagy felbontású űrfelvételek felhasználásával nyerték. Ezek az eredmények azzal kecsegtetnek, hogy belátható időn belül az objektív termésbecslés távérzékeléssel, EU-harmonikus módszertannal megalapozottan, a betakarítást megelőzően, nagy pontossággal végrehajthatóvá válik. A nagy felbontású űrfelvételek kiértékelésével a szántóföldi növények elkülönítésére és pontos feltérképezésére, már egy hektár alatti földfelszíni egységekkel is lehetőség van. A műholdak – akár naponkénti felvételekkel is – folyamatosan nyomon követik a növényzet fejlődését. A kifejlesztett monitoring és hozambecslési technológia a végleges hozamot nagy biztonsággal képes megadni. A módszer objektív, pontos és reprodukálható adatot ad, amelyet megyei növénytérképekkel és hozameloszlási térképekkel tudnak kiegészíteni.
1.9. A betakarítás 1.9.1. A silózás Silózásnak hívjuk az erjesztéssel tartósított takarmánynövények betakarítását. Az erjesztéssel tartósított takarmány neve a szilázs, vagy szenázs. Az utóbbi a fűfélékből vagy lucernából előfonnyasztás után készült (nagyobb szárazanyag-tartalmú) erjesztett takarmány elnevezése. Siló vagy takarmánysiló az az építmény, tartály vagy terület, ahová a szilázs alapanyagát betárolják, ill. ahol az erjedés lezajlik. Silótípusok:
– az áthajtósilók, amelyek lehetnek: a) kazalsilók (hasáb v. gombalakúak, valamennyi támfal nélküli), b) falközi silók (állandó építmények, többnyire saválló betonból), vagy (ideiglenesek: pl. fából, szalmabálából stb.), c) ároksilók, – a gépesített toronysilók és – egyéb silók (műanyagból, dróthálóból stb.) 1.9.1.1. A silózás alapanyaga A silózás alapanyagainak megítélésénél figyelembe veendő szempontok: – a szénhidráttartalom (minél magasabb, annál könnyebben megy végbe az erjedés), – a szénhidrát-fehérje aránya (minél tágabb legyen), – a megfelelő szárazanyag-tartalom (ha alacsony, akkor az egységnyi területről betakarítható tápanyagmennyiség csökken és a magasabb víztartalom miatt a betárolást követően sok növényi nedv elfolyik, ha a kívánatosnál magasabb, akkor pedig az erjedést nehezíti). A silózás szempontjából megkülönböztetünk: – könnyen erjeszthető takarmánynövényeket (pl. silókukorica, silócirok stb.), – közepesen erjeszthető takarmánynövényeket (pl. fűfélék, napraforgó stb.) és – a nehezen erjeszthető növényeket (a fehérjében gazdag, de szénhidrátban szegény takarmányok pl. lucerna, vörös here, baltacím stb.). A silóalapanyagok erjeszthetősége nem határozza meg eleve a belőlük képződő szilázs minőségét, felhasználhatóságát. A nehezen erjeszthető, a silózás szempontjából kevésbé jó alapanyagokból is készíthető kiváló takarmány. Így pl. a fehérjében gazdagabb alapanyagok más (szénhidrátdús) alapanyagokkal vagy adalékokkal (propionsav, vagy tejsavbaktérium-kultúra) kiegészítve javítható a szilázskészítés biztonsága, helyes irányba terelhető az erjedési folyamat (tejsavas erjedés). A silóalapanyag minőségét nagymértékben meghatározza a betakarítás időpontjának helyes megválasztása. A hazai mezőgazdaságban leggyakrabban silóalapanyagként felhasznált kukorica betakarítási optimuma a 40%-os szárazanyag-tartalom elérésekor van. Ebben a stádiumban éri el a növény az egységnyi területről betakarítható tápanyagmennyiség maximumát úgy, hogy emellett tartalmazza az erjedési folyamathoz szükséges vízmennyiséget is. A silókukorica esetében azonban meg kell jegyezni, hogy az említett szárazanyag-érték mellett a kukoricaszemek a viaszérés végi állapotban vannak, és csak nagy teljesítményű, apró szecskaméretet (7–8 mm) produkáló gépekkel takaríthatók be. A régebbi konstrukciók ugyanis nem képesek ilyen érési fokozat mellett a kukoricaszemek mechanikai megsértésére, és ha azok egészben kerülnek a takarmányba, nem hasznosulnak teljes mértékben.
1.9.2. A betakarítás, betárolás folyamata A betakarítást végző ún. „járvaszecskázó” gép (24. ábra) a növényt levágja, felaprítja (felszecskázza) és a szállítóeszközre juttatja. A betakarítás során ha-ként 35–50 tonnát kell megmozgatni, felszecskázni és elszállítani. A silókombájnok lehetnek vontatottak vagy önjárók, egy-, kettő-, három-, vagy négysorosak. Teljesítményüket a tábla alakja, mérete, haladási sebességüket a talajfelszín állapota, a szecskázódob (aprítódob) áteresztőképessége és a termésátlag határozza meg. Ezekkel a betakarítógépekkel szemben támasztott követelmény – a kielégítő teljesítmény mellett – a megfelelő (minél kisebb) szecskaméret biztosítása, ami a betárolást követő jó tömörítésnek is az előfeltétele.
24. ábra. Járvaszecskázó gép (silókombájn) A silókombájnok kiszolgálására, a felszecskázott silóalapanyag elszállítására a magasított (megnövelt) raktérfogatú, billenthető platójú szállítójárművek, ill. pótkocsik használhatók. A szállítójárművek megtöltése menet közben, a kombájn mellett haladva (ún. szinkron járatban) történik. A silótérbe szállított takarmányt – a szétterítést és elegyengetést követően – tömöríteni kell. A tömörítéssel levegőtlen (anaerob) körülményeket kell teremteni a tejsavbaktériumok elszaporodásához. Ez egyben meggátolja, hogy a növényi sejtek légzése következtében túlmelegedés lépjen fel (hiszen a kívánatos tejsavas erjedés hőmérsékleti optimuma 15–20 °C). A nem megfelelő tömörítés következtében megváltozhat az erjedés iránya is és az így keletkező vajsav és ecetsav íz és minőségrontó hatású, de levegő jelenlétében penészesedés is felléphet, végső soron a szilázs etetésre alkalmatlanná válhat. A tökéletes tömörítés csak nagy fajlagos keréknyomású traktorok, a betárolás ideje alatti 24 órás, folyamatos járatásával érhető el. Egy-egy silótér feltöltését 3–5 nap alatt be kell fejezni, de a minőség megóvása érdekében a tömörítést legalább egy napig még folytatni kell. Végül a silóteret – a romlási veszteség csökkentés érdekében – le kell zárni. Régebben földdel takarták, napjainkban gabonafélékkel vetik be a siló felületét (a felső 10–15 cm-t átszövő gyökérzet elzárja az oxigéntől), vagy műanyag fóliával borítják. A szilázs erjedése a betárolástól számított 4–6 hét alatt lezajlik, ez után a siló megbontható és a szilázs etethető. A szilázst a felhasználás előtt minősítik, meghatározzák beltartalmi értékét. Fontos, hogy a kitárolás úgy történjen, hogy a takarmány minél kisebb felületen és minél rövidebb ideig érintkezzen a levegővel, ugyanis ez szintén ronthatja a tápanyag minőségét. A silózás folyamata mintegy 15–20% veszteséggel járhat, ami a következő összetevőkre vezethető vissza: – betakarítási veszteség (2–5%), – erjedési veszteség (5–10%), – nedvességelfolyásból adódó veszteség (2%), – romlási veszteség (2–10%), valamint – a szilázs kitermelésekor fellépő veszteség (1–7%).
1.9.3. A burgonya betakarítása A burgonyát a föld alatt megvastagodott szárképletéért, a gumójáért termesztjük, aminek a betakarítása, a hasznosítási iránytól függően, különböző időpontokban történhet. A hazai (primőr) ún. újburgonyát még a gumók teljes kifejlődése előtt felszedik, ilyenkor a héja még sérülékeny, foszlós, tárolásra alkalmatlan. Az ún. tárolási burgonya – a héj tökéletes parásodása után – augusztus végétől október közepéig takarítható be. A burgonya betakarításának műveletei. A burgonya betakarítását a szár és az egyéb növényi részek (gyomok) eltávolításával (lombtalanítás) kell elkezdeni. A száreltávolítás történhet mechanikai úton,
különböző típusú szárzúzó gépekkel és vegyszeres eljárással, ill. a kettő együttes alkalmazásával is. A kombinált eljárás esetén a vegyszeres kezelés (vegyszerfajtától függően 10–21 nappal) meg kell, hogy előzze a mechanikai szárzúzást, ill. a betakarítást. A gumó-betakarítás hagyományos, a kisüzemekben elterjedt módszere a kézi, vagy fogatos kiforgatás és a kézi felszedés. A teljesen kézi erőre alapozott betakarítás teljesítménye – a termésátlagtól függően – napi 300–400 m2/fő. A gépi betakarítás általános feltételei: – rostálható talajállapot (helyes talajműveléssel alakítható ki), – egyenletes ültetési mélység, – egyenletes bakhát és – gyommentes terület. A félig gépesített betakarítási változatban a gumókat a forgóvillás vagy a rázórostélyos burgonyabetakarítóval forgatják ki, ill. választják szét a talajtól, mindkét esetben kézzel válogatják és szedik fel. Egy kézi szedő napi teljesítménye 0,8–1 t körüli, a gumók nagyságától függően. A nagyobb mennyiségű burgonyát termesztő gazdaságok a betakarítást burgonyakombájnnal végzik. A burgonyakombájn munkája a következő műveletekből tevődik össze: – kiszedés (föld és gumó együtt), – földrostálás, – szárrészek leválasztása, – kő és rög leválasztása, – (kézi) válogatás és – szállítóeszközre rakás. A műveletek között felsorolt válogatást – egyes konstrukciók esetén – a kombájnba beépített válogatóasztalon 2–4 fő, ún. előválogató végzi. A burgonya így földmentesen, részben kiválogatva – más esetekben válogatás nélkül – kerül a szállítójárműre vagy ezt megelőzően a gép gyűjtőtartályába. A gépesített burgonya-betakarítás esetén a betakarítási veszteség (apróbb gumók elhagyása, gumósérülés stb.) 4–6%, de kedvezőtlen talajviszonyok, rossz gépbeállítás esetén elérheti a 8–12%-ot is. A betakarított burgonyát betárolás előtt válogatni, osztályozni szükséges. A beteg, sérült gumókat eltávolítják, a többit a felhasználás céljának megfelelően különböző frakciókra különítik el, felhasználás előtt pedig újabb válogatás után az igényeknek megfelelő nagyságrendben kiszerelik. A burgonya téli tárolása történhet hagyományosan, szalmával, földdel borított prizmákban, szellőzőcsatornákkal ellátott, szalmabálákkal körülvett nagyobb halmokban, ill. klimatizált burgonyatárházakban.
1.9.4. A napraforgó betakarítása A napraforgó betakarítása akkor kezdhető el, ha a kaszattermés víztartalma 15–18%-ra csökken. Az érés kezdetét a napraforgótányér, valamint a felső szárrész citromsárga színe jelzi, amely ezt követően gyorsan barnulni kezd. A színváltás idején a kaszatok vízleadása felgyorsul, a kaszatok 30–35% nedvességtartalomnál biológiailag érettnek tekinthetők. A teljes érést a lehajló tányér rozsdabarna színe jelzi, szélén a pikkelyek erősen töredeznek. Az évek döntő többségében a termelők arra kényszerülnek, hogy a betakarítás megkönnyítésére, vegyszeres állományszárítást (desszikkálást) hajtsanak végre, melynek előnyei: – az elhúzódó érés, a száradás folyamata az időjárástól függetlenül meggyorsítható, – csökkenthető a betakarítás alatti tűzesetek száma (a nagy olajtartalom miatt, ha a cséplő dobba zöld növényi részek kerülnek a mechanikai hatás következtében felhevülnek és gyakran keletkezik öngyulladás), – nő a betakarítógép teljesítménye, – a nedvességtartalom csökkenése miatt a szárítási költség lényegesen kisebb lesz vagy a szárítás akár el is maradhat és
– a betakarítási veszteség is mérsékelhető. A vegyszeres állománykezelésre akkor kerülhet sor, amikor a kaszatok 20–25% nedvességtartalmúak, – az alkalmazott vegyszertől függően – a betakarítást 8–20 nappal megelőzően. A viszonylag magas növényállomány miatt az állományszárítás csak speciális földi gépekkel (pl. hidastraktor), vagy légi eszközökkel végezhető el. A betakarítás ideje hazai viszonyok között, tenyészidőtől és időjárástól függően, augusztus végétől október elejéig tart. A betakarítás eszköze a speciális napraforgó adapterrel vagy átalakított kukorica adapterrel felszerelt gabonakombájn. A kombájn vágószerkezete a fej alatt elvágja a szárat (a tartómagasság 50–80 cm). A szár belsejének 15–20%-ot meghaladó nedvessége esetén a szár vonódik, nehezebben vágható, ezért nagyobb a tányérveszteség, de romlik a cséplés és a kaszatkinyerés hatásfoka is. A legnagyobb körültekintés ellenére is előfordulhat a 6–10%-os betakarításkori veszteség. Az ún. kombájntiszta termést ha szükséges, a betárolást megelőzően tisztítani és szükség esetén szárítani kell. A napraforgó betároláskori nedvességtartalma 8%-on tekinthető optimálisnak. Szárításakor a szárítólevegő hőmérséklete a tűzveszély miatt nem haladhatja meg a 60 °C-ot. A napraforgó betakarítása után viszonylag sok tarlómaradvány marad hátra. A szármaradványok szárzúzókkal apríthatók fel, majd nehéztárcsákkal keverhetők a talajba, de tökéletes beforgatásuk csak szántással lehetséges.
1.9.5. A cukorrépa betakarítása A cukorrépa termesztését hazánkban a cukorgyárak integrálják. A feldolgozóipar szervező tevékenysége különösen a betakarítás idején bontakozik ki, hiszen az egyre rövidebb 75–95 napos gyári folyamatos feldolgozási idényhez kell a betakarítás ütemét igazítani. A betakarítandó répatest október közepére éri el fejlettségének optimumát. Ezt követően cukortartalma már nem gyarapszik és testtömege is megfelelő. A feldolgozási idény azonban általában szeptember 20-a körül megkezdődik, tehát a répa ütemezett betakarítását ezt megelőzően néhány nappal meg kell kezdeni. A betakarítás azért ütemezett, mert a gyárak folyamatos működéséhez folyamatos alapanyag-ellátásra van szükség, de a nagyobb ütemű (a feldolgozási kapacitást meghaladó) betakarítás október közepéig nem lehetséges. A kiszedett répa tárolása (táblaszéli prizmázása) ugyanis csak akkor oldható meg minőségromlás nélkül, ha a napi átlaghőmérséklet 10 °C alá süllyed, ami általában október közepére esik. A termelők a cukorgyárral kötött megállapodás alapján ütemezik a cukorrépa kiszedését és beszállítását a szezon kezdetétől október közepéig, majd ezt követően a betakarítás és a beszállítás üteme kettéválik (a betakarítás felgyorsulhat), de szerződés rögzíti a betakarítás végét is. A betakarítás során a répafejet – a szabványoknak megfelelően az alsó rügykoszorú alatt levágva – el kell távolítani, a répatestet kiemelve, a ráragadt földtől megtisztítva gyűjthető össze és szállítható. (A répa fejezését azért kell elvégezni, mert a fejrészben a cukor kinyerését gátló anyagok találhatók.) A betakarítás munkafolyamata az alábbi műveletekre bontható – a répa fejezése, – a répatest kiemelése és rendre, kocsira, vagy gyűjtőtartályba rakása, – a renden elhagyott répa felszedése és kocsira rakása. Attól függően, hogy az egyes műveleteket hány gép végzi, beszélhetünk egy vagy kétmenetes betakarításról és elméletileg hárommenetesről is (ez utóbbihoz tartozó gépsort jelenleg nem gyártják). Az egymenetes betakarítás esetében minden műveletet egy gép végez: fejez, kiszed, gyűjtőtartályba gyűjt és kocsira rak. Bizonyos konstrukciók esetében szinkronjáratú rakodás is lehetséges, ilyenkor a gépen nincs gyűjtőtartály. Az egymenetes gépek lehetnek önjárók és vontatottak, egy-, kettő-, három-, és hatsoros kivitelűek. Az egymenetes betakarítás hátránya, hogy vizes, kötöttebb talaj esetén több szennyeződés marad a répán, hiszen nincsen idő a kiszedést követően, a felületén lévő sár száradására, így az nem pereg le a répatestről. A kétmenetes betakarítás a gépkonstrukciók függvényében két változatban is végezhető.
„A” változat első gépe végzi a fejezést (a répafejet renden elhagyja, vagy kocsira rakja) és a második gép kiszedi a répatestet, tartályba gyűjti, vagy a szinkron járatú szállítójárműre rakja. „B” változat esetén az első gép fejez, kiszed és rendrerak, a második gép a renden hagyott (kissé megszikkadt) répát tisztítás közben kocsira rakja. A kétmenetes gépek is lehetnek önjárók vagy vontatottak, általában a hatsoros konstrukciók terjedtek el. A betakarítógépek teljesítményét és a minőségi munkát nehezítő tényezők: – túl nedves vagy túl száraz talaj, – a gyomosság, – kiegyenlítetlen állomány esetén (keléshiány esetén az egyes töveknek nagyobb lesz a tenyészterülete, így maga a répatest is magasabb, a másik esetben általában a rossz talaj-előkészítés miatt az egyik répa „befelé”, a másik a föld felszíne fölé nő), a fejezést végző berendezés képtelen követni a különböző magasságú növényeket, így derékba töri vagy nem a szabványnak megfelelően végzi a fejezést, – veszteségnövelő tényező a sortávolság pontatlansága, vagy ha a vetőgép sorainak a száma nincs összhangban a betakarítógép sorainak számával. (A vetőgép vetőelemeinek száma vagy azonos vagy egész számú többszöröse legyen a betakarítógép sorai számának, és a betakarításkor kijelölt fogások széle mindig a csatlakozósornál kezdődjön.) A cukorrépa gyári átvétele. A termelőkkel kötött termeltetési szerződés az alapárat a 16% cukrot tartalmazó, az ütemezés szerint átadott, szabvány szerint fejezett, egészséges répához köti. A beszállított répát egyrészt mennyiségileg, másrészt minősége szerint veszik át, ill. minősítik. A mennyiségi átvétel során a bemért bruttó tömegből levonják a föld- és a gyomszennyezést, valamint a répán maradt fejrész mennyiségét és így határozzák meg a nettó tömeget. A minőségi átvétel keretében a beszállított répából meghatározott tételenként mintát vesznek, és ennek objektív laboratóriumi vizsgálatával megállapítják a cukortartalmát. A fizető tömeg a 16% cukortartalmú répára átszámolt, bemért cukortartalmú nettó tömeg lesz. Ha a beszállított répa bemért (konkrét) cukortartalma magasabb 16%-nál, akkor több, ha alacsonyabb, akkor kevesebb lesz a fizető súly a nettó tömegnél.) Az alapárat növelő tényező a táblák gyommentessége, a gombabetegségek elleni védelem és egyéb, a feldolgozók által meghirdetett, szerződésben rögzített feltétel teljesítése. Az árat csökkentheti az ütemezéstől és a szerződött mennyiségtől történő eltérés, a fonnyadt vagy fagyott alapanyag stb. 1.9.5.1. A cukorgyári melléktermékek keletkezése és felhasználása A feldolgozás alatt az alábbi, mezőgazdaságban hasznosítható melléktermékek keletkeznek: – répafarok, – répaszelet (nedves és szárított), – cukorgyári mésziszap és – melasz. A cukorgyárba bekerülő répát első lépésben megmossák. A mosás közben letört vékony farokrész, valamint az esetlegesen bekerülő leveles répafej, gyom, az ún. gazfogón leválasztásra kerül és ez használható fel főként a juhászatokban takarmányozásra. Második lépésként a répát felszeletelik (apró, hosszúkás, a felület növelése érdekében háromszög keresztmetszetű csíkokra darabolják). A felszeletelt répából kilúgozzák a cukrot és egyéb anyagokat, a kilúgozott, préselés után visszamaradt, nedves répaszelet a termelők számára visszavásárolható értékes takarmány. Felhasználható (a cukorgyári szezon alatt közvetlenül) a kérődzők takarmányozására, de a különféle silóalapanyagokhoz keverve (erjesztéssel tartósítva) hosszabb ideig is etethető. A szárított répaszelet különféle tápanyagokkal dúsítva, abraktakarmányokba keverve hasznosítható. A kilúgozás eredményeként keletkező másik anyagból, a cukrot is magába foglaló nyers léből (azt mésztejjel és szén-dioxiddal összekeverve) kicsapatják és kiszűrik a szennyeződéseket (a nem cukor anyagokat). E folyamat eredményeként csapadék, majd szűrlet formájában jelenik meg – a Ca pótlásra, talajjavításra használatos – a cukorgyári mésziszap, amely a kalcium-karbonáton kívül egyéb hasznos mikroelemeket is tartalmaz. A szűrést követően keletkezett híg lé besűrítése után lehetséges – a már koncentrált sűrű léből – több
lépésben a cukor (kristályosítással történő) kinyerése. A visszamaradt, kb. 50% – már nem kristályosodó – cukrot tartalmazó melléktermék a melasz. A melasz takarmányhoz keverve jelentős energiaforrás, silóadalékként javítja a rosszul silózható növények erjeszthetőségét, de nagy mennyiséget használ belőle alapanyagként a szeszipar is.
1.9.6. A kukorica betakarítása A kukorica tenyészidejétől (a FAO éréscsoporttól) függően augusztus végétől október végéig érik be. A kukorica érési fokozatait a következő ismérvek alapján különböztethetjük meg: – tejes érés, amikor a szem tejszerű nedvet tartalmaz, körömmel könnyen sérthető, a szár és a levélzet zöld, – viaszérés stádiumában a szemben sárga, viasszerű anyag található, a szem még körömmel átvágható, a csőtermést fedő csuhélevél és a levélzet sárgul, az alsó levelek szárazak, – teljes érés idején a szem belseje kemény, körömmel nem, vagy csak nehezen sérthető, a csuhélevelek és a levélzet száraz. A biológiai érést jelzi az ún. fekete réteg kialakulása a mag köldökén (ismeretesek az ún. zöld száron érő hibridek is, ezek szára és levélzete a termés beérésekor is zöld), – túlérés esetén csökken a szálszilárdság, nő a gombák és egyéb károsítók okozta szárkidőlés, romlik a termés minősége és csak nagyobb veszteséggel takarítható be. A szemtermés a csutkán fejlődik ki, egy kukoricacsövön 300–1100 szem található, általában a cső tömegének 80%-a a szemtermés. A szemek teljes érésben érik el a szemtelítődés (a hozam) maximumát, ekkor biológiailag is beérettek. Ezt követően a hibrid vízleadó képességétől függően lassabban vagy gyorsabban nő a szemek szárazanyag-tartalma, következhet a betakarítás. A kukorica betakarításának változatai: – A teljes növény betakarítása (a silózásnál leírtak szerint), – A kukorica csöves betakarítása, a) csőzúzalék készítése (csőtörő adapterrel és zúzókosárral) felszerelt járva szecskázóval, tárolás a silózásnál leírtak szerint, b) csöves betakarítás csőtörő-fosztó gépekkel vagy kézzel, szárítása, tárolása górékban – A morzsolva történő betakarítás eszköze a csőtörő adapterrel felszerelt gabonakombájn, az így betakarított termény tárolható: a) szárítva, b) nedvesen, c) szem-csutka keverékként (CCM), d) hűtve. A kukoricacső-zúzalék tartalmazza a szemtermést, a kukoricacsutkát, a csuhélevelet és bizonyos levéltörmeléket. Az erjesztéséhez szükséges optimális víztartalom 40–50% közötti. Ez az érték azonban a teljes, bezúzott csőre vonatkozik, amikor is a szemtermés nedvessége 35–40%, ezt az értéket kell figyelembe venni a betakarítás idejének meghatározásakor. A betakarításra csőtörő adapterrel és zúzókosárral felszerelt járvaszecskázók használhatók. A betakarított zúzalék a silókészítés szabályai szerint falközi silókba tárolható, majd erjesztés után a hagyományos szilázsnál koncentráltabb takarmány, elsősorban kérődző állatok takarmányozására alkalmas. A kukorica-betakarítás hagyományos módja a fosztott csöves kukorica (csuhélevél nélküli) kézi, ill. gépi betakarítása. A 26–28% nedvességtartalom alatt betakarított csöves kukorica természetes módon szárad tovább a tároló helyéül szolgáló górékban (keskeny, szellős, a levegő által jól átjárható oldalfalakkal készült, különböző hosszúságú, fedett tároló hely). A csövesen betárolt kukorica a felhasználás előtt különböző típusú gépi berendezésekkel morzsolható. A morzsolva történő betakarítás eszköze a kukoricacső-törő adapterrel felszerelt gabonakombájn. A betakarítás 28–30% nedvességtartalomnál kezdhető meg, e felett ugyanis a szemek sérülékenyek. (Kivételt
képez a CCM technológiával betakarított, ill. tárolt termény, valamint az erjesztéssel tartósított kukorica). A morzsolva betakarított – abraktakarmánynak szánt – szemes kukoricát a tárolás előtt szárítani szükséges, ugyanis a legjobb vízleadó képességgel rendelkező hibridek sem érik el a 18–20% alatti nedvességtartalmat a betakarítás idején. A szemszárítás során a maghőmérséklet nem haladhatja meg a 80 oC-ot, mert az ezt meghaladó hőmérsékleten a fehérjék károsodnak, a szénhidrát pedig karamellizálódik (a takarmány beltartalmi értéke csökken). A szárítólevegő szokásos hőfoka 80–120 oC, a visszahűtött, tárolásra szánt termék víztartalma maximum 14–14,5% lehet. A 14%-os nedvességtartalmú kukorica a „májusi morzsolt” nevét onnan kapta, hogy a hagyományosan csövesen betakarított, górékban tárolt kukorica természetes módon májusra érte el a 14%-os nedvességtartalmat. Ezt követően morzsolva, ömlesztett módon vagy zsákokba felszedve is lehetséges volt a tárolása. Napjainkban a fogalomnak a különböző nedvességtartalmú kukoricák hozamolásánál van jelentősége, az átlagtermés meghatározásánál a betakarított tömeget – a következő képlet alapján – kell átszámítani 14% nedvességtartalmú kukoricára, ún. május morzsoltra Mm = (Bm (100 – bv)) / 86 ahol: Mm = a májusi morzsolt (14% nedvességtartalmú) kukorica (t), Bm = a betakarított kukorica (t), bv = a betakarításkori víztartalom (%). A szárítás energiaigényes, költséges eljárás, ezért több, a szárítás költségét mérséklő vagy azt kiiktató módszert fejlesztettek ki. Ezekhez tartozik az ún. nedveskukorica-tárolás kémiai adalékanyagok segítségével vagy erjesztéssel. Mindkét esetben az a cél, hogy a káros mikroorganizmusok életfeltételeit korlátozzuk, vagy megszüntessük. Az adalékanyagok közül a propionsav, ecetsav, hangyasav, szén-dioxid, a tejsav stb. használható. Az erjesztéses eljárás során a természetes környezetben előforduló, és a betárolás után (kedvező feltételek mellett) felszaporodó tejsavbaktériumok által termelt tejsav gátolja a fehérjebontó baktériumok, a vajsavbaktériumok, vagy a penészgombák káros működését. A tejsavképző baktériumok optimális működéséhez 35–40% víztartalom szükséges és a betárolás előtt össze kell zúzni a szemeket. A hűtve tárolás technológiája szerint, ha magas (28–30%) a betakarított kukorica víztartalma, akkor ezt először 18–22%-ra kell csökkenteni a hagyományos szárítóberendezésekkel és ezt követően a terményt hűthető horizontális tárolókban, vagy toronysilókban helyezik el. A hűtés mértéke az alacsonyabb nedvességtartalom mellett 8–10 oC, míg 20% víztartalom felett 4–5 oC. Ezen az alacsony hőmérsékleten a mikroorganizmusok tevékenysége megszűnik, a hűtéssel járó légmozgás a termény nedvességét is csökkenti. Az eljárás gazdaságosságát a fűtőanyag és a villamos energia mindenkori áraránya határozza meg. A szem-csutka keverék (CCM) alapgépe a speciális rostarendszerrel felszerelt gabonakombájn. A rostarendszer működésének lényege, hogy a lemorzsolt szemhez meghatározott százalékban hozzákeveri a csutkát is és így növeli a takarmány rosttartalmát. A betakarításkor kívánatos szemnedvesség itt is magasabb (30–36%) mint a szárítva tárolt kukorica víztartalma, a teljes keverék víztartalma pedig 35– 42%-os. A beszállított terményt stabil zúzógépek közbeiktatásával juttatják a silótérbe, majd tömörítés után fedik azt. A betakarítást követően visszamaradt kukoricaszár – ha azt takarmányként kívánják hasznosítani – különböző módszerekkel összegyűjthető, vagy legeltetéssel hasznosítható, más esetben (szárzúzást követően) szántással a talajba forgatható. A talajba forgatott nagy mennyiségű szerves anyag lebomlását azonban célszerű N-tartalmú műtrágya, ill. különböző e célra kifejlesztett baktériumkészítmény kijuttatásával elősegíteni.
1.9.7. A lucerna betakarítása Takarmánynövényeink közül a pillangósok és a fűfélék betakarítása, valamint tartósítása igen hasonló, így a következőkben ismertetett lucernabetakarítási technológiák és tartósítási módok részben több más szálastakarmány-növény, elsősorban a fűfélék betakarítására is alkalmazhatók. A betakarítás ideje. A lucerna gyökértörzse a vegetációs időszakban folyamatosan hozza hajtásait, így évente több alkalommal takarítjuk be. Takarmányértékét a kaszálás ideje, a növény betakarításkori fejlettsége, valamint a tartósítás módja határozza meg. A hajtásrendszerben a tápanyagok koncentrációja és a szárazanyag emészthetősége az érettség előrehaladásával állandóan csökken (7. táblázat). 7. táblázat. A lucerna szárazanyagának nyersfehérje- és nyersrost-tartalma, valamint a levél-szár aránya, fejlettségi fokonként
Legelfogadhatóbb kompromisszum a minőség és mennyiség között, ha az állományt a virágzás elején (10%-os virágzásban) kaszálják. A télállóságot – és így a tavaszi sarjadzást is – erősen befolyásolja az előző év utolsó kaszálásának időpontja, a növény gyökérzetének beteleléskori tartaléktápanyag-tartalma. Legkedvezőbb, ha az állomány a tél beálltakor mintegy 15 cm magas, „bundában” marad. Hazai éghajlati körülmények között évenként átlagosan három, ill. négy kaszálásra kerülhet sor, öntözéses termesztés esetén négy, ill. öt kaszálás is lehetséges. Általában minden szálastakarmány első kaszálásának hozama meghatározó (40–60% is lehet), a következő kaszálások termése időjárás (csapadékviszonyok) függvénye. Az egyes növedékek és a hektáronkénti össztermés hozamolása, számbavétele – függetlenül a felhasználás, tartósítás módjától – szénaértékben történik. A szénaérték azt mutatja, hogy egységnyi tömegű zöldlucernából vagy gyepből mennyi széna készíthető. A zöldlucerna szénaértéke általában 4:1, ami azt jelenti, hogy 1 t zöldtömegből 0,25 t széna készíthető. 1.9.7.1. A lucernabetakarítás technológiai változatai A lucernabetakarítás jól gépesíthető, a felhasználás és a tárolás módja szerint több változata ismert. Etethető zölden vagy tartósított állapotban, tárolható szénaként, erjesztett takarmányként és forrólevegős szárítmányként liszt vagy pellett (granulátum) formájában. Ha a lucernát zölden etetjük, a kaszálást követő fonnyasztás (mert frissen etetve puffasztó hatású), majd járvaszecskázás után kerülhet az állatok elé. A lucerna zölden való etetése csak a vegetációs időszakban lehetséges, ezért a termés túlnyomó részét tartósítani kell. A tartósításnak többféle módja ismeretes, ezek közül legelterjedtebbek: – szálas széna készítése, – bálázott széna készítése, – erjesztéses tartósítás és – forró levegős szárítás. A szálasszéna-készítés a szálastakarmányok tartósításának legrégibb formája. A zöldlucerna mintegy 76–82%-os nedvességtartalmának 18–20%-ra való csökkentéséhez főként a Nap sugárzó energiáját használjuk, de a szárítás befejező fázisa a speciális légcsatornákkal és szellőző ventilátorokkal ellátott kazlakban is megoldható. A levélzet és a szárrészek közel egyidejű száradását a lucerna ún. szársértéses
kaszálása segíti elő. A szénakészítés főbb munkaműveletei a következők: – kaszálás (szársértéssel vagy anélkül), – rendkezelés, rendsodrás, – rendfelszedés, szállítás, – kazalkészítés (szellőztetés). A kaszálás. A száradási idő csökkentése céljából a lucernát, a már említett szársértéssel egybekövetve célszerű kaszálni. A meggyorsított száradás eredményeként csökken a levélpergésből származó és az eső okozta kimosódási veszteség is. Rendkezelés és rendsodrás. A szőnyegrendre kaszált lucerna rendsodrását akkor kell megkezdeni, amikor annak nedvességtartalma 60%-ra csökken. A megkésett rendsodrózás (kisebb nedvességtartalom) nagy levélveszteséggel járhat. Indokolt esetben (hűvös, csapadékos időjárás) a sodrat átforgatása szükséges. A rendkezelés eszközei a különböző típusú rendkezelő gépek, amelyek a forgórészek megfelelő helyzetbe állításával (a villák, szöghelyzetének beállításával) rendátfordítást, rendterítést, rendképzést (rendsodrást) egyaránt végezhetnek. A rendfelszedés és szállítás. A szálasszéna-készítés gyakorlatában két rendfelszedési eljárás terjedt el. Ezek a rendfelszedő-önürítő pótkocsira, ill. a petrencekészítő gépsorra alapozott rendfelszedési eljárások. A széna már 35%-os nedvességtartalom elérésekor beszállítható, ha a továbbszárításra a kazalban való tárolás közben (hideg vagy meleg levegős szárítással) lehetőség van. A szálas szénából történő kazalkészítés hátránya, hogy csak részben gépesíthető, mert bár a széna kazalba rakása traktorra szerelt homlokrakodóval megoldható, annak továbbításához, a kazal alakjának kialakításához kézi munkaerő szükséges. A bálázott széna készítésének technológiájában a rendre vágás és a rendkezelés munkaművelete megegyezik a szálasszéna-készítésnél leírtakkal. A rendfelszedés és a bálázás, az utószárítás módjától függően 25–35% nedvességtartalom elérésekor kezdődhet. A kisbálát készítő berendezések többféle lehetséges üzemmódban vagy a földön hagyják el a bálákat – amit kézi erővel kell a szállítóeszközre felrakni – vagy pedig csúszdák, ill. bálaröpítők segítségével juttatják azokat a szállítójárműre. A hagyományos bálázók mellett gyakori a hengeres nagybálákat készítő berendezések alkalmazása, de találkozhatunk szögletes, változtatható méretű bálákat készítő bálázó gépekkel is. A nagybálák tábláról való lehordására bálafelszedő -szállító kocsikat, szállítójárműre rakására és kazalozására traktoros homlokrakodóra szerelt szorítóvillákat használnak. A bálák szállítása megnövelt rakfelületű pótkocsikkal, felhasználása, kiosztása bálabontó vagy bálaaprító berendezésekkel történik. Az erjesztéses tartósítás eredményeként a szecskázott formában betakarított lucerna szenázsként, ill. szilázsként hasznosítható. A szenázskészítés célja a zöldtakarmány tápanyagainak konzerválása, és a tartósítási veszteségek minimálisra csökkentése. A lucerna a nehezen erjeszthető növények közé tartozik, mert benne a viszonylag alacsony szénhidráttartalom, magas fehérjetartalommal párosul. Ezért gyakran szerves vagy szervetlen savak hozzáadásával, ill. más szénhidrátdús alapanyagokkal keverve segíthető a kívánt tejsavas erjedési folyamat. A betárolás végrehajtásakor a silózásnál leírtak szerint kell eljárni. A lucerna tartósításának a legkisebb táplálóanyag-veszteséggel járó módszere a forrólevegős szárítás. A terményt magajáró, rendre vágó és rendfelszedő adapterrel felszerelt szecskázógépekkel takarítják be, a szállítást növelt raktérfogatú, billenőplatós pótkocsikkal végzik. A tábláról szecskázottan érkező szárítmány-alapanyag az előtároló garatba kerül, ahonnan egy adagoló-berendezés segítségével jut a folyamatos üzemelésű szárítódobba. A szárító levegő általában 800–1100 oC-os. Valamennyi szárító alkalmas a szárítmányliszt készítésére. A liszt a forró levegővel szárított lucerna őrlésével állítható elő. A szárítóüzemek többségét pelletáló berendezéssel is kiegészítették. A pelletet (granulátumot) többnyire forró gőzzel nedvesített lisztből készítik, furatokkal ellátott acélmatricán való átpréseléssel.
1.9.8. A borsó betakarítása A borsó sokoldalúan felhasználható növény. Takarmányként zölden (a teljes növényt betakarítva) vagy abrakként (az érett szemtermelést betakarítva), valamint élelmiszerként az ún. technikai érettség állapotában (zölden kifejtve vagy hüvelyes állapotban), más fajták pedig száraz állapotban (a szemtermés hántolását követően) hasznosíthatók. A termesztés céljának megfelelően eltérőek a különböző célok érdekében alkalmazott fajták, technológiák és természetesen a betakarítás módja is különböző. A zöldtakarmányozás céljára termesztett növény betakarítása, a szálastakarmányozás céljára termesztett növény betakarítása a szálastakarmányok betakarításánál megismert módon történik, míg az étkezési zöldborsó, valamint a száraz szemtermés betakarításának rövid technológiáját a következőkben ismertetjük. Az étkezési zöldborsó betakarítása 36–64 finométer (zsengeségi) fok (Fo) között végezhető az ún. „technikai érettség” állapotában. A feldolgozóiparnak (konzervipar, hűtőipar) az az érdeke, hogy a feldolgozás idejét legalább egy hónapra széthúzza, ugyanakkor egy-egy fajta optimális minőségben történő betakarítása csak 3–4 napra tehető. A vetésnél ismertetett szakaszolással, ill. különböző hőösszegigényű fajták vetésével biztosítható a betakarítás folyamatossága, a magyarországi átlagos viszonyok között, május eleje és június eleje közötti időpontban. A zöldborsó betakarításának jelenleg két változata (gépsora) van. Az egyik szerint a fejtést végző mobil gépen a teljes levágott növény áthalad, míg a legújabb konstrukció esetében az csak a borsóról „lefésült” terméshüvelyeket gyűjti és fejti ki. Az így kinyert zöldborsót speciális tartályokban, a lehető legrövidebb időn belül a feldolgozás helyére kell szállítani. A teljes érésű borsómag betakarításának gépe a gabonakombájn. E technológiával takarítható be a takarmányozási célra termesztett, az étkezési célra szánt, száraz borsó, valamint a vetőmag céljára termesztett növény is. A betakarítás napjainkban főként egy menetben (frontvágó adapterrel ellátott gabonakombájnnal) történik, de ismeretes a kétmenetes betakarítási mód is, amikor az előzőleg rendre vágott növényt rendfelszedővel felszerelt kombájnnal takarítják be. A betakarítás megkezdése előtt fellépő heves esőzés, vihar hatására a növény gyakran elfekszik, ilyenkor a betakarító adaptert célszerű ún. „kalászemelővel” ellátni. A borsó szemtermése igen érzékeny az ütés okozta sérülésekre, ezért a kombájnt bizonyos átalakításokkal (gumi verőlécek felszerelésével, a dobfordulat szabályozásával stb.) alkalmassá kell tenni a borsó, de más hüvelyes magvak (pl. bab) cséplése esetében is. Ha a betakarított termés nedvességtartalma nem éri el a tárolhatósági szintet (14%), akkor kíméletes szárításra van szükség. A hüvelyes magvak tárolását megelőző speciális kezelés a termés zsizsiktelenítése, gázosítása. Erre azért van szükség, mert a maggal bekerült – egyébként szűznemzéssel szaporodó – kártevő az egész termést képes elpusztítani, használhatatlanná tenni. A betakarításnál melléktermékként jelentkező borsószalma összegyűjthető, takarmányozásra alkalmas.
1.9.9. A kalászosok betakarítása Kalászos növényeink betakarításának komplex gépesítése azt eredményezte, hogy napjainkban az aratás már nem sorolható a legnehezebb munkák közé. Fontos követelmény a betakarítás optimális idejének megválasztása, amelynek során figyelembe kell venni, hogy az egyes kalászosfajok és -fajták érési ideje eltérő és hogy az egy-egy érési csoportba tartozó fajták optimális betakarítási ideje csupán 4–5 nap. A betakarítás különböző típusú, eltérő teljesítményű arató-cséplő gépekkel (gabonakombájnokkal) végezhető el. Az egyes kombájntípusok munkaminősége (szemveszteség, tisztaság, tarlómagasság) természetesen eltérő. Kis- és közepes méretű gazdaságok a nagy értékű gépeket főként szolgáltatásként veszik igénybe, ami jól ütemezett, pontos munkaszervezést igényel. A kombájnnal való gabonabetakarítás akkor kezdhető meg, ha a kalászos növény már a teljes érés kezdetének időszakában van, vagyis a gabona már „kombájnérett”. A betakarítás során a kombájn az álló gabonát levágja, kicsépeli, a szemet a magtartályba gyűjti, a szalmát rendre rakja vagy felszecskázva szórja szét a tarlón.
Fontos követelmény, hogy egy csoportban csak azonos típusú és műszaki állapotú, ill. azonos sebességgel haladó kombájnok dolgozzanak. A kombájnok alapvető mozgásmódja körkörös, de fogásváltásos és vetélő is lehet. A kombájnok teljesítménye és munkájuk minősége számos tényezőtől függ, melyet alapvetően az ún. dobáteresztő képesség (kg/s) határoz meg. A dőlt vagy elgyomosodott gabonában csökken a kombájnok haladási sebessége, így a teljesítménye is. További teljesítménybefolyásoló tényező a szem- és a szalmatermés aránya, amely akár 20–25%-os ingadozást is okozhat. A nagy teljesítményű kombájnokat szemveszteségjelzővel látják el, amely tájékoztatja a vezetőt a gép terheléséről. A dobkapacitást meghaladó terhelés esetén ugyanis nő a szemveszteség, amit a haladási sebesség csökkentésével lehet mérsékelni. A szemveszteség megállapításakor az egységnyi területen visszamaradt szemek és a letört vagy le nem vágott kalászokban lévő szemek tömegét határozzuk meg, majd a hektáronkénti termés százalékában fejezzük ki. A kombájnolást a szemszállítás követi. A magtartály üríthető álló helyzetben vagy menet közben. Ez utóbbi a kombájnvezetőktől és a szállítás résztvevőitől nagyobb gyakorlatot igényel, ezért nem terjedt el általánosan. A magtartály megtelését a kombájn vezetője kürt-, fény- vagy egyéb jelzéssel tudatja. A szemszállítás megoldható: – kombájntól kombájnszérűig közlekedő pótkocsikkal, ill. tehergépkocsikkal (ez az általános), – váltott pótkocsikkal, amikor a kombájn a tábla meghatározott helyén (általában a végén) álló pótkocsira üríti a szemet, míg a szállítótraktor a másikkal éppen úton van (a módszert főként a kisés közepes gazdaságok alkalmazzák), – emelve billentő pótkocsikkal, amelyek a terményt a kombájntól a tábla szélén álló nagyobb kapacitású szállítójárműre juttatják. Mind a három változatnak van előnye és hátránya, de arra kell törekedni, hogy a kombájnok produktív ideje maximális legyen. A kombájnolt gabonát tárolás előtt tisztítani, és ha a nedvességtartalma nem megfelelő, szárítani kell. Erre a két munkafázisra a kombájnszérűn kerül sor. A kombájnszérűt úgy kell kialakítani, hogy a billentéssel ürítő szállítójárműveket fogadni tudja, továbbá az anyagmozgatás gépesíthető legyen. A magtisztító gépek stabil vagy mobil kivitelűek lehetnek. A tisztítóberendezések és a terményszárító teljesítményét egymással és a kombájnok teljesítményével össze kell hangolni, figyelembe véve, hogy a tisztítók és a szárítók éjjel-nappal (folyamatosan) üzemeltethetők. A gabonafélék termése 14% nedvességtartalom alatt tárolható. Ha a betakarított termény nedvességtartalma ennél magasabb, akkor szárítani szükséges. Meleg levegős szárításkor a levegő hőmérséklete max. 90–100 °C. A tisztított és megfelelő nedvességtartalmú gabonát ömlesztve, garmadában, magtárakban vagy szemestermény-tároló tornyokban, gabonasilókban tárolják. Ez utóbbiak a korszerűbbek, mert itt a ki- és betárolás teljesen gépesíthető. A kalászosok betakarításának utolsó munkafázisa a szalma betakarítása, amit úgy kell időzíteni, hogy a betakarítást követő talajmunkákat (tarlóhántás) mielőbb megkezdhessük. Szalmabetakarítás bálázással. A kisméretű, 10–18 kg-os bálákat készítő gép a kész bálákat csúszdával, röpítőszerkezettel szállító járműre rakja. Előfordul, hogy a bálák a bálázógépből a tarlóra kerülnek, ahonnan kézi erővel, vagy bála gyűjtő-rendező kocsival szedhető fel. A bálázott szalmát a beszállítást követően 5–6 m széles, 20–25 m hosszúságú kazalba rakják. A kazal magasságát a bálafelhordó, ill. a rakodógép emelési magassága szabja meg. Szalma betakarításhoz egyre inkább a nagyteljesítményű, szögletes vagy hengeres nagybálákat (205– 500 kg) készítő gépek használatosak. A nagyméretű szalmabálák készítése, begyűjtése, szállítása és kazalba rakása megegyezik „A lucerna betakarítása” c. részben leírtakkal. Előfordul, hogy a szalmatermést – ha nem kívánják felhasználni – aprítás után a talajba juttatják és így növelik a talaj szervesanyag-tartalmát.
1.9.10. A repce betakarítása A repce betakarítása június elején, közepén esedékes. A hagyományos – ma már ritkán alkalmazott kétmenetes betakarításnál – a repce rendre vágását akkor kezdték meg, amikor már a magvak beértek, de mechanikai hatásra még nem peregtek. A pergési veszteség csökkentése céljából terjedt el a repce különböző hatású gyomirtó szerekkel való állományszárítása (deszikkálás, lombtalanítás). Az alkalmazott szer leperzseli a zöld növényi részeket, azonos érettségi fokot hoz létre, mintegy 10–12 nappal előbbre hozza a betakarítás időpontját, és az egymenetes betakarítás esetén is elkerülhető a pergési veszteség. A vegyszeres kezelés főként repülőgéppel, helikopterrel végezhető. A betakarításhoz használt gabonakombájnokat – a magsérülés elkerülése céljából – át kell alakítani. A kombájnok üzemeltetése, a magszállítás megszervezése megegyezik a kalászosok betakarításánál leírtakkal. A repcét a pergési veszteség mérséklése céljából, általában a hajnali vagy az eseti órákban aratják. Az őszi káposztarepce magja is csak tisztítás és szárítás után tárolható biztonságosan. Meleg levegővel való szárításkor a szárítási hőmérséklet nem haladhatja meg a 40–50 oC-ot a repcemagban lévő magas olajtartalom miatt. A 8–10% nedvességtartalmú szemtermés garmadában, 50–70 cm-es rétegben tárolható biztonságosan.
2. Kertészet
A kertészet egyedi ápolást igénylő növények termesztésével és parkok, kertek gondozásával foglalkozik. A kertészet a magyar agrárium egyik legsokrétűbb főágazata, amely magában foglalja a gyümölcs-, szőlő-, zöldség-, dísznövény- és gyógynövénytermesztést, valamint a táj- és kertépítészetet. A kertészet szoros kapcsolatban van mindennapi életünk minőségével, így jelentősége általában együtt növekszik az életszínvonallal. A kertészeti főágazat által hasznosított terület az összes termőterület mindössze 5–6%-át, viszont az összes hazai mezőgazdasági termelési érték 19%-át teszi ki. A mezőgazdasági export értékében még nagyobb, közel 25%-os a kertészet aránya. A kertészet élőmunka-igénye, beruházási igénye és bruttó termelési értéke lényegesen nagyobb, mint más növénytermesztési ágazatoké. Kiemelkedő jelentősége van a vidéki lakosság foglalkoztatásában, a vidékfejlesztésben. A kertészeti termesztés 80–85%-ban kisüzemekben történik, és így jelenleg körülbelül 300 ezer család foglalkozik kertészeti árutermeléssel. A nagy beruházási igény jelenleg sok esetben gátja a fejlődésnek. A szántóföldi növénytermesztéshez képest a területegységre eső sokszor 20–30-szoros, vagy még ennél is nagyobb bruttó termelési érték biztosíthatja e beruházások megtérülését.
2.1. Gyümölcstermesztés 2.1.1. A gyümölcstermesztés és a gyümölcs fogalma A gyümölcstermesztés a nagy biológiai és termelési értékű, nyersen vagy tartósítva fogyasztható gyümölcsöket előállító alkalmazott tudomány, kertészeti ágazat. Gyümölcsöknek nevezzük azokat a terméseket, melyeket évelő, fás szárú (kivétel a szamóca) növényekről takarítunk be, és nyersen, vagy feldolgozva élvezettel fogyaszthatunk. A „gyümölcs” kifejezés a szakmai szóhasználatban nem csak a termést jelenti, hanem sok esetben – átvitt értelemben – a gyümölcstermő növény rövidített neveként is használjuk.
25. ábra. A Magyarországon eddig megtermelt és tervezhető gyümölcsmennyiség alakulása (1938–2010)
2.1.2. A magyar gyümölcstermesztés helyzete Hazánk kiváló ökológiai adottságai között közel 20 mérsékelt égövi gyümölcsfaj termeszthető eredményesen. A 2001. évi felmérések szerint 95,8 ezer hektáron termesztünk Magyarországon gyümölcsöt. Ebből 75% a termő, és 25% a nem termő gyümölcsösök aránya. A hazánkban megtermelt gyümölcsmennyiség az utóbbi évtizedben 1,5 millió tonnáról 0,75–1 millió tonnára csökkent. Ez a világ összes gyümölcstermésének a 0,3–0,5%-a. A csökkenés és a 2010-es esztendőig – az optimista hazai szakemberek által – várt emelkedés jól nyomon követhető a 25. ábrán. Az ország gyümölcstermésének hozzávetőlegesen 30–50%-a feldolgozásra, 10–15%-a exportra, a többi lakossági fogyasztásra kerül. 8. táblázat. Gyümölcsfajok gyakorlati csoportosítása
2.1.3. Gyümölcsfélék csoportosítása A gyümölcsféléket lehet rendszertani besorolásuk, testalakulásuk (dudvásszárú, félcserje, cserje, fa) és gyakorlati szempontok szerint csoportosítani. A leggyakrabban használt gyakorlati csoportosítás során, a termés morfológiai sajátosságai alapján a közel azonos termesztési sajátosságú, ill. közel azonos felhasználási céllal termesztett gyümölcsök kerülnek egy kategóriába (8. táblázat). A gyakorlati csoportosítás a rendszertani hovatartozástól független.
2.1.4. A gyümölcstermő növények morfológiai felépítése Gyökérrendszer. A gyümölcstermő növények gyökérzetének alakulása két fő típusba sorolható: e szerint lehet fő- és járulékos gyökérrendszer. Minden magról szaporított gyümölcs főgyökér-rendszerű. Felépítésére jellemző a pozitív geotroposan fejlődő főgyökér és az ebből elágazó másod-, harmad-, ill. sokadrendű oldalgyökerek. A gyökerek utolsórendű elágazásai a hajszál-, vagy táplálógyökerek, amelyek vékonyak és rövid élettartamúak. A vegetatív úton szaporított gyümölcstermő növények járulékos gyökérrendszert fejlesztenek. Az ilyen jellegű gyökérzet alakulására jellemző, hogy nem fejlődik erőteljes központi gyökértengely (főgyökér), hanem az elsődleges oldalgyökerek megközelítően azonos erősségűek. Egyes alanyok és gyümölcsfajok (pl. alma, málna, szeder, meggy, szilva) sarjakat fejleszthetnek, amelyek tősarjak és gyökérsarjak lehetnek. A tősarjak a gyökérnyakból, a gyökérsarjak pedig a talajfelszínhez közel eső gyökerek járulékos rügyeiből fejlődött hajtások. Föld feletti hajtásrendszer. Hajtásrendszernek nevezzük a gyümölcstermő növények gyökérnyaktól számított föld feletti részét. A hajtásrendszer a fa termetű növényeknél törzsre és koronára osztható. A cserjéknél, félcserjéknél és a dudvaszárú szamócánál nem teszünk ilyen megkülönböztetést. A törzs feladata a korona tartása, a víz és tápanyagok fölfelé, az asszimilátumok gyökérzet felé történő szállítása, és a tápanyagok raktározása. A törzs magassága a gyökérnyak és az első elágazódás közötti rész hosszúsága. A törzs magasságát a gyümölcsösben a termesztés célja és művelési rendszere határozza meg. A korona foglalja magában a fa vegetatív és generatív részeit. A korona nyugalmi állapotban ágakból, gallyakból, vesszőkből és rügyekből áll. Vegetációs idő alatt ezek kiegészülnek hajtásokkal, levelekkel, virágokkal és terméssel. Ez utóbbiak – bár egyévesnek mondjuk őket –, valójában csak egy tenyészidőt – vagy annak egy részét – élnek meg. Utána elpusztulnak vagy átalakulnak. A hajtásból vessző, a virágból termés lesz. A levelek ősszel lehullanak, a termést pedig betakarítjuk.
26. ábra. A fa részei a) járulékos gyökérrendszer, b) gyökérsarj, c) tősarj, d) törzs, e) korona, f) fővezérág, g) oldalvezérág Az ág a fa 5 évesnél idősebb része. Az ágak összessége alkotja a korona ágrendszerét (26. ábra). Az
ágrendszer központi tengelye – a törzs folytatása – a fővezérág, rajta alakul ki a szerteágazó oldalág-rendszer. Az ágak egymáshoz viszonyított helyzete, egyes ágak megléte, ill. hiánya meghatározza a koronaformát (pl. az ún. nyitott koronaformáknál – mint a váza és a katlan korona –, a fővezérág, az ún. sudár hiányzik). Egy-egy koronaformán belül megkülönböztethetünk tartó-, vagy vázágakat, ill. termőágakat. A termesztésben minél kisebb koronafelületet használunk, a két funkciót annál kevésbé lehet különválasztani. Ha a koronát alkotó ágrendszer, az ember tudatos beavatkozásától függetlenül jött létre, akkor természetes koronáról beszélünk. A mai gyümölcstermesztésben ez a koronaforma nem megfelelő, ezért tudatos beavatkozással mesterséges koronát alakítunk ki. A mesterséges koronák kialakításánál figyelembe kell venni az adott faj természetes koronaalakítási hajlamát is. A gallyak a vesszőkből alakulnak ki, életkoruk 2–4 év. A gally a gyümölcsfajok zöménél a legértékesebb termőrész-hordozó elágazódás. Ezért legtöbbször termőgallyakról, ill. termőgallyazatról beszélünk. A vessző a lombhullás utáni megfásodott hajtás a fajra és fajtára jellemző színezettel. Funkciója és koronában elfoglalt helye szerint termő- és növekedési vesszőről beszélhetünk. A rügyek a vesszőn elfoglalt helyzetüket tekintve lehetnek csúcs-, ill. oldalrügyek. A visszametszéskor eltávolított csúcsrügyet a végállórügy pótolja. Minőségük szerint a rügyek lehetnek hajtás-, virág- és vegyesrügyek. A hajtásrügyek rendszerint vékonyak, karcsúak, hegyesek, belőlük a vegetáció megindulásakor hajtások fejlődnek. Feladatuk a növekedés biztosítása és új termőrészek létrehozása. Azokból a hajtásrügyekből, melyek nem hajtanak ki (alvó rügyek) alakulnak ki a rejtett rügyek. Ezek a rügyek a későbbi évek során szabad szemmel nem láthatók, mivel a kéregrész benövi őket. Járulékos rügyekről beszélünk, ha a növény spontán, az osztódószövet differenciálódásával rügyeket fejleszt. Ezek a rügyek a gyökéren vagy sérülések mentén alakulnak ki. A virág- és vegyesrügyeket termőrügyeknek is nevezzük. A virágrügyekből csak virág, a vegyesrügyekből hajtáson fejlődő virág képződik. Egy-egy gyümölcsfajnak vagy virág, vagy vegyesrügye lehet. Ez alól csak a dió és a mogyoró kivétel, melyeknél mindkét rügytípus megtalálható. A virág- és a vegyesrüggyel rendelkező képletek a termővesszők. Ezeket hosszúság szerint csoportosíthatjuk. A hajtás rügyből fejlődik. Színe zöld, tengelyét az ún. csomók (nóduszok) és ízek (internódiumok) alkotják. A nóduszokon találhatók a levelek, azok hónaljában pedig a szemek (lombhullás után ezekből lesznek a rügyek). A levelek feladata az asszimiláció, a párologtatás és a részleges raktározás. A virág ivaros szaporodásra szolgáló rövid szártagú szaporítóhajtás. A gyümölcsfajok termései zárt termések. A legtöbb gyümölcsfaj húsos termést fejleszt, de vannak olyanok is, melyek száraz terméseket (gesztenye, mogyoró) hoznak létre.
2.1.5. A gyümölcstermő növények életszakaszai A gyümölcsültetvények életét több időszakra oszthatjuk fel, de ezek a szakaszok a fajtól és az alkalmazott termesztési technológiától és a termesztés intenzitásától függően az ültetvény életéből más és más intervallumot töltenek ki. A gyümölcsösök várható életkora elsősorban az adott művelési rendszertől függ. Természetesen ezt nagymértékben befolyásolja az adott ültetvény kondicionális és egészségi állapota. A gyümölcstermő ültetvényeket életük alatt 4 fő szakaszra osztjuk: Növekedési időszak. A gyümölcsfák a telepítés után növekednek, erősödnek. A gyümölcsfák vegetatív növekedése nemcsak hajtásnövekedést jelent, mert a gyökérnövekedés, valamint a törzs és a vázágak másodlagos vastagodása is számottevő része az összes vegetatív gyarapodásnak. Termőre fordulás szakasza. Amikor a vegetatív alap már kialakult, virágrügyek differenciálódnak és ezekből virágok, majd termések keletkeznek. Általában elmondható, hogy minél intenzívebb művelési rendszerbe tartozik egy ültetvény, annál korábban jön el a termőre fordulás szakasza. A termőre fordulás gazdasági fogalomként is értelmezhető, ugyanis azt az évet, amikor az adott év termésmennyiségéből
származó bevétel fedezi az adott évi költségeket, a termőre fordulás évének nevezzük. Termőegyensúlyi szakasz. A leghosszabb időszak az ültetvények életében. Ebben az időszakban a vegetatív (növekedés) és a generatív (terméshozás) fejlődés egyensúlyban van és a termesztéstechnológia elemeit is úgy alkalmazzuk, hogy ezt az egyensúlyt minél hamarabb megteremtsük és fenntartsuk. Ez az állapot a termőkorú fák évenkénti, közel egyenletes terméshozásához alapfeltétel. Csökkenő termés szakasza (elöregedés). Ebben az időszakban a növekedés már kisebb mértékű, melynek következtében a terméshozam is csökken. Ezt követően a fa fokozatosan elöregszik, majd elhal.
2.1.6. A gyümölcstermő növények évi biológiai ciklusa Az évi biológiai ciklust vegetációs és nyugalmi időszakra oszthatjuk, amelyek több szakaszra (ún. fenológiai fázisokra, vagy fenofázisokra) bonthatók. A vegetációs időszak fontosabb fenofázisai: Rügyfakadás – A vegetációs időszak tavasszal, a rügyfakadással kezdődik. A legtöbb gyümölcsfajnál napi 8–10 °C átlaghőmérsékleten indul meg a rügyek fakadása. Virágzás – Az egyes fajok virágzása egymás után, meghatározott sorrendben következik. Hajtásnövekedés – A virágzással együtt, vagy azt követően indul meg, és a csúcsrügyek kialakulásáig tart a hajtások növekedése. Virágrügyek képződése – A virágrügyképződés időpontjának ismerete elengedhetetlenül szükséges a virágrügyképződést szabályozó eljárások időzítése érdekében. Gyümölcsök fejlődése és érése – A gyümölcsök fejlődése a növekedési szakasszal (sejtosztódás és sejtmegnyúlás) kezdődik, majd ezt követi az érés, utóérés, öregedés és az elhalás szakasza. A gyümölcsfajok érési sajátosságai között vannak eltérések és ezek alapján az alábbi csoportok különböztethetők meg: Nem egyszerre érő és nem utóérő gyümölcsök: A növényen lévő termések folyamatosan érnek, ezért a betakarításuk akár több hétre is széthúzódik. A gyümölcsök azonnal a piacra (feldolgozásra) kerülnek, mert nem képesek utóérésre, tehát a szedési és a fogyasztási érettség megegyezik. Ilyen gyümölcsök pl. a szamóca, a málna és a szeder. Egyszerre érő és nem utóérő gyümölcsök: A növényen lévő termések egyszerre érnek és betakarítás után azonnal a piacra (feldolgozásra) kerülnek, mert nem képesek utóérésre. Ilyen gyümölcsök pl. a ribiszke, a cseresznye és a meggy. Nem egyszerre érő és utóérő gyümölcsök: A növényen lévő termések folyamatosan érnek, ezért a betakarításuk 2–3 menetben történik. A gyümölcsök 75–80%-os érettség fölött utóérésre képesek, és 1–3 hétig tárolhatók. Ilyen gyümölcsök pl. az őszibarack, a kajszi, a nyári alma és a nyári körte. Egyszerre érő és utóérő gyümölcsök: A növényen lévő gyümölcsök egyszerre érnek, de fogyasztási érettségük egy 1–6 hónapos tárolás folyamán alakul ki, tehát a szedési és a fogyasztási érettség között akár fél év is eltelhet. Ilyen gyümölcs pl. az őszi és a téli alma, az őszi és a téli körte, a naspolya és a birs. A vegetációs időszak a lombhullással fejeződik be. A nyugalmi időszak fontosabb fenofázisai: A nyugalmi időszak a lombhullástól a rügyfakadásig tart. A hazai gyümölcsfajok igénylik a téli hideghatást, melynek hatására bonyolult biokémiai folyamatok eredményeképpen a növény felkészül a következő vegetációs ciklusra. A nyugalmi időszak sohasem teljes nyugalom, csak ebben az időszakban a növény élettevékenysége minimálisra csökken, és a növekedés szünetel. A nyugalmi időszak szakaszai: mélynyugalom, kényszernyugalom. A mélynyugalmi állapot oldhatatlan, ami azt jelenti, hogy kedvező környezeti tényezők hatására sem kezdődne el a rügyfakadás. A hazánkban termesztett gyümölcsfajok mélynyugalmi állapota január végéig, február közepéig tart. Ezt követi a kényszernyugalom. Ebben a fenofázisban a gyümölcsfák már készek a rügyfakadásra de a külső környezeti tényezők hatására (alacsony hőmérséklet) ez nem következik be. A gyümölcsfák gyökereinek nincs nyugalmi állapota, de növekedésük a téli alacsony hőmérséklet hatására jelentősen lelassul.
2.1.7. A gyümölcstermő növények termékenyülési viszonyai A jó virágzás feltétele az előző évi zavartalan virágrügy-differenciálódás. Virágzáskor termékenyülés csak akkor jön létre, ha a bibére életképes pollen kerül. A pollen bibére jutása történhet szél, ill. rovarok közvetítésével. Így beszélhetünk szélporozta (dió, mogyoró, gesztenye), ill. rovarporozta (az összes többi gyümölcsfaj) növényekről. Beporzáskor az időjárás hatása jelentős. Beporzáshoz kedvezőtlen a túl alacsony és a túl magas hőmérséklet. A méhek számára a legoptimálisabb a 18–21 °C-os hőmérséklet, 10 °C alatt a virágpor gyűjtése minimális, vagy szünetel. Magas hőmérsékleten a bibe és a portok könnyen kiszárad. A méhek járására károsan hat a tartós esőzés és a 15–20 km/h-nál nagyobb szélsebesség is. A virágok termékenyülését tekintve a gyümölcsök fajonként és fajtánként változóan öntermékenyülők vagy idegen termékenyülők (önmeddők) lehetnek. Öntermékenyüléskor saját virágporral termékenyül a növény. Az önmeddőség azt jelenti, hogy saját, egyébként életképes virágporral a virágok nem termékenyülnek meg. Ezért porzófajta szükséges, így táblánként több fajta telepítendő. Gyümölcsültetvény tervezésekor minden fajtánál – a fajtaleírásokból – utána kell nézni a termékenyülési sajátosságainak. Nem lehet általánosítani, mert hiába mondjuk azt, hogy a kajszi vagy a szamóca öntermékeny, ha egyes fajtáik (pl. kajszinál a Szegedi mamut, Ceglédi óriás fajták, szamócánál a Malling Pandora fajta) önmeddők.
2.1.8. Gyümölcsültetvények termesztési technológiája 2.1.8.1. Gyümölcsültetvények talajművelése és trágyázása A kedvező termelési szint megvalósulásához a gyümölcsös talajának biztosítani kell a víz, levegő és ásványi anyagok egyidejű jelenlétét. Ezen kívül mentesnek kell lennie az ártalmas élőlényektől és kémiai anyagoktól. Egyes tulajdonságokon a termesztés folyamán nem, vagy csak igen kis mértékben tudunk változtatni, más tulajdonságok fenntartásáért vagy megváltoztatásáért viszont komoly erőfeszítéseket kell tennünk. A talaj tulajdonságait azonban komplexitásukban együtt kell kezelni, mert egy-egy tulajdonság megváltozása más tulajdonságokra is kihat. A talajművelést, mint komplex tevékenységet rendszerekbe foglaljuk és egy adott gyümölcsösnél el kell dönteni, hogy melyik rendszert használjuk. Ezek a következők lehetnek: – gyepesített sorközű, – ugarművelésű sorközű, – a kettő kombinációja. Bármelyik talajművelési rendszert kell is alkalmaznunk, mindegyiknél meg kell oldani a fák alatt található ún. facsík művelését. A facsík kezelésére többféle megoldás kínálkozik: – vegyszeres gyomirtás, – oldalazó munkagép (tárcsa, talajmaró, speciális törzskerülő stb.), – gyomirtás és az oldalazó eszközök kombinációja, – talajtakarás (szalmával, mulccsal, fakéreg zúzalékkal, vagy fekete fóliával). Mindegyik talajművelési rendszer használatakor a keréknyomban összetömörödik a talaj, ami már a gyökerek számára levegőtlenné és átjárhatatlanná válik. Ezért tanácsos lazább szerkezetű talajokon 4–6 évenként, a középkötött talajokon 2–3 évenként mélylazítást végezni legalább a keréknyomban. Ez bizonyos fokú gyökérsérüléssel jár, ami főleg az arra érzékeny fajoknál (csonthéjasok) negatív reakciókat eredményezhet, ezért használatát körültekintően és csak minden második sorban végezzük el az adott évben. A gyepesített sorközű ültetvényekben évente – évjárattól, termőhelytől, öntözéstől és a fűfajok összetételétől függően – 3–8 alkalommal kell nyírni a gyepet. A gyümölcsös víz és tápanyag-gazdálkodása szempontjából optimális, ha a gyep magassága – így asszimilációs és párologtató felülete – minél kisebb. A sorközök füvesítése miatt ugyanis az ültetvény éves vízigénye (+ 100 mm/év) és tápanyagigénye (+ 30 kg/ha N hatóanyag) megnő. Az ugarművelésű gyümölcsösök sorközeit a gyomosodás, a csapadék és a talajtömörödés függvényében
4–6 alkalommal kultivátorozzuk vagy kombinátorozzuk. Az altalajlazítás kivételével – a gyökérsérülések miatt – kerülni kell a 15 cm-nél mélyebb talajmunkákat. Az ültetvény életében fontos a rendszeres tápanyag-ellátottság, amit fenntartó trágyázásnak nevezünk. A fenntartó trágyázás mértékének meghatározásakor mindig figyelembe kell venni a talaj típusát, tápanyagtartalmát (1–3 évente talajvizsgálat), az ültetvény által leadott (vagy tervezett) termés mennyiségét, a növények által mutatott fejlődési sajátosságokat (tápelemhiány, növekedési zavar stb.), valamint szükség lehet levélanalízisre is. A makroelemeket (N, P, K) hagyományosan a sorközbe, a mikroelemeket (Fe, B stb.) lombtrágyával juttatjuk ki. Új technológiaként egyre általánosabb a csepegtető öntözőrendszerrel öntözött ültetvényekben a tápoldatozó öntözés. Ebben az esetben a növények a mindenkori igényeiknek megfelelő tápoldatreceptet kapják, amelyben rendszerint már a mikroelemek is szerepelnek. 2.1.8.2. Öntözés A magyarországi csapadékviszonyok mellett a gazdaságos termesztés – különösen a nagy tőszámú ültetvények esetében – nem képzelhető el öntözés nélkül. A vízpótláson kívül azonban még egyéb célokat is megvalósíthatunk öntözéssel. Az öntözés céljai lehetnek: vízpótló, fagyvédelmi, frissítő (hűtő), színező, tápoldatozó. A vízpótló öntözést megvalósíthatjuk csepegtető, mikroszórófejes és esőztető rendszerek valamelyikével. Fagyvédelmi, frissítő és színező öntözést csak esőztető rendszerű öntözőberendezéssel tudunk végezni. Az öntözés éven belüli eloszlását tekintve a leglényegesebb időszak az április végétől július közepéig, végéig terjedő időszak. A korszerű ültetvényekben az öntözővízzel egyúttal tápoldatot is kijuttathatunk. Vízpótló öntözés. A vízigényes gyümölcsfajoknál, a biztonságos és jó minőséget adó termésképzéshez minimum évi 600–800 mm csapadék szükséges. Ez a csapadékmennyiség csak az ország nyugati felében biztosított, de ott is több évben gondot okoz e mennyiség eloszlása, így az aszályos nyári hónapokban ezeken a területeken is szükségessé válhat az öntözés. Az intenzív, gyenge alanyú ültetvényekben (alma, körte, cseresznye) a gazdaságos termesztés, öntözés nélkül elképzelhetetlen. Fagyvédelmi öntözés. Kizárólag esőztető öntözőberendezéssel oldható meg. A virágzáskori kisugárzási fagy ellen –4–6 °C-ig védelmet nyújt, így megmenthető az adott évi termés nagy része. Frissítő (hűtő) öntözés. A magyarországi nyár közepi klímára gyakran jellemző a többnapos, ill. több hetes hőség és az ezzel együtt járó légköri aszály. Ilyenkor a növényt stressz éri, ezáltal csökken a termés, ezért ez ellen tanácsos szintén esőztető öntözéssel védekezni. Színező öntözés. Az érés időszakában végzett kis mennyiségű esőztető öntözés hozzájárul a gyümölcs tetszetősebb színének kialakulásához (alma, őszibarack), tehát a termés piacosabb lesz. Tápoldatozó öntözés. A növény víz- és tápanyagigényének egyidejű kielégítésére szolgáló öntözési mód a tápoldatozás. 2.1.8.3. Fitotechnika A növényi részekkel közvetlen kapcsolatban lévő termesztési beavatkozások összességét fitotechnikának nevezzük. A fitotechnika célja a gyümölcstermő ültetvények termőfelületének kialakítása és fenntartása. A fitotechnikai műveleteket céljai: termőfelület kialakítása, termőre fordítás, termő gyümölcsös termőegyensúlyi állapotának fenntartása, kiváló gyümölcsminőség rendszeres biztosítása, valamint a növényvédelem hatékonyságának fokozása. Ezek a célkitűzések egymásra épülve érvényesülnek, és általában együttesen alkalmazandók. Általánosságban azonban el lehet mondani, hogy általános érvényű utasításokat a fitotechnikai műveleteknél nem lehet adni, hanem az alapelveket kell a helyi viszonyoknak (alany, fajta, életkor, koronaforma, ökológiai viszonyok, helyi sajátosságok stb.) megfelelően alkalmazni. A fitotechnikai műveletek lehetnek speciálisak (csak egy bizonyos fajnál, ill. koronaformánál használatosak), ill. univerzálisak (több fajnál, ill. bármelyik ültetvényben használhatók). A metszés fogalma, jelentősége. A metszés olyan termesztéstechnikai eljárás, amelynek során a
gyümölcstermő növényeken különböző mértékű visszametszéseket végzünk, ill. egyes hajtásképleteket tőből eltávolítunk. Segítségével szabályozzuk a növény termőfelületét, termőrész-képződését és gyümölcshozását, elősegítjük a korona jó megvilágítását. A metszés céljai a következők: termőfelület kialakítása és termőképességének a fenn-tartása, gyorsított termőre fordítás, vegetatív és a generatív egyensúly fenntartása (a hajtásnövekedés és a gyümölcsterhelés szabályozása), gyümölcsminőség javítása, a korona térbeli alakjának és szerkezetének kialakítása, az adott koronaformán a lehetőség szerinti legjobb fényellátottság biztosítása. A metszés időpontja. Attól függően, hogy a metszést a vegetáció melyik szakaszában végezzük, beszélhetünk fás- és zöldmetszésről. A fásmetszés ideje a növények nyugalmi időszakára esik. Általában február közepe – március vége. A fásmetszést lombhullástól rügyfakadásig –5 °C feletti hőmérsékleten lehet végezni. A –5 °C-nál hidegebbet a dolgozók és a fák sem bírják. A zöldmetszéshez – mint a nevéből is sejthető, a vegetációs időszakban alkalmazott különböző metszési beavatkozások tartoznak. A rügyfakadás utáni metszés, a zöldválogatás, a hajtások visszacsípése (pincírozás) és a nyári zöldmetszés a jelentősebb vegetációs időszakban végzett metszések. Metszést kiegészítő eljárások. Metszéssel önmagában nem minden célt tudunk megvalósítani, ezért szükség van ún. metszést kiegészítő eljárásokra is. Ilyenek pl. a hajtások válogatása, le-, ill. felkötözése, visszatörések, hajtáscsavarások, sebkezelés, törzstisztítás stb.). Gyümölcsritkítás. A fitotechnika másik fontos eleme a gyümölcskötődés szabályozása, amelyet megvalósíthatunk kézzel és vegyszerekkel. A kézi gyümölcsritkítás a gyümölcsritkítás hagyományos és legjobb hatásfokú módja. Sajnos nagy kézimunkaerő igénye miatt (150–180 óra/ha) ritkán alkalmazzák. A kézi gyümölcsritkítás ideje a júniusi természetes gyümölcshullás után van. A vegyszeres kötődésszabályozás kétirányú lehet. Beszélhetünk kötődésfokozásról és termésritkításról, az adott évjáratnak megfelelően. A kötődésszabályozó vegyszerek valamilyen formában a növény hormonháztartásába avatkoznak bele, ezért használatuk nagy körültekintést és szakmai felkészültséget igényel. 2.1.8.4. Gyümölcsszüret, tárolás Gyümölcsszüret. A gyümölcstermesztés legmunkaigényesebb és legkritikusabb időszaka a szüret, mivel az élő- és gépi munkaigénye ebben az időszakban a korábbiak többszörösére növekszik. A rosszul előkészített és szervezett betakarítás miatt jelentős bevételektől eshet el a termelő. Ezért a szüret tervezése, időzítése és kivitelezése óriási felelősséggel járó tevékenység. Ezt az amúgy is nehéz munkafolyamatot még csak nehezíti az időjárás bizonytalansága, az esetleges értékesítési lehetőségek módosulása. A sikeres betakarítás alapfeltétele a termésbecslésen alapuló szüreti terv elkészítése. A termelő a termésbecslés segítségével már jó előre – a szüret közeledtével egyre pontosabban – meg tudja határozni a várható termésmennyiséget és a betakarításához szükséges szedőlétszámot, a gépek, eszközök és göngyölegek stb. mennyiségét. A termésbecslés időpontjai a következők: nyugalmi állapotban, virágzáskor, tisztuló hulláskor, szüret előtt 1–2 héttel. A gyümölcsök szedésének módját az értékesítési és a felhasználási lehetőségek, valamint az adott faj, fajta és az ültetvény sajátosságai határozzák meg. A gyümölcsszedés módja lehet kézi és gépi, valamint kombinált. A sérülékeny vagy friss fogyasztásra, exportra kerülő gyümölcsöknél a kézi szedés terjedt el. A gépi szüret elterjedését a kézi munkaerő hiánya és drágulása, valamint az élelmiszeripar egyre növekvő gyümölcsigénye váltotta ki. A csonthéjas gyümölcsöt termesztő nagyobb üzemeinkben két rázógép típus terjedt el (Schaumann, Kilby). A rázógépek teljesítménye egy főre vetítve 10–50-szer nagyobb, mint a kézi szedésé. A kombinált szedés gazdaságosságának alapfeltétele a nagy termésmennyiség és a jó piaci ár. Gyümölcstárolás. A gyümölcsök tárolásának alapvető célja a fogyasztási idény megnyújtása. A gyümölcsök érési sajátosságai eltérőek, amelyek nagymértékben befolyásolják a tárolhatóságot. A
gyümölcsök egy része nem vagy csak nagyon rövid ideig tárolható (szamóca, málna, cseresznye, meggy, kajszi). A nyári érésű alma- és körtefajták néhány napig, míg az őszi érésűek 1– 4 hónapig tárolhatók. A leghosszabb ideig 4–8 hónap az ún. téli érésű alma- és körtefajták tárolhatók. A tárolás tartama természetesen nem csak a faj érési sajátosságától függ, hanem több tényező együttes hatásaként jelentkezik. Ilyen meghatározó tényezők a fajta, évjárat, betakarítási időpont, a gyümölcs egészségi állapota, technológiai sajátosságok stb. E tényezőkön kívül meghatározó, hogy milyen tárolási körülményeket tudunk biztosítani. A tárolás két fajtája ismert, így lehet változatlan légterű (VL) és szabályozott légterű (SZL). A változatlan légtérben állandó a hőmérséklet és a relatív páratartalom is, a szabályozott légterűben az előbbi állandók mellett a levegő oxigén- és szén-dioxid tartalmát az illető gyümölcsfaj igényei szerint szabályozzuk. A korszerűbbnek ez utóbbi számít. A szabályozott légterű tárolók alkalmazásával lehetőség van arra, hogy az egyébként csak rövidebb ideig tárolható gyümölcsök (őszibarack, szilva) tárolási idejét megnyújtsuk (1–4 hét). A Magyarországon javasolt tárolástechnológiai paramétereket a 9. táblázat tartalmazza. 9. táblázat. Magyarországon javasolt tárolástechnológiai paraméterek (Sass, 1994 nyomán)
2.2. Szőlőtermesztés 2.2.1. Szőlőtermesztésünk helyzete Magyarországon 93 ezer hektáron termelnek szőlőt, melyből 7,5 ezer ha csemegeszőlő. A zömmel 22 borvidéken megtermelt szőlő 90%-át borkészítésre, 1–2%-át üdítőitalok készítésére használják fel. A borként feldolgozott szőlő 75%-a fehérbor, és 25%-a vörös- és rozébor. Ültetvényeink többsége középmagas vagy magas művelésű, és annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedben jelentős felületen telepítettek szőlőt, még mindig nagy az idős ültetvények aránya. Az új telepítéseknek köszönhetően a fajtaösszetétel jelentősen átalakult.
Hazánkban az éves borfogyasztás 30 liter/fő. A borkészítés (fogyasztás) a minőség felé tolódik, valamint megjelentek és megerősödtek a különleges igényeket is kielégítő magángazdaságok.
2.2.2. A szőlőnövény (Vitis vinifera L.) általános jellemzése A szőlő évelő, kacsokkal kapaszkodó kúszónövény (lián). Erős növekedésű hajtásai mindig a fény felé törnek, miközben kacsaikkal valamilyen támasztékhoz és egymáshoz kapaszkodnak. A termesztett szőlőnél a könnyebb kezelhetőség céljából ezt a növekedési sajátosságot korlátok közé szorítjuk és az ilyen állandó helyre ültetett, mesterségesen, metszéssel alakított szőlőnövényt pedig szőlőtőkének nevezzük. A szőlőtőkéket általában támasz mellett neveljük, amely egyrészt megtartja a növényt, biztosítja a lombozat minél kevesebb önárnyékolását, másrészt megkönnyíti a növénnyel és környezetével kapcsolatos munkálatokat. A szőlő kétivarú, egylaki, szélporozta növény.
2.2.3. A szőlőtőke részei A gyökérrendszer feladata a növény rögzítése, tápanyaggal és vízzel való ellátása. Eredetileg a szőlőnek (mivel kétszikű növény) főgyökérrendszere lenne, de a vegetatív szaporítás miatt járulékos gyökérrendszer alakul ki. A hajtás az adott tenyészidőszakban képződött zöld, leveles szár, amely nóduszokra és internódiumokra tagolódik. A nódusz a szárat tagoló duzzadt szerv, amelyen a szár oldalképletei (levél, rügy, fürt, kacs) elhelyezkednek. Az internódium, pedig a szár két nódusz közötti szakasza. Normális esetben nem ágazik el, nincs rajta oldalképlet. A hajtás fiatal, felső részét, amely pásztorbotszerűen begörbül (nutál) vitorlának nevezzük. A levelek a hajtás mentén egy síkban, nóduszonként felváltva, a szemben levő oldalakon erednek. A rügy egy rövid szártagú hajtáskezdemény. A hajtás nóduszain mindig két rügy van egymás mellett. Az egyik az ún. téli rügy, a másik pedig a nyári rügy. A hónaljhajtás (másod-, harmadrendű hajtás) egy hajtás valamely nyári rügyéből, ugyanabban a tenyészidőszakban keletkező hajtás. A kacs kapaszkodásra módosult, vékony, csavarodó hajtásrész. A fürt kocsányzatból és bogyókból áll. A vessző egy tenyészidőszakot már megélt, lombját vesztett, fásodott szár. A hajtásból alakul ki, annak lombjának lehullásakor. A cser két tenyészidőszakot már megélt, fásodott szár. A vesszőből alakul ki lombhulláskor. Rajta csak vessző, rejtett rügy, ill. annak kihajtása esetén fattyúhajtás található. A tőke, csernél idősebb részein csak rejtett rügy vagy az abból fejlődött fattyúhajtás – lombhullás után fattyúvessző –, esetleg járulékos gyökér található. Karnak nevezzük a kordon- és a lugasművelésű tőkék ágait. Leggyakrabban vízszintes, de lehet függőleges is (vertikó). Rajta termőalapok találhatók. Termőalapnak nevezzük a lugas vagy kordon karjain, egymástól bizonyos távolságban kinevelt, csernél idősebb elágazásokat, amelyeken az évenkénti metszést folytatjuk. A tőkealapot a tőke csernél idősebb részei alkotják. Ezek térbeli és egymáshoz viszonyított elhelyezkedése jelenti a tőke művelésmódját. Tőkefej (fej) a rendszeres metszés hatására bunkószerűen megvastagodott szárrész. Nem elágazó tökeművelési módoknál fordul elő. (pl. fej, esetleg ernyő). Tőkenyak a tőke törzsének alsó, föld felszíne fölötti része. Tőketörzs (törzs) a tőkenyak feletti függőleges vagy ferde, idősebb szárrész, amely lehet elágazás nélküli, és lehet elágazó is. Rajta fej, kar vagy egyetlen termőalap található (Guyot). A szőlő rügyeit keletkezésüktől, elhelyezkedésüktől, felépítésüktől, kihajtásuktól, az évszaktól függően nevezik el.
A nyári rügy csak a hajtáson fordul elő. A levél hónaljában, a háti oldal felé helyezkedik el. Ha a tenyészidőszak alatt kihajt, akkor hónaljhajtás fejlődik belőle, egyébként elpusztul, lepereg. A téli rügy normális esetben csak a következő tenyészidőszakban hajt majd ki. Elsőrendű hajtás fejlődik belőle. Hajtáson található. A világos rügy a vessző nóduszán helyezkedik el, amely határozott internódiummal különül el az alatta levő nódusztól. A hajtás téli rügyét hívjuk világos rügynek a lombhullás után. Jól fejlett. Az alapi rügy az a rügy, amely alatt nincs határozott internódium. Ezek a rügyek a vesszők alapi részénél találhatóak. Fejlettségben jelentősen elmaradnak a világos rügytől. Az alapi rügyek közül a legfejlettebb rügyet sárszemnek nevezzük. A rejtett rügy szabad szemmel nem látható, kéreggel benőtt rügy. Úgy képződik, hogy a ki nem hajtott (alva maradt) rügyet (alapi- vagy világos rügyet) a kéreg szép lassan benövi. Csak vesszőnél idősebb részeken fordul elő.
2.2.4. A szőlő életszakaszai és évi biológiai ciklusa A szőlő életszakasza négy nagyobb részre bontható: a tőke kialakításának szakasza, a fokozódó termőképesség szakasza, a teljes vagy kiegyenlített termések szakasza, valamint az öregkori szakasz. A szőlő évi biológiai ciklusát a 27. ábra szemlélteti.
27. ábra. A szőlő évi biológiai ciklusa (Mosoni, 1998)
2.2.5. Fajtahasználat a szőlőtermesztésben A világ szőlőtermesztésében több ezer szőlőfajtát használnak, Magyarországon is több száz szőlőfajta fordul elő a köztermesztésben. A fajtákat több szempont szerint lehet csoportosítani – származás, érési idő, morfológia, felhasználási cél stb. Jelen esetben a felhasználási cél szerinti csoportosítást ismertetjük. Alanyszőlő fajták. Alanyokat a filoxéra (szőlő gyökértetű – Viteus vitifolii) miatt használunk. Az alanyfajták szülői között amerikai szőlőfajok szerepelnek, hiszen ezek hordozzák az ellenálló képességet a filoxérával szemben. Kiválasztásukban fontos szerepet játszik a mész- és a sótűrő képességük. A
leggyakrabban használt alanyok a következők: Berlandieri X Riparia T.K. 5BB, Berlandieri X Riparia T. 5C, Chasselas X Berlandieri 41B, Berlandieri X Riparia S.O.4, Fercal Borszőlő fajták. Felhasználásuk alapján lehetnek fehér és vörös borszőlő fajták. Fontosabb fehérborszőlő fajtáink (érési sorrendben): Ottonel muskotály, Leányka, Szürkebarát, Cserszegi fűszeres, Tramini, Chardonnay, Sauvignon, Rajnai rizling, Sárga muskotály, Olasz rizling, Kéknyelű, Hárslevelű, Furmint, Juhfark. Fontosabb vörösborszőlő fajtáink (érési sorrendben): Medoc noir, Kékoportó, Zweigelt*, Kékfrankos*, Cabernet franc, Cabernet sauvignon, Merlot, Kadarka. A *-gal jelölt fajták kiválóan alkalmasak rozéborok készítésére is. Csemegeszőlő fajták. Magyarországon a legelterjedtebb csemegeszőlőfajta a Chasselas. De ezen kívül számos csemegeszőlő megterem nálunk. Elterjedtebb csemegeszőlőfajtáink (érési idő szerint): Csaba gyöngye, Irsai Olivér, Favorit, Cardinal, Szőlőskertek királynője muskotály, Boglárka, Chasselas, Pannónia kincse, Pölöskei muskotály, Hamburgi muskotály, Attila, Afuz Ali. Kettős hasznosítású fajták. Mint a kifejezésből is kikövetkeztethető az ide tartozó fajták borkészítésre és friss fogyasztásra (csemege) egyaránt alkalmasak. Ilyen pl.: Irsai Olivér, Chasselas, Zala gyöngye stb. Direkt termő fajták. A direkt termő fajtákat a XIX. század végi filoxéravész után hozták be Európába az észak-amerikai kontinensről. Ezek a fajták nem Vitis vinifera L. származékok, és legfontosabb tulajdonságuk a filoxera ellenálló képességük volt. Ízük és boruk jellegzetes ízű és zamatú, az erjedés folyamán a borukban nem csak etil-alkohol, hanem metil-alkohol is keletkezik. Ezért már a XX. század elején kivágták az ilyen ültetvényeket. Fontosabb direkt termő fajták: Delaware, Ottelo, Noah stb.
2.2.6. A szőlő termesztéstechnológiája A következő években, évtizedekben a szőlő termesztéstechnológiája változni fog hazánkban. E változásnak a lényege az, hogy környezet és egészségkímélő módon, gazdaságosan állítsuk elő a piac által mindenkor megkívánt minőséget. Ezt összefoglaló néven Integrált Termesztésnek (IP – Integrated Production) nevezik. Az Integrált Termesztés lényege, hogy előrelátó tervezés alapján, kellő szakmai felkészültség birtokában, gazdaságosságot biztosító mennyiséget, nagy áruértékű végterméket, minimalizált anyag és energia felhasználásával, szigorúan környezetkímélő termesztéssel kell előállítani. 2.2.6.1. A talajművelés alapvető céljai az integrált szőlőtermesztésben – Optimális feltételek megteremtése a szőlő számára. – A talajtömörödés és a tápanyag-kimosódás megakadályozása. – Az erózió megelőzése. – A biodiverzitás elősegítése. – A talajvédelem és a talajélet elősegítése. Az integrált termesztésben ajánlott a takarónövényes talajművelés és a gyomirtó szerek teljes felületen történő használata általában tilos. – – – –
2.2.6.2. A tápanyag-utánpótlás alapelvei az integrált szőlőtermesztésben A szőlő optimális tápanyagigényének kielégítése, a megcélzott termésátlag és a fenológiai stádiumok figyelembevételével. Elengedhetetlen fontosságú a talaj tápanyagtartalmának ismerete, a tőkeművelési módtól és talajtípustól függően korrekcióval – cél a felvehető tápanyagtartalom meghatározása. A trágya elosztását úgy kell megoldani, hogy a szőlő számára minden pillanatban az éppen szükséges tápanyagmennyiség álljon rendelkezésre megfelelő arányban, felvehető formában. Mindezt az adott terület, technológiai sajátosságok és az időjárási körülmények maximális figyelembevételével.
2.2.6.3. Fitotechnikai műveletek a szőlőtermesztésben Fitotechnikai műveletek közvetlenül a növényen keresztül ható műveletek összessége. Céljuk az ökológiai adottságok kihasználási hatékonyságának javítása. Ide tartoznak a következő beavatkozások: fásmetszés, zöldmunkák (mechanikai, kémiai), metszést kiegészítő műveletek. Fásmetszés. A metszés felfedezéséhez valószínűleg egy állati kártétel vezetett. Már Aristophanes is régi szobrocskának említ egy olyan alkotást, amin egy kecske kapaszkodik fel egy szőlőtőkére. Más legendákban szamárról találunk hasonló említést. Észrevehették, hogy a megrágott tőkék nagyobb, ízletesebb fürtöket hoznak. A fásmetszés céljai a következők: – Az adott ültetvényszerkezetnek legjobban megfelelő tőkeformák lehető leggyorsabb alakítása, s a rendelkezésre álló tér termőfelülettel minél előbbi betöltése. – A kialakított művelésmód alakjának fenntartása évről évre, ezáltal a kezelhetőség biztosítása. – A termőegyensúly fenntartása és a termésmennyiség beállítása. A metszetlen tőkék egyedi teljesítőképessége (halmozott termésmennyisége és cukortermelése) a metszett tőkéét meghaladja, de ennek ellenére megállapítható, hogy évről évre egyenletes mennyiségű és jó minőségű termést elérni csak rendszeres metszéssel lehet. A szőlőtermesztésben művelési módtól függően különböző metszésmódokat alkalmazunk. A metszésmód pedig az évenkénti visszavágások módját és mértékét jelenti. Metszési elemnek, csapoknak a metszéskor meghagyott vessződarabokat nevezzük. Ha egy szőlővesszőt elvágunk, akkor a tökén maradó részt csapnak, a leeső részt venyigének nevezzük. A csapokat több szempont szerint csoportosíthatjuk: – Meghagyott világos rügyek száma szerint: rövid csap (1–2), hosszúcsap (3–5), félszálvesző (6–8), szálvessző (9–) – Funkció szerint: ugarcsap (feladata a következő évi metszéshez szükséges vesszők biztosítása), termőcsap (feladata a terméshozás), biztosítócsap (feladata főleg a komoly fagykárt szenvedett tőke föld feletti részének újraneveléséhez szükséges vessző kinevelése). Az alábbiakban felsorolt metszésmódokat alkalmazzuk a különböző művelésmódoknál: Kopaszmetszés – A Fej művelésre jellemző. Metszéskor az összes vesszőt tőből eltávolítjuk. Rövidmetszés – A Bak és a Royat kordon művelésmódoknál jellemző. Csercsapos váltómetszés – A Kordon, Bak és a Lugas művelésmódoknál jellemző. Leívelt szálvesszős metszés – A Sylvoz kordon, Ernyő, Függöny és a GDC (Kettős függöny) művelésmódoknál jellemző. Cseralapos váltómetszés – A Moser kordon és a Fej művelésmódoknál jellemző. Zöldmunkák. Zöldmunkákat – idősebb rész gyűrűzésének kivételével – a hajtásokon, vagy a hajtások valamely részén végezzük. Általánosan végzett zöldmunkák: csonkázás, hajtásválogatás, hajtásigazítás, kötözés, hónaljhajtások visszavágása (eltávolítása), fürtzóna lelevelezése, termőhajtás bekurtítása. Csonkázás. Célja a lombozat önárnyékolásának megszűntetése. Elvégzése akkor időszerű, ha a hajtások túlnőtték a támrendszert, és visszahajolva árnyékot vetnek a lombozat alsóbb részére. Függ tehát a támrendszertől, fajtától és az időjárástól. Általában évente 2 alkalommal a támrendszer felett kb. 40 cm-re a hajtásokat elvágjuk. Ha a sorközbe is behajolnak a hajtások, azok visszavágására is szükség lehet. Eredményeként az önárnyékolás megszűnik egy időre, de a nyári rügyek kihajtása fokozódik. Hajtásválogatás. Célja a lombozat elsűrűsödésének megszüntetése. Időpontja fakadás után, amikor a hajtások 5–10 cm-esek (ezt rügyválogatásnak is nevezik), ill. amikor a hajtások 20–30 cm-esek. Hajtásigazítás, kötözés. Célja a hajtások elrendezése azért, hogy a termesztéstechnológiai műveletek elvégzését ne gátolják (sőt hatékonyságuk javuljon), ill. a lombozatban kedvező mikroklíma alakuljon ki. Gyalogművelésnél a hajtásokat egymáshoz, támrendszer használata esetén ahhoz rögzítjük. Huzalos támrendszernél a hajtások rögzítésére huzalpárokat szerelnek fel. Ezek közé elegendő csak beigazítani a hajtásokat. Hónaljhajtások visszavágása (eltávolítása). Célja a lombozat kezelhetőbbé, szellősebbé tétele.
Gyakran a csonkázás során megtörténik. A hónaljhajtásokat intenzíven képző fajtáknál lehet fontos. Nem tanácsos az összes hónaljhajtást tőből eltávolítani. Fürtzóna lelevelezése. Célja a fürtök mikroklímájának javítása. Ezáltal a szürke rothadás számára kedvezőtlenebb viszonyok alakulnak ki: a termés egészségi állapotát könnyebb megóvni és javulhat a fürt színeződése is. A zsendülés után, az érés kezdetén végezzük. Termőhajtás bekurtítása. Célja a termékenyülés és a terméskötődés javítása. Időpontja: Virágzás előtt 7–10 nappal. Korán végezve a hónaljhajtások kifakadnak és ellenkező hatást vált ki. Későn végezve nincs idő a hatás kifejtéséhez. Különleges zöldmunkák: virágok pótbeporzása, virágfürtök egy részének eltávolítása, termésfürtök ritkítása, termésfürtök végeinek visszavágása, gyűrűzés. Ezeket a különleges zöldmunkákat csak ritkán alkalmazzák a hazai szőlőtermesztők. Metszést kiegészítő műveletek A nyesedék összegyűjtése, bedolgozása. A fásmetszés során keletkezett venyige kezelésére alapvetően két út mutatkozik. Egyrészt a venyigét zúzógéppel a helyszínen összezúzzák, majd a talajba beforgatják. Ez a módszer a talaj szervesanyag-tartalmát növeli, de egyes kártevők, kórokozók felszaporodását elősegítheti. Másrészt a metszéskor a venyigét minden második sorközbe dobálják a metszők, majd a sorközökből egy traktorra szerelt kitoló villával kitolják. Ezt követő kezelése nagyon változatos lehet. Elégethetik a helyszínen is, de aprítás és egyéb kezelések után fűtőanyagként máshol is felhasználható. A szálvesszők elrendezése, kötözése. A tőkealakítás időszakában a törzs és a kar helyes helyzetének beállításához nélkülözhetetlen. Egyes művelésmódoknál termő korban is kiemelkedően fontos a metszéskor meghagyott szálvesszők megfelelő helyzetbe rögzítése: Duplex, Ernyő, Fej (szálvesszős metszés esetén), Guyot, Sylvoz kordon. 2.2.6.4. A szőlőtermesztésben alkalmazott támberendezések A szőlő kúszónövény, így pár kivételtől eltekintve támrendszer szükséges a sikeres termesztéséhez. Művelésmódtól függően több típusa terjedt el a támberendezéseknek. A gyalogművelés az egyetlen művelésmód, ahol nincs támasz a szőlő mellett. Az összekötözött hajtások egymást tartják. Csak a merev hajtásokat nevelő fajtáknál alkalmazható, és csak a Fej és Bak művelésmódoknál. A filoxéra-vész előtt elterjedt volt. Ma kicsi a jelentősége. Egyedi támasz. Csak az adott tőke támasztására szolgál. Leggyakoribb egyedi támasz a karó. Csoportos támaszokkal kombinálva is használják. Szinte minden ültetvényben megtalálható. Csoportos támasz. Több tőke támasztására szolgál. A huzalos, csoportos támrendszereket alkalmazzák a leggyakrabban. Ma kiemelkedő a jelentősége. A huzalos támrendszer lehet egysíkú és többsíkú. Az egysíkú támrendszer fő tartóelemei (28. ábra) és a lombozat közel azonos síkban helyezkedik el. A hazánkban alkalmazott művelésmódok közül a legtöbbnek ilyen támrendszere van (Fej, Legyező, Guyot, Ernyő, Kordon, Moser kordon, Sylvoz kordon, Royat kordon, Egyes függöny, Vertico). A többsíkú támrendszer fő tartóelemei és a lombozat nem azonos síkban helyezkedik el. Ilyen támrendszere van a következő művelésmódoknak: Kettős függöny. (GDC), Lant (líra, lyra), Duplex, Egyes lugasok.
28. ábra. Egy „általános” huzalos támrendszer felépítése A) hajtástartó huzalpárok, B) kartartó/szálvesszőtartó huzal, C) szálvessző-lekötő huzal 2.2.6.5. Művelésmódok a szőlőtermesztésben A terjedelmi akadályok miatt csak a legelterjedtebb művelésmódokat ismertetjük. Bakművelés. A talajfelszín felett (három), négy, (öt) elágazás alakul ki, amelyek a metszés során lassan növekednek. Egy ilyen szarv (bak) egy termőalapnak is tekinthető. Támrendszere a karó. Metszésmódja: Rövidmetszés (csak 2 világos rügy, ez egyben a termő- és az ugarcsap is), csercsapos váltómetszés (termőcsap + ugarcsap). A Bakművelés előnye, hogy a talajról visszaverődő hősugarakat, fényt jól tudja hasznosítani. Hátránya pedig, hogy térbeli elhelyezkedése miatt huzalos támrendszer nem megfelelő. Alacsony szintje miatt a gépi és vegyszeres sorművelés nem megoldott. Lombfala erőteljesen inhomogén (29. ábra). Guyot. Egy kb. 50–80 cm magas függőleges törzse (comb) van, melynek felső végén egy termőalap helyezkedik el, ezen a termőalapon található a termőcsap és az ugarcsap. A termőcsapot (félszálvessző, szálvessző) a szálvesszőtartó huzalra vízszintesen lekötik. Támrendszere karós és huzalos. E művelésmódnak van külön metszésmódja, de a gyakorlatban a csercsapos váltómetszést használják helyette. A művelésmód előnye, hogy vékony, jól kezelhető lombfal alakítható ki, ezáltal kiváló minőségű szőlőt terem. Hátránya, hogy metszésére nagy gondot kell fordítani, sőt a termőcsap lekötése kézimunka-igényes (29. ábra). Egyes függöny. Az egyes függönyre jellemző egy 180 cm-es függőleges törzs, amely vízszintes karban folytatódik, ezen a karon rendszerint 3 termőalap helyezkedik el. A termőalapokból eredő vesszőket hajtás korukban a termés súlya ívelte le. Támrendszere 1 darab kartartó huzalból áll. Metszésmódja hosszú metszés, ugarcsap nélkül. (Leívelt szálvesszős metszés.) Előnye, hogy metszése, szürete egyszerű, gyors. Támberendezése a huzalos támaszok között a legegyszerűbb. Hátránya, hogy igen könnyen sűrű, vastag lombfal jöhet létre. A merev vesszőzettel rendelkező fajtákra nem alkalmas, mert azok vesszőzete nem fog leívelődni a termés súlya alatt. Hajtáskezelés nem hanyagolható el (29. ábra). Ernyő. Alakja egy függőleges, 130–160 cm-es törzzsel jellemezhető, amelynek végén a sorozatos metszések miatt egy „fej” alakul ki. Innen a sor síkjában két szálvesszőt ívelnek le. Támrendszere huzalos, különlegessége, hogy a szálvesszőtartó huzal alatt 50 cm-re egy szálvessző-lekötő huzal van. Metszésmódja leívelt szálvesszős metszés. Előnye, hogy metszése egyszerű, lombfala vékony, jól kezelhető. Hátránya, hogy a leívelés kézimunka-igényes, a „fej” és a szálvesszőtartó huzal távolsága kulcskérdés (29. ábra).
29. ábra. Szőlőművelésmódok a) bak, b) guyot, c) egyes függöny, d) ernyő 2.2.6.6. Szüret Az érés során folyamatosan változik a szőlő beltartalma, így a különböző szüreti időpontok jelentős eltérést eredményezhetnek. Korai szüret esetén a must sok savat és a savak közül is sok almasavat fog tartalmazni, ami a készülő borban nyers ízeket fog eredményezni. Ezek az ízek akkor is megjelenhetnek, ha a másodtermést is együtt szüretelték le az elsőrendű terméssel. Ilyenkor az aránylag jó savtartalom félrevezető lehet, mert összetétele kedvezőtlen. Pezsgőalapbornak korán szokták betakarítani egyes fajták termését, hogy magasabb savtartalmú bort tudjanak készíteni belőle. Erre csak a finomabb savösszetételű mustot adó fajták alkalmasak (pl.: Chardonnay). Technológiai érettségben elvégzett szüret azt jelenti, hogy a termést akkor szedik le, amikor az a készítendő bor alapanyagául megfelel. Törvény szerint a mustfok alapján határozzák meg a borminőségeket. Magyar mustfok borminőség – min. 13°, asztali bor, – min. 15°, tájbor, meghatározott termőhelyről származó minőségi bor, – min. 19°, meghatározott termőhelyről származó különleges minőségű bor. A mustfok mellett a savtartalom is nagy figyelmet érdemel, hiszen kis savtartalom esetén nem lehet harmonikus, tartós bort készíteni. Általában kijelenthető, hogy a szüret idején a savtartalom 6–9 g/l értéke a megfelelő. Nagyobb savtartalommal szüretelik a pezsgőalapbornak, ill. a nagy beltartalmi értékei miatt érlelt bornak szánt termést, hiszen a pezsgő erjesztése, valamint az érlelés oxidatív körülményei miatt több sav bomlik le. Késői szüret esetén a bogyók vízvesztése miatt jobb minőségű termést, de kevesebb mennyiséget lehet betakarítani. Ez tipikusan Tokaj-hegyalján fordul elő, de ott gyakran egy szürkepenészes fertőzés is segíti a bogyók betöppedését. Kényszerszüretnek nevezik, ha az érésben levő szőlőt a kívánt szüreti időpont előtt kénytelenek betakarítani növény-egészségügyi problémák (legtöbbször Botrytis) miatt.
A szüreti időpontot meg lehet állapítani becsléssel (a fajta szokásos szüreti időpontja alapján, a virágzástól eltelt napok számának figyelembevételével, hőösszeg számítással, aktív hőösszeg számítással, kóstolással), valamint méréssel. A profi szőlőtermesztők ez utóbbit választják, amikor is próbaszüret eredményei alapján (cukor, sav) határozzák meg a szüret időpontját. A próbaszüretet az érés folyamán többször végezzük. Néhány tőkéről leszüreteljük a termést, és lemérjük a tömegét, mustfokát és a savtartalmát is. Az érés folyamatát így nyomon lehet követni és a szüreti időpontot pontosan meg lehet határozni. Mivel a termésmennyiség becslésére is jó alapot nyújt ez a mintavételezés, a szüret munkáinak és a göngyöleg (ládák, konténerek stb.) mennyiségének tervezéséhez elengedhetetlen.
2.2.7. Bortípusok Természetes borok – Asztali bor. Bármely telepíthető szőlőfajta, legalább 13%m/m természetes eredetű cukortartalommal rendelkező mustjából készített bor, amely fantázianévvel is forgalomba hozható, de fajtanéven legalább 70% azonosság kötelező. – Tájbor. Az asztali bor speciális fajtája, termőhely és fajtanév megjelöléssel. Bármely államilag minősített szőlőfajta, legalább 15%m/m természetes eredetű cukortartalommal rendelkező mustjából készített bor, amelyen a fajtamegnevezés és azonosság legalább 70%-ban kötelező. – Minőségi bor. A termőhelyre meghatározott, államilag minősített szőlőfajta, legalább 15%m/m természetes eredetű cukortartalommal rendelkező mustjából készített bor, amelyen a fajtamegnevezés és azonosság legalább 85%-ban kötelező. Az ültetvény legfeljebb 12 t/ha szőlőtermést hozhat, és a palackokon az évjárat feltüntetése is kötelező. – Különleges minőségű bor. A termőhelyre meghatározott, államilag minősített szőlőfajta, legalább 19%m/m természetes eredetű cukortartalommal rendelkező mustjából készített bor, amelyen a fajtamegnevezés, borvidék vagy bortermő hely és évjárat azonossága 100%-ban kötelező. Az ültetvény legfeljebb 10 t/ha szőlőtermést hozhat, és a palackokon az évjárat feltüntetése is kötelező. – Muzeális bor. Legalább 5 évig érlelt minőségi vagy különleges minőségű bor. Likőrborok – Csemegeborok. A csemegeborokat keveréssel vagy erjesztéssel készítik. Magyarországon nem terjedt el a csemegebor-készítési technológia, de külföldön találunk ilyen termékeket (Malaga, Madeira, Portói, Kagor, Banyuls, Rivesaltes, Manry, Marsalo). A csemegeborok speciális változatai az élesztőhártya alatt érlelt borkülönlegességek (pl. Sherry). – Ürmösborok. Az ürmösborok abban különböznek a csemegeboroktól, hogy ízesítésükhöz növényi eredetű adalékanyagokat vagy ezekből készített szeszes kivonatokat használnak. – Fűszerezett borok (vermutok). Készítésükhöz – szemben a többi likőrborral – finomszesz és cukorszirup is felhasználható, sőt nem csak növényi eredetű droganyagok, hanem természetazonos és mesterséges aromák is felhasználhatók (Torini, Martini, Cinzano, Garrone, Perlino, Ampelos, Ámor stb.). Szénsavas borok – Pezsgő. A pezsgő szénsavtartalma az erjedésből származó szén-dioxid megőrzésének eredménye, tehát természetes úton kerül a szén-dioxid a palackokba. A pezsgő tehát nem más, mint asztali vagy minőségi bor készítésére alkalmas szőlőfajta termésének mustjából vagy borából, a szükséges szén-dioxid, feloldott répacukor (erjesztési likőr) és speciális fajélesztő hozzáadásával, zárt tartályban vagy palackban tovább- vagy újraerjesztett, majd a szén-dioxid megőrzésével, ízesítő likőr hozzáadásával készült termék. – Habzóbor. A habzóbort mesterségesen telítik szén-dioxiddal úgy, hogy a nyomása 20 °C-on, legalább 0,3 MPa legyen. Szesztartalma min. 8%m/m. Likőrrel ízesítik. – Gyöngyözőbor. Olyan szénsavas bor, amely természetes vagy mesterséges úton nyert szénsavat tartalmaz (3,1–7,1 g/l) és az asztali borokra vonatkozó előírásoknak megfelelően állítottak elő. A
–
habzóborokétól alacsonyabb szén-dioxid-tartalma miatt ez a bor már normál palackban kerül forgalomba. Üdítő jellegű borok. A magyar piacra nem jellemző kategória. E bortípus is mesterségesen dúsított szén-dioxiddal, de még kevesebb van benne (min. 4,1 g/l), mint a gyöngyöző borban. Alkoholtartalma legfeljebb 7%m/m.
2.3. Zöldségtermesztés 2.3.1. A zöldségtermesztés fogalma, jelentősége, felosztása A zöldségfélék lágyszárú, intenzív művelést kívánó, nyersen vagy feldolgozva emberi táplálékul szolgáló, nagy biológiai értékű (sok vitamint, ásványi sót, íz- és zamatanyagot tartalmazó) növények. A zöldségtermesztés a zöldségfélék előállítására irányuló termelő tevékenység. A zöldségtermesztésen belül négy alágazatot különítenek el: a szabadföldi zöldségtermesztést, a zöldséghajtatást, a zöldségvetőmag-termesztést és a gombatermesztést. 2.3.1.1. A zöldségtermesztési alágazatok általános jellemzése Szabadföldi zöldségtermesztés. Az utóbbi években szabadföldön mintegy 100–110 ezer hektáron, közel 1,5 millió tonna mennyiségben termesztettek zöldségnövényeket Magyarországon. A legnagyobb felületen a csemegekukorica, a zöldborsó, a görögdinnye, a paradicsom, a vöröshagyma, a fűszerpaprika, az étkezési paprika, a konzervuborka és a sárgarépa művelésével foglalkoznak. A szabadföldi zöldségtermesztő felületek zöme az Alföldön helyezkedik el. Zöldséghajtatás. Zöldséghajtatást az elmúlt években 5100–5300 hektáron folytattak, az előállított termésmennyiség 400 és 500 ezer tonna között ingadozott. Hazánkban a legnagyobb felületen hajtatott zöldségfajok az étkezési paprika, a paradicsom és az uborka, míg a hidegtűrő fajok közül a fejes salátának és egyes káposztaféléknek van nagyobb jelentősége. A termesztés szinte kizárólag fóliaborítású létesítményekben folyik, melyek több mint 80%-a fűtetlen. A legjelentősebb hajtatókörzetek az Alföld déli részén helyezkednek el, de egyes észak-alföldi falvakban is számottevő felületeken folytatnak zöldséghajtatást. Zöldségvetőmag-termesztés. Zöldségvetőmag-termesztés 3 ezer hektáron található hazánkban. E felület döntő többségén zöldborsó vetőmag előállításával foglalkoznak. Gombatermesztés. A gombatermesztési alágazat az elmúlt években 30–40 ezer tonna közötti mennyiségű árut állított elő, amelynek mintegy fele exportra került. A több mint 90%-os részarányú csiperkegomba mellett csak a laskagombákat és a shii-takét termesztik említést érdemlő mennyiségben. Hazánkban zömében pincékben történik a gombatermesztés, de elterjedőben vannak a korszerű, klimatizált gombaházak is. 2.3.1.2. A zöldségfélék táplálkozási jelentősége A zöldségnövényekben számos, az emberi szervezet számára hasznos anyagot találunk. Sok zöldségféle tartalmaz jelentős mennyiségben vitaminokat, pl. C-vitamint (paprika, fejes káposzta, spenót), karotinoidokat (paradicsom, sárgarépa, csemegekukorica, sütőtök), D-vitamint (gombafélék). Egyes zöldségek (pl. fokhagyma, paprika, brokkoli, sütőtök) biológiailag aktív anyagait a gyógyszeripar is felhasználja. Rosttartalmuknál fogva fontos a ballasztanyag-képző szerepük is. Elsősorban a levélzöldségfélék jelentős ásványianyag-források, míg a zöldborsó, a zöldbab és a gombafélék fehérjeforrásként érdemelnek említést. Számos különböző íz- és zamatanyaguk nagyban hozzájárul étrendünk változatosabbá tételéhez. Kevés kivételtől eltekintve energiatartalmuk nem jelentős, így alapvető elemét képezik a korszerű táplálkozási módoknak. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy elsősorban a levélzöldségfélék jelentősebb mennyiségben halmozhatnak fel az emberi szervezetre káros anyagokat, pl.
nitrátot, nehézfémeket, oxálsavat. Becslések szerint hazánkban az egy főre jutó átlagos zöldségfogyasztás évi 90–100 kg. Ebből a mennyiségből a feldolgozott termékek 40–45%-kal részesednek. A fogyasztás csökkenő mértékű, de még mindig jelentős szezonalitást mutat.
2.3.2. A zöldségnövények csoportosítása Világszerte több mint 200 féle zöldségnövényt termesztenek. Ezek közül hazánkban mintegy 40 faj fordul elő legalább kisüzemi szintű termesztésben, és körülbelül 25 az, amely gazdaságilag is jelentősebb. 2.3.2.1. Rendszertan szerinti csoportosítás A burgonyafélék (Solanaceae) családjába a paradicsom, az étkezési és a fűszerpaprika, valamint a tojásgyümölcs és a korai burgonya tartozik. A burgonya kivételével az ide tartozó fajok meleg- (22–25 °C-os hőoptimumú), fény- és vízigényesek, melyeknek bogyótermését fogyasztjuk. A kabakosok (Cucurbitaceae) közé sorolható zöldségfélék közül a legfontosabb a görögdinnye és az uborka, de ide tartozik a sárgadinnye, a sütőtök, a főzőtök és a cukkini is. E növények váltivarú egylakiak, fogyasztott részük a kabaktermés. Kifejezetten melegigényesek, hőoptimumuk 25 °C és az uborka kivételével fényigényük is igen nagy. Vízigényük jelentős. A keresztesvirágúak (Brassicaceae) családjába tartoznak a káposztafélék, valamint a gyökeréért termesztett torma és retek. A káposztafélék fogyasztott része szinte fajonként változó, lehet óriásrügy (fejes káposzta, kelkáposzta, kínai kel), oldalrügy (bimbós kel), elhúsosodott virágzat (karfiol, brokkoli) vagy szárgumó (karalábé). Az ide tartozó fajok hidegtűrők (13 °C hőoptimum), közepesen víz- és fényigényesek. A pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába a zöldségnövények közül a zöldborsó és a zöldbab tartozik. A zöldborsó esetében általában csak a még éretlen magot, míg a zöldbabnál a magokkal együtt a hüvelyt is fogyasztjuk. A zöldborsó hidegtűrő (16 °C hőoptimumú), közepes fény- és vízigényű növény. A zöldbab ezzel szemben hő- (22 °C hőoptimumú) és vízigényes, de a fényigénye nem jelentős. Az ernyősvirágúak (Apiaceae) közé a sárgarépa és a petrezselyem, valamint a pasztinák és a zeller tartozik. Az első három faj esetében a megvastagodott karógyökér a fogyasztott rész, míg a zellernél a gyökgumó a gazdasági értelemben vett termés. 16 , ill. 19 °C-os hőoptimummal jellemezhető hidegtűrő növények, víz- és fényigényük közepes. A gyökérrepedés elkerülése érdekében fontos a vízellátottság egyenletessége. A libatopfélék (Chenopodiacae) közül a leveléért termesztett spenót, ill. a megvastagodott répateste miatt kultúrába vont cékla bír jelentőséggel. Mindkettő hidegtűrő (16, ill. 19 °C hőoptimumú), közepes fény- és hőigényű növény. A fészkesvirágzatúak (Asteraceae) családjának számos faját hasznosítják zöldségnövényként, de hazánkban közülük csak a fejes salátával foglalkoznak nagyobb felületen. E levélrozettájáért termesztett növény hidegtűrő (16 °C hőoptimum) és közepes fényigényű. Ma már – megfelelő fajták felhasználásával – hosszúnappalos körülmények között is sikeresen termeszthető. Sekélyen elhelyezkedő gyökérzete miatt folyamatos és egyenletes vízellátást igényel. A hagymafélék (Alliaceae) családjának több száz faja közül hazánkban a vöröshagyma, a fokhagyma és a póréhagyma számít jelentősebb zöldségnövénynek. Mindhárom faj esetében a levelek meghúsososodott alsó részét fogyasztjuk, amelyek a póré esetében nem formálnak klasszikus értelemben vett hagymát. Hidegtűrők (19 °C hőoptimumú), egyes fajtáik teleinket is jól tűrik és kellő biztonsággal átteleltethetőek. Vízigényük fajonként változó. A liliomfélék (Liliaceae) közé tarozik a spárga, amelynek az áttelelő rhizómájából előtörő hajtáskezdeményeit fogyasztjuk. Kétlaki növény. Hidegtűrő (hőoptimuma 19 °C), fényigénye nagy és bár szárazságtűrő növény, a bőséges vízellátást meghálálja. A pázsitfüvek (Poaceae) családjába tartozik a csemegekukorica. A termős torzsavirágzaton kialakuló, tejes érési stádiumban lévő szemterméseit fogyasztjuk. Melegkedvelő (22 °C hőoptimum), fény- és vízigényes növény.
A kalapos gombák közül hazánkban a kétspórás csiperkét, a laska hibrideket és a shiitakét termesztjük. A csiperke szaprobionta, míg a laska és a shii-take fakultatív parazita gomba. Közülük a termőtestképzéshez csak a csiperke nem igényel fényt. 2.3.2.2. Származás szerinti csoportosítás Egy termesztett kultúrnövény származási helye – ún. géncentrumának elhelyezkedése – alapvetően meghatározza a környezeti tényezőkkel szembeni igényeit. A zöldségnövények esetében is határozott különbség van a trópusi-szubtrópusi, ill. a mérsékelt övi éghajlatról származó növények igényei között. A trópusi-szubtrópusi származásúak általában kifejezetten meleg-, fény- és vízigényesek. Ilyen fajok pl. az indiai géncentrumú uborka, az abesszíniai görögdinnye, a dél-amerikai paradicsom és paprika, valamint a dél-mexikói bab és kukorica. Velük szemben a mérsékelt övi fajok közepes hő-, fény- és vízigénnyel jellemezhetőek. Példaként hozható fel a közép-kínai géncentrumú retek, a közép-ázsiai zöldborsó, vöröshagyma és sárgarépa, valamint a mediterrán származású káposztafélék, fejes saláta és spárga. 2.3.2.3. Élettartam szerinti csoportosítás Egyéves növénynek nevezzük botanikai értelemben azokat a növényeket, amelyek egy vegetációs időszak alatt teljesítik életciklusukat, azaz a magstádiumtól eljutnak a következő generáció létrehozásáig (a maghozásig), majd elpusztulnak. A fontosabb zöldségnövények közül ilyen pl. a paradicsom, a paprika, a görögdinnye, az uborka, a zöldborsó, a zöldbab, a fejes saláta és a csemegekukorica. Termesztési szempontból azokat a kultúrnövényeket tekintjük egyévesnek, amelyek már a szaporítás évében kifejlesztik emberi fogyasztásra szolgáló részüket. A botanikailag nem egyéves zöldségnövények közül ilyen pl. a fejes káposzta, a gyökérzöldségek és egyes termesztéstechnológiáikban a hagymafélék. Az áttelelő növény fogalmának csak termesztési szempontból van értelme. Azok a zöldségfajok tartoznak ide, amelyeket a nyár vagy az ősz folyamán szaporítunk, a telet a szabadföldön vészelik át, betakarításuk pedig a következő évben történik. A mai magyar zöldségtermesztési gyakorlatban a hagymaféléknek léteznek áttelelő termesztéstechnológiai változataik. Kétéves növény az, amely két év alatt teljesíti életciklusát. Az első évben csak vegetatív szerveket képez, generatív részei pedig a második évben fejlődnek ki. Évelő növényeknek nevezzük botanikai szempontból azokat a lágyszárú növényeket, amelyek egyes növényi részeik segítségével évről évre megújulnak és több egymást követő évben is kifejlesztik generatív szerveiket. Ilyen zöldségnövények pl. a hagymafélék, a torma, a sóska, a spárga és a rebarbara. Ezek közül azonban csak a spárgát, a sóskát és a rebarbarát termesztjük évelő növényként, amikor is egy adott területre telepítve több éven át termést hoznak.
2.3.3. A zöldségtermesztés technológiája 2.3.3.1. Talajművelés A talajművelési eljárásokat három nagy csoportba oszthatjuk. Az alap talajművelés célja termékeny, gyomban szegény talajréteg kialakítása a termesztés számára. Ide a tarlóhántás, a tarlóhántás ápolása, és a szántás tartozik. A zöldségtermesztésben az alap talajművelést általában ősszel végzik, de egyes esetekben kora tavasszal, ill. kettős termesztés vagy áttelelő termesztés esetén akár a nyár folyamán is történhet. A vetés előtti talaj-előkészítés célja a jó vetőágy előállítása. Ez aprómorzsás, ülepedett, sima és gyommentes terület létrehozását jelenti. E művelet elvégzése a szabadföldi zöldségtermesztésben fajtól és termesztéstechnológiától függően február végétől a nyár végéig bármikor előfordulhat. A növényápoló talajművelés célja a termesztett növény számára megfelelő talajállapot fenntartása a vegetáció során. A talaj lazítását és a gyomok mechanikai módon történő irtását soroljuk ide. 2.3.3.2. Tápanyag-utánpótlás A zöldségfélék tápanyag-utánpótlása intenzívebb a szántóföldi növénytermesztésben alkalmazottnál. Ez abban nyilvánul meg, hogy a zöldségtermesztésben mind szerves, mind műtrágyából nagyobb adagokat
juttatnak ki, a makroelemeken kívül a mezo- és mikroelemek kijuttatása is általános gyakorlat, ezenkívül jóval nagyobb a szerepe a tenyészidőben történő tápanyag-kijuttatásnak, az ún. fejtrágyázásnak. A zöldségfélék között igen sok a szervestrágya-igényes faj, pl. a burgonyafélék, a kabakosok, a káposztafélék és a csemegekukorica. Emiatt szabadföldön 3–4 évente, míg a hajtatásban évente végeznek nagyadagú szervestrágyázást. A műtrágyázást illetően elmondható, hogy gyakori a több tápanyagot is tartalmazó, drágább, összetett és komplex műtrágyák alkalmazása. Intenzív szabadföldi zöldségtermesztésben és zöldséghajtatásban a minél nagyobb termésátlag elérése érdekében luxus szintű tápanyagellátást biztosítanak, míg a kevésbé intenzív technológiákban a mérleg-módszert alkalmazzák a kijuttatandó műtrágyamennyiségek kiszámolására. Az utóbbi években a zöldséghajtatásban és az intenzív szabadföldi termesztésben szinte kizárólagossá vált a tápoldatozás alkalmazása. Tápoldatozás során a tápanyagokat vízben feloldva, az öntözés során juttatjuk ki, legalább heti egyszeri, de akár napi többszöri gyakorisággal is. E módszerrel a kijuttatás ideje, a kijuttatott tápanyagok mennyisége és aránya a növény pillanatnyi igényeihez igazítható. 2.3.3.3. Szaporítás A zöldségnövényeket általában magról, tehát generatív módon szaporítjuk. Az egyéb növényi részekkel történő szaporítást csak olyan növények esetében használjuk széleskörűen, amelyek nem hoznak csíraképes magot (pl. burgonya, torma, fokhagyma). A gombafélék esetében is vegetatív szaporítást alkalmazunk. A mikroszaporítás használata a magyar zöldségtermesztésben még nem elterjedt. Helyrevetés esetén a magvakat egyből a termesztés helyére vetjük, míg palántanevelés esetén a magvakat nem a végleges helyükre és tenyészterületükre vetjük, a növényeket legalább egyszer átültetjük. Kizárólag helyrevetve szaporítjuk a sárgarépát, a petrezselymet, a zöldborsót és a zöldbabot, míg zömében helyrevetést alkalmazunk a vöröshagyma és a csemegekukorica esetében is. Az uborka, a paradicsom és a fűszerpaprika szabadföldi termesztésében hasonló jelentősége van a két módszernek. A saláta-, káposztaés dinnyefélék esetében zömében palántázást alkalmazunk, míg az étkezési paprikának, a zellernek és a tojásgyümölcsnek hazánkban ez a kizárólagosan alkalmazott szaporítási módja. 2.3.3.4. Növényápolás Tág értelemben növényápolásnak nevezzük azon termesztéstechnikai eljárások összességét, amelyeket a tenyészidőben végzünk. Így ide tartozik a növényápoló talajművelés, a fejtrágyázás, a növényvédelem, az öntözés és a fitotechnika is. Az öntözésnek hazánk klimatikus adottságai miatt kiemelt jelentősége van zöldségtermesztésünkben. Szinte minden zöldségnövényünkre igaz, hogy öntözve biztonságosabban és gazdaságosabban termeszthető, de a hazai körülmények között az öntözési lehetőség biztosítása nélkül egyes zöldségnövények üzemszerű termesztését elkezdeni sem szabad. Ilyen pl. az étkezési paprika, a tojásgyümölcs, az uborka, a zeller, a csemegekukorica és az egyéves termesztéstechnológiájú vöröshagyma. Az öntözési módok közül az esőztető öntözés használata a legelterjedtebb. E módszer nagy előnye, hogy a zöldségtermesztésben felmerülő öntözési célok közül szinte mindegyik megvalósítására alkalmas. Hátránya, hogy nem elég víztakarékos, valamint alkalmazása talaj- és növényromboló hatású lehet. Különösen az intenzív termesztési módokban terjed a csepegtető öntözési mód alkalmazása, amely jelentős beruházási igényű, de igen víztakarékos. A főbb öntözési célok közül tulajdonképpen csak a vízpótlás és a tápanyag-kijuttatás megvalósítására alkalmas. A felületi öntözési módok (árasztásos, barázdás) és az altalaj öntözés alkalmazása csökkenő jelentőségű. A fitotechnika azon termesztéstechnológiai műveletek összessége, amelyeket közvetlenül a növényekkel végzünk, így a növények egyedi kezelésével járnak. Mivel e műveletek növelik a termelési költséget, csak nagy egyedi értékű zöldségnövények esetében szoktuk alkalmazni őket, elsősorban zöldséghajtatásban és intenzív szabadföldi zöldségtermesztésben. A fitotechnika körébe tartozik egyes növényi részek eltávolítása (pl. metszés, kacsozás, lelevelezés, termésritkítás), a növényi részek rögzítése, a halványítás, valamint a termékenyülés és az érés szabályozása.
2.3.3.5. Betakarítás A betakarítás nagy kézimunka-, ill. gépigényű művelet, meghatározó költségtényező a zöldségtermesztésben. Feldolgozóipari, ill. tárolási célú termesztésben gyakran alkalmaznak gépi betakarítást, pl. a csemegekukorica, a zöldborsó, a zöldbab, a vöröshagyma, az ipari paradicsom és egyes gyökérzöldségek esetében. Más fajoknál (pl. étkezési paprika, fűszerpaprika) a gépi betakarítás technikailag megoldott, de túlzott minőségrontó hatása miatt hazánkban nem alkalmazzák. Frisspiaci célú termesztésben döntő többségében kézi betakarítást alkalmaznak. A nem megfelelő időpontban történő, túl korai vagy éppen túl késői betakarítás komoly gazdasági károkat eredményezhet. Ezért fontos a betakarítás optimális idejének pontos megállapítása, amelyet sokszor tapasztalaton alapuló szubjektív módszereket alkalmazva végeznek el, de egyes fajoknál alkalmaznak objektív mérési módszereket is. A termésükért termesztett zöldségnövények közül a csemegekukoricát, a zöldborsót, a zöldbabot, a fehér és zöld termésű paprikákat, az uborkát és a sárgadinnyét nem teljes érésben, hanem ún. technológiai érettségben takarítjuk be. A paradicsom, a fűszerpaprika, a piros termésű étkezési paprikák és a görögdinnye betakarítása teljes, ún. biológiai érettségben történik.
2.3.4. Zöldségnövények tárolása A zöldségfélék betakarítása és felhasználása között rövidebb-hosszabb idő telhet el. Ezen időtartam hossza a termény eltarthatóságától és a felhasználási lehetőségektől függ. Az átmeneti tárolás (maximum 1 hónap) célja az, hogy alkalmazásával minél egyenletesebbé tegyük a piac ellátását. A hosszú távú tárolás fő célja az, hogy egyes zöldségnövények akár egész éves folyamatos és viszonylag olcsó ellátását biztosítsa a főszezonban betakarított és betárolt terményekből. A tárolás során az a fő cél, hogy az adott termény a felhasználásig megőrizze frissességét. A tárolás eredményességét meghatározó tényezők közül talán a legalapvetőbb a faj és a fajta. Sokáig, akár 6–9 hónapig tárolható például a vörös- és a fokhagyma, a gyökérzöldségek és a fejes káposzta. E faj esetében a hosszú tenyészidejű fajták tárolhatósága általában jobb, mint a rövid tenyészidejűeké. Rövid ideig, 1–3 hétig tárolhatóak a paprika, a paradicsom, az uborka, a levélzöldségfélék, a zöldborsó, a zöldbab, a csemegekukorica és a gombafélék. A betárolt termény állapota alatt leginkább annak egészségi állapotát, sérülésmentességét és nem utolsó sorban szárazanyag-tartalmát értjük. E tulajdonságokra alapvető befolyással vannak a környezeti tényezők (csapadék, talajtípus), az alkalmazott termesztéstechnológia (tápanyag-utánpótlás, öntözés, növényvédelem, betakarítás) és a fajta. A tárolási körülmények hatása is nagyfokú. A trópusi származású zöldségek ideális tárolási hőmérséklete 10 °C körüli, a mérsékelt övi származásúaké 0–4 °C. Mindkét csoport tárolása számára a 90–95%-os páratartalom a legkedvezőbb. A tárolás eredményességét szintén alapvetően meghatározza az alkalmazott tárolási mód. Tárolási mód alatt azt értjük, hogy a terményt szabadföldön vagy valamilyen tároló létesítményben, ill. ez utóbbiakban a környezeti tényezőket szabályozva, vagy e nélkül végezzük a tárolást. A szabadföldi tárolási módok közé tartozik pl. a barázdás, a prizmás és a gúlás tárolás. Ezek nagy előnye olcsóságuk, hátrányuk a külső környezeti tényezőktől való nagymértékű függőségük. Az egyszerű tároló létesítmények közé sorolhatók a vermek, pincék, padlások, eredetileg más célra épült raktárak. E tárolókban már jóval kisebb a külső hőmérséklet hatása, de a belső hőmérséklet és páratartalom nem szabályozható. A korszerű tárolók már szellőztető, fűtő, hűtő és párásító berendezésekkel is el vannak látva. A levegő oxigén- és szén-dioxid-tartalmának szabályozását is lehetővé tevő, szabályozott légterű tárolókat a zöldségfélék tárolására magas költségigényük miatt csak viszonylag ritkán használják.
2.3.5. Főbb zöldségtermesztési módok 2.3.5.1. Szabadföldi zöldségtermesztés A szabadföldi zöldségtermesztés fő céljai a frisspiac ellátása a nyári félév folyamán, termények
előállítása a hosszú távú tárolás számára és a feldolgozóipar zöldség alapanyagokkal való ellátása. A frisspiaci célú termesztéssel lehet a legnagyobb árbevételt elérni. Az árbevétel növelése a betakarítás korábbra hozásával és ezzel párhuzamosan vagy ettől függetlenül a termésátlagok növelésével lehetséges. Azon termesztéstechnológiákat, amelyeknek fő célja a koraiság fokozása, korai termesztésnek nevezzük. E termesztési módnál a felmerülő plusz költségeket a korábban betakarított áru elvileg magasabb piaci árának kell fedeznie. A koraiság fokozásának számos módja van, a minél fejlettebb palánták kiültetésén és a rövid tenyészidejű fajták alkalmazásán kívül ilyenek még az időleges takarási módszerek, a síkfóliás takarás, a váznélküli takarás és a fóliaalagutak alkalmazása. E módszerek esetében a megfelelő időjárási körülmények beköszöntekor, ill. a növények egy bizonyos fejlettségi állapotában eltávolítják a takaróanyagot. Síkfóliás takarás esetén egy rendkívül vékony fóliát terítenek a növényállományra, amit így maguk a növények tartanak. Ezt az eljárást leginkább saláta- és káposztaféléknél alkalmazzák. Váz nélküli takarás esetében nem a növények, hanem egymástól alig több mint 1 méter távolságban kialakított 15–20 cm magas bakhátak tartják a fóliát. Ez az eljárás napjainkban kezd háttérbe szorulni. Sokkal népszerűbb a fóliaalagutak alkalmazása. A fóliaalagutak egyszerű vázszerkezettel jellemezhető, mintegy fél méter magas és egy méter széles létesítmények, amelyeket fóliával burkolnak. Fóliaalagutakat hazánkban leginkább a görögdinnye-termesztők alkalmaznak, de használják paprika és uborka koraiságának fokozására is. Intenzív szabadföldi termesztésben a fő cél a mennyiség növelése és a minőség javítása. Ezt modern eljárások, ún. intenzív technológiai elemek alkalmazásával érik el. Az előbb már említett időleges takaráson kívül ilyennek számít a műanyag talajtakaró fóliák, bakhátak, csepegtető öntözőrendszer, tápoldatozás, támrendszer, fitotechnika és integrált növényvédelem alkalmazása. E termesztési módnál az intenzív technológiai elemek plusz költségeit a nagyobb termésátlagból és a jobb minőségből fakadó többletbevétel kell, hogy fedezze. Az ún. tömegtermesztés során a termelési költségek lehetőleg minél alacsonyabban tarása mellett próbálnak a frisspiaci értékesítésre alkalmas minőségű árut megfelelő mennyiségben előállítani. A tömegtermesztés az előbbiekben ismertetett eljárásoknál általában kisebb hasznot eredményez, de nem kíván akkora befektetést és kisebb a kockázata. E termelési módnál helyrevetést vagy kevésbé fejlett, olcsóbb palántákat és az intenzív termesztésnél nagyobb tőszámot alkalmaznak. A tárolási célú termesztés technológiája nagy vonalakban megegyezik a tömegtermesztésével. A káposztafélék kivételével itt a gépi betakarítás a jellemző. Itt a gazdaságosságot alapvetően az határozza meg, hogy az adott termény mennyi ideig lesz sikerrel tárolható. Ezért az átlagosnál nagyobb figyelmet kell fordítani a túlzott mértékű nitrogén trágyázás elkerülésére, a megfelelő kálium ellátásra, az öntözés szakszerű alkalmazására és a betakarítás során a sérülések elkerülésére. A feldolgozóipari célú termesztés is alapjaiban a tömegtermesztés technológiáját alkalmazza. E termesztési módra általában a nagyobb tőszám, a gépi művelés és (amennyiben alkalmazása lehetséges) a gépi betakarítás a jellemző. Különleges eset a konzervuborka, amelyet zömében intenzív technológiát alkalmazva állítanak elő. 2.3.5.2. Zöldséghajtatás Zöldséghajtatásnak nevezzük a zöldségfélék zárt térben történő, többnyire a szabadföldi termesztési időszakon kívüli termesztését. A hajtatási időszakok tekintetében az energiahordozók drágulása és az erősödő dél-európai konkurencia miatt a melegkedvelő fajok téli termesztésének csökken a jelentősége hazánkban. Legjellemzőbb hogy a tél végén, kora tavasszal ültetett állományokat megpróbálják az ősz közepéig állományban tartani. Emiatt, különösen a paprika esetében, a hajtatás egyre nagyobb részt követel magának a nyári friss piaci ellá-tásban is. A zöldséghajtatásra a nagy beruházási igény és a nagy termelési érték a jellemző. A költségek fedezése érdekében a fűtött termesztőberendezésekben szinte egész évben termesztenek. Jellemző, hogy a téli időszakban hidegtűrő növényeket hajtatnak, majd ezek betakarítása után következnek a melegigényes növények. A zöldséghajtatási technológiák rendkívül intenzívek. Általánosnak tekinthető a jól fejlett palánták használata, a csepegtető öntözőrendszeren keresztül megvalósított tápoldatozás és a fitotechnika alkalmazása. Terjed a talaj nélküli termesztés és a biológiai növényvédelem használata is. Talaj nélküli
termesztésről beszélünk, amikor talaj felhasználása nélkül biztosítjuk a növények számára a szükséges tápanyagokat és vizet, egy a talajtól elszigetelt rendszerben. Biológiai növényvédelem alatt azt értjük, hogy a kártevők és kórokozók számát természetes ellenségeik felhasználásával próbáljuk az ún. kártételi szint alatt tartani. A zöldséghajtatást fóliával, esetleg üveggel borított zárt létesítményekben, ún. termesztőberendezésekben végzik. Szintén ezekben történik a palántanevelés mind a hajtatás, mind a szabadföldi termesztés számára. Termesztőberendezések alkalmazásával egyrészt meg tudjuk védeni a növényeket egyes környezeti hatásoktól, másrészt az általuk körülhatárolt zárt térben szabályozni tudjuk a hőmérsékletet és a páratartalmat, vagy akár a fényt és a szén- dioxid-koncentrációt is. Az üvegház üveggel borított termesztőlétesítmény. Az üvegházzal szembeni elvárás, hogy egész évben lehessen benne melegigényes fajokat is termeszteni, így fűtési szintjük (a belső és a külső hőmérséklet között elérhető maximális különbség) 30–35 °C-os. E létesítmények klímaszabályozása általában automatizált. Az üvegházak a legdrágább termesztőberendezések, de egyben a leghosszabb élettartamúak is. A műanyag borítású növényházak a legkorszerűbb műanyag burkolatú termesztőberendezések. Jellemzőjük a nagy vápamagasság, az automatizált klímaszabályozás és a kétrétegű fóliatakarás, amihez általában háromrétegű, hosszabb élettartamú fóliákat használnak fel. Az üvegházakhoz hasonlóan blokkos elrendezésben készülnek, vagyis több hajó van egy légtérben. Az egyhajós berendezésekhez képest a blokkrendszernek előnye a nagyobb egybefüggő légtér, a kisebb energia- és fóliaigény, hátránya a bonyolultabb vázszerkezet. A fóliasátrak a magyar zöldségtermesztésben leggyakrabban alkalmazott termesztőberendezések. Hátrányuk a rövidebb élettartam és az, hogy klímaszabályozásuk általában nem megfelelő. Előnyük a viszonylag kis bekerülési költség, amit fokoz az, hogy általában házilagos kivitelezésben készülnek. Emiatt rendkívül sokféle megoldás és típus létezik, a legelterjedtebb a 7,5 méter széles, 3 méter magas, egy rétegű polietilén fóliatakarással rendelkező sátor. Megkülönböztetünk ún. nagy- és kislégterű típusokat. Azt a berendezést nevezzük nagylégterűnek, ahol az egy alap négyzetméterre eső légköbméter meghaladja a kettőt. Blokkrendszerű létesítményekben ez a határ három köbméter. A fóliaágyak 2–3 méter széles 70–80 cm magas kislégterű berendezések. Ezekbe már nem lehet bemenni, így a munkavégzés meglehetősen nehézkes. Napjainkra sokat vesztettek korábbi jelentőségükből. A fóliaalagutak a fóliaágyaknál is kisebb, csak káposzta- és salátafélék teljes idejű hajtatására alkalmas létesítmények.
2.3.6. Zöldségnövények feldolgozása Egyes zöldségnövények hosszú távú tárolása nem megoldható és hajtatásuk sem gazdaságos. Ezen növények esetében az egész éves folyamatos ellátás feldolgozott, tartósított termékekkel valósítható meg a legolcsóbban. Más esetekben a lakosság, ill. az élelmiszeripar speciális igényeinek kielégítése érdekében kerül sor erre. A zöldségnövények feldolgozásának számos módja ismert. Mélyfagyasztás során a termékeket -20–25 °C-ra lehűtve és ezen a hőmérsékleten tartva tartósítják. A zöldségnövények közül leggyakrabban a csemegekukorica, a zöldborsó, a zöldbab, a spenót, a karfiol, a brokkoli és a sárgarépa esetében alkalmazzák ezt a módszert. A mélyfagyasztás során kiemelkedő jelentősége van az alapanyag színének és konzisztenciájának. Konzerválás során a zöldségeket sós lében edénybe helyezik és a lezárás után hőkezeléssel tartósítják. Hazánkban a csemegekukorica, a zöldborsó, a zöldbab, a sárgarépa, a karfiol és a gomba konzerválása a legjelentősebb. A savanyúságok természetes vagy mesterséges savanyítással, esetleg hőkezelés igénybevételével tartósított termékek. A zöldségnövények közül leggyakrabban az uborka, a fejes káposzta, a torma, és a cékla, esetében alkalmazzák ezt a módszert, de léteznek kizárólag savanyítás céljára termesztett vöröshagyma és paprikafajták is. Konzerválás és savanyítás szempontjából a konzisztencia az alapanyag talán legfontosabb tulajdonsága. Szárítmány készítésekor különböző módszerekkel eltávolítják az alapanyag víztartalmát. A
zöldségnövények közül leggyakrabban a vöröshagymából, a póréhagymából és egyes gyökérzöldségekből készítenek szárítmányt. őrlemény készítésekor a leszárított alapanyagot porszerűvé őrlik. Ez a fűszerpaprika feldolgozási módja. Szárítmány és őrlemény készítésekor az alapanyag szárazanyag-tartalmának és színének van fokozott jelentősége. Ivólé előállításakor az alapanyagot finoman áttörik és szűrik. A zöldségnövények közül a paradicsom, a sárgarépa és a sütőtök szolgál leginkább ivólevek alapanyagául. A lé besűrítésével és hőkezelésével előállított termék a sűrítmény, a paradicsom esetében gyakran alkalmazott feldolgozási mód. A szárítmányok készítéséhez hasonlóan itt is a szárazanyag-tartalom és a szín az alapanyagok legfontosabb tulajdonságai.
2.4. Gyógynövénytermesztés 2.4.1. A gyógynövénytermesztés fogalma, jelentősége Legtágabb értelemben gyógynövénynek nevezzük azokat a növényeket, amelyeket gyógyítás céljára felhasználnak. A gyógynövények a bennük felhalmozódott, biológiailag aktív, különböző hatású, sajátos vegyületekért, a hatóanyagokért használatosak. A hatóanyagok az egészséget fenntartó, kóros folyamatokat megelőző, gátló, ill. gyógyító hatású anyagok, azaz a gyógynövények gyógyhatásáért felelős vegyületek. A gyógynövények fő felhasználási területei: – fitogyógyszerek alapanyaga, gyógyszeripari nyersanyag, – vegyipari ágazatok (kozmetikai-, háztartási vegyipar, illatszeripar stb.) nyersanyaga, – élelmiszer-ipari (konzerv-, hús-, édes-, fűszeripar) nyersanyag, – egészséges életmódot és táplálék-kiegészítő készítmények alapanyaga. A felsorolt felhasználási területeken a gyógynövényt mint nyersanyagot alkalmazzák, ezt a nyersanyagot drognak nevezzük. Általánosságban gyógynövénytermesztés alatt értjük a gyógynövények gyűjtését, termesztését és elsődleges feldolgozását. Magyarországon a gyógynövénnyel hasznosított terület kb. 40 ezer ha, amelyen mintegy 35–40 ezer tonna drogot állítanak elő évente. A minőségi paraméterek oldaláról elmondható, hogy a magyar gyógynövények – különösen a kedvező éghajlati és időjárási viszonyoknak köszönhetően – versenyképesek az európai piacokon is. A magyar gyógynövény ágazat hagyományosan export-orientált, jelenleg Magyarország Európa legnagyobb gyógynövény exportőre. A gyógynövénytermesztés egyik sajátossága, hogy növényfajainak száma és összetétele napjainkban is állandóan változik. A gyógynövények botanikai, élettani tulajdonságaik alapján igen heterogén csoportot alkotnak. Magyarországon a gyógynövény célú felhasználásra kerülő növényfajok száma több mint 200. A hazánkban gyűjtött, vadon termő gyógynövényfajok száma 90–100, a termesztetteké pedig kb. 50. A gyógynövénytermesztés jellegzetességei közé sorolandó az is, hogy egyes munkafolyamatai az átlagosnál bonyolultabbak (pl. virágszedés, levélszedés stb.), így többnyire nehezen gépesíthetők. Ezért a gyógynövények egy része nagy élőmunka-ráfordítással termeszthető. A gyógynövénytermesztés további sajátos vonása, hogy a termesztéstechnológia utolsó művelete minden esetben az elsődleges feldolgozás.
2.4.2. A drogismeret alapjai Növényi drognak nevezzük: – a felhasznált gyógynövény legtöbb hatóanyagot tartalmazó részét, amelyet többnyire szárítással tartósítanak és esetleges hámozáson, tisztításon, aprításon kívül más mechanikai feldolgozásban
vagy egyéb kezelésben nem részesült, – a növényi nyersanyagból előállított terméket (pl. illóolaj, zsírosolaj, gyanta, balzsam), – a növényi nyersanyagból átalakítással nyert anyagot (pl. orvosi szén, kátrány). Az illóolajok különböző vegyületek (többnyire terpének, terpénszármazékok) elegyei. Azokat a növényi hatóanyagokat sorolják ide, amelyek általában vízgőzzel lepárolhatók, vízben nem, vagy csak nagyon rosszul oldódnak, szobahőmérsékleten maradéktalanul elpárolognak, gyakran jellegzetes, intenzív szagúak és ízűek. A növényi drogokat az alábbi szempontok szerint lehet csoportosítani: – a drogot szolgáltató gyógynövények taxonómiai besorolása alapján, – morfológiai csoportosításban, növényrészek szerint (pl. gyökér-, levél-, virágdrogok, növénydrogok termékei: illóolajok, balzsamok stb.), – hatáserősség szerint („forte”= erős hatású, „mite”= enyhe hatású drogok), – farmakológiai és terápiás hatásuk szerint (pl. fájdalomcsillapító, görcsoldó stb. drogok), – hatóanyagok kémiai szerkezete szerint (pl. illóolajdrogok, flavonoiddrogok stb.). 2.4.2.1. Drogok minősítése A drogok minősítése rendkívül fontos az egészségvédelem szempontjából. A drogminősítés biztosítja a visszaélések megakadályozását, valamint a fogyasztói, termelői és kereskedelmi érdekvédelmet. A minőségi követelményeket a mindenkor hatályos gyógyszerkönyv tartalmazza. 1986 óta a VII. Magyar Gyógyszerkönyv (Ph.Hg.VII.) van érvényben, amely így fogalmaz: „Gyógyszerkönyvi minőségű az a drog, mely mind az általános fejezetekben, mind a drog cikkelyében előírtaknak mindenben megfelel. Nem használható gyógyszerként az a drog, amelynek sajátos jellemző színe, szaga, íze nem érzékelhető, ill. részben vagy egészben megváltozott. Nem lehetnek a drogban nem növényi eredetű idegen anyagok. Ha bármilyen mérgező idegen növényi részeit tartalmazza a drog és azok abból nem válogathatók ki, akkor meg kell semmisíteni. Minden esetben meg kell semmisíteni azt az aprított, nem erős hatású drogot, mely mérgező növény részeit tartalmazza. Növényvédő szer tiltott vagy a megengedett szintet meghaladó maradványával szennyezett drog közvetlen gyógyászati célra nem használható.” Az idézett általános követelményeknek csak rendkívül gondos feldolgozási technológia megtartásával lehet eleget tenni. A drogok vizsgálata az alábbi szempontok szerint történik: – származás, – azonosság, – tisztaságvizsgálat, – tartalmi meghatározás. Az illóolajok minősítése érzékszervi úton és fizikai, kémiai módszerekkel történik. A legfontosabb az érzékszervi vizsgálat: az illat és egyes esetekben az íz minősítése.
2.4.3. Gyógynövények feldolgozása A minőségi követelményeknek megfelelő, nagy értékű termék rendszerint a hatóanyagban leggazdagabb növényi rész(ek)ből nyerhető. A gyógynövények értékmegőrzésének, ill. értéknövelésének feltételei: – a betakarítás idejének optimális megválasztása, – a betakarítás, ill. gyűjtés módjának helyes megválasztása, – az alapanyag kíméletes és gyors beszállítása, – az alapanyag minősítése, – a feldolgozás előtti szakszerű tárolás, – előkészítő műveletek (tisztítás, aprítás, fosztás) elvégzése, – szakszerű szárítás. A betakarítást követő, első tartósítási műveleteket elsődleges feldolgozásnak nevezzük. Az elsődleges (vagy termesztőüzemi) feldolgozást általában a gyógynövény-termesztőnek kell elvégeznie, amelynek
leggyakoribb módja a szárítás és az illóolaj-kinyerés. A nyers növényi részekből történő eredményes és kíméletes vízelvonás a minőségi drog előállításának egyik legfontosabb feltétele. A növényi részek nedvességtartalma betakarítás után ugyanis magas, (levél-, hajtás-, virágdrogoknál) elérheti a 90%-ot is. Ilyen állapotban hosszabb ideig nem, vagy csak költséges módon tárolhatók hatóanyag-veszteség nélkül. A szárítás az a műszaki folyamat, amely során a nedvességtartalmat a tárolhatóság szintjére csökkentik, valamely technikai berendezés ellenőrzött alkalmazásával. Gyógynövényeknél általában a legmegfelelőbb szárítási hőmérséklet 40–65 °C, de egyes gyógynövényeknél elérheti a 80–85 °C-ot is. A megszárított növényanyag víztartalma általában 10–12% kell, hogy legyen. Gyakorlati szempontból megkülönböztetünk természetes és mesterséges szárítást. Az illóolaj-kinyerésre általában négyféle eljárást alkalmaznak: az extrahálást, a sajtolást, az enfleurage-t (pomádés eljárás) és a desztillációt. A szárítással előállított drogok tárolására csak jól szellőző, száraz helyiségek alkalmasak. A drogok többé-kevésbé higroszkóposak, nedves körülmények között még átmeneti tárolás esetén is jelentős minőségromlás következhet be. Alapvető fontosságú a tároló helyiségek állandó tisztán tartása, esetenként fertőtlenítése. Fontos szabály, hogy a mérgező hatású drogokat más drogoktól elkülönítve, külön helyiségben kell tárolni. Elkülönített tárolást igényelnek az átható szagú drogok is. A drogok csomagolásmódja a drog jellegétől, mennyiségétől, a szállítás módjától, a szállítási távolságtól, esetleg a vevő különleges kívánságától függ. Száraz drogok tárolására legelterjedtebbek a bála, a nagy és kis zsák, papír- vagy műanyag zsák, a láda és a doboz. Az illóolajok tárolása különös figyelmet igényel. A terpén szénhidrogének a levegő oxigénjének hatására könnyen oxidálódnak és az oxidációs termékek polimerizálódnak. Az oxidáció megakadályozására a tárolóedényeket színültig kell tölteni, és légmentesen kell lezárni. A nehézfém-ionok (amelyek katalizátorként viselkednek) hatástalanítása igen kevés komplexképző vegyület hozzáadásával érhető el, legtöbbször antioxidánssal kombinálva. Az illóolajokat csak sötét helyiségben célszerű tárolni, mert a polimerizációs folyamatok fény hatására is végbemehetnek. Az illóolajok tárolása legtöbbször fémedényben, kannákban, tartályokban történik, kisebb mennyiségű olaj tárolására a barna üvegedény a legmegfelelőbb.
2.4.4. Gyógynövények gyűjtése Hazánkban a gyógynövények gyűjtése nagy hagyományokkal rendelkezik. A gyűjtött gyógynövényfajok jelentőségét bizonyítja, hogy gyógy- és fűszernövényből mind a hazai piaci, mind az export döntő hányadát vadon termő növényfajok drogja adja. A természetes élőhelyekről származik a gyógynövényfajok 60–70%-a és az előállított drogtömeg nagy része. Fontosabb vadon termő fajok pl.: vadgesztenye, vadrózsafajok, csalán, fehér fagyöngy, kamilla, mezei zsurló, fekete bodza, fehér üröm, hársfajok, gyermekláncfű. A vadgesztenyének (Aesculus hippocastanum) kérgét, levelét és magját is felhasználják drogként. A vadrózsafajok (Rosa spp.) áltermését nevezzük csipkebogyónak. A csalánnak (Urtica dioica) elsősorban levelét gyűjtik. A fehér fagyöngy (Viscum album) különböző fákon félélősködő, örökzöld faj, amelynek leveles hajtását gyűjtik. A kamilla (Matricaria recutita) hazánk egész területén vadon is terem, de különösen kiterjedt állománya a szikes területeken van. Virágdrogja hungarikumnak tekinthető. A mezei zsurló (Equisetum arvense) zöld, elágazó, föld feletti hajtásai képezik a drogot. A fekete bodza (Sambucus nigra) virágzatát, érett bogyóit és leveleit is gyűjtik. A fehér üröm (Artemisia absinthium) levelét, ill. virágos hajtását használják drogként. A hársfajok (Tilia spp.) szárított virágait elsősorban teaként hasznosítják. A gyermekláncfű (Taraxacum officinale) minden részét felhasználják a gyógyászatban, hazánk egész területén tömegesen fordul elő. Magyarországon jelenleg a vadon termő gyógynövények gyűjtése hatósági engedély nélkül folytatható. A gyűjtés céljából régen szabadon járható területek azonban fogynak, a nemzeti parkokban csak engedéllyel lehet gyűjteni, az egyre növekvő számú természetvédelmi területekről pedig kiszorul a gyűjtés. A felvásárlás viszont engedélyhez kötött. A felvásárlói engedély tulajdonosa jogosult a gyógynövények, a drogok, illóolajok és zsíros olajok felvásárlására, a drog előállításához, elsődleges feldolgozásához,
tartósításához és csomagolásához szükséges műveletek elvégzésére. A felvásárló az árut a gyűjtés helyén drogféleségtől függően frissen vagy szárítva veszi át, egyúttal előzetes minősítést is végez, meggyőződik a fajazonosságról, az áru ép és egészséges voltáról, idegenanyag-tartalmáról, színéről. Az elsődleges feldolgozásról megegyezés alapján a gyűjtő vagy a felvásárló gondoskodik. A kis felvásárlók száma fokozatosan csökken, helyüket átveszi az a nagy felvásárlói csoport, amely a begyűjtött növények elsődleges kezelését, szárítását, szakszerű, minőséget és beltartalmat megőrző átmeneti tárolását képes biztosítani. Napjainkban a gyűjtésre és felvásárlásra kerülő növények köre és mennyisége kiszámíthatatlanul változik (különösen a nemzetközi piacon), ezért rendkívül nehéz a tervezés. Hosszú távú gyűjtési szerződésekre alig van lehetőség, a vevők inkább raktárról vásárolnak.
2.4.5. Gyógynövények termesztése Szűkebb értelemben a gyógynövénytermesztés a növényi drogok előállítását célzó termelési tevékenység. Magyarországot egyre inkább jellemzi a professzionális gyógynövénytermesztés, a korszerű technológiák és gépek alkalmazása. Rendelkezésre áll az a szakmai háttér, amely a gyógynövény ágazat sajátosságaiból eredően nélkülözhetetlen akkreditált laboratóriumi rendszer kiépítését is lehetővé teszi. A vertikum hagyományaiból kiindulva folyamatosan fejlesztik az egységes szaporítóanyag bázist és az elismert gyógynövényfajták sorát. A gyógynövényeket fajtól függően különböző kertészeti jellegű kultúrákban vagy nagyobb kiterjedésben, szántóföldön termesztik. A termőterület, ill. termésmennyiség tekintetében legfontosabb gyógynövényeink: mustár, mák, konyhakömény, koriander, édeskömény, kamilla, borsfű, ánizs, kapor, levendula, citromfű, majoránna, bazsalikom, máriatövis, körömvirág, kakukkfű, menta. A termesztett mustárfajok (Sinapis spp., Brassica spp.) a keresztesvirágúak családjába tartoznak, a drogot szolgáltató növényi rész a glikozid- és illóolaj-tartalmú mag. A mák (Papaver somniferum) többhasznú növény. Az éretlen mák tokterméséből, annak megkarcolása és a kifolyó tejnedv beszáradása, összegyűjtése révén nyerjük az ópiumot. Szárított, porított formája gyógyszerkönyvi drog. Magyar szabadalom alapján lehetséges a gyógyászatban nélkülözhetetlen mákalkaloidok érett máktokból való kivonása, a módszer világszerte elterjedt. A mák étkezési célra használt főterméke a kellemes ízű, olajtartalmú mag, amely gyakorlatilag alkaloidmentes. Az ernyősvirágzatúak családjába tartozó legfontosabb termesztett gyógynövényeink: konyhakömény (Carum carvi), édeskömény (Foeniculum vulgare), koriander (Coriandrum sativum), ánizs (Pimpinella anisum) és kapor (Anethum graveolens). Jellemzőjük, hogy termésük illóolajat tartalmaz. Fontos fűszernövények. Az ajakosok családjában is számos gyógynövényt találunk, termesztés szempontjából a legfontosabbak közülük: citromfű (Melissa officinalis), majoránna (Majorana hortensis), bazsalikom (Ocimum basalicum), levendula (Lavandula spp.), borsfű (Satureja hortensis), kakukkfű (Thymus vulgaris), menta (Mentha spp.). Drogként általában a szárított, leveles, virágos, föld feletti hajtást (herba) (levendulánál a szárított virágot), valamint a növényekből kivont illóolajat alkalmazzák. A kamilla (Matricaria recutita) és a máriatövis (Silybum marianum) a fészkesvirágzatúak családjába tartozik. A kamilla virágzatát és illóolaját világszerte alkalmazzák a gyógyászatban. Régebben a máriatövis levelét is használták, ma már csak érett termése szolgáltat drogot.
2.5. Dísznövénytermesztés 2.5.1. A dísznövénytermesztés fogalma, jelentősége, felosztása A dísznövények olyan növények, amelyeket díszítő hatásuk miatt, vagy az ember környezetének kedvező alakítása (talajtakarás, por-, hang- és szélvédelem, páratartalom növelése) céljából tartunk. A dísznövények tehát fontosak esztétikai, pszichológiai, biológiai és klimatikus szempontból is. A dísznövények felhasználhatók a belső terek díszítésében és a szabadban lévő felületeken egyaránt. A dísznövénytermesztés a kertészeti termesztés egyik ága, foglalkozik a dísznövények szaporításával és nevelésével. Jelentősége kiemelkedő, mert a mezőgazdaság legintenzívebb ágát képezi, egységnyi területen a legnagyobb értéket képes produkálni. A hazai dísznövénytermesztés 2400 ha szabadföldi és 320 ha fedett területen gazdálkodik. Az ágazat kb. 8–10 000 családnak nyújt teljes megélhetést. A dísznövénytermesztés sajátossága, hogy az értékesítés ciklikus. A ciklikusság a szabadföldi termékeknél biológiai és felhasználási sajátosságokból adódik, a vágott és cserepes virágoknál pedig a lakosság virágvásárlási szokásaiból, ami a fontosabb névnapokon és ünnepeken ugrásszerűen megemelkedik. A dísznövénytermesztés rendkívül szerteágazó tevékenység. Főbb területei a következők: Szabadföldi dísznövénytermesztés, ezen belül: – díszfaiskolai termesztés, – rózsatőtermesztés, – évelő dísznövények előállítása, – virághagyma-termesztés, – virágmagtermesztés, – szabadföldi vágott virágok termesztése, – szárazvirág-termesztés, – szabadföldi virágpalánta-nevelés. Növényházi dísznövénytermesztés, ezen belül: – vágott virág- és vágott zöld termesztése, – cserepes dísznövények előállítása, – virágpalánta nevelése, – díszfaiskolai szaporítóanyagok előállítása.
2.5.2. Szabadföldi dísznövénytermesztés 2.5.2.1. Egynyári dísznövények Egynyáriak azok a dísznövények, amelyek egy éven belül csíráznak, növekszenek, virágzanak és a tenyészidőszak végén elpusztulnak. Az egynyári dísznövények fogalma gyakorlati és nem botanikai kategória. A botanikai értelemben vett egyéves dísznövények mellett azokat is magában foglalja, amelyek fagyérzékenységük miatt hazánkban egynyáriként használhatók. Magról vethető egynyári dísznövények. Az egynyári dísznövények zömét, mintegy 90%-át magról szaporítjuk. Az 1970-es évek végéig a standard fajtákat termesztették. A standard fajták gyakorlatilag homozigótának tekinthetők, és a szelektált anyamagból több évig utántermeszthető, jó fajtaazonosságú kiültetési anyagot képeznek. A 80-as évektől fokozatosan bővült azoknak a fajoknak a száma, amelyekből heterózisfajtákat állítottak elő. A heterózisfajták az első nemzedékben (F1) feltétlenül fajtaazonosak, a virágok száma, nagysága, a növény mérete, bokrosodása, folyamatos virágzása felülmúlja a hagyományos, standard fajtákét. A második nemzedékben azonban erősen hasadnak. A heterózisfajták előállítása, fenntartása több, szakmailag felkészültebb munkát igényel, mint a hagyományos fajtáké, ezért a mag ára 10–20-szorosa a standard fajták árának.
Fontosabb fajok: kerti begónia (Begoniaceae), tarajos celózia (Celosia argentea var. cristata), tollas celózia (Celosia argentea var. plumosa), törpe nebáncsvirág (Impatiens walleriana), kerti petúnia (Petunia ybrida), paprikavirág (Salvia splendens), nagyvirágú bársonyvirág (Tagetes erecta), kisvirágú bársonyvirág (Tagetes patula), kerti verbéna Vegetatív úton szaporított egynyári dísznövények. Ivartalanul, hajtás-dugványozással azokat az egynyári dísznövényeket szaporítjuk, amelyek nem érlelnek csírázóképes magot, vagy magról vetve nem adnak fajtaazonos utódokat. Az ivartalan szaporításhoz anyanövényeket kell fenntartani, átteleltetni, ami többletköltséget jelent a magvetéssel szemben. Fo houstonianum). 2.5.2.2. Kétnyári dísznövények Kétnyáriaknak azokat a dísznövényeket nevezzük, amelyeket nyáron szaporítunk, az ősz folyamán vagy kora tavasszal palántázunk ki végleges helyükre, és elnyílásuk után távolítunk el. Rövid tenyészidejű kétnyáriak. Virágképzésükhöz nem igényelnek feltétlenül hideghatást, néhány hétig tartó rövid nappal után kivirágoztathatók. (százszorszép – Bellis perennis var. hortensis, nefelejcs – Myosotis sylvatica, árvácska – Viola wittrockiana). Hosszú tenyészidejű kétnyáriak. Feltétlenül szükségük van nyugalmi időszakra. A nyári vetés után bokrosodási, fiatalkori fejlődési szakasz, majd az őszi, téli hónapokban vernalizációs szakasz következik (minimális ideje 6 hét 6 °C-on), tavasszal a virág differenciálódása, fejlődése és tavasz végén, nyár elején a virágzási szakasz következik (sárgaviola – Erysimum cheiri, török szegfű – Dianthus barbatus, gyűszűvirág – Digitalis purpurea). 2.5.2.3. Évelők Évelőknek nevezzük azokat a lágyszárú növényeket, amelyeknek föld feletti részeik a virágzás és termésérés után elhalnak (kivéve az örökzöldeket és levélrózsás típusúakat), de föld alatti részeik áttelelnek és minden évben újra kihajtanak. Életformájukat tekintve három csoportba oszthatók. Chamaephyta növények. Áttelelő szerveik vagy rügyeik kevéssel a talaj felett (10–30 cm) helyezkednek el. Száruk lehet fásodó (törpecserjék, kúszócserjék), áttelelő, kúszó hajtású (kakukkfű – Thymus), valamint pozsgás és levélrózsás növények (varjúháj – Sedum, kőtörőfű – Saxifraga). Hemikryptophyta növények. Áttelelő szerveik a talaj felszínén tőrózsában, tősarjakon, vagy közvetlen a talaj felszíne alatt, földbeli hajtásokon vannak. A mérsékelt égövben tulajdonképpen ezek a valódi évelő növények. Kryptophyta növények. Áttelelő szerveik mélyebben vannak a talajban. – geofitonok: hagymás, gumós, hagymagumós és gyöktörzses növények, – hidatofitonok: vízi növények, – helofitonok: mocsári növények. Az évelő növények rendszertanilag az edényes virágtalanok (csipkepáfrányok, páfrányok, harasztok) közé, továbbá a virágos növények egy- és kétszikű osztályaiba tartoznak. A legkülönbözőbb természeti viszonyok között élő, rendkívül szín- és formagazdag csoport. Magvetéssel, tőosztással és dugványozással szaporíthatók. Az évelő dísznövények termeszthetők vágott virág céljára is (májusi gyöngyvirág – Convallaria majalis; kerti margaréta – Leucanthemum margaritae; illatos bazsarózsa – Paeonia lactiflora). A vágott virágok közé tartoznak a szárazvirágok (tatár sóvirág – Goniolimon tataricum; boglyas fátyolvirág – Gypsophila paniculata) és a hagymás-gumós dísznövények egy része is (tulipán – Tulipa, lilom – Lilium, nárcisz – Narcissus, kardvirág – Gladiolus). 2.5.2.4. Díszfák és díszcserjék Díszfának, díszcserjének azokat a fás szárú növényeket nevezzük, amelyeket díszítőértékük, számunkra kedvező tulajdonságaik, vagy előnyös hatásuk miatt ültetünk, s gazdasági hasznosságuk nem, vagy csak másodlagosan jön számításba. A díszcserjék törzset nem nevelő, tőben elágazó, fás szárú növények.
Rendszertanilag két nagy csoportra oszthatók: nyitvatermők (fenyők: tű- és pikkelylevelűek) és zárvatermők (fák, cserjék: lomblevelűek). A díszfák és díszcserjék lehetnek örökzöldek és lombhullatók. Mindkét csoportnak nagy szerepe van a kertkultúrában, hiszen a cserjék élettartama több évtized, míg a fáké egy évszázadnál is hosszabb lehet, tehát hosszú időre meghatározzák a kert, park, utca vagy táj arculatát. Ezért kiválasztásuk szakértelmet igényel, ahol figyelembe kell venni az adott terület éghajlati és talajadottságait, a növény tulajdonságait és igényeit, valamint az elérendő célt. A díszfák, díszcserjék felhasználásakor figyelembe kell venni az ökológiai igényüket és a várostűrő képességüket. Várostűrő képességen azt értjük, hogy a növények hogyan viselik el a sajátságos városi klímát és a levegő szennyezettségét. Kiemelkedően jó tűrőképességű a nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), a japánakác (Sophora japonica) és a csörgőfa (Koelreuteria paniculata); érzékeny a korai juharfa (Acer platanoides) és vadgesztenyefa (Aesculus hippocastanum). A díszfák és díszcserjék sokrétűen felhasználhatók. Keskeny utcákba, vezetékek alá a kis koronájú gömbjuhar (Acer platanoides ‘Globosum’), gömbkőris (Fraxinus ornus ‘Mecsek’) ültethető. Széles utcák fásítására a nagy koronájú nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), a japánakác (Sophora japonica) alkalmas. A díszcserjék, mint fontos térhatároló elemek felhasználhatók szoliterként (önálló vagy magányos cserje) (pl. aranyfa – Forsythia suspensa), talajtakaró növényként (borbolya – Berberis vulgaris, madárbirs – Cotoneaster horizontalis, fagyal – Ligustrum ovalifolium, tűztövis – Pyracantha coccinea), elő- és oldalkertek kiültetési anyagaként (madárbirs- Cotoneaster horizontalis, rózsa), díszítősövényként (fagyal – Ligustrum ovalifolium, mezei juhar – Acer campestre) és kúszócserjeként (borostyán – Hedera helix, vadszőlő – Pathenocissus quinquefolia).
2.5.3. Növényházi dísznövények 2.5.3.1. Növényházi vágott virágok Magyarországon a következő fajok a legnépszerűbbek: szegfű, gerbera, rózsa, hagymás virágok, krizantém. A szegfű Magyarországon az első, Nyugat-Európában a 3–4. helyen áll a népszerűségi listán, a világ vágottvirág-termesztésében a 2–3. helyet foglalja el. Népszerűségének oka a jó szállíthatóság, tárolhatóság és a vázatartósság, valamint a mérsékelt hőmérsékleti igény. A fajták színe és formaválasztéka óriási, és a szegfű gyakorlatilag az év minden szakában virágoztatható. A gerbera a második legfontosabb vágott virágunk, jelentősége az utóbbi 10 évben nőtt meg, miután nálunk is kialakult egy biztonságos termesztéstechnológia. Hozzájárult ehhez az új, nagy teljesítőképességű és télen is jól virágzó fajták megjelenése. A rózsa Nyugat-Európában az első-második helyen van a népszerűségi listán. Kereslete várhatóan nálunk is emelkedni fog, elsősorban a szegfű rovására. A krizantém hazánkban még mindig halottak napi virágnak számít, a fő értékesítési szezon ennek megfelelően halottak napján, ill. e körül van, a vágott krizantém mintegy 70%-a, a cserepes áru 65–70%-a október végére, november elejére kerül piacra. A vágott virágok választékát tovább bővíti az inkaliliom, a kála, a flamingóvirág, a papagájvirág és az orchideák gazdag választéka. A vágott zöldek jelentősége a vágottvirág-termesztéssel együtt növekszik (fátyolaszparágusz – Asparagus setaceus, bőrpáfrány – Rumohra adiantiformis, eukaliptuszok – Eucalyptus sp.). 2.5.3.2. Levelükkel díszítő növényházi dísznövények Ehhez a csoporthoz soroljuk azokat a dísznövényeket, amelyeknek virága vagy virágzata díszítőérték szempontjából jelentéktelen, lombozatuk formájával és színével díszítenek. Tartós és egyenletes beltéri dekorációra alkalmasak. Termesztésük és értékesítésük egész évben folyamatos. A levéldísznövények szaporíthatók magvetéssel (pl. pálmafélék), fejdugványozással (Dracaena, Dieffenbachia), hajtásdugványokkal (Codiaeum, Philodendron, Ficus), oldalhajtások leválasztásával (Pandanus), levéldugványozással (Begonia rex), sarjhajtásokról (Sansevieria), ostorindákról fejlődő
sarjakról (Chlorophytum). A vegetatív szaporításhoz anyanövény-állományt kell fenntartani. A levéldísznövények közül egyre többet szaporítanak mikroszaporítással (Philodendron, Syngonium). A mikroszaporítás nagy előnye, hogy anyanövény-állomány nélkül, fertőzésmentesen, rövid idő alatt tudunk nagy mennyiségű szaporítóanyagot előállítani. A dísznövények hőigényük alapján melegigényes (18–22 °C), mérsékelten melegigényes (12–16 °C) és hidegtűrő (12 °C alatt) csoportokra oszthatók. – Melegigényes cserepes levéldísznövények a Ficus, Dracaena, Sansevieria, Dieffenbachia, Codiaeum, Philodendron stb. – Mérsékelten melegigényes cserepes levéldísznövények a pálmák, Araocaria, Fatsia, Nephrolepsis, Hedera, Yucca. – Hidegtűrő cserepes levéldísznövények közé tartozik a babér (Laurus nobilis) és a mirtusz (Myrtus communis). A belső terek kedvelt növényei a kaktuszok (Astrophytum, Mammillaria) és a pozsgás növények (Pachypodium, Crassula, Agave). 2.5.3.3. Virágukkal díszítő növényházi dísznövények Termesztésükre jellemző, hogy jól időzíthetők, a készárutermelésen kívül jelentős a szaporítóanyag-termesztés és a félkészáru-forgalom. Látványos, de időszakos díszt adnak. Nyílásuk a lakásban ritkán tart tovább 1 hónapnál, többnyire inkább néhány hétre korlátozódik, bár utánvirágoztatásuk elvileg megoldható. Felhasználásuk szezonális jellegű. A ciklámen (Cyclamen persicum) az őszi és a téli időszakban, a hortenzia (Hidrangea macrophylla) húsvétkor és anyák napján, a primulák (Primula sp.), a papucsvirág és a cinerária (Pericallis cruenta) a kora tavaszi időszakban, a muskátli (Pelargonium sp.) április és június hónapok között kerül kereskedelmi forgalomba. A fontosabb értékesítési időpontokra jól időzíthetők a rövidnappalos cserepes dísznövények (korallvirág – Kalanchoë sp., Begonia elatior, mikulásvirág – Euphorbia pulcherrima) és a broméliák. A kedvelt afrikai ibolyát (Saintpaulia ionantha) egész évben folyamatosan értékesítik. Magvetéssel szaporítjuk a cikláment, a primulákat, a papucsvirágot, a cineráriát, a gloxíniát, a broméliákat; hajtásdugványozással a hortenziát, a muskátlit, a korallvirágot, a mikulásvirágot; levéldugványozással az afrikai ibolyát, a rövidnappalos cserepes begóniát és sarjleválasztással a broméliák egyes taxonjait. A növekvő energiaköltségek miatt előtérbe került a kis hőigényű, rövidebb tenyészidejű virágzó cserepes dísznövények termesztése.
3. Állattenyésztés
3.1. Az állattenyésztéssel és a takarmányozással kapcsolatos főbb alapfogalmak A következőkben a szorosan vett tenyésztési és takarmányozási teendőket csak olyan mértékig tárgyaljuk, ami a tartással, tartástechnológiával, munkafolyamatokkal foglalkozó részek megértéséhez szükséges. Közülük is csak azokat foglaljuk itt össze, amelyek több állatfajra, állatcsoportra egyaránt érvényesek.
3.1.1. Állattenyésztési alapfogalmak Gazdasági állat. Mindazon állatfaj, amely az ember céltudatos tevékenységének (tartás, tenyésztés) hatására valamilyen hasznot hajt. Ez a haszonvétel sokféle lehet (pl. hús, tej, tojás, igaerő, gyapjú, prém stb.). Ebbe a csoportba tartoznak – a háziállatok jelentős része mellett – olyan állatfajok is, amelyek nem az ember környezetében élnek (pl. hal, nyérc, nutria). Háziállat. Azok a fajok tartoznak e csoportba, amelyek a háziasítás megfelelő szintjét elérték, az ember közvetlen környezetében élnek és szándékának megfelelően szaporodnak. A háziállatok közé tartoznak, de nem sorolhatók a gazdasági állatok közé a kedvtelésből tartott fajok (pl. kutya, macska stb.). Állattenyésztésről akkor beszélünk, ha a tartási teendőkön túlmenően céltudatos tenyésztői munkát (szaporítás, fölnevelés) is végzünk, azzal a céllal, hogy a születendő utódoknak az ősöknél jobb vagy legalább olyan jó tulajdonsága legyen. Állattartás. Azt jelenti, hogy állatainkat valamilyen hasznosítási cél érdekében takarmányozzuk, gondozzuk, ápoljuk, de szaporításukkal nem foglalkozunk (pl. marhahízlalás külön ágazatként, árutojás-termelés vásárolt alapanyaggal). Faj. Állatainknak az a nagy csoportja, amelynek egyedei magukon viselnek bizonyos öröklődő (faji) bélyegeket, amelyek más fajokra nem jellemzőek, így az adott állatcsoport elkülönítésére alkalmasak. A különböző fajba tartozó egyedek általában nem párosodnak, de ha igen általában terméketlenek. Tehát a fajok változó, egymástól többé-kevésbé elhatárolható, egyöntetű jellegű, saját körön belül szaporodó állatcsoportok. Fajta. A fajon belüli kisebb állatcsoport, amelynek egyedei meghatározott alaki, színbeli, szervműködési tulajdonságokkal, ún. fajtatulajdonságokkal rendelkeznek, és ezeket hasonló külső viszonyok között örökítik. Szarvasmarhafajták pl. a magyar szürke, a magyar tarka, a szimentáli, a holstein-fríz stb. A tenyésztési módszereknek két alapvető változata ismert: – a fajtatiszta tenyésztés, amelyről akkor beszélünk, amikor azonos fajtába tartozó egyedeket egymás között párosítunk, – keresztezés esetében különböző fajtákhoz tartozó egyedeket párosítunk. A keresztezésnek számos biológiai és gazdasági előnye van – az utódok életképessége, ellenálló képessége, esetenként a szaporasága – és nem utolsósorban gyakran a termelőképessége is nagyobb (heterózishatás). Számosállat. Állattenyésztési, statisztikai, valamint üzemszervezési szempontból szükség van egy olyan mértékegységre, amelyre a különböző fajú, ivarú, hasznosítású és korú állatok átszámíthatók, ez a mértékegység a számosállat (szá.). A számosállat 500 kg élőtömegű állatot, ill. állatcsoportot jelent. Legpontosabb átszámítási mód, ha az összes állatot – korra, ivarra, hasznosítási irányra való tekintet nélkül
– lemérjük és az összes tömeget elosztjuk ötszázzal. Ez a módszer azonban a gyakorlatban nem használatos, mert hosszadalmas, sok munkával jár, és az állatállományt is feleslegesen mozgatja. Gyakorlati tapasztalatok alapján már ismert az egyes állatok (korcsoportok) jellemző tömege, aminek alapján átszámítási kulcsok állnak rendelkezésre faj és hasznosítás szerint részletezve (pl. a futó és könnyű igásló 1; a magyar tarka tenyészbika 1,4; a magyar tarka tehén 1,2; a növendék szarvasmarha (vegyes korú) 0,6; a kos és az anyajuh 0,08; a növendék juh (vegyes korú) 0,05; a felnőtt sertés 0,2; a növendék sertés (süldő) 0,1 szá.) Szaporodás. Az élőlények azon alapvető képessége, hogy önmagukhoz hasonló utódokat hoznak létre. Gazdasági állataink ivaros úton szaporodnak, amelynek lényege, hogy a nőivarú állatok petesejtet, a hímivarú állatok ondósejtet termelnek, amelyekből egyesülésük után fejlődik ki az utód. Ivarzás. A nőivarú állatok olyan élettani folyamata, amely a párzásra való hajlandóságban nyilvánul meg. Az ivarzás folyamán – rendszerint annak végén – válik le a petefészekben a petesejt (ovuláció). A tehén ivarzását folyatásnak, a kocáét búgásnak, a juhét üzekedésnek (berregésnek), a kancáét sárlásnak nevezzük. A különböző állatfajok ivarzási tünetei hasonlítanak egymáshoz. Az ivarzó állatok magatartása nyugtalan, szabadon engedve egymást ugrálják, keresik a hímet. A külső nemi szervek megduzzadnak, vérbők lesznek, belőlük átlátszó váladék ürül. Az ivarzás időtartamával kapcsolatos jellemző adatokat a 10. táblázat tartalmazza. 10. táblázat. A gazdasági állatok ivarzási adatai
A párzás (pároztatás). A megtermékenyítést, ill. a fogamzást célzó nemi aktus. A pároztatási módok a következők: – vad, – csoportos, – hárembeli, – egyedi vagy kézből való pároztatás. A vadpároztatás az összes hím- és nőnemű állat együtt tartását jelenti. Csoportos pároztatáskor nagyobb számú nőnemű állathoz több hím tartozik. Hárembeli pároztatásról akkor beszélünk, ha meghatározott számú nőstényt rendelnek egy hímhez. E pároztatási módok esetében nem ismert a párzás időpontja és az első két esetben maga az apa sem.(Az utóbbi két eljárás a baromfifajok szaporításában és a juhtartásban elterjedt.) Az említett hiányosságokat kiküszöböli az egyedi vagy kézből való pároztatás, amikor a tenyésztési célnak megfelelő párosítást alkalmazzuk. Így ismert lesz az apa és a fogamzás ideje is, mivel a kiválasztott hímhez vezetjük a nőstényt. Ezen eljárás egyik változata a mesterséges termékenyítés módszere. Lényege, hogy a hím lemagzáskor kilövellt ondóját mesterséges hüvelyben felfogják, hígítják, kezelik, esetleg hosszabb ideig tárolják, majd mesterségesen juttatják a női nemi utakba. A mesterséges termékenyítés szinte valamennyi állatfajnál széles körben alkalmazott, ill. terjedőben lévő eljárás. A módszer előnyei:
–
kevesebb apaállat tartására van szükség, mivel egy lemagzásból több nőivarú állat termékenyíthető meg, – az apaállatok kiválasztásakor szigorúbb követelményeket szabhatunk, – értékes apaállat (vagy fajta) szállítása helyett elég az ondót szállítani (pl. export-import). Hátrány lehet a káros rokontenyésztés lehetősége, és a nagyobb tenyésztési kockázat (egy-egy helytelenül értékelt apaállat esetén). Pároztatásra általában a nőnemű állatok természetes ivarzásának idején kerülhet sor, de az ivarzás, ill. az ovuláció mesterségesen is kiváltható. Az ivarérettség fajonként és fajtánként meghatározott fejlettség elérése után következik be. Ekkor a hímivarú állatok életképes ondósejtet, a nőivarúak pedig életképes petesejtet termelnek. Ebben a korban azonban még nem szabad tenyésztésbe venni (termékenyíteni) az állatokat, mert a korai tenyésztésbe vétel károsan befolyásolja további fejlődésüket és későbbi teljesítőképességüket. A tenyészérettség. A tenyésztésbe vétellel meg kell várni azt a fejlődési fokot, amikor az állatok elérik a kifejlett tömegük 2/3–3/4 részét. Gazdasági állataink ivarérettségének és tenyészérettségének lehetséges időpontjait a 11. táblázat foglalja össze. A vemhesség ideje. A fogamzástól az ellésig tart. Ennek időtartama egyedtől, a tartási körülményektől függően bizonyos eltérést mutathat normális vemhesség esetén is. Gazdasági állataink vemhességi idejét (átlagértékét) ugyancsak a 11. táblázat tartalmazza. 11. táblázat. A gazdasági állatok ivarérettségének, tenyészérettségének és vemhességének ideje
A vemhesség megállapítása. A további teendők szervezése céljából, de tenyésztési és gazdasági okokból is (pl. szükség esetén újratermékenyítés, esetleg selejtezés, eltérő takarmányozás stb.) szükséges, hogy a vemhesség minél korábban megállapításra kerüljön. A vemhesség külső jelek és belső vizsgálatok alapján, hormonreakciókkal vagy ultrahangos vizsgálattal állapítható meg. Külső jelek alapján: – az ivarzás elmarad (ettől csak ritkán van eltérés, esetenként ugyanis a vemhes állat is ivarzik, ill. a nem vemhesnek is kimaradhat valamilyen okból az ivarzása 1–2 cikluson keresztül), – a vemhes állat viselkedése megváltozik, nyugodtabb lesz, jobban eszik, – a vemhesség második felében a has megnövekszik, alakja megváltozik, a magzat mozgása is megfigyelhető (főleg itatáskor) és a magzat szívverése is észlelhető, – a hüvelyből időnként szürkésfehér, nyúlós nyálka ürül („a tehén borjúra tisztul”). Belső vizsgálat alapján: – a végbélen vagy hüvelyen keresztül kitapintással (pl. tehénnél a vemhesség 3. hónapjában). Hormonreakciókkal: – az állat vizeletét vagy vérsavóját biológiai módszerekkel vizsgálják (pl. békapróba). Ultrahangos vizsgálattal: – az utóbbi időben terjed, pl. a sertéstenyésztésben (a hanghullámok visszaverődésének műszeres észlelése).
Létszámveszteség az állattenyésztésben. Az állatok felnevelése bizonyos veszteségekkel jár: – Elhullásról beszélünk az állatok pusztulásakor, ami elsősorban fiatal korban lehet jelentős (malac, borjú stb.). – Kényszervágást hajtunk végre, ha időben észleljük, hogy a betegség vagy sérülés végzetes vagy gyógyítása nem gazdaságos, ilyenkor az állat húsát vagy annak egy részét még hasznosíthatjuk. – A tenyészállatokat selejtezzük, ha egy-egy állat valamilyen követelménynek nem felel meg (egészség, termékenyülés, termelési szint stb.). Alkalmanként selejtezünk hízóállományból is, ha valamilyen ok folytán kirívóan lemaradt egyedek (technikai selejt) találhatók. A kiesések mértéke jellemző képet ad az illető telep tenyésztési és tartási körülményeiről.
3.1.2. Takarmányozási alapfogalmak A takarmány a gazdasági állatok részére céltudatosan juttatott táplálék. A takarmányok szárazanyag-tartalma (sza.) a bennük lévő vízmentes rész tömegszázalékban kifejezett arányát jelenti, a szárazanyag a takarmány táplálóanyagainak hordozója. A táplálóanyag-mennyiség azonban nincs egyenes arányban a szárazanyag mennyiségével, mert bizonyos ballasztanyagokkal is számolhatunk, amelyek esetenként nemhogy nem tápláló anyagok, hanem egyes állatfajok (baromfi, sertés) emésztését is hátráltatják. A szárazanyag-tartalom: – lényegében megszabja az adott takarmány etethető mennyiségét, mert az állat csak bizonyos szárazanyag-mennyiséget képes és hajlandó elfogyasztani, – befolyásolja a takarmány tárolhatóságát, mert csak bizonyos víztartalom alatt (pl. szemes termények kb. 14%) tárolható a takarmány romlás nélkül, – koncentrációja a tápanyagok és az abszolút tömeg arányát jelenti. A takarmányok beltartalmának legfőbb jellemzői: – az energiatartalom, amit régebben keményítőértékben, ma metabolizálható energiában mérünk, valamint – az állati szervezet fejlődéséhez feltétlenül szükséges fehérjetartalom. Ezenkívül természetesen számos jellemzője van még a takarmányoknak, amelyek jelentősége állatfajonként változik. Gazdasági állataink takarmányozásakor az állat szükséglete a kiindulási alap. Ez életfenntartó, valamint a termelő szükségletből tevődik össze. Életfenntartó szükségleten azt a táplálóanyag-mennyiséget értjük, amennyi az állatnak, kondíciója szinten tartása mellett, életfunkcióinak normális működéséhez kell. Állatainkat természetesen valamilyen haszonvételi céllal (pl. tej-, hús-, gyapjútermelés stb.) tartjuk. A várható termelési szinttől és a termék mennyiségétől függően az életfenntartón felül a termelő tápanyagszükségletet is ki kell elégítenünk. A takarmányok megjelenési formájuk alapján két nagy csoportba sorolhatók: – tömegtakarmányok, – abraktakarmányok. Tömegtakarmányok. Zöldtakarmányok, erjesztett takarmányok (szilázs, szenázs), gyökér- és gumós takarmányok (takarmányrépa), gazdasági melléktermékek (leveles répafej, takarmányszalmák), ipari melléktermékek (répaszelet, melasz, sörtörköly), szárított takarmányok (széna). Ezek elsősorban a kérődzők takarmányozásában játszanak szerepet. Abraktakarmányok. Gazdasági abrakok (kukorica, árpa, búza, triticale, zab stb.), ipari melléktermékek (extrahált napraforgó-, repce-, szójadara, korpa stb.), állati eredetű takarmányok (halliszt stb.) tartoznak e csoportba, az ún. „abrakfogyasztó” állatfajok (sertés, baromfi) fő táplálékát képezik. Az abraktakarmányok állatfajonként, korcsoportonként és hasznosítási irányonként – a tápanyagszükségletnek megfelelően – összeállított keverékét tápnak nevezzük. A takarmány-kiegészítők az említett összetevők mellett ásványi anyagokat, vitaminokat esetleg
antibiotikumokat és egyéb anyagokat tartalmaznak. Ha a felhasználó állítja elő a tápot, akkor a kereskedelemből származó tápspecifikus koncentrátumot saját termelésű gazdasági abrakkal (kb. 60– 70%-ban) egészítheti ki. A takarmány-kiegészítők meghatározott összetételű keverékeit premixeknek nevezzük. A húsmarha- és a juhágazatban megkülönböztetünk téli és nyári takarmányozási időszakot. A téli időszak kb. 200 nap, a nyári időszak pedig kb. 165 nap (a juhoké általában hosszabb). A nyári időszak tömegtakarmány-bázisát a zöldtakarmány jelenti, ami lehet legelőfű vagy szántóföldön termesztett különféle takarmány. Ezek az anyagok természetes formájukban, ill. felszecskázva (szántóföldi zöldtakarmány istállóban etetve) kerülnek az állatok elé. A juhokat (nyári időszakban) – a bárányhizlalást kivéve – szinte kizárólag legeltetjük A szakosított tejtermelő szarvasmarha telepeken többnyire egész évben egyforma (lényegében „téli”), ún. monodietikus takarmányozás folyik, ezt esetenként idényszerűen egyéb takarmányokkal, ipari melléktermékekkel egészítik ki, ekkor „javított” monodiétáról beszélünk. A téli tömegtakarmány-bázist erjesztéssel tartósított takarmányok (szilázs, szenázs), répaszelet, széna, takarmányszalma jelenti, ami különböző abrakféleségekkel, premixekkel egészíthető ki. Takarmányozási nap. (Számítására példa a szarvasmarha-tenyésztési fejezetben található). A takarmányozás tervezésének, szervezésének és értékelésének alapja. Egy takarmányozási nap egy állat egy napig való tartását jelenti. Állatfajonként, kor- és hasznosítási csoportonként számítjuk. Számításának menete a következő: a bent álló állatlétszámot megszorozzuk a napok számával. Ha a hónap alatti takarmányozási napok számát elosztjuk a hó napjainak számával, megkapjuk a havi átlaglétszámot (ennek megfelelően lehet kiszámítani az éves átlaglétszámot is). Az egyes állatcsoportokra jellemző specifikus alapfogalmak a megfelelő fejezetekben találhatók.
3.1.3. A törzskönyvezés A törzskönyvezés az állattenyésztés, a szelekció nélkülözhetetlen eszköze. A törzskönyvezés magában foglalja a tenyésztési adatok közhitelű gyűjtését, az adatok törzskönyvekben, ill. tenyésztési főkönyvben történő nyilvántartását, feldolgozást, rendszerezését, igazolását és közzétételét. A törzskönyv, a tenyésztési főkönyv tulajdonképpen egy olyan emlékeztető, amely az állatok termelőképességével kapcsolatos öröklődő értékmérő tulajdonságokat, valamint a tulajdonságok kibontakozását elősegítő külső és belső tényezőket tartja nyilván oly módon, hogy abból az állat tenyészértéke felismerhető legyen, s ezáltal az állatállomány tenyészértéke fejleszthetővé váljon. Törzskönyvi feljegyzések nélkül korszerű állattenyésztés nem tartható fenn. Ennek fontos feltétele, hogy a megfigyelt állatokon jelzés legyen. Az állatok egyedi azonosítását biztosító állatjelölések alkalmazása a törzskönyvezés kezdetével egybeesik. Magyarországon a legősibb állat-nyilvántartási módnak a számadók által használt „rovásbot” tekinthető. A kezdeti nyilvántartások magángazdasági célokat szolgáltak. Az állam ebbe csak később – a XIX. században – avatkozott bele, amikor ezt már széles körű érdekek (pl. járványtól való mentesítés) is szükségessé tették. Az első törzskönyvet 1859-ben a juhtenyésztők vezették be. A törzskönyv feltétele lett a tenyészeten belül végzett szelekciónak de az országos állatállomány tenyésztési színvonalának emelésében, és a nemzetközi tenyészállat forgalomban is fontos szerepet kapott. Ebből adódóan fontos követelménnyé vált, hogy a törzskönyvi bejegyzések szabatosak (szakszerűek) és közhitelűek (megbízhatóak) legyenek. A törzskönyvi nyilvántartásban rögzítik az állatok származását, termelését, a termeléssel kapcsolatos tényezőket s mindezek alapján – a törzskönyvi eljárásba bevont egyedek között – összehasonlító értékelést végeznek. A törzskönyvezési gyakorlat során két törzskönyvi rendszer alakult ki, a zárt és a nyitott törzskönyv. A zárt törzskönyvet egy bizonyos időszak elteltével lezárják, és azt követően csak azokkal az állatokkal, ill. azok ivadékaival foglalkoznak, amelyeket ebbe a törzskönyvbe már korábban felvettek. Ilyen zárt törzskönyvet használnak pl. az angol telivér ló törzskönyvezésénél is. Napjainkban a zárt törzskönyvezési rendszer fenntartását a fajta védelme és eredeti génkészletének megóvása teheti indokolttá. A nyitott törzskönyvbe viszont származásuktól függetlenül bekerülhetnek mindazok az egyedek, amelyeknek a
fajtajellege (küllemi sajátosságai) és termelőképessége megfelelő. Ebből adódóan a nyitott törzskönyv kizárja a továbbtenyésztésből a gyengébben termelő állatokat és beemeli a tenyészetbe a kiváló képességű egyedeket, így teljesítmény-centrikussága révén javítja az állomány tenyésztési színvonalát, termelési eredményeit. Az egyes törzskönyveken belül a nagy termelőképességű, kiemelkedő tenyészértékű állatok számára elit, elit-rekord, arany stb. törzskönyveket hoztak létre. Hazánkban a II. osztályú, az I. osztályú és az elit törzskönyvek terjedtek el. A hivatalos törzskönyvek mellett – az alaposabb adatfelvételek végzésére, értékelésére – házi törzskönyveket is létesítettek. Ebben a hivatalos törzskönyvekhez képest az adatfelvételek köre tágabb és szűkebb is lehetett. A törzskönyvezés technikai elemei az elmúlt időszakban sokat fejlődtek, a kartotékrendszertől, a szabványosított nyilvántartási űrlapokon, a korszerű számítógépes adatrögzítésen át a számítógépes feldolgozásig. A törzskönyvi munkákat állami intézmények vagy társadalmi szervezetek (szövetségek, egyesületek) látják el. Az ellátó szervezettől függetlenül a törzskönyvvel szemben követelmény, hogy tegye lehetővé az állat származásának, termelésének, testalakulásának, valószínű tenyészértékének megállapítását. A bejegyzett adatok köre feleljen meg a törzskönyvezésre hivatott szervezet ténymegállapításainak. A bejegyzések, az ivadékok azonosítása és törzskönyvi nyilvántartásba vétele a szóban forgó szervezet ellenőrzése mellett történjen meg. Az állattenyésztésről szóló 1993. évi CXIV. törvény hatályba lépését követően a törzskönyvezést az elismert tenyésztő szervezetek végzik. Tenyésztő szervezetként működhet elismert tenyésztő egyesület, ill. tenyésztő szövetség, továbbá tenyésztő vállalkozás is. A tenyésztők társulásából létrejött – bíróságon is bejegyzett – tenyésztő egyesülések, tenyésztő szövetségek a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumtól (FVM) kapott elismerés, felhatalmazás alapján, a tagjaik által jóváhagyott tenyésztési programok végrehajtására kapnak jogosultságot. A fajta-elismerési eljárás keretében egy vagy több természetes, ill. jogi személyből álló tenyésztő vállalkozás is jogot kaphat tenyészállatok és szaporítóanyagok előállítására, forgalmazására, valamint a keresztezési programok végrehajtására. E szervezetek feladata tehát a tenyésztési, termelési adatok hiteles gyűjtése, azoknak a tenyésztési főkönyvben való nyilvántartása, feldolgozása, az adatok rendszerezése, igazolása és közzététele. A törzskönyv a fajtatiszta tenyészállatok, a tenyésztési főkönyv pedig a keresztezési vagy hibridizációs programban részt vevő tenyészállatok tenyésztési adatainak feljegyzésére és azok igazolására szolgál. A törzskönyv és a tenyésztési főkönyv nem selejtezhető közokirat. A tenyésztő szervezeti elismerésnek tárgyi és személyi feltételei vannak (fajtaelismerésben részesített, vagy arra bejelentett genotípus, megfelelő létszámú állatállomány, szakember, felszerelések, tenyészállatok tartós és azonosítható megjelölése, tenyésztési program, nyilvántartások). A tenyésztő szervezeti elismerési kérelmet az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) javaslata alapján az FVM bírálja el. A háziállatok (szarvasmarha, juh, kecske, ló, sertés, baromfi, nyúl, méh), prémes állatok, hal gazdasági célú, valamint a vadászható emlős vadfajok élelmiszer-termelési célból való zárttéri fajtafenntartása és törzskönyvezése kizárólag elismert tenyésztő szervezetben történhet. A tenyésztő szervezetben törzskönyvet vagy a tenyészési főkönyvet a tenyésztési program előírásainak megfelelően kell vezetni. Ezek vezetését a szaktárca rendeletben szabályozza. Az FVM rendelete előírja, hogy egy fajtáról csak egy törzskönyv vezethető. A törzskönyv fajtakódját és ahhoz tartozó tenyészetszámokat – az egységesség érdekében – az OMMI adja ki és tartja nyilván. Baromfifajoknál az OMMI tenyészetazonosítót, a tenyésztő szervezeten belül telepazonosító megjelöléseket ad ki. A törzskönyvnek van egy főtörzskönyvi része, de lehet melléktörzskönyvi része is. Az állatok teljesítménye szerint a főtörzskönyvi rész több osztályt tartalmaz, ahová az egyedeket a törzskönyvi szabályzatban előírt ismérvek alapján besorolják. Az osztályok számát a nagyállatoknál a tenyésztő szervezet határozza meg. A baromfifajoknál I. osztály (elit vagy magasabb szaporítási fokozatú állomány), II. osztály, azaz törzsállomány (amely az elit osztályba tartozóktól származik) és III. osztály, vagyis szaporítóállomány (amely a törzsállománytól ered) különíthető el. A melléktörzskönyvi rész ugyancsak tartalmazhat osztályokat. A törzskönyv formája szerint lehet könyv, jegyzék, kartoték, vagy más olyan adathordozó, amelyet hitelesíteni lehet. A hitelesítést, az évenkénti felülvizsgálatot az OMMI látja el. A fajtánkén összeállított törzskönyvi szabályzatban részletesen lefektetik az állatok megjelölését, a származás ellenőrzésének módját, a bizonylatok vezetésének rendszerét, a származási igazolások
kiadásának rendjét. A törzskönyvek vezetését, a tenyésztő egyesület vagy szövetség, ill. annak megbízásából az adatfeldolgozó intézet végzi. A tenyésztési főkönyv vezetésének szabályait ugyancsak a szaktárca rendeletben írja elő. Ennek értelmében egy elismert tenyésztési program számára csak egy főkönyv fektethető fel. A főkönyv fajtakódját, és a hozzá tartozó tenyészetszámokat – az egységesség végett – az OMMI adja ki és tartja nyilván, és ellátja a főkönyvek évenkénti hitelesítését is. A főkönyvek formai megoldásai ugyanolyanok (könyv, jegyzék stb.) lehetnek mint a törzskönyveké. Vezetésük történhet a tenyésztő vállalkozásnál vagy annak megbízásából az adatfeldolgozó intézménynél. Hitelesítésüket és évenkénti felülvizsgálatukat szintén az OMMI végzi. Vezetésüket a főkönyvi szabályzatban rögzítik. A főkönyv nyilvántartása alapján állítják ki az elismert tenyésztő vállalkozásoknál a keresztezési, ill. a hibridizációs program keretében előállított tenyészállatokról a származási igazolást. A főkönyv szintén nem selejtezhető, azt a vezető intézménynél meg kell őrizni. A baromfiaknál is egy fajta számára csak egy főkönyv vezethető, amely három osztályra tagolódik. Az I. osztályban a dédszülők vagy a vonalakat alkotó baromfiállományok adatai vannak. A II. osztályban – az I. osztályba sorolt állatok utódainak – a nagyszülők vonalainak adatai szerepelnek, míg a III. osztályban – a II. osztályba tartozó állományoktól származó – tovább már nem szaporítható utódokat előállító szülőpárok adatait tartják nyilván.
3.1.4. Állatok megjelölése, szaporítóanyagok, embriók azonosítása Az eredményes törzskönyvezés elengedhetetlen feltétele, hogy az állat – amelynek származását, termelési adatait a törzskönyvben, tenyésztési főkönyvekben rögzítik – azonosítható jellel legyen ellátva. Az egyedi megjelölés jól látható, a gyors felismerés végett könnyen leolvasható, el nem távolítható és megváltoztathatatlan legyen, továbbá annak viselése ne zavarja az állatot. A jelöléseket az emberiség ősidők óta használja. Kezdetben az állatokra való elhelyezése bizonyára a tulajdon megjelölésére szolgált. Az állatok tulajdonjegyekkel való ellátása a domesztikáció időszakában alakulhatott ki. Az állatok bőrébe égetett tulajdonjegyek használatáról az ókori Egyiptomból fennmaradt reliefek is tanúskodnak. A csikók tüzes vassal való bélyegzéséről Columella a „De re rustica” című híres munkájában írt. A sebbe színezőanyag bedörzsölése a törzsi népek tetoválási szokásából ered. Magyarországon az állatok égetett bélyegzése a 12. század végére, a 13. század elejére vezethető vissza, de kétségtelen, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt is használta a bélyegzővasakat. A bélyeget, billogot, mint tulajdonjegyet a szarvasmarhák, a lovak, a szamarak, ritkábban a juhok bőrébe égették be. Az állatok egyedi megkülönböztetésére sokféle jószágjegyet, jegyet használtak. Ezek között megtalálható pl. az olyan bárányjel, amelyet fából faragtak ki. Egyik figura az anya, a másik a bárány nyakában függött. Az elmúlt századok során az állattenyésztési kultúra fejlődésével az állatok jelölése igen változatossá vált. Az égetett jelölések mellett számos módszert (füljegy, fülcsipkézés, fülgomb, fagyasztott jel, krotália stb.) alkalmaztak, és egy része a napjainkig is fennmaradt. A legelterjedtebb egyedi jelölési módok – Füljegy: használata a magyarság őskoráig nyúlik vissza. Az állatok fülén apró szerszámmal (bicska, olló) jegyeket ejtettek és a sebeket hamuval szórták be. Rendszerint a juhoknál, de szarvasmarháknál és lovaknál is alkalmazták. – Besütés: tüzes vassal az állat különböző testrészére – leggyakrabban az állat bal oldalára, a far, comb, nyak, lapocka tájékára – számot vagy jelet égetnek be (30., 31. ábra).
Gidran Furióso North Star Nonius 30. ábra. Lótörzstenyészet bélyegzési módjai és fontosabb bélyegzési jelei (Forrás: Ócsag, 1976)
31. ábra. Törzs- és köztenyésztésben nem lévő lovak bélyegzési módjai (Forrás: Ócsag, 1976) –
–
Tetoválás: tetováló fogók segítségével, számjegyek alakjában tűszúrásokat ejtenek a bőrön (rendszerint a fülkagyló bőrén, de voltak próbálkozások a lovak felső ajkának nyálkahártyáján is) és a lyukak helyét vízben oldhatatlan festékkel bekenik, a festéket a lyukakba bedörzsölik. A tetoválás csak festenyzetlen bőrű állatoknál alkalmazható, mivel a számok a pigmentált bőrön olvashatatlanok. Szarvasmarhák, juhok és sertések jelölésére alkalmas (32. ábra). Fülcsipkézés: erre a célra készített fogó segítségével az állat fülkagyló szegélyének különböző helyeiről – meghatározott kulcsrendszer szerint – egy-egy darabot a porccal együtt kicsípnek. Általában csak fiatal állatokat jelölnek ilyen módon. Különféle kombinatív kulcsokkal nagyszámú egyedi jelölés történhet. Rendszerint malacokon, de szarvasmarháknál és juhoknál csoportjelként is használható (33. ábra).
32. ábra. Juh tetoválása és a tetovált juhfül (Forrás: Veres et al., 1976)
33. ábra. Sertésfülcsipke-számok (Forrás: Kovács, 1976) –
Füljelzők (krotáliák): lehetnek fémszalagok, alumínium lapocskák és kézelőgombszerű „fülgombok”, amelyekre az azonosító számokat beütik majd olyan módon fogóval a fülbe illesztik, hogy az a fül roncsolódása nélkül ne legyen eltávolítható. Műanyagból is készítenek füljelzőket, melyekre ráírják a számokat a fülbehelyezés előtt. Füljelzőkkel szarvasmarhák, juhok, sertések, nyulak, prémes állatok jelölhetők meg (34. ábra).
34. ábra. Juh krotáliázása (Forrás: Veres et al., 1995) –
Fagyasztás: a színes szőrrel borított testfelületre (has, oldal, comb, far tájékon) folyékony
nitrogénben lehűtött jelölővasat nyomnak. Előzőleg lenyírják a fagyasztandó bőrfelületet. A fagyasztás helyén néhány hónap múlva fehér szőrök fejlődnek ki. Szarvasmarhák jelölésére alkalmas (35. ábra).
35. ábra. Fagyasztásos füljelzés (Forrás: Horn, 1976) –
Lábgyűrűzés: az egyedi számmal ellátott lábgyűrűt a tenyésztésbevétel előtt a baromfi lábára húzzák. A lábgyűrű lehet zárt vagy nyitott. A nyitott lábgyűrű a baromfi ideiglenes megjelölésére szolgál. A zárt lábgyűrűk különböző méretben készülnek (36. ábra).
36. ábra. A tyúk egyedi jelzése (Forrás: Bögre, 1964) –
Csibeszám, szárnyszám: a csibeszám a naposbaromfi, a szárnyszám a növendék baromfi megjelölésére szolgál. Mindkettő két fémkorongból (alumínium) áll, amit alumínium szöggel a szárnyredőre erősítenek. Az 1,5 cm átmérőjű csibeszámot a pedigrés keltetést követően a keltetőben rakják fel. Rendszerint mindkét szárnyba behelyezik. Elterjedtek az egyszerűbb felhelyezésű ún. patent csibeszámok is. Növendék korban a csibeszámokat szárnyszámokra cserélik le, melyek készülhetnek fémből, amit előzőleg egyedi számmal beütnek. Lehetnek
rosttollal írható műanyag szárnyszámok is (36. ábra). Úszóhártyák bevágása, csipkézése: az úszóhártyák bevágását manikűr ollóval vértelenül napos korban elvégezhetik a víziszárnyasoknál (lúd, kacsa, pézsmakacsa, mulárdkacsa). Meghatározott kulcs szerinti bemetszéssel ivar-, csoport- és évjárat jelölést lehet tenni. Nutriák úszóhártyáinak kódolt csipkézésével (lyukasztásával) is lehet egyedi jelöléseket végezni. – Elektronikus jelölés (mikrochip): ismeretes első és második generációs mikrochip. Az első generációs chip egy transzponder, amely a nyakszíjra vagy nyakörvre van elhelyezve, míg a második generációs chipet a bőr alá ültetik be. A mikrochipet olyan kapszulába helyezik el, amely nem vált ki védekezési, kilökési vagy gyulladásos folyamatot. Az ún. bioüvegből készült chipek véglegesen rögzülnek az állat testében. A leolvasó készülékről nyert adatok közvetlenül az adatfeldolgozókra rávihetőek. Bármilyen fajú és életkorú állatnál alkalmazható. Halaknál, hüllőknél és az egér nagyságú állatoktól kezdve sikeresen használható. – Fénykép: bizonyos állatfajoknál (ló, szarvasmarha) azonosításra használható. – Ideiglenes jelölések: fa- vagy fémtáblácska nyakba való akasztása rövid ideig tartó megjelölésre szolgál borjúknál és bárányoknál. Ezüst-nitrát oldattal, juhjelző festékbe mártott számsablonokkal való megjelölés a bárányoknál és az anyajuhoknál kerül alkalmazásra (az anya és báránya ugyanazt a jelölési sorszámot kapja). Ajaklenyomatok készítése a lovaknál és a szutyoklenyomatok alkalmazása a szarvasmarháknál speciális azonosítási módot szolgál. Színes műanyag szárnyszámok, nyakgyűrűk is használhatóak a baromfiaknál. A tenyészállatok azonosító számmal vagy jellel való ellátásáról az állattenyésztésről szóló 1993. évi CXIV. törvény rendelkezik. Ennek értelmében „a jogszabályban meghatározott állatok ivadékát függetlenül hasznosítási irányuktól, a születést követően, meghatározott időn belül, országosan egységes módon és tartósan, egyedileg vagy mint csoport részeként meg kell jelölni, valamint nyilvántartásba kell venni.” [1993. évi CXIV. tv. 8.§]. A szarvasmarhák, juhok, lovak és sertések egyedi megjelöléséről, számontartásáról az Egységes Nyilvántartási és Azonosítási Rendszer (ENAR) intézkedik. Magyarországon elsőként az ENAR bevezetése a szarvasmarha-tenyésztésben történt meg. A rendszer bevezetése a nagyállatok körében elősegíti: – az állat-egészségügy területén az egyedi és állományszintű állat-egészségügyi adatok, ellenőrző vizsgálatok nyilvántartását, mentesítési programok számítógépes ellátását, a járványügyi nyomon követést, az országba illegálisan bekerülő állatok felderítését, élő állatok és állati termékek nemzetközi forgalmazásának dokumentálását, – a tenyésztésszervezés területén a termékenyítési és embrióátültetési adatok számontartását, a törzskönyvezési és a termelésellenőrzési feladatok ellátását a törzskönyvi bizonyítványok, valamint a származási igazolások kiadását, a küllemi bírálati, a tenyészérték-becslési, a származásellenőrzési feladatok ellátását, – a közigazgatás területén a statisztikai adatok elemzését, az ország regisztrált állatállományának nyilvántartását, az intézmények (termék tanácsok, agrárpiaci rendtartás) információkkal való ellátását, az állami források felhasználásának ellenőrzését, az állattulajdon védelmét, az élelmiszer-biztonsági, állat- és környezetvédelmi ellenőrzési rendszerek létrehozását, – a kereskedelem területén az állatforgalom és a szaporítóanyag nyomon követését, – a vágóhídi feldolgozás területén az EUROP rendszerű vágóhídi minősítést és kifizetést, – a nemzetközi kapcsolatok területén az adatszolgáltatásban való közreműködést. –
3.1.4.1. A szarvasmarhák egységes nyilvántartási és azonosítási rendszerének jelölési szabályai A borjút, a születést követő 15 napon belül, mindkét fülbe azonos módon elhelyezett füljelzővel meg kell jelölni. Az importált állatoknál az állat-egészségügyi megfigyelési idő leteltét követő 15 napon belül – a külföldi marhalevélnek a hatósági állatorvos részére történő átadásával egyidejűleg –, az állatjelölést el kell végezni. (A marhalevél az állat központi nyilvántartásba vételét, állat-egészségügyi forgalomképességét és az állat tartóját tanúsító hatósági bizonyítvány.) A szarvasmarhák egyedi megjelölésére kizárólag az OMMI által kiadott ikerpáros műanyag füljelzők
(krotáliák) használhatók. A szarvasmarha krotáliával – csakúgy mint a juh és sertés krotáliával – szemben követelmény, hogy csak egyszeri felhasználást tegyen lehetővé, valódisága és eredetisége biztonsággal megállapítható legyen, továbbá tartós, kopásálló, valamint állat- és környezetbarát anyagból készüljön. Felirata jól láthatóan és olvashatóan tartalmazza az országkódot, az egyed azonosító számát, az azonosító számmal megegyező vonalkódot és a használati számot (37. ábra).
37. ábra. ENAR füljelző (Forrás: Bíró és Zsilinszky, 1996) A füljelző az állatot élete során végigkíséri. Egy-egy füljelző két összeilleszthető részből, levélből áll, melynek mérete legalább 45 mm hosszú és 55 mm széles. A lézertechnikával nyomtatott karakterek, ENAR-számok legalább 5 mm-esek. Az állat-egyed megjelölésére használt ENAR-szám Magyarország ISO kódjeléből (HU) és tíz számjegyből álló egyedi kód. Az egyedek tenyészeten belüli megkülönböztetésére a tíz számjegyű ENAR-szám 6–9. számjegye adja meg az állat használati számát. Az utolsó számjegy az ENAR-szám kontrollszáma, amelynek segítségével a számítógépes adatellenőrzés történik. Nemzetközi nyilvántartás esetén további 3 karakter (ISO országkód) használható, így a nyilvántartási szám összesen 13 karakterű lehet. Az egyedi kódot az országos adatbázis adja ki. Az állatok jelölését csak a feladat ellátására jogosult személy végezheti. Ez lehet a megyei körzetekben az ENAR-felelős állatorvos, az önálló tenyészetekben és a tenyésztői körzetekhez tartozó tenyészetekben az állattartó vagy az általa megbízott személy. A megjelölt állatról kiállított ENAR-bejelentőlapot az országos adatbázisnak késedelem nélkül meg kell küldeni. Ha az állat egyik füléből elveszíti a füljelzőt, akkor az OMMI felé történő bejelentés után az eredetivel azonos tartalommal kell azt pótolni. A kiesett füljelzőt vagy annak olyan mértékű károsodása esetén – hogy annak tartalma olvashatatlanná válik – a füljelző pótlását az észleléstől számított 8 napon belül kezdeményezni kell a jelölésre jogosultnál. A műanyag füljelző sárga színű, fekete számokkal és vonalkóddal van ellátva. 3.1.4.2. A juhok egységes nyilvántartási rendszerének megjelölési szabályai A juhot egyedi jellel (füljelzővel és tetoválással) vagy fülszámelőtag tetoválásával meg kell jelölni mielőtt elhagyja a tenyészetet, de a jelölésnek legkésőbb 6 hónapos korig meg kell történni. A juhot úgy kell megjelölni, hogy a 6 hónapnál fiatalabb, vágóállat értékesítésre kerülő bárány jobb fülébe az ötjegyű fülszámelőtagot kell tetoválni és az állomások által kibocsátott, növekvő sorszámú, országosan egységes rendszerű füljelzőt kell belehelyezni. Az importált juhokat az állat-egészségügyi megfigyelési idő elteltét követő 15 napon belül kell megjelölni. Az állatok megjelöléséről, nyilvántartásba vételéről az OMMI és a Magyar Juhtenyésztő Szövetség (MJSZ) gondoskodik.
Az egyedi szám Magyarország jeléből – a füljelzőn HU, a számítógépen Magyarország ISO kódja (348) – és a 7–10 számjegyből álló egyedi kód. Ennek 1–5. jegye a fülszámelőtag, a tenyésztőre utaló (csoport)jel, az utolsó 2–5. jegye a használati szám. A fülszám előtagját az OMMI-tól kapja a tenyésztő, amely valamennyi általa tenyésztett állat egyedi számában szerepel. Az első két jegye a megyeszékhelyet, a 3–5. jegye a megyén belüli sorszámot adja meg. A vágóbárányoknál a fülszámelőtag önállóan is használható. A használati szám pedig 2–5 jegyű szám, az egyedi szám 6–10. jegye. Ez a szám az azonos fülszámelőtaggal megjelölt juhok megkülönböztetésére szolgál. Az első jegye a születési év utolsó számjegyét jelöli, az ezt követő számok pedig az adott esztendőn belüli sorszámokat jelzik. 3.1.4.3. A lovak egységes nyilvántartási rendszerének megjelölési szabályai A jelölést a csikó hat hónapos kora után, ill. az anyjától történő elválasztást megelőzően el kell végezni. A jelölés a lótenyésztési azonosítási és nyilvántartási informatikai rendszer (LÓINFORM) szabálygyűjteménye szerint történik. A csikók, lovak jelölését, bélyegzését – a kiadott azonosító jelnek megfelelően – forró vassal, fagyasztással, tetoválással vagy egyéb, a rendszerben nyilvántartott módon végzik. Az állatok egyedi felismerésére és nyilvántartására a ló azonosító szám szolgál, amely a csikó, ill. a ló bélyegzését kódolva tartalmazza. Ezt a LÓINFORM 11 jegyű betű és számkombináció formájában adja meg. A lótartó a csikóbélyegzést köteles saját költségén a Magyar Lótenyésztő és Lovassport Szövetséggel (MLLSZ) elvégeztetni. A szövetség az állattartót ellátja csikóbélyegzési jegyzőkönyvvel, amely a marhalevél kiváltásának alapjául szolgál, és az állatot nyilvántartásba veszi. 3.1.4.4. A sertések egységes nyilvántartási rendszerének megjelölési szabályai A sertéseket a hasznosítási módtól függetlenül legkésőbb a születési tenyészet elhagyása- kor a jobb fülben elhelyezett ENAR-füljelzővel meg kell jelölni. Ezt a műveletet a jelöletlen sertéseknél el kell végezni: az állat tenyészetből történő kiszállítása előtt, importált állatnál a karanténból történő kiszállítást megelőzően, amennyiben azt állat-egészségügyi okok szükségessé teszik, ill. ha az tenyésztési célból szükségszerű. Nem kell viszont megjelölni: a levágásra kerülő sertéseket, ha a vágóhíd és a tenyészet azonos tartási helyen van, és ott máshonnan származó állatokat nem vágnak, vagy azokat a sertéseket, amelyekre az állat- egészségügyi hatóság zárt vágást rendelt el, továbbá azokat az importált sertéseket, amelyeket 72 órán belül levágnak. ENAR-füljelző és sertés szállítólevél nélkül élő állatot szállítani tilos. A továbbtartásra értékesített sertéseket tartós műanyag füljelzővel, a vágóhídra kerülőket a perzselésnek ellenálló fém füljelzővel, ill. vágóhídi műanyag füljelzővel látják el. A megjelölést csak erre a feladatra jogosult személy végezheti. Ez a személy a megyei körzetekben lehet a kapcsolattartó állatorvos vagy annak megbízottja, ill. az önálló tenyészetekben az állattartó, illetőleg az általa megbízott személy. A jelölés költségeit az állattartó viseli. Csak az OMMI által hivatalosan közzétett, elfogadott forgalmazóktól beszerzett füljelzőket szabad használni. A füljelzőn lévő ENAR-szám Magyarország ISO kódjeléből (HU) és a sertések megjelölésére, azonosítására használt, legfeljebb 12 jegyű számból álló kód. Az ENAR-számot az országos adatbázis adja ki. Ha az állat füléből a füljelző kiesik, vagy annak károsodása következtében a számok olvashatatlanná válnak, a sertéseket az állatok jelöléséért és az ENAR feladatok ellátásáért felelős személy ismételten megjelöli. A füljelzőket – az állat levágását és azonosítását követően – csak a sertéseket levágó vágóhíd távolíthatja el. 3.1.4.5. A baromfiak, keltető- és tenyésztojások megjelölésének szabályai A baromfiakra nem terjed ki az egységes egyed nyilvántartási és azonosítási (ENAR) rendszer. Az állattenyésztésről szóló 1993. évi CXIV. törvény azonban csak az olyan állatot tekinti tenyészállatnak, amely azonosító számmal vagy jellel van ellátva, egyedileg vagy egy állatcsoport részeként beazonosítható, és nyilvántartásba vétele megtörtént. A baromfit kikelése után meghatározott időn belül hasznosítási iránytól függetlenül, országosan egységes módon és tartósan, egyedi vagy csoport jelöléssel kell ellátni. A baromfikeltető állomásnak a tenyésztési hatóság ad üzemeltetési engedélyt, ha az rendelkezik a
jogszabályokban előírt személyi és egyéb feltételekkel. A keltetőállomásnak a tenyészanyag eredetéről, felhasználásáról jogszabályban előírt igazolással kell rendelkeznie, nyilvántartást kell vezetnie és értékesítéskor az utódok származását igazolnia kell. A származás nyilvántartásának, az igazolás kiállításának és kiadásának rendjét, a tenyészállatok, valamint a szaporítóanyag megjelölésének módját, idejét, továbbá a baromfiállományok azonosításának rendjét, a fajtánként vezetett törzskönyvi szabályzatban kell részletezni. A baromfitenyésztőnek és forgalmazónak a keltetőtojást és a tenyésztojást olyan azonosító jellel kell ellátnia, hogy annak azonosításakor a származása hitelt érdemlően meghatározható legyen. (A keltetőtojásból kikelt naposállat továbbtenyésztésre nem, csak haszonállat-előállításra kerülhet, a tenyésztojásból kikeltetett utód pedig továbbtenyésztésre hasznosítható.) Az elismert tenyésztő egyesületnek, ill. szövetségnek az I. és II. törzskönyvi osztályban nyilvántartott baromfiállománytól keltetésre kerülő összes tojásról – az azonosító jelzés megjelölésével –, valamint ezekből a tojásokból kikeltetett naposállatokról származási igazolást kell kiadnia. Csak olyan szaporítóanyagról, napos-, növendék- és tenyészbaromfiról szabad származási igazolást kiadni, amelynek minősége a tenyésztési programban megadott mutatóknak megfelel. A keresztezési és hibridizációs programban részt vevő baromfiak tojásainál és naposállatainál is ugyanezeket a szempontokat kell érvényesíteni. Szállítólevelet kell kiállítani a származási igazolás alapján a szülőpártartó szaporítótelep keltetőtojásairól. Az árutermelésre előállított naposbaromfi csoporthoz is szállítólevelet vagy kísérő iratot kell kiállítani, amely tartalmazza a bizonylat sorszámát, a keltető azonosítóját, a kelés idejét, a naposbaromfi mennyiségét, ivarát, a fajt és a fajtát.
3.1.5. Állati szaporítóanyagok, embriók azonosításának szabályai Szarvasmarha, juh, kecske, sertés, valamint a zárt térben tenyésztett vad szarvas művi szaporítás útján történő köztenyésztést szolgáló egyedeinek és szaporítóanyagának előállítását, forgalomba hozatalát FM rendelet szabályozza Ennek keretében előírja, hogy a mesterséges termékenyítésre használt bikasperma, kansperma azonosításának érdekében minden spermaadaghoz a következőket kell megadni: – Mélyhűtött bikaspermánál a tenyészbika központi lajstromszámát és nevét, a sperma gyűjtésének időpontját, a spermát előállító mesterséges termékenyítő állomás megnevezését. – Frissen nyert és a hígítással konzervált kanspermánál a tenyészkan számát, nevét és fajtáját, az ejakulátum termelési időpontját, a mesterséges termékenyítő állomás elnevezését. A sperma forgalmazásakor a mesterséges termékenyítő állomás tanúsítványt ad a forgalmazott spermatételhez, amely tartalmazza a spermát adó apaállat faját, fajtáját, az egyedi számát, a törzskönyvi számát, a központi lajstromszámot, az apaállat termékenyítőképességét, a spermalevétel időpontját, a spermatermelő telephelyét, a forgalmazás, ill. kiadás időpontját, a spermaadagok számát, a sperma minőségvizsgálatának eredményét. Az embrió azonosítása végett az embrióátültető állomásoknak minden embriót tartalmazó kiszerelési egységet, tartályt, csomagolást úgy kell megjelölniük, hogy abból a faj, a fajta, az állat azonosítója, a kimosás időpontja és helye meghatározható legyen. Ezért az állomásnak a következőkről kell nyilvántartást vezetni: – a felhasznált hím- és nőivarú donorállat faja, fajtája, kora, azonosítási száma, továbbá az embrió és a született utód azonosítását biztosító termelési kódszám, donor vérkártya, – az embriókinyerés vagy átvétel helye, napja, darabszáma, az embrió kezelésének, elhelyezésének, raktározásának helye és módja, – az embrió minőségére vonatkozó adatok (kora, termékenyítési idő, fejlettségi stádium). A nyilvántartásokat öt évig kell megőrizni. Az embrió forgalmazásakor az embrió átvételéről, tárolásáról és átültetéséről részletes feljegyzést kell készíteni. Értékesítéskor az embrióhoz származási igazolást, a genetikai szülőkről vércsoportigazolást és az embrióról minőségigazolást kell csatolni. Az embrió-átültetésről bizonyítványt kell kiállítani. Mesterséges termékenyítő állomást, embrióátültető állomást az OMMI által kiadott üzemeltetési
engedély alapján lehet működtetni.
3.2. Szarvasmarha-tenyésztés 3.2.1. A szarvasmarha-ágazat helyzete, jelentősége Az elmúlt években az állattenyésztésből származó bruttó termelési érték a mezőgazdaság egészének közel 50%-a, a szarvasmarha-ágazat pedig az egész állattartásénak 27–28%-a volt. A szarvasmarhatartás az állatitermék-előállításunk egyik legfontosabb ágazata annak ellenére, hogy 2003-ra az országos szarvasmarhalétszám 750 ezer alá csökkent, összesen 741 ezer, ami a számosállatban kifejezett teljes állatlétszám közel 50%-a. Ebből 353 ezer a tehén. A szarvasmarha fő haszonvétele a tej és a hús. Az előbbi elsősorban a belföldi igények kielégítése szempontjából fontos, mert exportja korlátozott. Az állati termékek értékéből a legnagyobb – mintegy kétharmados – arányban egyértelműen a tej részesedik. Magyarországon az utóbbinak a belföldi igények kielégítésén túlmenően jelentős exportszerepe is van. Ma az egy főre jutó tej és tejtermék fogyasztása 160 liter évente, ami mintegy fele az EU szintjének (kb. 300 liter), és még az 1980-as évek végén mért 200 literes hazai fogyasztástól is jelentősen elmarad. Ennek oka a jövedelmi viszonyokban keresendő. A legfrissebb adatok lassú javulást mutatnak, elsősorban a tejtermékek fogyasztása növekszik. Az ágazat istállótrágya-termelése is jelentős, aminek jelentősége a fenntartható fejlődés, a környezetérzékeny termelési technológiák terjedésével felértékelődik. Átrendeződik az állomány hasznosítási irányok szerinti összetétele is, a támogatási rendszernek köszönhetően növekszik a húshasznú tehéntartás (2003-ban kétszeresére nőtt), és tovább csökken a tejelő tehenek száma. Messze vagyunk az 1970-es évek „csúcsidőszakától”, amikor mintegy 2 millió szarvasmarhát tartottunk. A tejhasznú tehenek létszámcsökkenését ellensúlyozza a fajlagos hozam növekedése, amiben már ma is világszínvonalat képviselünk. Erre azért is számíthatunk, mert elsősorban azok a kisüzemek fognak kiesni, amelyek ma még az állomány mintegy 35%-át tartják, de nem tudnak egyenletesen extra minőségű tejet előállítani. Ezek egyébként is gyengébb genetikai állományokkal rendelkeznek, alacsonyabb szintű tartási és takarmányozási technológia mellett. Az EU-hoz történt csatlakozásunk egyik vesztes ágazata a tejtermelő tehenészet lett, hiszen támogatás nélkül, a kvótarendszer kötöttségében kell versenyezni az egységes belső piacon. A versenypozíciókat erősen rontotta, hogy technológiai fejlesztés az elmúlt két évtizedben alig történt. A területi megoszlást tekintve hazánk legjelentősebb szarvasmarha tartó régiója az Észak-Alföld, ahol az állomány negyedét tartják, a legkevesebbet pedig az észak- és közép-magyarországi területeken. A szarvasmarha elsősorban tömegtakarmányokat és melléktermékeket hasznosít, a Nyugat-Európában jellemző legelőre alapozott tejtermelésnek nálunk nincs meg az ökológiai feltétele, hiszen nyáron jóval kevesebb a csapadék, emiatt öntözés nélkül a legelőkön sincs elég hozam. A szarvasmarha tartása nagyon beruházásigényes, előnyös viszont a gazdaságoknak, hogy állandó bevételi forrást jelent.
3.2.2. A szarvasmarha elnevezése kor, ivar és hasznosítás szerint A hímivarú állatot bikának nevezzük. Korától és hasznosításától függően az elnevezés változik. Választásig, azaz a tejitatás befejeztéig itatásos bikaborjúnak, utána hízóbikának, tenyészbika-előállítás céljából való nevelés esetén növendék bikának nevezzük. Az utóbbi neve tenyésztésbe vételtől tenyészbika. A nőivarú egyed választásig itatásos üszőborjú. Választástól növendék üsző, befedeztetéstől előhasi vagy vemhes üsző, első borjazástól a másodikig elsőborjas tehén, utána tehén. Hasznosítási (termelési) típuson valamely termelési irány szolgálatában álló testalakulást értjük. Ennek megfelelően beszélünk tejtermelő, hústermelő és kettős- vagy vegyes hasznosítású típusról.
A tejtermelő típusú szarvasmarhára a finom csontozat, a finom, vékony bőr, a hosszú, gyengén izmolt nyak, a gyengén izmolt far, a jól fejlett, mirigyes tőgy jellemző (38. ábra).
38. ábra. Tejelő típusú szarvasmarha testarányai A hústermelő típusú szarvasmarha feje rendszerint rövid, széles, a nyak vastag és rövid, valamennyi testtája – a hát és a far különösen – jól izmolt, a tőgy kicsi, viszonylag fejletlen (39. ábra).
39. ábra. Hústípusú szarvasmarha testarányai A kettős hasznosítású szarvasmarha testalakulása és testaránya a tejtermelő és a hústermelő típus köztes alakjainak felelnek meg. A szarvasmarha tenyésztésével és tartásával kapcsolatos munkák tudnivalóit hasznosítási irány szerint csoportosítjuk. Így külön ismertetjük a tejtermelő tehenészet (azon belül az elletőistálló, a tejház, a borjúnevelés, a növendékmarha-nevelés, a marhahizlalás), valamint a húshasznú tehéntartás tennivalóit.
3.2.3. A tejtermelő tehenészet A tehenészetben használatos alapfogalmak és kifejezések. A tehenészet fő terméke a tej. Emellett megjelenik még a borjú és az istállótrágya mint iker-, ill. melléktermék. A tehén elnevezése abban az időszakban, amikor tejet ad, fejőstehén. Ez az időszak a borjazással kezdődik és befejezése kb. 60 nappal előzi meg a következő ellést. E szakasz időtartama a gyakorlatban 300 nap körül alakul és laktációnak nevezzük. A hivatalos számítások alkalmával mindig 300 vagy 305 napos laktációval számolunk, függetlenül a tényleges napok számától. A tejtermelési periódus, azaz a laktáció a szárazra állítással fejeződik be. A szárazra állítás célja, hogy elősegítse a vehemépítést, és a hátralévő két hónap alatt a tehén szervezete felkészülhessen a következő laktáció megterhelésére. Szárazra állításkor az abrakot megvonjuk és a fejések számát fokozatosan csökkentjük. Ha ez nem elegendő, akkor – átmenetileg – az itatást is megszüntetjük. A két első módszer együttes alkalmazása általában sikerre vezet. A szárazra állítás és az ellés közötti időszakban a tehén szárazonálló. Ugyanez idő alatt nevezhetjük még előkészítős tehénnek is, hiszen ilyenkor készítjük elő a következő laktációra.
40. ábra. A jól és a rosszul perzisztáló tehén laktációs görbéje (Stefler, 1990) Ellés után a tehén napi tejtermelése kb. 2 hónapon keresztül nő, majd a következő szárazra állításig – egyedtől függő ütemben – csökken. Az a kedvező, ha a tejelő tehén tejtermelését hosszú időn át viszonylag magas színvonalon tartja, ekkor azt mondjuk, hogy jó a perzisztenciája. A jó perzisztencia biológiai előnye, hogy az egyenletes termelés fiziológiailag kevésbé veszi igénybe a szervezetet. A tejtermelés első időszakában a tehenet frissfejősnek nevezzük. A második időszak termeléscsökkenése oly mérvű lehet, hogy a tehén – mielőtt apasztása, szárazra állítása esedékessé válna – beszünteti a tej termelését. Ilyenkor azt mondjuk, hogy elapasztott. Ennek oka leggyakrabban betegség, súlyos takarmányozási hiba, vagy az egyed örökölt sajátossága. Ha a tehén termékenyítése sikeres volt és fogamzott, az elnevezése vemhes tehén. Ellenkező esetben üres tehénről beszélünk. Amelyik egyed az ismételt termékenyítés ellenére hosszabb időn át üresen marad, azt meddőnek nevezzük. A meddő, vagy egyéb okból (öregség, betegség, kis termelés) gazdaságos termelésben nem tartható egyed selejtezésre kerül. Ilyenkor a neve selejt tehén, és a körülményektől (árviszonyok stb.) függően kondíciójavítás után (vagy anélkül) vágómarhaként értékesítik. A selejtezés mértékét a selejtezési arány az éves átlaglétszám százalékában adja meg. Az állományra jellemző átlagos hasznos élettartam és selejtezési arány között szoros összefüggés van. Ha pl. a selejtezési arány 20%, akkor az átlagos hasznos élettartam az adott állományban 5 év. Az a cél, hogy a hasznos élettartam minél hosszabb legyen, mert így az üszőnevelés költségei hosszabb időszak termelését terhelik.
A selejtezésnek előfeltétele (állandó tehén létszámot feltételezve), hogy a pótlásra elegendő számú előhasi üsző álljon rendelkezésre. Mivel a selejt tehén értéke legtöbbször nem fedezi a beállított üsző értékét, ezért a selejtezés ténye gazdasági, anyagi veszteséggel jár (költségként jelentkezik). A tehenészet termelésének színvonalát két fontos mutató jellemzi. Az egyik a fejési átlag, amit naponta számítunk. Szűkebb értelemben csak arra a napra, tágabb értelemben rövidebb, néhány napos időszakra is következtetések vonhatók le belőle. Kiszámításának módja: fejési átlag = kifejt napi összes tejmennyiség (L) /fejt tehenek létszáma (db) A másik az istállóátlag, ami a tehenészetek leggyakrabban használt termelési mutatója. Kiszámításának módja: istálló átlag =
kifejt napi összes tejmennyiség (L) / összes tehénlétszám (db)
A nagy állatlétszámú tehenészeti telepeken – ahol az állományt termelés szerint csoportosítva tartják – az istállóátlagnak a telep egészére kell vonatkoznia. Ilyenkor telepi átlagról beszélünk. Hasonlóképpen az egész telepre számítjuk a fejési átlagot is. A két mutató közötti különbség abból adódik, hogy a fejési átlag kiszámításakor nem vesszük figyelembe a szárazon állók létszámát, az istállóátlag kiszámításakor azonban igen. Így az utóbbi alakulását erősen befolyásolja az ellések egyenetlen eloszlása, vagy az, ha a gyenge vemhesítési eredmények miatt az adott időszakban (napon) aránytalanul sok szárazon álló van a tehenészetben. Ezért következtetéseket a vizsgált rövidebb időszakra vonatkoztatva csak a két mutatóval együttesen lehet tenni. Az évi átlagos termelés – ami a tehenészet egész évi munkáját jellemzi – számításának módja: évi átlagos termelés = évi összes kifejt tej (L) / éves átlagos tehénlétszám (db) Az egyed értéke a laktációs termeléssel és az életteljesítménnyel jellemezhető a legjobban. A laktációs termelés az egy laktáció alatt termelt összes tejmennyiséget mutatja, az életteljesítmény pedig az egyed összes laktációs termeléseinek összege. A tehenészetekben rendszeresen, havonta végzett fontos tevékenység a próbafejés (nevezik befejésnek is), amely részben a termelés-ellenőrzés – ezen keresztül pedig a tenyésztői munka, és az okszerű takarmányozás eszköze. Adatait a 300 vagy 305 napra vetített laktációs termelés, az életteljesítmény, a takarmányadag stb. megállapítására használhatják fel. Próbafejéskor az egyes tehenek által termelt tej mennyiségét egyedenként mérik, emellett egyedi tejmintavétel, és abból laboratóriumi fehérje- és zsírtartalom meghatározás is történik. A tehenészet tartási technológiáját alapvetően a tartási rendszer határozza meg, ami lehet zárt vagy szabad, ill. kötött vagy kötetlen tartáson alapuló. Az előbbi az istállók építési módjára (milyen fokú védettséget nyújt az időjárás viszontagságaival szemben) utal, az utóbbi pedig arra, hogy az állatok az idő nagy részét jászolhoz lekötve vagy szabadon töltik. Zárt, kötött tartású az a rendszer, amikor az állatokat tartós anyagból épült istállókban, állandó helyre lekötve tartják. Az uniós csatlakozást követően a kötött tartás állatjóléti rendelkezések miatt nem kívánatos, ilyen technológiát alkalmazni már nem lehetséges. Az utóbbi három évtizedben – elsősorban munkaszervezési előnyök miatt – elterjedt a kötetlen tartás zárt- vagy szabadtartásos változata. Az istálló típusa, építési módja alapvetően megszabja az alkalmazható tartási rendszert és technológiai megoldásokat. Hazai tehenészeteinkben rendkívül sokféle maradványépület – sokszor részben vagy egészében átépítve – szolgálja a tejtermelés célját, az utóbbi évtizedben épített, többé-kevésbé modern istállók mellett. A tartási rendszereken belül az egyes munkaműveletek különböző technológiai változatokban végezhetők el, bár a rendszer nagyrészt megszabja a választható technológiai megoldásokat. A fejés. A legmunkaigényesebb és a legnagyobb szakértelmet, gondosságot kívánó tehenészeti munka, amely végezhető:
– kézzel vagy – géppel. A kézi fejés – mint technológiai változat – már régen túlhaladott, beteg tőgyű állatok fejését és az utócsepegtetést leszámítva nem végzik. A gépi fejés műveletelemei a következők: – Tőgymosás, – szárazra törlés, tőgymasszázs, – az első tejsugarak kifejése, tejvizsgálat (vizuális), – fejőkelyhek felhelyezése, – fejés, – gépi utófejés (egyes fejőgéptípusoknál), – fejőkelyhek levétele (lehet automatikus), – kézi utócsepegtetés (ma már nem jellemző), – utolsó tejcseppek felitatása (ma már nem jellemző), – tőgyfertőtlenítés. A fejés helyszíne szerint lehet: – helyben (istállóban) fejve – sajtáros, – fejőtankos vagy – vezetékes berendezéssel, ill. – fejőházban a fejőállás szerint – soros (párhuzamos), – tandem vagy – halszálkás fejőállásban. A sajtáros és fejőtankos berendezések főként higiéniai hiányosságok miatt mára teljesen elavultak. Helyben fejésre a vezetékes fejőberendezéseket tartottuk viszonylag elfogadhatónak, mert alkalmazásukkor a tej zárt vezetéken keresztül jut a tejházba. Mivel alkalmazása csak a kötött tartásban lehetséges – ami viszont már kiszorul a termelésből – ezért ezt a változatot szintén elavultnak kell tekinteni. A mai, egyre szigorúbb higiéniai követelményeknek, valamint a hatékonysági szempontoknak a fejőházban történő fejés felel meg. Különféle fejőház típusok (41. ábra) terjedtek el. Közülük a stabil padozatú halszálkás rendszerűeknek, különösen a süllyesztett munkafolyosóval (fejőárokkal) rendelkezőknek kedvezőbbek a munkaszervezési mutatói, mint más – egyébként sokkal kevésbé elterjedt – tandem állásoké. Az utóbbi években terjedőben vannak a poligon típusú fejőházak, amelyek – kedvező munkaszervezési tulajdonságaik miatt – a halszálkás típus speciális változataiként jellemezhetők. Kisüzemekben terjedhetnek el a különböző típusú, háromszög alaprajzú ún. trigon fejőházak. Léteznek mobil (mozgó) padozatú ún. fejőkarusszelek, azok száma, aránya – bár munkaszervezési szempontból igen előnyösek – nagy beruházási igényük és főként a bonyolult szerkezetükből adódó meghibásodási lehetőségeik miatt egyre inkább csökken.
41. ábra. Stabil fejőházi fejőállások A fejések napi száma és időpontja. Általában a napi kétszeri (kora reggel és este) fejés az elterjedt. Van ahol bizonyos szintű termelés (pl. 20 liter/nap) fölötti, vagy a laktáció első szakaszában (2–3 hónap) lévő egyedeket háromszor (délben is) fejik. Élettani szempontból az egyenletes fejési időközök (pl. 12 óránként) betartása lenne az ideális, a 8 órás munkaidő kialakítása miatt azonban ettől esetenként kismértékben eltérnek. A tejház. A modern tehenészeti technológiák szerint csak a megtermelt tej hűtésére és az elszállításig való tárolására szolgál. Itt végzik a tej minősítésével kapcsolatos legfontosabb vizsgálatokat, pl. a zsírtartalom-meghatározás, a savfok, a fajsúly mérése, a fizikai tisztaság stb. meghatározása. A tej tejházba juttatása és épületen belüli mozgatása korróziónak ellenálló anyagból készült, könnyen tisztítható zárt csővezetéken, tejszivattyúk segítségével történik, tárolása a hűtőtárolókban, szállítása pedig
tartálykocsikkal történik. A tejház jól szigetelt, de ugyanakkor jól szellőztethető és fertőtleníthető épület. Mindig úgy kell elhelyezni, hogy bár a telepen belül legyen, de a szállító tartálykocsiknak ne kelljen behajtaniuk a telep területére, azaz a határoló kerítés vonalában helyezkedjen el. Tárolókapacitása a termelt tej mennyiségének (l/nap) megfelelő legyen. Takarmányozás. A tehenek napi takarmányadagjának legnagyobb részét az ún. alaptakarmány teszi ki, amely főleg tömegtakarmányokból áll. Ezt valamennyi tehén azonos minőségben és mennyiségben kapja. Az alaptakarmányt úgy állítják össze, hogy az biztosítsa az ún. életfenntartó szükségletet, de ezen kívül bizonyos mennyiségű tej termelésére is képessé tegye a tehén szervezetét, vagyis fedezze a termelőszükséglet egy részét is. A hagyományosan nyári takarmányozás idején (V–IX. hó-ig) 10–12, a téli takarmányozás időszakában (X–IV. hóig) pedig 8–10 liter tej termeléséhez szükséges tápanyagmennyiséget szoktak – az életfenntartó szükségleten kívül – az alaptakarmánnyal biztosítani. Azoknak az egyedeknek, amelyek az alaptakarmányban táplálóanyaggal fedezett tejmennyiségnél többet termelnek, pótabrakot kell juttatnunk. Ezt különböző abrakféleségekből és takarmány-kiegészítőkből állítjuk össze oly módon, hogy lehetőleg 400 gramm pótabrak fedezze az 1 liter tej előállításához szükséges táplálóanyag-szükségletet. Ha az egyes állatoknak juttatandó abrakmennyiséget – a termelés ismeretében – egyedileg állapítjuk meg, és juttatjuk neki, akkor egyedi takarmányozást végzünk. Ha a próbafejés eredménye alapján egyformán termelő teheneket egy csoportba helyezzük (azaz havonta átcsoportosítunk), és az egyes csoportok takarmányadagjait a termelés függvényében állapítjuk meg, juttatjuk ki, akkor csoportos takarmányozásról beszélünk. Az alaptakarmány összeállításánál a tömeg-, ill. az abraktakarmány arányának megállapításakor azt kell figyelembe venni, hogy – bizonyos határokon belül – a tömegtakarmányból előállított tej gazdaságosabb. Ez azt indokolná, hogy az alaptakarmány minél nagyobb részét adja a tömegtakarmány. Viszont az etethető tömegtakarmány mennyiségét az állat takarmányfelvevő képessége is korlátozza, emiatt a magas termelésű egyedek többletigényét csak abraktakarmányokkal lehet kielégíteni. A laktácó 1–2. hónapjában a tehén tejtermelése nő. Ezt a növekedést támogatjuk a takarmányadag fokozatos növelésével, a ráetetéssel. A laktáció első hónapjaiban a testtömeg és a termelés ismeretében számított alaptakarmányon és pótabrakon kívül – a termelés növekedésére számítva – bizonyos mennyiségű abrakot többletként juttatunk az állat részére, ez a ráetetés. Mennyisége általában 2 liter tej termeléséhez elegendő (kb. 800 gramm), és csupán 2 hónapig adjuk. Állatainknak (alaptakarmányon felül) az előkészítés ideje alatt is adagolunk abrakot, ez az ún. előkészítő abrak. Alapelv, hogy előkészítéskor annyi liter tejre elegendő takarmányt adjunk, amennyi tejet az egyedtől ellés után várunk. A nagy állatlétszámú (600–800 vagy afölötti tehénlétszámú) telepeken csak rendkívül drága egyedi abrakadagoló berendezések alkalmazásával van mód az egyedi abraketetésre. Bár már több helyen megbízhatóan működik, de Magyarországon még nem tekinthető általánosan használt technológiának. Ezért az ilyen méretű tehenészetekben az állományt a próbafejéssel megállapított napi termelés alapján csoportosítják, és az így megállapított abrakadagot a tömegtakarmány közé keverve az egész csoportnak egyformán, takarmánykeverő-adagoló kocsival adagolják. A nyári időszak takarmányozása a legelőre vagy szántóföldi tömegtakarmányokra alapozható. A legeltetés lenne a legtermészetszerűbb és legolcsóbb takarmányozási mód, azonban területeink nagy részén az egész legeltetési időszakban fejőstehenek számára is alkalmas, elegendő fűhozamú legelő csak öntözéssel tartható fenn. A szántóföldre alapozott nyári takarmányozás hagyományosan az egymás után folyamatosan érő, naponta vágott zöld takarmánynövények etetését (zöld futószalag) jelentette. Napjainkban, tiszta formájában nem alkalmazzák, mivel az állatok a zöldtakarmányokkal együtt tartósított tömegtakarmányt is kapnak. A téli időszakban a takarmányozás alapját a tartósított (erjesztett és szárított) tömegtakarmányok alkotják. A takarmánykiosztás. Módjai és eszközei nagyrészt azonosak akár téli, akár nyári szántóföldi takarmányozásról van szó. A gépesítés stabil vagy mobil berendezéssel oldható meg. Ahol az istállóban áthajtó út van, ott pótkocsiról villázással vagy takarmánykiosztó kocsival, de a legtöbb helyen keverőberendezéssel ellátott takarmányadagoló kocsival folyik a tömegtakarmányok kiosztása. A stabil etetőberendezések nálunk nem terjedtek el.
Az abrakolás. A régi technológiákban az állatok egyedenként mérve, kézi munkával kiadagolva kapták a pótabrakot. Manapság gépesített megoldások váltak általánossá, néhol automata abrakadagolók alkalmazásával. Fejőházi fejéskor lehetőség van abraketetésre, bár sokan – pl. higiéniai szempontból – kifogásolják az abrak jelenlétét a fejőházban. Nagy tejhozamú tehenek fejési ideje különben sem elegendő a szükséges abrakmennyiség elfogyasztásához. A legcélszerűbbnek jelenleg az abrak tömegtakarmánnyal kevert, adagolókocsis kijuttatása látszik, aminek előfeltétele az azonos abrakigényű tehéncsoportok kialakítása. Az állatok itatása főleg önitatókból történik, amelyek lehetnek szelepes és a szinttartásos típusok. Az utóbbiak élettani szempontból kedvezőbbek, és bennük a víz temperálása is könnyebben megoldható. A szelepes önitatókat a kötött tartásban alkalmazták, de az újabb technológiákban is jelen van, például a csikóboxos elletőkben és a betegistállókban. Trágyakezelés, almozás. Tehenészeti telepeinken sokféle megoldással találkozhatunk. A hagyományos épületekben napi teendő volt a kitrágyázás és az almozás. A kitrágyázás lehetséges kézi eszközzel, trágyacsillével vagy a különböző típusú (kihúzó, lengőlapátos, szárnylapátos stb.) kitrágyázó berendezések valamelyikével. Zárt telepen az utóbbiakat célszerű alkalmazni, mert ezek a trágyát közvetlenül pótkocsira rakják. Ez megkönnyíti annak naponkénti eltávolítását a telepről. Az almot az istállón belülre általában géppel viszik be, de legtöbbször még ma is villázva osztják ki. A kötetlen tartásos épületekben a trágyakezelés két módja ismeretes. – Ha nincsenek pihenőbokszok kiképezve, a mélyalmos tartás az általános. Ez esetben mélyített pihenőtérből – naponkénti almozás mellett – a trágyát csak évente egy-két alkalommal távolítják el erre alkalmas markoló-rakodókkal gépesítve. – A pihenőbokszok kiképzése általában olyan, hogy abba az állat nem képes üríteni. Így csak a közlekedőutakat kell tisztán tartani, többnyire traktoros tolólappal vagy vízöblítéssel, és valamilyen hígtrágya-kezelési eljárással (szikkasztás, duzzasztás, homogenizálás stb.) kell a keletkezett hígtrágyát kezelni. A hígtrágya kezelése és szántóföldre kijuttatása napjainkban műszakilag már megoldott, de nagy beruházásigénye, valamint környezetvédelmi kifogások miatt nem terjedt el. Az állatápolás. Kötött tartásban régebben napi munkaművelet volt, amikor is az állatok testéről a szennyeződést naponta eltávolították (vakaróval, kefével). Kötetlen tartású telepeken a szabadon mozgó állatok kezelésének nehézségei miatt már nem jellemző. Körmözés. Az állatok körmözésének elmulasztása sántasághoz, lábhibák kialakulásához vezet, ami hátrányosan hat a termelésre is, ezért évente kétszer el kell elvégezni. Fontos, hogy a tavaszi legelőre hajtást 4–6 héttel körömápolás előzze meg. A vemhes teheneket a várható ellés előtt 3–4 hónappal kell körmözni, mert a magasvemhes állatokat a körmözéssel járó megpróbáltatás károsíthatja. Jártatás. Kötött tartásban különösen szükséges volt a napi 1–1,5 óra folyamatos, lassú ütemű mozgás. A karámban tartás nem pótolta, mégis a legtöbb helyen azzal helyettesítették. Kötetlen tartásban a megfelelő mennyiségű mozgásról minél nagyobb (25–30 m2/állat) kifutó építésével kell gondoskodnunk. Termékenyítés. Mind a tejtermelés, mint a szaporulat szempontjából igen fontos a termékenyítések szakszerű, gondos elvégzése. A leellett teheneket újra kell vemhesíteni, lehetőleg az ellést követő 60–90 napon belül. Különösen fontos az ivarzó állatok kiválogatása. Kötetlen tartásban általában a fejőház mellett kialakított, ún. kezelőhelyiségben inszeminálják, azaz termékenyítik a teheneket megfelelő szakképesítéssel és felszereléssel rendelkező szakemberek. A termékenyítés mélyhűtött ondó felhasználásával történik. Az ondómélyhűtés korszerű technikájának kifejlesztésével a nagy tenyészértékű apaállatok nemesítőmunkában való felhasználása széleskörűvé vált. Számottevően javultak ezáltal a tenyésztői előrehaladás lehetőségei. Egy-egy bika ondója akár más kontinensen, és esetleg évekkel a bika elpusztulása után is felhasználható. Egy ejakulátumból 50–200 adag mélyhűtött ondó is nyerhető. Ha az állat az ivarzási ciklusának megfelelően átlagosan 21 nap (19–23 nap) múlva újra mutatja az ivarzás tüneteit, akkor nem vemhesült, ezért újra kell termékenyíteni, ha nem mutatja, akkor ez az első jele lehet a vemhesülésnek. Ám ez a tény nem jelent biztos vemhességet, annak teljes bizonyossággal való megállapítása az eredményes termékenyítést követően 8–10. héten tartott rectális (végbélen át végzett kitapintásos) vemhességvizsgálattal lehetséges.
A termékenység kifejezésére rendkívül sokféle mutatót használnak, ezek közül a legfontosabbak: – A termékenyítési index azt mutatja, hogy egy vemhesüléshez hány inszeminálásra van szükség. Kívánatos értéke: 2,0–2,5 között van. Üszők termékenyítésekor rendszerint kevesebb (1,5–1,8), tejhasznú tehenek esetén 2,5–3,5 is lehet. A termékenyítési index egyedre és állományra is számítható. – A vemhesülési százalék azt fejezi ki, hogy 100 termékenyített nőivarú szarvasmarha közül adott időszakban hány vemhesült. Az első termékenyítés után a vemhesülések aránya teheneknél hazánkban 50–55% körül van, üszőállományokban kedvezőbb (60–65%). – Az ellési százalék fogalmilag azt fejezi ki, hogy 100 tehén közül egy év alatt hány ellett. E mutató értéke hazánkban 70% körül mozog. Kívánatos értéke az évi egyszeri ellés igényéből kiindulva megközelítőleg 100%, de már a 90%-ot is jónak tartjuk. – A tehén szervizperiódusa a tehén ellésétől az újravemhesüléséig eltelt időt jelenti, napokban kifejezve. A mutató egyedre és állományra egyaránt számolható. Kívánatos mértéke 70–80 nap, de jelenleg az országos átlag – a selejtezésre szánt tehenek figyelmen kívül hagyásával – 120 nap körüli. – A két ellés között eltelt idő lehetőség szerint 400 napnál kevesebb, 370–380 nap legyen. Az ellető épület. Szerves része a tejtermelő tehenészeti telepnek. Célja, hogy a borjú nyugodt, lehetőleg csíramentes környezetben, különösen gondos felügyelet és ápolás mellett szülessen és töltse el életének első néhány napját. Az ellető épület általában négy részre tagozódik: – elővárakozó, – elletőállások vagy -bokszok; – utóvárakozó (involúciós istálló) és – profilaktórium. Kötetlen tartású telepeken az ún. csikóbokszos elletők terjedtek el, ahol a tehenet a borjával együtt kötetlenül tartják, és a borjú az anyját szopja. Profilaktórium itt nincs. Az elővárakozóba a tehén körülbelül 10 nappal az ellés várható ideje előtt kerül az előkészítő istállóból. Az ellés ideje az eredményes megtermékenyítés időpontjától számított 285 nap múlva várható. Elletőállás vagy -boksz. Ide a tehenet a közeledő ellés jeleinek alapján a várható ellés előtt kb. 1 nappal helyezik át. Ekkor az állatot az ellésre elő kell készíteni, ami a csípővonaltól hátraeső testrész lemosásából és fertőtlenítéséből áll. Elő kell készíteni az elletéshez használatos segédeszközöket: a steril elletőkötelet vagy húzóláncot, a köldökfertőtlenítőt, az egyéb fertőtlenítőt, a meleg vizet, a törülközőt, nehéz ellés kilátása esetén esetleg a műszereket stb. Normális lefolyású elléskor meg kell várni a víz- és lábhólyag (a magzatburok) megjelenését. Az ellető kötelet a csüd-, ill. a bokaízület fölött kell a borjúra helyezni. A húzatást a tolófájásokkal azonos ritmusban kell végezni. Nehéz ellés esetén értesíteni kell az állatorvost, ez esetben ő végzi az elletést. Ellés után az első feladat a borjú légzésének beindítása, ami a magzatmáznak a légutakból való eltávolítása után – szükség esetén – a tarkóra öntött hideg vízzel, esetleg gyógyszerrel történik. A köldökzsinór általában magától elszakad, ha nem, akkor célszerű azt arasznyi hosszat hagyva elzúzni emaszkulátorfogóval, majd egy fertőtlenítőt tartalmazó, széles szájú üvegbe mártva fertőtleníteni kell. Involúciós vagy utóvárakozó istálló. Az ellés befejeződése (a magzatburok eltávolítása) és újabb fertőtlenítés után a tehenet az involúciós vagy utóvárakozó istállóba helyezik át. Itt megy végbe a nemi szervek regenerációja és a méh tisztulása állandó gondozói és állatorvosi felügyelet mellett. Profilaktórium. A hagyományos nagyüzemi technológia szerint az elletőben megszületett borjú a profilaktóriumba került, amely az elletőhöz szorosan kapcsolódó, de attól elkülönített légterű épületrész. Mióta szarvasmarha-állományunk gyakorlatilag tbc-mentes, a profilaktórium nem elengedhetetlen része az elletőnek. A profilaktóriumban a borjút egyedi ketrecben eleinte infralámpa alatt helyezik el a föcstej (kolosztrum) itatásának, szoptatásának (általában 10 nap) időszakában. A föcstej az ellést követő első 8–10 napon termelődik az anyaállat szervezetében, különösen sok fehérjét, zsírt, ásványi sót és immunanyagot tartalmaz. A föcstejben jelen levő gamma-globulin csak az ellést követő 6 órában szívódik fel, ezért lényeges, hogy a borjú a föcstejet mielőbb és a lehető legnagyobb mennyiségben megkapja. A föcstej
immunanyagainak egy része egyedspecifikus, ezért minden borjúnak célszerű az első 5–10 napban saját anyja föcstejét adni, ezt követően lehet keverni más tehenek tejével. Az ismertetett technológiáktól sok eltérés lehetséges. Például a nagyüzemi, fertőző betegségektől mentes telepeken gyakori az a megoldás, amikor a tehenet csak a várható ellés idejére viszik át az elletőistállóba, ami csak elletőbokszokból áll. Ellés után a borjú és anyja 3–10 napig az elletőbokszban marad, ahol a borjú a föcstejet kiszopja. A föcstejes időszak letelte után a tehén a termelőistállóba, a borjú pedig a borjúneveldébe kerül. Elterjedt az olyan technológia is, ahol a borjút az ellés után azonnal különválasztják az anyjától, a tejitatás már az első alkalomtól kezdve itatóedényből történik Munkaszervezet. A tehenészetekben a kötött tartás és a kézi fejés idején általános volt az ún. standrendszer. Lényege, hogy egy-egy dolgozó a standja (a technológiától függően 16–25 tehén) minden munkáját osztott műszakban elvégezte. Mára elterjedtek a hatékonyság növelését célozva a két műszakon (délelőttös – délutános) és munkamegosztáson (fejő – gondozó+takarmányos) alapuló munkaszervezetek, ezt sorfejésnek nevezzük. A nagyüzemi tehenészeti telepeken a teheneket fejőházban, szakosítva (fejőmesterek), két műszakban fejik. A magángazdaságok kialakulásával a tehenészet munkaszervezési kérdései nyitottabbakká váltak. Igen nagy lehet az eltérés tehénlétszámban a 2–3-tól az 50–100-as vagy még nagyobb állományokig. Ez várhatóan befolyásolja majd az alkalmazható gépi technológiát, ami kihatással lesz a munkaszervezésre. A munkaszervezetben pedig alapvető jelentőségű az, hogy a gazda miként osztja meg idejét a gazdaságban művelt különféle ágazatok munkái között és milyen mértékig vonja be családtagjait a munkába. Várható, hogy a mai magángazdaságokban is végbemegy az erőteljes koncentráció, ami a régebbi EU-tagországokban ma is folyik, és ennek eredményeként csak a több százas tehenészetek lesznek majd életképesek.
3.2.4. A borjúnevelés Tejtermelésre szakosodott állományokban általános az ún. itatásos borjúnevelés. Fő előnye, hogy a borjakat így kevesebb tej felhasználásával, olcsóbban lehet felnevelni. További előnye, hogy a fölnevelés menetét a szakember közvetlenebbül irányíthatja, a borjú fokozatosan választható el, ezért csökken a stresszhatás. A tehén az első pillanattól kezdve géppel fejhető, és így könnyebben leadja a gépnek a tejet. Az itatásos borjúnevelésen belül számos technológiai változat létezik, amelyek főleg a nevelőben tartózkodás és a tej (valójában tejpótló tápszer)-itatás időtartama, a tápszerek és a takarmányok minősége és mennyisége, valamint a választási kor és testtömeg tekintetében térnek el egymástól. A korábban használt, de még ma is előforduló technológia szerint a borjú a föcstejitatás végén, átlagosan tíznapos korban kerül át a borjúnevelőbe, kiscsoportos tartásba (10–12 borjú ketrecenként), ahol 100 napos korig itatják tejpótlóval. A könyvelési értelemben vett választásra (átminősítés, korosbítás) 6 hónapos korban, 180–200 kg testtömeg elérésekor kerül sor. Az újabb technológiákban – főleg ahol nincs profilaktórium – igyekeznek a borjút korábban (1–3 nap) áthelyezni a neveldébe. Itt a tápszeritatás ideje alatt (általában 50–60 napos korig) a borjakat egyedi ketrecekben tartják, majd csoportos tartás után, 120 napos korban következik be az átminősítés (hízóbikává vagy növendék üszővé). A (fedeles) egyedi ketreceket gyakran szabad ég alatt tartják, ami állathigiéniai szempontból nagyon kedvező. A borjúnevelő épületét általában két részre oszthatjuk, elő- és utónevelőre. Az előnevelőben a borjakat tejjel vagy tejpótlóval itatják. Itt a borjak egyedi ketrecekben, vagy kiscsoportos (8–12 állat/ketrec) tartásban helyezhetők el. A tejitatás technológiai módszere szempontjából az előnevelő lehet: – központi itatóteres vagy – helyben itatásos. A központi itatóteres előnevelő ma már kevés helyen található, bár munkaszervezési szempontból kedvezőbb megoldás, mert így a tej épületen belüli szállításáról nem kell gondoskodni, és az adagolóberendezés stabil kivitelben, magasabb technikai szinten oldható meg. Fertőző betegség esetén
azonban az egyes csoportok épületen belüli izolálására nem ad lehetőséget. A helybenitatásos előnevelőkben a tejpótló vödrös, tartálykocsis vagy tejvezetékes rendszerrel itatható. Az vödrös itatás lényegesen elterjedtebb megoldás. Az utónevelőben általános a csoportos tartás, tejpótlót már nem itatnak, az állatok lényegesen több szilárd takarmányt fogyasztanak. A borjúnevelési technológia legfontosabb és nagyon kritikus eleme a tej vagy tejpótló itatása. Ennek igen sokféle módszere ismeretes. Régen az első 3–4 hétben a borjakkal teljes tejet itattak, majd ezt fokozatosan fölözött tejjel váltották fel. Az állandóan változó tejösszetétel azonban gyakran vezet emésztési rendellenességekhez, ezért áttértek az egész itatási időszak alatt azonos minőségű (általában 2% zsírtartalmú), egalizált tej itatására. A tejkezelési hibák káros hatásainak kiküszöbölése végett a fölözött tejet gyakran sovány tejporból regenerálták. Napjainkban általános a tej tejpótló tápszerekkel való helyettesítése. Ezek lehetnek tejzsírpótlók, amelyeket fölözött tejben vagy tejporból regenerált tejben kell oldani, vagy valódi tejpótlók, amelyek vízben oldva itathatók. Igen fontos, hogy a tejpótlók megfelelően előkészítve, az előírt koncentrációban, csíramentes itatóberendezésekben, csomómentesre elkeverve, 38 Celsius-fok hőmérsékleten kerüljenek itatásra. Forgalomban van ún. hidegen itatható tejpótló is, de emésztés-élettani szempontból nem olyan kedvező. A naponta itatott mennyiség az állomány típusától az életkortól függően változik. Kettős hasznosítású állományokban az adag általában valamivel nagyobb. Az itatott mennyiség a nevelés első időszakában nő – tápszert gyártó cég komplett takarmányozási technológiát ad a terméke mellé. A napi itatások száma általában kettő, kivéve a föcstejitatás idejét, amikor legalább ötször kell itatni, mert a borjú felvevőképessége ekkor még kicsi. Az itatási időszak végén célszerű áttérni az egyszeri itatásra. Már a borjúnevelőben foglalkozni kell a tehénkorban rendkívül káros rossz szokás, a kölcsönös szopás kérdésével, mert az a borjúnevelőben alakul ki. Oka, hogy itatás után mintegy 15–20 percig a borjúban igen erős a szopási ref1ex. Ez idő alatt hajlamos a közelében lévő társai fülét, farkát szopogatni, ami idősebb korában oda vezet, hogy gyakran a tehenek 8–10%-a is rendszeresen kiszopja egymás tejét, ami súlyos veszteséget okoz. A kötetlen tartásos technológiákban az ez ellen való védekezés gyakorlatilag lehetetlen, mert bár sokféle szopásgátlót alakítottak ki, tökéletes védelmet egyik sem nyújt. Tapasztalatok szerint azonban, ha itatás után a borjakat 20–25 percig egyedi elkülönítő ráccsal meggátolják egymás szopásában, a reflex csillapodik, és a szokás nem alakul ki. A kölcsönös szopás csökkentésére – csoportos tartásban – az automatikus és csoportos lekötőberendezéseket használhatjuk. Szintén a kölcsönös szopás csökkentését szolgálja – egyéb, pl. higiéniás szempontok mellett – a borjak egyedi ketrecben tartása a tejitatás teljes időszakában. A borjak takarmányozása. Gazdaságossági okokból a borjút minél előbb a szilárd takarmányok fogyasztására kell szoktatnunk, mivel a tejpótló tápszerek itatása nagyon költséges. Ezért – bár kezdetben a fogyasztás minimális – a második héttől kezdve mindig legyen az állatok előtt borjútáp. Ezt kezdetben tetszés szerinti mennyiségben (ad libitum) etetjük, majd 5–6 hetes kor után, amikor a fogyasztás rohamosan nő, célszerű azt 2 kg/nap adagra korlátozni. Fontos takarmánya a borjúnak az ún. borjúszéna. Ez fiatal (virágzás előtt vágott) fűből, vagy lucernából készített, vékony szálú, rostszegény, élénkzöld színű, dús levélzetű, szárítási hibáktól mentes széna. Tetszés szerinti (ad libitum) mennyiségben etetendő. Az első időszakban, amíg a borjú enni tanul, különös gondot kell fordítani arra, hogy az abrak és a széna ne álljon 24 óránál tovább az etetőberendezésben. Az enni tanuló borjú ugyanis összenyálazza a takarmányt, ezért az romlásnak indul. Az egyszerre kiadagolt mennyiséget ennek megfelelően kell meghatározni, ha mégis van maradék, azt frissre kell cserélni. Az abrak és a széna kiegészítéseképpen 5–6 hetes kortól egyéb tömegtakarmányok (répafélék, szilázs, zöldtakarmányok) is etethetők. Az egész nevelési idő alatt gondoskodni kell, hogy a borjú kielégítő mennyiségű és minőségű ivóvízhez jusson. A fiatal borjak igen érzékenyek a fekvőtérre, annak mindig tisztának és száraznak kell lennie. A trágyát
lehetőleg naponta távolítsuk el, és almozzunk. A borjak mélyalmon is tarthatók. Ez esetben 1–3 naponként almoznak, és évente csak 2–3 alkalommal távolítják el az istállóból a trágyát. A trágyaeltávolítás általánosan használt berendezései a borjúnevelőben is használhatók. Az eredményesség mérése. Minden olyan állattartási ágazatban, ahol az előállított termék a tömeggyarapodás, az eredményességet az átlagos (napi vagy havi) tömeggyarapodással mérik. A tömeggyarapodás megállapítására (a gazdaság bizonylati rendjétől függően általában havonta) állatszámadást kell készíteni. Régebben az egész állományt havonta mérlegelték, és a tényleges adatok alapján készítették a számadást. Mivel minden mérlegelés az állatok „törésével” jár, ez pedig tömegcsökkenést okoz, az utóbbi években próbamérések (az állomány 5–15%-ának mérése) alapján következtetnek a valószínű tömeggyarapodásra, és ennek alapján készítik el a számadást. Amikor az állatok kikerülnek az ágazatból (korosbítás, értékesítés), a tényleges mérések adatai helyre teszik a pontatlanságokat. Az állatszámadás készítésének menete (minden tömeggyarapodást produkáló ágazatban) a következő:
A számítás előfeltétele és egyben alapja a változások folyamatos rögzítése: 1. A takarmányozási napok kiszámítása: 5 x 120 = 600 10 x 123 = 1230 5 x 109 = 545 5 x 108 = 540 5 x 107 = 535 összesen: 3450 A takarmányozási napok száma: 30 nap alatt = 3450 2. Havi átlaglétszám: 3450 / 30 = 115 db 3. A tömegváltozás könyv szerinti értékének kiszámítása: tömeg: 11 000 + 102 – 2 224 – 60 – 150 = 8 668 kg 4. Az összes tömeggyarapodás kiszámítása: mérlegelt tömeg: 11 523 kg könyv szerinti zárótömeg: –8 668 kg összes tömeggyarapodás: 2 855 kg 5. Az egy takarmányozási napra eső tömeggyarapodás: (összes tömeggyarapodás, kg) / takarmányozási napok száma azaz 2855 kg/3450 tak. Nap = 0,828 kg/tak. nap, azaz 825 g/tak. nap 6. Az egy takarmányozási hónapra eső tömeggyarapodás: (összes tömeggyarapodás, kg)/(takarmányozási hónapok száma) azaz 2855 kg/115 tak. Hónap = 24,3 kg/tak. hó Az első lépésben a takarmányozási napok számát a létszám és a napok szorzata alapján határozzuk meg.
A hó első napján érvényes indulólétszám azonos az előző hó utolsó napjának zárólétszámával. A második lépésben a takarmányozási napok számát az adott időszak (április) napjainak számával osztva kapjuk az átlaglétszámot. A számítás 3. és 4. lépésében a mérlegelt tömeg adott (vagy ténylegesen mért, vagy próbamérések alapján kalkulált). A könyv szerinti tömeg azt jelenti, hogy az indulótömeg és a változások (növekedések, csökkenések) következtében annyi lenne a tömeg nulla tömeggyarapodás esetén. Kiszámításának menete a következő: – indulótömeg plusz a növekedések (elletőből, vásárlásból stb.), – mínusz a csökkenések (választás, korosbítás, eladás, kényszervágás, elhullás stb.). A mérlegelt és a könyv szerinti tömeg különbsége az összes testtömeg-gyarapodás. Az utolsó két pontban számított indexek a nevelés eredményességének mérésére szolgálnak. A borjúnevelőben a jó tömeggyarapodás a cél, de a túlhajtott hizlalást (különösen tenyészállatok nevelésekor) kerülni kell. Általában a 24–26 kg/tak. hónap, azaz a 700–800 g/tak. nap gyarapodás az elfogadható. Választás után a bikaborjak (a bikanevelő tehenek utódait kivéve) és a selejt üszők a hizlaldába, a tenyésztésre alkalmas üszőborjak pedig a növendékmarha-nevelési ágazatba kerülnek.
3.2.5. Az üszőnevelés Az üszőnevelés színvonala döntően meghatározza a gazdaság tenyészállat (tehén) utánpótlásának minőségét. A tehenek átlagosnak mondható hasznos élettartama (5–7 év) és selejtezési aránya (15–20%) mellett a megszületett üszők mintegy 2/3 részét szükséges a tehénállomány változatlan szinten tartásához tenyészállatként felnevelni. Általában minden arra alkalmas üszőt igyekeznek legalább egyszer leelletni, a tenyészkiválasztás lehetőségeinek szélesítése és a szaporulati arány javítása céljából. Az üszőnevelés a választástól (4–6 hónap) az első ellésig (24–30 hónap) tartó időszak. Ez idő alatt az állat igényei (tartás, takarmányozás stb.) többször is változnak. Az ezekhez való alkalmazkodás megkönnyítése végett az üszőállományt korcsoportokra bontják. A csoportokon belül az állatok kezelése általában azonos. Magyarországon a legelterjedtebb – kor szerinti – csoportosítás a következő: – választástól 1 éves korig, – 1–2 éves korig, – 2 évestől 7 hónapos vemhességig és – 7 hónapnál előrehaladottabb, ún. magasvemhes üszők. Az üszőnevelés tartási rendszerére jellemző a kötetlen, szabad tartás. Az üszőnevelés nem különösebben épületigényes ágazat. Igen sok helyen meglévő, más célú épületek átalakításával képezik ki az üszőtelepet, általában mélyalmos trágyakezelési rendszerrel. Az épületek egy oldalon nyitottak lehetnek, de jó, ha téliesíthetők. A szarvasmarhák élettani okokból nem érzékenyek a hidegre, de a huzatra igen, ezért az épületnek huzatmentesnek kell lennie. Fontos, hogy az állatoknak elegendő száraz fekvőhely (kortól függően, állatonként 2–4 négyzetméter) álljon rendelkezésére. Az épülethez – minimálisan azonos területű – sármentes kifutó tartozzék. Az etetés megoldható a kifutóban, féltetővel fedett jászlakból. Az üszők temperált vizű, szinttartásos önitatókból itathatók. Takarmányozás szempontjából az üszőnevelés három szakaszra osztható: – választástól egyéves korig, – egy éves kortól a vemhesség 6–7. hónapjáig, – 6–7 hónapos vemhességtől ellésig (előkészítő szakasz). Választástól egyéves korig az állatok fokozottan igényesek a takarmány koncentráltságára, ezért ebben az időszakban a – tetszés szerinti mennyiségben etetett – tömegtakarmányokat szénával és abrakkal egészítjük ki. Egyéves kortól a vemhesség 6–7. hónapjáig a takarmányadag szinte kizárólag tömegtakarmányokból (nyáron lehetőleg legelő, esetleg szántóföldi zöldtakarmányok, télen szilázs szénával és takarmányszalmával kiegészítve) áll.
A vemhes üszők előkészítését a vemhesség 6–7. hónapjában kezdjük meg. Ilyenkor az üszők takarmányozása az előkészítős tehenekéhez hasonló (fontos része a jó minőségű széna és az abrak). Tenyésztésbe vétel. Nagy körültekintést igénylő feladat az üszőnevelésben az állatok tenyésztésbe vétele, ill. termékenyítése. A tenyésztésbe vétel időpontjának meghatározása különösen fontos, mert az döntő módon kihat az állat egész későbbi életére (termelés, termékenység, hasznos élettartam stb.). A jelentős felnevelési költségek csökkentésére irányuló törekvés a mielőbbi tenyésztésbe vételt indokolná. Túl korai termékenyülés esetén azonban a vehem kihordásával járó megterhelés miatt az állat nem képes elérni a fajtára jellemző fejlettséget, visszamaradott lesz, ami egész további hasznosítását károsan befolyásolja. A tenyésztésbe vétel optimális ideje a típustól és a fajtától függ. Általános szabály, hogy az állat tenyésztésbe vételekor érje el a kifejlett korban várható testtömegének 2/3–3/4 részét. Tejelő állományokban (holstein-fríz és keresztezései) 15–16 hónapos életkort és 350–380 kg-os élőtömeget, kettős hasznosításúakban (magyar tarka) 18 hónapot és 400 kg-ot javasolnak. Utóbbi típusok esetén a mérsékelten korai tenyésztésbe vételt tartják megfelelőnek. Az egyoldalú hústermelő fajtákat (limousine, hereford) korábban veszik tenyésztésbe, általában 13–16 hónap (360 kg élőtömeg) a javasolt életkor és testtömeg. (A későn érő charolais kivételével.) A tenyésztésbe vételhez szükséges fejlettséget a kívánt életkorra akkor érik el az állatok, ha tömeggyarapodásuk 650–750 gramm/nap között van. Az üszőnevelés folyamán általában két alkalommal selejteznek, az elsőt választáskor. Hízómarhának minősítik azokat az egyedeket, amelyeket származásuk, fejlettségük vagy valamilyen rendellenesség, tenyészállatként való hasznosításra alkalmatlanná tesz. A második selejtezést a tenyésztésbe vételkor végzik, a selejtezettek zömét ekkor a sorozatosan visszaivarzók alkotják. A selejtezések mértéke alkalmanként 6–8% körüli.
3.2.6. A szarvasmarha hizlalása A tejelő és a kettős hasznosítású szarvasmarha-állományok éves szaporulatának fele hímivarú, közülük tenyészállat-utánpótlásra csak keveset nevelnek fel. A fennmaradó mennyiség és a kiselejtezett üszők adják a hízóalapanyagot. A szarvasmarha hizlalása választáskor (4–6 hónap, 130–180 kg) kezdődik és a befejező hizlalási tömeg eléréséig tart. A bikák hizlalási végtömege gyakran 550–600 kg, ritkábban 450 kg. Az üszőkben a gazdaságtalan faggyútermelés általában korábban kezdődik, ezért ezeket általában kisebb testtömegig hizlalják. Tömegtakarmányra alapozott vagy hagyományos technológiákban a takarmányok zömét tömegtakarmányokkal (silókukorica, napraforgó-csalamádé stb.), télen pedig a tartósított takarmányokkal (különféle szilázsok) és élelmiszer-ipari melléktermékekkel (répaszelet, melasz stb.) biztosítják, korlátozott széna- és abrak kiegészítéssel. Esetenként találkozhatunk az ún. monodiétás takarmányozással, ami gyakorlatilag egy téli takarmányadag állandósítását jelenti. Ilyen módon 1000 g körüli napi tömeggyarapodás érhető el. Az intenzív vagy abrakos technológiák alkalmazásakor a takarmány szinte kizárólag abrak, a szárazanyag 5–15%-át kitevő széna kiegészítéssel (az étrendi hatás miatt szükséges). Abrakos hizlalással tejelő fajták esetében 1200–1500 gramm, húshasznú fajták esetén 1800–2000 gramm az elérhető napi tömeggyarapodás. Elterjedtek a két alapmódszer különféle kombinációi is. A korábban volt kötött tartási rendszert felváltotta a kötetlen zárt és a szabadtartás. Ez mind épület kihasználás, mind munkatermelékenység szempontjából sok előnnyel jár. Ilyenkor azonban nem szabad túl nagy csoportokat kialakítani, az optimum 20–25 állat csoportonként. Különös gondot kell fordítani a munkavédelemre. Nem szerencsés a csoportok hizlalási idő alatti keverése, mert a szociális rangsor újbóli kialakulása sok energiát elvisz, ami veszteséggel jár. A hizlalási időszak végén az állatokat a felvásárlók általában a gazdaságban veszik át, és ekkor minősítik. Az átvett állatokat a belőlük várható hasznos termék mennyisége és minősége alapján osztályba
sorolják. Az árat – az elért minőségi osztály függvényében – az értékesítéskor számított nettó tömeg (ténylegesen mért tömegből levonunk 7%-ot) alapján állapítjuk meg.
3.2.7. A húshasznú tehéntartás Húsmarha az a szarvasmarha, amelyet nem fejünk, hanem kizárólag borjú-előállításra és -felnevelésre használunk. A hústehén szinte egyetlen haszna a választott borjú, ezért tartását olyan költségszinten kell megszervezni, amennyit a borjú értéke elbír. Az így értelmezett szakosított húsmarhatenyésztés hazánkban csak mintegy három évtizedes múltra tekint vissza. Bár a magyar szürke fajta tenyésztésében számos olyan elem volt, amely a mai modern húsmarhatenyésztésben is megjelenik (természetes fedeztetés, „ridegtartás”, borjak szoptatása stb.), valójában a hazai húsmarhatenyésztés elsősorban a nagy hagyományokkal rendelkező amerikai és kisebb részt az európai húsmarhatenyésztés tapasztalataiból fejlődött ki. E két régió egyben a világ húsmarhatenyésztésének két jól elkülönülő változatát reprezentálja. Hazánkban a húsmarhatartás mindkét változata és ezek kombinációja is meghonosodott. Összességében az ágazaton belüli részaránya növekszik (2003-ban kétszeresére), 2004. évi statisztikai adatok szerint már 35 ezer egyhasznú húsmarhát tartottak Magyarországon. Köszönhető mindez annak, hogy a tejtermelők egy része – főként a kisebb üzemméretűek – kiszorulnak a tejtermelésből és egy részük átáll húsmarhatartásra. Ezt a folyamatot jelentősen erősíti a támogatási rendszer is. A húshasznú tehéntartásra átállt gazdaságokban egyhasznú hústermelő fajták (limousine, hereford, charolais) spermájával termékenyítik az állatokat, így az utódok keresztezettek lesznek. Az üsző utánpótlást a szaporulatból válogatják ki, így a tehénállomány is fokozatosan keresztezetté válik. A másik esetben a gazdaság tisztavérű egyhasznú húsfajtákkal folytatja a termelést, ezek a gazdaságok elsősorban tenyészállat-előállítást végeznek. Külön meg kell említeni, hogy egyre nagyobb létszámban tartják a már egyszer a kipusztulás szélére került magyar szürke marhát. A marhahúspiacon a szivacsos agysorvadás miatt keletkezett fogyasztói félelem miatt, ma a természetes körülmények között felnevelt állatok húsát keresik, emellett a modern táplálkozástudomány szerint ennek az ősi fajtának a beltartalmi értékei sokkal kedvezőbbek az ember számára. Számítani lehet arra, hogy tovább nő a létszámuk, ezáltal olyan területeket is hasznosítva, amelyeket egyébként nem tudnánk. A húsmarhatartás célja és főbb alapelvei. A húsmarhatartás elsődleges célja azoknak a legelőterületeknek és melléktermékeknek a hasznosítása, amelyeket más állatfajokkal és korcsoportokkal nem lehet vagy nem érdemes hasznosítani. A területhasznosítás elve egyben azt is jelenti, hogy az ökonómiai hatékonyság kerül előtérbe. Az ökonómiai hatékonyság olyan fontos össztársadalmi kérdéseket is magába foglal, mint pl. adott körzeten belül a népességmegőrzés, a tájmegőrzés, az ökológiai potenciál fenntartása és egyéb szociológiai összefüggések. Az ilyen megközelítés természetesen felveti az állam szerepvállalását is a támogatási rendszeren keresztül. Ugyanis tisztán piaci viszonyok között hazánkban a húsmarhatartás viszonylag kevés területen, csak egészen speciális tájakon jelent versenyképes megoldást. Ilyen területek a szikes legelők (Hortobágy), lápi legelők (Hanság, Nagyberek), ill. dombvidéki legelők (Borsod, Bakony, Zselic stb.). Állami szubvencióval természetesen ennek határai – az össztársadalmi érdekeknek megfelelően – tovább tágíthatóak. A húsmarhatartás technológiai megoldásaiban minden körülmények között csak a költségtakarékos megoldások választhatók. A technológia alapelemeit a legelőre és melléktermékekre alapozott takarmányozás, lehetőség szerint minél kisebb szántóterület-lekötés, épület nélküli, téli időszakban esetleg színszerű elhelyezés, munkaerő-takarékos szervezési megoldások jelentik. A húsmarhák szaporítása. Mivel a húsmarha egyedüli hozama a borjú, ezért elemi érdek, hogy a tehenek lehetőség szerint évente elljenek. Elfogadható a szaporaság akkor, ha a tehenek 90%-a évente ellik, és 100 tehén után 85 borjút sikerül választani. Ez a törekvés csak akkor valósítható meg, ha a tehenek
szaporításakor a legnagyobb körültekintéssel járunk el, a vemhesítési, valamint ellési periódusokat kiemelt gondossággal kezeljük. A szezonális elletés a húsmarhatartásban általános gyakorlat. Ez azért lényeges, mert a nagycsoportos tartás és a munkaerővel való takarékosság csak úgy valósítható meg, ha az együtt tartott állatok igényei a takarmányozással és gondozással szemben megközelítőleg azonosak. Klimatikus viszonyaink között a tél végi-kora tavaszi (február–április) elletés a legáltalánosabb, előnyei a következők: – A tehén akkor jut a legjobb legelőhöz, amikor erre a legnagyobb szüksége van, hiszen a frissen ellett borjak szoptatásával egyidejűleg május-június hónapokban újra vemhesülniük kell. – Az ellés időpontjára fagyok már rendszerint nem várhatók, másrészt a fiatal borjak nem szenvednek a nyári hőségtől és főként a legyektől. – Így viszonylag hosszú a borjúnevelési időszak (6 hónap), ezért jól fejlett borjak választhatók. – A jól fejlett üszőborjak – megfelelő utóneveléssel – a következő év elején már tenyésztésbe vehetők. Az évi egyszeri elletés és termékenyítés a munkaszervezés szempontjából előnyös ugyan, de ilyenkor az üresen maradt teheneket a választást követően selejtezni kell, ami elérheti a 30–40%-ot is. Ellensúlyozására gyakran pótciklust iktatnak be. Ilyenkor a tavasszal üresen maradt teheneket ősszel (szeptember-október) vemhesítik, ezek ellése nyáron (július–augusztus) a legelőn zajlik le. A termékenyítési (fedeztetési) idény lehetőleg minél rövidebb, maximum három hónap legyen. A húsmarha vemhesítésére mesterséges termékenyítés és fedeztetés egyaránt szóba jöhet. A tenyészállatot előállító gazdaságokban alkalmazzák a mesterséges termékenyítést, hiszen itt követelmény a származás ismerete, a hízómarhát vagy hízó alapanyagot előállító gazdaságokban pedig gyakori a mesterséges termékenyítés és a fedeztetés kombinálása is. Ilyenkor a termékenyítési idény első két hónapjában mesterségesen termékenyítenek, a harmadik hónapban az üresen maradó tehenek fedeztetésére bikákat engednek az állatok közé. Így kevés bikával is megfelelő eredmény érhető el. Figyelembe véve a tenyészbikák nagy igénybevételét, egy-egy bikára legfeljebb 30–35 tehenet számítsunk. A húsmarha takarmányozása. A tehenek táplálóanyag-szükségletét a létfenntartás igényén felül a termelt tej mennyisége – vagy a vehem fejlettségi állapota – befolyásolja. A létfenntartás energiaszükséglete bizonyos mértékben eltér a tejelő tehenek igényétől, hiszen ezek az esetek túlnyomó többségében legelve, nagy mozgásigényű tevékenységgel fogyasztják el a takarmányukat, ami többletenergiát igényel. A borjakat szoptatva nevelik, a szopós borjak életük első 70–80 napos időszakában szinte kizárólag tejjel táplálkoznak, melynek alapvetően kétféle technológiája ismert: – az anyatehenes (a tehén csak saját borját neveli) és a – dajkatehenes (a tehén több borjút nevel) módszer. Ez utóbbi nálunk nem terjedt el. A húsmarhák táplálóanyag-ellátásában két kritikus időszakot különböztetünk meg. A vemhesítés időszaka talán ezek közül is a legfontosabb. A vemhesülési eredményeket a javuló kondíció kedvezően befolyásolja, ezért a vemhesítés megkezdése előtt mintegy két héttel úgy kell takarmányozni a teheneket, hogy szervezetük feltöltődjön. Nagy gondot kell fordítani az ásványianyag-ellátásra, ami nyalósó vagy sózóládából történő ásványianyag-keverék (premix) adagolásával történhet. A vemhes tehén – miután a borját is elválasztották – az előkészítésig szinte létfenntartó takarmányon tartható. Beteleltetéskor a teheneket célszerű kondíció szerint csoportosítani. A borjak táplálóanyag-szükségletét élőtömeg-gyarapodásuk mértéke szabja meg. Napi 1000 g testtömeg-gyarapodáshoz – a fölnevelési időszak 3–4 hónapjának átlagában – 12–13 kg tejre van szükségük. A gulyába kihelyezett tenyészbikák táplálóanyag-szükségletüket nagyobbrészt a legelőfűvel elégítik ki, de az intenzív igénybevétel időszakában napi 3–4 kg vegyes abrakot igényelnek. A húsmarha táplálóanyag-szükségletének kielégítési módja évszakonként változik. Csak olyan körülmények között célszerű a húsmarhát tartani, ahol a nyári takarmányellátás legelővel, ill. szántóföldön legeltetés céljára termesztett takarmánynövényekkel (pl. szudáni fű) megoldható. A kora tavaszi kihajtáskor ügyelni kell arra, hogy a zsenge legelőfű emésztési zavarokat ne okozzon. Az ilyen megbetegedések megelőzésére a takarmányozás kellő átmenetéről kell gondoskodnunk. 7–10 napig a reggeli kihajtás előtt etetett 2–3 kg széna vagy takarmányszalma megfelelő átmenetet teremt. Mivel a
tehenek hajnalban és napnyugtakor legelnek legszívesebben, ezért az állatok legelőre járását időben nem célszerű korlátozni. Ezt úgy érhetjük el, hogy legelőközpontot létesítünk. Hazánkban a szárazművelésű gyepek jelentős része júliusban-augusztusban kisül. Ezért a termelés folyamatossága, az állatok kondíciójának megtartása végett az extenzív gyepekhez közvetlenül kapcsolódó szántóterületeken – kiegészítő takarmányként – egynyári szálas takarmányokat is érdemes termeszteni. Erre a célra a szárazságtűrő, nagy tömegű zöldtakarmányt szolgáltató, a kaszálás után jól sarjadzó különféle cirokfüvek kitűnően megfelelnek. Nyár végén, az esős idő beálltával a gyepek általában újra sarjadnak, és kielégítő takarmányellátást tesznek lehetővé. A tarlók legeltetésével a legeltetési idény jelentősen megnyújtható. E tekintetben a legjelentősebb a kukoricatarló. Jó szervezéssel, a kukoricatarlók legeltetésével akár november–decemberig olcsón megoldható az anyatehenek takarmányozása. A szántóföldi melléktermékek közül télen a kukoricaszár, a répakorona és esetleg a kalászosok szalmája etethetők. A kukoricaszárat lehet szilázsként is tartósítani és télen etetni. Minősége és táplálóértéke – a különböző ipari melléktermékekkel (nyers répaszelet, melasz, sörtörköly, szeszmoslék stb.) – a felhasználás folyamán jelentősen javítható. A kukoricaszár nagyméretű körbálákban is tartósítható. Fontos, hogy a szopós borjak a szilárd takarmányok fogyasztásához korán hozzászokjanak. Ezért a legelőszakaszokon, ill. a legelőközpontban – ahol a legtöbbet tartózkodnak az állatok – ún. „borjúóvodát” kell létesíteni. A borjak itt időben nem korlátozva, tetszőleges mennyiségben abrakot és jó minőségű szénát fogyaszthatnak. A takarmányfogyasztást a borjak életkora befolyásolja. Egy 6–8 hetes borjú (élőtömege mintegy 60–80 kg) szénából naponta mintegy 0,3–0,4 kg-ot, abrakból pedig 0,6–0,7 kg-ot fogyaszt a kiszopott tejen felül. Az anyjával legelőn tartózkodó borjú hamar megtanul legelni. Így, ha az anyjának csökken a tejtermelése, a hiányzó tápláló anyagokat abrakkal, szénával vagy legelőfűvel egyaránt pótolhatja. A takarmányellátás mellett mindig legyen az állatok számára elegendő ivóvíz. A húsmarha elhelyezése és gondozása. A szarvasmarha biológiai adottságainál fogva kevésbé érzékeny az időjárás viszontagságaival szemben. A hideget jól tűri, a nagy meleget azonban nem kedveli. Alapvetően kétféle változat alakult ki, az épület nélküli tartás, és az épületben tartás. Épület nélküli húsmarhatartáskor az állatokat télen sem tartják istállóban. Ezt a tartási módot akkor célszerű választani, ha az anyatehenek legeltetésére nagy kiterjedésű, extenzív legelő áll rendelkezésre, amelyet igénytelen, kiváló legelőkészségű állományokkal hasznosítunk. Fontos, hogy télen is száraz, huzatmentes pihenőhely álljon rendelkezésre. Az épület nélküli téli tartás legegyszerűbb módja az ún. telelőkertben tartás. Erre a célra lehetőleg erdős, szélvédett, lejtős területet jelöljünk ki, ahonnan a csapadékvíz gyorsan elfolyik. Egy állatra – a talaj minőségétől függően – 50–100 m2 területet kell számolni. Ezt a területet kerítéssel vegyük körül. Az etetőés itatóhelyek környéke azonban feltétlenül szilárd burkolattal készüljön. Természetes adottságok hiányában az anyateheneket almozott karámban is átteleltethetjük. Ilyenkor a karám közepén pihenődombot készítsünk, erre bőségesen almozzunk. Egyedenként 20–25 m2 pihenőhelyet kell számítani. Télen a takarmányt a karám szélén elhelyezett jászolból etethetjük. A zavartalan ivóvízellátás érdekében az itatókat temperálni kell. A húsmarha átteleltetésére szolgáló épületnek csak a szélsőséges időjárási viszontagságok ellen (eső, hó) kell védelmet nyújtania. Erre a célra egyéb módon nem hasznosítható épületek is számításba jöhetnek. A húsmarhaistálló legfeljebb 3 oldalán zárt, színszerű épület legyen, amelyben az állatok kötetlenül, csoportos elhelyezésben, mélyalmon tartózkodnak. Kifutó létesítése nem feltétlenül indokolt. Előnyösebb, ha a jászlak az épület nyitott oldalán, az épület falvonalában helyezkednek el. A téli szállás fedett területén egy tehénre 5–8 m2 pihenőteret számítsunk. A húsmarha gondozása. A gondozók munkaidejének nagy részét a felügyelet teszi ki. A gondozónak meg kell figyelnie pl. a társait vagy önmagát szopó, agresszív, borját nem nevelő, esetleg beteg teheneket, hogy a szükséges intézkedést – elkülönítés, gyógyítás, kiselejtezés – megtehessék. Ha szükséges, a legelőre való kihajtás előtt 2–3 héttel körmöztessük meg az állatokat. Ügyelni kell arra is, hogy fertőzött állat ne kerüljön ki a legelőre. Elletési szezonban kisegítő személyről kell gondoskodni. Jó, ha az elletéssel és a borjak ellátásával a tapasztaltabb gondozó foglalkozik, míg a kevésbé képzett
gondozó a tehenek felügyeletét látja el. A többször ellett tehén rendszerint nem igényel segítséget az elléshez. Az előhasi üszők ellésekor azonban gondosabb felügyeletre, esetleg emberi segítségre is szükség van. Az újszülött borjú életmegnyilvánulásait figyelemmel kell kísérni, ha szükséges segítségére kell sietni. Itt is arra kell törekedni, hogy a borjú mihamarabb föcstejhez jusson. Az első szopás előtt esetenként – ha a tehén engedi – indokolt az anya tőgyét megtisztítani. Tőgynegyedenként néhány tejsugarat ki kell fejni, hogy ezzel is csökkentsük az újszülött borjú fertőződésének lehetőségét. A legeltetési idényben a legelőn is állandó felügyelet szükséges, hiszen az állatok veszélyt jelenthetnek a környezetükre, de el is kóborolhatnak, ha pl. a villanypásztor meghibásodik. A borjakat általában ősszel (szeptember-októberben) választjuk, 6 hónapos korban. Ekkor a további hasznosításnak megfelelően (hízó- vagy tenyésznövendék) kerülnek elhelyezésre vagy más esetben értékesítésre.
3.3. Lótenyésztés A lónak a történelmünk folyamán a háziállatok között mindig különleges helye volt. Az ember az összes állatfajnál bensőségesebben kötődött és kötődik jelenleg is a lóhoz, amely az emberiség sorsának alakulásában is igen nagy szerepet játszott. Hasznosítása koronként változott. Tartották hústermelés céljából, gyorsasága forradalmasította a közlekedést-, a hírvivést, harcászati szerepe népek jövőjére volt hatással, ereje, kitartása a szállításban, a kocsimunkában tette nélkülözhetetlenné, speciális tenyésztési munka eredményeként a sport és szórakozás területén is szolgálta az embert. A 20. században először a hadászatból, majd később a mezőgazdaságból is egyre jobban kiszorult. A lótenyésztés gazdasági jelentősége ma nem mérhető a korábbi időszakéhoz, szerepe inkább az egészség megőrzésében, a szabadidő hasznos eltöltésében, az élményt adó nemes versengés élvezetében mutatkozik meg. A magyarság – történelme, hagyományai, sikerei révén – különösen kötődik a lóhoz. Fontos érdekünk, hogy lótenyésztésünk egyrészt fejlődő idegenforgalmunkat szolgálja, másrészt a magyar ló iránti külföldi keresletet színvonalasan kielégítse. Sajnos a magyar ló iránti külföldi kereslet egyre csökken. Nem tudunk értékes, kiváló minőségű lovakat eladásra felkínálni. Vágólovat keresnek, de már kevés a lovunk. Hazánk lóállománya – több európai országhoz hasonlóan – számottevően csökkent: 1935-ben 886 000 1965-ben 310 000 1990-ben 79 514 2000-ben 75 000 egyed volt. Az utóbbi években a kancáknak 54%-át fedeztették, a fedeztetett kancák 44%-a ellett le, így a lóállomány csökkenése lelassult, ill. megállt.
3.3.1. A ló elnevezése kor és ivar szerint A hímivarú, kifejlett korú ló neve mén vagy csődör. A már kifejlett és tenyésztésre használt hímivarú ló a tenyészmén. A már ellett nőivarú ló a kanca, tenyésztésben tenyészkanca. Születéstől öt éves korig beszélünk csikóról. Az újszülött csikót az anyjától történő elválasztásig (6 hónapos korig) szopós csikónak, ezután egy éves korig választott csikónak hívjuk. A születési évet követő január 1-től december 31-ig a csikót éves csikónak nevezzük, majd a következő évben kétéves, majd hároméves és négyéves. Ivar szerint van méncsikó és kancacsikó. A szegletmetszőfogak kiváltódása után, ötéves korban kifejlett a ló. A hímivartól megfosztott ló neve herélt (ritkán paripa).
Nyereg alatt használjuk a hátaslovat. Valamivel nehezebb típusú a vadászló. A szekérbe fogva dolgozó az igásló vagy hámosló. Gyorsabb mozgásra, könnyebb kocsiba fogjuk a kocsilovat. A málhás ló a hátán viszi a terhet. A húsló tartásának célja a hízóalapanyag nyerése. A kiselejtezett egyedeket vágólóként értékesítjük.
3.3.2. A ló megjelenése A ló színeinek elnevezése – a hosszú és rövid szőrök színe, valamint a bőr pigmentáltsága alapján – a következő színcsoportok határozhatók meg: – Fekete – mind a hosszú, mind a rövid szőrök kizárólag feketék, bőre pigmentált. – Pej – a hosszú szőrök és a lábvégek feketék, a rövid szőrök a barnának árnyalatai, a bőr pigmentált. – Sárga – a rövid szőrei a barnának valamilyen árnyalatai, hosszú szőrei többnyire a fedőszőrökkel azonos színűek, a bőr palaszürke. – Deres – a testet borító színes és fehér szőrök keveréke egyenletes, a fej és a lábvégek sötétebbek. – Szürke – a színes és fehér szőrök keveréke nem egyenletes, a kor előrehaladtával a fehér szőrök aránya nagyobb. – Tarka – a ló testén nagyobb fehér és színes foltok váltakoznak. A ló azonosítása és megjelölése. A lovak azonosítását segíti a pontos színleírás, beleértve a fejen és a lábakon található jegyeket is. Az utóbbiak közül a fontosabb jegyeket a 42. és 43. ábra mutatja. A tartós megjelölés jól bevált módja a besütés, egyes helyeken a fagyasztás. Ezek elmaradása esetén igen pontos színmeghatározással és a jegyek nagyon részletes ismertetésével lehet az azonosítást elvégezni.
42. ábra. A fej jegyei 1. tűzött homlok, 2. virágen, 3. virág, 4. megnyúlt, megtört csillag, 5. félhold alakú csillag, 6. árnyékolt szélű csillag, 7. megnyúlt, ék alakú csillag, 8. orrcsík, 9. keskeny hóka, 10. hóka, 11. csillagból kiinduló hóka, 12. megtört hóka, 13. széles hóka, 14. szabályos hóka orrfolt, 15. orrfolt, 16. széles orrfolt, 17. csillag, megtört orrcsík, 18. fehér felső ajak, 19. megnyúlt, szabálytalan csillag orrfolt, 20. lámpás
43. ábra. A láb jegyei 1. sarokvánkosban kesely, 2. pártaszélen kesely, 3. pártaszélen és sarokvánkosban kesely, 4. csüdben kesely, 5. csüdben hermelin kesely, 6. félszárkesely és csüdben kesely, 7. félszárkesely, 8. harisnyás és félszárkesely A szakszerű tenyésztési munka alapja a lovak minden kétséget kizáró, tartós megjelölése. Magyarországon az egyedi megjelölés régi módszere a fekete vassal történő besütés (bélyegzés). A legalábbis apai oldalról ismert származású csikókat négy hónapos koruk és a választás közötti időben (tehát még az anyjuk alatt) tartósan megjelölik. A törzstenyészetekben a nyereghelyre, a köztenyésztésben a nyakra bélyegeznek (30., 31. ábra). A törzstenyészetek bélyegzési módja. A jobb nyereghelyre sütik a tenyészet (ménes) jelét, ezt követi a születési év utolsó számjegye. A bal nyereghelyre az apa fajta vagy törzsmén jelét, esetleg vérvonalának betűjelét és az apa törzsménszámát. Ez alá kerül a csikószám, ami azt jelzi, hogy a csikó apjának abban az évben, nemre való tekintet nélkül hányadik ivadéka. Néhány fajtánál a szám elé kerül az anya fajta vagy családjele (30. ábra). A köztenyésztés bélyegzési módja. A nyak bal oldalán, a fültől négyujjnyira a megye jelét – majd kihagyva egy ötjegyű szám helyét (ide kerül törzskönyvbe vételkor az ellenőrzési szám) – a születési év utolsó számjegyét. A nyak jobb oldalára, a sörényél alá kétujjnyira, a törzstől a fej felé a csikó nyilvántartási számát sütik (31. ábra). A ló életkora. Amennyiben a törzskönyvi feljegyzésből nem állapítható meg a ló életkora, akkor becsléssel, megközelítően határozzák azt meg. A külső jelek alapján is becsülhető a ló kora (testarányok, őszülő szőrzet, beesett vakszem stb.) A legpontosabban a fogak váltása és azok kopása alapján határozható meg az életkor. Erre általában az alsó fogsor hat metszőfogát vizsgálják. A metszőfogakat vizsgálva a következő jellemzőket figyeljük: csikófogak kihasadása, kopása, fogváltás, az állandó fogak kupájának állapota, a rágólap alakja, a metszőfogak íve. A csikók foga éves korra kihasad. Két és fél és 5 éves kor között kiváltódnak a csikófogak. Nyolc éves korra a fogak felületén levő mélyedések fokozatosan eltűnnek. 11–14 éves ló fogának rágólapja kerekded,
amely 16–17 éves korra háromszögletes, majd később hosszant ovális lesz. Termelés és teljesítmény. Az újszülött csikók születési átlagtömege 42–52 kg. A különböző fajták fejlődési erélye természetesen eltérő. Megfelelő tartás és takarmányozás mellett célszerű kihasználni a szopós csikó nagy fejlődési erélyét, amely megmutatkozik a melegvérű fajtáknál a napi 820–1000 g, hidegvérű fajtáknál a napi 1200–1400 g tömeggyarapodásban. Csikóhízlalás esetén ennél nagyobb fajlagos tömeggyarapodás is elérhető. A különböző fajták kifejlett kori élőtömege átlagosan: 420 kg, 540 kg, ill. 600–700 kg. A naponta megtermelt 8–14 l tejet a tőgy szerkezete miatt csak többszöri szopásra (fejésre) adja le a kanca. A ló különböző jármódokban változtatja helyét. A lépés olyan haladó jármód, amelyben a ló lábai jól kifejezett négy ütemben követik egymást az egész lépésmunkában. A ló így egy óra alatt 6 km-t tesz meg. Az ügetés kétütemű jármód, amelynél az ütemeket pillanatnyi lebegés választja el egymástól és a ló átlósan két lábon halad előre az elülső és a hátulsó láb egyidejű lehelyezésével (elülső bal, hátulsó jobb, majd fordítva). Óránként 12–14 km-t tesz meg megerőltetés nélkül. (Világrekord 1`10,9”/km) A poroszka jármódban az egyoldali lábak dolgoznak együtt. Gyorsasági eredménye valamivel jobb, mint az ügetésé (világrekord 1`09,4”/km). A vágta a ló leggyorsabb mozgásneme. A vágtában három patadobbanást hallunk, amely pl. a „jobbkézennél” a következő patadobbanásokból adódik: hátulsó bal láb, hátulsó jobb láb és az átlós bal láb együttesen, elülső jobb láb, majd együttesen mind a négy láb lebegése következik. Így a ló 30–50 km/óra sebességgel halad. (Világcsúcs: 54,1”/km) A ló speciális mozgása az ugrás. Használati lovak 100–120 cm magasat, gyakorlással 140 cm-t tudnak ugrani. Magasugrás hazai rekordja 207 cm. (Világrekord: 247 cm.) A távolugrás hazai rekordja 700 cm. (Világrekord: 840 cm.) Gazdasági munkában a 2-es lófogattól elvárható néhány átlagos napi teljesítmény: Szem-, trágyaszállítás (1 km) 9–10 t; őszi szántás 1-es ekével 0,2–0,3 ha; szántás fogasolása 2,3 ha; őszi szántás simítózása 4 ha; szántás tárcsázása 1,5 ha; vetés 2,5 ha; kapálás lókapával 1,5 ha.
3.3.3. A ló tenyésztése A ló tenyésztésének célja a különböző hasznosítású, küllemű lovak előállítása: – Használati hátaslovak (küllem, mozgás, vérmérséklet, tanulékonyság). – Fogatlovak tenyésztése (küllem, vonóerő, munkakészség, gyorsaság). – Versenyló tenyésztése (lósportra) (sebesség, állóképesség, tartós teljesítmény, koraérés) – galoppversenyre, – ügetőversenyre, – akadály- és gátversenyre. – Sportló tenyésztése (lovassportra) (harmonikus felépítés, kiegyensúlyozott idegrendszer, toleranciakészség stb.) – díjlovaglásra, – díjugratásra, – fogathajtásra, – távlovaglásra stb. – Egyéb célú tenyésztés (korai tenyészérettség, termékenyülés, csikónevelő képesség, tejtermelés) – hústermelésre, – tejtermelésre stb. Az egyes fajták tisztavérben való megőrzése, ill. a fajtatiszta egyedek elszaporítása ménesekben történik. A fajta tenyésztése szempontjából nagy értékű törzskancák és törzsmének alkotják a törzstenyészetet. Köztenyésztésbe is csak törzskönyvezett mének kerülhetnek sikeres tenyészpróba után. Ez utóbbiak rendszerint állami fedeztető állomásokon állnak rendelkezésre. A különböző hasznosítású lovak általában három fajtacsoportba sorolhatók:
– melegvérű, – hidegvérű, – póni és kislovak. A melegvérű lovak finomabb felépítésűek, élénkebbek, gyors mozgásúak. A hidegvérű lovak nagyobb tömegűek, lassúbb mozgásúak, jó munkakészségűek. A póni és a kisló fajtacsoport marmagassági méretével különül el (előbbi 120 cm alatti, utóbbi 120– 147,3 cm közötti marmagasságú). Az arab telivér fajta. Az emberiség alkotta kultúrfajták egyik legrégebbi képviselője (nemzetközi irodalomban 0X-szel jelölve, származási lapon zöld tintával írva, minden őse Arábiára vezethető vissza). Szépség, nemesség, tartós teljesítmény jellemzi. Szinte minden melegvérű fajta nemesítője volt. Az angol telivér fajta. A világ egyik legkövetkezetesebb tenyésztői munkával kitenyésztett fajtája (nemzetközi irodalomban XX-szel jelölve, származási lapon piros tintával írva), minden őse a telivér méneskönyvben (General Stud Book) szerepel. Hazai tenyésztésű félvér fajtáink. E csoportba tartozik a hátas típusú mezőhegyesi félvér, a gidrán, a kisbéri félvér, és a hámos típusú nóniusz fajta. A szaporítás. A lótenyésztés legfontosabb technológiai fázisa. A választott csikók 9–12 hónapos korukban ivarérettek lesznek. A nem kívánatos vemhesség elkerülése céljából az ilyen korú csikókat nemenként el kell különíteni. A pónikat és a hidegvérűeket kétéves korukban, a melegvérű csikókat hároméves korukban veszik tenyésztésbe. Ekkor tenyészérettek és már károsodás nélkül képesek a vehem kihordására, ill. a rendszeres fedezésre. A párosítás. Az a tenyésztői tevékenység, amely során a kanca tulajdonosa, ill. tenyésztője az értékesebb utódnyerés céljából a kancájához a hozzá legjobban illő mént választja ki. A pároztatás vagy fedeztetés. A kancák termékenyítését jelenti. Csak jól sárló kanca fedeztetése lehet eredményes. A sárló kanca viselkedése megváltozik, nyugtalan, csiklandós, figyelmetlen. A sárlás külső jelei: a péraajkak duzzadtak, a hüvelyből nyúlós, fonalszerű nyálkaváladék folyik, a kanca gyakran vizel. Arról, hogy a kanca sárlik-e (csendes ivarzás), párzási kedvet mutat-e, a próbáltatással győződhetünk meg. Kézből való fedeztetésnél kiterjedten alkalmazott tenyésztéstechnikai módszer, hogy a csődört, esetleg próbamént egy kb. 2,5 m hosszú, 1,3 m magas, talajhoz rögzített vagy lengős, a mén felőli oldalon párnázott próbafal választja el a kancától. A kanca viselkedése alapján dönt a gyakorlott szakember a fedeztetésről. A kanca legkifejezettebben tavasszal és ősszel sárlik. A sárlás 2. vagy 3. napján fedeztethető. Elhúzódó sárláskor 2–3 nappal később utófedeztetés történhet. A frissen ellett kancákat az ellés utáni 5. naptól, naponta kell próbáltatni. Az ivarzás általában 21 naponként ismétlődik. Egy 6–14 éves mén az öt hónapos fedeztetési idényben 140–160-szor fedezhet, így egy ménhez 45–50 kanca sorolható. A fedeztetett kancák vemhesülési aránya 50–80%. A melegvérű kanca vemhességi ideje 336 nap (11 hónap). A hidegvérű kanca vemhességi ideje gyakran 12–14 nappal rövidebb. A kanca a rendes napi munkáját – kellő odafigyelés mellett – ellésig végezheti. Az ellés. Közeledtét a horpaszok beesése, a farok két oldalán a fartő besüppedése, a péra és a tőgy megduzzadása jelzi. A kancák jelentős része éjszaka, az őrizetlen percekben ellik. Az újszülött csikót az anyja (esetleg a gondozó) felszárítja. A gondozónak segítenie kell a csikót, hogy minél előbb föcstejet szophasson.
3.3.4. A ló tartása Az egészséges, teljesítőképes ló felneveléséhez és tartásához a hasznosítási célnak megfelelő tartástechnológiát kell kialakítani. Sajnos csikónevelésünkből, lótartásunkból többnyire hiányzott a legelőn való tartás, a szabad mozgás. Éghajlati viszonyainkra hivatkozva sokszor zárt, kis légterű, nem kellően szellőző, sötét istállóban, ill. kis területű, könnyen elsározódó karámban tartották a lovakat. Ahol legelőre is került ló, a terelve legeltetés terjedt el. Ennek hátránya az állandó felügyeletből adódó többletköltség mellett, hogy az állat számára
hátrányosan az ember munkaidejéhez igazították a legelő állat napi munkarendjét. A természetes nevelés és tartás – amelynek alapja a jó minőségű gyepen való legeltetés – alapfeltétele a jó hasznosításnak. A mén tartása. Nagyon fontos, hogy a mén lehetőleg minél több időt a kifutóban töltsön. A megfelelően takarmányozott ménnek napfény, levegő és mozgás kell. A mén számára – értéke miatt is – külön épületben vagy elkülönített istállóban kell gondoskodni a nyugalomról, megfelelően kialakított boxban. A boksz általában 16 m2 alapterületű, a 120–150 cm magas keményfa palánkja felett 3 m magasságig vaspálcákból van kialakítva. A boksz padozata döngölt agyag, amelyen bőségesen almoznak. A boksz berendezése a zabolócsésze és a szinttartós önitató. A tolóajtót általában süllyesztett retesszel szerelik fel. A kancák tartása. A ménesi kancákat – anyagi lehetőségektől függően – egyedi kancaboxban (12–14 m2), ill. ménesi vagy futóistállóban helyezik el. Az utóbbiakban egy állatra 8–10 m2 alapterületet és 30–35 m3 légteret számítanak. A hosszanti falak mentén helyezik el az etető- és itatóvályúkat. Kitrágyázásra évente 3–4 alkalommal kerül sor. Az istállóhoz kapcsolódó karám – ahova az állatok állandóan ki-be járhatnak – alapterülete az istálló alapterületének minimum négyszerese. A csikók tartása. A csikók választásig az anyjukkal együtt vannak. A választott csikókat a csikóistállóban, évjáratonként elkülönítve nevelik tovább. Ez hasonló a futóistállóhoz. A zsúfoltság kerülendő (min. 12 m2/egyed). A ménes nyáron a legelőn tartózkodik. Éjszakára sem ajánlható a karámozás. Az esetleges szélsőséges időjárás miatt (jégeső, vihar, déli nagy meleg) ún. „nyári szállás” (féltető, a fő szélirányra merőlegesen bedeszkázva) építése lehetséges. A jövő munkavégzésének záloga a rendszeresen végzett izommunka. Az évjárati csikók jártatásának egyik módja a karámban történő mozgatás. Célszerűbb azonban erre a célra szakszerű jártatópályát építeni. A tervszerűen mozgatott csikókat végzett munkájuknak megfelelően többlettakarmányozásban kell részesíteni. Az igáslovak tartása. Az igáslóistállókban állásokat alakítunk ki. Az állások hossza 2,7–3 m, szélessége 1,4–1,6 m. Az állásokban a lovakat 1 vagy 2 karikán átfutó kötőfékszárral kötjük le. A lovat gyorsan oldható csomóval kell megkötni, amellyel szükség esetén egy rántással kiszabadítható a ló (44. ábra/a). A kötél szabad végét átvetve a hurkon a tanulékonyabb ló nem tudja kiszabadítani magát (44. ábra/b). Jó megoldás, ha a kötőfékszár végét ellátjuk fagolyó nehezékkel, így azok mindig feszesek, ezért a ló nem tud könnyen a szárba lépni. A lóállásokat lengő rudak (streifa) választják el egymástól. A választórudat úgy függesztik fel, hogy az könnyen, gyorsan kikapcsolható legyen. Az abrakot és a tömegtakarmányt jászolból, a nagyobb mennyiségű szénát – veszteségmentesen – a falra szerelt szénarácsból etetik.
44a. ábra. Gyorsan oldható csomó
a gyorsan oldható csomó megkötése
44b. ábra. Gyorsan oldható csomó b) a gyorsan oldható csomó biztosítása Az állás padozata döngölt agyag, tégla. A sport- és hátaslovakat lehetőség szerint boxokban tartják. A ló legfontosabb takarmányai: – tömegtakarmányok – fűfélék, szénák, szilázsok, szalmák stb., – gabonafélék, malomipari melléktermékek – zab, árpa, kukorica, korpa stb., – gyökér és gumós takarmányok – takarmányrépa, cukorrépa, répaszelet stb., – fehérjetakarmányok, takarmánykiegészítők. A ló napi vízfogyasztása 25–50 liter tiszta, mellékízmentes, 10–16 °C hőmérsékletű víz, évszak és igénybevétel szerint. A lónak is az élettani sajátosságok és az igénybevétel szerint állítjuk össze a napi takarmányadagot. Naponta legalább háromszor, ideális esetben ötször etessünk. A legelő ló 30–50 kg gyepet fogyaszt. Kaszált zöldtakarmányból hidegvérűeknek 40–50 kg-ot, melegvérűeknek 30–40 kg-ot, póniknak 10–15 kg-ot adjunk (12. táblázat). 12. táblázat. Az egyes takarmányokból megetethető napi mennyiség (500–600 kg-os ló)
A kancák takarmányozása. A kancák a teljes szoptatási időszak alatt 1500–2000 l tejet termelnek. A naponta megtermelt 8–14 l tejet a tőgy szerkezete miatt csak többszöri szopásra (fejésre) adja le a kanca. A kancákat úgy kell takarmányozni, hogy elkerüljük mind az alultápláltságot, mind az elhízást. A kondíciótól, a vemhességtől és a tejtermeléstől függően kell takarmányozni. A kanca takarmányadagja istállózott tartásban 6–8 kg réti széna, 1–2 kg zab vagy lótáp. Vemhesség utolsó 3 hónapjában 2–3 kg-ra emeljük az abrakadagját. A laktáció első 3 hónapjában a szénán kívül 6–8 kg lótáppal elégíthetjük ki az igényét, majd az abrakadagot 3–5 kg-ra csökkentjük. A csikó takarmányozása. Az újszülött csikók születési átlagtömege 42–52 kg. A különböző fajták fejlődési ereje természetesen eltérő. A föcstej kiszopása után a csikó számára lehetővé kell tenni, hogy tetszés szerint szophasson (30–40-szer szopik naponta). Három hetes korában ad libitum zabot és jó minőségű réti szénát kap a csikó. Később a napi zabfogyasztás kb. annyi liter, ahány hónapos a csikó. A választott melegvérű csikók a szénaadagon (2–4 kg) kívül először 3–4 kg, egy év felett 4–6 kg abrakot fogyasztanak. Másfél éves kor után csökkenthető az abrakadag 1–2 kg-ra. A csikók tavasztól őszig a legelőn legyenek! A hidegvérű csikók fejlődési ereje nagyobb. Az abrakkeveréken (napi 1–2 kg) kívül széna (4–7 kg) vagy 10–20 kg szilázs legyen a takarmányadagja. Nyáron a legelő és a kaszált zöldtakarmány (10–20 kg) jelenti a tömegtakarmányt. Éves kor után 30%-kal nő a fejadag. Az igáslovak takarmányozása. A takarmányozásuk alapja a zöldtakarmány és a széna. Kiegészítésképpen a ló munkája alapján adunk abrakot. Pihenőnapokon a fejadagot csök- kentik. A lovak ápolásán a bőr- és szőrápolást, valamint a pataápolást értjük. Lovaink jó közérzetének és egészségük megóvásának érdekében rendszeresen meg kell tisztogatni azokat a megfelelő bőrlégzés elősegítése céljából. A bőrlégzésnek különösen fontos szerepe van a szervezet hőszabályozása szempontjából. A por, a sár, a takarmányrészek, az izzadság, az elhalt hámrészek
mind akadályozzák a bőrlégzést, ezektől meg kell tisztítani a lovat. A kültakaró rendszeres tisztán tartása ezen kívül a gazda gondosságát is mutatva, örömet okoz a szemlélőnek. A napi ápolást általában a reggeli abrakolás után végezzük. Az ápolás jól bevált módja, hogy keményre sodort széna- vagy szalmacsutakkal végigdörzsöljük a ló egész testét és a végtagokat, fellazítva így a piszokréteget. Ezt követően a lókefével szőr mentén végzett mozdulatokkal eltávolítjuk a piszkot. Ennek módja, ha a ló jobb oldalát tisztítjuk: a jobb kézben tartott kefével elölről hátrafelé, a szőr mentén simítjuk végig a felborzolt szőrt. A lókefén felgyülemlett port a bal kézben levő lóvakaró bordázatán ugyanazzal a mozdulattal végighúzva távolítjuk el. A vakaróban felgyülemlett port időnként az állás mögött verjük ki. A bal oldal tisztításához kezünkben megcseréljük az eszközöket. (45. ábra)
45. ábra. A lovak ápolásának kellékei 1. szalmacsutak, 2. lókefe, 3. vakaró a lókefe tisztításához, 4. sörény- és farokfésű, 5. patakés, 6. pataolaj, patazsír, 7. törlőrongy, 8. verejtékvonó (tajtékkés., 9. szivacs Közvetlenül a lóvakaróval tisztítani a lovat tilos, felsérti a ló bőrét! Megfelelő az ún. tepsivakaró is a tisztításhoz. Porszívógéppel elég a heti kétszeri porszívózás. A hosszú szőröket tompa sörény- és farokfésűvel (esetleg gyökérkefével) fésüljük ki. Végezetül a ló egész testét puha pokrócdarabbal töröljük simára. Munkából, lehetőség szerint már felszáradt lóval térjünk az istállóhoz. A lábvégeket mossuk le, az izzadságot száraz, laza szalmacsutakkal távolítsuk el. „A pata a ló”, tartja a régi mondás, utalva az ép pata fontosságára. A patát rendszeresen ápolni kell. Naponta fakéssel távolítsuk el a trágyát, a sarat. Vizes kefével tisztítsuk meg, töröljük szárazra. A megtisztított patát nedves időben kiszáradás után, száraz időben kiszáradás előtt kenjük be vékonyan patazsírral, faggyúval, vazelinnel, a szarutalpat és a nyírt savmentes fakátránnyal. Sose a kivezetés előtt kenjük be a patát! A pata szarutokja havonta 4–13 mm-t növekszik. A növekedés a hátulsó patán gyorsabb, mint az elülsőn. A rendszeres munkában levő lovak patkolása elkerülhetetlen, mert a pata gyorsabban kopik, mint ahogy növekszik. A patkolás „szükséges rossz”, hiszen a patkó gátolja a pata természetes tágulását. Az a kívánatos, ha 6–8 hetenként újrapatkolják a lovat. Patkolás előtt mindig el kell bírálni a lovat álló helyzetben, felemelt lábon, lépésben és ügetésben. Így lehet megállapítani a patkolás módját. A patkolást különös elővigyázattal kell végezni, kerüljük a durvaságot, a zajt. A túlnőtt szarut úgy kell eltávolítani, hogy a nagymérvű faragástól ne legyen érzékeny a talp. Mindig a patkót kell a patához igazítani és nem fordítva! Patkolás után a lovat lépésben és ügetésben vezessük meg, ellenőrizzük, nem
sántít-e.
3.3.5. A ló használata Ezúttal a ló kettős használatát tárgyaljuk, mégpedig a hátaslókénti és a fogatban történő használatot. Használat hátaslóként. A hátasló szerszámai a kantár és a nyereg, esetenként a kikötőszár, a martingál, szügyelő és ínvédők. A kantár. A csikókantár az alapkiképzés, az ugratás és a tereplovaglás céljaira leginkább megfelelő kantározás. A kantár két fő részből áll: – a csikókantár zablával és szárral, – az orrzó. A csikókantár a fejrészből, a pofaszíjból, a torokszíjból és a homlokszíjból áll. Szükséges hosszát egy vagy két csat segítségével az egyik vagy mindkét pofaszíjon lehet állítani. A fejrészen (a ló tarkóján) levő csatolási lehetőség a lovas számára sérülésveszélyes lehet. Versenyekre általában egyszerű csikózablát használnak. Minél vastagabb a zabla, annál kellemesebb hatású a ló számára. A zablakarikák átmérője kb. 7 cm. A csikószárakat a zablakarikába csatolják vagy varrják, amelyeknek hátulsó végükön összecsatolhatónak kell lenniük. A két félszár együttes hossza kb. 2,75 m. Az orrzó feladata, hogy a zabla hatásának egy részét átvigye az orrcsontra és megakadályozza, hogy a ló szájának kitátásával kivonja magát a lovas befolyása alól. Az orrzónak kettő alaptípusa van, az angol és a hannoveri (46. ábra).
46. ábra. Angol és hannoveri orrzós lovaglókantár A nyereg részei (47. ábra) a következők: – A váz, amely a nyereg alakját adja. – Az elülső kápa kissé magas íve képezi a markamrát. – A nyereg ülőfelületének hátulsó része képezi a hátulsó kápát. – A nyereglakat a kengyelszíjak rögzítésére szolgál. – A párnázat a váz alsó részét fedi. Az ülőfelület alakjának nagy hatása van a lovas ülésére. – A nyeregszárnyak alakját a nyereg speciális célja – díjlovagló vagy ugrónyereg – határozza meg. – A felrántó szíjak a heveder rögzítésére szolgálnak. – A kengyelszíjakba fűzött kengyel legyen elég széles és elég nehéz, hogy a láb könnyen felvehesse és elengedhesse. – A nyeregalátét izzasztó célja, hogy a ló izzadságát távol tartsa a párnázattól.
47. ábra. A nyereg részei 1. nyereglakat, 2. kengyelszíj, 3. kengyel, 4. kengyelbetét, 5. nyeregszárny, 6. ülőfelület, 7. hátulsó kápa, 8. fedőlap, 9. nyeregpárna, 10. felrántószíjak, 11. alsó nyereglap, 12. heveder A felépítés szerint megkülönböztetünk prics-nyerget és Bock-kápás nyerget. A használati cél szerint megkülönböztetünk díjlovagló-, ugró- és többfeladatú nyerget. Felkantározás. A boxban szabadon mozgó lovat nyergelés előtt felkantározzuk. Állásban álló lovakat célszerű először felnyergelni. A kantározáshoz a kantárt elrendezve a bal kézben tartjuk. A lovas balról lép a lóhoz, a jobb alkar átfogja a ló fejét, a jobb kéz az orrháton van. Ha a ló nyugodtan áll és megértette, hogy mit akar tőle a lovas, először a szárakat teszi át a ló nyakán. A jobb kéz ismét az orrhátra tér vissza és a balból átveszi a csikókantár fejrészét, majd óvatosan a ló szemének megütése nélkül felemeli. A zablát laposan tartott bal kézzel a szájnyílásba helyezzük. A hüvelyk- és mutató- vagy középső ujj az ajakra és alsó állkapocsra gyakorolt nyomással kinyitja a ló száját. Ugyanebben a pillanatban a jobb kéz a fejrészt egészen felemeli és esetleg a szabaddá vált bal kéz segítségével egyenként áthúzza a ló fülein. Végül becsatolja a torokszíjat és az orrzót. Nyergelés. Nyergelés előtt a kengyeleket az alsó szíjon mindig fel kell húzni és a jobb oldalon becsatolt hevedernek a nyergen keresztben kell feküdnie. Minthogy a lovak általában fiatal koruktól kezdve megszokták, hogy az ember balról megy hozzájuk, ezért a nyerget is balról tegyük fel. Ez mintegy a mar magasságában történik, onnan toljuk a szőr mentében a nyerget a nyereghelyre. A nyereg első része a ló vállával végződik, az ülésfelület legmélyebb pontja középen van. Különös gondot kell fordítani a nyeregtakaró felhelyezésére. Nem szabad ráncot vetnie, az elülső részen minden alátétnek szorosan felfelé, a kápához kell simulnia. A nyereg felhelyezése után a lovas a ló nyaka alatt a ló jobb oldalára lép, leveszi a hevedert és ellenőrzi annak sima, meg nem csavarodott helyzetét a nyeregszárny alatt. Ezután a hevedert – most ismét a ló bal oldaláról – először csak lazán becsatoljuk. A nyereg helyes fekvésekor a heveder mintegy tenyérnyire van a ló könyöke mögött. Csak azután hogy a nyereg lazán becsatolva néhány percig a ló hátán feküdt, húzzuk valamivel szorosabbra a hevedert. Használat fogatban. A ló fogatos használatára igény jelentkezik a mezőgazdasági és erdészeti munkáknál, áruszállításnál, szolgálati- és hobbi személyszállításnál. A fogatok összeállításánál fontos az esztétikai összhang. A ló vontatta jármű felszerelései a ló szerszáma (kantár, hajtószár, hám) és a lóval vontatott járművek (szekér, kocsi, hintó, taliga, szán stb.). A ló szerszámai:
– –
A kötőfékfej (kenderzsineg, szíj) az istállóban való megkötésre szolgál. A kantár feltétlen tartozéka a szemző. Kettes és többes fogaton feltétlen szükséges, hogy a ló csak előre lásson, így a lovak számára a hajtó által szándékolt ostorsegítség nem látható. A kantár felillesztése a szemző miatt különös figyelmet igényel. A nagy, rosszul illesztett szemző káros, mert megtöri a ló természetes látószögét, por és rovar könnyebben csapódik a szembe, állandóan érinti a szemet, a szempillákat. A magyar fogatoláshoz a kettős karikájú, csuklós zablát használják (esetleg a csipkézett kettős karikás Esterházy-zablát). – A hám kettő típusa terjedt el, a szügyhám és a kumet. A magyar fogatolás csak a szügyhámot használja. A szügyhám részeit a 48. ábra mutatja. Az ágyékszíj és a farmatring nem feltétlen tartozéka a szerszámnak. A szügyelő helyes fekvését a vállszíjon való csatolással lehet szabályozni. Az istráng anyaga kötél, bőrrel bevont kötél (gömbölyű istráng), lapos bőr és lánc. A visszatartás eszközei: sík vidéken a nyakló, dombos vidéken a tartólánc, a tartószíj, amelyet a szügyelőkarikába (tartószíj-karikába) fűznek. Hegyes vidékeken a tartószíjon kívül még a csánk felett a fart átfogó farhám is segíti a kocsi visszatartását. A szerszámot minden lóhoz illeszteni kell. Megfelelő hatásfokkal erőt csak így tud kifejteni a ló. Igen fontos a húzóvonal egyenessége. Ezen azt értjük, hogy a szügyelő a húzócsatban (istrángcsat) törés nélkül folytatódjék az istrángban. Így nem törik fel a ló marja, s legjobban tudja kifejteni erejét. Fontos továbbá az istrángok hosszúsága. Az istráng olyan hosszú legyen, hogy a ló csánkja ne ütközzék a hámfába. Ha túl hosszú, a kocsi megállása, fordulása nem követi azonnal a lovakét és a vonóerő hatásfoka is csökken.
48. ábra. A kantár és a szügyhám részei. A húzóvonal Kantár: 1. tarkószíj, 2. homlokszíj, 3. szemzőtartó, 4. szemző, 5. torokszíj, 6. pofaszíj, 7. orrszíj, 8. álladzó, 9. zabla Szügyhám: 10. hajtószár, 11. szügyelő, 12. kápa a kápakarikával, 13. hasló, 14. vállszíj a vállszíjkarikával, 15. ágyékszíj, 16. farmatring, 17. istrángtáska, 18. tartószíj, 19. szügyelőkarika, 20. istráng A. helyes befogásnál a húzóvonal egyenes, B. helytelen befogásnál a húzóvonal megtört A lovak vezetésére, kormányzására való a hajtószár vagy gyeplő. Ma kétféle hajtószár használatos, az
„angol hajtószár” (Achenbach-szár) és a magyar hajtószár. Az egyszerű vagy keresztágas gyeplővel a két lovat egyszerre lehet irányítani. A belső keresztág kb. 16 cm-rel legyen hosszabb a külső vezető szárnál. A „Széchenyi szár” minden egyes szára külön-külön a kocsis kezéhez fut, így a négy szár birtokában a lovak önállóan is vezethetők. A használati szerszámokon kívül hasított sallangokkal, ill. jellegzetes fonással kombinált sallangokkal díszített gyönyörű magyar díszhámokat is használnak hajtóink. Befogás és kifogás. Befogáskor először a kocsit kell előkészíteni. Toljuk ki a színből, állítsuk a befogás helyére, a rudat helyezzük bele és a rúdszeggel erősítsük meg. Feltesszük a tartóláncot v. a tartószíjat és elhelyezzük az ostort, pokrócokat stb. Pokróc vagy posztódarabbal letörölt lovat – ha csak lehet – állásban kifordítva szerszámozzuk fel. A kötőfékek levétele után felkantározunk. A torokszíj és pofaszíj segítségével a kantárt a ló fejére illesztjük. A szügyelő és a vállszíj között a teljesen elfordított hámba bújtatjuk a fejét, majd a hámot visszafordítva ráhelyezzük a lóra. A farmatringot a hasló becsatolása előtt a ló farka alá helyezzük. A szügyelőt a vállszíj állításával emeljük vagy süllyesztjük úgy, hogy az a torokél alsó része és a vállbúb között feküdjék. A vezető szárat a külső zablakarikára csatoljuk, a másik végét a kápakarikára fűzzük, a keresztágakat pedig a kantár álladzó szíja alá húzzuk. Az istállóból a lovat egy ember vezeti ki, az egyik ló kissé előbb, a másik kissé hátrább menjen. Ha két ló nem fér el egymás mellett, akkor egy segítővel egymás után kell a lovakat kivezetni. A lovakat a rúd két oldalán szembe kell vezetni a kocsival, majd egyszerre befelé fordítva a rúd mellé állítani. A tartószíjat (tartóláncot) a szügykarikába, a keresztágat a másik ló belső zablakarikájába csatoljuk. A vezető szárat összecsatolva a kocsiüléshez vezetjük, s magyar szokás szerint azt az ülés keretéhez csatoljuk. Ezután a nyerges ló külső istrángját a hámfára tesszük, majd megkerülve a lovakat a rudas faránál előbb a belső istrángokat, majd annak külső istrángját tesszük a hámfára. Ezek után a haslókat és tartószíjat beállítjuk a kívánt mértékig, hogy a húzóvonal egyenes legyen. A gyeplő szárainak csatolása szabja meg a fogat tetszetős megjelenését, de hat a lovak vonóerő kifejtésére is. Akkor szabályos a szárcsatolás, ha a lovak törzsének tengelye a rúddal párhuzamos, a fejük pedig egy árnyalattal kifelé tér. Mindenféle eltérést helyes igazítással ki lehet küszöbölni. Kifogáskor először az istrángokat vesszük le és karikába kötjük. Lecsatoljuk a keresztágakat, s az álladzó szíj alá húzzuk. A vezető szárat szétcsatoljuk, s a kápakarikához csokorba kötjük. Végül kicsatoljuk a tartószíjat, a lovat az istállóba vezetjük, és ott leszerszámozzuk. A befogás és kifogás egyes mozzanatai mindig azonos sorrendben és ritmusban kövessék egymást, mert csak így érhető el a lovak fegyelmezett viselkedése. Különböző fogatolási módokat ismerünk, attól függően, hogy hány lovat fogunk a kocsi elé. Hazánkban a páros ló használata volt a jellemző. A lovaknak különböző elnevezésük van a fogatbeli helyük alapján (49. ábra).
49. ábra. A lovak elnevezése fogatbeli helyük alapján A négyes fogat szárvetését mutatja be az 50. ábra.
50. ábra. A négyes fogat szárvetése Tudva azt, hogy a mezőgazdasági teherszállításban a gépek átvették a fogatok szerepét, mégis bemutatjuk a magángazdaságokban ma is használt szekér (51. ábra) és a gumikerekű (táblás) lapos kocsi (52. ábra) átnézeti képét.
51. ábra. A szekér részei 1. kocsirúd, 2. rúdszeg, 3. rúdszárny, 4. elülső felbérc a húzóvasakkal, 5. hámfa, 6. elülső csatlás vagy felhágó, 7. tengelyágy, 8. elülső vánkos, 9. förgettyű, 10. juhafa vagy ihafa, 11. tengely és tengelyvég, 12. kerékszeg vagy tengelyvégszeg, 13. alsó kerékszeg, 14. tengelycsap, 15. kerékpuska, 16. rakonca, 17. nyújtó, 18. nyújtó szárnya, 19. hátulsó felbérc, 20. hátulsó tengelyágy, 21. hátulsó vánkos, 22. tengelypántok, 23. rakoncaszeg, 24. derékszeg, 25. kerékagy, 26. agykarika, 27. küllőkarika, 28. kerékküllő, 29. keréktalp, 30. keréksín, 31. lőcsköpü, 32. lőcs vasalattal, 33. oldal alsófa vagy alsócső, 34. oldal felsőfa vagy felsőcső, 35. oldalzáp, 36. lőcskarika, 37. saroglya felsőfa, 38. saroglya közfa, 39. saroglya alsófa, 40. saroglya pálca vagy záp, 41. saroglya oldalfa, 42. saroglyalánc, 43. saroglyalánctartó-karika, 44. hátulsó csatlás vagy lépcső A mezőgazdasági üzemekben jól kihasználhatók a közúti és belső szállításra egyaránt alkalmas,
nagyobb teherbírású, gumikerekű lapos kocsik. A fogatos gumikerekű lapos kocsi a következő részekből áll: alvázkeret, rakodószekrény a hajtó üléssel, tengelyek rugókkal és a gumikerekek a fékekkel (52. ábra).
52. ábra. Gumikerekű lapos kocsi A lótartás munkái. Napi munkák: – egészségügyi ellenőrzés, – takarmányozás – etetés, itatás, takarmányközelítés, – ápolási munkák – szőr és bőrápolás, pataápolás, – körletrend – kitrágyázás, bealmozás, seprés, alomigazítás, trágyaleszedés, – karbantartás – használati eszközök tisztítása, – szükséges egészségügyi kezelés, – lovak munkáltatása, mozgatása – fogatban, nyereg alatt, futószárazás, jártatópályán, karámban. Időszaki munkák: – patkolás, patafaragás, – lovak egészségügyi ellenőrzése, kezelése, – vemhességvizsgálat, ivartalanítás, – szőrigazítás, nyírás, jó időben fürösztés, úsztatás, – lovak betanítása – nyereg alatti munkára, fogatos munkára, – próbáltatás, fedeztetés, – előkészület elléshez, elletés, – megjelölés, testméret felvétel, – mérlegelés, állatmozgatás, állatszállítás, – karbantartás – kantár, nyereg, hám, kocsi, hintó alapos tisztítása, javítása, olajozása, zsírzása, – karbantartás – istálló berendezéseinek (ajtók, vasalások), állásoknak, járásoknak javítása, istálló meszelése, karámok és legelőkerítések javítása, – istállórend – teljes alomcsere, fertőtlenítés, portalanítás, pókhálózás, lónévtáblák megírása, ablakmosás, festés, javítás, – major takarítása, utak és edzőpálya fogasolása, – baleseti oktatás, – elsősegélyláda feltöltése, – nyilvántartások, marhalevelek naprakésszé tétele.
3.4. Sertéstenyésztés A világ összes hústermelésének mintegy 39%-át a sertéshús adja, megelőzve a baromfi 30%-át, a marha és borjú 24%-át, és a juh és kecske 5%-os mértékét. A rendszerváltást követő időszakban, a hazai sertéslétszám és a vágósertés-termelés is nagymértékben csökkent. A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján a sertésállomány és vágósertés-termelés 1996-tól kezdődően a 13. táblázat szerint alakult. 13. táblázat. A sertésállomány és a vágósertés-termelés alakulása Me.: ezer egyed
A hazai sertéságazat termelékenységi mutatói, a fajlagos testtömeg-gyarapodás és takarmányhasznosulás 15–30%-os mértékben rosszabbak, mint az élenjáró sertéstartó országok, Dánia és Németország azonos mutatói. Az ágazat fejlesztése tekintetében a jövőben meghatározó feladat lesz a naturális és gazdasági hatékonyság mutatóinak javítása. A takarmányok egy része importból biztosítandó (nagy fehérjetartalmú takarmányok, kiegészítők), és ez az importfüggőség kedvezőtlen körülménynek tekinthető.
3.4.1. A sertés elnevezése ivar, kor és hasznosítás szerint A hímivarú sertést kannak nevezzük. Születéstől 4 hónapos korig kanmalac, 4 hónapos kortól tenyésztésbe vételig kansüldő. A fiatal korban (7–14 nap) ivartalanított (herélt) kant ártánynak, az idősebb korban ivartalanított kant kanlottnak nevezzük. Tenyészkan a fedeztetésre, spermavételre használt hímivarú sertés. A nőivarú sertést kocának nevezzük. Fiatal nőivarú neve emse. 4 hónapos kortól tenyésztésbe vételig kocasüldő. Első vemhesség és szoptatás alatt előhasi koca a neve. Többször fialt anya a tenyészkoca. Petefészkétől megfosztott nőivarú a miskárolt. Malac a születéstől 4 hónapos korig, ivartól függetlenül. Szopós malac a születéstől választásig terjedő időszakban. Választott malac a választástól 4 hónapos korig. Süldő 4 hónapos kortól tenyésztésbe vételig vagy a hízó vágásáig. Tenyészsüldő a továbbtenyésztésre kiválasztott növendék. Hízónak nevezzük a hizlalás idején bennálló sertést, vágásig.
3.4.2. Tenyésztési alapfogalmak A sertések vemhességi ideje 115 nap ± 3 nap. Ivarzás a nőivarú állat párzási hajlama, amit búgásnak nevezünk. Az ivarzás 3–5 napig tart. Visszaivarzásról beszélünk, ha a termékenyített koca vagy kocasüldő nem vemhesül és 21 nap ivarzási ciklusidő után ismét ivarzik. Termékenyítésnek hívjuk a sperma méhbe juttatását, természetes módon búgatás, ugratás, fedeztetés, vagy mesterséges termékenyítés (inszeminálás) során. Párosítás a különböző nemű tenyészállatok tenyésztési cél szerinti összeválogatása a termékenyítés előtt. Fialásnak nevezzük a malacok világra jöttét. A malacok születési súlya 1,2–1,5 kg/malac.
Szoptatás a tejjel való táplálás időszaka. Választás a tejtől való elvonás, más (szilárd) táplálékra való áttérés. Elapasztás a koca tejtermelésének gyors és drasztikus leállítása víz és takarmány elvonásával. Ivararány az apaállathoz beosztható kocák számát jelenti. Természetes termékenyítés esetén 1 kanhoz 25 kocát osztunk, mesterséges termékenyítéskor 100–120 koca jut egy kanra. Ugratás a kanoktól való spermavétel fantomon, 4 naponként. Ivarérettségről beszélünk, amikor az állat már ivarzik, ivarsejteket termel, de az utód (vehem) kihordására – saját egészsége veszélyeztetése nélkül - még nem alkalmas. Tenyészérettség esetén az utód kihordására már alkalmas. Sertésnél ez 8 hónapos korban és 100–120 kg testtömegnél következik be.
3.4.3. A sertés elhelyezése A vemhesítő az a helyiség, ahol az ivarzó kocák keresése, termékenyítése történik, és 21 napig való várakoztatása a fogamzás és visszaivarzás megállapítása céljából. Fiaztató az a helyiség, ahol a koca fial és szoptat. Ellető kutrica a koca és malacai egyedi elkülönítésére szolgál. Elletőrács az ellető kutrica része, amely védi a malacokat az esetleges agyonnyomástól. A malac búvóládában a malacok összebújva melegítik egymást. Utónevelőben a választott malacok vannak a tenyésztésbe vagy hízóba állításig. Kocaés kanszállás a tenyészállomány elhelyezésére szolgál. Hizlaldában a hízósertések helyezhetők el. Követési időnek nevezzük azt az időmértéket, amely időtartamonként a folyamatos üzemű telepek egyes hasznosítási csoportjai követik egymást. A követési idő a tervszerű termelés alapeleme. Épület- és kutricaforgó a termelőépületek és azok kutricái kihasználtságát mutató szám, amely azt mutatja, hogy bizonyos épület és kutrica egy éven belül hányszor hasznosítható. Pl.: ha egy hizlaló betelepítése 3 napig, a hizlalás 145 napig, a hízók eladása, szállítása 10 napig tart, (eltérő tömegek miatt), és a kiürített épület takarítása, fertőtlenítése, előkészítése az új csoport fogadására 7 nap, akkor a hizlaló épület ciklusideje 165 nap. Egy éven belül tehát 365:165=2.21 a hizlalda épületforgó.
3.4.4. A sertés tartásával kapcsolatos alapfogalmak Vasadagolás (vasazás) a kóros vérszegénység elkerülésére, napos korban való vaspótlást jelent injekcióval, paszta szájba juttatásával vagy por alakjában takarmányba keverve. Agyartalanítás az agyar és farkasfogak naposkori eltávolítása fogóval, a koca csecsbimbó sérülésének elkerülésére. A malacok egyedi jelölésére tetoválást (speciális tetováló fogóval), vagy fülcsipkézést alkalmazunk. Herélésnek nevezzük a hímivarú állatok heréjének eltávolítását műtéti úton. Erre a szoptatás alatt 10–14 napos korban kerüljön sor a stressz mérséklése miatt. Dajkásításnál a túl sokat vagy túl keveset ellő, vagy beteg koca malacait tesszük át másik frissen ellett kocához. Falkásítás az állatcsoportok valamilyen szempont szerinti újrarendezését jelenti. Leggyakoribb a választáskori nemek vagy nagyság szerinti csoportosítás. Korosbítás az állatok másik kor vagy hasznosítási csoportba való áthelyezését jelenti.
3.4.5. A sertéstenyésztés, -tartás fontosabb mutatói Kocaforgó az évente egy kocára jutó átlagos fialások száma (2–2,4 fialás/év). Születéskori alomszám a kocánként egy fialásra eső malacszámot mutatja, éves alomszám az egy kocára jutó, egy év alatt született malacszámot jelenti. 21 napos alomtömeg a koca tejtermelő képességét fejezi ki, amit az alom 21 napos korában mért tömege mutat. Választáskori alomszám a koca malacnevelő képességének kifejezője. Napi testtömeg-gyarapodás a növekedési erély kifejezője g-ban mérve. Fajlagos takarmány-felhasználás az 1 kg élőtömeg felhasználásra jutó takarmány tömegét mutatja kg-ban. Hizlalási idő a hizlalás fázisában eltöltött időt jelenti. Kibocsátáskori életkor a kibocsátott végtermék hizlalási idejét mutatja napban a születéstől vágásig. Elhullási % a különböző hasznosítási csoportokban kiesett állatok mennyiségét mutatja %-ban, a hasznosítási csoport induló létszámához
viszonyítva. Vágóérték a húsmennyiség és a vágott áru minőségének együttes kifejezője. Színhús arány a hideg, hasított féltestekhez viszonyított színhús arányát %-ban mutatja, ami a vágósertés-minősítés és árképzés alapja.
3.4.6. A termék-előállítás szakaszai A sertéstenyésztés meghatározó szereplője a termelő kocaállomány. A termelés a kocaállomány vemhesítésével kezdődik, és a technológia további elemei, az ezt követő hasznosítási szakaszokból tevődnek össze az alábbiak szerint: – vemhesítés, amelyben az ivarzó kocaállomány mielőbbi, eredményes vemhesítése történik, és egy ivarzási cikluson (21 nap) keresztül való várakoztatása a vemhesülés (fogamzás) és a visszaivarzás megállapítása céljából, – vemheskoca-tartás, a vemhesült kocák gondozása és előkészítése az ellésre, – ellés, szoptatás, ellés utáni tejtáplálás időszaka a választásig, amely általában 25–30 nap, – malac utónevelés, választástól a hízóba vagy a tenyésznövendék-nevelésre való áthelyezéséig tart. Időtartamát tekintve 55–60 napig tart, amikor a malacok 30–35 kg tömegűek, – tenyészsüldő nevelés, süldőztetés, 30–35 kg tömegű, tenyésztésre szánt malacok egészséges, szilárd szervezetének kialakítása a tenyésztésbe vételig, – hizlalás, 25–30 kg tömegű malacok nevelése hústermelés céljára, vágásig, 105–110 kg tömegig, amelynek célja rövid idő alatt nagy tömeg és jó minőség előállítása. Az állatok telepen belüli mozgatását az egyes termelési szakaszok alapján az 53. ábra mutatja.
53. ábra. Az állatok telepen belüli mozgatása 3.4.6.1. Tenyészkoca-süldők nevelése A nevelés célja a 8 hónapos korban, 100–120 kg-os súlyban tenyésztésbe vehető, kiváló szervezeti szilárdságú, edzett, jó külső felépítésű kocasüldő előállítása. Feltételek: 12–15 egyed, csoportonként, lehetőleg szabadban való mozgást biztosító elhelyezésben.
Férőhelyigény 1–1,2 m2/egyed fedett pihenőtér, amelynek fele tömör padozat, fele rácspadlós legyen. Takarmánya alacsony energiatartalmú legyen, és az életkorhoz és testtömeghez viszonyítva adagoltan kell kijuttatni. 3.4.6.2. Tenyészkan-süldők nevelése Cél: 8 hónapos korra, 130 kg-os súlyban tenyésztésbe vehető, gyors növekedésű, szilárd csontozatú, jó fedezőképességű tenyészállat nevelése. Feltételek: 5–8 egyed csoportonként, 1,5–2 m2/egyed belső tér, ennek kétszerese a kifutó a mozgás biztosítására. A saját teljesítmény-vizsgálat befejezéséig a takarmányt nem korlátozzuk, azután azonban visszafogjuk. 3.4.6.3. Tenyészkanok tartása és használata Cél: természetes fedeztetésre jó fedező készséggel, vagy mesterséges termékenyítésre jó fertilitású sperma nyerésére, fantomra szoktatott kanok biztosítása. Feltételek: egyedi elhelyezésben 6–8 m2 fedett pihenőteret kell biztosítani, amelyben a búgatás is lebonyolítható, emellett dupla terű kifutót kell biztosítani mozgáslehetőségre. A kanrekeszek elhelyezése az üres kocák és a kocasüldők között célszerű. Takarmányadagját az élőtömeg és a fedeztetés intenzitása befolyásolja. Az elhízástól óvjuk, de ne legyen gyenge kondícióban sem. A szükséges kanlétszám természetes fedeztetéskor 25 koca/kan, mesterséges termékenyítés esetén 100–120 koca/kan. 3.4.6.4. Tenyészkocák tartása és használata Cél: évi 2,2 ellésre, a fajtára jellemző ellésenkénti alomszámra, és annak biztonságos felnevelésére, évente 20–22 hízó alapanyag létrehozására alkalmas legyen. A kocatartás hatékonyságát a produktív élettartama alatt született és felnevelt malacok száma, a születéskori és 21 napos alomtömege határozza meg. A nagy koca életteljesítmények igazolják a kocasüldő nevelésének és a koca tartásának helyességét vagy hiányosságait. A koca tartásában a szaporodási funkció szerint 3 fő szakasz, ezzel három különböző tartásmód és takarmányozás lehetséges: – üres koca, – vemhes koca, – szoptató koca. A kocák számára takarmány kijuttatása száraz, nedvesített (1:1 víz-táp arány) és moslékos (3:1 víz-táp arány) állapotban lehetséges. Üres kocák tartása. Cél: választás után a malacnevelés során kimerült, „lezsarolt” szervezetet fel kell javítani, előkészíteni a mielőbbi ivarzásra, és az eredményes fogamzásra. Ebben az időszakban az elapasztás után szoptató kocatápból ad libitum (korlátozás nélkül) fogyaszthat a koca. Ez a feljavító „flushing” takarmányozás. Elhelyezésük nagyobb telepeken a vemhesítő istállóban történik, egyedi kutricában, a kanszállás mellett, vagy mesterséges termékenyítés esetén az inszemináló állásokkal és laborral egy épületben. Itt célszerű elhelyezni a tenyész-utánpótlásra szánt kocasüldőket is. Ha nincs vemhesítő istálló, a kocaszálláson csoportosan helyezzük el az üres kocákat. A csoportos tartás és a feljavító takarmányozás kedvező hatású az ivarzás kialakulására. A választás után 5–7 nappal az ivarzás bekövetkezik, és természetes vagy mesterséges módon termékenyítik a kocát. A termékenyítés után a termékenyített kocák 21 napig az épületben maradnak, hogy a visszaivarzók kiszűrhetők legyenek. A vemhes kocák a vemhes kocaszállásra kerülnek. Vemhes kocák tartása. Cél: a vemhes kocák nyugalmának biztosításával, okszerű takarmányozással elérni a vehem tökéletes fejlődését, előkészülni az ellésre, az újabb szoptatásra. Elhelyezésük 10–12-es csoportokban. Férőhelyigény 2,25 m2/koca. A vemhes kocaszállás padozata általában alom nélküli, trágyaráccsal kombinált telepadló, vízöblítéses rendszerű trágyaeltávolítással. Az állatvédelem „jó állat közérzet” előírásai alapján várható az almozás visszatérése.
Takarmányozásuk az élettani folyamatokhoz igazodóan 4 szakaszra oszlik: – Az első szakasz a fogamzás utáni időszak, a vemhesség 30. napjáig. Ebben a szakaszban ágyazódik be a zigóta a méh nyálkahártyájába. A takarmány beltartalmában a fehérje, az ásványi anyag és vitamintartalom fontos szerepet játszik. Az ajánlott adag 3 kg/koca, kondíciótól függően. – A második szakasz a vemhesség 85. napjáig tart. A vehem ebben az időszakban nem igényel nagy táplálóanyag mennyiséget. A javasolt adag 2,5–2,7 kg/koca, amely megóvja a kocát az elhízástól, ugyanakkor az életképességét a vehemnevelésre jó szinten tartja. – A harmadik szakasz a vemhesség 85. napjától a 110. napig tart. Ebben az időszakban jelentős a vehem fejlődése, és az ellésre és szoptatásra is jó kondíciót kell biztosítani, ezért szoptató kocatápból 3 kg/koca adagot biztosítunk. – Negyedik szakasz az ellést megelőző 5 napot foglalja magába. Ebben az időben a koca a fiaztatóban van. A takarmány adagját folyamatosan csökkentjük, hogy a nagy vehem miatt, az ellésre a hasüreg teltségét megszüntessük. Ebben a szakaszban az adag 1,5 kg/koca. Fialás. A koca a fialás előtt néhány nappal nyugtalan lesz, gyakran ürít, ha van módja fészket épít. Megindul a tejelválasztás. A fialás előkészítő fájással indul (1–6 óra), ezt követi a tolófájás időszaka (5–6 óra), amelyben bizonyos szünetekkel egymást követik a malacok. A fialás után a méhösszehúzó utófájás következik. A méh összehúzódását segíti az oxitocin termelése. A malac a születés után gondozást igényel. Száját, orrát a nyálkától megtisztítjuk, a köldökzsinórt elvágjuk, fertőtlenítjük, a farkasfogat lecsípjük, elvégezzük a vaspótlást. Az állatvédelmi törvény tilt bármiféle csonkítást, így a farok kurtítását is. Biztosítani kell, hogy a malac mielőbb szophasson, és a nélkülözhetetlen föcstejből a születés utáni 2 napban minél többet fogyasszon. Szoptató koca és szopós malac tartása. A fialás és szoptatás időszaka nagyüzemi elhelyezésben, a fiaztató helyiségekben kialakított higiénikus fiaztató ketrecekben zajlik. Ezek emelt, rácsos padozatú berendezések, 2–2,2 m hosszúságban, 1,5–2 m szélességben. A kocatér szélessége 560–750 mm között állítható, a malac pihenőtér szélessége 450–600 mm, a malac menekülő tere 300–370 mm széles. Hagyományos, kisüzemi körülmények között almozott kutricában fial a koca, és szabadon zajlik a szoptatás is. A malac a föcstejből létfontosságú immunanyagokhoz jut, amelyek befolyásolják további életét. A koca tejtermelése a 3. héten kulminál, eddig az ideig a malacok szinte kizárólag tejet fogyasztanak. A 2. héttől kezdve már kínálunk tejpótló tápszert, hogy megismerjék, megszokják, hogy az anyatej csökkenésével átmenet nélkül tudjanak átállni a szilárd táplálékra. A kanmalacok ivartalanítását az állatvédelmi törvény születés után 12–15 nap között engedi, de élettanilag is célszerű a tejfogyasztás ideje alatt elvégezni ezt a durva beavatkozást. Dajkásítás akkor szükséges, ha a malacszám nagyobb mint a koca csecsszáma, vagy a koca keveset fialt, vagy beteg. A malacok más, frissen fialt kocához való áthelyezése néhány órával a születés után szükséges. A jobb kocahasználás érdekében a választási idő 27–30 nap között gyakori. A koca fialás után szoptató kocatápot kap, folyamatos átmenettel elérve az ad libitum szintet, ami kocánként 5–7 kg is lehet. A koca nedvesített takarmányt fogyaszt, amit a vályú fölé szerelt szopókás itatóból maga nedvesít. A választást megelőző 4–5 nappal a tej apasztását el kell kezdeni a mastitis (tőgygyulladás) elkerülésére, a takarmányadag fokozatos csökkentésével. A választás napján csökkentett víz és takarmányadagot kap a koca. A fiaztatók egyszerre ürítése és töltése indokolt, kívánatos. Ez a rendszer lehetővé teszi az egyszerre ürített helyiségek, kutricák tökéletes tisztítását, fertőtlenítését, a szervizperiódus megszervezését. 3.4.6.5. A malacok utónevelése Cél: a 27–30 napos korban választott, 7–8 kg élőtömegű, fejlett, egészséges malacot átsegíteni a választási stresszen, és biztosítani, hogy 90 napos életkorra elérje a 30–35 kg-os élőtömeget. Az utónevelés során a nagyobb üzemekben egyszintes, emelt padozatú ún. malacnevelő battériákban folyik a nevelés. Egy állatra a battériákban 0,4 m2 pihenőtér javasolt az állatvédelmi férőhely normatíva alapján. A hagyományos, kisüzemi rendszerekben tömör padozaton, almozással történik a nevelés, és a férőhely mérete is nagyobb, 0,6–0,8 m2. Csoportban helyezzük el a malacokat, lehetőleg az almokat egybe hagyva. Ésszerű csoportnagyság
elérése a cél, amit falkásítással érhetünk el. A csoportkialakítás történhet ivar szerint is. Választás után az utónevelőben a takarmány adagolása fokozatos átmenettel 4–6 nap alatt érheti el az ad libitum szintet. Ha nem így végezzük a takarmányozást, a választáskori Coli hasmenés nagy veszteséget okozhat. (ödéma) 3.4.6.6. Hizlalás Cél: az utónevelés során nevelt, 30–35 kg-os süldők intenzív hizlalásával, 210–230 napos életkorra 105–110 kg élőtömeg és a piac igényelte húsminőség elérése, gazdaságosan. A hízósertéseket zömében almozatlan, ún. meleg padozaton hizlalják. Az almozatlan rendszerben rácspadozaton, vízöblítéssel történik a trágya eltávolítása. Az almozott tartást kevés üzemben alkalmazzák Az elhelyezés itt is csoportos, 13–15 egyedet helyezünk a csoportba. Falkásítással törekedjünk homogén csoportok kialakítására. Takarmányozásuk vályús vagy önetetéses rendszerben történhet. A vályús rendszer előnye, hogy lehetővé teszi a folyékony, a nedves és száraz takarmány etetését is. Ebben a rendszerben mód van az adagolt takarmányozásra. Az önetetéses rendszerben az állat tetszőleges időben és mennyiségben veszi fel a takarmányt. Egyre terjed a szopókás önitatóval szerelt kombinált önetetők használata, amelyekkel jelentős takarmány és víz megtakarítást lehet elérni, és javul a takarmányhasznosítás is. A takarmányszükséglet vonatkozásában célszerű azzal a tapasztalati számmal számolni, amely a testtömeg arányában, annak bizonyos százalékában számolja az adagot: – 30 kg-os sertés naponta testsúlyának 5%-át fogyasztja takarmányban (1,5 kg), – 50 kg-os sertés naponta testsúlyának 4%-át fogyasztja takarmányban (2 kg), – 100 kg-os sertés naponta testsúlyának 3%-át fogyasztja takarmányban (3 kg).
3.4.7. A termék-előállítás folyamatának tervezése Példaként egy 100 kocás telep rotációs számítását közöljük. A rotációt az állattenyésztésben az egyes tenyésztési, nevelési, hizlalási folyamatok rendszeresen ismétlődő időtartamának kifejezésére használják. A rotációs számítással tervszerűvé tesszük tevékenységünket, előre számítani tudjuk költségeinket, bevételeinket. A 14. és a 15. táblázatban a következő adatok alapján mutatjuk be a rotáció alapján számított, illetve átlagos gyakorlati értékeit, továbbá a termelési mutatókat. Kiinduló adatok: Kocalétszám 100 koca Kanlétszám 4 kan Összeválogatási és vemhesítési idő 5 nap Vemhességi idő 114 nap Szoptatási/választási idő 28 nap Pihentetési/üresen állási idő 16 nap Ciklusidő (tenyészkoca) 163 nap Kocaforgó számítása: Mértékét a ciklusidő határozza meg, amelynek elemei az összeválogatási és vemhesítési idő, a vemhességi idő, a szoptatási idő, valamint a pihentetési/üresen állási idő, a kettő együtt újravemhesítési idő. Kocaforgó = (Az év napjainak száma
365) / Ciklusidő= 365 / 163 = 2,2
14. táblázat. Termelési és tenyésztési rotáció számított adatai egy 100 kocás sertéstelepen
15. táblázat. Termelő épületek ciklusideje (nap)
3.4.8. A sertéstenyésztésben használt fajtacsoportok, fajták és hibridek Az alkalmazott fajták vagy hibridek és a termelés környezete (technológia) egymással kölcsönhatásban állva határozzák meg a sertéstartás eredményességét. Az eltérő genetikai adottságú fajták vagy hibridek más-más termelési környezetet igényelnek. Ahhoz, hogy a termelési környezetet optimális szinten tudjuk
kialakítani, ismerni kell a fajták vagy hibridek igényeit. Fajták: – Nagyfehér hússertés jellegű fajták (I. fajtacsoport). Legjelentősebb alapfajtáink tartoznak ebbe a csoportba, amelyek mind fajtatisztán, mind keresztezésben és a hibridizációban a hazai sertéshústermelés anyai alapját szolgáltatják. Szőrzetük, bőrük pigmentmentes, fülük oldalra-felfelé irányulók, orruk közepesen hosszú. Törzsük hosszú, mellkasuk mély, lapockájuk izmolt, combjuk hosszú, mély, lapos. Alkalmazásuk jó szaporaságuknak, felnevelési teljesítményüknek és szervezeti szilárdságuknak tulajdonítható. Ide tartozó fajták: a magyar, az angol, a svéd, a dán, a holland és a német nagyfehér hússertés. – Lapály sertésfajták (II. fajtacsoport). Fajtajellegében, típusában és termelőképességében eltérő fajták tartoznak ide. Közös jellemzőjük a pigmentmentes bőr és szőr, az előre irányuló, lógó fül. Kiváló szaporaság és malacnevelő képesség jellemzi, és fajtatisztán is jók a vágási és hízékonysági mutatóik. Jól kombinálódnak a nagyfehér fajtacsoport fajtáival. Ide tartoznak: a magyar, a svéd, a holland, a dán és a német lapályok. – Duroc és Hampshire fajták (III. fajtacsoport). Szaporaságuk, felnevelési eredményeik elmaradnak a nagyfehér és lapály fajták eredményeitől, de a húsminőség javítására, keresztezési partnerként jól használhatók. Stressz-mentesek, és a húsminőséget kedvezően örökítik. Hátrányuk a színezettség bőrben és szőrben. – Belga lapály és Pietrain (IV. fajtacsoport). Ún. „négysonkás” sertésfajták, amelyek különleges hústermelési adottságokkal rendelkeznek. Ez már a malacokon is megmutatkozik. Általában terminál kanként, kombinatív keresztezésekben használatosak. Nagy hibájuk stressz-érzékenységük. Hibridek: – KA-HYB, – HUNGAHIB, – ISV Pannonhibrid, – SEGHERS, – DALLAND, – PIC, – RATTLEROW. Előállításuk célja a szülők keresztezéséből származó heterózis hatás kiaknázása, a jó termelési mutatók és a jövedelmezőség érdekében. Jellemzőik, hogy a hibridizáció módszereivel kiváló termelési tulajdonságokat hoztak létre, amely tulajdonságok jó termelési környezetben kihasználhatók. Két nagy csoportjuk van aszerint, hogy a hibrid szülők utánpótlása hogyan történik. Kontinuens hibridnél a keresztezett végtermék egyben kiinduló bázisa a további keresztezésnek, tehát csak apaállat megvásárlása szükséges a rotációhoz. Diszkontinuens hibridnél minden nemzedék szülőit újra kell vásárolni.
3.4.9. Sertéshús-minősítés a gyakorlatban A hazai sertéshús minősítési rendszerben 1960 óta a szalonna vastagsága volt a meghatározó. 1988-tól műszeres vizsgálattal állapították meg a vágósertés csontos hús %-os arányát, és ennek alapján történő osztályba sorolás volt az ár meghatározója. Ma már az EU-komform S-EUROP rendszert alkalmazzuk, amelyben a hasított, hideg féltestek színhús %-a az átvétel, az ár alapja. Az eredményesség érdekében törekedni kell a húsminőség javítására, amelyet az alábbi tényezőkön keresztül tudunk befolyásolni. A minőséget genetikai, környezeti és piaci feltételek befolyásolják, így: – a fajta, hazánk rendelkezik kiváló fajtákkal és hibridekkel, – a takarmányozás módja, intenzitása, a tápanyagok minősége és mennyisége, – a tartás, elhelyezés, bánásmód, stressz, mikroklíma, – az évszak, épületek típusa, telep elhelyezkedése,
– –
a fogyasztói igény, változó igények, változó helyek, a szállítás, vágás módja, távolság, zsúfoltság, időjárás, fel és lerakodás, pihentetés, kábítás, véreztetés módszere, – a tartási és tenyésztési fegyelem. Az 50–120 kg hasított súlyú sertések színhús %-a alapján történő besorolását a 16. táblázat mutatja. 16. táblázat. Színhústartalom az 50–120 kg hasított tömegű sertésben
3.5. Juhtenyésztés Magyarország természeti adottságai kiválóan megfelelnek a juhtartásra. A juh más gazdasági állatfajhoz képest igénytelennek mondható, mivel az alacsonyabb tápértékű legelőterületek, az ún. „feltétlen juhlegelők” növényzetét is jól hasznosítja. A hazai juhtenyésztés jelentősége az elmúlt évtizedekben folyamatos csökkenést mutat, amely elsősorban a gyapjú világpiaci árának korábbi nagyarányú csökkenésének, valamint a magyarországi alacsony juhhúsfogyasztásnak és az élőjuhexport jelentős csökkenésének a következménye. A ruhakészítéshez felhasznált hazai és import gyapjút a műszál egyre inkább kiszorította. A piacról mégsem szorul ki teljesen, mert a természetes alapanyagokból készült ruhaneműk hordása egészségesebb, mint a műszálból, esetleg műanyagból készülteké. A hazai anyajuh állományok tejtermelése is alacsony szintű és sok esetben gazdaságtalan. A juh gazdasági helyzetét az ágazat alacsony jövedelmezőségi színvonala is rontotta. Piaci értékesítés szempontjából előnyt jelentett a jelentős juhhúsexport, ahová döntő többségében élőállatként történt a kiszállítás, mivel a hazai vágóhidak nem voltak megfelelőek a vevők speciális, sok esetben rituális vágási szokásainak végrehajtására. A hazai juhállomány ezek hatására az 1970-es évek végi 3 millióhoz képest 2004 decemberében már csak 1,397 millió darab volt, és a juhhúsexport 10 ezer tonnát tett ki. 17. táblázat. A magyarországi juhtenyésztés fontosabb mutatói
A hazai juhállomány mennyiségének határt szab az EU kvótarendszere, valamint az ehhez kapcsolódó Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap támogatási szabályozása. Az EU közvetlen támogatásain kívül mód van arra is, hogy az adott ország szükség esetén, saját határain belül még további, maximum 30% ártámogatást adjon egyes esetekben. A támogatások ellenére Magyarország eddig egyetlen évben sem tudta elérni a juhállomány kvóta szerinti felső határt, mert a szükséges árualap mennyisége nem állt rendelkezésre. A juhtenyésztés, és ezzel együtt a juhhús értékesítése az Európai Unió országaiban jelentősen visszaesett, melynek alapvető oka az Egyesült Királyság területén 2001-ben megjelent száj- és körömfájás járvány. Ez negatívan hatott más juhtartó országra (Spanyolország, Olaszország, Görögország és Franciaország) is, ahol ennek következtében szintén csökkent az anyajuhállomány és a vágott juhok mennyisége is. Az Európai Unió (15 korábbi és 10 új csatlakozó ország) összes juhállománya nem biztosítja ezen országok teljes juhhús és egyéb juhtermék igényét, ezért azt pontosan kidolgozott szabályozás alapján importálni kell.
3.5.1. A juh elnevezése ivar és kor szerint A kifejlett nőivarú egyedet az első vemhességi időszakban előhasi anyának, majd az ellés után anyának, míg a kifejlett hímivarút kosnak nevezzük. Az ellés után az újszülöttet 8–12 hetes koráig – az elválasztásig – szopós (tejes) báránynak, kos- ill. jerkebáránynak, majd ezt követően – egyéves korig – választott báránynak, végül kétéves koráig (jerke, kos) toklyónak nevezzük. A kasztrált (kiherélt) kos elnevezése ürü. A csendesen (tünetmentesen) ivarzó jerkék, anyajuhok felkutatására kereső kost (próbakos) használnak, amelynek ondóvezetékét sebészeti úton megszakítják (vazektomizálás) vagy köténnyel látják el, így azok nem tudják a nőivarú juhokat megtermékenyíteni. A hízóba állított bárányt – kortól függően – expressz vagy éves pecsenyebáránynak nevezzük.
3.5.2. A juh tenyésztése A háziasítás (domesztikáció) folyamán az ember e faj előnyös tulajdonságaira válogatva szaporította tovább a juhot, mint a hús, tej, gyapjú stb. Később a fő hasznosítási irányoknak megfelelően kialakultak hús-, tej- és gyapjútermelő típusok, fajták. A hazai juhállomány nagy részét a magyar fésűsmerinó fajta teszi ki. A szakemberek meghatározzák a juhok értékmérő tulajdonságait, melyek alapját képezték a későbbi szakszerű tenyésztésnek, ezek: – a szervezeti szilárdság, – az igényesség vagy igénytelenség, – a testnagyság, – a hasznos élettartam, – a termékenység és szaporaság, – a hústermelő képesség, – a tejtermelő képesség, – a gyapjútermelő képesség. Ivarzás. A juh 5–6 hónapos korára válik ivaréretté, de a jerkék csak 8–10 hónapos korban, míg a kosok 16–18 hónapos korban állíthatók tenyésztésbe. A jerkék ivarzási ciklusa 16–17 napos, de fajtánként és szezonálisan is eltérést mutat. Az ivarzás (berregés) időtartama 12–24 óra. A juh vemhességi ideje 150 nap. Ezt követően, fajtától függően 1–3 bárányt ellik. A nagyobb bárányszaporulat különösen a hústermelő típusok esetében előnyt jelent. Termékenyítés. A juh csendesen ivarzó faj, ezért a tenyészállatok előállításánál – ahol a szülői háttér (származás) ismerete szükséges – az ivarzó jerkék felderítésére kereső kosokat használnak. A kereső kosok
által megtalált ivarzó egyedeket ismert származású tenyészkossal párosítják (fedeztetik), vagy mesterséges úton termékenyítik (inszeminálják). Egy tenyészkosra természetes pároztatás esetén 50 jerke, míg mesterséges megtermékenyítés esetén akár 1000 jerke is számítható. Bárányszaporulat. Minden juhászatban meghatározó jelentőségű a bárányszaporulat éves mennyisége és az egy anyajuhra számolt aránya. A juhászatban a bárányszaporulatot százalékban, az éves átlagos anyajuh létszámra vonatkoztatva fejezzük ki. A bárányszaporulatot befolyásolja: – a termékenyülési százalék, – a két ellés közötti idő, – az évente belépő előhasi jerkék száma, valamint – az ikerellések gyakorisága. Az egyes ellésből származó újszülött bárányok testtömege 3,5–4 kg, az ikerellésnél 2,5–3 kg, míg hármas ikrek esetén 1,8–2 kg. A kosbárányok tömege általában 0,5 kg-mal nehezebbek, mint a jerkéké. A bárányokat az anyajuhoktól a szoptatási idő után elválasztva, kor szerint külön csoportokba helyezik, a szezonális értékesítési időszakoknak megfelelően. Az ellési forgó az évenkénti bárányoztatás számát adja meg, az ún. anyahasználat intenzitását jellemzi. Az ellési forgó nagyságát a vemhesség, a báránynevelés és az anyák újravemhesítésének ideje, azaz a két ellés között eltelt idő határozza meg. Elletés. A hagyományos, évenként egyszeri elletéskor a fedeztetési (termékenyítési) idény általában a nyár vége (augusztus-szeptember) vagy a késő ősz (október-november), mivel ez idő tájt kedvezőbb a vemhesülés esélye. Az egyszeri, de eltérő időszakban végzett termékenyítés lehetővé teszi, hogy az első időszak alatt nem vemhesült anyákat ismételten termékenyítsék. Az évenként egyszeri elletés 1,0-es ellési forgót tesz lehetővé (5 hónap vemhességi idő, 2–3 hónap szoptatási idő, 3,5–4 hónap újravemhesítés), a szaporulati arány fajtától függően 110–130%-os. A fejéssel is hasznosított állományokban ez a szaporítási ciklus 60–100 napos fejési időszakot tesz lehetővé. A sűrített elletés alkalmával az anyákat egy évnél rövidebb időszakonként (8 hónaponként) elletik. Ez esetben a kétévenként háromszori elletés alkalmával a bárányokat 40–60 napos korban választják, az anyákat nem fejik, hanem a választást követő 1–1,5 hónapon belül újravemhesítik. Ebben az esetben az egy anyára jutó hústermelés mintegy 13–18 kg-mal több mint az évi egyszeri elletés alkalmával. Az azonos időben történő termék-előállítás érdekében az anyaállomány ivarzásának szinkronizálására is szükség lehet. A folyamatos elletés a sűrített elletés egy változata, amikor a nagyobb létszámú anyaállományt több csoportra osztva egy-két hónapos ütemidő-eltéréssel termékenyítik, ill. elletik. Az egyes csoportok termékenyítése, elletése tervszerűen meghatározott rotációban követi egymást. Választás. Intenzív anyahasználat esetén a bárányokat 45–60 napos szoptatási idő után 13–15 kg-os élőtömeg elérésekor választják el. Ha a bárányokat az „anyjuk alatt” kívánják meghizlalni, vagy tenyészutánpótlásra szánják, akkor a választási idő 90–100 napos korra is kitolódhat. Tenyészutánpótlás. Az anyák évenkénti kiesését (selejtezés, kényszervágás, elhullás) előhasi tenyészjerkékkel kell pótolni, vagyis tenyészutánpótlásról kell gondoskodni. Az ehhez szükséges jerke bárányok számát az anyajuhok kiesési százaléka (20–25%), a jerkék felnevelési vesztesége és azok selejtezési aránya határozza meg. E tényezők mellett a tenyészjerkék felnevelési ideje (10–12 hónap) szabja meg, hogy hány növendéket kell tartani tenyészutánpótlás céljából.
3.5.3. A juh tartása A juhállomány alapegysége a nyáj. A hízóbárányok kivételével minden korcsoportot nyájban tartanak. A nyáj nagyságát részben az épületek mérete, de inkább az egy juhász által kezelhető, gondozható állatlétszám határozza meg. Ennek megfelelően egy nyájban három-négyszáz anyát, ill. négy-hatszáz növendéket tartanak. Elhelyezés. A juhok az elhelyezéssel kapcsolatban kevésbé igényesek, de meg kell védeni őket az időjárás viszontagságival szemben. Régebben – nyitott, legfeljebb egyik oldalán zárt, karámmal
körülkerített – ún. „akolban” helyezték el a nyájat. A jelenleg használt juhtartó épületek a juhhodályok, szintén egyszerű szerkezetűek, többnyire egyterűek, hagyományosan nádfedelüknek köszönhetik a jó hőszigetelésüket. A kisebb juhászatokban általában nincsenek funkcionálisan elkülönülő épületek, úgy mint ellető, növendéknevelő, kos szállás stb., hanem a juhhodály egyes részeinek lerekesztésével térelválasztók (ún. drankák) és szénarácsok segítségével különíthetők el az egyes csoportok kor és hasznosítás szerint. Az épületen belül speciális térelválasztók segítségével alakítható ki a bárányóvoda, ahová csak megfelelő méretű állatok (bárányok) juthatnak be. Az így elrekesztett téren belül történik a báránytáp etetése. Az épület berendezései közé tartozik az ellés idején használatos „fogadtató” (1,3–1,5 m2 alapterülettel), amelybe az újszülött bárányok kerülnek az anyjukkal együtt. A fogadtató az újszülött bárányok és anyjuk könnyebb megfigyelését és összeszoktatását teszi lehetővé, majd 5–6 nap után fokozatosan nagyobb csoportokba, végül a nyájba kerülnek az állatok. Takarmányozás. A juh alapvetően legelő állat, az év nagy részét a szabadban, feltétlen vagy feltételes juhlegelőkön tölti. Ebben az időszakban elsődleges táplálékforrása a fű, s csak szükség esetén kell azt abrakkal kiegészíteni, pl. a vemhes és szoptatós anyák esetében. A legeltetési idény hagyományosan Szent György-naptól (április 24.) Szent Mihály-napjáig (szeptember 29.) tart. A legeltetés megoldható hagyományos módon pásztorral és terelőkutyákkal, vagy villanypásztoros őrzéssel. A juh takarmánya kiegészíthető mezőgazdasági melléktermékekkel, ha azok tartós és károsodásmentes tárolása megoldható. Ilyen lehet a nedves répaszelet, a magtisztítási hulladék, a konzervipari hulladék stb. A különféle korcsoportoknak és hasznosítási irányoknak megfelelő speciális tápok is etethetők, pl. báránytáp, hízótáp stb. A juhok napi vízigénye 4–8 liter, az itatás eszközei a különféle vályúk, ill. önitatók. Trágyakezelés. A juhokat a hodályban folyamatosan növekvő almon (mélyalmon) tartják, ahonnan a trágyát évente 1–2 alkalommal távolítják el. A mélyalmot rendszeresen szalmával frissítik, amely kétszeresen is előny, mert a juhok gyapja így nem szennyeződik trágyával, és jó minőségű mélyalom keletkezik. Az érett mélyalmot a tavaszi kihajtás után termelik ki a hodályból. Állatápolás. A juhok ápolása alatt elsősorban az eseti körmölést, a nyírás utáni 4–6 hétben végzett fürösztést, permetezést, oltást – amivel a gyapjú közé és a bőr felületére került élősködőket pusztítják el – és a bárányok eseti ápolását, megjelölését, az ikerbárányok szükség szerinti szoptatását, valamint az esetleges betegállat-ellátást értik. Az ápolási munkák döntő többségét a juhász végzi.
3.5.4. A termelés A juhászat hasznos termékei hazánkban, fontossági sorrendben a hús-, a tej- és a gyapjú. A hústermelés. A juhhús hazai előállítása a külpiaci igényekhez igazodóan szezonális. A hagyományos értékesítési időpontok húsvét, augusztus és a karácsonyi időszak. Az export igényeinek megfelelően tejesbárány, expressz pecsenyebárány, ill. éves pecsenyebárány formájában történik a termék-előállítás. A tejesbárány-hizlalás során a bárányok anyatej mellett, indító (startel) báránytápot kapnak, 8–10 hetes korban, 15–18 kg-os élő tömeggel élve vagy vágott formában, hűtve exportálják. Az expressz pecsenyebárány-hizlalás során a választott bárányokat 100–120 napos korukig intenzív módon 28–35 kg élőtömeg eléréséig hizlalják. A hízóbárányok tömeggyarapodása 250 g/nap, abrakfogyasztásuk 0,3–0,5 kg, ehhez hasonló mennyiségű lucernaszénát kapnak. Az állatok elhelyezése maximum 40–50 db-os csoportban (0,4–0,6 db/m2), általában mélyalmon történik. Az éves pecsenyebárány-hizlalás esetén, a tél végén született bárányokat választás után legelőn tartva, 35–40 kg-os élőtömegig hizlalják. A bárányokat általában szeptemberben (7–9 hónapos korban) megnyírják, majd újabb pár hetes legeltetés után intenzívebb hizlalásba fogják. A 2,5–3 hónapos hizlalási időszak alatt tömeggyarapodásuk 160–210 g/nap, 38–45 kg-mal kerülnek értékesítésre. A tejtermelés. A juhászat igen értékes terméke a juhtej és az abból készült számtalan tejtermék. Az anyajuhokat általában évi egyszeri elletés esetén, a bárányok elválasztása után fejik. A fejési időszak – bárányok választási idejétől függően – mintegy 60–100 nap és rendszerint a termékenyítés idejéig tart. A naponta, egy anyától kifejt tej mennyisége fajtánként igen változó, a magyar fésűsmerinó és keresztezései esetében 0,3–0,6 liter/nap, míg a tejtermelő fajták napi 1,3–1,8 liter tej termelésére is képesek. A juhok
fejése kézzel vagy fejőgéppel történhet, a kézi fejés esetén egy fő (felhajtó segítségével) 60–80 anyát tud kifejni óránként. A kézi fejés a kis munkatermelékenység mellett tejhigiéniai problémákkal is jár, ezért nagyobb állományokban indokolt a gépi fejés bevezetése. A juhfejő berendezések – típustól függően – legelőn vagy központi fejőházban üzemeltethetők. Kisebb állományokban (300–500 anya) sajtáros juhfejő gép is használható. A gyapjútermelés. A juhokat általában április-májusban nyírják, az anyák gyapjútermelése (nyírótömeg) 4,5–5 kg/db, a kifejlett kosoké 8–9 kg, a tenyésznövendéké pedig 2,4–4 kg. A nyírás kézi ollóval, ill. géppel végezhető. Kézzel naponta 40–60, míg géppel – egy munkahelyen – 80–100 juh nyírható meg. A gyapjút nyírás után válogatják és szárítják, majd zsákba helyezik. A gyapjú minőségét a szín, a gyapjúszál hossza, finomsága (vastagsága, ívelődése, rugalmassága) határozza meg. A gyapjú minősítésekor megállapítják a „rendement”-et. A rendement 100 kg, ún. zsírban nyírt gyapjúban lévő tiszta, 17% nedvességtartalmú gyapjú mennyiségét fejezi ki kilogrammban. A nyírást követően a nyáj minden egyedét élősködők elleni fertőtlenítőszeres vízben meg kell füröszteni, vagy ezzel le kell permetezni, esetleg hasonló hatóanyagú szerrel be kell oltani. Fürösztésre speciális kialakítású kádakat használnak, amelyen a juhokat egyedenként átúsztatják.
3.6. Baromfitenyésztés A baromfi szó egy gyűjtőfogalom, amelybe a szárnyas háziállatok sorolhatók. E fogalomkörbe tartoznak a tyúkfélék, a pulyka, a kacsa, a lúd, a gyöngytyúk és a galamb. A baromfihús könnyen emészthető, alacsony zsír- és koleszterin-tartalmú, nagy biológiai értékű táplálék, ezért fogyasztása más húsféleségekhez viszonyítva táplálkozástani szempontból előnyösebb.
3.6.1. A tyúkfélék tenyésztése A baromfifélék közül a tyúkfélék mennyisége a legjelentősebb világviszonylatban, így hazánkban is. Ennek jelentősége, hogy a faj iparszerű, intenzív tartási körülmények között kiváló termelési mutatókkal rendelkezik. Tojástermelő képességük nagy, hústermelő képességük jó, nem érzékenyek a tartástechnológia természetszerűtlen körülményeire, betegségek ellen jól védhetők, a piac igényeinek megfelelően rugalmasan alakítható a termék-előállításuk folyamata. 18. táblázat. A tyúkfélék állományának változása 1990–2004 között Magyarországon M.e: 1000 db
A korábbi évtizedek tulajdonosi viszonyai hazánkban jelentősen átalakultak, így a teljes tyúkállomány több mint 54%-a, és a tojóállomány 72%-a egyéni gazdálkodók tulajdonában van. Az ágazat jelentőségét meghatározza, hogy a hazai, egy főre jutó tojásfogyasztás 330–340 db, míg a baromfihús-fogyasztás 34 kg körül alakul. 3.6.1.1. A tyúkfélék elnevezése kor, ivar és hasznosítás szerint Naposcsibének nevezik a kelést követően megszáradt, de 24 órán belül még nem etetett és nem itatott állatot.
Csirkének nevezik az egy naposnál idősebb állatot 10 hetes koráig. A jobb elhatárolás érdekében hozzá lehet tenni korát, hasznosítási irányát (tojó típus, hústípus, vegyes hasznosítás) is. A húscsirke vagy broiler – ivartól függetlenül – a hústermelés céljára tartott, átlagosan 1,6–2,0 kg élőtömegű, 5–7 hétig nevelt állat. Növendéknek nevezik a 10 hetes kort meghaladó olyan állatot, amit tenyésztési vagy árutojás-termelési célra tartanak tovább. Közülük a nőivarút jércének, a hímivarút növendék kakasnak nevezik. A kifejlett, tojásrakásra képes nőivarú egyedet tyúknak, míg a kifejlett, termékenyítésre képes hímivarú egyedet kakasnak nevezik. Az ivartalanított kakast kappannak nevezzük, ezzel a régen általánosan alkalmazott eljárással a hús minőségét kívánták javítani. 3.6.1.2. A tartásmóddal kapcsolatos alapfogalmak A tyúkfélék tartásmódjánál több változat ismert: – a mélyalmos tartás, – a trágyaaknás mélyalmos tartás, – a rácspadlós tartás, és – a ketreces tartás. A mélyalmos tartás a tyúkfélék gyakori, hagyományos tartásmódja, amikor az istálló padozatára 10–20 cm vastag rétegben olyan növényi szerves anyagot terítenek, amelyben az állatok könnyen kapirgálhatnak, ez lehet szecskázott szalma, kukorica csutkatörmelék, durva faforgács. Az elterített alomanyag a termelési ciklus (szakasz) végéig az állatok alatt marad, ezt esetenként fellazítják, ill. ráalmoznak. Az előzetesen előkészített istállót a hasznosítási iránynak megfelelő állománysűrűséggel telepítik be. Ennek megállapításakor figyelembe kell venni az állatok korát, élő testtömegét és az istálló klímaviszonyait. Ilyen mélyalmos tartásmódú épületek a vágócsirke hizlalásra, vagy a tenyésztojás előállítására használatosak. A trágyaaknás tartástechnológia a tojástermelő állomány elhelyezésére szolgál, de itt nem az egész épület-alapterületet, hanem annak csak egy részét, úgy 60%-át almozzák be, míg a fennmaradó területen az ún. trágyaakna található, felette az ülőrudakkal. A rácspadlós tartástechnológia már költségesebb technológiai megoldás, ahol a padozat fölött kb. 50– 70 cm-rel elhelyezett farács vagy drótháló borítja az istálló teljes alapterületét. E tartásmód árutojás-termelő állományok esetében éppúgy használatos, mint a tenyésztojás-előállításban. A ketreces tartásmód az árutojás-termelésben terjedt el. E tartásmód előnye, hogy az épület hasznos alapterületére a hagyományos mélyalmos tartásmódokhoz képest 2–3-szor több állat tartható. A ketrecekben az állatok etetése, itatása, a termelt tojás gyűjtése, a trágya eltávolítása teljesen gépesített. Az ilyen épületek klímája és világítása automatikus vezérlésű. Az istálló berendezései: – etetőberendezések, – itatóberendezések és – tojófészkek. Az etetőberendezések lehetnek kaparóláncos, vagy felsőpályás zárt, csöves kialakításúak. Ez utóbbihoz állítható magasságú függesztett köretetők tartoznak, amelyek száma és mérete igény szerint választható. Az ilyen etetőtípusokból az állatok csak kéthetes koruk után ehetnek, ezért ezt megelőzően csibetálcáról kell azokat takarmányozni. Az itatóberendezések lehetnek túlfolyós rendszerű, vályús kialakításúak, amelyeket az istálló hosszanti tengelyén, enyhe lejtést követve helyeznek el. A függesztett, súlyszelepes köritató talajtól való távolsága az állatok magasságához, ill. a mélyalomhoz igazítva változtatható, így az állatok ürülékükkel nem szennyezhetik. A csibék kezdeti, első két hetes korukig tartó itatása kúpos önitatókkal biztosítható. Tojófészkekre van szükség az áru- és tenyésztojás-előállítás során, kivétel csak a ketreces árutojás-termelés. A fészeksorokat az épület oldalfalán, vagy rácspadlós kombinált tartásnál az épület középvonalán célszerű elhelyezni. Egy fészekhelyre 4–5 tyúk számítható. Az istállólevegő fizikai tényezőinek összességét nevezzük istállóklímának. Ezen belül beszélünk léghőmérsékletről, páratartalomról, légcseréről és légszennyezettségről.
Az istálló léghőmérséklete alapvetően a levegő hőmérsékletétől és az épületben elhelyezett állatállomány hőtermelésétől függ. A páratartalom szintén nagyon fontos klimatikus tényező, amely az állatok korától és a környezeti hőmérséklettől függően 60–75% közötti érték esetén tekinthető optimálisnak. A légcsere és légáramlás nélkülözhetetlen a zárt épületben tartott állatok esetében. A friss, oxigéndús levegő épületbe juttatása, valamint az elhasználódott levegő eltávolítása ventilátoros légcsere útján oldható meg, ahol ügyelni kell arra, hogy a beáramló levegő ne érje közvetlenül az állatállományt, így elkerülhető a káros huzathatás. A légcsere intenzitása m3/óra/testtömeg-kilogramm mértékegységben adható meg, amely optimális körülmények esetén 4–6 m3/óra/ttkg frisslevegő-igényt jelent. Az áramlási sebesség nem lehet nagyobb 0,2–0,3 m/s értéknél. A fénynek meghatározó szerepe van a tyúkféléknél, hatással van a hormontermelés szabályozására, ezáltal befolyásolja az élettani folyamatokat. Mesterséges fényforrással biztosítható, ami a hormontermelés szabályozására hat, ezáltal befolyásolja az élettani folyamatokat. A mesterséges fényforrás által sugárzott fény erőssége (Lux) és intenzitása (W/m2), valamint időtartama (óra) az állatok termelési periódusának megfelelően szabályozható. 3.6.1.3. A tenyésztés A hasznosítási irány szerinti csoportosítás alapja az a termék, amiért az adott állatokat elsődlegesen tartják, így vannak tojástermelő, hústermelő hibridek és kettős hasznosítású fajták. A tojástermelő típusok elsősorban étkezési árutojás előállítására alkalmasak, élénk vérmérséklet és kis testtömeg jellemzi őket, tojástermelésük 260–300 db/év, míg a hústermelő hibridek elsősorban vágócsirke előállítására alkalmasak nagy növekedési eréllyel és jó húsformákkal rendelkeznek. Végül a kettős hasznosítású fajták mindkét előbb említett típus tulajdonságait szerényebb mértékben birtokolják. A baromfi ágazat termék-előállítási folyamata (54. ábra) több gazdasági szervezethez kötötten zajlik. A nemesítő szervezetek állítják elő a fajtákat és a hibridvonalakat, majd a szaporító gazdaságok végzik a fajták felszaporítását, a nagy szülőpárok valamint a szülőpárok előállítását, ill. a végtermék alapjául szolgáló tenyésztojás-termelést. Az ilyen végtermék felnevelés után árutojást termel, vagy vágócsirkeként kerül értékesítésre. Tenyésznövendék-nevelés. E folyamatban az állatok egészséges felnevelése az elsődleges cél, ahol elkerülendő az állatok elhízása és a kívánatos fejlettségi állapotot megelőző tojásrakás. A nevelési technológia főbb elemei a következők: – A naposcsibék fogadásakor a zárt istálló hőmérséklete 32–34 °C legyen, amely hetente 2 °C-kal csökkenthető 15–18 °C-ig, de az épület tisztasága és üzembiztonsága is fontos. – A tenyésznövendékek felnevelésekor a visszafogott és egyenletes fejlődés biztosítása a cél, ezért a kezdeti teljes megvilágítást – első 3 nap 24 óra, 20 lux fényintenzitás – a 3. hét végére (egyes hibrideknél már az első hét végére) 8 órára, és 10 lux értékre csökkentik. A fény a teljes fejlődési folyamatra döntő hatással van, a megvilágítási óraszámot és a fény intenzitását csak az átólazás után, a tojásrakás közeledtével növelik. – A tenyésznövendékek takarmányozására is a visszafogottság jellemző, az e korcsoporttal etetett jércetáp beltartalmilag ehhez igazodik. A tenyésznövendék-nevelés szakasza az átólazással befejeződik, s a következő fázisra legtöbb esetben már a termelés helyén kerül sor, ahova már csak a kiválogatott, egészséges jércék és a partner vonalból származó kakasok kerülnek. Tojástermelő szülőpárok esetében a beólazásra általában 17–18 hetes korban kerül sor, amikor a kakas és jérce ivararányt (1:10) is beállítják. Az új környezetben az előzetesen kiválogatott, és vakcinázott állománynak 4–6 hét kell a tojástermelés beindulásához. A tojásrakás kezdetekor, a 22–24. héten még apróbb ún. jércetojásokat tojnak, ezek nem felelnek meg a tenyésztojás kritériumainak, ezért a korai jércetojások csak árutojásként értékesíthetők. Hasznosítási irányok szerint a tojástermelő típusok valamivel korábban, míg a hústípusúak később kezdik a tojásrakást.
54. ábra. A termék-előállítás folyamata a baromfitenyésztésben A tenyésztojás-termelés technológiája. A fényerő, a fény intenzitása, valamint a megvilágított órák számának növelése bizonyos határig élénkíti a hormonális aktivitást, így a szaporodási hajlamot is erősíti. A megvilágítás időtartamának maximális értéke – a tartástechnológiában rögzítettek szerint – 16–17 óra, és 30 Lux. A beólazást követően fokozatosan át kell térni az energiaszegény jércetápról a fehérjékben és szénhidrátokban gazdagabb tojótápra, amelyet tetszés szerinti mennyiségben fogyaszthatnak az állatok. Különösen a hústípusú kakasok hajlamosak az elhízásra, ami a renyhe ivari aktivitással együtt a tojások termékenységét csökkentheti, ezért a kakasok elkülönített etetése magasabbra emelt köretetőkkel, vagy
kakas kirekesztő ráccsal oldható meg. A tyúkok etetővályúját ekkor úgy leszűkítik, hogy a kakasok feje ne férjen bele. Az alomra szórt szemes eleség (10 g/állat/nap) kapirgálásra ösztönöz, ezzel együtt az alom forgatását is elvégzik az állatok, de a kakasok aktivitását is fokozza. A hústípusú hibridek napi adagja 130– 140 g, míg a tojó típusok 115–125 g takarmányt kapnak naponta. A tojástermelés a kor előrehaladtával gyorsan emelkedik, és a 28–30. héten éri el a maximumot, ez tojólétszám arányában a tojó típusú hibridek esetében 90%, míg a hústípusúaknál 80% körüli. A tojásrakási időszak általában 38–42 hét, amely után a tojások termékenysége és a tojásrakás gyakorisága is jelentősen romlik. Az említett időszak alatt a tojástermelő szülőpárok 200, míg a hústermelők 150–180 tojást tojnak. 3.6.1.4. A termelés Árutojásnak vagy étkezési tojásnak nevezzük azt a tojást, amit kakas nélküli tyúkállomány termelt, legfeljebb 20–25 napig tárolt, megfelelő tömegű, ép, sérülésmentes, szabályos alakú. A gyűjtő- és fogyasztói csomagoláson fel kell tüntetni: A csomagolás dátumát, a csomagolt tojások számát, a minőségi- és tömegosztályát, a tojáscsomagoló számát, nevét, vagy az üzem nevét. A tojástermelési időszak a tojástermelés kezdetétől (22. hét) az állomány selejtezéséig tart. Az időtartama általában 50–52 hét, az átlagos tojástermelés 260–320 db tojónként. A letojt állomány – az állatok kényszervedletését követően – esetenként újra termelésbe állítható, a második ciklusban termelt tojások mennyisége azonban csupán az első ciklus 60–65%-a. A vedlés évente jelentkező természetes tollcserét jelent, amely a nyárvégi, őszi időszakban a legintenzívebb. Intenzív tartásban a vedlés a termelésben kimerült szervezet védekezési reakciója. A vedlés ideje alatt a tojástermelés minimális, vagy szünetel, idejét mesterséges beavatkozással (kényszervedletéssel) lehet csökkenteni. A kotlás a baromfi fajspecifikus tulajdonsága, amely a fajfenntartást szolgálja, a gépi keltetés miatt azonban felesleges, sőt káros, mert a kotló tyúk tojástermelése 1,5–2 hónapig szünetel. Tenyésztői munkával a tojástermelő hibridek kotlását gyakorlatilag megszüntették, de a húshibrid szülőpár állományokban még gyakran előfordul. A tojástermelés értékelése: – A termelési időszak alatt termelt tojás mennyisége beólazott tyúkra (átminősített) számítva nem veszi figyelembe az elhullott és kiselejtezett állatok számát, de jól tükrözi a termelés színvonalát, mert így az állomány életképességére is utal, kiszámítása: a termelési időszakban tojt összes tojás (db) / az induló tyúklétszám (db) Termelési időszak alatt termelt tojás mennyisége átlagtyúkra (átlaglétszámra) számítva már figyelembe veszi a termelési időszak alatt előforduló elhullásokat, selejtezéseket is, vagyis átlaglétszámhoz viszonyít, kiszámítása: a termelési időszakban tojt összes tojás (db) = az átlag tyúklétszám (db) A tojástermelési % alapján is értékelhető a termelés, amit a termelési időszakban naponta, %-ban állapítanak meg, kiszámítása: / a napi tyúklétszám (db) A tojástermelés színvonala a termelési időszak folyamán a fajtától, ill. a hibridtől függően változik. A tojástermelés alakulása termelési görbével is jellemezhető (55. ábra). Ebben az esetben a napi termelési és állományi adatokat (esetenként a takarmányfogyasztást) istállókartonon rögzítik, majd az idő függvényében grafikusan ábrázolják. Az egy tojásra jutó takarmányfogyasztás szintén fontos mutatószám, amely az állomány által elfogyasztott összes takarmánymennyiségtől és a megtermelt összes tojások számától függ. A jobb értelmezhetőség érdekében a kapott értéket grammra célszerű átszámítani, kiszámítása:
elfogyasztott összes takarmány (kg) / termelt összes tojás (db)
55. ábra. A tojó és hústípusú szülőpárok tojástermelési görbéje A selejtezéskor, a nevelési időszak alatt általában két alkalommal, a 7–8 hetes előnevelési időszak alatt, a gyengébben fejlett, tenyésztésre alkalmatlan egyedeket kiemelik az állományból, s a legtöbb esetben csökkent értékű áruként értékesítik. A selejtezésen kívül eseti kényszervágás is előfordul, amikor a sérült, fejlődésben lemaradó egyedeket folyamatosan értékesítik. Az elhullás regisztrálása, az okok feltárása és azok megelőzése fontos tevékenység. Általában a heti, havi állomány %-ában, vagy göngyölítve, a termelési időszakra adható meg. A pecsenyecsirke (brojler) előállítása során cél a minél gyorsabb testtömeg-gyarapodás a lehető legkisebb fajlagos takarmány-felhasználás mellett. A húscsirkéket ketreces vagy mélyalmos tartástechnológiával nevelik. Egy négyzetméteren 15–20 csirke helyezhető el, ami a hizlalási időszak végére 25–35 kg élőtömeget jelent. Az állatok hizlalási végtömege 1,6–2 kg, amit állománytól és tartástechnológiától függően 5–7 hetes korra érnek el. Az épületet az állomány értékesítése után – a fertőzési lánc megszakítása érdekében – takarítani, fertőtleníteni, majd pár napig pihentetni kell. (Ez a munkafolyamat az ún. szervizperiódus). A „szervizperiódus” alatti teendők: – Az etető- és itató-berendezések és az alom eltávolítása, majd az épület száraz takarítása következik (seprűtiszta állapot). – A szervizidőszak második szakasza a nedves takarítás, amelyet nagynyomású, melegvizes mosóberendezéssel végeznek. A mosófolyadék kezelés utáni elszállítását is meg kell oldani. A mosatás után alapos, minden zugra kiterjedő, vegyszeres rovar- és rágcsálóirtást kell végezni. – A harmadik szakasz a fertőtlenítés, ezt követően minden épület elé kéz- és lábbeli fertőtlenítőt kell kihelyezni. – A fertőtlenítést követi az épület bealmozása, száraz por- ill. penészmentes alomanyaggal (puhafaforgács, szalmaszecska, homok, aprított kukoricacsutka-zúzalék, vagy napraforgóhéj). – Ezt követi a berendezési tárgyak visszaszerelése, és működőképességük ellenőrzése. – A szervizidőszak utolsó szakasza az épületek gázos fertőtlenítése. Ezt megelőzően az épületen belül 20–25 °C hőmérsékletet és teljes zártságot kell biztosítani. A gázosított épületet egy nap elteltével ki kell szellőztetni, és az újabb állomány fogadásáig pihentetni kell.
A naposállatok érkezését megelőzően 24 órával felfűtik az épületeket úgy, hogy az a csibék tartózkodási szintjén biztosítsa a szükséges fogadási hőmérsékletet. Betelepítés előtt kúpos önitatókat és etetőtálcákat helyeznek el, ugyanis a nevelés első időszakában az automata etető-, ill. itatóberendezéseket az állatok – kis méretük miatt – nem tudják használni. A termelés rotációs formában folyik. Az egyes rotációk elemei, és azok időtartama a következőképpen alakulhat: -
épületek előkészítése épületek pihentetése naposcsibék betelepítése hizlalási időtartama egy termelési ciklus
8 nap, 6 nap, 1 nap, 42 nap, 57 nap.
A rotációs viszonyszám megmutatja, hogy egy év alatt hány termelési ciklus bonyolítható le. Kiszámítása a következőképpen történik: 365 nap / egy termelési ciklus időtartama (példánkban 57 nap) A vázolt példa alapján ez 6,4 rotációt tesz lehetővé egy év alatt. A termelés gazdaságosságát nemcsak a technológia következetes betartása, de a korszerű hibridek kedvező hizlalási tulajdonságai is előnyösen befolyásolják. A brojlertartás főbb technológiai elemei, paraméterei. A naposcsibék fogadási hőmérséklete 32–35 °C, amit hetente két fokkal kell csökkenteni, így a hizlalás végére 21–23 °C lesz a teremhőmérséklet. Kezdetben előnyösebb csak az épület egy részét lerekeszteni (a kívánt hőmérsékletre felfűteni), majd később a testtömeg gyarapodásának megfelelően egyre nagyobb istállóterületet biztosítani az állatok számára. A levegő relatív páratartalmának az első tíz napban 70–75%-os, míg később 50–60%-os mértéke kívánatos. Átlagos környezeti hőmérséklet esetén a szellőztetési igény 0,6–5 m3/óra testtömeg-kilogrammonként, a légáramlás sebessége maximum 0,2 m/s lehet. A világítás a takarmányfelvétel és a testtömeg-gyarapodás maximalizálása érdekében 23,5 óra/nap. A 0,5–1 órás világítási szünetre azért van szükség – a sötétséghez való szoktatás érdekében –, mert az esetleges rendkívüli áramkimaradások következtében a stresszhelyzet okozta állatelhullást így lehet megelőzni. Az állomány értékesítésekor az istállókat alacsony fényerősségű, ibolyaszínű fénnyel világítják meg, amit az állatok nem érzékelnek, így azok összeszedése stressz- és veszteségmentesen megoldható. A pecsenyecsirke takarmányozása a hizlalás teljes ideje alatt étvágy szerint (ad libitum) biztosított. Az első két hétben csibetálcáról, majd etetőberendezésből fogyasztják a dercés, majd két hetes kortól a granulált tápot. A hizlalás kezdetben indítótáppal, majd hízótáppal, végül (gyógyszermentes) befejező táppal történik. A takarmányváltásra minden esetben 3–5 napos, fokozatos átállás jellemző. Az egy kilogramm élőtömeg előállítására felhasznált takarmány mennyisége függ az elfogyasztott táp beltartalmától, az állatok korától, a hibrid adottságaitól, és a tartástechnológiától. A korszerű húshibridek általában 1,6–2,0 kg minőségi tápból állítanak elő egy kilogramm élőtömeget. A takarmányértékesítés kiszámítása állományszinten a következő: hizlalási idő (pl. 42 nap) alatt feletetett összes takarmány mennyisége (kg) összes értékesített vágócsirke tömege (kg)
A helytelen tartási körülmények és rossz takarmányozás az állatoknál viselkedési zavarokat, pl. kannibalizmust okozhat. Ekkor az állatok egymást csipkedik (tollcsévét, vérző sebhelyeket), ami végül az állat elhullásához vezet. Megelőzése minőségi takarmányozással, kellő egyedi élettér biztosításával, és alacsony fényintenzitású megvilágítással lehetséges. A brojlerhizlalás időszaka alatt az állományszintű elhullás 4–5%-os.
3.6.1.5. A keltetés Keltethetőség a tenyésztojás azon alaki és szerkezeti tulajdonsága, amely – megfelelő keltetési technológiával – lehetővé teszi az embrió normális fejlődését, életerős csibe kikelését. A keltethetőséget a tojások termékenysége, egészségi állapota, alakja, tömege, kora és tárolása, valamint beltartalmi értékei határozzák meg. Keltetésre a tenyésztojások 80–90%-a alkalmas. A tyúktojások keltetési ideje tojóhibridek esetében 20–21 nap, míg húshibridek esetében 21–22 nap. A keltetőtojással szemben támasztott követelmények a következők: – termékeny legyen, – ellenőrzött egészséges tenyészállományból származzon, – fajtára, hibridre jellemző tulajdonságokkal rendelkezzen, tömege 55–70 g, – tojás alakú (formaindex = a tojáshossz és -szélesség aránya 1,2), – ne legyen kétszikű, – a tojáshéj ne legyen rücskös, csíkos, mészszemcsés felszínű, – ne legyen szennyezett, – ép legyen, – 10 napnál ne legyen idősebb a keltetőgépbe rakáskor. A tyúkféléknél a keltetés első 18 napját előkeltetésnek nevezik. Ezután az élő embriókat tartalmazó tojásokat bújtatótálcákra rakják, és utókeltetőbe helyezik, itt még 3 napot töltenek. A keltetés technológiája. A tenyésztojások válogatás, gázos fertőtlenítés után a tárolóba kerülnek. A tárolótálcákon a tojásokat hegyes végükkel lefelé, forgatható tálcákon helyezik el, és a keltetőgépbe kerülésig rendszeresen forgatva (jobbra-balra 45°-os szögben), 12–16 °C hőmérsékleten tárolják. Az így előkészített tojások a keltetés kezdetekor a megfelelően előmelegített keltetőgépbe kerülnek. A keltetésnek két szakasza van, az előkeltetés 18–19 napig, míg az utókeltetés (bújtatás) 2–3 napig tart. Az utókeltetést (bújtatást) megelőzően a tojásokat ún. bújtatótálcákra helyezik, és erre a célra szolgáló keltetőgépekbe rakják. A keltetési hőmérséklet a keltetés fizikai feltételei közül a legfontosabb, ami a hibridek igényétől függően 37,2–37,8 °C. A keltetés ideje alatt a technológiában előírt keltetési hőmérséklet ingadozása nem haladhatja meg a 0,2–0,3 °C-ot. A relatív páratartalom az előkeltetés folyamán az előírt technológiához igazítottan 60–70%, míg az utókeltetéskor 70–80% legyen. A tojások hűtése. A keltetőgépbe rakott tojások időnkénti hűtésével járó hőmérséklet-változás elősegíti a tojások gázcseréjét, mint ahogy az a természetes körülmények között is megtörténik. A keltetőgépben a légcserét automatikus programozású ventilátorok biztosítják. A sikeres keltetéshez a keltetőgépben 21% oxigén, 0,5% alatti CO2 szükséges. Az oxigéntartalom 1%-os csökkenése 5%-kal csökkenti a kelési arányt. A forgatás a keltetési technológia mechanikai elemei közül a legfontosabb, mert ez akadályozza meg a tojás szikanyagainak héjhártyához tapadását. A tojás sárgája könnyebb, mint a fehérje, ezért forgatás nélkül letapad a héjhártyához. A keltetőgép automatikusan elvégzi ezt a műveletet. Az utókeltetési szakaszban már nincs forgatás. A lámpázás. Általában a keltetés 6–7. napján kerül sor az első lámpázásra, mert ekkor már felismerhetők, és kiszedhetők a terméketlen vagy elhalt embriójú tojások, amelyek ekkor még tésztagyártásra stb. hasznosíthatók. A második lámpázás lehetséges időpontja egybeesik az utókeltetőbe helyezéssel. Ekkor a fejlődésnek indult, de közben elhalt embriójú tojásokat szedik ki. A keltetés során előforduló hibák. A nem megfelelő beltartalmi értékű tenyésztojás, vagy a keltetési technológia hibái a kikelő csibék kelésgyengeségét okozzák. Itt elsősorban a lágy, kellően be nem szűkült köldöktájék és a különböző lábhibák gyakoriak. Az ilyen egyedeket már a keltetőállomáson elkülönítik és megsemmisítik. Az idő előtt kelést kiválthatja az, hogy a tenyésztojásokat magas hőmérsékleten tárolják, melynek következményeként a csírakorong fejlődése még a gépberakás előtt megindul, gyakoribb oka azonban az optimálisnál magasabb keltetési hőmérséklet. A tojások keltetése során előforduló hiba az alacsony keltetési hőmérséklet, amely az előkeltetés ideje alatti embriófejlődést lelassítja, ezért a kelés
elhúzódik, és sok ki nem kelt, de még élő csibe marad vissza a csibék leszedése után a tojásokban. A csibéket hat órával az első egyedek kikelését követően leszedik a bújtatóról, amikor azok már megszáradtak. A keltetési eredményeket százalékban kell értékelni, amely megmutatja, hogy a gépbe rakott tojások számához képest mennyi az életképes naposállatok aránya. Kiszámítása a következő módon történik: kikelt csibék száma (db) x 100 keltetőgépbe rakott tojások száma (db) A kikelt csibék számába csak az életerős, egészséges (Magyar Szabvány által rögzített), az I. osztályú naposcsibe kívánalmainak megfelelő állatokat lehet beszámítani. A gépbe rakott tojásokra számítva jó eredménynek tekinthető a 80–85%-os kelési arány. A szexálás. A naposcsibéket kelés után osztályozzák, szükség esetén ivar szerint is szétválogatják. Az ivar meghatározását szexálásnak (ivarmeghatározásnak) nevezzük. A gyakorlatban az ivarmeghatározás japán módszere terjedt el, amely a kloáka kifordításával láthatóvá váló ivarképletek gyors felismerésén alapszik. E módszerrel óránként 1000–1500 naposcsibe válogatható szét, 98%-os biztonsággal. A szexálásnak más, egyszerűbb módszerei is ismertek, mint pl. az autoszex hibridek esetén az ivar szerint eltérő szárny és evezőtollak fejlettsége, színe alapján történő ivar szerinti megkülönböztetés. Létezik az endoszkópos ivarmeghatározás módszere is, amikor a kloákába vezetett műszerrel vizsgálják a naposcsibék belső ivarszerveit. A naposcsibéket, ivar szerinti szétválogatás után 24 órán belül a nevelés helyszínére kell szállítani, ami egyszer használatos csibeszállító kartondobozokban történik. Egytartalék) csibét helyeznek. Elszállításukig temperált helyiségben helyezik el a bedobozolt csibéket. Az állatok szállítására speciális, fűtött és jól szellőztethető felépítményű tehergépkocsikat használnak.
3.6.2. Egyéb gazdaságilag jelentős baromfifajok A tyúkféléken kívül fontos gazdasági jelentősége van a pulyka, a lúd és a kacsa tartásának. Az említett baromfifajokon kívül ide tartozik a gyöngytyúk és a húsgalamb is, de termelési volumenük az előbbiekhez képest elenyésző. Az utóbbi évtizedben hazai szinten egyre többen foglalkoznak strucctartással is. A baromfihús termelése az EU-ban enyhe növekedést mutat, amelynek oka az egyéb húsfélék (sertés, szarvasmarha) – több okra is visszavezethető – termelési visszaesésével, és e húsféléknél olcsóbban előállított hússal való helyettesítésével magyarázható. 3.6.2.1. A lúdtartás A hazai lúdállomány nagysága évről-évre kisebb-nagyobb ingadozást mutat, amelynek egyik legfontosabb kiváltó tényezője a piaci értékesítési lehetőségek változása, a nyereségesség jelentős ingadozása. A Magyarországon előállított libamáj döntő többsége, több mint 80%-a exportálásra kerül, de a külpiacon leginkább keresett 700–800 g-os máj előállítására a hazai lúdállományának csak 10–15%-a képes. A lúd élettartama hosszú (állatkerti és vadon élő gyűrűzött példányai 50 évig is élhetnek), környezete iránt érdeklődő, figyelmes, de ingerlékeny. Természetes környezetében fészkét, utódait harciasan védelmezi, támadó, agresszív hajlamú faj. A lúd elnevezése kor és ivar szerint. A kifejlett, ivarérett nőivarú egyedet tojónak, az ugyanilyen hímivarú egyedet gúnárnak, míg a 48 óránál nem idősebb, még nem etetett, itatott állatot naposlibának nevezik. Ezen kívül megkülönböztetnek még növendék és pecsenyelibát. A lúd hasznosítási formái: – Hústermelés: 8–9 hetes korig pecsenyeliba, valamint 15–16 hetesnél idősebb, és többször tépett húsliba,
–
Májtermelés: a kényszeretetésre, tömésre szánt 8 hetesnél idősebb liba, amelyet háromhetes tömés után (általában 12–13 hetes korban) vágóra értékesítenek, – Tolltermelés: csak másodlagos hasznosítási forma (elsősorban fehér tollszínű fajták alkalmasak erre). A lúd értékmérő tulajdonságai. A szaporaság. A kifejlett májtermelő lúdfajták szaporasága szerényebb, mint más hasznosítási (hús) típusoké. A tojások, tömege 120–200 g, amely az állomány korától, a termelési ciklustól, a termelési időszaktól (tavaszi vagy őszi), és a takarmányozástól függ. Az életkor előrehaladtával (2–9 év) nemcsak a tojások tömege, hanem (1–4 éves kor között) az egy tojóra jutó átlagos éves tojáshozam is folyamatosan növekszik. Az átlagos tojásmennyiség hagyományos (tavaszi) tojóciklus esetén fajtától függően 40–60 db, amelyből 35–55 naposliba keltethető. Keltetésre a 140 g fölötti tojások alkalmasak, melyek kelési ideje 30 nap. A szaporaságot jellemző számadatok a következők: – az ivarérés időpontja, amely a fajtától függően 32–35. élethétre tehető, – a tojástermelés természetes ciklusa februártól júniusig tart, – a keltethetőség, a lerakott tojások 90%-a alkalmas keltetésre, – a tojások termékenysége az ivararánytól függően általában 80% feletti, – a kelési százalék meghaladja a 70–75%-ot, – a törzsállomány teljes cseréje, folyamatos selejtezés mellett 3–4 évenként esedékes. Az itt felsorolt értékek – hasznosítási irányok szerint, fajtától, hibridtől, és az alkalmazott tartástechnológiától, valamint a tenyésztési megoldástól függően – kisebb-nagyobb eltérést mutatnak. A hústermelő képesség az átlagos napi tömeggyarapodással, a takarmányértékesítéssel, és a vágáskori testtömeggel jellemezhető. A májtermelő képesség öröklődése a tojáshozammal negatív korrelációt mutat. Májtermelésre kifejezetten alkalmas fajta a „landesi” lúd, és annak keresztezései. A kívánatos 550 g feletti I. osztályú májnagyság kényszeretetéssel, azaz 21–28 napos töméssel érhető el, ezért a libamájtermelés lényeges szelekciós szempontja a libák tömésre való alkalmassága. Tömésre csak egészséges – 8–9 hetesnél idősebb – jól fejlett állomány alkalmas, mivel ebben az életkorban a nyelőcső még kellően tágulékony, s ezért sérülésmentesen képes befogadni a kényszeretető berendezés csövét és az így betöltött kukoricát. A májtermelésre beállított libákat általában tízes csoportokban, viszonylag kis alapterületű egységekben rekesztik le, hogy mozgásterük minimális legyen. A ludakat kezdetben napi két alkalommal (350 g/nap), majd – folyamatos átmenettel 14–16. naptól kezdve – naponta hatszor (1000 g/nap), párolt, zsírral dúsított kukoricával tömik. Az így feletetett takarmánymennyiség a természetes körülmények között elfogyasztottnak több mint a háromszorosa. A libák tömhetők kézzel (15 perc/db) vagy különböző kialakítású gépi berendezésekkel (1–2 perc/db). A 21 napos tömési időtartam alatt napi 140 g testtömeg-gyarapodás szükséges ahhoz, hogy az elvárt 550 g-os májméretet elérjék. A tolltermelés. A liba természetes tollváltása a vedlés, amely a teljes tollazat szinte egyidejű levedlését okozza, ez a „lohos” állapot. A toll tépésére akkor kerülhet sor, ha a toll növekedése már teljesen befejeződött, ekkor a hát és a hasoldalról kihúzott tollak csévéje száraz, tiszta, átlátszó, és erőltetés nélkül kitéphető. A tolltépés aprólékos, kézimunka-igényes feladat, ezért csak begyakorlott tépőbrigád végezheti. A tollak tépését a fartájéktól a nyak és a has felé haladva kell megkezdeni, és a háttollakkal befejezni. A tollat minden esetben a növés irányába kell húzni, különben a bőr felszakadhat. A megtépett lúdállomány néhány napig fokozott figyelmet igényel, ekkor védeni kell a lehűléstől, esőtől, széltől, és nyugalmat kell számukra biztosítani. Fontos, hogy a takarmány fehérjetartalma ebben az időszakban magasabb legyen a szokásosnál és az ivóvíz vitamint, antibiotikumot is tartalmazhat. Az élő állatról nyerhető a tépett toll, míg a hízott állatról vágás után a hízottliba-toll. A tépett toll értékét rontja a szennyeződés, ezért a tépést megelőzően az állománynak fürdési lehetőséget, és a száradáshoz bőségesen bealmozott helyet kell biztosítani. A tolltépés lehetséges időszakait és az elérhető tollmennyiséget a termelés első évében az 19. táblázat tartalmazza.
19. táblázat. A tolltépés jellemző időszakai
Az első tolltépés alkalmával nyert toll kevesebb pehelytollat tartalmaz, ezért kevésbé értékes, mint a további tépésekből nyert toll. Csak a pehelytoll és a puha gerincű fosztott toll értékesíthető. Pecsenyeliba-tartás. A naposliba fogadásakor az épületet éppoly gondosan elő kell készíteni, mint a tyúkfélék esetében. A megengedett telepítési sűrűség az előnevelés idején 8–10 db/m2, ehhez 5 m3/óra/testtömegkg átlagos légcsere szükséges, ami a nyári meleg időszakban 10 m3-t is elérheti. A mélyalmon a kislibák 3–5 hetes korig tartózkodnak, anyaga árpaszalma vagy durva faforgács. A kezdeti 23 órás zárttéri, mesterséges megvilágítás gyorsan csökkenthető, és egyhetes kortól elegendő a napi 14–16 órás természetes fény is, amit télen mesterséges fénnyel egészítenek ki. A fogadótér teremhőmérséklete 20 °C, míg a műanyák alatt az első napokban 32 °C biztosítása szükséges. Az első három hét alatt az állatok ivóvízigénye 0,5 l/nap. A pecsenyeliba nevelése lehet egyszakaszos, vagy két szakaszos attól függően, hogy a nevelés egyazon épületben, vagy különböző épületben (más telepen) zajlik. Az utónevelési időszakra a kislibák kellően edzettek, így elegendő számukra az ún. nyári szállás, amelyet csak a hidegebb, szelesebb napokon vesznek igénybe, míg a többi időt a kifutórészben és a vízfelületen (természetes, mesterséges) töltik. A pecsenyeliba takarmányozása két szakaszra bontható: – az előnevelés alatt 1–3 hetes korig csak granulált indítótápot kapnak, – az utónevelés során (4–9 hetes kor) granulált indítótápot és zöldtakarmányt ehetnek az állatok. A pecsenyeliba általában 8–9 hetes korra, a hizlalás végére 4 kg átlagos testtömeget ér el, amit 10–11 kg tápból állít elő. A vágásra értékesített libaállomány után az épületeket a hozzá tartozó kifutókat, a vízpartot, valamint az úsztató csatornát fertőtleníteni kell, de esetenként a partszakasz pihentetése is szükséges. Tenyésznövendékek nevelése. A libák csak 2–3 hetes korukig igényesek az épület klímájával szemben, míg később megfelel számukra az egyszerű, félig nyitott istálló is. Az előnevelés időszakában épületen belül, majd később az utónevelés időszakában épületen kívül célszerű a libákat etetni, itatni. Az etetésre hengeres önetetők, míg az itatásra az első néhány napban szelepes önitató, később szabad vízfelület, úsztatócsatorna felel meg leginkább. A tenyésznövendék előnevelése 3–4 hetes korig nem különbözik a pecsenyeliba nevelésétől. Az első jelentősebb eltérés az, hogy a növendék állománynak 4 hetes korától kezdve feltétlenül szüksége van természetes vízfelületre is, ahol nemcsak inni, de tolltisztogatási, ápolási céllal fürödni is tud. Ebben az időszakban kell az állatokat a zöldtakarmány fogyasztásához hozzászoktatni. A hathetes növendék libák felvehető takarmánymennyiségét – hasonlóan más baromfifajok tenyésznövendék-neveléséhez – korlátozzák, hogy szervezetük egészségesen fejlődjön. Ez az adagolt etetés egészen a 26. élethétig tart. A törzslúdtartás. A törzslúdtartás csak ellenőrzött tenyésztelepeken folyhat, melynek három változata terjedt el hazánkban: – a hagyományos, egyciklusos tavaszi tojatás, – a kétciklusos tojatás és – az intenzív, többciklusos tojatás. A növendék libákat, háromszori tolltépést és selejtezést követően, hagyományos tojástermelés esetén általában novemberben törzsesítik 1 gúnár 4 tojó ivararányban. A tenyésznövendék-állomány mintegy 60%-a kerül beólazásra, amikor átminősítik törzslúdnak.
Törzsesítés után a növendéktápról fokozatosan át kell térni a tojótápra, s ezzel egyidejűleg fokozatosan növelni kell a takarmányadagot az adagolt szintről az „ad libitum”, tetszés szerinti fogyasztásig. A tojástermelés másik módja a kétciklusos tojatás. Ebben az esetben a hagyományos tavaszi (február– május) tojástermelés után az állományt megtépik, ami azonnal leállítja a tojástermelést, majd hathetes aktív pihenés után, amely időszakban az új tollazat kifejlődik, a következő ciklus előtt elsötétített termekben tartják a tojókat 40 napig, a gúnárokat pedig 20 napig, ami állandó 0,1 lux megvilágítást jelent. A sötéttermes tartás hat a hormonális szabályozásra, mert lassítja az élettevékenységet, viszont a mozgáshiány következtében 10–15%-kal növeli a testsúlyt, míg az ezt követő megvilágítás időtartamának növelése (12 órára) stimulálja a generatív szervek hormonális aktivitását. Ezzel a második tojatási ciklussal az állománytól további 30–50 tojás nyerhető, amelyből 20–30 naposliba keltethető ki. A második ciklusból származó kislibák azonban a téli hideg időszakban jelentős költségráfordítással nevelhetők fel. Az intenzív többciklusos tojatás esetében, a törzsesítést követően a szülőpárokat végig mesterséges körülmények (megvilágítás és teremhőmérséklet) között tartják. A tenyésztojás-termelési periódusokat a kétciklusos tartásnál leírt módon, mesterségesen idézik elő, így az állatok kétévenként öt ciklusban tojathatók. A lúdtartásban lehetséges a mesterséges megtermékenyítés is, ez esetben egy gúnárra a szokásos 3–4 helyett – a tartási költségeket jelentősen csökkentve – 10 tojót számíthatunk. A termelt lúdtojásokat naponta többször össze kell szedni, ezáltal csökkenthető a tojók kotlási hajlama. A begyűjtött tojásokat válogatás után, a tárolást megelőzően tisztítják, (langyos vízzel mossák), majd fertőtlenítőszeres vízbe mártják. Az így előkészített tojások fektetve – a tálcák forgatási tengelyével 45o-os szöget bezárva – ferdén kerülnek a tároló tálcákra és gázos fertőtlenítés után a tároló helyiségben 8–10 napig, 12–16 °C hőmérsékleten és 75% relatív páratartalom mellett tárolhatók. A keltetőgépben 37,2–37,4 °C a keltetési hőmérséklet. Természetes körülmények között a tojó táplálkozás céljából időről időre elhagyja a fészket, majd vizes hastollazattal ül vissza a tojásokra. A keltetés során ezt mesterséges körülmények között utánozva, a keltetőbe helyezett tojásokat a 6–7. naptól rendszeres időközönként kihúzzák, és permetezéssel hűtik. A tojások forgatását a keltetőgép automatikusan végzi. Az előkeltetés során a tojásokat két alkalommal lámpázzák, amikor a terméketlen, elhalt embriójú tojásokat eltávolítják. A kelés előtt 2–3 nappal áthelyezik a tojásokat a bújtatótálcákra. A kikelt első osztályú naposlibákat szexálás után, vagy anélkül bedobozolják, szállításra előkészítve meleg helyen tárolják. A kelésgyenge kislibákat és a befulladt tojásokat megsemmisítik. 3.6.2.2. A kacsatartás A házikacsa belföldi és külföldi piacokon egyaránt értékesítésre kerül. A hazai piaci igény erős szezonális jelleget mutat (karácsony és húsvét). A kacsahús 40–70%-a azonban exportra kerül. A kacsa faji sajátosságai közül említést érdemel, hogy életének jelentős részét – természetes körülmények között – vízen tölti, kevésbé stresszérzékeny, mint a liba, ezért nagyobb létszámban (akár 2000 db) is együtt tartható. A kacsa szervezete a káros gombatoxinokra igen érzékenyen reagál, ezért a takarmány és a víz minőségével szemben igényes. A kacsa elnevezése kor és ivar szerint. A kifejlett és ivarérett nőivarú egyedet tojónak, a hímivarút gácsérnak, a 24 óránál nem idősebb egyedet naposkacsának nevezik. A tenyészanyag utánpótlására szánt kacsát 22 hetes koráig növendék kacsának, majd a tenyésztésbe vételtől törzskacsának nevezik. A kacsa hasznosítási irányai: – a hústermelés, – a májtermelés és – a kacsatoll termelése, amely másodlagos hasznosítási formaként jelenik meg. Hasznosítás szempontjából megkülönbözetünk 7 hetes korig pecsenyekacsát, és a májnagyság növelése végett 8–10 hetes kortól 21 napos kíméletes töméssel elzsírosított hízott kacsát. A kacsa értékmérő tulajdonságai. A szaporaság. A termelt tojás és a kikelt naposkacsa egy-egy tojóra jutó mennyiségével mérhető. A tojások átlagos tömege 80–100 g. Egy tojó az adott termelési ciklusban fajtától, hibridtől függően 130–200 tojást tojik. E tojások termékenységi aránya 85–90% is lehet. A kacsatojás kelési ideje 28 nap. A törzsállomány az elsőéves termelés (letojatás) után vágókacsaként
értékesíthető. A tojástermeléssel összefüggő átlagos mutatószámok a következők: – az ivarérés időpontja 20–22. élethét, – a tojástermelés átlagos időtartama 180–200 nap, – a termelt tojások mennyisége 140–150 db, – a kelési arány 80% felett. A hústermelő képesség a kacsa hasznosítása szempontjából a leglényegesebb értékmérő tulajdonság. Mind a belföldi, mind a külföldi fogyasztó a 2,2 kg feletti, sütésre kész (grillfertig) kacsát szeretné megvásárolni. Az ilyen kacsa kellően fejlett, jól izmolt testtájakkal rendelkezik, ám nem túl zsíros. A vágás utáni test sok értékes húsrészt tartalmaz. A takarmányértékesítő képesség. A pecsenyekacsa általában jó takarmányértékesítését mutatja, hogy 45–55 napos életkorra – kellő zöldtakarmány kiegészítéssel – 3,3–3,5 kg megfelelő összetételű kacsatápból képes előállítani egy kilógramm élő testtömeget. A májtermelő képesség. Gyakorlati jelentősége csak a pézsmaréce és a mulardkacsa májtermelő képességének van. Töméses hizlalással a lúdéhoz hasonló elzsírosodás zajlik le a májukban. A májtermelő képességet több örökölt tulajdonság mellett a takarmányozás, a tömési technológia és az állatok kora, valamint egészségi állapota alapvetően meghatározza. A pecsenyekacsa-tartás. A keltetőben kikelt, egészséges naposkacsákat a kelést követő 12–24 órán belül a nevelés helyére kell szállítani. A naposkacsa több levegőt igényel, mint más naposállat, ezért a szállításkori hőmérséklet és légcsere kellő biztosítására különösen figyelni kell. Az épületbe helyezéskor 23 órás megvilágítást, és 33 °C műanya alatti hőmérsékletet igényelnek. Az előnevelés – 4 hetes korig – mélyalmon, 18 db/m2 telepítési sűrűséggel indul, ami a nevelési időszak végére 5 db/m2-re csökken. A kiskacsákat 10–14 napos koruktól kell hozzászoktatni a kifutóhoz. Az előnevelő épület berendezési tárgyai megegyeznek a baromfitartásban általánosan használtakkal, de nagy figyelmet kell fordítani a vízellátásra, mert a kacsák – átlagos környezeti hőmérséklet esetén is – az elfogyasztott takarmány mennyiségének háromszorosát igénylik az ivóvízből. A pecsenyekacsák utónevelése az állomány értékesítéséig történhet természetes vízfelületen, beton úsztatócsatornával kombinált kifutóban. Az utónevelési időszakban 0,2 m2 férőhelyet kell biztosítani a kifutókhoz tartozó szálláshelyeken. A kacsatáp mindig morzsázott vagy pelletált legyen, így kevesebb a kiszóródás, és jobb a takarmány értékesülése is. A kacsák vízfelszínre épített, stabil etetőtéren is etethetők. Utónevelésük a haltenyésztéssel jól társítható, mert ekkor az „úszószigetekről” (stabil etetőtér a vízfelszínen) leszóródó tápot a halak fogyaszthatják el. Tenyésznövendék-tartás. A tenyésznövendék-nevelésnek hazánkban három formája terjedt el: – Az intenzív, amikor a 7 hetes nevelési időszak alatt mesterséges megvilágításban élnek a kacsák, majd ezt követően 26 hetes korukig „adagolt” takarmányozásban részesülnek, és hozzászoktatják őket a kifutóhoz. – A félintenzív, amikor 4 hetes korig intenzív a tartás, majd ezt követően 26 hetes korukig adagolt tápetetés és legeltetés folyik. – A hagyományos, amikor 2 hetes korukig intenzív zárttéri előnevelés, majd 26 hetes korukig szabad kifutós korlátozott táplálás és legeltetés folyik. A tenyésznövendék kacsák telepítési sűrűsége kezdetben (mélyalmos tartás esetén) 16 db/m2, amely a 15. naptól fokozatosan csökken 5 db/m2-re. Ekkortól a kiskacsák átlagos környezeti hőmérséklet mellett (kifutós tartás) nem igényelnek 15–16 °C teremhőmérsékletnél többet, mert növekvő tollazatuk már egyre jobban szigeteli testfelületüket. A félintenzív tartásmódban, a 4–8 hetes korú állatok 0,2–0,3 m2 férőhely igényű szálláson helyezhetők el, és az ehhez tartozó kifutóban a kacsák fürdéséhez megfelelő vízterületről kell gondoskodni. Tenyésznövendékek tartásához a 8. héttől jól zárható, megfelelően szellőztethető épület szükséges egészen a 22 hetes korukig, mert ebben az időszakban a szabad kifutóban töltött 8 órát követően a nap többi részét lesötétített épületben kell tartózkodniuk. A zárt épület szellőztetéséhez az egész nevelési időszak alatt 5–8 m3/testtömegkg légcserét kell biztosítani. A tenyésznövendék-állomány törzsesítéséig három alkalommal (2 és 7 hetes korban, valamint a termelésbe állítás előtt) kell a selejtezést végrehajtani,
(tenyésztésre alkalmatlan egyedek kiválogatásával), majd be kell állítani a megmaradt egyedek ivararányát (1:5 gácsér/tojó). Egy épületen belül egy-egy csoportba 2000 kacsánál több nem kerülhet, mert az állatok megriadása esetén összetömörülve közülük sok megfulladhat. A törzsállomány tojástermelése hagyományos tojatáskor január végén indul, és a gazdaságossági szempontok figyelembevételével augusztusig tart, amikor a letojatott állományt vágóállatként értékesítik. A következő állomány betelepítése ezt követően októberben esedékes. A termelt kacsatojások rendszeres felszedése, összegyűjtése után először a keltetésre alkalmatlanokat válogatják ki, majd mossák és fertőtlenítik a lúdtojásnál leírtak szerint. A keltetőbe helyezett tojások 37,5– 37,8 °C fokon keltethetők. Permetezéses hűtésükről is gondoskodni kell, amely a keltetés 1–6. napján egyszer, később naponta kétszer 5–10 perc időtartamú. A tojások átvilágítását, és a befulladt embriójú tojások kiszedését a keltetés 7. és 16. napján végre kell hajtani. A keltetés 26. napján az egészséges tojásokat bújtató tálcákra rakják, majd átkerülnek az utókeltető gépbe. A kelést követően a felszáradt naposkacsák szállításig bedobozolva, fűtött helyiségben tárolhatók. 3.6.2.3. A pézsmarécetartás A pézsmaréce önálló faj, amelyet hazánkban tévesen néma- vagy pézsmakacsának neveznek. A pézsmaréce jobb takarmányértékesítő, mint a házikacsa. Tojástermelése hagyományos tojatás esetén 90 db/év körül van. A tojások keletethetősége csak 75%-os, ami gyengébb a házikacsáénál, a tojások kelési ideje 35 nap, ami viszont több a házikacsáénál. A pézsmaréce kitűnő hústermelő képességű, a gácsérok jóval nagyobb testűek (4,5–5,5 kg), mint a tojók (2,5–4,0 kg). A kényszeretetéssel, töméssel hizlalt gácsérok húsa porhanyós, de nem túl zsíros, így a libamájhoz hasonló méretű, de gyengébb minőségű máj is előállítható. A pézsmaréce gácsér és a pekingi kacsa tojó (házikacsa fajta) keresztezéséből származik a „mulardkacsa”. A pekingi kacsa tojóinak nagy tojáshozama nem tud érvényesülni, mert a keresztezésből származó tojások keltethetősége csak 35% körüli. Az ilyen fajkeresztezésből származó utódok ellenálló képessége igen jó, mindkét ivar 12 hetes kortól alkalmas a tömésre (13–14 nap), a lúdhoz hasonló minőségű és méretű (500–600 g) máj termelésére is. A mulardkacsa állománnyal termelik meg Franciaországban a „libamáj” 70%-át. A mulardkacsa létszáma hazánkban 500–600 ezer, az általuk előállított hús és máj szinte teljes mennyisége exportálásra kerül. 3.6.2.4. A pulykatartás A magyarországi pulykaállomány az elmúlt 15 évben folyamatos fejlődést mutat. A felvásárolt pulykahús mennyisége 1988-ig az összes baromfihús 5–6%-át adta, majd ezt követően a pulyka részesedése a baromfihús termeléséből 25% fölé emelkedett. Ebben a folyamatban nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy a pulyka tartása a háziszárnyasok közül a leggazdaságosabb. A hazai kereslet leginkább a pulykából készült és fagyasztott, félkész ételek irányába növekedett, de folyamatosan emelkedik a nyers pulykahús iránti fogyasztói kereslet is. Hazánkban a pulykahúsfogyasztás részaránya a múlt század utolsó két évtizedében közel 10-szeresére nőtt, ennek ellenére a hazai előállítású vágópulyka 35–40%-a külföldi piacokon kerül értékesítésre. A pulyka elnevezése kor és ivar szerint. A kifejlett, ivarérett nőivarú egyedet tojónak, az ugyanilyen hímivarú egyedet kakasnak (baknak), míg a 48 óránál nem idősebb pulykát pulykapipének nevezik. Megkülönböztetünk még növendék és tenyészpulykát, valamint brojlerpulykát. A pulyka értékmérő tulajdonságai. A szaporaság. A pulykatojók tojástermelése márciustól júliusig tart. A régebbi fajták 40–50 db-ot, míg a mai fajták, hibridek 80–100 db-ot is tojnak egy-egy termelési ciklusban. A keltetésre alkalmas tojásméret fajtától, hibridtől függően 70–80 g, amely a pulyka átlagos testméretéhez képest viszonylag kicsinek mondható. A másod- és harmadéves állomány kevesebb, de valamivel nagyobb tojást termel. A tojástermelést az intenzív kotlási hajlam erősen rontja. Az év eleji tojástermelés korai beindítása megnövelt időtartamú mesterséges világítással lehetséges. A termelés ennek következtében hamar felfut, majd rövid időn belül vissza is esik. A tojások kelési ideje 28 nap. A pulyka szaporaságát és tojástermelését mutatja:
– az ivarérés időpontja, amely 5–6 hónap (nagytestű fajták, hibridek esetében 8 hónap), – a tojástermelés időtartama 22–26 hét/termelési ciklus, – a keltethetőség elsőéves korban 90% (később csökken), – a kelési arány elsőéves korban 75% (később gyengébb). A hústermelő képesség a pulyka kiemelten fontos értékmérő tulajdonsága. A fogyasztói kívánalmaknak a mini (4 kg), a midi (6 kg), és a maxi (20 kg) testtömegű pulykák felelnek meg leginkább. A pulyka ivartól, fajtától, hibridtől függően 14–20 hetes korban vágásérett. A maxi típusú fajták, hibridek ezt csak 24 hetes korra érik el. A jó hústermelő fajták 14 hetes korra 4,5–5,5 kg testtömeget érnek el. Egy kilogramm testtömeg-gyarapodáshoz általában 2,6–3,0 kg takarmányt használ fel. A pulyka értékes húsrészeinek aránya a többi baromfiféléhez viszonyítva a legnagyobb. A hazai pulykahústermelés 90%-át „maxi típusú” hibridek adják. A pulyka nevelése. E célra a baromfitartásra alkalmas épületek felelnek meg. A napos pulykapipe fogadásakor és az első héten a műanyák közvetlen környékét erős fénnyel kell megvilágítani, valamint jól körülhatárolt területet, az ún. „csibegyűrűt” kell kialakítani számukra. Az alomanyagot ebben az időszakban papírlappal le kell takarni, hogy a pipék ne abból egyenek, mert a faforgács vagy fűrészpor alomanyag fogyasztása jelentős mennyiségű pipe pusztulásához vezethet. Ennek az oka, hogy a pulykapipe látása kezdetben nagyon gyenge, s mindent képes felcsipegetni esetleges élelem gyanánt. Az állatok fogadásakor a műanyák alatt 35–37 °C hőmérsékletről, 23 órás erős fényű megvilágításról, valamint 7–8 m3/testtömegkg légcseréről kell gondoskodni. A napospulyka látása igen rossz, ezért több nevelőüzemben az etetőtálcák erős helyi megvilágításával segítik elő a pipék takarmányfelvételét. A növendékpulyka nemcsak a környezettel, de a takarmány beltartalmával szemben is igényes. A nevelés kezdeti időszakában nagy a takarmányfehérje-igénye (25%), ez a 16. hétre 15%-ra csökken, ez a kezdeti időszakban indító-, majd nevelő-, és végül a befejező hizlalótápok etetésével biztosítható. Mivel a pulykatojó és a kakas testmérete jelentősen eltér, ezért külön istállótérben és eltérő technológiával kell őket előnevelni. A tenyésznövendékek 30 hetes korban 1,4 db/m2 állománysűrűséggel telepíthetők a tojóházba. A nagytestű hibridek tojói szinte kizárólag csak mesterségesen termékenyíthetők. E módszer alkalmazásakor – heti egyszeri termékenyítés esetén – egy kakasra 20 tojó számítható, míg hagyományos termékenyítés esetén az ivararány jóval szűkebb (1:5). A pulykahizlalás általánosan elterjedt módja a mélyalmos nevelés, ahol megkülönböztetünk: – intenzív nevelésről akkor beszélnek, ha a teljes időszakot zárt, ellenőrzött környezetben tölti az állomány, – félintenzív nevelés esetén csak az első 4–6 hetet tölti az állomány zárt épületben, ezt követően az épülethez kapcsolódó kifutót is használhatják, – hagyományos tartás esetén csak a téli időszakban, ill. az első néhány napban (nyáron) tartják az állatokat istállóban, utána használhatják a kifutót is. A brojlerpulykák a hizlalás első fázisában 37 °C hőmérsékletet és 14 órás napi megvilágítást kívánnak. A fényerősség az állomány viselkedésétől függően a kezdeti 2,5 Watt/m2-ről 0,8 Watt/m2-re csökkenthető, ha a tollcsipkedés jelei mutatkoznak. A naposállatokból 12 db helyezhető el egy négyzetméter alapterületen, amit folyamatos élettérnöveléssel az értékesítési korra (16 hét) 5 db/m2-re kell csökkenteni. 3.6.2.5. A gyöngytyúktenyésztés A baromfifajok közül ez a faj a legkisebb jelentőségű, a tartási körülményekkel szemben igénytelen, és betegségekkel szemben ellenálló. Húsa – félvad, ill. szabadtartásos formá- ban – ízletes, vadhúsra emlékeztető. A nemesítők különböző fajtákat és hibrideket tenyésztettek ki, melyek tollszíne, testméretei és tojástermelő képessége is jelentősen eltérő. A gyöngytyúk elnevezése kor és ivar szerint megegyezik a tyúkféléknél használtakkal. A gyöngytyúk értékmérő tulajdonságai. A hústermelő képesség. E faj elsődleges, mondhatni kizárólagos gazdasági haszna. Lassú növekedése következtében csak 12–14 hetes korára éri el az elvárt 1,3–1,5 kg élő testtömeget, takarmányértékesítése gyengébb (3,0–4,0 kg takarmány/kg élőtömeg), mint a vágócsirke esetében. Hibridjei a fajtákhoz képest csak jobb súlygyarapodási, takarmányértékesítési
paraméterekkel rendelkeznek. Nevelését megnehezíti túlzott élénksége, félénksége, így a tenyésztés során e tulajdonságok visszaszorítása is cél. A tojástermelés. Hagyományos fajták tojástermelése 60–90 db, míg a hibridek 170 keltetésre alkalmas tenyésztojás termelésére is képesek. A tenyésztojások termékenysége 80% fölötti, keltethetőségük 75–80% körüli. A gyöngytyúk tojások kelési ideje 27 nap. Az ivararány hagyományos, mélyalmos tartásmód esetén 1:6, a tojástermelés időtartama általában 36–38 hét. A gyöngytyúktartás formái. A hagyományos törzsállattartás esetén a kifutós tartásmód mellett az épület 50%-a trágyaaknás kialakítású, felette elhelyezett ülőrudakkal. A tojásokat a gyöngytyúk nem fészekbe, hanem ún. tojóvályúba rakja, naponta általában 7–14 óra között, az állomány csak ezt követően, a délutáni órákban engedhető ki az épületből. A tojásokat az épületből naponta kétszer, míg a kifutóból egyszer, a délutáni órákban kell begyűjteni. Etetés és itatás nyáron a kifutóban, télen az épületben elhelyezett berendezésekből történik. Egy törzsállatnak 10 négyzetméter hasznos kifutófelület szükséges. A kifutó kerítése 1,8 méter magas legyen, mivel a madarak szívesen és jól repülnek, a kifutót felülről is be kell fedni. A tenyészállomány nevelése hagyományos elő- és utószakaszra különíthető. Az előszakaszban 1–14 naposan folyamatos megvilágítás mellett, műanya alatt 37 °C, míg a teremben 22 °C hőmérsékletet igényelnek. Öthetes kortól már elegendő számukra a természetes megvilágítás és hőmérséklet is. Ha a külső hőmérséklet 20–22 °C körüli, akkor a 14 naposnál idősebb madarak a kifutóba is kiengedhetők. Utónevelésük hathetes kortól 5–6 hónapos korukig tart, a kívánatos csoportnagyságot 1500 db állat alkotja. Intenzív gyöngytyúktartás esetén a növendékeket zárt, ablak nélküli – a baromfitartásban általánosan használt – épületekben helyezik el. A kakasokat és a tojókat külön kell felnevelni, mivel a kakasok fényigénye magasabb. Az állománysűrűség 12 hetes korig 10–13 db/m2, majd 28 hetes korig 8 kakas, ill. 6 tojó számítható négyzetméterenként. Az intenzív pecsenyegyöngytyúk-nevelés csak korszerű épületekben oldható meg, ahol napos kortól 13– 14 hetes korig zárt tartásformában nevelik a madarakat. Öthetes korukig nevelésük azonosnak tekinthető a hagyományos, extenzív tartásmóddal, majd ezt követően 20 °C hőmérséklet, 23 óra/nap megvilágítás és megfelelő szellőzés szükséges a neveléshez. A teremvilágítás négyhetes korig erősebb, majd a felére csökkenthető. Állománysűrűség 10–13 db/m2. Az állatok ellátását a baromfitartásban használatos etetőkkel és itatókkal lehet biztosítani. 3.6.2.6. A haszongalambtartás A galamb tartása, tenyésztése többféle célt is szolgál, így napjainkban megkülönböztetünk dísz-, sport-, és haszongalamb (hús) tenyésztési irányokat, melyek közül gazdasági szempontból a legjelentősebb a húsgalamb. A galamb külső megjelenésében, de hasznosítási cél szerint tenyésztve is nagy változatosságot mutat. Az elismert fajták száma több mint ezer. A galambhús koleszterin- és zsírszegény, így kiváló diétás táplálék. A feldolgozott, sütésre kész galamb Európa számos országában keresett exportcikk. A hazai feldolgozó üzemekben az elmúlt időszakban végrehajtott jelentős korszerűsítéseknek köszönhetően fel is dolgozzák a vágógalambot, így nem kell élőállatként exportálni. A galamb elnevezése kor és ivar szerint. A kifejlett, nőivarú galambot tojónak, míg a hímivarút hímnek nevezik. Fészeklakó faj, így a tojásból kikelt kopasz és vak egyed elnevezése fióka, amely csak hetek (5–6) múltán lesz képes önálló táplálkozásra. A leválasztott, de még nem ivarérett galamb elnevezése fiatal. A húsgalamb értékmérő tulajdonságai. A szaporaság. Költésenként csak két tojást tojik a tojó, amit 17–18 nap alatt költ ki a pár. Egy fészekaljnyi (2 db) fióka felnevelése 28–35 nap, de a nevelés 10–15. napján a jó szaporaságú költőpárok már új fészket raknak, így a két költés közötti idő optimális esetben 35– 38 nap. A galambok az év nagy részében folyamatosan költenek, és csak a nyár végi, őszi nagyvedlés idején csökken le, szakad meg a folyamat. A tojásrakás a természetes napfénytartam-növekedés hormontermelést stimuláló hatására már januárban újraindul. Egy-egy költőpártól éves szinten ezek alapján 12–18 fióka választható le. A tenyészgalambok több évig (4–8 év) is közel azonos gyakorisággal költenek, tarthatók tenyésztésben, így egy-egy galambpár ezen időszak alatt akár 60–100 fiatalt is felnevelhet.
A szaporaságot befolyásolja: – a költési gyakoriság, – a tojások minősége, – a szülőpár vérmérséklete, – a naposállat életereje (kelésgyengeség), – a szülőpár nevelőképessége, – a leválasztott fiókák száma. A nagyvedlési, nyugalmi időszakban is költő tenyészpárok utódainak tenyésztésbe állításával javítható a szaporaság. A tojások tömege a galamb testméretétől függően 20–25 g között van. A tojások kelőképessége általában 90% feletti. Mivel a fiókák csupaszon és vakon kelnek ki, ezért a szülőpár egyik legfontosabb tulajdonsága a nevelőképesség. A nevelés begytejjel kezdődik (7–9 nap), majd ezt követően a szülőpár egyre több mageleséggel eteti a fiókát. E begynyálkahártya váladék immunanyagokban, fehérjében, szénhidrátokban és zsírokban igen gazdag, ezáltal biztosítja a kikelt fióka kezdeti gyors növekedését, jó ellenálló képességét. A hústermelő képesség fontos értékmérő tulajdonság, amely a szaporasággal együtt döntően befolyásolja ezen állatfaj gazdaságosságát. A végtermék szempontjából kívánatos, I. osztályú galamb élő testtömege 550 g felett van. Az élőtömeg növelésére végzett szelekció könynyen megvalósítható, ám ez a tulajdonság negatív korrelációban van a szaporaságot befolyásoló tulajdonságokkal. A fióka fejlődési ereje 4–20 napos kor között a legintenzívebb, viszont a tollfejlettségi állapotuk legkorábban csak 28–30 napos korukban teszi lehetővé levágásukat. A kifejezetten hústípusú fajták 30 napos korukra 60%-os hasznos húsaránnyal rendelkeznek. A takarmányértékesítő képesség a galamboknál is fontos értékmérő tulajdonság, amely a szülőpár létfenntartó takarmányigényétől, valamint a tojástermeléshez és a fiókák felneveléséhez szükséges takarmány mennyiségétől függ. Nyugalmi időszakban a naponta felvett takarmány mennyisége – annak összetételétől függően – általában a testtömeg 5%-a. A fiókák nevelésekor egy kilogramm tömeggyarapodás eléréséhez 3,0–3,5 kg minőségi takarmány szükséges. Egy tenyészpár éves takarmányszükséglete – a szaporulat számától függően – 45–60 kg. A vérmérséklet és a hasznos élettartam szintén fontos tulajdonságok, melyek döntően befolyásolják az állomány termelését. Haszongalamb tartásmódok. A csoportos tartás esetén egy-egy épületrészben 15–30 tenyészpárt helyeznek el, ahol az egy párra jutó zárt épület-alapterület 0,4–0,5 m2. Az épületen belül kialakított részegységeket egy kezelőfolyosó köti össze, és minden fülkéhez egy automata önetető és önitató csatlakozik. A galamb alapvetően monogám, ezért az egyes fülkéket 1:1 ivararányú és lehetőleg azonos korú galambokkal kell feltölteni. Az épületek padozata lehetőleg rácspadlós legyen. A fészekfülkék mérete feleljen meg a fajta testi adottságainak. A folyamatos fiókanevelés érdekében minden tenyészpárnak két fészekfülke szükséges (egyikben nevel, a másikban költ). Az épülethez célszerű csatlakoztatni egy külső ketrecrészt (voliert), ahol a galambok napozhatnak, esetleg fürödhetnek is. A ketreces tartás előnye, hogy az értékes tenyészpárokat kisebb alapterületen, koncentráltan lehet tartani, azok egyedi termelési adatai pontosan regisztrálhatók, a tenyésztés szempontjából oly fontos utódellenőrzés, származás azonosítása biztosított. A megoldás azonban több szempontból hátrányos, mert nagy a beruházási és fenntartási költsége, és nem állatbarát. A természetszerűtlen tartásban elhelyezett galambok selejtezése hamarabb válik szükségessé. Növendékgalamb nevelése (tenyészutánpótlás céljára). A tenyésztésre szánt fiatalokat a származás későbbi, egyszerű azonosíthatósága érdekében egyedi jelöléssel kell ellátni, melynek legegyszerűbb módja a gyűrűzés, szárnygombozás, amely különböző színű és sorszámozott. A szülőpár tenyésztési kartonjára felvezetik a gyűrűzés időpontját és a gyűrű(k) számát, a leválasztott 28 napos fiókák tömegét. A tenyészanyag utánpótlására szánt 28–35 napos fiatalokat leválasztják a szülőpártól, amelyeket ivar szerint elkülönítve, korcsoportonként célszerű elhelyezni. A legjobb küllemi adottsággal rendelkező fiatalok alkalmasak csak tenyészanyag-utánpótlásra. Takarmányozásuk kezdetben (választástól 3 hónapos korig) növendéktáppal vagy szemes magkeverékkel, később (4–6 hónapos kor között) szénhidrátban gazdagabb, de fehérjében szegényebb
eleséggel (adagoltan) történik. Legelőnyösebb a granulált táp, mert így minden galamb azonos összetételű, esetenként vitaminokkal, ásványi anyagokkal, gyógyszerekkel dúsított tápot fogyaszthat, s így a takarmány kiszóródása is csökken. A takarmányon kívül ásványi kiegészítőket, zúzókavicsot, mészkőgrittet, vitamint és egyéb kiegészítőket is biztosítani kell a galamboknak. A galambok szeretnek tisztálkodni, ezért legalább havi egy alkalommal biztosítani kell számukra a fürdést, és a fürdővizükbe a tollélősködők ellen hatásos környezetbarát irtószert kell szórni. Az épületeket gondosan kell takarítani, fertőtleníteni, amire folyamatosan, vagy az egyes fülkék kiürítését követően kerülhet sor.
3.7. A házinyúltenyésztés A hazai nyúltenyésztésen belül meghatározó a húsnyúl-előállítás, de jelentéktelen méretű angóragyapjú-termelés, valamint hobbinyúltenyésztés is folyik. Az ágazat jelentőségét növeli, hogy kiépült a feldolgozóipar (egyre több a nyugat-európai piaci igényeket is kielégítő vágóhíd), a tenyésztés a többi mezőgazdasági tevékenységgel összehasonlítva kevésbé beruházásigényes és a termék biztos exportcikk.
3.7.1. A nyúl elnevezése ivar és életkor szerint A kifejlett hímivarú nyúl neve baknyúl. A nőivarú kifejlett nyúl elnevezése nőstény, fialás után anyanyúl. A vemhes anyanyúl fial vagy ellik, fiókákat hoz a világra, amelyek összessége az alom. A nyúlfiókák elnevezése a fészek elhagyása után szopós nyúl vagy kisnyúl. Választás után választott nyúlról, majd 8–10 hetes kortól növendék nyúlról vagy süldő nyúlról beszélünk. Ha a növendéket tenyésztésre szánjuk, akkor tenyésznövendék az elnevezésük, ivar szerint pedig növendék bak vagy növendék anya. Ha a növendék tartásának hizlalás a célja, akkor hízónyúlról beszélünk.
3.7.2. A nyúl tenyésztése Ivarzás. A házinyulak közül az intenzív húsfajták, valamint a hibrid szülőpárok már öt hónapos életkortól alkalmasak a rendszeres pároztatásra. A nyulak peteleválását – más állatfajokkal ellentétben – a párzás ingere váltja ki (párzás után 9–12 órával). Az anyanyúl csak akkor hajlandó párzásra, ha ivarzik. Az ivarzás általában 14–16 naponként, más megfigyelések szerint 7–10 naponként következik be, egyedenként rendkívül változatos, de jellemző módon. Az ivarzás külső jelei: – az anya viselkedésének megváltozása (szeszélyes étvágy, szokatlan viselkedés, az alsó állkapcsát a rácshoz dörgöli stb.), – az ivarszervek elváltozása (élénk rózsaszín, majd sötét színű, duzzadt stb.). Pároztatás. Az anya az elletést követően 24–36 órán belül is képes felvenni a bakot, de csak abban az esetben célszerű ilyenkor pároztatni, ha az alom valamilyen ok miatt elpusztult vagy csak egy-két fióka maradt életben. Normál alomszám esetén (8–10) az újravemhesítés célszerű időpontja az elletéstől számított 10–14 nap. E módszerrel érhető el ugyanis, hogy az anya kihagyások nélkül, folyamatosan termelve évente 50–70 fiókát hozzon a világra. A pároztatás alkalmával mindig a nőstényt tesszük a bakhoz, mert ellenkező esetben gyakori a verekedés. A bak a párzást akár kétszer-háromszor is megismételheti, majd 2–3 órás pihenés után naponta akár két nőstényt is képes megtermékenyíteni. Más állatfajokhoz hasonlóan a nyulak mesterséges termékenyítése is lehetséges, ennek legmegfelelőbb időpontja az ellést követő 14–25. nap. Mesterséges megtermékenyítés esetén a peteleválás hormon injekcióval indukálható.
Az ivararány. Természetes termékenyítéskor 6–10 nőstényhez számolunk egy bakot, de célszerű a tenyészet létszámát úgy kialakítani, hogy egy tenyészetben mindig legyen legalább két bak. Kiesése esetén ugyanis több hónapra is leállhat az alapanyag-utánpótlás, mert ha azonnal sikerül is tenyészérett bakot szerezni, annak először akklimatizálódnia kell. A vemhesség. A vemhességi idő 28–32, átlagosan 30 nap. Félidőben az embriók már jól kitapinthatók. A 25–26. napon elletőláda elhelyezésével kell segíteni az anya fészeképítését. Ellés. Az anyák átlagosan 30 nap vemhesség után az elletőládába készített szőrfészekbe ellenek. Az elletőláda szerepe részben a nyúl üreglakó voltából ered, benne ugyanis biztonságban tudja az anya a kicsinyeit, és az általa készített szőrfészekkel kedvező mikroklímát nyújt a csupasz fiókák számára. Az elletőládát úgy kell elhelyezni, hogy az egyébként kb. 15 cm-es küszöbmagasságú bebújó alsó széle lehetőleg a ketrec taposórácsával kerüljön egy magasságba. Erre azért van szükség, mert gyakran előfordul, hogy az anya az elletőládából kiugorva magával ránt egy-egy fiókát, és ha az nem tud visszakerülni, kihűlve elpusztulhat. Az elletőláda mérete a tenyésztett nyúl nagyságától függ, általában -egy alomban 5–12 fióka található. A fiókák születésükkor csupaszak, és csak 9–12 napos korukban nyílik ki a szemük, általában az ellés utáni 21. napon jönnek ki a fészekből (ezt nevezzük a fészekelhagyás időpontjának). A születéskori és a 21. napos korban mért összes tömegük különbsége utal az anya tejtermelő képességére, ami fontos szelekciós szempont. Az anya általában naponta egyszer szoptat. Választás. Idejét döntően a vemhesítés ideje határozza meg. Ha ellés után azonnal vemhesítünk, akkor a 28., egyébként a 30–35. napon választunk. Kisüzemben az anya áthelyezésével, a fiókák helyben hagyásával célszerű a kisnyulakat elválasztani. Hizlalási végtömeg. Jelenleg 2,5–2,7 kg, amit az intenzív fajták 12–14 hetes korukra érnek el. Az angóranyúl tenyésztése a húsnyulakétól abban tér el, hogy sokkal kevesebb szaporulatra van szükség, hiszen egy-egy egyed több évig (3–4) is termeli a gyapjút, ezért a termelés és a szaporítás fázisa jobban elkülönül. Más a szelekció célja is, hiszen a nagy tömegű (évi 1200–1300 g) és jó minőségű gyapjút termelő egyedek, ill. családok utódait célszerű továbbszaporítani.
3.7.3. Tartás, takarmányozás A nyúltelep épületei, berendezései. A nyúltelepet általában csendes, nyugodt helyen célszerű elhelyezni. A zárt, szúnyoghálóval ellátott, huzatmentes épületben lévő, jól fertőtleníthető ketrecek alkalmazása sok állat-egészségügyi problémát előzhet meg. A ketrecek anyaga fa és fém vagy ezek kombinációja lehet. A padozat, az ún. taposórács helyes kialakításával elkerülhető a talpfekély. A rácsméretnek meghatározó szerepe van a ketrecek tisztántarthatóságában is, a rossz taposórácson ugyanis az ürülék fennakadhat. A rácson lehulló trágya különböző módszerekkel távolítható el, így ismert a fiókos, a ferde lapon lecsorgó, vagy egyszintes ketrecek esetén a trágyaaknás, vízöblítéses megoldás is. A ketrecek berendezéseihez tartozik az önetető, önitató, valamint a szénarács. Az ellés idejére a nagyobb vízigény maradéktalan kielégítéséhez külön itatóedény is berakható. A ketrecek épületen kívül is elhelyezhetők, de ilyen feltételek között nem lehet folyamatos a termelés. A szabadban elhelyezett ketrecek három oldalról zártak, fából készülnek, széltől, napsütéstől és csapadéktól egyaránt védelmet kell nyújtaniuk. Egy kifejlett állatra általában 0,6 m2 ketrec-alapterület számolható. 1 m2 alapterületen 12 hetes koráig általában 10 növendék nyúl tartható. Egyes tenyészetekben már a fiatal növendék nyulakat is ivar szerint elkülönítetten nevelik, de ha valamilyen oknál fogva (tenyészutánpótlás stb.) nem kerül el a növendék nyúl a telepről, 12 hetes kor után feltétlenül szét kell őket ivar szerint választani. Hőmérsékletigény. A nyúltenyésztés ideális istálló-hőmérséklete 15–17 oC. Ha ez hideg teleken nem tartható fenn, mindenképpen arra kell törekednünk, hogy 10 oC fölött tartsuk a hőmérsékletet. Légcsere, világítás. A nyúlistálló természetes szellőztetéséhez, ill. világításához az alapterület 1/25 részével egyenlő nagyságú ablakfelület szükséges. Nagyobb, ill. zárt épületekben mesterséges szellőztetésről és megvilágításról kell gondoskodni. A szellőztetőberendezés teljesítményszükséglete 5–6
m3/h/testtömegkg, mindezt úgy kell elérni, hogy a légáramlás sebessége ne haladja meg a 0,3 m/s értéket. A házinyulak takarmányozása. A nagyobb telepeken főleg komplett nyúltápokat etetnek, ami granulátum formájában tartalmazza a szükséges rost-, energia-, és fehérje-, ásványianyag-mennyiséget és vitaminpremixet. Egy kifejlett állat napi adagja valamely granulátumból 150–200 g. Ahol mód van rá – főleg kistenyészetekben –, a rost pótlására valamilyen szálastakarmányt célszerű etetni. Fontos, hogy az állatok folyamatosan tiszta ivóvízhez jussanak. A kisüzemek előszeretettel takarmányoznak a különféle ház körüli hulladékokkal, melléktermékekkel, gumós takarmányokkal, fonnyasztott zöldtakarmánnyal és gabonamagvakkal. Ebben az esetben nagy gondot kell fordítani a takarmányok tisztaságára, minőségére, megfelelő arányára, mivel az ivarzási, szaporodási problémák döntő része takarmányozási hibákra vezethető vissza. Az angóranyúltartás. Az angóranyúl speciális igényeket támaszt a tartási és takarmányozási feltételekkel szemben. A ketreceket úgy kell felépíteni, kivitelezni, hogy azok ne sértsék a gyapjút és megakadályozzák annak szennyeződését. Nagyobb hangsúlyt kap a huzatmentes és pormentes környezet, mert a huzat és a por orrhurut kialakulásához vezethet, és ennek következtében szennyeződhet a gyapjú. Az angóranyúl fő takarmánya a szénával kiegészített, pormentes granulátum. Az ivóvízellátásához csepegésmentes berendezéseket kell biztosítani.
3.8. Méhészet A méhészet a mezőgazdaság egyik azon kis ágazata, amely nagy hagyományokkal rendelkezik hazánkban, és talán ez az egyetlen, amelyik hosszú időn keresztül talpon tudott maradni. Természeti adottságaink kedvezőek a méztermelésre. Az ország egész területe alkalmas méhészkedésre, mi rendelkezünk a legnagyobb akácerdővel Európában, ezen túlmenően számos olyan fajtamézet állítunk elő, amely máshol nem terem. A 800 000 körüli méhcsalád 15–21 000 tonna mézet állít elő évente, amelynek 70–80%-át exportáljuk. Az 50 millió USD árbevétel értékét nagyban növeli, hogy előállításához kevés import anyagot használunk fel és nem kötünk le vele külön földterületet. A méhcsaládok 99,9%-a magánkézben van. A méhészet 15 000 családnak jelent fő-, vagy részmunka lehetőséget és jövedelmet, hozzásegíti az embereket az aktív pihenéshez, hozzájárul a vidék népességének megtartásához. A méhészet közvetett haszna a megporzásból származik. A méhek több milliárd forint értékű növényi termék előállítását segítik elő. A méz és egyéb méhészeti termékek évenkénti termésmennyisége az időjárástól függően nagy eltéréseket mutat, egyes behurcolt méhbetegségek ellen is változó hatékonysággal tudunk védekezni, ráadásul nagy értéket kötnek le az eszközök, ezért kevesen vállalkoznak főállásban méhészkedésre. Az idényjellegű munkák miatt általában a méhészeti ágazathoz kapcsolódó ipari, vagy kereskedői tevékenységet is folytatnak (pl. kaptárkészítés, viaszolvasztás, műlépkészítés, mézpalackozás stb.).
3.8.1. A méhcsalád és egyedei A világon mintegy 300 méhfaj létezik, ám ezek nagy része ún. magányos (szoliter) faj, s csupán néhány közülük az, amelyik közösségi (szociális) életet él. A szociális életet élők közé tartoznak a mézelő méhek (Apis mellifera L.), s ezek közösségét nevezzük méhcsaládnak. A méhcsalád olyan bioszociális képződmény, amelynek léte a kétféle nőivarú kaszt: a méhanya és a munkásméhek, valamint a hímivarú kaszt: a herék mennyiségi, funkcionális, valamint munkafelosztás és munkamegosztásbeli egyensúlyán alapul. A méhcsalád (szűkebb értelmezésben) az adott időszakra jellemző számú méhegyedek közössége, amely dinamikus átalakulásban van. A méhcsalád fogalmának tágabb értelmezésébe a méheken kívül még a lépkészlet is beletartozik, de maga a méhlakás is, mert ezek nélkül a méhek hosszú időn keresztül nem képesek életben maradni.
A méhek családalkotó zárt közössége a társasan élő rovarok között a legfejlettebbek közé tartozik. A kasztok közötti munkamegosztás olyan magas szintű, hogy a méhcsaládot alkotó egyedek egymástól elkülönítve tartós önálló életre képtelenek. El kell fogadni azt a biológiai szemléletet, amely nem a méhegyedet, hanem a családot tekinti egy szervezeti élettani egységnek. A család szó azt is jelenti, hogy a méhközösségben a szülők és utódok együtt élnek, és a fennmaradás érdekében együtt végzik a tevékenységüket. A méhcsalád alkotja a termelés alapját is. Egy méhészet nagyságát, termelési lehetőségeit a méhcsaládok számával, ill. azok minőségével mérjük. A méhcsalád tagjai két nagy csoportra oszthatók: – A kifejlett egyedekre (méhanya, munkásméh, hereméh) és az – önálló életre és munkára képtelen ivadékokra (pete, álca, vagy lárva, báb). Ezeket együttesen, szaknyelven fiasításnak nevezzük. A kifejlett méhek csoportján belül a következő kasztokat különíthetjük el (56. ábra): – méhanya (nőnemű), – munkásméh (nőnemű), – hereméh (hímnemű).
56. ábra. A munkásméh, a méhanya és a hereméh A méhanya. A méhcsalád egyetlen, tökéletesen kifejlett nőnemű egyede. Normál körülmények között csak egy méhanya van egy méhcsaládban. Hossza kb. 16–20 mm. A potroha mindig túlnyúlik a szárnyán.
Mérete nagymértékben változik annak függvényében, hogy mely időszakról van szó, de testhossza a többi egyedhez képest mindig a leghosszabb. A frissen kelt méhanya 180 mg tömegű, a bepárzott méhanya a petézési időszak derekán akár 300 mg is lehet. Megtermékenyített petéből kikelő álcából összesen 16 nap alatt fejlődik ki a méhanya, függetlenül attól, hogy az a munkássejtben, vagy az anyabölcsőben kelt ki. Az álcák fejlődési útja csak az eltérő táplálkozás hatására válik ketté, amire természetesen a bölcsőül szolgáló sejt alakja, nagysága és elhelyezkedése is hat. Az álca által elfogyasztott táplálék mennyisége és minősége határozza meg, hogy munkásméh, vagy méhanya válik belőle. A fejlődés első három napján a nőnemű lárvák fehérjedús táplálékot kapnak a dajkaméhektől. Ez nagyobbrészt garatmirigy váladékból (méhpempőből) és változó mennyiségű cukorból tevődik össze. A fejlődési idő harmadik napja után válik el a munkásálca és az anyaálca fejlődési útja. Az anyalárvákat továbbra is fölös mennyiségben látják el fehérje- és energiadús táplálékkal a dajkaméhek, míg a munkáslárvák ún. kevert táplálékot kapnak, ami mézből, virágporból és vízből áll. A dajkaméheket a sejt alakja és az álca feromonja segíti annak eldöntésében, hogy milyen táplálékkal etessék a fejlődő lárvákat. A függőlegesen, nyílásával lefelé néző, gyűszű alakú sejt az anyabölcső. A bennük fejlődő lárvákból lesznek a méhanyák. A vízszintestől egy kicsit felfelé hajló, hatszöghasáb munkássejtekben fejlődő lárvák, kelésük után három-három és fél nap múlva kevert táplálékot kapnak, így belőlük fejletlen nőnemű egyedek, a munkásméhek fejlődnek ki. Abban az esetben, ha a munkásálcákat három és fél napos koruk előtt áthelyezzük az anyabölcsőkbe – és a méhcsalád (dajkacsalád) hangulata is kedvező az új anyák nevelésére –, méhanyák fejlődnek ki belőlük. A tervszerű méhanyanevelés az említett folyamat felismerésén alapul. A méhanya két fontos szerepet tölt be: – a szaporítás letéteményese, – összehangolja méhcsalád tevékenységeit. A méhcsaládban élő összes egyed tőle származik. A potrohában található, mintegy 280 petecsövecskéjének és intenzív anyagcseréjének köszönhető, hogy a termelési időszakban, hosszú időn át naponta saját testtömegét megközelítő tömegű, 1500–2000 pete lerakására is képes. Élettartama 3–4 év. A méhanya a kaptárt a párzási időszak és a rajzás kivételével nem hagyja el. A méhanya fontos feladatai a nászrepülés, a párzás, a petetermelés (termékeny és meg nem termékenyített peték lerakása), valamint a népesség fejlődésére, viselkedésére ható anyatermék, más néven feromonok (üzenetközvetítő anyagok) termelése. A munkásméh. A munkásméhek a méhcsalád tökéletlenül kifejlett nőnemű egyedei. Hosszuk kb. 12– 15 mm, testtömegük 100 mg. A méhanyához hasonlóan megtermékenyített petéből fejlődnek ki, csak az álcakor második szakaszában fehérje- és energiaszegény táplálékot kapnak. A munkásméhek száma az év folyamán állandóan változik, télen 20 ezer, nyáron a méhcsalád fejlettségének csúcsán 50–60 ezerre tehető. Egy kilogrammnyi méh 8–10 ezer egyedet jelent. A méhcsalád erősségét nem a munkásméhek darabszámával adjuk meg, hanem a méhekkel sűrűn borított lépek számával számolunk, és léputcában (lu.) fejezzük ki. Természetesen azt is meg kell adni, hogy milyen méretű lépről van szó. Így minden eltérő méretű kerethez más és más munkásméh szám tartozik. Egy adott keretmérethez tartozó léputcányi méhmennyiséget a méhek darabszámával és tömegével is ki lehet fejezni. Pl. egy NB léputcányi méh 3000–3300 méhegyedből áll, amelynek tömege 0,3–0,33 dkg. A természetes rajok méretét kg-ban szoktuk meghatározni. Élettartamuk szélsőséges határok között változik, attól függően, hogy milyen táplálékban részesítették őket, és mennyit dolgoztak. Nagy általánosságban azt szoktuk mondani, hogy a nyári méhek 5–6 hétig, a téli méhek pedig 5–6 hónapig élnek. A kora tavasztól július végéig kelő méhek „születésüktől halálukig” szakadatlanul dolgoznak. A nyár végén és ősszel kelőknek a belső és külső munkákból is kevesebb jut. A legkésőbb kelő nemzedék egészen a betelelésig, jóformán teljesen munka nélkül tölti idejét. A hideg beálltával pedig „tartalékra állítja” életfunkcióit. A munkásméhek feladatait két nagy csoportra oszthatjuk, mégpedig a kaptárban végzett belső munkákra és a szabadban végzett gyűjtésre. Így beszélhetünk belső munkásokról (dolgozókról) és gyűjtő méhekről. A tevékenységek normál körülmények között sorrendben egymás után következhetnek. Ettől függetlenül a környezet változásaihoz igazodva egyes tevékenységek kimaradhatnak, vagy a méhek élete során
megismétlődhetnek. Ennek a rugalmas alkalmazkodásának köszönheti a méhcsalád a fennmaradását. Időrendi sorrendben a következő belső munkákat látják el a méhek: – a sejtek tisztogatása, – az idős álcák kevert táplálékkal történő etetése, – a fiatal álcák pempővel való etetése, – viasztermelés, lépépítés, – a nektár gyűjtő méhektől való átvétele, érlelése, – a sejtek előkészítése, – takarítás, a hulladék kihordása, – őrszolgálat. A gyűjtő méhek a következő kaptáron kívüli munkákat végzik: – virágporgyűjtés, – nektárgyűjtés, – propolisz gyűjtés, – vízhordás. A munkásméhek életük első szakaszában a kaptáron belüli feladatokkal foglalkoznak, majd háromhetes koruk után végzik a külső, azaz a gyűjtőmunkát. A szerteágazó, sokféle munka meghatározott kort is feltételez. Normál körülmények között a néhány órás fiatal méh, pár csepp méztől megerősödve azonnal a sejtek tisztogatásához fog, mégpedig azon a lépen, amelyen „született”. Három és öt napos koruk között a három és fél napnál idősebb álcatestvéreit etetik „kevert” táplálékkal, ami mézből (nektárból), virágporból, vízből és kevés mirigyváladékból áll. Időközben ők is nagy mennyiségű fehérjét (virágport) fogyasztanak el, aminek következtében garatmirigyük pempőtermelése is megkezdődik. Ez a mirigy 5–6 napos korukra fejlődik ki teljesen. Garatmirigyük váladékával, a méhpempővel a három és fél napnál fiatalabb álcákat etetik. A termelt pempő összetétele változik, ezért a dajkaméhek mindig azonos korú álcákat etetnek vele, egy időben nem csak egyet, hanem többet. A 10–12 napos méheknél a viaszmirigyek is elkezdik működésüket. Ettől kezdve a lépek építésével foglalkoznak, viaszt termelnek. A 12–18 napos méhek közül sokan részt vesznek a gyűjtőméhek által behordott nektár áthelyezésében, érlelésében, a behordott virágpor elraktározásában, a kaptár fűtésében és szellőztetésében. A 18–21 napos méhek őrszolgálatot teljesítenek a kaptár kijárójában. Kb. a születéstől számított három hét eltelte után kezdik el a méhek a külső munkákat, a gyűjtő tevékenységet. A méhlakás környékével már korában elkezdenek ismerkedni. Kb. tíz napos koruk után, a déli időszakban rendszeresen kirepülnek a kaptárból, hogy az ürítkezésen túl megtanulják lakásuk helyét. Kezdetben csak a kijáró előtt röpködnek, majd fokozatosan messzebb merészkednek otthonuktól. Három hetes korukra, amikor már gyűjtő méhek lesznek, nagy biztonsággal visszatalálnak a méhlakásba. A gyűjtő méhek kezdetben virágport, majd nektárt hordanak, a legidősebbek pedig vizet és propoliszt. A munkásméhek nem ragaszkodnak egyféle munkához. A belső munkák összefüggnek a belső mirigyek morfológiájával és fiziológiájával, aktív vagy passzív tevékenységével. Ezek közül a garatmirigy és a viaszmirigy működése a meghatározó. A látszólag pihenő méh mirigyei aktívan dolgoznak, pempőt vagy viaszt választanak ki. A kor szerinti munkamegosztás nem merev időbeosztás szerint zajlik. A egyedek között jelentős eltérések figyelhetők meg a belső munkák, az első tájoló repülés és a gyűjtőmunkára való rátérés tekintetében. A korán gyűjtőkké váló egyedek csak kevés belső munkát végeznek, sőt egyes tevékenységek ki is maradhatnak. A hereméh. A hereméhek, röviden a herék a méhcsalád hímnemű egyedei. Megtermékenyítetlen petéből szűznemzéssel fejlődnek ki. Hatalmas összetett szemei, tömzsi alakja alapján ismerhetjük fel. Testhosszuk 15,5–18 mm között változik. Jellegzetes, hogy szárnyaik vége a testen túlnyúlik. Heréket normál körülmények között csak tavasztól őszig találunk a méhcsaládban, télen nincsenek. A herék rendszerint április második felében jelennek meg, az utolsók júliusban kelnek. A méhcsaládok akkor nevelnek szívesen heréket, amikor rajzásra vagy anyaváltásra készülnek. Számuk a pár száztól az ötezerig terjedhet. Átlagos élettartamuk 60 nap. A herék sohasem gyűjtenek, nem építenek, nem dajkálnak. Egyetlen feladatuk a párzatlan anyákkal való párzás. Kelésük után kb. 12 nappal válnak ivaréretté, amikor is meleg, szélcsendes,
napsütéses délután kirepülnek a kaptárból, hogy a heregyülekező helyeken összegyűlve párosodjanak a párzatlan, vagy az elégtelenül bepárzott méhanyákkal. A párzást követően a herék koruktól függetlenül elpusztulnak. A herék jelenléte a család fejlődése és munkakedve szempontjából a szaporodás idején (rajzás, anyaváltás) mindig szükséges, túlzott nagy számuk azonban nem kívánatos. Nyár végén, ősszel a méhcsalád a heréket elpusztítja, vagy kiűzi a kaptárból. Ezt hereűzésnek nevezzük. A méhcsalád fiasítása. A kifejlett méhegyedeken túl a téli nyugalmi időszak kivételével változó számú fiasítást is találunk a méhcsaládban. Összefoglaló néven fiasításnak nevezzük a méhegyedek pete, álca (lárva) báb állapotú fejlődési alakjait. A pete és álca fejlődési alakok nyitott sejtekben helyezkednek el, ezeket összefoglaló néven nyitott fiasításnak nevezzük. A bábozódás idejére a méhek, levegőt áteresztő sejtfedéllel zárják le a sejteket, ezeket a léprészeket fedett fiasítás elnevezéssel illetjük. A nyugati mézelő méhek esetében nemcsak a családon belüli egyedek fiasításos fejlődési idejében van nagy különbség, hanem eltérést állapíthatunk meg az alfajok között is. Ezen túlmenően a fészek hőmérsékletének a változása is hathat a fiasítás fejlődési idejére. Mindezek figyelembevételével a hazánkban honos krajnai méhek esetében a következő fejlődési időkkel számolhatunk (20. táblázat). 20. táblázat. A méhcsalád egyedeinek fiasításos fejlődési ideje napokban
A fiasításos időszak kezdetére és befejezésére is az éghajlat és a nap járása van döntő hatással. Magyarországon, január végén, február elején kis területen már lehet fiasítás a méhcsaládban, de ennek kiterjedésére csak a melegebb idők állandósulása után számíthatunk, amikor megkezdődik a növények virágzása, a virágpor hordása. Ez a mogyoró, éger, nyár és a fűz virágzásának az idejére tehető. A tömeges virágporhordás beindulása után a méhanyák pete termelése a napi pár százról április végére, május elejére elérheti a napi 1500-as darabszámot is. A hordás függvényében a naponta lerakott peték száma a nyári időszakban jelentősen ingadozhat. Augusztus közepétől pedig egyértelműen csökkenő tendenciát mutat. Október végére, átlagos évben a méhanyák beszüntetik petézésüket és ettől számított három hétre az utolsó fiasítás is kikel, kezdetét veszi a fiasításmentes téli, nyugalmi időszak.
3.8.2. A méhcsalád népességének éves változása A késő őszi hónapokban, az utolsó fiasítás kikelése után a méhcsalád népessége pozitív irányba egészen április végéig nem változik. Mivel februárig nem számolhatunk újabb méh kelésével, minden egyes méh elhullás a népesség csökkenését eredményezi. Ez a méhveszteség a telelő méhek számához képest, normál körülmények között nem számottevő. A méhek nem alszanak téli álmot. A télre jól felkészült méhcsaládban a méhek szorosan összehúzódva, telelőfürtöt képezve, azt fűtve vészelik át az év leghidegebb hónapjait. A tél végének közeledtével ez anya megkezdi a peterakást. Az első hetekben kikelő méhek csupán csak az elpusztultak pótlására elegendők. Ekkor még a család méhegyedeinek száma nem növekszik, hanem valamelyest csökken. A fordulópont akkor áll be, amikor naponta több méh születik, mint amennyi elhullik. Ez rendszerint április végén, a meggy virágzásának idején következik be. A méhcsalád a fejlődésének csúcsát május végére, június elejére éri el. A munkásméhek száma a 40–60 ezres érték közé emelkedhet. Ekkor a legnagyobb a méhcsaládok gyűjtési képessége. A csúcs elérése után a méhcsalád népessége fokozatosan csökken, míg szeptember végére eléri azt a számot, amivel a méhcsalád telelőbe megy (57. ábra).
57. ábra. A méhcsalád létszámának éves változása és életszakaszai A szakaszhatárok természetesen nem merevek, nem igazodnak teljesen a naptári időbeosztáshoz és még az időjárás és a hordások is jelentősen befolyásolják. A méhcsalád fogalma – mint ahogyan azt láttuk – szinte napról napra mást takar. A mai méhcsalád sohasem ugyanaz, mint a tegnapi volt. Nem csupán népességben, hanem egyedeinek összetételében, azok biológiai állapotában, élelemkészletében és elvégzendő feladataiban is állandóan változik. A méhcsalád tehát sok-sok egyedből álló, örökösen változó, soha ugyanazon a szinten hosszabb időre meg nem állapodó biológiai egység.
3.8.3. A méhcsalád lakása A méhcsaládok lakóhelyéül szolgáló különféle természetes és mesterséges üregeket összefoglaló néven méhlakásnak hívjuk. A méhlakások évezredeken keresztül alig mentek át valami változáson. Formáik egy adott vidék lehetőségei által megszabott hagyományok alapján rögzültek, és nemzedékekről nemzedékekre átöröklődtek. A helyzetben változást csak a XVIII.–XIX. század méhészeti törekvései hoztak. Ősi méhlakások. Ősi méhlakásoknak azokat a méhek számára lakóhelyül szolgáló természetes és mesterséges üregeket nevezzük, amelyekben a lépek szabadon épülnek. (A lép zömében hatszögletű viaszsejtekből álló, a fiasítás felnevelésére és az élelem raktározására szolgáló építmény.) Az ősi méhlakások legismertebb hazai formái a tönk, a kas, a bödön és a köpű. Közös tulajdonságuk, hogy belső terük többnyire adott nagyságú, a méhek szabadon építkeznek bennük, s az építményt a méhlakás oldalához ragasztják. Az így kiépült építmény tehát mozdíthatatlan, azaz stabil. Amennyiben a lépet valaki ki akarja venni, úgy a lépet le kellett vágni a méhlakás faláról. Az odvas fa üreges részéből kialakított ősi méhlakást tönknek nevezzük. A kas szalmából, vesszőből, gyékényből stb. font ősi méhlakás. Többnyire harang alakú, az alsó szélén vagy az oldalán elhelyezett röpnyílással. A kasok térfogata változtatható volt, ugyanis kiegészítő gyűrűket, ún. gyámolokat lehetett alájuk helyezni, ami által a térfogat fokozatosan növekedhetett. A köpű deszkából összeszögezett ősi méhlakás. Eredeti állapotában a méhek szabadon építették ki, ám később, haladottabb formájában léceket helyeztek el benne, s azokra épültek a lépek, amelyeket a méhek oldalt még a köpű falához tapasztottak. Átmeneti méhlakás, a nagyon ősi méhlakások és a mobil, építményes, keretes kaptárok között. A bödön deszkából, abroncsozással készült ősi méhlakás. Az előbbiekhez képest kevéssé volt elterjedve Magyarországon. A kaptáros méhészkedés kialakulása, a kaptártípusok csoportosítása. Kaptárnak a mobil
építményekkel bíró méhlakásokat, ha egyszerűbben akarunk fogalmazni: a keretes méhlakásokat hívjuk. A keretes méhlakások rendelkeznek mindazon előnyökkel, amelyek hiányát az ősi méhlakásoknak felróttuk. A méhek a keretes kaptárokban a viasz építményeket, a lépeket keretbe építik be. A keret általában négy darab, egy centiméter vastag léc összeszögezésével készül, amelyek merevítik és megvédik a lépeket a deformálódástól, lehetővé teszik a lépek sérülésmentes mozgatását, pörgetését, újbóli felhasználását. A keret vállkiképzése tartja távol egymástól a lépeket és létrehozza közöttük az egy centiméteres hézagot, a léputcát. A léputca nem más, mint a lépek között található méhjárat, ahol a méhek közlekedni tudnak. A méhek az 5 mm-nél kisebb hézagokat beragasztják, a 10 mm-nél nagyobb hézagokat beépítik, ám az 5–10 mm közötti tágasságot se be nem ragasztják, se be nem építik. Ezt az 5–10 mm közötti tágasságot, amiben a méhek szabadon tudnak közlekedni méhjáratnak nevezték el, s így nevezzük ma is. A méhjárat helyes megválasztása miatt sem a kaptár falához, sem egymáshoz nem építik és nem is ragasztják a lépeket. Az építmények kivehetők, behelyezhetők, cserélhetők, újjáépíttethetők, a viaszuk kinyerhető, a mézet belőlük szétroncsolásuk nélkül ki lehet vonni, s az ésszerűség határain belül évekig használhatók. Az oldalsó keretek vállkiképzésének szélessége határozza meg a lépek középső válaszfalai közötti távolságot, a lépgerinctávolságot. A mobil építményű kaptárok kialakulását a méhjárat szerepének a felismerése előzte meg. Ez a látszólag semmitmondó ismeret olyan lendületet adott a méhészet fejlődésének, amely az elmúlt mintegy 150 esztendő alatt sokkal többet változtatott a méhész szakmán, mint a megelőző évezredek együttesen. Noha a változás igen sokrétű, elsősorban a kaptártípusok kialakulásában tudjuk nyomon követni. Valamennyiben volt két közös vonás, nevezetesen, hogy a méhek keretekbe építették az építményüket, s hogy a keretek kivehetők voltak. Egyéb tulajdonságaikban azonban különböznek: – honnan nyílik az ajtajuk, – mekkorák a kereteik, – milyen sorrendben szedhetők ki a keretek, – egyetlen adott térfogatúak-e, – a térfogatuk fokozatokban változtatható, – szólókaptárok-e vagy valamilyen építménybe helyezettek, ill. rögzítettek stb. Az ajtónyílás szerint egy kaptár lehet: – hátsókezelésű vagy – felsőkezelésű. Hátsókezelésűnek mondjuk a kaptárt, ha ajtaja függőleges tengely körül nyílik, vagy levehető, és a kereteket vagy oldalsó helyzetben pillantjuk meg a kinyitás után, vagy a keretek oldalléceit látjuk meg először. Az előbbi esetben a kaptárt a hátsókezelésű léprenyíló, az utóbbiban a hátsókezelésű lapozókaptár kategóriájába soroljuk be. Felsőkezelésűnek mondjuk a kaptárt, ha ajtaja vízszintes tengely körül nyílik, vagy levehető, s a kaptárajtó kinyitása után a felső keretlécekre látunk rá. Ennek a típusnak is két alaptípusa van, úgymint: – fekvőkaptár és – rakodókaptár. A fekvőkaptárok szerkezeti kialakítása olyan, hogy a méztér a fészekhez képest oldalt helyezkedik el, ezért a kaptár vízszintes mérete nagyobb, mint a függőleges. A kaptár térfogata adott, nem bővíthető, a kaptár keretszáma egy adott (és gyártott) típuson belül állandó. A rakodókaptárok méztere a fészek fölött helyezkedik el, ezért a kaptár függőleges mérete nagyobb, mint a vízszintes. A kaptár térfogata fokozatokban változtatható. Az egyes fokozatokra (fiókokra) kiszabott keretszám a típusra nézve általában rögzített, ám a kaptár összes keretszáma a fiókok számától függ. Noha olyan kaptártípus, amelyik mindig, minden vonatkozásban felül tudná múlni a többieket nincs, a kaptártípusokkal szerzett, most már több mint 100 éves tapasztalat a felsőkezelésű kaptárokat részesítette előnyben. Ma a világon leginkább rakodókaptárokat használnak a méhészek, a fekvőkaptárok használata inkább Európára korlátozódik. Az alábbiakban megismerkedünk a felsőkezelésű kaptárok legfontosabb típusaival.
A fekvőkaptárok fő részei és legismertebb hazai típusaik. A fekvőkaptárok szabott térfogatú, adott keretszámra méretezett olyan kaptárok, amelyek fészke és méztere egymás mellett helyezkedik el. Ennek megfelelően vízszintes méretük nagyobb, mint a függőleges és fészküket többnyire anyarácsos választódeszka választja el mézterüktől. Lehetnek szólókaptárok (mint ahogy többnyire azok is) és lehetnek méhesházakba fixen, ill. vándorkocsikba kivehetően beépített méhlakások. Magyarországon az elmúlt évszázadban számtalan változatukat konstruálták meg, de közhasználatban a mai napig Boczonádi Szabó Imre nagy keretméretű típusa, az ún. NB (nagy Boczonádi) kaptár maradt meg. Az eredeti, 24 keretes kaptárnak az idők folyamán még két másik változata is kialakult, így most háromféle NB kaptárt gyártanak, ill. használnak (58. ábra). Ezeket a keretméret nagysága, a megalkotójának neve és a keretek száma szerint NB-24, NB-18 és NB-15 névvel nevezzük meg.
58. ábra. A nagy Boczonádi fekvőkaptár fő részei Alapvonásaiban mind a három kaptár megegyezik. A keretméret azonos, 42x 36 cm-es külső méret, a vállazott keretek 38 mm-es vállszélességgel készülnek (lépgerinc távolság). Mindhárom típus 3 lábon áll, a kaptárlábak kivehetők. A keretek tartósíneken nyugszanak, a kaptár keretek fölött kialakított része menekülőteret képez, amelyet a kereteken nyugvó tartóbakokra szegezett, rostaszövetes ráma zár le. A rostaszövetes ráma a kaptár felső élével van egy szintben. A felhelyezett rostaszövetes rámára hajlik rá a kaptártető, amely a kaptár homlokfalába rögzített zsanérpánt, mint tengely körül nyílik. A tető rövid oldalfalai behajthatók és a kaptár szellőztetését szolgálják. A homlokfal felső harmadában képezték ki a röpnyílásokat (kijárónyílások), amelyek mérete szűkítővel változtatható, de részben vagy egészben be is zárhatók. A röpnyílások előtt le-felhajtható szállódeszkák (röpdeszkák) vannak, amelyek lehajtott állapotban a röpnyílás alsó élével állnak szintben. Az NB-24-es típus alaphelyzetében középen egy rostaszövetes választódeszkával ketté van osztva. (A rostaszövetet ilyenkor fedőlemez fedi, így fix választódeszkának számít), s a 12 keretes kaptárfelekben egy-egy önálló család él. A keretek hidegépítmény szerint állnak. Az NB-15-ös típust ugyanígy választódeszka osztja ketté egy 10 és egy 5 keretes részre, ám ebben
egyetlen család van a 10 keretes részben. A keretek hidegépítmény szerint állnak, s a röpnyílásokat a kaptár hosszanti oldalán képezték ki. Az NB-18-as kaptár kissé eltér a másik két típustól is, amit a típusnév mellett még egy külön elnevezés is jelöl. A méhészeti közbeszédben fészekmézkamrás kaptár elnevezéssel illetik. A kaptár belső terét a másik két típusnál említett rostaszövetes választó osztja egy 12 keretes és egy 6 keretes részre. A választódeszka az előbbi két típusnál mozgatható, az utóbbinál viszont fix, a kaptár mozdíthatatlan alkatrészét képezi. A 12 keretes rész a fészek, röpnyílása a rövidebb kaptároldalon lett kiképezve, s benne a keretek hidegépítmény szerint állnak. A 6 keretes rész röpnyílása a hosszanti kaptároldalon nyílik, a keretek itt is hidegépítmény szerint állnak, ami azt jelenti, hogy a 12 keretes fészek és a 6 keretes rész keretei egymáshoz képest merőlegesen helyezkednek el. (Ez az oka, hogy a kaptárt keresztlépes kaptárnak is hívják). A család élete a tenyészidőszak nagy részében, a főhordást leszámítva a 12 keretes részben zajlik, mert mint már említettük, ez a fészek. Mindhárom változat külső konstrukciója sarokoszlopos, ami lehetővé teszi a kaptár könnyű egymás mellé illesztését. (Káros vonása a sarokoszlopnak, hogy a korhadás is itt kezdi ki a kaptárokat). Az NB fekvőkaptárok vándorkaptárként még mindig nagyon kedvelt és jó kaptárok, amelyet azonban a könnyebb gépesíthetőség, mobilitás és speciális termelési tulajdonságok miatt kezd kiszorítani a rakodókaptár. A rakodókaptárok fő részei. A fekvőkaptárokkal ellentétben, a rakodókaptárokban a fészek és a méztér egymás fölött/alatt helyezkedik el. A kaptár függőleges mérete nagyobb, mint a vízszintes. A rakodókaptár térfogata fokozatokban változtatható. A szabványos rakodókaptárok az alábbi részelemekből állnak: – aljdeszka, – fiókok, – menekülőtér, – tető. A következő egyéb kiegészítő tartozékai is lehetnek, amelyek használata azonban nem kötelező: – virágporszedő, – lépesméz-termelő fiók, – méhszöktető, – méhleűző ráma, – etető, – választódeszka, – anyarács, – takaró. Amennyiben a fészek és a méztér keretmérete az adott rakodókaptár típusban azonos, akkor egyenlőlépes, ha a fészek és a méztér keretmérete eltérő, akkor nem egyenlőlépes típusról beszélünk. A rakodókaptárok fészek-méztér összeállítása ezek szerint az alábbi lehet: – alacsony fészek – alacsony méztér (pl. 1/2 NB rakodókaptár), – magas fészek – magas méztér (pl. NB rakodókaptár), – magas fészek – alacsony méztér (pl. NB fészek, 1/2 NB méztér), közepes fészek – közepes méztér (pl. Hunor kaptár), – közepes fészek – alacsony méztér (pl. Hunor fészek, 1/2 NB méztér). Noha igen sok méhész szívesen és eredményesen használja az előbbiekben felsorolt eltérő lépméretű fészek-méztér kombinációkat, a kaptártípus kiválasztásánál érdemes figyelembe venni a csereszabatosság szabályát. Munkaszervezési szempontból akkor jár el a méhész helyesen, ha minden kaptárának, minden alkatrésze bármely más kaptáránál is használható, vagyis csereszabatos. A legismertebb hazai rakodókaptár típusok: – 1/2 NB rakodókaptár, – Hunor kaptár. 1 /2 NB rakodókaptár. Ennek a kaptártípusnak többféle szerkezeti felépítésű változata ismert. A kaptár ősmintája a teljes lépméretű NB rakodókaptár volt. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a gyártott kaptárak 4 félfiókkal készülnek, s ennek megfelelően térfogatuk kis eltéréssel azonos a 2 fiókkal
készült NB rakodókaptáréval. (A kis eltérés abból adódik, hogy az NB kaptárakban 38 mm-es volt a gerinctávolság, a 1/2 NB-ben pedig 35 mm-es). A kaptár jellemzői az alábbiak: Részei: – aljdeszka, 4 fiók, menekülőtér, tető, kapcsolószerkezet. Tartozékai (lehetnek): – etetőtálca, anyarács, méhszöktető, választódeszka, virágporszedő, lépesméz-termelő fiók, kerettakaró fólia. -es vállszélességgel. A fiókok 10 keretesek, a keretek hidegépítmény szerint állnak (59. ábra).
59. ábra. Az alacsonykeretes rakodókaptár fő részei A kaptár minden alkatrészének külső mérete, falvastagsága teljesen azonos, az egyes alkatrészek csereszabatosak, vagyis ha az állomány egésze ebben a kaptártípusban van, bármely kaptáralkatrész használható bármely kaptárhoz. A méhcsaládok általában két fiókon telelnek, a méztéri fiókok csak a hordás kívánalmainak megfelelően kerülnek fel rájuk. Nagyon jó hordáskor a 4 fiók kevésnek bizonyulhat, ezért célszerű az állomány minden családjához egy plusz fiókot tartalékolni. A gyártott fiókok és menekülőterek falvastagsága, továbbá a fenékdeszkák kiálló pereme 20 mm. A kerettartó párkányt – a fiókok homlok és hátsó falán – ebből a 20 mm-ből marják ki, ezért a fiókok felső éle itt 10 mm-re keskenyedik. Az újabban készült kaptárfiókokon az alsó keretléc alja egy szintben van a fiók alsó éleivel, a felső keretléc fölött 1 cm-es méhjárat képződik. Ez az elrendezés a könnyebb kezelhetőséget biztosítja. A teljesen sima falú kaptár fiókjainak szállításkori elmozdulását a propolisz és a szorítóheveder, ill. egyes változatoknál a megfelelő módon és nagyon szellemesen megoldott szerkezeti változtatások, csúszásgátlók biztosítják. A kaptár alsó kijárós, a röpnyílás teljes szélességű és a fenékdeszka kiálló peremének megfelelő magasságú, amelynek nagyságát szűkítővel lehet változtatni. A menekülőterek a fiókméret felének megfelelő magasságúak és kiképzésűek, így kettőt összetéve szükségből fiókként használhatók. A tető lehet sapka vagy doboztető, de újabban csak a fiókok külméretével azonos méretű doboztetőket gyártanak (elsősorban a vándorlás megkönnyítésére). A tetőkön vándorláskor szellőzőnyílás nyitható. Hunor kaptár. A Hunor kaptár eredete még a kaptárgyártás hőskorába megy vissza. 1927-ben fejlesztette ki az akkori méhész egyesület, az OMME. Mind a mai napig kedvelt rakodókaptár típus,
amellyel sokan és sikerrel méhészkednek. Jellemzői az alábbiak: -es, vállszélesség egykor 38, ma 35 mm. A keretek vagy kétvállasak, vagy egy hosszú vállal készülnek. A régebbi változatai rászögezett, a mai változatok különálló fenékkel készülnek. A kaptár alsó kijárós, a keretek hidegépítmény szerint állnak. A kaptár a rakodórendszer kívánalmainak megfelelően aljdeszkából, fiókokból (2–3), menekülőtérből és tetőből áll. A mai kaptárfiókok sima falúak. A keretlécek a homlok és hátsó fal anyagába mart tartópárkányokon függenek. A kaptár külmérete a 1/2 NB külméretének felel meg, ezért méztéri fiókokként ez utóbbi fiókjait is szokták használni. A Hunor fészek és a 1/2 NB méztér kedvelt változat. A Hunor méhcsaládok legtöbbször egyetlen jól feletetett fészekfiókon telelnek, de nem ritka az a változat sem, amikor a Hunor fészek fölött egy jó mézes 1/2 NB méztér biztosítja a telelő élelmet. Szállítható méhesek. Egy közös vázra épített, több kaptár befogadására készített szerkezetet, amellyel vándorolni is lehet, vándorméhesnek (konténernek) nevezzük. Szerkezeti megoldásaik tekintetében ezek is sokfélék lehetnek, azonban a három fő csoport egyikébe mindegyik besorolható. Önjáró vándorméheseknek nevezzük azokat a megoldásokat, amelyeknél a méhlakásokat a szállító járműre fixen építették rá. A guruló méhesek esetében a kaptárok pótkocsira, vagy félpótkocsira kerültek ráépítésre. A szállításukhoz külön vontató járműre van szükség. A lábon álló méhesek esetében a kaptárak lábakon álló emelhető és süllyeszthető vázra kerülnek ráépítésre. Szállításuk akár önjáró járművel, akár pótkocsival is megoldható. A szállító járművek a vándorlás után biztonságosabb helyre vihetők és egy ugyanazon járművel több lábon álló vándorméhes szállítása is megoldható. A szállítható méhesekben a kaptárok védve vannak az időjárás káros hatásaitól, és bennük a vagyonvédelem is könnyebben megoldható. Ezeken túlmenően a méhekkel való könnyebb vándorlás a fő oka annak, hogy kialakultak ezek az építmények. Magyarországon az tud eredményesen méhészkedni, aki ki tudja használni a méhek vándoroltatásából fakadó termésnövelés lehetőségét. A szállítható méheseket akár egy ember is el tudja szállítani, így a méhész nincs kiszolgáltatva a rakodómunkások meglétének, vagy hiányának. Ezen előnyök mellett hátrányokkal is kell számolni. A szűk folyosón nehezebb és lassabb a munkavégzés, az építmény magasabban van a földtől mint a kaptárok, ezért sokszor lépcsőzni kell, egyes technológiai fogásokat, eszközöket nem lehet használni bennük.
3.8.4. A méhcsaládok tartástechnológiája A méhészeten belül kétféle, éspedig tartás- és termelési technológiát különböztetnek meg. Ez a kétfajta technológia a tényleges méhészeti gyakorlatban nem mindig válik szét élesen egymástól. Egyes termékek termelése során, vagyis a termelési technológiákban, nem nélkülözhetjük a tartástechnológia elemeinek alkalmazását sem. Ennek ellenére a könnyebb áttekinthetőség kedvéért egymástól elkülönítve tárgyaljuk őket. A méhészeti munkának van néhány olyan eleme is, amely természeténél fogva a gyártástechnológia körébe tartozna (kaptárkészítés, keretkészítés, műlépkészítés, javítás-karbantartás, eszközkészítés stb.). Ezek a technológiai elemek nem olyan nagyságrendűek, hogy külön fejezetben tárgyalhatnánk őket. Azt a megoldást választottuk tehát, hogy abban a fejezetben ejtünk róluk szót, amelyhez a méhészeti gyakorlat alapján tartoznak. A tartástechnológia feladata a termelés céljának megfelelő erőteljes, egészséges, jó termelőképességű méhcsaládok előállítása, és fenntartása. Végterméke tehát az a méhcsalád, amely képes lesz a termelési technológia végtermékeit: mézet, lépes mézet, virágport, viaszt, propoliszt, méhpempőt, méhmérget, méhanyát és szaporulatot megtermelni. A méhcsaládok kezelésén szűkebb értelemben a méhcsaládokon végzett azon beavatkozások összességét értjük, amelyek célja a méhcsalád erejének, egészségi állapotának megóvása vagy növelése, a méhcsalád alkalmasabbá tétele a méhészeti termelés feladatainak ellátására. Ide soroljuk a családok állapotának ellenőrzését és ennek alapján a szükséges beavatkozások elvégzését. Tágabb értelemben kezelésnek tekintjük azon beavatkozások, méhészeti módszerek, fogások egészét is, amelyeket a méhész
valamely méhészeti termék előállítása során alkalmaz.
3.8.5. A méhészet fontosabb termékei Egy átlagos erősségű méhcsalád élelemigénye, évente mintegy 42 kg méz, 40 kg virágpor és 20 liter víz. A méhek kedvező körülmények között szükségletüknél többet gyűjtenek. Ezt a fölösleget vehetjük el a méhcsaládtól úgy, hogy az nem károsodik. A legfontosabb méhészeti termékünk a méz, amelynek elvehető mennyisége több éves átlagban 25–30 kg között mozog családonként. Az álló méhészetekben a mézhozam az átlagosnál jóval kisebb, a vándoroltatott állományokban ennek dupláját is meghaladhatja. A méz nem más, mint növényi cukortartalmú nedvek (nektár), valamint a növényi nedveket szívogató ízeltlábúak váladékából (édesharmat, vagy mézharmat) készített, koncentrált (túltelített) vizes cukoroldat. A zömében egyszerű cukrokból álló szénhidrát tartalma mellett többek között enzimeket, fehérjéket, szerves savakat, ásványi anyagokat, aroma és színanyagokat, viaszt és virágport is tartalmaz. A természetes mézben fellelhető cukrok zöme (85%-a) szőlő- és gyümölcscukor. Mindkettő egyszerű cukor (monoszacharid). Ezeken túl a méz tartalmazhat 10% alatti szacharózt, egyéb kettős- és összetett cukrokat is. A nektárból és édesharmatból származó cukrok egy része változatlan formában van jelen a mézben, nagy részük viszont átalakítás, érlelés, tárolás közben alakul ki. Az átalakításban döntő szerepe van a méhek által termelt enzimeknek, amelyek az összetett cukrokat egyszerű cukrokká bontják. A méz természetes tulajdonsága a kristályosodás, amely szobahőmérsékleten 30%-nál nagyobb szőlőcukor tartalom esetén figyelhető meg. E folyamatban két cukor játszik fő szerepet, a szőlőcukor és a melezitoz. A többi cukor a mézben nem képez kristályokat. A méz színe, íze és illata alapján következtetni tudunk annak az eredetére, vagyis hogy milyen növények nektárjából származik. Amennyiben a méz túlnyomóan egyféle növény nektárjából származik és arra jellemző a színe, íze és illata, akkor fajtamézről beszélünk. Így megkülönböztetünk akác-, repce-, gyümölcs-, napraforgó-, hárs-, levendula- stb. mézeket. Csak akkor számíthatunk fajtamézekre, ha az adott növény egyszerre nagy területen virágzik, a közelében nincs más méhelvonó virágzó növényfaj, és a méhész a méhészeti technológiával különválasztja a többi méztől. Több növényfaj virágzásának egybeesésekor a méhek mindegyiket látogatják egy időben, a begyűjtött nektár a kaptárban összekeveredik. Ilyen méz terem akkor is, amikor a méhész nem külön-külön pörgeti ki a fajtamézeket. A lépes méz egy olyam szűzlépből álló mézes lép, vagy mézes lépdarab, amelyben a méhek a beérlelt mézet viaszfedéllel zárták le. Magyarországon a lépes mézek általában későn kristályosodó mézet (akácmézet) tartalmaznak, amelyeket a méhek fehéren fednek. A virágpor a virágos növények hímpora (hímivarsejtje), amelyet a méhek gyűjtenek. A gyűjtött virágport a méhek mirigyváladékukkal és nektárral keverik, tartósítják, elraktározzák, majd felhasználják. A lép sejtjeiben, levegőtől elzárva tárolt virágpor erjedésen esik át. Az így képződött terméket méhkenyérnek nevezzük. A propolisz, más néven méhszurok, a méhek által, a fák rügyeiről gyűjtött ragadós anyag, növényi rügybalzsam, amely a méhcsaládon belül többcélúan hasznosul. Illata az ámbrára emlékeztető, balzsamos. Fajsúlya 1,033–1,145, olvadáspontja 81–83 °C. Fluoreszcenciára képes. A kémiai összetételében a szerves vegyületek uralkodnak, legfontosabb anyagai a flavonoidok. Kisebb mennyiségben tartalmaz még vitaminokat (B1, B2, B6, C, E stb.), aminosavakat, enzimeket, cserző- és festékanyagokat, ásványi elemeket (K, Na, Mg, Fe, Si, Zn stb.). A növényről gyűjtött nyers propolisz és a kaptárban fellelhető propolisz nem teljesen ugyanaz az anyag, ugyanis a méhek a nyers propoliszt mirigyváladékukkal feloldják, így a nyers propolisz némiképpen átalakul. A méhek a feloldott propoliszt takarítótevékenységük során a sejtek fertőtlenítésére, a kaptár belső falának és a keretléc felületének a bevonására, a méhlakás réseinek tömítésére, ill. bezárására, esetenként a röpnyílás szűkítésére, az egyes kaptáralkatrészek, pl. keretek egymáshoz, ill. a kaptárfalhoz rögzítésére, továbbá a kaptárban megölt, de valamely oknál fogva nehezen kihordható méhellenségek mumifikálására
(halálfejes lepke, cickány stb.) használják. Propolisszal általában az 5 mm-nél kisebb réseket tömítik el, ragasztják be, de szükség esetén, pl. a röpnyílás szűkítésekor ettől sokkal nagyobb tereket is beragasztanak vele. A propolisz bevonatoktól egyre barnábbak lesznek a keretlécek és a viaszból készített építmények. Nagy hordások idején viszonylag kevés propoliszt gyűjtenek a méhek, mert nektárhordással vannak elfoglalva. Leginkább a szezon végén, a betelelés környékén, ill. a tavaszi időszakban a legaktívabb a gyűjtés. A viasz nem más, mint a munkásméhek viaszmirigyeiben termelődő váladék, amelyet a méhek építményeik (lépek, zugépítmények) kialakításához és az érett mézet tartalmazó lépsejtek lefedéséhez használnak. A frissen termelődött, ún. nyers viasz nem teljesen azonos azzal az anyaggal, amelyet méhviasznak nevezünk, mert ez utóbbi a nyers viaszhoz képest már keverék anyag. Maguk a méhek is adnak hozzá „adalékanyagként” mirigyváladékot, a méhészeti feldolgozás során pedig propolisz, színanyagok, esetenként más összetevők is belekerülhetnek. A nyers viasz kémiai összetételét tekintve is már keverék, éspedig: zsírsavak, észterek, alkoholok, telített szénhidrogének különböző arányú keveréke. Minden munkásméh potrohának hasi oldalán 4 pár viaszmirigy helyezkedik el, amelyekben a munkásméh nagyjából 10–20 napos életkora között, megfelelő feltételek megléte esetén viasz képződik. A viaszmirigyekben képződött viasz finom pórusokon keresztül kiömlik a megfelelő potrohszelvény hasi oldalán lévő ún. viasztükrök külső felére és ott a szabad levegőn a viasztükör alakjának és nagyságának megfelelő alakú és nagyságú viaszpikkely formájában megszilárdul. A lépek építéséhez a méhek építőfürtbe húzódnak, mert az építéshez szükséges hőt így tudják előteremteni. A méhek a szabadon épített lépeket a nehézségi erő hatására függőlegesen, s egymáshoz viszonyítva párhuzamosan építik. A méhpempő a fiasítást gondozó dajkaméhek garatmirigyének váladéka, amely fehérje és vitamindús anyag. A méhpempő termeléssel foglalkozó méhészetekben, méhcsaládonként 200 gramm előállításával számolhatunk. A méhmérget a munkásméhek méregmirigye termeli. Ennek segítségével tudja védelmezni a méhegyed és a méhcsalád önmagát az ellenségeivel szemben. A gyógyszeripar reuma és rovarcsípés okozta allergia megelőzését szolgáló gyógyszerek készítésére használja. Nehogy abba a tévedésbe essen valaki, hogy egy méhcsalád mindenféle terméket termel egyidejűleg. A főbb termékek termelése általában a többi termék termelésének a rovására megy.
3.8.6. A méhész éves tevékenysége A méhésznek az év folyamán olyan beavatkozásokat kell végeznie, amelyekkel a méhállományát a legjobb termelési állapotba képes hozni. Ezt gyakran úgy éri el, hogy adott időpontban a különböző méhcsaládokban beavatkozásokat végez. Tehát a méhészkedés folyamán a méhcsaládokat egyedileg kell elbírálni és kezelni. A cél minden esetben a minél több méz (termék) termelése. A családokat ehhez jó erőnléti állapotban kell tartani, ami a következőképpen érhető el: – Nyárutón, az utolsó pörgetés után (Magyarországon ez általában augusztus eleje), hordásmentes időben az anyákat serkentő etetéssel petézésre késztetjük. – A telelő méhek egészségének védelmében az atkák számát a lehető legkisebbekre csökkentjük oly módon, hogy a szeptember közepéig tartó serkentő etetés utolsó két hetében antibiotikumot adagolunk a cukorszirupba a nosemakór (Nosema ais) ellen. – Ugyanebben az időben 15–20 kg-ra egészítjük ki a méhek telelő élelmét, „szűkítjük” férőhelyüket (a méhek által nem takart lépeket kivesszük a kaptárból). – Oldalról és felülről betakarjuk a méhcsaládokat (a kaptáron belül is, de a kaptárakat kívülről is takarni kell). A tél a nyugalom időszaka. Ekkor a rágcsálókat és a madarakat kell távol tartani a méhestől. A méhek a leghidegebb telet is át tudják vészelni, ha egészségesek és van elég élelmük. Télen a fiasítás nevelése szünetel. Az anya és kb. 15–20 ezer dolgozó méh telelőfürtöt képez. A dolgozó méhek mézet fogyasztanak, torizmaik „remegtetésével” hőt termelnek, így fűtik a telelőfürtöt, amelynek közepén +25 °C
is lehet, míg a fürt külső részében 9 °C körüli a hőmérséklet. A kaptár más részében olyan hideg van, mint a szabadban. Január végén, február elején elkezdődik a fiasítás nevelése. Amikor a külső hőmérséklet meghaladja a +10 °C-ot, a telelőfürt fellazul, és a méhek kirepülnek „tisztulni”. Ekkor szabadulnak meg a tél folyamán végbelükben összegyűlt ürüléktől. +10 °C fölötti hőmérsékleten már megindulhat a virágpor- és nektárhordás. Az első melegebb tavaszi napon, amikor árnyékban legalább +15 °C a hőmérséklet, a méhész átvizsgálja az állományt, meggyőződik a telelés sikerességéről, felméri az anyák meglétét, a méhcsaládok erősségét a mézkészletet, és pótolja a hiányosságokat. Áprilisban a családok népesedésének idején (Magyarországon ez a gyümölcsfák virágzásával van egy időben) üres lépekkel bővíti a családokat, majd a családok fejlődésének elősegítésére virágport adó méhlegelőre vándorol. Az akác virágzása előtt kb. két héttel kiegyenlíti a családok méhállományait. Az erőseket „megcsapolja” (fiasítást vesz el tőlük a rajzás megelőzése érdekében), a gyengéket pedig „felerősíti” fiasítások behelyezésével. Az anyát anyaráccsal a kaptár egyik részébe lehet zárni, ezzel korlátozva a kaptáron belüli mozgását. Ezzel a fészek és a méztér elválik egymástól. A méz beérése után, amikor víztartalma nem több mint 20%, a mézet ki kell pörgetni. Az akác elvirágzása után nyári méhlegelőre vándorolnak a méhcsaládokkal, az öreg anyákat lecserélik. A nyár végi utolsó pörgetés után a teendők „körforgása” kezdődik elölről.
4. Gépesítés
4.1. A mezőgazdaság géprendszere A mezőgazdaságban a termelés gépek, géprendszerek segítségével folyik. A géprendszer a mezőgazdaságban felhasználható gépek, eszközök, gépi berendezések választékát jelenti. A géprendszer gépeiből választhatók ki az adott technológiai feladatok ellátásához szükséges gépek. A géprendszeren belül két csoportot különböztethetünk meg: – funkcionális és – ágazati géprendszert. A funkcionális géprendszer az általános munkafolyamatokat ellátó gépeket foglalja magába (traktorok, talajművelő gépek, növényvédelem gépei, anyagmozgatás stb. gépei). Az ágazati géprendszer azokat a gépeket foglalja magába, amelyeket egy-egy ágazat alkalmaz. Itt a csoportokat a szántóföldi növénytermesztés, a kertészeti termelés, az erdészet stb. képzi. Az egyes ágazatokon belül még vannak speciális gépek, amelyek csak egy ágazatban alkalmazhatóak, pl. a cukorrépa-betakarító gépek, burgonya-betakarítás gépei stb.). A mezőgazdasági géprendszereket a 60. ábra szemlélteti.
60. ábra. A mezőgazdaság géprendszerei
Az erőgépekhez tartoznak: – traktorok, – tehergépkocsik, – magajáró betakarítógépek, – magajáró rakodógépek. A második csoportosítás a járószerkezet kialakítása alapján történik, miszerint megkülönböztetünk kerekes és lánctalpas erőgépeket. Az utóbbi megoldás elsősorban a speciális rendeltetésű erőgépekre jellemző (rizsművelés, meliorációs gépek), azonban a fejlesztések világszerte abba az irányba hatnak, hogy a szántóföldi termesztésben ismét nagyobb arányban használják az ún. gumihevederes traktorokat, amelyek a lánctalpas traktorok utódai. Az erőgépek felépítése alapvetően három részre tagolható, az alapot egy alváz képezi, amelybe egy belső égésű motort szerelnek, amely az erőátviteli egységen keresztül meghajtja a gépet. Természetesen az egyéb felszereltség attól függ, hogy mire használják az adott gépet. A továbbiakban tekintsük át, hogy milyen részekből épülnek fel az erőgépek. Az erőforrás. Az erőgépek létrejöttének alapja a belső égésű motorok feltalálása volt. Kezdetben a mezőgazdasági erőgépek meghajtására minden motorfajtát használták (izzófejes, benzines stb.), azonban a technika fejlődésével a Diesel-motor vált egyeduralkodóvá a mezőgazdaságban. Ez annak köszönhető, hogy nyomatéka nagyobb, mint a hasonló hengerűrtartalmú benzinmotoroké, és hasonló teljesítménynél alacsonyabb az üzemanyag-fogyasztása. A motorokkal szemben támasztott követelmény az, hogy „rugalmasak” legyenek, ami azt jelenti, hogy teljesítményüket és nyomatékukat nagyobb fordulatszámhatárok között adják le. Ennek azért van jelentősége, mert munka közben a gépek terhelése folyamatosan változik (talajállapot, pillanatnyi terhelésváltozás, emelkedő stb.), aminek kompenzálására megfelelő tartalékkal kell rendelkeznie a motornak, hogy azt sebességváltás nélkül le tudja küzdeni. A motor ezen tulajdonságait a motor-jelleggörbékkel jellemzik, amelyekben a különböző motorfordulatokhoz tartozó teljesítmény és nyomaték adatokat tüntetik fel, természetesen a hozzá tartozó fogyasztással együtt. Egy motor annál jobban megfelel a célnak, minél egyenesebbek ezek a görbék, mert akkor van meg a motorban a szükséges rugalmasság. Az erőátvitel. Az erőátviteli rendszer a motor által termelt energiát valamilyen úton mozgási energiává alakítja. A legelterjedtebb eszköz a hagyományos sebességváltó, ahol fogaskerék-áttételeken keresztül jut az energia a meghajtáshoz. A korszerű gépek sebességváltói bonyolultak, modul rendszerűek. A bonyolultság abból adódik, hogy a váltók már nem mechanikus vezérlésűek, hanem elektrohidraulikus rendszerek vezérlik őket. Ennek köszönhetően a sebességfokozat haladás közben, akár terhelés alatt is váltható anélkül, hogy a vontatási teljesítmény lecsökkenne, vagy használni kellene a tengelykapcsolót. A modul rendszer azt jelenti, hogy egy alap sebességváltó házhoz többféle kiegészítő váltó is szerelhető a vásárló igényei szerint. Ezekkel a kiegészítőkkel egyes típusoknál akár 60–80 előre és hátrameneti fokozat is kapcsolható, a sebesség lényegében a nullától a megengedett 40 km/h-ig változtatható. Fontos eleme az erőátvitelnek az irányváltó – már a legtöbb gépen szinkronizált –, amely lehetővé teszi, hogy a tengelykapcsoló használata nélkül lehessen menetirányt váltani. Ezzel a kezelő munkája könnyebbé válik, kevésbé fárad el. A technika fejlődésével elterjedtek a hidrosztatikus hajtások, ahol a motor egy hidraulika szivattyút működtet, ezzel a nagynyomású olajjal hajtják meg aztán a gépen elhelyezett hidromotorokat. Ennek a megoldásnak az az előnye, hogy a belső égésű motor a névleges fordulatszámon üzemelhet, emellett legjobb a hatásfoka és a teljesítménye, míg teljesítménye fokozatmentesen változtatható. Ez a megoldás a betakarítógépeknél és a rakodógépeknél terjedt el széles körben. Az erőátviteli rendszerhez tartozik a klasszikus váltóval szerelt gépeknél a differenciálmű és a véglehajtás. A differenciálmű a kerekek fordulatszámának eltérését hivatott kompenzálni kanyarodás közben. Az erőgépekben annyi differenciálmű van, ahány tengelyt meghajtanak az adott gépen. A traktorok és teherautók eleinte csak kétkerék-hajtásúak voltak, azonban a mezőgazdaság speciális igényei miatt ki kellett fejleszteni az összkerék-hajtású erőgépeket. Ezeknél megkülönböztetünk összkerék-hajtású, ún. segédmeghajtású gépeket. Ez azt jelenti, hogy az első meghajtást csak akkor kapcsolja be az erőgépkezelő,
ha azt a feltételek megkívánják (sár, hó, nagyobb vontatási teljesítményszükséglet). A nagyobb vontatási teljesítményszükséglet elérése érdekében fejlesztették ki a differenciálzárakat. Ezek a berendezések lehetőséget adnak arra, hogy a gépkezelő az azonos tengelyen levő kerekek hajtását összekapcsolja, így azok fordulatszáma nem térhet el egymástól. Ekkor természetesen nem szabad a géppel kanyarodni, mert károsodik a hajtásrendszer. A modern gépeken már kanyarodáskor automatikusan kikapcsol a differenciálzár, ill. úgy kapcsolható ki, hogy a kezelő megnyomja valamelyik fékpedált. De automata differenciálzárak esetén a kerekek fordulatának extrém eltérésekor már működésbe lép a szerkezet.
4.1.1. Traktorok A traktorok járószerkezete. A traktorok a mezőgazdaságban a legszélesebb körben használt erőgépek. Mint azt már említettük kerekes és lánctalpas járószerkezettel szerelik őket. A járószerkezetek feladata, hogy kapcsolatot teremtsenek a traktor és a talaj között, így kifejthető a szükséges vonóerő, fékerő és biztosítható a kormányzás. A járószerkezetek jellemzésére különböző mutatókat alkalmaznak, amelyek a következők: – a nyomtáv, – a tengelytáv, – a hasmagasság, – a fajlagos talajnyomás, – a talpszélesség (lánctalpasnál). A legelterjedtebb a kerekes traktorok használata (61. ábra). A fejlődés kezdetén a traktorok vas kerekeken jártak, a gumiabroncsok fejlődése azonban lehetővé tette később a gumikerekes traktorok gyártását. A vaskerékkel szemben a gumiabroncsozású kerék több előnnyel rendelkezik. A gép nem csak terepen, hanem szilárd burkolatú műúton is közlekedhet, továbbá ergonómiailag is előnyösebb, ugyanis csökkenti a rezgésterhelést és alacsonyabb a zajszintje is. Ezek a tényezők rendkívül fontosak munka-egészségtani szempontból. A gumiabroncsok használata lehetővé tette – a nagyobb haladási sebesség következtében – a traktorok többcélú felhasználását is (szállítás stb.). (A nagy sebesség természetesen relatív, a közlekedési szabályok a traktorok legnagyobb sebességét a legtöbb országban 40 km/h-ban szabják meg.)
61. ábra. Kerekes traktor
Az abroncsok használata talajtani szempontból is fontos. Az erőgépek járószerkezete a vonóerő kifejtése közben kapcsolatban van a talajjal, a saját tömeg és a terhelés következtében tömöríti azt. A tömörítő hatás enyhítése érdekében kell odafigyelni az abroncsok szélességére és fajlagos nyomására. Minél keskenyebb egy abroncs és minél nagyobb a nyomása, annál nagyobb mértékben tömöríti a talajt. A másik károsító hatás a talaj nyírása, ami a kerekek túlpörgésének a következménye. A lánctalpas traktorok a talajtömörítés szempontjából kedvezőbbek a kerekes traktoroknál, azonban közúti mozgásuk korlátozott. Az elmúlt évtizedben több traktorgyár kifejlesztette a gumihevederes traktorokat, ami azt jelenti, hogy a „lánctalp” gumiból van. Ezekkel már lehetővé válik a szilárd burkolatú utak használata azok károsítása nélkül. Elterjedésük gátja a magas ár és a még nem teljesen kifejlesztett technológia. A traktorok kiegészítő berendezései. A traktorok természetesen nem csak vontatásra használhatók, hanem a különböző munkagépek működtetésére is alkalmasak. Ehhez kiegészítő berendezésekre van szükség. A legalapvetőbb felszerelés a hátsó hárompont-felfüggesztés (62. ábra), amelyhez a különböző munkagépek csatlakoztathatók, felemelhetők, ill. leereszthetők. Ezeknek a berendezéseknek a méretei szabványba foglaltak, így nem fordulhat elő, hogy a munkagép és a traktor függesztő-berendezésének méretei eltérnek. A felfüggesztés egy felső karból és két alsó emelőkarból áll, a karok állíthatók, így a munkagép kívánt helyzete pontosan beállítható.
62. ábra. Hárompont-felfüggesztés 1. állítható felső kar, 2. jobb hátsó állítható kar, 3. stabilizátorok, 4. alsó karok, 5. bal oldali függesztőkar, 6. I. kategóriás fix gömbös végek A hidraulikus emelő-berendezés a vezetőülésből működtethető. A legújabb gépeken már a hátsó
sárvédőkön is elhelyeznek vezérlőelemeket, így a munkagépek csatlakoztatása könnyebbé válik, azt a traktoros egyedül is elvégezheti. A felfüggesztésen vagy mellette találhatók a vonóberendezések. Ezek mérete szintén szabványba foglalt. Kialakításuk attól függ, hogy milyen munkagépek vontatására alkalmasak. Magasságuk a vontatmánytól függően állítható (63. ábra).
63. ábra. „C” kategóriájú vonófej 1. tartócsavar, 2. tartócsap Egyes vonószerkezetek oldalirányú mozgást is biztosítanak a vontatott munkagép számára, ilyen pl. az úszó vonórúd (64. ábra).
64. ábra. „A” kategóriájú úszó vonórúd A munkagépek nagy része nem csak vontatást igényel, hanem meghajtást is. A meghajtás egyik
lehetséges módja a teljesítmény leadó tengely (TLT) alkalmazása. A TLT egy tengelycsonk a traktoron, amely a meghajtását kétféleképpen kaphatja és sebessége a felszereltségtől függően több fokozatban állítható. Az egyik meghajtási mód a motorfordulat-arányos, ekkor a motorról közvetlenül hajtják meg a csonkot. A másik esetben a meghajtás a sebességváltón át történik, így a hajtás sebességarányos lesz. A sebességarányos TLT hajtást olyan vontatott munkagépek és pótkocsik meghajtására tervezték, amelyek hajtása nem igényel 40–45%-nál nagyobb teljesítményt és működésüknek a traktor mozgásával szinkronban kell lennie. A csonkok kialakítása és a beállítható fordulatszámok szintén szabványban meghatározottak. A fordulatszám beálltására figyelni kell, mert a helytelen fordulatszám károsíthatja a munkagépet és balesetet okozhat. Hidraulikus munkát is kell végeznie a traktornak, így a korszerű traktor elképzelhetetlen hidraulika szivattyú és hidraulikus csatlakozók nélkül. A hidraulika csatlakozókat a traktorok hátsó részére szerelik, ezek méretei is szabványba foglaltak (65. ábra). A csatlakoztatott munkagép hidraulikus rendszere a vezetőülésből szabályozható.
65. ábra. Hidraulikus gyorscsatlakozók A traktorok felszerelhetőek első hárompont-felfüggesztéssel is. Ezekkel a gépekkel a frontfüggesztésű munkagépek üzemeltethetőek. Ilyen esetekben az említett TLT hajtást és a hidraulikacsatlakozókat is kiépítik a traktor elején.
4.1.2. Teherautók A mezőgazdaság egyik jellemzője, hogy nagy a szállítási kapacitásigénye és a szállított anyag sokféle. A területre ki kell szállítani a tápanyagokat (mű- és szerves trágya), a vetőmagokat és a növényvédő szereket, a termelési ciklus végén a betakarított terményt be kell szállítani a telepre, onnan pedig a vásárlónak el kell szállítani. A mezőgazdaság igénye a teherautókkal szemben speciális (66. ábra). A szállítást nem csak szilárd burkolatú utakon kell elvégezni, be kell menni a termőterületre, akár csapadékos időben is. A szállítandó anyagok gyakran kis fajsúlyúak, tehát térfogatuk nagy, tömegük relatíve kicsi.
66. ábra. Mezőgazdasági teherautó A mezőgazdaságban használt teherautókkal szemben támasztott követelmények: – jó terepjáró képesség (négykerék-hajtás), – könnyen cserélhető felépítmény, – háromirányú billentő képesség (kivéve az állatszállító tgk.), – megfelelő vonóberendezés a pótkocsik vontatásához. Terepjáró képesség. Mint említettük a szállítási feladatok nagy részét földutakon és a termőterületeken kell teljesíteni, ahol az időjárás erősen befolyásolja az útviszonyokat. A tehergépjárműveknek ezért összkerék-meghajtással kell rendelkezniük, hogy terhelten, pótkocsi vontatása közben is mozogni tudjanak a felázott, sáros talajon. Könnyen cserélhető felépítmény. A különböző anyagok szállítása a hagyományos felépítménnyel sok esetben nem gazdaságos (széna és szalmaszállítás, silózás, folyadékszállítás stb.). Ilyenkor igény van arra, hogy a felépítmény könnyen cserélhető, ill. átalakítható legyen (magasítók felszerelése). Billentőképesség. Az ömlesztett anyagok szállításakor nagy könnyebbséget jelent lerakodáskor a billentő képesség. A három oldalra billentő teherautók kiválóan alkalmasak a termények, anyagok gyors és pontos ürítésére eltérő körülmények között. Megfelelő vonóberendezés. A vonóberendezés nem csak a vonófejből áll, a teherautókon biztosítani kell a pótkocsi fékezéséhez szükséges légfékcsatlakozót, az elektromos ellátás csatlakozóját és a hidraulikus gyorscsatlakozót a pótkocsi hidraulikus rendszerének működtetéséhez.
4.1.3. Magajáró gépek A magajáró gépek olyan munkagépek, amelyek saját erőforrással rendelkeznek és önálló munkavégzésre alkalmasak. Rakodógépek. Az önjáró gépekhez tartoznak még a saját erőforrással rendelkező rakodógépek is. Ezek is a traktorra szerelhető adaptereket váltották fel, alkalmazásuk elengedhetetlen, mivel a mezőgazdaságban nagy mennyiségű anyagot kell megmozgatni a termelési folyamatok során. Ez azonban különös követelményeket támaszt a rakodógépekkel szemben. Az anyagok különbözősége folytán a rakodógépeknek olyanoknak kell lenniük, hogy a rájuk szerelt adapterek könnyen és gyorsan cserélhetők legyenek attól függően, hogy milyen anyag mozgatását kell elvégezni. A gyártók gépeikre 10– 20 különböző rakodószerszámot ajánlanak és szállítanak megrendelésre. A rakodó adapterek segítségével a
modern rakodógépek alkalmasak az ömlesztett anyagok (szemes termények, homok, föld), bálák, szerves trágya és raklapon lévő anyagok gyors és pontos rakodására. Az utóbbi években világszerte elterjedtek a 67. ábrán látható teleszkópos rakodógépek, amelyek kiváló manőverező képességükkel nyerték el a vásárlók elismerését.
67. ábra. Önjáró teleszkópos rakodógép A mezőgazdasági hasznosítás miatt követelmény e gépeknél is a jó terepjáró képesség, azok nagy része összkerék-meghajtású. A raktárakban, istállókban való jó manőverező képesség is fontos szempont. Ennek érdekében a gépeket alacsonyra építik, a kormányzásuk többféleképpen kapcsolható (68. ábra). Ennek köszönhetően a gépek kis területen is képesek megfordulni, valósággal oldal irányban is tudnak mozogni.
68. ábra. A gépek kormányozhatósága C) közúti kormányzás, A) rövid kormányzás, B) oldalazó kormányzás Önjáró betakarítógépek. A betakarítást a gépesítés kezdeti szakaszában általában traktorral üzemeltetett adapterekkel, munkagépekkel oldották meg. A technika fejlődésével kialakultak azonban az önjáró, saját erőforrással rendelkező betakarító eszközök. Ezek általában egy növény betakarítására alkalmasak, méretüknél fogva nem mindig használhatók gazdaságosan egy üzemben (pl. cukorrépakombájnok, borsókombájnok, járvaszecskázók). A gépek működése az egyes kultúrák betakarításánál kerül leírásra. Arató-cséplő gépek. A kombájnok a mezőgazdaság legkomplexebbnek tekinthető gépei. Több munkaműveletet végeznek el egyszerre, amelyeket megjelenésükig több menetben kellett elvégezni. Adapterük cseréjével és a gép funkcionális részeinek állításával több kultúra betakarítására alkalmasak. A 69. ábrán láthatók az arató-cséplő gép főbb részei, amelyek a következőképpen működnek. A gép alapjában véve egy keresztbe épített vágóasztalból vagy egyéb adapterből és utána egy hosszanti anyagáramot biztosító fő részből áll. Az adapter vágja, ill. begyűjti a kicsépelni kívánt termést, ami a ferde felhordón jut a cséplőrészbe. A cséplőrész a forgómozgást végző cséplődobból és az álló cséplő kosárból áll, amely a szemes termény és az egyéb növényi részek szétválasztását végzi. A különböző kultúrák betakarításakor a dob forgási sebességét, valamint a dob és a dobkosár távolságát az illető növényhez kell beállítani. A dobhézag nem állandó, az anyag belépésekor nagyobb, a dobkosár vége felé beszűkül a távolság. A kicsépelt anyagot szét kell választani, hiszen csak a magvakra van szükségünk.
69. ábra. Az arató-cséplő gépek felépítése A tisztítás műveletét a szalmarázó szerkezet és a rosta végzi el. A szalmarázón a kicsépelt szalmát a rázóládák továbbítják, az erről lehulló szemek és a dobkosárból érkező szem-pelyva keverék a rostára kerülnek. A rostaszerkezet ezeket rázó mozgással szétválasztja, közben a szelelő ventilátor a port és a könnyebb szennyeződéseket az anyagáramból kifújja. A tisztított szemek egy ferde felhordó segítségével a magtartályba jutnak, a visszamaradt kalászok a kalászcsapdából visszakerülnek a cséplődobba. A kicsépelt szalma a gép hátsó részén a talajra hullik. A szalma betakarítása nem minden esetben indokolt, ezért a gyártók gépeiket felszerelték szalmaszecskázó adapterrel is, amelyek a szalmarázóról lehulló szalmát felszecskázzák, és egyenletesen szétterítik azt a talajra.
70. ábra. Gabonavágó asztal Az arató-cséplő gépek alkalmasak kalászos gabona, repce, kukorica, napraforgó, szója, stb. kultúrák betakarítására. A gabonák és a repce betakarítása esetén a hagyományos frontvágó adaptert – vágóasztalt –
használják. Itt egy alternáló mozgást végző kasza levágja a növényt, amit a beépített terelőcsiga a ferde felhordóra juttat (70. ábra). Repce esetében a speciális adapterekre a két végén, függőlegesen kaszaszerkezetet szerelnek (terményfalvágó), hogy a kusza növényzetet elvágja (71. ábra).
71. ábra. Speciális repcevágó asztal
72. ábra. Kukoricabetakarító adapter A soros kultúrák betakarítása soros adapterek használatát igényli (72. ábra). A behúzó lánc a növényt az adapterbe tereli, miközben a törőhengerek a növényt lehúzzák. A cső a hengereket elérve a szárról leszakad, a terelőcsigához jut, ami a cséplőrészbe továbbítja. A szárat a gép nem vágja le, csak „meggyűri”. A visszamaradt szártömeg a talajművelést akadályozza, ezért azt a talajba munkálás előtt le kell zúzni. Hagyományosan ezt külön menetben végezték el, a korszerű gépeken a betakarító adapter alá egy szecskázó berendezést szerelnek fel, ami egy menetben elvégzi a szár felaprítását is. A kukorica csöves betakarítása még a csőtörő gépekkel, ill. csőtörő kombájnnal történik. Ezeket elsősorban a csemege és a vetőmag kukorica betakarításában használják. Az előbbi esetben a feldolgozó üzembe csövesen kell beszállítani a kukoricát, ahol egy speciális géppel morzsolják le, és ezt követően
feldolgozzák azt (gyorsfagyasztás, konzerv). A csöves vetőmag kukoricát a feldolgozást megelőzően góréban (természetes úton) szárítják. A napraforgó betakarítása többféle adapterrel is megoldható. Készítenek speciális napraforgó-betakarító adaptereket (73. ábra), amelyek a növényről a tányért levágják, amit a terelőcsiga továbbít a ferde felhordóra. Az adapter fontos része a drótháló, amely megakadályozza a levágott tányérok elrepülését. Ezek a speciális adapterek 50–55 cm-es sortávolsággal vetett növények betakarítására alkalmasak.
73. ábra. Napraforgó-betakarító adapter 1. behúzócsiga, 2. burkolat, 3. kés, 4. terelőcsiga, 5. vezetőléc A másik betakarítási mód az, amikor a kukorica betakarításában alkalmazott adaptereket alakítják át oly módon, hogy a behúzóláncra kaszapengéket szerelnek, amelyek a növény szárát egy álló késhez terelve elvágják. Ilyen esetekben a kukoricaszár lehúzását végző hengerpárok egyikét kiszerelik. Ezzel a megoldással a kukorica sortávolságára vetett napraforgó betakarítása oldható meg.
4.1.4. Betakarítógépek A cukorrépa-betakarítás gépei. A gépeknek a következő munkafolyamatokat kell elvégezniük: – a levélzet eltávolítása, a répafejek levágása, – a répatest kiemelése, – a répatest rendre rakása, ill. kocsira rakása. A betakarítás első eleme a levelek eltávolítása és a fejezés. A leveleket egy vízszintes tengelyre szerelt
fémlapokból álló ún. lundell sor távolítja el. E mögött szintén vízszintes tengelyen egy gumiujjas sortisztító következik, amely a sorról lesodorja a levélmaradványokat és a gyomokat (74. ábra). Ezt követi a finomfejező, amely – néhány géptípust kivéve – késes rendszerű. A késsel egybeépített fésűs sorkopírozó szerkezet biztosítja, hogy a fejezés magassága megfelelő legyen. A répatestek kiemelése tárcsás, ill. késes kiszedő szerkezettel (75. ábra) történhet. A kések kezdetben merevek voltak, a jelenleg gyártott gépek kései rezgő mozgást végezve kisebb veszteséggel takarítják be a termést.
74. ábra. Levéltelenítő és fejező szerkezet
75a. ábra. Kiszedő szerkezetek gömbsüvegtárcsás
75b. ábra. Kiszedő szerkezetek rezgőkéses A kiszedett répatestek rendrakását hengerek vagy pálcás kerekek végezik. Mindkét megoldás a rendrakáson kívül azt a célt is szolgálja, hogy a répatesteket egymáshoz dörzsölve a talajszennyeződést eltávolítsák. A répa felszedése a rendfelszedő járműre rakó gépekkel végezhető. A gépen kétpálcás lánc mozog egymás fölött, ellentétes irányban, ezek fogják össze és emelik fel a répatesteket. A répa ezek után a tisztító forgórostélyon keresztül haladva a felhordó szalagon át a szállítójárműre kerül. A betakarítás során több esetben a tábla szélén depózzák a cukorrépát a gyárba szállításig. A felrakást hagyományosan magajáró rakodógépekkel végzik, de speciális prizmabontó átrakógépek alkalmazása is lehetséges. Ezek jelentősége abban rejlik, hogy a szikkadt répát a gép tovább tisztítja, így csökken a gyárba beszállított talaj és a növénymaradványok mennyisége. A cukorrépa-betakarító gépek csoportosítása több szempont alapján történhet. Az első szempont az, hogy a gépsor hány menetben végzi el a műveleteket. Ez alapján két csoportot különböztethetünk meg: – egymenetes betakarítógépek, – kétmenetes betakarítógépek. Egymenetes betakarítógépek. Ebben az esetben a felsorolt műveleteket egy gép végzi el. Ezen gépek nagy része gyűjtőtartályos, a kiszedett répát a gyűjtőtartályból vagy közvetlenül a szállítójárműre üríti, vagy a tábla szélén létesített prizmába rakja. Kétmenetes betakarítógépek. A kétmenetes betakarítás hazánkban legelterjedtebb módja az, amikor az első gép a répát fejezi, kiszedi és rendre rakja, a második gép pedig kocsira rakja. Egyes géptípusok esetén a levéltelenítés és a fejezés történik egy menetben, ez után történik a kiszedés és a kocsira rakás. Egyes gépek alkalmasak a leveles répafej betakarítására is. A kétmenetes gépek lehetnek osztottak, ill. kompakt kivitelűek. Ez azt jelenti, hogy az osztott gépek esetében egy erőgépre szerelve két adapter végzi el a műveleteket (pl. fejezés és kiszedés), más gépeken ezeket a műveleteket egyetlen összeépített, kompakt adapter végzi. A betakarítógépek csoportosíthatók a szerint is, hogy hány sort takarítanak be egyszerre: így megkülönböztetünk egy-, két-, három-, négy- és hatsoros gépeket. A burgonyabetakarítás gépei. A burgonya betakarítása hasonló a répáéhoz, munkaműveletei a következők: – a szár eltávolítása, – a gumók kiemelése, – a talaj kirostálása, a szárrészek leválasztása, – válogatás, – kocsira rakás. Az említett műveletsort a burgonyabetakarító kombájnok egy menetben végzik el, de alkalmazzák még a többmenetes betakarítási módot is, amikor egy géppel a gumókat a talajból kiforgatják, majd ezt követően kézzel szedik fel azokat.
A szár eltávolítása külön menetben történik szárzúzó gép segítségével, ezt követően szedik ki a burgonyát. A kétmenetes betakarítás előnye az, hogy a gumók a renden száradnak, így a földszennyeződés könnyebben leválik róluk és a sérült gumókon beindul a parásodás, ami a tárolhatóságot javítja. A vontatott burgonyabetakarító gépek általában egy, ill. kétsoros kivitelben készülnek (76. ábra), az önjáró burgonyakombájnok négy sor egyidejű kiszedésére alkalmasak. Hazánkban a vontatott kivitelű gépek terjedtek el.
76. ábra. A burgonyakombájn vázlata 1. kiszedő tárcsák, 2. felhordó rostély, 3. rögtörő hengerek, 4. tisztító rostély, 5. szárleválasztó, 6. gumiujjas szárkihordó, 7. pálcás szállítószalag, 8. gumiujjas elválasztó szalag, 9. dobkosár, 10. szállítószalag, 11. osztályozó berendezés, 12. tüskés- és gumihenger, 13. válogatóasztal, 14. ferde felhordó, 15. gyűjtőtartály, 16. szállítószalag, 17–18. kocsirakó szalag
Szálastakarmány-betakarító gépek. A kaszálás történhet alternáló és rotációs kaszákkal. Az alternáló fűkasza esetében egy álló és egy alternáló mozgást végző kaszasor végzi el a növények vágását (77. ábra).
77. ábra. Alternáló fűkasza A rotációs fűkaszánál a dobokba szerelt kaszapengék vágják el a növények szárát (78. ábra). Ennél a kaszatípusnál a vágószerkezet mögé felszerelhető egy szársértő berendezés is, ami a szárak sértésével egyenletessé és gyorsabbá teszi a növény száradását, szenázs készítése esetén pedig az erjedési folyamat hatékonyságát növeli.
78. ábra. Rotációs fűkasza A renden fekvő anyag további kezelését (terítés, rendképzés) rendkezelő és rendsodró gépek végzik. A rendképzés legegyszerűbb eszköze a csillagkerekes rendsodró (79. ábra), amely nem igényel meghajtást. A rendkezelés másik eszköze a vezérelt ujjas rendkezelő gép (80. ábra), elsősorban a lucerna betakarítása során, kisebb levélpergési veszteséget okoz.
79. ábra. Csillagkerekes rendsodró
80. ábra. Vezérelt ujjas rendkezelő gép A renden levő anyagot több módon takaríthatjuk be. A legegyszerűbb, amikor azt rendfelszedő pótkocsikkal szálas széna formájában begyűjtjük (81. ábra).
81. ábra. Rendfelszedő pótkocsi
82. ábra. Szögletes bálakészítő gép 1. rendfelszedő, 2. előtömörítő, 3. tömörítő kamra, 4. dugattyú, 5. forgattyú
83. ábra. Hengeres nagybálakészítő gép 1. automata kötözőszerkezet, 2. hálós kötözőszerkezet, 3. rendfelszedő, 4. állandó térfogatú bálakamra, 5. formázó görgők, 6. láncos, rudas formázószerkezet, 7. lánchajtás A szénabetakarítás másik módja a bálás betakarítás. Ennek eszközei a kis- és a nagybála készítő gépek. A nagybálázók között megkülönböztetünk henger- és szögletes bálakészítő gépeket. A bálázók működési elvét a 82. és 83. ábra mutatja be. A gép elkészíti a bálákat, azokat a területen a talajra helyezve maga után hagyja. Ezt követően a bálákat rakodógéppel pótkocsira rakják majd a telepre szállítják, ahol szintén rakodógéppel kazalba rakják. Léteznek bálafelszedő-szállító speciális pótkocsik is, azonban magas beruházási igényük miatt nem terjedtek el hazánkban.
4.1.5. A tápanyag-visszapótlás gépei A tápanyag-visszapótlás gépei szerves és szervetlen trágyák kijuttatására alkalmasak. A szilárd szervestrágya-szóró gépeket alapvetően két kategóriába soroljuk: – egyfázisú szórógépek, – kétfázisú szórógépek. (A kijuttató gépek ismertetésére a „Tápanyag-gazdálkodás” fejezetben került sor.) A hígtrágya-kijuttatás gépei. Az ülepített, homogenizált hígtrágyát tartályokban szállítják ki a területre és különböző adapterek segítségével juttatják a talajra vagy a talajba. A talajba juttatás (injektálás) esetében a tartályból csöveken vezetik a kultivátorkapák mögé a folyadékot, így az a kapa által nyitott résen keresztül közvetlenül a talajba jut. Ebben az esetben nem kell külön menetben bedolgozni a hígtrágyát, valamint a szaghatás is elmarad (84. ábra).
84. ábra. Hígtrágya-injektáló Műtrágyaszóró gépek. A műtrágyaszóró gépek lehetnek mechanikus, ill. pneumatikus rendszerűek. A hazai gyakorlatban a mechanikus, röpítőtárcsás gépek terjedtek el (85. ábra). Ezek lehetnek vontatott, ill. függesztett kivitelűek. A műtrágya mindkét esetben egy tartályban van, ahonnan gravitációsan vagy kaparólánc segítségével jut a szórószerkezetre. A szórótárcsa felett elhelyezett állítható nyílású adagolószerkezettel szabályozható a kijuttatott mennyiség. A fejlesztések eredményeképpen nem csak a nyílás nagysága állítható a korszerű gépeken, hanem az adagolás helye és a lapátok állásszöge is, így már ezek a gépek is alkalmasak a jó minőségi munka elvégzésére.
85. ábra. A függesztett műtrágyaszóró elvi vázlata (A pneumatikus gépek működési elvét a „Tápanyag-gazdálkodás” fejezetben ismertettük.)
4.1.6. A növényvédelem gépei Síkpermetező-gépek. A permetezőgépek lehetnek vontatott (86. ábra), függesztett és magajáró kivitelűek. A permetezőgépek hat fő részből állnak: – járó- vagy függesztőszerkezet, – szivattyú, – permetlétartály, – vezetékek, szórófejek, – szórókeret, – permetezést vezérlő elektronika.
86. ábra. Vontatott szántóföldi permetezőgép A tartályban levő folyadékot a kardán meghajtású szivattyú nyomja a vezetékekbe, a szórófejeken át a területre. A szórófejeket a szórókereten helyezik el, a fúvókák néhány mozdulattal cserélhetőek a vegyszertől és a kijuttatandó mennyiségtől függően. A permetezőgép fontos eleme a visszakeverő berendezés, ami azt jelenti, hogy a szivattyú az anyag egy részét visszanyomja a tartály aljába, így megelőzhető a szer leülepedése. A modern gépek jelentős felszerelése a permetezést vezérlő automatika. A fedélzeti számítógépbe beállíthatóak a permetezés paraméterei, ha valami megváltozik egy megadott határon túl (sebesség, nyomás, dugulás), akkor a számítógép jelzi azt. Ez fontos környezetvédelmi szempontból is, megelőzi azt, hogy feleslegesen vegyszer jusson ki a természetbe. A szórókeretek állítható magasságúak, amire azért van szükség, hogy a szer kijuttatásakor az egész felületre kijusson a permetlé. Ha túl magasról nyomják ki, akkor nő az elsodródás veszélye, vagy ha túl közel vagyunk a felülethez, akkor nem alakul ki a megfelelő szemcseméret. Elterjedőben van a légzsákos gépek használata (87. ábra), amelyeknél egy zsákból nagy sebességű levegőt nyomnak a kiszórt szerhez. A technológián még a szakemberek is vitatkoznak, azt állítják az elterjesztők, hogy így jobb a szer porlasztása és a teljes növényfelületre eljut a szer.
87. ábra. Légzsákos szántóföldi permetezőgép Hazánkban nem terjedtek el, azonban esetenként alkalmazzák a magajáró szántóföldi permetezőgépeket (88. ábra). Ezek saját erőforrással rendelkeznek, nagy teljesítményűek. Hátrányuk az, hogy más munkaműveletekben nem használhatóak, így üzemeltetésük nem gazdaságos.
88. ábra. Magajáró szántóföldi permetezőgép A szántóföldi permetezőgépeknél jelentős probléma a permetezett területek felismerése. Az átfedések és a kezeletlen sávok egyaránt hátrányosak. A pontosság elérésének egyik módja a figuránsok alkalmazása, amikor a tábla két végén az arra kijelölt személyek zászlókkal jelzik a sávszélességet. Ez a módszer nehézkes, különösen dombvidékeken, valamint a figuránsok számára veszélyes. A terület szélének jelölése történhet habjelzők használatával is, amikor a keret végén elhelyezett szerkezet habot fúj a talajra, azonban ez sem pontos, mivel 9, 12 vagy több méter távolságból nehezen követhető. A legpontosabb munkát a művelőnyomos technológiával érhetjük el, amikor vetéskor kihagyjuk a permetezőgép nyomvonalán a sorokat. Így elkerüljük a taposási kárt és a gép munkája pontossá válik. Egyre szélesebb körben alkalmazzák a sorszóró gépeket, amelyeket egy másik műveleti elemmel egyidejűleg kapcsoltan használnak (vetés, kultivátorozás), ilyenkor csak a sort vagy a sorközt permetezik (89. ábra). A sorszórók előnye a takarékosabb vegyszerfelhasználás és a gazdaságosabb kijuttatás. A kisebb mennyiség kijuttatása környezetvédelmi szempontból is fontos tényező.
89. ábra. Sorszóró szántóföldi permetezőgép 1. sorpermetezés, 2. sorközpermetezés, 3. állítható szórófej-pár Térpermetező-gépek. A gyümölcs és szőlő ültetvényekben a szántóföldi gépektől jelentősen különböző gépeket használunk. Ebben az esetben figyelemmel kell lenni arra, hogy a növények alakja és magassága nagyon változatos. Favédelmi elosztószerkezetek. A gyümölcsfák szórópisztolyokkal és légporlasztású fúvócsövekkel vagy félautomatikus szórószerkezetekkel kezelhetők. Az első két megoldás nagy élőmunka felhasználása miatt háttérbe szorult, már nem használják. A munka termelékenysége alacsony, minősége nagyban a munkát végző személy lelkiismeretességétől függ. Napjainkban az axiálventilátoros gépeket használják (90. ábra). Ezeknél a gépeknél a szórófejekből a permetlé a ventilátor által keltett légáramba kerül, ami a lombozat távoli és belső részeihez is eljuttatja a permetlevet. Hátránya az, hogy a permetlé a fák közötti üres teret is permetezi, ami gazdasági és környezetvédelmi szempontból is fontos.
90. ábra. Axiálventilátoros gyümölcs- és szőlőpermetező gép Napjainkban már léteznek olyan vegyszerező gépek is, amelyeken a szórófejekből kiáramló vegyszer a
kívánt helyre irányítható (91. ábra). Ebben az esetben a szórófejek nem a ventilátor körül helyezkednek el, hanem a porlasztó levegő csővezetékeken keresztül jut el a változtatható állású szórófejekhez.
91. ábra. „SITEX” permetező konzol Szőlőpermetező gépek. A szőlőtermesztésben használhatóak a már említett axiálventilátoros gépek is, azonban előnyösebbek a szőlősorokat oldalról közrefogó permetező keretek (92. ábra).
92. ábra. Szőlővédelmi elosztókeretek fent: permetezőkeret szórófejekkel, lent: porozókeret Légi növényvédelem gépei. A légi permetezés jelentősége lecsökkent az utóbbi tíz évben. Ennek több oka van: – jelentősen megemelkedtek a költségek, – megnőtt a környezetvédelem jelentősége, – lecsökkentek a táblaméretek. A légi növényvédelem repülőgéppel és helikopterrel (93. ábra) egyaránt elvégezhető. A helikopter alkalmazása előnyösebb, jobb repülési tulajdonságai miatt: – nem igényel nagy területű leszállópályát, – sebességük 0–150 km/h között változtatható, – fordulékonyságuk kiváló, – a rotor által keltett légáram a növények közé nyomja a permetlevet. Hátrányuk az, hogy terhelhetőségük elmarad a repülőgépek mögött.
93. ábra. Permetezés helikopterről Permetlékeverő berendezések. A szereket elő kell készíteni a permetezéshez. A szerek por vagy folyékony állapotban szerezhetők be, ezeket vízzel homogén módon vegyíteni kell a kívánt koncentrációban. Erre használják a permetlékeverő gépeket. Az ültetvényekben léteztek a stabil keverőberendezések, azonban a privatizáció következtében kialakuló művelés ellehetetlenítette ezek működését. A szántóföldi növénytermesztésben a mobil permetlékeverő gépeket alkalmazzák (94. ábra). Ezekben a vegyszerből ún. törzsoldatot készítenek, amelyet egy kisebb tartályban tárolnak. A permetezőgép feltöltésekor a nagy tartályból hozzávegyítik a kívánt mennyiségű vizet a törzsoldathoz. A munka elvégzésekor a kezelő személyzetnek viselnie kell az előírt munkavédelmi felszereléseket, ellenkező esetben súlyos mérgezéseket szenvedhetnek a vegyszerrel dolgozók!
94. ábra. Permetlékeverő berendezés A víz helyszínre szállítását tartálykocsikkal végzik. A víz tisztasága rendkívül fontos, a mechanikai szennyeződések a szórófejek eldugulásához vezethetnek. Csávázógépek. A csávázás a vetőanyag külső kártevők elleni védelmét szolgálja. A gépek feladata az, hogy a vetőanyagon minél egyenletesebben elterítse a szert. A vetőmag üzemekben stabil, a nagyüzemekben mobil (95. ábra) csávázó gépeket alkalmaznak. A magokra rászórják a szert, majd azt egy hengeren, ill. csigán végigvezetve összekeverik.
95. ábra. Mobil csávázógép
4.1.7. Az öntözés gépei Az öntözésnek hazánkban nagy jelentősége van, mivel magas az aszályos évek aránya. Az öntözéshez elsősorban vízre van szükség, az öntözés módját az adott terület és a termesztett kultúra határozza meg. A víz biztosítása történhet élő vizekből (folyók, patakok), víztározókból, kiépített csatornákból és csőkutakból. Sok esetben a rendelkezésre álló víz mennyisége szabja meg az alkalmazható öntözési módot. Az öntözővíz talajba juttatásának több módja ismeretes: – felületi, – felszín alatti, – esőszerű, – csepegtető. Minden öntözési eljárás alkalmazása esetén szükség van a terület előkészítésére és a vízellátás biztosítására. A területrendezés mértéke függ az alkalmazott öntözési módszertől. A legtöbb előkészítési munkát a felületi öntözés, valamint a lineár öntözőgépek telepítése igényel. Ezek esetében tereprendezésre van szükség. Vízellátás. Az öntözőgépek vízellátásának alapvető gépei a szivattyúk, amelyek a víznyerő helytől a gépig eljuttatják a vizet. A szivattyúk jellemző paraméterei: – térfogatáram (időegység alatt átfolyt víztérfogat, m3/h), – nyomás (bar vagy Pa), – szívóképesség (milyen magasságba képes a vizet felszívni, m), – teljesítményigény (W). A szivattyúkat a járókerék kialakítása alapján osztjuk be (96. ábra). A járókerék lehet centrifugál,
csavarlapátos és szárnylapátos.
96. ábra. Szivattyú járókerék kialakítások a) centrifugálszivattyú, b) csavarlapátos szivattyú, c) szárnylapátos szivattyú Felületi öntözés. A felületi öntözésnek három változata létezik: – árasztó, – csörgedeztető, – barázdás. Árasztó öntözés. Az öntözés legrégibb formája, a területet elárasztják vízzel. A vizet elvezetik, amikor a talaj kellőképpen átázott. A területet kalitkákra osztják, amelyek mérete 5–15 ha, jelentős a tereprendezési igény. Napjainkban csak a rizsföldeken használják. Csörgedeztető öntözés. A területnek lejtősnek kell lennie, jelentős a tereprendezési igény. A területen egy vízleplet engedünk végigfolyni úgy, hogy az átfolyás alatt a talaj telítődjön. Ma már ezt a módszert nem használják. Barázdás öntözés. Az öntözött növényzet sorközeiben épített barázdákat árasztják el vízzel. A tereprendezési igény magas, a barázdákat a talaj szerkezetétől függően 10–20 méterre kell kialakítani, hosszuk 300–500 méter lehet. A hígtrágya kijuttatásnál alkalmazott módszer. Esőszerű öntözés. Napjainkban ez a legelterjedtebb öntözési forma a szántóföldi növénytermesztésben. A területen a vizet valamilyen szórófejjel osztjuk szét. A berendezések lehetnek stabilak, hordozhatóak és félstabilak. A mobil gépek lehetnek kézi és gépi áttelepítésűek, működésük lehet szakaszos, ill. folyamatos. Stabil berendezések. Ezeket a berendezéseket beépítik, a szezon folyamán nem mozgatják, egyes esetekben egy élettartamra szerelik be (kertészetekben). Hordozható berendezések. Ezen berendezések minden eleme könnyen szerelhető és áttelepíthető. A berendezés fővezetékből és szárnyvezetékekből áll, amelyeket a terület beöntözése után az új szivattyúállásba át kell telepíteni. Félstabil berendezések. A rendszer egyes elemei állandó építésűek (fővezetékek, csatornák), a szárnyvezetékek mozgathatóak. A fővezetékeket a talajban a fagyhatár alá telepítik, a föld felszíne felett csak a hidránsok találhatóak. A vízellátást nagy teljesítményű szivattyúk látják el a nyomásközpontokból. Kézi áttelepítésű szárnyvezeték – gyorskapcsolású csövekből és közepes vagy kis teljesítményű szórófejekből áll. Áttelepítésük kézimunkaigénye nagy, napjainkban használata háttérben került a berendezések elöregedése miatt. Csévélhető berendezések (97. ábra). A legszélesebb körben alkalmazott öntözési eljárás napjainkban. A gép járvaüzemelő, az öntözést mozgás közben végzi.
97. ábra. Csévélhető öntözőberendezés A berendezés a járószerkezetből, a dobból és az arra felcsévélt műanyag csővezetékből áll. A csőhossz 150–500 m lehet. Az öntözés megkezdésekor a tömlőt kihúzzák a területen, majd a szórófej által megkívánt nyomással megkezdik az öntözést. A szórófej teljesítménye és a szórási szektora állítható. A tömlő felcsévélését az öntözővíz végzi hidromotor segítségével, a behúzási sebesség állítható, ezzel szabályozzuk a kijuttatandó öntözővíz mennyiségét. A gépek a behúzás végén automatikusan leállnak. Olyan megoldások is léteznek, amelyeknél a szórófejet egy konzol helyettesíti. Ennek az a jelentősége, hogy a víz elosztása egyenletesebb, a csepperózió (a leeső vízcseppek talajrongáló hatása) kisebb. Körben járó és lineár gépek (98. ábra). A berendezések közös jellemzője az, hogy egy konzolos szerkezetre – amelynek hossza 200–1000 méter lehet – szórófejeket szerelnek, amelyek mozgás közben juttatják ki az öntözővizet a talajra. A körben járó gépek a hidráns körül körben járva végzik az öntözést. Hazánkban nem elterjedt megoldás. A lineár gépek a táblán a vízellátó rendszerre merőlegesen haladva végzik az öntözést. Vízellátásuk hidránsokról és csatornákból lehetséges. A csatornákból táplált gépek helyhez kötöttek, a hidránsos változatok vontatással, határok között áttelepíthetőek. A lineár berendezések előnye az, hogy a cseppméret esőszerű, a vízelosztás egyenletes. A kiadott vízmennyiség széles határok között változtatható (0–800 m3/h). A kijuttatandó víz mennyisége a gép haladási sebességével állítható be.
98. ábra. Lineár berendezés központi egysége Mikro öntözőberendezések. A mikro öntözőberendezések a vizet alacsony nyomáson, kis intenzitással a növény gyökerének közelébe juttatják. Speciális feladatuk lehet a növényházak páratartalmának szabályozása is. A vízszétosztó elemek kialakítása rendkívül változatos. Két változatuk terjedt el, a csepegtető és a mikroszórófejes (99. ábra) öntözés. Ezeket elsősorban a kertészetekben és a gyümölcsösökben használják. Közös jellemzőjük az, hogy eldugulásra hajlamosak a kis méretek miatt, így szűrt vizet igényelnek. A pontos vízelosztás következtében műtrágyák kijuttatására is alkalmasak. Megfelelően kiépített rendszerben teljesen automatizálhatóak. A számítógépre kell csatlakoztatni a talaj- és légnedvesség-mérőket, be kell táplálni az adott növény vízigényét és a rendszer automatikusan végzi az öntözést. Ez a módszer rendkívül pontos és víztakarékos, kicsi a párolgási, elfolyási és elszivárgási veszteség, a növény mindig az igényének megfelelő mennyiségű vizet kap. Hátránya a magas telepítési költség, azonban ez hosszú távon megtérül.
99. ábra. Mikroszórófej injektáló szárral 1. mikroszórófej, 2. elosztóház, 3. tartószár, 4. injektálótest, 5. szorítóbilincsek, 6. tömlőpár, 7. szárnyvezeték Hígtrágyás öntözés. Világszerte nagy probléma a hígtrágyák elhelyezése. Ez is megoldható öntözéssel. Jellemzően szórófejekkel és árkos (nyárfaerdők) módszerrel helyezik el őket. Hátránya ezeknek a megoldásnak, hogy a terület elnitrátosodhat. A trágyát ülepíteni, homogenizálni kell a kijuttatás előtt. A területre szórást áttelepíthető szórófejekkel és csévélhető berendezésekkel egyaránt el lehet végezni (100. ábra). Nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy az öntözés élelmiszernövények termelése esetén csak a vegetációs időn kívül történhet a fertőzések elkerülése érdekében.
100. ábra. A hígtrágyás öntözés sematikus ábrája
5. Ágazatokba nem sorolható tevékenységek
5.1. Terménytárolás A tárolás célja az, hogy az előállított terményt a felhasználásig vagy az értékesítésig a legjobb minőségben megőrizzük, a legkisebb veszteség mellett. Az árunövények esetén a tárolás gazdasági hasznot is hozhat, ha segítségével jobb árkondíciók mellett értékesíthetjük a terményt a betakarítási csúcs után. A terménytárolás egyes technológiáival már foglalkoztunk (silózás, széna betakarítás), jelen fejezetben a következő terményfajták tárolásával foglalkozunk: – gabonafélék (búza, kukorica), – burgonya, – cukorrépa.
5.1.1. A gabonafélék tárolása A szemes termények többségét a betakarítás után rövidebb-hosszabb idő eltelte után értékesítik, vagy használják fel. A szemes termények biztonsággal az egyensúlyi nedvességtartalomnál tárolhatóak. Az egyensúlyi nedvességtartalom felett tárolt terményben intenzívek a kémiai folyamatok, ez hő és víztermeléshez vezet. A felszabaduló vízpára a felsőbb rétegekben kicsapódva romlást okozhat, míg a hőtermelés olyan mértékben is felmelegítheti a terményt, hogy öngyulladás következhet be. A fenti problémák elkerülése érdekében a gyakorlatban a terményeket gyakran túlszárítják (1–3%-kal alacsonyabb nedvességtartalom), ami túlzott energiafogyasztáshoz vezet és a minőséget is rontja. Gazdaságosabb megoldás az, ha a terményt az egyensúlyi nedvességtartalomra szárítják le, és utána szellőztetéssel küszöbölik ki az egyenetlen szárítás okozta nedvesebb gócokból következő romlást. A fentiekből következik, hogy a tárolás során a magtömeg légzési intenzitását kell minimálisra csökkenteni, ami a következő módszerekkel érhető el. Szellőztetéses tárolás. A tárolási módszer alkalmazásakor a terményen levegőt áramoltatunk át, ami szükség esetén előmelegített is lehet. A lényeg az, hogy a levegő hőmérséklete alacsonyabb legyen a halmaz hőmérsékleténél, így a termény hőmérséklete is csökkenthető. A szellőztető légáramot jellemző szám a légcsereszám, ami azt jelenti, hogy egy óra alatt hány köbméter levegő áramlik át a termény egy köbméterén. Szellőztetéskor lényeges szempont a szellőztetés ideje és gyakorisága. Az egyszeri átszellőztetés ideje attól függ, hogy milyen vastag a réteg és hányszor szellőztetünk. A ciklusok gyakorisága alapvetően a magok nedvességtartalmától függ, de befolyásolja a maghőmérséklet és a sérült magok aránya is. A szellőztetéses technológia két leggyakoribb módszere: – állagmegóvó szellőztetéses eljárás. Hosszabb idejű tárolásnál alkalmazzák, csökkenti a termény hőmérsékletét és a halmaz relatív páratartalmát. A hűtőlevegő eltávozását meg kell oldani, különben a benne szállított nedvesség kicsapódik és a termény penészedéséhez vezet, – szellőztetéses szárítással egybekötött tárolási eljárás. Ebben az esetben az állagmegóváson kívül cél a termény nedvességtartalmának 4–8%-kal való csökkentése. Ebben az esetben nagyobb légcsereszámot kell biztosítani, a levegő néhány fokos melegítésével a szárító hatás növelhető. A szellőztetéssel egybekötött szárítás kíméletesebb a magokhoz és az energiaigénye is alacsonyabb a hagyományos szárításnál. Ebben az esetben jobb a termék minősége és kisebb a szemtörés aránya is.
A szemes termények hűtve tárolása. A hűtve tárolási technológia a betárolt termények minőségének megőrzését szolgálja. Két technológiai változat alkalmazható: – az egyensúlyi nedvességtartalmú szemes termények hűtve tárolása 10–12 oC-on. Ezt a technológiát akkor használják, amikor a termény állagát és minőségét hosszú távon kell megőrizni, – 16–20% nedvességtartalmú termények szárítása 5–8 oC-on. A mobil hűtőberendezésekkel a toronytárolók és a gépesített vízszintes tárolók egyaránt alkalmasak a hűtve tárolás elvégzésére. A tárolás megkezdése előtt különös gondot kell fordítani a termény tisztítására, egyenletes lehűtésére. A terményen áthaladó hűtőlevegő eltávolítását meg kell oldani, mert abból a pára kicsapódhat. A termény hőmérsékleténél magasabb hőmérsékletű szellőztető levegő használata is kerülendő hasonló okokból. A hűtve tárolás hátránya az, hogy egész éven át csak nagy energiafelhasználással használható, ami a közgazdasági feltételek miatt nem gazdaságos. Amennyiben a termény melegedni kezd, a hűtési műveletet meg kell ismételni. Szemes termények szárítása. A betakarított szemes termények nedvességtartalma betakarításkor meghaladhatja a tároláshoz szükséges értéket. Ezekben az esetekben szükség van a termények szárítására, a nedvességtartalom mesterséges elvonására. A szárítóberendezések három csoportja ismert – nyugvóágyas, szakaszos üzemű és folyamatos üzemű. A szárítási folyamat megkezdése előtt a terményt tisztítani kell, ellenkező esetben a növényi maradványok a szárítandó anyag gyulladásához vezethetnek. A berendezések gázzal, ill. olajjal működhetnek, azonban az energiaárak növekedésével a gázüzeműek kerültek túlsúlyba. A nyugvóágyas berendezésekkel egy szállítási tétel termény szárítható egyszerre. Ez a rendszer nem terjedt el. Pótkocsira szerelt berendezés, egy erre a célra kialakított színben a pótkocsira csatlakoztatják a szárítóberendezést, és abból áramoltatják át a levegőt a pótkocsi cirkulációs rendszerébe. A szakaszos üzemű szárítók (101. ábra) műveleti sorrendje – betárolás, cirkulációs szárítás, visszahűtés, kitárolás.
101. ábra. Szakaszos üzemű szárítóberendezés A termény a szállító járműről tisztítás után a szárítótérbe jut, a feltöltés után a betáplálást be kell fejezni. A gép közepén elhelyezett csiga a terményt a hengerben folyamatosan cirkuláltatja, miközben a szükséges módon felmelegített levegőt a terményen átfúvatják. A szárítási folyamatot követően az égőfejet kikapcsolják és hideg levegővel – további cirkuláció mellett – a terményt visszahűtik. A folyamat végeztével a cirkulációt végző csiga kimenetét elfordítják, így az a terményt nem visszahordja, hanem kitárolja a gépből. A berendezés lényegében két perforált hengerből áll, ezek között cirkulál a termény, a furatokon keresztül áramlik át a levegő. A termény a szárítóberendezésben a nedvességtartalomtól függően 2–4 órát tartózkodik. A folyamatos üzemű berendezések (102. ábra) esetén a tisztított terményt felhordókkal a torony tetejére viszik, ahonnan gravitációs úton jut vissza a torony aljára. A szárító levegő e közben szárítja és visszahűti azt. A torony alján a berendezés a meleg terményen keresztül kapja meg a levegőt, itt történik a termény visszahűtése. Az így előmelegített levegő jut az égőtérbe, ahol igény szerint tovább melegítik és a torony második harmadába fúvatják azt be, ahol a szárítás történik. Ez a levegő a torony felső harmadából távozik, az érkező terményt előmelegíti.
102. ábra. Folyamatos üzemű szárítóberendezés A termények szárításakor ügyelni kell a szárítási hőmérsékletre és az intenzitásra is. Ha hirtelen túl nagy mennyiségű vizet akarunk eltávolítani forró levegővel, akkor a szemek szétnyílhatnak, ami hátrányos a további kezelés és tárolás szempontjából. A szárítóközeg hőmérséklete maximálisan a következő lehet: – vetőmagvak: 45–55 oC, – étkezési gabona: 60–70 oC, – takarmánygabona: 90–110 oC. A szemestermény-tárolók kialakítása. A szemestermény-tárolók alapvetően három csoportba sorolhatók: – tárolósilók, – tárolótornyok, – tárolószínek. A tárolósilókat általában fedett helyen építik fel, azonban léteznek szabadtéren felépítettek is. Beton padozaton vagy vasbeton, ill. acél lábakon helyezik el őket. Alakjuk lehet hengeres vagy négyszög alakú. Olyan típusok is léteznek, amelyekben a szellőztetéses tárolás is megoldható. A termény betárolása a leggyakrabban felülről, gravitációsan lehetséges, de megoldható pneumatikusan is. Ürítésük gravitációsan történik, sík fenékkialakítás esetén a teljes ürítés kézzel vagy csigás kihordóval oldható meg. Ez a megoldás optimálisan használható a vetőmagvak szellőztetéses tárolására is. Ebben az esetben az egyik megoldás az, hogy a siló belsejében egy belső levegőztető hengert építenek. Ha a silót a termény szárítására is alkalmazzák, akkor annak átmérője 2–4 méter, térfogata 5–80 m3, a
szellőztetéses tárolósilók átmérője pedig 4–6,7 méter és kapacitásuk 25–340 m3. A tárolók magassága 6,7– 9,6 méter, oldalfaluk perforált. A másik megoldás esetében a padozat perforált, a szellőztetés függőleges irányú. Ezen silók átmérője 6– 8 méter, magasságuk ezzel egyező. Egyes típusoknál egy függőleges csigával a termény átkeverhető. A betárolás gravitációs úton, felülről történik, a kitárolást egy körbe forgó csiga végzi. A tárolótornyok olyan építmények, amelyek magassága meghaladja az átmérőjük másfélszeresét. Átmérőjük 6–8 méter, magasságuk maximum 25 méter. Befogadóképességük 350–1000 tonna termény. Oldalfaluk acéllemez, ill. vasbeton lehet, belső felületüket festik vagy műanyag, ill. üvegzománc bevonattal látják el. Kitárolásuk végezhető oldalról vagy alulról, az utóbbi megoldás a kedvezőbb. A tárolótornyok esetében is megoldható a tornyok szellőztetése megfelelő légelosztó rendszerrel. Ennek hiányában a termény átszellőztetése úgy végezhető el, hogy megfelelő időközönként a terményt az egyik toronyból átforgatják a másikba. Ezt az átforgatásos módszert kerülni kell, ha van más megoldás, mert aránytalanul költséges. A tárolószínek általában egyszintes épületek, amelyeket könnyű szerkezetből emelnek. Az épületek fő tartószerkezete fém, vasbeton vagy fa. Oldalfala beton, téglafal vagy fa. A tárolt termény magassága a nedvességtartalomtól függően 2–8 méter. A színek mérete és kapacitása rendkívül széles skálán mozog. Fesztávolságuk 10–24 méter, hosszúságuk 30–80 méter, magasságuk 6–16 méter. A befogadóképességük 1000–6000 tonna közötti. A tárolóépületek betárolása kezdetben mobil rendszerű volt, manapság felső betárolásúakat készítenek. Kitárolásuk mobil berendezésekkel, rakodógépekkel történik. A legkorszerűbb tárolószínek esetében már szellőző padozatokat építenek be. A legkorszerűbb épületek már önürítős kivitelűek, ekkor a kitároló berendezések a szellőző berendezésekkel együtt kerülnek beépítésre. A tároló berendezések mindegyikére érvényes az, hogy a tárolt termény fizikai (hőmérséklet, nedvességtartalom) jellemzőit folyamatosan figyelemmel kell kísérni. A nem kívánt változások esetén be kell avatkozni, máskülönben a termény megpenészedik, ill. öngyulladás léphet fel. A gabonanövények tárolása esetében nagy jelentősége van a kártevők elleni védekezésnek is. Ezt a tárolóhelyek tisztításával, elgázosításával érhetjük el, a rágcsálók járatait be kell tömni. A madarak ellen az ablakokat dróthálóval kell ellátni. A vegyszeres kezelések elvégzését szakemberekre kell bízni.
5.1.2. A burgonya tárolása A burgonya tárolását átmenetileg és tartósan végezhetjük. Átmeneti tárolás. A burgonya értékesítés előtti, 30 napnál nem hosszabb idejű tárolását jelenti, valamint a vetőburgonya 14–20 napos előtárolását fémzárolás előtt. A frissen szedett burgonya minősége károsodik, ha az előtárolási időt kihagyják a zsákolás előtt. Tartós tárolás. Az egy hónapnál hosszabb tárolást jelenti. A tárolási feladatok öt fő szakaszra bonthatóak: – a gumók szárítása, – a gumók hűtése, – tartós tárolás, – kitárolás előkészítése. A gumók szárítása. A burgonya csak leszáradt, parásodott állapotban kerülhet betárolásra, a tárolás során is száraz állapotban kell tartani. A nem szikkadt, sérült gumók a tárolás során rothadásnak indulhatnak. Hazánkban a gumók száradása az éghajlati tényezők miatt nem probléma, 1–2 nap alatt végbemegy. A szárítás alatt beindul a parásodás, ami a sérült felületek gyógyulását jelenti. A folyamat lezajlása elősegíthető 12–16 oC levegő átfúvásával. A parásodási réteg képződéséhez 92–96%-os nedvességtartalom szükséges. Ha nem megfelelő a nedvességtartalom, akkor a felület felrepedezik a beszáradás következtében. A valódi, több rétegű pararéteg kialakulásához a megfelelő páratartalmat biztosítani kell. A gumók hűtése. A gyógyítási periódus befejezése után a gumókat le kell hűteni a tárolási
hőmérsékletre. A környezeti levegő hőmérsékletétől függően ez a folyamat 20–40 napig tarthat. A tárolási hőmérséklet a hasznosítási céltól függően eltérő, a következő értékű: – vetőburgonya tárolásakor: 2–4 oC, – étkezési burgonya tárolásakor: 4–7 oC. Tartós tárolás. A burgonya a tárolóhelyen 4–8 hónapot tölt el értékesítésig. Ebből az időből kedvező körülmények között 4–8 hetet vesz igénybe a leszárítás, a gyógyítás és a lehűtés. A további időben a burgonyát nyugalmi állapotban tartják. A tárolási időszak során a halom hőmérsékletét folyamatosan figyelemmel kísérik, ha változás áll be (növekedés), az rothadásra utal. Ebben az esetben a halmot meg kell bontani az illető helyen és a rothadási gócot el kell távolítani. A burgonya kitárolása. A betárolt, lehűtött gumók mozgatása sérüléseket okozhat, ezért a gumókat a kitárolás és szállítás előtt fel kell melegíteni minimum 10 oC hőmérsékletre. A felmelegítést fokozatosan kell végezni napi 2 oC lépcsőben, különben a gyors felmelegedés minőségromláshoz vezethet. A burgonya átmeneti és tartós tárolása történhet: – prizmákban, – szabályozott légterű tárolókban, – burgonyatárházakban. Prizmázás. A burgonyát szalma és talajréteggel fedik be, ez a takarás márciusig megvédi a gumókat. A tárolás csak részben gépesíthető. Szabályozott légterű tárolók. A burgonyát épületekben tárolják, a szigetelést szalmabálákkal oldják meg. A halom alján fedett légcsatornát képeznek ki, amelyen keresztül ventilátorral oldják meg a légcserét. A tárolási módszer jól gépesíthető, az év nagy részében használható. Burgonyatárházak. A burgonya ezzel a módszerrel tárolható a legkisebb veszteséggel. A termény betárolása, kezelése és kitárolása gépesíthető, a szellőztetés jól megoldható. A tárolóházaknak a következő követelményeknek kell megfelelniük: – biztosítani kell a termény megfelelő hőmérsékleten tartását, – lehetőséget kell biztosítani a folyamatos ellenőrzésre, – biztosítani kell a gépesített ki- és betárolást, – helyet kell adnia az osztályozó-, válogató- és csomagológépeknek, – megfelelő munkakörülményeket kell biztosítani a dolgozóknak, – meg kell felelniük az élelmiszerek tárolására vonatkozó egészségügyi előírásoknak. A burgonya tárolásakor a következő veszteségek és károsodások léphetnek fel: – apadási veszteség – a légzési és párolgási veszteségből tevődik össze. A légzési veszteség rontja a burgonya beltartalmi értékét, mert szárazanyag lebontással jár. A légzési intenzitást a hőmérséklet határozza meg. A párolgási veszteség a gumók víztartalmát csökkenti, – hajtási veszteség – a nyugalmi állapotot követően következik be, minél magasabb a hőmérséklet, annál nagyobb mértékű, – romlási veszteség – gombás és baktériumos betegségek következménye, – fagyás – fagypont alatti tárolás esetén a gumók „elfolynak”, ezt nedves szétesésnek nevezzük, – fázás – fagypont körüli tárolás esetén következik be, a gumó elszíneződik, a keményítő cukorrá bomlik, – zöldülés – ha a gumókat fényhatás éri, akkor a klorofill működés beindul, a gumó zöldes színű lesz.
5.1.3. A cukorrépa tárolása A cukorrépa nehezen tárolható növény, a tevékenység a betakarítástól a feldolgozásig tart, időtartama nem több egy hónapnál. A tárolás a tábla végén, átvevőhelyeken és a gyárban történhet. A tárolást október harmadik dekádja után lehet megkezdeni, mert ekkora a léghőmérséklet lecsökken annyira, hogy a répatest életfunkciói lelassulnak. A tárolást prizmákban végzik olyan helyet választva, ahonnan az időjárás csapadékosra fordulásakor is
el lehet szállítani a termést közúti szállítójárművekkel. A betárolást leggyakrabban rakodógépekkel végzik, azonban az egymenetes, tárolótartályos gépek esetén gyakran maga a betakarítógép viszi a terményt a tábla végi tárolóhelyre. A szállításkor a szállítójárműre rakodást rakodógéppel vagy speciális magajáró prizmabontó gépekkel végzik el. Az utóbbi gépek előnye az, hogy a répatestek száradása után nagy a tisztító hatásuk, így a gyárba kevesebb talaj és növénymaradvány jut be.
5.2. Határszemle Határszemlének nevezzük azt a tevékenységet, amely során a gazdaság egészét figyelemmel kísérjük. Különbséget kell tenni a végrehajtás módjában a kis- és nagyüzemek között. A nagyüzemekben helye van az előre tervezett szemlének, míg a kisebb üzemekben, vezető testület hiányában egy vagy néhány vezető egyszerűbben oldhatja meg a feladatokat. A határszemle lehet általános vagy eseti, teljes körű vagy részleges, időpontját tekintve folyamatos, tavaszi, nyár eleji és őszi. Az általános határszemle nem előre tervezett konkrét cselekvés. A gazda vagy a gazdaság vezetői napi munkájuk közben a területen történő mozgásuk során folyamatosan figyelik a termőterületet, a gazdasági épületeket. A szemlélődésnek különös meghatározott célja nincs, az útba eső területekre, táblákra korlátozódik. Ez a szemle területileg részlegesnek tekinthető, mert csak az éppen bejárt területre vonatkozik, azonban tárgyát képezve általános, mert minden részletre kiterjed. Figyelik a növények, utak, tereptárgyak állapotát, a kártevők, gyomok megjelenését stb. Az eseti határszemlék előre megtervezettek, meghatározott célokat szolgálnak. Pontosan fogalmazva a növények termesztésével hasznosított területek állapotára, az azokhoz kapcsolódó infrastruktúrának (utak, hidak, árkok stb.), valamint a növények fejlettségének, biológiai állapotának és a kártevők, kórokozók jelenlétének vizsgálata a határszemle. A határszemlék időpontját a következő tényezők határozzák meg: – az időjárás (felkészülés a télre, természeti károk hatásai), – a növények biológiai fejlettsége (az egyes életszakaszok megfigyelése), – a kártevők, kórokozók várható megjelenése (éves tapasztalat és előrejelzés alapján felkészülés a védekezésre), – az elvégzett munkák, a kijuttatott szerek hatása stb. (a beavatkozás elérte-e a kívánt hatást). Az így elvégzett és csak egyes területekre kiterjedő határszemlét részleges vagy speciális határszemlének nevezzük. Teljes körű vagy részletes határszemlét akkor végzünk, ha a vizsgálat minden területre (vetetlen területek, vetett területek, utak, hidak, építmények stb.) kiterjed. Ezt általában évente háromszor végzik el, időpontjuk szerint megkülönböztetünk: – tavaszi határszemle, – nyár eleji határszemle (aratási), – őszi határszemle (betelelési).
5.2.1. Tavaszi határszemle A határszemle időpontja nem köthető naptári időponthoz, az időjárástól függ. Az ideje a hó olvadása és a talaj művelhetővé válása közé tehető. A vizsgálat a következő területekre terjed ki: – őszi vetésű növények állapota (őszi gabonák, repce stb.), – évelő növények állapota (lucerna, vörös here stb.), – ültetvények állaga (szőlő, gyümölcsös stb.), – őszi mélyszántások, – szántatlan területek,
– –
utak, hidak, átereszek, egyéb létesítmények, a kora tavaszi munkák (talajmunkák, növényvédelem, műtrágyázás, vetés stb.) várható idejének meghatározása. A szántóföldi vizsgálatok alkalmával figyelembe kell venni az őszi állapotot és a téli időjárás hatásait. Őszi gabonák. Tőszámlálással meg kell állapítani az egységnyi területre jutó növényszámot, azaz a beállottságot. Meg kell vizsgálni a bokrosodási csomó állapotát, vagy a bokrosodás mértékét. A bokrosodás azt jelenti, hogy a csomóból a növény több szárat nevel, így több lesz a kalászok, bugák száma. A tél hatásainak vizsgálata a tőszámlálással kezdődik, amely értéket az őszivel összehasonlítva megállapítható a kifagyás mértéke, azaz a teljesen kipusztult növények száma. Ha a növényeknek csak egyes részei (elsősorban a levelek) szenvednek fagykárt, de a növény tovább él elfagyásról beszélünk. Az éjszakai fagyok és a nappali olvadás következtében a talaj felső rétege mozog, a növények gyökerei elszakadhatnak, ez a jelenség a felfagyás. Az ilyen károk hótakaró nélküli időjárás esetén gyakoriak, a hó megvédi a növényeket. Ha a hótakaró túl vastag, vagy a tetején jégréteg keletkezik, akkor a gabona levegő hiányában károsodik. A jelenség a kipálás, ami a hópenész megjelenésével jár együtt. Tavaszi kárt okozhat az olvadás után fellépő víznyomás és az árterületeken levő szántókon a belvíz. Mindkét esetben a területen álló víz okoz kárt azzal, hogy a talajt tömöríti és levegőtlenné teszi. A víz gyors elfolyása eróziót okozhat, ez a talaj elmosását jelenti. Jelentős lehet a vadkár is. A szarvas, őz, vaddisznó és nyúl jelentős legelési, taposási károkat okozhat. A károk ismeretében dönteni kell a felülvetésekről vagy a kiszántásokról. Felfagyás esetében a területet hengerezni kell. A határszemle alkalmával dönteni kell a tápanyag visszapótlásáról és a növényvédelmi munkákról is. Évelő kultúrák. Áttelelésük vizsgálatának szempontjai hasonlóak az előzőekhez. Jelentős szempont a pockok és egyéb talajlakók számának meghatározása, a védekezés megtervezése, a gyomirtási munkák meghatározása. Ültetvények (szőlő, gyümölcs). Vizsgálatuk alkalmával más szempontok is felmerülnek. A legfontosabb a fagykárok meghatározása a metszés megtervezéséhez, a tavaszi lemosó permetezések megtervezése. Az ültetvények esetében meg kell vizsgálni a támrendszerek, kerítések, építmények állapotát is. Őszi mélyszántások. A talaj állapotának téli változását kell megvizsgálni, a rögök szétfagyását, a vízzel való telítettséget stb. Meg kell határozni a talaj-előkészítési munkák sorrendjét és mikéntjét a vetési terv alapján. Utak, hidak, átereszek és egyéb létesítmények. Ezek állapotát ellenőrizni kell és ennek ismeretében meg kell tervezni a helyreállítási munkák menetét, hogy minden megfelelő állapotban legyen, amikor használatára szükség van.
5.2.2. Nyár eleji határszemle A nyár eleji határszemle alkalmával a gazdaságok felkészülnek az aratási munkákra. Ekkorra tehető a gabonafélék termésbecslése és a betakarítás sorrendjének megállapítása, az aratást követő munkák ütemezése (szalma betakarítása, tarlóhántás stb.). Ekkor kell elvégezni az aratásban használt gépek (kombájnok, szállítójárművek, rakodógépek, szárítás és betárolás gépei) állapotának felmérését és a felkészítésüket. Az őszi betakarítású növények esetében fel kell mérni azok állapotát, el kell végezni a növényvédelmi felvételezést. Egyéb munkák esetén (öntözés, tarlóvetés, növényvédelem) meg kell határozni a gépi és emberi munkaerőigényt.
5.2.3. Őszi határszemle Az őszi határszemle – szempontjait tekintve – kis különbséggel megegyezik a tavaszival. Ilyenkor a következőket vizsgáljuk: – őszi vetésű növények állapota (őszi gabonák, repce stb.), – évelő növények állapota (lucerna, vörös here stb.), – ültetvények (szőlő, gyümölcsös stb.), – őszi mélyszántások, – szántatlan területek nagyságának és az elmaradt munkáknak a felmérése, – utak, hidak, átereszek, egyéb létesítmények állapotát. Ezek alapján meg kell határozni a várható tavaszi munkák mibenlétét és mennyiségét is. Őszi vetésű növények. A vizsgálat a beállottság elemzésével kezdődik. Ekkor tőszámlálással a növényállomány sűrűségét, beállottságát vizsgáljuk. Az adatokból ki tudjuk számítani a szántóföldi kelési százalékot. A növényállomány fejlettségéből következtetést vonhatunk le a várható áttelelésről. Az időjárás függvényében vizsgálhatjuk a bokrosodást is. Évelő növények. A növényállomány állapotát vizsgáljuk, ami támpontot ad az áttelelés minőségéről. A lucerna fejlettségét meghatározza az utolsó kaszálás időpontja: – korán kaszálunk (IX. hó), ha a növény még megfelelő sarjat tud hozni (15–20 cm), – későn kaszálunk (XI. hó), ekkor ősszel már nincs újrasarjadás, a tartalék nem mobilizálódik csak tavasszal. Vizsgálni kell a talajlakó rágcsálók (elsősorban pockok) számát, el kell dönteni, hogy ősszel vagy tavasszal kell-e védekezni. Ültetvények. A várható metszés időpontját kell meghatározni, valamint azt, hogy a támrendszer javításra szorul-e. Ezek ismeretében meg kell határozni a munkák időbeli ütemezését és a várható munkaerőigényt. Őszi mélyszántások. Meg kell vizsgálni a szántás minőségét, fel kell mérni a szántatlanul maradt területek nagyságát. Összegezni kell az elmaradt vetések területét, gondoskodni kell a tavaszi pótlólagos vetésről, az ahhoz szükséges talajmunkákról. Gépek. Ősszel meg kell vizsgálni a gépek állapotát is, fel kell készülni a téli javításra, amikor a gépeket felkészítik a következő évre, hogy megfelelően üzembiztos állapotban legyenek.
5.3. A mezőgazdasági termelés teendőinek megoszlása az év folyamán 5.3.1. A mezőgazdasági munkafolyamatok éves megoszlása A mezőgazdasági termék-előállításban, a növénytermesztési és állattenyésztési munkafolya-matok időbeni lefolyása között lényeges eltérések vannak. Míg a növénytermesztési munka-folyamatok – az egyes növényfajok eltérő fenológiai fázisa miatt – naptári időszak szerint, eltérő időben és módon folynak, addig az állattenyésztési munkafolyamatokra, az év folyamán a folyamatosság, a kisebb-nagyobb időközönként rendszeresen ismétlődő munkafolyamatok, munkaműveletek a jellemzőek. A növénytermesztési munkafolyamatok jellemzői. Az egyes gazdaságok eltérő vetésszerkezetében más időben és mértékben merül fel a gépek, az eszközök, az egyes anyagok és az élőmunka iránti igény. Átlagos üzemi vetésszerkezet mellett is az a jellemző, hogy az év bizonyos időszakában fokozott munkaigény jelentkezik, így: – a tavaszi munkacsúcs, – a nyári munkacsúcs és
– az őszi munkacsúcs. A tavaszi munkacsúcs március közepétől május elejéig tart, az időjárástól függően. A munkák nagy részét adó talaj-előkészítések a talajok felszikkadása után kezdődhetnek. A tavaszi vetések optimális időben való elvégzése nagyban meghatározza a termesztés sikerét, és behatárolja azok elvégezhetőségét. A tavaszi munkacsúcsra is jellemző az időszak rövidsége, a munkák sokfélesége és nagy mennyisége. Ebben az időszakban kell elvégezni az őszi kalászosok fejtrágyázását, gyomirtó vegyszerezéseit, a szántóterület felén az őszi mélyszántások elmunkálását, az elmaradt tápanyag- utánpótlási munkákat, a vetés előtti gyomirtó vegyszerezéseket, a tavaszi vetésű növények vetőágykészítési és vetési munkálatait. Vetések utáni gyomirtó vegyszerezések is ekkor végezhetők. A nyári munkacsúcs teendői egyszerűbbek és kevésbé behatároltak, mint a tavaszi munkacsúcsé. Ez az időszak júliustól augusztus elejéig tart, és jelentős munkát foglal magába, a kenyeret adó őszi búzának és egyéb kalászosoknak a betakarítását. A nyári betakarítás szervezési jelentőségét az adja, hogy a betakarítás optimális idejéhez mért csúszások jelentős betakarítási veszteségeket okozhatnak. A betakarítás utáni munkák, a szalma betakarítása, a tápanyag-utánpótlás, a tarlóhántás és nyári szántás mielőbbi elvégzése szükséges ebben az időszakban. Az őszi munkacsúcs általában szeptember elejétől november közepéig tart. Jellemzője ennek az időszaknak, hogy a sok teendőhöz viszonyítva rövid idő áll rendelkezésre, és gyakoriak a mezőgazdasági munkát hátráltató időjárási körülmények is. Ebben az időszakban kell elvégezni a szántóterület mintegy harmadát jelentő őszi kalászosok (őszi búza, őszi árpa, rozs, tritikálé) vetés-előkészítési és vetési munkáit, valamint betakarítani a szintén nagy felületen termesztett kapásnövényeket, a kukoricát, napraforgót, cukorrépát, burgonyát, valamint a szőlőt és gyümölcsöket. A nagytömegű termék elszállítása is nagy feladatot jelent. A betakarítást követően el kell végezni a tápanyag-utánpótlást, és a területek őszi mélyszántását. Egy bizonyos növényi termék előállításához, megtermeléséhez szükséges időszak – amely az egyes munkafolyamatok egymásra épüléséből áll, és a területkijelöléstől a betakarításig tart – a növénytermesztési ciklus. A termékek előállításának módját, amely tartalmazza a termelési folyamat munkafolyamatait, munkaműveleteit, azok sorrendjét, a szükséges eszközöket, anyagokat, munkaerőt, egyéb ráfordításokat, a vonatkozó termelési eljárásokat, részletes műszaki és technikai leírásokat, amelynek megtartása a meghatározott terméket eredményezi, termesztési technológiának nevezzük. A technológia konkrét megjelenési formája a technológiai terv, amely az alábbiakból áll: – munkafolyamatok és munkaműveletek időrendi ismertetése, – végrehajtáshoz szükséges erő és munkagépek, egyéb termelőeszközök használatának módja és időigénye, – szükséges élőmunkaigény (időben, létszámban, képzettségben), – termelési irányszámok, normák (vetőmag, tápanyag, növényvédő szer, egyéb anyag). Növénytermesztési munkacsúcs esetén, az egyes növények technológiai tervének elemeit az adott időszakban egymáshoz illesztve, az egyes munkafolyamatok, munkaműveletek időbeni sorrendiségét, anyag és műszaki ellátását, élőmunkaigényét az időszaki kampányterv rögzíti. Az állattenyésztési munkák jellemzői. Az állattenyésztési munkák nagy része naponta, rendszeresen ismétlődik, így az etetés (nyáron legeltetés), az itatás, az almozás, a trágyázás, a fejés, a tojásgyűjtés, az állomány ellenőrzése (állat-egészségügyi). Bizonyos munkák – az állatfajok sajátosságaitól függően – nagyobb időközönként ismétlődnek, ilyenek a termékenyítés, az elletés, a fiaztatás, az ivartalanítás, az átcsoportosítás, az áttelepítés, a mérlegelés. Előfordulnak alkalomszerűen jelentkező munkafolyamatok is, mint amilyen a nyírás a juhászatban, a fürösztés, a körmözés, állománycsere a tojóállományban, szarvasmarhatartásban a körmözés, a szarvtalanítás, az állat-egészségügyi beavatkozások. Az egyes állatfajok tenyésztésében a folyamatosság, a rendszeresség a jellemző. Különösen igaz ez két állatfajra, a baromfira és a sertésre, amelyek tenyésztését általában zárt tartásban teljesen függetleníthetjük az évszakoktól, ezért ezek időszaki sajátosságai elenyészők. A szarvasmarha-tenyésztésre és a juhtenyésztésre a folyamatosság és rendszeresség mellett bizonyos idényszerűség megállapítható. A kor, hasznosítás és takarmányozás szerint téli és nyári idényt különítünk el. A továbbiakban röviden közöljük
ezek sajátosságait. Téli időszakban a szarvasmarhát istállózott körülmények között tartjuk és tartósított takarmányokkal etetjük, szénát, szilázst, szenázst, darált szemestakarmányokat biztosítunk számukra. Nyári időszakban, ami Szent-György naptól (április 24.) Szent-Mihály napjáig (szeptember 29.) tart, elsősorban a növendék állományt legelőn tarthatjuk (ez nem általános) és takarmányozásukban az olcsóbb legelőfű szerepel nagyobb mértékben. A hízóállatokat és a fél évnél fiatalabb borjakat egész évben istállóban tartjuk. A juhok tartása az év nagyobb részében épületen kívül történik. A hodályban állandóan csak rendkívüli téli időjárási körülmények között éjszaka, vagy elletési időszakban tartózkodnak az állatok. Tavasszal, a rendszeres kihajtás előtt el kell végezni a körmözést, április végén, május elején a nyírást és azt követően az élősködők ellen a fürösztést. A mélyalmos hodályokban a lábvégek, a körmök gyulladása gyakoribb, ezért biztosítani kell a köröm rendszeres, általában formalinos fertőtlenítését. Az állatok behajtása a fagyok tartós beálltakor indokolt. A juhászatban fontos, meghatározó feladatot jelent a szaporítás, amelyben a hagyományos, évente egyszeri elletés esetén a kosok anyák közé engedését augusztus–szeptember hónapban végezzük el. Ha sűrített elletés folyik, akkor 2 évenként háromszor elletünk, a csoportos pároztatás pedig 8 havonta történik. A 150 napos vemhesség után az elletés, báránynevelés, bárányhizlalás következik, mint ütemezendő feladat.
5.3.2. A fontosabb mezőgazdasági munkák évszakonkénti megoszlása Az előzőekben a mezőgazdasági munkafolyamatok időszaki jellemzőit ismertettük. Ebben a részben évszakonként ismertetjük azokat a munkákat, amelyek megszervezése – időben és megfelelő minőségben való elvégzése – meghatározza a mezőgazdasági termelés eredményességét. A tavaszi évszak havonkénti munkafolyamatai. A tavasz a mezőgazdaság egyik legintenzívebb időszaka. Többféle munkát kell végezni, ugyanakkor a rendelkezésre álló idő mindössze kettő, kettő és fél hónap. A munkafolyamatok tervszerűsége érdekében nem mellőzhető a technológiai és az erre alapozottan elkészített részletes, időszaki kampányterv. A munkák torlódása enyhíthető, ha: – a vetésszerkezetet úgy alakítjuk, hogy mérsékeljük a munkacsúcs kialakulását, – a nagy területű növényeket szakaszosan vetjük, – a tavaszi munkákat a növény fontossága és igényessége alapján rangsoroljuk, – a gépkapcsolásokat a kapacitás kihasználása érdekében ésszerűen végezzük. Március hónap munkafolyamatai: – őszi szántások lezárása, elmunkálása (simítózás), – őszi vetések ápolása, – kora tavaszi vetések befejezése, – gyümölcsök, szőlő ápolása (metszés, permetezés). A munkák elvégzését akkor tartjuk időben elvégzettnek, ha: – a fejtrágyázás első üteme befejeződött, – az őszi szántások elművelése megtörtént, – a kora tavaszi vetések befejeződtek, – a gyümölcsök és szőlő metszése és első permetezése megtörtént. Április hónap munkafolyamatai. Ez a hónap a nagy területen termesztett növények (cukorrépa, napraforgó, kukorica) vetésének és növényvédelmének jegyében telik el, így el kell végezni a: – vetés előtti talaj-előkészítést, – vetés előtti és utáni gyomirtó kezeléseket, – vetési munkákat, – fejtrágyázás második ütemét, – őszi kalászosok gyomirtását.
Május hónap munkafolyamatai. Erre a hónapra a növényápolási és a korai betakarítási munkák jellemzőek. Főbb munkák az alábbiak: – a tavaszi vetések mechanikai és kémiai növényvédelme, – őszi takarmánykeverék vágásának, etetésének megkezdése, – lucerna első kaszálásának betakarítása, – őszi vetésű kalászosok növényvédelme, – el kell készíteni a nyári időszak kampánytervét. Az állattenyésztésben – a szarvasmarha- és juhtenyésztésben – megkezdődött a legeltetési időszak. Fontos a zöldtakarmányozásra való átmenet segítése. El kell végezni a körömápolást. A juhok nyírása és fürösztése ebben a hónapban aktuális. Az állatok legelőn való tartózkodása lehetővé teszi a mélyalmos rendszerű istállók kitrágyázását, fertőtlenítését. A gépjavításban a nyári kalászosgabona-betakarítás géprendszerének előkészületei folynak. A szérűskertben a szénakazlak rendszeres figyelése történik az öngyulladás elkerülésére. A magtárak, szárítók takarítása és fertőtlenítése folyik a kalászos gabona fogadására. A nyári évszak havonkénti munkafolyamatai. Ennek az időszaknak jellemző munkái a növényápolás, betakarítás, tápanyag-utánpótlás és a talaj-előkészítés. Június hónap munkafolyamatai: – a rétek fűhozamának, szénatermésének betakarítása, – a zöldborsó betakarítása, – a növényápolási munkák végzése, kultivátorozás a kapásnövényeknél, – a kalászosok betakarításához szükséges géprendszer előkészítése, gépszemle szervezése, – a tisztítók, szárítók, magtárak előkészítése, – a lucerna második növedékének betakarítása, – a szállítóeszközök gondos előkészítése, tömítettség ellenőrzése. A munkákat úgy kell ütemezni, hogy azok a hónap végéig befejeződjenek, hogy júliusban teljes egészében a kalászosok betakarítására tudjunk koncentrálni. Július hónap munkafolyamatai: – kalászos gabonák betakarítása, beszállítása a tárolóhelyre (őszi árpa, tavaszi árpa, rozs, tritikálé, őszi búza), – egyéb növények betakarítása (repce, száraz borsó), – tarlóhántás elvégzése a felszabadult területeken, – tápanyag-utánpótlás az utónövények igénye szerint (műtrágya és istállótrágya), – másodvetések elvégzése, – címerezés elvégzése hibridkukorica vetőmag-előállítás esetén, – vízigényes kultúrák öntözésének szervezése. Augusztus hónap munkafolyamatai. Az augusztusi feladatok zöme a nyár végi és őszi vetésű növények vetésére való felkészülést, a szálas- és tömegtakarmányok betakarítását jelentik. Ezek részletezve az alábbiak: – tápanyag-utánpótlási munkák befejezése, – nyári szántások (alapművelés) befejezése, – alapművelések ápolása, – lucerna harmadik növedékének betakarítása, – nyár végi vetésű növények vetőágy készítése, vetése (lucerna, fűfélék, herefélék, repce), – silózás beindítása, – rétek sarjútermésének betakarítása, – vízigényes kultúrák öntözésének szervezése. A gépjavító részleg a betakarítás időszaka alatt hatékony mozgó szervizszolgálatot üzemeltessen. A gépműhely készítse elő az őszi vetések, a betakarítások és a talajművelés gépeit. Az őszi évszak havonkénti munkafolyamatai. Ezen időszakban a legnehezebb feladatot a talaj-előkészítési, vetési, betakarítási munkák megszervezése jelentik, mert:
– a gépi eszközök és kézi munkaerő iránti igény meghaladja az átlagos üzemi kapacitást, – több munkafolyamat időpontja egybeesik, – a betakarított termés nagy tömeget jelent, szállítása nagy gondosságot igényel, – legtöbb termény romlékony, fontos a tárolás, tartósítás megoldása, – az őszi időjárás sokszor kedvezőtlen, hátráltatja a munkavégzést. El kell készíteni az őszi munkák kampánytervét, amelyben ki kell dolgozni az őszi munkák elvégzésének fontosabb részleteit. Szeptember hónap munkafolyamatai. A munkák főként a betakarításnak és vetésnek vannak alárendelve. A hónap elején be kell fejezni a nyárvégi vetésű növények (here, lucerna, fűmag, őszi káposztarepce) vetését. Elsősorban azoknak a növényeknek a betakarítását kell szorgalmazni, amelyek az őszi kalászosok előveteményéül szolgálnak. Ilyen növények a silókukorica, a burgonya, a napraforgó, a korai kukorica. Ezek gyors betakarítása után az alaptrágyázást kell elvégezni, majd a talaj-előkészítés, vetőágykészítés következik. A terménytárolókat előkészítik, ellenőrzik a tetőzetet és a nyílászárókat. A saját előállítású vetőmag tisztítását, minőségi vizsgálatát, csávázását el kell végezni. A havi munkák gondos elvégzését jelzi, ha: – a nyárvégi vetésűeket szeptember 10-ig elvetik, – az őszi takarmánykeverékek, a rozs, őszi árpa, tritikálé vetését szeptember 25-ig befejezik, – a korán lekerült elővetemények talaját előkészítették vetésre, – betakarítják az őszi búza előveteményeit, elvégzik a tápanyag-utánpótlást, talaj-előkészítést, a vetőágykészítést, – megkezdik a szőlő és gyümölcsök betakarítását (alma, szilva, őszibarack, körte), – elvégzik a lucerna utolsó kaszálását, betakarítását. Október hónap munkafolyamatai. Ez a hónap a nagy területen termesztett őszi búza vetésének és a kapásnövények betakarításának (napraforgó, cukorrépa, kukorica) időszaka. A betakarítás után elvégzik a szerves trágya és műtrágya kiszórását, a növényi maradványok talajba dolgozását, elkezdik az őszi mélyszántást. A munkák akkor naprakészek, ha: – az őszi búza vetését október 25-ig 90%-ban elvégezték, – a betakarítások 80%-a befejeződött, – az istállótrágyázás befejeződött, – az őszi mélyszántást 50%-ban elvégezték, – befejeződött a szőlő és gyümölcsök betakarítása. November hónap munkafolyamatai. Ebben a hónapban kell befejezni a betakarítást és az őszi mélyszántást. Az állattenyésztésben, a gépműhelyben, a majorokban el kell végezni a tél előtti munkákat. A munkák időben való elvégzését jelzi, ha: – teljesen befejezik az őszi mélyszántásokat, – ha az évelők állapota, vagy a mezei pockok elszaporodása indokolja, el kell végezni a szükséges védekezést, – az állattenyésztésben el kell végezni az állattartó épületek felülvizsgálatát, javítását, a téli állattartásra való felkészítését, – a gépesítés területén feladat a gépek leszerelése, ápolása és szakszerű tárolása, a téli gépjavítások megszervezése, – a majorok, utak, út menti részek rendbetétele, karbantartása. A téli évszak havonkénti munkafolyamatai. A téli időszak hónapjai a szántóföldi munkák szempontjából eseménytelennek tekinthetők. Kedvezőtlen, esős őszi időjárás esetén csúszhatnak a betakarítási és az azt követő őszi mélyszántás munkálatai. Az őszi mélyszántást december elején be kell fejezni. Havas időben, naponkénti nagy hőmérsékleti ingadozás esetén előfordulhat a vetéseken jégkéregképződés, ami a hópenész kialakulásának, a kipállásnak kedvező. Ez a körülmény a vetés kipusztulásához vezethet. Ilyen esetben a jégkéreg feltörése a feladat. Kedvező körülmények esetén, főként sík területeken, elvégzik a vetések fejtrágyázásának első ütemét. A téli évszak, a sok feladatot jelentő tavaszi időszakra való felkészülés jegyében telik. Folynak a
gépjavítási munkák, a metszések. Erre az időszakra kell szervezni a képzéseket, továbbképzéseket, és ekkor adják ki az évi szabadságok zömét. El kell végezni az év termelésének értékelését, és el kell készíteni az éves üzemi és technológiai terveket. December hónap munkafolyamatai: – elmaradt szántások befejezése, – szerves trágya kiszállítása szarvasba, – szőlő és gyümölcsök metszésének megkezdése. Január hónap munkafolyamatai: – őszi vetésű kultúrák fejtrágyázása első ütemének megkezdése, – metszési munkák folytatása, – belvizek, pangó vizek elvezetése, – jégkéreg esetenkénti feltörése, – gépjavítások végzése, – szakmai képzések, továbbképzések szervezése, – üzemi és technológiai tervek összeállítása, – tavaszi kampányterv elkészítése. Február hónap munkafolyamatai. Ha az időjárási viszonyok engedik, azonnal el kell kezdeni a tavaszi munkákat. A talaj felszikkadása után, amikor a talajszerkezet károsítása nélkül rá lehet menni, kezdeni kell a kora tavaszi vetésű növények (borsó, lucerna, mák, tavaszi árpa) talaj-előkészítését, vetését. Februárban esedékes munkák: – felfagyásos őszi vetések hengerezése, – fejtrágyázási munkák folytatása, – metszési munkák folytatása, támberendezések javítása, – talaj-előkészítési munkák megkezdése, – belvizek, pangó vizek elvezetése, árkok, átereszek tisztítása, – kora tavaszi vetések megkezdése, – gyümölcsösök lemosó permetezésének megkezdése, – utak javítása. A gépjavító műhelyek munkáját úgy kell szervezni, hogy a tavaszi munkákhoz szükséges erő- és munkagépek megfelelő időpontban és minőségben rendelkezésre álljanak. Február hónapban kell számba venni, leltározni azokat az anyagokat, eszközöket, amelyek a tavaszi kampány időszak során szükségesek. A hiányzó anyagok beszerzéséről haladéktalanul gondoskodni kell. Időben és megfelelő minőségben biztosítandók a vetőmagok, növényvédő szerek, műtrágyák, takarmány kiegészítők, alkatrészek. Az eddig tárgyaltak jól mutatják azokat az eltérő időtartamú és idényenként különböző munkafolyamatokat, amelyeket a mezőgazdaságban el kell végezni. Gondos felkészülést igényel a munkák időben és jó minőségben való elvégzése. A bemutatott „gazdanaptár” tájékoztatást nyújt az egyes időszakok fontosabb munkafolyamatairól, azonban nem pótolja a helyi adottságokhoz, sajátosságokhoz igazodó technológiai és időszaki kampánytervek használatát. Ezek a tervek nagy megbízhatósággal tartalmazzák a termelési feltételeket, könnyítik a munkák szervezését. A mezőgazdaságban dolgozóknak a részletes feladatok mellett általánosságban ügyelni kell az alábbiakra: – a munkavédelmi előírások betartására, – a tűzvédelmi előírások betartására, – a termőföld védelmére, helyes használatára, – a vízbázis védelmére, – a levegő tisztaságának megőrzésére, – az állat és növényvilág megóvására, – az egészségre veszélyes anyagok előírás szerinti használatára, – a táj védelmére.
6. Elsődleges termékfeldolgozás
6.1. Takarmánykeverék-gyártás Takarmányok nélkül nem lehet állati termékeket, az emberiség számára létfontosságú élelmiszereket előállítani. Takarmányként felhasználható anyag sok van, és azokat sokféleképpen lehet hasznosítani. Mintegy fél évszázada, gyorsan növekvő mértékben, és napjaink árutermelési gyakorlatában, ennek legjobb módja az ún. takarmánykeverékek előállítása. Ennek során különösen arra kell figyelni, hogy a takarmány kedvező hatást gyakoroljon az állati termékek minőségére. Ezért kell azoknak mindig romlatlannak, hamisítatlannak és a kereskedelemben szokásos minőségűnek lenniük. Nem jelenthetnek veszélyt az állati és emberi egészségre és nem hozhatók megtévesztő módon forgalomba. Miért van szükség takarmánykeverékre? Azért, hogy az állatok táplálóanyag-szükséglete a lehető legpontosabban fedezhető legyen egy adott életszakasznak vagy a termelési célnak megfelelően. Az további igénypont, hogy mindezt ne csak gazdaságosan, hanem úgy tegye lehetővé, hogy az élelmiszer-biztonsági kockázat, és az állattartással elkerülhetetlenül együtt járó környezet terhelése a lehető legkisebb legyen. A takarmánykeverék gyártása egy nagyon összetett, jelentős beruházási igényű, sok jogi szabályozással (törvények, FVM és más minisztériumok rendeletei, EU kötelező előírások) körülhatárolt tevékenység. Hazánkban mintegy 25–30 nagyvállalat (több mint 100 000 t/év kapacitás) és mintegy 5–600 kis- és középvállalkozás (5–30 000 t/év kapacitás) működik (2003-ban 636 üzem, továbbá 8470 takarmány importőr). Érdekképviseleti szervezetük a Magyar Gabona feldolgozók, Takarmánygyártók és Kereskedők Szövetsége. A takarmánykeverék gyártásának történetét talán a napóleoni háborúk idejére tehetjük, amikor egy cipószerű valamit állítottak/sütöttek össze a lovak részére, ami azután azok (könynyen) szállítható fő takarmánya volt. Az állattartók részére előbb a malmok készítettek gabonadarákat, ill. az olajütők adtak el „pogácsákat”. A mai értelemben vett gyártás kezdete az USA-ban az 1920-as, Európában az 1930-as, és hazánkban az 1940-es évek végére tehető. A hazai első termékek az ún. lókompaktok voltak, majd az 1950-es években megépült előbb Budapesten, majd Szentesen is egy „Erőtakarmány gyár” (a német „Kraftfutterwerk” tükörfordítása). Az 1950-es évek végén kezdődött meg a vitamin és ásványi premixek gyártása a Phylaxiában, 1965-ben már több mint száz üzem működött, mégpedig a technológia hasonlósága miatt elsősorban a malmokhoz csatlakoztatva. Üzemeltetőjük a Gabona Tröszt és annak megyei vállalatai voltak. 1966-ban megalakult az Országos Takarmányminősítő és Ellenőrző Felügyelőség Az akkori gazdálkodási kötelezettségeknek megfelelően (szigorú, központi készletgazdálkodás alapján), valamennyi üzem ugyanazon recept (előbb az Állattenyésztési Kutató Intézet, majd az OTEF, végül a Tröszt előírásai) szerint gyártotta termékeit. Az 1960–70-es évek fordulója indított el változásokat, fokozatosan enyhült, ill. megszűnt a gabona-készletgazdálkodás előbb az állami gazdaságok, majd egyes termelőszövetkezetek kezdtek el saját maguk, később a társgazdaságok részére (főként fehérjekoncentrátumokból) kész keverékeket gyártani. Az 1980-as évek elején megszűnt a fehérjetakarmányok központi elosztása, megjelentek a külföldi gyártók (elsőként a Purina és a Central Soya). A fejlődés töretlen volt, és 1985-ben az ipar elérte az évi 8 millió tonnás termelést. Különböző okok miatt, ez napjainkra 5,6 millió tonnára csökkent (ez az EU jelenlegi takarmánygyártásá- nak 4%-a). A korábbi miniszteri rendeletek helyett, 1995-ben életbe lépett előbb az első hazai „takarmány törvény” (A takarmányok előállításáról és forgalomba hozataláról szóló 1995. évi XCII. törvény), majd a második, a 2001. évi CXIX. Törvény „A takarmányok előállításáról, forgalomba hozataláról és felhasználásáról”. Ezt
egészítik ki a törvény végrehajtásáról szóló 43/2003 (IV. 25) és a Magyar Takarmánykódex I. kötetében összefoglalt kötelező előírásokról szóló 44/2003 (IV. 25.) FVM rendelet. 2004-ben megjelent a Kódex II. kötete, amelyik a különböző állatfajokra (és takarmányaikra) vonatkozó tápláló- és egyéb anyag ajánlásokat, valamint a III. kötete, amelyik az ajánlott laboratóriumi vizsgálati módszereket tartalmazza. (Folyamatosan jelennek meg újabb rendeletek, amelyeket a takarmánygyártással foglalkozóknak napra készen kell figyelemmel kísérniük). A törvény hatálya kiterjed „1. § a) a takarmány, takarmány-alapanyag, adalékanyag, gyógyszeres takarmány, előkeverék, takarmánykeverék, teljes értékű takarmány, kiegészítő takarmány, ásványi takarmány, tejpótló takarmány, különleges táplálási igényeket kielégítő takarmány, szálas és tömegtakarmány és az ökológiai takarmány minőségére, biztonságára, előállítására, tárolására, forgalomba hozatalára, felhasználására, szállítására, exportjára, importjára, az országon való átszállítására, engedélyezésére, nyilvántartásba vételére, ellenőrzésére és vizsgálatára, valamint b) a takarmány-előállító üzemek működési engedélyezésére, a takarmány-előállító üzemek, takarmány tároló és forgalmazó helyek nyilvántartására és ellenőrzésére”. (A előbbiekben felsorolt termékek értelmezését a Törvény 2. §-a, ill. a 43/2003 sz. VHR 1. §-a tartalmazza). A takarmánygyártást 2004-től olyan EU-rendeletek is szabályozzák, amelyeket a tagországok törvényei és rendeletei nem tartalmaznak, alkalmazásuk mégis kötelező. Ezek (magyar nyelven is) figyelemmel kísérhetők „Az Európai Unió Hivatalos Lapjá”-ban (Eur-Lex European Union Law.url, ill. http://europa.eu.int/eur-lex/ honlapon. Napjaink takarmány gyártásának legfontosabb kritériuma a nyomon követhetőség, ugyanis a feletetett takarmányt tekintjük az élelmiszerbiztonság érdekében folytatott tevékenység első kritikus területének. Minden takarmánygyárban kell lennie egy működő biztonsági programnak a szennyezések minimalizálására. Néhány, ezzel kapcsolatban szükséges intézkedés. Alapanyagok. Mentesnek kell lenniük az előállítási, gyártási eljárásokból maradó kémiai anyagoktól, technikai segédanyagoktól, ill. az alapanyagot vissza kell utasítani, ha az szennyezett rágcsáló- és/vagy madárürülékkel vagy bármiféle rovarral, rovarmaradékkal. A legtöbb alapanyag (különösen a kukorica, a cirok és a búza) tartalmazhat szennyezőanyagokat, lehet benne sok idegen anyag, amelyek kiváló környezetet biztosítanak a gombák fejlődéséhez. Beszerzés és szállítás. A gyártáshoz szükséges alapanyagokat csak igazolt és felelős eladótól szabad beszerezni. A fogadó és lerakodó területnek tisztának, rendesnek, átláthatónak (jól szervezettnek) és jól csatornázottnak kell lennie, az ömlesztve vagy zsákokban érkező anyagokat tiszta tárolóhelyen vagy silókban kell elhelyezni. A szállítójárműveket rendszeresen ellenőrizni és fertőtleníteni kell. Almot, hulladékot vagy hullát sohasem szabad azzal a járművel szállítani, amellyel akár alapanyag, akár kész takarmány szállítása is történik. Tárolás. Rágcsálókat és madarakat nem szabad megtűrni sem az üzemben, sem a közelében. A porszűrés alapvetően szükséges a salmonella megelőzése érdekében. Az alapanyagok tárolása tiszta és vízálló silóban történjék, mindig előbb a korábban beérkezett alapanyagot használjuk fel (FIFO elv), soha ne tároljunk zsákokat közvetlenül a padozaton, ha az nedves vagy piszkos (célszerűbb azokat magasítókra helyezni, távol a rágcsálóktól és a madaraktól, védve a közvetlen napsütéstől és esőtől). Mindig a régebbi zsákok kerüljenek az újonnan érkezettek tetejére, hogy azokat előbb lehessen felhasználni. A nedvesség a siló legnagyobb ellensége, mert lehetővé teszi a gombák szaporodását és a mikotoxin termelését, ami az egész tételt beszennyezheti. Személyzet. Az üzem valamennyi dolgozója legyen jól képzett, idegenek ne tartózkodjanak az üzem területén, legyen a látogatóknak köpeny és eldobható fóliacsizma vagy megfelelő méretű fertőtlenített gumicsizma. A keresztfertőzések megelőzése érdekében az alapanyag-fogadó oldalon dolgozók ne menjenek a késztermék oldalra és fordítva. Takarmánykeveréket előállító üzemről szólva – függetlenül annak méretétől –, hozzávetőlegesen a következő nagyobb feladat-csoportokat különböztethetjük meg: – az üzem, ha új, megvalósíthatósági tanulmány, tervezés, építés (kivitelezés), – alapanyag-ismeret (takarmányfélék, kiegészítők, egyéb anyagok). Keverékek összeállítása,
ismerete, gyártási tevékenység: alapanyagok fogadása (takarmányok, premixek, egyéb kiegészítők, gyógyszerek), alapanyag feldolgozás/előkészítés (tisztítás, hőkezelés, aprítás kalapácsos darálóval, hengerszéken), bemérés és keverés, pelletálás (granulálás), hőkezelés (sterilizálás, extrudálás, expandálás), csomagolás, készáruraktár, szállítás, – ömlesztett anyagok kezelése és tárolása: szállítócsigák, serleges felvonók, pneumatikus szállítók, folyékony anyagok kezelése, porkamrák, alapanyagok és késztermékek tárolósilói (102. ábra), – az üzem működtetése: üzemvezető/vezetés (humán erőforrások), törvények/rendeletek alkalmazása (takarmány, tűz- és munkavédelem stb.), üzleti terv, termelési program, készlet helyzet, költségelemzés, (láthatatlan) veszteségek – „kálló”, – minőség-ellenőrzés: mintavétel, laboratóriumi analízis, mikroszkópia, mikrobiológia, takarmány kiegészítők minősége, gyártásközi ellenőrzés, – minőségbiztosítás (kockázatok), termékbiztonság, – higiénia, benne a kártevő/fertőzés management, – működtetés és fenntartás: TMK, elektromos, víz-, gáz-, gőz-, valamint más rendszerek, belső és külső szállítás, – elektronikai rendszer: működtető, szabályozó és más számítógépek, könyvelési és nyilvántartási rendszerek, – környezetvédelem (por, szennyvíz, veszélyes hulladékok, zaj), – biztonságtechnika, munkavédelem, munkaegészségügy, – kereskedelem (speciális takarmányok stb.), – marketing, szaktanácsadás, K+F. Jóllehet az előbbi felsorolás minden lépése lényeges az állatok elé kerülő takarmány előállításának folyamatában, a következőkben mégis kiemelünk néhányat, amelyeknek közvetlen, az állatok tenyésztését esetenként döntően befolyásoló hatása lehet. A takarmánygyártás természetes fő célja, olyan teljes értékű, önmagában etethető „takarmánykeverékek”, ill. az ezek előállításához szükséges különféle előkeverékek (premixek) előállítása, amelyekkel haszon (és kedvtelésből tartott) állataink táplálóanyag szükséglete (mind a termelés, mind az állati termék táplálkozás-élettani minősége, mind pedig a környezetterhelés szempontjából) a legkedvezőbben kielégíthető. Ehhez recepteket kell összeállítani. A recept összeállítása, mintegy 30–35 éve többnyire számítógéppel történik, és a módszert a gyakorlat „receptoptimalizálás”-nak nevezi. E helyett azonban egy takarmánygyárban arról van szó, hogy egy adott táplálóanyag összetételt, a meglevő készletből, a legkisebb anyagköltséggel lehessen előállítani (a műveleti valamint az állandó költségek, általában állandónak tekinthetők). Ez (a legegyszerűbb esetben) azt jelenti, hogy van egy célfüggvény (az adott feltételeket kielégítő keverék legkisebb halmozott alapanyag ára), van egy feltételrendszer (esetünkben a kielégíteni kívánt táplálóanyagok, továbbá egyes alapanyagok mennyiségének minimuma és/vagy maximuma, esetleg egyenlősége), valamint van azoknak az alapanyagoknak listája (benne a számításokhoz felhasználandó táplálóanyagok laboratóriumban meghatározott vagy táblázatos értékei, valamint ára). A számítások elvégzéséhez szükséges adatokra vonatkozó ajánlásokat a Magyar Takarmánykódex 2. kötete tartalmaz. A program ún. kétfázisos szimplex algoritmussal számol. A megoldás, és ezt hangsúlyozni kell, az adott feltételeknek megfelelő, a felajánlott készletből előállítható legkisebb árú keverék. (Figyelem: ez semmilyen szempontból nem „optimális”! Nem jelenti azt, hogy az adott állat táplálóanyag szükségletét kielégíti – mert ez, többek között a felvett takarmány mennyiségtől függ – és nem garancia a legkisebb költséggel előállítható, legjobb(?) minőségű termék előállíthatóságára sem!). A korszerű számítógépes programok ezen recept készítésen kívül számtalan más feladatot is ellátnak, pl. vezetik a készletnyilvántartást, gyártási programot állítanak össze, gyártmánylapokat készítenek, rögzítik a technológiai folyamat történéseit stb. A takarmányok előkészítésének, kezelésének célja lehet a fizikai forma megváltoztatása, méret változtatása, tartósítás, egyes részek elkülönítése, ízletesség növelése, emészthetőség fokozása, detoxikálás. Lehetséges módjait, ill. annak meghatározásait, a kezelés alapján létrejött termék elnevezését a 21. táblázat tartalmazza. –
A kezelések több „lépcsősek” lehetnek a betakarítás és a feletetés között, közvetlenül befolyásolhatják a takarmányértéket (pl. a kezelt takarmány könnyebbé vált kezelhetőségével és/vagy bekeverhetőségével), hatását (a hatásmechanizmust és annak eredményét) ismerni kell. Újabb tapasztalatok szerint a takarmány előkészítési módszerek kezdenek fontosabbá válni, mint a takarmányozás szintje. Leggyakrabban a szemestakarmányokat kell valamilyen módon kezelni, előkészíteni egy takarmánykeveréket előállító üzemben a további felhasználáshoz. Az eljárás lehet „hideg” vagy „meleg”. A „hideg” kezelések: – roppantás („rollerezés”, hengerszék), – darálás (kalapácsos daráló). A „meleg” eljárások: – gőzölés – roppantás, – gőzölés – lapkázás („flékezés”), – granulálás („hidegen” is), – puffasztás („popping”), – mikronizálás, – extrudálás, – expandáltatás, – melasz, zsír vagy más folyékony anyag takarmányra porlasztása. A leggyakrabban használt eljárás a darálás (újabban/régebben „hengerszékezés”), mert a keveréktakarmányok alapanyagait (elenyésző kivétellel), mindig dercés (dara) formában keverik össze. Az optimális szemcseméret alapvetően attól az állatfajtól függ, amelyik részére a takarmány készül. A kisebb szemcseméret általában elősegíti a takarmánykeverék homogenitásának a fokozását, javítja az emészthetőséget (kivétel: kifejlett baromfi). A másik alapvető technológiai lépcső a keverés, aminek eszköze a keverőgép. A keverés egy olyan takarmánykezelési módszer, amellyel különböző alapanyagokat (komponenseket) kevernek össze azért, hogy táplálkozási szempontból kiegyensúlyozott takarmányokat lehessen etetni. Két módszere ismert, az általánosan alkalmazott ún. szakaszos („malteronkénti”) keverés, ill. a ritkábban használt ún. folyamatos keverés. Az előbbi előnye a nagyobb pontosság, az utóbbié pedig a nagyobb teljesítmény. A gépek elrendezése szerint megkülönböztethetők a horizontális (nagy méretű üzemekben) és a vertikális (általában kisebb üzemekben), valamint egyirányú (kevésbé jó) és ellenáramú (kifogástalan homogenitást biztosító) keverőgépek. Természetesen számtalan további változat lehetséges az alaptípusokon belül, pl. az üzemelés (töltés és ürítés módja, az esetleges folyadékkomponensek adagolási lehetőségei, az automatizáltság foka stb.) szerint. A legfontosabb megfelelőségi mutató, biológiai szempontból a homogenitás, az üzem működése szempontjából pedig a töltés/ürítés sebessége, valamint a takaríthatóság. A granulálás vagy más szóval pelletálás, szintén a takarmányt keverő üzemek állati termékek előállítását közvetlenül befolyásolni képes alaptevékenységei közé sorolandó. Állatfaji (és korcsoport) különbségek vannak az optimális pellet (granulum) méretben, pl. csibéknek 2 mm ∆ és 5–8 mm hosszúság, sertéseknek 2–5 mm ∆ és 5–15 mm hosszúság. A pelletálás hatékonyságának a növelése érdekében gyakran készítenek nagyobb átmérőjű granulátumot és azt „morzsázzák”. Előnye, hogy csökken a porlás, kisebb a térfogatsúly stb. Egyes esetekben, mint hőkezelési eljárást is alkalmazzák (pl. sterilizálásra). Gyártási kritérium olyan pelletált takarmány előállítása, amelyik éppen annyira kemény, hogy manipuláció (szállítás) közben nem törik szét (nem porlad), de az állatok számára még jól emészthető marad. A technológia fontosabb lépcsői a következők: kondicionálás (a hozzá adandó anyagok, mint víz, gőz, vagy melasz, vagy egyéb anyagok bekeverése és homogenizálása), maga a granulálás (amikor görgő(k) az előkondicionált anyagot átpréselik a különböző lyukátmérőjű matricán), hűtés (a granulumokat gyorsan léghőmérsékletre kell hűteni, elkerülendő/csökkentendő az esetleges hőkárosodásokat. Esetenként része a technológiának, befejező lépésként az ún. morzsázás, aminek során egy nagyobb átmérőjű granulumot hengerek között eresztenek át (a keletkező porfrakciót visszavezetik a kondicionálóba). Az előzőkben említett műveletek sorrendjét a 103. ábrán mutatjuk be. 21. táblázat. Takarmányfeldolgozási módszerek (Magyar Takarmány Kódex)
A takarmánygyártás az újabb EU-szabályozás szerint szerves része az ún. élelmiszer-biztonságnak, és éppen ezért valamennyi takarmánygyárnak van valamilyen minőségbiztosítási rendszere. Ebből többféle ismert, talán a legelterjedtebb a HACCP és az ISO 9002. Mind a kettő önként vállalt tevékenység, de az utóbbit egy ilyen felhatalmazással rendelkező szervezetnek rendszeresen auditálni (igazolni) kell. Az egész eljárás talán legfontosabb célja az ún. nyomon követhetőség előírásainak való megfelelés. A takarmánygyártással kapcsolatos környezetvédelmi feladatok egyrészt az alapanyagokat előállítóknál (növényolajgyár, állatifehérje-üzem, lucernaliszt-üzem stb.), ill. az alapanyagokat (tovább) feldolgozóknál (extrudáló és egyéb hőkezelést végző üzemek stb.), másrészt a takarmánykeverő üzemekben jelentkeznek. E feladatok sok esetben hasonlóak az állattartó telepeken is megtalálhatókkal, és csaknem mind a technológiával kapcsolatos, ill. megoldása is a technológia kiegészítésével vagy módosításával lehetséges. Ezért e helyen részletes ismertetésüktől eltekintünk, annak ellenére, hogy azok mégiscsak a takarmányozással (a hazai takarmánygyártási gyakorlatban: a takarmánykeverékek minőségével, minőségének biztonságával) kapcsolatosak. Ezek olyan területeket érintenek, amelyek inkább műszakiak, mint biológiaiak, azaz a megoldásuk műszaki, a hatásuk (a velük dolgozó emberre és/vagy az állatokra) többnyire biológiai! Melyek ezek? – Levegőszennyezés (por keletkezése szállításkor, szárításkor, daráláskor, keveréskor, granuláláskor stb.). – Szag (pl. fehérjeüzemben). – Zaj (szállításkor, gépek működésekor stb.). – Vízellátás. – Szennyvízkezelés (kommunális és egyéb, víztisztítás). – Esővíz-elvezetés. – Talajvízterhelés (pl. a föld alatti tartályok korrózió elleni védelme). – A keletkező mérsékelten, ill. nagyon veszélyes hulladékok (silótorony tisztítási maradék, porkamra-tartalom, üres papírzsák, selejt- és letiltott takarmány, a minőség-ellenőrző laboratórium hulladékai – maradék minták, vegyszerek – stb.) elhelyezése. – Teendők a folyékony alkotórészek kifolyása esetén (zsír, melasz, más folyékony alapanyagok – pl. aminosavak –, gázolaj stb.). A takarmánygyártás előbbiekben bemutatott folyamatait – mint arról már szó volt – ma már különböző rendeletek szabályozzák, ill. írják elő a teendőket. Több esetben az ellenőrzés rendszere is működik, azonban ez a szakma sem mentes a hazai „szokásoktól”. Ennek következtében – sajnos – a gyártó számíthat meglepetésekre, amelyek elkerülése érdekében – különleges figyelemmel az EU illetékes szerveinek a takarmánygyártásra vonatkozó újabb és újabb rendeleteire – meg kell tenni a szükséges intézkedéseket, sok esetben szemléletet kell változtatni. A legfontosabb azonban a felelős management, valamint a dolgozók képzése és rendszeres informálása a körülmények esetleges változásairól.
103. ábra. Egy takarmánykeverő üzem működésének lehetséges folyamatábrája
6.2. Tejfeldolgozás A tejfeldolgozás alapanyaga. A tej az emlősállatok tejmirigyei által kiválasztott, bonyolult összetételű és felépítésű biológiai folyadék, amely az újszülött fejlődéséhez szükséges valamennyi tápanyagot tartalmazza. Az állatok által termelt tej fehérje-összetétele alapján két nagy csoportra osztható: – kazeintej: a fehérje nagyobb részét kazein alakjában tartalmazza. Ilyen a kérődző állatok teje (tehén, kecske, juh stb.), – albumintej: a viszonylag nagy albumin-, és globulintartalom jellemzi. Ilyen tejet adnak az egypatás állatok (ló, szamár stb.). Az anyatej az albumintejek csoportjába tartozik. A felsoroltak közül a legfontosabb tejipari alapanyag a tehéntej. A juh- és kecsketej elsősorban sajtgyártásra alkalmas. A nyers tehéntej minőségi követelményei. A minőségi követelményeket a legtöbb országban szabvány vagy jogszabály írja elő. Az előírt minőségi követelmények az adott ország tejgazdaságának a fejlettségét tükrözik. A nagy hagyományokkal és fejlett tejgazdasággal rendelkező országokban a követelmények szigorúbbak (főként higiéniai tekintetben), és a minőségi tényezők a tej árában is nagyobb súlyt képviselnek. A nyers tejjel szemben támasztott minőségi követelményeket három csoportba soroljuk, és ennek alapján megkülönböztetünk érzékszervi, higiéniai és kémiai-fizikai jellemzőket. A nyers tehéntejre vonatkozó – a vonatkozó Magyar Élelmiszerkönyv szabályozásai szerinti – követelményeket a 22. és 23. táblázat tartalmazza. 22. táblázat. A nyers tehéntej fizikai és kémiai követelményei
23. táblázat. A nyers tehéntej higiéniai és mikrobiológiai követelményei
Az érzékszervi tulajdonságok. Az érzékszervi tulajdonságok íz, szag, szín és állomány határozzák meg a tej élvezeti értékét. Hasznos tájékoztatást nyújtanak a tejnyerés tisztaságáról (higiéniájáról), és sok esetben a takarmányozás minőségéről. Külső megjelenés. Fehér vagy sárgásfehér színű, egynemű, látható elváltozásoktól mentes, a felfölöződött zsírréteg keveréssel eloszlatható. Szag. Jellegzetes, idegen szagoktól mentes. Íz. Jellegzetes, enyhén édeskés, telt, idegen ízektől mentes. Fizikai tisztaság. A fejés és a tejkezelés higiéniájának az egyik mutatója. A fejés után a tejet azonnal szűrni kell, hogy a tejbe került szennyrészeket a szétázásuk és a baktériumok „kioldódása” előtt eltávolítsuk. A vezetékes fejőberendezéseknél vezetékbe szerelhető csőszűrőket alkalmaknak, ill. a tejet a hűtve-tároló tartályra helyezett tartályszűrőn szűrik át. Összcsíraszám. Az összcsíraszám a tejben található összes élő baktériumok száma, a fejés és a tejkezelés tisztaságának a leghitelesebb és legfontosabb jelzője. A tej összcsíraszáma és a gyártott termék minősége között szoros összefüggés van. Nagy összcsíraszámú tejből nem gyártható jó minőségű vaj, sajt, túró. A fejés és a tejkezelés során arra kell törekedni, hogy a tejbe minél kevesebb baktérium kerüljön. A tejben található baktériumok szaporodását, ezzel együtt a tej megsavanyodását hűtéssel lehet megakadályozni. A tej hűtését a fejés után azonnal meg kell kezdeni és a minőség megőrzése szempontjából fontos, hogy a tej 2 órán belül legalább 8 oC-ra, 3 órán belül pedig 4–5 oC-ra hűljön le. Ezen a hőmérsékleten 36–48 óráig minőségcsökkenés nélkül tárolható. Szomatikus sejtszám. A szomatikus sejtszám a tőgygyulladás jelzésére, mérésére alkalmas minőségi jellemző. A szomatikus sejt a tőgy belső faláról leváló, vérből származó sejtes elem. Az egészséges állat tejében köbcentiméterenként legfeljebb 300 000 db, de jellemzően 100 000–200 000 db szomatikus sejt található.
Erjedést gátló tejidegen anyagok. Erjedést gátló tejidegen anyagok alatt azokat az anyagokat értjük, amelyek nem természetes alkotórészei a tejnek és gátolják az egyes termékek (pl. joghurt, sajt) gyártása során végbemenő fermentációs folyamatokat. Ezek lehetnek gyógyszermaradványok (pl. antibiotikumok), tisztító-, fertőtlenítő szerek maradványai. A gyógyszermaradványok az állatok gyógyszeres kezelése során a tejben kiválasztódnak, fogyasztása esetén rezisztencia alakulhat ki az adott gyógyszerrel szemben, érzékeny egyéneknél pedig allergiás betegségeket válthatnak ki . A tisztító- és fertőtlenítőszereknek tejbe való bekerülésüket meg kell akadályozni oly módon, hogy mosás és fertőtlenítés után mindig bőséges vizes öblítést alkalmazunk. Kémiai-fizikai tulajdonságok. Beltartalom. A tej beltartalmi értékét a zsír, a fehérje, a tejcukor és az ásványi sók adják. Ezeknek a koncentrációja a tejben bizonyos határok között a fajtától, az egyedi tulajdonságoktól, a takarmányozástól, a tejelési időszaktól (laktációtól) stb. függően változik. Sűrűség. A tej sűrűségén egységnyi térfogatú, 15 oC hőmérsékletű tej tömegét értjük. A természetes összetételű tej sűrűsége 1,029–1,034. A zsírtartalom növekedése, valamint a vizezés csökkenti, a zsír elvonása (fölözés) növeli a tej sűrűségét. Fagyáspont. A tej legállandóbb fizikai jellemzője, amely már kis mennyiségű víz hozzáadására is értékelhetően megváltozik. A hamisítatlan elegytejre a vonatkozó előírás legalább –0,520 oC fagyáspontot ír elő. Ha az elegytej fagyáspontja ennél nagyobb (pl. –0,515 oC), akkor a tej vizezett. Az egyedi tejeknél előfordulhat nagyobb érték is anélkül, hogy a tej vizezett lenne. A tej objektív minősítése. A tej objektív minősítését négy – termelőtől és feldolgozótól egyaránt – független nyerstej minősítő laboratórium végzi (Budapest, Debrecen, Szekszárd, Veszprém). A nyers tej minősítését a gyakorlatban havonta háromszor (dekádonként) végzik a tejüzemek szakemberei, a minősítő laboratóriumok által titkosan kijelölt időpontokban. A vizsgálati mintákat a termelőt azonosító vonalkóddal látják el, majd 0–8 oC hőmérsékleten, a mintavételi jegyzőkönyvvel együtt a mintagyűjtő centrumokba szállítják. A nyers tej minősítő laboratóriumok mintaszállító autói a mintákat körjáratban gyűjtik össze úgy, hogy a minták a mintavételtől számított 30 órán belül vizsgálatra kerüljenek. A vizsgálatokat követő negyedik napon a laboratóriumok az eredményekről tanúsítványt állítanak ki. A nyers tej árának minőség szerinti differenciálása. A vonatkozó előírásoknak megfelelően a tejüzemek a tej minőségét a minősítő laboratóriumok vizsgálati eredményei alapján dekádonként állapítják meg. Ennek megfelelően a tej elszámolását is tíz napos ciklusokra bontva végzik. Az ár két részből, az alapárból, a zsír (egyes körzetekben a zsír és fehérje) árából és a minőségi árból tevődik össze. Az alapár 3,6% zsírtartalomra vonatkozik. Az alapárat, ezen belül a zsír- és fehérjeárat a tejtermelők és a tejüzemek szerződésben szabályozzák. Az alapár a tej tényleges zsír-, ill. fehérjetartalma szerint módosul. Amennyiben a tejzsírtartalom meghaladja a 3,6%-ot, úgy tejzsír-kilogrammonként felárat fizetnek a termelőnek, amennyiben alul marad a tejzsír mennyisége, úgy csökkentett áron kerül a tej átvételre. Élelmiszer-ipari feldolgozásra csak az extra minőségű tej vehető át, amelynek a minőségi paramétereit a vonatkozó Élelmiszerkönyvi előírások tartalmazzák (lásd 22. és 23. táblázat). Amennyiben a tej minősége nem felel meg az előírt követelményeknek – extrán kívüli –, úgy abban az esetben kizárólag állati takarmányozás céljából használható csak fel. A tejtermékek gyártásának folyamata. Az alapanyag átvétele. Az üzembe beérkezett tej mennyiségének és minőségének megállapításán túlmenően az átvételkor kerül ellenőrzésre a beérkező tétel hőmérséklete és zsírtartalma. A vizsgálati eredményeket összevetik a – tételt kísérő – szállítólevélen szereplő értékekkel, amennyiben eltérés tapasztalható úgy vizsgálatot indítanak az eltérés okának kiderítése céljából. A gyakorlatban a termelők és a feldolgozó üzemek között működik egy „bizalmi elven” történő átvétel, ami azt jelenti, hogy a termelő saját maga nyilatkozik az általa átadott tej mennyiségi és minőségi paraméteriről (ami a szállítólevélen kerül feltüntetésre), és ezeket a paramétereket a feldolgozó elfogadja. Amennyiben az átvétel során történő ellenőrzés alkalmával eltérés áll fent, úgy megszűnik a bizalmi átvétel. Az egyes szállítók tejének további minőségi jellemzőiről a tejár fizetés alapjául szolgáló rendszeres
hatósági minősítő vizsgálatok adnak tájékoztatást. Esetenként az üzemnek saját vizsgálatokat is kell végeznie abból a célból, hogy egy adott termék gyártásához a legmegfelelőbb tejtételt kiválassza. A tej előtárolása, gyártásának előkészítése. Az előtárolás célja egyrészt a naponkénti tejbeszállítás és feldolgozás, másrészt a hétnapos tejtermelés és a hatnapos üzemi feldolgozás összhangjának megteremtése. Az átvett tejet az üzemben 2–4 oC-on kell tárolni a feldolgozásig. A tej feldolgozás előtti előkészítése: – előszűrés, – centrifugálás, – fölözés – a fölözőgépben két részre választják szét a tejet, zsírban dús (tejszín) és zsírban szegény (sovány tej) részekre, amelyek a különféle tejtermékek gyártásának az alapanyagai. A tejet a fölözéshez 40–50 oC-ra elő kell melegíteni. A fölözés után a sovány tejben bizonyos mennyiségű zsír marad vissza. A fölözési élesség a sovány tejben visszamaradó zsírt adja meg százalékban, ami a sovány tejben legfeljebb 0,03% zsír mennyiséget jelent. A zsírtartalom beállítása. A feldolgozás során a tej zsírtartalmát a készítendő termék előírt zsírtartalmának megfelelő értékre kell beállítani. A tej zsírtartalma tejszín hozzáadásával növelhető és kifölözéssel vagy sovány tej hozzáadásával csökkenthető. A tej tisztítása érdekében folytonos kifölözést kell végezni, azaz a teljes tejmennyiséget fölözni kell és a termék kívánt zsírtartalmát a tejszín egy részének a visszaadagolásával állítják be. A tej zsírmentes szárazanyag-tartalmának növelése. Ez a művelet egyes frissfogyasztású termékek gyártásához szükséges, a termék állományának javítása vagy tápértékének növelése stb. céljából. Alkalmazható eljárások: besűrítés, sűrített tej vagy tejpor hozzáadása, fehérjekoncentrátum bevitele, esetleg ultraszűrés. Besűrítéssel, sűrítmény vagy tejpor hozzáadásával a tej zsírmentes szárazanyag-tartalma csak 1–2%-kal növelhető, mivel a tejcukor és a só koncentrációjának növekedése következtében a termék édes-sós ízűvé válik. Az ismertetett eljárások kombináltan is alkalmazhatók. Az adalékanyagokat tulajdonságaiktól függően más-más módon és a gyártás különböző szakaszaiban viszik be. A bevitelre háromféle módszert alkalmaznak: oldást, feltárást és bekeverést: – a vízben oldható anyagokat (cukor, gyümölcsszörpök stb.) az előmelegített tejhez kis részletekben adják hozzá, és keveréssel segítik elő az oldást, – fizikai feltárással viszik be a vízben csak részben vagy rosszul oldódó vagy csak szuszpendálható anyagokat. A kakaóport pl. cukorral és kevés langyos tejjel intenzív keveréssel péppé dolgozzák el és így adják a tejhez, – az élelmiszer-jellegű darabos adalékokat (pl. gyümölcsök) a késztermékbe viszik be egyszerű keveréssel. Általános elv, hogy az adalékokat a tejbe, tejszínbe, pasztőrözés előtt viszik be. Sok esetben előnyös, ha az adalékanyag bevitele után a félkész terméket homogénezik, majd pasztőrözik. Pasztőrözés után csak azokat az adalékokat viszik be a félkész termékbe, amelyek hővel vagy az intenzív mechanikai behatással szemben érzékenyek. Ilyenek pl. az illékony aromák vagy a darabos gyümölcsök. A homogénezés. A frissfogyasztású termékek gyártása során gyakori művelet a homogénezés, amellyel a tej, tejszín zsírgolyócskáit mechanikusan elaprózzák. A művelet célja a termék technológiai tulajdonságainak a javítása, élvezeti értékének növelése és emészthetőségének fokozása. Lényege, hogy a 60–70 oC-ra melegített tejet, szabályozható résnyíláson nagy nyomással préselik át, amelynek következtében a zsírgolyócskák elaprózódnak, számuk mintegy ezerszeresére, felületük pedig kb. tízszeresére növekszik. A homogénezés célja lehet: – tej, tejszín felfölöződésének megszüntetése (pl. ultrapasztőrözött tej) vagy csökkentése (pl. pasztőrözött tej), – az alvadék szilárdságának és vízkötő képességének fokozása (pl. joghurt) vagy a termék krémszerű állományának biztosítása (pl. tejföl), – a termék élvezeti értékének és emészthetőségének növelése.
A tej pasztőrözése és hűtése. A pasztőrözés a tej, tejszín 100 oC alatti hőmérsékletű hőkezelése abból a célból, hogy a kórokozó baktériumok teszt-mikroorganizmusaként tekintett gümőkór-baktériumokat maradéktalanul, az egyéb mikroorganizmusokat pedig minél nagyobb mértékben elpusztítsák úgy, hogy a tej eredeti tulajdonságai lényeges változást ne szenvedjenek. Azt, hogy a hőkezelés következtében a nyerstej mikroorganizmusainak hány százaléka pusztul el, a pasztőrözési hatásfok adja meg. Ez függ a pasztőrözés módjától, az alkalmazott berendezéstől, a nyerstej csíraszámától és mikroorganizmus-összetételétől, a tej fizikai tisztaságától, kolloid állapotától és a tej összetételétől. A hatásfokot a legnagyobb mértékben a nyerstej csíraszáma és mikroflórája befolyásolja. A hőkezelés hatására a tej eredeti szaga és íze – elsősorban a savófehérjék denaturálódása következtében – megváltozik és a hőbehatás mértékével arányosan pasztőrözött szag és íz jelentkezik. Főtt, esetleg kozmás jelleg a pasztőrözött termékeknél már hibának számít. Pasztőrözési eljárások a tejiparban: – A tartós (kíméletes) pasztőrözés a tejnek 62–65 °C-ra felmelegítéséből és 30 perces hőntartásából áll. Ezzel az eljárással őrizhető meg leginkább a tej nyerstej jellege. A műveletet lemezes hőcserélővel célszerű végezni. A hőntartó berendezésben a tejet állandó keveréssel mozgásban tartják. – Gyorspasztőrözéskor (másodperchevítés) a tejet 71–76 °C-ra melegítik és 15–40 másodpercig tartják ezen a hőmérsékleten. A jó csíraölő hatás mellett a tej eredeti tulajdonságai csak kis mértékben károsodnak. Előnyei folytán ez az eljárás a legelterjedtebb a világon. – Pillanatpasztőrözéskor a tejet 85 °C-ra melegítik, majd hőntartás nélkül lehűtik. A jó csíraölő hatás következtében ezzel az eljárással a bakteriológiailag rosszabb minőségű nyerstej esetén is biztosítható az előírt csíraszám. Hátránya, hogy a nyerstej jelleg erősebben károsodik, a tej veszít biológiai értékéből. – A savanyú tejkészítmények előállításakor célszerű a tejet 90–95 °C-on 3–5 perces hőntartással pasztőrözni. Az így hőkezelt tejben jobban fejlődnek a színtenyészet mikroorganizmusai és a savófehérjék nagyobb mértékű denaturálódása következtében szilárdabb és vízkötőbb az alvadék. – Ultrapasztőrözéskor a tejet, tejszínt 135–150 °C hőmérsékleten 2–8 másodperces hőntartással hőkezelik. A hűtés a pasztőrözés műveletét azonnal követi. Célja a hőkezelést túlélt, esetleg utófertőzés útján bekerült mikrobák elszaporodásának megakadályozása. A tejet, tejszínt 2–4 °C-ra kell lehűteni. A hűtéshez vizet, ill. hűtött édesvizet használnak, amely a mélyhűtést is megoldja. Az alvasztás. Az alvasztás a savanyú frisstermékek gyártásának fontos művelete. Lényege, hogy a tejet, tejszínt megfelelő színtenyészettel beoltva alvadásig savanyítják. Részműveletei: a beoltás, az alvadásig való savanyítás (érlelés) és az utóérlelés. Beoltáson értjük a megfelelő hőmérsékletre beállított tejbe, tejszínbe a színtenyészet bemérését és bekeverését. A savanyítás a tejnek, tejszínnek a színtenyészet mikrobái által alvadásig történő savanyítását jelenti. Az utóérlelés során a savanyítás után 4–6 °C-ra lehűtött termékben a savanyodás folyamata leáll, az alvadék fokozatosan megszilárdul, és a termékre jellemző aroma-, valamint zamatanyagok képződnek. Az alvasztás módját illetően megkülönböztetünk pohárban és tankban való alvasztást. – A pohárban való alvasztás során a tartályban kultúrával beoltott tejet a savanyodás megindulása előtt műanyag poharakba adagolják és lezárás után a poharakat rekeszekbe rakják. A savanyítást az előírt hőmérsékleten érlelőszekrényben vagy helyiségben végzik a kívánt savfok vagy pH-érték eléréséig. Az utóérlelés és a késztermék raktározása hűtőkamrában megy végbe. – A tankban való alvasztás esetén az előkészített tej beoltását és alvasztását speciális, fűthető és hűthető, intenzív és kíméletes keverést egyaránt lehetővé tevő, zárt, álló tankban végzik. A megfelelően kidolgozott alvadékú készterméket poharakba töltik és lezárás után rekeszekbe vagy tálcákra rakva utóérlelésre és raktározásra hűtőkamrába viszik. A habosítás. A habosítás során levegőt vagy semleges gázt kevernek a termékbe állományának lazítása, térfogatának növelése, élvezeti értékének fokozása céljából. A habosításhoz a terméket hidegen való érleléssel elő kell készíteni. Célja a zsír megdermesztése és a fehérjék duzzasztása. Az érlelést 4–5 °C-on 8– 10 óráig végzik. Az előkészítés céljára kultúrakészítő vagy alvasztótankokat használnak. Maga a habosítás ugyancsak 4–5 °C-on történik. A habosítás előrehaladtával bizonyos pontban a termék eléri a legnagyobb
térfogatot és a maximális habszilárdságot. Ekkor a műveletet be kell fejezni, mert a továbbiakban már romlanak a hab tulajdonságai. Az újra emulgálás. Egyes frissfogyasztású termékek (pl. tejföl) gyártásához felhasználható olyan tejszín, amelyet vajból vagy vajzsírból újra emulgálással állítottak vissza. Ily módon jól hasznosítható pl. a tejben bővelkedő időszakban gyártott és tárolt vaj. A művelet során a megolvasztott és 90 °C-ra melegített vajat vagy vajzsírt sovány tejjel keverik össze, majd melegen megfelelő nyomással homogénezik. Az így kapott, az előállítandó terméknél nagyobb zsírtartalmú tejszínt sovány tej hozzáadásával állítják be a végtermékben előírt értékre. A csomagolás, utópasztőrözés. A termékgyártás fontos befejező művelete. Célja elsősorban a termék minőségének megőrzése, védelme a külső behatásoktól és raktározásának, szállításának, értékesítésének megkönnyítése. A tejtermékek értékesítésének előfeltétele a megfelelő csomagolás, amely jól látható felirataival tájékoztatja a vásárlót, és tetszetős megjelenésével reklámozza is a terméket. A tejtermékek kézi csomagolása még kisüzemben sem ajánlható, mivel igen nagy a termék fertőződésének veszélye. A félautomata töltő- és záró gépek a termékeket a beállításnak megfelelő mennyiségben, kellő pontossággal töltik a tasakba, pohárba. A megtöltött és lezárt tasakok, poharak ládákba, ill. rekeszekbe kerülnek. A csomagolás során igen nagy a veszélye a főleg élesztőkkel és penészekkel való utófertőződésnek, ezért elsősorban a gyümölcsjoghurtoknál gyakran alkalmaznak melegen való letöltést. Ezt általában 65–70 °C-on végzik. A meleg letöltésnek előfeltétele, hogy a csomagológépnek a meleg termékkel érintkező részei és maga a csomagolóanyag ennél a hőmérsékletnél ne károsodjon. A lezárás után a csomagolt terméket gyorsan 10 °C alá kell hűteni. Ez történhet a hűtőkamrában hideg levegő befúvatásával vagy a lényegesen gyorsabb lehűtést eredményező jeges-vizes esőztető hűtők alkalmazásával. Utópasztőrözést ugyancsak a gyümölcsjoghurtok eltarthatóságának a növelésére használnak elsősorban, gyakran a melegen való letöltéssel kombinálva. A terméket 68–75 °C hőmérsékleten pasztőrözik az élő joghurt-mikroflóra elpusztítása és ez által a termék továbbsavanyodásának megakadályozása céljából. A meleg letöltéssel kombinált eljárás alkalmazása esetén, az utófertőzés kizárása következtében a termék eltarthatósága 10 °C alatti hőmérsékleten legalább 28 napra növelhető.
6.3. Húsfeldolgozás Hazánkban sertés, szarvasmarha és juh kerül vágóhídi feldolgozásra. A ló és a borjú kis hányadot képvisel, ezeket az állatokat a sertés- vagy a marhavágó-vonal gépeivel dolgozzák fel. Az állatvágás (korábbi megnevezés szerint elsődleges feldolgozás) az élő állat vágóhídi átvételével kezdődik és a továbbfeldolgozásra alkalmas nyersanyag előállításával fejeződik be. Ez a nyersanyag lehet hűtött csontos hús, mint az elsődleges feldolgozás fő terméke, ill. végterméke, és lehet egyéb vágási termék (vér, szőr, bőr, bél, belsőség, szalonna). Vágóállat – a levágásra szánt szarvasmarha, juh, kecske, sertés, ló, házinyúl stb. A levágás szükségessége szerint megkülönböztetünk: rendes vágást és elkülönített vágást. Rendes vágásnak a fajának, fajtájának, ivarának, valamint korának megfelelően fejlett és tápláltsági állapotú állat(ok) egyedi vagy csoportos vágását tekinthetjük. Az elkülönített vágás magában foglalja a beteg, a technológiai selejtállatok, valamint a kényszervágásra utalt állatok egyedi vagy csoportos levágását. A vágóállatok szállítása, pihentetése. A vágóállatokat megfelelő ütemezéssel tehergépkocsin, speciális állatszállító kocsin, vagy vasúti kocsikban szállítják a vágóhídra. A beérkezett vágóállatokat csoportokra osztják. Az állatorvosi ellenőrzés után az esetleg beteg állatokat elkülönítik. A megfelelő húsminőség céljából az állatokat vágás előtt pihentetni kell. A pihentetési idő alatt az állatokban a szállítás, a szétválasztás közbeni stresszhatások mérsékelhetők. A vágóhídi feldolgozás. A pihentetett állatokat szakszerűen, hajszolás nélkül kell felhajtani a vágóhídi
feldolgozáshoz. A túlhajszolt állatok húsminőségében ugyanis sokszor nagyobb károsodás jelentkezik, mint a szállításuk alatt. Kábítás. Célja, hogy az állatok szúrás előtt eszméletlen állapotba kerüljenek, és így kivéreztetésük tökéletesen és balesetmentesen elvégezhető legyen. Három kábítási mód terjedt el: – Mechanikus, – elektromos és – szénd-ioxidos. Mechanikus kábításkor (szarvasmarha, ló) kábítópisztolyt, kábítópuskát alkalmaznak. Az elektromos kábítás a sertéseknél és a baromfinál bevált eljárás. Az állat agyán átvezetett áram hozza létre a kábult állapotot. A szén-dioxidos kábítást sertéseknél alkalmazzák. Kivéreztetés. A vér felhasználása dönti el a kivéreztetés módját. Az étkezési célú vérvételkor fertőtlenített üreges kést (csőkést) használnak (104. ábra). A higiéniai előírásokat szigorúan meg kell tartani.Véralvadásgátlóként nátrium-citrátos és konyhasó oldatos kezelés terjedt el. A vért zárt rendszerben kell gyűjteni. Ipari célú vérgyűjtés esetén a steril körülményektől eltekintenek, de az alapvető higiéniai előírásokat ekkor is meg kell tartani.
104. ábra. Csőkés
105. ábra. Forrázókád
A kábítás utáni kivéreztetés az állat függesztett vagy vízszintes állapotában végezhető. Forrázás, tisztítás. A forrázást sertésvágásnál és baromfivágásnál alkalmazzák. Bőrös vagy teljes forrázásos technológiát akkor alkalmazzák a sertés vágásánál, ha a bőrt nem dolgozzák fel. Ha a lefejtett bőrt a bőripar számára továbbfeldolgozásra adják, akkor a kivéreztetett sertést a bőrfejtés előtt bölcsős forrázóban a feji- és csülökrészeken forrázzák. A forrázást 57–72 °C-os vízben úsztatásos vagy függesztett testhelyzetű megoldással végzik (105., 106. ábra).
106. ábra. Hőlégforrázó berendezés A forrázást követi a bőrfelület megtisztítása a szőrtől és a fellazult hámrétegtől. Ezt a műveletet ma már gépi úton végzik. A tökéletesebb tisztítás érdekében perzselést is alkalmaznak. Bőrfejtés. Sertésvágásnál részleges forrázás után vízszintes vagy függesztett állapotban a szőrtelenített fej határán és a mellső és hátulsó csülöknél a bőrt körülvágják. Ezután a hasi oldalon felhasított bőr egy sávját előfejtik, majd hengeres bőrfejtő gépen a teljes felületű bőrt lefejtik (107. ábra).
107. ábra. Hengeres bőrfejtő Marhavágásnál a bőrfejtés szintén két szakaszból áll: kézi előfejtésből és gépi fejésből. Gépi fejésnél a felfüggesztett testet a mellső lábaknál is rögzítik és az előfejtett bőrre húzóbilincseket kötnek, majd a bőrt egy parabolikus pályán előre és felfelé haladva lehúzzák. Bontás, hasítás, állatorvosi ellenőrzés. A bontás műveletével körbevágják a végbélrózsát, kiveszik a fülgombot, megnyitják a medence – has – mellüreget, majd a bélcsövet, a gyomrot, a zsigereket és a belső zsiradékot eltávolítják. Az állatfajonként eltérő kialakítású vonalak általános követelménye, hogy a béltraktust, a gyomrot fel ne sértsék, nehogy a húsrészeket bélsár szennyezze. A tüdőt, a májat a szervhorogra akasztva továbbítják az állatorvosi egészségügyi ellenőrző pont felé. A zsigerelt állatot még felfüggesztett állapotban hasítják bárddal vagy hasítófűrésszel és így kerül állatorvosi ellenőrzésre. Az állatorvos a féltesteket, a belsőségeket, egyes mirigyeket, nyirokcsomókat vizsgálja. A vizsgálat alapján: – fogyasztásra feltétel nélkül alkalmas, – fogyasztásra feltételesen alkalmas, – fogyasztásra csekélyebb tápláló- és élvezeti értékű, – fogyasztásra alkalmatlan döntést hozhat. A megállapítás alapján a húst lebélyegzi, vagy további vizsgálatra különválasztja. A sertést félbehasított állapotban, a szarvasmarhát félbehasítva vagy negyedelve továbbítják. A pisztolycomb kitermelési formánál (melyet szarvasmarhánál alkalmaznak), a 7. bordánál levágják a féltest első részét, az oldalbordákból 15 cm-t hagynak meg. Hasítás után mérlegelik a hasított féltesteket, minősítik, majd hűtés következik. A továbbiakban a fél vagy negyedelt állat exportra, tőkehúsként való kimérésre, ill. ipari feldolgozásra kerülhet.
6.4. Baromfifeldolgozás A baromfihús hasznosítása. A baromfifeldolgozó ipar szempontjából elsősorban a soványbaromfi-fajok hústermelő ún. húshibridjei képezik zömében a feldolgozás alapanyagát. Ezek a pecsenyecsirke vagy broiler, valamint a pulyka, a gyöngyös és a galamb. (A brojler 10 hétnél nem idősebb húshibrid csirke.) A másik nagy csoportot a vízi szárnyasok alkotják. Ezek a pecsenye- (tehát húshasznosítású) és a hízott kacsa, valamint a pecsenye- és hízott liba (ez utóbbi – májliba – elsősorban a máj, valamint a toll hasznosítása szempontjából igen figyelemreméltó alapanyag). Az „elsődleges” feldolgozás magában foglalja mindazokat a technológiai műveleteket, amelyek a hús eredeti tulajdonságait (összetételét, ízét, színét, beltartalmi értékét stb.) nem változtatják meg. Kiegészítő műveletként tehát ide tartozik az előhűtés és a darabolás is. Az elsődleges feldolgozás befejeztével az alapgyártmány lehet: – belezett (amelyből a begyet és a belet eltávolították), – bontott (amelyből a begyen és a bélen kívül a zsigeri szerveket is eltávolították. Ennek két formája: a „bratfertig” és a „grillfertig”). A „bratfertig” olyan bontott baromfi – fej, nyak, láb nélkül –, amelybe a tisztított zsigereket (májat, szívet, zúzát, nyakat, hájat) teljesen vagy részben visszahelyezték. A „grillfertig” sütésre kész baromfitest, belsőségek nélkül. A soványbaromfi elsődleges feldolgozásának technológiája. A „sovány” megjelölés nem a tápláltságra vonatkozik, hanem azt jelzi, hogy itt elsősorban a hústermelés dominál, és az állatok elzsírosodásra kevésbé hajlamosak. A soványbaromfi fajok a pecsenyecsirke vagy broiler, pulyka, gyöngyös és a galamb. Ezek a műszaki színvonaltól függően feldolgozhatók speciális, ill. célvonalon,
kombinált feldolgozó vonalon, valamint univerzális vonalon. A baromfifeldolgozó üzemek működéséhez fontos az élőáru alapanyagot előállító termelő telephelyek és a feldolgozó üzem közötti szoros kapcsolattartás. Annak érdekében, hogy az élőáru alapanyag a megfelelő időben kerüljön feldolgozásra, pontosan kell ütemezni a termelési periódusokat, és az állományok beszállítását, amelyekről a termeltetési szerződésekben állapodnak meg a felek. Beszállítás. Az élő baromfi beszállítását a feldolgozó üzembe tehergépkocsin, műanyag vagy fém ketrecekben végzik. A ketrecekben elhelyezett állatok darabszámát különböző tényezők befolyásolják. (Pl.: baromfifajta, testméret, időjárási tényezők, szállítási távolság stb.) Az élő állattal telt tehergépkocsi a szennyes övezet kocsibejáróján érkezik a feldolgozóüzem területére. A vágócsarnok előtt mérlegeléssel (hídmérlegen) elvégzik a mennyiségi átvételt, majd beáll a függesztő helyiségbe. A beérkező baromfiállományt, a befogás, szállítás során ért stresszhatás csökkentése érdekében 20–30 percig pihentetni szükséges. A szennyes övezet műveletei. Függesztés. Ennek során a feldolgozásra kerülő baromfit lábra vagy fejre függesztik a konvejoros felsőpályán haladó függesztőhorgokra (108. ábra), annak érdekében, hogy rögzítse az állatot és a kézi és gépi műveletek alatt az ne essen ki a horogból.
108. ábra. Kombinált függesztőhorgok a) kopasztó, b) zsigerelő A függesztés a függesztő helyiségben, a szállítóeszköz és az alkalmazott ketrecek kialakításának függvényében történik. Kábítás. A kábítást kizárólag elektromos eszközzel végzik. Ez lehet univerzális folyadékos, elektromos kábítóberendezés, vagy speciális baromfikábító fogó. A kábítás műveletének összhangban kell lennie az állati test tömegével, korával, egészségi állapotával, a tollazat milyenségével és a baromfi fajával, valamint az elektromos áram jellemzőivel (áramerősség, feszültség, töltésmennyiség, kábítás időtartama között). Vágás, véreztetés. A vágás műveletének célja az élő állat leölése, életműködésének megszüntetése, majd véreztetéssel a lehető legnagyobb mértékű kivéreztetés. Ez utóbbi a termék eltarthatóságában döntő szerepet játszik. A baromfi testtömegének kb. 5–7%-a vér. Ebből optimális körülmények között is csak mindössze 35– 50% nyerhető ki, a többi visszamarad a szervekben és a szövetek hajszálereiben.
A vágás végezhető kézzel vagy géppel. A kézi vágás során a nyak bal oldalán egyetlen határozott metszéssel vágják át az artériát és a vénát, ugyanis ezen a ponton egymás mellett fut a két ér és kis vágási seb ejtésével tökéletes vágás végezhető. Tökéletes elvéreztetést kizárólag mindkét ér egyidejű átvágása adhat. A véreztetés során távozik az állat testéből a vér, amely művelet során arra kell törekedni, hogy az a lehető legnagyobb mértékű legyen. A testben visszamaradó vér rontja az eltarthatósági paramétereket. A vérzés intenzitása az első 10 másodpercben a legnagyobb, majd fokozatosan csökken. A kivérzési idő hossza baromfi fajtánként eltérő, átlag 2–5 perc között változik. A véreztetési idő elsősorban a baromfi élettani adottságaival van szoros összefüggésben. A kifolyó vér – mint veszélyes hulladék – felfogására véreztetőkádat, -helyiséget kell kialakítani, és gondoskodni kell a vér összegyűjtéséről, valamint folyamatos elszállításáról. Forrázás. Forrázáskor a megfelelően kivéreztetett baromfitesteket előre szabályozott hőmérsékletű meleg vízbe kell meríteni, ezáltal csökkenthető a tollvisszatartó erő, és a továbbiakban a testeket könnyebben és kíméletesebben lehet tollatlanítani. A toll lazításának mértékét a forrázó víz hőmérséklete, a vízben tartás időtartama és a víz mozgatásának intenzitása határozza meg. A forrázási műveletnél figyelembe kell venni: az állat faját, fajtáját, korát, nemét, tartási módját, a tollazat milyenségét, a feldolgozóvonal sebességét, amely egyértelműen meghatározza a merítési időt és a pálya kapacitását. A művelet kivitelezéséhez keresztcirkulációs, bukógátas forrázó kádak szükségesek (109. ábra), amelyekben a vizet szivattyúk áramoltatják.
109. ábra. Bukógátas forrázókád 1. baromfi, 2. forrázóvíz, 3. függesztőhorog, 4. bukógát Kopasztás. A kopasztást a forrázás befejeztével azonnal meg kell kezdeni. A gépek többnyire tárcsás elrendezésűek, a tárcsák lapján vagy a kerületén lévő gumiujjak végzik a kopasztást (110. ábra). A tárcsasorokat egymással szemben helyezik el, az egymás melletti, ill. alatti tárcsák forgásiránya ellentétes. A forgó tárcsák dőlésszöge a baromfi testének körvonalához állítható.
110. ábra. A tárcsás kopasztógépek tárcsáinak elrendezése A kopasztás ideje alatt meg kell akadályozni a baromfitestek lehűlését, ezért a kopasztóvíz hőmérsékletével azonos hőmérsékletű vizet permeteznek a kopasztó gépbe. Utókopasztás, paraffinozás. A kopasztógépek hatásfoka sem tökéletes, ezért a testen maradó tollat utókopasztással el kell távolítani. A paraffinozás művelete elsősorban a vízi szárnyasok feldolgozása során alkalmazható a baromfitesten maradt apró, fejletlen tollak, tokok és pihék eltávolítása céljából. Ezt úgy érik el, hogy a baromfit olvasztott paraffin keverékbe merítik, a megtapadt réteget hűtéssel rádermesztik, majd a testre dermedt paraffin réteget a tollmaradványokkal együtt eltávolítják. Testmosás. A szennyes övezet utolsó művelete a testmosás. E művelet során tisztítják meg a testeket az esetlegesen rátapadt vér- és tollrészektől. A műveletnek elsősorban a higiéniai jelentősége nagy, hiszen utána már a test bontása következik. A tiszta övezet műveletei. Horogmosás. A horogmosást zárt rendszerben, forgó körkefékkel, horogmosó berendezésben végzik. A mosást követően a horgot 82 oC-os vízzel kell fertőtleníteni. Átfüggesztés. Az előzőekben leírtak szerint megtisztított baromfitesteket át kell függeszteni a tiszta övezetben lévő zsigerelő pályára. A függesztést a horognyílás középső részébe fejre, ill. nyakra függesztve végzik úgy, hogy a baromfitest a műveletet végző dolgozóval szemben helyezkedjen el. A test felnyitása. A test felnyitása a zsigerelés műveletének első munkafázisa, amely lehetővé teszi a zsigeri szervek eltávolítását. A felfüggesztett testből – a zsigerelő vályú felett – a nyelő- és légcsövet, valamint a begyet távolítják el. A légcsövet kézzel kell kitépni, míg a nyelőcsövet a beggyel együtt késsel kell levágni. A has felvágását késsel végzik, míg a kloáka eltávolításához ún. kloakapisztolyt (111. ábra) alkalmaznak.
111. ábra. Kloákavágó pisztoly 1. sűrítettlevegő-kapcsoló, 2. vízcsap, 3. sűrítettlevegő-vezeték, 4. vízvezeték, 5. vákuumcső Zsigerlazítás és kiemelés. A zsigerlazítást a has felvágásakor ejtett nyíláson keresztül végzik kézzel úgy, hogy az összes zsigeri szerveket a mirigyes gyomornál megfogják és kihúzzák, de nem tépik le a testről. Ennél a műveleti lépésnél kerül sor egy állatorvosi ellenőrzésre is, annak érdekében, hogy a beteg, vagy beteggyanús egyedeket eltávolítsák. Zsigeri szervek levétele, szétválasztása, tisztítása. Zsigeri szervek levétele, szétválasztása, tisztítása a máj eltávolításával kezdődik. A májat a szívvel együtt kell leválasztani a bélgarnitúrától úgy, hogy az epe a bélen maradjon. Ügyelni kell arra, hogy az epehólyag és -csatorna ne sérüljön meg, mert az epeváladéktól keserűvé válik a máj. A zúza leválasztását ollóval végzik, egyik felén a mirigyes gyomorról, másik felén az epés bélről, majd fel kell vágni, tartalmát folyó vízzel kimosni, végül a recehártyát recéző géppel el kell távolítani. A nyak-, ill. fej levágása. Ennek során először a nyakat a vállal egy magasságban pneumatikus ollóval kell levágni, majd a fejet a nyakról az állszeglet alatt kell leválasztani. Előhűtés. Az előhűtés célja, hogy zsigerelés után a vágásmeleg (35 °C) baromfitestek a lehető legrövidebb időn belül lehűljenek +4 °C alá. Ezzel elkerülhető a középhőmérsékletet kedvelő mezofil mikroorganizmusok elszaporodása. A leginkább alkalmazott hűtési technika a levegős előhűtési eljárás, amelynek különféle változatai ismertek: alagutas eljárás, felsőpályás rendszerű hűtés, termes evaporatív előhűtés stb. Darabolás. Darabolni csak hatósági húsvizsgálat során fogyasztásra feltétel nélkül alkalmasnak minősített, teljesen megtisztított, kizsigerelt, +4 °C-ra lehűtött baromfit szabad. A darabolás döntően kézi technológiával történik. A darabolási művelet célja az alábbi termékek kinyerése: – comb (egészben vagy ketté vágva), – szárny, – mell (csonttal vagy csont és bőr nélkül), – far-hát (mellcsonttal vagy mellcsont nélkül), – mellbőr. Csomagolás. A csomagoláskor a darabolás során keletkezett részeket, ill. az egész baromfit a vevői igényeknek, ill. a vonatkozó előírásoknak megfelelően, egyedi vagy gyűjtő csomagolásban kell elhelyezni a kötelező termékjelölések alkalmazásával. A termék tasakba helyezését követően minden esetben légteleníteni szükséges, majd gondosan – ügyelve arra, hogy levegő ne maradjon a tasakban – le kell zárni
az árut. Az így elkészült terméket a hűtőtárolóba kell tárolni az áru kiszállításáig. A gyorsfagyasztásra kerülő termékeket minden esetben egyedileg szükséges becsomagolni. Fagyasztás. A nem frissfogyasztásra szánt termékeket fagyasztással – gyorsfagyasztással – tartósítják. A fagyasztás folyamata baromfihús esetén addig tart, amíg annak maghőmérséklete +4 °C-ról mínusz 18–20 °C-ra csökken. Fagyasztás hatására a mikroorganizmusok szaporodása lelassul, ezáltal megnő az eltarthatósági idő 12 hónapra. A baromfiiparban általában levegővel működő gyorsfagyasztó berendezéseket használnak. A fagyasztó berendezések típusai: – gyorsfagyasztó alagút, – gyorsfagyasztó boksz, – egyedi gyorsfagyasztás. Tárolás. Az előhűtött és fagyasztott baromfi tárolásának, forgalomba hozatalának előfeltétele a HŰTŐLÁNC biztosítása, ami azt jelenti, hogy az élelmiszer előírt hőmérséklete a gyártástól a fogyasztásig folyamatosan, megszakítás nélkül biztosított legyen. A gyorsfagyasztott árukat a fagyasztó tárolóban kell tovább tárolni –18 °C-on, míg a friss termékek –2 – +4 °C-on tárolhatók.
7. Minőségbiztosítás a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban
7.1. A minőségről általában A minőség fogalma. Gyakran halljuk, hogy az egyik termék jó, a másik gyenge minőségű. De vajon mivel jellemezhető valójában egy termék minősége és egyáltalán mit értünk a minőség szó fogalmán? A különböző tárgyak, eszközök, anyagok előállítása során a fejlődés, az ismeretek bővülése lehetővé tette, hogy az alapvető célok kielégítésére egyre magasabb színvonalon kerülhessen sor, ill., hogy a termékek egyre több olyan tulajdonsággal rendelkezzenek, amelyek növelték a használatra való alkalmasságukat. Az iparszerű termék-előállítás elterjedésével azokat a műszaki paramétereket, amelyek a használatra való alkalmasságot legjobban jellemezték előírásokban, szabványokban rögzítették. A terméket akkor tekintették használatra alkalmasnak, ha megfelelt az előírásokban rögzített követelményeknek. A vevők, a fogyasztók számára az a fontos, hogy a termék (élelmiszer) az elvárásaiknak megfelelő legyen. A piaci versenyben az a gyártó érhet el nagyobb eredményeket, aki időben felismeri, hogy nem elegendő az elvárásoknak megfelelő terméket előállítani, hanem fel kell ismerni, és fel kell kelteni a vevők rejtett – látens – igényeit és a fejlesztés során ezeket az igényeket ki kell elégíteni. Az előbbiek alapján meghatározhatjuk a minőség megvalósításának szintjeit, mint a: – használatra való alkalmasságot, – követelményeknek való megfelelést, – megfelelést a vevő nyilvánvaló igényeinek, – megfelelést a vevő rejtett (latens) igényeinek. Valójában nemcsak a termékek rendelkeznek minőségi tulajdonságokkal, hanem mindaz, ami egyedileg leírható és vizsgálható. A „minőség” rendkívül összetett, sokszínű fogalom, ráadásul relatív és szubjektív kategória is egyben. A minőség fogalom összetettségét, sokszínűségét a sokféle minőségértelmezés mutatja. A minőség, mint megbízhatóság. Minél ritkábban hibásodik meg egy termék, annál ritkábban kell javítani, egyes alkatrészeit cserélni. A termék élete során felmerülő várható javítási, karbantartási költségek fontos tényezők a fogyasztói választás során. A minőség, mint szabványnak való megfelelés. Termékspecifikációnak megfelelő terméket, azaz a szabványban előírtaknak megfelelő termékminőséget jelent. Egy vásárló számára ez azt jelenti, hogy a vásárolt termék nagy valószínűséggel a jelzett élettartamán belül meghibásodás nélkül fog működni. A minőség, mint vevői elégedettség. A piaci értelmezés szerint a minőség nem más, mint a vevő igényeinek való megfelelés. Ez az értelmezés már magában foglalja a „nulla hiba” követelményét és fogalmát is. Minél értékesebb a termék, annál nagyobb az apró hibák miatti „alkalmatlanság” által okozott csalódottság, elégedetlenség. Ebben a megfogalmazásban az jut kifejezésre, hogy valamely termék vagy szolgáltatás milyen mértékben elégíti ki az adott vevő(kör) igényeit. A minőség, mint hasznosság. A „rendeltetés szerinti hasznosság” meghatározó minőségi követelmény. Különösen gépek, berendezések, eszközök esetében kerülnek előtérbe. A minőségnek természetesen van objektív, és szubjektív oldala is. A mérhető tulajdonságok (kémiai, fizikai, mechanikai) képezik a minőség objektív oldalát. A minőség szubjektív oldalát az emberi tényezők okozzák.
A legáltalánosabb definíció szerint a minőség egy termék vagy szolgáltatás azon jellemzőinek összessége, amelyek alkalmassá teszik a vele szemben rögzített és elvárt igények teljesítésére. A nemzetközi minőségügyi szabványosításban a minőség fogalmát úgy határozták meg, hogy a termék vagy szolgáltatás azon jellemzőinek összessége, amelyek befolyásolják képességét, hogy meghatározott és elvárt igényeket kielégítsen. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a jó minőségű termék feleljen meg: – a szabványoknak, – a vevő elvárt igényeinek, – a gyártó üzleti céljainak, – és a vevő látens igényeinek. A „minőségi gondolkodás” legismertebb nemzetközi képviselői. A minőség nagyon népszerű terület, számos neves szakember, kutató foglalkozik a minőség kérdéseivel. Sok ismeretterjesztő és tudományos cikk, könyv jelenik meg a minőségről, számos módszer, eljárás ismert, új szabványok, rendszerek kerülnek bevezetésre. A rendelkezésre álló irodalom olyan bőséges, hogy már a bennük való eligazodás is problémát jelent. Az alábbiakban azoknak a nemzetközileg legismertebb néhány minőségszakértőknek, kutatóknak a munkássága kerül bemutatásra és rendszerbe foglalásra, akik meghatározó hatással voltak a minőségi gondolkodás fejlődésére. – Az első csoportba tartoznak, az „amerikai iskola” képviselői: W. EDWARDS DEMING, JOSEPH M. JUIRAN, ARMAND V. FEIGENBAUM. – A második csoportba tartoznak a „japán minőségiskola” képviselői, akik az amerikaiak által kidolgozott módszerek adaptálása és továbbfejlesztése révén alakították ki sajátos új koncepciójukat: KAORU ISHIKAWA, GENICHI TAGUCHI, SHOJI SHIBA. – Ezt a csoportot egyre inkább „új hullám” jelzővel illetik. Ide sorolható: PHILIP CROSBÍ, TOM PTERES, és az angol JOHN OAKLAN. Mindegyiküknek saját ajánlása van. Kihangsúlyozzák, hogy nincs általános szabály, és mindenkinek a legmegfelelőbb módszert kell kiválasztania. Minden cég egyedi és minden javító programot egyedileg kell „testre szabni” saját maga számára. A folyamatos minőségfejlesztésnek nincs egyedüli helyes módja. A minőség biztosítása. Azt a bonyolult, soktényezős rendszert, amely jó működésével folyamatosan garantálja, hogy a gyártott termékek mindig azonosan jó minőségűek lesznek, minőségbiztosításnak nevezzük. Napjainkra több minőségbiztosítási rendszer alakult ki, sőt van, amelyiknek elveit nemzetközi szabványok rögzítik. Ilyen pl. az ISO 9000 (EN 29 000) szabványsorozat. E rendszerek szabályainak pontos, folyamatos betartása azt eredményezi, hogy a gyártott és forgalmazott termékek (vagy szolgáltatások) mindig egyformán, a követelményeknek megfelelően jó minőségűek lesznek. A minőségbiztosítási rendszer nem cél, hanem eszköz: – amely biztosítja a hatékony működést, – a megfelelést a nemzeti és nemzetközi elvárásoknak, – a vásárlók igényeinek mind magasabb szintű kielégítését, – megkönnyíti a világpiacra való bejutást, ill. bennmaradást, – megfelelő hátteret biztosít a minőség folyamatos javításának és a termelési költségek csökkentésének. Az előállítóknak biztosítaniuk kell vevőiket, hogy képesek termékeik minőségét folyamatosan egy előre meghatározott szinten tartani, ill. igényeiknek megfelelően módosítani. A már elkövetett hibák, hiányosságok korrigálására, eltávolítására kialakított korábbi ellenőrző rendszerek nem felelnek meg korunk minőségkövetelményeinek. Az egyetlen elfogadható, a jelen versenyhelyzetben sikerre vezető közelítés a hibák megelőzésének, ismételt előfordulásuk kiküszöbölésének elérésére alkalmas rendszer kiépítése, és az a minőségbiztosítás. A minőségbiztosítás úgy definiálható, mint azon tevékenységek rendszere, amelyeket a gyártó tart fenn annak biztosítására, hogy termékei és szolgáltatásai a vevők (fogyasztók) minőségi elvárásait folyamatosan kielégítsék. A minőségbiztosítási rendszerek. A minőségbiztosítási rendszerekben a kitűzött cél a termék vagy
szolgáltatás állandó jó minősége. Mindig figyelemmel kell kísérni a rendszer olyan együtt mozgó tényezőit, amelyek a minőség kialakításában szerepet játszhatnak (beszállítói minőség, technológiai folyamatok, személyi feltételek, tárgyi feltételek, a műszerek megfelelősége és állapota, információáramlás, dokumentáció). Az élelmiszeriparban a minőség-ellenőrzés sajátos metódus szerint zajlik. A hagyományos élelmiszerminőség-ellenőrzés főbb elemei a következők: a beérkező nyersanyag, a gyártásközi viszonyok (termékek, esetleges technológiai lépések), valamint a kibocsátott termékek ellenőrzése. A késztermékcentrikus, a hibákat utólagosan megállapító, retrospektív minőség-ellenőrzést váltották fel a hibákat megelőző, előrejelző (prediktív) jellegű minőségszabályozási, -irányítási rendszerek. Ezek a rendszerek a fogyasztó érdekében születtek, a termelési és a gyártási folyamatokra, azok megfelelőségére és minőség-előállító képességére összpontosítva. Elismerik és gyakorolják a minőség-ellenőrzést, ennek információtermelő folyamatából a kiértékelt ismereteket visszavezetve a termelési folyamatra, ott felhasználva javításra, fejlesztésre, tervezésre, megelőzésre. A minőség-ellenőrzésben előállított információt nem csupán a termék megfelelőségének tanúsítására használva, hanem sokkal előbb még a folyamatok szabályozására, ill. a folyamatok kijavítására, szükség szerinti átdolgozására kell összpontosítani. A hatvanas évek gyógyszerből, élelmiszerből eredő tömegkatasztrófái gyorsították meg a minőségfejlesztési folyamatokat. Először az USA illetékes hatósága, az FDA (Élelmiszer és Gyógyszer Hivatal – Food and Drug Administration), valamint az ICMSF (International Commission on Microbiological Specifications for Foods – Élelmiszerek Mikrobiológiai Előírásainak Nemzetközi Bizottsága) figyelt fel a gyártó cégek körében eluralkodni látszó ellenőrizetlen és/vagy nem eléggé szabályozott gyártási tevékenységekre. Szükségesé vált mind a vizsgálati adatok előállításának, mind a gyártási folyamatok minőségbiztosításának részletes jogszabályokban rögzített kidolgozása is. Ekkor születtek meg a következő szabályozási rendszerek, amelyek egy-egy célterület ún. „minőségbiztosítási rendszere” lett, és vonult be a közéletbe: – GMP: (Good Manufacturing Practice) Helyes Gyártási Gyakorlat – feldolgozóipar, – GLP: (Good Laboratory Practice) Helyes Laboratóriumi Gyakorlat – kutatás, fejlesztés, – GALP: (Good Automated Laboratory Practice) Helyes Automatizált Laboratóriumi Gyakorlat – kutatás, fejlesztés, – GHP: (Good Hygiene Practice) Helyes Higiéniai Gyakorlat – egészségügy, élelmiszeripar, – GTP: (Good Product Practice) Helyes Termelési Gyakorlat – mezőgazdaság, – GAP: (Good Agricultural Practice) Helyes Mezőgazdasági Gyakorlat – mezőgazdaság, – EUREPGAP – egységesített mezőgazdasági jótállási szabvány, – HACCP: (Hazard Analysis Critical Control Point system) Veszély Elemzésen alapuló Kritikus Irányítási Pontok rendszere (VEKIP) – élelmiszer-előállító és – forgalmazó szervezetek, – ISO: (International Standardizing Organization) Nemzetközi Szabványügyi Szervezet által elfogadott szabványok (9000-es szabványcsoport) – valamennyi nemzetgazdasági ágazatban jól alkalmazható.
7.2. A minőségbiztosítás sajátosságai a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban A minőségügyi rendszerek elterjedésekor figyelembe kell venni a mezőgazdaság helyzetét. A minőségügyi rendszerek általában a nagyipar sorozatgyártási tevékenységére adaptálhatók. A mezőgazdaság, úgymint növénytermesztés, kertészet, vágóállat-előállítás, takarmánygyártás, vagy elsődleges feldolgozás, folyamatok komplex rendszere. A ciklusok nem vethetők össze az iparral. Míg egy személyautó 5 percenként, vagy egy mobiltelefon percenként jön le a szalagról, a növénytermesztésben egy év alatt egy ciklust lehet jó esetben véghezvinni. Az állattenyésztésben a szaporodási ciklusok, és a hizlalási
idő figyelembevételével lehet csak tervezni. A növénytermesztésben a minőségbiztosítás jelenlegi eszközeivel csak korlátozott hatás érhető el: a termőhely klimatikus tényezői és a talajadottságok ismeretében a fajta/hibrid és a termesztéstechnológia hozzárendelése megtörténhet, de az időjárás, az évjárat hatásának teljes kiküszöbölésére nincs mód. A termesztéstechnológia minőségközpontú megválasztásával a minőségingadozás csökkenthető, de nem szüntethető meg. Ezért a jövőben is komoly szerep hárul a válogatás, osztályozás, minőségmegőrző tárolás folyamataira, szükséges erősíteni ezen folyamatok technikai hátterét. Új minőségek a mezőgazdasági termelésben a fajtanemesítésen és a genetikailag módosított szervezeteken keresztül érhetők el. A fajtanemesítésnél nagyon nehéz – szinte lehetetlen – a fajtával szemben támasztott kívánalmaknak maradéktalanul megfelelni. Olyan fajtát kell nemesíteni, amely kellő élvezeti és tápértéket ad a fogyasztónak, jók az agronómiai tulajdonságai, a termőképessége, valamint kedvezőek az élelmiszer-ipari feldolgozásnál lényeges jellemzői is. Pl. a sörárpa fehérjetartalma befolyásolja a fogyasztó számára lényeges habtartósságot és habstabilitást, ugyanakkor hatással van a technológiai szempontból lényeges sörlé-kihozatali arányra és szűrhetőségre is. Megállapítható, hogy a mezőgazdaság az élelmiszeripar és a közvetlen fogyasztás igényeinek differenciálódására a fajtaválaszték kiszélesítésével válaszol. Ma már külön búzafajtát ajánlanak tésztaipari, sütőipari, kekszgyártási, pelyhesítési stb. célokra. A mezőgazdaság képes tehát az élelmiszeripar által a vele szemben támasztott követelményeinek megfelelni, de a jövőben még jobb együttműködésre lesz szükség ezen két szektor között. A minőségi szemlélet és a minőség értelmezés változása Magyarországon a kilencvenes évek elején kezdődött el. A mezőgazdaságban és élelmiszeriparban már ezt megelőzően is ismert volt az átfogó minőségi szemléletű termék-előállítás fogalma és módszere. Már évtizedekkel ezelőtt egyértelmű volt, hogy az élelmiszerekkel szemben támasztott sajátos minőségi követelményeknek csak egy átfogó, az egész termék-előállítás folyamatára kiterjedő minőségbiztosítási módszerrel lehet eleget tenni. A mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek esetében a minőségnek valóban különleges, mondhatni kitüntetett jelentősége van. Rendszeres és mással nem helyettesíthető szükségletet elégít ki, fogyasztása elemi életfeltétel. Élelmiszerhiány esetén élelmiszer-minőségről aligha beszélhetünk. Az élelmiszerrel szembeni minőségi igény ezek szerint a jóllakott ember igényessége? A tény valóban az, hogy minél nagyobb az árukínálat, annál nagyobb a minőséggel szembeni elvárás! Ezen túlmenően a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban a minőségbiztosítás azért is különleges helyzetű, mert speciális minőségi igények is megjelennek, mint az egészséges táplálkozás, az eltarthatóság, a kényelmi szolgáltatások igénye, valamint meghatározó fontosságú minőségi szempont az élvezeti érték. Tehát az élelmiszerekkel szemben támasztott minőségi igények, elvárások egyre összetettebbek, differenciáltabbak. Még a kilencvenes évek elején is a minőség-ellenőrző szervezetek által végzett késztermékkontroll és egyes gyártásszabályozási minőségbiztosítási elemek – mint pl. a gyártásközi ellenőrzés, nyersanyagátvétel – együttes alkalmazása volt az uralkodó. A gazdasági átalakulás, az igénytelen piacok megszűnése, a piacgazdálkodás és a piaci verseny a minőségbiztosítási rendszerek felé irányították a gazdálkodó szervezetek figyelmét. Ezeknek a rendszereknek a kiépítése az ipari, majd az élelmiszer-ipari vállalatoknál is elindult és egyre több vállalat építi (építette) ki a minőségbiztosítási rendszerét és rendelkezik nemzetközi tanúsítvánnyal. A mezőgazdasági vállalatok és termelők helyzete, a mezőgazdasági termelés sajátosságai, valamint az üzemi méretek változatossága, a termelők nagy száma miatt speciális. Ezért a mezőgazdasági termelő szervezeteknél a minőségbiztosítási rendszerek kiépítése később kezdődött el. A mezőgazdaságnak ez a viszonylagos lemaradása ellentétben van az élelmiszer-minőség fentiekben kifejtett jelentőségével, különleges helyzetével. A mezőgazdasági termékek minősége, mint élelmiszer-ipari alapanyag alapvetően befolyásolja az élelmiszer-minőséget. Az alapanyag-termelés folyamán elkövetett hibák, minőségi problémák az élelmiszer-előállítás folyamatában már nem korrigálhatóak. A HACCP, azaz a Veszélyelemzés Kritikus Ellenőrzési Pont, élelmiszer-minőségbiztosító rendszer (részleteket lásd később) egyik nagy problémája, hogy az alapanyag-előállítás, azaz a mezőgazdasági
termelés során jelentkező veszélyforrások felmérésére és azok kiküszöbölhetőségének módjára vonatkozóan nehéz konkrét szabályozást megállapítani, megoldásokat kidolgozni. Ez a helyzet azt indokolná, hogy a minőségbiztosító rendszereknek először a mezőgazdasági termelésben kellett volna megjelenni, és általánossá válni. Ezzel szemben a mezőgazdasági ágazat minőségügyi rendszerek kiépítésének üteme lemaradt az iparhoz képest, és ez a lemaradás nagyobb mértékű annál, mint amit a termelési folyamat sajátosságai, a vállalati méretek és a tulajdonosi viszonyok indokolnának.
7.3. Minőségügyi rendszerek a mezőgazdaságban Az Európai Unióhoz való csatlakozás, a magyar agrárgazdaságtól is megköveteli a minőséggel szembeni igények fokozását. A magyar élelmiszer-gazdaság piacai között kitüntetett szerepet tölt be az európai régió, ahol az ISO 9000 szabványsorozat, mint beszállító kiválasztási eszköz, általánossá vált napjainkra. Amennyiben ezeken a piacokon jelenlegi részesedéseinket, ill. árpozíciónkat meg akarjuk tartani, alkalmazkodnunk kell a vevő által megfogalmazott követelményekhez. A hazai élelmiszer-feldolgozó iparban, az ISO 9000 szabványsorozat szerinti minőségbiztosítási rendszer bevezetése általánosan követett irányvonal. Ugyanakkor az alapanyag- termelők esetében ismereteink szerint csak néhány vállalkozásnál történtek érdemi lépések ebben az ügyben. A jövőben egyre több feldolgozó vállalkozás várja el az alapanyag-beszállítóktól is egy hatékonyan működő minőségbiztosítási rendszer bevezetését. Arra is fel kell készülni, hogy az ISO 9000 szabványsorozat szerinti minőségbiztosítási rendszer léte vagy nem léte diszkriminatív piacszabályozási eszköz lehet az EU-piacokon. Jelenleg egy olyan nemzetközi szinten egységesített és elfogadott minőségbiztosítási rendszerszabályozás létezik a mezőgazdasági termelők és előállítók számára, amely kizárólag a mezőgazdaság sajátosságaira alapoz. Ennek a rendszernek a neve: EUREPGAP – egységesített mezőgazdasági jótállási szabvány. Ennek a szabványnak az ismerete és alkalmazása viszont a célterületen, sajnálatos módon még nem terjedt el. Talán az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk felerősíti majd ezt a folyamatot. Az ISO 9000 szabvány a fogalmi tisztázáson túl definiál minden, a minőséggel kapcsolatos fogalmat, így ezt a szabványt a szakterület szótárának tekinthetjük. A fogalomrendszer nyelvünkbe, szemléletünkbe történő beépítése után gondolhatunk a minőségi termelésre. Az egységes megközelítésben az ISO 9000-es szabványsorozatot és az ágazatban speciálisan alkalmazható kiegészítő módszereket (HACCP, GHP) kell a középpontba állítani, amely szabvány alapnormává vált az európai termelőknél, széles körben alkalmazzák a magyar élelmiszeriparban. Az ISO 9000 nemzetközi szabványsorozat szerinti minőségbiztosítási rendszer az elmúlt kb. öt évben rohamosan teret hódított az élelmiszer-ipari üzemekben. Ezzel a rendszerrel még csak ismerkedő mezőgazdasági üzemeket két oldalról is serkenti arra, hogy a rendszereket ők is kiépítsék. Az egyik oldal a tapasztalat, a példa. A másik oldal a késztetés. A kiépített minőségbiztosítási rendszerrel rendelkező élelmiszerüzem manapság már elvárja a mezőgazdasági beszállítóktól, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket a minőség biztosításának érdekében. Minimális elvárás, hogy az időjárás, a természet által megengedett kereteken belül stabilabb, jobb minőségű nyersanyagot szállítsanak. A mai késztetés hamarosan feltétellé, a vásárlás feltételévé válik. EU tagságunk révén – a magyar piac, mint az Egységes Európai Piac része – a magyar élelmiszer-előállító épp olyan szabadon válogat mezőgazdasági beszállítói között, mint az élelmiszer-fogyasztó. Az igényesebb, felkészültebb mezőgazdasági üzemeknek azonnal meg kell ismerkedniük a minőségbiztosítási rendszerekkel és rövid idő múlva meg kell kezdeniük azok kiépítését, amit már a mezőgazdasági termelők sem kerülhetnek el sokáig.
7.3.1. Az ISO szabvány szerinti minőségbiztosítási rendszer kiépítésének motivációi Piaci elvárások. Több fejlett európai ország közbeszerzési törvénye feltételként szabja a minőségbiztosítási rendszer meglétét a beszállítókkal szemben. A nagy áruházláncok is megkövetelik beszállítóiktól az ISO szabvány szerinti tanúsítványt. Azon termékek piacán, ahol túlkínálat a jellemző, a vevők alapnormaként várják el szállítóiktól a rendszer meglétét. Jogszabályi kényszer. A minőségi jog szabályozása az EU-ban teljes körű, a magyar jogharmonizáció is ezt követi. A magyar Élelmiszer Törvény (2003. évi LXXXII. törvény az élelmiszerekről) az élelmiszer-előállítók és -forgalmazók számára kötelezővé tesz valamilyen hatékony minőségbiztosítási rendszer alkalmazását. A törvény felhatalmazása alapján folyamatosan jelennek meg az egyes részterületeket szabályozó rendeletek, a Magyar Élelmiszerkönyv (Codex Alimentárius Hungaricus) és a különböző szabványok. Mint ahogy azt a 112. ábra is bemutatja, a mezőgazdaság az az egyetlen olyan részterület, amelyre nem terjed ki a jelenlegi minőségbiztosítási követelmény.
112. ábra. A HACCP alkalmazás jogi szabályozása A támogatási rendszer orientáló hatása. A ma is jelentős támogatási források bővülése várható a jövőben. Az élelmiszer-gazdaságban rendelkezésre álló állami források odaítélésének egyrészt feltétele, másrészt célja valamilyen minőségbiztosítási rendszer kiépítése. A vállalkozások belső igénye. A vállalkozások többségére az a jellemző, hogy a felismert kihívásokra keresik a megfelelő válaszokat. Igaz ugyan, hogy az ISO szabvány szerint tanúsított vállalatok között ma még kevés a mezőgazdasági profilú cég, de az érdeklődés megfigyelhető.
7.3.2. A HACCP rendszer fogalma, jellemzői A HACCP mozaikszó és a tevékenység angol szavainak kezdőbetűiből állították össze: Hazard Analysis Critical Control Point (Veszélyelemzés Kritikus Szabályozási Pont). A HACCP egy nemzetközileg elfogadott:
–
módszer (minőség technika) arra, hogy a potenciális veszélyeket azonosítsa, értékelje, kezelje a biztonságos élelmiszer előállításának (étel készítésének) tervezése céljából, valamint – rendszer (intézkedés) arra, hogy meghatározza, hogy az egyes tevékenységeket ki, hol, hogyan, mikor végezze a biztonságos élelmiszer-előállítás céljából. A HACCP-vel kapcsolatban hangsúlyozni kell mind a módszer, mind a rendszer jellemzők fontosságát. Annak érdekében ugyanis, hogy a tevékenységet szisztematikusan elemezve meghatározzuk az élelmiszernek a fogyasztók egészségét károsan befolyásoló lehetséges veszélyeit és a megelőzésüket vagy elfogadható szintre csökkentésüket eredményező szabályozó intézkedéseket, alkalmaznunk kell ezt a tudományos, szisztematikus megalapozottságra épülő minőségtechnikát. Ugyanakkor annak érdekében, hogy az alkalmazás során teendő intézkedéseket ellenőrizhető és igazolható módon, szabályozottan végezzük, ki kell alakítani az alkalmas élelmiszer-biztonsági rendszert. Tehát csak a módszer és a rendszer együttes alkalmazásával érhetünk el megfelelően hatékony és igazolható eredményt. Ezért amikor a HACCP rendszer kiépítéséről beszélünk mindig a módszer és a rendszer együttes alkalmazására kell gondolnunk. A HACCP rendszer hazai bevezetésében a FAO/WHO Codex Alimentarius Bizottság ajánlásának érvényesülését a Magyar Élelmiszerkönyv 1–2–18/93. számú, „a Veszélyelemzés Kritikus Szabályozási Pontok (HACCP) rendszerének alkalmazása” előírása biztosítja. A hazai jogszabályi előírások szerint, ha valaki Magyarországon HACCP rendszert kíván kialakítani és működtetni, annak a Magyar Élelmiszerkönyv 1–2–18/93. számú előírása szerint kell ezt a feladatot végrehajtania. Az élelmiszerkönyvi szabályozás teljes egészében harmonizált a FAO/WHO Codes Alimentarius Bizottság ajánlásával, így biztosított, hogy az élelmiszerkönyvi előírásnak megfelelően kialakított HACCP rendszer a nemzetközi gyakorlatban elismert élelmiszer-biztonsági rendszer lesz. Ennek a jelentősége különösen a nemzetközi kereskedelmi, szolgáltatási kapcsolatokban jelentős, hiszen alapja lehet a kölcsönös elismerésnek, elfogadásnak. A HACCP Magyar Élelmiszerkönyv 1–2–18/93. számú előírásában meghatározott 7 alapelve: – veszélyelemzés végzése, – a Kritikus Szabályozási Pontok (CCP-k) meghatározása, – a kritikus határérték(ek) megállapítása, – a CCP szabályozását felügyelő rendszer felállítása, – azon helyesbítő tevékenység meghatározása, amelyet akkor kell elvégezni, ha a felügyelet azt jelzi, hogy egy adott CCP nem áll szabályozás alatt, – az igazolásra szolgáló eljárások megállapítása, annak megerősítésére, hogy a HACCP rendszer hatékonyan működik, – olyan dokumentáció létrehozása, amely tartalmaz ezen alapelvekhez és alkalmazásukhoz tartozó minden eljárást és nyilvántartást. A HACCP rendszer kialakításának gyakorlati lépései. A Codex Alimentarius Bizottsága által meghatározott 7 alapelv betartása a nemzetközi gyakorlatban biztosítja, hogy amennyiben a világon bárhol a Codex Alimentarius elvekre hivatkozva alakítanak ki HACCP rendszert, annak a 7 alapelvet meg kell valósítania. Ez tehát azt is jelenti, hogy lehetőség nyílt arra, hogy a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban az élelmiszer-biztonsági intézkedések felülvizsgálata során is azonos elvárás rendszert alkalmazzanak. A Codex Alimentarius Bizottság által meghatározott alapelvek hatékony megvalósulása érdekében, a Magyar Élelmiszerkönyv HACCP előírása egy 12 munkafázisból álló logikai sorrend követését javasolja (113. ábra).
113. ábra. A HACCP rendszer kidolgozásának ajánlott munkafázisai 12 Bevezetés 11 Dokumentáció 10 Igazoló eljárások 9 Helyesbítő tevékenységek 8 Felügyelő rendszer 7 Veszélyelemzés 6 Munkautasítások elkészítése 5 Helyzetértékelés 4 Üzlet technológiai rajza 3 A folyamatábrák helyszíni igazolása 2 Folyamatábrák kiválasztása 1 HACCP munkacsoport összeállítása A HACCP rendszer illeszkedése a minőségügyi rendszerbe: – a HACCP minden minőségi rendszer lényeges építő eleme, – kapcsolódni tud, és kapcsolódni kell az ISO 9000-hez, – lehetővé teszi hatékony és érthető paraméterek kitűzését, – lehetővé teszi az áttérést az utólagos ellenőrzésről a megelőzésre, – pénzt takarít meg az erőforrások célra irányításával és a szükséges késztermék vizsgálatszámának csökkentésével. A HACCP és az ISO 9000 szabványsorozat szerinti minőségügyi rendszer sok közös vonással rendelkezik. Mindkettő: – írásos dokumentációs rendszer, – meghatározza a felelősségi köröket, – képzési követelményeket támaszt a rendszer kiépítéséhez, működtetéséhez, – megköveteli a tevékenységek feljegyzését, valamint azt, hogy objektív bizonyítékkal igazoljuk a megfelelőséget, – a nem megfelelőségek azonosítására és kijavítására intézkedéseket ír elő, – felülvizsgálati rendszert működtet. Minőségpolitika: – világos politika a termékbiztonságra, – hangsúly a megelőzésen. Alap-, segéd- és adalékanyag-szabályozás: – beszállító ellenőrzése,
– a beérkezés ellenőrzési szintjének meghatározása, – HACCP alkalmazása a beszállítókra. A termék-előállítási folyamatok szabályozása: – a folyamatképesség értékelése, – környezeti szabályozás (higiénia), – világos folyamat-előírások (minőségügyi tervek), – a kritikus folyamat paraméterek azonosítása, – a folyamat megfigyelése megbízható és objektív mérésekkel. Valószínű, hogy a jövőben a teljes élelmiszer-előállítási láncban a HACCP terven alapuló ISO 9000 előfeltétele lesz a piac megszerzésének, megtartásának. A lehetséges megközelítése: – előbb a HACCP és ennek alapján az ISO 9001 rendszer kiépítése, – először ISO 9001 rendszer, aztán a HACCP terv kidolgozása, – az ISO 9001 rendszer és a HACCP terv párhuzamos kifejlesztése. Mind a három megközelítésnek vannak előnyei és korlátai. Ha működő ISO 9001 rendszerrel rendelkezünk, a HACCP terv kifejlesztése könnyebb, mert a szemléletmód már jól ismert a vállalatnál. A HACCP-t be lehet vonni a minőségtervezési rendszerbe (pl. a minőségügyi tervekbe.) Ugyanakkor a HACCP beépítése az ISO 9001 dokumentációs rendszerbe sok munkát igényelhet a szükséges módosítások miatt. Ha van egy működő HACCP rendszer, megközelítés módja szintén ismert az ISO 9001 rendszer bevezetéséhez. Ha a HACCP rendszer dokumentációs rendszerének kialakítása során figyelembe veszik az ISO 9001 követelményrendszerét, akkor ez jó alapot teremthet az ISO 9001 rendszer dokumentációjához, mivel mindkét rendszerre jellemző a folyamatközpontúság. A két rendszer közös kifejlesztése szintén jó megközelítés, de több időt igényel. A vállalatnak kell eldöntenie, hogy melyik a legjobb megközelítés az üzlet, a szükséges erőforrások és egyéb lehetőségek szempontjából. Ha a HACCP és az ISO 9001 rendszereket együtt kell kifejleszteni, akkor hatékonyan alkalmazható a következő fejezetben megfogalmazottak. Előnyök és korlátok. Mint minden rendszereknek, a HACCP-nek is vannak előnyei és korlátai. Az előnyök megerősítik, hogy szükség van a HACCP rendszerre. Előnyök: – az utólagos ellenőrzés helyett megelőző jellegű megközelítést alkalmaz, – növekszik a vevő bizalma a termék biztonságát illetően, – alkalmazható a teljes élelmiszerláncra, beleértve a beszállító biztosítását is, – az élelmiszer-biztonság összes szempontját szisztematikusan közelíti meg, – költséghatékonyan szabályozhatók a termék által okozható veszélyek, – növeli a kereskedelmi lehetőségeket az Európai Közösségben és azon kívül, – írásos bizonyítékot szolgáltat arról, hogy a folyamat szabályozott, – bizonyítékot szolgáltat arról, hogy megfelelünk az előírásoknak, gyakorlati szabályoknak és jogszabályoknak, – eszközöket teremt az élelmiszer-biztonság kezelésében, az esetleg bekövetkező hibák megelőzésére, – alkalmas a lehetséges, és létező folyamatok értékelésére, – tudományos alapot szolgáltat az ellenőrzésekhez, – más minőségirányítási rendszerekkel kombinálható, – a munkacsoport önmagát képzi, – alapot szolgáltat a személyzet képzéséhez, – multidiszciplináris rendszer, – rugalmasan alkalmazható, – csökkenti a műszaki fejlesztésből következő kockázatot és a fejlesztés időtartamát,
– azonosítja a prioritásokat és a tökéletesítés területeit, – csökkenti az esetleges létszámcsökkentésből származó információvesztést. Korlátok: A HACCP tanulmány elkészítése és a rendszer megvalósítása – időigényes, – pénzügyi erőforrásokat igényel, – szaktudás szükséges a HACCP tanulmányhoz, – jól képzett személyzetet, kiegészítő képzést igényel, – bürokratikussá válhat, – a szaknyelv és ellentmondásos szóhasználat a szükségesnél bonyolultabbá teszi a technikát. A minőségbiztosítás rendszereinek kapcsolata. A termelő- és szolgáltatócégek, így az élelmiszer-ipari vállalatok esetében is elmondható, hogy a „fogyasztók igényeinek maradéktalan teljesítése” mögött a gazdasági siker, a profitszerzés valós és szükségszerű célja húzódik meg. A piaci eredmények valóban a fogyasztó megelégedettségén múlnak, és itt az értékhordozó szerepet mindinkább a jó termék, a minőség tölti be. A piaci-gazdasági nyomás hatására, ill. a sikeres cégvezetés érdekében több szakterületen is erős fejlődés figyelhető meg: nemcsak a technológia, hanem a marketing, a gazdálkodást kézben tartó kontrolling, a termék eredendően jó minőségét eredményező minőségbiztosítás területén is naponta születnek jó eredmények. A fejlődés minden területen a rendszerszerűség felé, a rendszereket megérteni és működtetni képes menedzsmenttechnikák felé, az ezeket szolgáló informatikai vívmányok felé vezet. A rendszerek sokfélesége az élelmiszeriparban, sőt ezen belül a minőség megközelítésében is érzékelhető. Az élelmiszer-biztonság, a higiénia felelőssége – a piaci versenyhatásoktól függetlenül is – megteremtette a maga rendszereit: GMP, GHP, HACCP, állatorvosi ellenőrző rendszerek, exportüzemi szemlék formájában. Mások az ISO 9000-es szabványsorozat jelentőségét, piacteremtő és piacvédő erejét ismerték fel, mindezt az átfogó minőségmenedzsment, a TQM elé helyezve. Melyiket kell hát alapul venni, hol kell továbblépni? A GMP, mint ahogy azt már korábban bemutattuk, a leglényegesebb körülmények praktikus kézben tartását jelenti: anyag, gép, ember stb. Az ISO 9001-es minőségirányítási rendszer egy jól működő GMP rendszer részletesen szabályozott változataként is felfogható. Ilyen megközelítésben azonban a GMP-t „ISO-dokumentumként” kell létrehozni, tehát kézikönyv, eljárások, ellenőrzés, felügyelet stb. formájában). A HACCP napi alkalmazása ennél többet jelent, mert szigorú metodika szerint, megfelelő veszélyelemzéssel kell kiválasztanunk olyan irányítási pontokat, ahol megelőző tevékenység érvényesítésével zárjuk ki a valós veszélyhelyzetek előfordulását (jól működő GMP esetében az ilyen veszély kevésbé lesz valószínű, s ha az ISO-rendszer sokoldalú, akkor még kevésbé). Minden esetre a HACCP igényeit is gond nélkül beilleszthetjük az ISO-szabvány szerinti folyamatok közé, annak módszerességét, információáramát, bizonylatolási rendjét, ill. felelősségi és ellenőrzési mechanizmusait kihasználva. A HACCP az ISO-rendszerben szervezetté, hatékonnyá válik, kiegészül a rendszer-felügyeleti és helyesbítő elemekkel, megfelelő szervezetet, dokumentáltságot kap. A megoldás az átfogó rendszerek kialakítása: olyan tevékenységi és alkalmazási körök, olyan teljes vállalati vezetési rendszer kialakítása, amely teljesíti a szükségesnek tartott valamennyi (eddig függetlenül megközelített) rendszer kívánalmait. Ez a munka legalább annyira szervezési, pszichológiai, informatikai feladat, mint amennyire minőségügyi, gazdasági stb. jellegű is. A minőséget érintő, szóba jöhető rendszerek vagy rendszerelemek terén azért sajátos a helyzet, mert – bár ennek felismerése még nem általános – az ISO 9000-es szabványsorozat révén olyan új modell, keretrendszer és működési rend lehetősége adatott meg, amely képes valamennyi eddigi vagy más, (a minőséget, biztonságot) érintő feladatkör integrálására, közös rendszerbe foglalására. Az ISO 9000-es szabványok révén egy jól használható eszközrendszerhez jutott a világ, amely az elmélet és gyakorlat közötti űr kitöltésére, a napi munka jó kézbevehetőségére, a konkrét célok konkrét
lépésekben történő elérésére vezet. A jövő tekintetében nagy reményeket ígér az ISO 22 000 szabvány is, amelyet kifejezetten a mezőgazdaság és az élelmiszeripar számára – ideértve a takarmánygyártást is – dolgozott ki a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO). Az ISO 22 000 szabvány egységesíti az ISO 9000, valamint a HACCP rendszer követelményeit, és azoknak a szervezeteknek ajánlható elsősorban, akik még semmilyen minőségügyi rendszerrel nem rendelkeznek. Azoknál a szervezeteknél, ahol már korábban kialakították valamelyik rendszert, ott a tökéletesítés céljából ajánlható ennek bevezetése.
8. Munkabiztonság a mezőgazdaságban
8.1. A munkahelyek általános munkavédelmi követelményei 8.1.1. A munkáltató általános kötelezettségei A munkáltatónak gondoskodnia kell arról, hogy az irányítása alá tartozó valamennyi területen a munkahelyek kialakítása és üzemeltetése feleljen meg a munkavédelemre vonatkozó szabályoknak, a tudományos, technikai színvonal mellett elvárható követelményeknek. A munkáltatónak munkavédelmi szempontú, előzetes vizsgálatok során kell azonosítania – munkabiztonsági és munka-egészségügyi szempontból – a várható veszélyeket (veszélyforrásokat, veszélyhelyzeteket), valamint a veszélyeztetettek körét. Ezen belül fel kell becsülnie a veszély jellege (baleset, egészségkárosodás) szerint a veszélyeztetettség mértékét. Meg kell határoznia a védekezés leghatékonyabb módját, a műszaki és egyéni védelem módozatait, ill. az alkalmazandó szervezési és egészségügyi megelőzési intézkedéseket. A munkáltató felelős azért, hogy: – a munkahelynek minősülő épületek, építmények a használatuk jellegének megfelelő szerkezetűek és szilárdságúak legyenek, – csak olyan villamos berendezéseket használjanak, amelyek nem okoznak tűz- vagy robbanásveszélyt, – a munkavállalók és a munkavégzés hatókörében tartózkodók ne legyenek kitéve a közvetlen, vagy közvetett érintés okozta villamos baleseti veszélynek, – az anyagok és a védőberendezések megválasztásánál a feszültség, a munkavégzési körülmények és a villamos berendezéseket használó munkavállalók szakképzettsége is figyelembevételre kerüljenek, – a munkaeszköz, a munkahely (munkakörnyezet) és a munkavállaló közötti kapcsolatrendszer kialakítása során az ergonómiai, munkaegészségügyi szempontok érvényesüljenek. A munkáltatónak biztosítania kell, hogy a munkahelyeket, a munkaeszközöket, ill. a felszereléseket és berendezéseket a higiénés követelményeknek megfelelően rendszeresen takarítsák és tisztítsák. Ennek keretében gondoskodnia kell: – a rovarok és rágcsálók szükség szerinti irtásáról, – a zárt téri munkahelyek rendszeres, a használatnak megfelelő gyakoriságban történő takarításáról. Azokon a munkahelyeken, ahol a veszélyes anyagok, készítmények pora szennyezheti a munkakörnyezetet, és ezzel a munkavállaló érintkezésbe kerülhet, a takarítást oly módon kell elvégezni, hogy e művelet ne legyen újabb veszély forrása. A munkáltatónak meg kell szerveznie, hogy: – a munkahely, a munkaeszközök, a felszerelések és a berendezések rendszeres és folyamatos műszaki karbantartása megtörténjen, a munkavállalók biztonságára vagy egészségére veszélyt jelenthető hibák a lehető legrövidebb időn belül elhárításra kerüljenek, – a veszélyek elhárítására, ill. jelzésére szolgáló biztonsági berendezések, eszközök karbantartása és működésük ellenőrzése rendszeresen megtörténjen, – a mentés, ill. a menekülés céljára szolgáló eszközöket könnyen hozzáférhető helyen, üzemképes
– –
állapotban tartsák, a munkavállalók, ill. munkavédelmi képviselőik előzetes tájékoztatást kapjanak a munkahelyre vonatkozó valamennyi tervezett munkavédelmi intézkedésről, a munkavállalókkal, ill. a munkavédelmi érdekképviseletekkel a munkavállalók egészségére és biztonságára kiható döntések előkészítése során tanácskozzanak.
8.1.2. A munkaeszközök általános munkavédelmi követelményei Minden munkaeszközre vonatkozó követelmény. A munkáltató köteles a munkavállalók munkavégzéséhez olyan munkaeszközt rendelkezésükre bocsátani, amely kialakításában, felépítésében és az alkalmazott védelmi megoldások tekintetében megfelel a munkavédelemre vonatkozó szabályoknak és alkalmas az adott munkahelyi körülmények közötti – a biztonságot és egészséget nem veszélyeztető – használatra. A munkáltatónak a munkaeszközök kiválasztásánál figyelembe kell vennie a munkavégzés jellemzőit, lehetséges veszélyeit, a munkakörülményeket és a munkaeszköz használatának kockázatait. Ha az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés körülményeit a munkaeszközök használata során nem lehet a munkavállalók számára teljes mértékben biztosítani, a munkáltatónak biztonsági berendezések, egyéni védőeszközök, és szervezési intézkedések szükség szerinti alkalmazásával kell a kockázatokat minimálisra csökkenteni. A munkavállalót veszélyeztető kockázatok csökkentése érdekében a munkaeszközt úgy kell elhelyezni, felállítani és használni, hogy a mozgó elemek között elegendő hely álljon rendelkezésre, valamennyi felhasznált, ill. előállított energiaforma és anyag biztonságosan kerüljön a munkaeszközhöz, ill. kerüljön onnan továbbításra. A munkaeszközök felállítását és leszerelését csak biztonságos körülmények között szabad elvégezni, figyelemmel a gyártó által az üzemeltetési dokumentációban meghatározott előírásokra. Balesetek, oktatás. A mezőgazdaság – az építőipar mellett – mind az iparilag fejlett, mind a fejlődő országokban azon gazdasági ágazatok közé tartozik, amelyet a munkabiztonság magas rizikófaktora jellemez. Ezt különösen a halálos és a súlyos munkabalesetek nagy száma jelzi. Humanitárius és gazdasági okok egyformán nagyobb prevenciós erőfeszítéseket indokolnak ezen a téren. Ezt megnehezíti, hogy sok országban, így hazánkban is, túlnyomórészt kisüzemekről van szó. Az iparban a kisüzemek számára már hosszabb ideje specifikus prevenciós terveket fejlesztettek ki. Ezek a szükséges és hasznos meggondolások – annak eltérő struktúrája miatt – a mezőgazdaságban csak feltételesen alkalmazhatók. A munkavédelmi intézkedések bevezetése a mezőgazdasági kisüzemekben sokkal nehezebbnek bizonyul, mint az iparban. Ennek elsősorban a következő fő okai vannak: – A munka sokféle tevékenységre terjed ki, amelyet ugyanazon személynek kell elvégezni. – A munka időjárási befolyásoktól, szezonális szükségletektől és az azokból származó sürgősségtől függ. – A szociálstruktúrális adottságságokat a gyermeki segítség és az idősebb emberek szokatlanul magas száma jellemzi. A szezonmunkások, és az alkalmi kisegítők megfelelő képzését a fluktuáció nehezíti. – A rossz jövedelmi helyzet szükségessé teszi az elöregedett, nem kielégítő biztonságtechnikájú gépek használatát. A modern gépek és az új munkaeljárások új veszélyekhez vezethetnek. – Hiányos a gazdák alap és továbbképzése. – A mezőgazdasági termelőegységek igen gyakran nagyon szétszórva helyezkednek el, ezért a prevenciós tevékenység címzettjeiként nehezen érhetők el. – Hiányoznak vagy számukra nehezen érthetőek a munkavédelmi szabályok, jogszabályok és az egyéb munkabaleset-megelőzési előírások. – A nagyüzemekre megfelelő jogi prevenciós előírások a kisüzemek részére túlzott követelményeket
jelenthetnek. A prevenció fontos eszköze az alap- és továbbképzés. A mezőgazdaságban dolgozók közül sokan nem rendelkeznek kielégítő szakképzettséggel. Különösen hiányosak a munkabiztonsági és egészségvédelmi ismeretek. Még a jól képzett és elegendő gyakorlattal rendelkezőt is túlhaladja egy bizonyos idő elteltével a technikai fejlődés, ha ismeretei és képességei kiegészítése érdekében nem tesz lépéseket. Az egészséget és a munkabiztonságot nem szabad csak „kiegészítő” tényezőként kezelni, hanem integrálni kell a szakmai képzési intézményekbe, azok tanterveibe. A mezőgazdasági termelésbe kezdő fiatalokra különös figyelmet kell fordítani. Az egykor megszerzett szakmai ismereteket feltétlen szükséges a technikai fejlődés és a megváltozott munkamódszerek igényeihez illeszteni. Ehhez szaktanácsok és információ-, valamint instrukcióforrások igénybevétele szükséges. Megfelelő célcsoportokat és specifikus képzési követelményeket kell kialakítani. A továbbképzési lehetőségeket szakmailag világosan és a gazdaságilag legmegfelelőbb helyen kell felkínálni. A továbbképzés részére a következő, a gyakorlatban már bevált lehetőségek kínálkoznak: – oktatók által a mezőgazdasági üzemekben tartott továbbképzés, – mezőgazdasági üzemekben az ott található új technológiák megismerésére, több gazda és munkavállaló részére szervezett találkozók, bemutatók, – távol eső gazdaságokban dolgozók részére a továbbképzés mobil lehetőségekkel való megoldása, – az új vagy használt munkaeszközöknek a helyi kereskedők által történő bemutatása, – az Internet kihasználása, – szöveges és képes kiadványok megjelentetése, – multimédiás oktatási anyagok felhasználása.
8.2. Traktorok és mezőgazdasági gépek speciális biztonsági követelményei
8.2.1. A gépek üzemeltetésével kapcsolatos veszélyek Mechanikai veszélyek: – tömegeloszlás miatt a stabilitás hiánya (elsősorban lejtőn üzemeltetéskor merülhet fel), – géprészek, munkadarabok sebessége, – géprészek elégtelen szilárdsága (törést, anyagkivágódást okozhat), – nagynyomású folyadék (hidraulika olaj) kifröccsenése, – vágás, nyírás, szúrás veszélye (pl. mozgó munkaszerveknél), – összenyomás veszélye, – behúzás, bekapás veszélye (hozzáférhető forgó géprészeknél), – lökés veszélye. Villamos veszélyek: – feszültség alatt álló részek közvetlen érintése, – nagyfeszültségű részek megközelítése, – elektrosztatikus feltöltődés, – rövidzárlat, túlterhelés káros következményei. Hő okozta veszélyek: – égés, forrázás (közvetlen érintkezésnél, hősugárzásnál), – klíma (túl meleg, ill. hideg környezeti hőmérséklet). Zaj, rezgés – nagy gépzaj,
– az egész test rezgése (kezelőülésben, -állásban). Anyagok, okozta veszélyek: – mérgező gázok, gőzök, folyadékok, porok jelenléte a munkakörnyezetben, – tűz, ill. robbanásveszélyes anyagok használata, – biológiai veszély (vírusok, baktériumok miatt). Az ergonómiai elvek mellőzéséből eredő veszélyek: – nem megfelelő testtartás munkavégzéskor (a gép kialakítása miatt), – fizikai megerőltetés (a gép kezelésénél nagy tömegű tárgyakat kell mozgatni), – a testrészek anatómiai igényeinek figyelmen kívül hagyása az elrendezésnél (pl. a kezelőhelyen), – elégtelen munkahelyi világítás, – mentális túl-, ill. alulterhelés (a munkafeladatnál), – kezelő, jelző, szabályozó elemek nem megfelelő kialakítása, elrendezése, megjelölése, ill. hiánya (pl. téves cselekvést, kezelési hibát okozhat). Vezérlési hiba – váratlan mozgás, indulás, – üzemi paraméter (pl. fordulatszám) megváltozása, – hibás működés, működési zavar. Egyéb veszélyek: – külső hatások (pl. szél), – az energiaellátás hibája, kimaradása, megszakadás utáni helyreállása, – a motor, akkumulátor okozta veszély, – karbantartás hiánya, hibás szerelés, – botlás, elcsúszás, leesés, – illetéktelen indítás. A gép mozgásából eredő veszélyek: – a gép mozgása (pl. indításkor, vagy amikor a vezető nincs a kezelőhelyen, vagy amikor rögzítetlen részek is vannak a gépen), – túl nagy sebesség, – csatlakoztatásból, vontatásból eredő veszélyek, – a gépek közötti energiaátvitelből eredő veszély, – lassítás, leállítás, rögzítés elégtelensége (pl. túlfutás). A gépen lévő munkahely nem megfelelő kialakításából eredő veszélyek: – kipufogógáz a kezelőhelyen, – esés, leesés (pl. a kezelőfülkébe, kezelőállásba belépésnél), – tűz (tűzoltó készülék hiánya vagy a fülke kigyulladása miatt), – mechanikai veszélyek (a kerekek vagy más mozgó részek megérintése, átfordulás, tárgyak esése, törése miatt), – elégtelen kilátás a kezelőhelyről, – nem kellő világítás, – nem megfelelő kezelőülés, – zaj, rezgés, – nem biztonságos menekülési kijárat, – információ hiánya (pl. használati utasítás nem áll rendelkezésre). Stabilitás. A gép töltésekor vagy ürítésekor, ill. függesztett munkagép csatlakoztatásakor a tömegközéppontja elmozdulhat, ami a stabilitás elvesztésével járhat, ezért az ilyen gépeket olyan eszközökkel kell ellátni, amelyek a stabilitást fenntartják minden használati körülmény között, ill. méréssel kell meggyőződni arról, hogy függesztett munkagép esetén a kormányozhatóság feltételei teljesülnek (a kormányzott tengelyre jutó tömeg, minimálisan az erőgép tömegének 25%-a). Függesztett munkagép vásárlása előtt – minden esetben – számítással kell meggyőződni arról, hogy felfüggesztése esetén a kormányozhatóság feltételei teljesülnek-e. A számítás menete a következő:
–
a súlypont helyének meghatározása (114. ábra).
114. ábra. Függesztett munkagép súlypontjának meghatározása E – mellső tengelyre jutó tömeg, H – hátsó tengelyre jutó tömeg, G – a traktor tömege, l – tengelytávolság, s – súlypont távolsága a hátsó tengelytől. A munkagép felkapcsolása nélkül, hídmérlegen meg kell mérni a traktor tömegét és a mellső tengelyre jutó tömeget, majd az előző képlettel ki kell számítani a traktor súlypontjának távolságát a hátsó tengelytől. S = (E x l) / G [mm] – a csatlakoztatható munkagép tömegének meghatározása (115. ábra). A következő képlettel meg kell határozni, hogy a kormányozhatóság feltételei teljesülése mellett a traktorhoz mekkora tömegű munkagép kapcsolható. (Ha a megvásárolni kívánt munkagép tömege a számított értéknél nagyobb, akkor az adott traktorral a munkagép nem üzemeltethető.)
115. ábra. A csatlakoztatható munkagép tömegének meghatározása Q = (G x S – 0,25G x 1) (k + X) [kg] Q – a munkagép tömege, k – a hátsó tengely és a függesztőpont távolsága, X – a függesztőpont és a munkagép tömegközéppontjának távolsága. A kormányzott tengelyre jutó tömeg pótsúlyozással növelhető, az erőgépre csak a gyártó által engedélyezett mennyiségű pótsúly szerelhető.
8.2.2. A munkavégzésre vonatkozó lényeges biztonsági követelmények Erő- és munkagépet, berendezést csak olyan személy vezethet, kezelhet, aki rendelkezik vezetői, kezelői engedéllyel és a munkavégzésre alkalmas a munkaköri egészségügyi alkalmassági vizsgálatok alapján. A traktort el kell látni a működtetéshez szükséges szerszámokkal és elsősegélynyújtó felszereléssel. A munkavégzés előtt gondoskodni kell arról is, hogy a forgó géprészek, dobok kiegyensúlyozottak legyenek. A vezetőnek munkakezdés előtt szemrevételezéssel ellenőriznie kell, hogy: – a kezelőfülke biztonságosan zárható-e, – a teljesítményleadó tengely védőharangja ép-e, a motorház lezárt-e, – a tüzelőanyag, kenőanyag, munkafolyadék szint elégséges-e, – a gumiabroncsok épek-e. Az erőgép motorjának indítása előtt ellenőrizni kell, hogy: – mindegyik kezelő, vezérlő elem „üres” állásban van-e, – a sebességváltó kar és a teljesítményleadó tengelykapcsoló karja kikapcsolt állásban van-e, – a biztonsági berendezések, a kormánymű, a rögzítőfék, a világító és a hangjelző berendezés üzemképes állapotban vannak-e, – az erőgép, ill. a hozzá kapcsolt munkagép közvetlen környezetében nem tartózkodik-e személy. A fék működőképességéről fékpróbával kell meggyőződni. A vezetőnek gondoskodnia kell arról, hogy a vezetőülés környezetében ne legyenek olyan tárgyak, eszközök, amelyek gátolnák a fülkéből való kilátást. Ha a motort behúzással indítják, a beindításhoz a vontatott légfékes erőgépet merev vonórúddal kell csatlakoztatni, nem légfékes gép behúzatásához a kapcsolt sebességfokozatnak megfelelő féktávolságnál hosszabb, de legalább 3 m hosszú sodronykötél vagy lánc is használható. A behúzó gép tengelykapcsoló
pedálját csak lassan szabad felengedni. Gondoskodni kell arról is, hogy behúzás közben az erőgépek között, azok közelében, a vontatókötél hosszának megfelelő távolságon belül senki se tartózkodjék. Ha a munkagépen kezelő van, az ő feladata az, hogy megadja a jelet az indításra a traktorvezetőnek, az erőgépet indítani csak a jeladás után szabad. A jelzés hiányában a traktor indítása súlyos balesetet okozhat (pl. munkagép kezelőjének leesése a munkagépről). Légfékes pótkocsi csak olyan vontatóhoz kapcsolható, amely képes működtetni a légféket. A légfékberendezés kialakítása lehet egyvezetékes (116. ábra), ill. kétvezetékes (117. ábra).
116. ábra. Egyvezetékes légfékberendezés
117. ábra. Kétvezetékes légfékberendezés Az egyvezetékes rendszernél (116. ábra) lényegesen biztonságosabb a kétvezetékes (117. ábra), mert annál nem fordulhat elő, hogy a levegőtartályból, folyamatos fékezés esetén elfogy a fékezéshez szükséges levegő.
A fékezéshez szükséges levegő hiánya a 118. ábrán szemléltetett következményhez vezethet. A vontatott munkagépet és a ráfutófékes pótkocsit, biztosító lánccal kell a vontatóhoz kapcsolni (119. ábra).
118. ábra. A fékezéshez szükséges levegő hiánya boruláshoz vezethet
119. ábra. Láncos biztosítás A munkasebesség növelése (a fordulatszám növelése) veszélyt okozhat, ezért nem szabad változtatni az erőgép motorjának beállításán. Kardánhajtású gépet a megengedettnél nagyobb fordulatszámmal hajtani nem szabad, a túlpörgetés súlyos baleset forrása lehet. A traktor és a munkagép áthajtását, a kardántengely be- és szétkötését a traktorvezetőnek és a munkagépkezelőnek (ha van) együtt kell végezniük. A művelet alatt a traktor nyugalmi helyzetben legyen, a ráindítás lehetőségének kizárásáról a traktorvezetőnek gondoskodnia kell. A munkavégzés nem kezdhető meg, ha a kardántengely burkolata nincs felszerelve vagy sérült. A munkavégzéskor a védőburkolat forgását megakadályozó láncot mindig be kell kapcsolni (120. ábra)! Éles, szúró és vágó szerszámokat csak az erre kialakított helyen, rögzítve szabad a gépen szállítani (121. ábra).
120. ábra. Előírásszerűen bekapcsolt biztosító lánc
121. ábra. Megfelelően rögzített kalászemelők Besötétedés után erő- és munkagépet csak bekapcsolt világítással szabad üzemeltetni, csak munkabiztonsági szempontból megfelelő területen. Az erő- és a munkagép villamos berendezését megbontani, javítani csak az áramforrásról leválasztott állapotban szabad. A hűtősapka levételét kellő elővigyázattal kell végezni, a beöntő nyílás fölé hajolni a forrázás kockázata
miatt nem szabad. Ha a hűtő túlfolyócsövén gőzkilépés észlelhető, az a hűtőfolyadék felforrására utal, ekkor a hűtősapka levételével várni kell mindaddig, amíg a hűtőfolyadék biztonságos hőmérsékletre lehűl. Lejtmenet, fordulás előtt az erőgép sebességét kisebb sebességfokozatba való visszakapcsolással biztonságos értékűre csökkenteni kell. Lejtmenetben a tengelykapcsoló csak akkor oldható, ha rendkívüli okból szükséges a megállás, egyébként nem. Az erőgépet lejtőn hagyni csak akkor szabad, ha a rögzítőfék behúzásával, a kerekek kiékelésével, a sebességváltó reteszelésével a gép elmozdulása kizárt. A kitámasztó ékek legyenek az erőgép állandó tartozékai! Ha a vezetőnek bármilyen okból el kell hagynia a kezelőhelyet, először le kell engednie a talajra a kapcsolt függesztett vagy félig függesztett munkagépet (ha van), le kell állítania a motort, rögzítenie kell helyben az erőgépet pl. a rögzítő fékkel, minden hajtást ki kell kapcsolnia, ki kell vennie az indítókulcsot és végül be kell zárnia a kezelőfülkét. Munkavégzés közben a traktorvezető, ill. a munkagépkezelő csak a gép kezelőhelyén tartózkodhat, a kezelőhelyen más személy nem tartózkodhat. Különös figyelemmel kell lenni arra, hogy kapcsolt munkagépek és haladó mozgást végző gépcsoportok között üzem közben senki se tartózkodjék. Ha a munkagépet szállítják, azon személy nem tartózkodhat! A munka végeztével, a tárolás előtt a munkagép villamos berendezését le kell választani az áramforrásról, pl. forgó rendszerű villamos főkapcsolóval (122. ábra).
122. ábra. Forgó rendszerű villamos főkapcsoló Az üzemanyagtartály töltőjét csak a fülkén kívül szabad elhelyezni, a tűzveszély miatt. A tartály korrózióálló és tömített kivitelben készülhet, bírnia kell az üzemi nyomás kétszeresét (de legalább 30 kPa-t). A tartály fedele zárja ki a szivárgást a motor üzemi hőmérsékletén, minden lehetséges munkahelyzetben. A töltőcsonk legfeljebb 1500 mm magasan lehet a talajszint vagy a kezelőállás felett. Az üzemi folyadékok (motorolaj, hűtőfolyadék) töltőnyílása is legfeljebb 1500 mm magasan lehet a talajszint vagy a kezelőállás felett. Gondoskodni kell a biztonságos betöltéshez, leeresztéshez és felfogáshoz szükséges eszközökről. A kipufogócsövet úgy kell elhelyezni, hogy a kipufogógáz ne terhelje a kezelőt, így azt a kezelő fejszintje vagy a fülke levegő-bevezetési szintje fölött vagy oldalt kell elhelyezni. A villamos indítómotor illetéktelen működtetését meg kell akadályozni vagy gyújtáskapcsoló beépítésével, vagy zárható fülkével, vagy zárható burkolatú gyújtás- vagy indítókapcsolóval, vagy zárható akkumulátor főkapcsolóval. Azt is meg kell oldani, hogy bekapcsolt sebességváltónál ne lehessen indítani a
gépet.
8.3. Különböző mezőgazdasági munkák munkabiztonsági követelményei A talajműveléssel kapcsolatos munkabiztonsági követelmények. A szántás elmunkálására szolgáló boronát, simítót csak az ekére biztonságosan rögzítve szabad szállítani. A boronákat általában láncokkal csatlakoztatják az ekéhez. Ha szállításkor rögzítés nélkül helyezik a boronát az ekére, akkor annak szállítás közbeni lengése miatt a borona lezuhanhat, ezáltal tömeges közúti baleset okozója lehet. Biztonságos szállítási rögzítést szemléltet a 123. ábra.
123. ábra. A boronák biztonságos rögzítése szállításkor Összecsukható részekkel készült munkagépeket csak mechanikusan rögzített állapotban szabad szállítani. A 124. ábrán biztonságos szállítási helyzetben lévő talaj-előkészítő gép látható, amelyen az összecsukható részeket mechanikus keresztpánt rögzíti.
124. ábra. Biztonságos szállítási helyzetben lévő talaj-előkészítő gép Az olyan egymás után haladó traktorok között, amelyek talajművelő munkagépet üzemeltetnek, a menetsebességnek megfelelő, de legalább 15 méter térközt kell tartani. A munkagép egyes részeit (pl. csoroszlyát) csak az erre a célra készített nyeles szerszámmal szabad tisztítani. A munkagépen művelő eszközt cserélni, azon karbantartást végezni, csak álló helyzetben levő gépcsoportnál, a hajtás szétkapcsolása után, a munkagép biztonságosan alátámasztott helyzetében szabad. A szántásra kerülő terület fogásainak kijelölésénél megfelelő fordulósávot kell hagyni, amely nem lehet gödrös, árkos, csatornás, bizonytalanul lejtős területrész. Veszélyes munkaterületen történő munkavégzés esetén a munka irányításával egy felelős személyt meg kell bízni. Besötétedés után a munkahelyet az erőgép munkahelyi lámpáival ki kell világítani. Ha a traktor világító berendezéseivel nem lehet a munkaterületet kellően megvilágítani, akkor a munkahelyi megvilágítást egyéb világító eszközökkel kell megoldani. A sötétben végzett munkára kijelölt területet előzetesen – nappali világításnál – be kell járni. Feltűnően meg kell jelölni azokat a helyeket – árkok, gödrök, akadályok –, amelyek az éjszakai munkavégzésnél veszélyt jelenthetnek. Azonos munkaterületen legalább két személy dolgozzon. Ennek elsősorban az a jelentősége, hogy az egyik dolgozó munkabalesete esetén legyen a helyszínen valaki, aki segítséget tud nyújtani. Szabályozni kell, hogy a balesetet szenvedő milyen jelzéssel hozza a társa tudomására, hogy segítségre van szüksége. Meg kell határozni, hogy szükség esetén hogyan történjen a sérült orvoshoz szállítása, továbbá azt is, hogy a balesetről kiket kell értesíteni. Célszerű olyan munkabeosztást készíteni, hogy a két személy közül az egyik kiképzett elsősegélynyújtó legyen, vagy a munkahelyről elérhető közelségben tartózkodjon egy elsősegélynyújtó személy. A tápanyag-visszapótlás munkabiztonsági követelményei. A szerves és műtrágyát a higiéniai és közegészségügyi követelmények figyelembevételével kell tárolni. Az ürülék és az alom keverékéből istállótrágya keletkezik, amely egészségre káros anyagokat (baktériumok, vegyületek stb.) tartalmaz, ezért kezelése gondosságot igényel. A trágyát ún. trágyakazalban érlelik, amelynek szélessége kb. 4 m, hosszúsága fokozatosan a 20–25 m-t éri el. A trágyakazal fenekére 25–30 cm vastagságban szalmát kell teríteni a trágyalé felitatására. Ezzel a trágyalének a természetes vizekbe való bejutását, és így a fertőzés bekövetkezését is meg tudjuk gátolni. Az istállótrágya ennél szakszerűbb kezelése a betonozott aljzatú és így a trágyalé elfolyását megakadályozó trágyatelepeken oldható meg. A naponta kihordott trágyából 50–60 cm-es laza réteget kell képezni, és 3–5 napig a réteget szabadon kell hagyni. A réteges és szakaszosan növekvő trágyakazal magasságát kb. 3 m magasságig növelik. A
levegőtől a trágyát a 3–5 nap múlva rákerülő újabb réteg zárja el, majd a teljes magasság elérése után a kazlat földréteggel lehet lezárni. A kazal téglatest alakja biztosítja, hogy minél kisebb felület érintkezzen a levegővel. Az egészségre káros anyagtartalom miatt az istállótrágyával való munkavégzés után a melegvizes, szappanos kézmosás – de még jobb a zuhanyozás – lehetőségét biztosítani kell. A műtrágyák használatának egyik nagyon jelentős része a raktározás. A műtrágyák szabadban való tárolásakor, ha az ömlesztett műtrágyahalmok lefedéséről nem gondoskodnak, vagy a zsákos formában csomagolt műtrágyák csomagolóburkolata megsérül, kiszakad, a zsákból kiszóródik az anyag, a szél munkájának eredményeként számolni lehet azzal, hogy a rosszul, gondatlanul tárolt műtrágya akár több kilométer távolságra is elsodródik, a környezet szenynyeződik, a talajba ezen a módon olyan hatóanyagok kerülhetnek, amelyek azon a területen nem kívánatosak az egészségvédelem szempontjából. Helytelen tárolás esetén a csapadékvíz és a magas talajvíz is szerepet játszik a műtrágyák „elhordásában”. Az üzemi szintű megoldási lehetőségek egyike a szabadban való tárolásnak az a módja, amikor megfelelően kialakított alapon helyezik el a műtrágyát. A gazdaságban lehetőséget kell teremteni arra, hogy az így felhalmozott anyagot egyszerű, fából kialakított támfalakkal vegyék körül. Ezek mozgathatók, velük a tér tetszés szerint osztható. Gondoskodni kell a lefedésről, amire alkalmas lehet a megfelelően rögzített műanyag fólia. Valamivel költségesebb a fából vagy fémből kialakított tetőszerkezet. Az így készített tárolók viszonylag kis anyagi ráfordítással sok veszteségtől óvják meg a gazdaságot, mentesítik a környezetet a nem kívánt szennyeződéstől, védik az embert az egészségkárosító hatásoktól. A műtrágyával való munkavégzéshez a jól záródó munkaruha, lábbeli, kézvédő kesztyű, sapka, védőszemüveg és porvédő maszk biztosítása szükséges lehet. A munka után a mosakodást biztosítani kell. Szerves- és műtrágyatárolók közvetlen közelségében az étkezés, az ivás és a cigarettázás nem megengedhető, étel és ital nem tárolható. Pótkocsiról, kézi erővel történő terítést úgy kell végezni, hogy a lecsúszás, leesés miatt bekövetkező baleset elkerülhető legyen. A pótkocsin – egymás munkájának zavarása nélkül – legfeljebb 2 fő tartózkodhat. A terítés megkezdése előtt az erőgép vezetőjének meg kell győződnie a talaj- és domborzati viszonyokról, és ezektől függően kell meghatározni a terítés módját. Szerves trágyával végzett munkák megkezdése előtt, a munkavégzésre vonatkozó egészségügyi előírásokat a munkavégzőnek meg kell ismernie és azokat a munkavégzés során meg kell tartania. A szerves trágya fogatolt járműről történő kézi terítését a jármű álló helyzetében kell végezni. A trágyaszóró pótkocsira csak a biztonsági követelményeknek megfelelő feljárólépcsőn (létrán) szabad le és fel közlekedni (125. ábra).
125. ábra. Megfelelő kialakítású feljárólétra A szerves- és műtrágyaszóró gépeknél bekövetkező eltömődést megszüntetni csak a kardánhajtás kikapcsolása és az erőgép motorjának leállítása után, megfelelő segédeszköz alkalmazásával szabad. Menet közben a szórógépen tartózkodni tilos. A vetés, ültetés munkabiztonsági követelményei. A vetőszekrénybe üzem közben kézzel benyúlni tilos. A mag igazítására puhafából készült kotrót kell használni. Csávázott vetőmag kijuttatása esetén kötelező a vetéssel egy menetben történő takarás. Az erőgép vezetője és a vető-ültető gép kezelője között biztosítani kell a jelzés adásának és észlelésének lehetőségét. Több kezelőszemélyt igénylő munkagépen a jelzőberendezés működtető elemét úgy kell elhelyezni, hogy azt legalább két kezelő személy működtetni tudja. A vető- és az ültetőgép kezelőhelyét menet közben elhagyni nem szabad. Kiemelt helyzetben levő munkagépen nem szabad tartózkodni. Az olyan függesztett munkagépen, amelyen technológiai szempontból kezelő tartózkodik (pl. ültető és palántázó gép), a munka termelékenysége érdekében a fordulókban sem maradhat kezelő a kiemelt gépen, mert a traktor kiemelő hiraulikájának meghibásodása esetén a munkagép lezuhanhat (126. ábra).
126. ábra. Függesztett munkagépen kezelő a munkavégzés közben tartózkodhat, kiemelt helyzetben azonban még a fordulókban sem! A betakarítás munkabiztonsági követelményei. Működés közben az arató- és bálázó gép kötöző asztalán a kötöző és tömörítő karok pályáját megközelíteni, a tartóba kötöző anyagot behelyezni nem szabad. Súlyos, halálos baleset következhet be abból, ha a bálázó gép hajtásmechanizmusa valamilyen akadály miatt leáll, és a kezelő a kardánhajtás kikapcsolása és a traktormotor leállítása nélkül megközelíti a bálázó gépet, hogy beavatkozásával megszüntesse az akadályt, mert a gép mechanizmusa váratlanul elindulhat. A bálázó gép kinyitott szerkezeti elemeit rögzíteni kell. A bálázó gép hátfalát hidraulikus munkahengerek emelik, amelyek esetleges tömlőszakadás esetén – visszacsapó szelep hiányában – nem tudják megakadályozni a szerkezeti elem lezuhanását. A lezuhanó szerkezeti elem karbantartás, javítás, beállítás közben súlyos baleset okozója lehet (127–128. ábra). A hidraulikus munkahenger – kiemelt helyzetben – a 128. ábrán függőleges helyzetben látható, kézi mozgatású, karos mechanizmussal kitámasztható, így az esetleges tömlőszakadásnál a dugattyúrúd feltámaszkodik, a szerkezeti rész nem tud lezuhanni.
127. ábra. A hidraulikus munkahenger kiemelt helyzetben
128. ábra. Kézi mozgatású, karos mechanizmussal kitámasztható hidraulikus munkahenger függőleges
helyzetben
129. ábra. A kaszaujjak és a kasza veszélyforrást jelentenek
130. ábra. Arató-cséplő gép hajtása
131. ábra. Arató-cséplő gép védőburkolatai felhajtott állapotban
132. ábra. Arató-cséplő gép kaszaszerkezete
133. ábra. A vágóasztal rögzítési módja
134. ábra. A szalmarázó rostaegység felnyitható ajtaja
135. ábra. A szalmarázó rostaegység ajtaját csak a motor leállítása és a mozgó alkatrészek nyugalmi helyzetbe kerülése után szabad kinyitni!
136. ábra. Magtartály
137. ábra. A mintavételi célra kialakított helyen szabad csak mintát venni a betakarított terményből!
138. ábra. A vágóasztal közúton egy erre a célra készült szállítókocsin vontatható A munkagép szállítási helyzetében a kaszaujjakon védőlemeznek kell lennie. A kaszaujjak és a kasza nemcsak szállítás közben jelent veszélyforrást, hanem – főleg gyermekekre – tárolási helyzetben is (129. ábra). Az arató-cséplő gép hajtását védőburkolattal kell ellátni. A 130. ábra egy arató-cséplő gép hajtását, a 131. ábra annak – felhajtott állapotban lévő – védőburkolatait mutatja be. Az arató-cséplő gép körzetében más munka végzése csak a gép kikapcsolt, és a visszakapcsolás ellen biztosított állapotában történhet. A kasza szerelésénél a kaszahajtást ki kell kapcsolni, a vágóasztalt rögzíteni kell, majd a motort le kell állítani. A technológia miatt burkolhatatlan vágó, szúró, forgó, mozgó alkatrészeket magában foglaló vágóasztal az arató-cséplő gép egyik legveszélyesebb része. Az arató-cséplő gép kaszaszerkezetét a 132. ábra, az egész vágóasztal rögzítési módját a 133. ábra szemlélteti. A cséplőszerkezet zárt burkolat mögött helyezkedik el, a szalmarázó rostaegység viszont felnyitható ajtókon (134–135. ábra) keresztül megközelíthető. A szalmarázó rostaegység ajtóit csak a motor leállítása és a mozgó részek nyugalmi helyzetbe kerülése után szabad kinyitni. A magtartályba belépni, lemenni nem szabad, mert az alján lévő kihordó csiga súlyos balesetet okozhat (136. ábra). A betakarított terményből mintát venni csak a mintavételi célra kialakított helyen szabad (137. ábra). A cséplési teljesítmény növelésére a vágóasztalok is egyre szélesebb kialakításúak lettek. A jelenleg alkalmazott vágóasztalok alapgépen történő szállítása a közúti közlekedés biztonságát nagymértékben veszélyezteti, ezért azok – közúton – csak az erre a célra készült szállítókocsin, vontatva szállíthatók (138. ábra).
Munkaterület változtatása esetén, az arató-cséplő gépen csak a gép vezetője tartózkodhat. Üzemben levő forgóvillás rendszerű burgonyaszedő gép 3 méteres körzetében a kezelőn kívül más személy nem tartózkodhat. A forgóvillás rendszerű burgonyaszedő gépet az üzemeltető erőgép vezetője a traktor zárt vezetőfülkéjéből működteti. A gép működési elvéből adódóan a forgóvillák viszonylag nagy fordulatszámon a talajba mélyednek, és onnan a burgonyát oldalirányba szórják. A burgonyagumók és az azokkal együtt esetlegesen kirepülő szilárd részek (kő, föld stb.) nagy mozgási energiával rendelkeznek, ezért a szórási térben tartózkodóknak súlyos sérüléseket okozhatnak. A szórási sík nem keresztezi az erőgép vezetőfülkéjét, így a forgóvillás rendszerű burgonyaszedő a vezetőt nem veszélyezteti. A burgonyakombájnon – munkavégzés közben – válogató személyzet tartózkodik, ezért a gépet védőkorlátokkal kell ellátni. Ahhoz, hogy a védőkorlátokkal ellátott kezelőpódiumra be lehessen lépni, nyitható korlátelemet kell alkalmazni. A 139. ábra a követelményeknek megfelelő kivitelt szemlélteti. A lazított répa kézi kiszedésénél a szedőknek a sorlazító munkagéptől legalább 5 m távolságot kell tartaniuk. A kukoricabetakarító gép forgásirányt váltó berendezésének kezelőelemét csak a kezelőhelyről szabad üzemeltetni. A vontatott betakarítógép forgásirányt váltó berendezésének kezelőeleme az üzemeltető erőgép vezetőfülkéjében van elhelyezve (140. ábra). A járva szecskázó gép üzemeltetése közben, a kifúvó cső kihordó terében személyek nem tartózkodhatnak (141. ábra). A szecskázott anyag szállítására olyan speciális pótkocsit kell alkalmazni, amelyhez üzem közben rakodószemély nem szükséges (142. ábra). A szecskázó dob vagy a dobóventilátor esetleges eltömődését csak a motor leállítása, a hajtás kiiktatása, a dob teljes leállása és elfordulás elleni biztosítása után, segédeszköz alkalmazásával szabad megszüntetni. A falközi silóba való betárolás billenthető pótkocsival, az egyenletes elterítés, taposás (tömörítés) pedig tolólappal és védőkerettel vagy biztonsági fülkével ellátott traktorral történhet. A siló teljes magasságig feltölthető, de a legfelső 0,5 m vastag feltöltést, (a domborított részt), mindenképen nappali műszakban kell kialakítani, kivételt képez, ha megfelelő világítás kialakításával biztosítani lehet a biztonságos munkavégzést. A siló oldalának felső síkjára – a töltés és tömörítés időtartamáig – optikai helyzetjelző korlátot kell elhelyezni. Az optikai helyzetjelző korlát jellemzői: 300 N/m terhelésre méretezett, 1,2 m magas, könnyen szerelhető, áthelyezhető, valamint élénk színű, fényvisszaverő festékkel mázolt. A 143. ábrán három oldalról zárt (a) és áthajtós siló (b) látható. A siló tetején történő munkavégzés során, ill. közlekedéskor a siló szélét 0,5 m-nél kisebb távolságra megközelíteni nem szabad. A silókitermelő berendezések a silófalat általában hidraulikus munkahengerrel emelt gémszerkezetre szerelt marófejjel bontják. A siló aljzata betonból készül, ezért a marófejjel az alsó 10–15 cm-es silóréteget nem szabad felszedni, mert betonba ütközés esetén a marókések eltörnének. Önrakodó rendszerű, hidraulikus munkahengerrel emelt gémszerkezetre szerelt marófejjel rendelkező silókitermelő berendezést mutat a 144. ábra. Az alsó réteg kitermelése kézi erővel, lapáttal, villával történik. Ezt a tevékenységet a felemelt marógém alatt végezni szigorúan tilos! Ha az emelő munkahenger hidraulikájának tömlője szétreped (pl. elhasználódás miatt) és zuhanást gátló szelep nincs beépítve, vagy nem megfelelően működik a gémszerkezet, akkor a marógém lezuhan az alatta dolgozóra, és így halálos balesetet okozhat. A mezőgazdasági szárítóberendezéseket csak szakképzett személy kezelheti. A szárítóberendezés felügyeletére olyan személyt kell megbízni, aki szakismerete alapján alkalmas az üzemzavar észlelésére és szükség esetén a berendezés leállítására. A szárítóberendezés egységeinek beszabályozását, karbantartását, üzemzavar elhárítását csak szakirányú végzettséggel rendelkező személy végezheti. Állandóan felügyelt berendezés: az olyan berendezés, amely üzemeltetéskor műszaki-biztonsági szempontból állandó személyi felügyeletet kíván. Időszakosan felügyelt berendezés: az olyan berendezés, amely üzemeltetéskor műszaki-biztonsági szempontból csak üzemzavar elhárítás miatt kíván időszakos személyi beavatkozást. A berendezés körzete: ahol a berendezés élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető üzemzavarának jele
egyértelműen észlelhető, ahonnan a berendezés működése, valamint szükség esetén a működtető- és a segédenergia-ellátás azonnal megszűntethető, valamint ahol a berendezés kezelőjének vagy felügyelőjének tartózkodnia kell.
139. ábra. A biztonsági követelményeknek megfelelő, védőkorlátokkal ellátott burgonyakombájn
140. ábra. Kukoricabetakarító gép, amelynek forgásirányváltójának kezelőeleme a vezetőfülkében van elhelyezve
141. ábra. A járva szecskázó gép üzemelés közben
142. ábra. A szecskázott anyag szállítása rakodószemélyt nem igénylő speciális pótkocsival
143. ábra. Siló a) három oldalról zárt siló, b) áthajtós siló
144. ábra. Silókitermelő berendezés Az üzemeltetőnek a berendezés és a hozzá kapcsolódó részeinek kivitelezett állapotát feltüntető tervdokumentációt, a gépkönyveket, műbizonylatokat és az üzembe helyezés jegyzőkönyveit jó állapotban kell megőriznie. A berendezés átalakítását és módosítását dokumentálni kell. Ezeket a dokumentációkat csak a berendezéssel együtt szabad selejtezni. A berendezés üzemeltetéséről olyan naplót kell vezetni, amely tartalmazza az üzemeltetés adatait, a karbantartás időpontját és az üzemeltetéssel kapcsolatos észrevételeket. A berendezés üzemi vizsgálatakor ebbe a naplóba kell bejegyezni a vizsgálat időpontját, az észlelt rendellenességeket, ezek javításának módját és megtörténtét, a berendezés állapotára vonatkozó nyilatkozatot, valamint a vizsgálatot végző nevét. A bizonylatként kezelt naplót a berendezés üzemeltetésének helyszínén kell tartani. A berendezés felügyelője: a berendezés üzemeltetésére alkalmas személy az, akit feladataira bizonyíthatóan kioktattak. Feladatát egyéb, a berendezés körzetében lévő munkája mellett is elláthatja. Feladatához tartozik a berendezés üzemzavarainak észlelése és felismerése, szükség szerinti leállítása. A berendezés kezelője: az a vizsgázott és képesített személy, aki a berendezés üzemeltetését szakismerete alapján ellátja. Feladatához tartozik a felügyelői munkán túlmenően a szükség szerinti szabályozás, indítás és a szerelés nélküli hibaelhárítás. A berendezés karbantartója: az a vizsgázott és képesített személy, aki a berendezés üzemeltetését szakismerete alapján ellátja. Feladatához tartozik az üzemzavart okozó hiba szükség szerinti, szereléssel történő elhárítása és a berendezés szabályozása. A kezelőnek, felügyelőnek a berendezés kezelési utasításában meghatározott időpontokban ellenőrzést
kell tartania. Az ellenőrzés során meg kell győződnie a berendezés helyes működéséről, ill. rendellenes működéskor meg kell tennie a szükséges intézkedést, és ezt a naplóban rögzítenie kell. Az időszakosan felügyelt berendezés kezelője a berendezéstől meghatározott távolságra tartózkodhat, így nagyobb területen levő berendezések kezelését is elláthatja. A kezelő vagy felügyelő tartózkodási helyét a felügyelt berendezés helyi sajátosságai, az általa ellenőrizhető berendezések száma – figyelembe véve az előírt ellenőrzések és a szükséges teendők elvégzését – határozza meg. A szárítóberendezés biztonságos üzemeltetésének személyi és tárgyi feltételeit a felelős műszaki vezető minden műszak előtt köteles ellenőrizni. A kezelőnek és a felügyelőnek – a berendezés használati utasításában meghatározott időpontokban – biztonsági ellenőrzést kell tartania. Az ellenőrzés során meg kell győződnie a berendezés helyes működéséről, ill. rendellenes működés esetén meg kell tennie a szükséges intézkedéseket (felelős műszaki vezető tájékoztatása, leállítás, hibaelhárítás). A rendellenesség okát és a megtett intézkedéseket naplóban kell rögzítenie. A szárítóberendezés égéstermékeit úgy kell elvezetni, hogy az égéstermék, ill. a magas hőmérséklet a kezelőt ne veszélyeztesse. Szárítóberendezés por- és gázelszívás nélkül nem telepíthető. A szárítóberendezések égésterének kémlelését csak fényvédő üveggel vagy fényvédő szemüveggel szabad végezni. A szárítóberendezés kezelésével kapcsolatos előírásokat a munkáltatónak kell kidolgoznia. Hangsúlyozottan foglalkozni kell: – a tüzelőberendezés begyújtása előtti átszellőztetéssel (előszellőztetés), – a sikertelen gyújtás esetén követendő eljárással, – az égés folyamatosságának megfigyelésével (állandó felügyeletet igénylő berendezésnél), – a helyiség mesterséges szellőztetésével, – az üzemzavar esetén teendő intézkedésekkel és a rendszeres 8 óránkénti ellenőrzésével. A növényvédelem munkabiztonsági követelményei. A földhasználó és a termelő a növényvédelmi tevékenységet köteles – a mechanikai, agrotechnikai, kémiai, biológiai és biotechnikai védekezési eljárások, ill. ezek technológiai rendszerei alkalmazásával, – a gyomnövények, kártevők és kórokozók természetes ellenségei és a hasznos, valamint a növénytermelés szempontjából veszélyt nem jelentő élő szervezetek fokozott védelme mellett, – az ember egészségére, a környezet és a természet védelmére vonatkozó alapelvek és szabályok betartásával folytatni. A termelő köteles betakarítás előtt a szemes termény tárolására szolgáló raktárteret üres állapotban, megelőző fertőtlenítésben részesíteni, valamint a teljes tárolási időszakban a terményt, a tároló és feldolgozó helyeket fertőzésmentesen tartani. Raktári kártevővel fertőzött helyről termény, dara, liszt, abraktakarmány, vetőmag – fertőtlenítési cél kivételével – nem szállítható ki és nem forgalmazható. Növényvédő szereket az engedélyokiratukban foglalt utasítások betartásával lehet felhasználni. Permetlé előkészítése a permetezőgép tartályában vagy erre a célra szolgáló hígító tartályban történhet. Permetlé készítéséhez, tárolásához faedény nem használható. A növényvédő szeres kezelés befejezése után a növényvédelmi gépben maradt permetlé legalább tízszeres, gyomirtó szer esetén legalább húszszoros hígításban – az adott készítmény engedélyokiratában javasolt vízmennyiség betartásával – a kezelt felületre egyenletesen kijuttatható. A friss fogyasztásra alkalmas szőlő, gyümölcs, zöldség, valamint zöldtakarmány termelésére szolgáló, növényvédő szerrel kezelt területen a betakarítás időszakában, a terület megközelítésének útvonala mellett, az élelmezés-egészségügyi várakozási idő tartamára, szembetűnő helyen, kellő számú, jól látható „Vigyázat! Növényvédő szerrel kezelt terület! Idegeneknek belépni tilos!” feliratú táblát kell elhelyezni. A növényvédő szer kiürített üveg, fém, ill. műanyag csomagolóeszközét legalább háromszor, az űrtartalom 10%-ának megfelelő vízmennyiséggel ki kell öblíteni, és a vizet az adott permetlé készítéséhez kell felhasználni. A növényvédő szer hígító tartályában (pl. kád, hordó) a növényvédő szeres kezelést követően fel nem használt permetlé vagy a növényvédő szer hígítására szolgáló víz kizárólag akkor hagyható, ha a hígító
tartály illetéktelenektől elzárható vagy őrizhető. A növényvédő szerrel való munkavégzésre szolgáló védőeszközt más ruházattól elkülönítetten kell tárolni. Növényvédő szerrel való munkavégzés során szennyezett védőeszközök a veszélyes hulladék elhelyezésére vonatkozó feltételek biztosítása esetén tisztíthatók. A növényvédelmi gép rendeltetésszerű, biztonságos működését a növényvédelmi gép kezelőjének a munka megkezdése előtt ellenőrizni kell. A növényvédelmi gépnek és szóró berendezésnek permetezéstechnikailag biztosítania kell a növényvédő szer kereszt- és hosszirányú egyenletes, ill. veszteségmentes kijuttatását. Növényvédő szeres kezelés 4 m/sec-nél – hideg és meleg ködképzés esetén 2 m/sec-nél – nagyobb szélsebességnél, esőben és elsodródást okozó légmozgás esetén nem végezhető. A légmozgás irányától és erősségétől függően a növényvédő szeres kezelés során biztonsági sávot kell tartani. Két vagy több növényvédelmi gép egyidejű üzemeltetése esetén a növényvédelmi gépek egymás légterét nem szennyezhetik. Az egészségkárosodás megelőzésére a mindenkori szélirányt figyelembe kell venni. Adott területen kizárólag olyan növényvédő szer használható, amely az összes fogyasztásra és takarmányozásra kerülő növényben, köztes terményben engedélyezett, amennyiben nem lehet biztosítani, hogy ezekre növényvédő szer ne kerüljön. Az előírt élelmezés-egészségügyi várakozási időt az összes fogyasztásra és takarmányozásra kerülő növényre (köztes terményre és aljnövényzetre is) be kell tartani. A betakarítás előtti – gyepterületen a legeltetés előtti – utolsó növényvédő szeres kezelés idejét úgy kell megválasztani, hogy az élelmezés-egészségügyi várakozási idő a kezelt terület egészén betartható legyen. Két vagy több növényvédő szer egyidejű alkalmazásakor az egyes felhasznált készítményekre külön-külön előírt legszigorúbb felhasználási szabályokat kell betartani. Közterületen növényvédő szert felsőfokú növényvédelmi képesítéssel rendelkező személy közvetlen irányításával lehet kijuttatni. A kezelésről az érdekelt lakosságot tájékoztatni kell. Növényvédelmi tevékenység során a kiszóródott szilárd növényvédő szert, ill. a növényvédő szerrel szennyezett talajt össze kell gyűjteni. A kis mennyiségben kiömlött folyékony növényvédő szert megfelelő anyaggal (pl. homok, perlit, egyéb nedvszívó anyag) fel kell itatni. Nagyobb mennyiség kiömlése esetén a szennyezett területet el kell keríteni, majd a kiömlött szert fel kell szivattyúzni. Ezt követően a maradék növényvédő szert is fel kell itatni, és a szennyezett talajt össze kell gyűjteni. Zárt térben (pl. üvegházban, fólia alatt, gombapincében, szemes- és nyerstermény tárolóban) növényvédelmi célra kizárólag az adott légtérben termesztett, ill. tárolt valamennyi kultúrára engedélyezett növényvédő szer használható, amennyiben nem biztosítható, hogy a kezelésre nem engedélyezett kultúrákra, terményre növényvédő szer ne kerüljön. A növényvédő szerrel kezelt zárt tér bejáratára, az adott növényvédő szerre előírt élelmezés-egészségügyi várakozási idő tartamára „Vigyázat! Növényvédő szerrel kezelt terület! Engedély nélkül belépni tilos!” feliratú táblát kell elhelyezni. A növényvédő szerrel kezelt térben a munka-egészségügyi várakozási idő letelte előtt és az azt követő szellőztetés alatt bármilyen munkát végezni kizárólag a növényvédő szer engedélyokiratában előírt védőeszköz viselésével szabad. Zárt térben automataadagolással működő növényvédelmi gépet, berendezést a kezelés ideje alatt a szakmai felügyeletet ellátó szakember nem hagyhat őrizetlenül. Növényvédő szerrel bármilyen tevékenység kizárólag az egészséget nem veszélyeztető módon, a biztonságos munkavégzés követelményeinek megtartásával, a munkavédelemre vonatkozó jogszabályokban előírt feltételek biztosításával végezhető. Növényvédő szer kijuttatásával kizárólag 18. életévét betöltött férfi foglalkoztatható, aki előzetes, időszakos és soron kívüli orvosi vizsgálatokon erre alkalmasnak minősül, valamint a szerek szakszerű és biztonságos felhasználására vonatkozó ismeretekkel rendelkezik. 14 éven felüli fiatalkorúakat növényvédő szerekkel kapcsolatos tevékenységgel, kizárólag a szakoktatás ideje alatt, felsőfokú növényvédelmi végzettségű szakoktató felügyelete mellett szabad foglalkoztatni. A növényvédő szeres munka során, ill. annak megkezdése előtt és azt követően nyolc órán belül nem szabad alkoholt fogyasztani. Ettől eltérő előírást a szer engedélyokirata tartalmazhat. Növényvédő szeres munkavégzés közben étkezni, dohányozni tilos. A munkavégzés során az általános higiéniai szabályokat is be kell tartani. A folyamatos vagy alkalmi munkavégzése során növényvédő szerrel közvetlen vagy közvetett kapcsolatba kerülő dolgozó – ideértve a tömény növényvédő szerrel dolgozó előkészítőt és a felhasználásra kész szer kijuttatóját is – az adott növényvédő szer engedélyokiratában előírt
védőeszközöket köteles viselni. A növényvédelmi munkavégzéshez szükséges védőeszközöket a munkáltató, ennek hiányában a felhasználó köteles biztosítani, akinek gondoskodnia kell a védőeszközök cseréjéről, elkülönített tisztításáról, megfelelő műszaki állapotban való tartásáról is. Növényvédő szerrel kezelt területre belépni, ill. ott munkát végezni a növényvédő szer teljes száradása, ill. a munka-egészségügyi várakozási idő lejárta előtt kizárólag az előírt védőeszközben szabad. A növényvédő szerrel szennyezett gépek, ill. szóróberendezések javítása során a növényvédő szer engedélyokiratában előírt egyéni védőeszközt kell viselni. Csoportos növényvédelmi munkavégzésnél, a munkát vezető dolgozót kell kijelölni, akinek legalább növényvédő betanított munkás képesítéssel kell rendelkeznie. Ha nagyon mérgező vagy mérgező növényvédő szerrel a munkát csoportosan végzik, a kijelölt vezetőnek és legalább egy dolgozónak rendelkeznie kell a balesetek és a mérgezések helyszíni elsősegélynyújtására, valamint az azt követő intézkedésekre vonatkozó ismeretekkel. Kellő számú növényvédő szakmunkás vagy betanított növényvédő munkás esetén a védőeszköz viselésének megkönnyítésére a munkacsapat tagjait a veszélyesebb (pl. előkészítés, hígítás, töltés) és a kevésbé veszélyes (pl. szállítás, vízhordás, permetezés) munkakörökben a munka-egészségügyi követelményeknek megfelelő gyakorisággal váltani kell. A növényvédő szerrel kapcsolatos munkavégzés során meg kell akadályozni a szernek – természetes párolgását, elcsepegését, elfolyását, porlódását, szóródását, szembe, bőrre jutását, belélegzését, esetleges lenyelését, – véletlen elcserélését, élelmiszerbe, takarmányba keveredését, – kezelésre nem szánt tárgyra, területre, növényzetre jutását. A növényvédő szerrel folytatott tevékenység helyszínén a baleseti és mérgezési elsősegélynyújtáshoz szükséges eszközöket, valamint a „Növényvédő szerek, termésnövelő anyagok” legújabb kiadványának egy példányát biztosítani kell. Balesetkor, mérgezéskor vagy annak gyanúja esetén a növényvédő szeres munkát haladéktalanul abba kell hagyni, és intézkedni kell a sérült szakszerű egészségügyi ellátásáról. Növényvédelmi munka végzése közben és növényvédő szerrel kezelt területen személyes tárgyat elhelyezni nem szabad. Étkezés előtt alapos kéz- és arcmosás, valamint szájöblítés kötelező. A munkaterület közelében megfelelő tisztálkodó helyet kell kijelölni. A növényvédő szerrel végzett munka során, időben elérhető helyen, megfelelő mennyiségű ivóvíz minőségű vizet, tisztálkodási eszközt, valamint a munkáltató által a munkavégzés jellegének megfelelő elsősegélynyújtó felszerelést kell biztosítani. A növényvédő szerek kiméréséhez, adagolásához, hígításához, töltéséhez, kezeléséhez a raktárban és a munkavégzés helyén feltűnően megjelölt és biztonságos munkaeszközöket kell használni, amelyeket más célra felhasználni nem szabad. Külön kell kezelni a gyomirtó szerek kiméréséhez használatos eszközöket. A növényvédő szeres munkavégzés gépeit és eszközeit az üzemeltetési dokumentációban vagy a technológiai utasításban leírtak szerint kell az üzemeltetéshez, a javításhoz és a tároláshoz előkészíteni. A csávázott termény egyértelmű megkülönböztetése érdekében csávázásra olyan növényvédő szer használható – önállóan vagy adalékkal –, amely a kezelt terményt jól megkülönböztethető színnel, maradandó módon megfesti. A csávázást lakóépülettől, állat-, vízjárta helytől, kutaktól, álló- és folyóvizektől, emberi táplálkozásra, állatok takarmányozására szolgáló növényzettől biztonságos távolságban kell végezni. Élelmiszer, emberi fogyasztásra vagy takarmányozásra használt termék tárolására szolgáló tárolóban csávázást végezni nem szabad. Zárt térben végzett csávázáskor megfelelő szellőztetést kell alkalmazni. Csávázott termény tárolására, szállítására külön erre a célra szolgáló és a csávázásra utaló, feltűnően megjelölt csomagolást kell használni, amelyet más célra felhasználni tilos. Csávázott terményt, csávázási hulladékot élelmezési, takarmányozási célra felhasználni tilos. A csávázott terményt – az elcserélés, elkeveredés és szabálytalan felhasználás megakadályozására – zárt raktárban kell tárolni, más anyagoktól elkülönítve. Élelmiszer, ill. takarmányozási célú terménnyel közös helyiségben a csávázott terményt tárolni nem szabad. Csávázott termény raktárhelyiségeit egyéb termény, takarmány tárolására – külön előírás hiányában – csak nedves felseprést követő lúgos vagy mosószeres vizes felmosás után szabad használni.
A csomagolóeszközön, ömlesztett tárolás esetén a prizmára a „Vigyázat! Mérgező csávázó szerrel kezelve” feliratot kell feltüntetni. Csávázott termény – engedélyezett ártalmatlanítási technológia hiányában – kizárólag vetésre és kártevők elleni csalétek készítésére használható fel. A csalétek kihelyezési szándékot az engedélyokiratban meghatározottak szerint kell bejelenteni. A mérgező csalétket úgy kell elhelyezni, hogy gyermek, illetéktelen felnőtt, haszonállat ne férhessen hozzá. A mezőgazdasági és erdőgazdasági növényvédelmi tevékenység végzésére alkalmas, zárt kabinos, merevszárnyú repülőgéppel vagy helikopterrel csak az adott célra engedélyezett növényvédő szerrel lehet növényvédelmi munkát végezni. A légi növényvédelmet a légi járművel végzett növényvédelmi munkavégzés megrendelője által megbízott – felsőfokú képesítéssel rendelkező – szakirányítónak kell irányítania. A szakirányító köteles a légi jármű vezetőjének a munka megkezdése előtt átadni, ill. bemutatni: – az írásba foglalt, a kezelendő terület pontos meghatározását tartalmazó munkamegrendelést, a helyi viszonyokhoz igazodó felhasználási utasítással, – a kezelésre kijelölt területet, a környező településeket, a kezelés szempontjából érzékeny növénykultúrákat, az állattartó telepeket, a védett természeti területeket, a felszín alatti vizek védelme szempontjából meghatározott érzékeny területeket, a személy- és teherszállító útvonalakat, légvezetékeket és kiemelkedő tereptárgyakat feltűnő színnel megjelölt térkép másolatát. A szakirányító köteles a munka megkezdésétől annak befejezéséig a kijelölt repülőtéren, nem nyilvános fel- és leszállóhelyen tartózkodni. A szakirányító felelős a felhasználásra engedélyezett növényvédő szer átmeneti tárolásáért, az engedélynek megfelelő előkészítéséért, a munkavédelemre vonatkozó biztonsági előírások és a visszamaradt veszélyes hulladék ártalmatlanítására vonatkozó előírások betartásáért. A légi jármű üzembentartója köteles a légi jármű növényvédő szer kijuttató berendezését, felszerelését, tartozékát műszakilag kifogástalan állapotban tartani, különös tekintettel a munkaszélességre jellemző keresztirányú szórásegyenletességre, valamint a növényvédő szer szállítását végző berendezések állapotára. A légi jármű vezetőjének rendelkeznie kell az előírt egyéni védőeszközökkel, felelős az átrepülés és a munkarepülés, továbbá a növényvédő szer kijuttatás technikai szabályainak, valamint a megrendelő, ill. a szakirányító utasításainak betartásáért. A növényvédő szerrel kezelhető legkisebb területet a légi-jármű vezetőjének a biztonsági szempontok figyelembevételével úgy kell megállapítania, hogy a növényvédő szer ne kerülhessen a kezelt területtel szomszédos területekre, köteles a kezelt tábla 5 km-es körzetén belül az időjárási körülményeket (hőmérséklet, szélirány, szélsebesség, páratartalom, felhőzet stb.) az erre rendszeresített naplóba bejegyezni. Átrepülést vagy munkarepülést tilos növényvédő szerrel töltött tartállyal lakott terület, állattartó hely, élővíz, vízkivételi mű, működő települési szennyvíztisztító telep, ill. fokozottan védett természeti terület, erdőrezervátum magterülete és bioszféra rezervátum magterülete fölött végezni. Növényvédő szert az emberi és állati egészség, valamint a természet és a vízbázisok védelme érdekében csak a meghatározott biztonsági sávok betartásával lehet légi járművel kijuttatni. A szőlőtermesztés munkabiztonsági követelményei. A szőlő zöldmunkáit végzők igen gyakran a tűző napon tevékenykednek. Amennyiben a hőmérséklet a 24 °C-ot meghaladja, a munkavégzők részére igény szerint, de legalább félóránként védőitalt kell biztosítani. A napszúrás ártalmainak elkerülésére ajánlatos széles karimájú fejvédő használata. Az ibolyántúli sugárzás – bőrrákot is okozható, főleg a délkörüli időben fennálló – káros hatásának elkerülésére a jól szellőző, sötét anyagból készített, a karokat és a lábakat is takaró ruházat viselése ajánlott. A munkát végzőket ezen kívül el kell látni olyan védőfelszerelésekkel (lábbeli, nadrág, esőkabát stb.), amelyek védelmet nyújtanak az időjárás ártalmai ellen. Időszakos dolgozók (családtagok, nyugdíjasok, idénymunkások) betanítását nagyon fontos elvégezni, egyrészt a munka minőségének fenntartása miatt, másrészt a balesetek elkerülése érdekében. A pontos és balesetmentes munkavégzéshez szükség van pihenőidőre, 6 órát meghaladó foglalkoztatáskor legkevesebb 20 perc munkaközi szünetet kell biztosítani. Különösen fontos ez a
szabadtéri, az időjárás hatásainak kitett munkahelyeken. A metszés során a fölösleges hajtások kerülnek eltávolításra. Csak kiváló minőségű, szabványos metszőollót szabad használni (145. ábra). A vágóél vizsgálata a következőképpen történhet: a 195 mm hosszú metszőollóval 15 mm átmérőjű, a 180 mm hosszú ollóval pedig, 10 mm átmérőjű élő gyümölcsfaágat, illetőleg a lemezből készült ollóval 8 mm átmérőjű élő gyümölcsfaágat kell elvágni tízszer egymás után. Az ollón ezek után csorbulás, repedés, törés, illetőleg a kezet sértő sorja nem lehet. Előírás, hogy a metszőolló zárt állapotában a keskeny penge a széles penge hegyét legalább 1 mm-rel, élét pedig legalább 2 mm-rel fedje át. A metszési munkák gépesítése elég nehéz feladat, mivel végrehajtása nemcsak nagy szakértelmet és minden vessző levágásakor egyedi mérlegelést igényel, hanem nehezíti az is, hogy a huzalokra kapaszkodó vesszőket továbbra is kézzel kell leszedni a támaszról. Ezért az erre a célra szerkesztett gépek (146. és 147. ábra) csak a munkavégzést könnyítik.
145. ábra. Helyes kialakítású metszőolló
146. ábra. Kompresszor
147. ábra. Pneumatikus olló A kötözés végezhető kézzel és géppel. A kézzel való kötözés történhet rafiával, spárgával, műanyag zsineggel stb. A dolgozók mutatóujját felsebezheti a folyamatosan végzett kötözés, ezért célszerű az ujjat ragtapasszal védeni. A kötözőanyag méretre való elvágása többnyire késsel történik. A kés tárolása és az azzal végzett munka, a vágásos és szúrásos balesetek elkerülése érdekében fokozott figyelmet igényel. A kötözéshez speciális szerszámok állnak rendelkezésre (148. ábra). Előre felvágott sima, bevonat nélküli, vékony vasdróttal dolgoznak, amely a következő évre „eltűnik” (tehát környezetkímélő). A hajtások visszavágása a termőhajtás bekurtítását, a csonkázást vagy tetejezést és a hónaljhajtások kezelését foglalja magában. A csonkázás végezhető kézzel (metszőollóval, sövényvágó ollóval). A munkafolyamatot csonkázógéppel (149. ábra) is el lehet végezni, amelyeknek különféle változatai (150. ábra) vannak. A kirepülő növényrészek elleni védelem akkor érvényesül, ha: – a merev terelők kirepítő sávjai nem a vezetőülés felé irányulnak, – a fennmaradó kirepítő sáv a vezetőülés felé irányul, de a gépen védőrács van a gép részeként, a szerszámok forgási síkjára merőlegesen elhelyezve (151. ábra). Munkabiztonsági szempontból lényegesen kedvezőbb kialakításúak a kaszaszerkezetű csonkázó gépek (152. ábra), mert ezek vágószerkezeti elemeinek törése esetén a kirepülési hatássík nem keresztezi a kezelő tartózkodási helyét, így a leváló alkatrészek nem veszélyeztetik az ott tartózkodó személyt. A felhasználásra kerülő szőlőkarókat, fa- és betonoszlopokat, betontuskókat – dőlésüket megakadályozva – úgy kell tárolni, hogy azok a munka végzését, valamint az erőgépek és a gyalogosok biztonságos közlekedését ne akadályozzák. Az oszlopokat rakodó munkavállalókat az oszlopok biztonságos megfogására alkalmas szerszámmal és egyéni védőfelszereléssel kell ellátni. Az oszlopok megfogására, mozgatására olyan segédeszközöket kell alkalmazni, amelyekkel a szorítóerőt az emelőerő függvényében a szerszám hozza létre. A nagyobb emelőerő nagyobb szorítóerőt eredményez. A szerszám megfogó profilja a mozgatandó oszlopok profiljának megfelelő kialakítású legyen. A kéz és láb védelméről gondoskodni kell (153. ábra). A huzal feszítését úgy kell végezni, hogy munka közben az esetleges huzalszakadás balesetet ne idézzen elő. A huzal esetleges szakadásakor „ostorozó” mozgást végez, ami felfelé is irányulhat, veszélyes mértékben megközelítve vagy elérve a villamos légvezetéket. A szőlőszedő edények könnyűek és könynyen tisztán tarthatók legyenek. A puttonyokat tartó hevedereket használatba vétel előtt felül kell vizsgálni. Szakadt, sérült hevederű puttonyokat nem szabad használni.
A gyümölcstermesztés munkabiztonsági követelményei. Gyümölcsszedéshez, metszéshez és sebkezeléshez – 2 m magasság feletti munkavégzéshez – megfelelően szilárd, biztonságos állású segédeszközt (létra, zsámoly, szedőállvány, szedőszán stb.) kell használni. Egyágú létra használata esetén a létrát biztonságosan a fához kell rögzíteni. A 154. ábra a létra felső végének a fához való kötözéses rögzítését mutatja be. A nyesedék összerakását végző gallytoló villával felszerelt erőgép 10 méteres körzetében nem szabad tartózkodni. Egyágú létrán végzett munka esetén nemcsak a létrát kell a fához biztonságosan rögzíteni, hanem a munkavégzést végző személynek is célszerű munkaövet használnia (155. ábra). A gyümölcsöt szállító edénynek (ládának) olyan fülének vagy fogójának kell lenni, amely kézsérülést nem okoz (156. ábra).
148. ábra. Kötözőszerszámok
149. ábra. Csonkázógép A forgókéses csonkázógép lehet egysoros, kétsoros és hidas rendszerű (150. ábra)
150. ábra. Eltérő rendszerű forgókéses csonkázógépek
151. ábra. Traktorra szerelt védőrács
152. ábra. Kaszaszerkezetű csonkázógép
153. ábra. Az oszlopok megfogására, mozgatására szolgáló szerszám
154. ábra. Egyágú létra felső végét kötözéssel a fához kell rögzíteni
155. ábra. Egyágú létrán végzett munka során célszerű munkaövet használni Betakarításkor a sorok között gyűjtést végző szállítójármű megengedett legnagyobb sebessége 10 km/óra. Gyümölcsösben a sorok közötti járműves ládaszállításra példát az 157. ábra mutat be. Rázógépes betakarítás biztonsági követelményei: – rázás ideje alatt a fa 5 méteres körzetében csak a rázógép kezelője és a ponyvakezelők
tartózkodhatnak, – a betakarítási munkát csak akkor szabad megkezdeni, ha erre a rázógép kezelője jelt adott, – a betakarításhoz alkalmazott szerelvényen személyt szállítani tilos. Az állattenyésztés munkabiztonsági követelményei. A gazdasági udvarban és a gazdasági épületek közelében illetéktelen személyek – különösen gyermekek – nem tartózkodhatnak. Őrzéssel, megfelelő műszaki megoldással meg kell akadályozni, hogy illetéktelen személyek a veszélyes helyeket (állattartó épületek, szénapadlások, hígtrágya tárolók, silók, veszélyes gépek és berendezések stb.) megközelíthessék. A biztonságos gazdasági udvar kialakításánál két szempontot kell figyelembe venni: – azon személyek biztonsága, akik mint munkavégzők tartózkodnak a gazdasági udvarban, – azon személyek biztonsága, akik vendégként vagy illetéktelenül tartózkodnak a gazdasági udvarban. Az illetéktelenül ott tartózkodókat – különösen a gyerekeket – elsősorban a következő esetekben érheti baleset: – éles, hegyes szerszámok nyílt tárolásakor, – védelem nélküli forgó-mozgó szerkezeti részek működésekor, – villamos vezeték érintésekor, – helytelen terménytároláskor, – magasban fekvő területekről való leeséskor. Ha a gazdasági udvar őrzésére nincs lehetőség, akkor azokat a létesítményeket, ahol baleseti veszélyforrások előfordulhatnak, le kell zárni. Az üzemeltető felelős azért, hogy a veszélyes létesítmények, berendezések az illetéktelen személyek elől el legyenek zárva, vagy a veszélyt okozó részekhez ne férhessenek hozzá. Az éles, hegyes szerszámok nyílt tárolása esetén a sérülést okozható részeket burkolni kell. A hígtrágya gödröt vagy aknát megbízhatóan le kell fedni. A szénapadlások le- és kidobó nyílásait zárva kell tartani. Az erőgépeket és az önjáró gépeket lezárt fülkeajtóval kell tárolni. A gazdasági épületek kapuit olyan biztosító elemmel kell ellátni, amely megakadályozza, hogy a kapu a sarkaiból kifordítható vagy kiemelhető legyen. Azok az ajtók és kapuk, amelyeken át járművek is közlekednek, nyitott állapotban rögzíthetők legyenek. A magtárak és műhelyek gépjármű közlekedésre alkalmas nagy kapui mellett a személyforgalom számára alkalmas kisméretű kaput (ajtót) is kell létesíteni. Vezetősínre helyezett, görgőn futó kapunál és ajtónál olyan biztosító elemet kell alkalmazni, amely megakadályozza a vezetősínből való kifutást. A kapunak a faltól való elnyomását, biztosító elem felszerelésével kell megakadályozni. A gazdasági épületek felsőbb szintjeinek megközelítésére alkalmazott egyágú létrákat – amelyek nincsenek beépítve – megcsúszás és félrebillenés ellen biztosítani kell. Az állattenyésztő telepen nem szabad foglalkoztatni: – tápcsatorna (enterális) fertőző betegségben vagy bőrgennyesedésben szenvedőt, – terhes nőt, a terhesség megállapítása után, – szoptatós anyát, – 18 éven aluli fiatalkorút. A hígtrágya kezelésével foglalkozó munkavállalót célszerű évenként időszakos orvosi vizsgálatra küldeni. A veszélyes helyeket (kutakat, csatornákat stb.) be kell fedni, ill. be kell keríteni, vagy más módon meg kell akadályozni az illetéktelenek behatolását. A 158. ábra az elkerítéses védelmet szemléltet. Az istállókban olyan szellőzést kell megvalósítani, hogy ott a levegő tisztasága megfeleljen az emberi tartózkodás követelményeinek. Az istállószellőzés egy egyszerű megoldását szemlélteti a 159. ábra. Az állattartó épületek levegője különféle gázokkal (pl. ammónia, kén-hidrogén, metán, egyéb bűzös gázok), porokkal szennyezett. Ezek a légszennyező anyagok más-más mértékben és módon károsítják az istálló közvetlen vagy tágabb környezetét. A legjelentősebb légszennyező gázok: ammónia, kén-hidrogén, metán és az egyéb bűzös gázok. Az állattartó telepen csak a telep rendeltetésének megfelelő állatokat szabad tartani. Új istálló létesítésénél a trágyatároló és trágyagyűjtő berendezések, az istállóktól és más üzemi épületektől
elkülönítve legalább olyan távolságra legyenek, hogy környezetüket ne veszélyeztessék, kialakításuk is ennek megfelelő legyen. A trágyagyűjtő berendezéseket úgy kell elhelyezni (telepíteni), hogy az emberek és az állatok tartózkodását szolgáló létesítmények és helyiségek szélárnyékába kerüljenek. Szabadon, kötetlenül lévő nagytestű állatok (szarvasmarha, ló) között egyedül egy személynek nem szabad tartózkodnia. Az elszabadult állatok megfékezését legalább két – 18 év és nyugdíj korhatár közötti életkorú – munkavédelmi oktatásban részesített férfi végezze. Az állattartó telepre – az oda beosztottak kivételével – belépni és ott tartózkodni, csak a munkahelyi vezető engedélyével és szakképzett kísérő jelenlétében szabad. A látogatókat a kísérő köteles kioktatni a munkahelyre vonatkozó biztonsági előírásokra, amelyeket a látogatók megtartani kötelesek. A telepre vonatkozóan el kell készíteni a teleprendet is magába foglaló üzemelési utasítást, amelyben meg kell határozni a munkahelyi biztonsági követelmények, a rend és tisztaság megtartásának előírásait is. Az utasítást mindenki számára hozzáférhető helyen kell tartani, tartalmát az új dolgozókkal, felvételükkor ismertetni kell.
156. ábra. Biztonságos megfogási lehetőséggel ellátott gyümölcsszállító láda
157. ábra. Sorok közötti járműves ládaszállítás gyümölcsösben
158. ábra. Veszélyes helyek elkerítéses védelme
159. ábra. Istállószellőzés egyszerű megoldással
160. ábra. Vezetőrudas állatmozgatás
161. ábra. Vezetőköteles állatmozgatás
162. ábra. Helyesen kialakított állatfolyosó
163. ábra. Megfelelően kialakított hézagzáró
164. ábra. A fejőmunkások megfelelő védőfelszerelése
165. ábra. A lovat féloldalt, elölről, egyenes tartásban kell megközelíteni
166. ábra. A kan hajtásához használt terelőfa helyes alkalmazása
167. ábra. Mélyalmos tartási technológia esetén gondoskodni kell az állomány elszállításakor keletkező por elszívásáról! Az állatok körmözése, agyarazása vagy szarvtalanítása, az állat gondozója jelenlétében történhet. Ezeket a munkákat csak megfelelő jártassággal rendelkező személy (pl. az állat-egészségügyi szaksegéd) végezheti 1 fő segítővel, orrhurokkal tökéletesen rögzített állaton, ill. – szarvasmarha esetén – kalodában. Az állatokat nem szabad ütlegelni (fenyíteni), kivéve a veszély elhárításának esetét. Az állatok mozgatása biztonságos segédeszközökkel (terelőfa, terelőlap, villamos ösztöke, orr-csiptető, vezetőrúd, vezetőkötél stb.) történhet. A vezetőkötelet nem szabad kézre csavarni. A 160. ábra a vezetőrudas, a 161. ábra a vezetőköteles állatmozgatást szemlélteti. A kezelhetetlen és rosszindulatú állatot ki kell selejtezni. Az állat életét elfogadható ok vagy körülmény
nélkül kioltani nem szabad. Elfogadható oknak, körülménynek minősül az élelmezési cél, a prém termelése, az állományszabályozás, a gyógyíthatatlan betegség, sérülés, a fertőzésveszély, a kártevők irtása, a másként el nem hárítható támadás megakadályozása, a tudományos kutatás. A kezelhetetlen és rosszindulatú állatokat – hizlalás után – elsősorban élelmezési célokra hasznosítják. Az állat életének kioltása kizárólag kábítás után történhet. Az állatok szállító járműre történő rakodásánál használt állatfelhajtónak meg kell akadályoznia a kitörést és a közreműködő személyek veszélyeztetését. A 162. ábrán helyesen kialakított állatfolyosó, a 163. ábrán megfelelően kialakított hézagzáró látható. A kötetlen tartású szarvasmarha istállóban az állatokat a munkáltatói utasításban foglaltak szerint kell mozgatni. A munkáltatói utasításban a következőket célszerű szabályozni: – ki végezheti az állatok mozgatásának irányítását, – ki és hogyan végezheti az állatok mozgatását, – milyen eszközök alkalmazhatók az állatok mozgatására, – milyen védőeszközök szükségesek, – a védőeszközöket hogyan kell alkalmazni. A 300 kg tömeg feletti, kötetlenül tartott tehenek és hízóbikák gondozása fokozott megterheléssel járó, veszélyes munka, ezért ott nők, fiatalkorúak és nyugdíjkorhatár feletti férfiak nem foglalkoztathatók. Az állatok közé a karámba vagy az istállóba csak indokolt esetben szabad belépni, és csak akkor, ha meggyőződtek róla, hogy az állomány nyugodt. Belépésre csak az állandó gondozó és az állatorvos jogosult. Amíg valaki az állatok között tartózkodik, addig egy másik dolgozót felügyelettel kell megbízni, aki közben semmilyen más munkát nem végezhet, a megfigyelésre kijelölt helyét nem hagyhatja el. Az állatok közt tartózkodó és a felügyelő dolgozónak is segédeszközt – botot vagy ösztökét – kell magánál tartania, amivel szükség esetén az állatokat megfékezheti. A karámban – a többi állat között – az állatok megfigyelésén és kiválasztásán kívül semmilyen más beavatkozást nem szabad végrehajtani. A tenyészbikát eloldásakor és megkötésekor az egyik gondozónak az állattal szemben állva, orrkarikába fűzött vezetőrúddal tartania kell. Az orrkarikát csak akkor szabad elengedni, ha a bikával foglalkozó gondozó a bika állásából távozott. Fedeztetés céljából a bikakarámhoz közvetlenül csatlakozó fedeztető karámot kell építeni. Fedeztetésnél mindig legalább két gondozó legyen jelen. A fedeztető karámon belül rajtuk kívül más személy nem tartózkodhat. A szarvasmarha mesterséges megtermékenyítését legalább 2 fő végezze. A művelethez az állatot le kell kötni vagy speciális bokszban (termékenyítő kalodában) kell elhelyezni. Gépi fejésnél a tőgymosáshoz nagymennyiségű víz szükséges, így a fejőmunkások a tevékenységüket vizes környezetben végzik, egészségüket csak megfelelő védőfelszerelés (vízhatlan ruha, kötény, gumicsizma) használatával lehet megóvni (164. ábra). Lóistállóban, állatgondozóként csak a 18. életévét betöltött, egészségileg alkalmas, a szükséges szakismerettel rendelkező és a munkavégzés veszélyeire kioktatott személyt szabad foglalkoztatni. A lovasiskolának – 18 éven aluli dolgozó foglalkoztatása esetén – meg kell határoznia a foglalkoztatás feltételeit (szakmunkás képesítés, orvosi alkalmassági vizsgálat stb.). A lóistállóban az állatgondozónak a lóállásba történő belépés előtt a lovat nevén kell szólítania és csak azután szabad belépnie, ha meggyőződött a ló nyugodt viselkedéséről. Az istállóban a gondozó csak hátulról tudja megközelíteni a lovat, ezért szükséges – a lóállásba való belépés előtt – a ló néven szólítása. A lovat féloldalt, elölről, egyenes testtartásban kell megközelíteni (165. ábra), mert így a közelítő személy benne van a ló látókörében. A ló megközelítése közben kerülni kell a kapkodó, hirtelen mozdulatokat. A ló ápolására vonatkozó főbb szabályok: – a ló fara mögé még ápolás céljából sem szabad állni, – a hasi részeket kellő óvatossággal kell csutakolni. Az érzékeny, csiklandós lovaknál ezt a munkát mindenkor a ló állandó gondozójának kell végeznie. Sertések fialásakor a kocák közelében a gondozón és segítőjén kívül más személy ne tartózkodjon. A nyugtalan, malacát féltő kocát, gondozója csak az állat megnyugtatása után közelítse meg.
A kanok agyarait tenyésztésbe vételkor, és azt követően évenként rendszeresen le kell csípni annyira, hogy gondozójukat ne veszélyeztessék. Az ivarozó kocák keresését (kiválasztását) a munkáltatói utasításban meghatározottak szerint kell végezni. Kereső kan alkalmazása esetén, a kan hajtásához minden esetben terelőfát kell használni. A terelőfa helyes alkalmazását a 166. ábra szemlélteti. A juhhodályban képződött trágya öngyulladásának elkerülése érdekében legfeljebb 0,4 m trágyavastagságot szabad megengedni. Ennek elérése esetén a kitrágyázást el kell végezni. Kitrágyázás után fertőtleníteni kell. Kisállat (baromfi, nyúl, prémes állat) tenyésztésénél az istálló kiürítésének (az állomány elszállításának és a technológiai berendezések kitrágyázás előtti kiszerelésének) biztonsági előírásait – a helyi adottságok figyelembevételével – a munkáltatónak kell meghatároznia. Az állomány elszállítása idején – mint az a 167. ábrán is látható – mélyalmos tartási technológia esetében jelentős por képződhet, melynek elszívásáról gondoskodni kell. Biztonsági szempontból a kisállattenyésztő istállók kitrágyázása jelenti a legnagyobb problémát. Ezek az istállók általában nincsenek ellátva beépített kitrágyázó berendezéssel, a trágya eltávolítására önjáró (felszedő adapterrel rendelkező) rakodógépet vagy traktort alkalmaznak. Ezek a gépek más munkatevékenységet is folytatnak, ezért az esetleges boruláskor előforduló baleset megakadályozására alkalmas védő szerkezettel vannak ellátva. Csak olyan önjáró kitrágyázó berendezést lehet alkalmazni, amelynek védőberendezéssel felszerelt magassága lehetővé teszi az istállóban való biztonságos közlekedést. A magasság csökkentése érdekében a borulás esetén védő szerkezetet leszerelni nem szabad.
8.4. Munkabiztonsági követelmények az élelmiszeripar egyes területein Gabona és sütőipar. A tartályok, garatok, kamrák és silók felső beöntő- vagy kémlelőnyílásánál a fedőajtó alá védőrácsot kell beépíteni. A védőrácsnak olyan méretűnek és szilárdságúnak kell lenni, hogy a kezelőszemély beesését feltétlenül megakadályozza. A porrobbanás-veszélyes helyiségekben, gépekben, berendezésekben a gyújtóforrás kialakulásának lehetőségét meg kell akadályozni. A robbanásveszélyes porkoncentráció kialakulását és a veszélyes porlerakódásokat elsősorban a hulladékporok zárt rendszerű gyűjtésével és eltávolításával, valamint központi takarítóhálózat kiépítésével kell megakadályozni. A kalapácsos daráló kalapácsait, acélcsapjait, egyéb mozgó alkatrészeit rendszeresen ellenőrizni kell. Javítás, karbantartás után a forgó géprészeket statikusan, ill. dinamikusan ki kell egyensúlyozni. A hengerszékeknél a kémlelő-mintavevő nyílást úgy kell kialakítani, hogy a forgó hengerek kézzel ne legyenek érinthetők. A zsákolás során az üres zsák felerősítésére szolgáló csőcsonkot a zsák lecsúszását gátló zsákrögzítő elemmel kell ellátni. Amennyiben a rögzítő elem működtetése külső energiaforrással (pl. pneumatikával) történik, a kézsérülés megelőzése érdekében olyan műszaki megoldást kell alkalmazni, amely meggátolja a kézsérülést (pl. megfelelően kialakított „kétkezes” működtetés). A sütőipari forgókaros dagasztógépet, a hajtószerkezettel reteszelt kapcsolatban lévő védőpajzzsal szabad csak üzemeltetni. A védőpajzs felemelése esetén a dagasztókar mozgásának meg kell állnia. A reteszelési feltételeket úgy kell kialakítani, hogy a dagasztógép dagasztóterébe ne lehessen benyúlni és a dagasztócsésze biztonságosan rögzített legyen a dagasztógéphez. A tésztaosztó gépeknél a munkatérbe benyúlást műszaki megoldással (pl. kétkezes indítás, zárt munkatér) kell biztosítani. A tésztaosztó gépeknél a megakadt darabokat csak a gép leállítása és a kikapcsolt állapot biztosítása után szabad csak kivenni. A formázó gépeknél a fő veszélyt a forgó hengerek, hengerpárok, összefutó felületek jelentik, mivel a technológiákból adódóan a termék beadagolása általában kézzel történik a forgó-mozgó géprészek
(hengerek, hengerpárok) közvetlen közelében. Ezeknél a gépeknél feltétlenül indokolt a vészleállító kapcsoló mellett (amit úgy kell elhelyezni, hogy a kéz esetleges sérülése esetén más testrésszel, pl. térddel stb. is lehessen működtetni) irányváltó kapcsoló felszerelése is. Húsipar. A kézi kábító fogót minden esetben érintésvédelemmel kell ellátni, mivel a kezelő kézben tartva használja azt. A legmegfelelőbb érintésvédelmi mód a védőelválasztás. A tápegység és fogó csatlakoztatása maximum 10 m-es csatlakozóvezetékkel történhet. A védőelválasztás mellett a biztonságot növeli: rögzített gumi vagy műanyag elhelyezése a padozaton, gumikesztyű, gumicsizma viselése és könnyen elérhető vészkioldó felszerelése. A forrázás és kopasztás során a fő veszélyt a forró víz kezelőre fröccsenése, ráfolyása jelenti. Ez ellen zárt technológiával és megfelelő személyi védőeszközökkel (gumicsizma, védőkötény, védőkesztyű, arcvédelem) lehet védekezni. A forrázási veszély mellett másik veszélyforrást a nagy sebességgel forgó kopasztóhengerek (ujjak) jelentik. A tevékenységet csak két fő végezheti, a berendezés mindkét oldalán vészleállítót kell felszerelni. Az aprítógépek szerkezeti kialakításánál – a mechanikai sérülés elleni védelem céljából – igen fontos szempont, hogy az aprító-vágószerkezethez való benyúlást műszaki megoldással kell megakadályozni. Az anyag (termék) adagolásánál a gépkezelő kezének a veszélyes tértől (aprító, vágószerkezet) történő távoltartása, pl. megfelelő magasságú adagoló garat alkalmazásával biztosítható. Ennél a megoldásnál az adagoló garat geometriai méretei eleve kizárják, hogy a dolgozó kezével elérje a veszélyes géprészeket (aprító-, daraboló szerkezet, anyagbehordó csiga stb.). Célszerű a garat felső szélein – ahol a gépkezelő benyúlhat a garatba – a hozzáéréskor elbillenő, reteszelt kialakítású védőkorlát kialakítása. Ebben az esetben a védőkorlát elmozdulása (pl. behajolás) esetén a gép működése – a reteszelései feltételeknek megfelelően – megszűnik. A keverős kutternél (gyorsvágó) a végállás kapcsolóval reteszelt fedél nyitását követően csak több perc után következik be – anyag nélkül – a vágókések teljes leállása. Ilyen esetekben megbízható védelmet csak megfelelően hatásos, jól beállított fékrendszer biztosít, amely a leállítás idejét néhány másodpercre csökkenti az ajtónyitást követően. A különféle nyershúsok darabolásához használt hordozható körfűrésznél a működtető kezelőelemnek a markolat elengedésekor ki kell kapcsolnia a gépet. A függesztő-berendezésnek biztonságosan meg kell tartania a fűrészt a megfelelő munkasíkban. Az aprító-daraboló, valamint a töltő gépeknél az anyag beadagolására általában mechanikus (láncos vagy csavarorsós) emelőszerkezetet („liftboy”) alkalmaznak. Ezeknél alapvető biztonsági követelmény, hogy a kocsi az emelő-billentő szerkezethez biztonságosan kapcsolódjon (ne tudjon kiakadni). Legjobb megoldásnak tekinthető, amikor egy beépített érzékelő reteszeli a berendezés indítását mindaddig, amíg a kocsi nem illeszkedik pontosan a helyére és nincs megfelelően rögzítve. A darálók kiömlő nyílásánál – 10 mm-nél nagyobb átmérőjű lyukkal ellátott tárcsa használata esetén – a benyúlás megakadályozására könyökcsövet kell felszerelni. A kézi adagolású húsdaraboló gép adagolásakor tömőfát kell használni. A húsfeldolgozási munkafolyamatoknál a húsbontást, darabolást, a csontozási munkákat nagyobbrészt kézi, késes műveletekkel végzik. A műveletek végzése során a kiálló csontszilánkok a kezet felsérthetik, a csontban a kés megakad. A nyersanyagtól a műveletet végző keze kiázik, a kéz bőrfelületének hámrétege fellazul, amely a kézsérülések lehetőségét elősegíti. A állandóan nedves állapot, a munka közben lehulló apróbb hús, zsiradék, csontdarabok az elcsúszást elősegítik, ezért a munka végzése a dolgozótól szakmai gyakorlatot, nagy kézbiztonságot, figyelmet, koncentrációt követel meg. A műveletet végző általában bal kezével a feldolgozásra kerülő húsrész igazítását, jobb kezével a kést vezetve és előtolva, határozott mozdulatokkal a hús vágását, darabolását, csontozását végzi. A folyamat közben a kés gyakran a húsnál nagyobb szilárdságú csontba vág, a keletkező erőhatásra irányából kitér, kiperdül, megakadhat. A munka során elsődlegesen a műveletet végző dolgozó kezének védelmét kell biztosítani, a bal kézen 5 ujjas lánckesztyű és alkarvédő használatával. A jobb kéz védelmére – mivel itt általában a kés megakadása miatt a kéznek a késpengére történő lecsúszása fordul elő – csúszásgátlóval ellátott markolatú kést kell használni. A súlyos lefolyású mell, hasszúrások megelőzésére hasvédő kötényt kell alkalmazni. A kés vezetési irányát a dolgozó a testétől eltávolodó, oldalirányban kell, hogy végezze. A munkához
olyan nagyságú munkateret kell biztosítani, hogy a műveletet végző saját magát, dolgozótársát a kéziszerszámmal ne veszélyeztesse. A dolgozó a munkaasztalnál, a munkahelyen olyan testhelyzetet kell, hogy elfoglaljon, hogy a késvágás, szúrás, elkerülhető legyen. A munka közben leesett hús, zsír, csonthulladékot a padozatról folyamatosan el kell takarítani, a munkahelyet tisztán, rendben kell tartani. A használaton kívüli kést, csak a kijelölt helyen szabad tárolni: munkaasztalnál a késtartóban, egyéb munkahelyen a derékon elhelyezett késtokban. A kést a megmunkálandó anyagba (húsba) beleszúrva hagyni, közé letenni, kézben tartott késsel más természetű munkát (pl. anyagmozgatást) végezni nem szabad.
8.5. Irodai munkavégzés Az irodai munkánál a legnagyobb kockázatot a képernyő előtti munkavégzés jelenti. Jóllehet a képernyős munkahelyek a legkorszerűbbek közé tartoznak, ez nem zárja ki olyan kockázatok jelenlétét, amelyek rossz munkahelyi közérzettel, testi és lelki panaszokkal és tünetekkel, ezzel együtt teljesítménycsökkenéssel járnak, esetenként megbetegedéseket okozhatnak. A képernyős munkahelyeken történő munkavégzés egészségügyi és biztonsági feltételeinek vizsgálata során mindenekelőtt: – a látásromlást, – a pszichés (mentális) terhelést, – a mozgásszervi panaszokat előidéző tényezőket kell vizsgálni. A kedvezőtlen tényezők közül elsősorban a monitor káros sugárzását kell kizárni a vonatkozó szabványokban foglalt követelményeket kielégítő monitor alkalmazásával. Jól beállított és megfelelő monitor esetén is bekövetkezhet látásromlás, ha a képernyős munkahely környezetének a kialakítása nem megfelelő. A rossz környezeti kialakítás káprázást, tükröződést okozhat. Képernyős szobában nem lehetnek csupasz ablakok, fényes ajtók, lakkozott falak és bútorok, lakkozott parketta, tükrök, üveglap alatti faliképek. Ablakkal szemben, ill. háttal nem lehet képernyőt elhelyezni. Fontos, hogy a képernyővel szemben (tehát az ablakkal szembeni falon, ill. térben) se legyenek fényt keltő vagy fényvisszaverő tárgyak, felületek. Ha nincs az ablakok között hely a képernyőnek, akkor az ablakok síkjára merőlegesen lehet elhelyezni a képernyőt. A képernyő megfelelő elhelyezését az 168. ábra szemlélteti.
168. ábra. A képernyő megfelelő elhelyezése Természetes világítás mellett a mesterséges megvilágítás is jelentős tükrözést és káprázást okoz. Az olyan helyiségben, ahol képernyős munkahely van, a közvetlen mesterséges megvilágítás helyett közvetett világítást kell alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy a világítótestek nem a padozat, hanem a mennyezet felé irányulnak, így a képernyős munkahelyre közvetett, szórt fény jut. A munkahely kialakítására és a testhelyzetre vonatkozó legfontosabb követelményeket a következőkben lehet röviden összefoglalni:
–
a gyakran használt kezelőelemeket, kijelzőket és munkafelületeket úgy kell elrendezni, hogy azok kényelmesen elérhetők legyenek, – a gyakran megfigyelt kijelzők a kényelmes nézési irányban legyenek elhelyezve, – legyen lehetőség a testhelyzet gyakori változtatására, a szokatlanul gyakran ismétlődő, a végtagok vagy a test rendkívüli kinyújtásával, elfordításával járó mozgásokat el kell kerülni, – biztosítani kell a hát, különösen a deréktájék megtámasztását, – a képernyőn megjelenő jelek jól definiáltak és világos formájúak, megfelelő méretűek legyenek, a jelek és a sorok közötti megfelelő térközzel, – a képernyőn megjelenő kép legyen stabil, villódzásnak vagy az instabilitás más formájának nem szabad előfordulnia, – a fényesség, ill. a jelek és a háttér közötti kontraszt legyen a használó által könnyen állítható és a környezeti feltételekhez könnyen hozzáigazítható, – a képernyő a használó igényeinek megfelelően legyen könnyen és szabadon elfordítható, dönthető. A képernyő elhelyezésének olyannak kell lennie, hogy a szemlélendő tartomány 0° és 60° közötti nézővonalszögben a vízszintes alatt legyen. A megfelelő nézővonalszög az 169. ábrán látható.
169. ábra. A megfelelő nézővonalszög A számítógépes munkahelyeken az ujjak és a kéz fokozott igénybevételnek vannak kitéve, amely ínhüvelygyulladáshoz, ill. a könyökizület gyulladásának (teniszkönyök, golfkönyök) kialakulásához vezethet. Ennek megelőzése elsősorban a kedvezőtlen munkakörülmények megszüntetésével biztosítható. Az említett ártalmak elhárításának elsődleges eszköze lehet a megfelelő kialakítású csuklótámasz. Csuklótámasz nélküli munkavégzés esetén a kézfej, az alkarhoz viszonyítottan, a billentyűzet magasságától függő szöget zár be. A megfelelő csuklótámasznak olyan magasságúnak kell lenni, hogy alkalmazása esetén a kézfej a lehető legkisebb szöget zárja be az alkarral. A számítógépes munkahelyeken az ülő testhelyzetben végzett munka – a helytelen testtartásból eredően – előidézheti a gerinc foglalkozási eredetű elfajulásos megbetegedéseknek kialakulását. Ennek bekövetkezését a legtöbb esetben megelőzheti a megfelelő magasságú és méretű munkaasztal, és az ergonómiai szempontokat messzemenően figyelembevevő munkaszékek alkalmazása. A munkahelyet úgy kell megtervezni és méretezni, hogy a használónak legyen elegendő tere testhelyzete és mozgásai változtatásához. Az embernek – mint egyedi testi méretekkel rendelkező biológiai lénynek – meghatározott térre van szüksége, a munkavégzéshez szükséges személyes tér korlátozását szorongásos stresszként éli meg. Oszlopban (egymás mögött) elhelyezett, több képernyős munkahely esetén a felálláshoz, a szék betolásához szükség van a szék hátragurításához szolgáló területre. Kellemetlen, ha a felálló dolgozó beleütközhet a mögötte dolgozó asztalának szélébe vagy a falba. A munkaasztal vagy munkafelület legyen olyan, nem fényvisszaverő felületű és nagyságú, hogy biztosítsa a monitor, a billentyűzet, az iratok és a csatlakozó eszközök rugalmas elrendezését. Ezeket a
feltételeket hagyományos íróasztal is teljesítheti. A munkaszék legyen stabil, továbbá biztosítsa a használó könnyű, szabad morgását és kényelmes testhelyzetét. A szék akkor megfelelő, ha: – az alsó lábszárak kényelmesen, közel függőlegesen helyezkednek el, – a talpak kényelmesen megtámaszkodnak a padlón vagy a lábtámaszon, – a hát és a nyak – oldalról nézve – enyhén ívelt és kissé előredőlt, – a combok közel vízszintesek és a szék ülőfelületén jól támaszkodnak, annak széle nem vág bele az izmokba, – a felkarok – laza tartásban – közel függőlegesek, – az alkarok vízszintesek legyenek, azaz a felkarokkal enyhén tompaszöget zárjanak be. Igény esetén lábtámaszt vagy saroktámaszt kell biztosítani. Az állítható magasságú és dőlési szögű lábtámasz jobb, mint a fix magasságú és dőlési szögű.
9. Vállalatgazdasági ismeretek
9.1. Vállalatgazdasági ismeretek 9.1.1. A vállalkozás célja Minden vállalkozási folyamat alapvetően fogyasztói igény kielégítésére történő termék vagy szolgáltatás előállítása. Ahhoz, hogy termelni lehessen, szükség van különböző termelési tényezők beszerzésére, átalakítására és a folyamat végén az értékesítésre. A vállalkozási tevékenység lényege a bevételszerzés érdekében rendszeresen végzett értékesítés, amelynek végső célja a nyereség- és vagyonszerzés. Ezt a folyamatot másként gazdasági tevékenységnek is nevezzük, aminek lényege, hogy maga a tevékenység végzése független a ténylegesen elért eredménytől. A vállalkozás, mint gazdasági tevékenység lényege, hogy a létesítéshez, működéshez szükséges tőkét a tőketulajdonos a gazdasági tevékenységbe fekteti annak reményében, hogy a gazdasági tevékenység révén, megnövelt értékben kapja azt vissza. Alapvetően tehát a vállalkozási tevékenység célja a tőkenövekmény realizálása. A vállalkozási tevékenység folytatása során a tőke mindig valamilyen termelési tényezőben testesül meg, eszközökbe történő lekötést (befektetést) jelent. A tőke lekötésének időtávja, ill. aszerint, hogy egy vagy több termelési ciklusban szolgálja a vállalkozói tevékenységet, megkülönböztetünk működő tőkét vagy befektetett tőkét. Mivel a tőke a vállalkozás eszközeiben nyilvánul meg, szabad eszközökről, – amelyeknek a felhasználásáról a vállalkozó szabadon dönthet, – és lekötött eszközökről beszélhetünk. Ez utóbbiak megváltoztatására egy termelési ciklusban nincs lehetőség, vagy csak nagy gazdasági áldozattal lehet a lekötött tőkét az eszközből kinyerni. A vállalat gazdasági tevékenységet végző szervezeti forma, a vállalkozás szervezeti kerete. A vállalkozás elsődleges célja: – a piacon létező, vagy ott megjelenni vélt fogyasztói igény kielégítése, (a fogyasztói igény valamely termék, vagy szolgáltatás iránt akkor minősül tényleges igénynek, ha fizetőképes kereslettel jár együtt), – a vállalkozási érdek, az eredmény elérése. A továbbiakban a vállalkozásnak, mint a gazdasági rendszer működése kettős céljának a következőket tekintjük: – nyereség (eredmény) szerzés, – tartós stabilitásra (megújulásra) és bővülésre való törekvés, ami együtt jár a vállalkozás vagyonának növekedésével. A vállalkozások stabilitása természetesen magában foglalja az első célt, hiszen kiegyensúlyozott gazdálkodást feltételezve eredmény képződik, amit a vállalkozás (ill. tulajdonosai) a vállalat eszközeinek megújítására, bővítésére fordíthatnak. Mindezt vagyonérdekeltségnek nevezzük. A vállalkozások céljuk szerint lehetnek: – profitorientált vállalkozások, amelyek gazdasági tevékenységet végeznek, és elsődleges céljuk a tőke értéknövekmény, azaz az eredmény elérése, – nonprofit (nem profitorientált) vállalkozások, amelyeknek alapvető célja nem az eredmény elérése, hanem a vállalkozás tagjai (tulajdonosai) egyedi eredményének elérését kívánja elősegíteni, vagy olyan szolgáltató tevékenységet végeznek, ami társadalmilag hasznos. A vállalkozások létesítésük szerint lehetnek határozott időre és – leggyakrabban – határozatlan időre létesített vállalkozások. Mivel eltérő az élettartamuk, ezért a vállalkozási cél is átfogalmazásra szorul.
Ennek megfelelően a profitorientált vállalkozás célja a befektetett tőkére értéknövekmény realizálása, azaz nyereség elérése. A határozott időre létesített vállalkozás lényege, hogy valamilyen feladat, funkció ellátására szerveződik, és ez a feladat meghatározott idő alatt elvégezhető. Az ilyen típusú vállalkozások célja, hogy a vállalkozás élettartama alatt összességében minél nagyobb, a tőkebefektető által felhasználható eredményt érjen el. (Határozott időre létesített, nonprofit szervezet célja adott feladat, adott időtartam alatti legkisebb költséggel történő elvégzése.) A határozatlan időre létesített vállalkozások működése folyamatosnak tekintendő. A vállalkozás létesítésekor az alapítók feltételezik, hogy folyamatosan, időhatár nélkül képesek sikeresen működtetni a vállalkozást. Az eredményesség mellett hosszú távú érdeke az ilyen vállalkozásnak, hogy stabil piaci szereplő maradjon, azaz folyamatosan képes legyen megújítani termelőkapacitásait, növekedjen. Ezt csak akkor tudja megvalósítani, ha minden időszakban maximális, a vállalatnál maradó eredményt tud elérni. Ennek megfelelően a határozatlan időre létesített vállalkozások célja a hosszabb időtáv átlagában egy időegységre, általában egy évre jutó minél nagyobb átlagos eredmény elérése (átlagjövedelem maximuma).
9.1.2. A vállalat mint gazdasági rendszer Minden vállalat gazdasági rendszer, és működése a környezet elemeivel szoros kölcsönhatásban valósul meg. A vállalat és rendszer környezetének kapcsolatát az anyagi folyamatokkal együtt zajló, de azzal ellentétes irányú pénzmozgás is jellemzi. A vállalkozások gazdálkodása tehát értelemszerűen nemcsak az erőforrásokkal, a környezettel való gazdálkodást jelenti, hanem a gazdálkodás minden szintjét átszövő pénzgazdálkodást és a rendszerben lezajló folyamat irányítását is. Gazdasági rendszerről beszélünk, ha a vizsgálat tárgya rendelkezik az alapvető rendszertulajdonságokkal, és céljaként gazdasági célt fogalmazhatunk meg: – elemei között szoros kölcsönhatás van, – szoros kétirányú kapcsolata van a környezettel, – saját cél és célmeghatározó képessége van, – célja a gazdasági hatékonyság elérése. Említést kell tenni azokról a vállalati jellemzőkről, amelyek megléte alapvető feltétele a vállalati cél megvalósításának, azaz a működőképesség feltételeiről: – önállóság, amikor a vállalat nem függ kizárólagosan más személyektől, szervezetektől, az államtól, azaz a gazdasági élet más szereplőjétől, és rendelkezik azzal a képességgel, hogy döntéseit a belső és a külső körülmények figyelembevételével, mérlegelésével hozza meg (ide tartozik a pénzügyi önállóság is), – a hosszú távú nyereséges működés, amit a fent említett önálló döntéshozatal és önállóság mellett úgy is megvalósíthat a vállalkozás, hogy hosszú távú érdekei szerint rövidtávon vállalja a veszteséget is, – a kockázat vállalása, ami abból adódik, hogy a vállalkozás gazdasági tevékenységét nem a külvilágtól elzártan végzi, döntéseinek eredményét nem láthatja biztosan előre, tehát ésszerű kockázatot vállal, – a valódi piaci megmérettetés, amely egyrészt lehetővé teszi, másrészt lényegében kikényszeríti magának a vállalkozásnak a létrejöttét, működését, valamint az első három feltétel teljesülését. A vállalati működés alapfeltétele tehát, hogy a gazdaság szereplői között valós versenyre kényszerítve, önálló döntések sorozatával és saját kockázat és felelősségvállalás eredményeként valósítsa meg célját, az eredményes működést és a hosszú távú stabilitást. Ahhoz, hogy a vállalatok megfeleljenek a fenti feltételeknek, ismerni kell azt, hogy hogyan helyezkednek el rendszer-környezetükben, milyen elemekkel kerülnek kapcsolatba, és ezekre mi jellemző. Jelen tantárgy keretében részletesen ezzel a témakörrel nem foglalkozunk, ezzel korábban a Közgazdaságtan tárgy keretében már találkozott az olvasó. Itt csak emlékeztetőként álljanak a fontosabb rendszerkörnyezet elemei, hogy később el lehessen helyezni ebben a kapcsolatrendszerben a vállalati
működés által érintett személyeket és társadalmi, gazdasági szereplőket. A vállalat rendszer-környezete a következő elemekből tevődik össze: – piaci környezet (fogyasztók, szállítók, versenytársak, partnerek), – társadalmi, gazdasági környezet, – természeti, ökológiai környezet, – technikai, technológiai környezet, – közvetlen szociális környezet. A vállalati környezet egyes elemei különösen nagy hatást gyakorolnak a vállalatok működésére, elősegítve vagy gátolva a vállalati tevékenység folytatását, befolyásolva ezzel a vállalati cél megvalósítását. Elegendő csak a piaci környezetet megemlíteni, azon belül is a fizetőképes kereslettel rendelkező vevőket és a versenytársakat. Az az ár, amelyen a vevő hajlandó megvásárolni a vállalatunk termékét, a saját költségeinkkel együtt már eleve meghatározza az elérhető eredményt, befolyásolva a fejezet elején megfogalmazott vállalati kettős cél elérésének lehetőségét. A vállalati működés negatív ökológiai hatásai (externáliák, másként környezetkárosítás,) ma még a vállalatnál általában nem jelennek meg közvetlen költségként, így nem befolyásolják az eredményt. A gazdasági rendszerbe gazdasági értékkel rendelkező inputokat viszünk be, ezek a gazdasági tevékenységben, mint átalakítási folyamatban részt vesznek és gazdasági értékkel rendelkező outputokat hoznak létre. input
⇒
átalakítás (transzformáció)
⇒
output
Ennek a lezajló átalakító folyamatnak a vállalkozás a színtere. A működés során cél a gazdasági hatékonyság elérése: output érték > input érték. A gazdasági hatékonyság kritériuma szerint az inputokat úgy kell átalakítani outputokká, hogy az átalakítás eredményeként a kibocsátás, azaz az outputok értéke nagyobb legyen mint a bevitt eszközök, inputok értéke. A vállalkozás hatékony működése azt is jelenti, hogy tevékenysége során eredményt, nyereséget ér el, amennyiben ezt folyamatosan, több éven keresztül képes megvalósítani – növeli tőkéjét és emellett a képződött eredményét nem éli fel a vállalkozás, hanem fejlesztésre, megújulásra és növekedésre fordítja –, akkor stabilan fenn tud maradni a gazdasági élet szereplői között. A gazdasági rendszer fontosabb alapfogalmait a 170. ábra segítségével ismertetjük. A gazdasági rendszerek működése szempontjából a következő alrendszereket különböztetjük meg, amelyek egyben megmutatják a vállalati működés különböző síkjait: – anyagi (reál) folyamatok alrendszere, – pénzügyi folyamatok alrendszere, – irányítási folyamatok alrendszere.
170. ábra. A gazdasági rendszer fontosabb alapfogalmai
9.1.3. Vállalkozástípusok A vállalkozásokat több szempont szerint lehet csoportosítani. Ilyen lehet az ágazati hovatartozás, amelyen belül megkülönböztetjük a mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi és pénzügyi gazdasági tevékenységet folytató vállalkozásokat. A profitorientáltság alapján beszélünk profitorientált vállalkozásokról (amelyeknek célja az eredmény maximalizálása) és nonprofit szervezetekről (ahol cél az adott feladat elvégzése, a költségek minimalizálása mellett). A tulajdonosi forma szerint egy vállalkozás lehet magántulajdonon alapuló, állami és önkormányzati tulajdonban lévő, ill. szövetkezeti tulajdonban lévő szervezet. A tevékenység jellege szerint termelő és szolgáltató vállalkozást különböztetünk meg. A működési hely alapján helyi, regionális, országos, multinacionális és off-shore vállalkozásokról beszélünk. A működés jogi formája szerint a következő csoportokat különböztetjük meg: – egyéni vállalkozás, – társas vállalkozás, – gazdasági társaságok (jogi személyiség nélküli közkereseti társaság, betéti társaság), – jogi személyiséggel rendelkező (egyesülés, közös vállalat, korlátolt felelősségű társaság, részvénytársaság, szövetkezetek, termelő, szolgáltató). A gazdasági életben az egyes vállalkozástípusok, jellegüknél fogva eltérő területen, eltérő módon vesznek részt. Működésük a tulajdonlási és gazdálkodási szempontból a következő jellemzőkkel írható le: – működéshez szükséges tőke forrása és a tőke nagysága szerint (egy ember/több személy tőke egyesítése), – kockázatvállalás szerint (veszteséget egyénileg viseli-e), – felelősségvállalás szerint (magánvagyonával felel-e a tulajdonos),
– döntéshozó személye szerint (ki hozza a döntéseket), – mekkora tőkével indítható, – létesítés és megszüntetés nehézsége szerint, – milyen jellegű gazdasági tevékenységet folytathat, – rugalmasságuk és alkalmazkodó képességük szerint, – eredmény felosztása szerint (személyes felhasználás/újratőkésítés). A következőkben a mezőgazdaságban előforduló vállalkozástípusok ismertetésére kerül sor a fenti ismérveket is figyelembe véve. Egyszemélyes vállalkozás. Az egyszemélyes vállalkozás a vállalkozások legegyszerűbb formája. Egyetlen személy végzi a vállalkozói tevékenységet, pontosabban a vállalkozás létesítésekor egy személy biztosítja a vállalkozás indításához, működéséhez szükséges tőkét. (Lényegében ehhez a típushoz tartozik a családi vállalkozás is). A vállalkozásban, a gazdasági tevékenység folytatásával elért teljes eredményt a vállalkozó használhatja föl, szabadon döntve a személyes (ill. saját célú) jövedelemként való „elfogyasztásról”, vagy a vállalkozásba történő visszaforgatásról, befektetésről. Ugyanakkor a gazdálkodás során esetlegesen keletkező veszteségekért, az okozott károkért is teljes egészében felelős teljes vagyonával (jogi megfogalmazásban ez a korlátlan és egyetemleges felelősségnek felel meg), tehát a személyes vagyonával is felel a vállalkozásának a tartozásaiért. Mind technikailag, mind jogilag ezen vállalkozásforma létesítése, ill. megszüntetése a legegyszerűbb, tevékenységi szerkezetét, méretét szintén viszonylag egyszerűen, gyorsan képes változtatni. Ez abból adódik, hogy az egyéni vállalkozó egy személyben hozza meg döntéseit, nincs szüksége a gyakran időigényes egyeztetésre a nem létező tőkéstársaival, mint pl. bármely gazdasági társaságnál. A változó körülményekhez nagyon rugalmasan és gyorsan képesek alkalmazkodni, természetesen tőkeerejüknek megfelelő mértékig. A nagyobb alkalmazkodóképesség gyakran nagyobb kockázattal jár együtt, ami akár piaci, akár pénzügyi kockázatot is jelenthet, de gyakran az egyéni vállalkozások kockázati tényezőit jelenti – az előbbieken kívül – a változó, módosuló közgazdasági környezet, szabályzók is. Hátránya, hogy a vállalkozónak egyidejűleg sok feladatot kell megoldania, a növekedési lehetőség korlátozott mind a szükséges tőke, mind a humán tényező oldaláról. Társas vállalkozás. A társas vállalkozások fő jellemzője, hogy a tulajdonosok (magánszemélyek) nemcsak a vállalkozás működéséhez szükséges tőkét adják össze, hanem a vállalkozás tevékenységének végzésében személyesen közreműköd(het)nek. (Előfordulásuk ritka, mert egy idő után a jogi keretek szabályozatlansága miatt, a tőketulajdonosok közötti bizalom hiánya miatt működési zavarok keletkezhetnek). A vállalkozás létesítése szempontjából itt sincs szükség igazán nagy indulótőkére, nem egy esetben már néhány tízezer forinttal alapítják, s a működéshez szükséges eszközöket a tagok meghitelezik a vállalkozás számára, tagi hitelként. A vállalkozás irányítása, a döntések meghozatala az egy tag, egy szavazat elv alapján viszonylag egyszerű működtetést eredményez, természetesen nem túl magas létszám esetén. Az ilyen társas vállalkozásoknál a tulajdonos személyek száma csak néhány lehet, hiszen itt a személyes ismeretség, barátság, ill. a másikban való megbízás fontos szerepet játszik. A vállalkozás által folytatható tevékenységek körére, méretére, jellegére az egyéni vállalkozásnál leírtak igazak. Gazdasági társaság. Olyan vállalkozások, amelyekre jellemző a társas vállalkozások tulajdonsága, azonban meghatározott jogi formában folytatják tevékenységüket. Jogi értelmezés szerint a gazdasági társaságok két fő csoportra oszthatók: – jogi személyiség nélküli társaságok, ide tartozik a közkereseti társaság, a betéti társaság, – jogi személyek, ide tartozik a közös vállalat, az egyesülés, a korlátolt felelősségű társaság, a részvénytársaság, a közhasznú társaság. Természetesen itt is további csoportosítási szempont a működéshez szükséges tőke forrása (a befektetők személye), a tulajdonosok köre, a kockázat és felelősség viselése, a döntéshozatalban való tulajdonosi részvétel, az eredmény felosztásának formája, módja. Meg kell jegyezni, hogy a gazdasági társaságokból a tulajdonosok a befektetés utáni, a vállalkozásba vissza nem forgatott (tőke)jövedelmet osztalék vagy részesedés formájában veszik ki. A mérték és forma eltérő az egyes társasági formáknál. Gazdasági tevékenység indításakor az egyes vállalkozásformák közötti választást döntően nem a jövedelemszerzés módja motiválja. A kockázatvállalás és a felelősség a formák egy jelentős részénél már elválhat a
tulajdonos személyétől. A következő összefüggésrendszer (171. ábra) szemlélteti a vállalati belső érintettek közötti alapvető érdekellentéteket, ami végül is az eredmény és annak felhasználása körül alakul ki.
171. ábra. A vállalati érdekellentétek A korlátolt felelősségű és a részvénytársaság esetén a felelősség csak a vállalkozás vagyonáig terjed ki, míg a betéti társaság beltagja pl. korlátlanul, magánvagyonával is felel a vállalkozás által okozott gazdasági károkért. Az eredményfelhasználás szempontjából megjelenik a vállalati belső érintettek közötti alapvető érdekellentét, ami a tulajdonosok tőkejövedelembeni, a munkavállalók munkajövedelembeni érdekeltsége mellett a vezetők (menedzserek) vállalati stabilitásban történő érdekeltsége között jelenik meg. (Valójában tehát a képezhető eredmény nagysága és a felhasználása szempontjából a felélés és a fejlesztések közötti ellentmondásról van szó.) Szövetkezetek. A szövetkezetek alapvető célja: – a társuló vállalkozók saját vállalkozásának a nyeresége nagyobb legyen, – saját részükre biztosítsák a szükséges szolgáltatások, feladatok elvégzését, – saját gazdálkodás költségeit csökkentsék, mivel a szövetkezet az egyén (ill. vállalkozás) részére olcsóbban tudja azt elvégezni. Tehát a cél nem a szövetkezet tőkéjének hasznosítása, nem a befektetett tőkére elért maximális nyereség elérése. A klasszikus szövetkezet vagyona a tagok tulajdona, a tőkét több személy adja össze és a tagok csak annyi tőkét fizetnek be, amennyi a szövetkezet működéséhez minimálisan szükséges. A szövetkezeteket, mint vállalkozást jellemzi, hogy a vezetési (menedzsment) feladatokat általában a szövetkezet tagjai végzik és egyben a tényleges gazdasági tevékenységeket is a szövetkezet (tőke)tulajdonosai végzik. A szövetkezeteket tevékenységük jellege szerint a következőképpen különböztetjük meg: – termelőszövetkezet, amely Magyarországon elterjedt vállalkozási forma, különösen a mezőgazdaságban. A vállalkozás működtetése szempontjából, ill. az eredmény felhasználása és felosztása szempontjából igen fontos a tulajdonosi tőkejövedelem-érdekeltség és a munkavégzők munkajövedelem-érdekeltségének ellentmondása, annak feloldása. Ez kihat a gazdálkodással kapcsolatos döntések meghozatalára is.
Ütköztetni kell az egyének rövid távú és a szövetkezet rövid és hosszú távú érdekeit. Különösen igaz ez a beruházásokkal kapcsolatos döntésekre. További gondot jelenthet ennél a vállalkozási formánál, hogy nagyon nagy gazdálkodási méret esetén a tagok munkavégzése során már nem jelentkezik a tulajdonosi tudat, érdekeltség. Mindez negatív hatást gyakorolhat a munkavégzés minőségére. – szolgáltató szövetkezetek fő feladata, mint a nevük is utal rá, a tagok termelő tevékenységének kiszolgálása. Az ilyen típusú szövetkezetek létrehozására elsősorban az egyszemélyes, vagy családi vállalkozásoknak van szüksége, mivel általában nincs elég kapacitásuk, vagy lehetőségük arra, hogy a vállalkozáshoz szükséges összes feladatot, funkciót saját maguk valósítsák meg. Amennyiben ezeket a szükséges feladatokat, funkciókat külső vállalkozástól (profitorientált, tőkeérdekeltségű) vásárolják meg, akkor előfordulhat, hogy a saját vállalkozásuk nem tud kellő jövedelmet előállítani a magas költségek miatt. A szövetkezetek a mezőgazdaságban, valamint olyan társadalmi területeken gyakoriak, ahol bizonyos szolgáltatások a profitorientált vállalkozásoktól csak igen magas költséggel szerezhetők be, így egyes vállalkozások, magánszemélyek számára elérhetetlenekké válnak. A szövetkezet lehet a megfelelő vállalkozásforma pl. egyes humán szolgáltatások területén is. Kisgyermekes anyák, gyermekgondozó szövetkezetet hozhatnak létre, gyakoriak az üdülőszövetkezetek, és hasonló más, szociális, társadalmi funkciót ellátó szövetkezetek. A valódi szövetkezetek nem profitorientált, ún. non-profit szervezetek.
9.1.4. Az ökonómia alapelve, alapvető gazdasági döntések Általánosságban megfogalmazva a döntés nem más, mint egy dolognak, valamilyen szempont szerinti kiválasztása, két vagy több dolog közül. Más megközelítésben a döntés alternatív cselekvési lehetőségek közötti választás, meghatározott kritérium(ok) szerint. A gazdasági döntés a gazdasági tevékenységek (alternatívák) közüli választás, valamely gazdasági döntési kritérium szerint. Minden gazdasági döntés arra irányul, hogy a meglévő állapothoz képest változtatásokat hajtsunk végre a vállalkozás működését, tevékenységi körét, létét illetően. A gazdasági életben, a vállalkozások működésükkel kapcsolatosan számtalan döntést kell, hogy hozzanak, egy jövőben megvalósuló gazdasági cselekvés érdekében. Mivel ezek a gazdasági cselekvési lehetőségek a jövőben kerülnek végrehajtásra, később jelentkező következményekkel járnak együtt. A döntéshozó tehát mindig szemben találja magát azzal a ténnyel, hogy a jelenben kell döntenie egy olyan cselekvésről, amelyről sohasem biztos, hogy csak egyféleképpen következhet be, s egyféle eredménnyel jár. Az adott cselekvési lehetőség – tehát a mit, hogyan, mikor csináljunk kérdésekre adott válasz – és következménye között nincs közvetlen, előre meghatározható kapcsolat, hiszen az események (külső környezeti hatások és a belső tényezők, amelyek a vállalkozások rendszerének jellegéből adódnak) a választott cselekvés eredményét befolyásolhatják. A vállalkozások működésükkel kapcsolatban tehát gazdasági döntések sorozatát hozzák meg nap, mint nap. A gazdasági döntés lényegi feltétele mindig az alternatív cselekvési lehetőségek megléte, vagyis, hogy a rendszerben a döntéshozó akaratától függően változások valósíthatók meg. A cél, hogy ezeknek a változásoknak a megvalósítására irányuló cselekvéssel a gazdasági rendszer teljesítménye, végső soron gazdasági eredménye növekedjen. A döntés során a lehetséges cselekvési változatok közül azt kell választani, amelyik az eredményt a legnagyobb mértékben növelheti. Minden egyes cselekvési változatnál meg kell tehát határozni azt a gazdasági előnyt és gazdasági áldozatot (hátrányt), amely az adott cselekvési változat végrehajtása esetén létrejön, létrejöhet: – gazdasági előny a termelési érték (TÉ) növekedésével, – gazdasági áldozat (hátrány) pedig a termelési költség (K) növekedésével mérhető. Minden gazdasági döntés tehát arra irányul, hogy a meglévő, vagy egy előző állapothoz képest valamit másként csináljunk, egy-egy tényezőt (ráfordítást) módosítva változtatásokat hajtsunk végre. Kérdés, hogy a végrehajtott változtatás kedvezően befolyásolja-e a vállalkozás eredményét. Ettől függ a döntések célszerűségén kívül azok helyessége is. Ezek együttes mérésére szolgál a fedezeti hozzájárulás. A fedezeti
hozzájárulás egy olyan jövedelemkategória, amelyet úgy kapunk meg, hogy a termelési értékből (vagy a bevételből) levonjuk a változó költségeket. (Változó költségnek tekintjük azokat a költségelemeket, amelyek alapvetően a termelés méretétől, színvonalától függően változnak és a döntéshozó nagyságukat befolyásolhatja.). Azt a döntéshozatali szemléletet, ami a korábbi állapothoz képest bekövetkező változást vizsgálja, az ökonómia alapelvének nevezzük. Az ökonómiai szemlélet nem más, mint változó költségek alapján történő döntéshozatal. A vállalatok életét alapvetően két fő szakaszra lehet bontani a vállalatokkal kapcsolatos döntések szempontjából. Ezek a döntések valamely gazdasági tevékenység létesítését, felszámolását és a folyamatos működtetéssel kapcsolatos döntéseket jelentik. Gazdasági tevékenység létesítése, megszüntetése. A mezőgazdasági vállalatok alapvető döntési problémái közül a vállalat létesítése a gazdasági tevékenység folytatásához szükséges alapvető erőforrások, eszközök és feltételek létesítését (beszerzését) és ezek célszerűen működtethető rendszerszerű egésszé való összeszervezését jelenti. Azt kell megvizsgálni, hogy célszerű-e a gazdasági tevékenység, ill. vállalkozás létesítése adott feltételrendszer mellett. Egy vállalkozás vagy tevékenysége létesítése akkor tekinthető célszerűnek, ha teljesül a gazdasági hatékonyság kritériuma, ami ebben az esetben a következő összefüggéssel írható le: NJ0 = FH0 – B0 > 0
(hosszú távon).
Működő tevékenység folytatása, ill. a vállalat fenntartásakor a következő összefüggésben foglaltaknak kell teljesülnie: FH = TÉ – Kv > 0 Meglévő gazdasági tevékenységnek tekintjük azokat az eseteket, amikor egy korábban alapított vállalkozás pontosan ugyanezt a tevékenységet folytatta hosszabb időn keresztül, vagy hasonló tevékenységet már folytatott, amelyekhez ugyanazokat az erőforrásokat (gépeket, berendezéseket, épületeket, humán erőforrást) használt fel, most lényegében kis átalakítással kívánja a termék vagy szolgáltatás előállítását folytatni. Ilyen esetekben a korábban már meglévő eszközökből állandó költség terheli a vállalkozást. Állandó költségek azok a költségek, amelyek a termelés méretétől, színvonalától függetlenül, adott gazdálkodási mérettartományon belül állandóak. Konkrétan megvizsgálva egy vállalkozás életében állandó költség a telep bérleti díja, az eszközök értékcsökkenési leírása, egyes hitelek kamatköltsége, a központi adminisztráció költsége, az infrastruktúra költsége stb. Ezek mind olyan elemek, amelyek a vállalati tevékenységektől, azok méretétől függetlenül állandóak. Egy meglévő tevékenységet – rövid távon – szabad és kell folytatni, ha pozitív fedezeti hozzájárulás érhető el, mert így az állandó költségből eredő veszteség egy része legalább elkerülhető. Amennyiben a fedezeti hozzájárulás értéke meghaladja a tevékenységgel kapcsolatos állandó költségek nagyságát, akkor pozitív jövedelem keletkezik. Ha a fedezeti hozzájárulás értéke negatív, az adott tevékenységet még rövid távon sem szabad folytatni. Amikor a gazdasági döntés egy meglévő tevékenység, ill. vállalat megszüntetésére irányul, vizsgálni kell az eszközök mobilitási fokát [azaz azt, hogy a tevékenységből kivonható eszközök milyen gyorsan és mekkora áldozattal vonhatók ki, válthatók pénzzé, és azt, hogy milyen nagyságú tőke vonható ki a tevékenységből (elmaradó haszon felszabadítása)]. FH = TÉ – Kv – kivonható tőke elmaradó haszna <0 Működő tevékenységekkel, vállalkozásokkal kapcsolatosan a legfontosabb döntési problémák alapvetően arra irányulnak, hogy a gazdasági rendszerben egyidejűleg zajló, számos erőforrást igénylő termelési folyamatok együttesével hogyan lehet elérni a legnagyobb jövedelmet. A fenti gazdasági döntési problémák megoldásához nyújt segítséget a költségfüggvény, ami a termelési
méret vagy hozamszínvonal változásának függvényében mutatja be a termelési érték és a költségek alakulását. A tevékenység létesítésével kapcsolatos elvárás tehát az, hogy az elérhető termelési érték legalább az összes költségeket fedezze (fedezeti méret vagy másként nyereségküszöb-méret), míg a meglévő tevékenység folytatásának kritériuma, hogy a termelési érték legalább a termeléssel kapcsolatos változó költségeket fedezze (termelési küszöbméret). Erőforrásnagyság optimalizálása. Gyakran merül fel a termelési folyamatok tervezésekor, hogy meghatározható-e és ha igen, hogyan az a pont, ameddig egy ráfordítást növelni érdemes. Azzal a feltételezéssel élünk az ilyen típusú döntések meghozatalakor, hogy a tevékenység minden más hozamot alakító eleme változatlan, tehát csak az általunk kiválasztott ráfordításnak a mennyiségétől függ az elérhető hozamunk, s ezzel az eredményünk. A gazdasági tevékenységek jelentős részénél az erőforrások mennyiségének a növelése együtt jár valamilyen mértékű output, hozamnövekedéssel. Általánosságban igaz, hogy a ráfordítások (erőforrások) növelése először nagyobb mértékű hozamnövekedéssel jár együtt, majd minél nagyobb volt az előző ráfordítás-felhasználás, egyre kisebb hozamnövekedést lehet elérni, ill. meghatározott ráfordításnagyság elérése után már nem lehet tovább növelni az addig elért hozam nagyságát. A kérdés tehát úgy merül fel, hogy meddig érdemes növelni a ráfordítás növelésével a tevékenység hozamát. A válaszadást a megfelelő döntési kritérium megválasztása kell, hogy megelőzze. Az ökonómiai kritériumot esetünkben most is az a ráfordításfelhasználási-pont fogja jelenteni, ahol a gazdasági tevékenységgel a legnagyobb jövedelmet tudjuk elérni. Amikor csak egyetlen egy ráfordítás hozamra, ill. jövedelemre gyakorolt hatását kísérjük, elég azt a pontot megkeresni, ahol a fedezeti hozzájárulás a legnagyobb. A fedezeti hozzájárulás egyidejűleg kifejezi azt a biológiai, technológiai kapcsolatot, ami a felhasznált ráfordítás és az elért hozam között van, valamint figyelembe veszi, hogy mennyi a ráfordítás egységára, ill. mekkora egységáron tudjuk eladni a hozamot. A ráfordítást addig érdemes növelni, amíg a következő ráfordításegység költségnövekménye (marginális költség) még nem haladja meg (vagy egyenlő) a vele előállított hozam-értéknövekedéssel. Ez egyben azt is jelenti, hogy minden változó ráfordítást addig érdemes növelni, amíg az elért hozam-értéktöbblet (marginális termelési érték) egyenlő nem lesz a ráfordítás árával. Eddig a megadott határig célszerű, de egyben szükséges is növelni a felhasznált erőforrások mennyiségét, ha a fedezeti hozzájárulás és ezen keresztül a nettó jövedelem teljes mennyiségének maximalizálása a cél, és elegendő pénz áll rendelkezésre. Erőforrások optimális szerkezete (összetétel). A termelési folyamatok mindegyikében lehet találni olyan szükséges ráfordítást, ami helyett meghatározott korlátok között – az adott funkció ellátását biztosító – másik ráfordítást is fel lehet használni. A ráfordítások helyettesítése, ésszerű kombinációja a gazdasági tevékenységek hatékonyságát növelő egyik legfontosabb eljárás. Azt feltételezzük, hogy egy előre meghatározott hozamszint eléréséhez a számunkra legkedvezőbb – legnagyobb jövedelmet eredményező – ráfordítás kombinációt keressük meg. Mivel az elérni kívánt hozamot konstansnak tekintjük, azt kell megvizsgálni, hogy érdemes-e kicserélni az egyik ráfordítást vagy meghatározott mennyiségét egy másikra. Ebben az esetben a legnagyobb jövedelmet eredményező ráfordítás-kombináció egyben a ráfordítások olyan összetételét jelenti, amely mellett együttes költségük a legkisebb. Meg kell határozni azt, hogy különböző ráfordítás-szintek mellett az egyik ráfordítás növelésével mekkora megtakarítást tudunk elérni a másik ráfordításból, ami egyben megadja azt is, hogy a növelésből származó költségtöbblettel szemben mekkora költségmegtakarítás áll. A ráfordítások arányát akkor tekintjük optimálisnak, ha az egyik ráfordítás változásával okozott többletköltség éppen egyenlő a másik ráfordítás megtakarításával elérhető költségcsökkenéssel. (Gyakori példa, hogy dönteni kell egy adott feladat elvégzésére alkalmas géptípusok, felhasználási módok között. Amit a döntés meghozatala előtt tehát meg kell vizsgálni, azaz, hogy melyikkel lehet az adott feladatot a legkisebb költséggel elvégezni.) Korlátozott erőforrás felhasználása – termelési szerkezetre vonatkozó döntések. A gazdasági döntéseink meghozatalakor gyakran találjuk szembe magunkat azzal a döntési problémával, hogy valamely erőforrás korlátozott mennyisége miatt nem lehet minden tevékenységet az egyedi optimumot jelentő ráfordítás felhasználási szint mellett folytatni. Mivel a ráfordításból meghatározott mennyiség áll rendelkezésre – a ráfordítás költsége adott –, a tevékenységek (termékek) együttes értékét kell maximalizálni, ami természetesen a fedezeti hozzájárulás – jövedelem tömeg – nagyságának maximalizálását is jelenti.
A kérdés tehát az, hogy adott nagyságú ráfordítás mellett miképpen kell szétosztani az ráfordítást egyaránt igénylő, egymással versenyző, tevékenységek (termékek) között. Ezt a gazdasági döntési problémát termékösszetétel-optimalizálásnak is nevezik. Mivel az erőforrás szűkös, valamely tevékenység növelése csak egy másik mennyiségének csökkentésével együtt válik lehetővé. Meg kell vizsgálni, hogy az egyik tevékenység következő egységgel történő növelése mekkora értéktöbbletet eredményez és ehhez hogyan viszonyul az az értékbeli veszteség, ami amiatt keletkezik, hogy a másik tevékenységből kevesebbet lehet megvalósítani a lecsökkent erőforrás-felhasználás miatt. Valamely tevékenység növelését csak akkor szabad megvalósítani, ha az így elért többlet értéke még nagyobb – vagy éppen egyenlő – azzal az értékkieséssel, ami a másik tevékenység méretének csökkenése miatt következik be. Másként megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrás akkor van optimálisan szétosztva az érte versenyző tevékenységek között, ha minden tevékenységnél felhasznált utolsó egységére azonos értéknövekmény jut. Ha egységenként növeljük a ráfordítást, először annak a tevékenységnek kell adni, amelyik azt a leghatékonyabban használja fel, amelyik az egységnyi erőforrás-mennyiségre a legnagyobb többletértéket adja. Mindaddig ennek a tevékenységnek kell juttatni az erőforrást, amíg az erőforrás hatékonysága le nem csökken arra a szintre, ahol a következő tevékenység is ugyanolyan hatékonysággal használja fel azt. Termelési folyamatok hosszának meghatározása. Az idő fontos szerepet játszik a gazdasági életben. A termelési folyamatok időben zajlanak. Egy részük előre kötött időtartam alatt valósul meg – általában technikai, technológiai, biológiai paraméterek határozzák meg a termelési folyamat hosszát –, míg más folyamatok rövidebb-hosszabb idő alatt is végrehajthatók, csak a tevékenység során előállított hozam és az előállításhoz szükséges ráfordítás mennyisége, minősége más. A folyamat eredménye attól függ, hogy meddig tart maga a folyamat. Az, hogy egy termelési folyamat milyen hosszú, annak a kérdésnek a feltevését is jelenti, hogy mikor járunk jobban, az erőforrásunkkal – amelyik korlátozottan áll rendelkezésre és egyidejűleg nem használható fel minden pozitív eredményt adó tevékenységben –, adott időegység alatt hol érhetnénk el nagyobb jövedelmet. A döntési probléma visszavezethető az idő gazdasági szerepére. Az időtől függő termelési folyamatok hosszát úgy kell meghatározni, hogy az egy időegységre jutó jövedelem legyen maximális. Másként megfogalmazva ez az átlagjövedelem maximalizálását jelenti. Összességében hosszabb időtávban ez eredményezi a legnagyobb jövedelmet. Amikor a korlátozott erőforrást – amelyiknek ebben az értelemben fizikai tulajdonságai mellett idődimenziója is van – úgy kell megosztani két tevékenység között, hogy először meg kell vizsgálni annak a tevékenységnek a következő időegység alatt elérhető többletjövedelmét, amelyikben már korábban lekötöttük az erőforrást. Ezt követően az erőforrásért versenyző, megvalósítandó tevékenység – optimális hosszt feltételezve – egy időegység alatti jövedelmével (átlagjövedelem) kell összehasonlítani. Az erőforrás lekötését a már folyó tevékenységben csak addig szabad lekötni, amíg a következő időegység alatti többletjövedelem még nagyobb, vagy egyenlő, az alternatív tevékenység egy időegysége alatti átlagjövedelemmel. Idő-preferencia. Az idő azért is fontos szerepet játszik a gazdasági életben, mert a vállalkozás időben hosszú távon zajlik, éveken keresztül. Mivel a vállalkozás tőkebefektetés, ez azt is jelenti, hogy a tulajdonos a jelenben mond le tőkéjéről, jövőbeli hozam reményében. Az idő-preferencia a jelenben meglévő gazdasági mennyiségek, folyamatok jövőbelivel szembeni előnyben részesítését jelenti. Másként a jelenlegi tőkének nagyobb értéket tulajdonítunk, mint az ugyanakkora abszolút értékű, jövőbelinek. Elegendő csak arra gondolni, hogy minden, a jövőben lezajló tevékenység bizonytalanságot rejt magában, és minél távolabbi a döntés időpontjától valamely tevékenységnek a bekövetkezése, a bizonytalanság annál nagyobb. Az, hogy az egyes döntési szituációban a döntéshozó mekkora idő-preferenciával rendelkezik, számos objektív és szubjektív tényezőtől függ. Mértékét egy technikai mérőszám, a kamatláb vagy diszkontláb fejezi ki, az összehasonlítási számítás irányától függően. Amikor egy mai pénzértéket számolunk át jövőbeli értékre, akkor az idő-preferencia mértékét a kamatláb fejezi ki és a számításnál a kamatos kamatszámítás szabályai szerint járunk el. A jövőbeli érték mai pénzértékének meghatározása a diszkontálás, ekkor az idő-preferenciát a diszkontláb fejezi ki. (A gazdasági számításainkban gyakrabban használjuk azt a számítást a különböző időpontokban keletkező pénzmennyiségek összehasonlítására, mert a döntést általában mai pénzről, a jelenben hozzuk meg.)
A hosszú távú befektetésekkel kapcsolatos szabály a befektetés célszerűségének vizsgálata. Ez azt jelenti, hogy az az elvárás a befektetéstől, hogy az élettartam alatti jövedelmek jelenértékben számított összege legyen nagyobb, mint a jelenben befektetett összeg. További szabály az idő-preferencia mértékének a megválasztására vonatkozik. Az idő-preferencia ésszerű mértéke akkora legyen, hogy a tevékenység – amihez a befektetést megvalósítjuk – hosszú távon fenntartható legyen és biztosítsa azt a szükséges mennyiségű befektetést, ami legalább az egyszerű újratermelést biztosítja. Többféle befektetési lehetőség közötti választás során azt kell megvalósítani, amelynek jelenlegi pénzértékben kifejezett élettartam alatti jövedelme a legnagyobb, a jövőbeli jövedelmek előbb és időben egyenletesebben keletkeznek, és a befektetés élettartama rövidebb. Ezek együttesen biztosít(hat)ják a befektetés minél előbbi megtérülését.
9.1.5. Irányítási feladatok Korábban már említésre került, hogy a gazdasági rendszerekben három – jellegében egymástól jól elkülöníthető – síkon zajlanak a rendszerfolyamatok. Ezek az anyagi, a pénzügyi és az irányítási folyamatok. A következőkben a vállalkozások alapvető irányítási feladatairól lesz szó. Minden gazdasági folyamat alapja, hogy a jelenben meghozott döntéseinket végrehajtva jutunk el valamely korábban megfogalmazott cél eléréséhez. Ahhoz, hogy elérhető legyen a gazdasági hatékonyság révén a vállalatok alapvető célja – az eredményes működés és a stabil fennmaradás –, szükséges a jövőre vonatkozóan a helyes cél kijelölése, valamint a cél eléréshez szükséges utak, eszközök meghatározása. A vállalkozások működtetése során az irányítás részterületei közül alapvetően a feladat felmerülésének ideje szerint megkülönböztetjük a tervezési feladatokat, a működési folyamatok irányítását (szervezését), valamint az utólagos ellenőrzési és elemzési feladatokat. Tervezés. A tervezés olyan irányítási feladat, amelynek során jövőre vonatkozóan meghatározásra kerül az elérendő cél és a szükséges eszközök, módok. A tervezés a végrehajtást megelőző döntések sorozataként fogható fel. A jó terv készítésének az alapja a terv céljának megfelelő informáltság, tehát azt lehet mondani, hogy az információgyűjtés és elemzés adja meg a sikeresség alapját. A tervezés során meghozott döntések írásba foglalt változata a terv, ami az időhorizontot tekintve lehet hosszú, közép és rövid távú terv. A terv készítése során a gazdasági szervezetekben különböző szintekre kell terveket készíteni, ezek időtávja, mélysége (részletessége) más és más. Ennek megfelelően megkülönböztetünk a vállalkozás egészére vonatkozó, hosszú távra szóló stratégiai tervet, operatív és a tényleges végrehajtással kapcsolatos terveket. A tervezés során a gördülő tervezés lényege, hogy ki kell dolgozni a vállalkozás hosszú, közép- és rövid távú tervét, amelyek a rövid távú terv felé haladva kerülnek egész részletes kidolgozásra. A terveket az idő előrehaladtával folyamatosan felül kell vizsgálni, a külső és belső változásoknak megfelelően korrekciókat kell végrehajtani a tervcélok és utak kijelölésében. Így válik lehetővé, hogy a vállalkozás rugalmasan, folyamatosan reagáljon a változásokra. Ezt a szemléletet adaptív tervezési szemléletnek nevezzük. A gördülő tervezés során a tervek időtávját folyamatosan meghosszabbítjuk egy következő időszakkal, mintegy az időben továbbgörgetjük a tervet. A tervezés tárgya szerint megkülönböztetünk beruházási, fejlesztési, termelési, folyamatirányítási, pénzügyi stb. tervet. Működési folyamatirányítási feladatok. A működés során különböző szervezési, összehangolási, felügyeleti, ellenőrzési feladatokat kell megvalósítani ahhoz, hogy a tervekben megfogalmazott célok sikeresen megvalósíthatók legyenek. Ennek megfelelően beszélünk a különböző részterületek irányításáról, mint pl. a munkaszervezésről, a technológiai folyamatok szervezéséről, a szállításszervezésről, a pénzügyi és elszámolási folyamatok szervezéséről. Munkaszervezésnek nevezzük a gazdálkodás két nagy területének, a termelésnek és az igazgatásszabályozás feladatainak megszervezését. A vállalati gazdálkodás során tehát a szervezési és folyamatirányítási feladatok kiterjednek az erőforrások működési kereteinek kialakítására, szabályozására, működési feltételeinek biztosítására. Minden részterülettel kapcsolatos szervezési feladatnak a vállalati célból kell kiindulnia és a megvalósulás során azt kell szolgálnia.
Ellenőrzési, mérési és elemzési feladatok. Ahhoz, hogy meg lehessen ítélni, hogy mennyire sikerült megvalósítani valamely tervben foglaltakat és milyen eredményességgel működik a gazdasági rendszer, szükséges egyrészt a tevékenység folytatása közben, meg annak lezártakor a teljesítmények, eredmények mérése, valamint annak vizsgálata, hogy milyen terv-tény eltérések következtek be. Elemezni kell azt, hogy mi lehetett ez eltérések oka. Továbbá nemcsak az eredeti tervtől való eltérést kell vizsgálni, hanem a gazdasági rendszer által elért eredményeket viszonyítani kell a környezet többi szereplőjéhez. Gyakran szükséges annak értékelése, hogy pl. a hasonló körülmények között, hasonló tevékenységet folytató másik szervezethez képest hol helyezkedünk el, milyen költséggel gazdálkodunk, mennyire vagyunk eredményesek stb. Arra is ki kell térni az elemzés során, hogy a külső és belső környezeti változásokra hogyan volt képes reagálni a rendszerünk, miben és hol kell változtatásokat eszközölni. Ne felejtsük el, hogy a múltbeli folyamatok értékeléséből származó információval megalapozottabbá tehetjük a következő időszakokra vonatkozó döntéseinket!
9.2. Pénzügyi ismeretek Vállalkozáson az üzletszerűen végzett gazdasági tevékenységet értjük. A vállalkozás elsődleges célja minél magasabb jövedelem (profit) elérése. A vállalkozási tevékenységben résztvevőket két csoportra bonthatjuk: – a belső: tulajdonos, menedzser, munkavállalók, – a külső: más vállalkozások (szállítók, akiktől terméket vagy szolgáltatást vásárol és a vevők, akiknek terméket vagy szolgáltatást ad el), pénzintézetek, APEH (Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal), társadalombiztosítás, önkormányzatok stb. érintettekre.
9.2.1. Vállalkozásfinanszírozás A finanszírozás alatt hétköznapi értelemben pénzeszközök megszerzését értjük. A vállalkozói tőke a vállalkozási tevékenység megkezdéséhez és folytatásához szükséges eszközök és munkaerő megszerzését jelenti. A finanszírozás lehet: – beruházás finanszírozás (hosszú távú finanszírozás), – (A döntések általában tartós eszközöket és forrásokat érintenek, amelyek hosszabb időszakra befolyásolják a vállalkozás mozgásterét.) – forgalom finanszírozás (üzletfinanszírozás vagy más néven rövid távú finanszírozás). A tőke (pénzeszköz) megszerzésének forrásai lehetnek, egyrészt a vállalkozás maga által létrehozott forrásból, másrészt olyan források, amelyeket a piacon szerez meg. E felosztás alapján a beruházás finanszírozás formái: – belső finanszírozás, – külső finanszírozás. A belső finanszírozáson belül megkülönböztetünk: – A forgalmi bevételekből történő finanszírozást. Ennek formái: – értékcsökkenési leírásokból, – a vállalat adózott nyereségének visszatartása (önfinanszírozás), – tartalékolásokból. – A vagyon átrendezése révén megvalósuló finanszírozást. Abban az esetben valósul meg, ha az üzletvitelhez szükséges vagyon átrendezésével tőkét szabadítunk fel, vagy az üzemeltetéshez nem szükséges vagyonrészeket értékesítünk. Külső finanszírozáson a tőkepiacon keresztül történő finanszírozás értendő. Ennek formái:
–
a tőkepiacon saját tőke szerzése, más néven részesedés finanszírozásnak nevezzük. Ebben az esetben a tőkét átadó azért vesz részt a finanszírozásban, mert arra számít, hogy a vállalkozás nyereséges lesz és ebből a nyereségből ő is részesedni fog. Ez az eset pedig akkor áll fenn, ha a vállalkozás megfelelő nagyságú jövedelmezőséget ér el. Ez történhet részvénytőke, vagy törzstőke emelésével, ill. részesedés vásárlással. – a tőkepiacon idegen tőke szerzése, más néven hitel igénybevétele. Mi is a hitel tulajdonképpen? A hitel a pénzeszközök ideiglenes átengedése meghatározott időre, kamatfizetés ellenében. A vállalkozási tevékenység finanszírozása történhet bankhitellel és kereskedelmi hitellel. A kereskedelmi hitel egy olyan halasztott fizetés, vagy előleg, amelyet az egymással áruszállítási, vagy szolgáltatási jogviszonyban álló vállalkozások, vagy természetes személyek e jogviszonyukra tekintettel nyújtanak egymásnak. A kamat a kölcsön ára, vagy hétköznapi nyelven a kölcsönvett pénz használati díja. Az összes finanszírozási forrás közül a hitel költsége a legmagasabb. Az idegen tőke lejárata szerint lehet: – rövid lejáratú (éven belüli), – közép- és hosszú lejáratú (éven túli). Az üzletfinanszírozás a rövid távú finanszírozási döntéseket és ezek megvalósítását, gyakorlati kivitelezését jelenti, a viszonylag gyorsan elhasználódó eszközökre és a rövid lejáratú kötelezettségekre irányul. A hitelviszony keretében a pénzösszeg rendelkezésre bocsátása kölcsönszerződés alapján történik, amelynek alanyai a hitelező és az adós. Amennyiben hitelintézet a hitelező, a kölcsönszerződést bankkölcsönszerződésnek nevezik.
9.2.2. A fizetési forgalom formái A fizetési forgalom (pénzforgalom) a fizetést teljesítők, és a fizetést elfogadók közötti pénzmozgást jelenti. A pénzforgalom a pénznek az állandó, folyamatos körforgása. Két formája van: készpénzforgalom, számlapénzforgalom. A bankszámlaszerződés. A bankszámlaszerződés úgy jön létre, hogy az ügyfél számlanyitási kérelmet terjeszt elő, amelyet a bank visszaigazol. A bankszámlaszerződésben pontosan rögzítik az adott számlatulajdonos és a számlát vezető bank számlakezeléssel kapcsolatos jogait és kötelezettségeit. A bankszámlaszám megnyitásakor közli a bank az ügyféllel a számlája azonosítására szolgáló pénzforgalmi jelzőszámot (24 jegyű szám). A bankszámlaszerződés tartalmazza a számlavezetéssel kapcsolatos díjtételek nagyságát is. A fizetési módok: – készpénzes, – készpénz nélküli, – készpénzkímélő fizetések. Készpénzes fizetések. A készpénzes fizetések bonyolítása érdekében a vállalkozásoknak házipénztárt kell fenntartaniuk. A vállalkozások házipénztárainak működési szabályait a cégeknek Pénzkezelési szabályzatban kell rögzíteniük. A pénztár az a területileg is elhatárolt hely, ahol a gazdálkodó szervezet készpénzforgalmát lebonyolítják. A pénztáros kezeli a gazdálkodó szervezet készpénzállományát. Az átutalást, a beszedést, az okmányos meghitelezést és a csekket együttesen készpénz nélküli fizetési módokként szokták emlegetni. A bankkártyával történő fizetést más kifejezéssel, készpénzkímélő fizetésnek is nevezzük. Az átutalás. Az átutalás a legelterjedtebb készpénz nélküli fizetési mód. Az átutalás legfontosabb sajátossága, hogy a fizetést mindig a vevő, a kötelezett kezdeményezi. A beszedés (inkasszó). Beszedés esetén a fizetést mindig a szállító kezdeményezi. A beszedésnek két formája létezik – határidős, vagy azonnali beszedés. Határidős beszedés esetében a jogosult által benyújtott beszedési megbízást a bank csak akkor teljesíti, ha az adós nem emelt kifogást a fizetés ellen.
Az azonnali beszedés alkalmazása során nincs lehetőség kifogás emelésére, a kedvezményezett megbízása alapján a bank a kötelezett számláját azonnal megterheli. Azonnali beszedést a következő esetekben lehet alkalmazni: – ha e fizetési mód alkalmazását kötelező jogszabály írja elő, – ha a kötelezett felhatalmazó levelet intéz a bankjához, – amikor a váltót esedékességkor, fizetés végett az egyenes váltóadós által megjelölt banknál bemutatják. Okmányos meghitelezés. Az okmányos meghitelezés (akkreditív) a külkereskedelemben alkalmazott fizetési mód. A csekk. A hagyományos csekk olyan értékpapír, amely fizetési kötelezettséget testesít meg. A csekkel történő fizetés előfeltétele, hogy a bank ügyfelét csekk-képesnek nyilvánítsa. A csekknek hat törvényes kelléke van: – a csekk megjelölése az okirat szövegében, a kiállítás nyelvén, – feltétel nélküli, meghatározott összeg fizetésére szóló utasítás, – a fizetésre kötelezett (a bank) nevének feltüntetése, – a fizetés helye, – a kiállítás helye és napja, – a kibocsátó aláírása. A csekk speciális típusai: utazási csekk, eurocsekk. A fedezetlen csekkek kibocsátását a törvények szigorúan büntetik. A bankkártya. Bankkártya segítségével a kártyabirtokos csak a tényleges vásárlások, és az igénybe vett szolgáltatások ellenértékét rendezheti, továbbá készpénzt vehet fel bankjegykiadó automatákból.
9.2.3. A fizetések pénzügyi biztosítékai A pénzügyi teljesítés biztonsága érdekében a szállító kérheti előzetes pénzügyi biztosíték kikötését. A biztosítékok csoportosítása: – dologi biztosíték: az adós felajánl valamilyen vagyontárgyat, – személyi biztosítékok: ilyenkor különböző személyek felelősségvállalása a fizetés biztosítéka, – egyéb biztosítékok: amelyek nem sorolhatóak be tisztán az előző csoportokba. Bankgarancia. Olyan kötelezettségvállalás, amelyben a garanciát a nyújtó fél vállalja, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén fizet, ha az eredeti kötelezett nem fizet. A garancia lehet: feltétel nélküli, okmányos garancia. A bankgaranciát garanciadíj ellenében vállalják a bankok. Fedezetigazolás. A fedezetigazolással a bank a kötelezett kérésére igazolja, hogy az igazolásban feltüntetett pénzeszközzel rendelkezik, azt elkülönítette és másra fel nem használhatja. Kezességvállalás. A kezességvállalás esetén a kezes vállalja, hogy a kötelezett nem fizetése esetén helyette fizet, melynek két formája van: – az egyszerű kezesség esetébe a kezesnek ún. sortartási kifogásra van lehetősége. (A jogosult először a kötelezettől kísérelje meg a végrehajtását), – készfizető kezesség esetén a kezesnek nincs sortartási kifogásra lehetősége. Zálogjog. Két típusa van: – a jelzálog, – kézizálog. Jelzálog esetében a zálog tárgya általában ingatlan, bár jelenleg már ingóságon is lehet jelzálogjogot alapítani. Kézizálognál a zálog tárgya mindig valamilyen ingóság. Amennyiben ingóságot terhelnek meg jelzálogjoggal, akkor ezt közjegyzői okiratba kell foglalni. Óvadék. Az óvadék (kaució) speciális kézizálogként értelmezhető. Olyan kézizálog, amelynél a zálog tárgya csak pénz, takarékbetét, vagy értékpapír lehet. Az óvadék nagy előnye, hogy a követelés behajtásához nem kell bírósági végrehajtást kezdeményezni.
9.2.4. Értékpapírok Az értékpapír alatt valamilyen vagyoni értékre vonatkozó követelést megtestesítő forgalomképes okiratot értünk. Az értékpapírok csoportosítási szempontjai. Az értékpapírban foglalt jog alapján: – pénzkövetelést megtestesítő. Ezek a leggyakoribbak. (Pl.: állampapírok, pénztárjegyek, letéti jegyek), – tulajdonosi jogot megtestesítő (Pl.: részvények), – áruval kapcsolatos jogot megtestesítő értékpapírok (Pl.: közraktárjegy). Kibocsátók szerint: – állam által, – pénzintézetek által, – vállalkozások által, – önkormányzatok által kibocsátott értékpapírok. Az értékpapír hozama alapján: – fix kamatozású – már a papír megvásárlásakor pontosan tudhatjuk előre, hogy a futamidő lejáratakor mekkora kamatra fogunk szert tenni, – változó kamatozású – valamilyen változó jellegű paraméterhez kötött. Ez lehet, pl. a jegybanki alapkamat, – változó hozamú – pl. a részvény. A hozam nem kamatot jelent, hanem a részvények esetében a részvény után járó osztalékból, valamint a vételi és eladási árfolyam különbözetéből tevődik össze, – nem kamatozó értékpapír – pl. csekk. Az értékpapír futamideje alapján: – rövid (1 évnél rövidebb), – középhosszú (1–3 év), – hosszú (3 évnél hosszabb), – lejárat nélküli értékpapírok. Az értékpapír átruházhatósága alapján: – bemutatóra szóló, – névre szóló értékpapírok. A váltó. A váltó olyan forgatható értékpapír, amely egy későbbi időpontra vonatkozó fizetési ígéretet, vagy fizetési felszólítást testesít meg. Saját váltó: az olyan váltóügylet, amelynek két szereplője van: kiállítója és rendelvényese. Az elnevezés arra utal, hogy a kiállító saját nevében vállal kötelező érvényű fizetési ígéretet. Idegen váltó: az olyan váltóügyleteket, amelyeknek 3 szereplője van, idegen váltónak nevezzük. Ilyenkor a címzettnek korábban az alapügylet vevőjével szemben egy másik gazdasági eseményből kifolyólag kötelezettsége keletkezett. Idegen váltó esetén az alapügylet vevőjét nem kiállítónak, hanem kibocsátónak nevezzük. A váltó szereplői: saját váltónál – kiállító, rendelvényes, idegen váltónál – kibocsátó, rendelvényes, címzett. A váltónak vannak törvényes kellékei. A kötvény. A kötvény klasszikus formájában hosszú lejáratú, fix kamatozású, hitelviszonyt megtestesítő értékpapír. A kötvény vásárlója hitelt nyújt a kötvény kibocsátójának, amit az egy meghatározott időpontban, előre meghatározott kamattal növelt értéken fizet vissza. A részvény. A részvény, vállalkozások (részvénytársaságok) alapításakor, vagy alaptőkéjük emelésekor kibocsátott értékpapír, amely a vállalkozás alaptőkéjének meghatározott – a névértéknek megfelelő – hányadát testesíti meg. A részvény névértéke az alaptőke bizonyos hányadát képviseli. A részvények névértékének és számának szorzata adja a részvénytársaság alaptőkéjét. A részvények kibocsátása történhet névértéken és névérték felett. A részvény lejárat nélküli, változó
hozamú értékpapír. A részvények után a tulajdonosok osztalékot kaphatnak. Állampapírok. Állampapírnak nevezzük az állam által kibocsátott, az állam adósságát megtestesítő értékpapírt, amelyben az állam adósságtörlesztésre és kamatfizetésre, esetleg járadék fizetésére vállal kötelezettséget. Az államkötvények az állam hosszú lejáratú adósságát testesítik meg. A kincstárjegyek egy éves, vagy annál rövidebb futamidejűek, az állam rövid lejáratú adósságállományát testesítik meg. Befektetési jegyek. A befektetési alap vagyonából való részesedést testesítenek meg. A befektetési alapot létrehozó alapkezelő társaságok a magánszemélyektől és a vállalkozásoktól összegyűjtött forrásokat saját szakmai hozzáértésük segítségével minél nagyobb hozammal kecsegtető, ugyanakkor biztonságos befektetésekbe helyezik ki, s a megtermelt hozamot a befektetési jegyek tulajdonosai között szétosztják. A befektetési alapok lehetnek: – zárt végűek, – nyílt végűek. Kárpótlási jegy. Sajátos értékpapír, amelyet az államosítás során elszenvedett károk részleges kompenzálására bocsátottak ki. A kárpótlási jegy nem klasszikus értelemben vett értékpapír. Közraktárjegy. A közraktárak forgalmas kereskedelmi központokban jönnek létre, s nagy mennyiségű, nem romlandó, általában homogén termékek tárolására alkalmasak. A közraktárban elhelyezett áruk ellenében ugyanis a közraktár ún. közraktárjegyet állít ki. Az egyik része az árujegy, amely az áru feletti tulajdonjogot bizonyítja, a másik része a zálogjegy, amely a közraktárban elhelyezett áru ellenében felvett kölcsön és járulékai mértékéig zálogjogot biztosít. Az árujegy birtokosa érdekelt az áru kiváltásában, mert a közraktári jegy ellenében kapott kölcsön kisebb összegű, mint az áru. Jelzáloglevél. A jelzáloglevél olyan változó, vagy állandó kamatozású értékpapír, amelynek értékesítéséből befolyt pénzekből kihelyezett kölcsönök fedezetét ingatlanok jelzálogjogi lekötése alkotja. Portfólió. A portfolió, különböző hozamú, és természetesen különböző kockázatú értékpapírokból álló „értékpapírtárcát” jelent. Hatékony portfóliónak azokat az értékpapír „tárcákat” nevezzük, amelyek adott szórás mellett a legnagyobb várható hozammal kecsegtetnek.
9.2.5. A tőzsde A tőzsde egy különlegesen szervezett koncentrált piac, ahol a helyettesíthető tömegáruk (beleértve az értékpapírokat is) kereskedése szigorúan előírt szabályok szerint történik. Tőzsdefajták. A tőzsdén forgalmazott áruk jellege szerint: – Árutőzsde, ahol fizikai áruk adásvétele történik. – Általános – sokfajta árucikkel foglalkoznak. – Speciális – csak meghatározott áruval, ill. árucsoporttal foglalkoznak. – Értéktőzsde, ahol értékpapírok, devizák, nemesfémek stb. adásvétele történik. – Általános – sokfajta ügylettel foglalkoznak. – Speciális – csak adott típusú ügyleteket bonyolítanak. – Deviza. – Nemesfém. – Értékpapírtőzsde. – Áru- és értéktőzsde – a fenti kettő fajta feladatait egyaránt ellátja. A tőzsdéket jogállásuk szerint két csoportba soroljuk: – Európai kontinentális típusú tőzsde – közjogi jellegűek, tevékenységük felett az állam gyakorol felügyeletet. Az állami befolyás jelentős. A vezetőséget vagy az állam nevezi ki, vagy a tagok maguk választják. – Angol–amerikai típusú tőzsde – magánjogi jellegűek, rt.-ként működnek. Vezetőségüket maguk választják, működési feltételeiket is maguk alakítják ki. Tevékenységüket csak a minden más gazdálkodó szervezetre is vonatkozó szabályok korlátozzák.
Magyarországon 1864-ben I. Ferenc József osztrák császár rendelete nyomán nyitotta meg kapuit az Áru- és Értéktőzsde, amely az 1867-es kiegyezés után indult igazán látványos fejlődésnek. A századforduló közeledtével Magyarország aktívan bekapcsolódott az európai gazdasági életbe. Az 1930-as évek elejének nagy gazdasági válsága elérte Magyarországot is, 1931 nyarától 1932 őszéig a tőzsdét be is zárták és 1948-ban végleg bezárták. A Budapesti Értéktőzsde a 80-as évek végén bekövetkező politikai-gazdasági váltás és változás eredményeként nyitotta meg újra kapuit 1990. június 21-én. A Terménytőzsde Kft.-t 1989. augusztus 15-én alapították meg. A társaság célja a magyar agrártőzsde létrehozása. A Budapesti Árutőzsdén (BÁT) három szekcióban folyik a kereskedés a gabona, a hús és a pénzügyi szekcióban. A tőzsde nonprofit szervezet, de önfenntartó intézmény. Jellemző bevételi lehetőségeik: tagsági díjak, forgalomarányos díjak, jegyzési illetékek, információszolgáltatási díjak, esetleges befektetések hozamai stb. A befizetendő díjak körét és mértékét a tőzsde külön szabályzatban rögzíti. A tőzsde egyéb gazdálkodási tevékenységet, vagy forgalmazói tevékenységet nem végezhet. A tőzsde költségvetését a közgyűlés fogadja el. Tartozásaiért a saját vagyonával felel, a tőzsdetagok felelőssége korlátolt. A tőzsde legfőbb szerve a tagok összességéből álló közgyűlés. A tőzsdetanács a tőzsde irányító, ügyvezető testülete. A közgyűlés köteles természetes személyekből álló felügyelőbizottságot létesíteni. Az etikai bizottságot a tőzsdei kereskedelem során felmerült etikai kérdések rendezésére hozzák létre. A kibocsátók és a forgalmazók közötti vitás kérdések eldöntésére, rendezésére egy választott bíróság hivatott eljárni. A tőzsde munkaszervezete a tőzsdetitkárság. Működésének elősegítésére szakmai bizottságokat is létrehozhat. A tőzsdén a kereskedés kontraktusokban folyik. A tőzsdén kizárólag a tőzsde által felhatalmazott, speciális piaci szereplők üzletelhetnek. A tőzsdei kereskedés jogosítványával rendelkező piaci szereplők a tőzsdetagok. A brókerek díjazás ellenében, megbízás alapján, saját nevükben, de a megbízó számlájára folytatnak adásvételi tevékenységet. A tőzsdei indexek az adott tőzsdék, piacok általános trendjeit mutatják. A Budapesti Értéktőzsde indexe a BUX, amely sok más indexhez hasonlóan az indexkosárban szereplő vállalatok piaci értékének (piaci Ha a tőzsdén általános árfolyam-emelkedés zajlik le, ezt a jelenséget hausse-nak nevezzük. Ezzel ellentétes jelenség a baisse. Tőzsdei ügyletek. Az esedékesség szerint az ügyletek: – prompt (azonnali), – termin (határidős). Az üzletkötők kockázathoz fűződő viszonya alapján az ügyletek: – spekulációs, – fedezeti (hedge), – arbitrage. A határidős ügyletek különleges változata a tőzsdei kereskedés tárgyát is képező opciós ügylet. Két alapvető típusa van: – call (vételi) opció, – put (eladási) opció.
9.3. Számviteli ismeretek 9.3.1. A számvitel fogalma, számviteli alapfogalmak, a számvitel feladata A számvitel tulajdonképpen a tájékoztatás egyfajta sajátos eszköze. A számvitel olyan elszámolási és objektív információs rendszer, amely a vállalkozói tevékenységet kifejező gazdasági műveletek
(események): – szervezeti megfigyelését, – számokkal történő kifejezését, mérését, – rendszerezett feljegyzését, rögzítését jelenti. A számvitel célja az üzemi (üzleti) és egyéb tevékenységek folyamatainak: – objektív tükrözése, – ellenőrzése, – eredményének megállapítása. A számvitel egy olyan információs rendszer, amely objektív információt szolgáltat a gazdálkodók vagyoni, pénzügyi és jövedelmi helyzetéről mindazok számára, akik erre igényt tartanak. A vállalkozásról információt igénylőket két csoportra bonthatjuk: – belső érintettek – vállalati vezetők (menedzsment), – alkalmazottak, – külső érintettek – piaci szereplők (hitelezők, befektető stb.), – hatóságok (APEH, VPOP, KSH stb.). Számviteli alapfogalmak: – Kifizetés és befizetés tényleges pénzfizetési folyamatok. – Kiadás. A termelési tényezőkért egy adott időszakra vonatkozóan adott pénz. – Bevétel. Az eladott termékekért egy adott időszakra vonatkozó kapott pénz. – Ráfordítás. Egy időszakra (naptári évre) vonatkozó kiadás. – Árbevétel. A tevékenységek adott időszakában elismert értékesítés bevétele. Ez megtestesíti az összes előállított termék realizálását. – Költség (termelési költség). Valamilyen termelési cél érdekében felhasznált és elszámolt munka és eszköz mennyiségének pénzben kifejezett értéke. – Önköltség. Egy időszakban előállított termékek egységnyi mennyiségére jutó költségek összege. – Hozam. A megtermelt és készletre vett termények, termékek természetes mértékegységben kifejezett mennyisége. – Eszközök. A vállalkozó vagyonának konkrét megjelenési formái. Összegét a mérleg Eszközök (Aktívák) oldalán kimutatott főösszeg adja. – Források. A meglévő vagyon eredetét, származását mutatja. Összegét a mérleg Források (Passzívák) oldalán kimutatott főösszeg adja. – Mérleg szerinti eredmény. A tárgyévi tevékenység eredményének a saját tőkéhez való hozzájárulása. Összegszerűen az Eredménytartalék igénybevételével növelt, a fizetett (jóváhagyott) osztalék és részesedés összegével csökkentett, adózott eredmény. – Nyereség = eszköztöbblet. – Veszteség = eszközhiány. A számvitel feladata, funkciói: – A vagyon kimutatása (a tulajdon védelme). Célja a vállalkozó mindenkori valóságos, reális vagyoni helyzetének megállapítása. Eszköze a „Leltár és a könyvviteli Mérleg”. – A vagyon naptári éven belüli változásának kimutatása, és ezen keresztül a vállalkozás éves eredményének a meghatározása. E funkció érvényesülését szintén a számviteli törvény biztosítja. Eszköze az „Eredménykimutatás”. – Az üzemi (üzleti) tevékenység – elsősorban – pénzforgalmi tervek megvalósításának mérése, figyelése. A számvitel adatokat nyújt a vállalkozói tervek összeállításához, megvalósításuk ellenőrzéséhez (controlling), a jövő elképzeléseinek számszerű meghatározásához. – A vállalkozás vezetésének, irányításának eszköze. A számvitel folyamatos információkat szolgáltat a vállalkozáson belüli és kívüli elemzésekhez, a tevékenységek értékelésének, eredményességük megítéléséhez Adatbázisa a gazdasági döntések megalapozásának is. – A számvitel az éves beszámolók elkészítésének adatbázisa. A Mérleg és az Eredménykimutatás
– –
elkészítése mellett a vállalkozónak egyéb kimutatásokat is kell készítenie, amelyekhez a megfelelő részletességű adatokat a számvitel szolgáltatja. Így pl. a Kiegészítő melléklet, az Üzleti jelentés, a Cash flow kimutatás stb. összeállításához a számvitel nyújt adatokat. A vállalkozás pénzügyi helyzetének megállapításához, folyamatos méréséhez a számvitel biztosít adatokat. Eszköze – a cash-flow kimutatás. Adatszolgáltatás külső szervek részére.
9.3.2. A vállalkozás vagyona A vagyon azon anyagi és nem anyagi javak összessége, amelyek a vállalkozási tevékenységet közvetlenül vagy közvetve szolgálják. A vállalkozás vagyonát kétféle szempont szerint vizsgálhatjuk: – Az anyagi és nem anyagi javak az újratermelési folyamat mely szakaszában és ott milyen formában, alakban vannak? Eszközöknek (aktíváknak) nevezzük. – Honnan erednek, milyen forrásból származnak? Forrásoknak (passzíváknak) nevezzük. Az eszközök és a források között számszerű összefüggés van. Az összes eszközök értéke minden gazdasági művelet könyvelése után megegyezik az összes forrás értékével.
Befektetett eszközök azok az eszközök, amelyek a vállalkozási tevékenységet tartósan, legalább egy éven túl szolgálják. Ezek: – Immateriális javak olyan értékkel bíró, nem anyagi eszközök, amelyek 1 éven túl, tartósan szolgálják a vállalkozás tevékenységét. (Pl.: bérleti jog, szellemi termék). – Tárgyi eszközök olyan anyagi eszközök, tenyészállatok, amelyek értékkel bírnak és tartósan, közvetve vagy közvetlenül szolgálják a vállalkozási tevékenységet, függetlenül attól, hogy üzembe helyezésre kerültek-e. (Pl.: ingatanok, műszaki berendezések, gépek, járművek). – Befektetett pénzügyi eszközök olyan szabad rendelkezésű eszközök, amelyek a folyamatos vállalkozási tevékenységhez nem szükségesek, ezért a vállalkozás befekteti más vállalkozóhoz abból a célból, hogy ott tartós jövedelemre (osztalékra, kamatra) tegyen szert, vagy befolyásolási, irányítási, ellenőrzési lehetőséget szerezzen. (Pl.: részesedés, kölcsön, értékpapír). A forgóeszközök azok az anyagi és nem anyagi javak, amelyek a vállalkozási tevékenységet nem tartósan – max. 1 évig – szolgálják, könnyen átalakulnak, megváltoztatják alakjukat. – A készletek olyan forgó eszközök, amelyek közvetlenül, vagy közvetve szolgálják a vállalkozási tevékenységet, mennyiségileg mérhetők, raktározhatók. (Pl.: anyagok, áruk, késztermékek). – A követelések azok a különféle szállítási, szolgáltatási és egyéb szerződésből jogszerűen eredő, pénzértékben kifejezett fizetési igények, amelyek már teljesített, a másik fél által is elismert áruszállításhoz, szolgáltatáshoz stb. kapcsolódnak. (max. 1 éven belül érvényesíthetők!). Pl.: követelések áruszállításból és szolgáltatásból, váltókövetelések. – Az értékpapírok árfolyamnyereség elérése céljából, forgatási célból – nem tartós befektetésre vásárolt – értékkel bíró, forgalomképes okiratok. – A pénzeszközök a folyamatos működéshez szükséges, tartósan le nem kötött, különféle pénznemben (Ft, valuta, deviza) meglévő, fizetési eszközként felhasználható eszközök. Pl.: készpénz (pénztár, bankbetét).
A saját tőke (= saját forrás) az a tőkerész, amit a tulajdonosok (tagok) bocsátottak a vállalkozás rendelkezésére, ill. az adózott eredményből hagytak a vállalkozásban, ill. meghatározott eszközök felértékelése után képezték, jogszabályok a saját tőke elemei közé sorolták. Pl.: jegyzett tőke, eredménytartalék, tőketartalék, lekötési tartalék, értékelési tartalék, mérleg szerinti eredmény. A kötelezettségek (= idegen forrás) különféle szerződésekből, jogszabályi előírásokból eredő, pénzértékben kifejezett, elismert tartozások, amik a másik fél által teljesített, a vállalkozás által elfogadott szállításhoz, pénznyújtáshoz stb. kapcsolódnak. – Hátrasorolt kötelezettségek – minden olyan kapott kölcsön, aminek a visszafizetése határozatlan vagy 5 évet meghaladó, bevonható adósságrendezésbe, törlesztése a tulajdonosok előtti helyre sorolt. – Hosszú lejáratú kötelezettségek – esedékességük 1 évet meghaladja, nem tartalmazza a következő üzleti évben esedékes törlesztéséket. (Pl.: beruházási és fejlesztési hitelek). – Rövid lejáratú kötelezettségek – egy üzleti évet nem haladja meg az esedékességük. A vagyon számbavétele. A vállalkozói vagyon felmérése, kimutatása kötelező: – a vállalkozás alapításakor, – a vállalkozás megszűnésekor (összeolvadás, fúzió, felszámolás, csődeljárás), – évenként, december 31-vel. A vállalkozói vagyon számbavételének, felmérésének és ellenőrzésének (kontroll) két módja, formája van: – a leltár (leltározás), – a könyvviteli mérleg. 9.3.2.1. A leltár (leltározás) A leltár olyan jegyzékszerű (felsorolásszerű) kimutatás, amely a valóságban meglévő eszközöket és forrásokat (a vállalkozás vagyonrészeit és kötelezettségeit): – mennyiségben és értékben, – tételesen (részletesen, ellenőrizhető módon), – egy adott időpontra (a leltár fordulónapja) vonatkoztatva mutatja ki. A leltár készülhet – leltározással vagy nyilvántartások alapján. A leltározás módja (a leltárfelvétel lebonyolításának eljárása): mennyiségi felvétel, mérés. Ez az eszközök (vagyontárgyak) megszámlálását, megmérését vagy egyéb módon történő tényleges meghatározását jelenti. A leltározás célja: – a számviteli mérleg valódiságának elősegítése, – a nyilvántartások ellenőrzése, – a tulajdon védelme és az anyagi felelősök elszámoltatása, – a csökkent értékű és használaton kívüli készletek, eszközök feltárása. A leltár lényegében a vállalkozás eszközeiről és forrásairól egy adott időpontban, mennyiségében és értékében a valóságnak megfelelő részletes kimutatása. A leltár elkészítése a kis- és közepes gazdaságokban csak „adózási kényszer”, míg a nagyobb gazdaságokban a felelősök elszámoltatásának eszköze is. A leltározás lehet folyamatos és fordulónapos is, ami azt jelenti, hogy valamilyen időponthoz kötött. A következő leltárfajtákat különböztetjük meg: – teljes leltározáskor a vállalkozás összes eszközét és forrását ellenőrzik, – a részletes leltár csak ezek egy részét érinti, – a nyitóleltár egy vállalkozás indulásakor készül, – a záróleltár egy-egy időszak végén készül, a mérleg valódiságát ellenőrzi, – az elszámoltató leltár az egy-egy részlegért való felelős elszámoltatását célozza, – az idegen leltárral az idegen javak felmérését végzik el. A leltár folyamán felmerült különbségeket azonnal rendezni kell. Ilyen esetekben mondják azt, hogy jobb a hiány, mint a többlet, mert az előbbi a kezelési, tárolási veszteséggel, lopással magyarázható, míg a
többlet a bevételezési figyelmetlenség velejárója. A hiány esetén két lehetőség van, az egyik a normalizált hiány, ami a természetes csökkenést jelenti a biológiai, kémiai folyamatok eredményeként, a másik a normán felüli hiány, aminek az oka lehet külső és belső. A külső ok lehet elemi kár vagy egyéb külső tényező, mint pl. lopás. A belső ok a felelős személy lehet, aki vagy gondatlanul kezelte a készletet, vagy pedig szintén lopott. A leltározás végrehajtása a kisebb gazdaságokban úgy történik, hogy a gazda magának végzi, csak az adózási szempontok miatt, míg a nagyobb szervezetekben bizottságok végzik azt. A gazdaság méretétől függetlenül leltározási tervet és szabályzatot kell készíteni. A mezőgazdaságban speciális fogalom a mezei leltár, ami azt jelenti, hogy számba veszik a befejezetlen termelésbe fektetett eszközöket. A növénytermesztésben ez a befektetett munkát és anyagokat jelenti, az állattenyésztésben pedig a tenyészállatok végzik a befejezetlen termelést. Az állatok esetében a leltározás előtt az állatokat át kell minősíteni, ami azt jelenti, hogy fejlődésük során azok egyre magasabb értéket képviselnek, azokat érettségüknek, fejlettségüknek megfelelően kell nyilvántartani. A terményeket különböző alakzatokban tárolják, azok felmérését számításokkal végezhetjük el. Ebben az esetben ismerni kell az anyagok térfogattömegét, amit irányszámokban rögzítenek és az alakzatok térfogatának számítási módját is. Néhány termény térfogattömegét az alábbiakban ismertetjük: kukorica, csöves 450–550 kg/m3 kukorica, májusi morzsolt 750–850 kg/m3 egyéb gabona 650–850 kg/m3 silózott takarmány 650–800 kg/m3 gabonaszalma, ömlesztett 80–00 kg/m3 gabonaszalma, kis bálás 160–200 kg/bála gabonaszalma, nagy bálás 200–250 kg/bála pillangós széna, ömlesztett 80–120 kg/m3 pillangós széna, kis bálás 120–140 kg/bála pillangós széna, nagy 250–300 kg/bála bálás réti széna, ömlesztett 90–130 kg/m3 réti széna, kis bálás 140–160 kg/bála réti széna, nagy bálás 350–400 kg/bála szarvasmarha-istállótrágya 700–1200 kg/m3 Néhány alakzat formáját és térfogatának számítási módját a 172. ábrán közöljük.
172. ábra. Sajátos alakzatok térfogatának kiszámítása –
Egyeztetés. Ez a főkönyvi számláknak az analitikus nyilvántartásokkal, vagy a könyvelés helyességét igazoló elszámolásokkal (bankkivonatok, vevők, szállítók egyeztető levelei, számítások stb.) történő összehasonlítását, ellenőrzését jelenti. – Nyilvántartások alapján is készülhet a leltár, ha a könyvviteli nyilvántartásokat a vállalkozó folyamatosan (naprakészen) vezeti. A befejezetlen termelés (folyamatban lévő termelés) a következő év vagy évek érdekében felhasznált ráfordítások összessége, a termelő folyamatokban felhasznált, ill. használatba vett eszközöknek az az állapota, amelyben a termelő folyamatok megkezdése után, de még annak befejezése előtt vannak. Mezei leltár a növénytermelésben a következő év (évek) növénytermelése érdekében végzett szerves trágyázás, zöldtrágyázás, évelő pillangós takarmány-, fűmag- és egyéb szántóföldi évelőtelepítés, rét- és legelőtelepítés, rizsgát-létesítés, beruházásnak nem minősülő talajjavítás, a következő évi zöldség-, szőlő-, komló- és gyümölcstermesztés érdekében végzet munkák, valamint a szőlő- és faiskolák befejezetlen termelésének költsége. Az állattenyésztésben a befejezetlen termelés a keltezésre berakott tojások értéke, a tenyészállatok, az erdőgazdaságban a csemetekertek befejezetlen termelése, a mezőgazdasági jellegű melléktevékenységben, pl. a hibridkukorica vetőmagelőállító-üzem év végi befejezetlen ráfordításainak értéke. Az ipari tevékenységben a befejezetlen termelés a gyártás alatt lévő, a gazdaság termelőegységein belül további megmunkálásra váró termékek összessége. A befejezetlen termelés körére csak olyan termelés (termék) sorolható, amelyen legalább egy számottevő munkaműveletet elvégeznek. Befejezetlen termelésnek minősül a befejezetlen (ki nem számlázott) szolgáltatás is.
A mezőgazdaságban a befejezetlen termelés értékét év végén állapítják meg. Csökkentik vele a tevékenységek (termelés) költségeit és növelik a készletek állományát. Évnyitáskor a befejezetlen termelés értékét – időarányosan leírásra (a következő években elszámolásra) kerülő mezei leltár kivételével – költségként számolják el (visszavezetik a tevékenységek költségszámláira). Az időarányosan leírásra kerülő mezei leltár (több évre ható munkák) értékének évenként költségként elszámolandó hányadosát a gazdaságoknak számlarendjükben kell meghatározni. Ha valamely időarányosan leírásra kerülő mezei leltár tételénél a gazdaság a leírást már megkezdte, a már alkalmazott %-os arány helyett újat nem választhat. A leltár során az eltéréseket elkönyvelik, és megállapítják a normán belüli, ill. a normán felüli hiányokat. Ez utóbbiakról jegyzőkönyvet készítenek, s a felelős személyeket elszámoltatják. 9.3.2.2. A könyvviteli mérleg A mérleg adott időpontra vonatkozó vagyonkimutatás. Kifejezi egyrészt a vagyontárgyakat rendeltetése, a használatban betöltött szerepe alapján ESZKÖZÖK (aktívák) formájában, másrészt a vagyon eredete alapján FORRÁSOK (passzívák) formájában. További jellemzői: a mérlegben az eszközök és a források értékének meg kell egyezni, teljes körűnek kell lennie, meghatározott sorrend érvényesül a kialakításánál, a mérleg mérésmódja az érték. A mérleg két változatban készíthető el: – kétoldalas formában (az egyik oldalon az eszközök a másik oldalon a források állnak) ez az „A” változatú mérleg; – lépcsőzetes formában ez a „B” változatú mérleg. A mérleg formailag és tartalmában egy olyan kétoldalú kimutatás, amely a bal oldalán az eszközöket (aktívákat), a jobb oldalán a forrásokat (passzívákat): – csak pénzértékben (ezer forintban kifejezve), – összevontan (gazdasági tartalmuk szerint csoportosítva), – az eszközöket és a forrásokat szembeállítva és egymással számszerűleg megegyezően, – egy adott időpontra (a mérleg fordulónapjára, pl. december 31-re) vonatkoztatva tartalmazza. A mérleg alapösszefüggése: eszközök főösszege (eszközök együttes értéke) = források főösszege (források együttes értéke). A mérleg két főösszege mindig megegyezik egymással. Ez az egyezőség a mérleg lényegi sajátossága, alapkövetelménye. A mérleg ezen egyezőségét a mérlegben kimutatott nyereséggel vagy veszteséggel (=mérleg szerinti eredmény) hozzuk létre. Az eszközértékek és a forrásértékek adottak, meghatározottak. A nyereséget (eszköztöbblet) forrásként, a veszteséget (eszközhiány) forráshiányként, azaz negatív előjellel szintén a források között szerepeltetjük. Tehát a nyereséget is, a veszteséget is a mérleg források oldalán mutatjuk ki. 9.3.2.3. A főkönyvi számlák A kettős könyvvezetésben a gazdasági események rögzítése a főkönyvi számlákon történik. A főkönyvi számlák a mérleg és az eredménykimutatás „sorokra” bontásával keletkeznek. A gazdasági események hatására kétirányú változás következhet be – növekedés, ill. csökkenés. A főkönyvi számla, olyan kétoldalú nyilvántartás, amelynek egyik oldalán a növekedéseket, másik oldalán a csökkenéseket jegyezzük fel, más szóval könyveljük. A könyvviteli számla jelölésére számlavázat használunk: A bal oldalt (T) tartozik, a jobb oldalt (K) követelnek nevezzük – de az elnevezésekkel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy azoknak jelentése nincs – csak az oldalak megkülönböztetésére szolgálnak. A T oldalra való könyvelés terhelést, a K oldalra való könyvelés pedig jóváírást jelent. A könyvviteli számlák csoportjai: – mérlegszámlák – eszközszámlák, – forrásszámlák. – eredményszámlák – költség-, ráfordításszámlák.
–
bevételszámlák.
9.3.2.4. A számviteli bizonylat Számviteli bizonylat minden olyan okmány, amelyet a vállalkozás gazdasági eseményeiről (az eszközökben és forrásokban bekövetkezett változásokról) állítottak ki a számviteli nyilvántartás céljából, és rendelkezik a törvényben előírt alaki és tartalmi kellékekkel. A számviteli bizonylatnak a gazdasági esemény megtörténtét megbízhatóan és helytállóan kell rögzítenie. A számviteli bizonylatot a gazdasági esemény megtörténtekor kell kiállítani. A bizonylat a könyvvezetés alapokmánya, annak alátámasztására szolgál. A bizonylatok tartalmi kellékei: – a gazdasági esemény pontos leírása, – a gazdasági esemény mennyiségi, minőségi és értékadatai, – a kiállító gazdálkodó (szervezeti egység) megnevezése, – a bizonylat kiállításának időpontja, – az eseményben résztvevő személyek aláírása (átvevő, befizető). A bizonylatok alaki kellékei: – a bizonylat megnevezése, sorszáma, – javítási szabályok betartása, – a kötelező megőrzési időig való jól láthatóság. A bizonylatokat különböző szempontok szerint csoportosíthatjuk. Származásuk szerint: – külső bizonylat (banki bizonylatok, szállítói számlák), – belső bizonylatok (házi pénztár bevételi-kiadási bizonylatai). A kiállítás időpontja szerint: – elsődleges – amelyek a gazdasági esemény megtörténtét közvetlenül bizonyítják, – másodlagos – amelyeket az elsődleges bizonylatok összesítésével, feldolgozásával állíthatunk elő. Kezelési módjuk szerint: – szigorú számadási kötelezettség alá eső bizonylatok, amelyek felhasználásáról, a rontott példányokról a vállalkozásoknak olyan nyilvántartást kell vezetniük, ami biztosítja az elszámoltatást pl.: – kezeléssel kapcsolatos bizonylatok, – olyan nyomtatványok, amelyek illetéktelen kézbe kerülése visszaélésre adhat alkalmat stb., – szigorú számadás alá nem vont bizonylatok, amelyek a fenti körbe nem tartoznak. 9.3.2.5. A beszámolók A beszámolók rendszere, típusai. Éves beszámoló: a vállalkozások az év során a bizonylatokkal alátámasztott könyvviteli nyilvántartásokban rögzített események alapján, év végén kiszámítják a vagyon értékét és az adott évi tevékenységük eredményét. A gazdálkodók vagyoni, pénzügyi és jövedelmi helyzetéről nyújt tájékoztatást. A vagyonnak és az eredménynek a levezetése és bemutatása a beszámolókban történik. A beszámolót a számviteli törvényben meghatározott szerkezetben és formában, legalább az előírt részletezésben, bizonylatokkal alátámasztott, szabályszerűen vezetett könyvvitel adatai alapján, magyar nyelven, az adatokat ezer forintban megadva kell elkészíteni. Beszámoló készítési kötelezettsége van az előtársaságnak is. Az éves beszámoló részét képező mérleget és eredménykimutatást a vállalkozó, ill. képviseletére megbízott személy írja alá. Az éves beszámolót bizonylatokkal kell alátámasztani. Az éves beszámoló bizonylatai: – a rendezett főkönyvi számlák, – az éves főkönyvi kivonat, – a leltár, – az értékelés (a számviteli törvény előírásainak megfelelően) szabályai.
Az éves beszámoló és bizonylatainak megőrzési ideje kötelezően 10 év. A beszámolót a cégbíróságon letétbe kell helyezni, az éves beszámoló adatai nyilvánosak, azokról a cégbíróságon bárki tájékoztatást kaphat, és másolatot készíthet. A beszámolóból letétbe helyezendő a mérleg, az eredménykimutatás és a kiegészítő melléklet. Az éves beszámoló részét képező Üzleti jelentést nem kell letétbe helyezni, de annak a vállalkozás székhelyén történő megtekinthetőségét, és az érdekeltek részére való másolatkészítés lehetőségét biztosítani kell. Az éves beszámolót nyilvánosságra kell hozni, és közzé kell tenni! Minden kettős könyvvitelt vezető vállalkozó köteles – a könyvvizsgálói záradékot is tartalmazó – éves beszámoló egy példányát, a letétbe helyezéssel egyidejűleg az Igazságügyi Minisztérium Cégnyilvántartási és Céginformációs Szolgálatának megküldeni. Az éves beszámolót könyvvizsgálóval hitelesíteni kell, amelynek célja a Számviteli Törvény előírásai betartásának vizsgálata és azoknak megfelelő megbízható, valós vagyoni, pénzügyi, jövedelmi helyzetéről való meggyőződés. A vizsgálat kiterjed a könyvvezetési, a beszámolókészítési kötelezettség, az értékelési elvek betartásának, a mérleg valódiságának, teljességének ellenőrzésére, az előző évi és a tárgy évi adatok összehasonlító elemzésére, az eltérések indoklására. Nem kell könyvvizsgálóval hitelesíteni azt a beszámolót, amelyet mérlegképes könyvelő készít és a vállalkozás éves nettó árbevétele nem haladta meg az 50 M Ft-ot. A beszámoló készítésének főbb szabályai. A beszámoló készítésére kötelezettek a hazánkban működő gazdálkodó szervezetek. Kivéve: – az egyéni vállalkozó, akkor sem, ha egyéni cégként a cégbíróságon bejegyezték, – a polgári jogi társaság, – az építőközösség, – a külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi kereskedelmi képviselete. A beszámolóval kapcsolatos időpontok (határnapok): – fordulónap – az üzleti év utolsó napja (ez döntő többségben XII. 31.), – a letétbehelyezés határnapja – az adott üzleti év mérlegfordulójától számított 150 napon belüli időpont. (Az a nap, amikor a cég a beszámolóját a cégbíróságon leadja.), – a mérlegkészítés végső időpontja – az a nap, amikor a tulajdonosok a beszámolót elfogadják. Az üzleti év hossza: ez általában egy naptári év, ez Magyarországon I. 1-től XII. 31-ig terjed. A beszámoló alátámasztását szolgáló dokumentumok: – a leltár (a beszámoló valódiságát, megbízhatóságát garantálja), – a könyvvezetés (a számszerűséget és a folytonosságot biztosítja). A beszámoló mérésmódja: A mérlegben és az eredménykimutatásban az adatokat ezer forintban kell megadni. A számviteli törvény előírásai alapján az éves beszámolónak négy típusa van: – éves beszámoló, – egyszerűsített éves beszámoló, – konszolidált vagy összevont éves beszámoló, – egyszerűsített mérleg és eredmény levezetés. Az, hogy a vállalkozásoknak a fent említett beszámolók közül melyiket kell elkészíteni, a következőktől függ: – az értékesítés nettó árbevétele (Ft), – a mérleg főösszeg nagysága (Ft), – a foglalkoztatottak éves átlagos létszáma (fő), – vállalkozási forma. A törvény a fenti első három esetben határértékeket állapít meg. Ezen határértékek a következők: – értékesítés nettó árbevétele fi 300 millió Ft, – a mérleg főösszeg fi 150 millió Ft, – a foglalkoztatottak átlagos létszáma fi 50 fő. A beszámoló részei: A mérleg fogalmi meghatározásáról már esett szó. A mérleg tagolása: mérlegfőcsoportok – nagybetűkkel vannak jelölve,
mérlegcsoportok – római számok mutatják, mérlegtételek – arab számok jelölik. Az eredménykimutatás: az üzleti év bevételeinek és ráfordításainak különbsége. A kiszámított eredmény lehet pozitív, ebben az esetben nyereséget realizál a vállalkozás és lehet negatív, ekkor veszteségről beszélünk. Az eredménykimutatás módszere alapján megkülönböztetünk: – összköltség eljárású eredménykimutatást és – forgalmi költség eljárással készülő eredménykimutatást. Második lépésként két változat közül választhatunk: – „A” változat, amely lépcsőzetes felépítésű, – „B” változat, amely mérlegszerű felépítésű. A kiegészítő melléklet – formája a mérlegtől és az eredménykimutatástól eltérően nem kötött, ezen dokumentumok kiegészítésére szolgál. A számszerű adatokon kívül szöveges magyarázatokat is tartalmaz. Az üzleti jelentés – az éves beszámolónak nem része, de vele együtt kell elkészíteni. Tartalmazza a vállalkozás tevékenységét, piaci pozícióinak alakulását, vevőkapcsolatait, a pénzügyi-finanszírozás helyzetképét, a tulajdonosi kör változásait stb. A vállalkozás legfőbb tájékoztatási eszköze a beszámoló, ezen kívül az APEH részére adóbevallást köteles benyújtani, a társadalombiztosítási önkormányzatnak havi elszámolást kell küldenie.
9.4. Beruházási alapismeretek A beruházás fogalma. A vállalkozó céljainak elérése érdekében a beszerzési piacokon termelési eszközöket szerez be. Azt a tevékenységet, amellyel a vállalkozó a pénztőkét az értéktermelő tevékenységhez szükséges anyagi javakká váltja át, beruházásnak nevezzük. A beruházás olyan műszaki, gazdasági és szervezési tevékenység, amely a termelést tartósan szolgáló immateriális javak és tárgyi eszközök beszerzésére, ill. létesítésére irányul. – Műszaki szempontból a termeléshez szükséges épületek, gépek, berendezések, telkesítések és egyéb tárgyi eszközök létesítését, beszerzését jelenti. – Gazdasági szempontból a beruházás az egyszeri bekerülési költséggel, a folyamatos működési költséggel és a működés során jelentkező folyamatos bevétellel jellemezhető. – A beruházási folyamat szervezési tevékenység is, hiszen összetett feladatok sorozatát kell megtervezni és végrehajtani. A beruházások tárgya lehet: – új tárgyi eszköz létesítése (műhely építése), – új vagy használt tárgyi eszköz beszerzése (gépek, berendezések), – selejtezett tárgyi eszközök pótlása, cseréje, – „tartós forgóeszközök” első beszerzése vagy bővítése, – földterület megszerzése.
9.4.1. A beruházások csoportosítása Nemzetgazdasági, üzemgazdasági beruházás: – Nemzetgazdasági beruházás az a beruházás, amely a nemzetgazdaság tárgyieszköz-állományát bővíti, ill. pótolja. – Üzemgazdasági beruházás az a beruházás, amelynél a beruházó, vagy üzemeltető tárgyieszköz-állományának olyan bővülése, ill. pótlása következik be, amely a nemzetgazdaság tárgyieszköz-állományát nem növeli (pl. már máshol meglévő tárgyi eszköz térítés ellenében történő beszerzése). Termelő, nem termelő jellegű beruházás:
–
Termelő beruházás az a beruházás, amely a termelőszférát alkotó nemzetgazdasági ágak (pl. ipar, mezőgazdaság, kereskedelem) korszerűsítését és fejlesztését eredményezi. – Nem termelő az a beruházás, amely a termelés céljait nem szolgálja, amellyel pl. az egészségügyi, szociális, kulturális, sport- és lakásszükségleteket elégítik ki. A beruházó alanya szerint: – Kormányzati beruházás: termelő nagyberuházások és egyéb állami beruházások. – Vállalati/háztartási beruházások: tárgyi eszközök beszerzése, szinten tartása, pótlása, bővítése. – Önkormányzati beruházás: döntően nem termelő beruházások. – Vegyes beruházások: vállalati és önkormányzati, vagy háztartási és önkormányzati. Műszaki rendeltetés szerint: – Alapberuházás: a beruházási cél megvalósulását közvetlenül segíti (pl. állattartó épület és berendezései). – Járulékos beruházás: az alapberuházás rendeltetésszerű működését hivatott elősegíteni, azzal összefüggő, önmagában azonban csak korlátozottan használható létesítmény (pl. karbantartó, javító műhely). – Kapcsolódó beruházás: funkciója hasonló a járulékoséhoz, azonban nem az alapberuházó üzemelteti és nem ő veszi a befektetett eszközök között nyilvántartásba (pl. transzformátorház). Anyagi-műszaki jellege szerint: – Építési beruházás: minden olyan tevékenység, amelynek célja új építmények létrehozása, vagy terjedelmének növelése, részleges vagy teljes újraépítése. – Gépberuházás: ide tartozik a gépek és technológiai berendezések, járművek, műszerek beszerzése. – Egyéb beruházások: gazdasági-műszaki tervezés, erdősítési, fásítási, ültetvényberuházások, szellemi termékek megszerzése. A megvalósítás forrása szerint: – Saját forrású: a beruházásra az adott vállalkozás eredménye képezi a saját forrást. – Hitelből finanszírozott: pénzintézettől vagy egyéb jogi személytől kapott, meghatározott visszafizetési kötelezettséggel járó pénzeszköz. – Egyéb forrású: különböző pályázatokon elnyert pénzeszköz. A kivitelezés módja szerint: – Saját lebonyolítású az a beruházás, amelynek szervezését, lebonyolítását maga a beruházó végzi. – Megbízásos az a beruházás, amelynek lebonyolításával a beruházó részben vagy egészben egy másik szervezetet bíz meg.
9.4.2. A beruházási folyamat szakaszai A beruházási döntések alapvetően stratégiai jellegűek. A vállalkozás stratégiájának kialakítása szükségszerűen meghatározza a vállalkozás beruházási döntéseit is, ugyanakkor a beruházási lehetőségek meghatározzák a kialakítandó vállalati stratégiát. A legfontosabb beruházási döntések a vállalkozás vezetésének legfelsőbb szintjén születnek. A beruházás döntés-előkészítési folyamata a tevékenységek jellegénél és jelentőségénél fogva mindig egyedi. A belső és a külső feltételek, ill. körülmények mindig egyedi kombinációt alkotnak. Ezért a beruházási döntések előkészítésére, ill. a beruházások megvalósítására nem adható olyan algoritmus, amely egyértelműen a beruházási változatok közötti választáshoz, és ezzel a sikeres beruházást eredményező döntéshez vezetne. Ezt a feladatot számos szervezési, elemzési és számítási módszer segíti. A beruházási folyamat főbb szakaszait és az elvégzendő feladatokat a 173. ábra szemlélteti. A beruházás előkészítése: – a beruházás indítását kiváltó okok elemzése, – a beruházási célrendszer felállítása, – a megvalósíthatósági tanulmány készítése, – a megvalósításra szánt beruházási változat kiválasztása.
A beruházás indítását kiváltó okok elemzése. Az elemzés adott vállalkozás versenypozíciójának, ill. piaci helyzetének számbavételével kezdődik, amelynek során támaszkodni kell a vállalati, ill. marketingstratégia kialakítása során figyelembe vett értékelési tényezőkre. Ezek az értékelési tényezők lehetnek műszaki-technológiai, társadalmi-gazdasági, ill. piaci tényezők. A tényezők e három fő csoportját értékelve elemezhetők a beruházás indítását kiváltó okok. A beruházási célrendszer felállítása. A célrendszer felállításának lényege a beruházó végső (stratégiai) célja alapján a központi cél kijelölése, amely magának a beruházási létesítménynek a meghatározása. A központi cél azonban csak a közbenső és ennek eléréséhez szükséges részcélok kijelölésén keresztül érhető el. A közbenső és részcélok meghatározásakor figyelembe kell venni a beruházás végső célját, azaz olyan közbenső és részcélokat kell megfogalmazni, amelyek teljesülése hozzájárul a végső (stratégiai) célok eléréséhez. Alapvető jelentőségű, hogy már a célok meghatározásánál is érvényesüljön a rendszerszemlélet. A célrendszer felállításának leghatékonyabb formája a csoportmunka.
173. ábra. A beruházási folyamat főbb szakaszai A megvalósíthatósági tanulmány készítése. A különböző beruházási variációk, ill. létesítményváltozatok közötti döntést megalapozó, a megvalósíthatóság összetett feltételeit és alternatíváit, továbbá a megvalósítás várható eredményeit részletesen elemző dokumentum. Általában azokra a fejlesztési változatokra célszerű elkészíteni, amelyek a kevésbé részletesen kidolgozott megvalósíthatósági előtanulmány során elfogadhatóan szerepeltek. A megvalósíthatósági tanulmányterv főbb tartalmi elemei: – az anyagi-műszaki összetétel meghatározása,
– a műszaki megvalósíthatóság bemutatása, – a megvalósítás ütemterve, – a finanszírozási terv elkészítése, – a beszerzési, ill. értékesítési lehetőségek vizsgálata, – a gazdasági életképesség vizsgálata, – a kockázatok elemzése, kockázatkezelési lehetőségek feltárása, – környezetvédelmi hatástanulmány készítése, – összegző értékelés, javaslatok. Az előzetes megvalósíthatósági és a megvalósíthatósági tanulmánytervek összeállítása során jól alkalmazható az értékelemzés módszertana, amely a beruházások előkészítésének és megvalósításának hatékony eszköze. A megvalósításra szánt beruházási változat kiválasztása. A megvalósíthatósági tanulmánytervek összefoglalják a tervezett beruházás műszaki, gazdasági, piaci és egyéb tudnivalóit. Ezen információk alapján, a szóba jöhető változatok közül kiválasztható a beruházó számára valamilyen szempontból optimálisnak tűnő változat. A főbb paraméterek rögzítése. A beruházás főbb céljainak rögzítése, teljesítmény és műszaki paraméterek, idő- és költségkorlátok. A beruházási projektstratégia kialakítása: – a szerződésstratégia kialakítása, – előzetes minősítés, versenyeztetés, – szerződés(ek) létrehozása. A beruházás döntés-előkészítési szakaszában kialakított beruházási projektstratégia eredményeként jön létre az a felelősség- és kockázatmegosztás, amelyen keresztül a beruházási célokban megfogalmazottak a megvalósítás szakaszában elérhetők. A jól kialakított beruházási projektstratégia lehetővé teszi, hogy a megvalósult célértékek közel azonosak legyenek a tervezett célértékekkel. A szerződésstratégia kialakítása. Adott beruházás tervezésében és megvalósításában egy sor közreműködő különböző szerepkörben vesz részt. Az egyik legfontosabb közreműködő a beruházó, számára a beruházási cél létrehozása a stratégiai célok eléréséhez szükséges. A közreműködők másik, nagyobb csoportja (pl. tervező, kivitelező, beszállító) a megvalósításban, azaz a létesítmény létrehozásában vesz részt. A projektstratégia kialakításának egyik eszköze a szerződéstípus, amelynek segítségével a beruházó és a közreműködők között a megvalósítandó létesítmény komplettségével, teljesítmény és minőségi paramétereivel, működőképességével, valamint a fizikai megvalósítás időtartamával összefüggő felelősségek és kockázatok megoszthatók. Az egyes szerződéstípusok közötti alapvető különbség a felelősség és a kockázat megosztásában rejlik. Ezek alapján megkülönböztethetőek tradicionális, kulcsrakész és menedzsment típusú szerződések. – A tradicionális szerződés alkalmazása esetén a beruházó a tervezésre és a kivitelezésre egymástól függetlenül köt megállapodást. Ebből következik, hogy a tervező és a megvalósítást végző vállalkozó között nem jön létre közvetlen szerződéses kapcsolat. – A kulcsrakész típusú szerződés lényege, hogy a beruházó egyetlen vállalkozóval, egyetlen szerződést köt az adott létesítmény teljes fizikai megvalósítására, azaz a tervezésre, beszállításra, a kivitelezésre, az üzembe helyezésre és a próbaüzemre. – A menedzsment típusú szerződés az előző két típus előnyeit próbálja ötvözni úgy, hogy a beruházó egy beruházás menedzselésére szakosodott vállalatot bíz meg azzal, hogy a létesítmény fizikai megvalósítása során – a beruházó nevében – a tervezés és a kivitelezés közötti összhangot és koordinációt biztosítsa. A beruházási projektstratégia kialakításának másik eszköze a pénzügyi elszámolás módja, ami a költségkockázatok elosztásának eszköze. A pénzügyi kockázatok elosztása alapján megkülönböztethetőek az árbázisú, a költségalapú és a célbázisú elszámolási módok. – Az árbázisú elszámolási mód esetén a beruházásban közreműködők tevékenységének ellenértékét előzetesen rögzítik, átalányárat vagy egységárakat alkalmazva.
–
A költségalapú elszámolási mód alkalmazása esetén a beruházásban közreműködők tevékenységének ellenértékét előzetesen nem rögzítik. Az elszámolás alapja a közreműködőnél felmerült összes közvetlen költség. Ezen túlmenően a közreműködő általános költségeit és nyereségét az előre rögzített mértékű díj fedezi. – A célbázisú elszámolási mód esetén a beruházásban közreműködők tevékenységének ellenértékét a meghatározó jelentőségű beruházási célok teljesülésének függvényében határozzák meg. Előzetes minősítés. Az előzetes minősítés és a versenyeztetés szorosan összefügg a tágabb értelemben vett beruházási projektstratégia kialakításával. Az előminősítés a potenciális ajánlattevők ajánlatadást megelőző minősítési eljárása, valamilyen rögzített kritériumrendszer alapján. Az előzetes minősítés elsődleges célja az, hogy kiválasztható legyen az adott beruházás megvalósítására alkalmas vállalkozók köre, a potenciális ajánlattevők közül. Versenyeztetés. A versenyeztetési eljárás során a beruházó az előminősítésen alkalmasnak ítélt vállalkozók közül kiválasztja azt, akivel, vagy amellyel az adott létesítményi munkákra szerződést köt. A versenyeztetési (tenderezési) eljárás lehet nyílt, szelektív, kétszintű vagy meghívásos tenderezés. – A nyílt tenderezés során minden olyan érdekelt vállalkozó benyújthat ajánlatot, aki megvásárolta az ajánlati felhívást. – A szelektív tenderezés esetén a vállalkozó ajánlatadási lehetősége csak az előzetes minősítés megszerzése esetén lehetséges. – A kétszintű tenderezés során az ajánlatadás az előzetes minősítés megszerzéséhez nincs kötve, de a vállalkozó két, egymástól elkülöníthető lépésben tehet ajánlatot. Az első lépés egyfajta előminősítő funkciót hordoz. – A meghívásos tenderezés alkalmazása esetén a beruházó közvetlenül kér fel ajánlattételre néhány potenciális közreműködőt. Szerződés(ek) létrehozása. A sikeres versenyeztetés lefolytatása után a következő feladat a szerződéskötés a versenytárgyalási eljárás győztesével. Nagyobb beruházások esetében a szerződésnek még sok olyan részletét szükséges pontosítani, amelyek alapfeltételei a szerződés aláírásának és a munka megkezdésének. A felelősség és a kockázatok rögzítése. Az eredményekért, a megvalósítandó létesítmény komplettségéért, működőképességéért, a műszaki és minőségi paraméterekért, a fizikai megvalósítás időtartamáért és költségeiért való felelősség, ill. az ezekkel összefüggő kockázatok allokációjának rögzítése. A beruházás fizikai megvalósítása. Ennek szakaszai: – Tervezés, – beszállítás, – kivitelezés, – üzembe helyezés, – próbaüzem. Tervezés. Az adott létesítmény megvalósítási szakaszának tervezési munkái. Olyan részletes dokumentációk elkészítése, amelyek alapján a létesítmény építési, szerelési munkái elvégezhetők. Sikeresen alkalmazhatók a különböző sávdiagramok és hálótervek. Beszállítás. A létesítmény megvalósításához szükséges anyagok, gépek, berendezések stb. szállítása, valamely gyártó, vagy kereskedelmi vállalattal kötött szerződés alapján. Kivitelezés. A létesítmény fizikai megvalósításának építési, szerelési munkái az előzetesen elkészített kiviteli tervek alapján. Üzembe helyezés. Az építési, szerelési munkálatok befejezése után következő tevékenység, amely a gépek, berendezések funkciópróbáit, a terhelés nélküli hidegpróbákat, az üzemszerű működés beindítását, majd ezt követően a terheléses próbákat is magában foglalja. Próbaüzem. Legfőbb célja, hogy a megvalósítást végző vállalkozó bizonyítani tudja, hogy az elkészült létesítmény tartósan képes teljesíteni a korábbiakban rögzített teljesítmény paramétereket. A főbb paraméterek elfogadása. A beruházási projekteredmény, a teljesítmény és műszaki, ill. minőségi paraméterek elfogadása, elsősorban az átadás-átvételi eljárás tapasztalatai alapján.
Utóelemzés. Az üzemszerű működés időszakában készül, kettős céllal. Egyfelől vizsgálja az elkészült létesítmény szervezeti stratégiához való illeszkedését, elsősorban a stratégiai célok elérése szempontjából. Másfelől pedig elemzi a beruházás megvalósítási folyamatát a levonható tanulságok, összegezhető tapasztalatok alapján, a következő beruházások sikeresebb megvalósítása érdekében.
9.4.3. Beruházási döntések, beruházásgazdaságossági számítások A beruházási döntések gazdaságossági megalapozása. A beruházás fogalmának tisztázása során egyértelműen kitűnt, hogy a beruházás komplex tevékenységét a műszaki (reál) folyamatok összessége mellett, a pénzügyi és gazdasági folyamatok is jellemzik. A fejlesztési döntések hosszú távra szólnak, egyediek és stratégiai jelentőségűek. A vállalkozás stratégiai terve – mint hosszú távú koncepció – a beruházási döntések alapja és vezérfonala, mivel a beruházásoknak a stratégiai célok realizálását kell szolgálniuk. A beruházási döntések ökonómiai sajátosságai és a döntés-előkészítéssel szemben támasztott követelmények. A beruházási döntések ökonómiai sajátosságait a beszerzésre vagy létesítésre kerülő tárgyi eszközök és nem utolsó sorban a mezőgazdasági termelés jellemzői határozzák meg. A beruházási döntések főbb jellemzői a következők: – A tárgyi eszközök élettartama hosszú (több év, esetleg évtized), így a létesítésükkel és működtetésükkel kapcsolatos kiadások és bevételek is hosszú távon jelentkeznek, ill. tartósan meghatározzák az adott vállalkozás tevékenységét. – A beruházás megvalósítása után az adott objektum, vagy eszköz nehezen, nagy veszteségek árán alakítható át ill. mobilizálható. – A beruházási döntések következményei a távolabbi jövőben jelentkeznek. A tervezés során felhasznált adatok jelentős hányada becsült, így a kockázatnak jóval nagyobb szerepe van a beruházási döntéseknél. – A termőre fordulás időszaka, ill. a termelési folyamatok – a biológiai és termesztéstechnológiai meghatározottság miatt – általában hosszúak. – A jövedelmezőség alacsony, ezért a vállalkozás likviditása gyakran nem megfelelő, a megtérülési idő pedig az elvártnál jóval hosszabbra adódik. – A tárgyi eszközök az esetek többségében nem oszthatók, vagyis csak műszaki-technológiai szempontok alapján meghatározott, egész számú egységekben létesíthetők, ami számítástechnikailag jóval nehezebben kezelhető problémákat jelent. – A mezőgazdasági termelés általában nagy területen, klimatikus, domborzati és időjárási viszonyoknak kitett, azaz kevésbé befolyásolható körülmények között folyik, ami növeli az adott tevékenységgel együtt járó bizonytalanságot és kockázatot. – A beruházási változatok nem ítélhetőek meg izoláltan a vállalkozás egészére gyakorolt hatások komplex figyelembevétele nélkül, azaz a beruházásokkal kapcsolatos kiadások és bevételek nagysága, valamint azok időbeli eloszlása nem határozhatók meg parciális kalkulációk segítségével. Mivel a beruházott tárgyi eszköz több termék előállításában is részt vesz, másrészt az adott termék előállításában több tárgyi eszköz is részt vállal, csak az optimális termelési, beruházási és finanszírozási terv egyidejű elkészítése esetén lehetséges a vállalkozás számára előnyös döntés meghozatala. A beruházás-gazdaságossági kalkulációk célja, jelentősége és típusai. A beruházások gazdaságossági vizsgálatának fő célja a tőkebefektetés, ill. az adott beruházás indokoltságának bizonyítása, a jövedelmező és pénzügyileg is megvalósítható fejlesztési elképzelés meghatározása, az egyes változatok közötti választás megkönnyítése. Egy adott fejlesztési projekt értékelése sokkal többet jelent egy-egy mutató értékének a meghatározásánál. Általános cél, hogy minél több oldalról és minél több szempont szerint megvizsgáljuk a megvalósítás lehetséges változatait.
A beruházás-gazdaságossági kalkulációk célja és jelentősége attól függően is változik, hogy mikor készítjük azokat. Ennek megfelelően megkülönböztetünk elő- és utókalkulációkat ill. utóelemzéseket. Az előkalkulációkat a beruházás előkészítő szakaszában készítjük azzal a céllal, hogy igazolni tudjuk az adott fejlesztés szükségességét, megvalósíthatóságát és a tevékenység életképességét, valamint a döntéshozatal során az adott beruházási változat kiválasztásának okát. Az előkalkulációk elkészítéséhez valós, aktuális és sokoldalú információra van szükség. Az előkalkulációk elkészítése során figyelembe vett értékek nagy része becsült, ezért az információk pontosításával jelentősen növelhető az eredmények megbízhatósága. Az utókalkulációkat az eszköz üzembe helyezése és a termelés beindítása után végezzük. Ekkor már pontosan ismerjük a fejlesztéshez felhasznált egyszeri, valamint a folyamatos üzemeltetési költségeket ill. a folyamatos bevételek alakulását is. A kapott eredményeket összehasonlítva a korábban elkészített előkalkuláció eredményeivel, levonhatjuk a szükséges következtetéseket, és az eredmények jelentős eltérése esetén meghozhatjuk az operatív, taktikai vagy esetleg a stratégiai jellegű döntéseket. Az utóelemzést az adott létesítmény életútja végén, a selejtezést követően végezzük, aminek célja egy következő beruházás előkészítéséhez valós információk biztosítása és tapasztalatok gyűjtése. Az utóelemzés nyújtotta információk értékét növeli, hogy azok általában hosszú távú tendenciákat mutatnak be, megbízhatóak, vagy megbízhatóságuk mértéke számunkra ismeretes. Fontos szempont az is, hogy helyi, vagyis az adott térségre és vállalkozásra vonatkozó saját adatok halmazáról, nem pedig általánosan hozzáférhető statisztikai adatokról van szó. Az 24. táblázat a három kalkulációtípus legfőbb jellemzőit foglalja össze. 24. táblázat. Az egyes kalkulációk, elemzések készítésének ideje, célja és jelentősége
A beruházás-gazdaságossági számítások módszerei. A különböző típusú beruházások fontos jellemzője, hogy megvalósításuk és későbbi működtetésük hosszú időtartamot, éveket esetleg évtizedeket fog át. Az időbeliségnek a figyelmen kívül hagyása, ill. figyelembevétele szerint a – fejlesztési változatok közötti választási döntéseket elősegítő – gazdaságossági kalkulációk alapvetően lehetnek: – statikus számítások, amelyek nem veszik figyelembe a pénz időértékét és – dinamikus számítások, amelyek számolnak az idővel, mint közgazdasági tényezővel.
174. ábra. A statikus számítások körülményeit jellemző sematikus ábra A statikus számítási módszer. A statikus szemléletű számítások általános jellemzője, hogy az időt, mint közgazdasági tényezőt számításon kívül hagyják. A statikus kalkulációs módszer, a 174. ábrán bemutatottak szerint, a következő feltételezésekből kiindulva határozza meg az előnyösebb fejlesztési változatot: – a beruházás egyszeri ráfordításával kapcsolatos tőkelekötés koncentráltan jelentkezik (maximum 1 év), majd ezután megkezdődhet az értéktermelés, – a fejlesztést követően a folyamatosan jelentkező évenkénti kiadások, bevételek, ill. az eredmények – az objektum működése során – azonosak, ill. amennyiben nem, akkor évenkénti átlagértéket határoznak meg, – a tárgyi eszközök fizikai kopásából és erkölcsi avulásából származó amortizációt a költségek között elszámolják, majd elhasználódás után ebből az összegből pótolják. A statikus kalkulációs módszerek elterjedtek és egyszerűségük miatt közkedveltek is. Alkalmazásuk nem igényel komolyabb matematikai felkészültséget és technikai eszközöket, a mutatók eredményei jól áttekinthetőek és könnyen értelmezhetőek. A sok előnyös tulajdonság ellenére sem szabad elfelejteni, hogy csak korlátozottan alkalmasak különböző változatok gazdaságosságának összehasonlítására, mert ezek az eljárások az egyes beruházásokat külön-külön, önmagukban értékelik, és nem helyezik el azt a vállalat egészének összefüggésrendszerében. Mindezek ellenére célszerű elvégezni a statikus számításokat is, mert azok előzetes szűrőnek kiválóan alkalmasak, azaz amely beruházás statikusan nem térül meg, az dinamikusan sem fog. A döntés-előkészítés folyamata során ezekre az információkra is szükség lehet, de nem szabad csak statikus számításokra alapozva döntést hozni. A dinamikus számítási módszer. A dinamikus számítási módszerek az egyedi beruházási projektek abszolút értékelése mellett, az egyes alternatívák közötti gazdaságossági sorrend megállapítására is alkalmasak, mivel az idő szerepét dinamikusan értelmezik. A következő körülmények megléte esetén, a számítások során a dinamikus módszer használata szükséges (175. ábra): – a beruházási folyamat hosszú ideig tart, (esetleg több év), – a beruházás teljes befejezése előtt már keletkeznek bevételek, – a folyamatosan jelentkező kiadások és bevételek időben változnak.
175. ábra. A dinamikus számítások körülményeit jellemző sematikus ábra A dinamikus beruházás-gazdaságossági vizsgálatok feltételrendszere: – az időegységre (év) jutó bevételek és kiadások mindig egy összegben, az időegység végén – vagy elején – merülnek fel, – a különböző időpontokban felmerülő kiadásokat és bevételeket egymással összemérhetővé kell tenni (kamatos-kamatszámítás, diszkontálás), – a kalkulatív kamatláb a beruházás teljes élettartama alatt állandó. A beruházás-gazdaságossági számítások főbb mutatói. Olyan univerzális mutatószámot, amely a beruházások hatékonyságával összefüggő valamennyi nemzetgazdasági és vállalati szintű követelményt képes lenne kifejezni, nehéz kialakítani. Ezért a beruházások gazdaságossági értékelésére számos mutatót alakítottak ki, amelyek más és más oldalról vizsgálják meg az adott kérdést. A konkrét stratégiai és gazdasági célkitűzésekből kiindulva a mutatószámrendszeren belül lehet valamelyik mutatót alapvetőnek tekinteni. Az egymást kizáró beruházási változatok gazdasági összehasonlítása során: – a költség-összehasonlító elemzés lényege, hogy a döntéshozó a felmerülő változatok közül amellett dönt, amelynél a termék vagy teljesítmény egységre eső átlagos évi költsége a legkisebb, – a jövedelmezőséget összehasonlító számítások a jövedelmezőséget az elérhető nyereség és a lekötött tőke hányadosaként értelmezik egy relatív mutatóként, amely a lekötött tőke egységére jutó nyereséget fejezi ki, – a megtérülési idő mutató arról nyújt információt, hogy a beruházás megvalósításához fölhasznált tőkebefektetés mennyi idő alatt térül vissza a vele elérhető nyereségből, – a devizagazdaságossági mutatókkal az egységnyi deviza előállításához szükséges forintráfordítást határozhatjuk meg, – az eszköz-igényességi mutatók segítségével meghatározható, hogy egységnyi nyereség előállításához mekkora értékű forgó-, ill. tárgyieszköz-állomány lekötése szükséges. Példa a statikus beruházásgazdaságossági mutatókra: A jövedelmezőséget összehasonlító mutató: J = (∑ NY) / (∑ BK) x 100% ahol: Ny: az éves nyereség összege [Ft/év], Bk: a beruházási költségek összege [Ft]. A megtérülési idő mutató: M = BK/Ny [év]
ahol: Bk: a beruházási költségek összege [Ft]. Ny: az éves nyereség összege [Ft/év], Példa a dinamikus beruházásgazdaságossági mutatókra: Nettó jelenérték mutató: NPV (Net Present Value). NPV = PV(R) – PV(C) – PV(I ahol: PV(R): az évente keletkező bevételek diszkontált értékösszege. PV(C): az évente jelentkező működési költségek diszkontált értékösszege. PV(I): a beruházás jellegű költségek diszkontált értékösszege. A számítást az objektum teljes vagy várható élettartamára készítjük el. Adott beruházás kapcsán alapvető feltétel, hogy az objektum (vállalkozás) jelen időre számolt tiszta nyeresége legyen nagyobb vagy egyenlő a beruházási költségek szintén jelen időre számolt értékösszegével, azzal a tőkeráfordítással, amibe az objektum került. A NPV értéke tehát legyen pozitív, több változat rangsorolásánál az a leginkább kedvező, amelyiknek nettó jelenértéke a legmagasabb. A nettó jelenérték mutató korlátozottan kifejezőképes, mivel két komoly információt kerül meg, nevezetesen a tőkeösszeget és a lekötési időt. Gazdálkodási szempontból nem lehet közömbös, hogy a szóban forgó diszkontált többletnyereséget milyen átlagos összegű befektetéssel érjük el, ill., hogy hány évi átlagos tőkelekötés húzódik meg az adott diszkontált többletnyereség mögött. A belső megtérülési ráta – IRR (Internal Rate of Return) kiszámításakor azt a kamatlábat keressük, amely mellett a beruházás nettó jelenértéke éppen nulla, azaz a beruházás egyszeri és a működés folyamatos költségei a bevételekből éppen egyszer térülnek meg a létesítmény teljes élettartama során. E számításoknál tehát nem határozunk meg előre egy diszkontálásnál alkalmazható kamatlábat, mint pl. a jelenérték számításánál, hanem éppen ellenkezőleg, erre a bizonyos kamatlábra vagyunk kíváncsiak. t n n=1 ∑1/(1+k)
x (R-C-1) = 0
ahol: 1/(1+k)n: diszkonttényező R: az évente keletkező bevételek. C: az évente jelentkező működési költségek. I: a beruházás-jellegű költségek. A kapott belső kamatláb értéke a „tőke megtérülési sebességét” fejezi ki. Minél nagyobb ez az érték annál kedvezőbb a befektetés. A mutató jól alkalmazható a különböző beruházási és befektetési változatok rangsorolására is. A szemléletes és könnyen értelmezhető eredmény miatt a legkülönfélébb projektek gazdaságossági vizsgálatára alkalmazható módszer. A haszon-költség arány mutató – BCR (Benefit Cost Ratio) következő két típusa terjedt el a gyakorlatban: BCR1= (PV(R)) / (PV(C) + PV(1)) ≥ 1 BCR2= (PV(R) - PV(C)) / PV(1) ≥ 1
ahol: a jelölések megegyeznek az NPV mutatónál alkalmazottakkal.
A BCR1 megmutatja, hogy a bevételek diszkontált összegéből hányszor térül meg a beruházás egyszeri és folyamatos működési költségeinek diszkontált összege. A BCR2 értéke arra ad választ, hogy a keletkező jövedelem diszkontált összegéből hányszor térül meg a beruházási költségek diszkontált összege. Adott beruházási változat gazdasági életképességéhez alapvetően szükséges, hogy mindkét mutató értéke 1-nél nagyobb legyen. Fontos megjegyezni, hogy a BCR mutatók az egymást kizáró változatok rangsorolására nem alkalmasak. Versenyeztetésre leginkább alkalmas a nettó haszon – beruházási költség arány (N/K) mutató, amikor a pozitív évek nettó jelenértékét elosztjuk a beruházás után jelentkező negatív évek nettó jelenértékével. Az a változat a kedvezőbb, amelyik magasabb N/K értéket eredményez.
Irodalom
116/2003. (XII. 18.) FVM r. A sertések jelöléséről, valamint Egységes Nyilvántartási és Azonosítási Rendszeréről. Magyar Közlöny, 2003. november 18. 132. szám, 10062–10070. p. 12/2004. (I. 31.) FVM r. A szarvasmarhafajok egyedeinek jelöléséről, valamint Egységes Nyilvántartási és Azonosítási Rendszeréről szóló 99/2002, (IX. 5.) FVM rendelet módosításáról. Magyar Közlöny, 2004. január 31. 10. szám, 851–854. p. 1993. évi CXIV. tv. Az állattenyésztésről. Magyar Közlöny, 1993. december 29. 190. szám, 11426– 11435. p. 29/2000. (VI. 9.) FVM r. Az egyes állatfajok egyedeinek Egységes Nyilvántartási és Azonosítási Rendszeréről Magyar Közlöny, 2000. június 9. 56. szám, 3245–3256. p. 30/1994. (VI. 28.) FM r. A tenyésztő szervezetenkénti elismerés, továbbá egyes tenyészállatokra vonatkozó törzskönyv, valamint tenyésztési főkönyv vezetésének és származási igazolás kiállításának szabályairól. Magyar Közlöny, 1994. június 28. 70. szám 2556–2564. p. 39/1994. (VI. 28.) FM r. A mesterséges termékenyítésről, az embrió átültetésről, az állati szaporítóanyagok előállításáról, felkínálásáról, forgalmazásáról és felhasználásáról. Magyar Közlöny, 1994. június 27. 70. szám, 2580–2588. p. Ács I.–Bódi l.–Karsainé Kovács M.–Kozák J.–Tóth S. (1996): A babati májhibrid lúd kialakításának, fenntartásának és fejlesztésének tenyésztési programja és eredményei. 87–101. p. In.: Mihók S. (szerk.): Nemzetközi Baromfitenyésztési Tanácskozás, DATE Állattenyésztési Napok III. V. Nemzetközi Farmer Expo. Debrecen 1996. augusztus 18–19. Debreceni Agrártudományi Egyetem Nyomda üzeme (FULMEN BT.), 430 p. Antal J. (1983): Növénytermesztők zsebkönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Balázs F.–Dimitrievits Gy.–Rutkay P. (1984): A növényvédő gépek üzemeltetése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Balázs S. (1989): Zöldségtermesztők kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest Berde Cs. (2003): Menedzsment a mezőgazdaságban. Szaktudás Kiadó, Budapest Berde Cs. et al. (1989): Gazdasági gyakorlatok. Egyetemi jegyzet. DATE, Debrecen Bíró G.–Bíró Gy. (2000): Élelmiszer-biztonság, Táplálkozás-egészségügy. Agroinform Kiadó, Budapest Bíró I.–Zsilinszky L. (1996): Egyed Nyilvántartási és Azonosítási Rendszer a szarvasmarha-tenyésztésben. Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet, Budapest, 40 p. Bocz E. et al. (szerk. 1993): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest Bodó I.–Hecker W. (szerk. 1993): Lótenyésztők kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Borsos J. (1976): A dohány nagyüzemi termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Bögre J. (1964): A tyúk tenyésztése. 25–151. p. In.: Bögre J. (szerk.): A tyúktenyésztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 349 p. Burján A.–Fébó L. (szerk. 1985): Agrárökonómiai Kislexikon. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Commission of the European Communities. White paper on the food safety. Brussels, 2000. Czakó J.–Tóth l. (1977): A borjúnevelés technológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Csáki Cs.–Mászáros S. (1981): Operációkutatási módszerek alkalmazása a mezőgazdaságban. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Csapó J.–Csapóné K. Zs. (2002): Tej és tejtermékek a táplálkozásban. Mezőgazda Kiadó, Budapest Cselőtei L.–Csider L.–Csáky A. (1978): Kertészet. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Csepregi P. (1982): A szőlő metszése, fitotechnikai műveletei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Csoma M. (1977): Sertéstelepek gépei, berendezései. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
Debreczeni B. (1979): Kis agrokémiai útmutató. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Dimény J. (1973): Mezőgazdasági és műszaki fejlesztés. Kossuth Könyvkiadó, Budapest Diófási L. (1985): A minőségi borszőlőtermesztés tudományos alapjai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Eck K.–Hajós L. (1992): Tájtermelés, mint a termelés gazdaságosságát növelő tényező. Gazdálkodás XXVI. évf. 9. sz. Egyed Gy. (szerk. 1999): Mezőgazdasági erő- és munkagépek. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest Fekete Z.–Hargitai L.–Zsoldos L. (1967): Talajtan és agrokémia. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Felleg J. (1979): Mezőgazdasági munkaszervezés (Általános rész). Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Gaál L. (1971): Az állattenyésztés politikai alapjai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 241 p. Gockler L.–Lakatos I.-né (1990): Mezőgazdasági gépek ára és üzemeltetési költsége 1990-ben. MÉM-MI Mezőgazdasági Gépüzemeltetés, Gödöllő Guba S.–Dohy J. (szerk. 1984): Szarvasmarha-tenyésztők kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Gyaraky Z.–Rácz E. (2000): Minőségügyi ismeretek. Agrárszakoktatási Intézet, Budapest Gyúró F. (szerk. 1990): Gyümölcstermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Hajós L.–Méhi J. (1978): Mozdulatelemzéses munkatanulmányozás és munkakialakítás (3M) Egységes jegyzet, GATE, Gödöllő Hajós L. (szerk.) (1993): Mezőgazdasági alapismeretek. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 315 p. Harangozó L. et al. (1980): Nagy teljesítményű vetőgépek. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Holdas S. (1978): Prémek, szőrmék, prémes állatok. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 255 p. Holló I.–Tőzsér J. (2004): Tenyésztésszervezés, törzskönyvezés és teljesítményvizsgálatok. 368–377. p. In.: Szabó F. (szerk.) Általános állattenyésztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 460 p. Horn A. (1976): Törzskönyvezés. 255–262. p. In.: Horn A. (szerk.): Állattenyésztés. 1. kötet. Általános állattenyésztés. Gazdasági állatok takarmányozása. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 602 p. Horn A. (szerk. 1976): Állattenyésztés 1., 2., 3. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Horn A. (szerk. 1973): Szarvasmarha-tenyésztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Horn P. (1982): Baromfitenyésztők kézikönyve, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Horn P. (szerk. 1981): Baromfitenyésztők kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Janata V.–Kanizsay E.–Udvari L. (1973): Az egynyári szálastakarmányok termesztésének technológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Janata V.–Prohászka J.–Udvari L. (1971): A kukoricatermesztés technológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Janata V.–Udvari L.–Vincze L. (1971): Technológiai változatok a nagyüzemi szarvasmarhatartásban. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Jermy T. (1975): Az integrált védekezés fogalma és hazai alkalmazása. Növényvédelem. XI. évf. 8. sz. Józsa L. (1981): Kukoricatermesztés szilázsnak. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Juhász Cs. (2001): Minőségbiztosítás a mezőgazdaságban. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest Kanizsai E.–Koplik Gy. (1977): A lucernatermesztés technológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Kanizsay E.–Koplik Gy.–Udvari L. (1973): A cukorrépa-termesztés technológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Katona F. (szerk. 1980): A gépi fejés technológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Kiss Á. (szerk. 1980): A borsó termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Kiss P.–Koplik Gy.–Prohászka J. (1974): Technológiai változatok a nagyüzemi juhászatokban. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Kocsis S. (1979): Tejtermelő tehenészeti telepek munkaszervezése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Koplikné Kovács É. (1980): Pulykatenyésztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Kovács J. (1976): A sertés belső értékmérő tulajdonságai. 35–61.p. In.: Horn A. (szerk.): Állattenyésztés. 3. kötet. Sertéstenyésztés, baromfitenyésztés. Nyúl- és prémesállat-tenyésztés. Haltenyésztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 419 p. Kovácsy B.–Monostori K. (1950): A ló tenyésztése. Pátria Kiadó, Budapest
Kováts A. (szerk. 1981): Növénytermesztési praktikum. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Kováts F. (szerk. 1984): Sertéstenyésztők kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Kozári J. (1993): A mezőgazdasági szaktanácsadás módszertana. GATE MSZKI, Gödöllő Kozma P. (1991): A szőlő termesztése. Akadémiai Kiadó, Budapest Láng Gy. (szerk. 1970): A növénytermesztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Lanszki J. (1993): A korszerű prémesállat-tenyésztés gyakorlata. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 216 p. Lőrincz F.–Lencsepeti J. (1973): Húsipari Kézikönyv. Mezőgazdasági kiadó, Budapest Lőrincz J.–Sipos G.–Sipos S. (1978): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Lőrincz J.(szerk. 1979): A burgonya termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Magyar Élelmiszerkönyv 1–2–18/93. számú, „A Veszélyelemzés Kritikus Szabályozási Pontok (HACCP) rendszerének alkalmazása” előírás, FAO/WHO Codex Alimentarius Bizottság, 1993 Manczel J. (1983): Statisztikai módszerek alkalmazása a mezőgazdaságban. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Menyhért Z. (szerk. 1979): Kukoricáról a termelőknek. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Miklósné dr. Horváth E. (1989): Baromfi a kisgazdaságokban. 1. 2. 3. KHO. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest MSZ EN ISO 9000:2000 Minőségirányítási rendszerek. Alapok és szótár (2001) MSZ EN ISO 9001:2000 Minőségirányítási rendszerek. Követelmények (2001) Nagy B. (1974): A növényvédelem fejlesztésének ökonómiai alapjai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Nagy B. (1991): Egynyári virágok. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Nagy B. (szerk. 1978): Évelő dísznövények termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Nagy B. (szerk. 1980): Díszfák, díszcserjék termesztése és felhasználása. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Nagy B. (szerk. 1986): Növényházi dísznövények termesztése és hajtatása. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Nyújtó F.–Surányi D. (1981): Kajszibarack. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Ócsag I. (1976): A lótenyésztés célja. 400–432. p. In.: Horn A. (szerk.): Állattenyésztés. 2. kötet. Szarvasmarha-tenyésztés. Juhtenyésztés. Lótenyésztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 507 p. Ócsag J. (1971): A csikónevelés haszna. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Orbán R. (1977): A nagyüzemi sertéstartás szervezése és technológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Pálffy D. (1980): Lúdárutermelés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Pataki L. (1992): Pénzügyi ismeretek I–II. Emberi Erőforrások Fejlesztése Alapítvány, Gödöllő Pecznik J. (szerk. 1971): Mezőgazdasági termények tárolása és ipari feldolgozása. Egyetemi jegyzet GATE, Gödöllő Petróczi I. (1982): Szántóföldi növényvédelem. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Pettkó I.–Szandtner T. (1931): Magyar kocsizás. Bíró Miklós Nyomdai Műintézet Rt., Budapest Pilcsik T.–Udvari L.–Vincze L. (1972): Az őszi gabonák termesztésének technológiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Povazsán J. (1991): Új vakcinák a kutya-macska gyakorlat számára. Arhone Mérieux rendezvényei Magyarországon. Magyar Állatorvosok Lapja. 46(CXIII.) (9) 565–567.p. Rácz E. (1997): Az élelmiszer-előállítás jogi szabályozása. Műegyetemi Kiadó, Budapest Rhone Merieux (1991): Indexel Elektronische Markierung von Hunden, Katzen und anderen Heimtieren. Laupheim, Rhone Merieux GmbH, [14 p.] Sárközi P.–Szeléndy Sz. (szerk. 1993): Az árutermelő biogazdálkodás alapjai. Biokultúra Egyesület, Budapest Sipos G. (1978): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Somos A.–Kórodi L.–Turi I. (1980): Zöldséghajtatás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Somos A. (1983): Zöldségtermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Soós P. (1976): Cukorrépa-termesztés korszerűen. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
Sósné G. M. (1996): Minőségbiztosítás az élelmiszeriparban. Mezőgazda Kiadó, Budapest Stefanovits P. (1993): Talajtan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Szabó J. (szerk. 1981): A szántóföldi növények vetőmagtermesztése és fajtahasználata. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Szakály S. (szerk. 2001): Tejgazdaságtan. Dinasztia Kiadó, Budapest Székely I.–Fehér I. (1972): Korszerű silógazdálkodás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Szenci O. (1979): Csikó születik. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Szendrő Zs. (2000): Nyúl- és prémesállat-tenyésztés. 279–337. p. In.: Horn P. (szerk.): Állattenyésztés 3. Sertés-, nyúl-, prémes állatok, hal. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 420 p. Szenes E.-né (szerk. 1994): Baromfifeldolgozás kisüzemben. Inegra-Projekt Kft., Budapest Sztanó I.–Vörös M. (2001): Számviteli alapismeretek. Budapest Tétényi V. (2001): Pénzügyi és vállalkozásfinanszírozási ismeretek (012/2001). Perfect. Budapest, p. 289–302 Tétényi Z.–Gyulai L. (2001): Vállalkozásfinanszírozás. SALDO, Budapest, p.11–39. Tibold V. (1977): Gépek üzemeltetése a mezőgazdaságban. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Tóth P. (szerk. 1989): Mezőgazdasági számvitel és mérlegbeszámoló. Egyetemi jegyzet. GATE, Gödöllő Tóth P. (szerk. 1989): Mezőgazdasági vállalatok (vállalkozások) pénzügyei, pénz- és hitelgazdálkodás. Egyetemi jegyzet, GATE, Gödöllő Udvari L. (1979): Mezőgazdasági munkaszervezés (Részletes rész). Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Udvari L. (szerk. 1986): Bevezetés a termelés ismereteibe. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Udvari L. (szerk. 1990): Munkaszervezés (Részletes rész), GATE, Gödöllő Vajdai I. (szerk. 1984): A cukorrépa termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Varga L. (1989): A mezőgazdasági termelés biológiai és technikai alapjai. Tankönykiadó, Budapest Várszegi T. (1997): Az élelmiszer-ipari műveletek hatása a termék minőségére. Eurofood Tempus-Phare JEP, Gödöllő Véghné Bálint K. (2004): Számvitel I. jegyzet. SZIE, Gödöllő Veres L.–Bódi S.–Lovas L.–Mucsi I.–Lengyel A.–Zsomborszky Z. (1995): Juhtenyésztés. 305–442.p. In.: Horn P. (szerk.): Állattenyésztés 1. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 592 p. Veress L.–Jávor A. (1990): A juh tenyésztése és tartása. Egyetemi jegyzet. DATE, Debrecen Wolf Gy. et al. (1990): A szarvasmarha-tenyésztés. Egyetemi jegyzet. PATE, Kaposvár Zemankovics F. (szerk. 1992): Szaktanácsadó kézikönyv. PHARE Mezőgazdasági Szaktanácsadói Képzési Project, Budapest Zolnai A. (1992): Leltározási segédlet (Vállalati, vállalkozói gazdálkodás). Saldó Pénzügyi Szervező és Tanácsadó, Budapest Zsitvay A. (1980): A szántóföldi zöldségtermesztés gyakorlata. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
