A METAFORÁK REJTETT DIMENZIÓJA AZ ISTENI BÖLCSESSÉG SAJÁTOS HORDOZÓJA? LEHET-E A ZSOLT 103,13-BAN TALÁLHATÓ ISTENKÉPNEK MÉLYEBB DIMENZIÓJA?
PERINTFALVI RITA, UNIVERSITÄT WIEN
I. BEVEZETÉS Az Ószövetség lapjait olvasva egyaránt találunk olyan metaforikus képeket, melyek JHWH-t atyaként ill. anyaként viselkedve, emberi szülő tulajdonságaival felruházva ábrázolják. Ha viszont Isten konkrét megszólítását vizsgáljuk, akkor nem találunk egyetlen olyan szöveghelyet sem, amely JHWH-t „anya”-ként szólítaná meg. Tulajdonképpen az „atya” megszólítással is meglehetősen óvatosan bánik az ószövetségi Szentírás. B. W. Anderson1 meglátása szerint ennek az az oka, hogy az ószövetségi Szentírók tudatosan igyekeztek elkerülni még a látszatát is annak, hogy a pogány vallások felfogásához hasonlóan, Izrael Istene és az ő népe között bármiféle természetes, fizikai értelemben vett nemzésen alapuló kapcsolat lenne. A visszafogottság ellenére mégis találunk olyan szöveghelyeket, amelyek JHWH-t egy földi atya vagy anya képét segítségül hívva antropomorf módon ábrázolják. Még érdekesebbé válik az Istenképek repertoárja az ún. dupla vagy kevert metaforák által, melyek JHWH-t atyaként és anyaként ábrázolják egyidejűleg. Jóllehet a Zsolt 103,13-ban található Istenképet a kommentárok nagy része szimpla atyametaforaként értelmezi, itt – véleményem szerint - mégis épp egy ilyen sajátos dupla metaforával van dolgunk. JHWH úgy jelenik meg ebben a versben, mint egy „anyai gyengédséggel és bensőségességgel irgalmazó atya”. Ennek a sajátos kettősségnek az ambivalenciáját próbálták meg feloldani az eddigi kutatások. Holott lehet, hogy ennek a metaforának az értelmezési kulcsa épp abban rejlik, ha nem oldjuk fel 1
B. W. ANDERSON: “God, Names of”, in IDB, New York, Abingdon Press, 1962, 407-417.o. „During the period of the monarchy father-son imagery was avoided evidently because it suggested the pagan notion of an actual physical or natural relationship between the God and his people“.
ezt az ambivalenciát, hanem hatni hagyjuk. És épp ezáltal válik lehetővé, hogy felfedezzük ennek a metaforának egy sajátos, rejtett értelmezési dimenzióját. A modern metaforaelmélet szerint a metaforák nem csupán nyelvi-esztétikai díszítőelemek, hanem sajátos konstitutív funkcióval bíró stilisztikai eszközök. Minden egyes metafora átlépi az ún. „tulajdonképpeni” határát és a benne rejlő jelentéstöbblet révén képes imaginatív és interpretatív szabadságot teremteni, és az emberi képzelőerőt stimulálni. Így válhatnak a metaforák gondolatok és érzések, nyelvi kifejezések és cselekvések világra jöttének „bábáivá” és az isteni bölcsesség titkainak hordozóivá. Amelynek befogadásánál nem feltétlenül a kognitív megértés, hanem az inspiráció és az ihletettség a meghatározó.
II. ATYAI ÉS ANYAI ISTENKÉPEK AZ ÓSZÖVETSÉGBEN Az ÓSZ-ben JHWH „atya-ként” történő megnevezése a már említettek szerint viszonylag ritkán fordul elő (MTörv 32,6; Iz 63,15k.; 64,7; Jer 2,27; 3,19; 31,19; Mal 1,6; 2,10; Péld 3,12). Fontos helynek számít ebből a szempontból az Iz 63,15k., mert itt a Szentíró JHWH-t kétszer is „atyaként” szólítja meg. És ez a megszólítás új a korábbi „atya” fogalomhoz képest, miszerint Ábrahám, Izrael ill. Jákob kapták a „nép atyái” megjelölést. Itt a szöveg JHWH-t szólítja „Atyának, megváltónak, Goelnek”, akivel szemben Ábrahám és Izrael elveszítik jelentőségüket: Iz 63,15k.: „Hiszen Te vagy Atyánk, hiszen Ábrahám nem tud minket, és Izrael nem ismer minket, Te, Uram, vagy a mi Atyánk, megváltónk, ez a neved öröktől fogva.” Az „atya” megjelöléssel történő óvatos bánásmódot mutatja a természetes atya-fiú-viszony metafora átértelmezése a Zsolt 2,7-ben és a 2 Sám 7,14-15-ben. Itt JHWH úgy jelenik meg, mint a király adoptív atyja, s nem mint egy természetes nemző atya. Az atya-fiú-viszony metafora mint a kegyelmes isteni kiválasztás gesztusa szerepel a Kiv 4,22-23, MTörv 14,1-2 és Oz 1-3ban. Érdekes megfigyelni azonban, hogy ezek közül a szöveghelyek közül csak a 2 Sám 7,14-15ben jelenik meg konkrétan az „atya” megjelölés: „Az atyja leszek, ő meg a fiam lesz. Ha eltévelyedik, az emberek módjára bottal fegyelmezem, s olyan csapásokkal, amelyek az emberek fiait érik. De irgalmamat nem vonom meg tőle, amint elődödtől megvontam.” 2
A többi szöveghely az atya-fiú reláció „fiúság” elemét hangsúlyozza és JHWH „atyasága” csak ebben vonatkozásban, mintegy implicite jelenik meg. Így pl. a Zsolt 2,7-ben: „A Fiam vagy, ma adtam neked életet.” (SZITB) vagy „Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged.” (Károli) A Zsoltárok könyvében még kevesebb, mindössze két olyan szöveghelyet találunk, amely JHWH-t „atya-ként” szólítja meg: a Zsolt 68,6-ban „árvák atyja, özvegyek védelmezője” és a 89,27-ben „atyám vagy, Istenem és üdvöm sziklája”. Nem megszólítás, hanem egy sajátos metafora bukkan fel a Zsolt 27,10-ben: „Ha apám, anyám el is felednének, az Úr akkor is fölemelne.“ Ezen a szöveghelyen egyidejűleg két metaforikus kép (Bildspender) vonatkozik JHWH-ra, mint kép-befogadóra (Bildempfänger). Így - bár ez gyakori vélekedés a kutatók körében – itt helytelen lenne csupán egy szimpla atya-metaforáról beszélni. Sokkal inkább egy ún. „szülő-metaforáról” van szó, ahol a tagadva leíró ábrázolás, mint stíluseszköz lett segítségül hívva, hogy kifejezze mennyire meghaladja JHWH szeretete az emberi szülők szeretetét. A másik szöveghely a Zsoltároskönyvben, ahol JHWH-ra vonatkozó atya-metaforát találunk épp vizsgált zsoltárunk, a Zsolt 103,13. Első ránézésre ebben a zsoltáros versben JHWH irgalma kerül összehasonlításra egy földi atya irgalmával. Amennyiben azonban ezt a verset alaposabban megvizsgáljuk látni fogjuk, hogy itt sokkal többről van szó. Az Ószövetség JHWH viselkedésének egy-egy sajátos momentumát nemcsak „atyametaforákkal” teszi szemléletessé, hanem szívesen keres olyan hasonlatokat is, melyek Isten cselekvését, az emberek és Izrael felé megnyilvánuló szeretetét, odafordulását „anyai” jellegű képek segítségével ábrázolja: mint pl. „szülő nő” (Szám 11,12-15 és Iz 42,14), „szoptató nő“ (MTörv 32,13b), „Sion béranyja“ (Iz 49,21) ill. „vigasztaló anya” (Iz 66,13). Csak ezen az utolsó helyen találkozunk a héber „anya” szóval
~ae: „a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak
meg én is titeket”. Összefoglalva megállapítható, hogy annak ellenére, hogy viszonylag sok „anyai” jellegű metafora vonatkozik JHWH-ra, az ószövetségi szövegek explicite sosem szólítják Őt „anyaként”. És az „atyaként” történő megszólítás is meglehetősen ritka. Mégis az atyai ill. anyai jellegű Istenmetaforák egészen színes palettáját fedezhetjük fel az ÓSZ-ben. Ha pedig vizsgálatunkat nem csupán az „atya” és „anya” szavak konkrét előfordulásának elemzésére koncentráljuk, akkor 3
sokkal több szülő-metaforával találkozhatunk, mint ahogy azt általánosságban a kutatók gondolják. Ennek alapján revideálható az a vélekedés is, hogy ez a metafora az ÓSZ-ben pusztán egy periférikus jelenség lenne. Az Istenképek sokféleségének és sokszínűségének hangsúlyozása az ószövetségi gondolkodásban teológiai jelentőséggel is bír. Hisz a szövegek befogadói éppen ezáltal tudták elkerülni azt a veszélyt, hogy bármelyik Istenképet abszolútnak tekintsék és az Istenség helyett imádják, vagyis, hogy könnyedén a bálványimádás bűnébe sodródjanak. A metaforák különböző képeket alkotnak Istenről, de mivel JHWH sem egy képpel, sem egy metaforával (absztrakt kép) nem tekinthető azonosnak, ezért nagyon fontos törekvés volt a kép és az Istenség felcserélhetőségének teljes kizárása. JHWH egy olyan Isten, aki „egészen más“. Az Isten és az Istenkép közötti különbséget Paul Tillich így fogalmazza meg: „Gott ist das Sein-Selbst, der letzte Seinsgrund. Um mit ihm in Beziehung zu treten, bedürfen wir der Symbole“.2
III. AZ ATYAI ÉS ANYAI ISTENKÉPEKKEL KAPCSOLATOS ÚN. „KEVERT METAFORA“
A Szentírás szövegei nemcsak szimpla metaforákat használnak Isten biz. cselekedetének ill. tulajdonságának ábrázolására, hanem az is lehetséges, hogy két ill. több metafora bukkan fel egy irodalmi egységen belül. Ezeket a metaforákat dupla vagy kevert metaforának nevezzük, melyek sajátossága, hogy egymásra retorikailag kölcsönösen hatást gyakorolnak. Interakciójuk lényegesen befolyásolja és variálja az egyes metaforák ill. az egész szövegrészlet értelmét. Néha csak árnyalja azt, de az is lehetséges, hogy egészen innovatív jellegű ábrázolás születik. A Zsoltároskönyvben csupán két ilyen kevert metaforával találkozunk JHWH-ra vonatkozóan: a Zsolt 27,10-ben és a Zsolt 103,13-ban. Mindkét szöveg egy olyan Istenleírást tartalmaz, amely Isten gondoskodó, óvó és védő cselekvését állítja a középpontba. Az imént 2
P. TILLICH: Systematische Theologie, Band 1, Stuttgart, Evangelisches Verlagswerk, 1956. 273-277.o.
4
láttuk, hogy a Zsolt 27,10-ben a költő egy negáció segítségével szemlélteti az emberi apa és emberi anya szeretetképességét mérték nélkül felülmúló isteni szeretetet. Ha a földi szülő el is hagyja gyermekét, JHWH mint adoptív szülő magához veszi ezt az elhagyott gyermeket. Zsolt 103,13: „Ahogy egy apa irgalmaz az ő fiainak (gyermekeinek), úgy irgalmaz JHWH az őt félőknek.” Ebben a metaforában egy férfi fogalom (atya) egy nőies jellegű képi ábrázolással kapcsolódik össze. A metafora „anyai” karakterét az „irgalmazni ige” főnévi derivátuma az „anyaméh” szó adja. W. Eugene March nagyon találó módon fogalmazza meg ezt a kettősséget: “thus, we are invited by Psalm 103,13 to reflect upon our Father as one who (…) extends to us the deeply-felt compassion often associated with a mother.”3 Erich Zenger pedig egy olyan Istenképről beszél, amely JHWH-t „anyai módon irgalmas Atyaistenként“ ábrázolja.4 A legtöbb kommentár ezzel a két kutatóval ellentétben egyáltalán nem veszi észre ennek az Istenképnek az összetett aspektusát.5 Csak kevés olyan JHWH-ra vonatkozó kevert metaforát találunk az ÓSz-ben, melynek képei mind a férfias (apai) ill nőies (anyai) elemet magukba foglalják. A Zsoltároskönyvön kívüli példák: MTörv 32,18, Iz 42,13-14 és Jer 2,27. MTörv 32,186 kombinálja a nemző szikla és a szülő nő képét: „Nem gondoltál többé teremtő szikládra, Istent, aki életet adott neked, elfeledted. (SZITB) „A Kősziklát, a ki szült téged, elfeledted; megfelejtkeztél Istenről, a ki nemzett téged.“ (Károli) Hasonló kombinált képet használ a Jer 2,27 is: „mind, akik így szólnak egy fadarabhoz: "Atyám vagy". és egy kőhöz: "Te szültél".
3
W. E. MARCH: „Father“ as a Metaphor of God in the Psalms, in Austin Seminary Bulletin 97 (1981) 5-12, idézet 10.o. 4
Auch G. VANONI: 'Du bist doch unser Vater' (Jes 63,16). Zur Gottesvorstellung des Ersten Testaments, Stuttgart, Katholisches Bibelwerk, 1995, 43.o. JHWH mint Atya ill. az Atya-fiú viszony tematikájához v.ö.: G. FOHRER: Psalmen, Berlin– New York, Walter de Gruyter, 1993, 51-52.o. K. SEYBOLD: Die Psalmen, Tübingen, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1996, 405.o. H.-J. KRAUS: Psalmen, 2 Bd., Neukirchen, Neukirchener Verlag, 1961, 704.o. H. GROSS und H. REINELT: Das Buch der Psalmen, Teil II. (Ps 73-150), Düsseldorf, Patmos Verlag, 1980, 209.o. 5
6
R. FRIEDERICKE: `Den Felsen, der dich gebar, täuschtest du...'. Gott als gebärende Frau in Dtn 32,18 und in anderen Texten der Hebräischen Bibel," KD 3 (1988) 53-61.o.
5
Amint már említettem az ószövetségi felfogás számára nagyon fontos volt a kép és az Istenség felcserélhetőségi lehetőségének abszolút kizárása. Ennek biztosításához különféle stilisztikai eszközök álltak rendelkezésre, mint pl. a negáció, a dualizálás ill. a pluralizálás. A dualizálás egyik speciális esetével találkoztunk az előző példákban, melyek Istent férfiként és nőként ábrázolták egyidejűleg. Az „anyaként irgalmazó Atyaisten” metafora is épp ilyen, mely sajátos módon nyitja a gondolkodás horizontját azáltal, hogy nem fixál egyetlen képet sem Istenről, hanem sejtet valami egészen meglepőt. Mégpedig azt, hogy JHWH éppúgy atya, mint ahogy anya és egyúttal se nem atya, se nem anya. Ez a sajátosan vibráló ambivalencia túl akar vinni minket a képek szintjén és azt akarja, hogy bepillantást nyerjünk a képek mögötti valóságba. Egyúttal tudatosítja bennünk azt is, hogy ezek a képek nem azonosak a valósággal, vagyis JHWH lényegével, - hanem csupán csak leképezései annak. Mi az oka annak, hogy mégis képesek vagyunk egy metaforikus képre úgy tekinteni, mintha az nem a valóság leképezése, hanem a valóság maga lenne? A válasz megtalálásában segítenek minket a modern metaforaelméleti megfontolások. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy mit akar mondani a Zsolt 103,13-ban levő metafora: „Isten, atya?“ vagy „Isten, olyan mint egy atya?“ A szó szerinti értelemben vett metafizikai azonosság7 (metaphysical literalism) esetén Isten ténylegesen atya. Ebben az esetben reális azonosság áll fenn a szavak és a világ között. Ezzel szemben a metafizikai metafora esetén Isten úgy viselkedik mint egy „atya”, de ténylegesen nem atya, csak fiktív azonosság áll fenn a szó és az általa leképezett valóság között. A radikális metaforizmus még egy lépéssel tovább megy. Felfogása szerint az „atya” metafora nem szolgál ténylegesen arra, hogy leírja Isten egy valós tulajdonságát, ill. nem állít semmit a hozzánk fűződő valós viszonyáról sem. A radikális metaforizmus csupán megpróbálja fogalmakba önteni érzéseinket a transzcendens valóság felé, anélkül, hogy azt állítaná, hogy bármit is tud arról, hogy Isten miként viszonyul hozzánk ill. hogy megpróbálná leírni az ő valós
7
A szó szerinti értelemben vett metafizikai metaforizmus egy értelmezési mód, amely szerint „Isten“ és az „atya“ szavak által jelölt valóságok között reális azonosság áll fenn. Ezzel szemben a metafizikai metaforizmus azt állítja, hogy ezen valóságok között csupán fiktív azonosság áll fenn.
6
lényegét.8 Éppen ezért ez a felfogás sokkal toleránsabb. A radikális metaforizmus számára az „atyai” és egyúttal „anyai” Istenleírás teljesen elfogadható. A betű szerinti értelemben vett metaforizmus ennek lehetőségét teljesen kizárja. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a vallásos nyelv fikcionális, és nincsen hozzáférése a transzcendens valóság esszenciájához, akkor egyértelművé válik, hogy az Istenről való beszéd sosem lehet szó szerinti, csak metaforikus vagy analóg! 9
IV. AZ „ANYAI“ MÓDON IRGALMAZÓ ATYAISTEN METAFORA ELEMZÉSE
A kulcs a
~xr ige jelentésárnyalatainak megértésében rejlik: „irgalmazni, megbocsátani,
vigasztalni, (meg)kímélni, részvéttel ill. együttérzéssel lenni valaki iránt, megerősíteni, megmenteni” stb. A
~xr
ige mégsem azonosítható egyetlen itt felsorolt jelentéssel sem és
ugyanakkor valamennyi jelentésárnyalatot együttesen magában hordja. Az ige jelentéstartományában mögöttes hatással ott rejlik a
~xr
„anyaméh” főnév
konnotációja is. A szó jelentésének pontos meghatározásában segít a többi szemita nyelv ismerete is, melyekben a szó szintén „anyaméh” értelemben fordul elő. Itt tulajdonképpen az Izraelt körülvevő népek nyelveinek hatásáról, nyelvi átvételről lehet szó. Vannak természetesen ellentétes vélemények is, amelyek a metafora értelmezésénél az anyai jellegű konnotációs elemet teljesen kizárják. Pl. Stoebe véleménye szerint a Zsolt 103,13
8
R. P. DE OLIVEIRA: `Mother in heaven´: A desirable metaphor? in: L. BOEVE – K. FEYAERTS (eds): Metapher and God-Talk. Bern – Berlin – Bruxelles – Frankfurt. M. – New York – Wien, Peter Lang, 135- 152.o. Idézet 142.o.: „that the father metaphor depicts any true, real property of God or any real, true relation of God towards us, rather it proposes a description of our feelings towards the transcendent, without being committed to the belief that this is really the way God relates to us or His real essences such a position is more tolerant, because it is compatible with many descriptions of the transcendent.” 9
L. SCHWIENHORST-SCHÖNBERGER – G. KRUK (Hg.) : Metaphorisch wahr - Offenheit und Eindeutigkeit alttestamentlicher Gottesrede, in „Deine Bilder stehn vor dir wie Namen". Zur Rede von Zorn und Erbarmen Gottes in der Heiligen Schrift, Mainz, Matthias-Grünewald, 2005, 115 - 124.o.
7
és Óz 1,6-8; 2,3.6.25 esetén „nem az érzelmekben gyökerező atyai gyengédségről van szó, hanem az atyaság akarati elfogadásáról ill. visszautasításáról, mely magában foglalja a gyermekkel szembeni kötelezettségeket életkörülményei biztosítására és a védelemre vonatkozóan.” 10 Anette Böckler szerint: „Az atya-fiú viszony hasonlat esetében nem az atyai gyengédség és engedékenység (mint pl. Duhm11) áll a központban és nem is ennek a viszonynak a bensőségessége, hanem a felelősség ill. a stabilitás. 12 A Zsolt 103,13 eddigi elemzései megragadtak annál a pontnál, hogy ezt a metaforát vagy az Atyaisten bűnöket megbocsátó cselekedeteként vagy a nemi kategóriákat átlépve az Atyaisten anyai jellegű irgalmaként értelmezték. Pedig ennek a különleges kevert metaforának a vizsgálatában lehet még mélyebbre menni, ha hagyjuk, hogy a benne rejlő dialektikus ambivalencia inspirálja a gondolatainkat. A szöveg belső feszültségei impulzusként hatnak, dinamikus jellegüknél fogva képesek arra, hogy tágabbra nyissák az olvasó gondolkodási struktúráit vagy arra, hogy a gondolkodás számára új struktúrákat teremtsenek. Ezáltal válik lehetővé a metafora eddig rejtett dimenzióinak feltárása. A vizsgálat során fontos figyelembe venni azt a tényt, hogy a metaforák jellegükből adódóan mindig szelektívek. Képesek arra, hogy bizonyos aspektusokat hangsúlyozzanak, miközben másokat elrejtenek. Ez a szelektív jelleg mindig sajátosan kontextusfüggő. Ugyanaz a metafora egy másik kontextusban egészen más jelentést is hordozhat. Az eddigi elemzések hiányossága, hogy a vizsgált metaforánkat mindig csak önmagában, szövegkörnyezetéből kiragadva vizsgálták. Ha az elemzést a 11-13. versekre kiterjesztve végezzük, ahol egy szerves tartalmi és formai egységet képező hármas metafora található, melynek csupán egyike az atyametafora, akkor egészen új dolgokat is felfedezhetünk.
10
E. JENNI – K. WESTERMANN: Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament (THAT), Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus, 1984, 763.o. 11
D. B. DUHM: Die Psalmen, Freiburg, J.C.B. Mohr, 1899, 240.o.
12
A. BÖCKLER: Gott als Vater im Alten Testament. Traditionsgeschichtliche Untersuchungen zur Entstehung und Entwicklung eines Gottesbildes, Gütersloh, Kaiser, 2000.
8
Az első hasonlat (11.v.) egy vertikális képből áll „ég és föld”, amely által JHWH kegyelmének kozmikus távlatokat öltő kiterjedése lett képszerűen ábrázolva: „Mert amilyen magasak (az) egek a föld felett, (olyan) erős az ő kegyelme az őt félőkön.” Hasonló metaforikus ábrázolással találkozunk a következő szöveghelyeken: Iz 6,3; Zsolt 36,6; 57,11; 108,5. Miközben az első metafora Isten kegyelmének mérhetetlen nagyságát az „ég és a föld” közötti távolság képével szemlélteti, a második hasonlat horizontális perspektívát használ annak érzékeltetésére, hogy Isten milyen messzire vetette el tőlünk a mi bűneinket: „Amilyen távol (van) a napkelet a napnyugattól, eltávolította tőlünk a mi bűneinket.” A 12. vers hasonlata nemcsak a teret foglalja magába, hanem az idő térrel szemléltethető kategóriáját is. Konkrétan egy 24 órából álló napot.13 A lehető legnagyobb elképzelhető térbeli távolság a bűnös és bűnei között kifejezi a teljes bűnbocsánatot, amely által már a bűnnek sem lehet további hatása a bűnösre. Ez a kép éppen ezáltal a hagyományos megfizetés elmélet kritikája is egyben. Első pillanatra úgy tűnhet, hogy a harmadik hasonlat megtöri a tér-metaforák sorát, hiszen egy egészen más jellegű képet választ. Az emberi család életéből meríti képét, és egy emberi atya (anyai) irgalmával veti össze JHWH irgalmát: „Ahogyan könyörül (egy) atya a fiakon, úgy könyörült JHWH az őt félőkön.“ A megoldás kulcsát a „könyörülni” ige alaposabb vizsgálata adja. Mit is jelent ez az ige ezen a szöveghelyen pontosan? A hagyományos értelmezés szerint a „könyörülni“ ige a bűnök megbocsátásával azonos. Ennek megfelelően Isten akárcsak egy földi atya újból és újból megbocsát, odafordul szeretett gyermekéhez, mert pontosan ismeri annak esendő természetét, gyengeségeit (12k.v.). Véleményem szerint ez az értelmezés nem veszi igazán figyelembe, amit a szöveg a metaforák segítségével mondani akar. A 12.vers kijelenti, hogy Isten oly messzire távolította el tőlünk bűneinket, azok következményeivel együtt, amilyen messze van a napkelet a napnyugattól. Akkor a 13. versben már nem lehet szó ismét a bűnök megbocsátásáról, hisz azok már megbocsáttattak, sőt még el is távolíttattak az embertől. A 11-13.v. szakasz a gondolati fokozás (szintetikus parallelizmus) költői eszközét használja mondanivalója kifejezésére. És ez a fokozás
13
F. H. HOSSFELD – E. ZENGER: Psalmen 101-150, Freiburg–Basel–Wien, Herder, 2008, 60.o.
9
nem marad meg az irgalom és a bűnbocsánat ábrázolásánál, hanem tovább megy, hogy valami lényegeset elmondjon az isteni kegyelem mibenlétéről. A modern metaforaelmélet tanítása szerint lényeges különbség van a névszói és az igei metaforák között. A 13.v. nem azt állítja, hogy az „Isten” és az „atya” (mint 2 főnév) egymással ontológiailag összekapcsolt és ezáltal felcserélhető fogalmak. Itt pontosabban egy igei metaforáról van szó, JHWH úgy „könyörül”, mint ahogy egy földi atya „könyörül”. Ez az igei metafora dinamizálóan hat, és ez a hatás képzeteket ébreszt bennünk és belevisz bennünket lelkileg és érzelmileg a történések folyamába. A Zsolt 103,13 kevert metaforája az isteni kegyelmet nemcsak úgy ábrázolja, mint egy olyan atyai szeretetet, amely a gyermek életének aktív igenlésében nyilvánul meg. És nem is csak úgy, mint egy anya gyengéd érzelmekben kifejeződő szeretetét. Miközben a metafora ezt a jelentésspektrumot is magában foglalja, egyúttal megnyit egy mélyebb dimenziót. Mégpedig épp egy harmadik tér-metafora segítségével, ami az isteni közelség képi megjelenítésére szolgál. Az Ő kegyelme nemcsak a lehető legnagyobb, végnélküli távolság képeivel (ég-föld, napkeletnapnyugat), hanem a lehető legbensőségesebb közelség képével is szemléltethető. Az atya-fiúkapcsolat, amely itt képadományozóként szerepel egyike a legbensőségesebb emberi kapcsolatoknak. Mégis a zsoltáros ennél is mélyebbre megy az isteni kegyelem ábrázolásában, mikor tudatosan egy olyan igei-metaforát választ, amelynek szemantikai hátterében ott rejlik az „anyaméh” konnotáció. Nincsen bensőségesebb közelség az emberi világban, mint egy anyagyermek-kapcsolat az anyaméhben. Az isteni kegyelem és megbocsátás legmagasztosabb kifejeződése éppen az, hogy Ő nem egyszerűen csak közel jön hozzánk, hanem hogy Isten jelenléte valós módon megnyilvánul az imádkozó emberi lélekben. Az Ő jelenléte oly közeli hozzánk, mint amilyen közel van a gyermek édesanyja méhében az édesanyjához. Isten jelen van a hozzá szavak nélkül imádkozó emberi bensőben14. Miközben az emberi lélek és az égi seregek hangos dicsőítő szavai zengenek a himnusz keretrészeiben, a szöveg közepének imádsága
14
Ha valaki a nepeš fogalmát helyesen akarja érteni, akkor nem szabad elhamarkodottan a görög dualista felfogásnak megfelelő „test” és „lélek” szétválasztásra asszociálnia. A héber antropológiában a „test” és „lélek” az egységként felfogott ember különböző aspektusait ábrázolja. A bibliai héberben a nepeš nem más, mint testet élővé tevő, aktiváló erő.
10
teljesen néma. A zsoltáros az égre és a földre pillant, a napkeltét és a napnyugtát szemléli szótlanul. Az 1-2.és a 20-22. keretversekkel ellentétben itt hiányoznak az Istendicsőítés és a dicséretre való felhívás hangos szavai. A szemlélődés csendes csodálattá / csodálkozássá válik az imádkozó lelkében (nepeš) és mindez elvezeti őt az isteni kegyelem határtalan felismeréséhez. Aztán a zsoltáros elfordítja tekintetét a távoli kozmikus dolgok szemléletétől és képzeletben az emberi atyai és anyai szeretetre gondol, ami őt JHWH szeretetére emlékezteti. És ekkor felfedezi, hogy Isten szeretete nem puszta imagináció, hanem valós belső tapasztalat. Ennek az üzenetnek a fontossága a teljes zsoltárszöveg strukturális felépítésében is tükröződik. Ha a zsoltár különböző „tereit“ vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az isteni közelséget szemléltető metafora pontosan a zsoltár szívében található. A költemény többi „helyei“ körülötte helyezkednek el koncentrikusan:
1-2: a zsoltáros lelke és bensője o 4a: alvilág, a halál birodalma (legmélyebb hely)
11a: ég-föld (merismos = a világ egésze)
12a: napkelte–napnyugta (merismos = a világ egésze)
13ab: anyaméh (legbensőbb hely)
o 19a: az egek (legmagasabb hely)
22a: az ő uralmának minden helyei (a világ egésze)
22b: a zsoltáros lelke
Isten kegyelmének mélysége az ő odaadó közeledésében nyilvánul meg, és épp ezt akarja a zsoltáros lelke és bensője az imádság nyitányában és záróakkordjaiban dicsérni (1-2, 22.v.). Ez a belső találkozás és az ember Istennel való egyesülése úgy dicsértetik ebben a zsoltárban, mint a legbensőségesebb szeretet, amely csak a kozmoszban létezik. Miközben az anyaméh-metafora a zsoltár legbensőbb helyét vizualizálja, a többi helymegjelölés, - amelyek a középpont körül ellentétes értelmű képpárokban lettek elhelyezve - kozmikus dimenziót adnak az imádságnak. A zsoltár legmagasabb helye az „egek“ (19a) a legmélyebb hellyel lett párhuzamba állítva „sír, 11
gödör, alvilág“ (4a). Az „ég és föld“ (11a) ill. „napkelte és napnyugta“ (12a) képei egy ún. merizmost képeznek és felölelik az egész teremtett világot. Hasonlóan mindent átfogó módon jelenik meg JHWH mindenségre kiterjedő királyi uralma a 22a-ban. A 22b záró keretversben található dicsőítésre való felhívás visszavisz bennünket a zsoltáros lelkéhez. Így a zsoltár befogadója ismét a himnusz kiindulópontjánál találja magát, de egy fontos felismeréssel gazdagodva most már tud arról, hogy ez a lélek, amint az ember teste is (a nepeš szót inkluzív értelemben véve) az isteni jelenlét és kinyilatkoztatás helye. A nepeš az a hely, ahol minden ember oly közel van Istenéhez, mint ahogyan a gyermek édesanyjához az anyaméhben. Az emberi lélek és test az Istennel való találkozás tere, ahol az ember nem hangos szavakkal, hanem saját csendes jelenlétével imádja és dicsőíti Istenét.
[email protected] Institut für Alttestamentliche Bibelwissenschaft 1010 Wien, Schenkenstraße 8-10 T: +43-1-4277-304 08 F: +43-1-4277-9 304
12
