Paár Ádám
A magyar választói kultúra gyökerei
A napvilágot látott hírek szerint az MSZP minden választójogosult
állampolgár
számára
kötelezővé
tenné a szavazást. Ez az ellenzéki javaslat szinte párja annak a kormánypárti tervezetnek, amelyik előzetes regisztrációhoz kötné a szavazáson való részvételt. Úgy tűnik, a magyar pártok kezdenek rájönni arra, hogy a demokráciát nem a – mégoly jól megtervezett – intézmények,
hanem
az
állampolgárok
tartják
működésben. Következésképpen a demokráciára leselkedő legnagyobb veszély az állampolgárok érdektelensége. Ezzel bizony valamit kezdeni kell, ha nem akarjuk, hogy hosszú távon a rendszerváltás utáni magyar parlamentáris rendszer egésze hiteltelenné váljon! Elemzésünkben először bemutatjuk a magyar választási kultúra gyökereit, rámutatva arra,
miért
érthető
az
alacsony
részvételi
hajlandóság.
Ezt
követően
vizsgálódásunkat leszűkítjük a kötelező szavazás intézményére, kitekintve a nemzetközi, leginkább európai példákra, majd összefoglaljuk a pro és kontra érveket, végül ajánlást fogalmazunk meg a választási szakértők és a politikai elit felé. Történelmi választásaink „A legtöbb ember visszariad attól, hogy nyilvánosság előtt olyasmit tegyen, ami megszégyenítésével jár; ellenben nagyon sok ember fog kicsinyes motívumoknak, haragjának és bosszújának hódolni, ha ezt titokban teheti”.
-1-
(Karafiáth Jenő kormánypárti képviselő ellenérve a titkos szavazással szemben, Nemzetgyűlési Napló, 1920-1922. XVII. 87. o.) A magyarországi választásokon való részvételt befolyásolja az állampolgárok „hosszú emlékezete”. 1867-től 1989-ig tét nélküli országgyűlési választások zajlottak Magyarországon. A választójogi szabályozások a műveltségi, lakóhelyi cenzusokkal, a
választókerületek
beosztásának
módjával
és
az
igazságtalan
mandátumelosztással körülbástyázták a mindenkori kormánypárt uralmát. A kormányzati pozícióban kényelmesen elterpeszkedő, a közigazgatással „összeépült”, és a mindenkori gazdasági elittel jó kapcsolatot ápoló, azzal részben vagy egészében összefonódott mamutpártok leváltásának közjogi, társadalmi ára igen nagy volt: az egész politikai és társadalmi rendszer bukása. Ráadásul még ez a lehetőség is kívülről pottyant a mindenkor széttagolt ellenzéki erők ölébe: vagy a korábbi állam- és társadalmi berendezkedés totális szétesésével-szétverésével (pl. 1918-ban, 1919-ben, 1944-45-ben), vagy „csupán” egy békés rendszerváltással (1989). Az
ellenzékbe,
és
különösen
annak
választói, támogatói körébe beleivódott a passzív tehetetlenség érzése, amelyik – miután a 20. században mindegyik politikai irányzat, sőt mindegyik (mégoly számos) szociológiai réteg legalább egy alkalommal megízlelte parlamenten
az
üldözött
kívüli
ellenzékiség,
ellenzékiség,
fél-
ellenzékiség, megtűrt ellenzékiség, vagy kényszerű kormánytámogató ellenzékiség „keserű gyümölcsét” – az egész társadalom alapélményévé vált.
-2-
A dualizmus idején és a Horthy-korszakban a vidéki választókerületek többségében a „magyar emberhez nem illik a titkolózás” bornírt jelszavával bevezetett nyílt szavazás lehetetlenné tette, vagy legalábbis nagyon megnehezítette a világnézetipolitikai tagoltság leképeződését – hiszen a kormány által kinevezett főispánoktól lefelé a legutolsó szolgabíráig, jegyzőig, csendőrig a megyei közigazgatás egésze a kormány(párto)t támogatta, a kormány(párt)tól függött. Nem is beszélve az ellenzéki képviselőjelöltek és az ellenzéki szavazók vegzálásának változatos eszközeiről (mint tudjuk, a mindenkori kormányzati kreativitás kifogyhatatlan, ha az ellenzéki jelöltek és szavazóik mozgásának, politikai cselekvésének megnehezítéséről van szó). Valódi pártversenyre csak a törvényhatósági jogú városokban volt esély, ahol a szavazás titkos, listás – és kötelező volt. Jellemző, hogy a szavazás csak a törvényhatósági jogú városokban volt kötelező jellegű. Ez egyrészt azon a tapasztalaton alapult, hogy a helyi közösség számára fontos döntések nem feltétlenül az országos szinten dőlnek el – tegyük hozzá: a (joggal) szidott világháború előtti időszakban az önkormányzatiság többet jelentett, mint napjainkban. Persze a kormányok beavatkoztak, ahol tudtak, de az önkormányzati képviselőtestületekben sokkal több mozgástere volt a liberális és a szociáldemokrata ellenzéknek. Márpedig, ha egy pártpolitikus jól végezte feladatát a helyi közösséget szolgáló képviselőtestületben, az nem maradt titokban a helyi nyilvánosságban, és a szavazók úgy okoskodhattak: az illető politikus megállja helyét az Országgyűlésben is. Nem véletlen, hogy a törvényhatósági jogú városok számítottak
az
ellenzék
fellegvárának.
Ebből
logikusan
fakadt,
hogy
a
kormánypártnak minden szavazóra szüksége volt – ezért kellett kötelezővé tenni a törvényhatósági
jogú
városokban
a
szavazást,
amelytől
a
vidéki
egyéni
választókerületekben eltekintettek: ott az ellenzék szavazóit mobilizál(hat)ta (volna), emitt viszont a kormánypártiakat. Az 1938:XIX. tc. – amellett, hogy az ország egészében bevezette a titkos és a listás szavazást, a korábbi egyéni választókerületi rendszer mellett, és alaposan
-3-
megvariálta a cenzusokat – kötelezővé tette a szavazást. A jogszabály 14. fejezete 203. paragrafusának 1. pontja értelmében „az a választó, aki a választás idején a szavazatszedő küldöttség előtt nem jelent meg, köteles távolmaradásának okát a választás napját követő nyolc nap alatt a központi választmány elnökéhez írásban, igazoló iratainak csatolása mellett, bejelenteni.” A törvény öttől huszonöt pengőig terjedő pénzbírsággal sújtotta azt a renitenskedő választópolgárt, „akiknek elmaradását az albizottság nem fogadta el igazoltnak” (elképzelhetjük, hogy a szavazáson való megjelenésre – a szavazási eredmények egyhangúsága miatt – nem motivált falusi rétegekről nyúzta le a legtöbbet ez a rendelkezés). De ennek is volt egy jó oka: a kormánypárt célja az volt, hogy meggyengítse az erősödő szélsőjobboldalt. Végül, mint tudjuk, a célkitűzés csúfos kudarcot vallott. A magyar választó tehát állandóan játékszereként szolgált a választási jogszabályokat alkotó mindenkori politikai elit számára. Ilyen pártpolitikai, választási múlttal a hátunk mögött igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar társadalom szíve nem melegedik át attól az érzéstől, hogy négyévenként bedobhatja az urnába a szavazatát. Ha csak a választáson való részvételi hajlandóság arányában mérnénk a választói tudatosságot, akkor a rendszerváltás utáni demokrácia választópolgárait kevésbé számítanánk tudatosnak, mint az 1945-ös időszak választóit. Mind a mai napig az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választás részvételi aránya az, amelyik messze kiemelkedik a magyar választások sorából: a lakosság 92%-a vett részt a szavazáson (összehasonlítva: az 1990-es választás első fordulójában 65%-os, a második fordulóban 45,5%-os volt a részvételi arány). Igaz, erre a háború utáni eufóriában került sor, amikor tíz körömmel kellett hozzálátni falvak, városok, az egész ország újjáépítéséhez, és – a választójog általánossá válása következtében – mivel sokan életükben először szavazhattak, még friss volt az élmény (hamarosan a szovjetbarát erők gondoskodtak róla, hogy hosszú időre elmenjen az emberek kedve a választástól).
-4-
Talán túl jó nekünk, azért nem becsüljük a választást? A probléma alighanem mélyebb: nincsenek olyan intézményi mechanizmusok, amelyek az egyéneket a tudatos állampolgári magatartásra szocializálnák. A négyévenkénti választás nem elegendő. Kérdés, hogy akkor a pártok miért ennek reformjára fektetnek hangsúlyt. De lássuk először a kötelező szavazás intézményét! A kötelező szavazás nemzetközi példái A demokrácia korai gyakorlásához hozzátartozott a kötelező jelleg – ez volt a rendszer a köztársasági Athénban, Rómában, és a svájci kantonokban is. Azonban tegyük hozzá, hogy ezek kis területű, a maiaknál alacsonyabb lélekszámú közösségek voltak, amelyekben nem is mindenki rendelkezett a döntésekbe való beleszólás jogával (pl. a nők, a szolgák, és – legalábbis egy ideig – a proletárok és a bevándoroltak egyáltalán nem), és mindig létezett a rendszerben a „tekintélyelv”, amelyik – demokrácia ide, vagy oda – mégis lehetővé tette a döntések manipulálását valamilyen magasabb fórum által, éppen a közösség (vélt vagy valós) érdekében. A kötelezettség tehát nem jelentette azt, hogy kötelezően „bármit lehet képviselni”. És nemcsak adni
lehetett
a polgárjogot, hanem elvenni is (a
mai modern
demokráciákban ez meg sem fordulhat a politikusok fejében, így ahol kötelező a szavazás, ott ki van töltve a „biankó csekk”: mindenkinek kötelező részt venni a döntésben, de a felelőtlen részvételt nem lehet szankcionálni). Az Egyesült Államokban nem véletlenül tartózkodtak (és tartózkodnak) a szavazás kötelezővé tételétől, hiszen az előzetes regisztráció és az elektori rendszer éppenséggel szűrőként funkcionál: célja a jelenlegi kiszámítható pártstruktúra fenntartása. A kötelező szavazás viszont mobilizálóan hat(hat) azokra a rétegekre, amelyek távol kívánják tartani magukat a választástól, például azért, mert nem tartják igazságosnak vagy méltányosnak a rendszert. Ebből is látható, hogy az előzetes regisztráció és a kötelező szavazás ellentétes érdekeket szolgál: az előzetes regisztráció éppen a választók indirekt „szűrését”, a pártrendszer fenntartását, a
-5-
kötelező szavazás viszont az állampolgárok „sarkantyúzását” szolgálja, és így indirekt módon a pártrendszer bővítése irányába hat. Másrészt az amerikai szabályozás tekintettel van bizonyos vallási közösségek érzékenységére (erről még szó lesz a későbbiekben).
Hogy
melyik
eljárás
felel
meg
jobban
a
politikai
tudatosságra
nevelés
követelményének, azt nehéz eldönteni. Egy biztos: a két szisztéma együtt nem működik, nincsen nemzetközi példa e két eljárás együttes alkalmazására. Vagyvagy. Az MSZP tehát a kötelező szavazással azt is képviseli, hogy – kormányra kerülése esetén – eltörli az előzetes regisztrációt, amelyik az alacsonyabb jövedelmű, alacsonyabb iskolázottságú rétegeket sújtaná. Számos nemzetközi példa van a kötelező szavazásra. Európában hat országban ismerik a kötelező szavazást (Belgium, Luxemburg, Franciaország, Olaszország, Görögország, Törökország), méghozzá három országban (Luxemburg, Görögország, Törökország) kisebb-nagyobb pénzösszeggel szankcionálják a távolmaradást. Ugyanakkor több államban fokozatosan „kivezették” a rendszerből a szavazás kötelező jellegét: Ausztriában és Hollandiában megszűnt, Svájcban pedig egy kantonban maradt fenn. Ha végigtekintünk azokon az európai országokon, amelyek napjainkban alkalmazzák a kötelező szavazást, akkor alapvetően két csoportba sorolhatók ezek az országok. Egyes államok fejlett politikai kultúrával, polgári értékrenddel rendelkeznek, ugyanakkor
esetükben
„töredezett”
társadalmakról
beszélhetünk,
különböző
felekezeti, nyelvi törésvonalak mentén elkülönülő résztársadalmak élnek egymás mellett (Belgium, Luxemburg). Más országok erősen központosítottak, politikai kultúrájuk kevésbé fejlett, a polgárosodás nagy „kiugrásokkal”, válságokkal, adott esetben
diktatórikus
rezsimek
kerülőútján
bukdácsolt
előre
(Franciaország,
Olaszország, Görögország, Törökország). Utóbbi országok esetében a kötelező szavazás úgy tekinthető, mint egy „szocializációs eszköz”, egyúttal biztosíték arra
-6-
vonatkozóan, hogy mindenképpen stabil kormányzóképes többség formálódjon ki a választáson, és ne lehessen állandóan megkérdőjelezni az adott kormány legitimációját, az alacsony választási részvételre hivatkozva. Magyarország inkább az utóbbi országok csoportjával mutat közös vonásokat: az állampolgári kultúra fejletlensége, a pártrendszer fragmentáltsága, a társadalom és a gazdaság menedzselése során az ország vezetése előtt álló kihívások – amelyek erős kormánytöbbséget igényelnek – mind arra utalnak, hogy Magyarország a „latin” régióhoz tartozik, választási kultúra szempontjából (is). Pro és kontra érvek Arend Lijphart holland
politológus
az Unequval Participation:
Democracy’s
Unresolved Dilemma című tanulmányában kifejtette, hogy a szavazás kötelező jellege 7-16%-kal növelheti a szavazáson való részvételi arányt az országos választások esetében, a helyi és európai uniós választásokon pedig ennél is nagyobb mértékben. Lijphart idézte Harold F. Gosnellt, aki úgy vélekedett, hogy a kötelező szavazás erősítette a részvételi hajlandóságot Belgiumban és Svájcban. G. Bingham Powell 30 országra kiterjesztett kutatása szerint 10%-os különbség lehet a választási részvételben, a szavazás kötelező jellegétől függően. Carolina A. Fornos úgy találta, hogy azokban a latin-amerikai országokban, ahol a szavazás kötelező, az elnökválasztásokon a részvétel 11,4 százalékponttal növekedett, a kongresszusi választásokon 16,5 százalékponttal. De éppen a fenti országok példáján láttuk, hogy a kötelező szavazás politikai kultúrafüggő. Lijphart szerint az intézmény előnye, hogy erősíti a részvételi hajlandóságot, az állampolgári tudatosságot, és ezen keresztül csökkenti a politikai instabilitás veszélyét. Még pénzügyi hozadéka is van a kötelező jellegnek: nincsen szükség arra, hogy a pártok mélyen a zsebükbe nyúljanak a sikeres kampányolás érdekében. Ez utóbbi érv manapság, amikor a pártokat megfosztják az állami támogatástól, és
-7-
többségük nem számíthat széles adományozói körre, kívánatosnak is hangozhat a pártpolitikusok és kampánymenedzserek számára. Melyek az ellenérvek? Először is felmerül egy elvi probléma: a szavazást nem minden személy tekinti kötelességnek. Ez az elvi probléma rögtön véresen komollyá válik, ha figyelembe vesszük, hogy egyes csoportok vallási vagy világnézeti okból elutasítják a szavazáson való részvételt, mivel számukra az állam egésze illegitim (pl. Jehova Tanúi, amishok), vagy legalábbis az állam kívül áll a saját világukon, nem egy megtapasztalt entitás (pl. a hindu vagy a buddhista vallás bizonyos aszketikus irányzatai). Lehet-e kényszeríteni egy vallási csoportot arra, hogy döntést hozzon az általa istentelennek vagy egyszerűen érdektelennek tekintett materiális államban, miközben az illető nem annak, hanem a spirituálisan már formálódó, de majdan valóságosan is eljövő „isteni” állam polgárának (?) tartja magát? Két időfelfogás csap össze: a jelen (a materiális állam) és a jövő (spirituális állam), és a választás szükségszerűen a jelenre és a létező államra vonatkozik. Ugyancsak egy érdekes jogelméleti kérdés, hogy vajon a kötelező szavazás csorbítja-e a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot. Hiszen a szavazólap urnába dobása
is
egyfajta
véleménynyilvánítási
aktus.
Ha
elfogadjuk,
hogy
a
véleménynyilvánítás szabadsága magába foglalja az egyén jogát, hogy szabadon ne nyilvánítsa ki a véleményét, akkor máris egy érdekes jogelméleti-filozófiai vita kellős közepébe csöppentünk. Ha tekintetbe vesszük, hogy számos harmadik világbeli autoriternek tekinthető rendszerben létezik a kötelező szavazás (pl. Venezuela, Szingapúr, Thaiföld), akkor lehetnek kétségeink afelől, hogy a kötelező szavazás és a jogtisztaság kéz a kézben járnak-e. Erre azt mondhatjuk: a kötelező jelleg csak a szavazólap urnába dobására vonatkozik, nem a szavazólap kitöltésére (akár üresen is be lehet dobni). Ez igaz, de főleg Európán kívüli országokban előfordulhatnak olyan szituációk, amikor ezt nem lehet megtenni büntetlenül. De még Európa demokratikus államaiban is felmerül a
-8-
kérdés: ha bizonyos csoportok elutasítják az államot (pl. anarchisták), vagy annak világi formáját (pl. fundamentalisták), lehet-e őket kényszeríteni, hogy a választási ceremóniában való részvétellel szimbolikusan lojalitásukat nyilvánítsák ki ezen állam felé. További kérdés, hogy egyáltalán szabad-e bizonyos csoportok választási részvételét még ilyen módon is ösztönözni. Mindmáig hivatkoznak az osztrák választási rendszerre, amelyben a kötelező szavazás hozzájárult az Osztrák Szabadságpárt kiemelkedő választási eredményéhez (nem véletlen, hogy 2004-ben megszüntették a kötelező szavazást). Vajon nem a Jobbik lenne a „nevető fél”, amennyiben a szavazást kötelezővé tennék, de az ország állapotában, például a falusi Magyarországon az emberek biztonságérzetében nem következne be értékelhető javulás? Valószínű, hogy ma a jobbikos szavazók inkább hajlandóak részt venni a választáson, mint bármelyik másik ellenzéki párt szavazói. Kérdés, hogy ezt meg kell-e támogatni még a kötelező szavazással is, úgy, hogy aközben meg a társadalom jólétéről nincsen valós ellenzéki program. Hangsúlyozzuk: a fenti ellenérvek többsége a mai Magyarországon hipotetikus. De nem árt tisztában lenni a kockázatokkal, mielőtt egy párt belevág egy reformba. A tanulság az, hogy bármilyen reform a választási rendszerben csak úgy mehet végbe, ha illeszkedik az adott társadalom pártrendszeréhez, politikai kultúrájához, valamint az adott társadalom világnézeti, kulturális mintázatához. Konklúzió Önmagában nem vonhatjuk kétségbe a kötelező szavazás indokoltságát. De nem kellene, hogy a kötelező szavazás, vagy az előzetes regisztráció közül válasszunk, ha nem az országgyűlési képviselőválasztás lenne az egyetlen olyan eleme a demokráciának, amelyik lehetőséget ad az állampolgároknak a részvételre. A két világháború közötti időszakban a helyi közösségek, önkormányzatok, egyesületek,
-9-
társadalmi szervezetek, civil szervezetek sokkal erősebbek voltak, mint manapság. Tudatosítani kellene, hogy a részvétel nem az országos szinten kezdődik, hanem azokon az alsóbb fórumokon, amelyek közelebb állnak az emberekhez a mindennapokban. Ezért szerencsésebb lenne, ha a pártok inkább a magyarországi látszat-önkormányzatiságba és a szervezetlen egyesületi életbe próbálnának életet lehelni. Az embereknek érezniük kell, hogy nem csak négyévenként, és nem is csak az országos választáson van szükség rájuk. Az önkormányzatiság erősítésének első lépése lehetne, ha inkább az önkormányzati választásokon vezetnék be a kötelező szavazást. Mert sok dolog ott dől el, a helyi szinten, a helyi közgyűlésben és képviselő-testületben,
és
nem
az
Országgyűlésben!
Ha
lenne
hiteles
önkormányzatiság, akkor az önkormányzati választás az állampolgári részvétel kísérleti terepe lehetne.
- 10 -
