HADTUDOMÁNY
Buknicz Ferenc
A MAGYAR STRATÉGIAI GONDOLKODÁSRÓL
STRATÉGIA (HADÁSZAT) A MAGYAR KATONAI GONDOLKODÁSBAN AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG A honfoglalás kori magyarság más lovas kultúrával rendelkező társadalmakhoz hasonló stratégiát, harceljárásokat követett. A magyar sereg könnyűlovasságból állt[1]. A hadszervezés alapját a katonai demokrácia jelentette. A korabeli magyar harceljárást egészen pontosan megörökítette VI. (Bölcs) Leó bizánci császár Taktika című művében, amelyben leírta, hogy a magyarok nagyobb osztagokba tömörülve, az osztagok között kis térközöket hagyva vették fel a harcrendet, és a tartalékot rejtve helyezték el. A harcot kis csoportokban, távolról nyilazva kezdték, mellyel igyekeztek az ellenség harcrendjét megbontani. Jól ismert, hogy az első összecsapások után szándékosan visszavonultak, hogy ezzel az üldözést megkezdő ellenség harcrendjét még jobban megbontsák. Az ellenséget először a lesben álló tartalék rohamozta meg, majd a főerők, együttműködve a tartalékokkal, bekerítették és megsemmisítették őket. Ugyancsak a lovas kultúrával rendelkező hadviselésnek megfelelően a menekülő ellenséget a végsőkig üldözték. „Őseink harcmódját a támadó szellem jellemezte... Hacsak lehetett, a legkisebb áldozatot kívánó támadási módot választották. Kerülik a kizárólagos arctámadást, s kombinálják átkarolással, hátbatámadással, amikor mindig az utóbbiakon van a fő súly...”[2] „A lovagi felfogással szemben a honfoglaló magyarok az arctámadást legtöbbször csak színlelték. Az ezt végrehajtó osztag adott jelre visszavonulásba kezdett, hogy magára vonja az ellenség támadását, illetve az oldal- és a háttámadására rejtve elhelyezett osztagok kelepcéjébe csalják őket. A minden oldalról körülvett ellenséget közelharcban semmisítették meg. A menekülőket kíméletlenül és a végletekig üldözték.”[3] Ezt a taktikát követték a későbbi kalandozások során is, de már egyre csökkenő sikerrel. Győzelmeik fő oka az volt, hogy az Európában már szokatlan harcmód
meglepte a még formálódó lovagi seregeket, ámde amikor már a meglepetés ereje megszűnt, többnyire a nehézpáncélzatú lovagi seregek győzedelmeskedtek. Az Európába egyre jobban betagozódó Magyarországon is, elsősorban német hatásra, megindult a nehézpáncélos lovasság, a lovagi kultúra térnyerése, annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Hazánkban azonban, a sajátos magyar viszonyok között a lovagi hadviselés, a lovagi kultúra a nyugat-európai színvonalat elérni soha sem tudta. A Hunyadiak idején megjelent Magyarországon a zsoldoshadsereg is. A mai, modern értelemben vett magyar katonai gondolkodásról és katonai gondolkodókról a Mohács előtti időszakban összességében kevésbé beszélhetünk. A Mohács utáni magyar katonai gondolkodást az egyes erdélyi fejedelmek török- és Habsburg-ellenes küzdelmeinek elgondolásai, valamint Zrínyi Miklós (1620—1664) hadtudományi munkássága fémjelzik. Közülük is Zrínyi Miklós katonai elméleti tevékenysége a legjelentősebb. Ismerte és tanulmányozta az ókor hadműveleti művészetét (elsősorban Vegetius munkáin keresztül, de bizonyosan ismerte Onoszandrosz, Frontinus és Polübiosz műveit is), az itáliai reneszánsz hadelméletét (pl. Machiavelli, Basta és mások műveit), valamint a 17. század egyre jobban bővülő haditechnikai, várépítési és várvívási, szakirodalmát.[4] A katonai szakmunkák és hadtörténeti művek tanulmányozása során nyert ismeretek mellett támaszkodhatott a törökellenes harcokban és a harmincéves háború befejező szakaszában szerzett saját tapasztalataira is. Több katonai témájú művet írt. A Tábori kis Tracta, valamint a Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság című műveiben elsősorban haderőszervezési és hadvezetési kérdésekkel, valamint az önálló magyar hadsereg megteremtésének gondolatával foglalkozott. A Mátyás király életéről való elmélkedések című munkájának központi témája az erős, központi királyi hatalom megteremtése. A stratégia alapelveivel kapcsolatos gondolatait főleg a Vitéz Hadnagy című művében írta le. Ebben kiemelte a meglepés, a gyorsaság, a váratlanság, az állandó harckészültség és a tartalékképzés elveinek fontosságát. Nagy szerepet tulajdonított a jól felkészült katonai vezetőnek. Kifejezetten az egyszemélyi parancsnoklás híve volt. Stratégiai elképzeléseinek központjában az önálló nemzeti királyság és az erős hadsereg megteremtése, az ország idegen megszállás alóli felszabadítása állt, de ehhez a feltételek, az erők és eszközök nem álltak a rendelkezésére. A Habsburg-monarchiában az önálló hadsereg nélkül élő Magyarország katonai gondolkodása gyakorlatilag az osztrák nézeteket, elveket követte egészen a XIX. század elejéig. Ez alól, akkor is csak részben, a Rákóczi-szabadságharc időszaka
jelentett kivételt, amikor néhány évre megvalósult az önálló magyar hadsereg megteremtésének gondolata. A XIX. században a magyar hadtudományi gondolkodás nagy lendületet vett. Előrevivői, élharcosai közül most néhány, főleg a stratégiáról (hadászatról), értekező személyt emelek ki. Forinyák Gyula megírta a Hadászat, Bernolák Károly a Hadászat alapelvei, Rónai Horváth Jenő Az újkori hadviselés történelme, Bárczay Oszkár A hadügy fejlődésének története, Csala János A hadművészet alapelvei című művét. Kiss Károly 1861—1863 között Károly főherceg Stratégia elvei című munkáját, Hazai Samu és Hamary Béla 1892—1894 között Clausewitz A háborúról című művét fordította le magyar nyelvre. Az 1848—49-es magyar forradalom és szabadságharc időszakában a magyar katonai gondolkodás (benne a stratégia) jelentősen fejlődött. Az 1848. évi őszi, az 1848—49. évi téli, tavaszi hadjáratai közismert sikerei igazolták, hogy a honvédsereg európai színvonalon álló hadsereggé vált. 1848 és 1849 májusa között Mészáros Lázár szervezője és irányítója volt a hadsereg megteremtésének és szervezeti fejlesztésének, felfegyverzésének és hadműveleteinek. „A hadászati és hadműveleti tervezőmunkában újszerű elképzeléseikkel és eredeti hadászati gondolataikkal kitűntek Vetter Antal altábornagy, Klapka György tábornok, Czecz János tábornok, Kohlman József, Bayer József és Stein Miksa ezredesek. Kiváló hadvezérei mentalitásukkal Görgey Artúr és Bem József tábornokok emelkedtek ki, számos sikert érve el hadjárataik, hadműveleteik, csatáik végrehajtásában… elismerésre méltó hadvezéri teljesítményt értek el rugalmas hadműveleti gondolkodásmódjukkal Aulich Lajos, Perczel Mór, Damjanich János, Vécsey Károly, Kmetty György, Guyon Richard és más tábornokok, seregtestparancsnokok.”[5] A magyar gondolkodás eredményeként a honvédsereg hadművészetében újításokat is alkalmaztak. A hadászatot és a hadműveletet az aktivitás, a kezdeményezés, a meglepetés, a megtévesztés (csel), a döntő irányba létrehozott erőkoncentráció jellemezte. A lovasság, a magyar könnyűlovasságra mindig is jellemző aktivitással manővereket hajtott végre az ellenség szárnyába és hátába. Összességében nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ez a magyar honvédsereg európai színvonalú hadsereg volt, és hadvezérei hadművészeti gondolkodásmódja is megfelelt annak. A magyar katonai (és benne a stratégiai is) gondolkodás 1867 után óriási átalakuláson ment keresztül. A magyar katonai gondolkodás gyors fejlődését több tényező segítette elő. Az 1867-es kiegyezéssel az önkényuralmi rendszer helyébe lépett egy kétközpontú, soknemzetiségű, alkotmányos monarchia, amelynek egyik
legbonyolultabb kérdése a hadügy volt. 1868-ban megszülettek a Monarchia hadügyére vonatkozó törvények a közös véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről. Ez újabb lendületet adott a magyar katonai gondolkodás számára. Bárczay Oszkár A hadügy fejlődésének története című művében így fogalmazott: „A görögöktől a taktikát (harcászatot), a rómaiaktól a taktikát és a stratégiát (hadászatot) tanulhatunk.”[6] Megállapította, hogy a stratégia főbb elvei nagyobbrészt ma is azok, amelyek régen voltak. „Megoszolva közeledni a hadszínhelyhez és egyesülni a döntő ponton, gyorsnak lenni, kivívott sikert nyomatékosan kihasználni, még a győzelem mámorában sem feledkezni el saját seregünk biztosításáról. Azok az elvek, melyek a stratégiát teszik classikusan egyszerűek, figyelmen kívül nem hagyásuk rendkívül nehéz…”[7] Megfogalmazta a stratégia fogalmát, elemezte a stratégia fejlődését. „Stratégiának nevezzük azt a tudományt, mely a hadvezetéssel foglalkozik és pedig addig az ideig, míg a had a csatatérre érkezik, és azután taktikának a csapatok alkalmazását a csatatéren.”[8] Véleményem szerint is kellően megalapozottan úgy vélte, hogy a stratégiai gondolkodás nem csupán a XIX. század szellemi terméke, hanem jóval korábban is létezett. Meggondolatlan állításnak nevezte azt a véleményt, hogy a stratégiáról csak a napóleoni háborúk óta lehet szó, mivel hogy a stratégia elveit azelőtt nem ismerték. „Azok, akik azt hiszik, hogy stratégiáról a középkorban szó sem lehet, tévednek, mert ott, ahol nagyobb jelentőségű, messzemenő hadi vállalatok történtek, stratégia is volt, ha nem is nevezték annak. Hogy a stratégiai alapelveket nem alkalmazták mindig helyesen, igen természetes, hiszen sem a classikus ó-korban, sem az újabb időben nem minden hadvezér értett ehhez. Napóleon csak hét nagyszabású olyan hadvezért ismer, kikről a mai katonai nyelv szerint azt mondhatnók, hogy értett a stratégiához, ú.m.: Nagy Sándort, Hannibált, Caesart, Gustav Adolfot, Turennet, Savoyai Eugént és II. Fridriket (II. Frigyest — a szerző megjegyzése), mi pedig nyolczadiknak őt sorolhatjuk hozzájuk. Ehhez az időben ott ismerték jobban a stratégia elveit, ahol a lovagi szellem nem nyomorította el a természet adta észt, Ázsiában Attila és Batu működéseiben csupán vad csapatok esztelen előrenyomulását, szertelen nagy tömegek pusztítását venni észre, rövidlátás…”[9] Hasonló szellemben gondolkodott kortársa, Csala János is. A hadművészet alapelvei (1895) című művének előszavában a hadvezér alapos hadtudományi felkészültségének fontosságát emelte ki. Elemezte benne a hadvezér felelősségét, a testi és szellemi igénybevételének nagyságát, s azt a zűrzavaros helyzetet, amelyben meg kell hoznia egyrészt ismereteire, másrészt tapasztalataira alapozva
azt az elhatározást, amelytől akár egy állam, s így milliók sorsa függ, és amelyhez hasonló horderejű elhatározást az élet más, közönséges viszonyai között csak higgadt és több időt igénybe vevő elmélkedés után szoktak csak meghozni. Erről így írt: „…akkor, amidőn már úgyszólván a végrehajtásnak is történnie kellene, a helyzet gyors felfogását, megismerését, valamint határozataihoz a helyes irány és segédeszközök legjobbikának kiszemelését, azoknak tervei végrehajtásához való legczélszerűbb felhasználását gyorsan eltalálnia kell, mert hosszas meggondolásra idő nincsen, rendkívüli feladatot rónak egy vezénylőre. Ezen követelmények a természet adta szellemi tulajdonok mellett a háború természetének alapos ismerését, a hadtörténelmi események tanulmányozását, de kiválólag a háború- vagy helyesebben a »hadművészet alapelvei« bő ismerését igénylik, melynek elsajátítására egyik legjobb segédeszköz a hadtörténelem és a kiválóbb hadvezérek hadműködése s az általuk követett alap (irány)-elvek tanulmányozása.”[10] A „hadművészet elvei” általában a régebbi kortól a jelenkorig is ugyanazok, és csak bővítést nyernek az újabb tapasztalatok által — jelentette ki. Állítása alátámasztására Napóleonra hivatkozott, aki emlékirataiban a következőket írta: „Caesar elvei ugyanazok valának, mint nagy Sándoré és Hannibalé, ugyanis: az erőket együtt tartani, gyorsan a fontosabb pontokon teremni (megjelenni), erkölcsi elemekre, saját fegyvereink dicsőségére, az azok által támasztott félelemre, mint szintén a politikai eszközökre támaszkodni, a szövetségeseket ekként hűségben, a legyőzött népeket pedig engedelmességben tartva… A hadművészet elvei azok, melyek által a nagy hadvezérek: Sándor, Hannibal, Caesar, Gusztáv Adolf, Turenne, Jenő herczeg és nagy Frigyes, kiknek tetteit a történelem reánk hagyományozta, vezéreltettek.”[11] Csala János megfogalmazta a „hadművészet” (hadműveleti művészet) tartalmát, részeit, a hadászat és a harcászat fogalmait, valamint a köztük fennálló kapcsolatot. A „hadművészet” „…mindazon hadtudományi (hadi) dolgok, melyek a háború érdekében véghez vitetnek, általában két főrészre osztatnak… azon rész, mely az egyes ütközeteknek az elrendezése és vezetésében tevékenykedik »harczászatnak«, a másik pedig, mely az ütközeteknek egymás között, a háború czéljaira való kapcsolatba hozatalában áll »hadászatnak« nevezik…”[12] Nem nehéz észrevenni, hogy milyen nagy mértékben érvényesülnek ebben a megfogalmazásban Károly főherceg és Clausewitz nézetei. A következő stratégiai (hadászati) alapelveket vallotta: 1. Az erők egyesítésének elve (erőösszpontosítás a döntő pontokon). 2. Kezdeményezés (a kezdeményező lépés döntő előnyt jelent).
3. A gyorsaság (a harcban az győz, aki az alkalmat gyorsan és tetterővel felkarolja). 4. A biztonság elve („…haderőnk hátmöge és oldalainak kellő biztonságáról [biztosításáról] meggyőződve kell lennünk.”[13]). 5. Az erélyes és jól szervezett üldözés. Mindezen alapelvek betartása hozzásegíti a hadvezért a siker, a győzelem kivívásához.
MAGYAR STRATÉGIAI GONDOLKODÁS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT Az első világháború után a fellendülő magyar katonai gondolkodás igyekezett feloldani az ország tényleges katonai lehetőségei, valamint a területi revízió katonai kérdésköre között feszülő ellentmondásokat. Az 1920-as évek közepétől az éledező hadtudományi gondolkodás, a tevékenység középpontjába a világháború magyar és nemzetközi tapasztalatainak feldolgozását, a következmények levonását állította. Lassan tért nyert az elmúlt háború tapasztalataira épülő, a jövő háborúját érintő elmélet, valamint annak megvívásához szükséges hadsereg, haditechnika, fegyverzet kérdése is. A magyar katonai elemzők tanulmányozták Fuller, Douhet és Seeckt elméleteit és igyekeztek azt a magyar viszonyokra alkalmazni. Az adott időszakban meglévő gazdasági, politikai akadályok kétségessé tették ezeknek az elveknek magyar alkalmazását. Ez azonban nem akadályozta azon elvek kifejtését, amelyeken egy támadó szellemű modern hadsereg tevékenységének nyugodnia kell. Csejkovits Károly a kormányzó számára készített elméletében kifejtette: „…a jövő háborújában a számba jöhető politikai, technikai és gazdasági összerők egységes és egyidejű fellépése fogja megadni a hadviselés jellegét és az alkalmazandó harcmodort, ugyanis a cél a gyors döntésre törekvés, a lerohanás lesz. Ennek záloga az elit haderő, amelynek erőssége a hadigéptömeg, amellyel egyrészt a mozgást gyorsítani, másrészt az élőerőt és a tömeg lökőerejét mechanikai úton pótolni, a haderő rombolóképességét pedig aránylag kis létszámok mellett fokozni képes. Harceszközei általában a szállító- és harci motor , a különféle korszerű fegyverek és a gáz.”[14]
Ez az elit haderő meglepetésszerűen támad és törekszik az ellenség mozgósításának és felvonulásának megakadályozására. A közben felállított tömeghadsereg feladatává siker esetén a megszállást, sikertelenség esetén az elit harcának folytatását tette. Elmélete kifejezetten a kisantant országai elleni tevékenységekre irányult. Mindemellett azt is felismerte, hogy „…világháború esetén a konfliktusok mélyülni fognak, ami a tömeghadseregek hosszas küzdelmét fogja eredményezni.”[15] Werth Henrik tábornok az általa összeállított A hadvezetés elmélete című könyvében fejtette ki gondolatait a jövő háborújára vonatkozóan. Ebben azt állította, hogy a bekövetkező háború a részt vevő országok összes energiáit igénybe vevő totális harc lesz. Seeckt és Ludendorff hatására művében kifejtette, hogy az új és nagy hatásfokú fegyverek a háborút az ellenség hátországába is ki fogják terjeszteni. A technika döntő tényezővé fog válni. Az új harceszközök a védelemmel szemben nagy erőgyarapodást jelentenek, a mozgó háború, az erőfölény, a gyors döntés elérésének fontos tényezőivé válnak. A magyar stratégiai gondolkodás különösen sokat foglalkozott a totális háború, valamint a légiháború elméletével.
Magyar felfogás a totális háborúról A két világháború között ismert fogalom volt a magyar katonai gondolkodásban a totális háború fogalma. Julier Ferenc 1934-ben A háború új alakja című tanulmányában részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel. Nagy Miklós Mihály Julierről írt művében találóan idézi: „A második világháború hadműveleteiben, villámháborús elképzeléseiben valóra váltak Julier sorai: …Az ellenségeskedést a jövőben a légi flotta és a földi támadó haderő motorizált része fogja meglepő támadással megkezdeni. A légi flotta iparkodik az ellenfél hadviselési központjainak elpusztításával annak harci akaratát megtörni és a háborút gyorsan befejezni. Ha ez nem sikerül, ellenfelét hadviselési erejének kifejtésében jelentékenyen késleltetni fogja. A földi támadó haderő pedig azon lesz, hogy a háború színterét az ellenséges ország területére helyezze át és ezzel is megszerezze az időt a tartalék és védelmi hadsereg megszervezésére. A háború megkezdésével egyidejűleg megindul a repülőgépek és a harckocsik tömeggyártása. Bizonyos, hogy a háború elhúzódása esetén a haderőnek mindinkább nagyobb részeit fogja alkotni a légi flotta és a páncélos földi csapat…”[16]
A fenti idézett sorok bizonyítják, hogy Julier Ferenc milyen jól látta előre a későbbi eseményeket. A kortárs katonai gondolkodók közül mások is hasonló véleményre jutottak. Ilyen gondolkodó volt Szentnémedy Ferenc is, bár ő elsősorban a légierő szempontjából vizsgálta a problémát. A Repülés című művében így írt a korszerű háború mibenlétéről: „Mindenekelőtt vizsgáljuk meg a korszerű háború mibenlétét, mint azt a keretet, amelybe a légiháború be fog illeszkedni. Clausewitz, a nagy német katona-filozófus szerint a háború, mint a politika legesélyesebb eszközének végcélja, az ellenségnek minden eszközzel való leküzdése avégből, hogy saját akaratunkat az ellenfélre rákényszerítsük. Ehhez szükséges végeredményben oly állapotokat teremteni, amelyek az ellenséges ország lakosságának életkörülményeit a legszorosabb értelemben elbírhatatlanná, lehetetlenné teszik és a békefeltételek elfogadására kényszerítik.”[17] Végül, hadd említsem a Hadtudományi Enciklopédiát Nyíry László szerkesztésében. Ebben a Totális háború címszó alatt a következőket olvashatjuk: „Totális háború a nemzet összességének a háború szolgálatába való állítása, vagyis az ország, illetve nemzet élő és holt erőinek csatasorba állítása, továbbá… a korszerű háború célja az ellenség, az ellenfél kíméletlen megsemmisítése, valamint azt a tömör megállapítást, hogy a hátország fogalma egyszerűen megszűnt.”[18]
Magyar katonai teoretikusok a légierő alkalmazásáról a két világháború között Julier Ferenc A háború új alakja című, korábban már idézett művében leírta, hogy a légierő és a gépesített kötelékek megjelenése alapjaiban változtatta meg a hadviselés elméletét és gyakorlatát. A légierő megjelenése az 1930-as évekre már nyilvánvalóvá tette, hogy az elkövetkező háborúban a békés hátország ugyanolyan pusztítandó célpont lesz, mint a fronton harcoló csapatok. A légi flotta törekszik az ellenfél legfontosabb objektumainak elpusztításával annak harci akaratát megtörni és a háborút gyorsan befejezni. Ezek a célpontok éppúgy lehetnek polgári, mint katonai objektumok. Szentnémedy Ferenc, a korábban már szintén idézett A repülés című művében jól láthatóan Douhet hatása alatt elemezte a légierő helyzetét, várható feladatait és új alkalmazási irányelveit. Megállapította, hogy a levegő uralma egy eljövendő háborúban, a győzelem kivívásában rendkívüli jelentőségű lesz. Nagy hátrány, folytatta, hogy míg a földi erők a háborús tapasztalatokból indulhatnak ki, addig a légierők minden ilyen irányú tapasztalat híján, kizárólag a jelen idő elméleti kutatásaira és a békebeli gyakorlatok kísérleteire vannak utalva. A légierő jelentőségéről, a vegyi harceszközök légi alkalmazásáról a következőket írta: „…a repülőerők teljesen megváltoztatják a háború eddig ismert jellegét és
megerősítik azt a felfogást, hogy a háború a nemzetek harca és nem a fegyveres erők harca lesz. A légi vegyi harceszközök, melyek lehetővé teszik azt, hogy nagyszabású és nagyhatású támadásokkal, függetlenül a földi és tengeri haderőtől, hatást fejtsünk ki, azt is megengedik, hogy az ellenséges nemzet ellenálló erejét közvetlenül megtámadhassuk.”[19] A modern háború lehetséges lefolyását Douhet elméletéhez hasonlóan ítélte meg. Álláspontja szerint a jövő háborúja borzalmasnak ígérkezik, de inkább látszatra, mint a valóságban. A tömegromboló és kíméletlen légi támadások nagy hatása, az egész országra való kiterjedése az ellenséges nemzet ellenállásának megbénulásához, ezáltal a háború gyors befejeződéséhez vezet. Kevesebb lesz tehát összességében az emberáldozat is. Az az állam, amely a jövő háború jellegéhez gyorsabban alkalmazkodik, aránylag kis erőkkel is sikert érhet el. Foglalkozott a témával Náray Antal és Berkó István is. 1936-ban megjelentetett Légitámadás! című könyvükben a légitámadás, a légvédelem, a gázháború és a gázoltalom kérdéseit kutatták. Konkrét feladatokat határoztak meg a légoltalom, a gázoltalom, az egészségügyi segítségnyújtás területén. Nem fogadják el maradéktalanul Douhet elméletét. „Távol áll tőlünk, hogy a légihaderő jelentőségét lebecsüljük, de azért a douhetisták nézetét mégsem tehetjük fenntartás nélkül magunkévá. A douhetizmus ma még túlzás”[20] — jelentették ki. Álláspontjukat a szükséges anyagi ráfordítás óriási nagyságával támasztották alá. Azt azonban ők is bizonyítottnak látták, hogy „…semmiképpen sem tartható azonban fenn a hadsereg győzelembe vetett hite, nem elégíthető ki személyi szükséglete, fegyverre, lőszerre és egyéb anyagra való igénye, ha az éltető erő, az anyaország, ellenséges légitámadások következtében összeomlik.”[21] Véleményem szerint a fent említett teoretikusok is hasonlóan gondolkodtak, mint Martin Lajos, aki úgymondván megálmodta a légiháborút: „…Legnagyobb befolyása lesz a repülőgépnek a hadászatra. Taktika és stratégia úgy elveiben, mint kivitelben meg fognak változni. A hadviselés módja egészen át fog alakulni. A csapatok felvonulása, felállítása, támadása és védekezése más elvek szerint fog történni”[22] — mondta 1895-ben, mintegy 20 évvel Douhet előtt. A reálisan gondolkodók számára nyilvánvaló volt, hogy az „elit hadsereg” koncepciója a magyar gazdaság teljesítőképességeinek hatásai miatt csupán vágyálom. A gyakorlatban legfeljebb gépesített egységekkel szerényen ellátott tömeghadsereg létrehozására lehet törekedni. Azt jól látták, hogy a háború új vonásai mellett továbbra is fontos lesz a nép, a katonatömegek lelkesedése, a háború céljaival történő azonosulása. (Meg kell itt jegyezni, hogy a magyar politikai és katonai vezetés ebben az időszakban a trianoni békediktátum miatt elvesztett területek visszaszerzésében gondolkodik!)
Meg kell jegyezni, hogy a német hatás felerősödéséig a magyar tisztikar jó része lebecsülte a harckocsit, s változatlanul a gyalogságot tartotta a háború fő fegyvernemének. A guderiani nézetek fokozatosan elterjedtek azonban hazánkban is, amit majd a hamarosan bekövetkező harci sikerek tovább erősítenek. A második világháború idején a német befolyás meghatározóvá vált. Összességében el kell mondani, hogy az első világháború után a magyar történeti folyamat részeként a magyar katonai stratégiai gondolkodás egy kényszerpályán mozgott, amelyről kiindulva igyekezett megfelelni a politika által kitűzött cél vagy célok elvárásainak. Csak kiragadva ezt a néhány példát, úgy vélem, megállapíthatjuk, hogy a vizsgált időszak magyar katonai gondolkodása figyelemmel kísérte a kor hadügyi változásait, a technikai fejlődés eredményeit, azok harci alkalmazásának lehetőségeit, a kor új katonai elméleteit, és azokból előremutató következtetéseket vont le.
A MAGYAR STRATÉGIAI GONDOLKODÁS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN Ezt az időszakot a szakirodalom általában két részre bontja, egyrészt az 1945 és 1956, valamint az 1957 és 1990 közötti időszakra. A kezdeti időszak egyik fő kérdése az volt, hogy milyen elvek szerint kell az új hadsereg fejlesztését, felkészítését, kiképzését és alkalmazását megtervezni, megszervezni és lefolytatni. A magyar stratégiai gondolkodásban a második világháború után a szovjet nézetek és elvek váltak meghatározóvá. A második világháború után megindult a háború tapasztalatainak feldolgozása, amit 1948—49-től fokozatosan a szovjet elmélet (és részben gyakorlat) kritikátlan átvétele váltott fel. Szovjet szabályzatok, utasítások, majd katonai tanácsadók alakították ki az új magyar katonai szemléletet. Az 1948ban meginduló, majd 1950-től felgyorsuló erőltetett hadseregépítés alapvetően a szovjet katonai elmélet elvei alapján történt. Az újonnan felállított hadsereget túlnyomórészt szovjet második világháborús eszközökkel szerelték fel. A kialakuló új tisztikar erejét a hadseregfejlesztéssel kapcsolatos gyakorlati tennivalók kötötték le, amit tovább nehezített az, hogy megkezdődött az ország és a hadsereg közvetlen felkészítése a háborúra. A katonai elméleti munka jórészt a politikai döntések végrehajtásának megalapozására korlátozódott. „A magyar hadműveleti tervek igazodtak a Szovjetunió doktrínális elveihez, miszerint a háborút az USA vezette »imperialista tábor« fogja kirobbantani, s ezt jól szervezett védelmi hadműveletekkel kell majd elhárítani, ezt követően pedig ellentámadással kell majd biztosítani a szocialista országok győzelmét.”[23] Az atomfegyver tömeges
elterjedéséig a háború lefolyásának elképzelései általában megfeleltek a szovjet második világháborús tapasztalatoknak. Tömeges elterjedésük után új tartalmat kapott jó néhány fogalom, mint például az erő- és eszközösszpontosítás, a harckészültség stb. Az 1950-es években alkalmassá tették a hadsereget az atomfegyverekkel megvívandó háború következményeinek elviselésére. Az atomfegyverek tömeges elterjedését követően, a szovjet elveknek megfelelően a hatékonyság növelése (tűzerő, pontosság, manőverezőképesség stb.) állt a figyelem középpontjában. A magyar hadműveleti tervek igazodtak a szovjet elvekhez és tervekhez. Az 1957 és 1990 közötti időszakban a hazai katonai gondolkodás mindvégig erős külső (szovjet) befolyás alatt állt, de ezek a behatások kényszerítő körülményei folyamatosan módosultak. A külső feltételeket, a korszakra jellemzően, a kétpólusú világ küzdelme alakította. A bipoláris világ egymáshoz fűződő viszonyának alakulása és változásai a háború különböző alternatíváit állították a katonai gondolkodás elé. Kovács Jenő egyik tanulmányában erről így írt: „…A hatvanas években az általános atomvilágháború töltötte be az alapvető katonapolitikai alternatíva szerepét. A hadviselés módjaiban ekkor az atomfegyverek pusztító hatása elleni védekezés, az erők megóvása és az atomcsapások eredményeinek lehető legteljesebb kihasználása élvezett minden mást megelőző elsődlegességet. A hatvanas évtized végén, a hetvenes években a háborúra vonatkozó elképzelésekben az atomfegyver egyre korlátozottabb szerepet töltött be és a hagyományos harceszközökkel vívandó hadviselés irányzata került előtérbe… A hetvenes évek végén, a nyolcvanas években a korábbi egysíkú támadás helyébe az »agresszió« védelemmel történő elhárítása került. A háború ezen elképzelés szerint az »agresszióval« szembeni védelemmel vette volna kezdetét, s a támadás — a védelem részét képező — ellencsapásokból nőtt volna ki és »ellentámadás« formájában nyert volna teret…”[24] Az 1960-as évektől jelentős mértékben megindult a hadtudományi (s ebben a stratégiai) kutatás is. A magyar katonai gondolkodás mindvégig azonban az önálló magyar katonai stratégia hiányával, a szovjet katonai elmélet terheivel küzdött. Ennek ellenére az egységes szövetségi kötelezettség mellett ? néhány szövetségessel együtt ? Magyarország is igyekezett érvényesíteni saját nemzeti törekvéseit. A Varsói Szerződés megszűnése, a Szovjetunió szétesése következtében Európában, s a világon végbement geopolitikai, geostratégiai változások hatására a magyar katonai gondolkodás centrumába is az új stratégiai feltételek, körülmények kerültek. A biztonsági és honvédelmi alapelvek megfogalmazása után, NATOcsatlakozásunk folyamatának függvényében, egyre sürgetőbb feladattá vált a nemzeti biztonsági, valamint katonai stratégia kidolgozása.
ÖSSZEGZÉS A STRATÉGIAI GONDOLKODÁSUNK FEJLŐDÉSÉRŐL A magyar katonai gondolkodás és az általa kialakított stratégiai elképzelések általában követték, legalábbis figyelemmel kísérték az európai katonai gondolkodás fő áramlatait. Annak, hogy Zrínyi Miklóst kivéve a XIX. századig alig tudunk jelentős stratégiai gondolkodót megnevezni, sajátos történelmünk, történelmi helyzetünk az elsődleges oka. A törökellenes harcok Magyarországa, majd a Habsburg-monarchia részét képező ország idegen hatalomtól függött, s így annak hatása érvényesült. Az 1800-as évek reformmozgalma a hadtudományra is kedvezően hatott. Kiemelkedő művek születtek, amelyek elmélyült katonai gondolkodást jeleztek. Az első világháború előtt az Osztrák—Magyar Monarchiában csakúgy, mint gyakorlatilag egész Európában a moltkei gondolatok hatottak. Ez jellemezte a magyar stratégiai gondolkodást is. A két világháború között a stratégiai gondolkodásunk, főleg a revánsra való törekvés jegyében, európai színvonalúvá vált. A korszak stratégiai gondolkodói tanulmányozták, elemezték azokat az elméleteket, amelyek követése megfelelő körülmények fennállása esetén biztosíthatná a győzelmet a nyomasztó fölényben lévő ellenség felett. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy a magyar gazdaság nem képes a technikai eszközöket a szükséges mértékben biztosítani a haderő számára. Az 1945 és 1955 közötti években szó sem lehetett önálló magyar honvédelemről és katonai gondolkodásról, az országot megszálló szovjet fegyveres erők, a szovjet tanácsadók jelenléte és a politikai vezetés teljes behódolása miatt. „Így volt ez a későbbiekben is, mivel az 1955-től az 1991-ig VSZ-tagság (Varsói Szerződés — a szerző megjegyzése) során egyértelmű volt az, hogy a Szovjetunió világuralmi terveinek megvalósítása céljából létrehozott katonai szövetségen belül nincs helye és lehetősége az önálló magyar katonai elméletnek és az erre épülő önálló fegyveres erőnek.”[25] Az 1990-es évek elején megindult, majd a kiútkeresés évei után lényegesen felgyorsult az önálló magyar stratégiai gondolkodás, az önálló magyar katonai elmélet megalkotása, bár mind a mai napig még jelentős feladatok várnak megoldásra.
FELHASZNÁLT IRODALOM ÁCS TIBOR: A XIX. századi magyar katonai gondolkodás irányzatai. In; ÁCS TIBOR (szerk.): A magyar katonai gondolkodás története. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1995. BÁRCZAY OSZKÁR: A hadügy fejlődésének története. I—II. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1895. CSALA JÁNOS: A hadművészet alapelvei. Hedvig Sándor Könyvnyomdája, Budapest, 1895. DOMBRÁDY LÓRÁND: A magyar katonai gondolkodás néhány jellemzője a második világháború előtt. In; ÁCS TIBOR (szerk.): A magyar katonai gondolkodás története. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1995. DOMOKOS GYÖRGY—HAUSNER GÁBOR—VESZPRÉMY László: Hadtudományi nyomtatványok régi könyvjegyzékeinkben. Magyar Könyvszemle, 1997/1. sz. KŐSZEGVÁRI TIBOR: A magyar katonai gondolkodás a 90-es években. In; ÁCS TIBOR (szerk.): A magyar katonai gondolkodás története. KOVÁCS JENŐ: A katonai gondolkodás feltételei és eredményei (1957—1990). Tanulmány. In; ÁCS TIBOR (szerk.): A magyar katonai gondolkodás története. MONTHOLON (szerk.): Napóleon emlékiratai. II. kötet. In; CSALA JÁNOS: A hadművészet alapelvei. NAGY MIKLÓS MIHÁLY: Julier. Kézirat. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Archívuma, 1998. NÁRAY-BERKÓ: Légitámadás. A Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936. NYÍRI LÁSZLÓ (szerk.) et al.: Hadtudományi Enciklopédia. Budapest, 1943. OKVÁTH IMRE: Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika 1945—1956. AQUILA Könyvkiadó, Budapest, 1998. PÁVAI VAJNA VIKTOR—NÁDAY ISTVÁN: Hadtörténelem, a Magyar Királyi Ludovika Akadémia számára. In; SZÁNTÓ MIHÁLY: A manőver, mint a győzelem eszköze. Tanulmány. Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, 1998/1. sz. SZENTNÉMEDY FERENC: A repülés. A Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1933.
[1] A hadiegység létszáma 10 000 főből állt (tümän = tümén). A magyar törzsszövetség 2 tüménnel rendelkezett. Többnyire 1 tümén ment katonai segítséget nyújtani a szövetségeseinknek, míg 1 tümén otthon maradt. A kor egyik legnagyobb hadereje volt a magyar — a szerk. [2]
Pávai Vajna Viktor—Náday István: Hadtörténelem, a Magyar Királyi Ludovika Akadémia számára. In; Szántó Mihály: A manőver, mint a győzelem eszköze. Tanulmány, Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, 1998/1. sz., 8. o.
[3]
Uo. 72. o.
[4]
Domokos György—Hausner Gábor—Veszprémy László: Hadtudományi nyomtatványok régi könyvjegyzékeinkben. Magyar Könyvszemle, 1997/1. sz., 49—50. o.
[5]
Ács Tibor: A XIX. századi magyar katonai gondolkodás irányzatai. In; Ács Tibor (szerk.): A magyar katonai gondolkodás története. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1995, 90. o.
[6]
Bárczay Oszkár: A hadügy fejlődésének története. I. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1895, 18. o.
[7]
Uo. 23. o.
[8]
Uo. 22. o.
[9]
Bárczay Oszkár: A hadügy fejlődésének története. II. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1895, 2. o.
[10]
Csala János: A hadművészet alapelvei. Hedvig Sándor Könyvnyomdája, Budapest, 1895, 127. o.
[11]
Montholon (szerk.): Napóleon emlékiratai. II. kötet. In; Csala János: A hadművészet alapelvei. 6. o.
[12]
Csala János: id. m., 18. o.
[13]
Csala János: id. m., 24. o.
[14]
Dombrády Lóránd: A magyar katonai gondolkodás néhány jellemzője a második világháború előtt. In; Ács Tibor (szerk.): A magyar katonai gondolkodás története. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1995, 131—132. o.
[15]
[16]
Uo. 132. o.
Nagy Miklós Mihály: Julier. Kézirat. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Archívuma, 1998, 104. o.
[17]
Szentnémedy Ferenc: A repülés. A Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1933, 54—55. o.
[18]
Nyíri László (szerk.) et al.: Hadtudományi Enciklopédia. Budapest, 1943, 196. o.
[19]
Szentnémedy Ferenc: id. m., 57. o.
[20]
Náray-Berkó: Légitámadás. A Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936, 14. o.
[21]
Uo. 14. o.
[22]
Nyíry László: id. m., 51. o.
[23]
Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika 1945—1956. AQUILA Könyvkiadó, Budapest, 1998, 139. o.
[24]
Kovács Jenő: A katonai gondolkodás feltételei és eredményei (1957—1990). Tanulmány. In; Ács Tibor (szerk.): A magyar katonai gondolkodás története. 180—181. o.
[25]
Kőszegvári Tibor: A magyar katonai gondolkodás a 90-es években. In; Ács Tibor (szerk.): A magyar katonai gondolkodás története. 195. o.
