Megjelent: Tomori Pál Fıiskola. In: Tudományos mozaik 8. 2011. pp.187-194.
A magyar nyugdíjrendszer dilemmái Szakirodalmi áttekintés Süge Csongor fıiskolai adjunktus Tomori Pál Fıiskola Ez a tanulmány a nyugdíjrendszerek, azon belül is a magyar nyugdíjrendszer felépítését és nehézségeit tárgyalja, amely kapcsán egyértelmően kimutatható az egyéni öngondoskodás szükségessége. A nyugdíjrendszerek örök kérdése, a szolidaritás és az igazságosság közötti határvonal meghúzása alapvetıen határozza meg, hogy milyen rendszert mőködtetnek az egyes társadalmak.
Kulcsszavak: megtakarítás, öngondoskodás, nyugdíj Bevezetés: A nyugdíjrendszer A magyar szakirodalom az öngondoskodás alatt szinte kizárólag annak legégetıbb, és napjainkban a leginkább aktuális részével, a nyugdíjkérdéssel foglalkozik. Az öngondoskodás témakörét vizsgálhatjuk makro- és mikroszinten egyaránt. Ehhez makroszinten át kell tekintenünk az egyes nyugdíjrendszereket, hogy jobban átláthassuk, ezek hibáit és esetenkénti elégtelenségét, míg mikroszinten az a legfıbb kérdés, hogy ki hogyan, miért képez megtakarításokat, hogyan győjt vagyont nyugdíjas éveire. A nyugati, gazdaságilag fejlett társadalmak által fenntartott nyugdíjrendszerek legalapvetıbb problémája a társadalom elöregedése és az egyre növekvı munkanélküliség. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a nyugdíjasok arányaiban a társadalom egyre nagyobb részét teszik ki, így egyre nagyobb összegő ellátást igényelnek, amit a felállított felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a munkavállalási korúak arányaiban egyre csökkenı csoportja befizetéseibıl kellene finanszírozni. A strukturális problémát hazánkban tovább súlyosbítja, hogy ennek a rétegnek a foglalkoztatása egyre kisebb mértékben valósul meg, és nagy tömegek dolgoznak minimálbérért. A fenti strukturális és demográfiai adatoknak köszönhetıen a nyugdíjrendszerek jelen helyzetben fenntarthatatlanok, amire az egyes államok eltérı válaszokat adnak: az egyik ilyen a nyugdíjkorhatár emelése, a másik pedig a foglalkoztatás bıvítése irányában tett erıfeszítések. 1. Nyugdíj-modellek a nagyvilágban Egy nyugdíjrendszerrel szemben az alábbi követelményeket állíthatjuk: „legyen pénzügyileg fenntartható, önmagában is ösztönzi a munkaerıpiacon maradást, és amely igazságos és hiteles a társadalom számára.”Ugyanakkor egy nyugdíjrendszert maghatározó négy alapvetı, szabályozható paraméter a járulékok mértéke, a nyugdíjkorhatár, az induló helyettesítési ráta és az indexálási szabály. (Barabás (2006)[2] pp.8.) A nyugdíjrendszer a mindenkori szociális rendszer része. A szociális rendszer egészének alapvetı feladata, hogy a megtermelt jövedelem bizonyos hányadának újraelosztásával támogatást nyújtson a nehéz helyzetbe került embereknek; azoknak, akik átmenetileg vagy tartósan önerıbıl nem képesek fenntartani magukat. Jellemzıen ilyenek a nyugdíjasok mellett a csök-
kent munkaképességő, vagy beteg emberek, valamint a keresıképes kort el nem ért gyermekek. A szociális ellátórendszerek besorolása szerint lehetnek biztosítási típusúak, segélyezési típusúak és univerzálisak. Biztosítási típusú ellátórendszerek esetén az ellátásra való jogosultság elıfeltétele az azt megelızı járulék, vagy más formájú hozzájárulás fizetése. A jogosultság ebben az esetben azt jelenti, hogy a biztosítási esemény bekövetkeztekor az egyén szociális helyzetétıl függetlenül jogosult az adott szintő szolgáltatásra. A támogatás alapja tehát itt a befizetett járulék. A segélyezési típusú ellátások esetében nem beszélhetünk elızetes járulékfizetési kötelezettségrıl. Ilyen esetben a rászorulók az állami költségvetésbıl kapnak olyan mértékő ellátást, amellyel a létfenntartás lehetıvé válik, amely ellátás ugyanakkor általában egy egyedi elbírálás alapján ítélhetı oda bizonyos feltételek fennállása esetén. Itt a támogatás alapja az állami adóbevételek egy része. Az univerzális ellátórendszer alapelve szerint a társadalom pontosan meghatározott csoportjai számára az állam többnyire az állami költségvetés terhére biztosít egy minimális megélhetési minimumot biztosító ellátást. Ez a rendszer annyiban tér el a segélyezéstıl, hogy itt a rászorultság vizsgálata nélkül, bizonyos feltételek esetén automatikusan történik a folyósítás. A német Bismarcki modell keretében a társadalom széles rétegeinek biztosít – korábbi jövedelmükkel arányos – ellátást a biztosítási események bekövetkeztekor. Mindennek fedezetét a munkáltató és a munkavállaló által fizetett járulékok adják, amelyeket önkormányzati alapon mőködı pénzügyi alapokban halmoznak fel, és szükség esetén az állam pótolja a hiányzó öszszegeket az ellátások zavartalansága érdekében. 1930-ban vezeti be Új-Zéland azt az ellátórendszert, amely az össztársadalmi szintő segélyezést valósítja meg, de hasonló rendszer épül ki Európa több országában is. A rendszer lényege, hogy a rendszert teljes mértékben az állami adóbevételekbıl finanszírozzák, de a folyósítandó összegeket a helyi önkormányzatok állapítják meg és folyósítják. Vegyes típusú rendszer épül ki például Nagy-Britanniában az 1900-as évek elején, amelyben egyaránt megtalálhatóak a biztosítási és segélyezési típusú ellátások. A különbözı kategóriákba besorolt személyek eltérı szolgáltatásokra jogosultak, de vannak olyan alapellátások, amelyek mindenkinek egyaránt járnak. A Beveridge terv alapján egy átfogó védıháló épül ki, amely a társadalom széles rétegeit felöleli. (Menyhárt (2009)[4] pp. 6-14.) 2. A hazai nyugdíjrendszer a rendszerváltás elıtt és után A második világháború során a magyar nemzeti vagyon mintegy 40%-a megsemmisül, vagy nagymértékben megrongálódik, amely problémát csak tovább tetézi az a nemzetközi pénzügyi zavar és pénzromlás, amely hazánkban addig sosem látott mértékő inflációt generál az országban. A korábbi nyugdíjrendszer teljes mértékben mőködésképtelenné válik, ezért az ország 1947. január 1-tıl áttér a felosztó-kirovó típusú nyugdíjrendszerre. A nyugdíjjárulék öszszegét azonban az évek során folyamatosan emelni kell a rendszer fenntarthatósága érdekében. Így, míg a kezdeti években csak a munkáltatók fizetnek 4%-os nyugdíjjárulékot, és a nyugdíj összege hozzávetıleg a korábbi kereset 50%-a, 1954-tıl a 4% munkáltatói járadék mellé már 3% munkavállalói járulék is társul. 1966-tól a munkavállalók progresszív kulcs szerint 3-20%-ot fizetnek, a munkáltatók pedig 4-7%-ot. Többé-kevésbé teljes nyugdíjrendszerrıl 1975-tıl beszélhetünk, amikor létrejön egy, a társadalom széles rétegeit átfogó rendszer. Ebben a munkáltatók tevékenységi körtıl függıen 1022%-ot, a munkavállalók 3-10% járulékot fizetnek. Nyugdíjkorhatár férfiaknál 60, hölgyeknél 55 év, a várható nyugdíj összege továbbra is a korábbi kereset 50%-a.
A rendszerváltáskor, az 1988-as államháztartási reform keretében a Társadalombiztosítási Alapot leválasztják a költségvetés rendszerérıl, így annak bevételei és kiadásai összemérhetıvé válnak, és évrıl évre kimutatható a hiány mértéke. A következı években a rendszer további változásokon megy keresztül. 1992-ben Társadalombiztosítási Alapot kettéválasztják Egészségbiztosítási és Nyugdíjbiztosítási Alappá, s ezzel egy idıben a korábbi 44%-os munkáltatói, valamint 10%-os munkavállalói járulékot is megosztják a két alap között. 1993-ban megjelenik a nyugdíjrendszer harmadik pillérét alkotó Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárakról szóló törvény, amellyel lehetıvé válik, hogy állami támogatás mellett ki-ki célirányosan takarékoskodjon nyugdíjas éveire. Az kötelezı állami és az önkéntes magánpénztárak mellett 1998-tól megalakítják a nyugdíjrendszer harmadik pilléreként a kötelezı magánpénztárak rendszerét. Ettıl kezdıdıen a munkavállalói tagdíj egy részét kötelezıen valamely befektetési elv alapján mőködı magánnyugdíjpénztárhoz utalják, ahol jellemzıen különféle értékpapírokba fektetik a pénzt, úgymint állampapírba, részvényekbe és kötvényekbe. 2006 nyarán kerül ismét napirendre a nyugdíj-kérdés, amikorra már világosan láthatóvá válik, hogy a kötelezı magánnyugdíjpénztárak nem képesek realizálni azt a reálhozamot, amivel a fennálló nyugdíjrendszer közép- és hosszútávon fenntarthatóvá válna. Közben a nyugdíjjárulékok magánpénztárakba befizetett része folyamatosan hiányzik a Nyugdíjbiztosítási Alapból, amelynek hiányát évrıl évre a központi költségvetés pótolja. A problémát csak tetézi, hogy így a központi költségvetéshez átkerülı hiány évente a GDP 2, majd 3%-át teszi ki, jelentısen megnehezítve így a maastrichti kritériumokban meghatározott költségvetési hiánycél teljesítését. A nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságát biztosítandó, 2006-ban több ponton is módosítják a nyugdíjkorhatárt és a korkedvezményes nyugdíj feltételeit, amely változásokat az akkori törvény szerint 2010 végéig fokozatosan kell bevezetni. (Menyhárt (2009)[4] pp. 141165.) Az ekkor hárompilléres nyugdíjrendszer mellett elıtérbe kerül a hosszú távú egyéni megtakarítások, azaz a lényegi öngondoskodás ösztönzése is, amelynek a legfontosabb részei az alábbiak: Mindenekelıtt 2006. szeptember 1-i hatállyal adókötelessé válik minden kamat és árfolyamnyereség, amely alól csak néhány hosszú távú megtakarítási forma jelent kivételt. Az új adónem bevezetése hatalmas visszhangot vált ki az adózni amúgy sem szeretı magyar lakosság körében. Azon túl, hogy az állam némi többlet-bevételhez jut a késıbbi évek során, az adónem bevezetése érdekes hatást gyakorol a megtakarítókra: mintegy 200 milliárd forint új megtakarítás jelenik meg a bankszektorban különféle adókímélı módozatokban. Ez az összeg a korábbi megtakarítások 3,3%-át teszi ki, és ezt megelızıen a kispárnába varrva tartották, ahol természetesen semmiféle kamatot nem hozott. (Süge (2006)[5]) 2006-tól alakítják ki a többi között a nyugdíj elıtakarékossági számlák (NYESZ) rendszerét is, amelyben az elhelyezett összeg kamatadó-mentes, és még személyi jövedelemadókedvezmény is jár utána. Az ilyen számlán maga a megtakarító kezelheti befektetéseit, ám az elınyök jelentıs részétıl elesik, amennyiben a nyugdíjba vonulás elıtt, vagy 10 évnél rövidebb idın belül hozzá szeretne jutni a megtakarításaihoz. Másik lehetıség a 2010-tıl bevezetett tartós befektetési számla (TBSZ), amelyet azért hoznak létre, mert kimutatható, hogy a magyar lakosság nem szívesen takarít meg hosszú távra, 5 évre viszont mindenki elıre tud tervezni. A számlán elhelyezett összeg után támogatás ugyan nem jár, az itt tartott pénz azonban 3 év múltán részlegesen, 5 év elteltével teljes mértékben mentes a kamat- és árfolyamnyereség-adó alól. ((2010), Elosztó, www.eloszto.hu[6])
A 2010-ben felálló kormányzat gyors intézkedések egész sorát hozza, amelyek egy része lényegbevágóan érinti a nyugdíjrendszert is. A korábban a kötelezı magánnyugdíj-pénztárakba irányított havi díjak átirányításra kerülnek az állami pillérbe, és a magánpénztárakban addig felgyülemlett összegek is az államkasszába kerülnek át. A nyugdíjrendszer így lényegében elveszíti egyik pillérét, az egyéni megtakarítási formák mellett az állami felosztó-kirovó, valamint az önkéntes magánnyugdíj-pénztárak maradnak a rendszerben. 3. A hazai nyugdíjrendszer legfontosabb dilemmái Az öngondoskodás intézményesített formája a magyar nyugdíjrendszerben a második és harmadik pillérben testesül meg ekkor, azaz a kötelezı és az önkéntes magánnyugdíjpénztárakban. Mivel azonban a teljes népesség több pénztárhoz kerül, így ezeknél fontos kérdésként merül fel a nık és a férfiak körében mérhetı eltérı várható élettartam. Míg az állami nyugdíjpénztár forrásai nehézség nélkül átcsoportosításra kerülhetnek a biztosítottak között, és ennek következtében tulajdonképpen a korán halók járadékából finanszírozzák a sokáig élık nyugdíját, az egyedi számlás rendszerben ez a kérdés nem kerül szabályozásra, és az átvezetés nehezen valósítható meg. A rendszerben megjelenı másik fontos bizonytalanság a nyugellátás indexálása. A Magyarországon is alkalmazott ún. svájci indexálás során a nyugdíjakat a bérnövekedés és az infláció 50-50%-os figyelembevételével emelik évrıl évre, ami biztosítani hivatott a nyugdíjak reálértékének megırzését, és az általános gazdasági állapot hatásának érvényesülését is. A probléma lényege, hogy ez a fajta járulékszámítás a magánpénztáraktól egyszerően nem követelhetı meg, hiszen a nyugdíjba vonuláskor rendelkezésükre álló tıke nagysága nem függ az említett két tényezıtıl, azt csak és kizárólag a befektetései hozama befolyásolja. (Ágoston (2007)[1]) A Nyugdíj és Idıskor Kerekasztal 2009 decemberében tette közzé a tevékenységérıl szóló összefoglalót. Az általuk vizsgált alapvetı kérdés, hogy miként lehet a nyugdíjasok és a nyugdíjrendszer helyzetén javítani az 2050-ig terjedı idıszakban. A szakmai mőhely egyik fontos megállapítása, hogy az egyéni megtakarítások és az egyéni öngondoskodás szerepének nagymértékben növekednie kell. Sérelmezik, hogy az elıtakarékossági formák szabályozása ad hoc döntések során szinte évrıl évre változik, s így még középtávon is kiszámíthatatlan, a hosszú távról nem is beszélve. Javasolják, hogy a döntéshozók elıször is alakítsanak ki világos képet arról, hogy milyen szerepet szánnak az egyéni öngondoskodásnak a rendszerben. Ennek tisztázását követıen létre kell hozni, az emberekkel meg kell ismertetni, és hosszú távon is mőködtetni azt az intézményrendszert, eszközöket és kedvezményrendszert, amely képes lesz támogatni az öngondoskodást. A demográfiai trendek tekintetében alapvetı hatást jelent a folyamatos népességfogyás, valamint a várható élettartam növekedése. Alapvetı problémát jelent, hogy a társadalom 2/3-a nem szerez teljes nyugdíjra való jogosultságot, mivel munkaerıpiaci pályájuk nem folyamatos, vagyis lesznek olyan évek, amelyek a nyugdíj-jogosultság számításánál nem kerülnek beszámításra, vagy csak rész-jogosultságot szereznek. A hatástanulmány elkészítésekor a modellezık az alábbi lehetıségeket vizsgálták meg a nyugdíjrendszer kialakításának alternatíváiként: 1. elsı (felosztó-kirovó rendszer) és második (kötelezı magánnyugdíjpénztár) pillér fenntartása, miközben nincs államilag garantált alap- vagy minimálnyugdíj, 2. elsı és második pillér fenntartása, miközben van államilag garantált alap- vagy minimálnyugdíj, 3. elsı és második pillér fenntartása, miközben alap- vagy minimálnyugdíj csak 70 éves kor felett van,
4. az elsı pillér fokozatos kivezetése, így hosszú távon a második pillér marad fenn és belép az állami kiegészítés a minimumnyugdíjra, 5. fokozatosan megszőnik mind az elsı, mind a második pillér, és kizárólag egy általános rezidensi alapnyugdíj marad fenn. Minden modell esetében az állam által mőködtetett rendszert kiegészítik az önkéntes megtakarítások, amelyeknek a szerepe az ötödik modellben a legnagyobb. A modellezés során kialakítottak egy mérıszámot, az NHA-t: 1 évnyi teljes jogszerzés az átlagkereset mentén 1 NHA-t ér. Az átlagbérnél alacsonyabb kereset, vagy adott éven belüli rövidebb jogszerzés 1nél kevesebb NHA-t, az átlagbérnél magasabb kereset 1-nél több NHA-t jelent. Egy megdöbbentı adat a népesség vizsgálatakor, hogy az 1954 és 1989 között született népesség átlagosan 28 NHA-t szerez 60 éves koráig, fele legfeljebb 22 NHA-t, míg 40 NHA-t, vagy annál többet mindössze a népesség 20%-a képes elérni. Ez komoly problémát jelent, ami annyit jelent, hogy a lakosság 80%-a 60 éves korában nem jogosult teljes, az átlagbérhez igazított összegő nyugdíjra. Az 1990-es évek felsıoktatási expanziójának köszönhetıen azok, akik az 1970-es években vagy azt követıen születtek, nagyobb eséllyel szereztek felsıfokú végzettséget, ami várhatóan stabilabb állással és magasabb fizetéssel jár. Ennek köszönhetıen ez a korcsoport átlagosan az átlagbérhez járó nyugdíj 70-75%-ára számíthat, így mintegy 15%-kal magasabb jogosultságot szerezhet, mint a korábban születettek. Ugyanennek a korcsoportnak elınyére válik, ha a kötelezı magánnyugdíj-pénztárak éves szinten átlagosan 5% reálhozamot tudnak realizálni. Riasztó adat, ugyanakkor hogy 2050-ben a modellek mindegyike azt mutatta, hogy a nyugdíjrendszer messze nem önellátó, sıt, az állami támogatás mértéke a GDP 3-6%-át teszi ki évente, amely hiány-szint a modellek többségében a késıbbiek során állandósul. Ez alól kivétel a harmadik modell, amely viszont a nyugdíj összegének komoly csökkenését hozná magával. Következtetéseik között megállapítják, hogy elfogadható nyugdíjszinthez minden modell esetén a magas járulékkulcsok mellett magas költségvetési támogatás szükséges, és még így is sokan számíthatnak igen alacsony összegő nyugdíjakra. A vizsgált modellek mindegyikére igaz, hogy a rendszer igen költséges és számos bizonytalanság jellemzı rá. Ez elırevetíti az egyéni elıtakarékosság stratégiailag fontos szerepét. Fontos kérdés, hogy hogyan kezelhetı a nyugdíjszintek közötti jelentıs szóródás, vagyis a várhatóan különösen sok szegény nyugdíjas? Egy egyszerő számpélda segítségével jól szemléltethetı egy megoldás, aminek kulcsa az egyéni megtakarítás. Feltételezve, hogy nyugdíjas korunkra 20 éven keresztül szeretnénk havi 20 ezer forint kiegészítést elérni, és ennek érdekében 60 éven keresztül elıször a szüleink, majd mi magunk havi rendszerességgel megtakarítunk, akkor ehhez 3% éves reálkamat mellett havi 2400 forintos, 5% reálkamat mellett mindössze havi 840 forint megtakarítása szükséges. Miért nem győjt öreg korára a magyar? A vélemények szerint a következık miatt: 1. Nincs mibıl – a napi szükségletek felemésztik a teljes jövedelmet. 2. Nem látja szükségét: az állam úgyis megoldja. 3. Alacsony a pénzügyi kultúra. 4. Nincs bizalom a hosszú távú intézményekben és abban, hogy a befektetett megtakarítások nem veszítik el az értéküket. Ebbıl levezethetıen az állam feladatai a következık:
1. Meg kell teremteni a lehetıséget az öngondoskodásra, több pénzt kell az emberek zsebében hagyni. 2. Meg kell teremteni az igényt az öngondoskodásra, felépíteni az állam hitelességét. Világossá kell tenni, hogy az alacsonyabb járulékok alapján alacsonyabb szintő nyugellátás következik, és az állam nem képes megoldani mindenki problémáit. 3. A pénzügyi kultúra fejlesztése, ezt érdemes az iskolában elkezdeni. 4. Fel kell építeni a pénzügyi intézmények hitelességét. Javítani kell az átláthatóságot, a megbízhatóságot, a hatékonyságot, és erısíteni a versenyszerőséget; mindezt hatékony állami felügyelet mellett. Az adott feltételrendszer felállításának célja, hogy az emberek biztonságban érezzék a megtakarításaikat a pénzügyi intézményeknél. A legnagyobb problémát továbbra is a leginkább rászorultak tömegei jelentik. Azok, akiknek havi 2000 forint tartaléka sem marad egy hónapban, és azok, akik a formális gazdaságban nem, vagy minimálbérért dolgoznak, hiszen ık sem az állami kasszából, sem az öngondoskodás rendszerébıl nem számíthatnak jelentıs összegekre, nyugdíjas korukra. Az öngondoskodás állami támogatását pedig pontosan azok tudják igénybe venni, akik arra kevéssé vannak rászorulva. A jelenleginél jobb megoldás lehetne egy, a babakötvény-programhoz hasonló konstrukció, amelyben az állam minden egyes gyermek megszületésekor elhelyezne egy öszszeget, amit bizonyos feltételek esetén a szülı, a munkáltató, vagy maga az állam további összegekkel egészítene ki, és csak a nyugdíjazás idıpontjában válna hozzáférhetıvé. A fennálló elıtakarékossági rendszer ugyanakkor nem tekinthetı koherensnek. Fontos hiányossága, hogy olyan konstrukciók is kedvezményeket élveznek, amelyek nem a nyugdíjas évekre szólnak, hanem jóval korábban felvehetıek. Ilyen az önkéntes nyugdíjpénztár, a NYESZ, vagy a TBSZ, amelyekre mind igaz, hogy bizonyos esetekben a nyugdíjas kor elıtt is hozzáférhetıek, mégis adómentességet és állami támogatást élveznek. Célszerő lenne egy automatikus (default) portfólió kialakítása, hiszen a szükséges 3-5%-os reálhozamot bankbetétekkel, pénzpiaci eszközökkel és kötvényekkel nem tudjuk elérni. Ennek eszköze egy jól diverzifikált, nemzetközi részvényeket és más értékpapírokat is tartalmazó portfólió lehetne. Fontos kérdés, hogy ki állítsa össze és menedzselje ezt a portfóliót. Az állam erre nem alkalmas, nem dolga, és nem is ért hozzá. Maguk a szolgáltatók szintén nem tőnnek túl jó választásnak, hiszen akkor ki-ki a saját egyedi portfólióját tekinti alapértelmezettnek. Talán egy államtól és a szolgáltatóktól egyaránt független „bölcsek tanácsa” segíthetne ezt kialakítani, aki birtokában lenne az akadémikus és a piaci ismereteknek is. A portfóliók összeállításánál szintén figyelemmel kell lenni az életciklus-elméletre is, hiszen fiatalabb korban, hosszabb idıtávra érdemesebb több kockázatot vállalni, mint a lehívások idején, vagy a közvetlenül azokat megelızı években. A pénzügyi szektor oldaláról pedig ki kell alakítani olyan konstrukciókat, amelyek a nagy volumen – kis haszon alapelve alapján mindenki számára jók lehetnek. A havonta befektethetı összegeknek és a kezelési költségeknek kellıen alacsonynak, a hozamoknak hosszú távon magasnak kellene lennie, amit nagy tömegek tudnának igénybe venni. (Holtzer (2010)[3])
Irodalomjegyzék [1]
ÁGOSTON KOLOS - KOVÁCS ERZSÉBET - KOVÁCS GYULA [2007]: Az öngondoskodás formái. Biztosítási szemle, 0133-221X. 2007. 53. évf. 1. szám http://www.biztositas.hu/Hirek-Informaciok/Biztositasi-szemle/2007-januar/Azongondoskodas-formai.html
[2]
BARABÁS GYULA–BODOR ANDRÁS–ERDÕS MIHÁLY–FEHÉR CSABA– HAMECZ ISTVÁN–HOLTZER PÉTER [2006]: A nyugalom díja. Portfolio.hu, október 16. http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?i=74942&k=2
[3]
HOLTZER PÉTER [2010]: Az öngondoskodás stratégiai megközelítésben. Hitelintézeti szemle 2010. kilencedik évfolyam, 2. szám. http://www.bankszovetseg.hu/anyag/feltoltott/HSz2_109_127ig.pdf
[4]
MENYHÁRT SZABOLCS [2009]: Az öregségi nyugdíjrendszer a reformfolyamatok tükrében, különös tekintettel az öregségi nyugdíjakra. PhD disszertáció, Miskolci Egyetem – Állam- és Jogtudományi Kar Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Miskolc. http://kvt99.lib.unimiskolc.hu:8080/servlet/eleMEK.server.fs.DocReader?id=385&file=menyhartsz_ert. pdf
[5]
SÜGE CSONGOR [2006]: Quo vadis, lakossági megtakarítás? Tudományos mozaik 3. kötet, Tomori Pál Fıiskola, Kalocsa. www.tpfk.hu/web/suge.csongor/publikaciok/quo_vadis_2006.pdf
[6]
Hogyan takarítsak meg az államosítások után? [2010] Elosztó, 2010.10.30.
http://www.eloszto.hu/cikkek/befektetes/2010/10/30/hogy_takaritsak_meg_az_allamositasok_ utan
The Dilemmas of the Hungarian Pension System This study reviews the structure and difficulties of the pension systems, within the Hungarian pension system. Based on various facts, the necesity for self-care is clearly demonstrated. The eternal question of these systems is to draw a border between solidarity and justice, which fundamentally define, what kind of pension system will be maintained in each society.
