Pétervári Zsolt
A magyar középosztály A magyar társadalom jelenlegi szerkezetét jelentős mértékben meghatározza a Kádárrendszer öröksége. Az 1945-47-es koalíciós korszak után felszámolt „úri középosztály” helyett a kommunista hatalom felépítette saját rendszerhű középosztályát. A régi konzervatív középréteget súlytó kitelepítéssel és egzisztenciális ellehetetlenítéssel párhuzamosan számos gazdasági, kulturális, oktatási, államigazgatási és politikai pozíció ürült meg országszerte a kommunista káderek és szimpatizánsok számára. A rendkívül gyors társadalmi felemelkedés lehetősége a Rákosi-diktatúra alatt nem egyes egyéneket érintett, hanem összességében széles réteget. A gyakran a (háború előtti) társadalmi (fél)perifériáról felemelkedő csoportok beilleszkedve az átalakuló középosztály soraiba természetesen a „népi demokratikus” rendszer elkötelezett híveivé váltak. Nagy Imre megjelenése, majd az ’56-os események utáni megtorlást követően kibontakozó kádári konszolidáció, habár árnyalta és humanizálta a fent leírt folyamatot, annak lényegén – e szempontból – nem változtatott. Magyarországon a ’40-es és az ’50-es évek közepe között lezajlott egy nagyarányú elitcsere, melynek egyedüli korlátját csak az egyre inkább krónikussá váló szakemberhiány jelentette. A közéletben ’63-tól kibontakozó, majd ’68tól a gazdasági szféra irányítására is átterjedő konszolidáció folyamata e szakemberhiány reális felismeréséből adódóan (a pártvezetést leszámítva) szinte minden területen elérhetővé tette a középvezetői pozíciókat a régi elitből származó fiatalok előtt. Ám e pozitív fejlemény nem változtatott a rendszer azon alapvonásán, hogy a (gazdasági, kulturális, igazgatási és politikai) csúcsvezetők továbbra is (szinte) kivétel nélkül a szűk pártállami elit soraiból rekrutálódtak. A Kádár-rendszer eme sajátos (a „szocialista táboron” belül egyedi) alapvonásából következően a rendszerváltás alatti magyar elitek szociológiai értelemben alapvetően két részre oszthatók: a legmagasabb elitcsoportokat szinte kizárólagosan adó szocialistára, és a középrétegek
legalább
felét
kitevő
tradicionálisra
(illetve
annak
maradványára).
Természetesen a rendkívül széles kádári középosztály alsóbb szintjein is jelentős volt az oda a szocialista rendszernek köszönhetően felemelkedők aránya (de nem kizárólagos, mint a legfelsőbb elitek esetében). -1-
A ’80-as évek (fent vázolt) társadalmi sajátosságai meghatározó módon befolyásolták a rendszerváltozás során kialakuló hazai társadalom szerkezetét. A privatizáció előnyeiből evidens módon azon csoportok részesedtek nagyobb arányban, akik a késő Kádár-rendszerben magasabb elitpozíciókkal bírtak: általában soraikból kerültek ki a ’90-es évek folyamán Magyarországon
megtelepedő
multinacionális
vállalatok
menedzserei
és
a
magyar
középvállalatok tulajdonosai. A rendszerváltás utáni első szabadon választott kormány a szociális piacgazdaság jegyében széles (keresztény) középosztályt kívánt létrehozni Magyarországon; e törekvés az Antall-kormány
számos
intézkedésében
megnyilvánult
(például:
egzisztencia-hitel,
munkavállalói részvény-program, kárpótlás). A jobboldal a rendszerváltás óta mindvégig a középosztályra mint önmaga kizárólagos bázisára tekintett, a baloldali törzsszavazókat pedig lecsúszó kádári kisemberekként definiálta. Ebből adódóan jobboldali ideológusok sora a konzervatív bázis szűkülését a középosztály gyengülésével magyarázta. Mára ténykérdésként kezelhető, hogy a magyar társadalom egyre inkább kezd latinamerikanizálódni, vagyis a szűk középosztály és a néhány százezres elit mellett a társadalom 2/3-át a lecsúszó és kirekesztődött csoportok teszik ki. Ám mindez nem változtat azon az összefüggésen, hogy a hazai jobboldal szellemi fősodra immár lassan húsz éve tévesen keresztény középosztályról vizionál; különösen igaz ez a (jobboldali bázis gerincét az értelmiséggel, a kisvállalkozókkal és a vidéki kistermelőkkel azonosító) Fideszre. Ezzel szemben a tradicionális elitek mindössze fele részben alkotják a középosztályi réteget, hiszen annak van egy szocialista kötődésű fele is. Számos – itt nem részletezendő – politológiai elemzés szól arról, hogy az MSZP valójában több párt koalíciója; az érdekcsoportokra széttöredezett, ideológiailag sem egységes tömörülés egyetlen összetartó kapoccsal rendelkezik: a Kádár-rendszer szerepének (többékevésbé) pozitív megítélésével. Az MSZP ideológiájának, elitjének és tagságának laza koherenciája kivetül a baloldali párt bázisára is, amely ennek következtében ideológiailag és szociológiailag rendkívül heterogén jelleget ölt. A szocialista szavazótábor két végpontját jeleníti meg az alacsony képzettségű, idősödő, alacsony társadalmi megbecsültségű „kádári kisember” és a magas státusú, jólképzett, fővárosi értelmiségi. A fentiekből következően megállapítható, hogy létezik Magyarországon egy széles szavazóréteg, amely a rendszerváltás óta jobb híján a szocialistákra szavaz annak ellenére, hogy ideológiailag, életformáját tekintve, társadalmi státusa szerint semmilyen tekintetben sem -2-
nevezhető baloldalinak. Sőt, számos vonása miatt e réteg kifejezetten „liberál-konzervatívnak” tűnik fel: az előző rendszerben megszerzett és a rendszerváltás során (többnyire gazdasági tőkére) konvertált elit-pozíciójára úgy tekint, mint az elmúlt évtizedekben bárki előtt nyitva álló előrejutási lehetőségre (a lehetőségek egyenlősége), valamint a saját munkájának és teljesítményének megérdemelt következményére (teljesítmény-elv). E réteg meghatározásakor nem a szűk körű, legfelső elitcsoportra kell gondolnunk, hanem a középrétegek ideáltipikus megjelenítőire: például a (Kádár-rendszerből induló) kisvállalkozókra, a szegényparaszti családból felemelkedő vidéki pedagógusra vagy köztisztviselőre, és a munkás-származású nagyvárosi ügyvédre. E csoportok ambivalens viszonyban állnak a kádári diktatúrával: pozitívumként jelenik meg számukra családjuk jelentős egzisztenciális felemelkedése, önmaguk tanulásának lehetősége; de negatívumként könyvelik a múlt rendszer számlájára a munkakultúra leromlását, az ő adójukból finanszírozott jóléti szolgáltatások széles körét, valamint a mindent a végletekig túlszabályozó államot. Éppen ezen értékrendjükből következően ítélik el az előző ciklusban a kádári kisembert megszólító (Medgyessy, majd Gyurcsány vezetésével megvalósuló) osztogató politikát, a gazdasági teljesítmény nélküli jóléti intézkedések sorát. Ők azok a mérsékelt középszavazók, akik elsősorban a szakpolitikailag megalapozott programok által érhetők el, és taszítja őket a baloldal (túladóztató, az adójukat elherdáló) kormányzati gyakorlata. Felmerül a kérdés, hogy a felsoroltak miatt miért nem tartoznak e választói csoportok a jobboldal táborába. A rendszerváltás környékén hazánkban sokan tartottak (sőt, egyenesen féltek) hamis történeti beidegződések és előítéletek miatt a konzervativizmustól: keresztény kurzust, „Horthy-restaurációt” értettek rajta, amely tévhitet tovább generálta az első jobbközép koalíció radikálisainak fellépése mellett az Antall-kabinet ügyetlen kommunikációja is. A ’90es évek közepén Orbán vezetésével meghirdetett A polgári Magyarországért! program (amely elvileg e választói rétegeket is célcsoportnak tekintette) az évtized végén ismételten felerősödő antikommunista Fidesz-identitás miatt lett vállalhatatlan számukra. Erre vezethető vissza, hogy a 2002-es választásokon a középszavazók nagyrészét nem tudta megszólítani a jobboldal, így azok ismételten a legkisebb rossz elvét követve inkább Medgyessy Péterre (vagy a Kupa-féle Centrum Pártra) szavaztak. A Fidesz vezérkara a 2002-es és a 2006-os vereségük ellenére sem ismerte fel, hogy tradicionális antikommunista retorikájuk ismételt felerősítése és újkeletű plebejus irányvonaluk előtérbe állítása egyaránt azzal a veszéllyel jár, hogy a középosztály csaknem felét tartósan a -3-
baloldal táborába kényszeríti. A Magyar Demokrata Fórum a 2002-es választásokat követően fokozatosan eltávolodott az egyre inkább a leszakadó kádári kisemberek politikai igényeire fókuszáló, populista orbáni politikától. Ezzel párhuzamosan az antalli közép mérsékelt tradícióját követő MDF liberál-konzervatív eszmeisége annak reális esélyét teremtheti meg, hogy a szocialisták bázisából a bizonytalanok körébe jutó centrum-szavazók a jobboldal számára elérhetőek legyenek. Az MDF stratégiája eddig szemmel látható (rész)eredményeket hozott: felmérések szerint a szocialista tábor nagy részének másodlagos politikai preferenciáját immáron nem a koalíciós partner SZDSZ jelenti, hanem a Demokrata Fórum; emellett a konzervatív kispárt a 2006 áprilisi országgyűlési választások óta a közvélemény-kutatások mindegyikében folyamatosan a bejutási küszöb felett szerepel. Vagyis választói tábora az elmúlt egy év során stabilizálódott, és emellett némileg erősödött is. A nagy államháztartási részrendszerek kidolgozatlan és elhamarkodott kormányzati átszervezése következtében nagy bizonyossággal előre jelezhető az ideológiai centrumban elhelyezkedő (egyébként sem MSZP-törzsszavazó) választói rétegnek a szocialista bázisról történő folyamatos lemorzsolódása. Ám ahhoz, hogy szavazataikat a következő választásokon az MDF magas arányban tudja kanalizálni, érdemes pontosabban meghatározni e réteg tagjainak (gyakran még ki sem kristályosodott) politikai értékrendjét. A Szocialista Párt bázisának középosztályi
csoportjai
a rendszerváltás óta
generációváltáson mentek keresztül, melynek következtében a jelenleg politikailag aktív tagjaik már személyükben egyáltalán nem, érzelmileg pedig rendkívül csekély mértékben kötődnek a pártállami rendszerhez. Természetesen tisztában vannak családjuk társadalmi eredetével, felemelkedésének körülményeivel, valamint esetleges múltbeli politikai szerepvállalásával (ezért taszítja őket a Fidesz radikális antikommunizmusa), de hetvenes évek-beli vagy késő Kádár-kori szocializációjukból – és társadalmi státusukból – adódóan értékrendjük a lehető legcsekélyebb mértékben sem nevezhető szocialistának. Ha nemzetközi párhuzamokat keresünk e választói réteg definiálásával kapcsolatban, leginkább az angolszász politikai életben az ideológiai konzervatívoktól megkülönböztetett gazdasági konzervatívokat érdemes megemlíteni. A
gazdasági
konzervatív
gyűjtőnév
alá
sorolják
(elsősorban
az
amerikai
terminológiában) a jobboldalra szinte kizárólag annak gazdasági programja (például: egykulcsos adórendszer működtetése, szociális juttatások szűkítése, a gazdasági szabadságot -4-
minden politikai szabadságjog alapjának tekintő filozófia) miatt szavazó csoportokat. Akiknek értékrendje nem feltétlenül egyezik a klasszikus konzervatív ideológia más összetevőivel: tehát nem nacionalisták (legfeljebb mérsékelten patrióták), ritkán vallásosak, elvétve rendpártiak. Általában azon középosztálybeliek tartoznak a gazdasági konzervatívok soraiba, akik a jobboldal gazdasági elképzelései miatt érkeznek (gyakran korábbi balliberális irányultságukat feladva) a konzervatív táborba. E választói csoport, melyet (főként gazdasági) individualizmusa miatt szoktak szabadpiaci (free-marketer) konzervatívként is jelölni, (tagjainak magas közterhei miatt) különösen nem érdekelt a jóléti állam működtetésében vagy további bővítésében (például: kis- és közepes vállalkozók, az átlagosnál jobban képzett nagyvárosi értelmiségiek). Az amerikaitól (számos tekintetben) gyökeresen különböző hazai társadalmi viszonyok között a kisvállalkozókon túlmenően a (nemrégiben lezajlott nagyarányú létszámleépítések miatt egyébként is kormányellenes hangulatban lévő) köztisztviselők és közalkalmazottak százezres nagyságrendű táborának számottevő része is a magyar gazdasági konzervatív kört bővíthetné. Ugyanis a továbbiakban e réteg sem érdekelt (az adójukból finanszírozott) jóléti állami funkciók mindegyikének fenntartásában: hiszen adókedvezményeik (visszatérítéseik) lehetősége a korábbiakhoz képest jelentős mértékben beszűkült, valamint az állami szociális támogatások nagyrésze az elmúlt évek során fokozatosan átalakult rászorultsági alapúvá (így azok igénybevételéből a középosztályi állampolgárok kiszorultak). Mikor Orbán a múlt rendszerből átörökített baloldali hálózatokról szónokol, egységes posztkommunista tömbként láttatja ennek a kétségtelenül létező társadalmi–gazdasági hálónak a jellegét. Ezzel szemben társadalmilag rendkívül rétegzett, ideológiailag szélsőségesen heterogén (azaz közös eszmei alappal szinte nem is rendelkező), sok tekintetben még csak baloldalinak sem nevezhető posztkádári struktúrákról van szó. Melyeknek bizonyos (számarányát tekintve jelenleg nehezen meghatározható) része egy gazdasági konzervatív program és egy azt képviselő jobbközép (centrista) politikai irányvonal számára megnyerhető. E posztkádári elit- és középosztályi struktúrákat vertikálisan vizsgálva megállapíthatjuk, hogy minél lejjebb haladunk a hierarchia szintjein, annál inkább gyengül a hálózat egyetlen kohéziós erejének (a múlt rendszeri irányító pozícióból származó közösen birtokolt információs és kapcsolati tőkének) a súlya. Azaz valószínűsíthető a „hálózat” középosztályi csoportjainak a mérsékelt jobboldal számára történő megnyerésének politikai sikere. Egy tekintetben hasonló irányba mutat (azonban ideológiailag és társadalompolitikailag teljesen más felé vezet) a nagyobbik ellenzéki párt és a Demokrata Fórum politikája. Mindkét -5-
erő a szocialista szavazótábor bizonytalanná váló csoportjainak megnyerése törekszik, de jelentős különbséggel: a Fidesz politikája a leszakadó „kádári kisember” populista szólamokkal való megnyerésére koncentrál, míg az MDF nyilvánvalóan a bizonytalanná váló egykori MSZP-szavazótábor magasabb státusú középosztályi elemeire fókuszál. Tehát összegzésként megállapítható, hogy az újabban a kontinensen is (például Sarkozy vagy Merkel szavazótáborában) megjelenő angolszász gazdasági konzervatív értékrend (nyilván a hazai sajátosságoknak megfelelően) a magyar társadalomban is fellelhető. Az irányzat tagjainak túlnyomó többségét riasztja Orbán radikális–„plebejus” programja (Egy az ország), a Fidesznek a Jövőnk c. tézisgyűjteményben megerősített antikommunista alapállása, és
a
(legnagyobb
jobboldali
párttal
szinte
szimbiózisban
lévő)
KDNP
katolikus
fundamentalizmusba hajló retorikája. Ezért – habár jelenleg a bizonytalanok táborát gyarapítják – amennyiben az MDF nem fókuszál (a továbbiakban erőteljesebben) az ő megszólításukra, az orbáni radikális és ideologikus jobboldaliságtól való félelmeik miatt (és választási lehetőség hiányában) a következő országgyűlési választás során valószínűsíthetőleg ismételten a baloldalra fogják adni voksukat (vagy a nem szavazók táborát gyarapítják). Minden jel arra mutat, hogy a kisebbik ellenzéki pártban tudatosodni kezd: a magyar jobboldal nem mondhat le a társadalom leginkább versenyképes, magasan képzett, vállalkozásokat működtető és kezdeményezőkész középosztályi csoportjainak közel feléről csak azért, mert társadalmi és jövedelmi helyzetük több generációval megelőzően nem demokratikus keretek között alapozódott meg. A Demokrata Fórum választói bázisának jelenlegi összetétele annak reális lehetőségét veti fel, hogy hazánkban a gazdasági, média és szellemi elitek tekintetében (a baloldalhoz képest) tradicionálisan meglévő konzervatív hátrány ledolgozható (a Fidesz e választói csoportok felé mutatott ellenségessége vagy passzivitása ellenére is).
-6-
