A magyar középkor mérlege (századonként)
A
M A G Y A R
9–10. század A 9. és a 10. század felezôpontján, annak mintegy a tengelyében álló honfoglalás ezen idôszak legfontosabb eseménye, amely új és végleges, mai hazájába juttatta a magyarságot. A Kárpát-medence birtokbavétele a magyar történelem színhelyei szempontjából két, nagyjából egyenlô részre osztja e 200 évet. Annak elsô felében, egészen 895-ig a magyarság Kelet-Európában tartózkodott, végigélt számos szállásváltást. A 830-as években a Volgán túli vidékrôl indult el, eljutott a délorosz steppére, Levediába, onnan talán a Kazár Birodalom keleti határvidékére telepítették át, azaz újra visszatért a Volga-vidékre, majd Etelközbe, a Keleti-Kárpátok keleti elôterébe tette át lakhelyét. Elvesztett eközben két magyar népcsoportot, egyet Baskíriában hagyott, egy a Kaukázuson túlra költözött. Változatos politikai formák közepette élte életét. Négy törzs (vagy törzstöredék) mondott búcsút a Volga–Káma térségének, Levediában hét törzsbôl álló törzsszövetség alakult. A rövid idejû függetlenségnek a kazár fennhatóság kényszerû vállalása vetett véget. Ez sem tartott azonban sokáig, és ennek keretében minden korábbinál magasabb szintû képzôdménye lett a magyaroknak: a fejedelemség, amely a steppén megszokott nomádállam megjelenési formája. Ez, miközben maga vetett alá más népcsoportokat, rövidesen kivívta saját önállóságát. A besenyôktôl és a bolgároktól elszenvedett és a honfoglalásba torkolló vereségek ellenére is a Magyar Fejedelemség a 9–10. század fordulóján és a 10. század elsô évtizedeiben állt hatalma zenitjén. A Kárpát-medencében hont foglalt magyarság nem kényszerült többé arra, hogy új és új szállásokat keressen magának, megállapodott és berendezkedett a Duna–Tisza medencéjében, de nyugalomhoz nem jutott. A 9. században már folyt rabló hadjáratok ekkor hosszú évtizedekre fô élettevékenységgé váltak. A magyarok eljutottak az Atlanti-óceánig, behatoltak a Ibériai-félszigetre, végig-végignyargaltak az itáliai csizmán, egészen annak talpáig, a magyar harcosok láthatták délen a konstantinápolyi Aranykaput, északon pedig beköszöntek a dánokhoz. Mindezt a kezdetben duzzadó erô, valamint a teljesen új földrajzi környezet tette lehetôvé, a sikereket pedig ellenfelei bénultsága biztosította. A magyarság e két évszázad alatt Európa nagy részén megfordult, a 9. század folyamán KeletEurópa földrajzából kapott életközeli leckét, a 10. század nagy részében pedig Nyugat-Európa és a Balkán geográfiáját tanulmányozhatta. A magyarokon is beteljesedett azonban a nomádállamok sorsa, fejedelemségük a 10. század közepe táján hanyatlani kezdett, a hajdan félelmetes nomádállam (a Magyar Birodalom) kis egységekben, törzsi keretekben sokszorozta meg önmagát, és ezzel párhuzamosan lehanyatlott korábbi rettegett ereje, ellenfelei pedig ugyanakkor megerôsödtek. A magyarság a 10. században is elvesztett egy népcsoportot, amely a Balkánra szakadt. A zsákmányok elapadásával felszínre kerültek a nyereg alá söpört belsô gondok, a korábban lappangó társadalmi ellentétek nyíltabban elôtörtek. A magyarságnak önmagába forduló, az idegenek irányában csak brutalitást kinyilvánító zártságán enyhíteni kellett, eljött a nyitás ideje, a külkapcsolatok eddig
K Ö Z É P K O R
M É R L E G E
„ápolt” egyoldalúságát, erôfölényen alapuló diktátum jellegét fel kellett adni. Az új földrajzi környezet keresztény államok szomszédságát jelentette, azokat számos alkalommal meg lehetett verni, de véglegesen térdre kényszeríteni nem. A kérdés a 10. század utolsó évtizedeiben valóban akként merült fel a magyarok számára: gyökeres változtatás vagy ennek elmaradása esetén gyors elpusztulás. A kalandozások abbamaradtak, a magyarok körében lassan teret nyert a kereszténység. A felelet tehát már a 10. század végén megszületett: változtatni kell, de ennek módja, mélysége tekintetében még sok minden nyitva maradt, és az ezekre adott válaszok egészen a 10. század legutolsó éveiig, illetve a 11. század elejéig várattak magukra. Amennyire éles választóvonal a honfoglalás a földrajzi környezet, a magyarság katonai és politikai orientációi szempontjából, annyira nem jelent cezúrát a magyarság belsô életében. Azzal, hogy a magyarság legfeljebb 100 ezres létszámú (a kavarokat is magában foglaló) népessége benyomult a Kárpát-medencébe, és 895–900 között birtokba vette azt, magával a magyarsággal mindennapjai, életformája, mentalitása terén édeskevés változás történt. Ugyanúgy, mint a 9. században, vérségi (nagycsaládi-nemzetségi) keretekben élt, nagyállattartással foglalkozott. A törzsszövetség valamennyi tagja szabad embernek számított, ahol minden felnôtt férfi egyszersmind katona is volt, állandóan kész a harcra akár legelôterületük védelmében, akár zsákmány- és fogolyszerzés céljából. Nem hitt tételes vallásokban, de voltak saját elképzelései a túlvilágról, e világi szerepet tulajdonított ôsei szellemének. Bár uráli (finnugor) eredetû nyelvet beszélt, de minden más vonatkozásban a steppe török népeinek ismérveivel rendelkezett. A magyarság számára nyilván már az sem kis megpróbáltatást jelentett, amikor a felszínen idomulnia kellett keresztény szomszédaihoz. Fel kellett hagynia az ellenük folyó rabló hadjáratokkal, tárgyalni kellett velük, igazi meggyôzôdés nélkül többüknek azok keresztény hitére kellett térniük. Olyan értékek befogadása iránt kellett érdeklôdést, türelmet tanúsítania, ami saját értékrendjétôl mélységesen távol állt. E lépéseket a magyar törzsi vezetôk közül néhányan (Gyula, Géza) megtették. Az igazi próbatétel, a Rubicon átlépése azonban az volt, amikor nem csupán külsôdlegesen, politikai számításból tettek engedményeket és gesztusokat hatalmas keresztény szomszédaiknak, hanem saját életüket, mindennapjaikat kellett (volna) azok mintájára és kívánalmai szerint átformálni. A 10. század végéig a fennmaradáshoz, az el nem pusztuláshoz szükséges kemény lecke egyik felét a magyarság teljesítette, de ez csupán a feladat aránytalanul kisebbik része volt. A 10. század utolsó évtizedeire már nyilvánvalóvá vált, hogy a Kárpát-medence nem Etelköz (és nem Levedia) a maga végtelen pusztáival, vagyis hogy a sok tízezres népességet (amelyik immár nem járt el februártól novemberig idegen országokba portyázó hadjáratokra) és a milliós állatállományt (amelybôl a kalandozások során sokat magukkal vittek a harcosok messzi idegenbe) a korlátozott legeltetési lehetôségekkel rendelkezô Kárpát-medence a nomád gazdaság keretében képtelen eltartani. Az ebbôl adódó következmények levonása azonban a régi garnitúrával nem volt lehet-
367
séges. Ehhez új módon gondolkodó fiatal emberre (Szent Istvánra), hathatós külföldi támogatásra (németekre), kedvezô nemzetközi helyzetre (a Bizánccal, a Német-római Császársággal és a Római Pápasággal egyaránt ápolt jó viszonyra), végül pedig belsô erôszaktól sem visszariadó erôre és elszántságra volt szükség. Mindezek együttesen – a szerény, de tagadhatatlanul meglévô 10. századi elôzmények után – a 10–11. század fordulója körüli évekre álltak elô, és ez jelenti majd a magyarság történetében a sorsfordító korszakváltást. 11. század A 11. század Magyarország történetében új minôséget hozott. Létrejött a királyság, elterjedt a kereszténység, megindult a társadalom átalakulása, visszaszorulóban volt a nomadizmus. A 10. században még úgyszólván csak keleti értékeket felmutató ország a 11. századtól politikai értelemben a nyugathoz igyekezett igazodni, az országépítés lehetséges mintáit onnan vette át. Ugyanakkor még megannyi szál kötötte a kelethez, elsôsorban a gazdasági szerkezet (a városiasodás alacsony szintje, a kereskedelem) és a hitvilág terén. A 11. században azonban már a nyugathoz vagy a kelethez tartozás kérdése lényegében eldôlt. A hathatós nyugati támogatás mellett a királyi hatalom, a hazai egyház és a mögéjük felsorakozó elit határozottan nyugat felé kormányozta a számos megrázkódtatástól sújtott ország hajóját. A tét nagy volt. Egy népnek kellett feladnia korábbi megszokott életmódját, hitét. A többség elvesztette létbiztonságát, féltve ôrzött szabadságát, a világról alkotott képét. A jövô sikerének útját, amit az ország életképessége, a nép megmaradása jelentett, vér és könny áztatta. Sôt a század folyamán még az sem látszott, hogy ez az út egyáltalán sikerre vezet-e majd. Konfliktus konfliktust követett, súlyos belháborúk, áldozatokat követelô lázadások, véres trónviszályok dúlták az országot. Nemegyszer a frissen megszületett királyság nehezen biztosított függetlensége is veszélybe került. Bár a forrásanyag ennek bemutatására nem ad lehetôséget, de bizonyos: rendkívül sok egyéni emberi tragédia zsúfolódott a 11. századba. A királyság azonban mindezek ellenére gazdagodott, erôsödött. A Kárpát-medence honfoglalás korában 250–350 ezer fôre becsült népessége a 11. század végére megduplázódott. A térség újabb területei (dombvidékek, hegyek közé felnyúló folyóvölgyek, erdôs területek, magas hegyek által közrezárt medencék) jutottak állandó és immár nagyrészt letelepült népességhez. Az állami közigazgatás és az egyházi szervezet mind területileg, mind mélységében tovább épült. Oldódott az ország elszigeteltsége és zártsága. A keresztény világ magához ölelte Magyarországot, az odatartozás élményével adományozta meg. Az ország sem maradt adós: szenteket adott az egyetemes katolicizmusnak, s a hit befogadásával Magyarország keleti határaiig vitte el Róma befolyását. A külkapcsolatok tágultak. Magyarok jutottak külföldre, számos idegen került Magyarországra. Magyarországon át vezetett a legfontosabb transzeurópai útvonal, a Szentföldre vivô szárazföldi út. Az ország megôrizte szuverenitását. A gazdasági élet vérkeringésében – még ha szerény
A
M A G Y A R
mértékben is – áru és pénz cserélt gazdát. Otthonra talált a latin szó, hódító útjára indult az írás, a szellemi alkotómunka. Ha egy nyugati a 11. században az országba jött, feltesszük, hogy nem érezte igazán otthon magát. De talán nem is kerítette hatalmába a teljes idegenség érzése. Magyarország már kilépett a kelet, a steppe világából, de még nem érkezett meg nyugatra. Úton volt oda, de ez az út igen hosszúnak bizonyult. 12. század A 12. század mérlegét célszerû oly módon megvonni, hogy – az alapvetô mutatók, a meghatározó tényezôk szempontjából – a Magyar Királyság helyzetét összevetjük az elôzô évszázadéval. Ennek révén meg világosan a bekövetkezett változások, módosulások és azok jellemzô tendenciái, fô sajátosságai. A korabeli magyar gazdaság agrárgazdaság volt, amelynek a 11. században az állattenyésztés volt az uralkodó ágazata. E téren az alapvetô változást az jelentette, hogy a 12. század végére a földmûvelés súlya, jelentôsége elérte az állattenyésztését. E kiegyenlítôdést igazolják azok az okleveles adatok, amelyek szerint a földesúri birtokok (prédiumok) több mint felén ekkor már ekés földmûvelés folyt, de jelentôs volt a szôlômûvelés és kertgazdálkodás is. A szántást könnyû – két ökör húzta – faekével, illetve csoroszlyás, vas alkatrészes nehézekével végezték, ez utóbbi elé nyolc ökröt fogtak. A csoroszlyás nehézeke különösen értékes volt, ezért számos faluban – egyéb vasszerszámokkal együtt – éjszakánként a templomban ôrizték; nem egy településen pedig több család vagy egész falu ekeközösség formájában közösen birtokolt és használt egyetlen vasekét. A gabona zömét ôrlôkövek révén kézi malmokkal ôrölték meg, de éppen ebben a korszakban jelent meg és kezdett elterjedni magyar földön a fejlettebb vízimalom. Az állattenyésztésben fokozatosan tért hódított az istállózás, de még mindig számottevô volt a ridegtartás, illetve a nomád forma. Utóbbi miatt születtek I. László és Kálmán alatt azok a királyi rendeletek, amelyek tiltották, hogy a falu elköltözzön saját templomától. Más vélemény szerint a továbbköltözésre a falu népét a szántás alá vett földek kimerülése késztette. A föld megmûvelésére ugyanis e században valóban a vad talajváltó rendszer volt a jellemzô, amikor a területet végkimerülésig használták, s ezután új földrészt fogtak mûvelés alá. A szabályozott talajváltó rendszer elterjedése a 13. század fejleménye. A háziállatok között a csontleletek tanúsága alapján ebben az idôben már többségben volt a szarvasmarha, a sertés és a baromfi, ami letelepült életmódra vall. Jelentôs volt még a halászat, a vadászat és a méhészet is. A korszak egészére az önellátó naturális gazdálkodás a jellemzô. E rendszerben minden birtokon a szolgálónépek (akik egyszerre voltak földmûvesek, állattenyésztôk és kézmûvesek) gyakorlatilag mindenbôl eltartották urukat és – természetesen más szinten – önmagukat is. A föld termékeny volt, a termés bôséges, az állatállomány hatalmas; az éhínség – NyugatEurópához képest – itt meglehetôsen ritkán jelentkezett. Az ország gazdagsága és a viszonylagos jólét minden alkalommal meglepte az idegen utazókat akár nyugatról, akár keletrôl érkeztek ide.
K Ö Z É P K O R
M É R L E G E
A 11. századhoz hasonlóan eltérô földrajzi és gazdasági adottságú vidékek, települések termékei képezték a lassan gyarapodó helyi piacok áruit. A belsô kereskedelemnél sokkal jelentôsebb volt a külkereskedelem, amelyet fôként idegen kalmárok bonyolítottak le, de a 12. században magyar kereskedôk is megfordultak külföldön, így például Bizáncban. A magyar külkereskedelmet egyébként már ekkor az jellemezte, ami késôbb is hosszú évszázadokon át meghatározónak bizonyult: a mezôgazdasági és bányászati termékek (gabona, bor, állat, fa, só, réz, vas, ezüst, arany stb.) kivitele és jobbára ipari késztermékek (textília, fûszerek, ékszerek, fegyverek, ruházat) behozatala. A kereskedelem és a piacok, illetve az utak védelme a király feladatai közé tartozott, ennélfogva a vám- és révpénzek is ôt illették meg. (Ez a bevétel III. Béla idejében a királyi kincstár jövedelmének 18%-át tette ki.) A belsô áruforgalom a helyi közegek, a külkereskedelem a királyi udvar közvetlen ellenôrzése alatt állott: külföldi kereskedô csak királyi engedéllyel távozhatott az országból. Uralkodói monopólium volt lényegében a sókereskedelem, amely a királyi bevételek 10%-át adta. A 11. században alapvetô változást hozott meg a magyar társadalomban: általánossá vált a népesség nagy többségét kitevô közszabadok lesüllyedése. E folyamat változatlan erôvel zajlott a 12. században is. Ennek eredményeképpen az a magyar társadalom, amelyet – becslések szerint – Szent István alatt kb. 90%-ban szabadok s mindössze 10%-ban szolgák alkották, a 12. század végén mintegy 90%-ban alávetettekbôl és 10%-ban szabadokból állott. Azaz az ország a szabadok társadalmából a szolgák társadalma lett. Ebbôl a helyzetbôl a felemelkedés a következô évszázad fontos társadalmi eseménye lesz. De hangsúlyozni kell, hogy az alávetett népesség korántsem tekinthetô egységesnek. Legfelül a teljesen szabad (liber) elemek voltak, akik a földesúr birtokán laktak, de onnan bármikor elköltözhettek, szabad nôvel törvényes házasságot köthettek, s a birtokon szolgáltatásként igazgatási, szervezési feladatokat láttak el. A legalsó – egyben legnagyobb – csoportban az ókori rabszolgákkal teljesen azonos helyzetben lévô igazi szolgák (servusok) találhatók, akik nem hagyhatták el uruk földjét, törvényes házasságot nem köthettek, adhatóvehetô vagyontárgyak (beszélô szerszámok) voltak, s birtokain (a prédiumokon) a földesúr mindenféle munkára kötelezhette ôket. E két szélsô réteg között még több eltérô helyzetû kategória létezett. Ilyennek minôsül a házas-földes szolgák (mansiók) rétege, akik uruktól földparcellát, házat és munkaeszközt kaptak, és cserében termékjáradékkal tartoztak a föld tulajdonosának. Ôk a késôbbi jobbágyok elôfutárai. A szabad lakosság felsô csoportját az arisztokrácia jelentette, közéjük hazai és külföldi származású világi és egyházi fôemberek tartoztak, akikre már egyre gyakrabban használták a nobilis (nemes) megjelölést. Ebben az idôben a világi arisztokraták szûk körét fôként a nádor, az erdélyi vajda, a bán, az udvarbíró és a megyésispánok alkották, míg az egyházi fôurak (praelati) közé mindenekelôtt az érsekek, a püspökök és a prépostok tartoztak. A szabad népesség alsó csoportjában foglaltak helyet a kis vagyonnal rendelkezô közszabadok, valamint az idegen eredetû (földmûves és kézmûves) jövevények (hospesek). A 12.
368
században azonban, eltérôen az elôzô századtól, a társadalmi helyzetet döntôen már nem a jogi viszony – azaz az illetô szabad vagy szolga volta –, hanem a vagyoni pozíció határozta meg. Ezért azok a közszabadok, akiknek sikerült vagyonukat megôrizniük, felemelkedtek: a 13. század elején királyi szerviensek (a király szolgái), majd hamarosan köznemesek lettek. Az oklevelekben e szerviensek elsô képviselôi már a 12. század végén feltûnnek. Azok a közszabadok viszont, akik elvesztették vagyonukat, lesüllyedtek a szolgák közé. Ebben az idôben az ország területi kiterjedése – Horvátország, Dalmácia és Bosznia nélkül – már mintegy 330 ezer km2 volt, amibôl kb. 220 ezer km2 lakott területnek számított. A 12. század közepén az országban a legfontosabb közigazgatási egységek a vármegyék (várispánságok) voltak, amelyeknek száma a Salamon-kori 45-rôl erre az idôre már 72-re emelkedett. Hozzávetôleges becslések alapján a népsûrûség 5-7 fô/km2 volt, így az ország lélekszáma a század végén elérte a kb. 1,2 milliót, ami a 11. századi népességhez képes komoly gyarapodást jelent. A lakosság etnikailag eléggé vegyes volt, zömét magyarok alkották, de jelentôs volt a szláv népesség száma is. A 12. században nagyon sok külföldi telepedett itt le. Keletrôl nomád besenyôk és úzok érkeztek. Nyugatról olaszok, vallonok, fôleg pedig német ajkú (flamand, szász, sváb) hospesek jöttek szívesen látott vendégként. Számos külföldi személy (pl. normannok, oroszok, németek, aragónok) az idegen származású királynék kíséretében érkezett magyar földre. A németek fôleg a Felvidéken és Erdélyben telepedtek le. (Az erdélyi német hospesek adója szolgáltatta a király éves jövedelmének 9%-át.) A nyugati jövevények nagy szerepet játszottak a települések, a termelés és a kereskedelem fejlesztésében. De a kereskedôk és a pénzemberek között ott voltak az izmaeliták és a zsidók is, akik a király védelmét élvezték. A század vége felé Dél-Erdélyben – a Balkánról jôve – megjelentek a Kárpát-medence elsô román (vlach) lakói is, akik fôleg pásztorkodással foglalkoztak. A Magyar Királyság agrárország volt, ezért külsôleg teljesen falusias képet mutatott. Egyetlen igazi város sem létezett még. A jelentôsebb települések nem a kereskedelem és a kézmûvesség, hanem a világi és az egyházi közigazgatás központjai voltak. A népesség óriási többsége 100-200 fôs – rendezetlen képet mutató – falvakban (villákban) élt, ahol fából, nádból készült, szegényesen felszerelt veremházakban lakott. A falvak számát e korban több ezerre becsülik, élükön villicusok (falunagyok) állottak. A putri 10-12 m2 alapterületû, egyosztatú, füstös kalyiba volt, itt tartózkodott télen az egész család, míg nyáron szellôs sátrakban húzták meg magukat. Országjárásai, vadászatai során maga az uralkodó is – kíséretével együtt – gyakran sátorban lakott. A kôház – amint ez a külföldi utazóknak is feltûnt – igen ritka volt, csak a nagyobb településeken – a királyi, ispáni és egyházi központokban – építettek ilyet a gazdagok, de e helyeken is a faház dívott. Kôpalotájuk csak a fôembereknek volt, a legszebbek természetesen a király számára épültek a két fôvárosban: Esztergomban és Fehérvárott. Fényûzô palotáiból elindulva a király fôembereivel (a tanáccsal) együtt gyakran úton volt. Ezek a kiszállá-
A
M A G Y A R
sok, körutazások több célt szolgáltak. Az akkori kezdetleges, fejletlen infrastruktúra miatt csak így volt lehetséges a királyi birtokok szemléje, a természeti javak felélése, a helyi ügyek elintézése és a tisztviselôk ellenôrzése. (Az ispánok ajándékai a királyi jövedelem 6%-ára rúgtak a 12. század végén.) (Nem véletlen, hogy az 1222-es Aranybulla jelentôsen korlátozza majd a király beszállásolási jogát.) Legtöbbször saját birtokán szállt meg az uralkodó, egy-egy királyi kúriában vagy várban. Egyébként e században magánszemélyek csak az uralkodó engedélyével építhettek várakat, amelyek többségükben ekkor még faszerkezetes földvárak (ún. gerendavárak) voltak. Az ország lakosságának legnagyobb része analfabéta volt. Írni-olvasni (fôleg latinul) csak a papság tudott, de ez még az egyházi személyek körében sem volt általános. A század folyamán a királyok rendelésére számos legenda, krónika, illetve krónikarész íródott papi személyek tollából. Az elsô magyar krónika (ún. ôsgeszta) – amint láttuk – a századfordulón Kálmán udvarában készült el. A pergamenkönyv rendkívül drága volt: egy díszes, kétkötetes biblia e korban két faluért cserélt gazdát. A világi és az egyházi könyvtárak nagysága természetesen jóval elmaradt a hasonló nyugati intézmények könyvállománya mögött. (Például a pannonhalmi apátságban 83 kódex, ugyanakkor a svájci Sankt Gallen monostorában ezer könyv volt.) Az alsópapságot hazai egyházi (káptalani és kolostori) iskolákban képezték ki elemi szinten és középfokon. A fôpapok többsége külföldön járt iskolába, ott végezte el felsôfokú tanulmányait. Közéjük tartozott Lôrinc érsek, aki egy oklevél szerint nagy kedvvel olvasott filozófiai mûveket, és Lukács esztergomi fôpap is, akit párizsi tanulótársai tudós és nagyon mûvelt személynek tartottak. Újabb adatok bizonyítják, hogy a 12. század végén a magyar diákok már nemcsak Párizsba, hanem az angliai Oxfordba is eljutottak fôiskolai tanulmányok folytatása céljából. Az uralkodói hatalom nagyságát, erejét a tulajdonviszonyok határozták meg. A gazdasági helyzet jelentôségét mutatja, hogy már ebben a korban érvényesült az elv: akié a föld, azé a hatalom. Természetesen ezen elv alapján a hatalom a király és az arisztokraták kezében volt. Erre predesztinálta ôket egyébként a hagyomány és a származás is, de mindenekelôtt és elsôsorban nagy vagyonuk. Becslések szerint a 12. század második felében a király tulajdona volt az ország területének 70%-a, a világi fôurak 15%-ot, az egyháziak (a különbözô egyházi intézmények) 10%-ot mondhattak magukénak. Mintegy 5% a közszabadok kezén volt. A dinasztiával rokonságban álló Lampert ispán 30 birtokkal, Benedek ispán 12 birtokkal rendelkezett, a legnagyobb egyházak közül a dömösi prépostságnak 100, Pannonhalmának 90, Aradnak mintegy 30 birtoka volt. Ezek azonban szerény nagyságot képviseltek a királyi tulajdonnal szemben. A híres Hont-Pázmány nemzetség összes birtokai a királyi földeknek alig 1%-át (mintegy 2000 km2-t) tették ki, ami kb. fél megyényi területnek felelt meg. A természeti gazdálkodás önellátó voltából, valamint a javadalmak királyi adományozásának rendszerébôl fakadt a földbirtok szórt jellege, vagyis az, hogy az egy-egy tulajdonos kezén lévô földek nem egyet-
K Ö Z É P K O R
M É R L E G E
len, összefüggô tömbben, hanem több részben, egymástól távol, gyakran az ország különbözô vidékein helyezkedtek el. Így például a II. Béla által alapított aradi prépostság mintegy harminc faluja hét megyében (részben a Dunántúlon, részben a Tiszántúlon) terült el, a székesfehérvári keresztesek hatvan birtoka az ország hat megyéjében feküdt, egymástól messze. A szórt jelleg érvényesült a királyi földeken is, de az uralkodó tulajdonában lévô birtokoknak volt még egy külön sajátosságuk is. Ez abban nyilvánult meg, hogy a királyi földeknek – a birtokszervezet formája alapján – két alapvetô típusa volt. A birtokok elsô csoportját az ún. udvari szervezet földjei alkották, amelyeket tisztjeik vezetésével a szolgasorban élô udvarnokok mûveltek meg. A második típust a királyi várakhoz tartozó birtokok képezték, amelyeknek népei (a várnépek) a várjobbágyok irányításával elsôsorban katonai szolgálattal tartoztak az uralkodónak. A kétféle birtoktípus közül a 12. században a királyok fôként az udvarnokföldeket adományozták el. De a század végén megindult a várföldek eladományozása is, amely a 13. században gyorsult fel. Az óriási tulajdonnak megfelelôen a király hatalma is igen nagy volt, ami a 12. század közepén nyugati utazóknak is feltûnt. A korabeli feudális gyakorlatnak megfelelôen – a 11. századhoz hasonlóan – a király hatalmában részeltette az egyházi és a világi fôembereket részint úgy, hogy ôket állította a helyi egyházi és világi igazgatás élére, fôleg pedig úgy, hogy ôk alkották az ország kormányát, a királyi tanácsot (senatus), amelynek állandó összetétele nem volt, hanem a dinasztia tagjai mellett mindig azokból a világi és egyházi vezetô méltóságokból állott, akik éppen az uralkodó környezetében tartózkodtak. Esztergom, az ország egyik fôvárosa, elsôsorban gazdasági, egyházi és adminisztrációs központ volt, ahol számos törvényhozó gyûlés zajlott le, s itt mûködött a mohamedán kálizok vezette királyi pénzverde is. A kincstár gyarapítása érdekében e században a finom ezüstpénz helyett egyre sûrûbben készítettek a pénzverôk Esztergomban silány minôségû denárokat a jó pénz névértékében. (A pénzverésbôl és az évenkénti pénzváltásból került ki a kincstári bevétel 36%-a.) III. Bélát dicséri, hogy a királyi denárokat – több évtizedes szünet után – a pénzverôk ismét jó ezüstbôl készítették. Esztergomban királyi ötvösmûhely is mûködött, amely mindenekelôtt az uralkodói udvar igényeit elégítette ki. (A megyékbôl Esztergomba befolyó s jó pénzben beszedett adók a királyi jövedelem 15%-át alkották.) Az ország másik fôvárosa, Székesfehérvár volt a szakrális, koronázási és temetkezési székváros. Itt ôrizték a felségjelvényeket, itt koronázták az uralkodókat, akiknek többségét a 12. században a székesfehérvári bazilikában temették el. (A királynék koronázási helye és székvárosa Veszprém volt.) Fehérvár egyben fontos törvénylátó hely is volt: minden év augusztusában, Szent István napján a régi hagyományok szerint itt orvosolta személyesen a király alattvalóinak sérelmeit. Az elsô városi kiváltságot Székesfehérvár nyugati (latin) hospesei kapták III. Istvántól, s ez lett késôbb a magyar városi jog egyik alapmintája. III. Béla uralkodásának vége felé Óbuda lett a király egyik legkedveltebb tartózkodási helye.
369
A királyi hatalmat szolgálta a hadsereg is. Még ebben a korszakban is a hadszervezet lényegében királyi monopólium volt. A 12. században katonasága csak az uralkodónak lehetett; a magánhadsereg a 13. század szülötte. Világi és egyházi fôemberek esetében a mellettük lévô néhány fôs fegyveres osztag csupán testôrségnek tekinthetô. A király haderejének egy részét könnyûfegyverzetû, nyíllal felszerelt székelyek és besenyôk alkották; a sereg zömét a 72 várispánság katonasága tette ki, amely átmeneti típusú – lándzsával és kétélû karddal is rendelkezô – harcosokból állott. Egy-egy megye mintegy 300-400 embert küldött a királyi seregbe. A seregben a legütôképesebb részt a királyi dandár jelentette, amelyet páncélos – zömmel külföldi, zsoldos – lovagok alkottak, akiket szívesen láttak a királyi udvarban, s vezetôik rövid idô alatt magas méltóságok birtokosai lettek. Egyetlen példa elég lehet ennek illusztrálására. A Héder és Wolfer testvérek 40 páncélos vitézzel II. Géza alatt jöttek az országba. A király javadalmakkal látta el ôket; Héder hamarosan udvarbíró, majd nádor lett. A német eredetû testvérpár alapította meg a híres Héder nemzetséget. Az országos sereg létszáma 30 ezer és 50 ezer között ingadozott. Ez a jelentôs nagyságú haderô nemcsak megvédte a királyságot az idegen alávetési kísérletekkel szemben, hanem korszakunkban hatékony eszköze lett a külföldi expanziónak is. A 12. század Európájában a nemzetközi élet a 11. századihoz viszonyítva sokkal mozgalmasabb és változatosabb volt. A korábbiakhoz képest e század külkapcsolatai sajátos jellemzôjének minôsül az, hogy a nemzetközi viszonyok fôáramlatai, eseménysorai nem csupán egy-két országot, hanem államok és országok egész sorát érintették egyszerre, s ennek következtében a fontosabb konfliktusok szemben álló koalíciók, szövetségi rendszerek összecsapásaiként jelentkeztek. A sorozatos keresztes hadjáratok, az imperium és a sacerdotium meg-megújuló küzdelmei, valamint a német, a bizánci és dél-itáliai normann nagyhatalmi törekvések, amelyek mind az európai politikai hegemónia megszerzésére irányultak, állandó mozgásban tartották lényegében az egész kontinenst, s jelentôs, korábban soha nem tapasztalt hatást gyakoroltak az egyes országok és államok bel- és külpolitikájára. A Magyar Királyság – saját érdekei alapján – a maga külkapcsolatainak alakulásánál rendre igyekezett megfelelôen alkalmazkodni a nemzetközi helyzet fô erôvonalaihoz. Ezzel egy idôben – a 11. század súlyos megpróbáltatásain felülemelkedve – a magyar állam külpolitikai téren rendkívüli aktivitást mutatott. Ennek egyik legfôbb megnyilvánulása volt az, hogy Magyarország – miközben közvetlen környezetében politikai befolyása gyarapításán fáradozott – nagymértékû területi terjeszkedésbe kezdett, amelynek középpontjában a balkáni térség állott. A magyar külpolitika másik új vonásának az tekinthetô, hogy a 12. század végén Magyarország részérôl a nagyhatalmi jellegû, birodalmi igényû törekvések egyre erôteljesebben érvényesültek. Ezek ugyan nem valósultak meg, de a korszak végére a Magyar Királyság a kelet-közép-európai régió vezetô hatalma lett. A magyar állam belsô életében és külsô kapcsolataiban végbemenô 12. századi változások, átalakulások 11. századi alapokra épültek, a 12. századot döntô mértékben meghatározták a 11. századi viszonyok. Ebbôl a szempontból elmondható, hogy a 12. század
A
M A G Y A R
a megelôzô évszázad szerves folytatása, annak kiteljesedése volt. A 11. században kialakuló s a 12. században csúcsára jutó berendezkedés (az ún. Szent Istváni rendszer) a korszak végére azonban kimerítette forrásait, válságba jutott, jelentôs mértékben megindult lebontása, s a 13. században egy teljesen más, új modellnek adta át helyét. 13. század Romlás és épülés különös kontrasztja jellemzi a 13. századot. Mivel lezárulta két hét eltéréssel egybeesik a honszerzô és államalapító Árpád-dinasztia történetének végével – amely utolsó évtizedeit feltartóztathatatlan hanyatlásban élte –, a kései szemlélô nehezen függetleníti magát a bealkonyodás, a végleges befejezettség kapcsán támadt benyomások negatív töltetétôl. Ráadásul a magyar társadalom életmûködése két évszázadon át annyira alárendelôdött királyai akaratának, hogy az ország és a dinasztia akkori története szinte teljes elválaszthatatlansággal egymásba forrt. Bizonyos szemszögbôl azonban a 13. század ennek az egybekapcsoltságnak a szétválási folyamata, amelynek során az alattvalók és az alávetettek bôvülô köre mind jobban saját kezébe vette sorsának alakítását. Az Árpádok hatalmának hanyatlása ekképpen az országlakosok erôgyarapodásával és szabadabb életlehetôségeinek megnyílásával párhuzamban – és voltaképpen következtében – ment végbe. A királyság társadalmi és gazdasági szerkezetének megújulásához ugyanis a régi hatalmi-uralmi szervezet válságán és összeomlásán keresztül vezetett az út. Nem kétséges, hogy a 13. század a gazdasági és a társadalmi átalakulás tekintetében sikertörténetnek mondható. Magyarország gyors ütemben elôrehaladt azon az úton, amelyet másfél-két évszázada Nyugat-Európa bejárt. Az önellátás szûkölködése a múlté lett, a mindennapok életminôsége száz év alatt szembetûnôen javult. A mezôgazdaság magas hozamai jócskán emelték az eltartóképességet. Immár nemcsak a telepítések és a spontán betelepülés, hanem demográfiai növekedés is csillapította a munkaerôhiányt. A belsô terjeszkedés tovább bôvítette az agrártermelés volumenét. E háttér megalapozta a kézmûipar szakosodását, mesterségek sorának önállósulását. Eladás és vétel igyekezete vonzotta a piacokra a népesség növekvô hányadát. A század végére kirajzolódott a piacközpontok és piackörzetek hálózata. A helyi árucsere mellett a tájközi és a külkereskedelmi forgalom ugyancsak szépen bontakozott. Alaposan átrendezôdött a településszerkezet. Állandó határú, belsô rendjükben is megújult falvak ezrei keltek életre. A rab cselédek munkáján nyugvó, hagyományos földesúri üzemek csaknem teljesen elsorvadtak. A piacközpontok, vásártartási joggal felruházott települések iparos- és kereskedôlakosságot vonzottak magukhoz. A 13. században születtek meg Magyarországon a jogi kiváltságokkal felvértezett, nyugati értelemben vett városok. A gyarapodás gyümölcseibôl egyaránt kivehette részét – ha más-más arányban és módokon is – a földesúr, a paraszt, a városlakó polgár s az állam is. A század végére a Magyar Királyság gazdasági élete egészében a nyugati gazdálkodási rend fôbb jellemzôit viselte. A gazdaság átformálódásával nagyjából egy íven mozgott és hasonló eredményre vezetett a társadalom
K Ö Z É P K O R
M É R L E G E
átalakulása is. A korábbi bonyolult rétegzettség eltûnôfélben volt, s kialakultak azoknak a letisztult, leegyszerûsödött társadalmi kategóriáknak a jogi keretei – mindenekelôtt a nemességé és a jobbágyságé –, amelyek ekkoriban a középkori Nyugat-Európát jellemezték. A 13. század során kioldódott a szolgaság legszorítóbb kötelmeinek gúzsa. A szabad életlehetôségek nemcsak a vágyakban, hanem immár az elérhetô célok között szerepeltek úgyszólván minden társadalmi csoport számára. Teremtô és alkotó energiák szabadultak fel és léptek mûködésbe. A társadalom öntudatra ébredt, s az engedelmes szolgai meghunyászkodás helyett bátran hangoztatta a maga jogait. Megszerzésükért és elismertetésükért kész volt harcosan fellépni, szervezkedésekbe fogni és erôt mutatva tiltakozni. A 13. század embere nyitott volt az új gondolatok, eszmék és teóriák iránt. Bár lelkében Isten iránti jámborság fészkelt, a világ jól elrendezettségébe vetett hite már korántsem nevezhetô feltétlennek. Nem riadt vissza a változtatásoktól; e világi cselekedeteiben merész életcélok mozgatták. Az emberi szellem teljesítményeinek: az írásnak, a jognak, a tanultságnak és a tudásnak megnôtt a becsülete. Erôsödött az igény a jogbiztosító oklevelek iránt; ezek érvényével védelmezték a kiváltságokat, a birtoktulajdont és a szerzett jogokat. Afelôl is erôs bizodalom élt, hogy a hatalmaskodó önkényt és a nyers erôszakot a jogtudók által körültekintôen megalkotott írott törvények ereje képes megzabolázni. A 13. században Magyarország életmûködése olyan szerkezeti kereteket vett fel, amelyek megteremtették a feltételeit az országlakosok gyarapodásának, jogokban, anyagi és szellemi javakban egyaránt. A mûködôképes új struktúra a legkeservesebben a politika szférájában, az uralmi viszonyok és a kormányzati rendszer átformálódása terén született meg. Ennek kézenfekvô magyarázata a Szent István-i berendezkedés egyediségében, masszív erejében, hatóképességében rejlik. Korántsem volt egyszerû feladat e szilárd építményt lebontani és helyébe gyorsan valami korszerûbb, „nyugatiasabb” hatalmi berendezkedést állítani. Ilyen mintát nem közvetítettek a vendégtelepesek. Nyugat-Európa érett középkori viszonyai gyengén hatóképes, széttagolt politikai struktúrák mûködése közepette formálódtak ki. A hatalomnak a társadalom mindennapi tevékenységét befolyásoló ereje korlátozott volt. A hûbéri alapokon álló, törékeny uralmi rendszer gátló ellenállását mindenütt jobbára rövid idô alatt eredményesen sikerült hatástalanítani. A politikai és hatalmi intézményi szervezet új formákra találva képes volt nagyobb megrázkódtatások nélkül hozzáidomulni a változó társadalmi és gazdasági állapotokhoz. A változások iránya a széttagoltságból rendszerint nagyobb egységek képzôdése felé mutatott. Az Árpádok királysága hatalmi viszonyaiban kezdettôl igen erôsen különbözött a nyugati térségtôl. Ahogy a gazdaságban a század eleje körül megérlelôdtek az állapotok a továbblépésre, az önellátás meghaladására, illetve ahogy a társadalom egyes csoportjaiban munkálni kezdett az igyekezet a kötetlenebb helyzet elérésére, úgy vált egyre nyomasztóbbá és nehezen fenntarthatóvá a túlsúlyos királyi hatalom mindenható volta. Az erôsödô gazdasági vonzások s a
370
mélyülô belsô késztetések a Nyugathoz való igazodásra – egy rugalmas, változékony, szabadságokat kiterjesztô életmûködésre – ösztönözték az országot. Ennek azonban a királyság roppant berendezkedése csak belsô lényegének feladásával – példátlan erôösszpontosításának oldásával – engedhetett utat. A tegnapot meghaladó holnap programja a mozdulatlanság parancsába ütközött. Az elôbbi a társadalom egyre nagyobb csoportjait ejtette rabul, míg a szilárd királyi akarat fogyatkozó erôit mozgósítva hosszúra nyúló visszavonulásra rendezkedett be. Térvesztése ugyan a század során folyamatos volt, ám 1260-ig csak lépésrôl lépésre hátrált meg, és eközben kereste a kapaszkodókat, amelyek segítségével hanyatlását megállíthatja. A változások közepette új módokon törekedett megtartani kezén az erôs királyság fenntartásához szükséges forrásokat, illetve kialakítani az ezt szolgáló katonai és igazgatási szervezetet. E célok érdekében számos olyan beavatkozásra vállalkozott, amelyek egészében jól szolgálták a gazdasági és társadalmi megújulást. Ilyenként tartható számon 13. századi királyaink telepítô-, város- és olykor pénzügypolitikája is. Az alkalmazkodás kényszerében fogant építô intézkedések azonban nem változtattak azon a tényen, hogy eközben egyre kisebb erôforrások maradtak közvetlenül uralkodói rendelkezésben, s a feladott pozíciók – földben, népben, jövedelemben és fegyveres erôben – elsô fokon másokat tettek gazdaggá és hatalmassá, illetve szabadabbá és önállóbbá. A királyi hatalom 13. századi folyamatos gyengülése nyilvánvalóan sok bajt hozott az országra. Szétzilálódott az ország rendjén ôrködô várispánságok rendszere, a vármegyék elveszítették igazgatási hatékonyságukat. A királyi udvarházszervezet széthullása bevételi alapjaiban ásta alá az államháztartást. Az ország haderejének gyengülése növelte a külsô kiszolgáltatottságot, s nem is sikerült 1241-ben elhárítani a megrendítô mongol csapást. Az izmosodó magánhatalmat mind nehezebb volt mohóságában, önkényében és erôszakosságában féken tartani. A század utolsó szakaszában állandósult belháborúk dúlták fel a mindennapok békéjét. A kiteljesedô zûrzavar az Árpád-kor végére széttagolódás szélére sodorta az országot. A 13. századi változások politikai, hatalmi és kormányzati téren egy jól mûködô és rendkívül erôs királyság felbomlási folyamatát jelentik. A helyén felnôtt zsarnokoskodó, romboló és fosztogató magánhatalmat a maga féktelen tobzódásában 105 év történéseinek szánalmas eredményeként lehet csak értékelni. A Szent István-i hatalmi-uralmi rendszer elenyészése e látszat szerint az ország szétesésébe torkollott. Ám ez valóban csak a látszat. A királyi, illetve a magánhatalom küzdelme túlnyúlt a századvégen s túl a honszerzô dinasztia 1301. évi kihalásán. Negyedszázad megpróbáltatásokkal teli küzdelmeit lezárva, I. Károly király helyreállította a királyság egységét, és konszolidálta rendjét. Az ország III. Béla halála után elveszített stabilitását 130 év elteltével nyerhette vissza. A kiépülô, szilárd formát öltô, új politikai és kormányzati rend azonban igen kevéssé emlékeztetett az egykori archaikus királyságra. Más alapokon és más elvek szerint mûködött. Ereje abban az összhangban rejlett, amelyet a királyi hatalom a társadalom legtágabb körének szabadon érvényesülô gyarapodási
A
M A G Y A R
K Ö Z É P K O R
igyekezete, az ország erôforrásainak legteljesebb hasznosulása, valamint a kormányzati érdekek hatékony képviselete között teremtett meg. Számos vonatkozásban ekkor zárultak le, értek be és teljesedtek ki a 13. századi átalakulás nyugati mintához igazodó gazdasági és társadalmi folyamatai. 14. század A 14. század magyar története szervesen kötôdik az Anjou-házhoz. Ékes bizonyítéka ennek, hogy bár Károly Róbertnek csak 1308-ra, illetve 1310-re sikerült elismertetnie hatalmát, 1300-tól – egyre fokozódó súllyal – jelen volt a magyar belpolitikában. Az utolsó magyar Anjou-uralkodó, Mária haláláig, 1395-ig nemcsak királyné, hanem megkoronázott királynô is volt – ha a gyakorlatban 1387-tôl, Zsigmond királlyá koronázásától kezdve alig élt uralkodói jogaival, s Mária társuralkodói jogai ellenére a századvéget férje hatalmi pozíciója révén teljes joggal szoktuk „Zsigmondkor” néven emlegetni. A trónt betöltô uralkodók személyén kívül a magyar politikában mindvégig jelen van az Anjouk másik, Nápolyban maradt ága. A család II. Károly ottani király és a pápa támogatásával veti meg a lábát Magyarországon, Károly Róbert pedig hazánkból kiindulva törekszik unióra szülôföldjével, majd kompromisszumként egyezik bele Endre fia és Johanna nápolyi közös uralmába. Öccse meggyilkolása után Lajos mindent megtesz, hogy elfoglalja a Nápolyi Királyságot, majd miután a nagy távolság, a pápai politika és az ottani lakosság ellenállása megakadályozza, egy idôre belenyugszik a különállásba, de – amint mód van rá – magyarországi udvarában nevelkedett unokaöccsét segíti Nápoly trónjára. Ezután megfordulnak a közös uralomra irányuló törekvések: 1385 és 1404 között Kis Károly, majd fia, (Nápolyi) László az egyik magyar fôúri csoportosulás segítségével Nápolyból kiindulva szeretné megszerezni Magyarország trónját, és ez állandó fenyegetést jelent Mária és Zsigmond számára. A 14. század nagy részében egymást követôen két kiváló tehetségû, nagy formátumú uralkodónk ült a magyar trónon. Károly Róbertnek elévülhetetlen érdemei vannak a kiskirályok uralmának megtörésében. Ha ez nem következik be, a meggyengült, részekre szabdalt Magyarország nagyon könnyen valamelyik erôsebb szomszédjának a martalékává lett volna. De Lajos is sokat tett azért, hogy – különösen az uralma második felében – az ismét erôsödni kezdô nagybirtokosok uralmát ügyes belpolitikájával (az egyes hatalmi csoportosulások közti egyensúlyozással, bizonyos pozíciók átengedésével, a köznemesség erôire is támaszkodva) korlátok közé szorítsa. A bárók is „tanultak” a század eleji kiskirályok Károly Róbert alatti sorsából: egymással szövetkezve nagyobb csoportosulásokba, ligákba tömörültek, s Lajos halála után válságos helyzetet teremtettek. Máriát és anyját elfogták, Zsigmondot arra kényszerítették, hogy a királyi várak és birtokok nagy részét (épp a leghatalmasabb báróknak) eladományozza, majd a századfordulón egy idôre ôt is elfogták, végül Nápolyból ellenkirályt hívtak be. Nem lebecsülendô az az ügyesség, amellyel Zsigmond a nehézségeken úrrá lett, s megtalálva a bárókkal való kiegyezés útját, most
S Z Á Z A D O N K É N T I
már nem velük szemben, hanem rájuk támaszkodva (belépve szövetségi rendszerükbe), velük együtt évtizedeken át hatalmon tudott maradni, a 15. században pedig az ekkor „világpolitikát” jelentô európai nagypolitika legfontosabb irányítójává lépett elô. A 14. században fejezôdik be a magyar feudális társadalom alapvonásaiban fél évezredre állandósuló két legfontosabb társadalmi osztályának, a nemességnek és a jobbágyságnak a kialakulása (1397-ben minden jobbágy elnyeri a szabad költözés jogát). Károly Róbert és Nagy Lajos számos olyan intézkedést hozott, jogintézményt állított fel, amely elôsegítette a belsô fejlôdést. A „hatalmaskodás” bûntetté válása, bírói üldözése ugyanúgy beépült középkori jogrendszerünkbe, mint Nagy Lajos 1351. évi törvényének számos rendelkezése. Nem egy intézkedés még hosszabb életû volt: nemcsak a nemesség és a jobbágyság állt fenn 1848-ig, hanem az ôsiség is több évszázadon át ható eleme lett a magyar jogrendszernek. De a 14. században bontogatja szárnyait a hazai városi, mezôvárosi polgárság, ekkor fejlôdnek ki az elsô magyarországi céhek, amelyek története ugyancsak a 19. századig ível. Mindezek fejlôdésének az elômozdításában elvitathatatlan érdemei vannak a Károly Róbert által követett gazdaságpolitikának s az ô, valamint fia életén vörös fonálként végighúzódó kereskedelem- s általában városfejlesztô intézkedések egész sorának. A Károly Róbert által szilárddá tett, cselekvôképes királyi hatalom aktív külpolitika kezdeményezésére is képes volt, s fiának – apja nyomdokain haladva – sikerült is létrehoznia a haláláig tartó elsô magyar–lengyel uniót. Ettôl kezdve királyaink 1918-ig (persze természetesen más és más politikai viszonyok között) szinte valamennyien egyben más országok uralkodói méltóságát is betöltötték. Miután a százéves háborúban Franciaország és Anglia kölcsönösen lekötötték egymást, a Német-római Birodalom császárának pedig személyes tekintélye jóval nagyobb volt, mint a tényleges politikai hatalma, nyugodtan mondhatjuk, hogy az 1330-as évektôl Nagy Lajos haláláig hazánk elsôrendû európai nagyhatalomnak számított, amely a század végéig sikerrel vette fel a harcot a kereszténységre támadó két „pogány” hatalommal, a litvánnal és a törökkel. Kulturális fejlôdésünk is méltónak mutatkozik országunk nemzetközi politikai súlyához: ma (nagyobbrészt töredékes állapotban) is árulkodnak errôl a 14. századi építkezések fönnmaradt emlékei, az európai színvonalú ötvöstárgyak sora csakúgy, mint a korabeli freskófestészet emlékei, a Képes Krónika illusztrációi, illetve az egyazon király (Nagy Lajos) uralkodása alatt, tehát gyakorlatilag egymással párhuzamosan készült három történetírói alkotás vagy a 14. századból ránk maradt (s csak az idôközben megsemmisültek töredékét kitevô) több ezer oklevél. Hazánk tehát a 14. században nemcsak a kor színvonalán álló országnak számított, hanem tisztes vezetô helyet vívott ki magának a korszak Európájában. 15. század Magyarország ebben a korszakban is a kontinens vezetô hatalmai közé számított, ha nem is állítható a nagyhatalmakkal egy sorba. Ám hazánk lehetôségeit ebben a
371
M É R L E G E
korszakban egyre inkább behatárolta a növekvô török veszély. Az oszmán hódítók elleni egyenlôtlen küzdelem több és több katonát, valamint pénzt kívánt meg, ez mindjobban kimerítette az ország erejét. A helyzetet jól érzékelteti, hogy Zsigmond király európai politikájában még Magyarországra tudott támaszkodni. Alig 100 esztendô múlva az ország anyagi ereje már az oszmánok ellen is kevésnek bizonyult. Tudatosan használtuk az ország szót, ugyanis a védekezésben nemcsak a király katonái, hanem a fôurak és a fôpapok bandériumai is részt vettek. Ám a leggazdagabb egyházfôk éves bevétele is kevés lett volna ahhoz, hogy bandériumaikat egész évben a déli határon állomásoztassák. Tény ugyanakkor, hogy ha a Jagelló-korszakban a fôurak és a fôpapok a nekik juttatott királyi jövedelmeket katonák fogadására fordítják, s nem fényûzésre, birtokszerzésre, eredményesebben lehetett volna védekezni. Uralkodóinknak keserûen kellett látniuk, hogy kevés segítséget remélhetnek a keresztény fejedelmektôl. Csupán a pápa s a Velencei Köztársaság támogatta pénzzel a mohamedán hódítók elleni harcot. Az sem hozott tartós eredményt, ha hazánknak s valamelyik szomszédos országnak közös volt az uralkodója. A mohácsi vereség elkerülhetetlen volt. Az ország meggyengült, a szövetséges Habsburg Birodalom (amely térségünkben a Jagellók rovására növelte befolyását) pedig európai ügyeivel volt elfoglalva. A királyi párnak ugyan sikerült 1526-ban a belpolitikai helyzetét megerôsítenie, ám mindez túl késôn következett be. A vereséget az a körülmény tette tragikussá, hogy a király s az országot vezetô fôurak és fôpapok java része a csatamezôn maradt, így nem volt aki újjászervezze a védelmet. Az uralkodó halála egyben utat nyitott a trónviszályoknak. A hazánkra nehezedô török veszély árnyékában is fejlôdött az ország. A jobbágyság kedvezô körülmények között élt. Nôtt a városok száma, fellendült az ipar és a kereskedelem. Erôsödtek azok a szálak, amelyek hazánkat bekapcsolták az európai kereskedelem vérkeringésébe. Virágzó kulturális élet bontakozott ki. Templomok, várak s kastélyok épültek, fejlôdött az oktatás. Korszakunk végén egyre többen érezték úgy, hogy érdemes a betûvetést megtanulni. A latin mellett mind többen írtak az anyanyelvükön. Mátyásnak köszönhetôen az Alpokon túli Európában nálunk vert elôször gyökeret a reneszánsz stílus. Mátyás kora hazánk kultúrtörténetének legfényesebb korszaka. Európa nyugati felén a gazdaság a 15. század közepétôl lassan megváltozott. Növekedett a népesség, nagyobbak lettek a városok, több iparcikkre és élelemre volt szükség. A mi történelmünkben a 15. század utolsó két évtizedében észlelhetôk változások. Ekkor figyelhetô meg, hogy a nemesek némelyike oly módon növelte bevételeit, hogy maga is bekapcsolódott a kereskedelembe. Sokuk anyagi nehézségein úgy próbált meg segíteni, hogy fokozta jobbágyai terheit, s arra törekedett, hogy minél nehezebbé tegye a parasztok elköltözését. 1514-ben törvényt hoztak a jobbágyok röghöz kötésérôl. 1510 táján elakadt a városok fejlôdése is. Olyan jelenségek kezdeti csírái fedezhetôk fel, amelyek Európában és Magyarországon majd a 16. században alakítják a társadalmi és gazdasági életet.
