A MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG KÁRPÁTALJAI ÍRÓCSOPORTJÁNAK FOLYÓIRATA
2009/2
Együtt 2009/2 A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata Az 1965–1967 között Ungváron megjelent szamizdat jogutódja Felelõs kiadó és lapigazgató: Dupka György Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Elnök: Vári Fábián László (költészet) Szerkesztõk: Barzsó Tibor (olvasószerkesztõ) Bakos Kiss Károly (kritika) Ivaskovics József (mûvészeti szerkesztõ) Nagy Zoltán Mihály (széppróza) Zubánics László (tanulmányok) Védnökök: S. Benedek András alapító-fõszerkesztõ (1965–1967) Pomogáts Béla irodalomtörténész Tanácsadók: Fodor Géza, Penckófer János
Megjelenik negyedévente a Szülõföld Alap, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége és a Kárpátaljai Magyar Mûvelõdési Intézet támogatásával A szerkesztõség címe: Kárpátaljai Magyar Mûvelõdési Intézet, Európa–Magyar Ház 90202 Beregszász, Széchenyi u. 59B. Telefon/fax: +380 3141 42815
[email protected],
[email protected] Szerkesztõségi fogadóórák: szerda: 13.00–16.00 A kiadó címe: Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége 88000 Ungvár, Babuskin tér 5a. Telefon/fax: + 380 312 643737 Készült a Borneo Kft.-ben Lapengedély száma: 3 T N°188 A folyóiraton nyereség nem képzõdik
EGYÜTT
2009 2
TARTALOM 3 FINTA ÉVA: Kereszt: Örök partok; Szapphó a szirten (versek) 5 NAGY ZOLTÁN MIHÁLY: Holtig hóban (novella) 11 BAKOS KISS KÁROLY: Része még; Édesanyám...; Útlevél; Vámhatár (versek) 13 PENCKÓFER JÁNOS: Fényfolyam (regényrészlet) 28 VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ: Tábori posta (regényrészlet) 35 FÜZESI MAGDA: Utolsó ítélet előtt (vers) 36 VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ: Nomád evangélium (vers) 37 KENYERES MÁRIA: Villanás; Csoda (versek) 38 SARUSI MIHÁLY: Nem a mi kutyánk kölke (novella) 46 NAGY ZOLTÁN MIHÁLY: Vízió (vers) 47 BARTHA GUSZTÁV: Paráznák (drámarészlet) 57 CZÉBELY LAJOS: Áloműző (vers) 58 LŐRINCZ P. GABRIELLA: Fáj; Kenyerem adtam (versek) 58 SZABÓ ISTVÁN KEVE: Gömb és forma (vers) 59 LENGYEL JÁNOS: Hógolyó elvtárs brigádja (humoreszk) 62 KURMAI-RÁTI SZILVIA: Önkívület; Játékkockák (novellák) 67 A rab testvér (ruszin népballada VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ fordításában)
1
2009 2 EGYÜTT
68 Nagyija Mirosnicsenko: A kortárs ukrán drámairodalom: mítoszok lerombolása és új utak keresése (tanulmány CZÉBELY LAJOS fordításában) 76 HORVÁTH ATTILA: Járt-e Kurszán a Kossuth téren? (recenzió) 78 FODOR GÉZA: Magyar-csehszlovák fegyveres konfliktus Dercen környékén 1938 októberében (tanulmány) 86 KOVÁCS GÁBOR: A felvilágosodás dialektikája és a Csillagkapu (tanulmány) 92 D. Gy.: Művelődési életünk krónikája 96 Új könyvek Radnóti Miklós – Dinnyés József: Majális (megzenésített vers) LÁSZLÓFFY ALADÁR: Uram, ha mióta (vers)
2
EGYÜTT
2009 2
Finta Éva
KERESZT A megcsókolt part habjain ring Sylvia Plath. Zsonglõr tavasz tünteti el a vers aranyát. Terhek közé akaszkodik most barna gyökér. A színeket elolthatjátok úgyse beszél. Függõleges felkiáltójel: csobban a lent. Szapphó teste így ékelte a végtelent. Sylvia Plath vízszintesekrõl álmodozott. A szája kék a vére ernyed gáz kavarog. Sok volt nekik az asszonylétben végtelenek partján járni védtelenül a végleteket. S most két irányban keresztezik verssel a mát. Vízszintes és függõleges lett körben a vád.
ÖRÖK PARTOK A sziklafal fagyos jeges falán a tengervíz üvegként megtapad míg csapdossa a szirt a habokat és Solvejg vár a partok magasán. És forróságban déli szigeten kijár Szapphó is gyakran egyedül a sziget párolog ahogy hevül és verset mond mely olyan idegen.
3
2009 2 EGYÜTT
Kijár a brit ködökbe rejtezett partokra Sylvia is társtalan Ted Hughesba átszõtt sorsán átzuhan és széttörik minként egy szerkezet. Állnak a tenger sok-sok partjain reménnyel várnak örök asszonyok kiket majd könyvbe zár és elrobog a sorstenger és sok mihaszna kín.
SZAPPHÓ A SZIRTEN Képzelem halványveres alkonyatban vén idõ márványköve partra téved kék fodor habzik el a vízhatáron s fut fel a parthoz. Szobra már széttört nagy idõk futásán habra hab mosták husa-bõre vásznát gömbölyû lett már a szilánkra tördelt kõ meg a csontok. Hull a kék vízmélybe a kép sudáran látni még parthoz tapadó ruháját só levét melybõl ki se bújhat végképp rajta marad s boldog. Csak a vers mértéke örök s a versek korcs szavak kortársak irígy ajkáról szétesnek testét fogadó malomban mérge nem ér célt. Nagy titok fodrozza vizünket így is: mérce hogy lett asszonyi sorsa mellett s ily kevés emlék folyosó-homályán mit üzen folyvást... Nem is õ ver már ütemet a tenger csobbanás-hangját tititázza versben összetört dal kõpora ázik árván tengeredényben.
4
EGYÜTT
2009 2
Nagy Zoltán Mihály
HOLTIG HÓBAN 1 Ez se éri meg a pénzét. A televízijós. Alig pár fokos hajnali mínuszt jelzett elõre, és tessék, a hõmérõ máris jóval többet mutat. Tiszta sor: a televízijós hazudik. Amire a hõmérõnek nincs oka. Csak napközben, déltájt füllent pluszfokokat, amikor két fa lombja közt telibe kapja a napsugár. Most este van. Odafent szikráznak a csillagok, idelent a fagy metszõfogainak szorításában mintha meg-megroppannának a fák. 2 A televízijósnak mi oka lehet a hazugságra? Nem szabad valósághûen tájékoztatni? Meglehet. Ki tudja, miféle érdekek szája habzik a háttérben! Vagy tudatlanságról van szó? A televízijós legfeljebb sejti a holnap hajnali valóságot, és ezt a halvány sejtést állítja be bizonyosságként? Ebben is lehet valami. Akárhogy van, nem jól van. Enyhítõ körülmény nincsen. A hazugság és a közöny: cinikus cimborák. A valóságot ismerni vágyó ember igényei nem számítanak. Mármint az információkat kibelezve adagoló érdekekkel szemben. A valóság igazsága tabu, különben óhatatlanul leleplezõdne… Mi is? A félrevezetés következetesen véghezvitt szándéka. Hogy a józan gondolkodású ember nem átall felháborodni? Dúlhat-fúlhat kedvére a hazugsággyár gondosan õrzött kapuin kívül. Mert oda a lábát nem teheti be, szavát nem hallathatja. Na és! Kevés az ilyen ember. A fehér, kigúnyolni való holló. Te már csak tudod: ezerszer megszóltak a véleményed miatt, kiki a vérmérséklete szerint. Olyanok is, akik azelõtt többnek tûntek a szemedben, mint agyatlan biológiai lények. A fejlõdésre hivatkozva röhögtek ki, sajnáltak le. Fejlõdés? Így? Hová?
5
2009 2 EGYÜTT
Elidegenülve minden istenadta természetestõl, degeszre tömött bukszákból kibuggyanó érdekek, torz izmusok pórázán kótyagosan keringve, mint a legeltetésre kikötött jószág – ez nem fejlõdés, így csakis önnön végzetébe juthat az ember. Igaza volt az egyszeri koldusnak: „Míg a világ világ lesz, mindig rosszabb világ lesz!” Kifelé tartasz a világból, hát ne hergeld magad feleslegesen. Inkább nézd meg, jól bealmozott-e fiad az ólban. 3 Mocorognak a malacok. A karámretesz zördülésére fürgén talpra ugranak, bökdösik a deszkaajtót. Odabent piros fényt árasztva melegít a lapított gömb alakú izzólámpa, de a penge-vékony réseken át nem igazán látni, van-e elegendõ szalma alattuk. Muszáj kinyitni az ajtót, egy pillanatra csak, hogy minél kevesebb hideg levegõ szökhessen be. Jól sejtetted. Szórt alájuk friss szalmát a fiad, de nem eleget. Nem tudnak elbújni benne a kis röfögõk, pedig ilyen hidegben az a jó, ha nemcsak alattuk, hanem fölöttük is van száraz alom. Amúgy elsiettétek a malacvásárlást. Ráértetek volna február végén vagy március elején. Karácsonyig akkor is mázsahúszas hízó lehet a gondosan tartott malacból. Hát ez az. A gondosság hiánya. Ha nem te és az asszony, csak vegetálna a jószág. Nõne, de nem hízna. És ordítana naphosszat, mint a szomszédé, aki sajnálja tõle az eleséget. „Hogy elõtte álljon egész nap a takarmány? Még meg finomra darálva? Hogyne! Egyen, ahányszor kap, ahogy és amennyit kap. Nem pocsékolunk. Én is csak háromszor eszek napjába’, és nem válogatok!” – így a szomszéd. Másfél esztendeig tartja a „hízót”, aki – hiszen valamit ennie kell – éhségében szétrágja az ól deszkaajtaját, maga alatt a hídlást. Szegény jószág! Megváltás neki a késhalál. Takarmányozás dolgában a fiad se bõkezû. Meg-megcsóválja a fejét, valahányszor a vályúból kitúrt, a hídlás résein aláhulló abrakot látja, de eltûri, mert tudja – megmagyaráztad neki –, abból egy szem se megy kárba, a tyúkok mind felcsipegetik. Mégis jó, hogy napközben oda van, és ti, öregek etetitek a jószágot. Tavasztól õszig csemege-zöld fûvel is, amit hálásan röfögve, két pofára
6
EGYÜTT
2009 2
zabálnak fel. A fiadnak erre szabadnapokon sincs figyelme, amikor ideje lenne rá. Még jó, hogy – duzzogva ugyan – felszerelte a melegítõlámpát Megcsináltad volna magad, de fogalmad sincs, hogyan kell vezetéket húzni, csatlakozófejjel és patronnal ellátni, precízen ám, nehogy megöljön az áram, mint a hebehurgya T. Bernátot tavaly õsszel. A fiadnak meg ez a tanult szakmája. A villanyszerelés. Baj, hogy õ is csak tartja, de nem szereti a jószágot. Mint a többi fiatal manapság. Nem fér a fejükbe, hogy a jószágnak is vannak igényei, és azokat ki kell elégíteni. Nem csupán jól felfogott önérdekbõl, hanem szeretõ gondoskodással. Erre is van jó mondás: gazda szeme – figyelmes gondoskodása – alatt szépül a jószág. A közöny olyan, mint a hó: hideg. Az ember is, a jószág is nehezen viseli, mégis ott van, dermedt mozdulatlansággal nehezül a mindennapokra, a kapcsolatokra ember és ember, ember és jószág, meg egyéb dolgok közt. Volt, van részed benne. Lehet, hogy ezért benned a néha asszonyod által is túlzottnak vélt törõdés a jószágokkal? Aminek örülnél, de nem kapsz meg, azt adod meg a jószágoknak? Ki tudja? Nem érdemes belebonyolódni. Idõ sincs rá, fáznak a malacok. Elõ a létrát, fel az ól padlására szalmáért. Fél bála elég lesz. 4 A kitárt padlásajtón át beözönlik a hideg, kissé felhígítja a tetõzet alatt terjengõ patkánybûzt. Iszkolnak a nyavalyások szerteszét, hallani a szalma zörgését, ahogy besurrannak a bálák közötti résekbe. Naponta felállítod az önmagában is nehéz, tölgyfából készült zuhanódeszkával ellátott, de jókora csapágynehezékkel súlyosbított csapdát, rendre kilapít egyet-egyet a pimasz élõsködõk közül, ám a számuk mintha mégse fogyna. Na persze, nagyon jó dolguk van itt: zavartalanul fészkelhetnek, szaporodhatnak a szalmában, zabálni meg lejárnak a vályúhoz. Amelynél csak két malac tülekedik, patkány meg néha öt-hat. Micsoda pimaszság! A haloványan beszûrõdõ csillagfényben kivehetõ a csapda sziluettje, és a lezuhant deszkalap ferde felszíne elárulja, egyik széle alatt új áldozat hever. Nyilván döglötten, mert mozgásnak, kaparászásnak semmi jele. Ki kell szedni, a csapdát újra felállítani. A teremtésit! Hát ez élt!
7
2009 2 EGYÜTT
Amint elegendõ rés tágult a felemelkedõ deszka alatt, azonnal kiugrott, egy szempillantás alatt nyoma veszett a bálák közt. Nesze neked… Megmenekült az átkozott. Mint az embervilágban a különösen nagy kárt okozó, vád alá helyezett bûnözõk, akik végül megússzák büntetés nélkül, legfeljebb enyhe ejnyebejnyével, amire persze jó magasról tojnak. Nincsen törvény, nem jó a törvény: egérutat hagy a bûnösöknek. Mi másból, a közönybõl ered ez is. A törvényhozókat cseppet sem érdekli a becsapott, meglopott állampolgárok vesztesége: szinte kihívó szemérmetlenséggel szolgálják a patkányérdekeket. Mert a csalással, rablással mások javait elorzók is patkányok, és az õ személyiségi jogaik nagyobb súllyal esnek latba, mint az áldozatoké. Jó példa erre a szerencsétlen gazda esete, aki áramot vezetett a kerítésbe, hogy elriassza a kertjében garázdálkodó tolvajokat. Azok egyikét agyonütötte az áram, mire a gazdát letartóztatták, holott eszébe se jutott embert ölni, csak tolvajt riasztani. Ott volt a figyelmeztetõ tábla, mégis megpróbáltak átmászni a kerítésen. Nem tudtak olvasni, vagy nem vették komolyan? Az õ bajuk! Arról nem beszélve, hogy a törvény szerint a magántulajdon szent és sérthetetlen… A gazda kertjében megtermelt zöldség miért nem az? Mi ér többet: a szorgalmas munkával teremtett érték, vagy a patkányember érdeke? A törvény szerint az utóbbi. Ezzel a logikával téged is elítélhetnének patkányirtásért; s hogy ez a mostani megúszta, legfeljebb enyhítõ körülményként jönne számításba… Megáll az ész, ahogy az ember is csak áll az ól padlásán, sokadszor adva igazat az egyszeri koldusnak. Igen, igen, százszor is igen: mindennek oka a közöny, ami vastag hótömegként nehezül törvény és ember, ember és ember közé, s végül mindenek vesztét okozza. Na hiszen. Sokra mész ezzel a bölcsességgel itt, az ól padlásán. Gondolj inkább a malacokra, öleld fel a szalmát, hátrálj le vele a létrán, szórd alájuk. 5 Jaj, ne! A hátsó udvart bevilágító százas égõ fénye hirtelen feketébe lobban, arrafelé rántva a figyelmet. A háborgó csodálkozással vegyes döbbenet megbénítja a gondolatot, amely elkésik a lábnak küldött paranccsal:
8
EGYÜTT
2009 2
megállni! Két létrafok közé lépsz, s hiába kapaszkodsz, a megbomlott egyensúly tehetetlenségi ereje oldalvást dönt, letaszít a létráról. A zuhanás pillanata csak arra elég, hogy villámfénnyel felvillanjon a bizonyosság: az alattad húzódó, láthatatlanul is veszedelmesen közelítõ járda betonból készült. 6 Elviselhetetlen zúgásra eszmélsz. Hatalmas erõfeszítéssel nyitod a szemed, keresed a zúgás forrását. Sehol semmi, csak a sötétség tûnik sûrûbbnek. A csillagok eltûntek, nyilván beborult az ég. Persze, hiszen havat is jelzett a televízijós. Na, ez bejött neki… A zúgás forrása belül, a fejedben. Vajon beszakadt a koponyád? Akkor már nem élnél! Lassan érik, izmosodik a szándék: elérni, megmarkolni valami fogódzót, lábra állni. A jobb kéz nehezen engedelmeskedve elindul a karámvasak felé, de félúton megáll, alázuhan. Elfogyott az erõ. Ilyen egyszerû a lehetetlen: nem érheted el a karámvasak egyikét sem. Újra becsukódik a szem, de így is látni véled: hihetetlenül kitekeredett pózban, tehetetlenül heversz. Csak a gondolatok villódznak. …Ki nyúlt odabent a villanykapcsolóhoz? …Az asszony nemigen. Õ tudta, hogy kijöttél. Vagy elfeledkezett róla? …Inkább a fiatalok. …Nem mindegy? …Kiáltani kell. Hangosan, hogy meghallják. Különben itt fagysz meg. An-na… Ehhez sincs erõ, hörgésbe fullad a hang. …El kell kúszni legalább a lépcsõig. Onnan talán a hörgés is behallatszik. …Arasznyit ha sikerült mozdulni. …Na persze. Ha a kiáltozáshoz nincs erõ, a kúszáshoz honnan lenne. …A betonon nyirkos, ragacsossá hûlõ folt. Piros lehet, hiszen a véred.
9
2009 2 EGYÜTT
…A törött bal kar és láb béna derékszögeiben meg-megújuló erõvel hasogat a fájdalom. …Úristen. …Van Isten? …Õ kapcsolta le a villanyt, õ szánt neked ilyen véget? …Miért! „Élt hatvanhat évet” – vési tölgyfába föléd hamarosan a verdiktet ormótlan betûkkel az erre szakosodott Gazsi. …Miért ennyit? …Nem nyugodhatsz bele, mert lehetne több. …El kell jutni a lépcsõig. …Újabb arasznyi remény. És teljes kimerülés. Zúgás, fájdalom, tehetetlenség, fogyó fény a szemedben. Nehezen áttetszõ fátyol borítja be a talajszint amúgy is alig-alig kivehetõ látnivalóit: a kerítés alját, a járdát, a napközben róla lesöpört hó húszcentis gerincvonulatát. …Miért nem jön ki most senki a házból? …Az asszony, hogy óva intsen: „meg ne fázz nekem kisujjasban”. …A fiad, hogy szokás szerint a mezsgyekerítés tövébe vizeljen. …Egyik se jön. …Anna belefeledkezett kedvenc sorozatába a televízióban. …A fiad a számítógépbe. …Még csak nem is sejtik. …Nem gondolnak veled …Mi ez, ha… nem közöny? ...Várhatják… a kis ártatlanok… a szalmát. …Tõled már… hiába. …Ennyi… volt...? Fekszel. Mielõtt az utolsóként pislanó gondolattöredék kihunyna, még érzékeled: sûrû tömegben szakadni kezd, beborít az ég fehér közönye.
10
EGYÜTT
2009 2
Bakos Kiss Károly
RÉSZE MÉG És része még az elgázolt kutyák A világnak a hajhullás a rák A megnagyobbodott szívizom Angyaltetem a grádicson Szinusz-csomó a bordaprés Csak esõ esik mint a kés A bõrre ami mindig olcsó Kicsi kézben kis koporsó És nézed és csak nézed A híradót a létet Ami csak a katasztrófa Ami volt is akasztófa Az álmot is úgy kiszúrja szeggel Hogy metró elé ugrik a reggel Hogy kinyitja magát a gázcsap… Hogy nem tart meg más csak a láz csak E harminchat fokon is égõ E mégis mindenséget érõ Tehetetlenségi törvény… Méretre szabott isteni önkény
Édesanyám… Édesanyám fényport söpröget Az udvaron (az Isten áldja meg) Hogy hordta-vitte súlyos létemet Hogy letette testem szénaporba Míg disznók elé hullt a korpa S amint kellett visszavette Kenyerét is velem ette Hogy amíg a jószág szálal Megbékítsen a halállal Nem-evilági énekével… Az udvaron… Édesanyám fényport söpröget
11
2009 2 EGYÜTT
Útlevél (vers vendégszöveggel) Az útlevélben nem lakom A kép se rajt’ nem én vagyok Ha visszahoz mi el se hajt A sorompó se végtagom A pult mögött nem áll az õr Nem kérdi merre mért megyek És nem vigyázza puskacsõr Sem ide-oda léptemet A négyzetek betétlapok Aggálya engem nem kerít Kitölti bár a megszabott Idõhatárt a létem itt Hogy meddig szól a vízumom Azt halandó nem éri át Csak önmagamnak mormolom Te bolond hány hét a világ S ahány a hét hát annyi táj Akár ha el sem mozdulok Mert szól a szív és szól a száj De az útlevél nem én vagyok
Vámhatár Amíg ha belsõ Vámhatár van Nem alliterál A száj a szívvel Nem alliterál A szív a szájjal És nem énekel Az „l” az „l”-lel Addig csak drótban Jár az áram Amíg a belsõ Vámhatár van
12
EGYÜTT
2009 2
Penckófer János
FÉNYFOLYAM (Folytatás) Bolond lélek, az kell! 1 Ördögök is, angyalok is, azaz: démonok és angyalok – De hú, miféle szédült képzetek és indulatok! – jelentkeztek, egyre többen lettek, Egyre többen lettünk, pedig Most elõször s utoljára fordult elõ az, hogy Kozma Tivadar meg Pflumm Gábor különvált, elköszönt a társaságtól. Ahogyan a kislánykórus hangja elszállt, s Lahota Anett vitte az ikreket, hát Koleszárék s Kissék szintén gyorsan kapták magukat, mert Hogy is maradhatnának – Gondoltuk –, hogyan bízhatnák csupán a háziasszonyukra Tivadart és Gábort, de amikor Kábé félóra után mégiscsak megjelentek, visszajöttek, de még milyen – ahogyan Skirecki Margit s Ivett megjegyezte –, Milyen világira véve a figurát, Milyen puccos szerkóban lejtettek el az asztalsorok között, s Milyen kivirultan, kifickósodottan, hát az Nagy meglepetés lett, szinte jeladás volt –: Kezdõdhet a buli. De ha mindez Tivadar és Gábor szerint belemagyarázás lenne, akkor is Valami ilyesféle történt, hiszen ekkor, éppen ekkor fordult szertelenebb hangulatba a beszéd, a beszélgetés, kacarászás, mert e tovább fogyatkozott harminchatok ekkor lettek, ekkor váltak igazi tömeggé: Nem közösségi lett ez a felszabadult érzés – Takáts-Kissel mondva –, Most kezdett felbomlani, ami eddig épült –: Nem egymás felé fordultunk, hanem fel-felálltak, ismerkedtek, kérdezõsködtek és válaszolgattak, meg Természetesen az újabb s újabb felhozatalnak elébe mentünk, kóstolgattuk: borozgattak, ahogy illett. Jó is volt ez, igazán alkalmas lett a környezet, a hangoskodó, mulatozó társaság egészen megfelelt annak a régi kavarodásnak a felidézésére, annak a bizonyos – Teleholdas, muslicás vagy milyen – augusztusi estnek, aztán éjnek, pontosabban: az éj utáni reggelnek a felidézéséhez, mikor másnap felébredt, Amikor felocsúdott a falu, azaz mind a két kis község, és Egy perc alatt mindenki tudta Teszéden is, Vándon is, hogy Mivé lett az ifjúság, hogy Mit mûvelnek manapság ezek az istentagadók, hogy Éjszaka, a szabad ég alatt, A világ szeme láttára, Ilyen gyalázat nem volt még errefelé, Hát miféle szülõk az ilyenek, Csak az a Vámhivatal, csak a munkahely, miközben meg a gyerek, az meg azt csinál, amihez kedve szottyan, Na, de én az enyéimet élve nyúznám meg, ha ilyesmire vetemednének, Micsoda szégyen,
13
2009 2 EGYÜTT
gyalázat, fertõ, Még hogy ezek különb emberek, mint mink, mert hogy õk kommunisták, mármint a Szpivákék, mert ezek a Kristofóriék, hát ezek talán mégse, bár a vörös zászlójukat ezek is kitûzik, mintha csak a tisztelendõ kérné õket ilyesmire, Egykutya ez mind – és úgy Éreztük, láttuk, akként fortyogott augusztus elsején meg másodikán, harmadikán, úgy fortyogott az ezerkilencszázhetvenkettes év nyarának ez a néhány napja, mint még sohasem, vagy ahhoz hasonlatosan, Amiként közöttünk kavargott, alakult a beszéd, Ez a lázas kibeszélés itt, a Szórakoztatóközpontban, vagy tán ahhoz foghatóan, amiként az átépítés elõtt nyüzsöghetett Itt a moziterem, mikor mozikedd volt éppen. Idõközben persze Erikáék társaságában is, de a Szpivák Józsefében is, no meg hát természetesen a másokéban szintén Megfordultunk, mindenki – Ezt nyugodt szívvel állíthatjuk –, mindenki mindenhol elõfordult egyszer-kétszer, úgyhogy Nem is túl sok idõ múlva Egymás közt már nem kezdõdött akként mondat, hogy Azt hallottad-e, vagy hogy Uramatyám, mit tudtam meg, Na, most ettõl eldobod magad –: mindenki mindent tudott, Nem is túl sok idõ múlva mindenki mindenrõl értesült ebben a társaságban. Ahogyan azt Elõzõleg megtanultuk – mondta Szedlákovics –, Lassan-lassan kiforogta magát az a láthatatlan valami, igenis beszéd közben Kiforogta magát – avatkozott közbe Takáts-Kis Zsolt –, kiforogta magát, ami múlt is, jelen is, tehát nagyon is létezõ volt Itt, közöttünk s körülöttük, habár így is állandóan takarásba került, mert a meghökkentõbbnél is meghökkentõbb dolgok, amelyekrõl lépten-nyomon tudomást szereztek, azok nemhogy segítették volna meglátni, és úgy, abban a formában azt megtartani, nem, ó nem, azok az elsõ pillanatban Mintha falaztak volna neki: a felbukkanónak –: takarták, és így aztán Hagyták elinalni. Elég, hogyha azt a három különös Fazont hozzák fel erre példaként, azokat, akik Kora reggel itt tekeregtek, ezen a környéken, A három tetkós figurát, akikkel Tunyogi urat ugratták, hogy a lánya, hogy hát nem a Bernadett-e az, akit A tetovált nyakú ölelget s tapicol – ahogyan Cseri magyarázta ezt –: na szóval, mikor megtudták, hogy Ez a tetovált nyakú, ez nem más, mint a Kristofóri Zoltán egyszem fia, hát õk elájultak ezen: Hogy néz ki ez, Uramatyám, s nem azon törték a fejüket, hogy mit keres itt, amikor az apját holtan szállították haza tegnap éjjel. Vagy elég, ha példának a Verácskát, a Szpivák Józsi titkárnõjét hozzák fel, mert amint megismerték ezt a nagyonnagyon mosolygós, s a magyart kedvesen törõ, ilyen beszédû, sürgõ-forgó asszonykát, hát õk inkább az Adjál ide sóstartót, köszike, s ehhez hasonlatos Kificamodásokon derültek, ahelyett, hogy megkérdezték volna: Verácska is ott volt, amikor a Zoltán kétszer beolvasta Boross Nándor s Gál Attila nevét, amikor halálra rémülten és észveszetten gyûrte össze azt a listát, amikor
14
EGYÜTT
2009 2
végül is Erika, meg hát ugye a polgármester úr megoldott mindent – Hogy látja e furcsaságokat, Verácska? Nyugodtak voltak õk, hiszen – Nyugodtak lehetünk! –, ami késik: sose múlik. Ami picit késett, még tán javára is vált neki: a beszéd közben magát kiforgató valaminek, mert amikor aztán Nem tudott már elinalni többé, amikor már teljes pompájában Láttuk s éreztük a reggelt, az ezerkilencszázhetvenkettes év augusztus elsejével beköszöntött reggelt, hát õk annál jobban örültek neki, Mi annál jobban meg tudtuk becsülni. Valójában nem is Ez az élõ beszéd, nem is Az itt jelenlévõ házigazdáink, meg azok hozzátartozói, vagyis hát a közvetítõk beszéde ragadta meg a figyelmüket, hanem egyenesen Heé Malvinka szavai nyomán kerültek õk az események közé, forgatagába, Mi szinte Malvinka fülével hallottuk és láttuk, amint Zoltán s Dániel veszekszik, Amint Káromkodtak ezek, az amúgy még jóravalónak is mondható fiúk, amikor lassan leemelték Vápa kutyát, vagyis már a kihûlt testet. Hát igen, azon a reggelen, amikor lassan becipelték azt a szegény, kimúlt kutyusukat, bevitték az udvarukra, és a Dániel, az belekezdett abba a bolond beszédbe, hogy érzi-e Zoltán Ezt a furcsaságot, hogy Figyelj már, Zotyi, Érzed ezt a különös összemosódottságot, meg ilyesmit kezdett el beszélni, de hiába mormogott Zotyi valami olyasmit, hogy Nem össze, de Bemosni kéne neked, annak a süketelõs fejednek, no, Hiába gondolná ezt valaki viccesnek, humornak máma, õ, Malvinka inkább azon volt akkor a spájzablakánál, hogy valamire ráálljon, és megnézze, miféle, milyen összemosódottságot lát ez a Kissé kótyagos fiatalember –: dehogy érezte õ humorosnak, amit látott-hallott. Természetesen a kisszék eltûnt, Mert az sosincs meg ilyenkor, az, amelyre ráállni szokott, hogy lásson is valamit, Mikor nagy mozgás van a szomszédban, na szóval: most Nem találtam semmit, úgyhogy inkább lábujjhegyre állt, õ inkább felágaskodott, és úgy nézett a Kristofóriékhoz át, az udvarukra, de mivel a fiúknak Még csak a fejük búbját sem láthatta, nemhogy azt a szerencsétlenül járt Vápa kutyát, hát ezért az ereszüket, kútágasukat figyelte, amikor is arra lett figyelmes, Mint egy élõ felhõ, úgy jöttek meg, úgy rendezkedtek be – amint pár perc múlva kiderült – a Dániel feje fölé azok az ugrabugra kis micsodák, igen, megjöttek és megtalálták új helyüket ezek a kis muslicák, és mindjárt úgy kezdtek mozogni: le és fel, csak le és fel, egészen kéményszerûséget formáltak, mintha csak megzavarodtak volna – ahogy azt Berta mama is állítja –, mintha összetévesztették volna a fenyõt a Dániel fejével –: Tiszta õrület. De akármilyen természetfölötti Csuda volt ez, vagy A harangkondulás még tegnap este, amikor a muslicák hirtelen elhagyták a megszokott helyüket, akármilyen titokzatosságot foglalt magába e két dolog, hát akkor is mindenki
15
2009 2 EGYÜTT
– teszédiek, vándiak: mindenki – szinte kizárólag Zoltán azon szavaival kezdte s folytatta e felkavarodott napot, hogy hát Az istenit a fejednek, hát mit csináltál, miféle harapásnyomok ezek itt, és állítólag – ebben szintén Malvinkára hivatkozott mindenki –, nos, állítólag Zotyi még az ingét is letépte Dánielnek, mikor észrevette azokat a különös formájú harapásnyomokat, amelyeket rajta kívül ki tudja – Az Isten tudja! –, kicsoda ismert fel olyan gyorsan, s csak az Isten tudja, kinek fájhatott még ez a felismerés annyira, mint ennek a fúnak! Mi az Isten ez itt – ordította Zoltán –, Mi ez, és Malvinka szerint azt se tudta, mit csináljon – Ekkor már nyugodtan álltam ott, a zsírosbödönömre helyezett gyúródeszkán –, Nézte, amint Zotyi azt se tudta, hogy hát ököllel menjen-e neki Dánielnek, ezeknek a harapásnyomoknak, avagy simogassa inkább õket, azokat a helyeket, hát nem tudta, de aztán mindjárt megállapodott az egyiknél, és óvatoskodva kezdte el tapogatni – Dani meglepetten hagyta a felkarját –, Zotyinak tán még az ujjbegyeiben is fájdalmat okozott az az összetéveszthetetlen kis hézag, melyben mindjárt felismerte, hogy az nem más, mint a két lapátfog közötti annyira megkedvelt kis rés: a jókorányi hézag, nézte, bámulta a félgörbület-formát, azt bizony: a fogsor nyomát, amely piros volt még, hiszen friss, egészen friss volt még, de hogyha valaki, hát Zoltán aztán igazán tudhatta: Holnapra, holnaputánra lassan sárgás-lilás színt ölt, így bámulta ezt a csuda formát, melyet Nemrég még a selymes nyirok, az az édes nedû, édes nyál borított, ami egyszer az õ kezefejét is beborította: Na, hogy mik történtek akkor – Mondta Malvinka szavával valaki a házigazdáink közül –, és mik történnek azóta is emiatt – ez Tiszta õrület! Tiszta bolondokháza lett az a hétfõ – Heé Malvinka úgy emlékszik, hogy ez a reggel, ez az augusztus elseje hétfõre esett –, igenis, Bolondokházában éreztük magunkat, mikor egyszer csak a Szpivák József – az idõsebb persze –, mikor az Erika apja elordította magát. Azt nem tudni pontosan, hogy Berta mama, ez a Szembeszomszéd, vagy a Jolánka, a másik oldalról, esetleg Magduska, ki tudja, de hát az sem kizárt, hogy Valamék vándi tahó kopogott be részegen hozzájuk, Szpivákékhoz, Mondják már, hát igaz-e, amirõl – Erikáról – zeng a falu, ugyan mondják már el, mi történt az emeleti teraszukon éjjel; nem tudni, de az már bizonyos, hogy Idõs Szpivák József késõ délutánig bírta, ámde állítólag amikor a munkahelyérõl is felhívták ez ügyben, na, Ekkor már aztán ordított, igenis Ordítva ment el a Kristofóriékhoz, ahol Valósággal leszakadt az ég. De annyira Nagy lett ott a ribillió, hogy még Heé Malvinka is megszeppent, Már csak késõ este, s Igazándiból csak reggel ocsúdtam fel: Mi az Isten, hát ezek a másféle, ezek a különb emberek, ezek a más anyagból gyúrtak: úri emberek, hát ezek
16
EGYÜTT
2009 2
Úgy káromolják az Istent, ezek úgy káromkodnak, ahogyan õ még senkit se hallott itt, Tiszavándon káromkodni, na de ez még hagyján, hanem amin veszekedtek, hát Megáll az ész! Mintha a három tisztességes háziasszony szeme, mintha Magduska, Jolánka s Berta mama Színigaza, szóval: mindaz, amit láttak, mintha mindez nem létezne, mintha Most sem Erikáról, Errõl a kis harapdálós ribanckáról – És ezt a szót ne vegye már bûnömül az Isten! –, s mintha nem is Dánielrõl lenne szó – akit egyébként, ugye, Szpivák József vádolhatott volna valamilyen megrontással, hisz a Dani Meglett ember volt már ekkor, és amit tett, azt egy tizenöt éves kislánnyal tette, az õ egyszem kiskorú lányával –, na de semmi, mintha nem létezne, mintha ez egyáltalában meg sem történt volna! Arról ordítoztak ezek a nagyszerû kommunisták, pontosabban: Szpivák József, az csak azt hajtogatta, Miféle agyrém, hogy hát Melyik hülye, melyik paraszt, Melyik begyepesedett agyú, hogy Melyik húgyagyú paraszt találhat ki olyasmit, ami szerint Vápa kutyát õ ölette volna meg, hogy õ az, aki felakasztatta a Kristofóriék kutyáját, és ez most majd romlást hoz az egész családjára, romlást mind a két falura, Na, ez tiszta bolondokháza, mintha még mindig papok bolondítanák a népet, azok nevelése élne még ebben a népben, s nem a szovjet iskoláé, amely tudományos tisztánlátást – így mondta a Szpivák József –,Ezt adott az embereknek, Na de megkeserülitek, mert õ kinyomoztatja a disznóságot – Még hogy az õ kiskorú leánya azért csalta volna be az amúgy velük családi viszonyban lévõ Dánielt, hogy kutyáját eközben felakasztassa valakivel vagy valakikkel – na, hát ez Valóban agyrém és bolondokháza! Az meg, hogy a Kristofóriék, hogy Ti ezt ennyiben hagyjátok, na, ez aztán szép barátság, szép kis testvériség. És a Szpivák József régi barátainak szemére hányta, hogy könyörögtek, amikor megtudták, miféle munkahely a Vámhivatal, hogy Rimánkodtatok, vigyelek be titeket is oda, azt mondtátok: rokonok meg testvérek vagyunk, s erre fel: nesze neked! Gyönyörû! És amikor már majdnem kirúgták õket a botrányos eset után, amikor Apád nem tudta befogni azt a lepcses, részeg pofáját, és kiokádta azt a hazugságot, hogy ilyen meg olyan elhurcolás, magyarüldözés, mikor a magyarországi elvtársak elõtt sem volt képes befogni a letyepetye száját, akkor jó voltam, hogy ki ne rúgjanak, s erre fel: nesze neked, Józsi! Na, ez gyönyörû! És ezt a gyönyörût, ezt Fújta, mint a bolond – ahogy Heé Malvinka mondta –, amint gyalog ment Teszédig, Szpivák József csak ezt fújta, meg a neszenekedet, de õk is, Na de mi is fújtuk, másnap elég volt csak annyit mondani, hogy Gyönyörû vagy Neszeneked, s Hosszú percekig röhögtünk –: hiába, no: jólesik a más baján kacagni, nevetgélni, jólesik, ha végre Ezeknek is bajuk van – És vártuk, várták, hátha Meglesz rendesen a böjtje annak, amit Ezek
17
2009 2 EGYÜTT
mûveltek itt köztünk évek óta, hogy hát úgy éltek, mintha királyi család lennének, mintha csak õk teremtették volna meg, s õk is tartanák fenn ezt az egész Szovjetuniót; hát sok minden kavargott bennük, leginkább csak várták, mivel folytatódik, lesz-e folytatása annak, ami elkezdõdött. 2 Lett. De még mennyire hogy lett! Egészen felforgatott mindent Ez a második eset, merthogy az elsõ – amely szintén hónapfordulós napra esett, csak akkor május elsejére ébredt Vánd és Teszéd népe, Csinnadrattás, hangszórós meg sasliksütõs május elsejére, mikor is a Zotyi bepólyált keze, meg hát a Szpivák-házhoz állított hatalmas májusfa kavarta fel a kedélyeket –, szóval, míg az elsõ eset után csupán egyszer-egyszer próbált lábra kapni az a pletyka, hogy A bepólyálás után Zotyi belehabarodott Erikába, hogy Ezt a két kis embert – akármilyen vadóc is a kislány – még az Isten is egymásnak teremtette, vagy az ehhez kapcsolódó hír, hogy Csodakutyájuk lett Kristofóriéknak, állítólag Dániel találta épp a Vápa kellõs közepén, és épp május elseje elõtt, április harmincadikán, amíg ezek az események épp csak meg- megérintették, amit közbeszédnek mondanak az emberek, addig Ezt a második esetet nem és nem gyõzték kellõen kibeszélni, megbeszélni, kiélvezni, Nem és nem hagyott minket nyugodni sem a teraszos, Sötétet nyögdécselõ nász – Amint azt a mi Cserink hamarosan elnevezte –, sem a harangkondulás és muslicamegzavarodás, na de az sem, miért kellett szegény Vápa kutyának ennyire hirtelen és így, hát vajon miért kellett meghalnia –: Ezek a különösségek teljes egészében felforgattak mindent –: annyira, hogy még a pólyás-májusfás ünnep is más, egy kissé nagyobb nyomatékkal mutatta magát, sõt más nyomatékot kapott a Vápa is. Úgy kellene elképzelni – Magyarázták a teszédi vendéglátók –, hogy hát mindaz, ami most történik, minden-minden, Ami azóta történt velünk, Akár még ez az önök ideútja is, Ez a mostani ittlétetek is része annak az egésznek, ami ezzel a kavarodással kezdõdött. Hisz gondoljuk csak el, miféle véletlen az, hogy ezen a reggelen, mikor A Magyar Nova Futurátok felkészült erre az útra, akkor a kis Morzsa kutya, Gajdos Janiék kutyája ugyanúgy, mint hetvenkettõben a Vápa, máris ott lóg a kapura felakasztva, úgy fogadja Berta mamát, s ez az asszony pedig Zotyit értesíti errõl az esetrõl mindenki elõtt, s amikor aztán végül mégis Megjösztök, amikor négy vagy öt órás késéssel megérkezik a Pekárcsik által személyesen idekísért turistacsapat, hát az a szerencsétlen Kristofóri Zoltán – Mintha egész életében erre várt volna csak – Fogja magát s meghal. Öreg Szanyiék és öreg Steczék kicsit vártak – Amint elhagyta a szájukat e Meghalt, kicsit vártak a hatással –, ámde bizonyára Gyengének
18
EGYÜTT
2009 2
találták bólogatásainkat és rácsodálkozásainkat – Mi tagadás: ekkor mi még nem voltunk meggyõzve! –, merthogy aztán ennél sokkal nagyobb lendülettel álltak neki a mesének, s Olyan érzésünk lett – Lengyeléknek, Somogyiéknak is –, mintha egy-egy alkalommal nem is nekünk, mintha nem a turistacsapatnak mondanák, mit elmesélnek, hanem borozgatás közben Jól beolvasnának valakiknek, mintha könnyedén szeretnék bebizonyítani, csupán odavetve jelezni: Mindennel tisztában vagyunk, igenis: Jól ismerlek, kicsi lepkém, de még aprócska hernyó korodból – és A fiataljaink szerint Ezek a helyiek akár a jó gyerekek anyjukra, ezek megállás nélkül odaodalestek Erikára, amikor ez a nõ mozdult, mindnyájukon látszott, mennyire feszülten figyelik, mintha csak õk is vele együtt mozdulnának, Nem tudtuk, amikor felismertük, csak homálylott valami, hogy mire vélhetõ ez a különös ragaszkodásuk. Jaj, de nem a végén kéne elindulni – szólt az öreg Szanyiék s az öreg Steczék mellett kissé hangosabban Fodor Ágnes, akinek, ugye, most megint nem juthatott vendég –, Ne a végén induljunk el, hanem Kerüljünk az elejére. Gondolják már el a kedves idelátogatók, miféle véletlenek soráról beszélhet az ember – és itt még a Sunyó szerint is, aki csak felkapta erre a hangra a fejét, Sunyó szerint is Sokatmondó volt, ahogyan Ágnes elhúzta a száját –, miféle véletlenek ezek, amikor nyilvánvaló összefüggések szerint alakul Mifelénk az élet már egy hosszú ideje, merthogy a Csodakutya se, A Vápa kutya se csak úgy, az égbõl pottyant ide, nem, arra is van itt ember, aki hallott róla, már az ideérkezésekor megtudott róla egy-két dolgot, ami igen-igen fontos. Hétfõ volt és délután – Magduska erre meg tudna esküdni –, mikor váratlanul kiskutyaugatást hallott, Felfigyeltem, mert ez új volt, ámde hiába sietett le, hogy belássa a teraszt, mindent – amit beláthatott Ebbõl a hatalmas Szpivák-portából és palotából –, merthogy sehol semmi, csak a kiskertben lehetett valamit kivenni – Tán a szellõzõablak segített –, csak a kiskertbõl hallott valami olyasfélét, hogy hát Na, te izgi-mozgi tündérlányka, zizi-susi kis hölgyemény, mit hozott neked apád, na mit hozott neked a Jocóbuba, De hát az az igazság, hogy alig-alig értettem az emberi beszédet, tudniillik éktelen haragra gerjedt, igen, éktelen haraggal volt tele az istenadta, csak az acsarkodó ugatása, az töltött el mindent, de az olyan volt, a kiskutya olyan volt, mintha tényleg megbolondult volna, Mint egy méregzsák, annak a szája be nem állt, csak acsarkodott, ugatott és acsarkodott – Hú, micsoda cirkusz lett belõle. Annyit tudott nagy nehezen kihámozni a zavarból, hogy a kutyus Csak az én kis zizikémre haragszik, De ne vedd a szívedre, kis tündérem, Ez a kutya nem normális, hát ezt nem fogom eltûrni, Ez a kutya hibás kutya; úgyhogy ezzel telt a késõ délután, huzakolódtak este
19
2009 2 EGYÜTT
is, de még az éj egy részét szintén ennek kellett áldozniuk, aztán mintha minden megnyugodott volna, Mintha Szpivák József tényleg nem tûrte volna el, hogy egy kiskutya, egy általa választott állat, amely mindenkihez szívesen megy oda, hízelkedik is, ahogyan illik, ámde Erikát, az õ kis zizi-susikáját nem állhatja, na, azt nem és nem engedi még a közelébe se, mintha csak Még a szagát se állaná, úgy támadja, mintha ellensége lenne. Persze sok minden megeshet, tán még az sem kizárt, hogy létezik olyan vándi és teszédi, aki elzárkózik ettõl, aki nem hajlandó összekötni Ezeket a nyilvánvaló dolgokat, de hát a tények akkor is tények maradnak: Ekkor igenis ezerkilencszázhatvannyolcat írtunk, április volt, huszonkilencedike és hétfõ, és a gyönyörû-hatalmas Szpivák-házban, ebben az új Szpivákpalotában – most is hallja, ha akarja, most is hallja Magduska – amint egy kicsi kutyával huzakolódik anya, apa, kislány s fiú, mígnem másnap aztán ugye Mozikedd van, estére a legtöbb család tudja, milyen Bambulák volt Ez a Zotyi-gyerek, Ez csak bámulta A nyamvadt porszemeket, mintha tényleg hibbant lenne; és aztán a részletek, hogy miként harapott bele a Zotyi kezébe az Erika, míg késõbb meg a délutánról mindenki megtudja, miféle csomaggal, kis batyuval érkezett haza a Dániel; a kiskutyának híre megy, és harmadnapra virradóra – még ha kicsit túlzás is ez a virradóra –, de már ott a pólya, kapuhoz kötözve ott a májfa, hallani a csinnadrattát, dõl a hangszóró-zene, no meg a lelkesítõ orosz beszéd, az a szovjet jó kedély, mely több más város mellett Budapestet is kapcsolja: örüljön, vigadjon, aki él és mozog, senkinek sem kell a sötét múlttal, hülyeségekkel törõdnie, Egy kicsit messzebb lássunk – ragyogott a párttitkár s a vezetõség, többek közt a Vámhivatal rangos dolgozói nevében Szpivákék szintén hozzászólnak: Hiszen május elsejénél nincsen nagyobb ünnep –, hogy az emberek fejében – és itt Fodor Ágnes suttogósra fogta magát, mert a háta mögött állítólag Szpivák József Egyik embere haladt el – meg se forduljon, miféle ismeretség az, mely egyszer csak Munkácsról Nagyhirtelenjében ideköltözik közénk, az egyik gyereklányhoz – Jaj, bocsánat! – Hölgyeményhez, úgy bizony: a tizenegy esztendõs Szpivák Erikához. De a kérdés akkor is csak kérdés: vajon miféle egy ismeretség az, mely ekkora hatalmas májusfát engedhet meg magának, hogy az egész falu, egész környék irigykedjen, és szájára vegye a gyereklányt, de leginkább a szüleiket: Miféle egy apa, anya az olyan, ki udvarlót enged a tizenegy éves lányához, miféle munkácsi szülõk lehetnek azok, akik a gyereküknek elnéznek ilyesmit, netán ilyesmire biztatják a fiukat, na, és a legidegesítõbb kérdés: miképpen cipelték azt a fát oda, hát hogy történhetett meg ez a dolog, érthetetlen: sem a Jolánka, sem Magduska, de még csak Berta mama sem hallott egy árva mukkanást
20
EGYÜTT
2009 2
sem – érthetetlen, Amint az érthetetlen csak istenigazából, aki mindezekben nem kívánja meglátni az összefüggést, azt állítja: Véletlen, hisz az csak véletlen, hogy egyik délután még Teszéden jelenik meg egy kiskutya, majd másnap Vánd mellett talál egy kiskutyát a Dániel, és véletlen, hogy amikor Erika becsalta magához Dánielt, hát Vápa éppen akkor adta ki a lelkét, s az is véletlen, amit a harang jelzett, és a muslicák csináltak, Az is, ugye, az is – ismételgette sziszegve Fodor Ágnes –, hogy azt pedig meg se említse már, Azt a merõ, ugye szintén merõ véletlenséget, hogy Szpivák Erikánkat Nagyhirtelenjében szeptembertõl, elsejétõl más iskolába, egy Nagyon erõs munkácsiba íratták be a szülõk: Szpivákék, hogy aztán már csupán sok év múlva lássa viszont a falu, s mint Pekárcsik Erikát, jótevõjüket mutassa be a báty, De hát mindenki emlékszik még, nem kell bemutatni Erikánkat, mindenki emlékszik, milyen jószívû kis teremtés volt s – garantálom! – az is maradt az én édes hugicám, dr. Pekárcsik Erika, a Tsikeri és Tsa turistairoda vezetõje – tette hozzá A mi polgármesterünk, és természetesen magához vonta, megölelte, megcsókolta kishúgát, amiben tényleg nem volt semmi mesterséges, Ez a két testvér mindig szerette egymást. Szent Isten, hogy micsoda egy Kinn is vagyok, benn is vagyok hangulatban Kezdett tisztulni a kép, amikor valamennyien érezték, Van hitele annak, amirõl a vendéglátóik beszélnek, Hisz még ennyi év után is kipirulnak, izgalomba jönnek, suttognak is, hangoskodnak is, ha részletezni kezdik ezt a furcsa szerelmi – vagy milyennek nevezzék –, ezt a különös történetet, amelynek utóéletébe Immár mi is, immár õk is benne éltek, valóságos szereplõi lettek. Így látták ezt, s szó ami szó, tetszett nekik, hogy egy kis közösség beavatja s beleszövi õket fura titkaikba, ámde sehogy se fért a fejükbe, miért, Na de vajon miért ez a dacos kibeszélés-kényszerûség, miért ez a néha kihívó modor, a provokáló hangerõ, amikor folyton arra is ügyelnek, meg ne hallják már az érintettek, azok, akik Ekkor pedig már csak díszletként voltak jelen, a látszat azt mutatta, már csak ímmel-ámmal tartják kezükben a poharat, csak azt lesik, Mikor lesz legalkalmasabb lelépni, Mikor kezdõdik már el a vendég-danolásztatás, Ez a szépen formálódó félrészegség mikor kezdi meg önálló életét, A francba – igen, ez ült Erika és Józsi arcán. Úsztak a Borocskák zamatain – amint Ködöböczünk megjegyezte –, meg ugye A tüzein és szédületein – ahogy Tunyogi mondta –, ám ez nem gátolt meg senkit abban, hogy a különösségekhez közelebb, hogy Mindezekhez igazán közel kerüljünk, hiszen sok esetben Nem az ész természete, A mérnöki pontosság útépítõ ereje viszi az embert közelebb az igazsághoz, s így aztán a valósághoz – mondta Takáts-Kis, és kortyolt egyet, csettintett is hozzá –, nem bizony, Hanem a szabad lélek szabad kedve,
21
2009 2 EGYÜTT
szabad fel-fellebbenése, de hogy aztán mire gondolt valójában, most még nem tudta meg senki, hiszen õt magát is magával ragadta Fodor Ágnes újból suttogósra fogott hangja, legfõképpen az, miszerint Kristofóri Dánielt egyszer csak megfoghatatlan titokzatosság s tisztelet kezdte övezni, Õ maga sem úgy beszélt már, amint régen, hanem Mindig csendesen, mintha csak nem is õ szólana, hanem csupán közvetítene. De voltak, állítólag voltak, akik egyszer-kétszer neki-nekirugaszkodtak, hátha sikerülne Beazonosítani ennek a változásnak az okát, hogy hát Egészen bizonyos: a hirtelen jött szerelem, a váratlanul rátört beteljesülés az, ami megzavarta, Ez az, ami elvette az eszét szegénykémnek – Lám, az udvarlást is abbahagyta –, vagy A bánat fogja elepeszteni, hogy elvitték elõle Erikát, mert azért bárki bármit mond is, Erikánál vonzóbb, csinosabb és kívánatosabb lányt nem találni a környéken – ilyesfélékkel próbálkozott meg pár Okos elemzõ, ámde aztán mindent elsöpört az, amit Nem az ész, hanem a Bolond lélek talál ki magának – mondta Takáts-Kis Zsolt késõbb, mikor Fodor Ágnes gondolatait, de leginkább a Stecz Juli különös történetkéjének történetét részletezte. 3 Bolond lélek – ó, a szabad magánakvalóság! Ez a legtöbb – Legörökebb, ahogy Szedlákovics mondta, és mosolygott huncutul, a haja össze-vissza Lisztferencezett, amiként Cseri egyszer megjegyezte –, ez a legszebb! Csak hát persze a bolondnak kizárólag abban a bizonyos értelmében, ahogy nem vonatkozik – mert nem vonatkozhat – rá semmilyen szabály és törvény, hiszen õ maga az; ahogy mozdul, amint alakul, amiképp megnyilatkozik magának, és a magánakvalóságában mások elõtt is feltárja természetét – hát az maga a szabály, a törvény. Igenis, hogy Bolond lélek, az kell, ha valódi, igazi, ha már a nagybetûs Megértés felé törekszik valaki, hogyha meg akarja érteni például, mi miért történt, és miért éppen úgy történt a folytatásban, annak a bizonyos délutáni ordibálásnak a folytatásában, amikor Szpivák József Alaposan beolvasott Kristofóriéknak, méghozzá a saját otthonukban teremtette le a barátait, majd a Neszenekeddel s a Gyönyörûvel elviharzott, hogy aztán már soha többé ne legyen közöttük béke, egyetértés, hogy a régi barátság érzését lassan valóságos gyûlölet váltsa fel, mintha ez a kettõ nem is kettõ, hanem egyetlenegy érzés lenne, csak most épp egy másik arcát mutatná meg a világnak – Ó, Istenem, milyen is az ember! Segített tehát a Borocskák zamata, tüze, szédülete, s bizonyára segített valami más is – ki tudja –, de amikor már Jól benne jártunk az éjszakában, felesleges volt a vendéglátók közül bárkinek is bizonygatnia, hogy hát a vándi harang akkor este tényleg megkondult magától, s azon
22
EGYÜTT
2009 2
se mosolygott senki, amikor a muslicarajról kezdtek beszélni. Miért lenne bolondság? De miért lenne képzelõdés, babonaság, hogyha valami titok vagy erõ, hogyha valami – Én nem tudom mi – sok ember lelkében, egész meggyõzõdésében egyetlenegy összefüggõ rendként mutatja magát, ha ott, a Szpivákék teraszán megtörténtek percei, a vándi harangkondulás, valamint szegény Vápa kutya szerencsétlensége valamilyen láthatatlan, megfoghatatlan és érthetetlen szabály, törvény megnyilvánulása – Ne felejtsük: egyidejû, ennek a három dolognak egyidejû megnyilvánulása, amint Szedlákovics is már a teszédi elbeszélõket kívánta segíteni –, miért, Vajon miért lehetetlenség ez, kérdezték a teszédiek szinte valamennyien, Takáts-Kis szerint költõien, vagyis akként, hogy arra csak egyetlenegy válasz érkezhetett volna, de a döntõ érv ezt már ugyancsak Elfeleslegesítette – amint Cseri mondta. Mert a döntõ érv, a muslicaraj különös viselkedése annyira életszerû volt – Ez a negyedik, a legvarázslatosabb titka ennek a dolognak, amint Takáts-Kis Zsolt közbeszúrta –, annyira természetes, hogy megtörtént, hogy ebben az idõben gyûltek egyetlen hatalmas rajba, igen, életszerû volt e pinduri kis lények egységesülése, Hiszen tudjuk: mennyi lenyûgözõ tudás szorul a halakba, madarakba, növényekbe, állatokba, s ki ne látta volna már, amint ezek a különös kis apróságok röpködnek a fenyõk fölött – Legalábbis erre, mifelénk, ezt így csinálják, amint Stecz vetette közbe, s kacagott is hozzá –, Ezek a kis pindurok, a kicsiségek úgy táncolnak, mintha le- és felfelé szökdösõ, ez a furcsa, körkörös, de mégis függõleges ugrabugrálásuk valamilyen húzó, magasba emelõ, valamilyen útmutató, úttörõ kis elõfutára kívánna lenni valaminek, avagy ahol ezek megjelennek, s elvégzik a munkájukat, ezt az ugrabugrát, hát ott bizony Valamilyen égi s földi kapcsolatfelvétel-szerû dologról lehet beszélni – mondta Stecz Juli, és Takáts-Kis meg Szedlákovics ekkor úgy néztek a háziasszonyukra, Ahogyan a szentekre szokás. De hogy aztán Ezen nézés, vagy valami egyéb hatás miatt ötlött fel Egy régi emlékem, egy réges-régi problémám nekem: egy fura kérdés s válasz, nem tudni, hogy ez a nézés bátorította-e fel a Julit, vagy a borocskák zamata, tüze, szédülete biztatta õt: Kristofóri Dániel esete kapcsán hadd említse már meg azt is, ami õt a fenyõfákhoz fûzi, ami õt egészen pici gyerekkorától kíséri, na szóval: az ok, az nem deríthetõ ki, mert õk már csak arra lettek figyelmesek, Lessük a Juli szavát, hogy hová, merre fordítja a beszéde irányát, hogy hát elõbb-utóbb csak kiderül, mi a gondja, s miért örökzöld hát a fenyõfa, Legalábbis errefelé – amint Cseri megjegyezte. Nos, a történetke – futott neki messzirõl Juli –, ez az õ elsõ összefüggõ emléke, mely életében komoly nyomot hagyott, olyan mélyet, hogy még most is látja, amint ott ül dédapja ölében – Alig akad ember,
23
2009 2 EGYÜTT
akihez a sorsa ilyen kegyes, hogy ezt megadja neki –, igen, õ most is látja, amint figyeli a sárgás-õszes bajusz alatt formálódó szavakat, hogy Jányom, ez a kis történet, ez még akkoriban esett meg, amikor tán még ez a Gyenge Szugoly – ahogyan a régiek nevezték –, amikor még tán ez a csodadomb se hallott semmilyen magyar beszédet, nemhogy Vánd vagy Teszéd létezhetett vóna, igen, Juli most is tisztán hallja ezt a mondatot, de legeslegerõsebben a ringatást, az elszédítõ boldogságot érzi, amint lassan elõsorjáztatja azokat a sárgás-õszes szavakat: Amikor Krisztus Urunk itt járt még ezen a fõdön, nem nagyon szerették: nem értették, Jányom, nem értették õt az emberek, a martalócok pedig el akarták fogni, no, hát ekkor Nem talált szegénykém sehol menedéket, mert az egyik fa ezért, a másik pedig azért nem merte õt elrejteni, nem vállalta elbújtatását csupán egy Ginyera – De hogy tudta mondani ezt a ginyerát! – csupán egy ginyera fenyõ. Ámde hiába volt bármilyen kis csenevész, vagy ritkás ágú: ginyera ez a picike fenyõfácska, Úgy elrejtõztette Krisztus Urunkat, de úgy, mintha a föld nyelte volna el, Nem vót annak akkor se híre, se hamva. Állítólag õ maga is meglepõdött, a kis fácska igen meglepõdött ezen, hogyan sikerülhetett neki, de Krisztus Urunk nem szólt akkor semmi egyebet, a veszély elmúltával csak egyetlen gondolat, egyetlen mondat hagyta el a száját, s éppen ez az, amire a Stecz Juli azóta sem tud visszaemlékezni. Pedig Gyönyörû volt, elmesélhetetlen, amit ettõl a mondattól akkor érzett! Egyszerû, világos, érthetõ volt akkor számára, a Juli most is érzi, amint Dédipapó sárgás-õszes szavai hirtelen értelemmé állnak össze, most is érzi, amit ott, a ringatásban hirtelen megérzett, hogy hát Krisztus Urunk örökzölddé teszi meg a gyenge fácskát, Mind, az összes fenyõfánkat, mindörökre, de a boldogságos ringatást valami más – az a bizonyos elfelejtett mondat –, az tette olyan kerekké, gömbölyûvé, valami: az értelem, amire nem és nem tud visszaemlékezni. Most is csupán halványka derengést érez, csupán különálló szavakra emlékszik, szertefoszló hangulatra, hogy hát ami gyengeség, csak az az igaz, s az az igazi erõ, vagy hogy a végsõ gyõzelem mindig a gyengeségé, nem tudja, de annyi bizonyos, hogy Dédipapó sárgásõszes szavakkal beszélt – hogy így fejezze ki magát –, és minden tiszta, világos volt, egyszerû, igaz: Akár egy jól sikerült gyertyagyújtás – mondta Juli, és az aranysárga aromásból kortyintott egy picikét, majd Motyogott valamit maga elé, de azt nem hallották, Nem értettük, Takáts-Kis szerint valami ilyesfélét: Gyengének maradni, mint egy gyertya lángja – egy kecses fenyõfaforma? – csak sosem feledni: pusztító tûz, ami ezt a gyengeséget adja; Vagy ha nem ezt – akkor sajnálja, de õ sem tud mindenre visszaemlékezni. Okos volt a Júlia, Hogy szépecskén kitért, mert segített vele. Mert tényleg fontos volt e különös kis történet, még akkor is, ha Sunyóék meg Pihorék
24
EGYÜTT
2009 2
egy páran Zagyvarékolásnak mondták. Persze Cseri adta szájukba a szót, de ugyanakkor Látható volt: nem kívánt Ezekhez csatlakozni – Engemet is, Krisztinát is érdekelte már, na, hová lyukadunk ki –, s Szilvia is örült, hogy a Sunyó Jól elvan magának: Biztosan lazázik, biztos most szívta el a cigije másik felét, úgyhogy nyugodtan Idõztünk újra abban a bizonyos délutánban, így, a Stecz Juli kis kitérõje után Tényleg közelebb kerültünk valamihez, érthetõbbé vált az, ami elsõ pillantásra megérthetetlennek tetszett, az, amikor öreg Szpivák József fogta magát és a Neszenekeddel, no meg a Gyönyörûvel elviharzott: azt se hagyta, hogy egy vándi kocsi felvegye, egészen biztos, Ki akarta gyalogolni magából a mérgét, Vagy piás volt, azért nem a csónakos motorral hajtott Vándra, s ezért nem ült be a felcser kocsijába, gondolta, ha gyalogol, ha elfárad, hát el is nyüvi, elhasználja, elpusztítja, ami felmérgesítette. Ámde ez aligha sikerült neki, mert hogyha így lett volna, akkor ott, a Falukútja felett lévõ, ott, a régi teszédi házuk elõtt haladva el egészen biztos, felnéz, odapillant, mi újság a régi portán, és ha felnéz, akkor azt is látja, miként táncolnak a muslicák, hogy Mekkora egy oszlopba verõdve táncolnak a fenyõjük fölött a muslicák, Mintha a Vándon megjelenõk megsokszorozták volna magukat, sõt: Mintha csak most találták volna meg a létezésük valóságos célját, olyan szenvedéllyel törtek és mutattak utat felfelé: az égbe – na, hogyha ezt látja Szpivák, bizonyára tüzet rak alájuk, mellettük, vagy kitalál valami egyebet, valami ennél is erõsebb dolgot: nemcsak szétkergeti, hanem mind egy szálig kipusztítja õket, pláne, hogyha azt is megsejti elõre, miféle egy csapdába kerül Egy ilyen hülyeség, egy Ilyen marha babonaság miatt, amely úgy szakadt rá, mintha tényleg bolondokházába került volna, úgy érezte, Tényleg õrültekkel vagyok körülvéve. De hát Szpivák akkor se nem látott, se nem hallott, erõs volt, hatalma volt és dühös volt, Hogy ez a tetves népség mit ki nem talál, hogy neki mennyit kell ezekkel bajlódnia, Ez egy utolsó, egy irigy pletykanépség, Most már tényleg elegem van, Szartig vagyok ezekkel a tetves parasztokkal, Tessék: tegyél jót velük, Tartsál barátot, Pátyolgasd a gyerekeit – Józsikám, segíts már, légy szíves, a Daninak, tudod, abba, a mezõgazdaságiba, egy diploma azért mégiscsak diploma, látod: a növények a mindene –, hát hadd barátkozzanak a kicsik, A múlt örökre elmúlt, hiszen övék a jövõ, s Erre fel: tessék! Se nem látott, se nem hallott, amiközben futótûzként ment a hír – Naná, hogy Berta mama volt a fõkolompos –, hogy hát állítólag Ott, a Szugoly tetején, alighogy elviharzott mellette Az ideggörcs Szpivák, Na, hogyha azt láttátok volna, mekkora egy oszlop vót ott: Felig ért: az égig ért, Ez nem véletlen, Elõször a Dani feje fölött Tiszavándon, aztán meg a régi Szpivák portán,
25
2009 2 EGYÜTT
Ennyi véletlen egyszerre még a világ fennállása óta nem fordult elõ, Na, ezt még talán Zákány tisztelendõ úr se tudja rendesen megmagyarázni, s így tovább, és így tovább. Egészen addig, amíg másnapra az egész környék tudott valamit A Szugoly õsi erejérõl, hogy A Szugoly Dánielt magához hívta, hogy a Vápa kutya feláldozta magát kedves gazdájáért, De hát el lehet képzelni, mit csinált vóna az Erikával, hogyha nincs megkötve, hogyha elszabadult volna, azért lendült át a kerítésen, Megzavarodott, hogy ez az Eri megrontja a Dánielt, hisz – Tudjuk – senkit a környéken, senkit, soha még csak meg sem ugatott a jámbor lélek, de az Erikát azt mindig szét akarta tépni, Ezért ideggörcs a Szpivák, Hm, a kutyák megérzése mindig biztos, Mert a teraszon, az nem nász vót, miközben az vót, hanem lelkek harca, Nem nõi és férfi lélek harapott egymásba, amikor a dolgok egyszerre mozdultak s összeértek, nem bizony, hanem egy Boszorkány – vagy hogy is mondják –, démon s angyal csapott össze, Na, ha a Vápa rárontott vón’, hogyha ekkor Erikára ráront, hát a vérit bizton kiereszti, Hiába mászta meg Erika a Danit, nem zavarta össze a kis Harapdálós ribanckája, az a fiú tiszta maradt, Dehogy vót a’ beteg, mikor ugratták a férfiaink, dehogyis, csak Nem akart a nõkkel bajmolódni, Másra született ez, Most már mindent értünk, azért hagyta el A menyasszonya-félét is – ilyenek, és még ezeknél is merészebb tudással terjedt, futott szét a hír. Mert Berta mama Akkor éjjel szemernyit sem pihent, õ egy szemhunyásnyit sem aludt, de Magduska se, Jolika se bírt magával: Házról házra jártunk, ment a hír, futott a hír, hogy Mi az igazság ebben a különös dologban, hogy hát valójában Kiújult a régi harc, Most megint meg fog küzdeni a gonosz és a jó, mert úgyis hiába beszélnek kommunizmusról meg új világról, szabadságról, igazságról, Ez csak fából vaskarika, itt az igazság a régi becsületbeli dolog, hogy Kristofóriéké volt a Szugoly, úgy bizony, a Kristofóriéké, de még mi mindent tud Berta mama errõl a kis csodadombról, csak mindeddig nem akart beszélni róla, ámde Most az egyszer leszarom a besúgókat, menjenek és jelentsenek fel, hogy minden Vámhivatal-féle kiruccanásukról tudok, minden hortenzialehugyozást láttam, minden okádékot –: Áh, elegem van ebbõl a Szpivákfeszítésbõl, igenis, most már kiteregeti a régi szennyest! Sose volt az övék ez a gyönyörû és nem is kicsi porta, azt õk csellel, erõszakkal vették el a Kristofóriéktól, mármint hogy a dédapák ifjúkorában, és hogy Ránk jött ez az új világ, a kolhozával, mindenével, dehogy mertek Kristofóriék egy szót is szólni, Meg se nyikkantak szegények, lapítottak, de a senkibõl lett valakik Lám, nem is tudtak mit kezdeni azzal; mindjárt új ház kellett nekik, emeletes téglaház terasszal, nagy hodállyal, amit nappalinak hívnak, hogy a Vámhivatal mindig szomjas elvtársai jól elférjenek. Hogy legyen hol ápolni
26
EGYÜTT
2009 2
azt a Megbonthatatlan szovjet és magyar határmenti barátságot, legyen honnan leokádni s lehugyozni majd a krizantém- és hortenziabokrokat: Áh, pfuj, a bele jön ki az embernek, ha csak beszél róla, nem, ha látja, Nem is jó ezt ilyen részletesen újra felidézni – kezdték mondani egy páran –, miközben pedig a Borocskák zamata, tüze, szédülete egyre messzebb vitte, elsodorta ezt a társaságot. Vendégestül, házigazdástul csak vitte, vitte õket, vitte beljebb, vitte feljebb, megemelte, alább eresztette, megforgatta, táncoltatta, vitte õket oda, Ahol most a Kozma és a Pflumm lehet, és Elvitte a külön-külön élvezkedõ Kisséket és Koleszárékat is valamerre – ahogy széparcú Skirecki Margit megfigyelte. Egyre kevesebben lettek, ugyanakkor Egyre zsúfoltabbnak éreztük a helyet, mintha lassan mindenki magával kezdett volna csak törõdni, úgyhogy vitte Kovácslivit is a maga módján, nemcsak vitte, repítette haza, mert Eszembe villant, hogy a listát, szentisten, azt otthagytam az otthoni ruhámban, olyannyira Összekuszálódott itt a kétezerhármas esztendõnk azzal a bizonyos ezerkilencszáz-hatvannyolcassal, majd a ‘hetvenkettessel, az ezerhétszázhármas Kard is mintha ide-idevilágított volna, de az ezerkilenszázhuszas évek utáni Turulkarmok szintén át meg át szurkálták ezt a Szóködöt – ahogyan Krisztina mondta és leste, lesz-e valamilyen észrevétele a mesterének: Cserinek, de az csak félrefordult, s kicsit elhúzta a száját –, hogy majd aztán reggel újra Változatlan magakelletéssel-csábítással jöjjön elõ ez az egész különös történet, hogy õk így induljanak neki, hogy ezzel vágjanak neki a harmadik itteni napnak, s ezzel együtt érkezzenek meg arra a helyre, mitõl Nem is tudjuk, mit reméltünk. Hogy õk egyszer csak már ott legyenek, ott, a kiindulópontnál: Európa közepénél, hogy õk ott gondolkodjanak el valamin, ami elõttük is, mögöttük is – Éreztük, hogy megint megkeres –, mi elõttük is, mögöttük is, alattuk is, felettük is, jobbra tõlük, balra tõlük, itt is, ott is: Környös-körül – ahogy Szanyikati mondta este –, mindenfelé jelentkezett, s mégis tudták – Éreztük! –, hogy nincs emberi szem és fül, és nincs emberi orr és száj, sõt emberi bõr, ujjbegyek sincsenek, semmi sincsen, ami kimutatná létezését, s mégis Rátapadt – amiként Takáts-Kis Zsolt mondta áhítattal –, Rátapadt az összes testi-lelki idegvégzõdéseinkre: megfogta ezeket a harminchatokat, majd nyomban elengedte, hogy még tán egy álomnál is tünékenyebb emlék maradjon utána; megfoghatatlan és kibeszélhetetlen – Szedlákovics szavaival szólva: Mint egy elfelejtett mese bája, hogy hát Hol volt, hol nem volt, az egész világ otthona volt, de csak ennyi –, ezért aztán õk, a Magyar Nova Futurások Európa közepénél is csak mosolyogtak, mosolyogtak, azaz: visszamosolyogtak arra, ami itt fogadta õket.
27
2009 2 EGYÜTT
Vári Fábián László
Tábori posta (Folytatás) A hûtõház terjedelmes elõcsarnokában, ahová a kerekes jármûvek egy alkalmas rámpa segítségével kényelmesen felhajthatnak, zöld dinnyehalom magasodik a mennyezet alá. Én, a görög és mindenfajta dinnyék régi bolondja pár pillanatig szájtátva, megbûvölten állok, de amikor a részleteket is felmérem, rádöbbenek, hogy semmi sem tökéletes. Megérdemelt volna ez a kínálat egy ízlésesebb terítéket, arról nem is beszélve, hogy a parcella szélén, laza szalmaágyra rakott kisebb kupacokban, vagy a reggeli harmattól gyöngyözõ indák, levelek termõ környezetében – micsoda festõi látvány lehetne! De itt betonból emelték a falakat, s ebben a lehangoló szürkeségben az õrlángja is kialszik mindenfajta impresszionista lobogásnak. Verescsagin emberi koponyákból emelt piramisa tolakszik a képzelet képernyõjére, egy másik csatornán pedig már az elmúlás illata is átjön, s nyomában özönlenek, tódulnak a varjak. Elég. Dögszag és varjak vissza, stoptáblát a fantáziának! Vagy ki tudhatja? Nincs kizárva, hogy a nem oly távoli jövõvel ilyen világ közeleg. Akkor majd – bár eddig sem henyéltek tétlenül – lesz dolguk bõven a szimbolistáknak ismét. Az itt tornyosuló zöld koponyák még viszonylag friss szedésûek, de szemmel láthatóan sok köztük a sérült. Nem ártana tisztázni, hogy az emberek lettek lelketlenek, vagy csak a kezek durvultak el? Az ilyen portékát a súlyára való tekintettel is kézrõl-kézre szokás adogatni, nem tanácsos dobálni, akár a téglát az építkezéseken. Nem kell hát csodálkozni, ha az átlagosan két és fél, három tégla súlyával meglódított dinnye a fogadó munkás kezébõl kiszakadva a padlón, vagy társai hátán huppan. Sokuknak csurog az alig rózsaszínû, bizonyára jóízû vére, s nagy, sárga darazsak lakomáznak a szablyákkal nyitott, vagy kartáccsal szakított sebeken. Nézem, csak nézem a darazsak népének édeni boldogságát, míg végül az én számban is összefut a nyál. Zavartan sandítok másik két társamra, látják-e rajtam a sóvárgást, de õket csöppet sem hozta lázba ez a tékozló bõség. Idegeik tompításával vannak elfoglalva most is: szívják a papiroszt (szopókás, tokos cigaretta), a méregerõs Belamor-kánált (cigarettamárka – Fehér-tengeri csatorna). Valaki átmegy az elõcsarnokon, s szól, hogy hamarosan megjön a raktárvezetõ, õ fog bennünket eligazítani. Közelebb merészkedek a dinnyékhez, s mert társadalmunkban elvileg minden közös, amihez csak hozzá tudunk férni, kiválasztok egy
28
EGYÜTT
2009 2
jó közepes, sérült dinnyefejet. A szár közelében kapta az ütést, innen indul a repedés, mely egyenlítõjét keresztezve mélyen behatol az alsó féltekébe. Csapjunk hát lakomát, egy zászlóaljnyi darázzsal tán én is felérek, s adjuk meg hozzá a módot. Egy gyümölcsös ládát felfordítva ülõhelyet készítek magamnak, a csizmaszárból elõhúzom a kanalat, s térdeim között vallatóra fogom a zsákmányt. Késem ugyan nincs, de hát olyan nagy valami tovább repeszteni ezt a jókora szakadást? Ropogva enged az érett gyümölcs héja, s a barnán sorakozó magvak mezsgyéjén kétfelé válva feltárja vörösen parázsló húsát, és pártfogó jóindulatomat kéri az édes, hûvös élvezet. A hûtõraktár vezetõje orosz, segédmunkásai – négyet számoltam össze belõlük – kazahok. Ketten az elõtérben, egy vastagabb fémlappal fedett asztalon kalapálnak. Ládák javításával, a meglazult és hiányzó oldallécek visszaszegzésével foglalatoskodnak, a másik kettõ pedig a hûtõtermek mélyén szortírozza a dinnyénél nemesebb gyümölcsökkel – illatozó körtével, szõlõvel és õszibarackkal – telt lapos rekeszeket. Túl hamar zabáltam tele magam dinnyével – incselkedik velem a féktelen kíváncsiság, de sebaj: hosszú még a nap. Nekünk egyelõre a dinnyehegy szétválogatása és elraktározása a dolgunk. Hogy haladjunk is valamire, munkamegosztást végzünk. Az ütött, hasadt példányok kiválogatására Mamedov, a termetes azeri legény vállalkozik, s az ép, egészséges fejeket két gumikerekû talicskával a hûtõraktár belsejébe szállítjuk, ám azokra már vigyáznunk kell. Beállok az egyik talicska szarvai közé, s hat-hét darabbal kényelmesen gurítom, de ennél többet rakni már kockázatos. Koljagin nevû társunk, a kalugai orosz fiú veszi kezelésbe a másik egykerekût, s nyugodt tempóban hordjuk és rakjuk az árut a kijelölt sarokba. Az idõ kimelegedett közben, a nagy nyitott kapun át bevág az elõcsarnokba a nap. Elõször csak kigomboljuk, késõbb aztán a derékszíjjal együtt levetjük a zubbonyt. Egy jó óra elteltével – fordulhattunk talán tizenötször, húszszor – társam rövid pihenõt javasol, s le is tesszük a fenekünket egy-egy ládára. Koljagin elõszedi nadrágja zsebébõl az elnyomorodott cigarettásdobozt, s egy erõsen megviselt, megritkult tömésû cigarettaszálat próbál meg ujjai között használhatóvá egyengetni. A közelben körtét válogató szikár kazah férfi felfigyelve igyekezetére, füstszûrõs bolgár cigarettásdobozt nyújt felé: – Ná, zemlják, zákuri. Importnije. (Nesze, földi, gyújts rá. Import áru.) – mondja a legtermészetesebb õszinteséggel közeledve. A megszólítás bennem is könnyed derültséget kelt, s ha azonosítani nem is tudom, mindenesetre sejtem az indítékát. Bizonyára a Koljagin
29
2009 2 EGYÜTT
szokatlanul kreol bõrét, göndör fekete haját vélte közép-ázsiai faji jegyeknek, de könnyen lehet, hogy csak amolyan újmódi szokásból – egy újabb nyelvi sablont felszedve – alkalmazta a közeledésnek az orosz ajkakról e gyakorta tapasztalt módját. Firtatni is kár, nem nyert vele. Esélyét a dohány külföldi eredete sem növelte, holott normál körülmények között ez varázsszóként szokott hatni, ám ez esetben a másik sûrû fekete szemöldökét összerántva, megvetõen nézett a tolakodóra: – Támbovszkij volk tyebe zemlják! Ponyál? (Földid neked a tambovi toportyán! Megértetted?) – mordult vissza röviden, s már égõ cigarettáját jól megszíva, az elsõ mély slukkot belefújta elõtte álló embertársa csodálkozó szemébe. Úgy éreztem, ordítani kellene, hogy másnak is kinyíljon a szeme, de valami hirtelen gerjedt belsõ kontroll hatástalanította bennem az indulatot, megkötötte akaratomat. Tehetetlenségemben annak is örültem, hogy dühömet le tudom nyelni. Hát, igen. A valóságban így mond csõdöt a szovjet népek barátságának agyonpropagált eszméje. Elõbb elhintjük a nemzetek közt a teljes egyenlõség maszlagát, majd éberségüket kiiktatva becsepegtetjük ereikbe, hogy e színes, soknyelvû családban egyedül a testvéri orosz nép alkalmas a dominanciára. S kicsoda kételkedne benne, amikor Majakovszkij is azt írja, hogy már csak azért is érdemes megtanulni oroszul, mert ezen a nyelven beszélt Lenin. S tessék, itt van: amikor egy gyanútlan közép-ázsiai Lenin nyelvével, a barátság nevében ölelésre tárná karjait, a gyakorlat csak ezt a gyalázatot tudja produkálni. Hát nem fura szerzet kissé az orosz? Mások iránti nyíltságáról, határtalan lelkérõl a közszájon forgó anekdoták mellett jeles irodalmárai is kimerítõen értekeztek, ám nemzeti felsõbbrendûségi tudatáról nem szokás fecsegni, az orosz lélek e bizonyos szektorában még ma is háborítatlan a táj. De, mint látjuk, önkéntelenül is kialakulnak néha bizonyos nyúlugrató helyzetek, s a medve ilyenkor reflexszerûen felmordul. A csalafinta ukránt, a bárgyú beloruszt egyaránt lenézi, megveti, de nem tekinti ellenfélnek. A Baltikum népeire viszont felnéz, mint ahogy egy másik világra, egy elismerten nívósabb, szervezettebb társadalomra felnézni illik, gazdasági és kulturális fölényük miatt talán irigyli õket, ellenben az önérzetes észtet, a kimért lettet, a gyanakvó litvánt még mindig nem sorolja ellenségei közé. A kaukázusival gyakrabban van vitája, mert a magas hegyek között nem ritka a párbaj és a vérbosszú különféle nemeire termett marcona férfi. Az eredendõen büszke emberek nem tûrik a hatalmaskodást, de a belsõ nemzetköziség küzdõtérén nem lehetnek az orosznak riválisai õk sem, ahhoz ugyanis nincsenek elegen. Az eloroszosodó Szibéria lakóival
30
EGYÜTT
2009 2
aztán végképp nem sokat bajol, már beolvasztásukkal sem törõdik igazán az orosz. Átnéz, és nagy ívben átlép fölöttük, lábai fontos stratégiai szárazulatokat keresve – az olaj- és gyémántmezõkre hágnak. S ott vannak, szinte valóban végül: a kazah, tadzsik, türkmén, kirgiz és üzbég „honfitársak”. Sommásan és nyíltan csurkának, csurbonnak (fatuskó, fajankó) nevezi õket, lakóföldjüket leplezetlen gúnnyal Csurkisztánnak, Csurboniának mondja, s ha csak teheti, távol tartja õket magától. És nem csupán iszlám gyökerû vallásuk miatt – az csak a közönséges megvetésre adhat okot. Annál sokkal veszedelmesebb, bár nyíltan felróhatatlan bûnük a magas népszaporulat, hiszen a jövõt fürkészõ, a dominancia megtartásáért aggódó oroszok istenigazából ettõl az egytõl tartanak. „A fejünkre fognak nõni a szaporaságukkal, tönkretesznek mindent, amit mi létrehoztunk.” – fejtegette elõttem már a bizalmasabb közbeszédben is fel-felparázsló aggodalmait Zajcev, a kommunista jogászból lett õrvezetõ, s én józan ítélõképességemet, szókimondó természetemet félreállítva egyetértõleg bólogattam szavaira, holott a két tenyeremet szerettem volna – legalább egy kevés kárörömmel – összedörzsölni. Mivel az iménti eset is a nemzetiségi viszonyok mûködési zavarairól szól, várni kell még arra a sokak által méltán igényelt kárörömre. Ebéd táján a raktárvezetõ két doboz tusonkát (párolt marhahúskonzerv) és egy kétkilós, mélyen bevagdalt feketekenyeret tett elénk. Az igazhitû Mamedov, akit muszlim módra leborulva sosem láttunk még imádkozni, kézbe veszi az egyiket, s vallása elõírásai szerint vizsgálgatni kezdi, de a megviselt címke épen maradt felén szarvakkal ábrázolt marhafejet lát, s megnyugtatja, hogy nem disznóaprólék van benne. A ládaszegelõk is elérkezettnek látják az idõt, hogy letegyék a kalapácsot, s táskájukból elõszedjék a magukkal hozott eledelt. Elsõként mégis egy fél liter kubányi vodka, s azt követõen házi készítésû, gomolyaszerû sajt, elõre szeletelt szafaládé és kenyér kerül az asztalra. Csatlakozik hozzájuk másik két társuk, úgy látszik, szerény ebédjüket máskor is közösen költik el. Egyikük sebtében tüzet gyújt, majd két kormos téglára valaha zománcozott teáskannát állít, hogy vizet forraljon. Zománcosak a teaívásra befogott bögrék is, eredetileg világos belsejük azonban már a teától barna. Nem baj, a szesz fertõtlenít. Az elsõ három bögrét barátságos mosollyal ránk kínálják, de Mamedov vallási kötõdésére hivatkozva hárítja el vendégszeretetüket, Koljagin viszont – elõre sejthetõ módon – nagyorosz gõgje nevében fordul félre. Helyzet van megint, s most rajtam a felelõsség, hogy a barátság erre tekeredett vékony szála el ne szakadjon. Felemelem az egyik csuprot, s a kazahokra köszöntöm:
31
2009 2 EGYÜTT
– Ná váse zdárovje! (Egészségükre!) – Ti hárosij cselovek. (Te jó ember vagy) – méltányolják széles mosollyal az irántuk való nyitottságomat, s máris a harapnivalóval kínálnak. A vodka langyos volt, hosszasan borzongok tõle. Kimondottan jól esne most bármilyen falat, de a lassan barnára színezõdõ szafaládét vagy a bizonytalan eredetû és ki tudja, milyen ízû sajtot képtelen lennék megkóstolni, ezért saját kenyerünkre és konzervünkre hivatkozva köszönöm meg jószívûségüket. Felkínálják ekkor a teafõzéshez rögtönzött tüzet, hogy melegítsük fel legalább a húskonzerveket. Én kaptam is mindjárt az ötleten, s a két, tavotta-zsírral rozsdamentesített dobozt a felhevült téglákra állítva égõ szikáncsokkal és parázzsal raktam körül. Közben arra figyelek, hogy a kazahok saját nyelvükre váltva felém sandítanak. Aztán az egyik ládaszegelõ, széles arccsontú, harminc körüli férfi mellém guggol, és származásom felõl érdeklõdik. Az ország nyugati szélérõl, Kárpátaljáról jöttem – mondom, s hogy csírányi bizalmukat tápláljam, nyomatékkal teszem hozzá – nem orosz, hanem magyar, azaz venger vagyok. Erre bólogatnak, ám a következõ pillanatban mégis tanácstalanul néznek egymásra, ugyanis sehogyan sem tudják a Magyar Szocialista Köztársaságot – így azonosítják – elhelyezni a Szovjetunió térképén. Mert valóban nem itt van – erõsítem meg õket földrajzi ismereteikben, s csak röviden utalva az utolsó háborút lezáró párizsi békére, óvatosan elejtem, hogy akkor Magyarország egy megyényi területét a Szovjetuniónak ítéltek. Hát ezért élek én ebben az országban. – Már a fél földgolyó az övék, s még mindig nem elég nekik! – tör ki magából hangját magasabbra emelve beszélgetõtársam, miközben társai fejüket forgatva óvják az illetéktelen fülektõl. Helyesen teszik, mert Koljagin éppen felém tart, hogy a konzervhús állapota felõl érdeklõdjön. Gondolhattam volna, hogy velem kíván osztozni, hisz nincs õ oda túlzottan a Mamedovval való közösködésért sem. – Ezt már nyithatod, szerintem jól átmelegedett – teszem elé az egyik dobozt, hátha odébb húzódik vele. Húzódna is, nyitná is, ha lenne mivel. Mi aztán derék katonák vagyunk, már ami a felszereltségünket illeti. Még jó, hogy a kazah barátok asztalán ott egy kopott, mûanyag nyelû konyhakés, s azt el tudom kérni. Elõkészítem közben a csajkám fedelét, orosz bajtársam is a magáét, s abba kaparja, nagyjából egyenlõ adagokban a húst, majd a másik konzervért nyúl, hogy annak is leszedje harmadát. – Köszönöm, nekem elég lesz – hárítom a ráadást –, én már teletömtem magam dinnyével, s a szõlõt is szeretném megkóstolni; mert a tusonkához elég gyakran van szerencsém, de friss gyümölcsöt már egy jó éve nem
32
EGYÜTT
2009 2
ettem. Ezt nem kellett kétszer mondanom, mert felét sem fogyasztottam még el az egyhangú ebédnek, amikor megállt elõttem a cigaratta miatt megszégyenített fiatalember, s jókora, tojásdad alakú, sárgás-rózsaszínû szemekkel megrakott szõlõfürtöt nyújtott felém. – Ugoscsájszjá! (Fogyaszd!) – kínálja boldogan – Etot oszobenno vkusznij szort. (Ez kimondottan ízletes fajta.) – Hol termett ez a csoda? – kérdezem ahelyett, hogy megköszönném, s átveszem a csaknem egykilós gerezdet. – A szõlõt tadzsikoktól kapjuk máskor, de ez most Iránból van. A körte is általában onnan jön, meg a barackok, de az hamar romlik. Viszik is el azt egykettõre. Aktyubinszkba a legtöbbet, ami területi központ, oda viszik, mert ott sok a gyári munkás, de jut belõle a járásba, más településekre is. A dinnye novemberig van itt, a szõlõ, körte kicsit tovább – december közepe, január. Az alma itt nálunk, kazah földön is megnõ, az egészen tavaszig eláll. Mindig visznek, amennyi üzletbe kell. S mondta, sorolta volna még tovább a maga kezdetleges, számomra mégis rokonszenves oroszságával, kifejezési gátlásait elõttem lazán levetve, de lankadó figyelmemet látva úgy határozott, hogy egy falásnyi ideig magamra hagy a szõlõvel. Két vagy három perc elteltével azonban csak visszajött. Szeme és arca kitartóan sugározta, hogy benne rekedt még valami. Beszélj csak – biztattam pillantásommal, mire mellém guggolva, diszkréten, mintha csak egy kettõnkre tartozó rejtélyt szeretne feltárni elõttem, a következõt kérdezte: – A venger és a mádjár egy nép? – Igen. – vágtam rá azonnal, a meglepetéstõl mégis elképedve. – Mibõl gondolod, hogy így van? Válaszom elégedettséggel töltötte el, képe teljesen kivirult, s nekem csak ekkor tûnt fel, hogy arcfelépítése, szeme állása és színe egyáltalán nem közép-ázsiai jellegû. A szeme barna, s a bõre észrevehetõen fehérebb a társainál. – Azért gondolom, hogy itt Kazahsztánban élnek emberek, akik madjarok. Én nem kazah, én ujgur vagyok. Apám nekem okos ember volt, már nem él. Õ mondta sokszor: ujgur és madjar testvérek. Azt is mondta, madjarok nagyon régen elmentek tõlünk, most Európában élnek. A te néped és én népem is testvér. Mi, ujgur emberek Alma-Ata mellett sokan élünk. És Kínában is nagyon sokan, ott legtöbben. S míg ezeket mondta, úgy nézett rám, úgy kapaszkodott a tekintetembe, mintha én lennék a régóta keresett és megtalált támasza a környezetével századok óta folytatott perlekedésben. Hittem is, nem is, amit a
33
2009 2 EGYÜTT
rokonságról sebtében felvillantott, de aztán beugrott, hogy ’72 nyarán a berdicsevi kiképzõezredben már találkoztam egy kelet-kazahsztáni ujgurral, aki lakóföldjét, mint ujgur rajont (járás – kisebb közigazgatási terület) emlegette, s akkor csak azért keltette fel érdeklõdésemet, mert szerintem – a hangalakok közelsége legalábbis ezt sejttette – az ujgur és az ugor népnevek, akárcsak viselõik, valamikor összetartozhattak. Akkor hát mégsem volt teljesen alaptalan a feltevésem, melyet még aznap megírtam Ungvárra Kovács Vilmosnak, aki már jó ideje bolyongott a magyar õstörténet útvesztõiben. Ezek az elõzmények most egyértelmûen arra indítottak, hogy erõsítsem meggyõzõdésében az én ujguromat. – Igen, bizonyára jól tudod és az apád is jól tudta, hogy mi, magyarok nagyon régen itt éltünk, s talán értettük is egymás nyelvét, de rengeteg idõ telt el azóta, s a közös múltra már nem emlékezünk. Egyébként te beszéled néped nyelvét? – Igen, beszélek, de nem nagyon jól. Én kazah iskolába jártam, nálunk a városban nem tanítottak ujgur nyelven. Ujguroknak most nem jó, oroszok is, kazahok is nyomnak, szorítanak. Sokan elmentek Kirgizisztánba és Turkmen SzSzK-ba élni. Én három éve demobilizováltam (leszereltem) a seregbõl és itt maradtam Embában – mondta el egyetlen szuszra, s talán további kérdéseimre várva engedelmesen lehajtotta a fejét. – Jól van, harcosok, elég lesz a pihenõbõl – törte meg a raktáros hangja a rövidre sikeredett csendet. – Takarítsátok el, ami maradt még a dinnyékbõl, mert hamarosan újabb szállítmány érkezik. Ti pedig – fordult most saját munkásaihoz – mind a négyen a vasútállomásra mentek, ahol egy vagon alma és körte vár a kirakodásra. Lóduljatok!
34
EGYÜTT
2009 2
Füzesi Magda
Utolsó ítélet elõtt És akkor megint elromlott a lift. Pedig a hatodikon, valahol fenn, a végtelenben már galambok tanyáznak… Álltam a két jól megrakott szatyorral, a lépcsõk alatt, és bizakodva néztem fel az égre: én Istenem, tudom, hogy semmi pánik, de ígérj valami kockacukrot, hiszen a lovaknak is, verseny elõtt… Aztán kitaláltam: Te, Mindenható, megteheted, ahány lépcsõfok, adj még annyi évet! S mert a hatodik rettentõ messze van, az elsõ emeletig a lépcsõket nem is számolom! Sõt, a többit is megfelezem bárkivel. Aztán szép csendesen megindultam felfelé. Eszembe jutottak
a piramisok: mennyi élet veszett el egykor hasztalan, én meg itt taposom a sima köveket, és már csak négy emelet, és már csak három, de tudod, Istenem, ahány lépcsõfok, annyi év, sõt, a felét vissza is adom! Kapaszkodtam tovább, de mintha az ötödikig már nem is lett volna olyan hosszú a forduló… És a hatodikon, lerakván a két jól megpakolt tarisznyát, ismét csak felnéztem az égre: Uram, én magszámoltam ama grádicsokat… Száztizennégy lépcsõfokot léptem. Ne ítélj el még engemet egészen: ha megfelezzük, nekem mi marad?
35
2009 2 EGYÜTT
Vári Fábián László
Nomád evangélium 1. Amikor elõször öltött testet megmosták frissen fejt kancatejben szeplõi csecsemõ csillaggá lettek örömük támadt az emberben a lélek azonosítására valaki aznap lejött az égbõl a törzs vénjei megzavarodtak mit sem fogtak fel az egészbõl két gyors madár azonnal indult s térült íme a fény küldötte mire az igét szájába tették szívét egy meteor átütötte. 2. Nem virradt többé a kakas hiába ordította torkát rekedtre a napúton kémholdak járõröztek fagy feküdt rá az édesvizekre a vadak menekülõ csapást kerestek a keskeny szoros fejükre omlott a madarak dél felé tódultak volna de már a sarkcsillag spirálban forgott hát hol az a dél hol a jégszívû észak és hol a harang hogy döndülne félre valami szörnyet vetett ki magából a földanya hetvenhetedik méhe. 3. A csecsemõk öregek és a kutyák csontjait is régen megették foguk sem volt harapást mímelve a hó alatt egymás torkát keresték
36
EGYÜTT
2009 2
úgy leltek rá a romlatlan testre vulkáni üveg volt két szeme tükre mellén a kráter egyre parázslott arccal szédültek arra a tûzre maradék lelküket hogy belefújják tüdeje tágult felállt a bálvány mellkasán át a szél süvöltött pillangó rebbent megnyíló száján.
Kenyeres Mária
Villanás Falfehér kedvem elszaladt Kínomban bukfencet hányok Fuldoklik bennem a szó Kútba halt hittel kiáltok.
Csoda Álmot látok azóta… Azt mondják, szemembe visszatért a fény. Látod? Ez csoda! Feléledt A haldokló remény. Üljek bár a semmi tetején.
37
2009 2 EGYÜTT
Sarusi Mihály
NEM A MI KUTYÁNK KÖLKE (A Lajtabánsági állatmesékbõl) – Ráfér! Mármint ráfér: Krisztusra, hogy õt áldja. – Isten áldjon! – búcsúzol tõle, a nagyterem ajtajában (megint) õrt álló (mindenre ügyelõ) képviselõtõl. Õ a vendéglátó, a bandagazda, a kisváros egyik vezetõje… Nem csak pártilag, egyébként is. Mindösszesen. „Rá fér”… Bevallhatod, meglep. Már-már szájba vág. Ha látnád a mosolyt, elhúzódó száját… Te vagy a hibás, mit barátkozol vele? Megtisztelni ezzel az „Isten áldjá”-val… Már megint túl engedékeny vagy; mégis leszélsõségeseznek. Nem egyre megy ezeknek? Marha. Amikor „Dicsértessék!”-kel szórakoztattad isten ellen élni igyekvõ fõnököd a megboldogult jajvörös világban, „rá fért”. Ám hogy Istenre „férjen rá”… Ami sok, az hogyne. Nem akármilyen alak õkegyelme! Magyarán: nem a mi kutyánk kölke. Véletlen sem. Mi teheti? Mitõl lesz valaki olyan, amilyen? Ilyen. A kaporszakállú, ha tudja. Az állampárt utódköre köré csoportosult újsütetû demokratáknak szinte az élharcosa lett belõle. Pedig honnan nem indult… Hogy a minap suttyomban megejtett közremûködése nyomán orosz maffiózó vegye meg Moson derékszék fiúszékének a legnagyobb leányvállalatát. – Mért kell mindenbe belekötni? Mindig mindent szóvá tenni. Észrevenni. – Jobb oda se nézni! Ha Õ mondja. Ki tudja. A vármegyei életrajzi adattárból aligha. Abban – mely rögvest a rendszerváltozás nevezetû (a túlzóak szerint csak) gatyaváltás után nyomban közreadatott – a közélet, tudomány, mûvészet, mûvelõdés és oktatás, gazdaság minden valamennyire ismert lajtabánsági alakja szerepel. S mit nem írat abban magáról a koma (egyes túlzók szerint õ a lajtavármegyei KGB-közvetlen): középiskolai tanár volt az elmúlt – azaz:
38
EGYÜTT
2009 2
korábbi – évtizedekben! Mellesleg legyen mondván, ugyanezt íratta tollnokaival a választási bemutatkozó kampánykiadványba is! Tanár, középiskola… Hogy a csudába ne! Az egyik túlzó – a Lajtáninnen nevezetû csapszékben szokta volt emlegetni kampány elõtt, közben, után – többször a saját szemével látta a járási pártház második emeletén. 1986-ban volt, amikor már megint begyûjtési terv összeállítására készültek: „Csak aztán tudjuk teljesíteni a tervet!” Ne félj, tudták volna. – Mit kerestél te ott?! – kap a képére a nagy demokratává vált koma a Lajtán-innenben idõzõ szesztestvéreitõl. Mit, mit, szervezte az ellenállást! – Ne hülyéskedjetek. A fõnök néha velem küldette be a gazdasági osztályra a vállalati beszámolót. Több ilyen pártbizottság-folyosói sompolygása közepette látta, hogy az egyik (véletlen, vagy nem) nyitott ajtajú, felirat nélküli helyiség egy szem asztala mögött ez a pasas ült. – Na, mit gondoltok, mi végre?! Tudja a rosseb, az a radai. Õ volt Lajta-bánság KGB-összekötõje. Ne. – Ha nem, mivel magyarázod, hogy a rendszerváltozáskor minden ellenzéki gyûlésen ott volt?! Megáll az ütõ a sörhabban. – Nyûnek ezek az új éjben – költ a söröskorsó mellé dõlve Lajta-bánság legnagyobb (mondanunk sem kell) elnyomott költõje. Avagy Nyûvek az új éjben…? Nem ugyanaz. – Nem ért téged valami túl nagy lelki megrázkódtatás, hogy a rendszerváltozás után majd’ két évtizeddel még mindig ezen rágódsz? – kapja meg költõnk a volt szocbrigád-vezetõtõl, ki, mondanunk sem kell, az egyik volt-demokrata antidemokrata párt korcsmai vezérszónokává léptette magát. El kéne már felejtenetek! Defekt. A maga baját általánosítja. Amikor az ország már rég túl van rajta. Túl nem, éppen hogy benne. – Jól mondod, nyakig! Hogy tehetné túl magát… annyi megaláztatáson, fujtogatási kísérleten, fejére (mondhatni:) pottyantáson, hogy semmibe vették. Ugyanazok, akik ma.
39
2009 2 EGYÜTT
– Megint túlzol. Rémeket látsz. Rémet… Rémesnek elég rémes. Csak hát. – Hogy’ tegyük túl rajtuk magunkat, amikor ma is õk irányítanak?! Itt a bibi. – Jól mondod, így volt! – és már sorolja is. A Cserepes nevû mûvelõdési házban tartották elsõ üléseiket a magyar demokraták. Azazhogy itt találkoztak 1988 õszelõjén elsõbben azok, akik rövidest megalakították a nemzeti demokraták helyi szervezetét. – Cserepes, Cserepes! Honnan tudnátok, miért Cserepes?! – dõl a falnak a gyõzelmi mámortól a szomszéd. Persze, hogy persze: kevesen, csak a legöregebbek, meg az öregapjuk meséit megõrzõk tudják, Cserepesnek azért hívják, maguk közt, a volt járási székhely legnagyobb hagyományú csárdáját, mert valamikor, az ántivilágban – ne is mondd, még a ferencjóskai kor elõtt – így hívták a tulajdonost. A kommunisták varázsolták kultúrházzá! – Azért ezt kivételesen jól tették! – Nézzünk oda, borissza a kocsmák ellen izgasson! Izgat a rosseb. – Kultúrharc, az volt itt! – ocsúdik mély költésébõl a költõ. Õ csak tudja. Cserepeshez ma már csak néha néznek be. Sört, bort, pálinkát – mindent, ami „a”-val kezdõdik – már csak sátoros ünnepen (lagziban, céges fogadáson, húsvéti bálban) mérnek a csárdából lett mûvház söntésében. – Emlékeztek, amikor mozi volt! Volt az, szerencsétlen, minden, még akasztással végzõdõ nyilvános statáriális bírósági tárgyalás is. – Összedûlõ félben volt a volt Megyeházból lett járási tanácsi székház, ahelyett hozták ide a vérbírák a vérügyészek és a vérvédõk kíséretében a rögtön elítélendõ gazdákat! – költ szinte már regét a valóból (a szavak facsarásával) az ébredezõ költõ. Arra az akasztásra a lajtabánsági kisvárosban még sokan emlékeznek. – Minek! – adja meg az 1956. október 4-i igazságot az október 4-i igazság elszánt védelmezõje. – Jó, hogy nem vörös csillag! Ezen aztán hajba kaphatnának. – Hagyd el, hadd mondja.
40
EGYÜTT
2009 2
Demokrácia van, vagy micsoda a Lajtán-innenben! De amikor elftárstok ott szaglászott minden ellenzéki gyûlésen! – Te mindig ugyanazzal jössz! Nem unod még? Nincs jobb dolga? – Mindig a múlttal foglalkozni. Hol van az már! – Itt, haver, a nyakunkon. KGB-közvetlen ugyanis városunk második embere! – Akkor elsõ volt! Hogy lett volna. – Aki a szovjet titkosszolgálat embereként tartotta a frontot Lajtakiskedden, tartotta a kapcsolatot Lajtakiskeddrõl a ruszki állambiztonságiakkal, a mi ávósaink és a ruszkik között közvetített, valójában a város elsõ embere lehetett. Suttyomban! Persze, hogy suttyomban, majd nyíltan! Naná. Csak ült a pártházi szobájában a második emeleten – ahova azért már kevesen tévedtek föl –, minden föltûnés nélkül rendezte a dolgokat a fõnökei szája íze szerint. – Mért, a földszinten csak az elsõ emeletig volt kiírva, hol mit talál az ember? Majd hülyék lettek volna kiírni: Dzsó, a KGB-közvetlen! Éppen hogy nem ejtette senki õket a fejükre. Dzsó, kit az osztálytársai még Józsinak hívtak. A Dzsó csak a beceneve lett, már a demokráciában. Ez lett volna a kamu neve a KGB-nél? Kamu? Ál! Ez, az. Városkátok alpolgármestere. Már az elsõ fordulóban (1990-ben) bekerült az önkormányzatba: egyetlen álszocialistaként a párt listáján. Mert persze hogy nem nyert abból a párból senki sem közvetlenül a körzetében, csakis a pártra adott listás szavazatokkal ülhetett be a városatyaszékbe. – Egyetlen ellenzékiként. – Most egyetlen ellenzéki demokrata van csak mellettük. Fordult a kocka. Egyszer hopp, máskor kopp. Fordítva! – Kopp elftársat ismertétek?
41
2009 2 EGYÜTT
Ne ízetlenkedj. Dzsó – lánykorában József, toldja meg költõtök, ki megint magára talált – azzal folytatta áldásos mûködését, hogy rögvest az elsõ nyíltszíni nemzeti demokrata rendezvényre elment. Elõbb magukban tárgyaltak, szeptember elején a pár fórumszervezõ elõbb csak zárt körben tárgyalt a föladatokról, oda – állítólag – csak a beépített embereiket küldték Józsikádék. – Képzeljétek, hívott Sándor, akit sikkasztás miatt már elítéltek, éppen a börtönbe vonulás elõtt pár nappal keresett telefonon: szervezik a nemzeti demokrata csoportot Kiskedden is, szerdán lesz az alakuló ülés, várnak! Gondolhatjátok, majd eldobtam a kagylót. Persze hogy nem ment el. Kevesen voltak ott, akkor még nem alakult meg. Mások is gyanút fogtak? 15-20 ember jelent meg, szóltak száznál többnek. Legközelebb más hívta – Sándor akkorra már bevonult a fogházba, nem jól teljesítette a parancsot, egy kicsit le kellett ülnie a büntetésébõl, s ha valamennyire továbbra is bizalmatlankodott, most már ott volt. Mert akkorra nagyon elege lett. Jóska helyett a városi pártbizottság osztályvezetõje figyelte a Cserepes színháztermének a hátsó sorából a fejleményeket. Dzsó azt követõen jelent meg a tetthelyen, hogy a pártbizottság megbukott. Eltûntek a vezetõk, a beosztottak, fölszámolták mûintézetüket, a nemzeti demokrata gyûlésekre kiküldött titkosszolgálati emberek lassan leleplezõdtek. Mit volt mit tenni. – Kimentem a gyûlésrõl levegõzni egyet. Rágyújtani. A Cserepes elõtt belebotlok egy ismeretlen alakba. Persze, látásból ismertem, de hogy kiféle, miféle… Mire föl lesi velem az akácfákat? „Ellenõrzünk, ellenõrzünk?” – bökte oda, mint aki tudja, nálam is jobban, mi dolgom nekem ott az árokparton. Azt hitte, azért küldték ki, mint tették elftársai egykor az illegalitásban, kémleljen körbe, nem szaglásznak-e utánunk az ávéhások. Hogy kiderült, a város rendszerváltó lapja nem elég rendszerváltó, az igazi antikommunisták Elftárs címmel indítottak gúnylapot, amely azonban 14 szám után (a lapindítás évében) befuccsolt. – Mondtam már, nem ávó, akkor már rég nem úgy hívták! Kopjál le. Hogy kezdtünk nyerésre állni, hirtelen föltûnt Jóska. Nem köztünk, inkább a hátsó sorokban megbújva. Néha onnan bekiabált: kérdezett. Megkérdezte az ellenzéki szónokot, komolyan gondolja? Volt mersze odaállni a kisgazda, demokrata fórumos, szabad demokrata, fideszes tömeg szélére.
42
EGYÜTT
2009 2
– Biztos, hogy ha futni kell, fölkaphassa a nyúlcipõt! A tömeg, a tüntetõk szélén, valóban. – Legalább leleplezik magukat! – örvendezett egy pártházi ember 1988-ban az elsõ nyílt ellenzéki föllépések láttán. Hogy aztán ha „konszolidálódik a helyzet”, összeszedessenek bennünket. Akkorra viszont már borult a papírforma! Vesztésre álltak, mi pedig nyerésre. Akkor adhatták ki fõnökeik az új jelszót: Elftárs, te a KDNPbe, te az MDF-be, te a Fideszbe, te az MSZDP-be, te az SZDSZ-be mész! Józsi meg. – Ezt állítólag a költõ is megírta! Hadd. Dzsó. – Ne bántsd. Ez a dolga. – Hogyne, és meg kell hagyni, ügyes! Ha mi ilyen ostobák vagyunk, hogy hiszünk a magafajtának, rájuk szavazunk, a nyakunkba ültetjük õket… Szélsõséges vagy. Minek ez a hang. Elõvenni ezt a régen lerágott csontot. …Jelenlévõ múlt? Sokkal rosszabb. Maga a magát jelennek kiadó múlt. – Inkább költs! Õ igen. Ám mi. – Ez sem a mi kutyánk kölke! Hogy lett volna. A Lajtakiskeddi Igazság miatta bukott meg. – Megint ez a bûnbakkeresés. Nem egészen. Bejelentés nélkül odaállított a fõszerkesztõhöz. Elõtte nem szólt, de – nyilván úgy intézte, hogy váratlan azért a dolog ne érje – a fõszerkesztõ érezte, rajta a fõnök szeme! Úgyhogy szinte megörült, amikor meglátta: lám, jól érezte. Korábban a szerkesztõ a megyei hírharsonánál dolgozott. A rendszerváltozáskor vállalkozásba fogott: megalapította a nagy múltú kisváros egykor legendás helyi sajtójának a legújabb hajtásaként a Kiskeddet. Arról persze mélyen hallgatva, hogy a település nevében és a lap címében meglévõ napnév valójában kedd asszonyára, Máriára vonatkozik, s a középkori templom védõje nyomán öröklõdött reánk: jó harcos antikommunista lappal állt elõ. Így a piszkos kommunisták, úgy a rohadékok, persze, hogy elbukták a vörösek az elsõ szabad választást!
43
2009 2 EGYÜTT
Majd fordulván a helyzet akkorra odáig fajult a helyzet, hogy vissza tetszettek jönni az elftársak, a hetilap, majd havilap Lajtakiskeddi Igazság kezdett zavarba jönni. Most akkor az igazat, vagy a gazt segítse? Amelyik a pénzt osztja, vagy amelyik nem hazudik? Épp ezen tûnõdött – a példányszám ötezerrõl ezerkétszázra csökkenése mellett – a lap szerkesztõje, amikor betoppant a nagy ember. – Inkognitóban, inkognitóban? Ez azért kár volt, mert Dzsó az inkognitót illegalitásnak értette, s ez azért még fájt neki. Épp neki mondják! És ez a koszos firkász. – Pedig te a mi kutyánk kölke voltál. Voltra a zsidó sem ad. Mert hogy szerkesztõnk nem volt rest: nem mondana igent! Nemet hogy merészelt volna. De hogy rábólintson. – Hogy’ gondolod. Ahogy helyett. Hozta a cikket (a kabátujjába rejtett kézirat helyett a farzsebébe tett lemezen) a város ellenzéki demokrata politikusáról: az országgyûlési képviselõ lop, csal, hazudik. Félreizél négygyermekes atyaként, a szülõapja önkéntes rendõr volt a kádárista pártállam idején, a felesége családja azért úszta meg a kitelepítést, mert apósa leszerzõdött ügynöke lett a határõrségnek: üzenjen, ha disszidens tûnik föl a határszéli faluban… – Fordítva sem volt igaz, hogy közölhetném? – Ha nem teszed be a lapba, vége. A szerkesztõ hogyne tudta volna: ha azok a volt állami cégekbõl lett vállalkozások, amelyeknek a vezetõivel megyei hírlapíróként jó kapcsolatot épített ki, megvonják a lap támogatását, azonnal lehúzhatja a redõnyt. Volt, nincs „Kiskedd” – mert, mondanunk sem kell, a Kiskeddi Igazság minden hónap elsõ keddjén látott napvilágot. Azaz ha kötélnek áll és közli a jól megszerkesztett, minden betûjével rágalmazó fércmûvet, a kampánycsönd elõtti napokban jelenik meg a lapban. (Mert kedd helyett, természetesen, általában pénteken jön ki a nyomdából.) Válaszolni, védekezni már nem lesz módja a „polgári” „politikusnak”, veresége biztos. Emezek megint – mindent – nyernek. Kedden, azaz péntek reggel. – Ez az utolsó szavad? Lehet más? – tördeli a kezét a pártlapnál megedzõdött, ám tisztességét mindvégig megõrizni igyekvõ, ha nem is változatlanul, ám továbbra is a (szellemi? sosem volt? sosem lesz? nemzeti, keresztyén, polgári, demokrata) baloldallal rokonszenvezõ szerkesztõ.
44
EGYÜTT
2009 2
A választás elsõ fordulója elõtti lapszám lett Kiskeddünk utolsó száma; többre nem futotta. Úgy lett, ahogy a nagy – szürke, töpörödött, kimondottan rusnya, ám meg kell hagyni, több mint dörzsölt, s alkalmasint némi álszent (angyalinak nem mondható) mosolyra is kapható – ember ígérte. Ma már nem maga jár az ellenzéki – újra ellenzéki demokrata – gyûlésekre. (Megvan az új munkabeosztás?) De a városi lap szerkesztõségébe még maga ment el. A városi pártszervezet elnöke. Az önkormányzat alpolgármestere – valameddig még, mert az eddigi álliberális polgármester bukásra áll. Legközelebb, ha csak el nem puskázza, õ kerülhet a helyére. Valahonnan tudja (ellentétben „polgári” vetélytársaival), milyen fontos a sajtó. Ja, hogy el ne felejtsem: Dzsó, Joszif korában valóban majdnem középiskolai tanár volt! Ugyanis a fokszi-makszi nevezetû pártiskola (pártközéptanoda és pártegyetem) lajtai kihelyezett tagozatán oktatta a nebulókat a forradalmi munkásmozgalom történetére! Tehát: hazudni hogy hazudott volna. Hogy közben mi keresnivalója volt – éjt nappallá téve – a Lajtakiskeddi Pártházban? Kinek mi köze hozzá. – Forduljál orvoshoz – adta meg egyszer az okvetetlenkedõ firkásznak. Hogy beperli, az a legkevesebb. – Hallottátok, mit mondott Dzsótok?! Honnan hallottuk volna. – Asszonyom, nem hallotta azt a történetet, ami itt esett meg a szomszéd faluban, a patak túloldalán?! Lajtakomáromban élt Kövi Roza, csuklott, emiatt kerülték az emberek. 1944-ben aztán jöttek a fölszabadító szovjet katonák és megerõszakolták! Ettõl elmúlt neki a csuklása. Ráadásul a falu így már befogadta. Arra föl állt elõ ezzel a rablómesével a volt helybéli KGB-s, hogy városi közmeghallgatáson rászólt egy nõ: nehogy már újraavassák az április 4-ére emlékezõ szobrot! Józsitok nem ezzel merészelt elõállni? Õ igen; és ti? „Elmúlt neki, mint Rozának a csuklás.” …Semmi Adj Isten, csak adj neki. Nem, nem. Persze, ha vele így bánnátok, az ENSZ csapatokat küldene Lajtabánságba! – Jól hallottam, jönnek?! Lajta, kiskedd.
45
2009 2 EGYÜTT
Nagy Zoltán Mihály
VÍZIÓ Azt a pózt képzelem, a felhördülõ mozdulatot, mikor kegyelem gyanánt egy korty levegõt még kaphatok. Milyen lesz az a póz, mit nem követ többé mozdulat, mert ernyed a test, s az akarat volt idõm deltájába fullad. Talán fürge pengék éle csonkolja torzóvá létemet,
46
talán õrült autó alatt öl meg pillanatnyi rettenet, vagy asszonyom jóslatában dermed valóvá a képzelet, s mohón, buján tenyészõ kór falja fel bennem a fényeket – Ám legyen. Zokszó nélkül viselem, ha Isten félretesz. Hogy jöttem és elmegyek, nincsen abban semmi érdekes.
EGYÜTT
2009 2
Bartha Gusztáv
PARÁZNÁK (Folytatás) Zsuzsa: Miért csinálod? Nem kérünk tõled lehetetlen dolgot. Bélus (Flórihoz lép, arcához hajol): Tudod, cefetül bírom az italt, de nem szeretem, ha magáznak. Az meg pláne jó, ha kapizsgálod: nekem Kelemen se ingem, se gatyám. Zsuzsa: Az ég szerelmére! Mit akarsz Flóritól? Bélus: Ellenszenves a fizimiskája. Elfelejtem… (Legyint, visszamegy az ablakhoz.) Sokat felejtek. Hajlamosabb lennék az amnéziára, mint az ablaküvegbõl visszabámuló alak? (Nyelvet ölt a tükörképére.) Rendben, elõadom a betanult mondókát, amint elmagyarázzátok, mi a fenének kell nektek tetszõ vallomást tennem! Ha bocsánatot kérek a vérig sértett zsarutól, befizetem a kirótt pénzbüntetést, netán leülöm a garázdaságért járó tizenöt napot – szerintem ezzel az ügy elboronálva… Zsuzsa: Kelement kórházba vitték. Bélus: Na, ne! (Odamegy Dezsõhöz.) Ha valakit ma este elvertek, az én vagyok. Egy ütéssel leterített. Dezsõ: Pontosítok. Te kezdted a verekedést. Bélus: (újra hosszasan nézi Flórit): Ezt az alakot láttam az elõtérben, igen, õ markolászta Kelemen grabancát. Csodálkoztam is, honnan szorult annyi bátorság a vézna, görnyedt emberkébe, hogy nekimenjen az önbizalomtól csöpögõ húshegynek. Flóri (zavartan): Ez így alapvetõen nem igaz! Kebelpajtások vagyunk. Vagyis voltunk, pontosabban… Dezsõ (elgondolkodva): Kíváncsivá tettél, Flórikám, nagyon kíváncsivá; pedig már kezdtem elhinni, hogy a jó szándék vezérelt utánunk. Flóri (meglepõ határozottsággal): Nem leszek bûnbak! Tudom, hogy szeretsz kombinálni, ezt-azt feltételezni a másikról. Csakhogy harmadrésze sem igaz, amit rólam feltételezel! Nem vagyok Kelemen ellensége! Nagyon is a jóemberem… (Kiesik a szerepébõl.) Hogy mondjam? Az iskolában barátok voltunk! Dezsõ: Flórikám, mióta nevezik a csicskáskodást barátságnak? A Kelemen pulija voltál, semmi több. Flóri: Megvédtél tõle valaha? Megtehetted volna, hiszen a második legerõsebb voltál az osztályban. Dezsõ: Tudtommal az elsõ.
47
2009 2 EGYÜTT
Flóri: Na persze – a maga szemében mindenki nagyúr. Dezsõ: Az elsõ! Flóri: A tornatermi öltözõ vaslépcsõjén ki gurult le? Te, vagy Kelemen? Nagyon elhallgattál! Dezsõ: Nem óhajtom a véletlent hibáztatni. Flóri: Véletlen? Nem ez volt az egyetlen eset! Zsuzsa: Muszáj most megvitatni, ki volt az elsõ, ki a második? Bélus (visszaül Zsuzsa mellé): Visszavedlettek gyerekké. A ti korotokban sûrûn megesik az ilyesmi. Zsuzsa: Hogy érted azt, hogy a ti korotokban? Bélus: Jobb nem jutott eszembe. De ha mindenáron magadra akarod vonatkoztatni – üres a kapu, rúghatod a gólokat! Zsuzsa: Nagyon vicces! Tegnap cirka fél tucatszor juttattad eszembe az életkoromat, most megint. Szabadna tudnom, hová akarsz kilyukadni? Bélus: Elcsépelt emberek vagyunk – nézz rám! Zsuzsa: Azok után, hogy sikeresen kivetkõztél emberi mivoltodból, nem vagyok kíváncsi a tudathasadásodra! Bélus: Valami okom csak volt rá, különben nem mentem volna neki senkinek. Zsuzsa: Ó, ezer meg egy! (Kissé lehiggadva.) A kiállhatatlan természeted, az állandó kötekedhetnéked, a mértéktelen ivászataid… Soroljam még? Mûvészlélek, érzékenység – hogy oda ne rohanjak! Ezen az alapon naponta háromszor totálra ihatnám magamat. Bélus: Attól önérzetesebb vagy. (Feláll, körbehordozza a tekintetét.) Önérzetesebbek vagytok. Teleszívjátok magatokat, mint tóban a békák, vélt vagy valós sérelmekkel. És csak szívjátok, szívjátok, míg földet nem ér a tokátok, aztán vígan elbrekegitek egymásnak, hogy csak azért is jól érzitek magatokat a bõrötökben. Hiányzik is nektek az alkohol – a saját hangotoktól lerészegedtek! Brekeke… Zsuzsa (kifakadva): Azért hõbörögtél, mert a banketten végre sikerült jól éreznem magam! Bélus: Te tudod, hogy érzekedtél – engem nem tudtál becsapni. Dezsõ: Hát, Zsuzsa… Nem tudom, meddig fogod bírni idegekkel. (Visszaül a székére) A fiatalúr mindenesetre levizsgázott elõttem. Brekeke!… Eddig azt hittem, ismeretségi körömben Flóri az egyetlen csodabogár. De most úgy látom, hogy az õ óhaja – legszívesebben visszakéredzkedne a harmincas évekbe – békapihe ahhoz képest, amit az élettársad itt pár perc alatt elõadott! Flóri: Egy történész soha nem sír vissza semmit. Összeveti a jelen
48
EGYÜTT
2009 2
állapotokat a megelõzõ történelmi korszak közállapotaival. Persze, az igaz, hogy… Dezsõ (közbevágva): Nem vitatkozom veled. Felõlem azt vetsz össze, amit akarsz. Flóri: Ezért tart ott az ország, ahol. Már csak hivatalból sem volna szabad közömbösséget tanúsítanod! Dezsõ: Ami kifolyik, elfolyik. Közömbösség? Annak idején, mikor befejeztem az építészmérnökit, letudtam az egy évnyi katonáskodást, azzal az elképzeléssel jöttem haza, hogy elhelyezkedek valamelyik kolhozban tehénistállókat, raktárakat, traktorgarázsokat építeni. Hogy éldegélek csendesen. De nem lett belõle kefir. Megmondom, miért nem: felnõtt a háború utáni elsõ, ideológiailag megnevelt generáció, és a hatalom rábólintott a közvéleményre, miszerint a városi, járási közigazgatási apparátusokban kevés a magyar nemzetiségû káder. Hát tett róla, hogy több legyen – ez lett az én pechem. Bélus (visszaül Zsuzsa mellé): Besoroztak? Dezsõ: Elsõ lépésben csak besároztak. Indoklás nélkül visszaadták a kolhozokba benyújtott felvételi kérvényeimet. Még kefélés közben is apai nagyapám háború elõtti pár holdas szõlejét átkoztam. Talpaltam, megállás nélkül sarkaltam befolyásos ismerõseimet: a föld alól is, de kerítsenek valamilyen állást, mert a végén még kiszúrnak a zsaruk mint közveszélyes munkakerülõt. Aztán egy napon arra ébredtem, hogy nagyon hosszú szõnyegre hívatnak. A párnázott ajtón túl kiderítették rólam, hogy engem az isten is vezetõ kádernek teremtett. 160 rubeles alapfizetéssel, kétszobás lakással, plusz szolgálati kocsi, sofõrrel!... Belegondoltam és elfogadtam, mert nem óhajtottam egy kazahsztáni építõvállalatnál kikötni. Flóri (zavartan): Mit… Miért nézel így rám? Mintha én tehetnék róla… Dezsõ (emelt hangon): Kelemennek bezzeg, a kurva Kelemennek szerencséje volt! Kimaradt az életébõl a katonaság, megtalálta a rejtett ösvényeket, bejutott – be, az istenit! – egy kényelmes kolhozi építészmérnöki állásba. Nem kapott ugyan szolgálati lakást, se gépkocsit sofõrrel, viszont nála voltak az építõanyag-raktárak kulcsai… Aztán elmúlt öt év, tíz év, és te – igen, te, Flórikám, meg a hozzád hasonló nagyokosok! – már nem az áhított magyar nemzetiségû kádert láttátok bennem, hanem a janicsárt. Igaz, közben 220 rubel lett az alapfizetésem, és a város végén 7 áras telket kaptam, amire sikerült felhúznom egy szerszámos szerájt. De negyedmagammal még mindig a kétszobás lakásban szorongtam, és ha a szolgálati kocsim történetesen nem volt a javítómûhelyben, akkor a sofõröm dekkolt elvonókúrán. Kelemen közben – ugyebár
49
2009 2 EGYÜTT
– harmadmaguknak négyszobás vityillót épített két fürdõszobával. Lebetonozott udvarán tetõteres garázs állt, benne a legújabb kibocsátású Samarával. Te és a hozzád hasonló sok nagyokos oda járt szájat tátani, dicsérni a savanyú borát, mert a jobbikból már akkor se kínált meg benneteket… Mi van, Flórikám? Fáj az igazság? Nagyon elfehéredtél! Bélus: A Flóri-félék mind egyformák: demokrácia így, demokrácia úgy… De ha egy pénzes-befolyásos hapsi kezet fog velük, majd összehúgyozzák magukat a gyönyörûségtõl. Dezsõ: Az még semmi! Látnád õket, amikor gyûléseznek, pártoskodnak! A költségvetési bizottság elnök asszonya már az elején kijelenti, hogy a járás kasszájában egy lyukas peták sincs, és ha lesz is, elõbb a közalkalmazottak bérhátralékát kell rendezni. Ez a tény nem hatja meg õket: órák hosszat vitatkoznak holmi elkerülõ útról, iskolai felújításokról… És szavaznak. Szeretnek szavazgatni. Hátrahagynak egy paksaméta elfogadott javaslatot, határozatot, nekem meg fõhet a fejem, mit válaszoljak a nyakamra küldött újságírónak, ha megkérdezi, hogy X községben miért nem épül az óvoda… Zsuzsa: Nem értem: nekem és Flórinak mi köze az önéletrajzodhoz? Dezsõ: Voltaképpen semmi. Huszonöt éve folyamatosan ti csináltok belõlem ügyet. Voltam már a szemetekben janicsár, keménygalléros bürokrata, per pillanat korrupt hivatalnokként aposztrofáltok. Ne tiltakozz, Zsuzsa – tudom, amit tudok! Szégyenre ítéltettem. Most például amiatt kell szégyenkeznem, hogy végre családi házban lakom, van egy kéz alatt vett nyugati kocsim, fél hektár szõlõm… Kelemennek cége van, és csak a jóisten tudja, mivel bír!... Második legerõsebb? Anyakomplexus… Azt nézitek, milyen ürüggyel tudtok belém harapni. Kellemen bezzeg szent tehén, lesütött szemmel léptek oda hozzá. Bélus (Zsuzsához): Hallod? Nagyon igazat mond. Majd elolvadtál, mikor Kelemen meg-megszólított; táncra kért. Zsuzsa (felpattan, szembefordul Bélussal): Rosszul láttad! Nagyon rosszul! Ha tudni akarod… Bélus: Ki vele! Nem tudom, mit akarok! Egy biztos: szívod a fogad, drágám, ami árulkodó jel – hazudni készülsz. Zsuzsa: Mindenáron veszekedni akarsz?! Bélus: Kezdjük a végén: rakd ki a cókmókomat az ajtó elé, aztán majd lesz valahogy! Zsuzsa: Muszáj ezt tudtára adni mindenkinek? Bélus: Ki az a mindenki? Ismernek jól, tudják, hogy elkényeztetett hisztérika vagy. Igaz, uraim?
50
EGYÜTT
2009 2
Flóri a hirdetményeket kezdi böngészni, Dezsõ a cipõjét nézegeti. Zsuzsa: Bravó, sikerült végképp lejáratnod magadat! Mondjad, ki fogna fel rajtad? (Gúnyosan.) Egy festõmûvészen!? Még egy albérletet sem volnál képes magadnak keresni, nem hogy kifizetni! Bélus: Teszek a puccodra, a giccses mütyürkéidre! Épeszû ember… Olyan vagy, mint a güzü: enni, venni, menni – megállás nélkül. Zsuzsa: Egész nap semmit sem csinálni, csak az eget nézni: ez az igazi tudomány, az emberhez méltó élet! Bélus: Festek. Félálmomban hallani véltem, hogy rózsaszín pacnikról, lila krikszkrakszokról hadováltatok. Zsuzsa: Magad sem tudod, micsoda! Érzéki élmény, konstruktív tudat… A fingás is érzéki élmény. Bélus: Soha nem vitattam. (Békülékenyen.) Széles a csípõd… Zsuzsa: Ne mondd! Tegnap nem volt széles? Tegnapelõtt nem volt terebélyes? Bélus: Alkonyodik, megváltoztak a fényviszonyok. (Magához húzza Zsuzsát.) Zsuzsa: Bolond vagy? Bélus: Meddig álljak még az ajtó elõtt? Zsuzsa (Bélus ölébe penderedik): Hogy gondolod, szabad mások elõtt…?! Bélus: Csitt! Szeretsz vagy nem szeretsz? Zsuzsa: Jövõ héten felugrok Nyíregyre, veszek neked egy… Nem árulom el, legyen meglepetés. Bélus: Adj inkább egy puszit, egy puszikát! Zsuzsa: Megérdemled? (Csókolóznak, ölelkeznek.) Dezsõ (Flórihoz): Na, nálunk ilyesmi nincs! Ha összeveszek a feleségemmel, napokig nem szólok hozzá. Egyéb se hiányozna, csak hogy a nyakamba üljön: gyí te fakó, gyí lovacskám! Mosson, fõzzön, takarítson, ne lelkizzen. Van elég gondom a hivatalban, nem óhajtok második mûszakot nyitni. Flóri (elszántan Dezsõ elé áll): Tudod, mi a te bajod?! Folyton magadról beszélsz, mintha lényegesebb, fontosabb dolog nem is létezne. Izé… Juszt is csak a második legerõsebb voltál az osztályban! Dezsõ (egykedvûen): Úgy hallom, a feleséged depis, iszik, mint a kefekötõ. Rendesen elboldogítottad! Flóri (magából kikelve): Nem igaz! Bárki mondta, hazudik! Gazember, érted, utolsó hazug gazember! (Csönd.) Én igazán mindent… Próbáltam… Mit próbáltam, egyebet se csináltam… A kollégák hívták fel a figyelmem…
51
2009 2 EGYÜTT
Konyakkal kezdte, dugiban. A borpárlat szaga általában a törkölybõl fõzött kisüstire emlékeztet. Nem kísérgethettem, nem foghattam a kezét állandóan. A piás ember nagyon ravasz tud lenni, ha a szenvedélye kielégítésérõl van szó. Egy titkos társaság hozzá képest suviksz! Dezsõ (Zsuzsáék felé int): Ehhez mit szólsz: értik a dörgést! Flóri (leül Dezsõ mellé): Könnyen elsírta magát, végigkönnyezte a tévében sugárzott szappanoperákat. Tanult, intelligens asszony létére! Furcsálltam. Mindenre gondoltam: lányunk elrontott házasságától kezdve a változás korába lépõ nõk túlzásokra hajlamos érzékenységéig. A piára nem. Ha a tanártársak nem figyelmeztetnek, talán… Megharagudtam rájuk: még hogy az én feleségem… olyan nincs, nem létezik! Bizonyára irigylik tõle a magas óraszámot. Hiszen perfekt beszél ukránul. Aztán a ház, az udvar zegzugaiban talált üres üvegek… Igen, arra gondoltam, még idejében… Zsuzsa (kikászálódik Bélus ölébõl, a frizuráját igazgatja): Mi történt idejében? Flóri: Ágnes még nem fanyalodott rá az olcsóbb italokra. Azt hallottam, a kisüsti három, na jó, legyen négy… Szóval öt év alatt taccsra teszi a májat, egy nõ esetében bizonyosan. Dezsõ: Nem hiszek neked. Olcsó kibúvó! Még hogy hallottál róla, figyelmeztettek… Ha a hatodik szomszédban laknál, külön a feleségedtõl, akkor se hinném el, hogy másokon keresztül, utólag szereztél tudomást Ági alkoholizálásáról. Ne szólj közbe! Valami azt súgja, hogy te magad vásárolod neki a konyakot, porciózod tévénézés közben: igyon, sírjon az asszony, csak meg-ne-szóljon-a-falu alapon ott ne hagyjon. Zsuzsa: Igaz lenne? Á, Flóri nem tenne ilyet! Õ mintaférj. Nyolc éve, mikor utoljára náluk jártam, tenyerén hordozta a kis feleségét. Bélus: Mintaférj?! Zsuzsa, tudod egyáltalán mi az? Ágyba viszi a reggelidet, kimossa a bugyidat, de, és ez benne a sajnos, az ágyban nem ember. Piha, ingyom-bingyom, tütû… Fel kellene injekciózni a potenciáját. Dezsõ: Orvoshoz kell vinnie Ágit! Van ismerõsöm a narkológián… Bélus: Kinek nincs! Csak nem dicsekszenek vele, inkább titkolják. Dezsõ (közel hajol Flórihoz): Gyertek el hozzám valamelyik nap. Ígérem, soron kívül fogadlak, nem foglak megvárakoztatni. Rácsörgetek a dokira – magyar ember –, beprotezsállak nála; megduruzsolom vele, mit hogyan és mennyiért. Nyugtasd meg az asszonyt, a prof suba alatt lezargatja az elvonókúrát, nyúlfarknyi feljegyzés sem marad az esetrõl! Zsuzsa (dühösen): Jobbat tudok, Flóri: lövesd fel a feleséged a Holdra, vagy dobd a Tiszába – hadd ússzon! Nem tud? Ha kedves az élete,
52
EGYÜTT
2009 2
megtanul! Meglásd, amint partra vergõdik, olyan tûzrõlpattant menyecske válik belõle, hogy na! Dalolva fog mosni, fõzni rád, takarítani utánad minimum száz évig. Neked annyi lesz csak a dolgod, hogy naphosszat mereszd az… izédet. Bélus: Most mit kabarézol?! Senki nem csípte fenéken a hiúságodat. Zsuzsa: Mondtam egy szóval is? Az ostoba tanácsaitok miatt háborgok Flóri helyett. Dezsõ: Ismered a mondást: fogadatlan prókátornak… Zsuzsa: Nem kérdeztelek. Injekció, narkológus, fityfene… A tehetetlenség érzése ellen nincs orvosság. Valami, ami tegnap még volt, mára elveszett. Nincs! Dezsõ (gúnyosan): Nyomon vagyunk, körvonalazódik a probléma oka. Zsuzsa: Bármire kaphatók, csak ne érezzék magukat egyedül. (Az ujjain számol.) Potencianövelés, elvonókúra, pszichológus, természetgyógyász, legvégül a tojásgörgetõ, rontásbontó szélhámosok következnek, akiknek karmai közé kerülve búcsút inthetnek a reménynek, hogy valaha újra egymáséi lesznek… Dezsõ: Tetszetõs, felettébb romantikus stílusú építmény. Itt egy boltív, amott egy oszlopsor… Csak épp lakni nem lehet benne. Zsuzsa! A férjnek kötelességei vannak, baj esetén nem nyivákolhat fejre kulcsolt kézzel. Ha iszik a felesége, kutya kötelessége orvoshoz vinni! Nem holnap, nem holnapután – még ma! Zsuzsa: Ha Flóri nappal az Üdvhadsereg egyenruhájában parádézik, éjszakánként meg eljátssza Don Juant, szerinted megoldódik a problémája? Kétlem! Dezsõ: Kételkedj! Zsuzsa: Két hónap sem telik el, és mélyebbre süllyednek az ingoványban, mit annak elõtte! Bélus: Pontosan nyolc óra múlva. Zsuzsa: Nektek semmi sem szent?! Dezsõ: Miért pont nyolc óra múlva? Bélus: Szépen hangzik. Nyolc nem parlagi hét, durva kilenc, szinte élvezet kimondani. Nyolc. Nyolc… Dezsõ: Nekem nyolc. Zsuzsa: Befejeztétek? Tisztára, mint a gyerekek: hét, nyolc meg hét, nyolc. Bélus: Szót se többet! (Szájára tapasztja a kezét.) Zsuzsa (rövid töprengés után): Elfelejtettem, mit akartam mondani. Kivertétek a fejembõl a hülyeségeitekkel! Dezsõ (gúnyosan): Valami mélyenszántót. Például azt, hogy mások életében könnyû okosnak lenni.
53
2009 2 EGYÜTT
Bélus (magához öleli Zsuzsát): Falra mászok a közhelyeitõl! Odahaza gyûjteménye lehet belõlük. Közhelyek minden napra… Dezsõ: Nevezzük hivatali ártalomnak. Fogadónapokon az ajtók elõtt várakozó panaszosokat jobbára levegõvel lakatom jól: közhely-pufogtatás, bátorító, együtt érzõ tekintet stb. Bélus: A satöbbizõ ürgéket is rühellem. Mi az, hogy satöbbi? Gondolj, amit akarsz, vagy menj a fenébe, nem érdekel a véleményed? Dezsõ: Az utóbbira tippelek. Bár ahogy mondják: ízlések és pofonok… Bocsánat, nem volt szándékos! Flóri: Hogy mondjam? Nem lenne itt az ideje, hogy a fiatalember végre vallomást tegyen? Bélus: Hova lihegsz? Ne akard, hogy hirtelen visszaemlékezzek, tudod mire. (Csend.) Apjuk, végül is ez itt egy nyugis hely.(Szótagolva.) In-nen csak a vesz-ted-be ro-han-hatsz! Piszkálja a csõrödet, sérti a gõgödet, hogy ilyen helyen kell éjszakáznod? Nyolc perce talán még megszakadt volna a szívem, ha nem rohanok a kihallgatásomra miattad. Sajnos, idõközben eltelt hét nagyon hosszú perc. Tudsz követni? Flóri: Nekünk nincs mirõl tárgyalnunk! Bélus (körbesántikál a teremben): Az elsõ percben még csak arra gondoltam, hogy ez a bunkó egyáltalán nem jár kiállításokra. A másodikban: hogy nem nyújt kezet, tüntetõleg elfordítja a fejét, ha netalán útjába kerül egy hozzám hasonló ipse. A következõ percben, ki tudja miért, a kutyasétáltatók jutottak eszembe, akikrõl nem tudni pontosan, hogy õk sétáltatják-e a kutyájukat, vagy a kutyák õket. Aztán felkattant a villany: nem õkelme eszményíti az elveit, hanem az elvek eszményítik õt. Ezért nem köszön, csak járkál erkölcsi bakancsként. Zsuzsa: Elég, azonnal hagyd abba! Bélus: Az ötödik percben már nagyon nem komáltalak, barátocskám! Mert sunyiskodsz, áljóságoddal hülyíted a környezetedet, aztán felháborodsz, ha nem hagyja mindenki palira venni magát. Szerintem otthon házi zsarnok vagy, a feleséged alig jut levegõhöz melletted. A hatodik perc az önmegtartóztatás jegyében telt el. Merthogy szerettem volna a pofádba mászni, mint annak a… Kelemennek, beléd fojtani a szót, azt a mekegést-makogást, amit mûvelsz. De azt mondtam magamnak: nem, végtére õ is ember, és én nem vagyok igazságtevõ részeg kedvemben. Jobb a békesség! Két perce ott tartok, hogy nem érdekelsz, te színtelen, szagtalan anyag, görnyedt alak a széken… Flóri (felpattan): Mit képzelsz magadról, átkozott élõsködõ!? Egy büdös napot nem dolgoztál végig egész életedben! (Odalép Bélus elé.) Szívod a társadalom vérét! Hogy mondjam…
54
EGYÜTT
2009 2
Dezsõ (a kakaskodni készülõk közé áll): Jobb, ha sehogy! Egyik jobbra, másik balra! Teljesen elment az eszetek?! Bélus (kényszeredetten nevet): Ni csak, milyen harcias lett hirtelen! Fogadok, az egyetem óta nemigen olvasott el egy normális könyvet; legszívesebben tekintetes, vagy még inkább: méltóságos úrnak szólíttatná magát! Dezsõ (üvöltve): Fogd be a mocskos pofád! Egyéb se hiányzik, csak hogy idecsõdüljenek a milicisták! Bélus: Emlékszel, mit mondtál nekem a terem elõterében? Flóri: Nem tudom, mirõl beszél… Bélus: Nem? (Flóri orra alá dugja az öklét.) Emlékeztesselek?! Zsuzsa (az irodaablakig vonszolja Bélust): Gyere! Nem érted!? Hagyd békén Flórit! Hogy jössz ahhoz… Errõl még beszélgetünk! Nagyon komolyan elbeszélgetünk! Dezsõ (visszanyomja Flórit a székre): Ülj a fenekeden! Legyen eszed! Provokál. Egy kivert, hét hájjal megkent városi lingár. Ha megütöd, nyomban áldozatot csinálsz belõle, maszületett báránykát! Flóri (zavartan): Ezt most… nem értem. Én leszek a bûnös? Dezsõ: Valami olyasmi. Flóri: De hát miért? Dezsõ (a fejét vakarva): Könnyebbet kérdezz! Flóri (csalódottan): Miért van az, hogy egyeseknek jogukban áll bármit kimondani, ami eszükbe jut? Azt tenni, amit akarnak? A többieknek pedig jogukban áll hallgatni, eltûrni minden galádságot, amivel a magukról megfeledkezett piperkõcök nyolcpercenként terrorizálják õket… Dezsõ: Nem vigasznak szánom, de sajnos, ilyen az élet. Flóri: Nagyon sajnos. Bélus (Zsuzsához): Van nálad zsebkendõ? Máris elbõgöm magam! Flóri (lassan feláll): Az elõbb azt mondtad, két sarokkal lejjebb? Odatalálok. Na, szóval… Dezsõ: Adjak pénzt? (Néhány bankót vesz elõ a tárcájából.) Negyven elég lesz? Flóri (elveszi a pénzt): Nem sok egy kicsit? Dezsõ: Az éjszakai fuvarok nagyon drágák. Flóri: Fizetéskor, hogy mondjam… Dezsõ: Ha lesz felesleges pénzed, megadod. Flóri (kényszeredetten mosolyog): Felesleges pénzem… Nekem?! Dezsõ (a képzeletbeli ajtóig kíséri Flórit): Bejösztök az irodámba, ott suba alatt elintézzük a feleséged dolgát. Nem szabad hanyagolni, érted? Az alkoholizmus nem tréfadolog!
55
2009 2 EGYÜTT
Flóri: Nem, nem igaz! Az én Ágikám nem alkoholista. Még nem… Dezsõ: A banketten történt affér miatt ne legyenek álmatlan éjszakáid. Lerendezem az ügyet. Akarom mondani, lerendezzük. (Zsuzsához és Bélushoz.) Jól mondom? Zsuzsa (elõrejön, puszival búcsúzik Flóritól): Legyél jó kisfiú! Harminc év múlva talán újra találkozunk. Flóri: Hol leszünk mi már akkor… Bélus: Bunkó! Flóri: Köszönöm, igazán… Bélus: Menj a fenébe! Flóri a képzeletbeli ajtó kilincse után nyúl. Nyitja egyszer, nyitja kétszer; óvatosan megrázza. Döbbenten engedi át a kilincset Dezsõnek, aki teljes erõvel rázza, rugdossa az ajtót. Dezsõ: Hé, fiúk, ne tréfáljatok! Nagyon rossz vicc! Nyissátok ki azonnal! Zsuzsa (lehajol, beles a kulcslyukba): Bennehagyták a kulcsot a zárban. Flóri (a kezét tördelve): Istenem, bezárták az ajtót, bezárták! Bélus (elõrejön): Jelen idõben helytelen a végkövetkeztetés. Nem az ajtót csukták be, hanem bennünket! Flóri (két kézzel dörömböl az ajtón): Nyissák ki! Azonnal nyissák ki! Nekem családom van, unokám… Nyissák ki! Nem tehetik ezt velem! Bélus (kajánul): Csak veled nem? Kérdeztem valamit, apjuk! Dezsõ (nagyot rúg az ajtóba): Basszátok meg, nincs kivel játszadoznotok?! Bélus: A jelekbõl ítélve… Zsuzsa: Nem lehet, hogy véletlenül, megszokásból zárták ránk az ajtót? Dezsõ: Egy fenét. Pénzt akarnak! (Visszahátrál az ajtótól.) Ismerem a fajtájukat, hét bõrt képesek lenyúzni rólunk! De jönnek õk még az én utcámba! Flóri: Istenem! Mit szólnak majd az iskolában, a faluban? (Dörömböl.) Engedjenek ki! Zsuzsa (karonfogja, elhúzza az ajtótól Flórit): Meglátod, mindjárt kinyitják… Nem lesz semmi baj! Váratlanul kikapcsolják a világítást, a szín elsötétül. Flóri: Mi történt? Áramszünet?... (Folytatjuk)
56
EGYÜTT
2009 2
Czébely Lajos
ÁLOMÛZÕ Miféle vendég e sok fura álom, hogy vagyok gyakran, ki nem voltam soha, miféle õsök parancsára vágyom hazámba onnan, hol nem voltam soha. Hiszen nem láttam mást, csak orosz tengert, mit keresek mégis portugál parton? Ki gyûjtötte össze bennem e terhet, melyet csak súlyosbít a török alkony. És Torinóból miért vágyom haza, vagy New Yorkból, sejtve disszonanciát? Miféle démonok röpítnek arra, hol álmomban, sem ébren nem vár barát. Tárogató-, cimbalom-, zongorahang, minden, mi múlt, jelen s jövõ zenéje, ûzze el álmomat, s köszöntsön harang, ne hulljak vissza álmaim ködébe.
57
2009 2 EGYÜTT
Lõrincz P. Gabriella
FÁJ
KENYEREM ADTAM
Gyûrött reggelben Kisírt szemû angyal Térdel Virágillattal temetõ füstölög Minden gyertyalángot Elfúj a szél És a hegy felõl Fekete tavasz érkezik És reszket a folyékony út Ez a sötét zselé És nyögnek a lábnyomok
Egyetlen fehér abroszomon Terítettem eléd a vacsorát… Az étel nem kellett, De bemocskoltad az abroszt… Már hetek óta Áztatom, fõzöm, mosom… Te állsz elõttem, és nézed, Még bocsánatom sem kéred. És a folt nem fakul. Aztán mosoly csurran ki fogaid közül, Indulsz és jóllaksz valahol.
Szabó István Keve
Gömb és forma Bezárt tér s idõ koponyámban, A földi Solaris elzártsága, hol Idõre szánt értelem születik, s Körbejárja nemes udvarát Saját univerzum képzett porondján: Emberi kéz az ember kora, Eredõ kötelék az egység veleje, mely Belsõ dermedt táj, s A hasonlóság nyomtájéka. A forma adja a mûködést, s Okot épít az egység, hogy Vonulás s többesség telepedjen, melyek Formátlan léte szabad gondolat: Ember s univerzum egy mozzanat. A vonal vége visszatérõ elem, Tartalom s buzdultság, A kettõ közti különbség a határ, Mint az érzékeny új, s Az erõs régi: Megalkotják az életet.
58
EGYÜTT
2009 2
Lengyel János
HÓGOLYÓ ELVTÁRS BRIGÁDJA A Strabag mûvezetõjét, Pali bácsit neveztem el magamban Hógolyó1 elvtársnak. Orwell talán megbocsátja, hogy tõle kölcsönöztem a nevet. Nem találtam mást, ami beszédesebben fejezte volna ki Pali bá’ személyiségét. Nem semmi volt az öreg. Régóta élvezte a nyugdíját, de csak nem akarta átadni helyét a fiatalabbaknak. Azt mondogatta, õ sok szép munkát szeretne még elvégezni. Ehelyett sok kegyetlenül eltolt munka szegélyezte mûvezetõi tevékenységének rögös útját. Folyton túlrendelte a betont, ilyenkor valóságos betontemetõket hoztunk létre a munkaterület közelében. Megesett, hogy a tartóoszlop alapjának kitûzését másfél méterrel vétette el. Kezdhettük elölrõl az egészet. A csúcs mégis az volt, amikor a beruházás vége felé járva már a szerviz-utat is lebetonoztuk, és egy reggel az öreg bejelentette: megálmodta, hogy az út alól kimaradt három csõvezeték. Ugyanis ezeken keresztül fog majd az olaj a tápházba befolyni. Mondanom sem kell, hogy ekkor mennyire „szerettük” õt, hiszen áshattunk az út alá, de villámgyorsan, nehogy a beruházó vagy a saját építésvezetõnk észrevegye, és kirobbanjon a botrány. Ami ekkor elmaradt, de e nélkül is volt éppen elég. Mert ahol szék készül, ott hullik a forgács: ha botrány volt, kaptunk letolást mi is rendesen. Mindenki egyért, egy mindenkiért. De miért? Én mégse panaszkodhattam Pali bá’ra. Valami oknál fogva kedvelt engem, és többnyire jó munkákat kaptam. Egyszer például teljes két hétig az volt a dolgom, hogy az üzemi parkban öntözzek kilenc fát. A parancs az volt, ha valamelyik kiszárad, ki vagyok rúgva. Egyik sem száradt ki. Legalábbis, amíg én locsoltam õket. Késõbb a fenyõk kiszáradtak, de a többi ma is él. Aki nem hiszi, járjon utána! Pali bácsi keze alatt nem mindennapi brigád jött össze. Ezeknek az embereknek a különbözõ jellemzõit hangsúlyozva írtam egy humoreszket, amelyben azt akartam érzékeltetni, hogy egy esetet hányféleképpen látnak, értelmeznek az emberek – jellemüktõl, vérmérsékletüktõl és intelligenciájuktól függõen. Íme: *** Hógolyó elvtárs hû brigádja kitartóan és lelkesen végezte feladatát. Az égbolton váratlanul feltûnt egy alacsonyan szálló repülõgép. Láthatóan gondokkal küzdött. A brigád munkahelyének közelében orra a föld felé 1 Az egyik disznó neve Orwell Állatfarm címû mûvében. Napóleon riválisa. Ha jól emlékszem, Trockijt testesítette meg, ellentétben Sztálinnal.
59
2009 2 EGYÜTT
billent és elkezdett zuhanni. A pilótának még idejében sikerült kiugrania. Nagy fehér paplanon lógva szállingózott az anyaföld felé. Röviddel az eset után szenzációra éhes kereskedelmi tv-csatorna (ma már írhatnék állami tv-t is) forgatócsoportja jelent meg a helyszínen, szemtanúkat keresve. A brigád tagjait is vallatóra fogták, hátha valami szenzációs dolog kerekedik ki a katasztrófából. Mint szabadúszó újságíró, élénk figyelemmel kísértem a beszélgetéseket. Most csak az érdekesebbeket osztom meg az olvasókkal. Szanyi K. Zoltán, Kárpátalja egyik palócosan beszélõ falujának tipikus parasztemberkéje ezt mondta: – Na, hát az úgy vót, hogy az izé ugye zuhant lefele. Oszt’ berregett, mint Horváth Miska bátyám huszonkét éves Moszkvicsa. Nem ázér, mer’ a masiniszta kiugrott ám, meg hát mit tudom én! Gyütt mán az lefele, a feje felett meg egy nagy paplany vót. De ez még semmi, két nagy kígyó tekeredett rá. Olyanok, mint Salamonban2. Két ásszonyt meg is öttek. Még a zõdek3 is féltek tõlük. Balogh Pista bátyám is megmondja, akinek zõd a kapuja, oszt’ én lakok szembe vele. Munkásember (Miklós Badalóból): – Na, ide figyelj, haver, én becsületes munkásember vagyok! A munkásembernek pedig nem az a dolga, hogy a repülõköt bámulja. A repülõk repülnek, a repülõk lezuhannak, de én munkásember vagyok. Én nem hagytam magamat félrevezetni és elhülyíteni, én már így születtem. Harmatfej (Sokáig szobatársam volt a vén kujon): – Én már a felszálláskor megmondtam, hogy a gép le fog zuhanni. Én már akkor tudtam, kérem. Meg is mondtam a Janinak (mármint nekem, sajnos – a szerzõ): ennek annyi. Slussz, kampec, ez kész, komám. Nyekkent egyet a földön, oszt’ annyi. De én ezt már rég tudtam! Fóka (sokáig brigádvezetõ volt, az egyik nagyfõnök cimborája): – Én, kérem, ettem a lekváromat, mikor arra repült egy repülõ. Aztán meg lezuhant, de én aztán cseppet sem törõdtem vele. Gondoltam, inkább megeszem a lekváromat. Mert szeretem a lekvárt, és úgyis én leszek a fõnök. Belorusz4: – Én kicsit beszélni mágyár, kicsit meg nem. Én látni, hogy repülö megyen, és munkások senki nem dolgozik. Puff, a masina lefelé kezdett Falu Kárpátalján, nem messze a Csap–Záhony nemzetközi határátkelõtõl. A szovjet határõrökre utalt, akiknek zöld színû volt az egyenruhájuk. 4 Belorussziából Kárpátaljára nõsült volt rendõr. Mindig a szülõföldjét dicsérte és Magyarországot szapulta. Ennek ellenére nem ment haza, jó volt neki a magyar forint. 2 3
60
EGYÜTT
2009 2
szaladni, de a masiniszt kiugrott. Én láttam, hogy a sárga lovon sárga nyereg énekelte. D. Feri bá’ (kiváló nótafa és mesemondó, sokszor a munka kárára, és ez nem mindig vált a javára): – No, most közelítsük meg az esetet tárgyilagosan. Mert mirõl is van szó itten, kérem? Ugye, a repülõgép, az lezuhant. De hát kérdem én, hány zuhant már le és hány fog még lezuhanni ezután is? Mert milyen a magyar ember: elõre tudja, mi fog bekövetkezni. Magyar ember nem kérdez, magyar ember kinyilatkoztat. No és ha lezuhant az a gép? Hát hadd zuhanjon. Pusztuljon a mocskos zsidaja! Sájze Sanyi: – Sájze ez az egész lezuhanás! Kakaóstej (nem az ominózus ital iránti oldhatatlan vonzalma miatt kapta ezt a nevet): – Én láttam mindent. Nem tud itt senki semmit, csak beszélnek zõdeket. Nem tud se Pali bácsi, se a munkások, se a tv-sek, se a világ. Csak én tudom az igazságot. Én ott voltam, én láttam. Egy fenét ugrott ki a pilóta. Az kiesett! De mikor láttam ottan kifeküdve a fõdön, én megmondtam: ebbõl már nem lesz ember. Kopasz5: – Az úgy volt, hogy jött a gép. Repült, megállt, visszanézett, és a bokorból kiugrott mi-mi-mi egy nyúllal. De lezuhant, mert leesett a hó, meg a vérnyomás. De a pilóta, az kiugrott ám, mint Románia negyvennégyben. Hej, de szép zuhanás volt! Azt a betyár mindenit neki. Bátya (ittasan mindenkit bátyának szólított, így végül õrajta maradt ez a név, mellesleg igazából csak ezt a szót lehetett kivenni a mondókájából): – Hát, na. Tudod? Bátya, én láttam mindent. Na és? Akkor mi van, bátya? Á, olyanok vagytok, hogy na. Barna Józsi: – Nekem ne beszéljen senki, én tengeralattjárón szolgáltam. Már csak jobban tudom a dolgot, mint a szárazföldi patkányok. Én Alexandriában is voltam ám! A tudósítást a tévések leadták (talán a MÉH-be), de a szemtanúk vallomása elsikkadt a többi szenzáció közt, hiszen ekkoriban történt, hogy Nóci majdnem elejtette a mobiltelefonját. 5 Beregszászi férfi, aki, ha felöntött a garatra, mindig a szóban forgó nótát énekelte, mintha megakadt volna a tû nála.
61
2009 2 EGYÜTT
ÚJ VETÉS Kurmai-Ráti Szilvia 1984- ben született Nagydobronyban. 2007-ben diplomázott a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola angol-történelem szakán. A Beregszászi 8. Számú Középiskolában kezdett dolgozni angoltanárként, 2008-ban szülési szabadságra ment. Magáról így vall: „A könyveket édesapám szerettette meg velem úgy, hogy láttam: ha ideje engedte, mindig olvasott. Otthoni kiskönyvtárunk választéka vegyes volt. Sokféle mûfajú írásba belekóstoltam, és ami érdekelt, azt végigolvastam. Ezek hatására elõbb ’csak úgy’, fejben meséket, különféle történeteket találtam ki a magam szórakoztatására. Késõbb már papírra vetettem a történeteket. A fõiskolán részt vettem egy-két irodalmi pályázaton, voltak sikerélményeim. Akkor gondoltam elõször arra, hogy amit írok, másokat is érdekelhet.”
Kurmai-Ráti Szilvia
ÖNKÍVÜLET Két utca nyílott névtelenül egymásba. Egyikben az Élet lakott, másikban a Halál. Reggelenként gyakran találkoztak a buszmegállóban, és várakozás közben elbeszélgettek a nagyvilág friss eseményeirõl, kibeszélték közös ismerõseiket. Nem tekintették egymást igazán jó barátnak, de volt közöttük kölcsönös tisztelet, ami természetessé tette szándékukat: az igazság köntörfalazás nélkül való, egyszerû közlését. Bár ismeretségük fokozatosan elmélyült, mindketten ragaszkodtak bizonyos távolságtartáshoz, még akkor is, amikor néha betértek egy közös italra. Egy napon, november 19-én különös eseménysor kezdetének tanúi lettek. Az események fõszereplõje ábrándos tekintetû, madárcsontú lány volt, aki csomagokkal a hóna alatt igyekezett a járókelõk tömegében az õt váró taxihoz. Költözködött. Megadta új címét a sofõrnek, majd hozzátette: útközben nem szeretne beszélgetni, mert szédül. A kocsiban ülve hátranézett az útszélen hagyott, értetlenül bámuló két kutyára. Biztatóan nézte õket, de bennsejében – mint élesztõ a tejben – bugyborogva gerjedezett a lelkifurdalás: mégiscsak õt szeretõ élõlényeket hagy sorsukra. A kutyáknak tulajdonított hûség tökéletesen jellemzõ volt a gazdájukat visszavárva ücsörgõ, ténfergõ nagytestû ebekre. Egy nap elteltével belátták, hiába várják vissza a Lányt. Ekkor – benzinbûzzel, gyárfüsttel, égésszaggal dacolva – rohanni kezdtek utána. Tudták, merre kell fordulniuk az útkeresztezõdéseknél, pillanatnyi megtorpanás nélkül, lobogó nagy fülekkel futottak tovább.
62
EGYÜTT
2009 2
Az Élet és a Halál eközben mit sem sejtve, békésen rövditalt kortyolgatott a megszokott kávézóban. Az elmúlt munkanapról beszélgettek, aztán kicsit spiccesen, de annál fegyelmezettebben hazaindultak, hogy belebotoljanak jelenük új elemébe. A Lány egy kukában keresgélt, nem éppen bizalomgerjesztõ látványt nyújtva. Kitartó kutakodása közben nyilvánvalóan saját magának dünnyögött: – Teljesen õrült vagyok… De megérdemlem, hogy ott legyek, ahol, úgy csináljak, ahogy azok lássanak, akik, és azt gondolják rólam, amit…! A Halál figyelt fel rá elõbb, s oldalba bökte az Életet, rámutatva a jelenségre. Az Élet közelebb ment, s finoman megkérdezte: – Segíthetünk önnek? A Lány könnytõl ragacsos, de élénk arccal mérte végig a két urat, majd szégyenlõsen elfordult. – Nem, kérem. Menjenek csak tovább… – Elnézést, hölgyem! Engedje meg, hogy legalább megkérdezzük, mit vesztett el. – Az eszméletemet – jött a válasz. – Értjük. De biztos, hogy itt kell keresnie? –Biztos. Egy órája dobtam ide nagy halom papírral együtt. Fogalmam se volt, hogy közéjük keveredett… Képzelhetik, mennyire fontos dologról van szó… – Igen. Felajánlhatjuk a segítségünket? – Idegenektõl általában tartózkodni szoktam… De talán mégis üdvös lenne megbízni valakiben, hiszen az elkeseredettség szinte megbénít… A tíz perccel azelõtt még teljesen ismeretlen két úriember közrefogta a lányt, s immár hat szorgos kéz kutatott az elveszett érték után. A lázas igyekezet eredményeként csakhamar megkerült a keresett érték, és a hálálkodó Lány mindkét urat meghívta másnap estére, új lakásának egyébként szûk körû avatóünnepségére. Az Élet és a Halál izgatottan készülõdött a Lányhoz. Mindketten szabadnapot vettek ki, a reggeli busz nélkülük indult el. A Halál új öltönyt vásárolt, vadító illatú parfümöt fújt magára. Az Élet fodrászhoz ment, és méregdrága bort vett ajándékba. Egyikük se tudta nyomon követni, hogyan színezõdött át érzelemviláguk, miért csiklandozza fülüket a Lány selyemhangjának emléke, miért záródik le folyton a szemhéjuk, hogy mögötte is a kétségbeesett álomszép arc bámuljon rájuk a kukából. A szerelem vasökle akkora erõvel sújtott mindkettõjükre, hogy belefájdult a fejük.
63
2009 2 EGYÜTT
Nem egyeztettek, mégis egyszerre érkeztek a megadott címre. Ezúttal nem üdvözölték egymást. Az Élet oldalba taszította a Halált, hogy õ jusson be elsõként a nyitott kapun. Viszonzásul a Halál elkapta vetélytársa zakójának ujját, s úgy megrántotta, hogy a varrás mentén szétszakadt. A sértett Élet haragjában kitépte a Halál kezébõl a Lánynak szánt virágcsokrot, és rátaposott. Ölre mentek. Az Élet nagyságrendekkel jobb erõnlétben volt, ráadásul ismerte a fogásokat. Tudta, hogyan és hová üt egy hivatásos bokszoló mérkõzés közben. A Halál összerogyott, arca elsötétült a dühtõl. Beletúrt a földbe és rideg, vészjósló hangon így szólt: – Menj fel hozzá. Vallj neki szerelmet. Tedd meg, amíg itt, a porban ülök, nem az ágya szélén! Az Élet rádöbbent, mit okozott. Kapkodva próbálta hadrendbe állítani érveit: – Add a kezed, barátom. Ne bántsuk egymást. Hagyjuk a Lányt a jövõnek. Olyan sok feltöretlen dolog rejtõzik még benne, csak nem tudja – motyogta, és a kezét nyújtva talpra segítette a Halált. – Ismerem minden gondolatát – sziszegte bosszúsan a Halál. – Idõnként felhõnek képzeli magát. Hegyeknek hitt köveken mászkál. Ha tegnap egyedül megyek arra, akkor került volna oda a Pont, a kukák mellett. – Lasszót kötök a lábára, többé nem szállhat fel – jelentette ki magabiztosságának utolsó darabkáit összekaparva az Élet. – Javíthatatlan optimista vagy. Csinálj, amit akarsz! – mondta a Halál, azzal sarkon fordult. Az Élet megpróbált bejutni a házba. Ám az ajtón nem volt csengõ, se kilincs. Sõt, még ajtó se, talán már ház sem. Csak az idõ haladt elõre, kíméletlenül hajszolva a másodperceket. Az Élet kötelességszerûen elálmosodott: lefeküdt az árokpartra, s aggódva bár, de elaludt. A Lány hiába várta két újdonsült ismerõsét. A többi vendég elszállingózása után egyre nehezebben viselte az egyedüllétet. Kinyitotta a kis gyógyszeres fiókot, összekeverte néhány ampulla tartalmát és szúrt. Az öntudat késõi másodperceiben a kutyákra gondolt, akiket az útszélen hagyott. Hinni akarta, hogy még mindig ott ülnek, és semmi bajuk. Mindeközben a droggal mérgezett vér veszedelmesen áramlott az agya felé. Az Élet arra ébredt, hogy arcát az útszélen hagyott kutyák nyaldossák. Feltápászkodott, hosszan nézte a két barna ebet, akik mellette szaglásztak. Illetve az ajtó mellett, mert már volt ajtó. Kattant a kilincs, és az Élet, sarkában a két kutyával, rosszat sejtve lépett be a szobába.
64
EGYÜTT
2009 2
Odabenn minden hideg volt: a padló, a székek, az asztal a rajta hagyott papírpoharakkal, szendvicsmorzsákkal. Hideg volt az ágy, a gyûrött takaró és az oldalra dobott párna is. Az ágy szélén a Halál ült, és a fekvõ Lány kezét fogta. A tekintetek egymásba döfõdtek, csak a Lány szelíd, élettelen kék szeme meredt a plafonra. Ahol utoljára látta lengedezni eszméletét.
JÁTÉKKOCKÁK Mikor a hajnal oldani kezdi az éjszakát, fáradtan érkezik haza. Valahonnan. Ilyenek a pirkadatok: elmennek messzire, talán be is rúgnak egy kicsit, haragszanak a világra, mert arra csak haragudni lehet. Aztán jön a rövid távú emlékezetkiesés, s ha megkínoznák, akkor se lenne képes elmondani, hol, hogyan töltötte az éjszakát. Együtt érez a hajnallal. Muszáj megjelenni ott, ahol elvárják, különben nagy galiba kerekedhet: dühös pillantások, bérmegvonás, tán még elbocsátás is fenyegetheti. Ha reggel, akkor reggeli. Jó, hogy Isten gondolt a kenyérre. Mármint nem régen, hanem most. Egy kis tealevél-maradék is van még, meg alapvíz, de megtagadta jelenlétét az elektromosság. Hideg vízbe merülnek a meglepett tealevelek. Õk már csak ilyenek: mióta világ a világ, mindig forróra számítottak. Ámde jövõlátó legyen a talpán, aki biztosan tudja elõre, mivel rohan be az ajtón a következõ pillanat. Az is lehet, hogy kés lesz nála. A hideg vízbe áztatott tealevél mégiscsak jobb. – Gondolj a szerelemre – hangzik biztatásként a rövidzárlatos mondat. Szerelem… Egy hónappal ezelõtt a bérház elõtt fagyit áruló lány tetszett neki, de még azt sem merte megkérdezni tõle, mennyit kóstál egy gombóc. Inkább két utcával arrébb pedálozott, onnan szerezte be. Aztán vége lett a szezonnak, és a lány eltûnt: hatmilliárd mással keveredett. Mit gondolhat most róla? Otthon szomorkodik, mert soha nem vásárolt tõle egy gombócot sem? Mert máshonnan hozta a fagylaltot, ügyetlenül egyensúlyozva a biciklin? Vagy azt hiszi, fel sem tûntek az õ sóvárgó angyalszemei neki, a fiúnak? Kérdések. Elszóródott játékkockák. Megcsördül a telefon. Mintha érezné, hogy elõre kell tolakodnia a sorban, újabb lány a vonal másik végén. – Szia, én vagyok! Ma este szabad vagyok, elmehetnénk... – Szia… Sajnos, ma nem jó, talán máskor... Valahol messze duzzogva kattan a kagyló. Itt: fénysebességû vállrándítás, töményen negatív ábrándok, letépett plakátdarabok a szemek vetítõvásznán.
65
2009 2 EGYÜTT
– Jó lenne látni anyáékat – figyelmezteti a tükör. Az ember gyarló, magától eszébe se jutna. Csakhogy messze vannak, és a távolságot nem lehet elégetni, mint a gyufaszálat. Jöhetne egy felhõtaxi a sokból, úgyis mindig üresen vonulnak… De hát õk is, a találkozás is egy-egy játékkocka, üresjáratú motor. Nézi magát a hónapok óta kikapcsolt tévében. Idegesítõ, hogy az ember benne van a tévében. De legalább nem a némi érdekességgel tálalt glóbusznyi szeméthalmot látja. Az ajtó megremeg. Besurran a huzat, s viharszörnyeteget játszva magával akarja ragadni az üres ánégyes lapokat. De csak ahhoz erõs, hogy megfájdítsa az érzékeny fület. Aztán a falhoz vágódva elenyész. Kibámul az ablakon. Bárdolatlan, fakó esõfelhõk, a Nap és a kék sehol. Kár, hogy nem lehet a borút feltekerni, kiporolni. Vagy mégse? Hiszen akkor olyan emberek hangulatára is rátelepedne, akik épp nevetni készültek. Mi lenne akkor a világgal? A fák viszont szépek. Még akkor is, ha a leveleik már sárba hulltak. Nesz nélkül feketedik el az ablak. Hová potyogtatta el az elemes óra a perceket? Az ágy testi-lelki jó baráttá szelídülve hívogatja gazdáját, és hallgat a korábbiakról. A test mozdulatlanul hever, az agytevékenység hihetetlenül felélénkül. A szem zsalugáterei lezárva, megelevenedik a képzeletvilág. Ismeretlen gyurmából ismeretlen kezek formálnak csinos alakot: talán a fagyis lányét, talán a jövõbõl valaki Másét, aki a fiú törvényei szerinti igazi társ lesz. A cikkelyek alapján pedig mindketten szabad kezet kapnak. Amikor felriad álmából, még pislognak az utcai égõk. Maga elé fektet egy ánégyest, tollat keres, és írni kezd: Már felnõtt, még gyerek. Folyton siet, idõzavarban van. Vagy az idõ siet, otthagyogatva õt bizonyos terekben, ahol nem kerekednek ki a gondolatok? Ami biztos: az áhított kék fények gyakran rossz helyen gyülemlenek fel. – Valahol ott maradt valami. De ne félj, mindent visszakeresünk, megtalálunk. Aztán egymásra rakjuk az összes elgurult játékkockát – biztatja önmagát behunyt szemmel. Tétován nyúl a Biblia után. Istent keresi, segítséget remél. De csak faltól falig tapogatózik. Elmerül igetavakban, fulladozik. Végül hánykolódó deszkasorokba kapaszkodik, hogy arcára süssön a fény. Az építõkockák továbbra is elszórtan hevernek különbözõ dimenziókban, és az idõ egyre mélyebb karcolatokat vés beléjük….
66
EGYÜTT
2009 2
Ruszin népballada
A rab testvér A domb napos felén vadrózsa virága, az árnyas oldalán búsan síró árva. Búsan síró árva epret szed kosárba. – Epreim, epreim, miért is szedtelek, kinek illatoztok, kinek gyûjtöttelek? Apám nem ismertem, anyám sem találom, egy fivérem maradt ezen a világon, de õ is elhagyott, nem hallok felõle. Frissen támadt szellõ panaszát felkapja, az õ bátyja éppen lovát szerszámozza. – Ki emleget engem? Rajta lovam, rajta, mintha húgocskámnak lenne ez a hangja! Két vég finom kelmét vettek a vásárba’, gyolcsot kelengyére, selymet szoknyácskára. Tizenkét zsiványok nyomukba eredtek, mire körülnéztek, már foglyaik lettek. A haram’ják aztán tanakodni kezdtek, mi legyen már vélük, miként vegyék vérük? De szívük megesvén úgy döntöttek végül,
Hanicska-húgocskát vegyék feleségül, Janicskát meg vessék tömlöc fenekére. – Hanicska-húgocska, hallgass csak szívedre, és ha jól megy dolgod, jussak majd eszedbe! Hancsa-húgocskának igen jó lett sorsa, elfeledte bátyját, mintha nem lett volna. Hét esztendõ telt el, akkor lebabázott, gyermekét altatva emígy dudorászott: „Aludj csak, aludj csak, szép kicsi fiúcska, nincs néki, nincs néki semmilyen rokona… csak egy bácsikája, a neve Janicska.” Szívébe nyilallott, a kulcsot felkapta, rohant a tömlöcbe. – Élsz-e még, bátyácska? – Tõled meghalhatnék, lelketlen húgocska. – Jöjj, testvérkém, várlak jó meleg fürdõvel! – Hagyjál csak magamra, törõdj a lelkeddel, menj az orosz paphoz, hadd könnyítsen rajtad, tõle kérj feloldást, Istentõl irgalmat.
Vári Fábián László fordítása
67
2009 2 EGYÜTT
Nagyija Mirosnicsenko
A kortárs ukrán drámairodalom: mítoszok lerombolása és új utak keresése A drámairodalom nemlétérõl szóló mítosz Az ukrán drámairodalom élete napjainkban tele van paradoxonokkal. Az elsõ közülük – a drámairodalom nem létezésének mítosza. Ennek a mítosznak ismételgetése olykor Gogol Korobocskájának következõ kijelentésére emlékeztet: „És Párizs sincs…” Pedig elég, például, a keresõprogramba beütni „Krim A., Nezsdana Neda, Taraszov V., Irvanec O. …” nevét, és több száz oldalon találsz róluk említést a korszerûség jelzõeszközén, az interneten. Csaknem húsz szerzõ mutatkozik be sikerrel. Mindamellett, hogy drámaíróból mindig kevés van – minden idõben, mert túl összetett és elit mesterségrõl van szó. Mindenesetre azokról van szó, kiknek színmûveit nem szponzorok, ideológiák támogatásával, vagy az „épphogy bemutatni valamit” elvnek köszönhetõen visznek színre, hanem akiket a kimondás belsõ kényszere nem hagy nyugton. Egyébként az említett mítosznak van némi alapja. Elõször is a 70-es, 80-as évek stílusában írt realisztikus dráma valóban nincs. Más lett. Másodszor, kevés drámai mûvet publikálnak, nem beszélve a reklámozásukról, vagy állami támogatási programról. Azonban a drámairodalom problémája – a kultúra egészének problémája – magában a kreativitásban van. Minthogy a színmûveket világunk mûvészi vetületének is tekinthetjük, amelyek nem csak információt közvetítenek korunkról a minket követõ nemzedékek, népek számára, hanem mint öntudatot formáló hatékony játékmodellek beáramlanak más kultúrákba. Az pedig, hogy korszakunkat kreativitás nélkülinek, másodlagosnak értékelik-e, vagy pedig olyannak, hogy képes közvetíteni az utánunk jövõknek a dramatikus játék érdekes látomásait és új, de maradandó elképzeléseit, az a mai dramaturgia és a színház közötti párbeszédtõl függ. Mindazonáltal a dráma haláláról szárnyaló hírek tapasztalhatóan „túlzottak” voltak: az utóbbi években több száz dráma íródott, több tucatnyit adtak ki és mutattak be sikerrel, némelyeket határainkon túl is. Drámaírás és színház: megújulásra van szükség A másik mítosz az ukrán dráma színszerûtlenségérõl szól. Köztudott – a drámaírás gyakorlati szakma. Ahogyan a gépkocsivezetést nem lehet tankönyvbõl elsajátítani, úgy a színmûírást sem színház nélkül. Ezért, a szerzõk vagy rendelkeznek színházi tapasztalattal (ilyen színészrendezõkbõl is van jócskán: Taraszov B., Bohrebinszka O., Klim A., Deniszenko O., Viter O. …), vagy oktató, kísérleti színházra van szükség – amilyen Gyacsenko A. Kísérleti-dramaturgia Központja volt a 90-es években, amely egész nemzedéket indított el a pályán (pl.: Kurocskin M., Vorozsbit N., Scsucsenko Sz., Nezsdánij Neda, Irvánco O., Pohrebinszkij O., Viter O. és mások). Mindenesetre a színháznak nyitottnak kell
68
EGYÜTT
2009 2
lennie a kísérletezésre, nem szabad félnie a kockázattól… Nyilvánvaló, ma ez a kisebb stúdiószínházakra s a fiatal rendezõkre jellemzõ, nem a konzervatívokra, az akadémizmus képviselõire. De kikívánkozik a kérdés: ki minõsíti a drámákat? Az ukrán színház, eltérõen a szomszédos Lengyelország, Baltikum vagy Oroszország színházaitól, nem újult meg. Az országban nincs reform, olyan ideológia sincs, amely egységesülést szülne, a színház pedig egy dermedt struktúrában tengõdik. A fenntartási költségek nagyok, a fizetések a színházaknál (a nemzeti színházakat kivéve) nyomorúságosak, és a nézõk véleményétõl (sikeres, nem sikeres a bemutató) nem függnek. A rendezést nem finanszírozzák, ezért egyes színházak „önmagukat szponzoráló szerzõk” után kutatnak. De ez már kívül esik a szakmaiság körén. Reformra van szükség, elõször is azért, hogy konkrét elképzeléseket támogassanak, nem pedig a színházat „úgy általában”. Akkor megvalósítható lenne egy bizonyos kultúrpolitika, ahogy ez más országokban honos. Például, támogatni a nemzeti színjátszást, a gyermekszínházakat, a közösség számára hasznos elképzeléseket, az alkotó ifjúságot és egyebeket. S mivel a nemzeti ideológia hiánya miatt keletkezett szent hely nem állhat üresen – elfoglalja azt a külföldi. Valójában az információs háborút harc nélkül elvesztettük, és nemcsak a színházakban. Úgyszintén az igazgatók és a mûvészeti vezetõk frissítésekor a választás eszközével lehetett volna élni (mint más országokban) – valós programokat valós határidõre, megteremtve feltételét az egészséges konkurenciának. Manapság azonban õk is legtöbbször „haszonforrások” lesznek. Az igazgatók pedig különfélék: tehetségesek, igazi gazdái a színháznak, mint éppen Herszonban, Nyikolajevben, Donyeckben, de … vannak közöttük néhai piac- vagy börtönigazgatók is (ez nem vicc). El tudják képzelni azt a „mûsorpolitikát”? Míg a konkurencia megléténél úgy a fiatal rendezõk, mint a producerek lehetõséghez juthatnának, a felsõfokú intézmények végzõsei pedig nem kezdenék el pályájukat a „nincs itt helyem” felismerésével. Még egy sürgõs követelménye van a reformnak: a nem állami színházak fejlesztésének programja, ami jelenleg egyszerûen nincs, a magánszínházak a rendszeren kívül, annak ellenére léteznek, de mint más országokban is, többséget alkotnak. Például: Moszkvában 265, Párizsban közel 400 színház van, nálunk, az egész Ukrajnában alig több mint 100, Kijevben pedig 30 – többségük a magánszínházak mögött kullog. Szánalmas helyzet. Egy európai fõvárosra nézve ez egyszerûen szégyen. Ezek a kisebb, független színházak és fiatal rendezõk, amint a gyakorlat mutatja, potenciális fogyasztói a modern színjátékoknak, jobban nyitottak az újra. Tehát, mink is van? Egyik oldalon a mûvészet korszerû irányzatai felé forduló drámaírók, a másikon pedig az elavult séma szerint mûködõ, jelentõs mértékben konzervatív színház. Tudjuk, nem történhet mindegyikben és mindenütt pozitív fejlõdés, de azért mégis… Beszéljenek azonban a tények: a 80-as évek repertoárjának 30 %-át kitevõ modern ukrán drámák száma a független Ukrajnában tizedére, 3 %-ra csökkent. Nem véletlen, hogy Sztelmah J., a századforduló színházának vezéralakja, aki finom mûszerként érzékelte a színházak igényeit, a 70-80-as években eredeti
69
2009 2 EGYÜTT
színmûvek helyett leginkább klasszikusokat adaptált, inverziókat írt. Vajon mindez nem a színház másodlagosságának, a kreativitás hiányának tünete-e? Köztudott, hogy mind a színházak, mind a rendezõk különböznek egymástól, emellett a modern színházhoz való viszonyulás az életkorral is változik. Az idõsebb nemzedék inkább konzervatívabb (persze kivétel akad). A középnemzedék sokféle. Vannak azok, akik a klasszikusok újraértelmezésére fordítanak nagyobb figyelmet, és vannak azok, akik eredményesen munkálják a modern színjátszást, mint a Kuzselnij O. vezette Szuzirja (Égöv) Színház, a Molodoj (Fiatal) Színház Mojszejev Sz. irányítása alatt, részben ilyen a Podolban mûködõ színház (mûvészeti vezetõje Malachov V.), a MISZT (HÍD) Stúdiószínház, amelyben Haszilina J., Mirosnicsenko O. és mások tevékenykednek. Mégis a legnagyobb érdeklõdést a modern színmûvek iránt a fiatalabb rendezõk tanúsítanak, errõl árulkodik a modern szövegek túlsúlya az ifjúsági- és magánszínházak (Drabina /Ranglétra/, Kurbaleszija, Teátrálná Szeszijá /Színházi idény/ stb.) fesztiváljain. Általánosságban elmondható, hogy az utóbbi idõben a drámaírás és a színház közötti szakadék csökken, de a körülmények még távolról sem harmonikusak. Drámaírás és közeg – a kapcsolatok válsága és a belõle való kilábalás kezdete A dráma és a színház párbeszéde – a kapcsolatok problémája is. Valamennyi mesterség megköveteli a közegben élés mechanizmusát. A szerzõi támogatás szovjet rendszerét lerombolták, de helyébe nem teremtettek semmit. Amikor 5 évvel ezelõtt létrejött az Ukrajnai Drámaírók Konferenciája (vezetõjéül engem választottak meg) összehasonlítottuk Ukrajna, Oroszország és Anglia drámairodalmának fõbb szociális mutatóit. Közöttük: kiadványok (folyóiratok, könyvsorozatok, ismertetések gyûjteményei), internet-programok, oktatóprogramok, szemináriumok, dramaturgiai központok (színházak), fesztiválok, versenyek, fordítást támogató programok, színreviteli garanciák, olvasópróbák, a szerzõi és terjesztési jog védelmének ügynöksége, kritika és tudományos reagálás és a többi. Abban az idõben Ukrajnában csaknem mindegyik mellé a „hiányzik” megjegyzést lehetett tenni. A Gyacsenko-központ és az általa szervezett „Félsziget fesztivál” még a 90-es években megszûnt, a Ravicki I. által 1998-ban Odes�szában létrehozott „Modern drámák fesztiválja” két évig „vándorolt” – Kijev és Bila Cerkva között – és „legördült a függöny”. Az internetes színmûkönyvtár (a Virtep honlapon) be lett zárva. A kulturális minisztérium tervezetébe felvették az új darabok szöveges bemutatását, de nem valósították meg. A szerzõi jog területén folyó „kalózkodás” meggátolja a „színmûpiac” normális mûködését. Igaz, léteznek kiadványok, de ezek színvonala átlag alatti. Mindazonáltal, az állami program hiánya ellenére a körülmények jó irányba változnak. Például jómagam kezdeményeztem a drámaírás besorolását a szakmák jegyzékébe. A felsõoktatásban dramaturgiai szakok jelentek meg: szövegkönyvírói a KarpenkoKarij Egyetemen, szövegkönyvírói-dramaturgiai a Kultúra és a Mûvészet Vezetõszakembereinek Akadémiáján, dramaturgiai a Filmmûvészeti Fõiskolán, tanfo-
70
EGYÜTT
2009 2
lyamok a magánintézetekben (pl.: a MISZT (HÍD) Színház mellett). Beneveztek vagy csak egyszerûen részt vettek drámaírók a következõ pályázatokon: „A szó megkoronázása”, „Szmoloszkip”, „Hránoszlov”, „StArt”, „Korszerû Mûvészetek Bienáléja”. Hudz-Vojtenko Sz. és Mirosnicsenko O. nevéhez fûzõdik a rádió „Kultúra” mûsorának rádiójátékok írására hirdetett pályázata. Olvasópróbák zajlottak az Ivan Franko Színházzal és a Leszj Kubász Központtal közösen, valamint Harkovban a Kurbaleszija Fesztivál keretében és a Szuzirja (Égöv) Színház fesztiválján. A Leszj Kurbász Központban színháztervezési osztály nyílt, amelyet Verescsák J., Mikolajcsuk O. és én irányítunk közösen. Az osztály céljai között szerepel a modern dráma internet-könyvtárának létrehozása, az Avanszcena (Elõszín) ismertetéseinek gyûjteményes kiadása, ukrán szerzõk és ukránra fordított külföldi színmûvek megjelenttetése, tudományos-gyakorlati konferenciák, színmûbemutatók. A kiadványok között találjuk a több kiadó termékeibõl válogatott következõ antológia-sorozatokat: V csekánnyi teátru (Színházra várva), V posuku teátru (Színházkutatás), Sztrájk iljuzij (Az illúziók sztrájkja), Násá drámá (A mi drámánk), Patajbics páuzi (Szünet után). A kortárs ukrán drámairodalom c. idõszaki almanachot (4 kiadás), ugyanúgy Klim A., Heraszimcsuk V., Szahalova Z., Mardany O., Folnarocsnij V., Sevcsuk V., Irvinec O., Nezsdana Neda, Visnevszkij A. szerzõi gyûjteményeit gyorsan elkapkodják, könyvritkaságnak számítanak. A szerzõi jog ügynöksége által elfogadottnak megfelelõen módosult a szerzõdéskötés is. Javult a helyzet a kritika és színháztudomány területén is. Például napvilágot látott Bondareva O. saját doktori disszertációjára épülõ alapmûve, a Mítosz és dráma a legújabb irodalmi közegben: a szerkezeti viszonyok megújulása a mûfaji modellezés által (több mint 100 szerzõ), a drámáról írnak: Chorob Sz., Sapovál M., Opisevics-Zaleszka L., Blochin N. és mások. Napjaink drámairodalma: szerep és szöveg Értékesek azoknak a drámaíróknak tapasztalatai, akik eltekintenek a színház és az olvasó közötti bonyolult viszonytól, írnak és mûveik bemutatására törekszenek. A 90-es évek végére már magányos Sztelmahot mára felváltotta egy sor jeles alkotó: Klim A., Nezsdana Neda, Taraszov V., Ivascsenko T., Mardany O. Elkezdõdött mûveik kiadása és bemutatása az ország határain túl is: Oroszországban, Belorussziában, Lengyelországban, Németországban, az USA-ban. 2004-tõl az ukrán színmûvek felkerültek Európa legjobb drámáinak listájára. Terjedésüket külföldön csupán a fordítások hiánya akadályozza. Mindezek ellenére fejlõdik az ukrán dráma színszerûtlenségérõl szóló mítosz is. Nézzük, tehát, végül is magukat a szövegeket, kíséreljük meg rövid jellemzését az alapvetõ irányzatoknak. Felhívom a figyelmet, hogy leginkább azon szerzõk színmûveit elemzem, kiknek mûveit nem csupán kiadják, hanem játs�szák is, mert ezt a drámaírói mesterség elválaszthatatlan összetevõjének tartom. Tudvalevõ, vannak színszerûtlen szövegek, és vannak grafomániások is, de hol nincsenek? Ez olyasmi, mint fenn lenni egy hajón, együtt úszunk ugyan vele – és minket mégis inkább az érdekel, milyen országokban kötünk ki.
71
2009 2 EGYÜTT
A színre vitt mûfajok között az egyik leggyakoribb – az életrajzi dráma. Megjelenése nem véletlen: a világnézeti nézõpont és az értékrend változása magával vonja a nagy egyéniségek újra- és átértékelését. Az is igaz, hogy ennek gyakorlati szempontból is van magyarázata: egy-egy kiemelkedõ hõs tekintélyének súlya már maga „biztosíték” az újonnan jelentkezõ szerzõ számára a színigazgató vagy a nézõ elõtt. Így hát a drámaírók lebontják a múlt hõseinek emlékmûveit, meghitt közelségbe hozzák õket, deheroizálják a már szentté kikiáltott kiválóságokat – leginkább a mûvészeket, köztük is az írókat, kisebb mértékben a politika szereplõit. Az említett folyamat a drámákban sokkal óvatosabban és „etikusabban” zajlik, mint a prózában vagy a publicisztikában. Olyan színmûvekrõl van szó, mint Ivascsenko T. Tájná buttyá (A lét titkosítása), Klim A. Poszered ráju ná májdányi (Az éden közepén a téren) c. mûve Ivan Frankóról, vagy Kovaly I. a Tolsztoj-házaspárról írt darabja, a Lev i levicjá (Hím- és nõstényoroszlán) Elrontott ünnepek alcímmel, amelyekben a házastársi harmónia lehetetlenségét, a családi fészket pokollá változtató írókat helyezi elõtérbe. A valós vagy rituális magány gondolata, a harmonikus szerelem elvesztése ihlette Deniszenko O. Okszana címû darabját Sevcsenkóról és Nezsdana Neda Leszja Ukrajinkáról írt I vsze-táki já tebe zrádzsu (Mégis csak megcsallak téged) c. mûvét. A történelmi személyiségek életét földolgozó drámák közül kiemelkedik Klim A. Bohdan Hmelnickijrõl – kezdve fiának tragikus elvesztésétõl a sorozatosan elkövetett hibákig és a „szabadságból” való kiábrándulásáig – Bohdan címmel írt, a szerzõ megállapítása szerint antihistorikus drámája. Az ezzel ellentétes folyamat – a heroizálás, a legújabb nemzeti panteon megteremtése az államalkotó stratégia hiánya miatt kárhozatra lett ítélve. Mindemellett mégis napvilágra kerültek szövegek – leginkább mint rehabilitálás és jogi védelem – az addig tabuként kezelt, agyonhallgatott nemzeti nagyságokról. Például Heraszimcsuknak, a „Színmûvek a nagyokról” sorozatban megjelent Olena Teliha szerzõjének, Andrej Septickij c. mûve, Ocseretnij O. Sljah iz nebuttyá (Út a nemlétbõl) és Visnevszkij A. Szud (Ítélet) c. drámája. Ismerõsnek tûnik Teljnyuk H. UBN címû színmûvének fõhõse, a volt börtönszökevény, aki nem fogadja el az egykori KGB-sek által vezetett párt utasításait, és a darab fináléjában felgyújtja saját házát. Meglepetésszerûen csatlakozott a színházak „kanonizált” személyiségeihez Edith Piaff is, s vajon ez nem Hamupipõke átlényegített mítoszának életre keltése? Mikolajcsuk O. Asso és Piaff c. mûvében Pügmalión mítoszát dolgozta át, itt Asso Edithet Galateiává változtatja, s ezért elveszíti mint nõt. A történelmi színmûvekben érvényesül leginkább a szerzõk paradox állásfoglalása a megunt klisékkel szemben. Fedenykova R. Nõi praktikák címû színmûvében, amelyben Salieri felesége felfedi Mozart feleségének bûneit, például a rehabilitáció – Salieri véleménye szerint: a bûnös dilettantizmus szimbóluma. Jó néhány színdarabban õsi mítoszok változatai valósulnak meg. Így Don Juant Klim A. Zápovityi cnotlivoho bábijá (Az erényes asszony végakarata) c. színmûvében impotensként jeleníti meg, akinek minden vágya, hogy „megtanít-
72
EGYÜTT
2009 2
sa a nõket repülni” feltárva ezzel nõiségük lényegét. Jevánhelije vid Iváná (János evangéliuma) c. színmûvében pedig az ukrán Gazda archetípusának tragédiáját jeleníti meg egy csõdbe jutott farmernak, a föld szerelmesének alakjában. A szerzõ megállapítása: a gazdálkodó az „ilyen” Ukrajnában halálraítélt. Radikális inverziókkal ajándékoznak meg a bibliai témájú bemutatók. Honcsarov O. Szim krokiv do Holhofi (Hét lépésre a Golgotától) c. mûvében a Megváltó alakja eggyé válik az antimessiás-diktátoréval, Viter O. Szlidi vcsorásnyoho piszku (A tegnapi homok nyomai) c. drámájában Mózes, tradicionális jótéteménye „a rabságból való megszabadítás” paradox módon történik: a vezetõ nélkül, magára hagyott, elkínzott, a pusztai vándorlók – változó korunk jelképévé emelkednek. Sevcsuk V. Szvidcsennyá (Bizonyságtétel) c. történelmi példázata pedig Ukrajnának mint dermedt országnak mítoszát jeleníti meg, amelynek népe távoli õseinek bûneiért vezekel – híven a gyarmatosítás alól felszabadult népeket jellemzõ komplexushoz. Érdemes megemlítenünk két hagyományosan jeles szöveget. Az egyik Sztelmach J. Szinyij ávtomobil (A kék gépkocsi) c. monodrámája, a másik a Verescsák J. Dusá mojá zi srámom ná kolinyi (Lelkem sebhellyel a térdemen) c. színmûve, mindkettõ vallomás jellegû. Az elsõben – az író-hõs sokféle elcsépelt eseménybõl, hamis és üres szereplõbõl, témából emel piramist, de végül is a teremtés sarokkövéig, saját lemeztelenített énjéig jut el. Verescsák J. színmûvében a hõs a klinikai halál órájában természetes részévé válik a világnak, megvilágosodik elõtte elmúlt élete, térdepelve vezekel, és éli meg a kegyelem pillanatát. A kinti és benti világunk eme kettéosztása kényszerûre és szentre teremti meg a drámában a jelen és múlt közötti sajátos határvonalat is. A modern színmûvek között kevés a politikailag elkötelezett. Legismer tebbek Klim A. és Prohnimak O. Frakció c. mûve a prostitúció legalizálásáról Ukrajnában, amelynek esetében sokkal méltóbb eljárásokkal találkozhatunk, mint a megvesztegethetõ képviselõk között, és Irvanec O. Luszkuncsik—2004 (Léggömb—2004) c. mûve a forradalom visszhangjáról. Az utóbbi alakoskodások és misztifikációk sora, a jelenlegi állapotokat a hatalom sötét (megszenvedett) játékaiként mutatja be. Például a Jelenet az árulásról c. rész – látszólag demokratikus ideálokért áldozathozatalra is képes – hõsnõje valójában a titkosszolgálat ügynöke, aki az „éter hullámain”, egy tévé-showban úgy mutatja be az embereket, mint „szélkakasokat”, akik mindig az erõsebbet támogatják. Jócskán akadnak misztikus példázatok változatait, vállalatvezetést stb. bemutató színmûvek is. Egyik vezetõ téma: a szabadsághoz való viszonyulás. Így az erõszakolt sztereotípiák okozta konfliktusnak, a választás szabadságának problémája egyik meghatározó kérdése Scsucsenko Szerhij – felnõttjátékok a gyerekeknél témát feldolgozó – Dáváj, pohrájemo! (Rajta, játszunk!) c. darabjának, a repülni képes emberek utáni hajtóvadászat a Povernennyá (Hazatérés)-nak, s szinte az öngyilkosok show-jáig fokozódó Zacsarovana potvora (Elvarázsolt szörnyeteg) c. színmûvének. Jellemzõ, hogy visszanyerve szabadságát, némelyik hõs nosztalgiával telik el a múlt iránt. Jelentõssé, ha nem a legnépszerûbbé vált
73
2009 2 EGYÜTT
(15 elõadás) Neda Nezsdana Toj, scso vidcsinyáje dveri (Az, aki ajtót nyit) címû drámája. Két bezárt, ismeretlen telefonálók által terrorizált nõ történetében a misztikus erõk minden alkalommal másképp (túlvilág, puccs, kórház, banditatámadás) jelentkeznek… Bármelyik szituációhoz találékonysággal és iróniával alkalmazkodnak, de a legfélelmetesebb számunkra a szabadság… Lényegében a poszt-totalitárius Ukrajna modelljérõl van szó, amely a sztereotípiák utáni hajszában elvesztette a választás képességét: a kreativitás átadta helyét az alkalmazkodásnak. A „misztikus” képzelõdések között Taraszova V. Szezon polyuvánnyá ná kohánnyá (A szerelem üldözésének évadja) címû színmûve keltette fel az érdeklõdést, amelyben a boldogságuk eléréséért küzdõ két szerelmes megszokott története a túlvilág démonjai között játszódik, ahol a szerelem tabusított betegség. A világ elidegenedése jellemzõ, amikor a racionalitás uralkodik az érzelmek fölött. Meg kell említenünk az abszurd dráma elemeit hordozó színmûvek megjelenését is. Ilyen Szergyuk V. Szesztrá milaszerdná (Az irgalmas nõvér), Párisz L. Já. Sziriusz. Kentávr. (Én. Szíriusz. Kentaur.) és Lipovszkij I. Pjáty neszcsásztnih dnyiv (Öt szerencsétlen nap) címû színmûve. Jellegzetes ebbõl a szempontból Visnevszkij A. Riznicja (A különbség) címû színdarabja. Az alkotás hõse egy színvak festõmûvész, aki nem látja a „különbözõséget” addig, míg meg nem jelenik a hasonmása egy kezében fejszét tartó gyilkos alakjában. Ez a látomásszerû átváltozás a hatalom belsõ lényegét jeleníti meg: ha te nem veszed észre a Különbözõt, az még nem jelenti, hogy a Különbözõ nem vesz észre téged. Ukrán drámairodalom: stilisztikai törekvések Napjaink drámáinak stilisztikai palettája sokszínû és vegyes. Ezek összetett kompozíciójú rendszerek, párhuzamos cselekménnyel (felvonásokkal), szerkesztési elvekkel, szokatlan, sõt fordított idõsíkkal. Változatosak a helyszínek: misztikus, fantasztikus, túlvilági, tudatbeli stb. Idetartoznak az intertextuális rendszerek, az idézési elvek a rendszer különbözõ szintjein. Sokfélék a szereplõ alakok is: az új archeotípusoktól a marionettig, életre keltett tárgyak és elvont szavak. Hõsök lényegülnek át ellentétükké és megfordítva. Ha a ma „hõsérõl” beszélünk, akkor az leginkább egy különös ukrán „kamikaze”, olyan ember, aki nem fogadja el ezt a világot, és meg szeretné változtatni, legalábbis tûzijátékkal megmenteni a pusztulástól. Több színmû esetén új játékelvek érvényesülnek: színház a színházban, televíziós mûsorok, show-k, szerencsejátékok, sorsolás, nyomozás, misztifikációk. Némelyik szerzõ azonban megõrzi a klasszikus mûfajokat, de felülmúlja azokat úgy a mûfaj egyéni változataival, mint a játék sajátos feltételével: „polifonikus dráma”, „kísértetdráma”; a „majdnem” jelzõvel ellátott válfajok: „majdnem komédia”, „majdnem erotikus tragédia”; vagy a „nem” tagadószavas változatok: „nem történelmi dráma”, „nem színmû”; vagy a paradox szókapcsolatokkal megnevezettek: „a beteljesült kívánságok tragédiája”, „fekete komédia a nemzeti tragédiák színházának” stb. A szabadság utat tör a minden-
74
EGYÜTT
2009 2
féle tabu belsejébe: amoralitás, marginális szereplõk megjelenése, nem normatív nyelvváltozatok használata (szleng, trágárság stb.) – de jelentõsen kisebb mértékben, mint mondjuk az oroszoknál. Egy olyan különleges fenomén is jelentkezett Poderevjanszkij L. személyében, aki a klasszikus szövegeket trágár nyelvre „fordítja” (nemcsak a szavak, de a gondolatok szintjén), elidegenítõ hatást és paradox szemléletmódot teremtve szövegeivel. És még egy fontos összetevõrõl kell szólnunk: a nevetés kultúrájának – a parodizálásnak, groteszknek, a fekete humornak és éles iróniának – jelenlétérõl. Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy mindezek a vonások a posztmodernizmust jellemzik, de a nemzeti verziókban és a szocart kánonjának romjai között is föllelhetõk. Az utóbbi változatot én feltételesen „kísértetdrámának” nevezem. A kísértet, olyan teremtmény, amely a reális formákat paradox hibridekké homályosítja, a realizmus és a posztmodern elemeinek, valamint az abszurdnak mutánsa, amelynek alapját a kegyetlenség, a cinizmus, az elfajulás elfogadhatóságának érzése képezi. Ebben a drámában egyesül a képmutatás és a karneválszerûség a kíméletlen õszinteséggel, a fekete humort súroló iróniával s ugyanakkor a totális, végzetszerû tragikummal. Tehát, amint látjuk, napjaink ukrán drámairodalmának vannak figyelemre méltó szerzõi, változatos szövegei, továbbá vannak bemutatók is. Képes felhasználni a posztmodern törekvéseket az eredeti ukrán változatok létrehozásához. Ez végül is örvendetes. Jó lenne még egy civilizált kultúrpolitika ebben a szférában, valamint a nézõk és színházaik közötti harmonikusabb kapcsolatra is szükség lenne. A rendezõk és a drámaírók ilyen, jó kapcsolata jellemezte a színházmûvészet felvirágzásának korszakait – mint Kurbász Leszj és Kulis Mikola együttmûködése idején is.
(Dnyipro. Irodalmi-mûvészeti folyóirat. 2009. január. 116-119. o.) Fordította Czébely Lajos
75
2009 2 EGYÜTT
Járt-e Kurszán a Kossuth téren? (Pap Ildikó: Táltosok címû regényérõl) Minden misztikum mélyen az emberiség közös múltjában gyökerezik. A ma misztikusnak mondott hit az antikvitás emberének a mindennapok valósága volt. Nehéz felfogni az anyagi világot olyan nagy mértékben feltárt „csodálatos” huszadik századunk után, hogy hogyan élte meg a világot és jelenségeit az a sámán, aki a mai értelemben vett alaptudásunkból szinte semmit sem értett volna meg. Hogyan lehetséges akkor, hogy ez a „tudatlanság” a romantika egyik kulcsa? Miért lehet vonzó a természeti erõkkel beszélgetõ táltos számunkra? Jelen életünket összevetve az akkorival, sok minden másként értelmezõdik, és ez a felismerés túljuttat minket a két világ közötti világlátási szakadékon. Pap Ildikónak ez a második regénye. Ha nem is lett volna feltüntetve, pár lap elolvasása után teljesen biztosak lehetünk abban, hogy ki írta. A Holtunkiglan markáns stílusjegyei, nõi fõszereplõjének „jelleme”, az értékrend mind átöröklõdött ebbe a regénybe. Ha a nevek nem változtak volna, feltétlenül zökkenõmentes folytatása is lehetne. A mondanivaló legalizálása érdekében Csap helyett Budapest a helyszín, talán azért is, hogy összekapcsolja a perifériás, misztikus múltat a konkrét, meghatározó, aktuális jelennel. A történet szálán haladva több elágazási pontot találunk. A regény mondanivalóját és a több szálon futó eseményeket vizsgálva a kézenfekvõ két történeten belül két szöveget is felfedezhetünk. Az elsõdleges megszólítja, szinte belekapaszkodik, érintett címzettként jelöli ki olvasóját. Konkrét mondanivalóval, az irányregényre jellemzõ tudatossággal akarja megragadni figyelmünket. Az életek ferdeségének tudatos kiemelése, a jellemek negatívumainak és eltévelyedéseinek immanenciája, szemben a történelem idillikus alakjaival és a nagyon is tudatosan cselekvõ magyar urakkal azt az érzetet kelti, hogy változtatás nélkül nemzetünk elpusztul. Gyökértelen népûnk árva kisgyermekbõl öntudatlan felnõtté lett, neurózisa már-már végleges. A felszíni szöveg alatt húzódik egy másik. Ennek címzettje már nem annyira markáns, de ugyanúgy tudatos alkotás. Ez az egyénrõl szól, a kiszolgáltatottságról, a determinált végzetrõl. Olyan segítségkérés, amit nem kiabálunk, csak legfeljebb gesztikulálunk, nyögünk, mert magunk sem hiszünk a segítségben. A két szöveg és a két történet együtt adja azt a komplex társadalombírálatot, ami végül is kimondja az ítéletet elfajzott népünk felett. Ezzel az a probléma (nem baj), hogy a beszélõ maga is viselõje a turáni átoknak, történelmi rálátása nagyon is viszonylagos. Kiindulópontjai aktuálpolitikai események, a világot alakító gazdaságpolitikai irányok szûk keresztmetszete. Hangsúlyozom, ez nem baj, sõt, szimpatikus, hogy valaki végre ezzel is irodalmilag próbál foglalkozni.
76
EGYÜTT
2009 2
Sokkal egyszerûbb volna egy már a múltban lezárt aktust dekonstruálni, annak minden ismert és lélekben feltárt jelentésével. Pap Ildikó nehéz témát választott. Talán nem túlzás azt állítani, hogy lesznek majd, akik keresztényellenesnek titulálják az írót (mindig „írónõt” akarok írni – sztereotípia). A kereszténység létjogosultságának kérdése olyannyira nehéz így, ezer év távlatából, hogy csak a gyökereit féltõ, az elmúlást elkerülendõ pozitív gondolkodás okán látom értelmét felvetõdésének. A szöveg nem keresztényellenes, egy metódust ítél el, mind a kivitelezõi, mind a befogadói oldalról. Ugyanakkor olyan temperamentummal teszi ezt, ami félreérthetõ. Ez persze mind kizárólag az én személyes olvasatomban érvényes feltétlenül. A nehézséget csak fokozza a látszólag egyszerû séma a két világ találkoztatásáról. A több síkú szöveg, a két világ egy álomkeretbe lett szorítva, determinálva ezzel valóság és valóság kapcsolatát. Az összetartó erõ a felismerés, hogy az életünket vállalni kell. Az anya szerepet épp úgy, mint a szerelmet, a saját világunkat és a környezetünket, a múltunkat és a megmaradás felismert szabályait. Az aktualizálás és a történelmi kontextus számos kérdést tár fel, közösségi szintrõl és egyéni felelõsségrõl egyaránt olvashatunk. Nyitott kérdésbõl talán kevesebb van, mint várnánk, a téma egy szempontból lett bemutatva, ami szintén nem baj”, viszont kényessé teszi a megítélést. Az inkább képekkel, eseményekkel elmesélt történet az Apa szavaiban koncentrálódik (értelmezõdik?). Nem tudok elmenni a tény felett, hogy egy mellékszerepeltetett férfi mondja ki végül is a legfontosabb konzekvenciákat. Miért a nõ bukásának bemutatása, párhuzamban az érzelmek vállalásának hangoztatásával? Az okos, de családjában fõként mûködni képtelen férfi pedig nemzeti logikájával, eszével válik kulcsfigurává. A fiatalok mindketten elvesztek, a fiú e világban, a lány valahol a múlt és a transzcendens határán. Fontos kérdések, fontos következtetések és gondolatok, igazán kisebbségi érzet annak hangoztatása nélkül, aktuális problémák és a mindenkori emberi gyarlóság jellemzi a könyvet. Ugyanakkor a szerkesztés továbbra sem pozitívuma, a történet gyakran sablonos, szappanopera ízû részekkel jut csak elõre. A szereplõk, a családként mûködni nem tudó emberek egymás mellett élése jó párhuzam lehet az identitászavaros társadalommal, a megfelelõ kapcsolási pontok azonban kidolgozatlanok. Az egyéni érzelmek bemutatása, az olykor túlságosan is hangsúlyos szerelmi epizódok csak rontják a kontrasztot. Összességében a könyv kevesebb élményt nyújtott, mint ahogyan vártam. A Holtunkiglanban megszólaló erõteljes hang most hamiskásan csendül fel, a meggyõzõdés erejével meggyõzni akaróan. Ezzel együtt még mindig érdeklõdve várom az író újabb könyveit.
Horváth Attila
77
2009 2 EGYÜTT
MAGYAR–CSEHSZLOVÁK FEGYVERES KONFLIKTUS DERCEN KÖRNYÉKÉN 1938 OKTÓBERÉBEN (Folytatás) Az antant, vagyis a Szövetséges és Társult Fõhatalmak által 1920. június 4-én a Trianon-kastélyban Magyarországra kényszerített „szerzõdés” katonai rendelkezései alapjaiban eliminálták a területének 70 százalékától és összlakosságának több mint felétõl megfosztott ország teljesebb honvédelmét. Ha összehasonlítjuk az 1920/21es évek adatait az elsõ világháborús és az azt megelõzõ esztendõk statisztikáival, sokkolóan nagy különbségeket tapasztalunk. A háború alatt (1914–1918) a kis híján 21 milliós lakosságú Magyar Királyság területérõl mintegy 3 millió 800 fõt soroztak be a monarchia hadseregének kötelékeibe és vezényeltek harcterekre, a császári pátens értelmében megbosszulni a Szarajevóban meggyilkolt osztrák trónörökös halálát. A veszteség nemcsak területben, de emberéletben is tetemes volt: 662 ezer halott, 753 ezer sebesült (köztük 230 ezer hadirokkant), csaknem 800 ezer állampolgár pedig hadifogságba került.1 A területi szétmarcangolás következtében önmagával határossá vált ország vezetõit irritálta a szomszédos államok („kisantant”) kirívóan ellenséges magatartása, katonailag folyamatosan erõsödõ és fenyegetõ gyûrûje, de 1938-ig gyakorlatilag nem foglalkozhattak a (viszont)fegyverkezés kérdéseivel. Abban a helyzetben ugyanis már egy ilyen irányú kisebb mozgás is casus belli-nek számított volna. Diplomáciai utakon szorgalmazták ugyan Magyarország katonai egyenjogúságának elismerését (amit 1938 nyarán sikerült elérni), a fõ hangsúlyt azonban a kisebb ségbe került magyarság érdekvédelmére próbálták helyezni, alkalmazkodva a kialakult helyzetbõl adódó szerény lehetõségek törvényes kereteihez. Magyaror szág állami vezetése nem hagyhatta figyelmen kívül az elszakított területen maradt magyarságot sújtó repressziókat, ugyanakkor hiába igyekezett zárt helyzetébõl kitörni, ez nem mindig sikerült, ezért az ilyen problémákat nehezen vagy egyálta lán nem tudta kezelni. Elsõsorban gazdasági érdekek (népszövetségi és egyéb kölcsönök megszerzése) miatt igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni és fenntartani a térség megértõbb, altruisztikus magatartásra törekvõ államaival, miközben poli tikai irányvonalához és céljaihoz, köztük a revízió kérdésének békés módjához és eszközeihez következetesen ragaszkodott, kizárva a kalandor vállalkozásokat. Ne feledjük, hogy a Monarchia szétverése után a közép-európai régió átrende zésében oroszlánrészt vállaló francia külpolitika – saját befolyását biztosítandó – a „békeszerzõdések” elõírásait rabló mohósággal a gyõztesek logikája szerint (vae victis!), rendkívül egyenetlen, részrehajló módon fogalmazta meg. Németországot és Magyarországot mértéken felül büntették, aminek tényét híven tükrözték a Nemzetek Tanácsa (Népszövetség) által szentesített dokumentumok. Az új törvények rendelkezései azonban a gyõztes államokra (ide sorolták magukat a kisantant1 Magyarország Központi Statisztikai Hivatalának Idõszaki Közlemények címû kötetei (1907–1925). Budapest, 1975, 271–367. o.
78
EGYÜTT
2009 2
országok) kötelezõ érvénnyel vonatkozó kitételeket is tartalmaztak! Ilyenek voltak a fegyverkezést tiltó vagy korlátozó paragrafusok, a kisebbségvédelmi jogszabályban elõírt kötelezettségek, a vegyes döntõbíróságok felállítása és azok határozatainak betartatása stb., arról nem beszélve, hogy az egyes rendelkezések klauzulái be nem tartásuk esetére szankciókat írtak elõ. A német és a magyar kormányzat sokszor hivatkozott a népszövetségi paktum 19. paragrafusára, amely nyitva hagyta a békeszerzõdés revíziójának lehetõségét arra az esetre, ha a határokat valamelyik nemzet számára sérelmesen állapították meg. Erre számos példa volt, a gyõztesek azonban csak a számukra elõnyös rendelkezéseket tartották és tartatták be, minden mást fölényes hatalmi gõggel ignoráltak. A kettõs mérce alkalmazása leginkább a fegyverkezés terén mutatkozott meg. A csehszlovák hadsereg például létszámban, fegyvernemekben és mûszakilag korlátlanul fejlõdhetett, így az 1938. augusztus 22-i adatok szerint állománya (a légierõ nélkül) 400 ezer, hadi létszáma pedig 650 ezer fõ volt. Nem csoda, hogy erõfölényük tudatában a kisebbségvédelmi kötelezettségeiket illetõen a csehek minden magyar intenciót mereven elutasítottak. 1937. június 10-én Kamil Krofta csehszlovák külügyminiszter a következõket nyilatkozta Wettstein János prágai magyar nagykövetnek: „A csehszlovák kormány kisebbségi politikáját semmilyen körülmények közt nem teheti államközi kapcsolatok tárgyává… A csehszlovák kormány egyidejûleg szabadulni kíván a trianoni békeszerzõdés õt terhelõ katonai korlátozásától (51. szakasz – F. G.), s akárcsak a másik két kisentente-állam, azt kívánja, hogy a vegyes döntõbíróságok de facto és de jure megszüntettessenek.” Milan Stojadinoviætól, a „legmegértõbb magyarbarát” állam szerepében tetszelgõ Jugoszlávia miniszterelnökétõl és egyben külügyminiszterétõl is csak arra a „nemes gesztusra” tellett, hogy húsz évvel Trianon után mindössze két magyarországi napilapot (Budapesti Hírlap, Pesti Napló) engedett be országába , ráadásul ezeket „a rendelet ügyetlensége folytán” (sic!) Ószerbiában kezdték árusítani, ahol magyar lakosság nem volt. A legkirívóbb jogsértések itt is „a jugoszláv nép különleges érzékenységének figyelembevétele” miatt kerültek azonnal szõnyeg alá. Maradt a „nagyvonalúság”. 1938. július 12-én, amikor Bakách–Bessenyey György belgrádi magyar követ Stojadinoviæ miniszterelnök szemére vetette, hogy „a Jugoszláviában élõ és 1918 óta sem magyar, sem jugoszláv állampolgársággal nem bíró személyek – becsült számuk mintegy 30 ezer fõ, valamennyien magyarok2 – jogállásának ügyében eddig nem történt semmi”, a válasz nem volt ugyan elutasító, de kurtánfurcsán kitérõ: „Majd meglátjuk”.3 2 Ivan Derer szlovák politikust idézve: „A korszak Csehszlovákiája ugyanakkor az 1920as évek közepére magyar és ruszin nemzetiségû állampolgáraiból létrehozta az új típusú embert: az állampolgárság nélküli polgárt.” Az 1930. évi népszámlálás 16 ezer „külföldit”, azaz hontalan polgárt regisztrált Kárpátalján. A magyarok száma ekkor hivatalosan 109 ezer 472 fõ volt. A csehszlovák statisztika 14 százalékban tüntette fel a 16 ezer hontalant. Valójában ez a szám nagyságrendekkel több lehetett. (Magyar Országos Levéltár, K 28. 266. t., 1925-P-86: 14; 320. t.,1934-P-15, 204:174.) 3 Küm. Res. Pol.1938–49–68, 49–630. In: Diplomáciai iratok 1936–1945, II. köt., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965.
79
2009 2 EGYÜTT
Amit tárgykörénél fogva a közelmúltbeli történetírás nem nagyon respektált: az elsõ világháborút követõ úgynevezett reparációk kérdéshalmaza, amit az egyoldalúan meghozott, nem ekvivalens, formailag is tisztázatlan alapkreációjú versailles-i és trianoni diktátumok tettek rendkívül kusza, bonyolult komplexitású területté. Ezekben a háborús jóvátételek és az optánsigények ügyét határtalan cinizmussal, rendkívül ellentmondásosan „tálalták”. A különbözõ relációkban meglevõ államközi adósságok (mindenki tartozott mindenkinek) és a háborús jóvátételek, rekompenzációk ügye (egyes országok még a mozgósítások költségeit is ide számították) éles viták, kis- és nagyhatalmi marakodások tárgyát képezte ebben a korszakban. A gyõztes hatalmak közül az angolok viszonylag hamar, az olaszok már nehezebben, de rendezték kötelezettségeiket az Amerikai Egyesült Államokkal szemben. Franciaország mindezt a német jóvátételektõl tette függõvé, ami bonyolította a helyzetet. A versailles-i szerzõdések értelmében ugyanis Németországnak „szolidárisan kellett felelnie egykori szövetségesei háborús jóvátételeinek fizetõképességéért” (sic!), így például a magyar és bolgár adósságok a Német Birodalmat terhelték. Ugyanezek a szerzõdések fizetésképtelenség esetére szankciókat helyeztek kilátásba Németország irányában, márpedig a vesztes államok mindegyike rossz helyzetben volt, sõt, a nagy befolyással rendelkezõ Franciaország sem állt szilárd anyagi alapokon. Oroszországi tõkebefektetéseit elveszítette (ezt a lengyelek, a németek és az angolok is felpanaszolhatták), ráadásul a bolsevikok ellen harcoló intervenciós csapatainak költségei is leginkább a saját államkasszáját terhelték. A francia adósságállomány tetemes volt, s annak rendezése komoly gondot jelentett. A lehetséges megoldások közül – hegemón tudattal – a legrosszabbat választották: a versailles-i „elvek” betartatása ürügyén a Raymond Poincaré-kormány 1923 januárjában elrendelte a Ruhr-vidék katonai megszállását! Ez a korszak legfurcsább paradoxona volt, hiszen a német iparvidéken folyó véres harcok elõidézésével a leginkább büntetni akaró Franciaország fegyverrel szegte meg a saját szerzõdését, az agresszióval precedenst teremtve az „új Európában”. A problémák nem oldódtak meg, a körkörös pénzügyi gubanc nõtt és bonyolódott. Németország fait accompli módon komplikált helyzetet teremtett a nagyhatalmakkal szemben: a Young-terv alapján megegyezett az USÁ-val. A terv záradékai nagymértékben csökkentették Franciaországgal szembeni fizetési kötelezettségét, és ezt a körülményt a nagyhatalmaknak tudomásul kellett venniük. A németek a Young-terv fedezékében joggal hivatkozhattak e szerzõdés elõírásaira, amelyek egyszer s mindenkorra kizártak minden korábbi szankciót. A franciák gazdasági represszáliákért kiáltottak, az angolok viszont, akik féltékenyen viszonyultak a franciák közép-európai befolyásának növekedéséhez, a „balance of power” elvén õrködve vonakodtak állást foglalni. Mindeközben problematikussá vált az úgynevezett „keleti reparációk” ügye, Magyarország és Bulgária ugyanis a hágai konferencián (1930. január 20.) határozottan bejelentette, hogy további jóvátételekbe nem egyezhet bele. Magyarország arra hivatkozott, hogy a kisantantországoktól az általuk kisajátított birtokok fejében sokkal nagyobb összegre
80
EGYÜTT
2009 2
jogosult, mint amennyit a háborús jóvátétel tesz ki (együttesen 200 milliárd aranyfrank). A kisantant-államok erre ingerülten reagáltak, feltétlenül ragaszkodtak a trianoni rendelkezések (csak a magyarok által történõ) betartásához. Magyar részrõl viszont õrizkedtek attól, hogy bármilyen módon összekapcsolják az optánsköveteléseket és a háborús kártérítéseket, mivel az optánsigényeket a trianoni szerzõdés 250. paragrafusa alapján az erre hivatott Hágai Döntõbíróság elõtt akarták érvényesíteni. A döntõbíróság drámai viták után oldotta meg a „magyar ügyet”. Olaszország és Anglia ebben a kérdésben nem állt a kisantant-államok mellé, s ez elegendõ volt ahhoz, hogy a párizsi Jóvátételi Bizottság direktíváit – amelyek szerint Magyarország a reparációt 1930–1966 között fizette volna ki – úgy módosítsák, hogy „a magyarok mentesülnek a jóvátételtõl, ellenben 1934–1966 között 13 és fél millió aranykoronát kötelesek befizetni egy ’jóvátételi alapba’, amelyet a nagyhatalmak 100 millió aranykorona kölcsönnel hoznak létre, hogy e közös kasszából kártérítsék az optánsokat.” A kisantant három államalakulatának le kellett mondania Magyarországgal szemben támasztott igényeirõl, ugyanakkor Csehszlovákiának nagyobb összeggel kellett hozzájárulnia a közös kasszához, hogy kifizethessék a másik két kisantant-állam járandóságait, valamint a magyar igényeket fedezõ összegeket! A német jóvátétel ügyét szintén a hágai konferencián rendezték, ahol Német országnak sikerült jelentõs pénzügyi engedményeket elérnie, s azt is, hogy a Ruhr-vidékrõl kivonják a megszálló csapatokat. Ezzel egy idõben a nagyhatalmak lemondtak a „Románia felszabadítása” okán támasztott pénzügyi igényeikrõl, ugyanakkor kötelezték a Bethlen-kormányt, hogy Magyarország a jövõben (1943 után!), mihelyt a hágai döntések általi moratórium ideje lejár, évi 13 millió arany koronát fizessen Romániának. E „fényes salamoni döntések” lényegére akkor derül fény, ha elolvassuk a további határozatokat: „A román földreform által érintett egykori magyar földbirtokok kisajátítása tekintetében Romániával szemben minden igény elesik, kivéve a román állam által elõirányzott kártérítési összeget… A nagyhatalmak magukévá teszik Románia álláspontját, mely szuverén államként elutasítja, hogy az optánskérdéseket a továbbiakban valamilyen nemzetközi vegyes döntõbíróság elé vigye.” 4 Hága „fényében” mindenki (Berlin, Budapest, Bukarest, de még Prága is) látványosan „ünnepelt”, de közben egyre nõtt a csalódottság érzete, amit jól szemléltetnek az 1930 utáni események. A hágai döntésekkel leginkább kedvez ményezett Ausztria (minden jóvátételi kötelezettségét törölték) feltûnõ módon sérelmezte, hogy nevébõl továbbra is törölnie kellett a német jelzõt, s hogy megtil tották Németországgal való egyesülését.”5 Ausztria, ahol az „osztrák nemzettudat” soha nem volt meghatározó jelentõségû, ettõl kezdve az osztrák–német vámuniós 4 Kisling, R.: Die militärischen Vereinbarungen der Kleinen Entente 1929–1937. München, 1998, 103–126. o. 5 L. Nagy Zsuzsa: Európa és Magyarság. Két háború között. Adams Kiadó, Budapest, 1992, 9. o.
81
2009 2 EGYÜTT
terv (1931) hajójával német vizekre hajtott, magával sodorva, inspirálva a magyar külpolitikát is. Egyre szorosabb kötõdése Hindenburgékhoz Európa-szerte sokkhatást váltott ki, mivel elõrevetítette az Anschlusst, amit az osztrákok sosem tekintettek annexiónak, s amely felgyorsította az eseményeket, mindenekelõtt a fegyverkezést. A leszerelés ügye sorozatos kudarcokba fulladt, hiszen az agonizáló Népszövetség törvényeit és rendelkezéseit egyre gyakrabban megsértették vagy semmibe vették. A francia befolyás látványosan csökkent. Magyar vezetõ körökben az új helyzet egyaránt keltett reményeket és aggodalmakat. Mindkettõt a Német Birodalom törekvései motiválták. Magyarország jól felfogott érdekét az új helyzetben is a passzív magatartás szolgálta, ezt azonban a külsõ veszélyekre érzéketlen, rendkívül heterogén magyar társadalom széles rétegei elégedetlenül szemlélték, és nemtetszésüknek gyakran hangot is adtak. Az elégedetlenség oka nem annyira a tájékoztatás hiányos ságaiban, inkább szociológiai tényezõkben rejlettek. Amikor a megindítandó akciók elõtt (1938 szeptemberében) Kozma Miklós szondírozni kezdte a magyar honvédség állapotát, megdöbbentõ hiányosságokat tapasztalt. Észrevételeit ezúttal is naplóformájú jegyzetekben rögzítette, amelyek ben már nem csupán a katona, de mindinkább a politikus szemével látja és érzékelteti a folyton változó helyzetet teremtõ eseményeket, körülményeket, méghozzá kertelés nélkül. Helyzetértékeléseiben az úri osztály képviselõjeként nyilvánul meg, politikai látásmódja azonban józan és messze tekintõ, ezért meglátásai helytállóak, kitûzött céljai világosak. A honvédelmi miniszter tisztét is betöltõ Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején (1932–1936 októbere) többször próbálta nagyobb pénzeszközökkel támogatni a hadsereget, de ez még neki sem sikerült: az ország politikai elszige teltsége, gazdasági helyzete egyszerûen nem tette lehetõvé. A helyzet ezen a téren csak a Darányi-kormány (1936–1938) gyõri programja (1938. március 5.) után változott meg. 1938 májusától egyre agresszívebbé vált a szélsõjobboldal (nyilas mozgalmak) hisztériás nyomulása a hadseregbe, vagyis a nyilasok növekvõ számban jelentkeztek önkéntesként a fegyveres testületekbe, fõleg a lövészegyletekbe. Számuk augusztus közepére oly mértékben megnõtt, amit az Imrédy-kormány nem tûrhetett tovább. Hogy kifogja a szelet a szélsõjobboldal vitorlájából, a kiképzõcsoportokat a honvédség ellenõrzése alá helyezte. Ez nyilvántartással járt együtt, melynek során igyekeztek kiszûrni a legszélsõségesebb elemeket. „A lövészcsoportok parancsnoki karát a területileg illetékes vegyes dandárpa rancsnokságok jelölték ki a honvédség hivatalos állományából, akik, miután megérkeztek állomáshelyükre, megkezdték a megfelelõ egyének kiválogatását. Katonai kiképzést kaptak, de a reguláris kereteken kívül. A szükséges fegyverzetet és lõszert a honvédség készleteibõl, a pénzellátmányt a Honvédség Gazdasági Hivatala útján, az illetékes hadbiztosi szervek ellenõrzése mellett kapták meg.”6 Fontos leszögezni: bár 1938 tavaszától, német hatásra a magyar politikai életben erõre kaptak a jobboldali irányzatok, köztük a nyilas tendenciák – az 6
82
Hornyák Csaba: A kárpátaljai akció (1938). AETAS, 1988, 1. sz., 8–9. o.
EGYÜTT
2009 2
országot nem lehetett „fasizálódással” vádolni; voltak tünetei, de mihelyt megjelent vagy túlságosan elõtérbe került „a hatalmi szövetségen belül és így a kormány politikában is a német orientáció, s vele együtt a szélsõjobboldallal, nyilasokkal szembeni engedékenység, a konzervatív szárny azonnal keményen fellépett ellenük, és visszafogta a gyeplõt.”7 Az Imrédy-kormányt hivatalba lépésétõl kezdve foglalkoztatta a honvédelem átszervezése és további fejlesztése. 1938 augusztusában még úgy gondolták, erre két évnél is több idõre lesz szükség. A bledi konferencia (augusztus 23.) után azonban egy csapásra minden megváltozott: a csehszlovák válság végsõ stádiumának ismeretében Kielben megtartott német–magyar csúcstalálkozó „eredményeként” a hadi fejlesztésekre elképzelt idõtartam bõ egy hónapra (!) szûkült. Nyilvánvaló, hogy ilyen rövid idõ alatt és az adott körülmények közt igazán komoly, ütõképes magyar haderõ elõteremtésérõl szó sem lehetett, ám intézkedni kellett. Imrédy szeptember 5-én Kaposvárott nyilvánosságra hozott programjában jelentõs katonai lépések szerepeltek: az általános hadkötelezettség bevezetése, a leventeintézmények militarizálása, lövészszervezetek felállítása, a VKF 5. osztályának bõvítése stb. Kozma Miklós véleménye ezekrõl a program pontokról a következõ volt: „Ha egy évvel hamarabb jönnek – tízszeres értékûek lettek volna, de így is megindulást jelentenek.”8 1938. október 1-je után a budai Vár illetékes hivatalaiban nemcsak a m. kir. honvédség szervezése és toborzása zajlott, hanem Kozma Miklós irányításával a szabadcsapatok akciójának elõkészítése is. Minden illetékessel egyeztetnie kellett, leginkább Varsóval. Több elképzelés merült fel, köztük a lengyelek ajánlata, miszerint – lévén szó a rég áhított közös lengyel–magyar határ létrehozásáról – 200 ezer katonájuk segítené a kárpátaljai akciót, valamint 100-200 fõs magyar különítmény kijuttatása Németországon át Sztrij környékére, amely a lengyelekkel együtt észak felõl kezdené meg a tervezett szabotázsakciókat. Kozma Miklós, aki a határmódosítások békés megoldásához általában kételkedve viszonyult, a kialakult helyzetben úgy látta, hogy a Felvidék esetében el kell fogadni a nemzetiségi elv érvényesítését, Kárpátalját viszont akár katonai erõvel is vissza kell szerezni. Bár hangoztatta személyes kötõdését ehhez a vidékhez, naplójában leírta: „Magyarországnak sokkal súlyosabb oka van arra, hogy a Ruténföld visszacsatolása megtörténjék.”9 Õt a közép-európai stabilitást biztosítandó közös lengyel–magyar történelmi határ visszaállítása vezérelte. „Amellett, hogy a népek önrendelkezési joga … a ruténeket is megilleti…, a németeknek nem tetszik majd, hogy mind Lengyelország, mind Magyarország függetlenebb politikát folytathat, de fõ veszedelmünk mégis közös – ez pedig az észak-déli irányú nagyszláv imperialista gondolat”– írta ezzel kapcsolatban.10 Szervezõmunkáját Kozma saját katonai jártasságára, ismeretségi körére és régi bajtársaira alapozta. 1919 nyarán és õszén szerzett tapasztalatait sem mellõzve, az „új típusú szabadcsapatokat” az akkori nyugat-magyarországi felkelés mintáinak L. Nagy Zsuzsa: Két háború között. Adams Kiadó, Budapest, 1992, 53. o. Kozma Miklós: Kárpátalja visszavétele. Napló. Ungvár, 1999, 36. o. 9 Kárpátalja visszavétele, 51. o. 10 Uo., 54. o. 7 8
83
2009 2 EGYÜTT
felhasználásával képzelte el. Rátz Jenõ hadügyminiszter és Imrédy miniszterelnök elvi hozzájárulásával szeptember 29-én magához kérette a dunántúli harcok egyik elhíresült vezérét, Héjjas Ivánt, aki két fivérével augusztus óta a késõbbiekben legjelentõsebbnek bizonyult kecskeméti lövészegyesületben szolgált. Kozma az akció tervét erre az egységre, a XVI. honvéd lövész-zászlóalj állományára építette fel. Az egység szinte családi szervezésben (a Héjjas-portán) jött létre, és az akció során H-csoport néven szerepelt. Személyi állománya abban különbözött a többi hasonló lövész-zászlóaljtól, hogy itt kevesebb volt az úgynevezett „fajvédõk” száma. Tulajdonképpen két zászlóaljból válogatták össze, voltak köztük bosnyákok is, mind Héjjas emberei, akiket még a hírhedt jankapusztai táborban képeztek ki „különleges feladatokra”. Tormássy–Szávits Sándor õrnagy, az egyik parancsnok így jellemezte legénységét: „50 %-a jobboldali, másik fele mérsékelt hazafi. A tisztikar 90 %-a pártonkívüli mérsékelt, de 10 %-a fajvédõ.”11 A toborzásnak híre ment, sokan jelentkeztek, a szélsõségeseket azonban Kozma következetesen elutasította, köztük Prónay Pált, az 1919. évi fehérterror leghírhedtebb különítményesét. Október 1-jén lejárt a Csehszlovákiának adott lengyel ultimátum határideje a lengyel területek átadására vonatkozólag. Mivel a csehszlovák kormányt sem Párizs, sem London nem támogatta, sõt, õk is a területek átadását szorgalmazták, Prágának engednie kellett. Október 2-án a lengyel csapatok harc nélkül vissza csatolhatták az Olzán túli területeket és Teschen egy részét, 8-án pedig Bohumint. Ezekben a napokban Budán éjjel-nappal „izzottak” a távíró- és telefonvonalak, hiszen a magyar vezetésnek ismernie kellett Varsó álláspontját az új helyzetben. A lengyel célok Teschenen túlmutatva a közös lengyel–magyar határ visszaállítására irányultak. Ignacy Moœcicki köztársasági elnök és E.Rydz-Œmigli hadügyminiszter interveniált Romániában, hogy a kárpátaljai akcióban tartózkodjanak a magyar fél akadályoztatásától. Beck külügyminiszter elõbb Csáky István kabinetirodavezetõnél, késõbb Kánya Kálmán külügyminiszternél is sürgette a szabadcsapatok akciójának megindítását, egyszersmind jelezve, hogy a lengyel határõr-hadtest már megkapta a parancsot a kárpátaljai határsáv megszállására.12 „Negyedikén éjjel Kánya és Imrédy közölte velem, csak személyemre szólóan, a végleges, hivatalos lengyel álláspontot: bandaharcok igen, katonai beavatkozás nem”13 – jegyezte fel Kozma Miklós. Kozma, az akció fõ szervezõje és Stephán Valér százados a VKF 5. osztályáról, mint parancsnok és vezérkari fõnök a szabadcsapatok élén másnap, október 5-én késõ délután érkezett meg Kisvárdára. Velük tartott Kozma Miklós öccse, György, aki korábban a (csonka)beregi közigazgatás szolgálatában állt, most pedig huszártisztként a szabadcsapatok egyik irányítója lett; szükség volt helyismeretére és ismerõseinek támogatására. Ugyancsak velük tartott az MTItõl Szarvas Zoltán, mint Kozma Miklós „ruszinföldi titkára”, akire a hírszolgálati ügyek intézése és nyelvtudása miatt volt szükség. Haynal alezredes szabadcsapatcsoportparancsnoksága és Horváth alezredes zászlóalja ekkor már Kisvárdán állomásozott, ahol Kozmáék megérkezése után megbeszélték a teendõket. A Hornyák Csaba: A kárpátaljai akció (1938). AETAS, 1988, 1. sz., JATE, Szeged, 10. o. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához (DIMK) 1936–1945., II. köt., 471. sz. irat., 727. o. (Csáky jelentése Kányának. Küm. res. pol., 1939–7/a–1006.) 13 Kárpátalja visszavétele, 65. o. 11
12
84
EGYÜTT
2009 2
tanácskozáson jelen volt Héjjas Iván is, aki Somogyi Bélával, a XVI. lövész zászlóalj politikai vk-fõnökével együtt október 1-je óta a helyszínen különleges feladatokra készítette fel a csoportokat. Itt érdemes Kozma Györgyöt idézni, aki bátyjához hasonlóan szintén naplót vezetett: „A felkelõk vezetõi közt meglepetéssel ismertem fel Francia Kiss Mihályt, Kiss G. Jenõt, aki már évek óta gyûjtötte a kézigránátokat a mostani idõkre, továbbá egykori pártelnökömet, Huszák tanítót, Zalotai régészt, aki Féja Géza írót informálta hírhedt könyvének (a Viharsarok címû, méltán híres szociográfiai kiadványról van szó – F. G.) megírásakor, vagyis nagyobbára izgága, egzaltált csongrádiakat, akik azonban mind lelkes magyarok”.14 Ez a feljegyzés bizonyítja, hogy a szabadcsapatok felkészítésében nemcsak jobb-, de baloldaliak is részt vettek, amire naplójában Kozma Miklós is kitér. A kisvárdai megbeszélésen áttekintették az információkat, a határsávra vonatkozó adatokat, a korábbi napokban történt intézkedések következtében kialakult helyzetet. Kiderült, hogy az itt koncentrálódott alakulatok (határõrségi, reguláris és szabadcsapatok) minõségi különbözõsége zavarokat okozott a felkészítés során. A parancsnokok nem voltak tisztában a készülõdõ akció lényegével, sajátosságaival. A reguláris csapatoknál úgy vélték, fegyveres bevonulásról van szó, Kárpátalja visszacsatolását biztosítandó feladatokkal. Amikor viszont Héjjas Iván október elején ismertette a reguláris csapatok parancsnokaival küldetése célját, a különleges feladatokra vonatkozó elképzeléseit és módszereit, azonnali ellenérzéseket váltott ki. „A vezetése alá kerülõ emberek feladatairól annyit árult el, hogy folyamatosan fogják õket átdobni a határon, kisebb csoportokban…, hogy ott vasúti berendezéseket, hidakat és más mûszaki létesítményeket robbantsanak vagy gyújtsanak fel. Rajtaütéseikkel zavart és pánikot kell elõidézniük ’cseh’ területen. Feladataik végrehajtása mellett az egységeknek éjjelente menetelve kellett elérniük a lengyel határt.”15 Haynal és Horváth alezredes, valamint az ottani reguláris zászlóaljak tisztikara nem értett egyet a Héjjas által felvázolt tervvel, mert féltették katonáikat a kellõen végig nem gondolt vállalkozásoktól, ódzkodtak minden improvizációtól. Erdõs Zoltán segédtiszt is úgy vélte: „Az említett elgondolás csupán arra lehet jó, hogy a felelõsségünkre bízott embereket a biztos pusztulásba küldjük. Mert ha elfogadjuk is, hogy a cseh nem jó katona, akkor erre még csak szükség sincs, hogy páncélkocsikról – mint körvadászaton a nyulakat – felszámolják ezeket a nyomorúságosan felfegyver zett szerencsétleneket.”16 A tisztikar tehát „józanul” gondolkodott: miért is elesni pár nappal egy terület békés visszaadása elõtt?! Közben – Kozma feljegyzései szerint – folyt „a traccs, a mértéktelen antiszemitizmus” stb., s mindez a reguláris haderõk tisztikarában! Hiányzott a plauzibilitás. A regulárisok („mackók”) és a kiválogatott felkelõk, az irregulárisok („komitácsik”) viszonya korántsem volt felhõtlen, az utóbbiak ugyanis – mivel õk „viszik vásárra a bõrüket” – fölényes és szabados magatartásukkal irritálták a regulárisokat, nagymértékben aláásva a fegyelmet. Ily módon a helyzet nem igazán volt biztató, legfeljebb arra jó, hogy az inszurgensek közül kiszûrjék a kétes egzisztenciákat. Fodor Géza 14 15 16
Kozma György: Jegyzetek. In: Kozma M.: Kárpátalja visszavétele, Függelék, 129. o. Hornyák Csaba: A kárpátaljai akció (1938), 1988/1. sz., 11. o. Hornyák Csaba: A kárpátaljai akció (1938), 1988/1. sz., 12. o.
85
2009 2 EGYÜTT
Kovács Gábor
A felvilágosodás dialektikája és a Csillagkapu Tudnivaló, hogy a modern világkép a „felvilágosodás dialektikája”(Habermas) eredményeként alakult ki, formálódott olyanná, amilyennek ma ismerjük. A folyamat lényege a tradicionális-szakrális tartalmak elleni harc, azok fokozatos és következetes felszámolása. Ez a harci pátosz adja a modernitás mítoszát, ez a történelemszemléletének értelme és célja, „logikája”. A 60-as évektõl a projekt kezdte elveszteni aktualitását, a vívmányokból pedig eltûnt a pozitív, optimista jelleg, egyfajta paradigmális fáradtság uralja el a korszakot. A modern utániság hozadéka, egyetlen pozitívuma, hogy relativizálja a fogalmakat, a paradigmák viszonylagossá, reflektálhatóvá válnak. Világosan látható és megítélhetõ lesz a modern – premodern oppozíció. A modern és a premodern, paradigmális duális oppozíciók A premodern (XVII-XX. sz.) mai világképpé alakulása tehát egyfajta isme retelméleti harc közepette folyt, az egyik világképbõl a másikba való átmenet a tradicionális tartalmak mutálódását, gyökeres és teljes jelentéstani váltását jelenti. Ez a folyamat a felvilágosodás korától követhetõ nyomon. Gyökeresen különbözõ világképekrõl van szó. Ha a fõ szemléleti sémákról beszélünk, akkor szembetûnik, hogy a premodern tradicionális társadalmak alapvetõ modalitása az örökkévalóság. Ezzel szemben az újkorban (XVII-XX. sz.) fokozatosan megjelenik a lineáris, egyirányú idõ koncepciója. Vagyis a „történelem” és a lineáris idõ a modernitás produktuma, ezelõtt ilyen felfogás nem létezett. A népek nem történelemben éltek, hanem az örökkévalóságban, az „idõtlenség” egy nemében, hagyományos újkori értelemben tehát nem volt történelem. Az említett újkori egyirányú idõ nélkülöz minden transzcendens dimenziót, azt a vonatkozást, ami a vallásos világképet jellemezte. Végül az érett modernitás korára a paradigmális váltás nyomán képtelenség, abszurd lesz az örökkévalóságot szóba hozni. Ha mégis ezt teszi valaki, a tudományos élet számára elvész, hiteltelenné válik, mint aki a teljesen elavult fantazmagóriákkal foglalkozik. A fejlõdés, a történelmi folyamatok mára kizárólag az idõn belül lesznek elgondolhatóak. A társadalomról, a hierarchiáról, a korszakokról való fogalmak, elképzelések, a politikai berendezkedésrõl, a kollektivitásról az archaikushoz képest antitetikusak a modernben. A tradicionális társadalom impériumról, hierarchiáról, kasztokról beszél. Fõ érték itt a spiritualitás, a szellemi. A modernitás ezzel szemben az egyenlõséget, a demokráciát, az egalatarizmust ismeri el. A materiális, a pozitív, a gazdasági válik a dolgok mércéjévé. A premodern-féle homo spiritualis, homo economicusszá alakul. A felvilágosodás dialektikája éppen azt célozza, hogy ne maradjon egyetlen tartam, fogalom, ami ne kapna ellenkezõ jelzõt. (Ilyen a már említett örökkévalóságnak a véges idõbelivel való cseréje, az isteni eredet kontra állati származás koncepciója.)
86
EGYÜTT
2009 2
A tradicionalizmus képviselõi, úgymint R. Guenon, J. Evola, Magyarországon Hamvas Béla, vagy a maiak közül László András és tanítványai olyan sajátos szemléletet képviselnek, amely a paradigmális dualizmust, a világnézeti szem benállást nem a modern szempontjából értékeli, hanem a premodern pozíció jából. A mai modern tudományt ezzel szemben a modernitás perspektívájának megingathatatlansága jellemzi. Paradigmális szempontból végletesen különbözõ a két korszak antropológiája. A premodern ember a mítosz szakrális terében él. A valóság feloldódott mítosz kontextusában, a szakralitáson kívül nem volt realitás. A modern ember számára viszont a valóság deszakralizálódott, és ez vált kizárólagos valósággá. Az egyik oldalon ott van a teizmus (premodern), a másik oldalon a harcos ateizmus (modern). A permodernben az idõ mint olyan nem létezik, az archaikus ember az örökkévalóság terében él. A modern ember világképét, történelemszemléletének vázát a lineáris visszafordíthatatlan idõ képezi – az idõ ontologizálódik. Innen az a jellemzõ, hogy a progresszió, fejlõdés gondolata az archaikus ember számára teljesen ismeretlen. A premodern antropológiát a teomorfizmus, Isten-emberség jellemzi, a modernitás humanizmusa ezzel szemben az emberi-embert ismeri csupán. Az archaikus korban, humanista értelemben ember nem létezett, sem autonóm individuum, sem szubjektum, miként az megszokottá vált a felvilágosodás után. Az ember a tradicionalista társadalomban nem adottság, hanem feladat. A persona maszk, amit a szellem, az abszolútum, a lélek visel. (Innen az aszkézis, az önfeláldozás motívuma, ami arra szolgál, hogy Isten zavartalanul megnyilvánulhasson. Ez egyfajta antihumanizmus, hiszen az ember úgy tételezõdik, mint aki nem önálló, önmagában nem elégséges lény.) Hamvassal állíthatjuk, hogy minden archaikus tradíció abból az ihletbõl táplálkozik, hogy az ember önmagában kevés. A hagyomány nem más, mint „az ember és a transzcendens világ között lévõ kapcsolat folytonosságának fenntartása, az isteni eredetének tudata, és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának megõrzése.”1 A korszakok közötti óriási szemléleti, világnézeti távolságot jelzi, hogy az archaikus ember szerint Isten teremtette az embert, deklarált az isteni eredet, az újkort viszont az a meggyõzõdés uralja, hogy a primitív ember találta ki az Istent. Itt is a fordított szimmetriát figyelhetjük meg. A korszakok a metaparadigmák szempontjából A korszakok metanyelve az úgynevezett metaparadigmákkal írható le.2 A tradicionális társadalmat tiszta formában a szféra-metaparadigma jellemzi, ez sommásan annyit jelent, hogy az istenség, a Princípium a világgal szubsztanciálisan egylényegû (nem panteizmus). Ez a sajátosság hatja át az összes vallásos mitologikus tant (kivéve az ábrahámi tradíciókat, itt bonyolultabb a helyzet.)3 A Hamvas Béla: Scienta Sacra. III. Medio Kiadó, 1996, 155. o. Paradigmák, metaparadigmák. In: Kovács Gábor: Az önvaló dicsérete. Esszék. Intermix Kiadó, 2008, 22. o. 3 uo. 68. o. 1 2
87
2009 2 EGYÜTT
szférikusan felfogott világ az Isteni jelenléttõl áthatott, nem találhatjuk a profán és a szakrális különbségtételt: t. i.: minden szakrális. „Mindaz, ami van és volt és lesz, és minden lény és lélek, anyag és szellem, minden gondolat és érzület, emberi rang és fokozat, világosság és sötétség, egymást közösen áthatja, és folyik, mozog és sugárzik egyszerre. Ebben az egyetemes interpretációban minden megkülönböztetés az egységesítésért történik. A határtalan eggyé válás (…) a megkülönböztetésben tisztul meg”.4 Az Istenséggel, a Princípiummal való kapcsolat ebben a világképben megszakítatlan. Az ember itt mikrotheosz. A hindu tradícióban, az advaita védantizmus azt tanítja, hogy Isten valósága és a lélek valósága azonos. A legfõbb azonosság formulája: aham atma brahma asmi, vagyis az emberi önvaló egyenlõ az abszolútummal. A paradigma lényege az abszolútummal, az örökkel, Istennel való szüntelen áthatás, megbonthatatlan egység. A tradicionális szakralitás világképe és az újkori látásmód közötti átmenetet a „vallásos” világkép (sugár-metaparadigma) jelenti. Amíg a tradíció központi gondolata a „creatio ex Deo”, az Istentõl való teremtettség”, a vallásos világkép fõ jellemzõje a „creatio ex nihillo”, vagyis a semmibõl való teremtés. Isten itt a teremtésen kívül tételezõdik, a teremtetten kívüre kerül, elidegenedik a világtól (külsõ Isten). Vagyis radikálisan megváltozik Isten és a teremtmény közötti viszony, ennek folyományaként megjelenik az immanens és a transzcendens közötti különbségtétel, elszakad egymástól az ok és okozat. Végül szakadék támad a teremtett lény és a Teremtõ között. Az újkori profán világkép (metszet-paradigma) a sugár-paradigmából követ kezik. A metszet kifejezés szemlélteti a két oldalról való zártságot, azt, hogy a dolgok a semmibõl keletkeznek és a semmibe vesznek. Ebben az újkort jellemzõ paradigmában a világ Istentõl végleg elhagyott, nem létezik más, mint halott anyag. Transzcendens szintekrõl ebben a paradigmában beszélni sem illik. Jellem zõ sajátosság még a mechanisztikus természetfelfogás, valamint az atomizmus, a fragmentáltság – a szakrális világkép holizmusa, „egybenlátása” teljesen felbomlik. A fenti paradigmális sajátosságokat tükrözi a pozitivista természettudomány, mely egy szakralitását vesztett világot tanulmányoz. A szakrális (belsõ) dimenzió helyett az efemer periféria, a holt anyag (a héjak) kerül elõtérbe, válik kizárólagos realitássá.5 Köztudott, hogy a nyelv milyen alapvetõ módon határozza meg az emberi valóságot. A fent vázolt paradigmális ismeretelméleti jellemzõk metanyelvként mûködnek, egyfajta nem tudatosított hatóerõként, mely ennek ellenére teljességgel meghatározza a világképünket. Így van ez a szakralitással, illetve a modernséggel is. Kézenfekvõ, hogy az egyik paradigmából származó állítás teljesen abszurd a másikból nézve, tehát a metanyelvi paradigma ontologikus szinten dönt arról, hogy mi a valóság, mi lehetséges és mi nem. Mindez olyan eltemetett szinteken történik, hogy az egyik vagy másik világkép hatása alatt álló ember ebbõl mit Hamvas Béla: Scienta Sacra. III. Medio Kiadó, 1996, 155. o. Paradigmák, metaparadigmák. In: Kovács Gábor: Az önvaló dicsérete. Esszék. Intermix Kiadó, 2008, 22. o. 4 5
88
EGYÜTT
2009 2
sem sejt. Ettõl az ittléttõl (Heidegger) csak dramatikus, egész valónkat megrázó szintáttörés árán (La rottura del livello – Evola) szabadulhatunk. 6 A világképek harca a Csillagkapu c. filmben A Csillagkapu c. filmben a világképek (metanyelvek) közötti konfrontációt kapjuk a modernitás perspektivájából. A film vonzereje, igézõ ötletessége mellett számomra az ismeretelméleti pikantériában rejlik. A film szerintem a felvilágosodás dialektikájának sajátos variánsa. Mint említettem, a modernitásban minden ellenkezõ elõjelet, ellentétes értelmet kap – ez a modernizáció eszenciája (lásd: fejlõdés). Az örökkévaló helyére a véges, lineáris idõ kerül, a szellem helyett az anyag, az ember isteni származása helyett az állati eredet. Diszkredi tálódnak maguk az istenek is, a film ezt eminensen példázza, hiszen parodizáltan, mivoltukból kiforgatva, démonizálva jelennek meg. A film ötlete Erich von Däniken elméletére emlékeztet, melynek lényege, hogy a történelem hajnalán az emberre idegen világokból érkezett lények hatottak sorsszerûen – ezek az isteneink (Erich von Däniken: Istenek ivadékai vagyunk). A film fabulája a következõ: a 30-as években egy afrikai ásatás során találnak egy különleges szerkezetet, melyen valamiféle óegyiptominak tûnõ jelek találhatók. A kormány hivatalos tudósai nem tudják megfejteni ezek jelentését. Végül az el nem ismert zsenihez (nyelvész, antropológus stb.) fordulnak segítségért. Jackson elméletével, miszerint az egyiptomi civilizáció valójában nem földi eredetû, teljesen diszkreditálta magát. Jackson doktor természetesen megfejti a jeleket. Kiderül, hogy a szerkezet féregjáratot nyit a különbözõ világok között, amin az úgynevezett istenek (itt még csak az egyiptomi panteonból egyesek) közlekednek, így hozva létre adott esetben az egyiptomi civilizációt is. Jellemzõ elõítélet, hogy az ember nem hozhat létre önerõbõl olyan csodálatos építményeket, mint az egyiptomi piramisok, ezek mögött mindíg idegen, nagyhatalmú lényeket kell keresni. A modernitás mítoszából származik az a feltevés, hogy az archaikus ember tudatlan, primitív. A tradicionális kultúra arisztokratikus, felülrõl irányított, ellentétben a modernnel, amely alulról építkezõ. A plebejusnak nincsenek õsei, szemben az arisztokratával, aki büszke az elõdeire. A többek között a nyelvész Jacksont központi figurának tartom, õ a „fordító”, aki konvertálja a világképeket. Õ fordítja le az archaikus, a mai ember számára érthetetlen szövegeket. Az effajta hermaneutika, mint jeleztem, következetes “deszakralizációt”, “deontologizációt”, vagyis modernizációt jelent. Mindez mélyen szimbolikus. A “nyelvész” Jackson érdeme, hogy a ködös, misztikum (egy más paradigmából való valóságszerkezet) ”világos” világképünkbe beillõ értelmet kap. Így derül ki, hogy az úgynevezett istenek, valójában egy idegen civilizáció képviselõi, akik tudásbéli fölényükkel visszaélve zsarnokoskodnak az ember felett. Minden csoda, amit produkálnak, lényegében szemfényvesztés, a technikai Paradigmák, metaparadigmák. In: Kovács Gábor: Az önvaló dicsérete. Esszék. Intermix Kiadó, 2008, 68. o. 6
89
2009 2 EGYÜTT
fölény eredménye. E gonosz istenek holmi háziállatként, tudatlanságban tartják az embereket. Sõt az emberbe költözve (hiszen paraziták, szimbióták) gazdatestnek használva õket, átveszik a hatalmat felettük, kiforgatva az embert mivoltából. Ezzel a beavatott, az istenek útjára lépõ (Deva Yana) ember paródiáját kapjuk. Däniken elméletéhez képest az idegenek (istenek) itt teljesen negatív elõjelet kapnak, igazodva a világképhez, amely kreálta õket. Az „istenek” itt már a kozmosz bûnözõivé válnak. A mozifilm alapján készült Stergate sorozat fõmotívuma az ilyen lények elleni élethalálharc, s a féregjáratnak köszönhetõen ez a küzdelem a „gonosszal” kozmikus méretûvé válik. A teljes értékû tradícióban a kozmoszt nem személytelen erõk strukturálják, mint ahogy a pozitivista természettudomány hirdeti, hanem szellemi princípiumok. Az ember ebbõl a szempontból minden gúny nélkül a teremtés koronája, hiszen az Isten az embert az összes angyali hierarchia fölé helyezte. Az isteni eredet, vagy inkább az Istennel való azonosság az archaikus tradíciók központi gondolata. Mint ahogy Hamvas Béla mondja, minden egyéb ebbõl az azonosságból ered. A felvilágosodás dialektikája folytán mindez az ellenkezõjébe fordul. Az Isten (istenek) nem az ember legvégsõ pozitív lehetõsége, transzcendens vetülete, hanem a legádázabb ellensége ebben a paradigmában. A gonosz istenek – a beavatás paródiája Említettem, hogy az archaikus szakrális világképet a szféra-metaparadigma jellemzi. A szférikus, szakrális (manifesztacionista) világkép szerint átjárhatóság van az ontológiai szintek között (szemben a vallással, ahol Isten és az ember között szakadék tátong, vagy a profán világképben, amely az ontológiai szinteket nem ismeri el). Ebbõl a világképbõl következik, hogy minden jelenség, lény rendelkezik ontológiai hasonmással, transzcendens vetülettel. Ezen alapszik a hagyomány központi gondolata az ember istenazonosságáról, amit a hindu hagyomány a következõképpen fejez ki: aham atma brahma asmi, ugyanennek a keresztény megfelelõje: “Ego, et Pater unum sumus” – “Én és az Atya egyek vagyunk”. A metafizikai tradicionalizmus megközelítésében: “Én és az Atya vagyunk egy”, nem Õ az “álomalak”, hanem (…) Én mint Atma vagyok az “Atyával”, a lét léten túli – itt vallási kifejezéssel illetett – centrumával egy. Ez az egység önnön atmani realizáltságom mértékének megfelelõen aktuális”7. Az azonosság érvényesítésére szolgál a metafizikai realizáció, a beavatás, melynek célja éppen az emberi háttérbe szorítása az Isteni Én (Atma) javára. Az isteni létszintet (a metafizikai kör centruma) realizált beavatott már túl van minden emberin. Figyeljük meg, hogy ábrázolja a Bhagavad Gita az önvalót: „az Úr ott lakozik mindenek szivében, s ... õ okozza mindenek forgását. Tenmagad csak Tenmagad ismeri Tenmagad által” – mondja Ardzsuna az Úrnak. “Mindenek forrása, mindenek ura, a Fénylõk Fénylõje, a világ Uralkodója”, ez az abszolút Lény mondja magáról: 7
90
Tradíció Évkönyv. Kvintesszencia Kiadó, 2000, 18. o.
EGYÜTT
2009 2
„Minek mi a magva, az vagyok Én”. „A testben lakozó legfelsõbb Szellem”, „a testnek fejedelmi lakója”, vagy egy másik megfogalmazás szerint a test halhatatlan lakója. Õ, aki minden egyes test legbelsõ magvát, minden egyes lény legvégsõ énjét alkotja, ”nincs felosztva, s mégis mintegy (látszat szerint) felosztva él a lényekben”. Mint sok minden más is, a metafizikai tradicionalizmus egyik legfontosabb kategóriája az Atma, az önvaló is jelentéstani mutáció alá kerûl, de ez lényegében törvényszerû a modern világképben. Figyeljük meg a jelentéstani kontrasztot a fent jellemzett önvaló és a szimbióta között. Lássuk, mivé lesz az önvaló a modernitás keretei között. Ismeretes, hogy a goauld, a Csillagkapu gonosz istene egy szimbióta, parazita, külalakra egy féreg, amely az emberbe költözve teljesen az uralma alá hajtja azt. Az így iniciált ember teljesen átalakul: sztentori hang, világító tekintet, másrészt egyfajta kollektív tudás birtokába jut. Mindez embertelen amoralitással és bestiális kegyetlenséggel, végletes önzéssel párosul – pont a fordítottja a beavatottnak, hiszen az ellenkezõ irányba hagyja el az emberit. A szimbióta gyakorlatilag halhatatlanná teszi a „gazdatestet”, az „iniciáltat”. Természetesen ez csupán fizikai konzerváltságot jelent, semmi köze a szellemi értelemben vett romolhatatlansághoz. Így módosul a halhatatlanság ideája, mely újkori közegben csak fizikaiként gondolható el. Szerintem itt egy atman-paródiát kapunk, egy ellen-atmant. (Sajátosan a klasszikus újkori istentagadáshoz képest egy csavarral a tudat mélyérõl egy mumus kerül elõ.) Tanulságos, hogy az önvaló, ez az evidensen metafizikai princípium milyen óriási jelentéstani változáson megy keresztül ebben a világképben. Már szóltam róla, hogy a modernizáció metanyelvi szinten úgy történik, hogy minden tartam, jelentés ellenkezõ elõjelet, értelmet kap. Ez természetesen a gondolkodás alapkategóriáit, a teret és idõt is érinti. C. G. Jung jegyzi meg, hogy a modern világkép egy igen vékony máza az emberi pszichének, mely mögött az archaikus, az õsi óriási terrénumai rejlenek. (Jung ezt a kollektív tudatalattinak hívja.) Így érthetõ az õsitõl való páni félelem, hiszen a psziché az integritását félti. Ez lenne az oka az archaikus tartalmak démonizálásának is, mely szinte a korszak „neurotikus önvédelme”. Irodalomjegyzék 1. 2. 3. 4.
Tomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, 1977. Hamvas Béla: Scientia Sacra III. Medio Kiadó, 1996. Tradíció Évkönyv. Kvintesszencia Kiadó, 2000. Kovács Gábor: Az önvaló dicsérete. Esszék. Intermix Kiadó, 2008.
91
2009 2 EGYÜTT
MÛVELÕDÉSI ÉLETÜNK KRÓNIKÁJA 2009. február, március, április Elismerések Bojkó Miklós ungvári professzornak a Magyar Köztársaság Lovagkereszt Érdemrendjét, Katkó Lászlónak, a Nagydobronyi Irgalmas Szamaritánus Gyermekotthon igazgatójának a Magyar Köztársaság Arany Érdemrend Keresztjét nyújtották át az Ungvári Fõkonzulátuson szervezett ünnepi fogadáson. Dupka György írót, helytörténészt „az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek ápolása érdekében végzett tevékenysége elismeréseként” 1956-2006 bronz emlékplakettel tüntette ki Mádi Jenõ, a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének elnöke. A Magyarok Kijevi Egyesülete (MKE) az általa alapított Etelköz Díjjal tüntette ki a Kijevben élõ Birta Mihályt, a szervezet veterán aktivistáját és Bíró Andort, az egykori tiszapéterfalvai Határõr Kolhoz vezetõjét, akik feledhetetlen érdemeket szereztek az ukrajnai magyarság érdekében. A díjat Vass Tibor elnök és dr. Tóth Mihály elnökségi tag nyújtotta át. ESEMÉNYNAPTÁR Február Megtartotta tanácskozását a Kárpát-medencei Közmûvelõdési Kerekasztal a Kárpátaljai Magyar Mûvelõdési Intézet és Képzõmûvészeti Lektorátus szervezésében. A megjelent intézményi képviselõk elfogadták a 2009. évi cselekvési programot. Ezt követõ információs tanácskozáson az intézményi honlapok együttmûködését és az Erikanet rendszerhez való kapcsolódásukat, a honlapkészítés aktuális kérdéseit vitatatták meg. A Kárpátaljai Magyar Mûvelõdési Intézetet Szabó Tibor, a közmûvelõdési részleg vezetõje képviselte.
Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) kezdeményezésére Gémesi Ferenc, a magyar miniszterelnöki hivatal kisebbség- és nemzetpolitikai ügyekért felelõs szakállamtitkára Kárpátaljára látogatott. Többek között részt vett az UNE Jogtudományi Karán az Ukrán-Magyar Jogi Konzultációs Központ megnyitásán, felkereste az UNE Magyar Tannyelvû Humán- és Természet tudományi Karát, ahol eszmecserét folytatott a tanári kar képviselõivel: Lizanec Péter dékánnal, Spenik Sándor tanszékvezetõvel, Horváth Katalin docensel. Ungvár után a nagydobronyi gyermekotthonba, a KMKSZszékházba, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskolára látogatott. Ezt követõen felkereste az Európa–Magyar Házat, ahol találkozott Gajdos Istvánnal, az UMDSZ elnökével, Beregszász polgármesterével, valamint az országos szövetség vezetõivel. Megtekintette az ungvári Soltész Péter és Soltész Gabriella mûvészházaspár kiállítását. Dupka György és Zubánics László, a KMMI vezetõi a Kárpátaljai Magyar Mûve lõdési Intézet tevékenységét ismertették. A Kárpátaljáról és Magyarországról 1944 õszén elhurcolt magyarok és németek tragédiáját kutató közös programról tartottak tanácskozást a Beregszászi Fõiskolán a magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre és a fõiskola Lehoczky Tivadar Társadalomkutató Intézete szervezésében a témával foglalkozó szakemberek. A Kárpátaljáról elhurcolt magyar mártírok kálváriájáról, a levéltári anyagokról, az odahaltak emlékének megörökítésérõl tartott elõadást Dupka György helytörténész.
Megjelent az Élet-jel címû közmûvelõdési magazin elsõ száma, húsz oldal terjedelemben. A havonta megjelenõ kiadvány gondozói a Kárpáti Igaz Szó munkatársai.
A refomátus sajtó és média képviselõi Médiakonferenciát szerveztek Miskolcon. A Kárpátaljai Református Egyház sajtóorgánumairól Taracközi Ferenc, a KRE Kommunikációs Központjának vezetõje számolt be.
A Kárpátaljai Református Egyházkerület Sion Rádióstúdiója február elejétõl lényegesen megújulva jelentkezik az interneten. Elérhetõség: www.refradio.eu.
Író-olvasó találkozó zajlott le a Badalói Polgármesteri Hivatal nagytermében, ahol a falu szülöttét, Ferenczi Tihamért mutatták be az érdeklõdõknek. A találkozón a gróf
92
EGYÜTT
2009 2
Gvadányi József nevét viselõ helyi iskola növendékei Ferenczi-verseket adtak elõ. A Kárpátaljai Magyar Egészségügyi Dolgozók Társasága Beregszászban tartotta meg évzáró és egyben évnyitó közgyûlését. A 130 tagot száláló társaság évi tevékenységérõl dr. Csik Adalbert-Ferenc tartott beszámolót. Az idén, õsszel kiemelt rendezvényük lesz elõször Ungváron a hagyományteremtõ dr. Novák Endre-napok megszervezése. Lezajlott a KMPSZ által szervezett színházi elõadások elsõ szakasza, amelynek során a megye pedagógusai Csehov Három nõvérét tekinthették meg a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház elõadásában Beregszászban. A Magyar Nyelv Éve 2009 rendezvény sorozat keretében a Péterfalvai Képtár, valamint a MÉKK Munkácsy Mihály Képzõmûvészeti Egyesülete és a KMMI szervezésében ugocsai magyar képzõmûvészek alkotásaiból nyílt reprezentatív kiállítás a Kárpátaljai Magyar Mûvelõdési Intézetben. A rendezvényt Zubánics László intézeti elnök nyitotta meg. A kiállított festményeket Cserniga Gyula mûvész mutatta be. A tárlaton Harangozó Miklós, Homoki Gábor, Várady Éva, Gönczy Tivadar, Kerecsányin Péter, Marinics Sándor és Kutlán Pál munkái láthatók. Zárszavában Dupka György intézeti igazgató ismertette a tavaszi kiállítások és más rendezvények programját. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) megalapításának 20. évfordu lójára emlékeztek Budapesten, a XII. kerület Hegyvidék Önkormányzata Mûvelõdési Központban. Az ünnepi konfer encián többek között Dupka György író, költõ, a MÉKK elnöke, az UMDSZ alelnöke, az 56 és Kárpátalja c. könyv írója 56 kárpátaljai visszhangjáról tartott elõadást. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszihológiai Kara diplomaosztó ünnepséget tartott ama határon túli kulturális intézmények képviselõinek, akik sikeresen befejezték tanulmányaikat, köztük friss diplomás lett Hajnal Jenõ, a VMMI igazgatója, Dáné Tibor, az EMKE elnöke, Bodó Barna erdélyi professzor, Huszár László, a CSEMADOK
Dunaszerd ahelyi Mûvelõdési Intézetének igazgatója, Fáber Tímea, a CSEMADOK kassai titkára, Dupka György, a MÉKK elnöke is. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola konferenciatermében bonyolítot ták le az elsõ kárpátaljai mezõgazdasági szakkönyv-kiállítást. A Kossuth Könyvkiadó a Magyar Líra és Próza Klasszikusai sorozat 46 kötetét ajánlotta fel a fõiskolának. Fehér György igazgató, a Magyar Mezõgazdasági Múzeum szakkönyvcsomagjával járult hozzá a határon túli agrárképzés fejlesztéséhez. Március Hunyadi Mátyás és kora címmel állandó kiállítás nyílt a Tiszaháti Múzeumban. A rendezvényt Borbély Ida igazgató nyitotta meg. Rajz Éva, a Nagyszõlõsi Járási Állami Közigazgatás elnökhelyettese mondott köszönetet a beregszászi magyar konzulátusnak, személyesen Bacskai József fõkonzulnak az értékes és hasznos ajándékért. Zubánics László történész tartott a megjelenteknek színvonalas tárlatvezetést. Az ungvári származású, Budapesten élõ Zicherman Sándor mûveibõl nyílt kiállítás az ungvári Boksai József Megyei Szépmûvészeti Múzeumban. A Magyar Nyelv Éve – 2009 rendezvény sorozat keretében az ungvári mûvészházaspár Mihajlo Beleny szobrász, grafikus és PuhlikBeleny Magda festõmûvész, keramikus munkáiból nyílt kiállítás az Európa–Magyar Házban. A beregszászi Európa–Magyar Házban Dinnyés József daltulajdonos mûsorát hallgathatták meg a jelenlévõk. A KMMI vezetõségének nevében az elõadómûvészt Vári Fábián László költõ mutatta be, röviden ismertetve életútját, munkásságát. A Magyar Írószövetségben a Csikófogat címû elõadássorozat keretében sor került Bakos Kiss Károly költõ estjére, munkásságáról Vári Fábián László, József Attila-díjas költõ számolt be. Az est moderátora Erõs Kinga, a Magyar Napló szerkesztõje volt. Az Anyanyelv Világnapja alkalmából tematikus estet rendeztek a tiszacsomai könyv-
93
2009 2 EGYÜTT tárban. A jelenlévõket Mészáros Erzsébet, a helyi könyvtár vezetõje köszöntötte. A Beregvidéki Múzeumban megnyílt Finta Klára kiállítása. Mûveit és a mûvészt Sepa János igazgató, Weinrauch Katalin írónõ, Csanádi György újságíró mutatta be. A rendezvényen jelen volt és felszólalt Bacskai József beregszászi fõkonzul is. A tiszabökényi könyvtárban a nemrég elhunyt Király Benedek Lõrinc parasztíróra emlékeztek a helyi értelmiség képviselõi. Megtisztelte az összejövetelt özvegye, Király Emma és unokahúga Király Éva. Az Európa–Magyar Ház adott otthont a március 12-án megrendezett Mûvelõdési házak, könyvtárak és mûvészeti együttesek szakmai fórumának. A rendezvényt Szabó Tibor, a KMMI Közmûvelõdési részlegének vezetõje nyitotta meg. A rendezvényen elõadást tartott Gyönyörû Zsigmond, a kárpát-medencei võfélytalálkozók szervezõje is. Magyar Napok zajlottak le az ukrán fõvárosban az UMDSZ szervezésében. A rendezvényt Vass Tibor alelnök nyitotta meg. Az itteni Pecserszkaja Lavrában a jelenlévõk megtekinthették Zubánics László fotókiállítását és Fuchs Andrea grafikai tárlatát. Dupka György bemutatta az Intemix Kiadó legutóbbi kiadványait, Filep Anita kárpátaljai költõk megzenésített verseit adta elõ. A II. Rákóczi Ferenc Fõiskolán március 2425 között 4. alkalommal került sor a Rákóczi Napok rendezvénysorozatra. Megjelent a tavaszi Irka a KMPSZ kiadásában, fõszerkesztõje P. Punykó Mária. Bökényi Anna-kiállítás nyílt Beregszászban a Bereg Alkotóegyesület szervezésében. A kiállítást Prófusz Marianna elnök nyitotta meg, Csernyiga Gyula köszöntötte az ünnepeltet. A KMKF Kulturális- és Oktatási albizottsága (Botka Lajosné MSZP-s és Gulyás Dénes fideszes országgyûlési képviselõk, albizottsági társelnökök vezetésével) a kárpátaljai oktatási helyzet tanulmányozása céljából Kárpátalja több intézményében, érdekvédelmi szervezetnél tett helyszíni látogatást. Beregszászban tárgyalásokat folytattak Gajdos István polgármesterrel, az UMDSZ elnökével is.
94
Kárpátaljai napok zajlottak le Budapesten a Kárpátaljai Szövetség szervezésében. A rendezvényt Katona Tamás elnök nyitotta meg. A kárpátaljai magyarság nyelvi helyzetérõl dr. Deák Ferenc egyetemi tanár tartott elõadást. Dupka György, a MÉKK elnöke bemutatta a legújabb Intermix-könyveket, a KMMI tevékenységérõl Zubánics László tartott elõadást. A jelenlévõk megtekinthették az ungvári Fuchs Andrea grafikai mûveit, Zubánics László fotókiállítását is. A 70. születésnapját ünneplõ Kutlán András festõmûvész jubileumi kiállítását Lator László Kossuth-díjas költõ mutatta be. A rendezvényen fellépett Filep Anita verséneklõ is. A nyelvhasználat és az identitás megõr zésének összefüggéseivel nyelvés zeti konferenciát tartottak a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskolán. Macsolát felkereste Farkas Bertalan, az elsõ magyar ûrhajós, akit Balogh János polgármester fogadott és köszöntött. A rangos vendég találkozott a község fiataljaival, bejelentette, hogy segíteni kívánja a továbbtanulni vágyókat. A nemzetpolitikai stratégiáról tárgyalt a KMKF külügyi és Európa-ügyi albizottsága. A KMKSZ-t Kovács Miklós, az UMDSZ-t Kõszeghy Elemér képviselte. Terítékre került a megrongált kárpátaljai emlékmûvek ügye is. Szemán Öcsi Ferenc-emlékkiállításra került sor az ungvári Boksay József Kárpátaljai Megyei Képzõmûvészeti Múzeumban a Kárpátaljai Magyar Képzõ- és Iparmûvészek Révész Imre Társasága szervezésében. Április A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Tanárképzõ Fõiskolán megrendezték Erfán Ferenc ungvári festõmûvész jubileumi kiállítását. „Duna-Svitana-Bodrog” elnevezéssel Tavaszi Kulturális Fesztiválra került sor Budapesten a Magyarok Házában a Magyar Mûveltség Szolgálat fõ szervez ésében. Kárpátalját a Técsõi Mûvelõdési Egylet Népdalköre képviselte, melynek tagjai a régió költõinek megzenésített verseit adták elõ.
EGYÜTT
2009 2
A Nagyberegi Középiskolában megtartották a hagyományos Beregi Magyar Költészeti Napokat a KMPSZ szervezésében. A megjelenteket Géczy Tihamér iskolaigazgató és dr. Orosz Ildikó elnök köszöntötte. A zsûri elnöke Györke Magdolna, az UNE docense volt.
dezvény zajlott le Öregakliban Jáger Katalinnak, a Dél-Ugocsai Falusi Zöldturizmus Egyesület elnökének szervezésében.
Április 8-án a magyar költészet napja alkalmából író-olvasó találkozó volt a beregszászi Európa–Magyar Ház konferenciatermében, ahol az egybegyûltek megismerkedtek az Intermix Kiadó gondozásában megjelent Lõrincz P. Gabriella Karcok címû verseskötetével, amelyet Bakos Kiss Károly költõ mutatott be. Zubánics László Schober Ottó A statisztika így kívánta c.kötetérõl mondta el gondolatait, majd felolvasta Nagy Zoltán Mihály szerkesztõ elemzését. Vári Fábián László az Együtt c. folyóirat külsejében is megújult idei elsõ számát mutatta be. Dupka György az Intermix Kiadó kiadási terveit, a Kárpáti Magyar Krónika 2009. második, valamint a Nyelvünk és Kultúránk 2oo1. elsõ számát ajánlotta az olvasók figyelmébe. Végezetül a rendezvényen Picur Zoltán ungvári fotómûvész és dizajner kiállításának megnyitására került sor.
A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskolán rendhagyó irodalomórát tartottak, melyen vendégül látták a kortárs magyar költészet kiválóságait: Mezey Katalint, Oláh Jánost és Falusi Mártont.
Csonkapapi könyvtárában, író-olvasó találkozó keretében az irodalombarátok felköszöntötték 6o. születésnapja alkalmából a rendezvény díszvendégét, Nagy Zoltán Mihály írót. Április 15-én a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magya Fõiskolán bemutatták az Agria címû folyóirat tavaszi számát, melyben kárpátaljai szerzõk is szerepelnek. Az est házigazdája, Vári Fábián László üdvözölte a vendégeket: dr. Ködöböcz Gábor fõszerkesztõt, Bertha Zoltán irodalomtörténészt, Szakolczay Lajos irodalomtöténészt és Serfõzõ Simon költõt. A találkozón jelen voltak folyóiratunk munkatársai és szerzõi: Bakos Kiss Károly, Becske József Lajos, Fodor Géza, Zselicki József. Hagyományos locsolókeddet és tojásvadászatot tartottak a Tiszapéterfalvi Önkormányzathoz tartozó Tiszaháti Tájmúzeumban. A rendezvényt Borbély Ida múzeumigazgató nyitotta meg. Ezt követõen húsvéti hagyományokat elevenítettek fel a Tiszapéterfalvi Kölcsey Középiskola diákjai. Hasonló ren-
Az ötvenéves Prófusz Marianna népmûvészeti munkáiból nyílt kiállítás a beregszászi Európa–Magyar Házban.
Tiszapéterfalván tartotta kihelyezett ülését a Kárpátaljai Szövetség. Az elnökségi tagok lerótták kegyeletüket az ugocsai emlékjeleknél. A Budapesten élõ, vidékünkrõl elszármazott Újfalusi István festõmûvész kiállítására került sor a beregszászi Európa-Magyar Házban a KMMI és a Kárpátaljai Szövetség szervezésében. A tárlatot Zubánics László, az Intézet elnöke nyitotta meg. Gyõry Dezsõ szavalóversenyt tartottak a beregszászi Európa–Magyar Ház kon ferenciateremében,a rendezvény szervezõi a KMMI és a BMKSZ. A Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetségének (MÚKSZ) meghívására közel harminc határon túli magyar újságíró kereste fel Kárpátalját, akik egyben alapítói a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójának. Náptáncoktatók és énekkarvezetõk számára indított továbbképzést a KMMI a beregszászi Európa–Magyar Házban. Az elõadók régiónkból és Kijevbõl érkeztek. A tanfolyamot Zubánics László, az intézmény elnöke és Szabó Tibor, a KMMI Közmûvelõdési részlegének vezetõje nyitotta meg. Magyar könyvesboltot nyított Visken Becske István helyi vállalkozó, az üzletben új magyarországi könyvek kaphatók. A Magyar Írószövetség klubjában Vári Fábián László és S. Benedek András bemutatták az Együtt c. folyóirat idei elsõ számát. D. Gy.
95
ÚJ KÖNYVEK
2009 2 EGYÜTT
Megjelent Weinrauch Katalin: „…majd azt mondom neki…” Novellák. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2008. Turák Angéla: õzike ajándéka. Mesék gyerekeknek. Intermix Kiadó, UngvárBudapest, 2008. Schober Ottó: A statisztika így kívánta. Történetek kesernyés humorral. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2008. Lõrincz P. Gabriella: Karcok. Versek. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2009. Viszontlátás. Versek és novellák az Együtt folyóirat hét évfolyamának (20022008) lapszámaiból. Nagy Zoltán Mihály összeállításában. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2009. Kenyeres Mária: Színdobbanások. Versek és novellák. Intermix Kiadó, UngvárBudapest, 2009. Mitsa V., Holomb., Veres M., Koós: Raman szórás nanonszerkezetû kalkogenid üvegekben. UNE Magyar Tannyelvû Humán-Természettudományi Kar részére. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2009. Elõkészületben Bartha Gusztáv: Ppont, Ppont, Ppont. Drámák. Intermix Kiadó, UngvárBudapest, 2009. Lengyel János: Halott ember karácsonya. Interjú-kötet. Intermix Kiadó, UngvárBudapest, 2009. Kárpátaljai magyar legendák, mondák. Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 2oo9. SZERZÕINK Bakos Kiss Károly (1977) Beregújfalu Bartha Gusztáv (1963) Nagybereg Czébely Lajos (1951) Visk Dinnyés József (1948) Budapest Dupka György (1952) Ungvár Finta Éva (1954) Sárospatak Fodor Géza (1950) Dercen Fuchs Andrea (1982) Ungvár Füzesi Magda (1952) Budapest Horváth Attila (1983) Ungvár Kenyeres Mária (1973) Beregszász Kovács Gábor (1970) Ungvár
Kurmai-Ráti Szilvia (1984) Nagydobrony Lászlóffy Aladár (1937-2009) Lengyel János (1973) Beregszász Lõrincz P. Gabriella (1982) Beregszász Nagy Zoltán Mihály (1949) Csonkapapi Penckófer János (1959) Beregszász Radnóti Miklós (1909-1944) Sarusi Mihály (1944) Balatonalmádi Szabó István Keve (1986) Sárospatak Vári Fábián László (1951) Mezõvári
E számunkat Fuchs Andrea grafikáival illusztráltuk
96
Majális Radnóti Miklós verse – Dinnyés József zenéje
A hangraforgó zeng a fû között, s hördül, liheg, akár egy üldözött, de üldözõk helyett a lányok kerítik, mint tüzes virágok. Egy lányka térdrehull, lemezt cserél, a háta barna, lába még fehér, a rossz zenén kis lelke fellebeg, s oly szürke, mint ott fönt a fellegek. Fiúk guggolnak és parázslanak az ajkukon ügyetlen szép szavak, duzzasztja testük sok kicsiny siker, s nyugodtan ölnek majd, ha ölni kell. Lehetnének talán még emberek, hisz megvan bennük is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem. Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
Lázslóffy Aladár
A magyar költészet gyöngyszemeiből
Uram, ha mióta hullámod elkapott, láttam a tetõt és láttam az alapot, mártottál szeretõ tüzedbe, jegedbe s itt viszel fellegként függve és lebegve. Amikor elengedsz, elhagysz és lehullatsz ne küldj el, elég ha megmondod: lehullhatsz, elmegyek ablaknak, üvegnek, határnak, melyen az igéid kijárnak, bejárnak, leérek langyos és tavaszi szelekbe, leszek a doboz, mely fényeket ereszt be megtelve illattal, színekkel, kegyekkel, mögötted látható messzi kék hegyekkel, leszek az esõd, csak zuhanok keresztül tornyaid erdején, ahol csak kereszt ül, s ha majd a helyemen már úgysem keresnek, leszek a semmid, csak engedd, hogy lehessek.
