A Liska-féle tulajdon Megjelent: Mozgó Világ, Budapest, 2005. március. Több mint tíz éve hunyt el Liska Tibor (1925-1994), akit sokan az egyik legeredetibb közgazdasági gondolkodónak tartanak. Liska világmegváltási törekvése a működő társadalmigazdasági rendszerek kritikájából indult ki. A kezdeti tervutasításos gazdaságirányításra vonatkozó kritika a hetvenes években "globalizálódott" és az egész világra kiterjedt. Liska gyakran hangoztatta, hogy a világ nem csak rosszul működik, de ilyen feltételek mellett nem is működhet jól. Nem arról van szó, hogy buta emberek csacsiságokat csinálnak (bár erre is van példa), hanem ezek az - ő szóhasználatában - állammonopolista rendszerek szükségszerűen magukban hordozzák a rossz működés feltételeit. A Marx Károly Közgazdaságtudományi (most Corvinus) Egyetemen szervezett kutatócsoportot azzal a céllal hozta létre a hetvenes évek közepén, hogy kidolgozza az ideális társadalmi-gazdasági modellt. Liska fejében akkorra már kialakult a konzisztens társadalomfilozófiai koncepció, a kutatócsoportra éppen azért volt szükség, hogy mások számára is érthető formában megfogalmazza. A kutatás nem gazdaságpolitikai tanácsokat kívánt sugallni, sőt eleve hangoztatta, hogy felejtsük el a realitásokat, ne törődjünk vele, mi megvalósítható, mi nem, csak azt keressük, mi lenne megfelelő, majd ráérünk a tényleges alkalmazhatósággal foglalkozni, ha már tudjuk, mit akarunk. A végső cél természetesen a gyakorlati megvalósítás, de nem érdemes addig taktikázni, amíg nincs stratégia. A "világmegváltás" első lépése tehát a minden szempontból eszményi társadalmi-gazdasági berendezkedés felvázolása, és csak aztán kezdődhet a fejtörés a kivitelezhetőségén. Nem kis célkitűzés! Elképzelhető egyáltalán "minden szempontból eszményi társadalom"? Még elképzelni sem könnyű, nemhogy... Liska olyan optimális gazdasági szabályozást keresett, amely minden vonatkozásban hatékonyan működteti a gazdaságot (társadalmat), a hatékonyságot nagyon-nagyon tágan értelmezve, beleértve a gazdasági, a szociális, az egészségügyi, az oktatási és a környezeti problémák teljes körét. Ez a hatékonysági szemlélet például a környezetvédelem kérdésében arra a végkövetkeztetésre vezet, hogy a környezetet azért is védeni kell, mert elpusztítása gazdasági károkat okoz, és helyreállítása - ha egyáltalán lehetséges - sokba kerül. Hasonló a helyzet a szociális problémák kezelésével, ugyanis nem működhet hatékonyan a gazdaság, ha a társadalomban súlyos szociális feszültségek vannak. A szociális támogatásokra elköltött összegek idővel megtérülhetnek, viszont ha elmaradnak, az később jóval többe kerül. Liska fontosnak tartotta, hogy a rendszer önszabályozó legyen, ne igényeljen külső beavatkozást (már a 60-as években írt - szamizdatként terjesztett, majd 1988-ban megjelent Ökönosztát című művében ilyen rendszer kialakítását szorgalmazta). Az államnak csak annyi szerepet szánt a gazdaságban, mint a játékvezetőnek a focimeccsen: szabadrúgást ítélhet, ha valaki kézzel ér a labdához, kiállíthatja a szándékosan szabálytalankodókat, de labdába nem rúghat, és a szabályokat sem változtathatja meg. Gyakran hangsúlyozta, hogy ha ismernénk is az ideális szabályozórendszert, bevezettetni akkor sem szabad, elég felhívni rá a figyelmet és, ha nem terjed el magától, akkor úgyis felesleges erőltetni. Az elterjedésnek csak akkor van esélye, ha a társadalom tagjai elfogadják, és magukénak érzik. Ebből az is következik, hogy egyszerűnek, könnyen áttekinthetőnek kell lennie, különben nem számíthat széleskörű támogatásra.
A koncepcióban számos eredeti ötlet van, melyek közül most a tulajdonformával fogunk foglalkozni. Annál is inkább mert "a személyes társadalmi tulajdon" gyakorlati alkalmazásának nincs elvi akadálya és jó példája az egyszerű önszabályozásnak.
A személyes társadalmi tulajdon Ez a tulajdonforma a magántulajdon és a bérleti tulajdon keveréke, alkalmazható minden ingatlanhoz kötődő tulajdonra (az ingatlanhoz nem kötött tulajdonra is alkalmazható, de azzal most nem foglalkozunk). A tulajdonforma biztosítja, hogy az működtesse a tulajdont, aki leghatékonyabban tudja, de csak addig, amíg ő a leghatékonyabb, és neki is érdeke legyen a nála is hatékonyabb utód felkutatása. Logikailag alig különbözik a magántulajdontól: a tulajdonos rendelkezik a tulajdonnal, viseli az értékvesztéséből származó kockázatot és az értéknövekedés is az ő zsebére megy. Mindössze annyi a különbség, hogy nincs tulajdonosi monopóliuma: eladási kötelezettsége van, ha jelentkezik egy vevő, aki meg akarja venni. Az eladási árat természetesen az eladó állapítja meg. Ettől még nem különbözne a magántulajdontól, hiszen mindenki tud olyan magas árat kérni, amit senki sem fog kifizetni, tehát az eladási kényszer csak akkor érvényesülne, ha a tulajdonos amúgy is el akarná adni. Csakhogy - és ez a különbség - a tulajdonosnak előre kell bejelentenie azt az árat, amiért szívesen eladná és ezután az érték után évi 1 százalék használati díjat tartozik fizetni. Tehát, ha van egy lángossütő bódé, amit a tulajdonosa 12 millióra értékel, akkor havi 10 ezer használati díjat kell fizetnie és ha valaki meg akarja venni, 12 millióért el kell adnia. Bármikor felemelheti az értékét 24 millióra, ekkor havi 20 ezret kell fizetnie, de csak 24 millióért köteles eladni. Ha nem akarja eladni, nyílván nem érdemes havi 10 ezerért, 12 milliót kockáztatnia és olyan szinten fogja megállapítani az értéket, amiért valóban szívesen eladja.
A használati díjat tekinthetjük biztosítási díjnak is, a tulajdonos tetszőleges szinten biztosíthatja magának a tulajdonjogot. Nagyon lényeges, hogy a használati díj igen alacsony legyen. Az alacsony használati díj ad biztonságot a tulajdonosnak. Ha nem akarja eladni tulajdonát, érdemes felülértékelnie. Ez ugyan nincs ingyen, de ha mégis rálicitálnak, nem jár rosszul. Ha sokba kerül a biztonság, érdemes kockáztatni. Akkor működik jól a modell, ha a tulajdonosváltás súrlódásmentes, azaz mindkét fél számára előnyös. A vevő számára bizonyára előnyös, hiszen kész kifizetni a vételárat, a tulajdonos számára, az alacsony használati (biztosítási) díj teszi lehetővé, hogy jó áron adja át a tulajdont.
Azé legyen a föld, aki a legjobban megműveli Az "azé a föld, aki megműveli" szlogen kibővíthető így: "azé a föld, aki a legjobban megműveli, és csak addig, amíg ő műveli meg legjobban". Ha jobban meggondoljuk, a lényeges különbség a magántulajdon és a személyes társadalmi tulajdon között az, hogy a magántulajdonosnak joga van nem eladni a tulajdonát. A mi tulajdonosunk ezt lehetőséget csak (irreálisan) magas ár megállapításával szerezheti meg, ami számára többlet költséggel jár. Másrészről, mivel a használati díj fizetési kötelezettsége mindig megmarad, amíg ő a tulajdonos, előbb-utóbb gondoskodni kell az utódlásról, ha nem akarja elveszíteni a kifizetett vételárat. Tehát ösztönözve van, hogy olyan utódot találjon, aki legalább azonos hatékonysággal tudja működtetni a tulajdont (ingatlant, vállalkozást). Ha olyat talál, aki nála jobb eredményt is képes kihozni a vállalkozásból, mindkettőjük közös érdeke lesz a tulajdonosváltás. Ha könnyű ilyen vállalkozókat találni, akkor mintegy kényszerítve van az átadásra, vagy legalábbis magasabb árat kell megállapítania, hogy a nála hatékonyabb
(potenciális) vállalkozókat távoltartsa. Így a magasabb használati díjban kell megfizetnie, hogy nem ő műveli meg a legjobban a földet. A javasolt tulajdonforma egyesíti a bérlő és a tulajdonos jogkörét, úgy hogy mindig a társadalmilag kedvezőbb jellemzők domináljanak. Ha a vállalkozó birtokon belül akar maradni, ezt csak addig teheti, amíg elég hatékonyan tud gazdálkodni a tulajdonnal, ha szabadulni akar tőle, akkor gondoskodnia kell olyan utódról, aki hasonló hatékonyságot produkál, vagy neki kell megtérítenie a veszteségeket. A személyes társadalmi tulajdon esetén folyamatosan lehet licitálálni. Ugyan csak a tulajdonos változtathatja a tulajdon értékét, de - az eladási kényszer miatt - tulajdonképpen bárki, aki ki tudja fizetni a vételárat. Így ténylegesen mindenki saját magára licitál és az értéknövekmény (a licit) az övé lesz. A licit eredménye realizálható, ha hosszú távon tudja működtetni, vagy el tudja adni az ingatlant (vállalkozást) a megemelt áron, azaz a piac elismeri az értéknövekedést. Ez a tulajdonforma nem csak ösztönzi, de maximálisan jutalmazza is azokat, akik észreveszik a vagyonnövelés (ami ugyanaz, mint a jövedelemnövelés) lehetőségeit. A vállalkozó attól lesz jó vállalkozó, hogy észreveszi, hol vannak erre kínálkozó lehetőségek, és ki is használja őket. A létrejött vagyonnövekmény a vállalkozó díjazása. A teljesítményarányos díjazás azoknak kínál újabb (nagyobb) lehetőségeket, akik már bizonyították, hogy képesek teljesítményt felmutatni. Liska szerint azért kell az adózást teljesen megszüntetni, mert a jövedelem elvonásával csak az érhető el, hogy kevesebb jövedelem jön létre, és ami létrejön, azt is éppen azoktól lehet csak elvonni, akik tudnak jövedelmet produkálni, ami mindenképpen rontja a hatékonyságot. A jövedelem-újraelosztás (redisztribució) szükségességét a Liska-modell sem tagadja, de más módon, a "társadalmi örökség" révén kívánja megoldani. A társadalmi örökség a szokásos társadalmi, szociális juttatások mai formáit helyettesíti, de forrása nem adókból származik (adó egyáltalán nem szerepel a koncepcióban), hanem a társadalmi vagyon vállalkozásba adásából. Fő célja az "osztogatás-fosztogatás" elkerülése, a pénzköltés hatékonyabbá tétele. (Bébikötvény és társadalmi örökség, 168 óra, XIII. évfolyam 34. szám. Budapest, 2001. augusztus.) A Liska-modellben a vállalkozók az 1 százalékos használati díjat is saját társadalmi örökség számlájukra fizetik be.
Tulajdon és bérlet A fentiekben úgy fogalmaztuk meg a személyes társadalmi tulajdon jellemzőit, hogy a magántulajdonhoz való hasonlóságát hangsúlyoztuk. Ezzel logikailag teljesen ekvivalens lesz az alábbi megfogalmazás, ahol a bérlői tulajdonformát emeljük ki. Eszerint, az a bérlő működtetheti az ingatlant (bérleményt), aki a legmagasabb bérleti díjat hajlandó fizetni. Ha egyszer bérlő lett, joga van a bérleti díjat bármikor megváltoztatni, tetszőlegesen növelni vagy csökkenteni. Ha jelentkezik valaki, aki legalább azonos bérleti díjat vállal, át kell adnia a bérleményt és lelépésí díjként megkapja az általa fizetett évi bérleti díj százszorosát, amit az új bérlő fizet meg neki. Tehát, ha a lángossütő bódé bérlője havi 10 ezer bérleti díjat fizet, akkor 12 millió lelépési díj illeti meg. Ha havi 20 ezret fizet, akkor 24 millió a lelépési díj, amit az új bérlőtől fog megkapni. Ha nem akarja elveszteni a bérleti jogát, nem érdemes havi 10 ezerért 12 milliót kockáztatnia, érdemes olyan magas bérleti díjat vállalnia, amihez elég nagy lelépési díj tartozik, amiért örömmel átadja a bérleményt.
Jól látható, hogy a fenti két definició teljesen ugyanazt a tulajdonformát írja le. A használati díjnak a bérleti díj felel meg, a vételárnak a lelépési díj. Azért szerencsésebb az első
szóhasználat, mert ez a tulajdonforma - az alacsony használati díj miatt - sokkal közelebb áll a magántulajdonhoz, mint a bérleti tulajdonhoz. A használati díj mértéke határozza meg, melyik tulajdonformához közelít e tulajdonforma jellege. Úgyis fogalmazhatunk, hogy a személyes társadalmi tulajdon ezen tulajdonformák általánosítása. Ha a használati díj 0 százalék, akkor teljesen megfelel a magántulajdonnak: a tulajdonos eladási kényszere csak formális, hiszen semmi hátránya nem származik az irreálisan magas ár megállapításából, tehát ténylegesen nem kényszeríthető az átadásra. Ha pedig a használati díj 100 százalék, akkor a szokásos bérleti tulajdonnal van dolgunk, amikor az a bérlő, aki a legmagasabb bérleti díjat fizeti, de nincs tulajdonosi kötelezettsége, bármikor felmondhatja a bérletet. A használati díj közbenső értékei átmeneti formációkat eredményeznek. A hatékonyság szempontjából a bérleti tulajdon nem szerencsés, hiszen a bérlő nincs érdekelve a bérlemény értékgyarapodásában, ezért fontos, hogy az alkalmazott tulajdonforma nagyon közel legyen a magántulajdonhoz, hiszen az ingatlanhoz kötődő vállalkozások értéknövekedésében jelentős tényező lehet a fejlesztésből származó rész. Az 1 százalékos használati díj alig korlátozza a magántulajdon jelleget, a tulajdonos érdekeltsége lényegében azonos, mintha tényleges magántulajdonos lenne. A mi tulajdonformánk elvárja a tulajdonostól, hogy a környezetnek megfelelő hatékonysággal működtesse tulajdonát, amire a magántulajdonos nem kényszeríthető, bár - ha racionálisan viselkedik - érdemes eladnia tulajdonát, ha mások hatékonyabban tudják működtetni.
Önszabályozás A használati díj felfogható vagyonadóként is, vagy - ha a jövedelem tőkearányos - akár jövedelemadóként is. Noha a tulajdonos (bérlő) állapítja meg mekkora érték után fogja fizetni az 1 százalékos használati díjat, nincs szükség egy külön hivatalra, aki ellenőrzi, vajon helyesen becsülte-e meg az adóalapot, hiszen a tulajdonos mindenkinél jobban érdekelt a pontos becslésben, sőt inkább a túlfizetés, azaz a felülértékelés valószínűsíthető. Várhatóan nagyon kevesen lesznek, akik havi 10 ezer többlet-befizetés megspórolásával 12 milliót kockáztatnának. Aki mégis vállalja ezt az ésszerűtlen kockázatot nem fog sokáig tulajdonon belül maradni, lesznek jelentkezők, akik boldogan vállalják a magasabb díjat, hiszen az így létrehozott értéknövekedés őket illeti meg. Amikor változik a piaci helyzet, és a körzetben nőnek vagy csökkennek az ingatlanárak, a tulajdonosok (bérlők) a megfelelő irányban korrigálják a vállalt értéket (befizetést). Ha például a környéken közművesítenek, vagy más módon javul az infrastruktúra, a telekárnövekedés automatikusan növeli a vállalt befizetések összegét, anélkül, hogy bármilyen adminisztratív eszközzel ezt kényszeríteni kellene. Szükségtelen az ellenőrzés is, hiszen a folyamatos versenyhelyzet magától szabályozza és alakítja ki a reális értékbecslést. Az eljárás alkalmazása minimális adminisztrációval jár, mindössze az egyes ingatlanok aktuális értékét kell nyilvántartani és közzétenni, a többi megy magától. A Liska féle tulajdonforma bármilyen ingatlan-értékesítés esetén alkalmazható, a privatizációtól a Nemzeti Földalapig, és biztosítja a hatékony működést. Legkézenfekvőbb alkalmazásának az önkormányzati ingatlanhasznosítás tűnik.
Önkormányzatok Az önkormányzatok gyakori problémája, hogy a rendelkezésükre álló ingatlanokat eladják-e vagy bérbe adják. Bármilyen döntést is hoznak, mindig felvetődhet a korrupció lehetősége. Ha eladják, az egyszeri összeg fejében lemondanak a további bevételekről. A bérbeadásnál
komoly elemzést igényel a bérleti díj és időtartam meghatározása. Ha rövid a bérleti idő, a bérlőktől nem várható el, hogy fejlesztésekbe kezdjenek, ha hosszú, akkor szinte lehetetlen megállapítani a reális bérleti díjat. A bérleti időszak vége felé gyakorivá válhat a távozó bérlő rablógazdálkodást idéző tevékenysége. A Liska-modell sugallta megoldás az lenne, hogy az önkormányzat, mint tulajdonos, nyilvános árverésen eladja az értékesíteni kívánt ingatlant (vállalkozást). Az új tulajdonos (vállalkozó) viszont nem magántulajdont szerez, hanem személyes társadalmi tulajdont. A továbbiakban a vállalkozás működhet a fenti szabályok szerint, a használati díjat (legfeljebb évi 1 százalék) az önkormányzat számára kell fizetni. Tehát a vállalkozó bármikor megváltoztathatja a vállalkozás értékét, úgy hogy egyszerűen bejelenti az új árat az önkormányzatnak és mindig az aktuális érték alapján fizeti a használati díjat. Természetesen vonatkozik rá az eladási kényszer is, a bejelentett áron el kell adnia vállalkozást, ha vevő jelentkezik. A tulajdonosnak olyan szinten kell tartani az árat, hogy ne járjon rosszul, ha valaki kifizeti. Mindig tud olyan árat szabni, ami kárpótolja őt a kényszereladás miatti veszteségekért. Ha sokkal a tényleges érték fölé megy, senki sem fogja megvenni, persze akkor több használati díjat kell fizetnie. Lényeges, hogy a használati díj nagyon alacsony legyen, mert - mint, ahogy kifejtettük - ez biztosítja a súrlódásmentes tulajdonosváltást. Az önkormányzatnak érdeke, hogy minél szélesebb körű verseny alakuljon ki, hiszen a használati díj révén folyamatosan bevételhez jut. (Talán több olyan önkormányzat is van, ahol az ingatlanértékek 1 százaléka meghaladja a jelenlegi költségvetést.) A verseny kiszélesítése érdekében még azt is megteheti, hogy a vételár egy részére hitelt nyújt bárkinek, hiszen a vállalkozás nem mobilizálható összetevői biztos fedezetnek tekinthetők. (A hitel után természetesen kamatbevételekre tesz szert.) Az ingatlanhoz kapcsolódó vállalkozások körébe a meghatározott területre vonatkozó működési engedélyek is beletartoznak. A mozgóárus, az utcai mutatványos engedélye vagy reklámfelületek használati joga ugyan úgy vállalkozás tárgyát képezheti, mint egy üzlethelység. Egyetlen engedélyért sokan és főleg folyamatosan versenyezhetnek. Az ilyen tulajdonformában működő vállalkozások adatai nyilvánosak, bárki számára hozzáférhetők. A hagyományos ingatlanérték becslésekhez képest a vállalkozók által meghatározott ár valószínűleg reálisabb lesz, bár ez sem lesz torzításmentes. Azok a vállalkozók, akik ragaszkodnak a vállalkozásukhoz, a reálisnál magasabb árat fognak tartani azért, hogy biztosítsák magukat. Bizonyára lesznek olyan vállalkozók is, akik csak azért vesznek meg egy vállalkozást, hogy később nyereséggel eladják. Ehhez azonban tenniük kell valamit, ami növeli az értéket, és az árat még a tényleges értéknövelés előtt érdemes megváltoztatniuk. Nem csak beruházások és fejlesztések, de a legtágabban értelmezett működési feltételek javítása (pl. új vevőkör kiépítése, hatékonyabb "know how" bevezetése stb.) is lehet értéknövelő tényező, ami majd az eladáskor fog realizálódni. Statisztikailag megbízhatóbb következtetések vonhatók le a vállalkozások jövedelmezőségéről a vállalkozók által meghatározott ár alapján, mint ami a könyvelési adatokból kideríthető, tehát az önszabályozás még a statisztikai adatszolgáltatásra is kedvező hatással lehet. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ezáltal az ingatlanpiac rugalmasabbá és áttekinthetőbbé válik, ami mind a vállalkozóknak, mind az önkormányzatnak hasznos. Tegyük fel, hogy egy önkormányzat által bérbe adott üzlethelységek már ebben a formában működnek. Ekkor egy új - éppen létrejövő - vállalkozás, amelynek üzlethelységre van szüksége, könnyen fel tudja mérni a lehetőségeit az adott körzetben. Kiválaszthatja a kínálatból a számára legelőnyösebb (alkalmas
méretű, megfelelő távolságban lévő, elfogadható áru) ajánlatot és minimális adminisztrációval máris rendelkezhet vele.
A fenti módszer bármilyen ingatlanhoz kapcsolódó vállalkozásra alkalmazható. Bár az önkormányzati tulajdon vállalkozásba adásakor az önkormányzat várható bevétele valószínűleg kevesebb lesz, mintha magántulajdonként értékesítené az ingatlant, de részben a használati díj, részben a nagyobb hatékonyság, - ami más csatornákon növelheti az önkormányzat bevételeit - ellentételezi az elmaradt bevételt. Amennyiben az önkormányzatnak később mégis szüksége lenne az ingatlanra bármikor visszavásárolhatja, az aktuális áron. Ha az önkormányzatok számára előnyösnek bizonyul ez a tulajdonforma és értékesítési mód, akkor meg fogják találni a módját, hogy az egyéb tulajdonban lévő ingatlanokat is ösztönözzék a tulajdonforma-váltásra. Ha a fenti feltétel nem állna fenn, akkor sem történt nagy baj: lényegében veszteség nélkül kipróbáltak egy lehetőséget, ami nem vált be. F. Liska Tibor 2004. november