A közös, összekapcsolt ágrendszer ökológiai peremfeltételeinek meghatározása DR. ALEXAY ZOLTÁN 1. Az ökológiai változások értékelése A szigetközi élővilág mai képének kialakulása Egy térség élővilágának a megváltozását, a változások mértékét csak akkor érzékelhetjük, ha van összehasonlítási alap. Ez indokolja, hogy áttekintsük, hogyan alakult ki Szigetköz élővilága és milyen állapotban volt a Duna vizének 1992 őszén történt elterelésekor. A térségben a táj alakításában és az élővilág sorsának meghatározásában a víz volt a legfőbb ökológiai faktor. A Duna hordalékából épül fel a Szigetköz, a hordalék anyaga és a mindenkori vízállás határozza meg a felszín alatti vizek mozgását, a kis- közép- és nagyvizek váltakozása megszabta az élővilág éves ritmusát, az árvíz volt a legfőbb szelekciós tényező, a vízviszonyok változását követte a biotikus szukcesszió. A térségre jellemzők a vízi és vízkedvelő fajok alkotta életközösségek, amelyek már az emberi beavatkozást megelőzően is állandóan változtak aszerint, hogy hogyan alakultak a vízviszonyok. Az ősi (eredeti) állapotok első, jelentős átalakulása a XIX. század végén, az 1886-1896 között végzett folyamszabályozási és ármentesítő munkálatok után következett be. Ekkor a hordalékkúpon ezernyi ágra szakadó, főmedrét változtató, zátonyokat, szigeteket építő, partot szaggató, az alacsony árteret évente legalább kétszer vízzel elborító folyónak kialakítottak egy kőszórással stabilizált falú, állandó főmedret, az árvizeket a megépülő töltések közé szorították, Szigetközben megszűnt a víz korlátlan uralma. A belvizek levezetésére kialakított mentett oldali csatornahálózat elkészülte után sok, addig rendszeresen vízzel borított terület kiszáradt. A munkálatok eredményeként lecsökkent a jellegzetes, vízi életközösségek területe, Szigetköz mentett oldali része zömmel mezőgazdasági kultúrtájjá alakult. A víz uralma csak a hullámtéren maradt fenn, de itt is alapvető változást jelentett, hogy a hajózás feltételeinek javítása miatt a legtöbb mellékágat a párhuzamművel lerekesztették, és csak árvízkor kaptak közvetlenül vizet a főmederből. Emiatt csökkent a halbölcső szerepük, felgyorsult a hordalék lerakódása, egyre jobban feliszapolódtak. A mentett oldalon csak a holtággá vált egykori mellékágak, a fakadó vízzel rendszeresen elborított mély fekvésű területek és a belvízlevezető csatornák őrizték az egykori élővilág maradványait. Az átalakulás elsősorban az itt élő fajok egyedszámát csökkentette, a biodiverzitás valószínű nem változott érdemben. Ezt nem állíthatjuk teljes biztonsággal, mert a szabályozás előtti állapotokról nincs részletes és pontos leírás. A XIX. század végén megjelent monográfiákban találunk ugyan adatokat, de ezek nem csak Szigetközre vonatkoznak, hanem az akkori Mosony- és Győr megyére. Nehezen lehet ezeket a fajlistákat használni a változások érzékelésére azért is, mert a legtöbb esetben nem szerepel az adatok között a lelőhely, így nem lehet kiválogatni a szigetközi fajokat. A felsorolások – mai szemmel nézve - nagyon hézagosak, ezért sem alkalmasak arra, hogy segítségükkel fogalmat alkothassunk a Duna szabályozása előtti állapotokról. Azt feltételezhetjük, hogy a későbbi kutatások során megtalált fajok zöme néhány behurcolt vagy a víz révén idekerült fajtól eltekintve akkor is előfordult a térségben. További változást okozott a hullámtéren az, hogy a természetes erdőtársulásokat (fehér fűz ligeterdő, fekete- és fehér nyár ligeterdő, éger ligeterdő, szil-kőris-tölgy ligeterdő) a XX. század közepétől kezdve fokozatosan felváltották a gyorsan növekedő, nagy fatömeget produkáló fűz- és nyárültetvények. A tarvágásos véghasználat, a nehéz gépekkel végzett közelítés stb. tönkretette az aljnövényzetet, ma ezekben az ültetett, egyfajú, egykorú állományból álló erdőkben gyakran hiányzik a cserjeszint; a gyepszint degradált, fajokban 3
szegény. Dominálnak a tágtűrésű, mindent elviselő növények, mint a nagy csalán (Urtica dioica), a ragadós galaj (Galium aparine), a hamvas szeder (Rubus caesius), a behurcolt magas aranyvessző (Solidago gigantea), a kisvirágú és bíbor nenyúljhozzám (Impatiens parviflora, I. glandulifera) stb. A homogén faállományok állatvilága is elszegényedett. Az 1960-as évek végétől újabb negatív hatású változás következett be - a Duna medrének egyre intenzívebb eróziója, amely miatt folyamatosan csökkent a kisvizek szintje (lásd: 1. ábra).
1. ábra: Kisvíz-szintek alakulása 1953-1992 Ennek következtében kisvízkor lesüllyedt a talajvíz szintje, a mellékágak egy jelentős része kiszáradt, a korábban állandó vizű mélyedésekből, kubikgödrökből eltűnt a víz, a mentett oldali mocsár- és láprétek, láperdők egyre hosszabb ideig maradtak szárazan. Sok élőhelyről eltűntek a lebegő- és gyökerező hínártársulások, apadáskor milliószámra pusztultak el a sekély vizekben élő planktonszervezetek, férgek, puhatestűek, a rovarlárvák, a halivadékok, a békalárvák. Ez a katasztrófa évenként ismétlődött, a táplálék csökkentése miatt megfogyatkozott a sekély vizekben táplálékot kereső madarak száma, eltűntek a nedves rétek, holtágak fajai, mint a piros lábú cankó (Tringa totanus), a nagy goda (Limosa limosa), a bibic (Vanellus vanellus), a sárszalonka (Gallinago gallinago). Az 1990-es évek elején már egyre nyilvánvalóbbá vált ez az élővilágot fenyegető folyamat, amelynek negatív hatását betetőzte 1992 októberében a Duna elterelése. A folyam vizének az üzemvízcsatornába terelése után a hullámtéren közel 40 km hosszúságban bekövetkezett az az ökológiai katasztrófa, amely várható volt. A Nagy-Duna vízszintjének gyors és nagyarányú (3-4 méter) csökkenése miatt a mellékágak napokon belül kiürültek, a talajvíz szintje 2-3 m-rel alacsonyabb lett, eltűnt a mentett oldali holtágak, csatornák vize. Rövid időn belül a vízi állatok milliói pusztultak el, a növényzet ekkor még azért nem károsodott súlyosan, mert az elterelés a vegetációs időszak végén történt, a növénytársulásoknál 1993-tól jelentkeztek a negatív hatások, ezeket a mentett oldali vízpótlás a holtágak és a csatornák területén enyhítette, de a hullámtéren egészen 1995 nyaráig, a fenékküszöb üzembe helyezéséig változatlanul érvényesültek. A fenékküszöb révén működő ideiglenes vízpótló rendszer Dunakilititől Ásványráróig biztosítja a hullámtéri ágrendszer vízellátását, lehetőséget teremt az állatvilág regenerálódására.
4
2. ábra: Vízhozam Pozsonynál és Rajkánál A Szigetköz hullámtéri növénytársulásai, az elmúlt 15 év változásai Szigetközben az irodalomban fellelhető adatok alapján a XIX. századtól folytak botanikai kutatások. A Fehér Ipoly kiadásában 1874-ben megjelent „Győr megye és város egyetemes leírás” című monográfiában Ebenhöch Ferenc ismertette az akkori Győr megye flóráját, a felsorolásban mindössze 14 faj esetében említi konkrétan a szigetközi előfordulást. A Felső-szigetköz növényeiről a Major Pál szerkesztette 1878-ban kiadott „Mosony megye monographiája” című munkában találunk adatokat. A XX. század első felében Polgár Sándor végzett részletes felmérést az egykori Győr megye területén. Munkája, a „Győr megye flórája” 1941-ben jelent meg. Napjainkig az egyik legalaposabb florisztikai mű, adatai helytállóak, de az elmúlt 60 év változásai miatt kiegészítésre illetve megerősítésre szorulnak. A hullámtér erdőtársulásait a háború után Kárpáti István és Kárpáti Veronika kutatták, a XX. század utolsó évtizedeiben Kevey Balázs, Werner Ervin és Alexay Zoltán vizsgálták a szigetközi hullámtér flóráját, majd az 1990-es évektől az ELTE a Magyar Természettudományi Múzeum és a MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének munkatársai a „Szigetközi környezeti monitoring” keretében végeznek felméréseket, így elegendő adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy a Duna elterelése után bekövetkezett változásokat értékelni lehessen. A vízi makrofiton vegetáció változásai a Duna elterelése után A hullámtéren a biotikus szukcesszió organogén sorozatának tárulásai csak kis kiterjedésűek voltak, kevés helyen alakult ki tipikus pangóvizes élőhely, mert a Duna áradásai
5
rendszeresen átöblítették az egész területet. Csak közép- és kisvízkor szűnt meg a frissvizes ellátás, ilyenkor jelentek meg elsősorban a gyökerező hínárok a sekélyvizű tavakban (Öntési-tó, Alsóújszigeti-tó, Ercsédi-tó) vagy a mellékágakban pl. Dunnaremeténél, a holtágakban pl. Schlisler-holtág. A elterelés után a régi mederben a mellékágak torkolatainál alakultak ki a vízi makrofitonok megjelenéséhez alkalmas területek, itt a lebocsátott víz mennyiségétől függ, mikor és mennyi ideig tudnak létezni ezek a társulások. A hullámtéren az 1992-1995 közötti időszakban vagy kiszáradtak a korábbi élőhelyek, vagy csak nagyon kevés vizet kaptak. Ennek következtében több, ritka faj eltűnt, mint pl. a védett rucaöröm (Salvinia nalaus), a vízilófark (Hippuris vulgaris), tündérfátyol (Nymphoides peltala), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) stb. A fenékküszöb üzemelése óta legtöbb helyen a magas vízállás a jellemző (pl. Öntési-tó, Dunaremete térsége), ez a vízi makrofitonok elterjedésének területét és az egyedszámot egyaránt korlátozta, a parti zóna fajai (gyékények, nád) visszahúzódtak Szigetköz állatvilága, az elmúlt 15 év változásai A Szigetköz állatföldrajzi besorolása: alföldi faunakörzet (Pannonicum) kisalföldi faunajárása (Arrabonicum). Az alapfauna európai, közép-európai jellegű, de megjelennek keletalpesi, középhegységi és sztyepp eredetű fajok is. A szélsőségesen változó vízviszonyokkal magyarázható, hogy endemizmus alig van, a térség igazi jellegét a bőséges vízhálózat jellemző állatvilága adja. A területen a folyamszabályozásig alig végeztek zoológiai vizsgálatokat, ez alól talán csak a halak és a madarak csoportja a kivétel, így kevés adat áll rendelkezésünkre. Az 1874-ben Fehér Ipoly szerkesztette - már említett – monográfiában Méry Etel, a Major Pál által szerkesztett, Mosony megyét feldolgozó munkában pedig Peck I. Ágoston közöl fajlistákat, de ezek adatai fenntartásokkal fogadhatók el, mert felsorolnak háznál tartott állatokat is, mint pl. a „tengeri őrlecs”-et, azaz tengerimalacot a megye állatai között. Az általuk említett gerinctelen fajok rendszertani csoportok szerinti megoszlása a következő: − − − −
Laposféreg (Patyhelminthes) Gyűrűsféreg (Annelida) Puhatestű (Mollusca) Ízeltlábú (Arthropoda)
20 faj 12 faj 44 faj 2571 faj
Mivel a lelőhely nincs feltüntetve, nem tudni, hogy ezek a fajok hol kerültek elő, így Szigetközre nézve bizonytalan adatnak tekinthetők a listák. Ugyanez mondható el a gerincesek esetében is, ezért a változások tendenciája és mértéke ezek alapján nehezen állapítható meg. Rendszeres állattani kutatások a folyamszabályozás után sem kezdődtek, így néhány lelkes amatőr madarász (Csibe Lajos, Király Iván stb.) feljegyzésein és a halászok fogási adatain kívül nincs felhasználható információ. A tudományos igényű zoológiai vizsgálatok az 1990-es évek elején kezdődtek. Előtte is kutattak néhányan a területen, mint Szili Kovács Tibor (puhatestűek) vagy Horváth Gyula (lepkék), de átfogó és rendszeres munka csak a Természettudományi Múzeum Állattára munkatársainak bekapcsolódásával indult, ennek során a területre leginkább jellemző, vízhez kötődő gerinctelen és gerinces csoportokat vizsgálják, amelyek faj- és egyedszámának változásai alapján következtetni lehet a vízlépcső üzembe helyezésének következményeire. Az eddigi eredmények azt bizonyítják, hogy Szigetköz faunájára a nagy diverzitás a jellemző még a drasztikus hatású folyamelterelés után is. Eddig több mint 3000 állatfaj került
6
elő, ezek közül 314 védett ill. fokozottan védett. A védett fajok egyes osztályok közötti megoszlása a következő: Puhatestűek: 7 faj Ízeltlábúak: összesen 49 faj Ebből lepke: 34 faj Szitakötő: 13 faj Tegzes: 2 faj Kétéltűek: 12 faj Madarak: 164 faj Hüllők: 4 faj Emlősök: 14 faj + denevérek A folyam vizének elterelése következtében a gerinctelen fauna vízhez kötődő fajai károsodtak a legnagyobb mértékben. A puhatestűek (Mollusca) a változásokra az egyik legérzékenyebben reagáló csoport. 1992-ben a kiürült kiszáradó mellékágakban, a gyorsan lecsökkenő vizű főmederben pár nap alatt több millió puhatestű pusztult el, becslések alapján a nagykagylók (Auodonta, unio genus) 50 %-a a kiskagylók (Pisidium, Dreiszana gen. stb.) 80 %-a esett áldozatul. (Mészáros 1994) csak az ágrendszer mélyedéseiben és a főág mélyebb részein maradtak életben a kagylók és a vízi csigák. A régi mederből eltűnt több csigafaj, mint a Theodoxus fluvialilis, Th. transversalis, Fagotia acicularis, F. esperi stb. (Majoros 1999) Az elterelést követő gyors pusztulás után a stabilizálódó, új vízviszonyok kialakulásakor kezdetben növekedett a puhatestűek faj- és egyedszáma, majd átrendeződés következett be, csökkent a diverzitás, a gyors áramlást kedvelő fajok kerültek túlsúlyba. Pl. Cikolasziget és Ásványráró térségében a mellékágakban, 1994-ben 20 ill. 19 faj került elő, 1998-ban csupán 13 volt megtalálható. A vízpótlást követően megnövekedett az áramlási sebesség és a korábbinál magasabb vízszintek alakultak ki, emiatt jórészt eltűntek a puhatestűek által kedvelt sekélyvizű, lapos partszakaszok. (A vizsgálatok eredményeinek értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a puhatestűek több faja változatlan környezeti feltételek mellett is időszakonként erősen eltérő egyedszámban fordul elő.) A rendszeres kutatások eredményeként Szigetközből 1994-re már 128 puhatestű faj vált ismertté. 1997-ben Kisbodak térségében előkerült egy eddig nem ismert csigafaj, a Palahidia oshanovae (Majoros 1999) Az ártéri erdők csigafajainak a száma csökkenő tendenciát mutat. Ízeltlábúak (Arthropoda) A világ ismert állatfajainak mintegy 75%-a tartozik ebbe a törzsbe, hihetetlenül változatos és mindenütt - gyakran tömegesen – előforduló csoport. A Kisalföldön a XIX. században végzett vizsgálatok is már több mint 2000 fajukat írták le, de ezek az adatok nem vonatkoztathatóak a Szigetközre, mert jóval nagyobb területről származnak. Az 1991-től elkezdett zoológiai kutatások során előnybe részesítették a vízhez kötődő, a változásokra érzékenyen reagáló csoportjaikat. Az előkerült fajok száma azt igazolja, hogy a legutóbbi drasztikus hatások ellenére a szigetközi ízeltlábú fauna még ma is nagyon változatos és gazdag.
7
Ezt tanúsítják az alábbi adatok: Rendszertani csoport Kisrákok (Ceadocera, Copepoda) Szitakötők (Odonala) Recésszárnyúak (Neuroptera) Bogarak (Coleoptera) Tegzesek (Trichoptera) Lepkék (Lepidoptera)
Fajszám a szigetközben
A hazai ismert fajok %-ban
96
64
52 42 1000 64 1124
81 33 17 30 30 (Mészáros 1994)
A szitakötők (Odonata) vizsgálata kimutatta, hogy a Duna elterelése után 4 faj, a díszes légivadász (Coenargion ornatum), a zöld acsa (Aeshna viridis), a sárgafoltos szitakötő (Somatochlora flavomaculata) és a pataki szitakötő (Ortherum brunneum) eltűnt a Szigetközből. A vízpótlás után megnőtt a mellékágakban az áramlás sebessége és a vízmélység, emiatt csökkent az álló- és sekélyvízi fajok száma, gyakoribbá váltak a folyóvízi, tágtűrésű fajok, esetenként csökkent a fajszám (Mészáros 2004). A lepkék (Lepidoptera) a Szigetközben a legnagyobb fajszámú ízeltlábú rend. A vizsgálatok megállapították, hogy a vízellátottság és a csapadék éves mennyiségének függvényében változnak a fajszám éves értékei. Megnőtt a fás élőhelyekre jellemző fajok száma, csökkent viszont a nedves élőhelyhez kötődők mennyisége (Mészáros 2004). A tegzesek (Trichoptera) gazdag fajszámú, nagy egyedszámban előforduló csoport a Szigetközben. A Duna elterelését követően megfogyatkoztak, a vízpótlás kezdete után, 1998 óta növekedés tapasztalható. Az elterelés előtti állapotokhoz viszonyítva a magas oxigénigényű, gyors áramlású vizeket kedvelő fajok száma ugrásszerűen megnőtt (Uherkovich 2003). A kérészek (Ephemeroptera) csoportja érzékenyen reagál a vízviszonyok változására, mert – a szitakötőkhöz hasonlóan – kizárólag vízben fejlődnek. Az 1993 óta tartó kutatás eredményeként 32 fajuk került elő Szigetközben. Az elterelés előttről nincsenek adatok, az 1994-2002 közötti vizsgálatok során a Nagy-Dunából 17, a mellékágakból (Mosoni-Dunából) 26 fajt sikerült megtalálni, a Lipóti mellékágból 16 faj került elő (Sziráki 2003). A bogarak (Coleoptera) a lepkék utáni második legnépesebb szigetközi rovarrend. A Duna elterelése után előtérbe kerültek a gyomos ill. a réti fauna elemei, ugyanakkor a régi meder partjainak beerdősülése miatt eltűntek a homokos-kavicsos területekre jellemző bogárfajok. Tömegesek a puhafaligetek, a lágyszárú társulások fajai, a fenékküszöb üzemelése óta a nedves élőhelyeket kedvelő csoport gyakoribbá vált. A monitoring mintavételi helyei nem csak a hullámtéren, illetve a Rajka-Szap közötti szakaszon vannak, a mentett oldalon és az Alsó-Szigetközben is vizsgálódnak a kutatók, az adatok ezért nem 100%-ban érvényesek az elterelés által érintett szakaszra, de az eredmények mutatják a változás tendenciáját. A gerinctelen fauna faj- és egyedszámának alakulását több tényező – a csapadék, a hőmérséklet, a víz mélysége és áramlási sebessége, a táplálék mindenkori előfordulása stb. – együttesen befolyásolja. A változásoknak az okai összetettek, gyakoriak az éves ingadozások, amelyek előidézői nem biztos, hogy kizárólag a folyam vizének az elterelésére visszavezethető átalakulások.
8
Gerincesek (Vertebrata) A halak (Pisces) az egykori vízvilág legjellemzőbb gerinces csoportja, az ezernyi, változatos karakterű vízfolyásban óriási haltömegek nevelődtek. A változásokról külön tanulmány számol be, azt meg kell jegyezni, hogy miután a tápláléklánc közepén elhelyezkedő csoportról van szó, a halak faj- és egyedszámának alakulása meghatározó az életközösség működésében. A kétéltűek (Amphibia) fejlődése és legtöbb fajuk élete is szorosan kötődik a vízhez, ezért kiváló indikátor szervezetek. A régi monográfiák csupán 5 fajukat említik a megyéből, ma a hullámtéren 11 fajuk él és szaporodik. Tudományos igényű kutatásuk 1989-ben kezdődött. A vízben élő békák közül a kis tavibéka (Rana legsonae), a kecskebéka (Rana esculenta) és a nagy tavibéka (Rana ridibunda) a leggyakoribbak a Szigetközben, számuk a vízviszonyoktól függően nagyon változó. A Duna elterelése utáni száraz időszakban létszámuk nagyon lecsökkent, a vízpótlás beindulása után a helyzet javult, de átrendeződtek az arányok, nagyobb számban fordul elő a kecskebéka. (Az Alsó-Szigetközben a kisvízszintek süllyedése miatt szinte teljesen eltűntek a békák korábbi szaporodóhelyei, ezért nagyon megfogyatkoztak, ami a táplálékláncban betöltött szerepük miatt lényeges, negatív változások okozója lehet.) A hüllők (Replilia) osztályának csak néhány faja kötődik szorosan a vízhez, ezek voltak a leggyakoribbak a Szigetközben. Ma a mocsári teknős (Emys orbicularis) nagyon ritka, a vízisikló (Natrix natrix) elterjedt, de a békák számának csökkenése miatt egyre kisebb számban fordul elő. A fürge gyík (Lacerta agilis) gyakori a hullámtéren és a mentett oldalon, ritkán kerül elő a keményfa ligetekben a törékeny gyík (Anguis fragilis) A madarak (Aves) a térség legnépesebb gerinces csoportja. Amatőr és hivatásos zoológusok kedvencei, sokan tanulmányozták őket, a térségben is többen foglalkoztak a madármegfigyeléssel, mint pl. Méry Etel, Peck I. Ágoston a XIX. században, majd Király Iván, Csiba Lajos, Keve Andor, később a Magyar Madártani Egyesület tagjai. Napjainkban a szigetközi monitoring keretén belül a Magyar Természettudományi Múzeum csoportjának munkatársai vizsgálják Szigetköz avifaunáját. A XIX. század végi listákban már 197 faj szerepel, de ez a felsorolás nem csak a szigetközi fajokat tartalmazza. Ma mintegy 100-110 fészkelő és 90-100 vonuló madárfaj fordul elő a térségben, legjellemzőbbek a vízi és vízhez kötődő madarak – ezeket érintették legérzékenyebben az utolsó fél évszázad változásai, a medersüllyedés miatti szárazodás és a Duna elterelése. A fészkelők és a vonulók közül 164 faj védett, ebből 19 fokozatosan védett. Már a folyam elterelése előtt is sokat változott a térség avifaunája, a régtől végzett megfigyelések lehetővé teszik, hogy nyomon követhessük a folyamatot. Több – korábban fészkelő faj eltűnt vagy csak vonuláskor jelenik meg. Ilyenek, pl. a vörös kánya (Milvus milvus), a gulipán (Recurvirostra avozetta), a pajzsos cankó (Philomachus pugnax), a fenyőszajkó (Nucifraga caryocatactes), a nyári lúd (Anser anser) stb. Ugyanakkor több új faj is megjelent, amelyek a XIX. században illetve a XX. század első felében még nem fordultak elő, mint a balkáni gerle (Streptoopelia decaocto), a fekete harkály (Dryocopus martius), a balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus), a bütykös hattyú (Cignous olor) stb. A fentiek miatt nehéz pontosan felmérni a Duna elterelésének hatását. Figyelembe kell venni, hogy nem csak a vízviszonyok változása hat a madarakra, hanem az erdőgazdálkodás, a növekvő turistaforgalom okozta zavarás, a tápláléknövények vagy zsákmányállatok csoportjában történő változások, a szaporodóhelyek megszűnése vagy átalakulása, mint pl. a mocsárrétek szárazzá válása, a gyepek feltörése, a holtágak feltöltődése stb. A jól alkalmazkodó
9
fajok az új helyzetben is feltalálják magukat, így például a szürke gémek, kócsagok egész évben kijárnak a mezőgazdasági területekre táplálékot keresni, míg máskor ez csak ősszel és télen volt a jellemző. Az elterelés után az érintett területen lecsökkent a vízimadarak száma, sok faj táplálkozó és pihenőhelye eltűnt. A kiszáradó mellékágak mélyebb részeinek vizében összegyűlt vízi állatokra vadászó kócsagok, szürke gémek száma megnőtt, amíg tartott a táplálék, de eltűnt több nádi énekes, pl. a kisvöcsök (Podiceps ruficollis), de ezek a fajok a vízpótlás után ismét megjelentek. Ugyancsak átrendeződött a vonulók tartózkodási helye, a tározótó és az Alsószigetközi ágrendszer fogadta a madártömegeket. A vízpótlás beindulása után több, korábban fontos táplálkozó- és gyülekezőhely túl sok vizet kapott (pl. a fokozottan védett Öntési tó) így korábbi funkciója nem tudott helyreállni. Az elterelés által érintett hullámtéri szakaszon nincsenek meg azok a változatos vízterek, amelyek az azt megelőző időszakban jellemzőek voltak. A vízpótló főágban megnőtt az áramlási sebesség, a mellékág nagy részében a középvíznek megfelelőnél magasabb a vízszint, hiányoznak a sekély, lassan áramló vagy állóvizű területek, amelyek korábban fontos szerepet játszottak a madarak életében. A magas vízszintű mellékágakban növekszik a búbos vöcsök (Podiceps cristatus), a kis vöcsök (P. ruficollis) valamint a szárcsa (Fulica atra) létszáma. Kevesebb lett a sárga billegető (Motacilla flava) és a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus) népesebb lett a száraz élőhelyeken, erdőkben lakó madarak csoportja. Úgy tűnik, a mélyebb vizű mellékágak kialakulása kedvez a kárókatonának (Phalacocorax carbo), mert az 1990-es évektől két fészektelepen ismét költ a Szigetközben. Az eddig csak ősszel, a gyülekezéskor megjelenő fokozottan védett gyurgyalag (Merops apiaster) költött a tározótérben és Nyáros-szigeten az 1990-es évek végén. Az emlősök (Mammalia) csoportjára kevéssé hatott negatívan a Duna elterelése, kevés a szorosan vízhez kötődő fajuk. Több csoportjuk előnyös helyzetbe került az áradások elmaradása, a terület szárazabbá válása miatt. Az elmúlt évszázadban átrendeződött a térség emlősfaunája. A XIX. század végén – a monográfiák adatai szerint – még ritkán, de előfordult a farkas (Canis lupus), amely mára kipusztult, gyakori volt a hörcsög (Cricaetus cricaetus), ma alig fordul elő, ugyancsak gyakori fajként említik az üregi nyulat (Lepus cuniculus), amely eltűnt a területről. Nem élt akkor a ma már gyakori, az 1960-as években betelepedett vaddisznó (Sus scrofa). A szarvast (Cervus elaphus) is csak váltóvadként említik, ma állandó lakója a hullámtéri erdőknek. Ugyancsak megjelent az 1990-es évek elején és azóta egyre jobban terjed a hód (Castor fiber), várható a megyében és Csallóközben már előforduló aranysakál (Canis aureus) felbukkanása is. Peck I. Ágoston fajlistájában 6 denevérfaj szerepel, de nem tudni, ezeket hol figyelte meg. A denevérek ma is állandó lakói a térségnek. Különlegessége a Szigetköznek a fokozottan védett, praeglaciális reliktumfaj, a patkányfejű pocok (Microtus oeconomus), de elsősorban a mentett oldali csatornákban él. Előfordul, ha nem is gyakori, az ugyancsak fokozottan védett vidra (Lutra lutra). A molnárgörény kivételével a menyétféle kisragadozók minden faja él a területen. Gyakori a róka (Canis vulpes) és a borz (Meles meles), a róka megjelent a tározótérben is. Szaporodóban van a vadmacska (Felis silvestris). Mindenütt gyakoriak a rágcsálók, számukra az elterelés és a vízpótlás kezdete között két és fél száraz év és az árvizek elmaradása nagyon előnyös volt, elszaporodtak és jelentős erdőgazdasági károkat okoznak. A Szigetköz nagyvadállománya fontos idegenforgalmi vonzerő, megőrzése és gondozása alapvető gazdasági érdek. A hullámtéren kevés az őz (Capreolus capreolus), a nagy árvizek egykor sokat elpusztítottak, ezek elmaradása előnyös a vad számára. A XX. században telepedett meg és szaporodott el a szarvas (Cervus elaphus). A szigetközi populáció a térségben fontos szerepet töltött be, kapcsolatban volt a kárpáti, hansági és bakonyi
10
populációkkal, a géncsere révén kiváló tulajdonságokkal rendelkezett. A kárpáti kapcsolatban a Duna nem jelentett számára akadályt, mert kiválóan úszik. A folyam vizének elterelése óta megszűnt az érintkezés a két populáció között, mert a leaszfaltozott, meredek falú, magasan húzódó üzemvízcsatorna leküzdhetetlen akadályt jelent számukra. A szigetközi populáció átrendeződését tapasztaltuk az 1990-es évek elején, ekkor az Alsó-Szigetközből a szarvas felvándorolt Dunakiliti térségébe és ma is itt él az állomány zöme. Úgy tűnik, a lenti területek növekvő zavarását nem szívesen viselte el, az építkezés zaját és forgalmát jobban tolerálta, ehhez viselkedésének megváltozásával alkalmazkodott. Ma a magyar oldali – fel nem töltött – tározótérben kialakult bozótok a szarvas kedvelt tartózkodási helyei. Komolyan károsította a populációt az utóbbi másfél évtizedben az 1990-es évek elején megjelent óriás májmétely (Fascioloides magna). Elszaporodásának kedvezett az elterelés után kialakult sekélyvízi, iszapos állapot. A mintegy 50 éve betelepedett vaddisznó (Sus scrofa) számára is előnyt jelent, hogy az elterelés óta elmaradnak a hagyományos, tél végi árvizek, amelyek a hullámterében rendszeresen elpusztították a malacokat. A szapora, intelligens vadnak nincs természetes ellensége, nagyon elszaporodott, ami növeli a terület vadászati/gazdasági értékét, de egyre súlyosabb a vaddisznó által okozott mezőgazdasági és természetvédelmi kártétel. 2. A közösen javasolható rehabilitációs megoldás ökológiai feltételei A rehabilitáció lehetséges optimális megoldásainak keresése előtt ki kell jelölni az elérendő célt, csak ezután következhet az oda vezető út eljárásainak kidolgozása. A sokak által sokszor hangoztatott eredeti állapot megjelölése nem jelent semmi konkrétumot, mindenki mást ért alatta, ezért nem más, mint egy megtévesztő, bár lelkesítő frázis. Miután a szabályozás előtti, valóban eredeti állapotok ismételt megteremtése illuzórikus, legtöbben és leggyakrabban az 1950-es évekre jellemző viszonyokat tartják elérendő célnak, az ekkor jellemző vízszintek és az élővilág természetes/természeteshez közeli állapota tűnik ökológiai szempontból a legkedvezőbbnek. Kétségtelen, hogy akkor még nem jelentkezett a medererózió, így kisvízkor is kielégítő volt a mellékágak vízellátása, a középvíznél, nagyobb vízhozamnál, pedig a párhuzammű felett már bejutott a víz az ágakba, átöblítette őket, egyben megteremtette a kapcsolatot a főmeder a szigetközi és a csallóközi hullámtér között. Az, hogy a mellékágak egyes szakaszait zárások rekesztették el, hátrányt jelentett a vízi szervezetek számára, mert kisvízkor ezeken nem tudtak keresztüljutni, ugyanakkor az egyes részeken álló vagy lassan áramló vízből lerakódott a lebegtetett hordalék egy része, gyorsította a feliszapolódást. Az ökológiai szempontú rehabilitáció feladatai az alábbiakban foglalhatók össze: − Ki kell alakítani a hullámtéren az élővilág sokféleségét biztosító változatos víztereket. − Helyre kell állítani a jobb- és baloldali mellékágrendszer, valamint a főmeder kapcsolatát, biztosítani kell a biológiai átjárhatóságot. − A Duna pozsonyi vízhozamának megfelelő vízszinteket kell kialakítani a hullámtéri ágakban, biztosítani kell az évente kétszeri árvízi elöntést. − A talajvízszintek 50-es évekre jellemző értékekre emelése. − A dunakiliti tározótér ma még száraz vagy rossz vízellátású ágainak rehabilitálása, a területen lejátszódó spontán szukcessziós folyamat lehetőségének a további biztosítása − Olyan műszaki megoldást kell keresni, amely a legkisebb zavarással jár, és a lehető leggyorsabban kivitelezhető. − Össze kell kapcsolni a mellékágakat, ki kell alakítani a szabályozás előtti állapotokra hasonlító fonatos ágrendszert, ami nem akadályozza az állatok mozgását.
11
Nehezen megvalósíthatónak tűnik, ezért az elérendő célok realitásának a megőrzése miatt ezek közé nem szabad felvenni azt, hogy a korábbi árvizekhez hasonló hatású árhullámokat kell lehetővé tenni. Az elterelés előtt az árvizek nem a tározótérből léptek ki, hordalékuk tápanyag-utánpótlást jelentett, ezek hozták a szigetközi szakaszra a hegyvidéki növényfajok magjait/terméseit, ez a szerep ma nem valósítható meg. A korábbi árhullámok tartósságát is nehéz lenne biztosítani. Óvatosan kell – erősen feltételes módban – megfogalmazni a célok között a degradált erdei aljnövényzet rehabilitációját. Kérdéses, hogy az agresszív fajokat ki tudják-e szorítani a természetes társulásra jellemző fajok. Amennyiben sikerül a fenti célokat megvalósítani, várhatóan javul a mentett oldalon a töltéseket kísérő mocsárrétek vízellátása. Várhatóan akkor ismét megjelennek ezek területén az elterelés után eltűnt növény- és állatfajok. A hullámtéri ágrendszer rehabilitációja lehetőséget teremt a viziturizmus fejlesztésre. Ennek csak szigorúan szabályozott formája engedhető meg, ki kell dolgozni ezeket a szabályokat, meg kell teremteni az anyagi és szellemi infrastruktúrát.
Irodalom 1) Alexay Zoltán (1998): Változó Szigetköz. Hazánk Könyvkiadó Győr 2) Báldi A.- Moskát Cs.- Zágon A. (1999) Madártani monitorozás a Szigetközben. 1998. „A Szigetköz környezeti állapotáról” szerk.: Láng I.- Banczerowski J.-né- Berczik Á. Bp. 1999. 3) Fehér Ipoly (szerk) (1874): Győr megye és Város egyetemes leírása. Franklin Nyomda Bp. 4) Gubányi András (2003): A vízibéka populációk szerkezetének kutatása a Szigetköz területén (1989-2002) „A szigetközi környezeti monitoring eredményei” konferencia összefoglaló anyaga. Bp. 2003. 04. 14. 5) Major Pál (szerk) (1878): Mosony megye monographiája Móvár 6) Majoros Gábor (1999): Szigetköz malakologiai monitorozásának legfontosabb eredményei 1994-től 1998-ig. „Szigetköz környezeti állapotáról” szerk: Láng I.Banczerowski J.- Berczik Á. Bp. 1999. 7) Mészáros Ferenc (1994): Szigetköz – hitelesen az értékekről. Természet BÚVÁR 6. sz. 10-11. o. 8) Mészáros Ferenc- Hahn István (1999): Szigetköz változásai. Természet BÚVÁR 4. sz. 34-36. o. 9) Mészáros Ferenc: (2004): A szigetközi zoológiai monitorozás eredményei 2003-ban. „A szigetközi környezeti monitoring eredményei” konferencia összefoglaló anyaga, Mosonmagyaróvár, 2004. febr. 20. 10) Ráth Tamásné (1999): Vízi makrofiton állományok változásai a Szigetköz víztereiben „A Szigetköz környezeti állapotáról” szerk: Láng I.- Banczerowski J.-né- Berczik Á. Bp. 1999. 11) Sziráki György (2003): Szigetközi zoológiai monitorozás- Ephemeroptera (kérészek), 1994-2002 „A szigetközi környezeti monitoring eredményei” konferencia összefoglaló anyaga. Budapest, 2003. április 14. 12) Uherkovich Ákos (2003): A 2002. évi Trichophera kutatások néhány eredménye „ A szigetközi környezeti monitoring eredményei” konferencia összefoglaló anyaga Bp. 2003. április 14.
12
