A közgazdaságtan alapjai

Dr. Nagy András

A közgazdaságtan alapjai (előadások)

Budapest 2013

© Dr. Nagy András, 2013 A szerző művét az Általános GNU-licence hatálya alá helyezi. Ezt a művet bárki lemásolhatja, sokszorosíthatja, terjesztheti ellenszolgáltatásért vagy a nélkül, átírhatja a következő feltételek betartása mellett: •

Köteles ugyanezeket a jogokat bárki más számára ugyanilyen formában biztosítani;

•

Köteles a szerző (és valamennyi korábbi módosító) nevét feltüntetni;

•

Köteles pontosan jelezni (saját nevével ellátva) az általa eszközölt változtatásokat és az általa módosított változat eredeti forrását;

•

Köteles az általa terjesztett példányokat hasonló copyleft-tel ellátni;

•

Ezek a feltételek automatikusan kiterjednek a szöveg megváltoztatott részeire is.

1

2

Előszó Ez az előadás-sorozat a BGF Pénzügyi és Számviteli Kar Gazdaságinformatikus alapszaka első éves hallgatói számára készült korábbi tankönyvek, előadásjegyzetek felhasználásával. Célja, hogy alapfokú közgazdasági ismereteket nyújtson azoknak, akik a Főiskola sikeres befejezése után informatikusként, tehát nem közgazdászként fognak tevékenykedni, de tevékenységüket gazdasági környezetben fogják kifejteni, gazdasági feladatok informatikai hátterének megteremtése céljából. A cél elérése érdekében az egy szemeszteres tananyag a legfontosabb – a szerző véleménye szerint tulajdonképpen szinte az általános műveltség keretébe tartozó – közgazdaságtani alapfogalmak ismertetését, és egy közgazdasági gondolkodásmód alapelveinek felvázolását tartalmazza. Gazdaságinformatikus hallgatóinknak e cél érdeklődést, némi szorgalmat és sok sikert kíván

eléréséhez a szerző

3

4

1. előadás - A közgazdaságtan általános módszertani alapfogalmai

5

1.1. Modellezés a)

a fogalomalkotás logikai eszközei: indukció, absztrakció, dedukció, aggregáció

b) analóg, gondolat-kísérleti matematikai modellek c)

(szimbolikus),

ellentmondás-mentesség (konzisztencia) teljesség, Gödel és Church tételei

d) adekvátság, a modell verifikálása

6

és

Szinte minden bevezető jellegű közgazdaságtan tankönyvnek van egy Módszertan, vagy ehhez hasonló című fejezete, amelyben többnyire általános tudomány-módszertani kérdéseket tárgyalnak. Ez egy olyan főiskolán, mint amilyen például a Budapesti Gazdasági Főiskola, ahol a közgazdaságtant egyik első tantárgyként tanulják az első évfolyam hallgatói, nem is helytelen. Mindazonáltal az általános tudomány-módszertanon belül ki kell emelni a közgazdaságtan sajátosságait. 1.1.1. A tudomány, a tudományos elmélet A tudomány maga is a munkamegosztás terméke. Mint azt látni fogjuk, a termelés folyamatának és fejlődésének elengedhetetlen feltétele a környező világunk megismerése. Ez részben megtörténik magában a termelés folyamatában, a termelési tapasztalatok fölhalmozódása révén. Ez azonban nem elég hatékony. A munkamegosztás folyamatában a tapasztalatok begyűjtése, rendszerezése, feldolgozása önálló tevékenységgé, tudománnyá vált. Ennek célja a valóság mind teljesebb megismerése, az ismeretlen és ezért kaotikusnak tűnő valóság rekonstruálása (újraalkotása) megismert, rendszerezett, áttekinthető formában. A tudomány eredményeit a termelésben hasznosítják, de a tudomány autonóm (önálló) területe az emberi létezésnek, ezért nem a priori 1 célja az eredményeinek a termelésben való alkalmazása, ahogyan például a gyümölcsfák sem azért 1

„a tapasztalatot, a tényeket megelőző”, azaz „csak úgy, magától”, „magától értetődő módon”, „magyarázatra nem szorulóan” stb.

7

teremnek gyümölcsöt, hogy azt az emberek megegyék. De ahogyan a gyümölcsfákat is a megehető termésük miatt ültetik, úgy a társadalom is azért tartja el a tudományt, hogy annak eredményeit hasznosíthassa. Itt a tudósok és a társadalom többi tagja közötti elég kemény érdeksúrlódással van dolgunk, aminek helyes feloldása igen nagy körültekintést kíván. A tudomány állandó fejlődésben levő eredménye (ha úgy tetszik terméke) a tudományos elmélet, a világ tudományosan rekonstruált képe. Nem egyedül a tudományra jellemző ilyen sajátos, a termelés többi ágától erősen különböző „termék”. Például a művészetek is rekonstruálják saját eszközeikkel a világot, létrehozva annak művészi mását. Eközben a művészet, ha lehet még sokkal öntörvényübb, a függetlenséget még sokkal inkább igénylő területe az emberi létezésnek, mint a tudomány. 1.1.2. A tudományos elmélet létrehozásának mozzanatai

Absztrakció Aggregáció

Valóság

Modellezett valóság 1. ábra A tudományos modellezés sémája

8

A tudományos modell (általában a tudományos elmélet) megalkotásához előbb fogalmakat kell alkotni. A fogalomalkotás a tapasztalatgyűjtésen alapszik. A gyakorlati tapasztalatok felhalmozását a tudomány (a „teória”) szemszögéből „empíriának” nevezzük. a) A tudományos feldolgozás szempontjából a tapasztalatgyűjtésben kiemelt szerepe van a mennyiségi viszonyok tisztázásának. Ehhez az első, empirikus lépés a mérés. A mérés minőségét a pontossága határozza meg. A különböző tudományterületeken alkalmazott mérési eszközök és eljárások eléggé eltérő pontosságúak. Az úgynevezett egzakt (pontos) tudományok, a fizika, biológia, kémia esetében a mérések pontossága nagy, és a fejlődés során e pontosság folyamatosan és jelentősen javult. A társadalomtudományok területén lényegesen rosszabb a helyzet, a mérések pontossága kicsi és a fejlődés ezen a területen alig érzékelhető (legalább is az egzakt tudományokhoz képest). Különösen rossz a helyzet a szociológiában és a közgazdaságtanban. Vajon miért? A mérési pontosság az egzakt tudományok területén sem fokozható a végtelenségig. Heisenberg, német atomfizikus megállapította a róla elnevezett úgynevezett Heisenberg-féle határozatlansági relációt, amely azt jelenti, hogy egy elemi részecske esetében nem lehet egyidejűleg megmérni a részecske sebességét és megállapítani pontos helyzetét. Ennek oka nem az elemi részecskék sajátos tulajdonságaiban, hanem a mérőeszközök méretéből következő zavaró hatásban, és a mért jelenségek egyedi voltában 9

keresendő. Vagyis a Heisenberg-féle határozatlansági reláció nem a magfizika sajátja, az megfigyelhető mindig, valahányszor a mérést nem elég nagy számú jelenségre végzik el (nem állnak fenn a statisztikai nagy számok törvényeinek feltételei) és amikor a mérés folyamata erősen befolyásolja a mért jelenséget. A közgazdaságtani méréseknél sajnos mindkét feltétel adott. A közgazdasági jelenségekben fontos objektumok száma – minden látszattal szemben – elég csekély. Amíg például a termodinamika tételeit meghatározó molekulaszám egy molekulasúlynyi (ez a szén esetében 12 gramm) anyagban 6,022*1023, addig a teljes világgazdaság összes objektumainak száma mindössze néhány ezermilliárd (kb. 1015). Egy kisebb ország (mint például Magyarország) esetében ennél természetesen nagyságrendekkel kevesebb. Tehát egyetlen gyűszűnyi anyagban sokmilliószor több molekula van, mint a teljes világgazdaság összes objektuma. Fontosabb azonban, hogy a gazdasági mérés (a statisztika) eszközei súlyosan zavarják a gazdasági folyamatokat. Ennek oka az érdek. Kissé durván fogalmazva: a gazdaság szereplőinek általában nem érdeke a statisztikai felmérések alkalmával igazat mondani, a gazdaság szereplői – finoman szólva – füllentenek. b) Ha a közgazdaságtani (gazdaságstatisztikai) mérések pontatlanok, „füllentéseken” alapulnak, akkor mire 10

lehet őket használni? Nos, lélektani vizsgálatok sora mutatta ki, hogy az ember nem képes a valóságtól teljesen elrugaszkodott hazugságokra. Minden „füllentésben” benne van az igazság egy kis szikrája. A „sok kicsi sokra megy”, és jóllehet éppen most mondtuk, hogy a gazdasági objektumok száma „nem elég nagy”, azért annyira van nagy, hogy a nagy számok törvényeit – természetesen bizonyos fenntartásokkal – alkalmazzuk a mérések eredményeinek statisztikai feldolgozásakor. A megfelelő sztochasztikus elemzések elvégzésével elég jó képet kaphatunk a gazdasági történések tendenciáiról, a gazdaság főbb trendjeiről. c) A fentiekben jellemzett mennyiségi megfigyelések és más empíriák segítségével összegyűjtött empirikus ismeretek egy elvonatkoztatási folyamaton mennek keresztül. Ennek első, a termelésben, a gyakorlatban gyökeredző szakasza az indukció, amelynek során a sok megfigyelt jelenséget kiemelt főbb tulajdonságaik alapján osztályozzák, a lényegesen hasonlóakat egyegy az adott tulajdonsághoz kapcsolt osztályba sorolva. Az indukció lezárása az absztrakció, amelyben kiemelik az indukciós folyamatban egy osztályba sorolt jelenségeknek azokat a közös tulajdonságait, amelyek alapján egy osztályba kerültek. Az egyazon osztályon belül elvonatkoztatva (absztrahálva) az osztályt alkotó egyes egyedi jelenségeket megkülönböztető jegyektől a közös tulajdonságoknak önálló fogalmi keretet adva új, absztrakt (csak az 11

emberek fejében létező) fogalmat hoznak létre. Ezek a fogalmak képezik a teória alapját. d) A megalkotott absztrakt fogalmakból kétféle módon alkotunk újabb fogalmakat, összefüggéseket. • A fogalmakból a köztük feltárt összefüggések, illetve a logika szabályai szerint új fogalmakat vezetünk le. Ez a dedukció. A dedukció alkalmazásának legjellemzőbb példái az axiomatikus modellek. • Az absztrakt fogalmakat összevetik az őket szülő valósággal. Egy új, gyűjtőfogalmat alkotnak minden absztrakt fogalomból, amikor is eszmeileg egybegyűjtik mindazokat a valóságos, egyedi jelenségeket, amelyekből az absztrakt fogalmat származtatták. E, szintén a fejünkben létrehozott új, absztrakt fogalmak az aggregátumok, maga a módszer az aggregáció. Az indukció/dedukció fogalom-párról forgalomban van néhány csinos filozófiai közhely. A legismertebb szerint – mely zárthelyi dolgozatokban újra meg újra visszaköszön – az indukció az egyestől halad az általános felé, a dedukció meg vissza az általánostól az egyes felé. Ez igen jól hangzik, csak rettenetesen lapos, és aki leírja igen gyakran nincs tisztában az általa használt filozófiai kategóriák mibenlétével. Az indukció még rendben is lenne, ha világossá tesszük, hogy a sok megfigyelt egyedi jelenségből indulunk ki (a jelenségek egyedisége az egyes) és a kiemelt közös (tehát általános) vonások felé haladunk. A dedukció esetében már nem ilyen egyszerű a helyzet. Itt nem visszafelé tesszük meg ugyanazt a logikai utat, mint amit az indukciónál végigjártunk. Az indukció a kaotikus, ismeretlen valóság egyedi jelenségeiből kiindulva

12

általános absztrakt fogalmakig jut. A dedukció az általános absztrakt fogalmakból új absztrakt fogalmakat vezet le, amelyek egyre részletgazdagabban rajzolják meg a rekonstruált, de immár elméletileg rendezett valóság képét, az elméletet. Ugyancsak gyakori félreértés forrása az absztrakció/aggregáció fogalom-pár is. Az indukció az absztrakt fogalmak világában tovább folytatható (a már megalkotott absztrakt fogalmak az emberek valóságán keresztül maguk is a valóság részeivé válnak), s így az absztrakt fogalmak hierarchiája hozható létre. A valóságos dolgok bizonyos csoportjaiból alkottuk meg rendre az alma, a körte, a szilva stb. absztrakt fogalmait. Ezek maguk is rendelkeznek közös vonásokkal, amelyekből új absztrakt fogalmat indukálhatunk – a gyümölcs fogalmát. Sokan azt hiszik, hogy ez az aggregátum, pedig az „almá”-hoz kapcsolódó aggregátum nem a magasabb absztrakciós szintet jelentő „gyümölcs”, hanem az „alma” valóságalapját összefogó „almatermés”.

e) Az indukció – absztrakció – dedukció - aggregáció módszereivel megalkotott elmélet (teória) tehát a valóság újraalkotott, rendezett képe. Lényegéből következően azonban leegyszerűsített képe is, hiszen elvonatkoztatások sorozatán keresztül jutottak el hozzá. Ha a kép leegyszerűsítése tudatosan és módszeresen történt, akkor modellezésről beszélünk, és elméletünk a modell alakját ölti. A modellek sokfélék lehetnek. Vannak úgynevezett analóg modellek, amelyek a valóság modellezendő részét valamely fizikai analógia alapján jelenítik meg. Ilyen például a makett, a fénykép, a mozgófilm stb. Másfajta modellek az úgynevezett szimbolikus modellek, ahol szimbólumok jelenítik meg a valóság modellezendő részét. A legjellegzetesebb szimbolikus 13

modellek a matematika nyelvén megfogalmazott matematikai modellek (ezek lehetnek algebrai, geometrikus, analitikus stb. modellek). A térképek, kapcsolási rajzok sajátos átmenetet jelentenek az analóg és a szimbolikus modellek között. A közgazdaságtan ritkán használ analóg modelleket (az egyik legismertebbre, a londoni egyetemen működő Philips-gépre Kornai János is hivatkozik a hiányról szóló írásaiban). A közgazdasági modellek leggyakrabban matematikai modellek. Ezek egyben úgynevezett gondolat-kísérleti modellek is, mivel a valóságos kísérletezést bennük teljes egészében az absztrakció helyettesíti (ellentétben például egy szélcsatorna makettel, ahol ugyan a valódi hajót, repülőgépet alaki analógiára épülő makett helyettesíti, de a velük végzett áramlástani kísérletek teljesen valóságosak). A matematikai modellek igen gyakran néhány, az indukció folyamatából kiemelt alapösszefüggésekre, az úgynevezett posztulátumokra, axiómákra, alapfeltevésekre, egyszerűsítő feltevésekre épülnek. Ezek az axiomatikus modellek. Eredetileg – Aristotelesre és Euklidesre hivatkozva – az axiomatikus modelleket a tökéletes dedukció igényével próbálták megalkotni. Ennek két feltételt kellene teljesítenie: • A modellnek ellentmondásmentesnek (konzisztensnek) kell lennie, azaz benne az axiómák nyelvén megfogalmazott valamely állítást nem lehet 14

egyszerre bizonyítani annak tagadásával együtt. (Könnyű belátni, hogy egy inkonzisztens modellben kivétel nélkül minden állítás bizonyítható lenne) • A modellnek teljesnek kell lennie, azaz benne az axiómák nyelvén megfogalmazott valamennyi állítást vagy bizonyítani, vagy cáfolni lehet. Egy teljes és konzisztens modell alkalmas lenne a tökéletes dedukcióra. Sajnos ilyen modell nem létezik. Gödel és Church matematikusok több tételben zárták ki ilyen modellek létezését. Így azt is bizonyították, hogy nincs tiszta deduktív tudomány, azaz nincs olyan axiómarendszer és következtetési módszer, amelynek segítségével egy tudományág valamennyi kimondható tételét igazolni vagy cáfolni lehetne és ezért akár egy gépre is rá lehetne bízni a tudomány fejlődését. Az emberi intuíció, az alkotó viták ezért a tudományok fejlődésének kikerülhetetlen részei. A közgazdaságtan (tágabb értelemben a társadalomtudományok) itt is sajátosan viselkednek. Az egységes elmélet létrehozását itt nem csak a GödelChurch tételek zárják ki. Egyfelől ez(ek) a tudomány(ok) a legközvetlenebbül érintik az emberek érdekeit, ezért állandóan fennáll az ideológiává válás lehetősége. Másrészt, ha feltennénk, hogy mégis sikerült a lehető legadekvátabb módon leírni a valóságot, mivel itt a társadalmi valóságról van szó, az viszonylag gyorsan gyökeresen megváltozhat, és az új történelmi helyzetben az elmélet már nem lesz adekvát. Ebben áll e tudományok történeti jellege. 15

f) Az előző pontból látható, hogy a modell helyességének kettős kritériuma van. • Belsőleg konzisztensnek, ellentmondásmentesnek kell lennie.

azaz

• Külsőleg a lehető leghívebben kell leírnia a valóságot, azaz adekvátnak kell lennie. Amíg a konzisztencia egy abszolút érték, vagyis a modell vagy konzisztens, vagy nem az, addig az adekvátság egy viszonylagos, relatív érték – különböző modellek különböző mértékben adekvátan írhatják le a valóságot. Olyan modell, amely abszolút adekvát, nem lehetséges, mert az már nem modell lenne, hanem a valóság megkettőzése, duplikálása. Játszunk el a gondolattal, hogy valahol valakik megalkotják a tökéletesen adekvát modellt. Ebben a modellben a valóság legapróbb részletei is tükrözve lennének. Többek között például a modellezett világban élő embereknek is meglenne a modellbeli megfelelőjük, amik (akik?) hajszálra ugyanazt csinálnák, mint az eredeti emberek. Ha ez lehetséges lenne, az alapjaiban kérdőjelezné meg az emberek autonóm személyiségének létezését. Ilyen messzire egyetlen egy filozófiai irányzat sem merészkedik. Csupán a (fantasztikus) irodalomban találunk erre utaló kísérleteket (Alice a tükrök országában és a hozzá hasonlók), de ezek is az elképzelés lehetetlen voltára lyukadnak ki. Egyébként a fenti elképzelés abszurditását az is jól illusztrálja, hogy a megalkotott abszolút adekvát modell modell-emberei között ott kell lenni azoknak a közgazdászoknak is, akik egy abszolút adekvát modellt állítanak elő, amelyben modellező modell-közgazdászok egy abszolút adekvát modellt alkotnak, stb., stb., stb.

16

Másfelől viszont a konzisztencia és az adekvátság között sajátos összefüggés tapasztalható. Biztos, hogy a konzisztencia nem elégséges feltétele az adekvátságnak. Attól, hogy egy modell ellentmondásmentes, még lehet a valóságtól nagyon is elrugaszkodott. Fordítva már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az igaz, hogy egy inkonzisztens modellben minden és mindennek az ellenkezője is igaz és egy ilyen modell semmiképpen nem lehet adekvát, de a közgazdaságtan története nem egy matematikailag nem egészen korrekt modellt ismer, amely mégis valamilyen mértékben helyes képet adott kora gazdasági valóságáról. Az is igaz ugyanakkor, hogy az ilyen modelleket később matematikailag „rendbe rakták”, és akkor általában kiderült, hogy azok a pontok, ahol a modell matematikája sántított, nem voltak lényegesek közgazdaságtani szempontból. Éppen ezért úgynevezett „hüvelykujj-szabályként” elfogadhatjuk, hogy a konzisztencia az adekvátság szükséges, de messze nem elégséges feltétele, azaz egy modell, ha matematikailag korrekt, még nem biztos, hogy közgazdaságtanilag is az, de fordítva, a matematikailag inkorrekt modell nagy valószínűséggel közgazdaságtanilag is hibás. Néha előfordul, hogy egy közgazdasági elmélet kidolgozója matematikai/logikai hibát követ el és elmélete mégis adekvátnak bizonyul. Ez történt J.M. Keynes esetében, aki logikailag hibásan vezette le az árszínvonal és a kamatláb összefüggését, ám következtetését a statisztikai adatok alátámasztották. A hibát később J.R. Hicks kijavította az IS-LM elemzés kidolgozásával. Kiderült, hogy Keynes egy differenciálegyenletet közönséges

17

egyenletként oldott meg, ami egyszerű feltételek mellett helyes eredményhez vezetett. Érdekes, hogy R. Giffen pont egy ellenkező jellegű paradoxont alkotott – ő logikailag hibátlanul vezette le az általa felfedezett inferior javakból a róla elnevezett paradox árhatást, ám ennek valóságos létét semmilyen statisztika nem támasztotta alá. Érdekes véletlen (?), hogy ezt a paradoxont is Hicks oldotta meg a teljes árhatás felbontásának elméletével.

Összességében a modell-alkotást állandóan ellenőrizni, verifikálni kell, azaz minden lépésnél végig kell gondolni, hogy az adott lépés a modellt közelíti a valósághoz, avagy inkább eltávolítja attól. Egy klasszikus, axiomatikus modell felépítését az alapfogalmak és az axiómák megválasztásával kezdjük. Itt azonnal rögzíteni kell, hogy az axiómákban, alapfogalmakban megjelenő valóságleegyszerűsítés milyen mértékű, és a modell további építkezésénél ezt nem szabad szem elől téveszteni. A modell fejlesztésének megfelelő stádiumában e leegyszerűsítések egy részét, ha kell, feloldhatjuk. A modell fejlesztése közben nem szabad a modellt összekeverni a valósággal (ez, mint már említettem, gyakori és nagyon súlyos hiba), viszont a végkövetkeztetések levonásakor e végkövetkeztetéseket egybe kell vetni a modell alkotása során alkalmazott leegyszerűsítésekkel, és ennek fényében kell a következtetések valóságtartalmát megítélni. g) A közgazdaságtan matematikai modelljeit általában analitikus és geometriai ábrázolás jellemzi. Az utóbbiak inkább illusztrációs célokat szolgának, bár 18

néha nagyon tanulságosak. A folyamatokat gyakran ábrázoljuk koordináta-rendszerekben. Mivel itt, ellentétben a tiszta matematikával, a koordinátáknak általában meglehetősen konkrét jelentése van, azért általában nem élhetünk a matematikában elfogadott konvencióval, mely szerint a vízszintes tengelyen a független, a függőleges tengelyen a függő változót ábrázoljuk. Ezzel összefüggésben azt is meg kell szoknunk, hogy sokszor, ha egy függvényt „alulról”, a vízszintes tengely felől kell néznünk, akkor ugyanez az ábra „oldalról”, a függőleges tengely felől a függvény inverzét ábrázolja. A tiszta matematika szokásos eljárását, mely szerint az inverzet a 45°-os sugárra való tükrözéssel kapjuk meg, szintén a tengelyek konkrét értelmezése miatt nem alkalmazhatjuk. Fontosabb azonban az algebrai-analitikus ábrázolás. Egy közgazdasági kategóriát gyakran függvényként illetve mértani helyként vizsgálunk. Tudjuk, matematikailag a két megközelítés ekvivalens, hiszen az y=f(x) függvény egyenértékű a {(x,y)|y=f(x)}

mértani hellyel (azaz azzal a mértani hellyel, amelyhez azok az (x,y) párok tartoznak, amelyekre fennáll az f függvénykapcsolat), az {(x,y)| (x,y)∈A}

mértani hely pedig megfelel az f: x→y [ahol (x,y)∈A]

19

függvénynek, (azaz annak a függvénynek, amely minden x-hez hozzárendeli azt az y-t, amellyel együtt az (x,y) pár rendelkezik az A-hoz tartozás tulajdonságával). A közgazdaságtani kapcsolatoknál azonban célszerű megkülönböztetni az egymással függvénykapcsolatban álló gazdasági fogalmakat a valamilyen közös tulajdonság kijelölte mértani helyektől. Például, egy tevékenység eredménye és ráfordítása között különböző függvénykapcsolatok lehetségesek, amelyek között egyik a hatékonyság. Viszont a különböző szerkezetű ráfordítások, amelyek ugyanazt az eredményt adják, mértani helyet alkotnak a lehetséges ráfordítási struktúrák terében. A megkülönböztetésnek az az értelme, hogy egy tevékenységgel kapcsolatban bármely ráfordításhoz mindig tartozik valamilyen eredmény (a függvényről nem lehet „lemenni”), ám ugyanazt az eredményt bizonyos ráfordításokkal el lehet érni, másfélékkel esetleg nem, bár valamilyen eredményt azokkal is el lehet érni (a mértani hely egy lehetséges értelmezés, de vannak másféle értelmezések is). Egy tetszőleges gazdasági függvény, amely valamely x mennyiséghez az y=f(x) mennyiséget rendeli, minden pontjában az adott x-hez tartozó teljes y mennyiségét, egy teljes mennyiséget (total – Ty) határoz meg. Ezt a feleslegesnek tűnő meghatározást az indokolja, hogy a teljes mennyiségből több származtatott mennyiséget vezethetünk le. Ha például x a (mérhető) ráfordítás és y az általa elért (mérhető) teljes eredmény, akkor kiszámítható, hogy 20

ezt az eredményt egyenletesen szétosztva a ráfordítás egyes egységei között egy egységnyi ráfordítás átlagosan mennyi eredményt hozott. Ezt a gondolatmenetet általánosítva kapjuk meg a minden egységnyi x-re szétterített teljes Ty átlagos mennyiségét, az átlagmennyiséget (average – Ay), amit az Ay ( x ) =

Ty ( x ) y = x x

képlettel számíthatunk ki. A eredmény/ráfordítás példában ez az átlageredmény az általunk bevezetendő hatékonyság (valójában átlagos hatékonyság) fogalmával fog egybeesni – feltéve, hogy valóban mérhető mennyiségekkel van dolgunk. Az átlag sokszor nagyon megtévesztő lehet. Az események pontos leírásához sokszor nem azt kell megvizsgálni, hogy egy egységnyi ráfordítás átlagosan mennyi eredményt hoz, hanem az az igazán érdekes, hogy az eddig felhasznált ráfordításokat megtoldva még egy (pótlólagos, utolsó) egységgel, az mennyi pótlólagos eredmény kiváltó oka lesz. Ez a határeredmény (határhatékonyság), amelynek általánosítása a független változó (egységnyi) változása (Δx) által okozott változás a függő változóban (Δy), a határmennyiség (marginal – My). Ennek kiszámítása: My ( x ) =

ΔTy ( x ) Δy = Δx Δx

21

Valójában ez a képlet nem egyértelmű. Ha tényleg így kellene kiszámolni a határmennyiséget, akkor az egység, azaz Δx nagyságától függően végtelen sok különböző megoldást kapnánk. Szélső esetben például, ha Δx=x-0=x, akkor My=Ay adódna, aminek ugyancsak kevés értelme lenne. Valójában a fenti képlethez hozzá kell tenni, hogy „ahol Δx minden határnál kisebb”, vagy ami ugyanaz, „ahol Δx tart a nullához”. Ebben az esetben néhány egyéb feltétel mellett (amely feltételek a közgazdaságtan függvényei esetében általában fennállnak) a jelzett tört egyértelmű értéket vesz fel, és az lesz az igazi határmennyiség. Matematikailag az így meghatározott My határmennyiségekből alkotott függvény a teljesmennyiség függvény deriváltja. A közgazdaságtanban azonban – a mérés jelzett problémái miatt – elegendő a fenti képlet is, azzal a kiegészítéssel, hogy „ha Δx elég kicsi”.

Amennyire pontatlan sok esetben az átlagmennyiség függvénye, ugyanannyira túl pontos más esetekben a határmennyiség függvény. Ha például a határkeresletet vizsgáljuk az ár függvényében, akkor nem mindegy, hogy a 20 Ft-os zsömlének vagy a három milliós gépkocsinak változik (±) 1 forinttal az ára. A problémát az látszik megoldani, ha a relatív változásokat vesszük figyelembe, azaz amit kiszámítunk, az az mennyiség változás bázis mennyiség árrugalmasság = ár változás bázis ár

A relatív változásokat szokás százalékban megadni, azaz

22

árrugalmasság =

mennyiség változás % ár változás %

Általánosítva mindezt az y=f(x) függvényre megkapjuk a rugalmasság (ellasticity – εy) fogalmát. Ennek kiszámítása: ΔTy ΔTy Δx ΔTy Ty Ty : : εy ( x ) = = = = My : Ay Δx Ty x Δx x x

Ez persze ismét egy elméleti formula, a gyakorlati számításoknál nem mindegy, hogy mit számítunk bázisnak. Ezzel a problémával most nem foglalkozunk. Érdekes lehet olyan teljes függvényeket keresni, amelyek rugalmassága minden független változó értéknél azonos. Megállapítható, hogy a hatványfüggvények ilyenek. Legyen Ty = a ⋅ x n

Ennek a teljes függvénynek a határmennyisége: My = a ⋅ nx ( n −1)

Átlagmennyisége: Ay = a ⋅ x ( n −1)

Tehát a rugalmasság: ε y ( x ) = My : Ay = ⎣⎡a ⋅ nx ( n −1) ⎦⎤ : ⎣⎡a ⋅ x ( n −1) ⎦⎤ = n

A legérdekesebb az, hogy csak az ilyen alakú teljes-mennyiség függvény rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Ennek bizonyításához egy nagyon egyszerű differenciál-egyenletet kell megoldani. Ha abból indulunk ki, hogy az általunk vizsgált teljes-mennyiség függvény rugalmassága konstans, akkor

23

dy y εy ( x ) = =n dx x

Ekkor dy dx =n y x

Mindkét oldalt integrálva

∫

dy dx = n∫ ⇒ ln y = n ⋅ ln x + a y x

Megszabadulva a logaritmusoktól: y = Ty = a ⋅ x n

pontosan, ahogy azt állítottuk.

24

Fogalomtár Tudomány – a munkamegosztásban önálló tevékenységgé váló tapasztalatgyűjtés, rendszerezés, feldolgozás a valóság mind teljesebb megismerése céljából. Empiria – a tudományos vizsgálatot megalapozó ösztönös vagy tudatos gyakorlati tapasztalatgyűjtés. Mérés – a tudományos vizsgálat empirikus szakaszának mennyiségi eleme A Heisenberg-féle határozatlansági reláció (általánosított megközelítésben) – amikor a mérési folyamat megzavarja magát a mérni szánt jelenséget, így a mérés maga visz úgynevezett szisztematikus hibát a mérésbe. Sztochasztikus elemzések – a (pontatlan) mérési eredményekben rejlő tendenciák feltárása a matematikai statisztika és a valószínűség-számítás eszközeivel. Indukció – az elvonatkoztatás (absztrakció) alapja, a valóság egyedi jelenségeiből a közös vonások kiemelése és ezek alapján való osztályozása. Absztrakció – az indukció folyamatában létrehozott osztályok kiemelt közös tulajdonságaiból új, eszmei fogalom alkotása. Dedukció – a már létrehozott absztrakt fogalmakból a köztük feltárt összefüggések és a logika szabályai szerint új absztrakt fogalmakat alkotva rekonstruálják a valóságot Aggregáció – gyűjtőfogalom alkotása valamely absztrakt fogalomból, amikor is eszmeileg egybegyűjtik mindazokat a valóságos jelenségeket, amelyekből az absztrakt fogalmat származtatták. Az aggregáció eredménye az aggregátum maga is absztrakt fogalom. Modell, modellezés – a valóság tudatosan leegyszerűsített képe, ilyen kép módszeres alkotása. A modell konzisztenciája és teljessége – a modell konzisztens akkor, ha ellentmondásmentes, azaz benne nem bizonyítható egyszerre valamely állítás és annak tagadása, vagy ami ugyanaz, nem bizonyítható benne minden, a fogalmi rendszerében felállítható állítás; a modell teljes, ha benne minden, a fogalmi rendszerében felállítható állítás vagy bizonyítható, vagy cáfolható. Gödel és Church tételei alapján egy modell nem lehet egyszerre konzisztens és teljes. A modell adekvátsága – a modell akkor és annyiban adekvát a valósághoz, amikor és amennyiben a fogalmi rendszere, a belőle levezethető és bizonyítható állítások hűen tükrözik a valóságot, annak összefüggéseit. Az adekvátság lényegénél fogva viszonylagos. Tökéletesen adekvát modell nem lehetséges. A modell verifikálása – a modell és a valóság egybevetése, az adekvátság

25

ellenőrzése. A verifikálás a modellalkotás egész folyamatára kiterjed, nem csupán a végeredmény ellenőrzéséről van szó. Teljes mennyiség (total – Ty) – a gazdasági függvény értéke adott független-változó érték mellett. Átlagmennyiség (average – Ay) – minden egységnyi x-re egyenletesen szétterített teljes Ty átlagos mennyiség. Határmennyiség (marginal – My) - a független változó (egységnyi) változása (Δx) által okozott változás a függő változóban (Δy), ha Δx elég kicsi. Tulajdonképpen a teljes mennyiség függvényének deriváltja Rugalmasság (elasticity – εy) - a független változó relatív változása (Δx/x) által okozott relatív változás a függő változóban (Δy/y), ha Δx elég kicsi.

26

1.2. Hatékonyság, alternatív költségek a)

a (gazdasági) eredménye

tevékenység

ráfordításai

és

b) egy egyszerű matematikai modell alkotása: a hatékonyság c)

O. Lange „a legkisebb ráfordításokkal elérhető legnagyobb eredményről”

d) hatékonyság és dualitás e)

alternatív tevékenységek, alternatív költségek, a kockázat szerepe

f)

a kamat, mint univerzális alternatív költség

27

1.2.1. A racionalitásról Az embereket a termelés folyamatában érdekeik 2 vezérlik. Ezzel kapcsolatban elhangzik a „racionális” kifejezés is. A közgazdaságtan annyiban is elvonatkoztat a valóság áttekinthetetlen bonyolultságától, hogy a sokszínű, érzelmileg, erkölcsileg és egyéb módokon motivált emberek helyett az úgynevezett „homo oeconomicus”, a „gazdálkodó ember” racionális alakjaival népesíti be az általa felvázolt világot. A „homo oeconomicus” minden körülmények között a lehető legracionálisabb, azaz igazi (és nem vélt) érdekeinek legjobban megfelelő döntéseket hoz. Maga a szó, hogy „racionális” magyarul ésszerűt jelent. De mi az, hogy ésszerű, és mi köze van az észnek a legjobb érdekérvényesítéshez? Nos, körülbelül a következőről van szó. Ha egy gazdálkodónak egyetlen lehetősége van, akkor a leghelyesebb döntés egyben a leghelytelenebb is, hiszen csak egy döntés lehetséges. Ilyen azonban nagyon ritkán fordul elő. A valószínű az, hogy az embernek több (legalább két) lehetőség közül lehet (és kell) választania. A latin „alternatíva” eredetileg a két lehetőséget felvető választási helyzetet jelenti – vagy-vagy. Ugyanakkor az ember előtt több lehetőség is állhat, de megalapozott döntést csak véges számú lehetőség közül választva lehet hozni, ami magában hordozza azt a lehetőséget is, hogy egy előre nem látható és ezért számításon kívül hagyott lehetőség – a „vis major” – fog bekövetkezni. A „homo oeconomicus” esetében ezt a lehetőséget figyelmen kívül hagyjuk. Ekkor a véges számú áttekinthető döntési lehetőség közül egyre összpontosítva vagy 2

Erről később még részletesebben fogunk beszélni

28

ezt választja, vagy valamelyik másikat. Ez az alternatívája. Azonban ha a második alternatív lehetőséget választja, akkor ismét véges lehetősség közül kell választania. Ismét egy alternatíva: vagy az egyiket választja, vagy valamelyik másikat a többi közül. Ez a döntési lánc – lévén, hogy a lehetőségek száma véges – előbb-utóbb véget ér. Így azután némileg megsértve a latin nyelv szabályait, de nem megsértve az elemi logikát, nyugodtan beszélhetünk több alternatív lehetőség közötti választásról.

A megszerzett és sokszorosan ellenőrzött tapasztalatok – az ismeretek – birtokában, a logika szintén évszázadok (sőt évezredek) kialakult szabályait követve a döntéshozó észérveket alkalmazva rangsorolja a rendelkezésére álló alternatívákat – ha ilyen rangsorolás egyáltalán lehetséges. Ezek után formállogikailag az a döntés nevezhető racionálisnak, amelynél a döntéshozó előnyben részesíti az észérvekkel előbbre sorolt alternatívát a hátrábbra soroltakkal szemben. Ez a formai megközelítés nem mond ellent annak a tartalmi megközelítésnek, mely szerint a döntéshozó akkor hoz racionális döntést, ha a valós érdekeit legjobban érvényesítő döntést hozza. Nyilván az észérvek rangsora lehet (és általában az is) az érdekérvényesítés rangsora. A formális definíció csupán azt jelenti, hogy a racionális döntéshozó nem hoz rosszabb döntést, ha hozhat jobbat is. Hogy az emberek elég gyakran hajlanak arra, hogy nemracionális, azaz irracionális döntést hozzanak, arra mindenki tud példát találni (az önkritikusabbak akár saját döntéseik közül is). Mi mégis megengedjük magunknak, hogy a közgazdaságtani vizsgálódásaink szereplője, szubjektuma a „homo oeconomicus” legyen. Mire alapozzuk ezt? Arra, hogy 29

ha a gazdaság szereplői rendszeresen irracionális döntéseket hoznának, akkor a gazdaság működésképtelen lenne. Mivel pedig a gazdaság minden zökkenő ellenére immár több ezer éve működik, azért feltételezhetjük minden tényleges irracionalitás ellenére, hogy a racionalitás a szabály és az irracionalitás a kivétel. Ez persze magyarázza, de nem indokolja hozzáállásunkat. Hozzáállásunk, amely a (sokszor csupán vélt) szabályok vizsgálatára összpontosít, és eltekint a kivételesnek tűnő jelenségek vizsgálatától, célszerű hozzáállás egy tudományterület alapjainak elsajátításában, az oktatásban. A kutató, felfedező tudomány sokszor éppen ellenkezőleg jár el – a kivételesnek tartott jelenségekben keres új, eddig még fel nem tárt szabályokat, összefüggéseket, amelyek gyakran gyökeresen új megvilágításba helyezik az eddig szabályszerűnek tudott jelenségeket. Mindez rendjén van addig, amíg mindenki tudja a maga helyét, amíg nem keverik össze ezeket a dolgokat. Mindig nagy csapást jelentett a tudományok fejlődésére, amikor az oktatási célokra leegyszerűsített megközelítés vitathatatlan letisztultságát, tekintélyét a kutató tudományokat korlátozó dogmákká merevítették (ezt nevezik skolasztikának, akadémiai vaskalaposságnak)

1.2.2. A hatékonyság Mi lehet a racionális gazdasági döntés alapját képező rangsorolás alapja? Mivel itt az érdekérvényesítés legjobb módjáról van szó, azért ebből kell kiindulnunk. Alább meg fogjuk mutatni, hogy az érdekérvényesítés egy rendkívül bonyolult, összetett folyamat, amelynek felszínén a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely optimalizálása figyelhető meg, a mélyében pedig a minél teljesebb szükséglet-kielégítés rejlik. Eközben az érdekérvényesítő 30

célok széles skáláját (megbecsülés, hatalom, jólét stb.) tűzi ki, miközben erőforrások sokaságát (anyag, energia, befolyás stb.) mozgatja meg. Minden megmozgatott erőforrás az adott gazdasági tevékenység ráfordítása, minden lépés, ami közelebb visz a kitűzött célokhoz, az adott gazdasági tevékenység eredménye. A közgondolkodás egy igen elterjedt téveszméje (amelynek téveszme-jellegére Oskar Lange, a neves lengyel közgazdász hívta fel a figyelmet) azt a döntést tartja optimálisnak (az adott körülmények között a legjobbnak), amely „a legkevesebb ráfordítással a legtöbb eredményt hozza”. Ez az összességében velejéig téves felfogás, mint minden emberi gondolat, tartalmaz igaz mozzanatokat is. Az egyik legfontosabb, hogy a ráfordításokat és az eredményeket, mint mennyiségeket közelíti meg. Több ezer éves tapasztalat téves összegzése a fenti téveszme. Ez a tapasztalat, mennyiségileg kezelhető, mérhető jelenségekként fogja fel a ráfordításokat és az eredményeket, jól lehet semmiféle univerzális és egységes módszer a mérésre nem áll rendelkezésre. Észérvvé kristályosodott tapasztalat ugyanakkor, hogy az a gazdasági döntés, amely ugyanazt az eredményt kisebb, kevesebb ráfordítással éri el, illetve amelyik ugyanazzal a ráfordítással, több, nagyobb eredményt ér el, mint egy másik, az „jobb”, azaz célszerűbb ezt a döntést hozni, mint a másikat. Ez a tapasztalat nagyon erős analógiát mutat egy közismert és alapvető matematikai fogalommal, a tört nagyságával, értékével. Mint ismeretes az R=

y x

31

alakú tört nagysága nő, ha változatlan y számláló mellett csökken az x nevező, illetve ha rögzített x nevező mellett nő az y számláló. Ha a számláló, illetve a nevező csökkenését (növekedését) – amik a számegyenes természetes rendezési relációján alapuló elvont matematikai fogalmak – rendre megfeleltetjük az eredmény, illetve a ráfordítás (közgazdasági értelemben vett) kisebbé, kevesebbé (nagyobbá, többé) válásának fogalmaival, akkor a „jobbrosszabb” gazdasági döntés fogalmát is megfeleltethetjük a tört R értéke – szintén a természetes rendezés relációján alapuló – nagyobb-kisebb voltának. Ezekkel a megfeleltetésekkel pedig felírhatunk egy úgynevezett gondolatkísérleti, vagy matematikai, vagy szimbolikus modellt: Hatékonyság =

Eredmény Ráfordítás

avagy még „szimbolikusabban”: H=

e r

Nézzük meg, mire jó, és mire nem eme első matematikaiközgazdaságtani modellünk! Mindenek előtt, segítségével matematikailag bizonyíthatjuk a fenti közkeletű téveszme téveszme-jellegét. A modell alapján látható, hogy a „minél kisebb ráfordítással minél nagyobb eredmény” így még csak nem is értelmezhető. Az értelmezéshez vagy a „minél kisebb ráfordítás”-t, vagy a „minél nagyobb eredmény”-t kell kiinduló pontnak választanunk. Kezdjük az elsővel! Mi a leges-leges-legkisebb ráfordítás? Természetesen a ráfordítás teljes hiánya. 32

Modellünkben ennek az r=0 feltevés felel meg. Viszont ha nincs ráfordítás, akkor eredmény sem lehet, hiszen ha lenne, akkor nem kellene gazdálkodni (csupán tátott szájjal várni a sült galambot). Vagyis a lehető legnagyobb eredmény is csupán e = 0 lehetne. Ám ekkor a hatékonyság (ami állítólag optimális) H=

0 0

alakot öltene, ami formálisan bármivel egyenlő, tehát értelmetlen. Ez tehát nem jött be. Nézzük a másik lehetséges megközelítést! Mi a leges-legeslegnagyobb eredmény? Természetesen az, aminél nincs nagyobb. A matematika filozófusai ezt nevezik potenciális végtelennek (szemben az aktuális végtelennel, ami a saját részhalmazukkal ekvivalens számosságú halmazok számossága). A szokásos jelöléssel tehát e=∞. Viszont, ha minden eredménynél nagyobb eredményre törekszünk, akkor – mivel már az előbb elvetettük a ráfordítás nélküli eredmény lehetőségét – a ráfordításokat is minden határon túl kellene növelni. Azaz a legkisebb ráfordítás is potenciálisan végtelen nagy lenne r = ∞. Ez pedig azt jelentené, hogy az optimális hatékonyság: H=

∞ ∞

ami megint csak formálisan bármi lehet, azért is értelmetlen. Tehát Langenak igaza van: a közgondolkodás az adott esetben téves közhelyet szült. Mindezt a rém egyszerű modellünk nélkül meglehetősen nehéz lett volna belátnunk. 33

Mielőtt bárki kapásból kétségbe vonná állításunkat, levezetve a bizonyítást a modell nélkül, gondolja végig ismét a bizonyítását, és nagy valószínűséggel rá fog jönni, hogy más szimbólumokkal ugyan, de ő is a modellt használta fel a bizonyításhoz. Úgy fog járni, mint Molière hőse, aki megdöbbenve tudta meg, hogy egész életében prózában beszélt, pedig azt sem tudta, mi az.

Általában e modell nagyon hasznos lesz a gazdasági események, jelenségek, tevékenységek megítélésében. Ugyanis a közgazdaságtan nem etika, és ezért nincs értelme „jóról”, „rosszról”, „erkölcsösről”, „erkölcstelenről”, sőt a szó köznapi értelmében „hasznosról”, „haszontalanról” vagy „károsról” beszélni. A közgazdaságtanban lényegében egy minősítő mérce létezik – a hatékonyság. Maga a hatékonyság viszonylagos (relatív) fogalom, hiszen nem beszélhetünk hatékony gazdasági tevékenységről, csupán két vagy több gazdasági jelenség esetén beszélhetünk arról, hogy az egyik hatékonyabb a másiknál. A matematikai közgazdaságtan a „hatékony” jelzőt használja abszolút értelemben is. Bizonyos döntési helyzetekben a hatékonyság fokozásának korlátai vannak. Azt az állapotot nevezik a közgazdász-matematikusok hatékonynak, amelyekből a hatékonyság tovább – a korlátok miatt – nem fokozható. Az ilyen „hatékony” állapot közeli rokonságban van az egyensúlyi állapot fogalmával. Minderről később még szó lesz.

A (matematikai) közgazdaságtanban elkövethető egyik igen súlyos hiba a modell összekeverése a valósággal (a modell „fetisizálása”). Jelen esetben például a hatékonyság és modellje között sok egyéb mellett az egyik legnagyobb különbség, hogy amíg a tört nagysága szempontjából a számláló és a nevező egymástól független, egyenrangú, tartalom nélküli számok, addig a hatékonyságot meghatározó eredmény és ráfordítás egymáshoz képest és saját magukban 34

is heterogén (sokrétű) gazdasági tartalommal bíró közgazdasági kategóriák, ahol ráadásul az előbbi függvénye az utóbbinak. Ezeknek a tényeknek a figyelmen kívül hagyása igen súlyos gazdaságpolitikai hibákhoz vezethet. Ugyanis a tört értékének növelése szempontjából teljesen mindegy, hogy a számlálót növeljük vagy a nevezőt csökkentjük. Ugyanez a hatékonyság fokozására nem feltétlenül igaz. Egy elhibázott „takarékossági” szemlélet végzetes következményekkel járhat. A szerkezeti betonba kevert olcsóbb cement aláássa az építmény stabilitását, az oktatás, egészségügy és kultúra területén végrehajtott „takarékossági” intézkedések veszélyeztetik a nemzetgazdaság versenyképességét, stb. Ráadásul az is nagy tévedés, hogy a modellben kijelölt osztás művelete mindig könnyűszerrel végrehajtható. Eleve nehéz megítélni, hogy ha például a költségvetési támogatásokat az oktatás, egészségügy és kultúra területéről átcsoportosítják a termelő beruházások, az export területére, az mennyiben ráfordítás, és mennyiben eredmény, és akár ez, akár az, mekkora a mértéke? 1.2.3. A dualitás elve O. Lange tehát fontosnak tartotta szembeszállni azzal a köznapi elképzeléssel, hogy az optimális hatékonyság a legnagyobb eredmény elérését jelenti a legkisebb ráfordítások mellett. Ez az elképzelés ugyanis tulajdonképpen értelmezhetetlen. A legkisebb ráfordítás a ráfordítás teljes hiánya, amely mellett az elérhető legnagyobb eredmény a semmi. Másrészt viszont a legnagyobb eredmény a „végtelen“ eredmény, vagyis nincs olyan eredmény, aminél 35

ne lehetne nagyobb eredményt elérni, feltéve persze, hogy nem sajnáljuk a „végtelen“ ráfordítást, azaz ha felkészülünk arra, hogy nincs olyan ráfordítás, aminél ne kellene többet rászánnunk. Nyilván a „semmiből semmit“ nem lehet ugyanaz, mint a „végtelenből végtelent“, de mégis a fenti elképzelésnek mind a kettő egyaránt megfeleltethető. Vagyis logikai ellentmondásba ütköztünk. Lange szerint a hibás köznapi elképzelés két hatékonysági elv helytelen egybemosásának eredménye: 1. A maximális eredmény elve Egy gazdasági döntés akkor optimális, ha az a d o t t ráfordítások mellett az elérhető legnagyobb eredményt adja. 2. A minimális ráfordítás elve Egy gazdasági döntés akkor optimális ha egy a d o t t eredményt a lehetséges legkisebb ráfordítással éri el. Valószínűleg maga Lange is téved, amikor azt állítja, hogy ez a két elv ekvivalens egymással. Hiszen általában a két elv két eltérő feladattípust jelent. Általában nem mindegy, hogy az eredményt rögzítjük és megpróbáljuk lefaragni a ráfordításokat, vagy pedig csak adott erőforrásaink vannak, és azokból igyekezünk maximális eredményt kihozni. A közgazdaság allokációs feladatai esetében azonban igen gyakran érvényesül a dualitás elve: 3. A dualitás elve Ha rögzítünk egy X ráfordítást, és a maximális eredmény elve alapján elérjük az Y optimális (maximális) eredményt, akkor ezt a maximális Y eredményt rögzítve a minimális ráfordítás 36

elve alapján éppen az X lesz az optimális (minimális) ráfordítás. A két döntési elv akkor és csak akkor ekvivalensek, ha a dualitás szimmetrikus, vagyis ha a 3.-ból következik 3'. A szimmetrikus dualitás elve Ha rögzítünk egy Y eredményt és a minimális ráfordítás elve alapján azt elérjük X optimális (minimális) ráfordítás révén, akkor ezt a minimális X ráfordítást rögzítve a maximális eredmény elve alapján éppen Y lesz az optimális (maximális) eredmény. 1.2.3. Az alternatív költség Ha valaki egy gazdasági tevékenységbe fektet egy bizonyos formájú ráfordítást, akkor már semmi másba nem fektetheti ugyanazt. Ilyen módon az általa kiválasztott tevékenység eredménye kedvéért feláldozza az összes többi lehetőség várható eredményét. Itt két kérdés merül fel: • ténylegesen mit áldozott fel a gazdasági szereplő; • mekkora az áldozata? Nyilván az feláldozott eredmény nem az általa ismert és nem ismert összes tevékenységi lehetőség várható eredményének összege (amelynek nagysága gyakorlatilag végtelen), hiszen akármibe fektetett volna be, minden más lehetőségről le kellett volna mondania. Vagyis a tényleges áldozat csak egy lehetséges tevékenységi lehetőséghez kapcsolódik, amely valamilyen módon dominálja a többit. Ennek a domináns 37

alternatív tevékenységi lehetőségnek a feláldozott várható eredményét a megvalósított tevékenység alternatív vagy feláldozott költségének nevezzük. A következő megválaszolandó kérdés, hogy feláldozott tevékenységi lehetőség lesz a domináns?

melyik

Amennyiben a gazdasági szereplő a megvalósított tevékenység kedvéért egy vagy néhány konkrét tevékenységi lehetőségről mond le, akkor nyilván ezek valamelyikének meg nem kapott eredménye jelenti az áldozatot, mégpedig a szóba jöhető legmagasabb eredmény. Igen ám, de itt várható eredményekről van szó, vagyis a tényleges eredmény (amit valójában feláldozott a szereplő) lehet egészen más is. Legjobb esetben a várakozást meghaladóan magas is lehet az eredmény, de rosszabb esetben az eredmény akár el is maradhat, sőt akár tiszta veszteség is származhat a dologból. A várakozást meghaladó eredmény elvesztése nem tekinthető áldozatnak, hiszen arra a szereplő nem számított, tehát elvesztését sem érzékelhette. Így az áldozat szempontjából figyelembe vehető eredmények skálája a tevékenységben elszenvedhető tiszta veszteségtől a gazdasági szereplő által elvárt eredményig terjed. A különböző eredmények e skálán különböző valószínűséggel következhetnek be. Mivel a szereplő a teljes eredmény elérését tekinti tevékenysége céljának, azért ezeknek a valószínűségeknek a komplementerei (1-valószínűség) adják a kockázati skálát. A lemondás áldozatát tehát nem általában a várható eredmény elmaradása jelenti, hanem a kockázat figyelembevételével becsült eredményé. 38

Egy óvatos szereplő előnyben részesíthet egy kisebb várható eredményű, de kevéssé kockázatos tevékenységi lehetőséget egy nagyobb eredménnyel kecsegtető, de igen kockázatossal szemben. Nehéz lenne ebben az esetben megmondani, hogy mekkora is az alternatív költség. Az alternatív költség nagyságát akkor könnyű meghatározni, ha a szóba jöhető, de mégsem kiválasztott tevékenységi lehetőségek között van legalább egy különösen alacsony kockázatú. Ebben az esetben ennek az elmaradt eredménye tekinthető az alternatív költségnek. Egy modern gazdaságban, ahol fejlett bankrendszer van, a szóba jöhető tevékenységi lehetőségek között mindig van egy, amelynek gyakorlatilag nincs, vagy legalább is alig van kockázata. A tevékenységre szánt összeget be lehet tenni egy bankba kamatozó betétként. A bank erre a betétre legalább a piaci kamatláb szerinti kamatot fogja fizetni, mert erre kényszeríti őt a többi bank konkurenciája (a bankok között tökéletes versenyt feltételezünk), de többet nem fog fizetni, mert ezt viszont a betétesek egymás közötti konkurenciája teszi lehetővé számára. Az a bank, amelyik a piaci kamatlábnál lényegesen magasabb kamatlábat ígér, annak nincs elegendő betétese, s így akar betéteseket magához csalogatni. Ilyen bankba tenni a pénzt eléggé kockázatos. Az úgynevezett szolid bankok, ahol a betéteket gyakorlatilag kockázat nélkül lehet elhelyezni a piaci kamatlábbal, vagy attól jelentéktelen mértékben eltérő saját kamatlábbal dolgoznak. A piaci kamatláb szerinti kamat tehát biztos eredmény, így ha csak a szereplő nem mondott le egy ennél nagyobb biztos eredményről, akkor a piaci 39

kamatláb szerinti kamat a tevékenység kalkulálható alternatív költsége. Az alternatív költség fogalma igen általános. Vannak közgazdászok, akik egyenesen erre a fogalomra építik fel a mikroökonómia nagy részét (lásd például P. Heyne könyvét). Egy vállalat számára alternatív költség lehet a tevékenységre fordított pénzösszeg kamata mellett, például, a saját tulajdonú eszközök bérleti díja, ha ezeket az eszközöket maga a vállalat használja, pedig bérbe is adhatta volna, stb.

40

Fogalomtár Racionális döntés – formailag az a döntés nevezhető racionálisnak, amelynél a döntéshozó előnyben részesíti az észérvekkel előbbre sorolt alternatívát a hátrábbra soroltakkal szemben, tartalmilag a döntéshozó akkor hoz racionális döntést, ha a valós érdekeit legjobban érvényesítő döntést hozza. Ráfordítás – egy gazdasági tevékenység kitűzött céljának eléréséhez megmozgatott, igénybevett erőforrás-tömeg. Eredmény – minden, ami közelebb visz a gazdasági tevékenység kitűzött céljához A közgazdaságtant a következő három alapra helyezem (nagy elődöket utánozva ezzel): A közgazdaságtan nem erkölcstan (és nem matematika, nem szociológia, nem könyvvitel, nem áruismeret, nem… stb. stb.) „Ingyen ebéd nincs!” (mindennek ára van, a kérdés csupán az, hogy ki fizeti meg ezt az árat) A közgazdaságtanban nincs múlt, csak jelen van és jövő (mennyi lenne a költség most, és mennyi lesz a haszon majd) Hatékonyság – a gazdasági jelenségeket, eseményeket, döntéseket minősítő relatív fogalom, az elért eredmény és az azt lehetővé tevő ráfordítás viszonya. Modellszerűen:

Hatékonyság =

Eredmény Ráfordítás

A maximális eredmény elve - egy gazdasági döntés akkor optimális, ha az adott ráfordítások mellett az elérhető legnagyobb eredményt adja. A minimális ráfordítás elve - egy gazdasági döntés akkor optimális, ha egy adott eredményt a lehetséges legkisebb ráfordítással éri el. A dualitás elve - ha rögzítünk egy X ráfordítást, és a maximális eredmény elve alapján elérjük az Y optimális (maximális) eredményt, akkor ezt a maximális Y eredményt rögzítve a minimális ráfordítás elve alapján éppen az X lesz az optimális (minimális) ráfordítás. A szimmetrikus dualitás elve - ha rögzítünk egy Y eredményt, és a minimális ráfordítás elve alapján azt elérjük X optimális (minimális) ráfordítás révén, akkor ezt a minimális X ráfordítást rögzítve a maximális eredmény elve alapján éppen Y lesz az optimális (maximális) eredmény.

41

Alternatív vagy feláldozott költség – egy tevékenység, vállalkozás miatt elhagyott alternatív tevékenységi, vállalkozási lehetőségek közül a domináns lehetőség elmaradt várható eredménye. A piaci kamatláb szerinti kamat általában a tevékenység kalkulálható alternatív költsége.

42

1.3. Mikró- és makróökonómia a)

a gazdaság szereplői – a mikroökonómia az absztrakt szereplők viselkedését tanulmányozza

b) a gazdaság tevékenységei – a makroökonómia a nemzetgazdaság szintjén aggregált tevékenységeket tanulmányozza c)

a mikroökonómia összehasonlítása

43

és

a

makroökonómia

1.3.1. Foglaljuk össze a mikroökonómiát! A mikroökonómia foglalhatjuk össze:

fő

témaköreit

a

következőkben

a) A fogyasztás mikroökonómiája

c) Az általános egyensúly

b) A termelés mikroökonómiája

d) Piaci kudarcok

• A termékek termelése

• Korlátozott piacok

• A termelő fogyasztás

• Externál hatások

• Közjavak Ebben a felsorlásban a baloldali pontok abban különböznek a jobboldalon állóktól, hogy míg az előbbiekben a gazdaság szereplőit önmagukban, a többiektől függetlenül vizsgáljuk, addig az utóbbiaknál a gazdaság szereplői között kapcsolatokat tártunk fel. Valóban, a fogyasztás illetve a termelés mikroökonómiájának vizsgálatakor a fogyasztó illetve a termelő, mint elvont, absztrakt gazdasági szereplők jelennek meg, amelyek viselkedésének elemzésekor minden más szereplőtől elvonatkoztatnak. A mikroökonómiában azt vizsgálják, hogy a fogyasztó (a háztartás) milyen fogyasztói kosarat választ saját szükségletei (ízlése), jövedelme és a kosarakban levő jószágok árai függvényében, Eközben figyelmen kívül hagyják, hogy a fogyasztó szükségletei milyen társadalmi viszonyok következtében alakultak olyanná, amilyenek, hogy honnan szerzi a fogyasztó jövedelmét, hogy kik és miért rakták éppen ezeket a termékeket a fogyasztói kosarakba. 44

Ugyanígy, miközben azt elemezik, hogy a termelő (a vállalat) mennyit termel, és e termelés érdekében mennyi erőforrást fogyaszt el saját technológiája, az abból fakadó költségei és profitmaximalizáló magatartása függvényében, egyáltalán nem foglalkoznak e technológia, e költségek és a profitérdekeltség társadalmi összefüggéseivel. Jellemző az is, hogy a piac vizsgálatából kihagyják annak legjellegzetesebb szereplőjét, a kereskedőt, feltételezve, hogy a fogyasztó egyben vevő is, a termelő viszont egyben az eladó is. Ennek következtében a pénz kategóriáját sem igen használjuk vizsgálódásainkban, legfeljebb, mint elszámolási egységet Így olyan téveszme verhet gyökeret gondolkodásunkban, hogy a gazdaság e két oldala lényegében független egymástól, jóllehet a hétköznapi gondolkodás szintjén általában tisztában vagyunk azzal, hogy elfogyasztani csak azt lehet, amit megtermeltek és megfordítva, profitot, hasznot hozó módon csak azt érdemes termelni, amire van kereslet, amit elfogyasztanak. Ennek az ellentmondásnak a feloldását próbálják meg a két oldal szintéziseként kidolgozott általános egyensúly elméletével, ahol szép sikereket értünk el, hiszen Walras egyenletei általában megoldhatónak bizonyultak, és a megoldást – a walrasi egyensúlyt – megelőlegezi a Walrastörvény, amely már akkor valami egyensúly-szerűséget mutat (a beárazott túlkeresletek és túlkínálatok összege 0), amikor valójában még nincs is egyensúly. Ehhez csak két apróságra van szükség: racionálisan viselkedő szereplőkre és tökéletesen versenyző piacra. 45

Az általános egyensúly modelljéből a piaci koordináció, mint minden világok legjobbika tárul elénk. Ennek lényege a „közerkölcsé” nemesedő „magánbűnök” ideálja, azaz, amikor az egyes szereplők racionális döntései a piac segítségével a legmagasabb elérhető társadalmi hatékonyságot hozzák létre, vagyis amikor az (egyéni) racionalitás és a (társadalmi) hatékonyság szerves egységbe forrnak. Ezt az idillt zavarják meg a piaci kudarcok: • a korlátozott (oligopolisztikus illetve monopólisztikus) piaci szerkezetek; • az externáliák; • a közjavak. A piaci kudarcok jellegzetessége, hogy esetükben a fenti elv (az egyéni racionalitás és a társadalmi hatékonyság szerves egysége) nem érvényesül. Ennek mérhető megnyilvánulása a holtteher-veszteség, amely a monopólium és az externália esetén jól kimutatható. Ugyanakkor logikailag nyilvánvaló, hogy a közjavak, mint a tisztán termelt externál hatások felfoghatóak a monopólium és az externália ötvözeteként (ez különösen szemléletes az úgynevezett közművek – például vezetékes vízellátás – esetében, ahol mind az erős externál hatás, mind a monopólisztikus szolgáltatás gyakorlatilag elkerülhetetlen). A képet tovább bonyolítja, hogy mind a tiszta monopólium, mind a tiszta közjószág inkább elméleti konstrukciók, semmint a valóságban előforduló jelenségek. Helyettük az oligopolisztikus piac és a vegyes jószágok a jellemzőek, amelyeknél a piaci kudarc mérése a holtteher-veszteséggel 46

sokkal körülményesebb – helyettük vezetik be a piaci kudarcot kvalitatíve (minőségileg) és nem kvantitíve (mennyiségileg) jellemző disszidálások és potyautasok fogalmát. 1.3.2. A „vegytiszta” mikroökonómia buktatói A hagyományos tárgyalású mikroökonómiában a piaci kudarcokat elkülönült fejezet(ek)ben, mint afféle csudabogár kivételeket tárgyalják. Középiskolás tanulmányaink során hasonló élményben volt részünk, amikor matematika órán megismerkedtünk a ténnyel, hogy a 2 nem írható fel két racionális szám hányadosaként, tehát nem racionális – irracionális – szám. Az érettségizettek túlnyomó része azután úgy éli le egész életét, hogy azt hiszi, az irracionális számok a „jó” racionális számok közé keveredett „csudabogarak”. Csupán néhányan ismerkednek meg későbbi tanulmányaik során Hilbert klasszikusan szép bizonyításával, amely megmutatja, hogy éppenséggel a racionális számok a kivételes „csudabogarak” a mérhetetlenül nagyobb számosságú irracionális számok között.

Egy gondolatkísérlet erejéig fogadjuk el, hogy a piaci kudarcok valóban csupán „szerencsétlen kivételek” és képzeljük el a „vegytiszta” mikroökonómiát, amely mentes ezektől a „csudabogaraktól”. Gyorsan beláthatjuk, hogy e „vegytiszta” mikroökonómiának néhány igencsak furcsa tulajdonsággal kellene rendelkeznie: a) Gazdasági szempontból minden terméknek teljesen egyformának kellene lennie, vagy ami ugyanaz, csak egy terméket termelhetne és fogyaszthatna a gazdaság. Nyilván ez nem ugyanaz, mint a piac47

modellünk „homogenitása”, hanem annak az abszolutizálása. Valóban, ha a termékek különbözőek lennének, akkor ez mind bizonyos fogyasztókat, mind pedig bizonyos termelőket monopólisztikus előnyökhöz (hátrányokhoz) juttathatná, amit kizártunk. b) Már rövid távon is minden fogyasztónak azonos volna a preferencia-térképe és minden termelőnek ugyanaz volna a termelési függvénye. Az ellenkező esetből ismét általunk meg nem engedett (monopólisztikus) előnyök vagy hátrányok következnének. Gondoljuk csak meg, micsoda előnyben vannak azok a gyerekek, akik szeretik a különböző „hasznos” ételeket (spenót, stb.) azokkal szemben, akiket kényszeríteni kell (?) ezek elfogyasztására. Vagy milyen szerencsés az az ember, aki azzal keresi kenyerét, amit hobbiként is szívesen csinál, szemben azzal, aki csak a megélhetés kényszere miatt dolgozik.

c) Az előbbiből következően modellünkben értelmezhetetlenné válna az idő-tényező, tehát modellünk abszolút statikus lenne. d) Mivel minden szereplő tudná, hogy a többiek szerepeiket ugyanúgy játszák el, mint ő (lásd a b) pontot), azért a gazdaság tökéletesen kiszámítható lenne, az áruk értéke „homlokukra lenne írva” (K. Marx), tehát a gazdaságban szükségtelen lenne a pénz. Ez már csak azért is így van, mert a (gazdaságilag) egyforma termékeknek természetesen egyforma lenne az értéke és így az ára is. e) Végül, de nem utolsó sorban, az előzőekből az következne, hogy egyáltalán piacra, versenyre sem 48

lenne szükség. Ezzel modellünk, a „vegytiszta” tökéletes verseny modellje, önmaga ellentétébe, a „tökéletes versenytelenség” modelljébe csapna át. Logikailag tehát a kudarcoktól mentes piac ideája megbukik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a piaci kudarcok ne lehetnének csupán „nyomelemek”, amelyek ugyan elő-elő fordulnak, de a jól működő piaci koordináció mellett mégis csak kivételes, meghibásodás jellegű jelenségek. A valóságos piacok mélyebb elemzése azt mutatja, hogy még ez sem igaz. 1.3.3. A piaci kudarcokat a „jól működő” piac szüli A mikroökonómiában meglehetősen alaposan körbejárják a (tökéletesen versenyző) piac azon hatását, hogy a keresletet és a kínálatot az egyensúly felé tereli, vagyis a piaci mechanizmusok az árak alakulásán keresztül úgy alakítják a piaci állapotokat, hogy a keresett termékekből többet, a kevésbé keresett termékből kevesebbet termeljenek. Mindezzel kapcsolatban beszélnek a piac öntisztító szerepéről, illetve a piaci koordinációról. Mondhatnánk azonban azt is, hogy a piac szabályozza a termelést. A probléma mindössze az, hogy a piac utólagosan, „post festum” szabályozza a piacot. Előbb jelentős feleslegnek kell keletkeznie a piacon a kevésbé kelendő áruból ahhoz, hogy a termelők visszafogják termelésüket. Máskor érzékelhető hiánynak kell kialakulnia, hogy a termelőket ösztönző áremelkedés beinduljon. Ennek alkalomadtán igen súlyos következményei lehetnek, amelyekről a makroökonómia ciklusokról szóló fejezetében esik szó. 49

Ha tüzetesebben szemügyre vesszük a piac termelésszabályozó mechanizmusát, akkor olyan további hatásokat fedezhetünk fel, amelyekről eddig nem esett szó. A relatív túltermelés kiváltotta árcsökkenésre a termelők alapjában kétféle módon reagálhatnak: • Akik nem vállalják az adott termék megnövekedett kockázatát, azok elhagyják az ágazatot, eszközeiket (tőkéjüket) más ágazatba fektetik, illetve a csődbejutottak a vállalkozással is felhagynak, kilépnek a termelők közül. • Mások viszont az áresést költségcsökkentéssel vagy ami általában ugyanaz, műszaki fejlesztéssel próbálják kompenzálni. Természetesen ebbe is bele lehet bukni, de szép sikereket is el lehet érni. A hosszú távú ágazati kínálat vizsgálatakor arra az eredményre jutottunk, hogy hosszú távon a vállalatok 0 gazdasági profitot realizálnak. Rövid távon ez azonban nem így van. Éppen a műszaki fejlesztés első sikeres alkalmazói (a gazdaságtörténet tanúsága szerint ezek általában nem azonosak az első alkalmazókkal) jelentős gazdasági profitot fognak elérni - természetesen csak rövid távon. Hosszú távon azonban – feltevésünk szerint – érvényesül a piac kompetitív jellege. Mivel a műszaki fejlesztés sem lehet – ismét feltevéseink szerint – monopolhelyzet forrása, azért hosszabb távon a többi vállalat is birtokába jut ennek, vagy más, ezzel egyenértékű (azonos gazdasági hatású) fejlesztési eredménynek. Paradox módon ennek nem az lesz a következménye, hogy a többiek is gazdasági profithoz jutnak, hanem az, hogy az úttörők is elvesztik azt („az összetétel 50

csapdája”!), így ismét az tud eredményes lenni, aki új fejlesztésbe vág bele. A piac tehát folyamatosan ösztönzi a műszaki fejlődést. Látjuk, hogy a verseny (aminek megjelenítése az általunk eddig említett modellekből szinte teljesen hiányzik) állandó mozgásban tartja a piac szereplőit, elsősorban az eladótermelőket. E mozgás „két dimenziós”: • Egyrészt a termelők eszközeiket, tőkéjüket a különböző javakat termelő ágazatok között mozgatják, áramoltatják ide-oda (a piac utólag szabályozza a termelést); • másrészt az ágazaton belül maradók technikájukat, technológiájukat fejlesztik, hol úttörőként, hol az úttörők követőiként (hiszen a piac ösztönzi a műszaki fejlődést). E mozgások célja a minél nagyobb – legalább rövid ideig elérhető – pozitív gazdasági profit. Nyilvánvaló azonban, hogy mind az ágazatok közötti mozgásnak, mind az ágazaton belüli fejlesztésnek transzfer költségei vannak. Ezeket a transzfer költségeket az átlagos szinten termelők, akiknek a gazdasági profitjuk 0, nem tudják megfinanszírozni, mert e költségek vállalása gazdasági profitjukat egyből negatívvá, a vállalkozást veszteségessé tenné. Vagyis a piac törvényei szerint annak van reális esélye pozitív gazdasági profit szerzésére, akinek már előzőleg is pozitív gazdasági profitja volt. Természetesen itt nincs szó abszolút, determinisztikus folyamatokról, hiszen nagy szerepe van a véletlennek, a szerencsének is, de azért tendenciájában nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag eredményes 51

piaci szereplőknek nagyobb az esélyük arra, hogy továbbra is eredményesek legyenek, míg a lemaradóknak egyre növekvő az esélyük arra, hogy hátrányuk behozhatatlanná váljon, hogy a versenyből végleg kiessenek. Vagyis a piac hosszabb távon differenciálja a termelőket, az eredményeseket egyre jobb helyzetbe, a lemaradókat egyre rosszabb helyzetbe hozva. A „normális” piac működésének tehát három hatása különböztethető meg: • utólag szabályozza a termelést; • folyamatosan fejlődést;

ösztönzi,

kikényszeríti

a

műszaki

• differenciálja a piac (aktív) szereplőit. A piac fentebb jelzett hatásai átalakítják magát azt a közeget, amiben a piac működik. Emiatt megváltozik maga a piac is. A piac által kikényszerített műszaki haladás nem csak a költségeket csökkenti, hanem szükségszerűen differenciálja a termékeket is, hiszen a differenciált termék is alkalmas a vevők megnyerésére - a termékdifferenciálódás a műszaki fejlődés egyik fontos megjelenési formája. De nem csak a termékeket differenciálja, hanem a szükségleteket is, hiszen a magasabb technikai színvonal olyan szükségletek kielégítését is potenciálisan lehetővé teszi, amelyek korábban fel sem merülhettek (például a rádiózás technikai fejlődése „fejlesztette ki” a TV iránti – kielégíthető – szükségletet). A szükségletek differenciálódása a műszaki haladás reális indítéka, nélküle a műszaki fejlesztés nem érné el gazdasági célját – még a fejlesztés transzfer költségei sem térülnének 52

meg. Tehát a „normális” piaci működés következtében tarthatatlan lesz mind a piac statikusságáról, mind a homogenitásáról alkalmazott korábbi feltevésünk. Azonban nem ez a legfontosabb. A termékek és szükségletek differenciálódása egyre bonyolultabbá teszi mind a termelési, mind a fogyasztási folyamatokat. A munkamegosztás is egyre szövevényesebb formát ölt. Ha az árutermelés korai időszakaiban még egyegy termelő többé-kevésbé elmondhatta, hogy ő valami konkrétat (cipőt, kenyeret, könyvet stb.) állított elő, akkor a fejlett technika mellett ez ki van zárva. Mindenki csak részese lehet a közös termelő folyamatnak. Társadalmivá válik a termelőfolyamat, de ezzel társadalmasodik a szükségletek világa is. A szövevényessé váló gazdaságban nő azoknak a szükségleteknek a száma, amelyeket nem lehet, vagy nem célszerű egyénileg kielégíteni (például egy ipari lakótelep – „bérkaszárnya” már elképzelhetetlen kerti kutakkal, vezetékes víz nélkül), azaz mind jobban előtérbe kerülnek a közjavak illetve a közjószágszerű magánjavak, így tehát ezek a jelenségek egyáltalán nem kivételesek, hanem a piac működésének szerves következményei. A bonyolult termelői szervezet (s az úgyszintén mind összetettebbé váló fogyasztás) egyre több externál hatás forrásává válik. Egy-egy technológiai-gazdasági megoldásnak mind kevésbé lehet lokalizálni hatásait. Azok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő. Még fontosabb a piac termelőket differenciáló hatása. Ennek logikailag egyértelműen monopóliumhoz kellene vezetnie. A 53

dolog azért nem ilyen egyszerű. A piac működése ugyanis nem csak a termelők differenciálódását okozza, hanem a termelés növekedését is. A növekvő és differenciálódó termelés mellett új termelők sokasága léphet be a folyamatba, s így a termelők számának csökkenése sokkal kevésbé valószínű, mint e szám növekedése. A termelők számának valószínű növekedése azonban nincs ellentmondásban azzal, hogy a piaci részesedést tekintve monopolizálódási folyamatok induljanak meg. Miközben a piaci kereslethez képest jelentéktelen méretű vállalatok akár gomba módra szaporodnak, az összkereslethez hozzámérhető vállalatok száma csökkenhet - növekvő méretek mellett. Ha tiszta monopóliumok nem is, de oligopól vállalatok mindenképpen uralkodó helyzetbe kerülnek. Tehát az oligopolistamonopolista verseny sem véletlen kivétel, hanem a piaci működés természetes fejleménye. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kis létszámú oligopól piac, ha nem képes természetes monopóliumot kiválasztani magából, akkor nyílt vagy titkos kartell-szerződések fogják gyakorlatilag monopolisztikussá tenni. 1.3.4. Mi van a mikroökonómia után? Összességében tehát levonható a következtetés, hogy a legszabályosabban működő kompetitív piac is hajlamot mutat arra, hogy előbb vagy utóbb kitermelje a „piaci kudarcokat”, működésbe hozza az „összetétel csapdáit”, így a piac vizsgálatára elégtelennek bizonyulnak a mikroökonómia klasszikus módszerei, amelyek a fejezet elején felsorolt témakörök közül az első kettőre jellemzőek. Mi ezeknek a módszereknek a lényege? 54

Láttuk, hogy a „vegytiszta” mikroökonómiában a gazdaság szereplői mind vevő-fogyasztóként, mind eladó-termelőként a többiekkel azonos szerepet játszanak. A nem „vegytiszta”, de azt ideáljának tartó mikroökonómia ezt a feltételezést megkísérli fenntartani. Ezért vizsgálatait a háztartásra, egy absztrakt fogyasztóra és a vállalatra, egy absztrakt termelőre szűkíti le, feltételezve, hogy a valóságos szereplők az így feltárt viselkedési formákat fogják általában követni. Az absztrakció tehát a mikroökonómia tipikus módszere. Láttuk, hogy a „vegytiszta” mikroökonómiában a gazdaság tökéletesen kiszámítható. A nem „vegytiszta”, de azt ideáljának tartó mikroökonómia ezt a feltételezést is megkísérli fenntartani. A piaci kudarcokat elkerülendő anomáliáknak tekintve abból indul ki, hogy a gazdaság egyéni szereplőinek racionalitása elvezet a társadalmi hatékonysághoz. Ezért a gazdaság alakulását kiszámító egyéni szereplő racionális viselkedését vizsgálja. Ennek a viselkedésnek a lényege: pontosan felmérni a megvalósítható lehetőségeket és kiválasztani közülük a leghatékonyabbat. Matematikailag ez a statikus optimumszámítás feladata. Tehát a mikroökonómia alapvető matematikai apparátusa a statikus optimumszámítás, ami végső soron algebrai egyenletek és egyenletrendszerek megoldására vezethető vissza. Az általános egyensúly Walras-Arrow-Debreu féle modellje lényegében ezekre az eszközökre támaszkodva akar túllépni a mikroökonómia szűk keretein, kiterjesztve az elemzést a társadalom összetett viszonyaira. Ez részben sikerül is, de 55

csak a „vegytiszta” tökéletes verseny, illetve a matematikai folytonosság nehezen fenntartható feltételei mellett. A piaci kudarcok vizsgálatánál már ezek az eszközök egyszerűen alkalmatlannak bizonyulnak. A megoldás – a dolog természetéből következően – csak piacon kívül kereshető. A mikroökonómia jellemző módszere az állapotok statikus vizsgálata, az összehasonlító (komparatív) statika. Az összehasonlító statikában a feltételek megváltoztatásával vizsgáljuk az optimális egyensúlyi helyzetek változását, ám magában a feltételek változásában nem feltételezünk semmilyen megvizsgálható összefüggést – nem tisztázzuk, hogy az induló helyzetből miért és hogyan jutottunk el a megváltozott helyzetbe. A Pareto-hatékonyság fogalma közel áll az optimalitás és az egyensúly fogalmához, de attól mégis alapvetően különbözik. Egyensúlyról általában akkor beszélünk, ha az adott helyzetet senkinek nem áll érdekében megváltoztatni. A Paretohatékony állapotot a maga számára mindenki szívesen megváltoztatná, de senki nem engedi azt megváltoztatni a többiek számára. A Pareto-hatékonyság sokkal inkább az adott rendszer stabilitását jelenti, mintsem egyensúlyát. Általában az össztársadalmi folyamatokban az egyensúly csupán a stabilitás speciális eseteként jelenik meg. A társadalom képes egyensúlytalan állapotokban is működni, de az instabilitás (a stabilitás hiánya) a létét veszélyezteti. Ez olyan mint a kötéltáncos mozgása a kötélen. Nem az a baj, ha a kötéltáncos ide-oda billeg a kötélen (azaz állandóan kiesik az

56

egyensúlyból), hanem az, ha stabilitását vesztve lezuhan a kötélről (a köznyelv hibásan ezt nevezi egyensúly-vesztésnek) Figyelemre méltó, hogy a kötéltáncos ezt a stabilitását sokkal könnyebben tudja megőrizni, ha folyamatosan halad a kötélen, mint ha egyhelyben „egyensúlyoz”. Az analógia a gazdasággal itt is folytatható.

A stabilitás, mint az egyensúly általánosítása nem az állapotok, hanem a folyamatok jellemzője. Olyan folyamatot jelent, amely bármely időpontban, ha eltér az egyensúly állapotától, akkor a következő időszakban képes magát korrigálni. Amennyiben tehát meg akarjuk haladni a mikroökonómiát, akkor • a gazdaság egyes szereplőinek absztrakt megjelenítése helyett a szereplők tevékenységeinek aggregátumait kell a vizsgálódások középpontjába helyezni; • a gazdaság állapotai helyett a gazdaság folyamatait kell vizsgálnunk, összehasonlító statika helyett dinamikus elemzéseket kell végeznünk; • a gazdaság egyensúlyát csupán a gazdasági folyamatok stabilitása egyik elemeként kell elemezni, meg kell vizsgálni az egyensúlytalanságok eseteit is, az ott fenntartható stabilitás szempontjából; • ezeknek a vizsgálódásoknak az adekvát matematikai apparátusaként nem az algebrai egyenleteket és egyenletrendszereket kell használnunk, hanem a folyamatleíró egyenleteket kell megtalálnunk differenciálegyenletek megoldása segítségével. Ezek a módszertani alapjai a makroökonómiának. 57

Mivel ezekben az alapelvekben központi szerepet játszanak a társadalom és az idő kategóriái, ezért elkerülhetetlen lesz e két tényező együttes megjelenésének, a történelemnek a figyelembevétele. Ugyancsak a fenti elemzésekből következik, hogy a makroökonómia történelmi oldalának kulcskérdése az állam gazdasági szerepének a tisztázása. A mikroökonómiában az állam lényegében nem szerepel (a piaci kudarcok már nem a mikroökonómiát, hanem annak „kudarcát” jelentik). A makroökonómiában lényegében két álláspont lehetséges • az állam ne avatkozzon a gazdaságba; • az állam avatkozzon be a gazdaságba. A közgazdaságtan története azt mutatja, a mindenkori történelmi helyzettől függ, hogy a két álláspont közül melyik írja le a valóságot jobban. Így elvileg sem lehet egységes makroökonómiáról beszélni. A legérdekesebb e vizsgálódásokban talán éppen az, hogy feltárjuk, mi kényszeríti a közgazdaságtan tudományát a meghatározó álláspont (a paradigma) megváltoztatására. A közgazdászok sokféleképpen látják a valóságot, sokféle magyarázatot adnak a kérdésekre. Senki nincs a „bölcsek kövének” birtokában, de mértékadó tudományos eredmények nem lehetnek „ab ovo” 3 hibásak sem. Az aktuális „fő irányt” („main stream”) végső soron a gazdaság objektív állapota jelöli ki. Ahhoz, hogy megértsük, miért váltotta fel az egyik „fő irányt” egy másik, egyrészt ismernünk kell a régi és az új paradigma lényegét, meg kell értenünk, hogy az új mit vett át a régiből és mit tagadott meg, másrészt meg kell értenünk azokat a 3

„A tojástól” azaz eredendőleg, minden előzmény nélkül, eleve.

58

gazdasági változásokat, amelyek kikényszerítették a paradigmaváltást. Semmiképpen sem arról van ugyanis szó, hogy az egyik paradigma „rossz”, a másik meg „jó”.

59

Fogalomtár Helyzet optimalizálás (gazdasági szereplőé) – ennek a racionális viselkedésnek a lényege: pontosan felmérni a megvalósítható lehetőségeket és kiválasztani közülük a leghatékonyabbat Összehasonlító (komparatív) statika – a feltételek megváltoztatásával vizsgáljuk az optimális egyensúlyi helyzetek, ám magában a feltételek változásában nem feltételezünk semmilyen megvizsgálható összefüggést – nem tisztázzuk, hogy az induló helyzetből miért és hogyan jutottunk el a megváltozott helyzetbe Egyensúly – olyan kollektív döntési állapot, amit egyik résztvevő sem akar megváltoztatni. Ha a „kollektíva” egy főből áll, akkor az egyensúly fogalma az optimális döntést jelenti. Pareto-hatékonyság, Pareto-egyensúly – olyan kollektív döntési állapot, amiben senki nem javíthat úgy a saját helyzetén, hogy másén ne rontana, azaz, lehet, hogy ezt az állapotot mindenki szívesen megváltoztatná (a maga javára), de a többiek ezt nem engedik. A stabilitás – mint az egyensúly általánosítása nem az állapotok, hanem a folyamatok jellemzője. Olyan folyamatot jelent, amely bármely időpontban, ha eltér az egyensúly állapotától, akkor a következő időszakban képes magát korrigálni.

60

2. előadás – Termelés – munka

61

2.1. Szükségletek, termelés, társadalom a)

az alapvető szükségletek

b) a szükségletek az életfolyamatok motivációi c)

a szükségletek emberi kielégítése – a természeti környezet alkalmazása

d) társadalmi szükséglet kielégítés – termelés e)

az emberi szükségletek szocializáció

–

humanizáció

és

f)

a fogyasztás a termelés része – az újratermelés a javak előállítása, elosztása, cseréje, fogyasztása

g) az újratermelésben nem csak a javakat termelik újra

62

2.1.1. A szükségletek „-

Miben különbözik a villamos a zsiráftól?

-

???

-

Hát a villamos így sárga, a zsiráf meg így magas.” (vicc az 1970-es évekből)

Minden szakma képviselője kicsit a saját szakmája szemüvegén keresztül nézi a világot. A cipész a lábakon a lábbelit nézi, a csillagász az égre tekintve pulzárokat és szupernóvákat keres. A közgazdászok sem kivételek. Amikor például kedvenc kutyájukat simogatják és elgondolkoznak azon, milyen sok a hasonlóság az emberek és az állatok között, mégis mennyire különböznek egymástól, közgazdasági természetű válaszokat keresnek felmerülő kérdéseikre. Ha dolgokat hasonlítunk össze, azoknak hasonlóaknak kell lenniük – valamilyen mértékben. Amik semmiben sem hasonlítanak egymásra, azoknál a különbségekről sincs értelme beszélni, a köztük levő viszony (az összehasonlíthatatlanság) ugyanis maga egy nagy, megfoghatatlan különbség. Az az érdekes, hogy egy s másban hasonló dolgok mi mindenben térnek el egymástól. Azonnal szembetűnő, hogy az állatok éhesek, szomjasak, fáznak, melegük van, azaz időről időre késztetést éreznek arra, hogy egyenek, igyanak, vigyázzanak normális testhőmérsékletükre, és mi, emberek ezzel valahogy ugyanúgy vagyunk. Sőt az a késztetés is közös bennünk, hogy utódokat nemezzünk és neveljünk fel. Mindezek az élet szempontjából igen fontos késztetések, hiszen ha nem 63

volnának, akkor az egyedek elfelejtenének táplálkozni, inni s éhen, szomjan pusztulnának, nem törődnének testhőmérsékletükkel és sejtjeik megfagyás, vagy túlhevülés által halnának el, utódok nemzése híján a faj kihalna. E késztetések, motivációk tehát az egyed- és fajfenntartás, az élet fenntartásának elengedhetetlen előfeltételei. Szükségleteknek nevezzük őket. Ember és állat tehát egyaránt szükségletei kielégítésére törekedve tartja fenn saját és faja életét. Ez bennük a közös. Ugyanakkor szembetűnő e szükségletek különbsége is. Ha mást nem is, azt mindenképpen észrevehetjük, hogy az embereknek az állatokénál sokkal kifinomultabbak, sokrétűbbek a szükségleteik. Például egyes állatfajták, különösen a fiatalabb egyedeik sokszor folytatnak játéknak tekinthető tevékenységet, de a kifejezett szórakozás iránt csak az embernek van szükséglete. 2.1.2. A termelés az emberi szükségletek sajátos kielégítési módja Az állatok és emberek szükségletei közötti különbségek részben okai, részben és alapvetően következményei annak, hogy az emberek a szükségleteiket másképpen elégítik ki, mint az állatok. Miben áll ez a másság? Mielőtt erre a kérdésre megpróbálnánk válaszolni, le kell azonnal szögezni, hogy minden a továbbiakban felhozandó, ember és állat különbségére vonatkozó, állításunk megkérdőjelezhető – egy bizonyos fokig. Ugyanis itt nincsenek éles határvonalak. Éppen kifejtendő álláspontunk – amely a társadalmi létnek kiemelt szerepet szán – miatt lesz problematikus bizonyos pszeudó („olyan, mintha”) társadalmakat alkotó állatfajták (hangyák, méhek stb.) illetve az

64

emberi környezetbe erősen integrálódott (beépült) állatfajták (kutya stb.) viselkedésének megítélése.

A megfigyelések azt mutatják, hogy az állatok túlnyomó többségben a természeti környezet készen talált feltételeit használják fel szükségleteik kielégítéséhez. Ez még akkor is igaznak tűnik, ha a látszat mást mond, hiszen a méhek, például, igen sajátos építkezést folytatnak lépeik előállításakor, de soha nem csinálnak másból lépet, csak viaszból. Ezért egyrészt a viasz-lép készítése mintegy külsővé vált biológiai folyamatnak is tekinthető (tehát a lép sejtjeiről beszélve a hasonlóság a szervezet sejtjeivel nem egészen formális-külsődleges), másrészt – az előbbivel szoros kapcsolatban – ha a környéken nincs megfelelő forrás a viasz-termeléshez, a méhek ugyanúgy elvándorolnak, mint a patás állatok, ha nincs mit legelniük. Vagyis a valóban állatként viselkedő állatok, ha nem találnak a természeti környezetükben szükségleteik kielégítéséhez tárgyakat, akkor vagy elpusztulnak (kielégítetlen szükségleteik következtében) vagy elvándorolnak. Összefoglalva: az állatok a természeti környezetükhöz alkalmazkodva elégítik ki szükségleteiket. Szabályt erősítő kivételek az ember környezetében élő, hozzá, az emberhez és nem általában a környezetükhöz alkalmazkodó intelligensebb állatok (kutya, patkány stb.) Egészen más a helyzet az emberek esetében. Az emberek szükséglet-kielégítésük céljából céltudatosan megváltoztatják környezetüket. Ha például viaszsejteket építenének a méhek módjára, és környezetükben nem találnának megfelelő viaszforrást, akkor a viaszt megpróbálnák valamivel helyettesíteni és előbb, vagy utóbb feltalálnák a műviaszt. 65

Azaz, az emberek szükséglet-kielégítésük céljára a természeti környezetüket alkalmazzák. Az alkalmazás az alkalmazkodás magasabb foka, amely magába foglalja az alkalmazkodást, de egyben ellentéte, tagadása is annak. Egy egyszerű példán belátható ez. Egy prémes állat az időjárás hőmérsékletváltozásaira vedléssel és bundanövesztéssel reagál. Az ember viszont lenyúzza a prémes állat téli bundáját, azt speciális eljárással, a kikészítéssel tartósítja, puhává teszi, majd amikor fázik, magára teríti, amikor melege van, leveti. Hogy a bunda növesztése illetve lenyúzása között különbség van, az aligha szorul magyarázatra, viszont itt azt is látni kell, hogy az állat a vedlési ciklusával csak a hőmérsékletváltozások sok-sok éves trendjéhez képes alkalmazkodni, addig az ember a zsákmányolt és kikészített bundával a legszeszélyesebb időjárásokhoz is tud alkalmazkodni. Túlélő képessége ezáltal a sokszorosa lesz a bunda eredeti tulajdonosa túlélő képességének. A szükségletek kielégítésének ezt a sajátos, nem egyszerűen a környezethez alkalmazkodó, hanem a környezetet átalakító, alkalmazó módját nevezzük termelésnek. Némi szakmai sovinizmussal azt mondhatjuk, hogy az embert a termelés tette emberré, a termelés az ember létezési módja. Ahhoz azonban, hogy az ember alkalmazni tudja a környezetét, valamilyen mértékben ismernie kell azt, tudással kell rendelkeznie. Az egyes ember-egyedek ismeretszerző képessége – élettartamuknál fogva – eléggé véges. Ha mindenkinek a környezet alkalmazásához szüksé66

ges ismereteket magának kellene megszereznie, ugyancsak kevés eredményt érne el - jobban jártunk volna, ha a természet legalább azzal az alkalmazkodó képességgel ruházott volna fel bennünket, mint amivel a méhek vagy a prémes állatok rendelkeznek. De az ember azért alakíthatta ki – meglehetősen nagy hatékonysággal (aminek bizonyítéka az, hogy immár a melegvérű élőlények között az emberi fajé a legnagyobb populáció, lekörözve a korábban élen álló patkányokat) – sajátos szükséglet-kielégítési formáját, a termelést, mert képesnek bizonyult tapasztalatai térben és időben való átadására társainak és utódainak, vagyis képes artikuláltan kommunikálni, képes elvont fogalmakban gondolkodni, gondolatait rögzíteni és továbbítani. Ez a kommunikáció teszi az emberi faj számára lehetővé a tudatos közös tevékenységet, a kooperációt. Az elvont (absztrakt) gondolkodás teszi lehetővé a céltudatos tevékenységet, a munkát és annak megosztását. Mindezek összességükben azt jelentik, hogy a termelés társadalmi folyamat. Ember nem lehetséges termelés nélkül, termelés nem lehetséges ember nélkül. De termelés nem lehetséges társadalom nélkül, tehát ember sem lehetséges társadalom nélkül. Ember, termelés, társadalom ugyanannak az egységnek egymástól elválaszthatatlan oldalai. Ennek az alapvető, mély filozófiai értelmű állításnak két oldalról a méhek „társadalmát” és Robinson Crusoet szokták ellene vetni. A méhek társadalomban élnek, bár nem emberek, Robinson ember, pedig egyedül él a lakatlan szigeten. Az „ellenpéldák” azonban sántítanak. A méhek, ha valóban társadalmat alkotnának, akkor például már régen létrehoztak volna valamiféle „méhész-elhárító” kutatóintézet-szerűséget, hogy megvédjék lépeiket a kipergetéstől. Még kevésbé állja meg a helyét a Robinsonra való hivatkozás. Ugyanis Robinson bár

67

kívül rekedt a társadalmon, de nem szakadt el attól. Egyrészt ott volt vele a szigeten az agyában felhalmozott társadalmi tudás, másrészt vele voltak a hajóról kimentett eszközökben a megtestesült társadalmi tapasztalatok.

A termelésben felhalmozódó társadalmi tapasztalatok visszahatnak magukra a szükségletekre. Sajátos termelési szükségletek (szerszámok iránti igény stb.) keletkeznek, a szükségletek sokrétűekké válnak, differenciálódnak, egyre inkább emberivé és egyben társadalmivá válnak – humanizálódnak és szocializálódnak. Igaz, hogy az emberek ugyanúgy éhesek és szomjasak, mint az állatok, de az állatok sem születésnapi zsúrt, sem munkaebédeket nem tartanak. Igaz, hogy az emberek ugyanúgy fáznak és szenvednek a hőségtől, mint az állatok, de az állatok körében ismeretlen a divat, a megkülönböztető egyenruha és a sztriptíz is. Igaz, hogy az emberek ugyanúgy fajuk továbbörökítésére vannak késztetve, mint az állatok, de az állatoknak nincs sem szerelmi költészete, sem nyilvános házaik. És akkor még nem beszéltünk a művészetekről, a jogszolgáltatásról stb. stb. 2.1.3. A termelés egyben újratermelés Mivel az élet – és itt az emberi élet semmiképpen nem kivétel – egy potenciálisan végtelen folyamat, azért a szükségletek fontos sajátossága, hogy nem lehet őket egy menetben egyszer, s mindenkorra kielégíteni. A kielégített szükségletek csak egy viszonylag rövid időre hagynak nyugtot az élőlénynek, majd ismét feltámadnak és ismét saját kielégítésükre késztetik az élőlényt. Sajátos vonás, hogy a megújuló szükséglet nem feltétlenül azonos a korábbival. Ám 68

amíg az állatok esetében a szükségletek formaváltozása csak genetikailag, több generáción keresztül tud rögzülni, addig a termelés természetéből (azaz abból, hogy a termelés folyamata egyben a tapasztalatok felhalmozódásának és kommunikálásának a folyamata is) következik, hogy az új emberi szükségletek szükségszerűen bővebbek és minőségileg kifinomultabbak lesznek a korábbiaknál. Vagyis a termelés folyamatában sok egyéb mellett új szükségletek is termelődnek. A termelés tehát egyben újratermelés is, általában a korábbinál bővebb, magasabb szinten, azaz általában bővített újratermelés. Mivel a javak létrehozása a meglévő szükségletek kielégítését szolgálja, viszont a javak elfogyasztása új szükségletek keletkezésének forrása, azért e két mozzanat megkülönböztetése fontos. A javak létrehozását szokták – nem egészen korrektül – (szűkebb értelemben vett) termelésnek nevezni, szembe állítva a javak fogyasztásával. Mivel a termelés lényegénél fogva társadalmi folyamat, azért a társadalmi keretekben létrehozott („megtermelt”) javakat előbb szét kell osztani, allokálni kell a társadalom tagjai között valamilyen társadalmilag elfogadott elv (pontosabban elvek) szerint. Ez az elv a legritkább esetben a szükségletek szerinti elosztás elve, így az allokált javak nem alkalmasak a közvetlen szükséglet-kielégítésre. A társadalom tagjai igyekeznek a nekik allokált, de a szükségleteiket nem megfelelően kielégítő javakat, alkalmasabbakra elcserélni. Ha ez jól-rosszul sikerült, akkor következik a javak elfogyasztása. Eközben formálódnak az új szükségletek, és kezdődhet az egész előröl. 69

A javak létrehozása (szűkebb értelemben vett termelése), elosztása, cseréje és fogyasztása az újratermelési folyamat állandóan ismétlődő, egymást kölcsönösen feltételező mozzanatai. Ezek a mozzanatok elválaszthatatlanok és egymásba fonódóak. Az újratermelésben, miként arra az első előadásban már utaltam, nem csak az elfogyasztott javakat termelik újra, de még csak nem is a szükségleteket (ahogyan azt fentebb említettem). Magát az embert, az emberi társadalmat termelik újra. S a bővített újratermelés nem csak mennyiségi bővülést jelent, hanem minőségit is. A szükségletek újratermelése egyben új fajta (ahogy fentebb mutattam egyre szocializáltabb és egyre humanizáltabb) szükségletek termelését is jelenti és ezzel maga az emberi társadalom kerül egyre magasabb színvonalra – fejlődik.

70

Fogalomtár Szükségletek – az élőlények (magasabb rendű állatok, emberek) olyan saját kielégítésükre késztető megújuló motivációi, amelyek az élet, az egyed és faj fenntartásának elengedhetetlen előfeltételei Termelés - az emberi szükségletek kielégítésének sajátos, nem egyszerűen a környezethez alkalmazkodó, hanem a környezetet átalakító, alkalmazó társadalmi módja; a termelés az ember létezési módja.

71

2.2 Munka, kooperáció, munkamegosztás a)

a termelési folyamat a természeti folyamatok és a munkafolyamatok egysége

b) a munka célirányos tevékenység c)

kooperáció, munkamegosztás

d) az érdekek, érdekütközések e)

az ütköző érdekek koordinálása, koordinációs mechanizmusok

72

termelési

2.2.1. A termelés a természeti folyamatok és a munkafolyamatok egysége A termelésben az ember által alkalmazott természeti folyamatok elválaszthatatlan egységben vannak magával az alkalmazás folyamatával, amely emberi tevékenység, munka. A tokaji bor, a borok királya, a királyok bora kemény emberi munka (a szőlő kapálása, metszése, permetezése, leszüretelése, préselése, a bor ülepítése, kezelése stb.) eredménye, ám ugyanez a kemény munka az alföldi homokon soha nem fog a tokajihoz mérhető minőségű bort eredményezni, mert ahhoz a tokaji hegyvidék speciális természeti feltételei ugyanúgy elengedhetetlenek, mint a kemény szőlőművelő munka.

Maga az emberi munka valószínűleg az egyetlen céltudatos természeti folyamat, amelynek előre felállított célja valamely szükséglet(ek) kielégítése, a természet szükséglet-kielégítésre alkalmatlan tárgyainak alkalmassá való átalakítása. Ezzel a megállapításunkkal nem kívánunk semmilyen teológiai vitába belebonyolódni. Az, hogy a természeti folyamatoknak a munkát kivéve nincs célja, nem zárja ki, hogy maga a természet egésze egy természet feletti lény célját valósítsa meg. Ezzel a kérdéssel mi itt egyszerűen nem is foglalkozunk.

A termelés társadalmi jellege a legjobban a kooperációban, a közösen végzett munkában figyelhető meg. Ebben a jelenségben az egyes emberek munkái nem egyszerűen összeadódnak. Egy sor munkát (a munkák jelentős többségét), amit sok ember közös, kooperáló munkával bizonyos idő alatt eredményesen meg tud csinálni, azt egy ember nem egyszerűen hosszabb idő alatt tudja elvégezni, hanem egyáltalán nem tudja elvégezni. 73

A munka, mint céltudatos tevékenység szintén nagyon változatos, sokrétű valami. Bármely munkafolyamatban azonban jól elkülöníthetőek a következő logikai alapmozzanatok. • Minden munka a munka céljának kitűzésével, a cél elérését akadályozó körülmények felmérésével kezdődik. Ez a tervezés mozzanata, fázisa. • A kitűzött cél elérése, a felismert akadályok leküzdése érdekében ki kell választani a körülöttünk levő (eredeti vagy átalakított) természeti tárgyak, folyamatok közül azokat, amelyek erre alkalmasak – meg kell választani a munka eszközeit. Ez a szervezés mozzanata. • A megválasztott eszközök segítségével meg kell kísérelni, legyőzve az akadályokat, a cél megvalósítását. Ez a tényleges munkavégzés, az átalakítás fázisa. • Az átalakítás eredményét egybe kell vetni a kitűzött céllal, azaz ellenőrizni kell. • Amennyiben az ellenőrzés eltérést mutat (általában kisebb-nagyobb mértékben ez a helyzet), az addig végzett munka tapasztalatával gazdagabban meg kell ismételni az egész folyamatot az eltérés csökkentése, megszüntetése céljából, azaz korrigálni, szabályozni kell. A szabályozás mozzanata (negatív) visszacsatolás. Ezek a mozzanatok nem szétválaszthatóak, minden apró részmunkában is egyszerre vannak jelen. Gondoljunk például arra, hogy a jó eszköz megválasztása, vagy a 74

végeredménynek a kitűzött célhoz igazítása maga is célként jelenik meg. Ugyanakkor szembeötlő, hogy a középső mozzanatot kivéve a többi mozzanat lényegében a munkavégző fejében zajlik le, ezek szellemi tevékenységek, szemben az átalakítás lényegében fizikai folyamatával. Ebben az alapvető különbségben benne rejlik a munka megosztásának elvi lehetősége. A legalapvetőbb munkamegosztás a szellemi (irányítói) és a fizikai (végrehajtói) munkák szétválasztása. Ez persze nem mond ellent a munkafolyamat egységéről előbb mondottaknak, hiszen a legelvontabb szellemi munka végzője sem lehet meg némi fizikai tevékenység nélkül gondolatait közölnie kell az irányítottakkal, tehát írni, rajzolni, utazni, beszélni stb. kell; s természetesen a legprimitívebb végrehajtói munkát is csak a célok végiggondolásával (az utasítások megértésével), a megfelelő eszközök kiválasztásával lehet elkezdeni és bizonyos mértékű (ön)ellenőrzés is elengedhetetlen. 2.2.2. A munkamegosztás formái A tényleges munkamegosztás kialakulása bonyolult történelmi folyamat, amelynek logikailag elkülöníthető szintjei bár tükröznek bizonyos történetiséget, mégis napjainkban egyszerre és egymásba fonódva vannak jelen. 1. A legegyszerűbb és ezért minden bizonnyal történelmileg a legrégebbi az emberek tisztán fizikai, biológiai, tehát természetes különbözőségein alapuló természetes munkamegosztás, amely bizonyos mértékig hasonló az állatvilágban tapasztalható funkcionális különbségek rendszeréhez, például a méhkaptár „munkamegosztásához”. Az emberek 75

esetében azonban nem a feladathoz hasonul a testi felépítés (mint a méhkirálynő, a dolgozó illetve, a harcos méhek esetében) hanem inkább fordítva, „testre szabva” történik a munkamegosztás – a nehezebb köveket az erősebbek cipelik, a döntéseket az idősebb, tapasztaltabb vének hozzák meg, a várandós és szoptató nőket megkímélik stb. Ebből azután következik, hogy bár a természetes munkamegosztás a méhkaptárhoz hasonlóan hierarchikus (alá-fölé rendeltségi) viszonyokat hoz létre, ezek a hierarchiák, magához a munkamegosztáshoz hasonlóan rövid életűek, esetlegesek (szemben a kaptár megbonthatatlan szilárdságú hierarchiájával). Az erősek, ha megbetegszenek, legyengülnek, a fiatalok megvénülnek, a kisdedek felcseperednek, s anyáik ismét teljes erőbedobással vehetik ki részüket bármely munkából. 2. A természetes munkamegosztás hátránya, hogy éppen az esetlegessége miatt ez a munkamegosztási forma nem alkalmas nagy művek létrehozására (bizonyos feladatok ellátására például egyszerűen nincs megfelelő ember). Az esetlegességet nagy mértékben csökkenti a megfelelő szerszámok feltalálása (a nehéz kő mozgatása már nem erő, hanem gép kérdése – tehát nem az erős emberek fogják a nehéz köveket mozgatni, hanem az alkalmas gépet működtetni tudók). Ezzel új, a természetes munkamegosztást bizonyos mértékig tagadó munkamegosztási forma válik lehetővé, amely nem az emberek, hanem a feladatok és a megoldásukra létrehozott szerszámok, eszközök közötti különbségeken 76

alapul. Ez a technikai munkamegosztás. Ez a forma egyenlőségi, mellérendeltségi viszonyokat alakít ki, hiszen a társadalom számára bármely feladat ellátása egyformán nélkülözhetetlen. 3. A technikai munkamegosztás mellérendeltségi viszonyai a munkavégzők egyenlőségét jelentik, de nem a munkákét. Sajnos a műszaki fejlettség bizonyos (ma is meglévő) szintjén a munkák nagyon is különböznek. Vannak könnyű, tiszta, kellemes és érdekes munkák - és vannak nehéz, piszkos, undorító és unalmas munkák. Természetes, hogy mindenki szívesebben végzi az előbbieket és kevésbé az utóbbiakat. Bár vannak jelei a kiegyenlítődésnek, valószínűleg még nagyon sokáig fennmaradnak ezek az eltérések. Tehát amíg a természetes munkamegosztás körülményei között sokszor egy meghatározott típusú munka elvégzésének az az akadálya, hogy nincs aki képes lenne rá, addig a technikai munkamegosztás esetében egyes munkákat senki nem hajlandó elvégezni. Így ennek a munkamegosztási formának sem kielégítő a hatékonysága. Rá kell valahogy venni a társadalom tagjait, hogy a nemszeretem munkákat is végezzék el. Ez csak az egyenlőség megbontásával, hierarchikus viszonyok megteremtésével lehet megoldani. Nehéz (és felesleges) lenne eldönteni, hogy mekkora része volt a társadalmi munkamegosztás létrehozásában a kialakuló hierarchikus viszonyoknak és mekkora része volt a társadalmi munkamegosztásnak magában a hierarchikus viszonyok kialakításában. Mindenesetre 77

az megállapítható, hogy a társadalmi munkamegosztás megint az emberek különbözőségein alapul, de immár nem a természetes, hanem a társadalmi különbségeken. Ezek a különbségek okai és okozatai is egyben a meglehetősen szilárd társadalmi hierarchiának. 2.2.3. A gazdaság, mint rendszer A gazdaság, a termelés színtere, a társadalom egészének, mint rendszernek az egyik fontos, a már említett szakmai sovinizmussal azt mondanám, legfontosabb alrendszere, azaz olyan része, amely maga is rendszerként működik. Egy rendszert alrendszerei, elemei és az ezek közötti viszonyok, a rendszer kategóriái jellemzik. A rendszer működését mozgásukkal befolyásoló elemeit szokás a rendszer szereplőinek is nevezni. Mivelhogy a színház is csak egy rendszer, s ahogy Shakespeare mondotta volt: „Színház a világ, s az emberek mind színészek benne”.

2.2.4. Az érdekek és az érdekstruktúra A kialakult társadalmi munkamegosztásból fakadó hierarchiában az emberek természetes törekvése, hogy a jelenlegi helyzetüknél jobb, magasabb helyzetet foglalhassanak el, de legalább is megőrizhessék jelenlegi helyzetüket. Ez a szükségletekből vezethető le, hiszen joggal feltételezhető, hogy a társadalmi ranglétrán feljebb kerülve jobban kielégíthetőek a szükségletek. Mégis a fejlettebb gazdaságokban ez az újfajta késztetés háttérbe szorítja a 78

szükségleteket, mint a termelés motivációit és maga lép a helyükbe. Azt a motivációt, hogy az emberek szeretnének a társadalmi ranglétrán minél előbbre jutni, minél kedvezőbb helyzetet elfoglalni, de legalább is megőrizni jelenlegi helyzetüket, az ő érdeküknek nevezzük. A mai gazdaságot tehát a szükségletek az érdeken keresztül motiválják. Az érdekek bonyolult viszonyokat, érdekstruktúrát hoznak létre. 1. Bár a dolog lényegénél fogva mindenki a saját érdekeinek megfelelően igyekszik cselekedni, sokszor az emberek egy szűkebb, vagy tágabb csoportja felismeri, hogy érdekeik több vonatkozásban egy irányba mutatnak, összecsengenek, és így egyéni érdekeiket – általában többé-kevésbé kompromisszumokkal korlátozva azokat – hatékonyabban tudják érvényesíteni, ha összefognak és közös cselekvéssel lépnek fel. Az ilyen érdekközösségek az alapjai mindenféle együttműködésnek, kooperációnak, koalíciónak. Hangsúlyozni kell, hogy tulajdonképpen csak egyéni érdek létezik, de mégis beszélhetünk különböző csoportérdekekről (családi érdek, vállalati érdek, osztályérdek, nemzeti érdek stb.) sőt esetenként össztársadalmi érdekről is, amennyiben azok az érdekközösség tagjainak egyéni érdekeiből összehangolt kompromisszumok – bizonyos előnyökért

79

az érdekközösségek tagjai (többé-kevésbé önként) korlátozzák egyéni érdekeiket. 2. Az érdekek természetéből következik, hogy azok a különböző egyének egymásközötti viszonyában gyakran ütköznek. Az előző pont alapján érthető az is, ha csoportérdekek ütközéséről beszélünk, és természetesen ütközhet az egyéni és a csoportérdek is. Az érdekütközés általában azt jelenti, hogy az ütköző érdekek érvényesítése kölcsönösen zavarja egymást. Ebben az értelemben beszélhetünk: • érdeksúrlódásról, amikor az ütköző érdekek érvényesítése zavarja egymást, de nem teszi lehetetlenné • érdekellentétről, amikor az ellentétes érdekek egyszerre nem érvényesíthetőek, mert az egyik érdekérvényesítésnek éppen az a lényege, hogy a másik érvényesítését megakadályozza Érdeksúrlódás van például a község lakói és a községben tevékenykedő környezetszennyező üzem között, míg a piacon egymással versengő eladók között a konkurencia igen könnyen érdekellentétbe csaphat, ha a piac nem képes valamennyi eladót eltartani (nincs elég fizetőképes kereslet). 2.2.5. A tulajdon és a tulajdoni szerkezet Az érdekek természetüknél fogva nem jelenhetnek meg dologi közvetítés nélkül, hiszen egyfelől az érdekütközések sokszor abban teszik „érdekeltté“ a gazdaság szereplőit, hogy érdekeiket leplezzék, másnak mutassák, mint amilyenek azok 80

valójában (ennek tudatos, kiszámított formája az ideológia), másrészt sokszor a gazdaság szereplői maguk sem ismerik fel saját valódi érdekeiket, ilyenkor azok helyébe vélt érdekek lépnek. Ahhoz tehát, hogy az érdekek kifejthessék termelés-motiváló hatásukat, dologi alakot kell ölteniük, meg kell testesülniük. Az érdekek, érdekviszonyok dologi megtestesülései a tulajdon és a tulajdonviszonyok. A tulajdon fogalmának a fenti filozófiai jellegű megközelítése mellett számos szaktudományos megközelítése is van. 1. A jogi megközelítés terjedt el a leginkább a köztudatban. E szerint a tulajdon, mindig valamilyen dologhoz, a tulajdon tárgyához kötődik. A polgári jog a tulajdon három jogi mozzanatát különbözteti meg: a rendelkezés jogát, a birtoklás jogát és a használat jogát. Az első elválaszthatatlan a tulajdontól, mint olyantól - ha valakitől elidegenítik a rendelkezés jogát, az egyben a tulajdontól való elidegenítést is jelenti. A birtoklás joga (azaz annak joga, hogy valaki eldönthesse, mi történjék a tulajdon tárgyával) és a használat joga (azaz annak joga, hogy valaki elsajátítsa a tulajdon tárgyának használatából fakadó előnyöket, hasznokat) leválasztható a tulajdonosról anélkül, hogy az megszűnne tulajdonos lenni, azaz ezek a jogok a tulajdon lényeges csorbítása nélkül átruházhatóak, korlátozhatóak. 2. A szociológiai megközelítés a tulajdont, mint emberek közötti, azaz társadalmi viszonyt fogja fel, 81

amely viszonyt a tulajdon tárgya csupán hordozza, közvetíti. A szociológia arra fordítja a figyelmét, hogy a tény, miszerint valamely dolognak valaki a tulajdonosa csak egy másik tény fényében értelmezhető, hogy tudniillik másvalakik nem tulajdonosok, vagy legalább is elképzelhető, hogy valakiket a tulajdonlásból kizárjanak. • Attól függően, hogy egy tulajdontárggyal kapcsolatban egy vagy több tulajdonos van-e, beszélhetünk egyéni vagy társas (közös vagy társasági) tulajdonról. • Attól függően, hogy a tulajdonnal (gazdasági) kapcsolatba lépők között vannak a tulajdonlásból kizártak is, vagy mindannyian tulajdonosok, beszélhetünk magántulajdonról vagy közösségi tulajdonról (társadalmi tulajdonról). Értelemszerűen magántulajdon lehet társastulajdon is (társasház, részvénytársaság, stb.) Kicsit erőltetetten lehet beszélni köztulajdonban levő egyéni tulajdonról is, amennyiben a saját tulajdonban levő tárggyal kizárólag a tulajdonosa lép gazdasági kapcsolatba – ezt közönségesen személyes tulajdonnak nevezik. 3. Tantárgyunk szempontjából a legfontosabb a tulajdon közgazdasági megközelítése. A tulajdon úgy jeleníti meg a gazdasági érdekeket, hogy a gazdasági tevékenységek általában közvetlenül a tulajdon (vagyon) megszerzésére, megtartására és gyarapítására irányulnak, közvetlenül ez motiválja a 82

gazdaság szereplőit a termelés folyamataiban való részvételre. 2.2.6. A gazdaság koordinációs mechanizmusai A tulajdonviszonyok azáltal, hogy megjelenítik az érdekviszonyokat egyfelől bizonyos fokig kiélezik az érdekütközéseket, komolyan veszélyeztetve a társadalom működőképességét, másfelől viszont lehetőséget adnak ezeknek a konfliktusoknak a többé-kevésbé intézményes feloldására. Azokat a társadalmi kapcsolatrendszereket, mechanizmusokat, amelyek többé-kevésbé intézményesült formában szolgálnak az érdekütközések feloldására – Kornai János nyomán - a gazdaság koordinációs mechanizmusainak nevezzük. A sokféle, egymásba fonódó koordinációs mechanizmust Kornai János négy alaptípusba sorolta: 1. Az állatvilágból alig kiemelkedett emberek között, különösen az egymással hadakozó szomszédos törzsek esetében a legősibb koordináció az „ököljogon“ alapuló agresszív koordináció. Ez egy hierarchikusan felépülő mechanizmus, ahol az „áldozatok“ alá vannak rendelve az „agresszornak“. Nincs kizárva természetesen, hogy az „áldozatok“ maguk is „agresszorok“ a még náluk is alávetettebb „áldozatokkal“ szemben.

83

Agresszor

Áldozat

Áldozat

Áldozat

2. ábra Az agresszív koordináció

Erre a koordinációs mechanizmusra jellemző az egyirányú információáramlás az agresszortól az áldozatok felé (követelés) és az egyoldalú jószágáramlás az áldozatoktól az agresszor felé (zsákmány). Nem jellemző viszont, hogy az agresszor beavatkozna az áldozatok egymásközötti viszonyába, amelyek minősége ezért lényegtelen. 2. A megszilárduló technikai-társadalmi munkamegosztás – a elsősorban a közösségeken belül – háttérbe szorítja az agresszív koordinációt és annak helyébe a hagyományokon, szokásjogon, etikai és morális (külső és benső erkölcsi) késztetéseken alapuló etikai koordináció lép. Ez mellérendeltségi viszonyokat feltételez a közösség tagjai között, amelyekből hiányzik a közvetlen egyenértékűségen alapuló viszonosság. szereplő

szereplő

3. ábra Az etikai koordináció

84

szereplő

3. A kifelé agresszív, befelé etikai koordináció ellentmondása különösen a birodalmat építő, hódító népeknél súlyos ellentmondásként egyre alkalmatlanabb a társadalom működtetésére, ami e két koordinációt részben ötvöző, részben tagadó, de mindkettőt háttérbe szorító új típusú koordináció jelentkezéséhez vezet. A hagyományokra és az erkölcsre agresszívan hivatkozó, az agresszivitást hagyománnyá, erkölcsileg alátámasztott törvényekké nemesítő állam bürokratikusan koordinálja az alattvalók társadalmát. Formailag tehát ez az agresszív koordinációhoz hasonló hierarchikus sémát jelent (az alattvalók lehetnek maguk is helyi kiskirályok, bürokraták), ám tartalmilag nagyok a különbségek. Bürokrata

Alattvaló

Alattvaló

Alattvaló

4. ábra A bürokratikus koordináció

A bürokrata és az alattvalók között kétirányú mind az információ-, mind a jószágáramlás. A bürokrata begyűjti a társadalmi információkat és feldolgozza azokat (Statisztikai Hivatal), majd ezek ismeretében és jólinformáltságával legitimálva magát utasításokat, parancsokat ad ki, amelyeket az alattvalók egyfelől kötelesek végrehajtani, akár az áldozatok az agresszor követeléseit, ám másfelől, mint problémáik megoldására 85

irányuló iránymutató segítséget értékelik olyan esetekben, amikor az ő helyi információik elégtelenek a megoldáshoz (például és elsősorban érdekütközéseik feloldásához – lásd a „jó bíró“ esetét). A bürokrata emellett és ennek alapján a megtermelt javak egy részét is elvonja az alattvalóktól (adó), amiket részben saját szükségleteire használ fel, semmiben nem különbözve a zsákmányból élő agresszortól. Másrészt viszont az elvont javak jelentős részét visszaforgatja az alattvalóknak – újraelosztást hajt végre – egy vélt vagy valóságos társadalmi igazságosság nevében. Eközben saját pozícióját erősítve úgy lép fel, mintha a visszaforgatott javak az ő nagylelkű adományai lennének. Ezt a jelenséget nevezi Kornai paternalizmusnak. A paternalizmus jellegzetes megnyilvánulása, hogy a bürokrata feljogosítva érzi magát az alattvalók egymásközötti viszonyaiba való beavatkozásra, függetlenül e viszonyok jellegétől. 4. Tantárgyunk szempontjából a legfontosabb a legkorszerűbb koordinációs mechanizmus, a piaci koordináció. Mivel ez szintén mellérendelő struktúra, azért az első felszínes szemrevételezéskor könnyen összetéveszthető az etikai koordinációval: szereplő

szereplő

5. ábra A piaci koordináció

86

szereplő

A különbözőség azonban a kicsit figyelmesebb vizsgálat esetén azonnal észrevehető. Ennek lényege a szigorú értékviszonosság. A gazdasági tevékenységek, szolgáltatások egy elég széles közmegegyezés alapján értékelődnek és ennek az értékrendnek az alapján a tevékenységcserék értékarányosan, adok-veszek alapon, viszonosan mennek végbe. Az így kialakuló intézményt, az értékviszonos cserék valóságos vagy elképzelt, absztrakt színterét piacnak nevezzük. A közgazdaságtan vizsgálódásainak egyik legalapvetőbb terepe éppen ez a piac. A fenti kifejtésben kétségtelenül jelen van egy történelmikronológiai megközelítés. Mindamellett tévedés lenne azt hinni, hogy ezek a koordinációs mechanizmusok történelmileg egymást váltogatták. A helyzet az, hogy ezek ma is jelen vannak egyidőben mindannyian. Ma a meghatározó természetesen a piaci mechanizmus. Azonban ez a mechanizmus arra a feltételezésre épül, hogy az egyes szereplők önérdek-érvényesítése, tehát racionális viselkedése (a „magánbűnök” összessége) garantálja az össztársadalmi hatékonyságot (a „közerkölcsöt”). Ezt a hipotézist először talán Mandeville angol közíró fogalmazta meg a XVIII. század elején megjelent „A méhek meséje, avagy magánbűnök, közerkölcsök” című verses pamfletjében, amely az egyik első rendszeres közgazdasági műnek tekinthető. Ezzel szemben az élet, és nyomában a közgazdaságtudomány egyre gyakrabban szembesül olyan helyzetekkel, amikor a hatékonyság és a racionalitás nem esik egybe. Ezek a piaci kudarcok. Ezekben a szituációkban a legradikálisabban (túlságosan is radikálisan) a ma is meglévő 87

agresszív koordináció tesz a maga módján igazságot. Ide tartozik mindenek előtt a nyílt (diktatórikus) állami erőszak, illetve a (szervezett) bűnözés. Másfelől nagyon szimpatikus, de általában erőtlen kísérleteket látunk a szintén élő etikai koordináció (civil kezdeményezések, kaláka stb.) irányából. Elmondható általában, hogy az lenne a jó, ha egyáltalán nem lenne agresszív koordináció, de van; és az lenne a jó, ha minél több tere lenne az etikai koordinációnak, de sajnos annak nagyon is szűkek a lehetőségei. Így azután a problémát a leghatékonyabban a bürokratikus koordináció oldja meg, természetesen szintén nem hibátlanul. De minél diktatórikusabb az államberendezkedés, annál közelebb lesznek a bürokratikus megoldások az agresszív megoldásokhoz, s minél demokratikusabb az államrend, annál közelebb lesznek a társadalmilag ellenőrzött megoldások az etikai koordinációhoz. Megfontolandó Kornai János álláspontja is, aki elvetve saját fiatalkori jelszavát, miszerint „le a bürokráciával!” a piaci és bürokratikus koordináció olyan együttélését (szimbiózisát) javasolja, amelyben „minél több a piac és minél kevesebb a bürokrácia”. 2.2.7. Az intézményrendszer A piac nem az egyetlen intézményesülése a fentebb tárgyalt alrendszereknek. Nagyon fontos intézmény például, ahogyan azt a tulajdon-alrendszernél már láttuk, a jog. A jog viszont maga is újabb intézményeket feltételez: a jogalkotás és a jogalkalmazás intézményeit, azaz például a törvényhozásnak is nevezett parlamentet, illetve az igazságszolgáltatás intézményeit (bíróságok, ügyészségek, ügyvédi irodák). Maga a termelés is intézményekben folyik, a vállalatokban 88

termelnek, a családi és egyéb háztartásokban fogyasztanak – ez az alapja a mikroökonómiai szereplők, mint a termelés elvont szubjektumai megalkotásának.

Társadalom Politikai, jogi, kultúrális, intézményi stb. felépítmény

Gazdasági alap Munkamegosztási viszonyok Érdekviszonyok Tulajdonviszonyok Koordinációs mechanizmus

5. ábra A társadalom, mint rendszer

89

Fogalomtár Munka – a termelés meghatározó oldala, céltudatos természetátalakító tevékenység, melynek célja az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas dolgok (termékek, szolgáltatások – javak, jószágok) létrehozása. Mozzanatai: 1.) tervezés; 2.) szervezés; 3.) átalakítás; 4.) ellenőrzés; 5.) szabályozás Kooperáció – az emberek együttműködése a munkafolyamatokban, megsokszorozza az emberi alkotóképességet Munkamegosztás – a kooperáció magasabb rendű formája, amelyben megvalósul a munka mozzanataiban elvileg létező lehetőség azok – mindenek előtt a szellemi és a fizikai mozzanatok – szétválasztására. Természetes munkamegosztás – a munkavégző emberek tisztán fizikai-biológiai különbségein alapuló munkamegosztás, amelynek szerkezete hierarchikus, de egyben rövidéletű, esetleges. Technikai munkamegosztás – az elvégzendő feladatok, valamint az elvégzéshez szükséges tárgyi eszközök különbségein alapuló munkamegosztás, melynek szerkezete mellérendeltséget mutat, de a munkák különbségei miatt e szerkezet bizonytalan Társadalmi munkamegosztás – a társadalom tagjainak társadalmi különbségein alapuló munkamegosztás, amely tartós, hierarchikus szerkezetet mutat. Érdek - az a motiváció, hogy az emberek szeretnének a társadalmi ranglétrán minél előbbre jutni, minél kedvezőbb helyzetet elfoglalni, de legalább is megőrizni jelenlegi helyzetüket. A mai gazdaságot a szükségletek az érdeken keresztül motiválják Egyéni érdek – az egyes emberek saját helyzetét motiváló érdek, tulajdonképpen az érdek valódi alakja Csoportérdek – az egyéni érdekek összehangolása valamely érdekközösséget alkotó csoport (család, vállalat, osztály, régió, nemzet stb.) közös érdekérvényesítése céljából. Az egyének részéről kompromisszumokat feltételez. Érdekütközés – az egyének, csoportok érdekeinek érvényesítése más egyéneket, csoportokat zavarja (érdeksúrlódás) vagy akadályozza (érdekellentét) saját érdekeik érvényesítésében. Ideológia – az érdekérvényesítés sajátos, tudatos eszköze, amellyel az érdekérvényesítő (egyén vagy csoport) arról próbálja meggyőzni a társadalmat, hogy az ő érdekei valójában társadalmi érdekek, ennek során érdekei valódi természetét gyakran (de nem feltétlenül!) leplezi, meghamisítja. Tulajdon, tulajdonviszonyok – az érdekek, érdekviszonyok dologi megtestesülései.

90

A tulajdon jogi megközelítése – a tulajdonos a tulajdona tárgya felett rendelkezik, azt birtokolja és használja. A birtoklás és a használat joga a tulajdon sérelme nélkül korlátozható, átruházható. A tulajdon szociológiai megközelítése – a tulajdon az emberek közötti társadalmi viszony, amelyet a tulajdon tárgya hordoz, közvetít. A tulajdon lehet egyéni és csoportos (társas) illetve magán és közösségi (társadalmi). A tulajdon közgazdasági megközelítése – a gazdaság szereplőinek racionális (érdekérvényesítő) gazdasági tevékenységei a tulajdon megszerzésére, megtartására és gyarapítására irányulnak. Koordinációs mechanizmusok – azok a társadalmi kapcsolatrendszerek, mechanizmusok, amelyek többé-kevésbé intézményesült formában az érdekütközések feloldására szolgálnak. Kornai János nyomán megkülönböztetünk 1.) agresszív koordinációt; 2.) etikai koordinációt; 3.) bürokratikus koordinációt; 4.) piaci koordinációt. Piac – az értékviszonos cserék valóságos vagy elképzelt, absztrakt színtere Piaci kudarcok – olyan gazdasági helyzetek, amikor a gazdasági racionalitás és a gazdasági hatékonyság nem esik egybe. Ezeket a konfliktusokat a piac önmagában nem képes kezelni.

91

3. előadás – A piac

92

3.1. A piac fogalma, a piac szereplői és kategóriái a)

eladók, vevők, áruk, pénz

b) árak, jövedelmek, kereslet, kínálat c)

A piac „nyelve”: rezervációs tranzakciós árak, piaci árak

93

árak,

alku,

3.1.1. Az áru és a pénz Említettem az előző előadásban, hogy a modern gazdaságot alapvetően a piac és az állami bürokrácia szimbiózisa koordinálja. E szimbiózis hatékonyságát illetően általában érvényesnek tartják Kornai János „normatíváját” – „minél több piacot, minél kevesebb bürokráciát”. Ez a felfogás – amely nem biztos, hogy a valódi alternatívát fejezi ki, hiszen a másik két koordináló tényezőt, az agressziót és az etikai megfontolásokat lényegében figyelmen kívül hagyja, marginálisnak tekintve azokat – egy olyan ideál-állapotát feltételezi a gazdaságnak, ahol a döntő koordinációs tényező a piac, és a másik tényezőre (a bürokráciára) csak e tényező hibái – az úgynevezett piaci kudarcok – miatt van szükség. A hétköznapi gondolkodásban is összekapcsolódik a piac és az áruk fogalma. Általában olyan helyszíneket – a szó szoros vagy átvitt értelmében – szoktak piacnak nevezni, ahol nagyobb tömegben és általában nagyobb választékban árukat kínálnak eladásra, és árukat keresnek vételre. Ezeken a piacokon jellemzően emberek vannak – eladók és vevők, illetve jószágok, áruk. Az eladóknál mindenféle áruk, a vevőknél csak egyféle, de annál különlegesebb áru – a pénz. A piacon a vevők a pénzüket árukra próbálják cserélni. Természetesen nem akármilyen árura, hanem olyan(ok)ra, amelyeket a vevők a pénzükért képesek és szándékaik szerint hajlandóak megvenni. Másfelől az eladók csak annyi árut kínálnak eladásra, amennyit eszközeikkel képesek, és üzletileg hajlandóak – mert megéri nekik – megtermel(tet)ni. Mindezt a köztudomásúnak tűnő dolgot a tudománynak egy kicsit ráncba kell szednie. A fenti szöveg tele van tisztázatlan 94

fogalmakkal. Eladó, vevő, áru, pénz, csere, a fogyasztó szándékai, a termelés eszközei stb. A XX. század közepe óta szokás megkülönböztetni a közgazdaságtant és a politikai gazdaságtant (economics és political economy), jól lehet magyarul a két kifejezés korábban pontosan ugyanazt jelentette (a nemzetgazdaságtannal együtt). Az „economics” megnevezést először Alfred Marshall használta, de közkeletűvé Paul Samuelson tette. A közgazdaságtan (economics) elsősorban azt vizsgálja, hogy hogyan működik a gazdaság, míg a politikai gazdaságtan elsősorban arra kíváncsi, hogy miért működik úgy a gazdaság, ahogyan működik. A továbbiakban a piac fogalmát először az áru és a pénz fogalmaival összekötve politikai gazdaságtani megközelítésben (K. Marx eredményeire támaszkodva) fejtjük ki, majd a piaci működést fogjuk elemezni A. Marshall nyomdokán haladva közgazdaságtani megközelítésben.

A piac mindenek előtt egy óriási árugyűjtemény. Az áru pedig mindenekelőtt jószág, termék vagy szolgáltatás: kenyér vagy ruha, gép vagy alumínium, villamos energia vagy cipőjavítás, szállítás vagy hajvágás. A jószágokat, termékeket és a szolgáltatásokat kínálják a piacon az eladók, és keresik a vevők. Miért akarják megvenni? Azért mert a jószágok (termékek és szolgáltatások) emberi szükségleteket elégítenek ki. Az áru tehát egyfelől olyan jószág, ami alkalmas emberi szükségletek kielégítésére, hasznos az embernek. Az árunak ezt a tulajdonságát használati értéknek nevezzük. Már itt le kell szögeznünk – hangsúlyozva, hogy a közgazdaságtan nem erkölcstan – hogy a „hasznos” közgazdaságtani szempontból kizárólag azt jelenti „létező szükségletet kielégítő”. Tehát mivel a társadalomban például élnek szenvedély-betegek, akik szenvedélyük tárgya nélkül

95

képtelenek élni, azért e tárgyak – erkölcsi megítélésüktől függetlenül – közgazdaságtani szempontból használati értékkel bírnak. Meglehetősen bonyolult persze a probléma, hogy az ebben az értelemben vett „káros” („anti-hasznos”) csak azt jelentheti: „létező szükséglet kielégítését akadályozó”. Na már most, nem csak a közgondolkodásban károsnak ítélt „javak” (narkotikum, szerencse-játék, stb.) rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, de egy tiszta piacgazdaságban lényegében bármely, csak a piacon, pénzért beszerezhető jószág is, amennyiben rá költve jövedelmünket akadályozza ugyanennek a jövedelemnek másra való költését és így bizonyos szükségletek kielégítését. Ez a hasznosság és károsság fogalmainak relatív mivoltára mutat.

Egy jószágnak, terméknek sokféle hasznossága lehet. A fát például felhasználhatjuk bútorok készítésére, épületek elemeként, gyárthatunk belőle papírt, de fűthetünk is vele. A dolgok használati értéke a társadalmi fejlődés során változik. Az amerikai Szilícium Völgy homokja évszázadokon át építőanyag vagy kerti sétányok burkolóanyaga volt. A mikroprocesszorok világában azonban az egyik legfontosabb nyersanyaga a chipek előállításának. Az uránérc is csak furcsa, más érceket szennyező anyag volt a nukleáris láncreakció felfedezése és az atomenergia hasznosítási lehetőségének kidolgozása előtt. Napjainkban azonban már az egyik legértékesebb bányatermék. A piacon a javak bizonyos ellenérték fejében gazdát cserélnek. Elgondolkoztató ez a kifejezés: „a javak gazdát cserélnek...“. Vajon a javak cserélnek gazdát, vagy a javak gazdái cserélik ki jószágaikat egymás között?

Az ellenérték általában pénz formájában jelenik meg, mivel azonban a pénz nem alkalmas a sokféle szükséglet kielégítésére, így a jószágok tényleges ellenértéke a pénzért 96

később megszerezhető valamilyen másik jószág. Egy egyszerűbb megközelítésben a pénz közvetítő szerepét figyelmen kívül is lehet hagyni, s akkor a javak ellenértékei gyanánt javak fognak szerepelni. A közgazdaságtudomány kialakulásának kezdetei óta kutatja, mi határozza meg azokat az arányokat, amelyekben az áruként megjelenő jószágokat egymással közvetve, vagy közvetlenül elcserélik. A különböző irányzatok, iskolák többféle magyarázatot adnak. Egyben azonosak: annak megállapításában, hogy az árunak csereértéke(i) van(nak). A pénz, mint az áru (egyik) csereértéke a csereértéknek mennyiségi meghatározottságot ad, amit az adott áru árának nevezünk. Valójában azonban a csereértékek adott arányok, amelyek két-két áru cseréjében – így az áru és a pénz cseréjében is – érvényesülnek. Adott mennyiségű cipőért adott mennyiségű bort, adott mennyiségű csirkéért ugyancsak adott mennyiségű kukoricát vagy egy hajvágásért bizonyos számú tojást cserélnek. Például egy pár cipőért 3 liter bort adnak, azaz itt a csereérték 1:3 (pár cipő/liter), de ugyanezért az egy pár cipőért a borbély kétszer hajlandó hajat vágni, vagyis a csereérték ekkor 1:2 (pár cipő/hajvágás), végül a hajvágás lehetséges csereértéke 20 tojás, azaz 1:20 (hajvágás/tojás). Egyáltalán nem nyilvánvaló, bár mai eszünkkel logikusnak tűnik, hogy ekkor egy cipőnek a tojásokban kifejezett csereértéke 1:40 (pár cipő/tojás). A csereértéknek ez a „tranzitivitása” azért tűnik logikusnak, mert a cserében érvényesülő arányról érezzük, hogy az nem merő véletlen, ez is - mint az emberek döntései általában gazdaságilag meghatározott. Bárhogyan is magyarázzuk e „tranzitivitás” kialakulását, ha a „tranzitivitást”, mint elvet elfogadjuk és elvonatkoztatunk a csereértékek különböző 97

használati értékekben való megjelenésétől, akkor a csereértékek közös absztrakt tartalmát nevezhetjük az adott áru értékének. 3.1.1.1. A csere és a pénz Az árukat a piacon pénzre cserélik. A pénzt a piac fejlődése „termelte” ki, de fordítva is igaz, hogy a piac csak a pénz megléte mellett válhatott a gazdasági kapcsolatok fő színterévé. A piac legalább annyira köszönheti létét a pénznek, mint amennyire a pénz köszönheti létét a piacnak. Sajátos logikai tárgyalásmódra van tehát szükségünk, hogy nehogy a „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” típusú álvitába bonyolódjunk. Sok munkaérték-elméleti tankönyv próbálja meg valamiféle történelmi folyamatként ábrázolni a pénz kialakulását. Azonban a pénz lényegének megértéséhez nem a történelem egyébként az adott kérdésben kevéssé ismert (hiszen az írásbeliség nagyjából egyidős a többé-kevésbé kialakult pénzzel, így a pénz kialakulásának nincs írásos története) tényeinek ismertetése, hanem az e tényekben rejtőző logika (amelynek feltárásához mindennapi gazdasági ügyleteink, illetve az úgynevezett természeti népek etnográfiai megfigyelése is sok adalékkal szolgálhat) felismerése vezet el. E logika (amelynek felvázolásában Marx gondolatmenetére támaszkodunk) az egyszerű csereformáktól vezet a pénzzel közvetített bonyolult csere, a piac fogalmához. A csere napjainkban is sokféle formában zajlik. Ezek a formák ma is lehetnek egyszerűbbek és bonyolultabbak. A bonyolultság itt is azt jelenti, hogy az egyszerűbb forma valamiképpen benne van a bonyolultabb formában. 98

1. Bármikor előfordulhatnak olyan cserék, amelyek mintegy véletlenül jönnek létre. Valakinek valamije, például egy pár cipője, valamilyen okból (ez az ok itt lényegtelen) feleslegessé válik. Ezzel szemben szüksége lenne más valamire, például egy kabátra. Ha véletlenül találkozik valakivel, akinél a helyzet éppen fordított, akkor létrejön a csere lehető legegyszerűbb formája, amikor egy konkrét jószágot (a cipőt) egy másik konkrét jószágra (a kabátra) cserélnek. Ehhez a cseréhez sem árutermelésre, sem piacra, sem pénzre nincs szükség. Csupán a szerencsés véletlenek nagy adag egybeesésére. Ezért azután ebből a cseréből nem is következik semmilyen további csere. Mind a két fél megkapta, amit kívánt, s mennek a maguk útjára. Ha minden csere csak ezen a szinten jöhetne létre, akkor a gazdaság domináns koordinátora nem lehetne a piac. Ebben az egyszerű, egyes (egyszeri) és véletlen cserében a főszerep az etikai koordinációé. Egyik fél sem vizsgálja, hogy a másik cserére kínált jószága ugyanannyit ér-e, mint a sajátja. „Nekem az kell, ami nálad van, neked meg az, ami nálam, hát miért ne tegyünk jót egymással?!” – gondolkodnak mindketten. 2. Egészen megváltozik a helyzet, ha a cserére kínált jószágot eleve cserére, árunak termelték. Aki ezt teszi, az már valamennyi (vagy legalább is sok) szükségletét egy (vagy néhány) fajta termék előállításával és annak rendszeres cseréjével kívánja kielégíteni. Számára sem a véletlen, sem a jószándék nem lehet többé főszereplő. Magában pontos lajstromot, árjegyzéket készít, hogy egy pár általa kínált cipőért mennyi kabátot, bort, búzát, tojást, hajvágást stb. kíván kapni. Ez a kifejlett csere esete. Nagy kérdés azonban, hogy képes lesz-e érvényesíteni ezt a listáját? Ha nem, akkor hamar fel fog hagyni az „árutermelő“ tevékenységgel és cserélni ismét csak véletlen- és 99

alkalomszerűen fog. Ha viszont igen, akkor is komoly nehézségeket kell legyőznie. A tartós szakosodás természetes feltétele, hogy mások is szakosodjanak, hogy a csere megszűnjön véletlennek lenni. Ám így sem kizárt, hogy amikor a cipőkészítőnek kabátra lenne szüksége, akkor a kabátkészítő éppen borra szomjazott meg, tehát a cipőt előbb borra kellene cserélni, hogy azután a borért kabátot kaphasson. De a borásznak se cipő kell most éppen, hanem, mondjuk hajnyírás. Ekkor a cipőt hajnyírásra, a hajnyírást borra, a bort kabátra kell cserélni. Mire mindezt a cipész lebonyolítja, már kitavaszodott és nincs is szüksége kabátra ... Mi okozza ezt a problémát? Az, hogy nincs megbízható értékmérő, a különböző szakosodott termelők árlistái nem kapcsolódnak egymáshoz. Valóban, ha a fentebb említett „csereérték–tranzitivitás“ olyan nyilvánvaló lenne, mint amilyennek tűnik, akkor semmi probléma nem lenne. Mindenkinél ugyanaz az árlista szerepelne, mindenki minden árut elfogadna az árlista arányainak megfelelően a saját jószágáért cserébe, hiszen azt azonnal tovább tudná cserélni arra, amire neki szüksége van. Mivel azonban az árlistát akár munkaérték alapon, akár hasznossági alapon állítják össze, az szigorúan egyéni lesz, azért az áruknak „nincs a homlokukra írva az értékük”. Ha nem sikerül megegyezni egy közös árlistában, akkor a még alig kialakult piacszerűség minduntalan fel fog bomlani és a szakosodás értelmét veszti. 3. A megoldás egy sajátos, de jól elképzelhető jelenségben van. Tegyük fel, hogy valaki véletlenül hajlandó cserébe olyan jószágot elfogadni, amelyet nem is maga akar felhasználni, hanem hamarosan tovább akarja cserélni. Akkor 100

ezt a jószágot mások is egyre többen fogják elfogadni csereeszközként, hiszen egyre biztosabbak lehetnek benne, hogy ők is tovább tudják majd cserélni. Az akarás és tudás sajátos viszonyából („én tudom, hogy te akarod, tehát én is akarom és ezt te is tudhatod”) a (kvázi)piacon egy önmagát erősítő folyamat indul be, amely az adott jószágot kiemeli a többi áruféleség közül. Már nem véletlenül, hanem tudatosan fogják elfogadni, akkor is, ha nincs rá közvetlenül szükségük. Az adott jószág így az adott (térben és időben korlátozott) piac általános egyenértékesévé válik. A térben és időben való korlátot az általános egyenértékes használati tulajdonságaiban fedezhetjük fel. A jószág romlandósága időben, a fogyasztói szokások térbeli eltérése pedig térben határolja be az általános egyenértékes hatókörét. 4. Csak nagyon tartós és nagyon általános hasznosságú jószág képes tartósan és térben elterjedten betölteni az általános egyenértékes szerepét, azaz pénzként funkcionálni. A véletlenen múlt, hogy a Föld kérge terem ilyen jószágot, az aranyat. Az arany puha, jól nyújtható, vágható, összeolvasztható, a legnehezebb, kémiailag legellenállóbb fém, ami ugyan igen ritkán fordul elő a Föld kérgében, de valószínűleg hosszú ideig az egyetlen fém volt, amit az emberek ismertek. Mindezek a nem gazdasági tulajdonságai teszik az aranyat alkalmassá az általános egyenértékes szerepének tartós betöltésére. Az arany tehát nem szükségszerűen pénz, csupán az árutermelés kialakulása teszi azzá, de a pénz (legalább is egy hosszú korszakban) szükségszerűen arany, mert ez az áru minden más árunál jobban volt képes tartósan betölteni az általános egyenértékes szerepét. Később a fejlődés úgy alakult, hogy a piac egyre inkább elfogadott különböző 101

pénzhelyettesítőket, bízva abban az ígéretben, hogy azok bármikor aranyra válthatóak, majd ezek a pénzhelyettesítők kiszorítva magát az aranyat, maguk váltak pénzzé. Ez szoros összefüggésben van azokkal a folyamatokkal, amelyek következtében a mai valós piac egyre távolabb kerül az itt tárgyalt klasszikus modelltől. 3.1.1.2. A pénz funkciói A fenti, igen vázlatos gondolatmenetből is kiderült, hogy a pénz legfontosabb funkciója az értékmérés, mivel az áruk közvetlen összevetése ezt a problémát nem képes megoldani. A pénz ezt a funkcióját azonban nem úgy fejti ki, mint például a mérőszalag a hosszmérés funkcióját. A kissé felületesebb szemlélet nem is az értékmérést veszi észre, hanem azt a módot, ahogyan a pénz e funkcióját beteljesíti, azaz a pénzzel közvetített cserefolyamatot, azt hogy a pénz forgalmi eszközként funkcionál. Valóban a pénz csak a forgalomban mozogva képes az értékmérő funkcióját betölteni. A klasszikus közgazdaságtan nem látva át azt a logikát, ahogyan a pénz a piaccal egy folyamatban keletkezett, a pénzben csupán „furfangos csereeszközt“ (K. Marx használta ezt a kifejezést, amikor bírálta ezt a közgazdaságtant) látott, amely csak megkönnyíti a cserét, de nem elengedhetetlen feltétele annak. 1. Fenti gondolatmenetünkben, megmutattuk, hogy ez nem így van, mert a pénz mindenekelőtt értékmérőként szerepel a piacon, ami nélkül fejlett piac egyáltalán nem is létezhet. Az viszont igaz, hogy az értékmérés lehetetlen a forgalomban való körforgás nélkül. Tehát az értékmérő és a forgalmieszköz funkciók elválaszthatatlanul összetartoznak, 102

együtt adják a pénz lényegét. Az értékmérés a pénz tartalma, a forgalmieszköz funkció a szükséges formája. E tartalom és forma azonban nem csak egységben vannak, de ellent is mondanak egymásnak. Ugyanis, mint azt a piac mechanizmusának vizsgálatánál látni fogjuk, az árak, amelyek az értéknagyságok pénzben kifejezett formái, nem pontosan az értékarányokat fejezik ki, azoktól állandóan eltérnek. Ez azt jelenti, hogy relatíve, hol több, hol kevesebb pénz van a forgalomban a kelleténél, s így az árak hol felfelé, hol lefelé térnek el az értékarányos középtől. Ez a forgalom sajátossága, amely ilyen módon kétségessé teszi azt az értékmérést, amelynek pedig egyébként elengedhetetlen feltétele. Az értékmérés funkciója lehetővé teszi, hogy a pénzt ne csak valóságos mivoltában használják az érték kifejezésére, mérésére, de mint gondolati mércét is. Ez természetesen nem azonos az értékmérő funkcióval. Itt mindössze arról van szó, hogy - miután a forgalomban a pénz már kifejtette értékmérő funkcióját - a pénzben kifejezett értéket, az árat az áru mennyiségi mértékegységeként használják. A hatékonyság mérési nehézségeinek tárgyalásánál említettük, hogy a nehézségek egyik forrása az, hogy az erőforrások és az eredmények nem homogének, így szükség van egy „közös nevezőre“. Nos a pénz, mint értékmérce erre éppen alkalmas, bár szintén nem mentes a problémáktól. Ezek azonban már inkább a statisztika területére tartoznak.

2. Az értékmérés és a forgalmi eszköz funkció ezen ellentmondása a piac működését, létét veszélyeztetné, ha a pénznek nem lenne egy olyan további funkciója, ami ezt az ellentmondást áthidalja. Azonban ilyen funkciója van a pénznek, mégpedig a kincsképző funkció.. 103

Ez abból adódik, hogy a pénz tartósan betölti az általános egyenértékes szerepét, s így az akkor is értéket képvisel, ha a tulajdonosa elzárja valahova. (Nyilván ez a „közönséges” árukra nem igaz, hiszen azok elvesztik értéküket, ha nem kerülnek forgalomba, megromlanak, kimennek a divatból stb.) Ha tehát a relatív pénzfelesleg miatt felmennek az árak, akkor a pénztulajdonosok kincsként elrakják a pénzüket, kivárva az árak csökkenését. A relatív pénzhiány miatti alacsony árak viszont becsalogatják a kincsek egy részét a forgalomba. Ez a kincsképző funkció a pénz mennyiségi automatizmusának lényege. Sajnos, miközben a kincsképzés megoldja az értékmérés és a forgalom ellentmondását, új ellentmondás forrása is. Az új ellentmondás a kincsképzés társadalmi és magáncélja között feszül. A fent említett mennyiségi automatizmus a társadalom számára hasznos – gondoskodik arról, hogy a forgalomban annyi pénz legyen, amennyire ott szükség van a pontos értékméréshez, a piac normális működéséhez. A pénztulajdonosok azonban nem e társadalmi célt tartják szem előtt, amikor a kincseikhez nyúlnak, szaporítják, vagy éppen felélik azokat. Az ő céljaik kétfélék lehetnek: • magáért a kincs birtoklásáért gyűjtik a kincset („Harpagon-effektus"); • valamilyen nagyobb beruházásra, gyűjtenek, megtakarítanak.

befektetésre

Nos, a harpagonok egyáltalán nem kívánják visszafolyatni a kincsüket a forgalomba. Igaz, hogy ők nem is jellemzőek. Marx azt írta, hogy „a tőkés egy bölcs kincsképző, a kincsképző egy bolond tőkés”. Sokkal fontosabbak számunkra a „bölcs kincsképzők”, a megtakarítók. Ők éppen a piac érdekében tartják vissza a pénzt a forgalomtól 104

(jól lehet a piaci magánérdekük miatt, azért, hogy nekik legyenek jobb pozícióik a piacon), azaz a kincsképző funkció miatt a forgalom maga teremt rendszeres és tartós pénzhiányt. Ez megint a piac normális működését veszélyeztetné, ha nem lenne a pénznek ismét egy alkalmas funkciója az újabb ellentmondás áthidalására. Szerencsére van. (Ez előre sejthető volt, hiszen a piac működik.) 3. A pénzhiány a kincsképzés révén úgy jelentkezik, hogy valaki eladja az áruját, és a kapott pénzt kincsként elrakja azzal, hogy majd később, ha elég gyűlik össze, akkor vásároljon érte egy másik bizonyos dolgot. Addig azonban a bizonyos dolog eladója nem tudja realizálni termékét, s így nem tudja fedezni a következő termelési ciklus költségeit, szintén pénz nélkül hagyva másvalakiket, akiknek az ő költségei bevételeket jelentettek volna stb. Mivel azonban a pénz tartós általános egyenértékes, azért a kincsképző, aki a bizonyos dolgot esetleg éppen saját termeléséhez akarja eszközként felhasználni (és ez a jellemző a piacgazdaságokra), ezt a dolgot előre átveheti, feltéve, hogy megígéri, mihelyt összegyűlik a pénze, ki fogja fizetni, azaz hitelbe vásárolhat. Vevője fizetési ígéretére számítva, a dolog eladója maga is vásárolhat hitelbe stb. Az egész dolog lényege, hogy a pénz alkalmas arra (mert a jövőben is értékes lesz), hogy az árumozgástól függetlenedve, önállóan mozogjon. Ez a fizetési eszköz funkció. Ismét azt kell megállapítani, hogy az eddigi ellentmondások megoldása új ellentmondást szül. A fizetési eszköz funkció ugyanis nem korlátozódik a hiteltartozások kifizetésére. A pénz akkor is fizetési eszközként funkcionál, amikor nem árujellegű szolgáltatások költségeihez járulunk anyagilag hozzá. Például amikor jegyet váltunk a színházba, nem veszünk semmit. Az nyilvánvaló, 105

hogy a manapság már nem kevés pénzt nem a kis papírdarabka megszerzéséért adtuk oda. De a színielőadást sem vettük meg, hiszen a színészek ugyanúgy fognak játszani, akár nézzük őket, akár nem. A színházjegy esetében mindenesetre mi döntjük el, hogy akarjuk-e a szolgáltatást, vagy sem. A legjellegzetesebb fizetési aktusnál még ezt sem mondhatjuk el. Az adófizetésről van szó. Így tehát előfordulhat, hogy a fizetési eszköz funkció, ahelyett, hogy csökkentené a kincsképzés okozta relatív pénzhiányt, esetenként fokozza azt. A magas adók és egyéb aktuálissá vált fizetési kötelezettségek nagyon megnehezíthetik a helyi piac működését. Nem ez a lényeg azonban. Ez a lehetőség azért válhat kritikussá, mert a fizetési funkcióból következően a gazdaságot behálózzák a hitelkapcsolatok. A fent jelzett, vagy más hasonló jellegű zavarok ezt a bonyolult hitelhálót bárhol felszakíthatják, és ez az egész piac összeomlását hozhatja magával. Napjainkban sem ismeretlen a „körbetartozás” és a belőle fakadó súlyos zavarok. 4. Szerencsére a pénz nem csak időben tartós általános egyenértékes, de térben is az. Így lehetővé válik, hogy az árukat az időlegesen pénzhiánnyal küszködő piac helyett egy másik piacra vigyék, például olyan országba, ahol kisebbek az adóterhek, ezért nagyobb a fizetőképes kereslet. Természetesen az áruk más piacra kerülésének sokkal bonyolultabb és sokrétűbb mechanizmusa van, s oka is sokféle lehet. A helybéli relatív pénzhiány azonban jellegzetes és fontos ok.

Az hogy az árutulajdonosoknak az ottani pénz is jó (amikor az arany a pénz, akkor ez magától értődik), azt jelenti, hogy a pénz betölti a világpénz funkcióját is. A világpénz funkció 106

térben és időben egyesíti a legkülönbözőbb piacokat, ezzel teljesítve ki mind a pénz, mind a piac fogalmát. A klasszikus pénzfunkciók logikai sorrendje tehát a következő: • értékmérő és forgalmi eszköz funkciók; • kincsképző funkció;

és

megtakarítási,

felhalmozási

• fizetési eszköz funkció; • világpénz funkció. A pénz funkcióit – jóval szegényesebben – más szempontok alapján is le lehet írni. A pénzről való gondolkodás fejlődésének kiemelkedő szerepe van a makroökonómia fejlődésében. A mikroökonómia viszont általában megelégszik a „furfangos csereeszköz” szerepével, azaz a pénz egyetlen használati értéke, hogy el lehet költeni – „a pénz semmi másra nem jó, csak arra, hogy elköltsék”.

3.1.2. A piac kategóriái A piacon tehát emberek – eladók és vevők, illetve jószágok – áruk és pénz jelennek meg aktív illetve passzív szereplőkként. E szereplők között különböző kapcsolatok, összefüggések alakulnak ki, amelyek közül némelyek alapvetően határozzák meg a piacnak, mint önálló rendszernek a szerkezetét (struktúráját) és e szerkezet működését. Ezek a piac szempontjából lényegi összefüggések a piac kategóriái.

107

3.1.2.1. Ár és jövedelem Már volt róla szó, hogy az áruk egyik csereértékét, nevezetesen a pénzben kifejezettet az áruk árának nevezzük. Az ár tehát az áru pénzben kifejezett értéke. Az ár különleges fontosságát az a tény adja meg, hogy – a pénz általános egyenértékes mivoltából következően – egészen biztos, hogy minden árunak van ára. Ez a megállapítás nem más, mint annak a ténynek egy másféle megfogalmazása, hogy pénzért minden áru eladó, hogy a pénz mindig az azonnali kicserélhetőség állapotában van. Az ár tehát két ember, egy vevő és egy eladó közötti kapcsolat, amelyet a pénz egy árun keresztül valósít meg, amely árut a vevő – neki tetsző áron – meg akarná venni, az eladó viszont – neki tetsző áron – el akarna adni.

PÉNZ (ár) ELADÓ

VEVŐ ÁRU 7. ábra Az ár sémája

Ha egy hétköznapi piacon, mondjuk egy vásárcsarnokban az eladóként szereplő ember, a kofa beszélget a vevőként szereplő emberrel, a vásárlóval, akkor többféle dolog is szóba kerülhet: 1. A vásárló a kofa unokái iránt érdeklődik. Ekkor egészen nyilvánvalóan nem egy eladó és egy vevő beszélgetnek egymással, hanem két régi ismerős. 108

2. A vásárló megkérdezi, hogy friss-e a saláta? Itt, minden ellenkező látszattal ellentétben még mindig nem a vevő kommunikál az eladóval, hanem a vevő – potenciális fogyasztói minőségében – szakvéleményt kért egy áruszakértőtől, aki az adott esetben főállásban piaci kofa. Ez még a zöldség-gyümölcs stand mellett sem teljesen veszélytelen akció, de egy komolyabb berendezés, egy ingatlan vagy egy vállalat megvásárlásakor az eladót felkérni szakvélemény adására már bűnös ostobaság. 3. Végül a vásárló egy lakonikusan rövid kérdést tehet fel a kofának, aki szintén lakonikus választ fog adni: − Hogy a paprika? − Száztíz forint kilója. Ez az utolsó párbeszéd, és csakis ez, ami valóban egy vevő és egy eladó között zajlik le. Ugyanis az ár mindenek előtt a piac kommunikációs nyelve. Az ezen a nyelven folytatott párbeszédet alkunak nevezik. Az alku parttalanságának az szab határt, hogy a vevő és az eladó egyaránt rendelkezik egy-egy saját árelképzeléssel, amelynél a vevő nem hajlandó többet adni, az eladó nem hajlandó kevesebbet elfogadni. Ezeket az árelképzeléseket nevezzük a vevő, illetve az eladó rezervációs árának. Feltételezzük, hogy ezek a rezervációs árak jól meghatározottak és rövidtávon nem változnak. Ha vevő rezervációs ára felette van az eladó rezervációs árának, akkor az alku sikeresen lebonyolítható és a kialkudott ár lesz a tranzakciós ár. A rezervációs árak és a tranzakciós ár közötti különbözet a vevői illetve az eladói többlet. 109

Vevői többlet = A Vevő rezervációs ára - a tranzakciós ár Eladói többlet = A tranzakciós ár - az Eladó rezervációs ára

A vevői többlet igen sajátos mennyiség, hiszen tulajdonképpen már az adás-vétel, a tranzakció előtt is ott volt a vevő zsebében, és mégis, mint nyereséget könyveli el. Az eladói többlet egyszerűen az eladó érzékelt nyeresége, ami nem feltétlenül azonos a tényleges nyereséggel (bevételköltség). Hogy melyik lesz a nagyobb az a körülményektől, a vevő illetve az eladó alkupozíciójától, a piaci körülmények által behatárolt érdekérvényesítő képességétől függ. Ha eltekintünk attól, hogy az alku valamelyik szereplője monopol (valamilyen szempontból kizárólagos) helyzetben is lehet, akkor az alku a piac egészében, mintegy a szereplők akaratától függetlenül megy végbe, minden szereplő alkupozícióját az árelfogadás jellemzi és a tranzakciós ár a piac általános jellemzőjeként, mint piaci ár fog megjelenni. Az itt felvetett, de nem kitárgyalt fogalmakkal később, a piaci szerkezetekről és formákról szóló előadásban fogunk részletesebben foglalkozni.

A közgondolkodás és nyelve gyakran összekeveri a fogyasztót a vevővel, a termelőt az eladóval. A különbség pedig eléggé nyilvánvaló: „fogyasztó-termelő” – ezek az emberek szerepei a termelési folyamatban; „vevő-eladó” – ezek a piacon játszott szerepek. Egy igen leegyszerűsített modellben (amivel a továbbiakban dolgozni fogunk) valóban az emberek a termelői szerepet eljátszva termékeiket eladói szerepben viszik a piacra, és ott a vevő szerepében vásárolt javakat hazaviszik, hogy felöltve a fogyasztó szerepét 110

bevégezzék fogyasztásukkal a termelés folyamatának egy ciklusát. A szerepek természetesen itt sem azonosak, csupán személyileg esnek egybe. Termelés Piac

termelők eladók

vevők fogyasztók

8. ábra A piac egyszerű modellje

Egy valósághoz közelebb álló piac-modellben azonban – a munkamegosztás keretében – megjelennek sajátos szereplők – a kereskedők – akik a termelők felé vevői szerepkörben lépnek fel, a fogyasztók felé viszont eladóként (persze nem ezért nevezik őket viszonteladóknak): Termelés Piac A

termelők eladók

B kereskedők

(vevők)

(eladók)

111

vevők fogyasztók

7. ábra A piaci munkamegosztás valósághűbb képe

A 9. ábrán sematikusan ábrázoltuk mindezt. A piac természetesen a termelés sajátos része, alrendszere. Maga a piac, mint rendszer szintén alrendszerekre bomlik. Az A piaci alrendszerben a kereskedők összegyűjtik a termelőktől, mint eladóktól áruikat, itt ők, mint vevők lépnek fel. Ez az alrendszer a nagybani vagy termelői piac, a nagykereskedelem. A B piaci alrendszerben a kereskedők szétterítik az árukat a vevők szerepében megjelenő fogyasztóknak, miközben ők az eladó szerepét játsszák – ez a fogyasztói piac vagy kiskereskedelem. Az elnevezések – nagykereskedelem, kiskereskedelem – egyáltalán nem a kereskedelmi intézmények, hanem a tranzakciók méretét jellemzik. Egy nagykereskedelmi cég sokszor egy néhány szobás irodában működik (napjainkban önálló nagykereskedelmi cégek alig léteznek, általában vagy a termelő óriásvállalatok, vagy a kiskereskedelmi mamut-cégek értékesítési illetve beszerzési osztályai helyettesítik őket), míg a kiskereskedelemre nem csak a kis boltok, hanem a hatalmas áruházak, illetve áruház-láncok is jellemzőek.

Mivel a továbbiakban megelégszünk az egyszerűbb modellel, azért nyugodtan használhatjuk a közgazdaságtan bevett terminológiáját és vevői többlet helyett fogyasztói többletet, eladói többlet helyett termelői többletet fogunk emlegetni. Abban a pillanatban, hogy az eladó eladta áruját sajátos átváltozás, metamorfózis megy végbe. Mivel valódi árucsere, piac csak a munkamegosztás egy igen magas szintjén alakulhat ki, azért el kell vetnünk azt a naiv (sajnos nem egy tankönyvben vissza-visszatérő) felfogást, miszerint az eladó a számára „felesleges” árut adja el. Ez az áru – a modern 112

piacgazdaságban – egyáltalán nem felesleges, ellenkezőleg, csak ennek eladása révén tud az eladó hozzájutni ahhoz (azokhoz) az áru(k)hoz, amelyekre feltétlenül szüksége van. Egy egyszerű modellben tehát az eladónak legalább két áruhoz kell kapcsolódnia: ahhoz, amit el akar adni és ahhoz, amelyet az eladásból szerzett pénzzel meg akar venni. Az egyik áruhoz tehát eladóként, a másikhoz viszont vevőként viszonyul: Pénz (Jövedelem)

Pénz (Ár)

Eladó Vevő Áru1

Áru2 10. ábra A jövedelem sémája

Tehát – összefoglalva a 3.4. ábrát – a piac szereplője, mint az Áru1 eladója pénzhez jut, ami az ő jövedelme és ez jövedelem változtatja őt az Áru2 vevőjévé. Az ár tehát, amely egy adott áru értékének pénzben kifejezett alakja, a piac két, egymástól fizikailag különböző szereplőjét köti össze, egy áruhoz kapcsolva őket – az egyiket az áru eladójaként, a másikat az áru vevőjeként. A jövedelem viszont, amely egy adott áru eladása révén megszerzett pénzösszeg, egy piaci szereplő szerepváltását teszi lehetővé két, egymástól fizikailag különböző áru vonatkozásában – az elsőnek eladójából a második vevőjévé változtatja. Egészen pontosan azt a pénzösszeget, amit az eladó kap, nomináljövedelemnek nevezik, ami árut ebből vevővé változva megvehet – reáljövedelemnek. 113

Mindez persze csak annyiban igaz, amennyiben elfogadjuk, hogy „a pénz semmi másra nem jó, csak arra, hogy elköltsék”. Ekkor viszont látható, hogy mindenki azért érkezik a piacra, hogy eladva vehessen, eladóból vevővé válhasson. Így igaznak tűnik a megfogalmazás: „a piacon pontosan annyi vevő van, amennyi eladó, mert minden eladó már magával hozott egy vevőt a piacra – saját magát”. Ez a Say-dogma klasszikus megfogalmazása, amely a nevét a svájci francia közgazdászról J.B. Say-ról kapta. Valójában az összefüggést eredetileg J. Mill mondta ki a következő formában: „Sohasem történhetik meg, hogy ne legyen minden árunak vevője. Bárki kínál is eladásra egy árut, cserébe árut akar érte kapni, tehát vevő ama puszta tény következtében, hogy eladó. Valamennyi áru vevőjének és eladójának tehát együttvéve metafizikai szükségszerűséggel egyensúlyban kell lenniük egymással. Ha tehát az egyik árunak több eladója van, mint vevője, akkor kell egy másik árunak lennie, amelynek több vevője van, mint eladója” (J. Mill „Commerce Defended” London 1808) Say csupán „eltulajdonította e csinos felfedezést” (K. Marx). Az, hogy a Say-dogma igaz-e vagy sem, a közgazdaságtan egyik vízválasztó kérdése. Mivel az általunk tárgyalt mikroökonómiában a pénz csak arra jó, hogy elköltsék, azért itt a Say-dogmát axióma-szerűen igaznak fogjuk elfogadni. 3.1.2.2. Kereslet és kínálat – a Marshall-kereszt Az ár és a jövedelem az áruk és a pénz által közvetített viszonyok a piaci szereplők eladói és vevői szerepei között. De nem csak a piac aktív szereplői között találhatók kategória 114

értékű összefüggések, hanem az aktív és a passzív szereplők között is. 3.1.2.2.1. A keresleti függvény

Korábban már feltételeztük, hogy a vevők és az eladók jól meghatározott, és rövidtávon stabil rezervációs árakkal rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy például a vevők esetében egy adott árszint mellett pontosan meghatározható azoknak a köre, akik hajlandóak az adott áron az adott jószágot megvenni. Ezek azok a vevők, akiknek a rezervációs ára nem alacsonyabb az adott árnál. A következő gondolatkísérlet egyszerűsége érdekében tegyük fel, hogy minden vevő pontosan egy egységet kíván az adott jószágból megszerezni. Ez egy nem túl erős megkötés, hiszen ha valaki n egységet kíván megszerezni, akkor az illetőt egyszerűen egy n főből álló csoporttal helyettesíthetjük, ahol a csoport tagjai egyenként a mi feltevésünk szerint egységnyi jószágot kívánnak megszerezni és a csoport minden tagjának ugyanaz a rezervációs ára. A tört értékektől pedig az egység megfelelően kicsire választásával tudunk megszabadulni. E feltételezés mellett gondolatban felsorakoztathatjuk az összes potenciális vevőt egy félegyenes mentén, ahol az első helyen az áll, akinek mindenki között a legmagasabb a rezervációs ára, utána (pontosabban az utolsó ugyanilyen rezervációs árú vevő után) a többiek között legmagasabb rezervációs árral rendelkező(k) áll(nak) és így tovább. Tehát a sorban hátrább állóknak nem nagyobb a rezervációs ára, mint az előttük állók bármelyikének.

115

p

D

D q 11. ábra A keresleti függvény (p – az ár; q – a keresett mennyiség)

Eddigi feltételeink szerint az b-ik helyen és az ez előtt állók összesen éppen n egységet hajlandóak megvásárolni, ha az ár éppen egyenlő az n-ik vevő rezervációs árával. Ha most az áruegységet minden határon túl csökkentjük és a potenciális vevők számának sem szabunk határt, akkor egy folytonos összefüggéssel modellezhetjük az éppen érvényes piaci ár és a megvásárolni szándékolt mennyiség közötti viszonyt. Ez az összefüggés a keresleti függvény vagy más néven keresleti görbe, illetve röviden a kereslet. A fenti gondolatkísérletből az a következtetés vonható le, hogy a keresleti függvény monoton csökkenő. Ez azonban csak a többi, itt nem említett feltétel változatlansága mellett feltétlenül igaz. A gondolatkísérletben figyelmen kívül hagyva a jövedelmek alakulását, a többi áru iránti kereslet alakulásának hatását stb. jutottunk el a stabil rezervációs árak feltételezéséhez. Egyelőre ezekkel a problémákkal nem fogunk foglalkozni, így a gondolatkísérlet eredményét, a monoton csökkenő keresleti függvényt, mint „normál” állapotot fogjuk kezelni. 116

3.1.2.2.2. Keresleti függvény és keresett mennyiségek

A köznapi nyelv eléggé lazán kezeli a „kereslet” fogalmát. Sokszor mondják, hogy a növekvő ár visszaveti a keresletet vagy az árcsökkenés miatt nő a kereslet. De azt is mondják, hogy bizonyos – az áralakulástól független – körülmények alakulása csökkenti, vagy éppen növeli a keresletet. Nyilvánvaló, hogy a két esemény között lényeges különbség van. Ha megváltozik az ár, akkor a megváltozó „kereslet” a keresleti görbe mentén való elmozdulást jelenti. Valójában nem a kereslet, hanem a keresett mennyiség változik ilyenkor. Ellenben az árváltozáson kívüli tényezők változása (például az átlagos jövedelem változása) magát a keresleti görbét mozdítja el. Ha ennek következtében minden lehetséges ár mellett nagyobb lesz a keresett mennyiség, akkor joggal mondható, hogy „megnőtt a kereslet”. p

D' D

a

a' b

b' D' D q

12. ábra Kereslet (DD→D’D’) és keresett mennyiség (a→b) változása

117

A keresleti függvény tehát minden árhoz egy-egy keresett mennyiséget rendel és – a rezervációs árból történt levezetésnek megfelelően – azt mutatja meg, hogy különböző adott árakon az adott áruból a vevők mekkora mennyiséget képesek és hajlandóak megvenni. A vásárlás képessége a jövedelem függvénye, a hajlandóságot viszont a fogyasztók szükségletei határozzák meg (ez a közvetítő kereskedelem esetén is igaz, tehát itt kifejezetten a fogyasztókról és nem a vevőkről van szó). 3.1.2.2.3. A kínálati függvény

A keresleti függvény levezetéséhez használt gondolatkísérletet szinte szó szerint megismételhetjük, csupán a potenciális vevőket kell felcserélnünk a potenciális eladókkal és ezeket a legkisebb (általában =0) rezervációs árral rendelkező egyéntől kezdve kell a képzeletbeli félegyenesen felsorakoztatnunk a nem csökkenő rezervációs ár szerint. Így juthatunk el a kínálati függvény (kínálati görbe, kínálat) fogalmához. Ezt is jól meg kell különböztetnünk a kínált mennyiségtől: a kínálati függvény azt mutatja meg, az adott árakon az adott áruból az eladók mennyi kínált mennyiséget képesek és hajlandóak a piacra vinni, eladásra kínálni. Itt a képesség a rendelkezésre álló technológia gazdasági oldalától, lényegében a termelési költségektől függ, és ugyanezzel áll szoros kapcsolatban a hajlandóság is, nevezetesen addig hajlandóak az eladók elmenni, ameddig a megszerezhető jövedelem és a költségek különbsége pozitív hasznot, profitot biztosít számukra. Vagyis – a kereslettel összehasonlítható formában kifejezve – a képesség a termelők technológiája, a hajlandóság a 118

jövedelem függvényeként alakul. Láthatjuk tehát, hogy itt egy meglehetősen szimmetrikus fogalomkörrel van dolgunk. p S S' b b'

a a' S S'

q 13. ábra Kínálat (SS→S’S’) és kínált mennyiség (a→b) változása

A 13. ábrán látható, hogy a közgazdaságtani tradíciók szerint ábrázolt kínálat „növekedése” (SS→S’S’) a matematikában megszokott nézőpont szerint nem „felfelé”, hanem „lefelé” mozdul el. Valójában azonban a görbe független változója (p) nem a vízszintes, hanem a függőleges tengelyen van és „onnan nézve” a görbe természetesen „felfelé” tolódik el. 3.1.2.2.4. A Marshall-kereszt

A két függvény független és függő változóinak dimenziói páronként megegyeznek (ár-ár, mennyiség-mennyiség). Így a két görbe akár egymásra is helyezhető, és ekkor látszólag (de csakis látszólag!) egy koordinátarendszerben ábrázolható (14. ábra) A kialakult figurát első megalkotója valamint az alakja után Marshall-keresztnek nevezik. A két görbe látszólagos 119

metszéspontjában, E-ben az adott pE árhoz tartozó keresett mennyiség ugyanakkora, mint a kínált mennyiség: qD(pE)= qS(pE)=qE

Emiatt az E pontot egyensúlyi pontnak, a pE árat egysúlyi árnak, a qE mennyiséget egyensúlyi mennyiségnek nevezik. Önmagában, minden egyéb feltételtől függetlenül, ennek a pontnak semmilyen kiemelt szerepének nem kellene lennie. Ugyanis ha valamilyen külső körülmény változása folyamán akár a keresleti, akár a kínálati görbe elmozdul a helyéről, akkor az E pont is azonnal arrébb vándorol és a korábbi (pE, qE) páros azonnal elveszti különlegesnek tűnő szerepét. A Marshall-kereszt két ágának látszólagos metszéspontja tisztán formálisan egyensúlyi pont. Sokan mégis összetévesztik magával az egyensúly fogalmával. Ez helytelen. A fizikában az egyensúly az egymásra ható erők egymást kioltó hatása miatt létrejövő állapotot jelenti. A piacon nem a keresett és a kínált mennyiségek a piaci erők, hanem a mögöttük álló emberi érdekek. Egyensúlyinak tehát az olyan állapotot kell tekintenünk, amiből senkinek nem áll érdekében kilépni. Hogy az egyensúlyi pont ilyen piaci állapotot modellez, az nem magától értetődő, azt be kell bizonyítani. Miért fontos mégis az egyensúlyi pont? A válasz e kérdésre – amelyet alább vázlatos formában megadunk – egyben megmutatja azt is, hogy a Marshallkereszt az adott áru piacának sajátos, grafikus modellje.

120

p D S E

p E

D

S qE 14. ábra A Marshall-kereszt

121

q

3.1.2.2.5 A késleltetett keresletű piac mechanizmusa

p D S túlkínálat

p

1

E

p E

D

S q D1

qE

q S1

q

15. ábra Túlkínálatos piac

Tegyük fel, hogy az általunk vizsgált jószág piacán az adott pillanatban egy p1>pE ár érvényes és a kereslet egy bizonyos időszak elteltével, késleltetve reagál a kínálat aktuális mennyiségére. Ekkor (15. ábra) az induló időpontban a kínált mennyiség nagyobb lesz, mint a keresett mennyiség, azaz a piac túlkínálatos vagy alulkeresletes lesz. A túlkínálat mértéke: q1S − q1D . Az adott helyzetben nyilvánvalóan minden vevő, aki akar vásárolni, az tud is. Ugyanez nem mondható el az eladókról. Mivel feltételezésünk szerint minden eladó pontosan ugyanolyan minőségű áruval jelenik meg a piacon, azért a köztük kialakuló verseny csak árverseny lehet. Aki megteheti, lejjebb viszi az árat, aki nem, az (ideiglenesen) elhagyja a piacot. E verseny eredménye a p2
kialakulása (16. ábra). Ezen az áron viszont a kereslet fogja meghaladni a kínálatot, azaz az új piac túlkeresletes vagy másképpen, alulkínálatos lesz. A túlkereslet D S S D mértéke: q 2 − q 2 , ahol q 2 = q1 . Az eladók az új helyzetnek megfelelően árat emelnek és ezzel egyre több eladó visszatér a piacra. Az ábrán kialakulóban van egy spirál (a → b → c → d …), amely a mi ábránk véletlenszerű feltételei mellett egyre tágabbá válik. Megfelelő körülmények között azonban a spirál (amit az egész ábra alakja miatt gyakran „pókhálónak„ is neveznek) az E pontba konvergál.

p D a

p

S

d

1

E

p E

p

b

2

túlkereslet

c D

S q S2

qE

q D2

16. ábra Túlkeresletes piac

123

q

p

S

p

p D

D

S

D

S

S D

S D q

q

S

D q

17. ábra A „pókháló-modell” konvergenciája

A 17. ábra illusztrálja a tételt (amelynek bizonyításától eltekintünk), mely szerint: Tétel (a pókhálóról) A késleltetett keresletű piaci mechanizmus divergál, ha ∂S ( p ) ∂D ( p ) < ∂p ∂p

konvergál az egyensúlyi ponthoz, ha ∂S ( p ) ∂D ( p ) > ∂p ∂p

és ciklusba esik az egyensúlyi pont körül, ha ∂S ( p ) ∂D ( p ) . = ∂p ∂p

Az utolsó egyenlőség valószínűsége igen csekély. Az első egyenlőtlenség azt jelenti, hogy az egységnyi árváltozás határkínálata kisebb, mint a határkereslete, a második egyenlőtlenség ennek fordítottja, itt az egységnyi árváltozás 124

határkínálata nagyobb, mint a határkereslete. Mivel az egyensúlyi pontban S(pE)=D(pE), azért nyílván ∂S ( p E ) ∂D ( p E ) S ( pE ) D ( pE ) ∂S ( p ) ∂D ( p ) ha , akkor εS ( pE ) = < = εD ( pE ) < ∂p ∂p ∂p ∂p pE pE

illetve ∂S ( p E ) ∂D ( p E ) S ( pE ) D ( pE ) ∂S ( p ) ∂D ( p ) ha , akkor εS ( pE ) = > = εD ( pE ) > ∂p ∂p ∂p ∂p pE pE

vagyis a divergencia szükséges (ám nem elégséges) feltétele, hogy az egyensúly környezetében a kínálat árrugalmassága legyen kisebb, mint a keresleté és fordítva a konvergencia szükséges (ám nem elégséges) feltétele, hogy az egyensúly környezetében a kínálat árrugalmassága legyen nagyobb, mint a keresleté. Ha nagyjából állandó árrugalmasságot tételezünk fel, akkor az állítást kiterjeszthetjük a vizsgálódás egész tartományára és ráadásul az „ám nem elégséges” megszorítástól is megszabadulhatunk. Tehát, Tétel (a pókhálóról – leegyszerűsítve) (közel) állandó árrugalmasságok mellett a késleltetett keresletű piac mechanizmusa divergál, ha a kínálat árrugalmassága kisebb, mint a keresleté;

125

konvergál az egyensúlyi pontba, ha a kínálat árrugalmassága nagyobb, mint a keresleté; ciklikusan alternál az egyensúlyi pont körül, ha a két árrugalmasság megegyezik. 3.1.2.2.6. Egy egyszerűbb piaci mechanizmus-modell, késleltetés nélkül

A fentebb vázlatosan leírt pókháló-modell igen sok matematikai megszorítást tartalmaz (mi nem is tekintettük át valamennyit), és eredménye elég nehezen értelmezhető. Valójában a pókháló-modell úgynevezett késleltetett modell, ami azt jelenti, hogy a kínálat nem azonnal reagál a kereslet által átalakult piaci viszonyokra, hanem egy periódussal később. Akkor viszont maximálisan ( qS2 = q1D ) . Alább egy egyszerűbb, nem tökéletesen alkalmazkodó piaci modellt vizsgálunk, szintén a Marshall-keresztre alapozva. Tehát induljunk ki a 15. ábra alaphelyzetéből. De most ne feltételezzünk tökéletes alkalmazkodást: p1 csak p11 szintig csökken. Ekkor lényegében ismét ugyanaz a helyzet áll elő és ugyanaz a folyamat ismétlődik, miközben p11 ár tovább csökken p12-re. A tovább folytatódó folyamat fő motorja most is az eladók versenye (konkurenciája) – a), amelyben azok az eladók, akik alacsony rezervációs áraik miatt képesek (és a versenyhelyzet miatt hajlandóak) áraikat csökkenteni, kialakítják a mind alacsonyabb árat (p1>p11>p12> …), akiknek rezervációs ára az árcsökkentést már nem engedi meg – elhagyják a piacot. A fő különbség a pókháló-modellhez képest az, hogy most már menet közben – késleltetés nélkül (valójában igen rövid 126

idejű késleltetéssel) – figyelembe vesszük a vevők reakcióit is. A csökkenő ár olyan vevők piacra lépését is lehetővé teszi, akik korábban – alacsony rezervációs áraik miatt – ezt nem tehették meg. Tehát a meghatározó a) folyamatot a következmény b) folyamat kíséri, és így a túlkínálat nem csak a kínálat csökkenése miatt csökken, hanem a kereslet növekedése miatt is. A folyamat nyilvánvalóan az E pontba mutat.

p D S p

12

p

túlkínálat a) b)

p

1

11

p E

E D

S q D1

qE

qS1

q

18. ábra Folytonos alkalmazkodás a piachoz

Azonban, miként azt Bródy András, magyar közgazdász kimutatta, a folyamat szükségszerűen túllendül az E ponton. Ennek az a magyarázata, hogy a tankönyvekben is elterjedt közfelfogással szemben a piac szereplői (eladói és vevői minőségükben egyaránt) nem a tulajdonképpen értelmezhetetlen magas vagy alacsony árakra, hanem a jól 127

érzékelhető áralakulási sebességre reagálnak. Az eladók akkor fogják legjobban vissza kínálatukat, amikor a leggyorsabb árcsökkenést érzékelik, és ha ez az árcsökkenés lanyhulni kezd, máris óvatosan, de növelni kezdik kínálatukat, hogy amikor az üzletmenet jó lesz, a piac már az övék legyen. Ellentétesen, de hasonlóan viselkednek a vevők is. Ez állandó fáziseltérést okoz a piaci szereplők aktivitása és az áralakulás között. mutatók

keresett mennyiség

ár PE idő

kínált mennyiség

19. ábra A piaci mozgások fáziseltérései

E modell szerint tehát a piac mechanizmusai a piaci állapotokat az egyensúly körüli állandó ingadozásban tartják, így az egyensúly csupán, mint mozgáscentrum szerepel. Érdekes észrevenni, hogy ez az eredmény lényegében a pókháló-modell nullavalószínűségű kimenetének felel meg (amikor a kereslet és kínálat árrugalmassága megegyezik).

128

Az úgynevezett egyensúly-elmélet szerint azonban a kilengések amplitúdója normális esetben elhanyagolhatóan kicsi, ezért az egyensúly nem csak mozgáscentrum, de a piac ideál-állapota is. Ez a felfogás hosszú időn keresztül egyeduralkodó volt, de a XX. század második felében egyre jobban teret nyertek az úgynevezett anti-equilibrium elméletek is. Kimagasló szerepet játszott ebben Kornai János „Anti-equilibrium” című munkája. Bevezető jellegű tanulmányainkban – megfelelő fenntartásokkal – az egyensúly-elmélet álláspontját fogjuk elfogadni. 3.1.2.3. A klasszikus piac általános modellje A fogyasztók és a termelők vevőkként és eladókként való viselkedését először az úgynevezett klasszikus vagy tökéletesen versenyző (kompetetív) piac feltételei között fogjuk vizsgálni. Egy fogalmat klasszikusnak akkor szoktunk nevezni, ha az a maga fogalomkörén belül általánossá válva mintegy a „virágkorát” éli, azaz a fogalomban absztrahált tulajdonságok a valóságban is a lehető legtisztábban jelennek meg. Ilyen értelemben beszélhetünk például a XVIII. század végi, XIX. század elejei Anglia gazdaságáról, mint a klasszikus kapitalizmusról, az e klasszikus kapitalizmust legátfogóbban leíró közgazdászokról (A. Smith, J. Mill, D. Ricardo, J.S. Mill és a többiek), mint klasszikus közgazdászokról. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a modernebb kategóriák a klasszikus kategóriákhoz képest jelentős eltéréseket tartalmaznak, így azok már nem lehetnek a szónak ebben az értelmében klasszikusak. E miatt van az, hogy a „klasszikus” jelző a vitathatatlan értékek kifejezése mellett bizonyos ódivatúságot is jelent a

129

közgondolkodás számára – lásd a klasszikus zene, irodalom, művészet fogalmait.

A XVIII.-XIX. századok fordulóján általánossá váló piacgazdaságnak voltak olyan vonásai, amelyek alapvetően jellemezték ezt az egyenlőségre és viszonosságra épülő koordinációs mechanizmust, s amely vonások a további fejlődés során nem megerősödtek, hanem éppen ellenkezőleg – elhalványultak. Mindamellett a közgondolkodásban (nem utolsó sorban a klasszikus közgazdaságtan szuggesszív erejű alapműveinek hatására is) e vonások a mai napig keményen kötődnek a piac fogalmához – gyakran megtévesztő illúzióként. E vonásokból alkották meg a közgazdaságtan klasszikusai a tökéletesen versenyző piac klasszikus fogalmát. Ime a legfontosabbak: a klasszikus piacon elég sok szereplő van – ami azt jelenti, hogy néhány szereplő belépése/kilépése a piacra/piacról nem változtatja meg a piac állapotát, ez egyben azt is jelenti, hogy az elég sok eladó és vevő mellett elég sok áru is van mind fajtáját, mind példányszámát illetően és a vevőknél elég sok pénz van a tranzakciók lebonyolításához; a klasszikus piacra akadálytalanul be lehet lépni, onnan ki lehet lépni – közgazdaságtanilag ez azt jelenti, hogy a piacra lépés illetve a piacról való távozás költségei elhanyagolhatóak. E nélkül a tulajdonság nélkül természetesen az előző sem érvényesülhet; 130

a klasszikus piacon minden aktív szereplő jól informált – senki nincs információs monopólium birtokában; a klasszikus piacon nem érvényesül semmilyen piacon kívüli hatás – nincsen állami beavatkozás, de nincsenek nem szándékolt úgynevezett externál hatások sem (ezekről majd később ejtünk szót). E klasszikus piac modellszerűen is ábrázolható (a Marshallkereszt ennél általánosabb, azzal a nem klasszikus piacok is ábrázolhatóak – de éppen ezért nem alkalmas a mélyebb elemzésekre). E modellben három axiómával, három posztulátummal jellemezzük a klasszikus piacot: (A)

(Statikus piac) A klasszikus piacon véges számú árufajtából felépülő, időben változatlan fajtaösszetételű választék áll rendelkezésre – eltekintünk a műszaki haladástól,

(B)

(Homogén piac) A választékot alkotó árufajták egyes példányai azonos mértékűek és azonos minőségűek – függetlenül attól, hogy ki állította elő, ki árusítja azokat;

(C)

(Folytonos piac) Az egyes árupéldányok tetszőlegesen kis részekre bonthatóak és tetszőlegesen nagy tömeggé vonhatóak össze – minőségváltozás nélkül.

131

2.termék (y)

y

A(x,y)

x

1.termék (x)

20 ábra Egy kéttermékes terméktér és az A termékkosár

Az így jellemzett piacmodell két tér – két terméktér – egymásra vetüléseként fogható fel. A terméktér egy közgazdaságtani modell, az adott (fogyasztói vagy termelői) tevékenység komplex leírására szolgál, figyelembe véve a benne szereplő valamennyi terméket. E tér pontjai az árukosarak: a termelői terméktérben az elvileg megtermelhető és eladásra kínálható áruk különböző kombinációi; a fogyasztói terméktérben az elvileg megvehető és elfogyasztható termékek különböző kombinációi. Ezek a kosarak n elemű nem-negatív számvektorokkal modellezhetőek, ahol n az árufajták rögzített száma [(A) posztulátum], a vektor minden pozíciójához egy meghatározott árufajtát és annak konszenzussal elfogadott mértékegységét rendeljük [(B) posztulátum] és a kosarak egy n-dimenziós euklidesi tér pozitív ortansának valamennyi pontját jelenítik meg [(C) posztulátum]. 132

Fogalomtár A piac fogalma (első közelítésben) - általában olyan helyszíneket – a szó szoros vagy átvitt értelmében – szoktak piacnak nevezni, ahol nagyobb tömegben és általában nagyobb választékban árukat kínálnak eladásra, és árukat keresnek vételre A piac szereplői – olyan emberek és jószágok, akik gazdasági céllal jelennek meg a piacon. Az aktív szereplők az emberek, akik árukat akarnak eladni – eladók, árukat akarnak venni – vevők. A passzív szereplők a jószágok, amelyeket az eladók el akarnak adni – áruk, amelyért a vevők árukat szeretnének venni – pénz. Használati érték – az áru azon tulajdonsága, hogy alkalmas emberi szükséglet kielégítésére és ebben az értelemben az ember számára hasznos Csereérték – az áru azon tulajdonsága, hogy valamely más árura elcserélhető. Egy árunak annyi csereértéke van, ahányféle más árura cserélhető Az ár, mint csereérték – az áru azon csereértékét, amely szerint pénzre cserélhető, árnak nevezik Érték – az adott áru csereértékeinek közös absztrakt tartalma Az egyszerű, egyes (egyszeri) és véletlen csere – olyan csere, amely nem kifejezetten cserére termelt, de véletlenül feleslegessé vált jószág elcserélését jelenti valamely, a cserélő számára hasznos dologra. Etikai koordinációt fejez ki. A kifejlett csere – eleve cserére termelt jószágok szakosodáson alapuló, rendszeresen ismétlődő cseréje. Minden résztvevőnek sajátos „árjegyzéke” van, amelyben saját jószágának az általa elismert cserearányait rögzíti más jószágokban kifejezve. Az „árlisták” inkompatibilitása a cseréket megnehezítheti, sőt olykor el is lehetetlenitheti. Általános egyenértékes – olyan jószág, amit a szokások, piaci feltételek és egyéb körülmények miatt egy többé-kevésbé időben és térben behatárolt „piac” minden szereplője saját cserére kínált jószága egyenértékesének ismer el. Pénz – olyan jószág, amely térben és időben kiterjedten képes az általános egyenértékes szerepét betölteni. Hosszabb történelmi időszakon keresztül fizikai és társadalmi tulajdonságaik miatt a nemesfémek, elsősorban az arany volt képes pénzként funkcionálni A pénz funkciói (K. Marx szerint) – pénzként az a jószág vagy jel képes funkcionálni, amely forgalmi eszközként képes az áruk értékét mérni. E két funkció ellentmondásaiból származtathatóak a további funkciók: kincsképző, fizetési eszköz, világpénz. Értékmérő funkció – a pénz alapvető funkciója, amennyiben egyedül alkalmas az áruk értékének összevetésére (az áron keresztül)

133

Forgalmi eszköz funkció – a pénz azon meghatározó funkciója, amely közvetíti az áruk közötti cserét, leegyszerűsítve és megvalósíthatóvá téve azt. E funkcióját a pénz értékmérő képességének köszönheti, viszont az értékmérés csak a forgalomban lehetséges. A két funkció tehát szerves egységben jellemzi a pénzt. A pénz az áruk mércéje – a pénz statisztikai és nem gazdasági funkciója, amelyhez nincs szükség a pénz valóságos jelenlétére. Az árak segítségével a különböző fajtájú áruk mennyiségileg összehasonlíthatóvá válnak. Kincsképző funkció – a pénz értékmérő és forgalmi eszköz funkciói közötti ellentmondást feloldó funkció, amely lehetővé teszi az érték „konzerválását” – pénzbőség esetén a felesleg kincsként lerakódik, pénzhiány esetén a kincs egy része a forgalomba kerül pénzként. Fizetési eszköz funkció – a kincsképző funkció társadalmi célja (pénzmennyiség szabályozás) és egyéni célja (tőkefelhalmozás) közötti ellentmondást feloldó funkció – a pénz azon képessége, hogy az árumozgástól elszakadva tegyen lehetővé fizetéseket (hitel, adózás stb.) A világpénz funkció – a valódi pénz országhatárokon túl és történelmi időtávlatokban is képes pénzként funkcionálni A piac kategóriái – a piaci szereplők között kialakult azon kapcsolatok, összefüggések, amelyek alapvetően meghatározzák a piacnak, mint önálló rendszernek a szerkezetét (struktúráját) és e szerkezet működését – ár, jövedelem, kereslet, kínálat Az ár – az áru pénzben kifejezett értéke, két ember, egy vevő és egy eladó közötti kapcsolat, amelyet a pénz egy árun keresztül valósít meg, amely árut a vevő – neki tetsző áron – meg akarná venni, az eladó viszont – neki tetsző áron – el akarna adni. Az ár mindenek előtt a piac kommunikációs nyelve Alku – gazdasági párbeszéd az eladó és a vevő között amely közös ár kialakítására irányul Rezervációs ár – racionális megfontolások alapján rögzített árelképzelés, amely az eladónál az alku alsó, a vevőnél az alku felső határát jelöli ki. Tranzakciós ár – az alkuban kialakított ár Vevői illetve eladói többlet – a tranzakciós ár eltérése a szereplők rezervációs árától

Vevői többlet = A Vevő rezervációs ára - a tranzakciós ár Eladói többlet = A tranzakciós ár - az Eladó rezervációs ára Alkupozíció – a piac szereplőinek az alkuban megjelenő érdekérvényesítő ereje, amely a piaci körülmények által határozódik meg Piaci ár – a piaci szereplők árelfogadó alkupozíciója mellett kialakuló egységes piaci tranzakciós ár.

134

Nagykereskedelem - piaci alrendszer, amelyben a kereskedők összegyűjtik a termelőktől, mint eladóktól áruikat, s ahol maguk vevőként jelennek meg. Kiskereskedelem - piaci alrendszer, amelyben a kereskedők szétterítik az árukat a vevők szerepében megjelenő fogyasztóknak, miközben ők maguk (viszont)eladóként jelennek meg Fogyasztói többletet – a vevői többlet, ha elvonatkoztatunk a kereskedelemtől Termelői többletet – az eladói többlet, ha elvonatkoztatunk a kereskedelemtől Jövedelem – az a pénzösszeg, amelyet az eladó az árujáért kap. Lehetővé teszi egy piaci szereplő szerepváltását két, egymástól fizikailag különböző áru vonatkozásában – az elsőnek eladójából a második vevőjévé változtatja. Nominál jövedelem – a jövedelem pénzalakja. Ezt kapja az eladó. Reáljövedelem – az az árutömeg, amelyet a nominál jövedelemért kapni lehet. Erre költ a vevő. Say-dogma – közgazdaságtani hipotézis, amely akkor érvényes, ha a „pénz semmi másra nem jó, csak arra, hogy elköltsék”. Ekkor minden eladót jövedelme vevővé változtat és vevő csak jövedelem-tulajdonos lehet, tehát „a piacon pontosan annyi vevő van, amennyi eladó, mert minden eladó már magával hozott egy vevőt a piacra – saját magát”, azaz „sohasem történhetik meg, hogy ne legyen minden árunak vevője. Bárki kínál is eladásra egy árut, cserébe árut akar érte kapni, tehát vevő ama puszta tény következtében, hogy eladó. Valamennyi áru vevőjének és eladójának tehát együttvéve metafizikai szükségszerűséggel egyensúlyban kell lenniük egymással. Ha tehát az egyik árunak több eladója van, mint vevője, akkor kell egy másik árunak lennie, amelynek több vevője van, mint eladója”. Keresett mennyiség – az a mennyiség, amit adott piaci feltételek mellett a vevők az adott áruból képesek és hajlandóak megvenni. Keresleti görbe vagy függvény – minden egyéb piaci feltétel változatlansága mellett minden piaci árhoz a megfelelő keresett mennyiséget rendeli. Kínált mennyiség – az a mennyiség, amit adott piaci feltételek mellett az eladók az adott áruból képesek és hajlandóak eladni. Kínálati görbe vagy függvény – minden egyéb piaci feltétel változatlansága mellett minden piaci árhoz a megfelelő kínált mennyiséget rendeli. Marshall-kereszt – a keresleti és kínálati függvények független és függő változóinak dimenziói páronként megegyeznek (ár-ár, mennyiség-mennyiség). Így a két görbe akár egymásra is helyezhető, és ekkor látszólag (de csakis látszólag!) egy koordinátarendszerben ábrázolható. A Marshall-kereszt az adott áru piacának sajátos, grafikus modellje.

135

Egyensúlyi pont Marshall-keresztben – a keresleti és kínálati függvények Marshallkeresztbeni fedéspontja. Koordinátái az egyensúlyi ár és az egyensúlyi (egymással egyenlő) mennyiségek. Egyensúlyi állapot (a gazdaságban) – olyan állapot, ahonnan a kilépéshez egyik gazdasági szereplőnek sem fűződik érdeke Késleltetett keresletű piac – olyan piacmodell, ahol a kereslet csak egy hosszabb időszak elteltével (késleltetés) reagál a kínált mennyiség változására Pókháló modell – a piaci mechanizmusok késleltetett (előbb kínálat, majd kereslet) ábrázolása a Marshall-keresztben Terméktér – közgazdaságtani modell, az adott (fogyasztói vagy termelői) tevékenységek komplex leírására a bennük szereplő valamennyi termék figyelembe vételével. Áru- vagy termék- vagy jószágkosár – valamely terméktér pontjai, az adott termékteret meghatározó jószágféleségek valamely nem negatív mennyiségeinek összessége, kombinációja

136

3.2. Makrogazdasági piacok a)

a kibocsátás a makrokínálat, a jövedelem a makrokereslet

b) a makrokörforgások egyszerű modelljei c)

árupiac, munkapiac, pénzpiac

137

3.2.1. A termelés – újratermelés A mikroökonómiában – mint erről még szó lesz, lényegében külön és egymástól függetlenül tárgyaljuk a fogyasztást és a termelést. Mindkettőt egy-egy absztrakt szereplő (a háztartás és a vállalat) tevékenységeiként vizsgáljuk. E vizsgálathoz alkalmazzuk a kibernetika „fekete doboz” fogalmát. A fekete dobozba (anyagi illetve pénztermészetű) inputok áramolnak be és a dobozból (anyagi illetve pénztermészetű) outputok áramolnak ki. A háztartásnál a (rövidtávú) visszacsatolásokat eleve kizárjuk, a vállalat tárgyalásánál is csak egyetlen témában, az optimális inputkereslet vizsgálatánál mintegy mellékesen foglalkozunk visszacsatolással. Általában azonban mindkét mikroszereplőnél teljesen figyelmen kívül hagyjuk, hogy az inputok honnan érkeznek és az outputok hová távoznak. Visszacsatolás

Inputok

Fekete doboz

Outputok

21. ábra A mikroökonómia fekete doboza

Ha a makróökonómiában is alkalmazni akarjuk ezt a módszert, kissé másként kell hozzálátnunk. A Walras-Arrow-Debreau modellből tudjuk, hogy makroszinten a társadalom tagjai egyszerre részesei a termelő 138

és fogyasztó folyamatoknak, ezért a makroökonómia fekete doboza egyszerre a termelés és a fogyasztás fekete doboza, azaz benne egyszerre van jelen a vállalalat és a háztartás, amely utóbbi fogalmak a makroökonómiában nem igazán szereplőket, inkább tevékenységi köröket – szférákat – jelölnek, s mint ilyenek, az egységes társadalom két oldalát jelentik. Így a makroökonómia feketedobozába beáramló inputok a fogyasztási cikkek és az input-tényezők egyszerre lesznek. A mikroökonómiában, bár tudtuk, hogy a fogyasztási cikkek a vállalatoktól származnak (tiszta piacgazdaságot feltételeztünk, ahol a háztartások nem foglalkoznak mással csak fogyasztással) és az input-tényezők forrásai a háztartások (a vállalkozók minden termelési tényezőhöz bérlet útján jutottak – szétválasztottuk a vállalkozókat és a tulajdonosokat) mégsem kellett törődnünk azzal, hogy a háztartás éppen melyik vállalattól szerzi be a fogyasztási cikkeit, s azzal sem, hogy a vállalalat melyik tulajdonosháztartástól bérli termelési tényezőit. A makroökonómiában azonban alapvetően csak két eset lehetséges: a) a makrogazdaság bármely fogyasztója ugyanennek a gazdaságnak valamely termelőjétől szerzi be a fogyasztási cikkeket, illetve bármely termelő ugyanennek a gazdaságnak valamely tulajdonosától bérli a termelési eszközöket; b) a javakat a gazdaság szereplői a gazdaságon kívülről – külföldről – szerzik be, bérlik. Az utóbbi eset a Nemzetközi gazdaságtan vizsgálódási körébe tartozik, ezért mi általában élni fogunk a zárt 139

gazdaság elvonatkoztatás, azaz eltekintünk a külföldi kapcsolatoktól. Zárt gazdaság esetében tehát a beszerzések forrása nem lehet más csak a kibocsátás, így a makroökonómiai fekete doboz inputjai szükségszerűen az outputokról csatolódnak vissza. Fogyasztási cikkek

Háztartás Inputok

Output

Vállalat

Termelési eszközök

22. ábra A makroökonómia fekete doboza

Mit jelent ez? A mikroökonómiában a vállalat kibocsátása (a funkcionális jövedelemelosztás hipotézise szerint) a tényezőtulajdonosok jövedelmének forrása. Ahhoz, hogy valóban jövedelmek keletkezzenek belőle, a kibocsátásnak – a mikroökonómiában – pénzben realizálódnia kell, vagyis a kibocsátott javakat el kell tudni adni. Hogy a vevő mit csinál a jószággal, az a jövedelmek szempontjából közömbös. Az eladásból származó bevételből a vállalkozó kifizeti a bérleti díjakat, többek között saját magának is kifizeti a vállalkozói nyereséget. Ezáltal a tényezőtulajdonosok jövedelemhez jutnak. Tehát a 140

mikroökonómiában a jövedelem a pénzben realizált kibocsátás. A makroökonómiában nem egészen ez a helyzet. Egy valahol volt mesebeli királyságban a király elkezdett makroökonómiát tanulni. A mikroökonómián már átrágta magát, de nem fordított kellő figyelmet az „összetétel csapdájára”. Most éppen a kibocsátás és a jövedelem makroszintű összefüggésein törte a fejét és úgy döntött, hogy kísérleti úton fogja megérteni a dolgot. Mivel a két fogalom viszonyát a mikroökonómiában már jól értette, azért arra gondolt, hogy egyszerűen aggregálja ezeket a jelenségeket. Tette ezt a következőképpen. Először is parancsba adta, hogy egy álló hétig mindenki foglalkozzon a saját dolgával, termeljen odahaza és majd a hétvégi vásáron adja el termékét, egy perccel sem hamarabb. Mielőtt azonban a vásár el kezdődne, ő királyi felsége végig járja az összes eladó helyet és megszemléli az azon a héten létrehozott összes terméket, azaz a heti makrokibocsátást. Mindez meg is történt és a király elégedetten tért vissza a palotájába azzal a tudattal, hogy látta a teljes aggregált makrokibocsátást! A király megebédelt, a népe pedig eladta termékeit a heti vásárban. Már indultak volna haza, de a király hírnökei kihirdették, hogy mindenki maradjon még a vásártéren, mert a felséges úr ebéd után meg akarja szemlélni boldog népe makrojövedelmét. Mindenki készítse elő bevételét mert a király látni akarja a pénzzé realizált kibocsátást. Lett erre nagy riadalom! Az emberek egy része bizony már elköltötte a jövedelmét a vásárban. Kérték volna vissza a pénzt, hogy megmutathassák a királynak, égre-földre esküdözve, hogy ahogy vége a királyi jövedelem-mustrának azonnal visszaadják a pénzt a jogos új tulajdonosoknak. Igen ám, de akkor mi mit fogunk őfelségének megmutatni? – kérdezték méltatlankodva azok, akikhez utoljára került a pénz. Szó szót követett és amikor a király leballagott a vásártérre, megdöbbenve tapasztalta, hogy hűséges alattvalói egy kupacban csépelik egymást. S a poroszlók hiába teremtettek gyorsan rendet, a makrojövedelem pénztömegét senki nem tudta a királynak megmutatni. A király először le akarta csapatni engedetlen alattvalói fejét, de – okos

141

ember lévén – hamar belátta, hogy akkor alattvaló nélkül maradna, azért inkább legyintett egyet és hazament. A makroökonómia tanulmányozását egyszer s mindenkorra abbahagyta.

Ne essünk a mesebeli király hibájába! Fejtsük meg a makrojövedelem rejtélyét! A mikrojövedelemnek két tulajdonsága van: 1) a kibocsátás realizálásából származik 2) mindig pénzben jelenik meg (egy modern piacgazdaságban a természetbeni juttatásokat is pénzben számolják el – lásd az adózás jogszabályait!) Láttuk, hogy a mesebeli király mesebeli hatalmánál fogva képes volt a társadalom összkibocsátását szemügyre venni. Egy modern gazdaságban ez persze képtelenség, de a gondolatkísérlet eszköze minket is felruház e mesebeli hatalommal. Ugyanis a társadalmi összkibocsátás egy tömegben való megjelenítése legalább elvileg elképzelhető. Elegendő, ha arra gondolunk, hogy például a rideg pásztorkodással foglalkozó népek hónapokat töltöttek a messzi legelőkön, és amikor visszahajtották az állatokat, akkor adták el a legelőn előállított javaikat, az állatszaporulatot, sajtot, stb. Maga a magyar nyelv „vasárnap” (a vásár napja) szava is arra utal, hogy mesebeli példázatunk nem nélkülözött minden valóság-alapot. A baj tehát nem azzal van, hogy a makrojövedelmet a mikrojövedelmek mintájára, mint realizált kibocsátást próbálta királyunk definiálni. A pénzben való realizálás nem stimmel! A mikrofogalom mechanikus „aggregálása” a megfelelő makrofogalommá itt ütközik az összetétel csapdájába. 142

Ugyanis ha elvileg lehetséges is, hogy mindenki egyszerre vigye eladni az áruját (termelt fogyasztási cikket, birtokolt termelési tényezőt – egyre megy), egyszerre eladni biztosan nem fog sikerülni, hiszen akinek eladják az árut (azaz a vevő), az nem kap, hanem ad pénzt. Ha tehát mindenki egyszerre akarna árut eladni, akkor senki sem akarna/tudna pénzért árut venni. Valahol erről szól a Say-dogma is a vevőkről, akiket az eladók saját személyükben hoznak magukkal a piacra. Bár a későbbiekben a Say-dogma helyességét a makroökonómiában kétségbe fogjuk vonni, de nem e miatt az evidencia miatt. Éppen ellenkezőleg, azzal lesz problémánk, hogy aki eladta az áruját, az a jövedelemét nem biztos, hogy azonnal el is akarja költeni. És ez az egész piacon értékesítési problémákat fog okozni. Tehát olyan értelmezést kell találnunk a makrokibocsátás realizálására, ami makroszinten értelmezhető, és valamilyen mértékben összhangban van a mikroszintű fogalommal, ha annál nem a pénzre fektetjük a hangsúlyt. Az előző fejezetben rámutattunk, hogy a makroökonómia többek között az időtényező kezelésével mutat túl a mikroökonómián. Ez az adott kérdésben is döntő szerepet játszik. Ugyanis az a fenti állításunk, mely szerint „a kibocsátásnak – a mikroökonómiában – pénzben realizálódnia kell, vagyis a kibocsátott javakat el kell tudni adni. Hogy a vevő mit csinál a jószággal, az a jövedelmek szempontjából közömbös” csupán rövid távon igaz. Tartósan nem lehet figyelmen kívül hagyni a fogyasztás/felhasználás momentumát a realizálásban. Ideig-óráig lehet használhatatlan bóvlit, presztízs-jószágokat a vevőkre sózni, de tartósan erre berendezkedni nem lehet. Ha a vevő 143

rendszeresen nem tudja célszerűen felhasználni a vásárolt jószágot, akkor előbb-utóbb faképnél hagyja az eladót. Vagy azért, mert megjön az esze, vagy azért, mert elfogy a pénze (a pénz elfogyásának néha csodálatos észmeghozó hatása tud lenni!). Makroszinten a sok, ideig-óráig átverhető, becsapható egyén egy társadalomba forr össze, és ez azonos lesz azzal a társadalommal, amellyé a balekokat átverő, becsapó „dörzsöltek” olvadnak össze. Az összetétel csapdája abban a kellemetlen tapasztalatban fog megnyilvánulni, hogy a társadalom saját magát akarja becsapni. Makroszinten tehát csak az a kibocsátás tekinthető valóban kibocsátásnak, amit fel is használnak, elfogyasztanak, vagy termelési célokra beruháznak. Az a terméktömeg, amit semmilyen szükséglet kielégítésére nem használnak fel sem közvetlenül, sem közvetve, az végeredményben nem is tekinthető terméknek, csupán feleslegesen elfecsérelt erőforrásnak. Vagyis a gazdaság normális, racionális működése mellett makroszinten a kibocsátás a felhasználásban realizálódik, és ami nem realizálódik, az voltaképpen nem is kibocsátás. Tehát makroszinten a kibocsátás fogalmilag nem különbözik annak realizált formájától a makrojövedelemtől. Amíg a mikroökonómiában a jövedelem elsődlegesen pénzben megjelenő nominális jövedelem, amelyből az árak segítségével származtatható a reáljövedelem (a költségvetési egyenes), addig a makroökonómiában a reáljövedelem, a realizált kibocsátás az elsődleges, amiből egy sajátos kategória, az árszínvonal segítségével származtatható egy tisztán elméleti konstrukció, a reáljövedelem pénztömegben kifejezve – a nominális jövedelem. 144

Természetesen a kibocsátás (reáljövedelem) maga is elméleti konstrukció, a ténylegesen kibocsátott heterogén jószágtömeg absztrakt aggregátuma. Egy modern gazdaságban a mesebeli király első akciója sem hajtható végre, hiszen a különböző termékeket különböző időperiódusokban állítják elő, egyes termékek széles köre más termékek előállításának kiinduló pontja. Mindez erősen kétségessé teszi a makrojövedelem reál nagyságának egzakt mérését. Erre a problémára hamarosan visszatérünk. A továbbiakban azonban e kategóriát úgy fogjuk kezelni, mintha mérése semmi különösebb problémát nem vetne fel és a nagy Y betűvel fogjuk jelölni. Hasonlóan nem csinálunk különösebb problémát az árszínvonal kategóriájából sem. Valójában ez az árujószágok áraiból aggregált kategória, amelynek valóságos mértékét ugyanolyan körülményes meghatározni, mint a makrojövedelemét. Annyi bizonyos, hogy ha általában az árak változatlanok, de egy áruféleség ára megváltozik (nő vagy csökken) akkor az árszínvonal is ugyanabba az irányba fog változni. Az árszínvonal jelölésére a nagy P betűt fogjuk használni. A nominális jövedelem kategóriáját a matematikai szorzás műveletével modellezzük (hasonlóan ahhoz, ahogyan – még közgazdaságtani tanulmányaink elején – a hatékonyságot az osztás műveletével modelleztük): Nominális makrojövedelem = P⋅Y Mivel ezt a kategóriát elég ritkán fogjuk használni, nem adunk neki külön jelet, egyszerűen PY-nal fogjuk jelölni. A makrokibocsátást és a makrojövedelmet, bár ugyanannak a dolognak a két oldalát jelentik, egy fontos szempontból mégis 145

célszerű megkülönböztetni. A kibocsátott termékeknek alapvetően kétféle célú felhasználása lehetséges. Egyrészt közvetlenül emberi szükségleteket lehet velük kielégíteni, vagyis el lehet fogyasztani, másrészt a szükségletek közvetett kielégítése végett termelési céllal is felhasználhatóak. Valójában a fogyasztás céljára • vagy azonnal, a termelést igen csekély idővel követve lehet a jószágot felhasználni; • vagy szakszerűen tárolva fogyasztói készleteket lehet felhalmozni Termelési célból is legalább kétféle felhasználás lehetséges: • vagy közvetlenül alkalmazva a jószágot a termelési folyamatban, mint termelési eszközt; • vagy megfelelő szakszerű körülmények között tárolva, mint termelési készletet. A készletképzés elég sok, a tárgyalásunk szintjét meghaladó problémát vet fel. Először is egy jószágról csak a tényleges felhasználáskor derül ki, hogy az fogyasztási cikk, vagy termelési eszköz, ezért a készletekről voltaképpen nem lehet tudni, hogy azok fogyasztási céllal vagy termelési céllal lettek felhalmozva. Másodszor a tartós fogyasztási cikkeknek csupán az amortizálódó hányada kerül azonnali felhasználásra, a még nem amortizált részek lényegében azonos természetűek a direkt készletként felhalmozott jószágokkal. Ugyanakkor furcsának tetszhet azonosnak tekinteni a kamrában eltett lekvárt és a TV készülék még nem amortizálódott részét. Szóról-szóra ugyanez a helyzet a nyersanyag- és alkatrészkészletek illetve a még nem 146

amortizált állóeszköz-állomány (gépek és berendezések) viszonyában is. Egy erőteljes absztrakcióval megszabadulunk a készletek sikamlós problémájától, és a kibocsátott termékeket két csoportba soroljuk: • Fogyasztási cikkek, beleértve a fogyasztási célú készleteket is • Termelési eszközök, beleértve a termelési célú készleteket is Természetesen mindkét kategória aggregátum, amelynek egzakt mérése nem lehetséges. E cikkeket a termelési folyamat (a fogalom eredeti szélesebb értelmében) választja el egymástól, magában az Y-ban megkülönböztethetetlenek. Ezért ténylegesen nem is róluk fogunk beszélni a továbbiakban, hanem azokról a tevékenységekről, amelyek az Y felé keresletet támasztva e cikkeket szétválasztják: A fogyasztás, amely a fogyasztási cikkek iránt támaszt keresletet. Jele: C (nem keverendő össze a mikroökonómia költség-kategóriájával) A termelési kapacitásokat pótló és bővítő beruházás, amely a termelési eszközök iránt támaszt keresletet. Jele I. A gazdaság egyensúlya a kibocsátás oldaláról tehát Y=C+I Ugyanakkor a társadalom e kibocsátást jövedelemmé realizálja. Jövedelme a tulajdonosoknak van, a tulajdonosok viszont a háztartási szférát képviselik. A háztartási szféra a gazdaság (nem termelő, közvetlen) fogyasztási folyamatait 147

aggregálja, tehát logikus, hogy a háztartások a jövedelmet elfogyasztják. Ám nem az egészet. Különböző motivációkkal magyarázható módon a háztartások a jövedelemnek csak egy részét fogyasztják el, a többit megtakarítják. A megtakarítást nagy S betű fogja jelölni. Félreértések elkerülése végett, a megtakarítás csak a fogyasztással áll szemben és nem a felhasználással. Azt az elvi álláspontot, hogy a fel nem használt termék meg sincs termelve, nem adtuk fel. A megtakarítások az előbb említett motivációktól függően különböző felhasználásokat jelentenek. Ezek közül mindig az a legfontosabb, hogy a megtakarított jövedelemrészt (amely eltekintve attól, hogy átmenetileg pénzformát ölthet, végső soron terméktömeg) valamilyen megfontolásból a háztartási szféra átengedi a vállalati szférának beruházás céljára. Az egyensúly tehát a jövedelem oldaláról: Y=C+S Valójában az első egyenlet a makrokereslet legegyszerűbb egyenleteként is felfogható és pontosabb lett volna így felírni: YD=CD+I A második egyenlet viszont a makrokínálat egyszerű egyenleteként kezelhető a következő pontosított alakban: YS=CS+S Az első egyenlet most már a következőképpen olvasandó: a jövedelem (a makrokereslet) egyensúly esetén egyenlő a kibocsátással, ha ez utóbbi kielégíti a fogyasztói és a beruházási keresletet. 148

A második egyenlet olvasata: a kibocsátás (a makrokínálat) egyensúly esetén egyenlő a háztartásokban realizált jövedelemmel, ha ez utóbbiból részben a háztartások saját fogyasztásuk alapját kínálják, részben megtakarítanak, kínálatot teremtve ezzel a vállalatok beruházásaihoz. Ha eltekintünk a tartós fogyasztási cikkektől, akkor nyilvánvaló, hogy a háztartások éppen annyi fogyasztási cikket fognak elkülöníteni a jövedelemből, amennyire keresletet támasztanak, és ez a kínálat lényegében időben is egybeesik a kereslettel. Tehát, amíg figyelmen kívül hagyjuk a tartós fogyasztási cikkeket (és persze az egyéb fogyasztási készleteket is), addig a következő azonosság is elfogadható: CD≡CS és így a felső indexek akár el is hagyhatóak. Ugyanakkor semmi a priori garancia nincs arra, hogy a háztartások éppen akkor és éppen annyit fognak megtakarítani, mint amennyit a vállalatok beruházni szeretnének. Tehát a kívánatos egyenlőség: I=S semmiképpen nem azonosság, és így nem azonosság az YD=YS egyenlet sem. Az egyenlőségek fennállásának feltételeit vizsgálja a makroökonómia egyik nagy fejezete, az egyensúly elméletek fejezete. Az eddigiek tükrében pontosíthatjuk a makroökonómia fekete dobozának ábráját: 149

C

Háztartás Inputok

Output

Y=C+I

Vállalat

I

23. ábra A makroökonómia pontosított fekete doboza

Látjuk, az ábrán csak az első egyenletet ábrázoltuk. A második ábrázolásához némileg más megközelítésre van szükség, amire hamarosan visszatérünk. Magából az ábrából világosan látszik, hogy a makroökonómia számára a termelés – az Elméleti közgazdaságtan bevezető részében tanultaknak megfelelően – mint folyamatos újratermelés jelenik meg. 3.2.2. A makroökonómia „szereplői” – a gazdaság szférái Az előző gondolatsorban többször szerepelt a háztartás és a vállalat, mint makroökonómiai szereplő. Pontosítsuk, hogy miről van itt szó. A makroökonómia a gazdaság folyamatait vizsgálja. Ezek a folyamatok a gazdaság szereplőinek tevékenységeiből bontakoznak ki. A mikroökonómiában a két absztrakt szereplőt, a háztartást és a vállalatot éppen egy olyan absztrakcióval hoztuk létre, amely szerint a háztartás egy tisztán fogyasztói, a vállalalat egy tisztán termelői 150

tevékenységet folytató gazdasági szervezet. A valóságos gazdaságban bonyolult, sokszínű tevékenységeket folytató szervezetek sokasága található. Ezek jó részénél valamelyik tevékenység dominál, és így a hétköznapi gondolkodás könnyen azonosítja a mikroökonómia szereplőivel. Például az egy háztartást vezető családtagok közösségét azonosnak gondoljuk a háztartással, egy építőipari vállalatot (betéti társaságot, kft-t, Rt-t) pedig a vállalalattal. A hatóságokat ugyanilyen könnyen azonosítjuk az állam (a mikroökonómiában éppen csak érintett) absztrakciójával. Ez a közfelfogás azonban nehezen állja ki a tudományosság próbáját. Tekintsünk például egy költségvetési szervezetként működő főiskolát. A főiskola egész szervezeti felépítése, munkamegosztási szerkezete, finanszírozási sajátosságai (eltekintve a költségvetési normatív támogatástól) egy vállalat képét vetítik elénk. Ugyanakkor outputja magasan képzett munkaerő, vagyis termelési tényező – tehát ebből a szempontból a főiskola – háztartás. Végül, mivel a leckekönyv és a diploma fontos közokiratok, amelyek kibocsátására csak akkreditált felsőfokú tanintézet jogosult, ezzel hatósági szerepet kapva – a főiskola az állam intézményeként jelenik meg. Kevésbé látványosan nagyon sok gazdálkodó szervezettel kapcsolatban végigvihetünk hasonló gondolatmenetet.

Célszerűen a makroökonómiában nem a szervezetek mentén, hanem a tevékenységek mentén hajtjuk végre az aggregációt. A KSH adatfeldolgozási gyakorlatában szervezeteket kétféleképpen vonják össze: •

a

gazdasági

Szervezeti elhatárolásban a gazdálkodó egységeket a hivatalos besorolási kódjuk (FEOR) alapján csoportosítják

151

•

Tevékenységi elhatárolásban a gazdálkodó egységeket outputjuk kódja (ITJ) alapján csoportosítják

Nyilván mindkét eljárásban problematikus, hogy hogyan készül maga a kód-jegyzék.

Ennek megfelelően a gazdaságot négy szférára („szereplőre”) bontjuk. 1. A háztartás szférájába a gazdaság valamennyi (nem termelő, elsődleges) fogyasztói tevékenységét soroljuk. A háztartás egyben az elsődleges termelési tényezők forrása és a belőlük származó jövedelmek tulajdonosa – itt döntenek a fogyasztás és a megtakarítás arányairól. 2. A vállalat szférájába a gazdaság valamennyi termelői tevékenységét (beleértve a termelő fogyasztást is) soroljuk, azaz tőle származik a kibocsátás, és itt ruházzák be a háztartásban megtakarított jövedelmet. 3. Az állam szférájába tartoznak az összes gazdaságszabályozó, koordináló hatósági tevékenységek. Ebből a szempontból nem csak a központi államapparátus tevékenysége tartozik ide, hanem az önkormányzati (municipális és nonprofit szervezeteké egyaránt) tevékenységek is. Nagyon fontos része az állami szférának az államapparátustól egyébként többé-kevésbé független jegybank hatósági tevékenysége is. 4. A gazdaság államhatárokon átnyúló tevékenységeiből aggregáljuk a külföld szféráját, mellyel a 152

makroökonómiában foglalkozni.

csak

érintőlegesen

fogunk

Egyes tankönyvek a bankrendszert önálló szféraként említik. Bár emellett lehet érvelni, mi nem fogjuk ezt a felfogást követni. Mint említettük, a jegybank pénzforgalmat szabályozó hatósági funkcióit az állami szféra részének tekintjük. A bankrendszer speciális pénzforgalmi tevékenységeit mindig a hozzájuk kötődő reálfolyamatokkal együtt tárgyaljuk, ezért nem tartjuk indokoltnak a külön szféraként való kezelést. Mindamellett az alábbiakban tárgyalt blokksémákban (és azok folyószámla modelljeiben) a Bank sajátos szerepben jelenik meg. Ez azonban inkább a folyamatokat terelő csatorna szerepe lesz, mintsem önálló folyamatokat megjelenítő gazdasági szféra. 3.2.3. A megtakarítás és a makrogazdaság „szereplői” A mikroökonómiában megvizsgáltuk a megtermelt termék realizálásából származó jövedelem elosztásának problémáit. Megállapítottuk, hogy a piacgazdaság keretei között az alapvető (elsődleges) elosztás az inputtényezők tulajdona alapján történik, ami lehetséges például a funkcionális jövedelemelosztás elvei alapján. A társadalomban azonban élnek egyéb jövedelemelosztási elvek is. Ezek a jövedelem újraelosztásának alapjául szolgálnak. Mindez probléma nélkül átvihető a makroökonómiába, és tükröződik a megtakarítások makroszintű megjelenésében is. Az elsődleges jövedelem elosztás alapján a makrojövedelem a háztartás szektorában realizálódik, így, ha eltekintünk a 153

jövedelem-újraelosztástól, akkor a megtakarítás (S) a háztartás szektorához kapcsolható. Ha azonban a jövedelem-újraelosztást is figyelembe vesszük, akkor már megtakarítást nem csak a háztartás szektorában mutathatunk ki. • Az újraelosztás után a háztartási szektorban maradó jövedelemből keletkezik a háztartás (szűken értelmezett) megtakarítása: SH • A vállalatok irányító szervei (például a részvényesek közgyűlése) dönthetnek úgy, hogy a profitot nem osztják ki teljes egészében a vállalatok tulajdonosainak (azaz a jövedelem ezen részét visszafogják a vállalati szektorba). Ekkor a vállalat szektorában maradó jövedelemből, a fel nem osztott nyereségből keletkezik a vállalati megtakarítás: SV • Az állam a jövedelem egy részét adó és egyéb befizetések formájában elvonja a háztartásoktól. Ennek a jövedelemnek egy részét – fogyasztásszerűen – elkölti az állam saját fenntartásának (intézmények stb.) fedezésére. Ami esetleg megmarad – a költségvetési többlet (szufficit) – az állam megtakarítása: SÁ • A külföldi tranzakciók eredményeképpen, ha a külföldi szektor a gazdaságban többet ad el, mint amennyit vásárol, akkor a behozatali többlet a külföld megtakarítását alkotja: SK Így tehát a beruházással szemben álló, annak forrásául szolgáló megtakarítás S = SH + SV + SÁ + SK 154

Az esetleg felmerülő problémákat mindenek előtt egy, a köztudatban elterjedt pontatlan szóhasználat okozhatja. Szoktak beszélni „állami” illetve „külföldi beruházásokról”. Ilyen – elméleti, közgazdasági szempontból – nem létezik. A beruházás, mint tevékenység per definition a vállalati szektor alkotó eleme. Amit a köznyelv állami, illetve külföldi beruházásnak nevez, az valójában állami illetve külföldi forrásokból finanszírozott beruházás. Ezek a források megtakarításai.

alapvetően

a

nevezett

szektorok

Tegyük fel, hogy az állami költségvetés deficitje 100 egység lenne, de az állam egyéb kiadásai mellett még 100 egység értékben finanszíroz egy „állami beruházást” is. Mivel az állami megtakarítás a költségvetés szuficitjéből származik, azért ezt a helyzetet csak úgy tudjuk korrekt módon ábrázolni, ha a szufficitet, mint negatív deficitet fogjuk fel. Ekkor azt kell mondanunk, hogy az adott esetben az állami költségvetés deficitje valójában 200 egység, amihez hozzáadódik a beruházást finanszírozó 100 egység állami megtakarítás (azaz 100 egység szufficit= -100 egység deficit) és így jön ki a 100 egység deficit.

Tisztán formálisan tehát az állami költségvetés deficitje negatív állami megtakarításként, a kiviteli többlet a külföld negatív megtakarításaként kezelhető. 3.2.4. A makrokörforgások egyszerű modelljei A makrogazdaságban lezajló folyamatok sokrétűek és bonyolultak. Mozgásukról, a gazdaság működésének menetéről, a változások okairól és várható következményeiről csak akkor kaphatunk megközelítő képet, ha olyan elemzési 155

eszközöket veszünk igénybe, amelyek közvetlenül a folyamatok menetét ragadják meg. A reál- és jövedelemfolyamatokat legtöbbször egyaránt magukba foglaló gazdasági folyamatokra vonatkozólag a jövedelemáramlások adatai a leginkább hozzáférhetőek, a naturáliák közvetlen számbavételére sokkal kevesebb a lehetőség. Egy jól működő piacgazdaságban is csak nehezen és nagy hibaszázalékkal szerezhetők be a szükséges információk arról, hogy hány kabátot termeltek és hány tonna húst fogyasztottak el egy évben. Ugyanakkor jóval könnyebben beszerezhető adatokból viszonylag kis hibahatárral megállapítható, hogy mennyi árbevételre tettek szert a termelők a kabátok értékesítéséből, és milyen összegért vásároltak húst az országban az adott évben. Ezért az előbbi adatok meghatározásánál az utóbbiak rendszerint kiindulópontként szerepelnek. Az adatfeldolgozás módszertana ilyenkor ellentétes az elméleti prioritásokkal. Ez igen gyakori az elméleti közgazdaságtan és a gazdaságstatisztika illetve ökonometria viszonyában.

A következőkben felvázoljuk a makrogazdaság szereplői közötti alapvető jövedelemáramlások rendszerét, amely a gazdasági folyamatok mozgását követve és tükrözve valósul meg egy adott időszakban. A jövedelemáramlási rendszert modellek segítségével írjuk le. Mégpedig célszerű olyan modellekben bemutatni, amelyekből láthatjuk, hogy milyen reál- és pénzfolyamatok zajlanak le a gazdasági szektorok közötti tranzakciókban. A hazai szektorok közötti kapcsolatokat először egy végletekig egyszerűsített modellben mutatjuk be, majd fokozatosan bővítjük a modellt. 156

3.2.4.1. Egy egyszerűsített gazdaság modellje Elsődleges inputjavak

Fogyasztási cikkek 24. ábra A gazdasági körforgás kétszektoros egyszerűsített modellje

Ebben a modellben a következő egyszerűsítésekkel élünk: •

A modell két szereplős: a háztartások a termelési tényezők tulajdonosai és megtermelt fogyasztási javakat fogyasztói. A vállalatok a fogyasztási javak termelői, a termelési tényezők felhasználói;

•

A modell zárt, azaz a hazai gazdaságnak nincs kapcsolata a külfölddel;

•

Csak a magánszektort vizsgáljuk, tehát az állam nem szerepel a modellben;

•

A modell nem ábrázolja a megtakarítás-beruházás egyensúlyt. A beruházási tevékenység a vállalati szektoron belül marad, a háztartások nem takarítanak meg. Feltehetjük például, hogy az úgynevezett egyszerű újratermelés modelljével van dolgunk, ahol 157

nincs növekedés, a termelés mérete és szerkezete állandó. Nézzük ezt az egyszerűsített gazdaság modelljét a 2.4. ábrán. Mi látható az ábrából? A termelési tényezőknek a háztartásoktól a vállalatokhoz való áramlását és az anyagi javaknak a vállalatoktól a háztartásokhoz való áramlását ellentételezik a pénzáramlások: a háztartásoknak fizetett jövedelem (Y) és a vállalatoknak fizetett fogyasztási kiadások (C) Ebben az egyszerűsített gazdaságban kétféle áramlás megy végbe: az első a reáliák áramlása (szaggatott nyilak) a két szektor között (termelési tényezők, valamint fogyasztási javak és a második a pénz áramlása (folytonos nyilak) a háztartások és a vállalatok között, amelyet a reáliák ellenértékeként fizetnek ki: a vállalatok jövedelmet fizetnek a háztartásoknak, a háztartások a jövedelmet fogyasztási cikkek és szolgáltatások vásárlására költik el. A reáliák - elérve célpontjukat - elhasználódnak, megsemmisülnek, nem térnek vissza kiindulópontjukhoz. Vagyis kör mentén mozognak, de nem végeznek körforgást. A kifizetett pénzjövedelmek azonban egy adott M mennyiségű pénz körforgását tartják fenn, mivel folyamatosan elköltik (itt mást a pénzzel nem lehet tenni), s így a pénz mindig visszajut ahhoz, aki kiadta azt. Egy adott időszakon belül egy pénzdarab átlagosan egy bizonyos számú adásvételi tranzakcióban szerepel. Nyilván egy tízforintos számára ez a szám nagyobb, mint egy ötezres számára. Aggregátumként kiszámítható a teljes M pénzmennyiség forgási sebessége a különböző pénzcímletek átlagos forgási sebességének súlyozott 158

átlagaként. Súlyként az adott címlet összértékének a teljes M-en belüli hányada szolgál. Az ábrából levonható az összefüggés: Y⋅P = M⋅v

ahol P

az árszínvonal (fogalmát később pontosítjuk)

M

a forgalomban mozgó pénzmennyiség

v

a pénz forgási sebessége.

Ezt az összefüggést elég régen ismerik a közgazdászok (megtalálható például K. Marx műveiben is), ám a makroökonómiai szakirodalom, mint I. Fischer forgalmi egyenletét ismeri. Mivel itt még Y=C, azért itt még igaz az is, hogy C⋅P = M⋅v

Nyilvánvalóan igaz ebben a modellben a következő összefüggés: aggregált kiadás = aggregált jövedelem = aggregált output. 3.2.4.2. Kétszektoros modell a megtakarítások és a beruházások figyelembevételével Az előző modell megszorításai közül feloldjuk az utolsót. Beiktatjuk a modellbe a Bankot, mint a hitelszféra megjelenítőjét, a pénzmozgások sajátos csatornáját. Feltételezzük, - a valósághoz közelítve - hogy a háztartások általában nem költik el minden jövedelmüket fogyasztásra, hanem egy részét megtakarítják. Ezek a megtakarítások (a hitelszféra - Bank - közvetítésével) a beruházások fő pénzügyi forrásai. Természetesen a vállalatok megtakarításai 159

is forrásul szolgálnak, de ez már az előző modellben is benne volt látens (rejtett) formában. Ebben a modellben ezt is napvilágra hozzuk. Minden egyébben érvényesek az előző, egyszerűsített gazdaság modelljének feltételezései. A bonyolultabbá váló modellben most már csak a jövedelempénzmozgásokat vizsgáljuk.

w SV

SH BANK

I

25. ábra Gazdasági körforgás a kétszektoros megtakarításos modellben.

Az egyszerűsített kétszektoros modellhez képest ebben a modellben megjelennek az egyoldalú (azonnali ellentételezés nélküli) jövedelemáramlások, amelyeket a pénzpiaci csatorna közvetít: • Megtakarítás (Saving - S) • Beruházás (Invest - I) A folyamatos körforgás feltételei a következők. A háztartás költségvetési egyenlete: w = C + SH

160

vagyis a háztartások fogyasztási kiadásai és megtakarításai egyenlőek a tényezőjövedelmekkel, ami most már nem egyenlő a makrojövedelemmel. A vállalat költségvetési egyenlete: C + I = w + SV

vagyis a vállalati szféra bevételei (fogyasztói kiadások + beruházási hitelek) egyenlőek kiadásaival (tényezőjövedelmek + vállalati megtakarítások). Mivel a makrojövedelmet a vállalati szféra termeli meg, azért nyilvánvaló, hogy Y=C+I

Továbbá a Bankon keresztül áramló pénztranzakciók egyenlege I = SH + SV

vagyis a beruházások egyenlőek a háztartási és a vállalati szektor megtakarításaival. Mindezekből következik: Y = C + SH + SV = C + S

vagyis a makrojövedelem egyenlő kell, hogy legyen a fogyasztási kiadások és a megtakarítások összegével. Végül ebben a modellben is érvényes az a végső összefüggés, amelyet az első modellnél is felírtunk: aggregált kiadás = aggregált jövedelem = aggregált output.

161

3.2.4.3. Háromszektoros modell Tovább haladunk a modell megszorításainak feloldásában. A továbbiakban bekapcsoljuk az államot, mint harmadik szereplőt. A mikroökonómiában már tisztáztuk, hogy az államnak közhatalmi, gazdaságszervező, és köztulajdonosi funkciót kell ellátnia. S bár vannak állami vállalatok is (ezek egyébként a vállalati szektor részei), ezek jövedelme nem elég az állami funkciók ellátásához. Ezért az állam elvon jövedelmeket a gazdaság szereplőitől - adót szed, s ebből egyrészt javakat vásárol - állami megrendelésekkel fordul a vállalati szektorhoz, másrészt jövedelmeket - transzfereket juttat a társadalom különböző csoportjainak. Az állami szektor lényege tehát a jövedelmek újraelosztása, illetve közfeladatok ellátása. A háromszektoros modell - megtartva az eddigi egyszerűsítéseket - kibővül az állam és a háztartás, valamint az állam és a vállalat kapcsolataival.

w Tr H TH SH

Á SÁ BANK

162

TrV+ G TV SV I

26. ábra Jövedelem (pénz) áramlások a háromszektoros modellben.

Az ábrán TH a háztartások adója (T - Tax) TV a vállalatok adója G

a kormányzati (G - Government) megrendelések

TrH a háztartásoknak kifizetett transzferek TrV a vállalatoknak kifizetett transzferek SÁ az állam (képzetes) megtakarítása Az elemzésekben kétféleképpen veszik figyelembe a háztartás, illetve a vállalati szféra kapcsolatait az állami szektorral. Bruttó módon, ha a pénzmozgások egészét veszik számba, illetve nettó módon, ha az adók és államtól kapott jövedelmek egyenlegét számítják (TH-TrH - a háztartások nettó adója, illetve G-TV+TrV - a vállalatok nettó állami megrendelései) Mi itt a bruttó módot követjük. Az ábrából leolvashatjuk, hogy a háztartások, amelyek megkapják a vállalattól a tényezőjövedelmet (w) ezt fogyasztási kiadásra (C), adófizetésre (TH) és megtakarításra (SH) használják fel. Jövedelmeik azonban kiegészülnek az államtól kapott transzfer jövedelemmel is (TrH). Így költségvetési egyenletük a következőképpen alakul w + TrH = C + TH + S H

A vállalatok jövedelmei a fogyasztói vásárlások (C) az állami vásárlások (G) és az igénybevett beruházási hitelek (I) nagyságával, illetve a vállalati transzferekkel (TrV) egyenlőek, amelyeket a bérbevett tényezők jövedelmeként 163

(w), adófizetésként (TV) és megtakarításokra (SV – a háztartásoktól visszafogott jövedelem megtakarítása) használnak fel. A szektor költségvetési egyenlete tehát: C + G + I + TrV = w + TV + S V

Végül az állam jövedelmei az adók (TH+TV), amelyet transzferekre (TrH+TrV), vásárlásokra (G) költ el, de lehetnek (képzetes) megtakarításai is (SÁ - valójában a háztartásoktól elvont jövedelem állami megtakarítása, a költségvetési szuficit, az államilag finanszírozott beruházások forrása). Az állami költségvetés (leegyszerűsített) egyenlete tehát TH + TV = TrH + TrV + G

A három szektoregyenletet összeadva a körforgás zavartalanságának feltételeként kapjuk, hogy a Bank egyenlege I = S H + S V + SÁ

vagyis a három szektor megtakarításainak egyenlőnek kell lenni a beruházásokkal. A háromszektoros modellben is a makrokiadás egyenlő a makrojövedelemmel - a transzfereket a vállalati szektor (is) ellenszolgáltatás nélkül kapja: C+S+T = Y = C+I+G

(T=TH+TV)

3.2.4.4. Négyszektoros modell: a külföld bekapcsolása a körforgásba Végül az előző modelljeinkben alkalmazott feltételek kiegészülnek a következőkkel. A külföld szektoránál csak az Export-Import folyamatokat vesszük figyelembe, azt is úgy, 164

hogy ezek csak a vállalati szektorral bonyolódnak le (vagyis a külkereskedelmet besoroltuk a vállalati szektorba). A külföld adója például a vám, megtakarítása (akárcsak az állam esetében) a beruházási tevékenységével esik egybe. A kibővült modell új jövedelem (pénz) folyamatai: Ex

a vállalati szektor Export-bevételei

Im

a vállalati szektor Import-kiadásai

TK

a vámok, mint a külföld adója

SK

a behozatali többlet, mint a külföld „megtakarítása”, a külföld által finanszírozott beruházások forrása

K

TK w TrH

TH SH

Á SÁ BANK

SK Im Ex Tr+G V

TV SV I

C 27. ábra Jövedelem (pénz) áramlások a négyszektoros modellben

Az ábrából leolvashatjuk, hogy a külföld bekapcsolása modellünk feltételei szerint érintetlenül hagyja a háztartás szektorát (nem lenne túl nehéz beépíteni a „privát 165

külkereskedelmet“ is, de sokra nem mennénk vele, s a modellt feleslegesen bonyolítaná). Tehát továbbra is: w + TrH = C + TH + S H

A vállalati szektor költségvetési egyenlete a következőképpen módosul: C + I + G + TrV + Ex = w + TV + S V + Im

Vagyis a vállalati szektor által realizált jövedelmek (a fogyasztói és az állami vásárlások, transzferek, a beruházási hitelek, illetve az Export-Import jövedelemegyenlege) szolgálnak a tényezővásárlások, az adók és megtakarítások fedezésére. Az állami szektornak csak a bevételi oldalát érintik a vámok. TH + TV + TK = TrH + TrV + G + SÁ

A külföld bevétele a mi Importunk ellentételezése, kiadásait pedig az Exportunk kifizetése a vámok lerovása és az esetleges (képzetes) megtakarítások tőkepiacon történő megjelenése jelenti. Im = Ex + TK + S K

A tőkepiac egyensúlya ismét a szektorok költségvetési egyenletének összegzéséből adódik: I = S H + S V + SÁ + S K

A modell alapján látható, hogy a makrojövedelem a négy szektor esetén realizálódik a fogyasztási kiadásokban (C), a beruházási ráfordításokban (I) az állami kiadásokban (G), s ezt módosíthatja az Export-Import egyenlege (Ex-Im), azaz C+S+T=Y=C+I+G+(Ex-Im)

166

Tehát itt is fennáll a makrojövedelem és a makrokiadás megegyezése. 3.2.4.5. A makrokörforgás számviteli modelljei A fentiekben bemutatott modelleket ábrázolhatjuk a kettős könyvelés módszereivel is. Ez a módszer a folyó tételek számlája (részleteit a számvitel tárgyalja) számlamérlegekkel mutatja ki a gazdasági egységek jövedelem (és vagyon) változásait. A folyó tételek számlája olyan kétoldalú kimutatás, amely valamely gazdasági egységnek egy meghatározott időszak alatt végbement jövedelemműveleteket ábrázolja. A jövedelemváltozás természetesen két egység számláin jelenik meg, hiszen ami az egyiknél vásárlás (vagyonnövekmény) az a másiknál eladás (vagyoncsökkenés). Ez a kettős könyvelés lényege. A könyvelés szabályai szerint a bevételek a számla jobb oldalán K (Követel), a kiadások a számla bal oldalán T (Tartozik) jelennek meg. A jövedelem el nem fogyasztott része vagyonként halmozódik fel. Ennek kimutatására szolgálnak a vagyonmérlegek, amelyek baloldalán jelennek meg a vagyonváltozások A (Aktíva), a jobb oldalon pedig e változások forrásai P (Passzíva). Fektessünk fel folyószámlákat a négy szereplő számára, amelyen a bevételek és a kiadások szerepelnek.

167

T

Háztartás

K

T

Vállalat

K

T

Állam

K

T

Külföld

K

Fektessünk fel továbbá két szintetikus (az egész gazdaságot átfogó) vagyonmérleget a jövedelemről illetve a tőkemozgásokról, aktív és passzív oldalakkal: A

GDP

P

A

Tőke

P

Az első modellnél csak a háztartás és a vállalat számlái, illetve a GDP-számla szerepel:

168

T

T

K

Háztartás C

w

w

A

Y

P

GDP Y

K

Vállalat

C

A háztartások bevétele az elsődleges inputjavak (munka, vállalkozó) bére (w), ugyanez a vállalatok kiadása. A háztartások kiadása az egyetlen felhasználás, a fogyasztás (C) - ez a nemzetgazdaság passzívuma, míg a vállalatok bevétele a jövedelem (Y) ami egyben a nemzetgazdaság aktívuma. A második modellbe bekapcsoljuk a tőkeszámlát is. T

Háztartás C

K

T w SV

w

SH

A

P

GDP Y

I

I

Y

Tőke

A

C

K

Vállalat

P SH SV

A két folyószámlán megjelent kiadásként a megtakarítás, amely a tőkeszámla passzívuma. A nemzetgazdaság számára 169

passzívát jelentő beruházás a tőkeszámlán aktívumként jelentkezik. A harmadik modell az állami költségvetés számlájával egészül ki: T C SH TH

T

K

Háztartás

w SV TV

w TrH

T

K

Vállalat Y

Állam Tr

H

Tr

Tr

V

V

K TH TV

G SÁ

A

P

GDP Y

Tőke

A

C

I

P SH

I

SV

G

SÁ

Itt újdonság az adók, mint háztartási és vállalati kiadások megjelenése, ami állami bevételként is bejegyzésre kerül. Az állam kiadásai a transzferek (ezek a háztartásoknál és a vállalatoknál jelennek meg bevételként) illetve a beruházási célzatú képzetes állami megtakarítás, amely a tőkeszámla passzívumait gyarapítja. Viszont a kormányzati kiadások (G) a GDP-számlán jelennek meg passzívumként. Végül az utolsó, negyedik modellben megjelenítjük a külföld szerepét is:

170

T C SH TH

T

T

K

Háztartás

K

Vállalat

w

w

Y

TrH

SV TV

TrV

T

K

Állam

K

Külföld

TrH

TH

TrV

TV

Ex T

G

T

S

Im

K

K

K

SÁ

A

P

GDP Y

Tőke

A I

C I

P SH SV

G

SÁ

Ex - Im

S

K

Írjuk fel ennek az utolsó modellnek a számlaegyenlegeit: 1. Háztartás:

w + TrH = C + S H + TH

2. Vállalat

Y + TrV = w + S V + TV

3. Állam

TH + TV + TK = TrH + TrV + G + SÁ

4. Külföld

Im = Ex + TK + S K

5. GDP

C + G + I + ( Ex − Im) = Y

5. Tőke

S H + S V + SÁ + S K = I

Nem nehéz belátni, hogy ezek az egyenletek lényegében megegyeznek az ábrákból leolvasottakkal.

171

3.2.5. A makroökonómia fő piacai Azt gondolhatnánk, hogy a legaggregáltabb makromodellben az összes piac egy piacba aggregálható. A fentebb elemzett körforgási modellek azonban arról győznek meg, hogy ez nem így van. Tekintsük a legegyszerűbb modelleket, az egyszerű újratermelés kétszektoros, megtakarítás nélküli modelljét (24. ábra), illetve a valamivel bonyolultabb szintén kétszektoros, de megtakarítást és beruházást is tartalmazó bővített újratermelési modell. Ezeken két, egymástól független árumozgás és a Fisher-egyenlet által leírt pénzmozgás látható. Mindegyiknek egy-egy piac felel meg: kínálat

NS

H

Elsődleges inputok piaca

kereslet

V

I Y

C kereslet

kereslet ND

Áruk piaca

kínálat

28. ábra A reáliák piacai

• Az elsődleges inputtényezők piacán a Háztartás szektora jelenik meg eladóként a Vállalat vevőként. Itt az újratermelhető tőke- (beruházási) javak kivételével az összes inputtényező forgalma zajlik. Egy erős absztrakcióval ezt a makropiacot a továbbiakban a munkapiaccal fogjuk azonosítani; 172

• Az áruk piacán a Vállalat az eladó és részben a Háztartás (fogyasztási cikkek) részben a Vállalat (beruházási javak) a vásárló; • A pénzpiacon modelljeinkben az Állam és az általa felügyelt bankrendszer által kibocsátott készpénz, mint kínálat áll szemben a társadalom készpénzkeresletével. Ennek egyik, bár nem egyedül lehetséges alakja a Fisher-egyenlet. Ha figyelmesen megvizsgáljuk a bonyolultabb modelleket, akkor beláthatjuk, hogy ennél több piacra ott sincs szükség.

173

Fogalomtár A kibocsátás - a gazdaság normális, racionális működése mellett makroszinten a felhasználásban realizálódik, és ami nem realizálódik, az voltaképpen nem is kibocsátás A makroszintű reáljövedelem - a makroökonómiában a realizált kibocsátás az elsődleges, amiből egy sajátos kategória, az → árszínvonal segítségével származtatható egy tisztán elméleti konstrukció, a reáljövedelem pénztömegben kifejezve → a nominális jövedelem. Az ársztínvonal - az árujószágok áraiból aggregált kategória. Ha általában az árak változatlanok, de egy áruféleség ára megváltozik (nő vagy csökken) akkor az árszínvonal is ugyanabba az irányba fog változni. Makroszintű kibocsátás – a kibocsátott javakat két csoportba soroljuk: Fogyasztási cikkek, beleértve a fogyasztási célú készleteket is Termelési eszközök, beleértve a termelési célú készleteket is A háztartás - szférájába a gazdaság valamennyi (nem termelő, elsődleges) fogyasztói tevékenységét soroljuk. A háztartás egyben az elsődleges termelési tényezők forrása és a belőlük származó jövedelmek tulajdonosa – itt döntenek a fogyasztás és a megtakarítás arányairól. A vállalat - szférájába a gazdaság valamennyi termelői tevékenységét (beleértve a termelő fogyasztást is) soroljuk, azaz tőle származik a kibocsátás, és itt ruházzák be a háztartásban megtakarított jövedelmet. Az állam - szférájába tartoznak az összes gazdaságszabályozó, koordináló hatósági tevékenységek. Ebből a szempontból nem csak a központi államapparátus tevékenysége tartozik ide, hanem az önkormányzati (municipális és nonprofit szervezeteké egyaránt) tevékenységek is. Nagyon fontos része az állami szférának az államapparátustól egyébként többé-kevésbé független jegybank hatósági tevékenysége is. A külföld - szféráját a gazdaság államhatárokon átnyúló rezidens tevékenységeiből aggregáljuk A háztartás (szűken értelmezett) megtakarítása SH - az újraelosztás után a háztartási szektorban maradó jövedelemből keletkező megtakarítás A vállalati megtakarítás SV - a jövedelem ezen részét visszafogják a vállalati szektorba és a megtakarítás a vállalat szektorában maradó jövedelemből, a fel nem osztott nyereségből keletkezik Az állam megtakarítása SÁ - a költségvetési többlet (szufficit) - az állam a jövedelem

174

egy részét adó és egyéb befizetések formájában elvonja a háztartásoktól. Ami ebből megmarad a jövedelemnek egy részének fogyasztásszerű elköltése (az állam saját fenntartásának (intézmények stb.) fedezésére) után. Fisher forgalmi egyenlete – a forgalomban virtuálisan forgó pénz mennyisége egyenlő a reálkibocsátás pénzértékének virtuális tömegével

C⋅P = M⋅v Az elsődleges inputtényezők piacán a Háztartás szektora jelenik meg eladóként a Vállalat vevőként. Itt az újratermelhető tőke- (beruházási) javak kivételével az összes inputtényező forgalma zajlik. Egy erős absztrakcióval ezt a makropiacot a továbbiakban a munkapiaccal szokták azonosítani Az áruk piacán a Vállalat az eladó és részben a Háztartás (fogyasztási cikkek) részben a Vállalat (beruházási javak) a vásárló A pénzpiacon modelljeinkben az Állam és az általa felügyelt bankrendszer által kibocsátott készpénz, mint kínálat áll szemben a társadalom készpénzkeresletével. Ennek egyik, bár nem egyedül lehetséges alakja a Fisher-egyenlet.

175

4. előadás - A kereslet

176

4.1. Háztartás-statisztika, háztartás-panel a)

Jövedelem és háztartás-panel

177

4.1.1. A háztartás fogalma A piac általános vizsgálatánál a közvetítő kereskedelemtől eltekintettünk. A vevők egy része saját lét- és fajfenntartó szükségleteit akarja kielégíteni a megvásárolt áruval, de vannak olyan vevők is, akiknek nem ez a céljuk. Nevezetesen, vannak, akik azért vásárolnak árukat, hogy azokkal, mint termelési eszközökkel maguk is árukat állítsanak elő. Az elsőnek említett fogyasztást végső fogyasztásnak nevezzük, és modelljeinkben a végső fogyasztásra „szakosodott” intézményeket egy absztrakt szereplő segítségével fogjuk megjeleníteni. Ez a szereplő kizárólag végső fogyasztással foglalkozik, jövedelmét az úgynevezett elsődleges erőforrások (munka, vállalkozás, szűkös természeti erőforrások) birtoklásából és realizálásából szerzi. Más hozzá hasonló végső fogyasztóval általában nem lép gazdasági kapcsolatba – atomizált. Ezt az absztrakt szereplőt háztartásnak nevezzük. Fontos megjegyezni, hogy a háztartás nem azonos a családdal, mert az előbbi közgazdaságtani, az utóbbi szociológiai kategória. A háztartásba azok tartoznak, akik közösen végső fogyasztók, a családba azok, akiket az adott társadalom felfogása szerint rokoni kapcsolatok fűznek össze. Bár egy szűkebb család általában egy háztartást vezet, de vannak több háztartást vezető családok is (ha a családot elég tágan értelmezzük, akkor általában majdnem minden család ilyen), és előfordul, hogy nem egy családhoz tartozók vezetnek közös háztartást (például egy kollégiumi szoba lakói is valami hasonló viszonyban vannak/lehetnek egymással).

178

A következőkben, ebben az előadásban fogyasztó, vevő alatt általában ezt az absztrakt háztartást fogjuk érteni, bár némely megállapításunk a piacon megjelenő valamennyi vevőre alkalmazható lesz – mutatis mutandis (a megváltoztatandók megváltoztatásával). 4.1.2. A háztartás-statisztika és a háztartás-panel A háztartásokat a statisztikusok öt (pontosabb vizsgálatoknál tíz) egyenlő csoportba osztják a növekvő jövedelmük szerint: Alsó ötöd – a legszegényebb háztartások Három középső ötöd – az úgynevezett „középosztály” ezen belül: Alsó közép Középső közép Felső közép Felső ötöd – a legvagyonosabb háztartások – a „felső tízezer” Ez a háztartás-panel. Grafikusan ez így néz ki: Legfelső ötöd

felső középosztály

középső középosztály

Középosztály

Alsó középosztály

Legalsó ötöd

29. ábra A háztartás-panel

179

Itt a függőleges mértékegység a háztartások száma, ezért az egyes panel elemek – per definíció – egyenlőek. Mindegyikhez ugyanannyi háztartás tartozik. A panelt azonban lehet más dimenzióban is ábrázolni: legfelső ötöd felső középosztály középső középosztály

Jövedelem

Középosztály

alsó középosztály

legalsó ötöd

30. ábra A háztartás-panel a jövedelemre vetítve

A 30. ábrán a háztartás-panelt a jövedelem függvényében ábrázoltuk. Egy-egy elem itt is azonos számú háztartást jelenít meg, de a nagyságuk lehet különböző (nem feltétlenül kell annak lenniük). A példánkon a háztartások legmagasabb jövedelmű 20%-ának jövedelme egy szűk jövedelemsávban helyezkedik el, míg a legalacsonyabb jövedelmű 20% jövedelme egy szélesebb sávban található. Ez az ábra egy viszonylag „igazságos” társadalmat ábrázol, mert a társadalom összjövedelmének nagyobbik felét a háztartások alacsonyabb jövedelmű fele kapja (a középső középosztály közepe a jövedelem-tartomány közepe felett van).

180

Fogalomtár Végső fogyasztás – a vevő saját lét- és fajfenntartó szükségleteit akarja kielégíteni a megvásárolt áruval. Háztartás – a végső fogyasztás absztrakt szubjektuma a mikroökonómiában. Ez a szereplő kizárólag végső fogyasztással foglalkozik, jövedelmét az úgynevezett elsődleges erőforrások (munka, vállalkozás, szűkös természeti erőforrások) birtoklásából és realizálásából szerzi. Más háztartásokkal általában nem lép gazdasági kapcsolatba – atomizált. Statisztikai háztartás-panel – a háztartásokat öt (pontosabb vizsgálatoknál tíz) egyenlő csoportba osztjuk a növekvő jövedelmük szerint: Alsó ötöd – a legszegényebb háztartások Három középső ötöd – az úgynevezett „középosztály” ezen belül: Alsó közép Középső közép Felső közép Felső ötöd – a legvagyonosabb háztartások – a „felső tízezer”

181

4.2. Jövedelemrugalmasság, Engel-görbe a)

Engel-görbe, jövedelemrugalmasság

b) Normál javak – inferior javak

182

A legegyszerűbb háztartás-statisztikai megfigyelések is megerősítik – a keresett mennyiség függ a pénzjövedelem nagyságától. Ezen összefüggés két jellegzetes alakban fordul elő leggyakrabban. 4.2.1. A luxus javak Ha egy jószág a vizsgált háztartás a számára szociológiailag (társadalmi helyzetüktől függően) szóba jöhető (elképzelhető, idegen szóval releváns) jövedelem-tartomány alsó részében van, akkor egyes, az életvitelhez nem feltétlenül szükséges, ám annál kívánatosabb jószágok fogyasztását csak nagyon kis mértékben engedheti meg magának. Némi jövedelemnövekedés esetén a többlet-jövedelmet még mindig nem erre a termékre fogja elsősorban fordítani, így e jószág keresett mennyiségének növekedési aránya elmarad a jövedelem növekedésének ütemétől – a keresett mennyiségének jövedelemfüggvényének határfüggvényértéke csekély. Ám minél magasabb a jövedelem szintje, annál nagyobb a kísértés, hogy most már erre az áruféleségre is költsenek. A háztartás saját társadalmi köreihez képest magas jövedelme esetén már e termékek fogyasztásának növekedési üteme meg fogja haladni a jövedelem növekedési ütemét, tehát a keresett mennyiség jövedelemfüggvényének határfüggvény-értéke magasabb lesz. Definíció: Egy jószágfélét a releváns jövedelemtartományban luxus jószágnak nevezzük, ha keresletének jövedelemrugalmassága pozitív és a jövedelem növekedésével a keresett mennyiség jövedelemfüggvényének határfüggvény-értéke nő. 183

Feltételezhetjük, hogy a termékek jövedelemrugalmassága nem függ a jövedelem nagyságától, azaz konstans. E feltételezés mellett tekintsük a következő egyszerű differenciálegyenletet dq q εq ( J ) = =ε dJ J

azaz dq dJ =ε q J

illetve

∫

dq dJ = ε∫ q J

ahonnan ln(c1q) = ε ln(c 2 J)

vagyis q = cJ ε ahol c=

cε2 . c1

Amennyiben ε>1, akkor e hatványfüggvényre éppen igaz, hogy jövedelemrugalmassága pozitív és a jövedelem növekedésével a határfüggvény-értéke nő, tehát Definíció: Egy jószágfélét a releváns jövedelemtartományban luxus jószágnak nevezzük, ha jövedelemrugalmassága nagyobb, mint 1. 184

J ΔJ

ΔJ Δq

Δq'

q

31. ábra A luxus jószág Engel-görbéje

4.2.2. A létszükségleti cikkek Más javak esetében fordított helyzet figyelhető meg: a társadalmi státuszhoz képest alacsony jövedelem esetén is igyekszenek elég sokat venni belőle és a jövedelem növekedésekor annak üteménél nagyobb ütemben nő vásárlása. Viszont a háztartás módosabbá válva „jóllakik” ezzel a jószággal és ezért a magasabb jövedelem további növekedési ütemétől már elmarad az adott jószág vásárlásának növekedési üteme. Definíció: Egy jószágfélét a releváns jövedelemtartományban létszükségleti cikknek nevezzük, ha keresletének jövedelemrugalmassága pozitív és a jövedelem növekedésével a keresett mennyiség jövedelemfüggvényének határfüggvény-értéke csökken. Az előzőekben levezetett differenciálegyenlet megoldása 0<ε<1 esetén olyan hatványfüggvényt ad, amelynek jövedelemrugalmassága pozitív és a jövedelem növekedésével a határfüggvény-értéke csökken, tehát Definíció: Egy jószágfélét a releváns jövedelemtartományban létszükségleti cikknek nevezzük, ha 185

keresletének jövedelemrugalmassága pozitív, és kisebb, mint 1. J ΔJ

ΔJ Δq

Δq'

q

32. ábra A létszükségleti cikk Engel-görbéje

4.2.2.1. Az Engel-görbe Elég sok olyan jószágot ismerünk (hús, gépkocsi stb.), amely az alacsonyabb releváns jövedelem-tartományhoz tartozó háztartások számára luxus-jószágként viselkedik, a magasabb releváns jövedelem-tartományhoz tartozók számára viszont létszükségleti cikk-ként jelenik meg. Ernst Engel porosz háztartás-statisztikus rajzolta fel először néhány jószágra vonatkozóan a keresett mennyiség és a jövedelem empirikus összefüggését ábrázoló Engelgörbéket. E görbék tanulmányozása arra vezet bennünket, hogy felismerjük: a „luxusjószág-létszükségleti cikk” minősítés nem tisztán a jószág sajátja, hanem a háztartásra jellemző releváns jövedelemtartomány függvénye is. Ugyanaz a jószág lehet a szegényebbek számára luxus jószág, a módosabbak számára viszont létszükségleti cikk. Ha elég nagy jövedelem-tartományt vizsgálunk, akkor minden jószág Engel-görbéjén lesz mindkét jószágminőségre jellemző szakasz. Sőt! 186

A háztartás-statisztikai adatfelvételek kimutatták, hogy bizonyos jószágok (kenyér, burgonya, rizs stb.) esetében, elég (ámbár nem túl) magas jövedelem mellett a jövedelem növekedése az adott jószágok keresett mennyiségének csökkenését okozza, vagyis a jövedelemrugalmasság negatívba fordul, az Engel-görbe visszahajlik. I

E Inferior

Im

Legfelső ötöd

m felső középosztály

Létszükséglet középső középosztály

Ii

i

Középosztály

Alsó középosztály

Luxus

Legalsó ötöd

qD

33. ábra Egy teljes Engel-görbe (az adott áru – például a hús – a felső ötöd számára inferior, a felső és középső középosztály számára létszükségleti, az alsó középosztály és az alsó ötöd számára luxuscikk)

4.2.2.1. Az inferior jószágok A jelenségre Robert Giffen adott magyarázatot. A londoni munkáscsaládokat vizsgálva megállapította, hogy azok viszonylag sok kenyeret esznek kevés húsféleséggel. A kenyér és a hús között sajátos összetartozási viszony van: a két jószág – az étkezési szokások következtében – elég erősen kiegészíti egymást. A szegényebb sorsú munkások is szívesen esznek (ha tehetik) húst a kenyérhez, viszont a módosabb háztartásokban sem szokás kenyér nélkül enni a 187

húst. Ugyanakkor a két jószág – élelmiszerként – lényegében szinte tökéletesen helyettesítik is egymást. Igaz, a hús lényegesen jobb tápértékű, mint a kenyér, ezért a hús helyettesítési aránya kenyérre meglehetősen magas. Ezért nevezte el Giffen a kenyeret (és a hozzá hasonlóan viselkedő jószágokat) alárendelt – inferior – jószágoknak, míg a húst (és „rokonait”) fölérendel – superior – jószágnak. Adott jövedelem mellett a háztartás igyekszik kialakítani a legjobb arányt a kenyér és hús fogyasztása között. Egy jövedelem-változás ezt az arányt azonnal felborítja. Tegyük fel, hogy a háztartás jövedelme megemelkedett. A korábbi jövedelemből vásárolt optimális arányú kenyér-hús kombinációt a többlet-jövedelemből ki lehet egészíteni. Mivel a hús sokkal jobb, mint a kenyér, azért a jószágkombináció „összhasznát” leginkább húsvásárlással lehet javítani. A kombináció együttesen lényegében létszükségleti cikként viselkedik („jól lehet vele lakni”) ezért a magasabb jövedelem mellett a jövedelem rugalmassága kisebb. Ebből az következik, hogy, ha a többlet-jövedelemből vásárolt hússal egészítették ki a „csomagot”, akkor a kenyérből (a hús magas helyettesítési rátája miatt) el lehet valamennyit hagyni. Az elhagyott kenyér árát szintén húsra lehet költeni. Végső soron a jövedelem növekedése az inferior jószág (a kenyér) keresett mennyiségének jelentős csökkenéséhez vezet – az Engel-görbe visszafordul. Figyeljük meg, az Engel-görbéből leolvasható, hogy egy jószág mekkora jövedelemszint felett válik inferior jószággá, viszont semmi sem világosít fel arról, hogy egy jószág superior jószágként viselkedik. Ezt kizárólag az inferior jószággal összefüggésben tudjuk megállapítani. Jóllehet, az 188

Engel-görbéből megállapítható egy jószág inferior jellege a superior jószág ismerete nélkül is, de jól jegyezzük meg: nem csak superior jószág nem létezik inferior jószág nélkül, de fordítva, inferior jószág sem létezik superior nélkül! Ha egy jószág felett nem áll egy másik jószág superiorként, akkor az Engel-görbe m-pontja a végtelenbe vész. Fordítva, egy jellegzetesen inferior jószág esetén az i (inflexiós) és m (maximális) pontok igen alacsony jövedelemszintnél, az origóhoz közel egymásután helyezkednek el: I

E

Legfelső ötöd

felső középosztály

Létszükséglet

középső középosztály

Középosztály

Alsó középosztály

Ii

Legalsó ötöd

i Luxus

qD

34. ábra Alapvetően létszükségleti cikk (pl. kenyér) I

E

Létszükséglet

Ii

Legfelső ötöd

i felső középosztály

középső középosztály

Középosztály

Luxus Alsó középosztály

Legalsó ötöd

qD

35. ábra Alapvetően luxus cikk (pl. arany-ezüst ékszer)

189

I

E

Legfelső ötöd

felső középosztály

Inferior

középső középosztály

Középosztály

Alsó középosztály

Im Ii

Létszükséglet i Luxus

m Legalsó ötöd

qD

36. ábra Alapvetően inferior jószág (pl. silány kenyér)

190

Fogalomtár Luxus jószág – a releváns jövedelemtartományban a jószág, ha keresletének jövedelemrugalmassága pozitív és a jövedelem növekedésével a keresett mennyiség jövedelemfüggvényének határfüggvény-értéke nő. Luxus jószág – (konstans jövedelemrugalmasság esetén) a releváns jövedelemtartományban a jószág, ha keresletének jövedelemrugalmassága nagyobb, mint 1. Létszükségleti cikk – a releváns jövedelemtartományban a jószág, ha keresletének jövedelemrugalmassága pozitív és a jövedelem növekedésével a keresett mennyiség jövedelemfüggvényének határfüggvény-értéke csökken. Létszükségleti cikk – (konstans jövedelemrugalmasság esetén) a releváns jövedelemtartományban a jószág, ha keresletének jövedelemrugalmassága pozitív és kisebb, mint 1. Engel-görbe – a keresett mennyiség és a jövedelem empirikus összefüggését ábrázolja Inferior (alárendelt) jószág - a releváns jövedelemtartományban a jószág, ha keresletének jövedelem-rugalmassága negatív. Superior (fölérendelt) az a jószág (egy inferior jószág vonatkozásában), amely kiegészíti és helyettesíti az inferior jószágot, és a helyettesítésben lényegesen preferáltabb annál. Inferior jószág nem létezik superior jószág nélkül, de fordítva, superior jószág sem létezik inferior nélkül.

191

4.3. Árrugalmasság, paradox árhatások a)

Árrugalmasság, kereszt-árrugalmasság

b) Statisztikailag mérhető paradox árhatások c)

Egy elméleti paradox árhatás

192

4.3.1. Normál javak, paradox árhatású javak A statisztikai felmérések általában igazolják az előző előadásban kifejtett hipotézist a negatív meredekségű keresleti függvényről. Ugyanakkor néhány markáns kivétel is tapasztalható. Bizonyos áruféleségek esetében bizonyos körülmények fennállása mellett a tapasztalat növekvő árak mellett növekvő, csökkenő árak mellett csökkenő keresett mennyiségeket mutat ki. Látszólag ezek a tapasztalatok ellentmondanak a józan észnek, de ezekre a látszólagos ellentmondásokra (paradoxonokra) ésszerű magyarázat adható. p

p D

D

D normál

D

q

paradox

q

37. ábra Normál és paradox árhatású keresleti függvények

A normál árhatású javak keresleti függvényének negatív meredekséget abból a feltevésből vezettük le, hogy a vizsgált áru rezervációs árai a potenciális fogyasztóknál jól meghatározottak és stabilak. Azonban bizonyos körülmények a rezervációs árképzést megzavarhatják.

193

4.3.2. Árrugalmasság és kereszt-árrugalmasság 4.3.2.1. Árrugalmasság Az árhatás normál vagy paradox jellegét a keresleti függvény meredekségének előjeléhez kapcsoltuk. Van-e ennek közgazdasági értelme? A keresleti függvény meredeksége hozzávetőlegesen (ha Δp elég kicsi): Δq Δp

Nézzünk két terméket: a zsömlét és a gépkocsit. Legyen a zsömle induló ára 20 Ft, a gépkocsié 3 millió Ft. Legyen mindkét áru esetében a Δp=10Ft. Ez az árváltozás nyilván jelentősen befolyásolja a zsömle keresletét, de valószínűleg egyáltalán nincs hatással a gépkocsi keresletére. Vagyis a keresleti görbe meredeksége (leszámítva az előjelét) nem sok közgazdaságtani információt hordoz. Egészen más a helyzet, ha nem az árváltozásra eső keresletváltozást (vagyis a meredekséget), hanem a relatív (vagy százalékos) árváltozásra jutó relatív (vagy százalékos) keresletváltozást (vagyis az árrugalmasságot) vizsgáljuk. Számszerűleg: Δq% Δq Δp Δq q = : = : = εq ( p ) Δp% q p Δp p

Ugyanis nagy valószínűséggel a statisztikák azt mutatnák, hogy például a zsömle árának 10%-os emelkedése a zsömle keresletében kisebb (akár 10%-nál kisebb) változást 194

(csökkenést) okozna, mint a gépkocsi árának 10%-os emelkedése a gépkocsi keresletében (ami valószínűleg 10%nál jobban vetné azt vissza). Tehát amíg a keresleti görbe meredekségének csak az előjele bír tartalommal, addig az árrugalmasság fontos információt ad az adott termék szerepéről a fogyasztói magatartásban. Ugyanakkor a formula átrendezése után látható, hogy az árrugalmasság egyenlő a kereslet meredekségének és a q/p aránynak a hányadosával. Mivel a q/p mindig pozitív, azért ebből az következik, hogy a rugalmasság előjele megegyezik a keresleti görbe meredekségének előjelével. Így az árrugalmasság mutatója (annak előjele) alkalmas arra a jelzésre, amire a keresleti görbe meredeksége (normál vagy paradox árhatás), de olyan közgazdasági elemzésekre is, amikre a meredekség nem. Ezért fontos mutató. 4.3.2.2. Kereszt-árrugalmasság Alapvetően kétféle viszonyt különböztetünk meg két jószág között: a) Az egyik jószág által kielégíthető szükségleteket a másik jószág is többé-kevésbé képes kielégíteni – ekkor beszélünk helyettesítő javakról. b) Az egyik jószág fogyasztása feltételezi valamilyen mértékben a másik fogyasztását – ekkor beszélünk kiegészítő javakról. Érezzük, hogy ezeknek a viszonyoknak van valamiféle mennyiségi oldala is, hiszen például az alma-lé nagymértékben helyettesíthető őszibarack-lével, de a sült csirke már lényegesen kevésbé helyettesíthető (bár azért 195

némileg helyettesíthető) száraz kenyérrel. Vagy a benzin jóval erősebben egészíti ki a gépkocsit (amit nem ajánlatos nem hozzávaló üzemanyaggal működtetni), mint a zakó a nadrágot (hiszen pulóver is hordható helyette, sőt a nadrág szólóban is viselhető). Végül vannak olyan jószágpárok (a legtöbb valahol ilyen), amelyek bizonyos mértékig helyettesítik egymást, bizonyos mértékig kiegészítik egymást. Például a kenyér és a sonka együtt jó, de ha nem telik sonkára, akkor a kenyér is jól tud lakatni (ahogyan, ha valakinek nagyon jól megy, akkor esetleg csak sonkával lakik jól). E mennyiségi arányok megállapítása azonban általában eléggé körülményes. Egészen más a helyzet, ha a vizsgált jószágok piaci áruk, amelyeknek áraik vannak. Két áru (x és y) esetén vizsgálható az a kérdés, hogy az x áru árváltozása milyen hatással van az y áru keresletére. Ezt a célt szolgálja a kereszt-árrugalmasság mutatója: εy ( px ) =

∂q y q y : ∂p x p x

Ha a két áru helyettesítő jószágok, akkor az x áru drágulása arra készteti a fogyasztót, hogy x helyett inkább a (változatlan árú) y-t vegye meg és vele helyettesítse a megdrágult x-et. Vagyis ha px nő, akkor qy is nőni fog. Így: εy ( px ) > 0 .

Ha a két áru kiegészítő jószágok, akkor az x áru drágulása miatt a fogyasztó nem csak x-ből vesz kevesebbet, hanem (mivel x nélkül nem tudja használni) y-ból is. Vagyis ha px nő, akkor qy csökkenni fog. Így: εy ( px ) < 0 .

196

Némely a témával foglalkozó könyv azt állítja, hogy ha εy ( px ) = 0

akkor a két jószág közömbös egymással, sem nem helyettesítik egymást, sem nem egészítik ki egymást. Ez vagy így van, vagy nincs így. Ha ugyanis a két jószág ki is egészíti egymást és helyettesíti is egymást, és a két hatás azonos mértékű, akkor is ez a helyzet áll fenn. Sőt, tulajdonképpen a közömbös viszony ennek a lehetőségnek a szélső eseteként is felfogható - a két jószág ki is egészíti egymást és helyettesíti is egymást, és a két hatás azonos mértékű, nevezetesen mindkét hatás intenzitása 0. 4.3.3. A statisztikailag verifikálható paradox árhatások Három paradox árhatást a háztartásstatisztikai felmérésekkel rendszeresen ki lehet mutatni. Nem csak kimutatják ezeket a hatásokat, de egyfelől a gazdaságpolitika nem hagyhatja ezeket figyelmen kívül, másfelől a marketing- és reklámtechnika alaposan ki is használja azokat. Az empirikus megfigyelhetőségen kívül még egy közös vonás van ezekben a paradox árhatásokban. Valamennyi effektus egy sajátos emberi-társadalmi viselkedési formán, az anticipáción alapul. Egy dolog, esemény, jelenség anticipációján olyan viselkedést értünk, amelynél az alany nem csak feltételezi a dolog megjelenését, az esemény bekövetkezését, a jelenség megvalósulását, de megelőlegezve ezeket, ennek megfelelően is lép, dönt, tevékenykedik. 197

Az anticipációban nem az a lényeg, hogy a feltételezés helyes, vagy téves, hanem a feltételezésen alapuló, abból következő cselekvés – a megelőlegezés. Tehát az anticipációnak nincs önmagában értéktartalma. A következményeket illetően persze nem mindegy, hogy az anticipálás alanya helyesen vagy tévesen mérte fel a bekövetkező eseményeket. Az anticipáció általában a hiányos információkhoz való sajátos alkalmazkodás, és éppen ez az, ami megzavarja a rezervációs árak képzését, ami végül is a paradox árhatást okozza. A paradox árhatások megítélésénél fontos vizsgálati szempontok, hogy milyen irányú árváltozásokra jellemzőek, és mely társadalmi rétegeknél fejtik ki hatásukat. Ez utóbbinál az előzőekben megismert háztartás-panel kategóriáit alkalmazzuk. Az empirikusan kimutatható paradox árhatások tehát a következők: a) Spekulációs hatás. Ez a hatás olyan áruk esetén jelentkezik, amelyek jól raktározhatóak, pontosabban, amelyek jól raktározhatóságát az alanyok anticipálják. Ezen kívül, és elsősorban az áru áremelkedésből az alanyok az inflációt anticipálják. Tulajdonképpen azt feltételezik, hogy az egyszeri áremelkedés egy sorozatos áremelkedés kezdete, és ennek megfelelően – megkísérelve a fogyasztói többlet maximalizálását – készleteket vásárolnak fel a megdrágult áruból. Nyilvánvaló, hogy a hatás csak emelkedő árak esetén működik. Az alsó ötödnek nincs pénze felhalmozni, a felső ötödnek pedig annyira árrugalmatlan a 198

fogyasztása, hogy azért nem vesz részt a készletképzésben. Az alanyok tehát a középosztályból kerülnek ki. b) Sznob hatás. Bizonyos magas árú luxusjavakat sokan azért vásárolják, mert azt feltételezik, hogy e javak birtoklása kedvező társadalmi helyzetet („státuszt”) jelképez, és a jószág eredeti használati értéke kevésbé, vagy egyáltalán nem érdekli őket. Az ilyen jószágokat presztízs jószágoknak vagy státuszszimbólumoknak nevezzük. Ha e javak ára csökken, akkor a jószág társadalmi státuszjelző képességének romlását anticipálva csökken a vásárlásuk is. Az alanyok – a megnevezésnek megfelelően – a felső ötödből és az őket utánzó felső középből, vagyis a sznobok közül kerülnek ki. A hatás jellemzően csak árcsökkenéskor működik. c) Minőség hatás. Az elméletileg tökéletesen versenyző piac egyik alapvető jellemzője, hogy aktív szereplői jól informáltak. A minőség hatás alanyai ezt a tökéletesen versenyző piacot anticipálják (ahol „mindenki jól informált – kivéve engem”) olyan esetekben, amikor nem értik egy árváltozás okát, vagy ami majdnem ugyanaz, nem értik, hogy lényegében azonos célú és minőségi paraméterű áruk miért kerülnek lényegesen különböző árakba. Ilyenkor abból indulnak ki, hogy egy jól informált vevő csak akkor vesz meg egy drágább árut, ha tudja, hogy az minőségileg jobb, mint az olcsóbb. Tehát az eladó csak akkor meri drágábban adni áruját, ha az magasabb minőségű az olcsóbbaknál. Az anticipálás aktusában tehát a megdrágult árut 199

szívesebben veszi meg, illetve a helyettesítő termékekből is a drágábbakat veszik meg. A hatás mindkét irányban működik („az árcsökkenés a minőségromlás jele”) és gyakorlatilag minden rétegre kiterjed. 4.3.4. Egy paradox árhatás, amelynek lennie kellene, de valahogy még sincs – a Giffen-hatás R. Giffen az általa leírt inferior jószág fogalmából levezetett egy paradox árhatást, amit természetesen róla neveztek el. Gondolatmenete a következő volt: • Legyen x inferior jószág visszahajló Engel-görbével; • Megnő (vagy lecsökken) az x ára px – a többi termék ára változatlan; • Következésképpen megnő (illetve lecsökken) az árszínvonal, az árak átlaga; • Tehát csökken (vagy nő) a reáljövedelem; • Végül a visszahajló Engel-görbe miatt megnő (vagy lecsökken) az x keresett mennyisége Vagyis, ha egy inferior jószág ára nő (csökken), akkor szükségszerűen a keresett mennyisége is megnő (lecsökken), a kersleti függvény monoton növekvő lesz – ez a Giffen-hatás. A gondolatmenet logikája hibátlannak tűnik, ám az empirikus statisztikai vizsgálatok szignifikánsan (meggyőzően) nem mutatták ki a Giffen-hatást egyetlen inferior jószág esetében sem. Ez a paradox Giffen-hatás paradoxona. E paradoxon 200

jelentőssége óriási, hiszen megrendítette az egész modern mikroökonómia alapjait. A megoldás éles kanyart jelentett egy elméleti vitában: a kardinális hasznosság elmélet kritikája volt, hiszen Szluckij és Hicks éppen a Giffen-paradoxon megoldására dolgozták ki az ordinális hasznosság elmélet alapjait. E megoldás lényege, hogy Giffen logikája hibátlan, de – hiányos. Giffen pontosan leírta az árváltozás azon hatását, hogy az visszavezethető a jövedelemváltozás hatására. Hicks ezt nevezi a teljes árhatás jövedelemhatás összetevőjének. Mivel az ordinális elmélet a kardinális elmélettel szemben nem az egyes javak független haszonhatásából, hanem a fogyasztói kosár összetett hatásából indul ki, azért ebben az (ordinális) elméletben az árváltozás nem csak a reáljövedelmet változtatja meg a megváltozó árszínvonalon keresztül, hanem a relatíve megdráguló jószágnak a relatíve olcsóbbá váló jószággal való helyettesítésre is kényszeríti a vevőt. Ez a teljes árhatás helyettesítési hatás összetevője. A teljes árhatás ilyenformán a jövedelemhatás és a helyettesítési hatás összege. Mivel a kenyér (a krumpli, a rizs stb.) jóval olcsóbb, mint a hús, azért a rá költött összeg még egy alsó ötödbeli háztartás jövedelmének is csak töredékét jelenti. Így a Giffen-hatást gerjesztő jövedelemhatás lényegesen kisebb, mint az ellenkező irányba ható helyettesítési hatás. A fenti logika az ordinális elmélet talaján a következőképpen módosul: • Legyen x inferior jószág visszahajló Engel-görbével; 201

• Megnő (vagy lecsökken) az x ára px – a többi termék ára változatlan, tehát relatíve csökken (vagy megnő); • Kissé megnő (illetve lecsökken) az árszínvonal, az árak átlaga. Hiszen a fogyasztói kosárban az x súlya elég csekély; • Kissé csökken (vagy nő) a reáljövedelem; • A visszahajló Engel-görbe miatt kissé megnő (vagy lecsökken) az x keresett mennyisége - jövedelemhatás; • A vevő a relatíve megdrágult (olcsóbbá vált) x termék egy elég jelentős részét a többi relatíve olcsóbbá vált (megdrágult) termékkel helyettesíti, ami miatt az x keresett mennyisége jelentősen csökken (növekszik) – helyettesítési hatás; A teljes árhatás a csekély mértékű jövedelemhatás és a jelentős helyettesítési hatás összegeként lényegileg nem a jövedelemhatás, hanem a helyettesítési hatás irányába mutat – így a Giffen-hatás, bár létezik, statisztikailag nem kimutatható.

202

Fogalomtár Árrugalmasság - a relatív (vagy százalékos) árváltozásra jutó relatív (vagy százalékos) keresletváltozás:

Δq% Δq q = : = εq ( p ) Δp% Δp p Helyettesítő jószágok - az egyik jószág által kielégíthető szükségleteket a másik jószág is képes többé-kevésbé képes kielégíteni Kiegészítő jószágok - az egyik jószág fogyasztása feltételezi valamilyen mértékben a másik fogyasztását is Anticipáció - egy dolog, esemény, jelenség anticipációján olyan viselkedést értünk, amelynél az alany nem csak feltételezi a dolog megjelenését, az esemény bekövetkezését, a jelenség megvalósulását, de megelőlegezve ezeket, ennek megfelelően is lép, dönt, tevékenykedik. Spekulációs hatás – a pénz inflálódását és az áru jól raktározhatóságát anticipáló magatartásból következő paradox árhatás Sznobhatás – a „státusszimbólumok”, „presztízs javak” státuszt megjelenítő hatását és e hatás árfüggő mivoltát anticipáló magatartásból fakadó paradox árhatás Minőség hatás – a tökéletes versenyt anticipáló magatartásból következő paradox árhatás Giffen-hatás – ha egy inferior jószág ára nő (csökken), akkor szükségszerűen a keresett mennyisége is megnő (lecsökken). Giffen által logikailag levezetett, ám empirikusan alig megfigyelhető, nem anticipáló magatartásra visszavezethető paradox árhatás. A Giffen-hatás logikai megalapozottsága és empirikus megfigyelhetetlensége közötti látszólagos ellentmondás a Giffen-paradoxon. Teljes árhatás – egy áru keresett mennyiségének változása az árváltozás következtében. Jövedelemhatás – az árváltozás megváltoztatja a reáljövedelmet és így az Engelgörbének megfelelő módon a keresett mennyiséget is – a teljes árhatás egyik összetevője. Helyettesítési hatás – a vizsgált áru árváltozása egyben a többi áru relatív árváltozása is. A fogyasztó a relatíve megdrágult árukat igyekszik a relatíve olcsóbbá vált árukkal helyettesíteni, így a vizsgált áru keresett mennyisége is megváltozik – a teljes árhatás másik összetevője.

203

5. előadás - A kínálat

204

5.1. Vállalkozás – vállalat a)

Vállalkozás, önellátás, önfinanszírozás, vállalat

b) Vállalati szervezet, vállalati célok c)

Társadalmi és állami elvárások a vállalatokkal szemben

205

Az előző előadásokban alaposan körüljártuk a piac egyik oldalát, a fogyasztó/vásárlói oldalt. Most itt az ideje, hogy megnézzük „a pult másik oldalát”, a termelő/eladói oldalt is. Az egyszerűbb tárgyalás végett feltételezzük, hogy egy termelő/eladó csupán egyetlen terméktípussal jelenik meg a piacon – egytermékes modellben gondolkodunk. Ezzel olyan problémáktól kíméljük meg magunkat, mint például az ikertermékek problémája. 5.1.1. Egy kis történelmi visszatekintés, avagy hogyan lesz egy vasárnapi gépkocsiból vállalat A fogyasztás optimalizálását egy absztrakt fogyasztó, a háztartás viselkedésén keresztül vizsgáltuk. Ez a gazdasági szereplő kizárólag fogyaszt, nem termel. Ezen kívül – és ez majd a makroökonómiában lesz igazán fontos – birtokában vannak az összes úgynevezett elsődleges termelési tényezők, azaz azok azt erőforrások, amelyek nem közvetlenül a termelésben jönnek létre: a munkaerő, a természeti tényezők, a vállalkozó stb. A valóságos gazdaságban háztartásnak nevezett egységek hasonlítanak erre az absztrakt ideálra, de persze nem pont ilyenek. A valóságos háztartásokban folyik több-kevesebb termelő tevékenység, de ezek általában alá vannak rendelve a fogyasztásnak – azt mondjuk, hogy a valóságos háztartások fogyasztás centrikus gazdálkodó egységek. A fejlett piacgazdaságot megelőző történelmi időkben az újratermelés folyamata nem vált szét termelésre és fogyasztásra, hanem egy gazdálkodó egységben (major, uradalom, stb.) folyt a teljes termelési folyamat (amelyben 206

mellesleg az elosztás és a csere folyamatai is eléggé össze voltak keveredve). Mivel ezekben a gazdálkodó egységekben a termelő tevékenységek a fogyasztásnak voltak alárendelve, mai felfogásunk szerint ezek háztartás-szerű intézmények voltak. Azonban, mivel önálló termelő egységek nem igen voltak, ezekben az egységekben a mai háztartásokhoz képest sokkal jelentősebb termelő tevékenység folyt. A mai modern piacgazdaság kialakulásának története a fogyasztás és a termelés szétválásának története. Ennek a történetnek a logikai alapja a gazdasági vállalkozás átalakulása vállalattá. 5.1.1.1. A gazdasági vállalkozás A második előadásban elég sokat időztem a hatékonyság kérdésénél. Mint emlékszünk rá, a hatékonyság valamely eredmény és az eléréséhez felhasznált ráfordítás viszonyát, arányát jelenti. Minden gazdasági (és nem csak gazdasági) tevékenység jellemezhető a hatékonyságával. Fordítsuk most meg a dolgot! Minden gazdasági (és nem csak gazdasági) tevékenység azzal kezdődik, hogy valamilyen elérendő célt tűznek ki. Emlékszünk rá, hogy magának a munkafolyamatnak is ez a kiinduló mozzanata. A cél azonban vágyálom marad csupán, ha nem mozgósítanak megfelelő eszközöket e cél elérése érdekében. Az eszköznek nem kell feltétlenül a cél kitűzőjének a tulajdonában lennie, sőt! Látni fogjuk, hogy ha a tulajdonában van, akkor is célszerű úgy felfogni, mintha más valakinek a tulajdonában lenne. A lényeg az eszköz felkutatása és alkalmazása – röviden, az eszköz mozgósítása. Ennek természetesen költségei vannak, éppen ez lesz az a ráfordítás, amit az elért eredményhez viszonyítva 207

megállapítjuk a hatékonyságot. Aki mozgósítja az eszközöket a cél elérése érdekében, nem lehet biztos benne, hogy a célt valóban sikerül elérni. Definíció Vállalkozásnak nevezzük azt a tevékenységet, amely egy kitűzött cél érdekében saját vagy idegen eszközöket mozgósít. Ha a kitűzött cél és az érdekében mozgósított eszközök gazdasági jellegűek, akkor gazdasági vállalkozásról van szó. Definíció Azt a valószínűséget, amellyel a vállalkozás a megfelelő eszközök mozgósítása ellenére sem éri el a célját a vállalkozás kockázatának nevezzük. A második definícióban nagyon fontos momentum, hogy „a megfelelő eszközök mozgósítása ellenére”. El lehet filozofálni arról, hogy ha a vállalkozás nem éri el a célját, akkor a megválasztott eszközök eleve nem voltak megfelelőek, de természetesen nem erről van szó. Ha a legcsekélyebb mértékben is szeretnénk megfelelni a tudományosság kritériumainak, akkor a definíció értelmében csak a többé-kevésbé ismétlődő vállalkozások esetén beszélhetünk kockázatról, ahol kellő tapasztalat alapján mondható el, hogy a megválasztott eszközök megfelelőek vagy sem. Vagyis Definíció azok az eszközök megfelelőek, amelyek szokás és tapasztalat szerint annak számítanak. Egy unikális (példa nélküli) vállalkozás kockázata nem értelmezhető, mert nem értelmezhető a „megfelelő eszköz” fogalma. Ezt persze úgy is lehet megfogalmazni, hogy az unikális vállalkozás kockázata megbecsülhetetlen – ezzel 208

semmi újat nem mondtunk. Egyébként egy példa nélküli vállalkozást nem is olyan könnyű elképzelni. Hiszen, például az első Holdra szállást is óriási mennyiségű tudományos kutatás és nem kevés gyakorlati kísérlet előzte meg, ezért igazából nem tekinthető unikálisnak. Hatalmas vállalkozás volt, de nem hiszem – bármilyen cinikusan is hangozzék – hogy a kockázata nagyobb lett volna, mint a búzatermesztésé egy kisgazdaságban a XXI. század első éveiben Magyarországon. Ha egy család elhatározza, hogy gépkocsit vásárolnak, amivel elsősorban a szabad idejükben szeretnének családi kirándulásokat folytatni, és ezért takarékosabb életmódot kezdenek, többletmunkákat vállalnak, bankhitelt és magánkölcsönöket vesznek fel, akkor ez egy gazdasági vállalkozás. Talán nem is túl nagy kockázattal. Félreértés ne essék, a hitelek és kölcsönök felvétele ezen a vállalkozáson belül külön vállalkozást jelentenek (a cél: megadott időn belül összeszedni a gépkocsi vételárát), aminek a kockázata minden valószínűség szerint jóval nagyobb, mint a gépkocsi megvásárlásának a kockázata.

A hatékonyságból való kiindulásunk nem volt véletlen. A definíciókból következik, hogy tulajdonképpen minden gazdasági tevékenység egyben gazdasági vállalkozás is. A vállalkozás így igaziból nem egy új fogalom, hanem csupán a gazdasági tevékenység egy új oldala (amiben a lényeg a kockázat vállalása). 5.1.1.2. Önellátó, önfinanszírozó vállalkozások – a vállalat Az apró betűs példában az elérendő cél (az autó megszerzése) visszafelé független a mozgósított eszközöktől (takarékoskodás, hitel- és kölcsönfelvétel stb.), azaz a 209

megvásárolt gépkocsival folytatott vasárnapi, hétvégi kirándulások aligha járulnak hozzá, például az igénybe vett hitel visszafizetéséhez. Ugyanakkor egy középkori jobbágygazdaságban teljesen természetes volt (egy mai farmon már nem az!), hogy a megtermelt gabona egy részét félre rakták, és ősszel vagy tavasszal ezt a vetőmagot vetették el a következő termés érdekében. Az ilyen típusú vállalkozást önellátó vállalkozásnak nevezhetjük. A modern gazdaságban az önellátás általában naturálisan nem megoldható. Egy modern farm, amelyik kenyér- vagy takarmánygabonát termel, nem ennek egy részét rakja el vetőanyagnak, hanem szaktermesztőktől vásárol speciálisan szelektált és kezelt vetőmagot. Ezért a modern önellátó vállalkozás termékét előbb a piacon pénzzé teszi és azután pénzben kiszámítható, megvásárolható ráfordításait, azaz költségeit ebből a pénzből fizeti ki. Az ilyen vállalkozás már nem egyszerűen önellátó, hanem önfinanszírozó. Előbbi példánk családja, miután megvette az autót, hamarosan ráébred, hogy problémák jelentkeznek adósságaik visszafizetése körül. Ezért úgy döntenek, hogy a gépkocsi birtokában taxiengedélyt szereznek, és magával a gépkocsival „termeltetik meg” adósságaik visszafizetését. Ezzel vállalkozásuk (részben) önfinanszírozóvá vált. A dolgok ilyetén alakulása azonban újabb meglepetésekkel szolgált. A taxi-vállalkozásból származó új adókötelezettségeik miatt kénytelenek voltak egy könyvelő szolgáltatásait igénybe venni, a nagyfokú igénybevétel és a szigorú műszaki előírások miatt a kocsi rendszeres karbantartásra szorult és rohamosan közeledett az az idő, amikor a gépkocsi életkoránál fogva már nem alkalmas arra, hogy taxiként üzemeljen. Egy szó, mint száz, a család egyszer csak ráébredt, hogy már régen nem a gépkocsira felvett hitelek miatt taxiznak, hanem azért, hogy fenntarthassák magát a taxivállalkozást. Vállalkozásuk öncélúvá lett.

210

Definíció Az önfinanszírozó és következésképpen bizonyos mértékig öncélú, gazdasági vállalkozást tágabban értelmezve vállalatnak nevezzük A példában leírt folyamat történelmileg is megfigyelhető. A piac általánossá válásával, a gyáripar és a modern farmgazdaságok kialakulásával a gazdasági vállalkozások fő jellemzőjévé először az önfinanszírozás, majd annak egyre öncélúbbá válása vált. Ennek eredményeképpen a prekapitalista kor háztartás-jellegű gazdasági egységei egyre jobban kettéhasadtak fogyasztás-centrikus modern háztartásokra és termelés-centrikus vállalatokra. Jellemzően a korai kapitalizmusban, egészen a XIX. századig az egy, vagy legfeljebb néhány háztartást vezető tőkés családok tulajdonában voltak az új ipari és mezőgazdasági vállalatok. Az Egyesült Államokban hamarabb, az európai ipari államokban később kezdtek elterjedni a részvénytársaságok, a vállalatok új formái, ahol a vállalat már nem csak a háztartástól szakadt el, de a tulajdonlás és a működtetés is egyre távolabb kerültek egymástól. Új társadalmi szereplő jelent meg a színen, a más tulajdonából vállalatot szervező vállalkozó, divatos angol eredetű néven a menedzser. A vállalkozók által létrehozott (gründolt) és működtetett vállalatok teljesen és végleg elszakadtak a háztartásoktól, a részvénytársaságok lényegében (majdnem) tisztán termeléscentrikus gazdálkodó egységekként jelentek meg. II. Vilmos német császár a XIX. század utolsó éveiben még maga gondoskodott róla, hogy a Német Birodalom büszkesége, a Krupp Művek családi vállalkozás maradjon. Nem csak személyesen működött közre, hogy a csúnyácska Berta Kruppot (akiről jellemző módon az első világháború egyik szörnyű

211

fegyverét, az óriás tarack-ágyút, a Bertát elnevezték) feleségül vegye a nála fiatalabb, de az üzleti körökben elismert, agilis von Bolen báró, de arra is rávette az ifjú férjet, hogy a szokásokkal ellentétben ne ő adja nevét a nejének, hanem ő vegye fel a Krupp nevet. A második világháború után a nemzetközi katonai törvényszék háborús bűnösként ítélte el a báró fiát, az ifjabb Krupp von Bolent, aki azonban néhány év múlva már amnesztiával szabadult a spandaui börtönből. De sem ő, sem a német állam már nem tudta megakadályozni, hogy a hatvanas években a Krupp Művek, Németország utolsó családi óriásvállalata átalakuljon részvénytársasággá.

A továbbiakban vállalat alatt egy absztrakt gazdálkodó egységet fogunk érteni, amely kizárólag termel – mintegy a mikroökonómia absztrakt háztartásának antipodusaként. 5.1.2. A vállalat, mint szervezet Szűkebb értelemben a vállalat fogalma nem csak az önfinanszírozó folyamatos vállalkozást tételezi fel, hanem azt is, hogy gazdálkodása markánsan különbözik a háztartások naturális jellegű gazdálkodásától, azaz sajátos szervezeti felépítést is jelent. A vállalatban, mint szervezetben tevékenykedő személyek – a tulajdonosok, a termelésirányítók illetve a munkavállalók – természetesen valamennyien azért vesznek részt a vállalat életében, hogy személyes (családi) fogyasztásukat biztosítsák. Ez azonban a vállalat működésében a háttérbe szorul, alárendelődik a vállalat termelő tevékenységének – a vállalat gazdálkodása termelés-centrikus. A jellemző vállalati gazdálkodást a szakosodásig mélyült munkamegosztás jellemzi, amely strukturálja a vállalat szereplőit, akiknek szerepei alig, vagy egyáltalán nem 212

cserélhetőek fel. Például nem jutna eszébe egy termelésirányítónak sem, hogy a forgácsoló üzem szakmunkásait – mondjuk, nagyszámú megbetegedés miatt – ideiglenesen a vállalat könyvelésének dolgozóival helyettesítse. Még azt is erősen megfontolná, hogy egy horizontális marógép mellé beosszon helyettesítőként egy esztergályost. A vállalat belső folyamatait ugyanúgy a reál- és pénzfolyamatok kettőssége jellemzi, mint a külsőket. Minden tevékenységet és azok minden ráfordítását, eredményét pénzértékben is nyilvántartják, ami az önfinanszírozás tényéből következik. Ennek adekvát intézményi megjelenési formája a vállalat pénzügyi és számviteli rendszere, amely nem egyszerű segédeszköze a vállalati gazdálkodásnak, hanem elkerülhetetlen része, amely nélkül a vállalat gazdasági folyamatai áttekinthetetlenekké és így irányíthatatlanokká válnának. A vállalati tevékenységre a sokirányú terjeszkedési hajlam is jellemző. A vállalat növelni akarja eredményeit, emiatt gyakran növelni akarja outputjait, emiatt növelni akarja inputforrásait stb. A vállalati gazdálkodás expanzív, ami elsősorban azt jeleni, hogy ha a vállalatnak módjában van a piac valamely szeletét előnyösen meghódítani, akkor azt meg is teszi. A vállalatok termelés-centrikussága következtében itt erős pozitív visszacsatolás tapasztalható már rövidtávon is. Ha a vállalat növelni tudja késztermék-értékesítését, szinte azonnal növeli inputkeresletét, értékesítési nehézségek viszont gyors inputkereslet-csökkenést vonnak maguk után. 213

A továbbiakban a vállalatnak ezt a leszűkített (modellszerű) értelmezését fogjuk használni, azaz eltekintünk a fogyasztói jellegű szociális intézményeitől. Definíció Szűkebb értelemben a vállalat fogalma alatt termelés-centrikus, szakosodásig mélyült munkamegosztású, pénzügyi és számviteli rendszerrel rendelkező, expanzív, más vállalatokkal gazdasági kapcsolatban álló, erősen visszacsatolt, termelési tényezőket vásárló és (fogyasztási és beruházási) javakat eladó gazdálkodó egységet értünk. A vállalatok saját céljaikat akarják elérni, ezért jönnek létre, de tevékenységük társadalmi igényeket elégít ki (jól-rosszul), ezért (és ennyiben) maradhatnak fenn. E kettősségnek megfelelően kell megvizsgálni a vállalatok belső célrendszerét és a fennmaradásuk külső feltételrendszerét. 5.1.2.1. A vállalat belső célrendszere A vállalatok nem jellemezhetőek egyetlen céllal – annak ellenére, hogy a vállalatmodellek (így az általunk tárgyaltak is) gyakran élnek ezzel a munkahipotézissel. Egész célrendszer állítható fel. Ez azáltal válik nehéz elméleti és gyakorlati problémává, mivel az egyes részcélok a vállalati szereplők eltérő érdekeihez kapcsolódnak. Egy sikeresen, problémamentesen működő vállalat esetében ezek az érdekeltérések egyszerű kompromisszumokkal kezelhetőek, így a célrendszer elemei is viszonylag könnyen összhangba hozhatóak. Mihelyt azonban nehézségek lépnek fel a vállalat 214

külső kapcsolataiban, a belső érdekellentétek kiéleződhetnek, és a célrendszer egyes elemei ellentmondásba kerülhetnek egymással. Minden vállalat alapvető célja a tulajdonos(ok) célja, a pénzügyi eredményesség. Ez azonban különböző helyzetekben mást és mást jelent. 1. Olyan vállalat, amely súlyos likviditási (fizetőképességi) gondokkal küszködik, ezeken a gondjain akar segíteni, amilyen gyorsan csak tud. Ezért az azonnali minél nagyobb bruttó árbevételben érdekelt. Ez egy igen rövidtávú cél, amely ha meghiúsul, az a vállalat csődjét okozhatja. 2. A bizonytalan feltételek között működő vállalat, amely nem tudhatja, hogy mit hoz a holnap, a maximális tiszta nyereségtömegben (profittömegben) érdekelt, mivel készen áll arra, hogy bármikor felszámoljon, és a nyereséget más tevékenységbe mentse át. Az ilyen, némileg kalandor vállalatok az egyszeri kiugróan magas nyereségért hajlandóak mindent „egy lapra feltenni”. Nyilván ez sem lehet hosszú távú stratégia. 3. A kiszámítható környezetben tevékenykedő, de a környezetre kevés hatást gyakorolni tudó vállalat a hatékony tőkebefektetésben, az egységnyi befektetésre jutó maximális profitban érdekelt, azaz megfontoltan alkalmazkodik a mindenkori környezetéhez, hosszabb távon biztosítva a magas jövedelmezőséget, ám mindenkor készen állva arra, hogy ha más területen magasabb ez a mutató, akkor a tőke oda távozzon. 215

4. Az a vállalat, amely nagymértékben ura saját gazdasági környezetének, megszerzett jövedelmét ebbe a környezetbe forgatja vissza, egyszerre több területre befektetve (széles portfoliót alkalmazva) és így biztosítja az alacsony kockázattal párosuló magas hatékonyságot. Ez a hosszú távú vagyonérdekeltség esete. Mint utaltunk rá, a pénzügyi eredményesség főképpen a vállalat tulajdonos(ai)nak az érdeke, akik azért alapították vagy szerezték meg a vállalatot, mert vagyonuk jövedelmező formáját látták benne. A vállalat tartós fennmaradása csak addig célja a tulajdonos(ok)nak, amíg az összhangban van az előző céllal. Egy veszteséges vállalat fennmaradása nem kívánatos számukra. Másképpen látják ezt a munkavállalók és a termelésirányítók (menedzserek). A munkavállalók akkor érdekeltek a veszteséges vállalat fennmaradásában, ha a vállalat megszűnése nekik elhelyezkedési problémákat okoz, egyébként nem nagyon ragaszkodnak hozzá, hiszen a veszteséges vállalatnál valószínűleg alacsony a munkabér, és rosszak a munkakörülmények. A vállalat túlélésében leginkább a menedzserek érdekeltek, hiszen egyrészt, ők azok, akiket leginkább fűtenek a szakmai ambíciók, akik a vállalat talpra állításával, felfuttatásával saját rátermettségüket tudnák bizonyítani, másrészt, amíg egy munkavállaló újra-elhelyezkedési esélyeit alig rontja az, hogy előtte egy csődbe ment vállalat dolgozója volt, addig egy menedzser számára ez végzetes ajánlólevél lehet. 216

A túlélés (tartós fennmaradás) céljának alárendelődik egy sor, egymásnak is alárendelt, alkalmanként ellentmondó alcél: • növekedés, fejlődés - a vállalat expanziós jellegének kifejeződése. A vállalat mindenekelőtt a minél nagyobb piaci részesedésre törekszik; • a piaci pozíciók megtartása, javítása - régi igazság, hogy a piaci pozíciókat könnyű elveszteni, de nehéz visszaszerezni. A jó pozíciók megtartása, javítása érdekében a vállalat bizonyos ideig még a pénzügyi eredményességről is hajlandó lemondani. Persze hosszú távon az a jó piaci pozíció, amelyik pénzügyileg eredményes; • innováció, és a termelékenység fokozása - a hatékony növekedés fő forrásai, a piaci pozíciók megtartásának, javításának fontos eszközei; • a likviditás megőrzése - rövidebb időszakban a vállalat egyéb céljai érdekében hajlandó a fizetőképességét gyengíteni, de hosszabb távon a likviditási problémák a vállalat teljes működésképtelenségéhez vezethetnek; • a vállalat image-nak (arculatának) és goodwilljének (jóhírének) erősítése - az első cél, hogy a vállalat társadalmilag ismert legyen, mert ismeretlenül nem érheti el céljait, de a jó oldaláról kell, hogy ismerjék, mert céljait csak így érheti el. A két fogalom semmi esetre sem azonos. Színészek és politikusok úgy tartják, hogy mindegy, mit írnak róluk, csak írjanak (image) - ez bizonyos mértékig a vállalatokra is igaz, 217

de azért a színész, politikus sem úszik a boldogságban, ha csupa rosszat írnak róluk; • a vállalat rendelkezésére álló erőforrások bővítése a növekedéshez, a jobb piaci pozíciók eléréséhez a vállalat igyekszik a megfelelő inputtényezőket is megszerezni. Amikor a vállalatmodellek a vállalat domináns céljaként általában a profitmaximalizálást emelik ki, akkor egyrészt abból indulnak ki, hogy a vállalat sorsát mindenekelőtt a tulajdonos határozza meg, és az ő érdekeit ez a cél fejezi ki a legjobban. Másrészt, ennek a célrendszernek az összefüggő, hierarchikus jellegére hivatkoznak, ahol végső soron minden alcél teljesül, ha a vállalat tartósan nyereséges, és az alcélok teljesülése is elősegíti a nyereség termelését – hosszabb távon. Vannak olyan közgazdászok, akik ellenzik ezt a felfogást. Ők vagy általában kétségbe vonják a gazdasági szereplők racionalitását, és/vagy azt állítják, hogy a modern nagyvállalat tényleges irányítói nem a tulajdonosok, hanem a menedzserek, azonkívül a célrendszer szerkezetében nem a hierarchikus összefüggésekre, hanem a belső ellentmondásokra helyezik a hangsúlyt. Mindkét felfogásnak van igazságtartalma. A továbbiakban elsősorban módszertani megfontolásból fogjuk elfogadni a profitmaximalizálást, mint domináns célt. A kételyeket is megfogalmazó finomabb vizsgálatok meghaladják előadásunk kereteit. Egy gyakorlati megjegyzést kell azonban tennünk. 218

A korszerű társasági formákban gyakran a tulajdonosok és a menedzserek személyileg is elválnak egymástól. Ennek célszerűsége a vállalati célrendszer fenti elemzéséből is kitűnik. Ha a tulajdonos egyben a menedzser is – kisebb vállalatoknál ez nem ritka –, akkor kritikus helyzetekben könnyen hozhat helytelen döntést. „Tulajdonos lelke“ túlságosan gyorsan válna meg időlegesen veszteségessé vált vállalatától, „menedzser lelke“ viszont túl sokáig kísérletezne a megmenthetetlenné vált vállalat megmentésével is. A személyi szétválás egészséges kompromisszumkényszerével megóvhatja a vállalatot mindkét szélsőséges döntéstől. 5.1.2.2. A vállalattal szembeni külső elvárások – az állam, a társadalom és a vállalatok viszonya Az állam gazdasági szerepének elsősorban a makrofolyamatok befolyásolásában van jelentősége. Ezekkel a kérdésekkel a makroökonómia tárgyalásakor fogunk részletesen foglalkozni. Külön fogunk azokkal a mikroökonómiai kérdésekkel is foglalkozni, amikor a piaci mechanizmusok nem biztosítják a hatékonyságot, s ezért az állam mikroökonómiai beavatkozása is elkerülhetetlennek tűnik. Itt most csak jelezzük, hogy az állami gazdálkodás a közgazdaságtan egyik különleges területe. Az állami gazdálkodás ugyanis sem nem fogyasztás-, sem nem termelés-centrikus. Az államnak a társadalmi munkamegosztásban hármas funkciót kell ellátnia: 219

• közhatalmi funkció - amikor az állam az elfogadott közrend védelmében törvényeket (mindenkire kötelező előírásokat) alkot és azok betartatására akár erőszakot is alkalmazhat; • gazdaságszervező, érdekegyeztető funkció - amikor az állam helyzetéből adódó átlátásával, érdekek felettiségével mintegy a döntőbíró és a karmester szerepeit játsza; • köztulajdonosi funkció - amikor az állam közvetlenül birtokolva vonja ki a közérdekű javakat az egyesek, vagy csoportok magántulajdonából. Nem mindegy, hogy az állam melyik funkciójával milyen mértékig van jelen a gazdaságban. Ez a koordinációs mechanizmusok kérdésével áll szoros összefüggésben. Az állam alapvető feladata a sokféle érdektől tagolt civil társadalom koordinálása. Domináns szerepe a modern társadalmakban csak a piaci és a bürokratikus koordinációk közül valamelyiknek lehet, bár egyik sem szoríthatja ki teljesen a másikat, akármelyik dominál is, a másik szükségszerűen kiegészíti. A piaci koordinációban az állam jellegzetes funkciója a közhatalmi, Adam Smith szavaival: „az éjjeli őr” szerepe. A civil társadalom gazdálkodó szubjektumai (elsősorban a háztartások és a vállalatok) a társadalmi munkamegosztás keretében keresett és kínált javaikat és szolgáltatásaikat a piacon cserélik ki, ahol a reálfolyamatokat minden esetben pénzfolyamatok ellentételezik, mely utóbbiak egyben a fő információs folyamatokat is jelentik, azaz a kapcsolataik teljesen monetarizáltak. A szereplők (amennyiben az állam 220

is megjelenik közöttük, mint piaci résztvevő – eladó vagy vevő – úgy ő is) egymással mellérendeltségi viszonyban vannak. A bürokratikus koordináció hierarchikus struktúrát jelent, ahol a civil társadalom alárendelt viszonyban van az állami bürokráciával szemben. Ebben a koordinációs mechanizmusban az állam gazdaságszervező, érdekegyeztető funkciója kerül előtérbe. Az állam bürokratikus eszközökkel elszakítja a reálfolyamatokat a pénzfolyamatoktól és az információs folyamatoktól, a kapcsolatokat bürokratizálja, demonetarizálja. Nem csak saját kapcsolatait a civil gazdaság szereplőivel, de sokszor azok egymás közötti – piaci jellegű – kapcsolatait is, közvetlenül beleavatkozva azokba. Az állam köztulajdonosi funkciója országonként, régiónként változó. Nyugat-Európában viszonylag jelentős az állami tulajdon részaránya, a közművek, vasutak stb. általában állami tulajdonban vannak, illetve jelentős (esetenként döntő) az állami tulajdonrészesedés. Az USA-ban viszont az állami tulajdon aránya igen csekély, például a vasutak is kezdettől fogva magánkézben vannak. A tervgazdálkodást folytató országokban az állami tulajdon államigazgatási tulajdon formájában domináns vagy kizárólagos volt, így az állam köztulajdonosi funkciója mintegy magába olvasztotta a másik két funkciót. Meg kell még említeni, hogy a gazdaságban az eddig felsoroltakon túl más szereplők is jelen vannak. Ilyenek a vállalati elvek szerint működő, ám lényegét tekintve inkább fogyasztói szervezetként megjelenő oktatási, kulturális, egészségügyi stb. közintézmények, az államhoz némileg

221

hasonló, de sokkal korlátozottabb funkciókkal rendelkező regionális és egyéb önkormányzatok. Ezeket és a hozzájuk hasonlóakat a nonprofit szférába szokás összevonni. Ezek közgazdasági kutatása rendkívül tanulságos és időszerű. Szűkre szabott tananyagunkból e kérdéskört mégis ki kell hagynunk, már csak azért is, mert az ez irányú kutatások még nagyon kezdeti stádiumban vannak.

Most pedig visszatérünk a vállalatokkal szembeni külső elvárások rendszeréhez. A koordinációs mechanizmusok fenti elemzése alapján e rendszer a következő logika alapján fejthető ki: A társadalom a vállalatokat, mint a társadalmi termelőfolyamat alapegységeit fogadja el, akiktől elvárja, hogy: • biztosítsanak teret a munkaerő és a többi termelési tényezők termelő egyesítéséhez; • a ráfordítható kibocsátásokká;

eszközöket

alakítsák

át

• tegyék ezt gazdaságilag racionálisan, hatékonyan; • a kibocsátások a valós társadalmi szükségleteket elégítsék ki; • a termelés folyamán ne csak fogyasszák, de termeljék is újra a társadalmi vagyont. Természetesen a társadalom közvetlenül nem képes ezeket az elvárásokat érvényre juttatni, éppen azért van szükség a koordinációs mechanizmusokra. Történelmi példák és utópisztikus elképzelések mutatják azt, hogy elképzelhető ezeknek az elvárásoknak az agresszív illetve etikai 222

koordináción keresztül való érvényesítése, de realitása a jelenlegi viszonyok között csak a bürokratikus és a piaci koordináció egymást kiegészítő mechanizmusain keresztüli közvetítésnek van. Ennek megfelelően a vállalatoknak közvetlenül az állami-bürokratikus és a piaci elvárásoknak kell megfelelniük. Az állam elvárása, hogy a vállalatok • tartsák be a törvények és jogszabályok előírásait; • alkalmazkodjanak szabályozókhoz; • alkalmanként utasításokat.

a

hajtsanak

gazdaságirányítási végre

közvetlen

Az állam ezeket az elvárásokat közvetlen (direkt) vagy közvetett (indirekt) szankciókkal tartatja be. A közvetlen szankciók a „tilt-kötelez” típusú intézkedéseket jelentik, vagyis a vállalatoknak megtiltanak bizonyos akciókat, míg mások végrehajtására kötelezik őket. Ezek a szankciók lényegében függetlenek a piactól – nem piackomfortak. A közvetett szankciók esetén a vállalat azt teszi, amit jónak lát, de az állam az elvárásaihoz közelítő megoldásokat támogatja, „jutalmazza”, az elvárásaitól eltérő megoldásokat az eltérés mértékében „bünteti”. A vállalat maga döntheti el, hogy a tevékenységének közvetlen eredményei, valamint a „jutalom” és a „büntetés” milyen kombinációja a legkedvezőbb számára. Mintegy gazdálkodhat az állami beavatkozással, azaz ezek a szankciók kisebb-nagyobb 223

mértékben beilleszthetőek piackomfortak.

a

piaci

koordinációba,

A piaci elvárások úgy jelentkeznek, hogy az a vállalat, amelyik sikeresen alkalmazkodik hozzájuk, az fennmarad, amelyik rosszul – az elbukik, csődbe megy. A piacon a vállalatnak a kereslet-kínálati viszonyokhoz, valamint az adott piac verseny-mechanizmusához, (szerkezetéhez és formájához) kell alkalmazkodnia. Általános társadalmi elvárások

Az állam által közvetitett elvárások

A piac által közvetitett elvárások

A civil társadalom (fogyasztói, környezetvédelmi, munkavállalói stb. szervezetek) elvárásai

38. ábra A vállalattal szembeni külső elvárások

224

Fogalomtár Vállalkozás - az a tevékenység, amely egy kitűzött cél érdekében saját vagy idegen eszközöket mozgósít. Ha a kitűzött cél és az érdekében mozgósított eszközök gazdasági jellegűek, akkor gazdasági vállalkozásról van szó. Kockázat - az a valószínűség, amellyel a vállalkozás a megfelelő eszközök mozgósítása ellenére sem éri el a célját. Megfelelő eszközök (a vállalkozással kapcsolatban) - azok az eszközök, amelyek szokás és tapasztalat szerint annak számítanak. Önellátó vállalkozás – olyan vállalkozás, amelynek eszközeit az elért eredményekből forgatják vissza Önfinanszírozó vállalkozás – olyan önellátó vállalkozás, ahol az eredményt előbb pénzzé realizálják és a szükséges eszközöket ebből a pénzből szerzik be. Vállalat (tágabban értelmezve) – önfinanszírozó és következésképpen bizonyos mértékig öncélú, gazdasági vállalkozás Vállalat (szűkebb értelemben) – termelés-centrikus, szakosodásig mélyült munkamegosztású, pénzügyi és számviteli rendszerrel rendelkező, expanzív, más vállalatokkal gazdasági kapcsolatban álló, erősen visszacsatolt, termelési tényezőket vásárló és (fogyasztási és beruházási) javakat eladó gazdálkodó egység A vállalalat belső célrendszere – 1) Pénzügyi eredményesség; 2) Tartós fennmaradás; 3) Növekedés, fejlődés; 4) A piaci pozíciók megtartása, javítása; 5) innováció és a termelés fokozása; 6) A likviditás megőrzése; 7) A vállalati image és goodwill erősítése; 8) A rendelkezésre álló erőforrások bővítése Pénzügyi eredményesség – a vállalati célrendszer meghatározó eleme. Tartalma függ a vállalat piaci helyzetétől: 1) bruttó árbevétel, 2) maximális tiszta nyereség, 3) maximális nyereségesség, 4) hosszú távú vagyonérdekeltség Az állam funkciói – a mikrogazdaságban: 1) közhatalmi funkció - amikor az állam az elfogadott közrend védelmében törvényeket (mindenkire kötelező előírásokat) alkot és azok betartatására akár erőszakot is alkalmazhat; 2) gazdaságszervező, érdekegyeztető funkció - amikor az állam helyzetéből adódó átlátásával, érdekek felettiségével mintegy a döntőbíró és a karmester szerepeit játsza; 3) köztulajdonosi funkció - amikor az állam közvetlenül birtokolva vonja ki a közérdekű javakat az egyesek, vagy csoportok magántulajdonából. A vállalattal szembeni társadalmi elvárások – 1) biztosítsanak teret a munkaerő és a többi termelési tényezők termelő egyesítéséhez; a ráfordítható eszközöket alakítsák át kibocsátásokká; 2) tegyék ezt gazdaságilag racionálisan, hatékonyan; 3) a kibocsátások a valós társadalmi szükségleteket elégítsék ki; a termelés folyamán ne

225

csak fogyasszák, de termeljék is újra a társadalmi vagyont.

226

5.2. A vállalat, mint a kínálat forrása d) Költségek és profitok e)

Az amortizáció sajátos szerepe

227

5.2.1. A vállalat fekete doboza Mint arról már korábban szó volt, a vállalat vizsgálatához igénybe vesszük a kibernetika (rendszerelmélet) egy népszerű eszközét, a fekete dobozt. A fekete doboz varázslatos eszköz. Mindenek előtt – fekete, tehát nem tudjuk, mi van benne. Pedig nagyon szeretnénk tudni. De van segítségünk ahhoz, hogy megpróbálhassuk kitalálni, mi van benne. A doboz két oldalán bemenő (input) és kimenő (output) vezetékek vannak. Megfelelő mérőeszközökkel mérjük az inputok és az outputok nagyságát és minőségét, majd a köztük kimutatható összefüggésekből következtetünk arra, mi folyhat a dobozon belül. A módszert természetesen alkalmazhattuk volna a háztartásra is, de ott nem igen volt rá szükségünk. Ennek oka, hogy a háztartásra rövidtávon nem jellemző a visszacsatolás. Definíció Visszacsatolásról egy fekete dobozzal is ábrázolható rendszer esetén akkor beszélünk, ha az outputok vezetékei vissza vannak inputként csatolva a rendszer bemenetére. Ha a visszacsatolt output hozzáadódik az inputokhoz, akkor pozitív, ha kivonódik belőlük, akkor negatív visszacsatolásról beszélünk. A pozitív visszacsatolás fokozott működésre készteti a rendszert, gerjeszti azt, a negatív visszacsatolás lefolytja a rendszert, szabályozza azt.

228

Visszacsatolás

Pénz-input

Jószág-output

Jószág-input

Pénz-output

39. ábra A fekete doboz

A háztartás inputja és outputja – mint egyébként minden gazdasági szereplőé – minőségileg két áramlatra bontható: pénz (monetáris, nominális) és jószág (naturális, reális). A háztartás naturális inputja a piacon beszerzett fogyasztási cikkekből, outputja a vállalat rendelkezésére bocsátott elsődleges termelési tényezőből (munkaerő, termőföld stb.) áll. Itt nyilvánvalóan nincs rövidtávú összefüggés, visszacsatolás, hiszen tökéletesen versenyző piacokat feltételezve a fogyasztási cikkek termelésére aligha van meghatározó befolyása az adott háztartás által kínált erőforrásoknak. A monetáris inputok (tényező-jövedelem) és outputok (fogyasztási cikkek ára, ellenértéke) esetében az összefüggés egyirányú (a háztartás a jövedelmét költi el) itt nem is értelmezhető a visszacsatolás. Az igazi problémát a naturális output és a monetáris input közötti kapcsolat jelenti. Általában a piaci viszonyok miatt sajátos dualitás figyelhető meg (nem csak a háztartás vonatkozásában), hogy tudniillik minden naturális inputnak megfeleltethető egy monetáris output és minden naturális outputnak megfeleltethető egy monetáris input. Amikor ez az elv sérül, akkor transzferekről, tranzakciós vagy tiszta forgalmi költségekről, általában a piac megkerüléséről van szó.

Ha például a háztartásnak nehézségei adódnak a tényező piacon (pld. munkanélküliség) akkor azt várhatnánk, hogy a 229

csökkenő jövedelem a fogyasztás visszafogását okozza. Rövidtávon azonban ez általában nem következik be, de a fordítottja sem, a hirtelen javuló tényezőértékesítés nem fokozza hirtelen a fogyasztást. Ennek oka a megtakarítás. A megnövekvő jövedelem növekvő része kerül megtakarításra, a csökkenő jövedelmet viszont a megtakarított tartalékokból pótolják. A vállalat önellátó, önfinanszírozó jellegéből következik, hogy vizsgálatánál nagy szerepe van a visszacsatolásnak. Mégpedig elsősorban a pénz-output visszacsatolásának a pénz-inputra – ez az önfinanszírozás. Emellett azonban a későbbiekben más visszacsatolásokkal is fogunk találkozni. Valójában persze sejtjük, hogy mi van a vállalat fekete dobozában. A pénz-folyamatok a vállalat főkönyvén mennek keresztül, a naturális folyamatok pedig a vállalat technológiáján. Mivel azonban a közgazdaságtan nem számviteltan és nem a technológia tudománya, azért nyugodtan vehetjük úgy, hogy a doboz igenis koromfekete. 5.2.2. A fekete doboz pénzfolyamatai – árbevétel, költségek és profitok Mint már a vállalat általános jellemzésénél jeleztük, modellünkben egyetlen céljaként a profit maximalizálását jelöljük meg. Ezt a kérdést kissé részletesebben is meg kell vizsgálnunk, mert a profit fogalmának pontosítása nélkül nem fogjuk tudni az optimális kibocsátási szintet meghatározni. Amikor a vállalat a beszerzett erőforrásokkal előállít valamit, az a valami csupán potenciálisan szükségletkielégítő jószág. 230

Ha a vállalatnak nem sikerül eladnia, realizálnia ezt a valamit, akkor gyakorlatilag semmi különbség nem lesz a minőségellenőrzés által hibátlannak, illetve selejtesnek ítélt darabok között. Mindkét halom végül is a hulladékok közé kerül. Tehát kibocsátásnak csak a realizált termelést tekinthetjük, amely a realizálás révén jövedelmet, árbevételt eredményez a vállalat számára. Mindamellett a mikroökonómiában a kibocsátás és a jövedelem két különböző kategória (mint majd látni fogjuk, a makroökonómiában ez nem egészen így van), mivel a kibocsátás a realizált termelés naturális tartalma, a jövedelem pedig annak pénzbeli megjelenési formája. Az is fontos motívum, hogy a realizálás nem a termék elfogyasztását jelenti, hanem az áru megvásárlását. A jövedelmet ebben a modellben árbevételnek is hívjuk, mivel az eladott jószágok mennyiségét megszorozva a jószágok árával kapjuk meg e jövedelem számszerű nagyságát. Ez lesz vállalat-modellünk egyetlen pénz-inputja: TR(q)=p⋅q A valóságos vállalati eredményekben az árbevétel csak egy része a jövedelemnek, mivel a vállalatnak más bevételei is vannak. Manapság például nem ritka az olyan Kft, amely a törvényben előírt alapítói tőkénél jóval kisebb tőkével működik, s a többletet bankban tartva kamatbevételhez jut. Mivel a vállalatok pénzeszközeiket banki folyószámlákon tartják, kamatbevétele bármelyik vállalatnak lehet. Az sem ritkaság, hogy egy vállalat egy másik vállalat részvényeiből vásárol. Ilyenkor a vállalatnak osztalékbevétele van. Az is lehetséges, hogy a vállalat pert nyer egy másik vállalat ellen, aki nem

231

teljesített valamilyen szerződést, s a vesztes vállalat kártérítést fizet a nyertesnek. Ez is egy lehetséges bevétel.

A vállalati jövedelem szélesebb értelemben a vállalat valamennyi bevételének összegét jelenti. Vajon akkor mi miért szűkítettük le a jövedelem fogalmát az árbevételre? Egyrészt, mert ez a vállalat legjellemzőbb bevételi forrása. Az a vállalat, amely az árbevételén kívül semmi más jövedelemmel nem rendelkezik, elméletileg egy teljesen normális vállalat, szemben azzal, amelyik főképpen nem az árbevételből szerzi jövedelmét. Ez vagy nem igazi vállalat a szó mikroökonómiai értelmében (például egy holdingvállalat, amely más vállalatok felvásárlásával, feljavításával, majd eladásával, illetve vagyonkezelésével foglalkozik és főként osztalékbevételekből, illetve árfolyambevételekből szerzi jövedelmét), vagy pedig szédelgő vállalat (például egy névleges KFT, gyanús eredetű vagyonok tisztára mosása végett). Egyik sem témája egy bevezető jellegű közgazdaságtani kurzusnak. Másrészt további vizsgálódásaink szempontjából is az árbevétel a meghatározó. Végül is minket nem a vállalat maga érdekel, hanem az általa támasztott kínálat, amely mögött viszont a kibocsátás és az árbevétel áll. Tehát az, hogy a vállalati jövedelmet azonosítjuk a vállalat árbevételével szintén modellünk egyik egyszerűsítő, de elfogadható feltevése. Mire fordítja a vállalat az árbevételt?

232

Az önfinanszírozás elvének megfelelően a felmerült kiadásait ebből az összegből fedezi. Sikeres tevékenység esetén előfordulhat, hogy e kiadások fedezése után még marad egy összeg az árbevételből. Definíció A termelési folyamat során felmerülő vagyoncsökkentő kiadásokat, amelyeket az önfinanszírozás elve alapján a vállalati jövedelemből fedeznek, a termelés költségeinek nevezzük. Az árbevételből a költségek fedezése után megmaradó részt a vállalat tiszta jövedelmének, nyereségének, profitjának nevezzük. Természetesen a költség-fogalmat ugyanúgy leegyszerűsítettük, mint a jövedelem fogalmát. A vállalatnak nem csupán termelési költségei lehetségesek. Költsége lehet a vállalatnak egy elvesztett perből, az infláció miatti negatív reálkamatból, egy természeti csapás okozta károk helyreállításából, a károk megelőzésére kötött biztosítás díjaiból, más vállalatok értékpapírjaival való rossz spekuláció eredményezte árfolyamveszteségekből stb. Mindezekre nagyjából ugyanaz vonatkozik, mint amit a bevételekre mondtunk.

Vállalat-modellünknek két pénz-outputja lesz: a költség és a profit. A fenti definícióból következik a profit kissé formai meghatározása, mint az árbevétel és a termelési költségek, általánosabban, mint a vállalati jövedelmek és költségek különbsége: TΠ(q)=TR(q)-TC(q). Adhatunk azonban egy költségekre és a profitra.

tartalmibb 233

összevetést

is

a

Ha minden költséget fedeztünk, akkor a fennmaradó összeget már nem költhetjük folyó kiadások fedezésére (hiszen ezek adják a költségek tartalmát), hanem csupán a vállalat expanzív jellegéből következő eljövendő bővítő célú többletkiadások megelőlegezésére. Ezt tehetjük közvetlenül az adott kiadás megelőlegezésével (befektetés), vagy a későbbi kiadásokra való tartalékképzéssel. Ebben a felfogásban a költségek a múltbéli és folyó kiadásokat fedezik, a profit a jövőbeli (a vállalat bővítését szolgáló) kiadásokat előlegezi meg. Ilyen megközelítésben a költségek és a profit már nem annyira ellentétes, egymást kizáró, hanem inkább hasonló fogalmak. Ezért nem csodálkozhatunk rajta, hogy néha egy árbevételi tételről nem könnyű eldönteni, az vajon költség, vagy inkább profit. A legegyszerűbb dolgunk akkor van, amikor a vállalat nyilvánvalóan külső partnertől vásárol árut vagy szolgáltatást, aminek kifizetéséről a partner aláírásával hitelesített bizonylatot ad. Ilyenek a szállítói számlák, a munkavállalói bérjegyzékek stb. Ezek nyilvánvaló, explicit (kifejezett) költségek. Kétely merülhet fel, hogy a munkavállalói bérjegyzék miért lenne nyilvánvalóan külső partnertől származó bizonylat, hiszen a munkavállalók az adott vállalat saját dolgozói? Nos, itt arról van szó, hogy a munkabért a dolgozók nem, mint dolgozók veszik fel (csupán a jogosultságot szerezték ebben a minőségben), hanem mint a munkát (munkaerőt) eladó háztartások képviselői - a nyilvánvalóan külső partner tehát a háztartás.

234

Az explicit költségekkel kapcsolatban egy másik közkeletű tévedésre is fel kell hívni a figyelmet. Explicit költségek azok a költségek, amelyek külső partner számláján jelennek meg. Nem minden számla takar azonban költséget! Költség az, ami csökkenti a vállalat vagyonát, aminek ezért meg kell térülnie, mert különben veszteség lesz. Ha a vállalat vásárol egy berendezést, akkor vagyona nem változik, csak a vagyonmérlege: az aktív pénzeszközei átalakulnak passzív állóeszközökké, miközben a mérleg egyenlege változatlan. Tehát ez a számla nem költségszámla!

A többi költség nem mutatható ki ilyen egyszerűen, ezért azokat implicit (nem kifejezett) költségeknek nevezzük. Ezek egy része a vállalat pénzügyi kimutatásaiban megjelenik, igaz a bizonylatot maga a könyvelés állítja elő. Jellegzetesen ilyen az úgynevezett állóeszközök (építmények, gépek, berendezések, azaz az olyan eszközök, amelyek több éven keresztül funkcionálnak beszerzésük után) amortizációs leírása, de ilyenek lehetnek a törvény által engedélyezett mindenféle átalányban elszámolható költségek is. Az explicit költségekkel együtt az implicit költségek eme bizonylatolt része alkotja a vállalat számviteli költségét. Mivel a könyvelésnek vannak számlái az árbevételről és a számviteli költségekről, ezért kézenfekvő, hogy a kettő különbségéről is felfektessenek egy számlát. Ezen jelenik meg, mint az árbevétel és a számviteli költségek különbsége, a számviteli profit. Az amortizációs leírás nem feltétlenül tükrözi helyesen az állóeszközök amortizációját. Ellenkezőleg, sokféle amortizációs technika ismeretes (például az úgynevezett gyorsított vagy degresszív amortizációs leírás technikája), 235

amikor éppen az a cél, hogy az amortizációs leírás eltérjen a valóságos amortizációs folyamattól. Az amortizáció legegyszerűbb (csak hát legkevésbé racionális) formája az lenne, ha a vállalat az állóeszközök értékcsökkenését fedező árbevételi részt (a voltaképpeni amortizációt) elkülönítve tartalékolná, és amikor valamelyik állóeszköz nullára amortizálódott, ebből a tartalékból venne helyette egy újat. Igen nagyfokú hozzá nem értés lenne azonban ekkora összeget holt tőkeként hevertetni. A valóságos amortizációs gyakorlat ezért más. Az amortizációs tartalékot folyamatosan visszaforgatják a termelésbe, látszólag bővítve az állóeszköz-állományt és ténylegesen bővítve a termelést, illetve a belőle származó profitot, amiből azután – helyes amortizációs politika mellett – a nullára amortizálódott állóeszközök is lecserélhetőek. Miért mondjuk, hogy az állóeszköz állomány látszólag bővül? Először is eltekintünk attól, hogy az idők folyamán a műszaki haladás következtében az állóeszköz-kínálat megváltozik. Feltesszük, hogy a nullára leírt berendezés helyett egy pontosan ugyanolyant fognak beszerezni. Tegyük fel, hogy egy vállalatnál tíz egyforma célgép működik, amelyek élettartama tíz év. Ekkor egy év amortizációjából éppen megvehető egy ilyen típusú gép. Az állóeszköz-állomány azért csak látszólag bővül, mert amikor a tizenegyedik gépet megvették, akkor a többi már egy tized részben elkopott. Így van tíz darab 0,9 nagyságú (értékű) gépünk + egy darab teljes értékű, azaz 10⋅0,9+1=9+1=10 gépünk, vagyis a géppark ténylegesen nem bővült. Igen ám, de a jól karbantartott gép egészen nullára amortizálódásáig nagyjából változatlan termelékenységet tesz lehetővé, ezért ez az értékét tekintve változatlan géppark most tíz százalékkal több termelést tesz lehetővé, ami szerencsés esetben a profit nagyságát is

236

megnöveli (valószínűleg kevesebb, mint tíz százalékkal). Illusztráljuk mindezt a következő sematikus ábrákkal: Géppark 0 év (amortizációs kulcs 10%)

10*1,0 = 10 gép értéke Géppark 1 év (amortizációs kulcs 10%)

10*0,9 = 9 gép értéke és 1 gép ára, mint amortizáció. Látszólag 11 gépünk van, 10 gép értékében

Tehát az amortizáció esetében nem is olyan könnyű eldönteni, hogy költségről vagy profitról van szó. Keletkezését tekintve nyilvánvalóan költség, felhasználását tekintve (a második, racionális esetet véve alapul) azonban inkább profit. Ilyen dilemma más költség-profit elemekkel kapcsolatban is felmerül. Egy kisebb családi vállalat tulajdonosa a vállalat árbevételéből fedezi saját és családja szükségleteinek költségeit. A könyvelésben erről természetesen semmilyen 237

bizonylat sem található (kivéve az adózás szempontjából elszámolható tételeket). Végül is a tulajdonos a profitjával azt tesz, amit akar. De vajon valóban a profitról van szó? A profit fentebbi tartalmi meghatározása szerint nem egészen, hiszen az teljesen nyilvánvaló, hogy ez az összeg semmilyen későbbi termelési költséget nem előlegez meg. De nevezhetőe ez az összeg folyó termelési költségnek? Bizonyos szempontból nem, ezért is nevezik egyes közgazdászok az ilyen költséget improduktív, nem termelő költségnek. Viszont, ha úgy gondolkodunk, hogy a vállalat szempontjából több profit (a jövő termelésének előlege) keletkezhetne, ha a tulajdonos személyes fogyasztása szerényebb lenne, akkor – mivel a tulajdonos a vállalat nélkülözhetetlen szereplője, ha úgy tetszik, része – a személyes fogyasztás költség jellege már jobban kidomborodik. Még inkább így lenne, ha a tulajdonos a cég kasszájából járandóságként venné ki ezeket az összegeket és a bérlistához hasonló bizonylattal igazolná pénzfelvételét. Egy nagyobb vállalatnál, például egy részvénytársaságnál ez általában így is van. A részvényesek osztalékfelvételét ugyanúgy elkönyveli a társaság könyvelése, mint a munkavállalók és menedzserek járandóságait. Egy kis vállalatnál ez nem szokás, de ez mit sem változtat a lényegen: az árbevételből a tulajdonos(ok) személyes fogyasztására, vagy más, a termeléshez nem kapcsolódó célra kiadott összeg implicit költség. Végül, de nem utolsó sorban gondolkodjunk el azon a tényen, hogy ha valaki egy vállalkozásba fekteti a pénzét, akkor már semmi másba nem fektetheti ugyanazt az összeget. Ilyen 238

módon az általa kiválasztott befektetés hozama kedvéért feláldozza az összes többi lehetőség várható hozamát. Itt két kérdés merül fel: • ténylegesen mit áldozott fel a befektető; • mekkora az áldozata? Nyilván az feláldozott hozam nem az általa ismert és nem ismert összes befektetési lehetőség várható hozamának összege (amelynek nagysága gyakorlatilag végtelen), hiszen akármibe fektetett volna be, minden más lehetőségről le kellett volna mondania. Vagyis a tényleges áldozat csak egy lehetséges befektetési lehetőséghez kapcsolódik, amely valamilyen módon dominálja a többit. Ennek a domináns alternatív befektetési lehetőségnek a feláldozott várható hozamát a megvalósított befektetés alternatív vagy feláldozott költségének nevezzük. A következő megválaszolandó kérdés, hogy feláldozott befektetési lehetőség lesz a domináns?

melyik

Amennyiben a vállalkozó a megvalósított vállalkozás kedvéért egy vagy néhány konkrét befektetési lehetőségről mond le, akkor nyilván ezek valamelyikének meg nem kapott hozama jelenti az áldozatot, mégpedig a szóba jöhető legmagasabb hozam. Igen ám, de itt várható hozamokról van szó, vagyis a tényleges eredmény (amit valójában feláldozott a vállalkozó) lehet egészen más is. Legjobb esetben a várakozást meghaladóan magas is lehet a hozam, de rosszabb esetben a hozam akár el is maradhat, sőt akár tiszta veszteség is származhat a dologból. 239

A várakozást meghaladó hozam elvesztése nem tekinthető áldozatnak, hiszen arra a vállalkozó nem számított, tehát elvesztését sem érzékelhette. Így az áldozat szempontjából figyelembe vehető eredmények skálája a vállalkozásban elszenvedhető tiszta veszteségtől a vállalkozó által elvárt hozamig terjed. A különböző eredmények e skálán különböző valószínűséggel következhetnek be. Mivel a befektető a teljes hozam elérését tekinti vállalkozása céljának, azért ezeknek a valószínűségeknek a komplementerei (1-valószínűség) adják a kockázati skálát. A lemondás áldozatát tehát nem általában a várható hozam elmaradása jelenti, hanem a kockázat figyelembevételével becsült hozamé. Egy óvatos vállalkozó előnyben részesíthet egy kisebb várható hozamú, de kevéssé kockázatos befektetési lehetőséget egy nagyobb hozammal kecsegtető, de igen kockázatossal szemben. Nehéz lenne ebben az esetben megmondani, hogy mekkora is az alternatív költség. Az alternatív költség nagyságát akkor könnyű meghatározni, ha a szóba jöhető, de mégsem kiválasztott befektetési lehetőségek között van legalább egy alacsony kockázatú. Ebben az esetben ennek az elmaradt hozama tekinthető az alternatív költségnek. Egy modern gazdaságban, ahol fejlett bankrendszer van, a szóba jöhető befektetési lehetőségek között mindig van egy, amelynek gyakorlatilag nincs, vagy legalább is alig van kockázata. A befektetésre szánt összeget be lehet tenni egy bankba kamatozó betétként. A bank erre a betétre legalább a piaci kamatláb szerinti kamatot fogja fizetni, mert erre 240

kényszeríti őt a többi bank konkurenciája (a bankok között is tökéletes versenyt feltételezünk), de többet nem fog fizetni, mert ezt viszont a betétesek egymás közötti konkurenciája teszi lehetővé számára. Az a bank, amelyik a piaci kamatlábnál lényegesen magasabb kamatlábat ígér, annak nincs elegendő betétese, s így akar betéteseket magához csalogatni. Ilyen bankba tenni a pénzt eléggé kockázatos. Az úgynevezett szolid bankok, ahol a betéteket gyakorlatilag kockázat nélkül lehet elhelyezni a piaci kamatlábbal, vagy attól jelentéktelen mértékben eltérő saját kamatlábbal dolgoznak. A piaci kamatláb szerinti kamat tehát biztos hozam, így ha csak a vállalkozó nem mondott le egy ennél nagyobb biztos hozamról, akkor a piaci kamatláb szerinti kamat a befektetés kalkulálható alternatív költsége. Az alternatív költség fogalma igen általános. Vannak közgazdászok, akik egyenesen erre a fogalomra építik fel a mikroökonómia nagy részét (lásd például P. Heyne könyvét). Alternatív költség lehet a befektetés kamata mellett, például, a saját tulajdonú eszközök bérleti díja, ha ezeket az eszközöket maga a vállalat használja, pedig bérbe is adhatta volna, stb.

Összefoglalva, az amortizáció nem elszámolt része, a tulajdonos személyes kiadásai, a befektetés piaci kamatláb szerinti kamata jellegzetes, a könyvelésben nem megjelenő implicit költségek, amelyek éppen ezért a könyvelésben a számviteli profit részeként jelennek meg. A tulajdonos, a vállalkozó azonban joggal elvárja, hogy ezek a költségek feltétlenül térüljenek meg, ezért a számviteli profitnak ezt a részét (ami valójában költség) normál profitnak nevezik. 241

A későbbiekben gyakran fogunk hivatkozni a normál profitra, mint a vállalat minimális céljára. Sokan ezt félreértik, és úgy gondolják, hogy a normál profit jár a vállalkozásnak. Ez persze nem igaz. A normál profit nem jár a vállalkozásnak, hanem az a vállalkozás, amely tartósan nem tudja megszerezni a normál profitot - tönkre megy. Az amortizáció meg nem térülése az eszközpark elöregedéséhez, és így a vállalat versenyképtelenségéhez vezet. Ha tulajdonos nem találja meg számításait a vállalkozásban, kivonja a tőkéjét, és ezzel hozza kilátástalan helyzetbe a vállalatot. Ha a cég nem tudja megtermelni befektetése kamatait, akkor hitelképességét veszti el. Mindezek nem azonnal következnek be, hanem fokozatosan teszik tönkre a vállalatot.

Ha az árbevételnek van a normál profit felett is része, az már minden szempontból profitnak tekinthető, ezért gazdasági vagy tiszta (nettó) profitnak nevezik. A formális definíció visszafordításával az árbevétel és a gazdasági profit különbségét gazdasági vagy teljes (bruttó) költségnek nevezik. Az alábbi táblázatban összefoglaltuk az árbevétel költségprofit szerkezetét.

TELJES ÁRBEVÉTEL Teljes (bruttó) gazdasági költség Explicit költségek

Implicit költségek

Számviteli költségek Számviteli költségek

(Nettó) gazdasági profit (Nettó) gazdasági profit Számviteli profit

Normál profit

242

(Nettó) gazdasági profit

A táblázatból látható, hogy a gazdasági költség egyenlő az explicit és implicit költségek összegével, de a számviteli költség és a normál profit összegével is. További vizsgálódásainkban az itt kifejtetteket nem elfelejtve hipotetikusan feltételezzük, hogy a profit-egyenlet TΠ(q)=TR(q)-TC(q) egyértelműen meghatározott, azaz pontosan el tudjuk az árbevételen belül választani a gazdasági profitot a gazdasági költségtől. 5.2.3. A munka hozadéki függvénye A vállalati fekete doboz reálfolyamatait nem fogjuk olyan részletesen megvizsgálni, mint a pénzfolyamatokat. Ezeknek a folyamatoknak a leírására szolgálnak az úgynevezett termelési függvények. Ezek azt mutatják meg, hogy a különböző inputtényező kombinációkkal a vállalat maximálisan mekkora outputra képes. A mi leegyszerűsített modelljeinkben egytermékes vállalatot feltételezünk, így a maximális output a vállalat által kibocsátott termék q mennyisége lesz. A vállalatnak többféle reálinputja van, ezek közül a legfontosabbak: • Anyag és energia (forgó eszközök) • Épületek és gépek, berendezések (állóeszközök) • Munka(erő) • Stb. 243

Ha ezek közül az első kettő (azaz a tőke) mennyiségét rögzítjük valamilyen K szinten, akkor a q kibocsátás a felhasznált L munkamennyiség függvénye lesz. A termelési függvény e speciális szeletét a munka hozadéki függvényének nevezzük. A különböző K értékekhez tartozó munka hozadéki függvények serege együttesen alkotja a termelési függvény munka szerinti parciális függvényét – röviden a munka parciális termelési függvényét. Ez tulajdonképpen a termelési függvény egy lehetséges ábrázolása. Vizsgáljuk meg a munka hozadéki görbéjének tipikus menetét! Abból indulunk ki, hogy felépítettek egy új gyárat, és azt berendezték adott mennyiségű termelési eszközzel (csak az úgynevezett állóeszközöket vesszük figyelembe, a sokkal kisebb értékű, de gyorsan változó mennyiségű úgynevezett forgóeszközöktől az egyszerűség kedvéért eltekintünk). Ha az eszközökhöz képest lényegesen kevesebb munkást alkalmaznak, akkor a munkások nem tudják kihasználni az eszközökben rejlő lehetőségeket, ezért viszonylag alacsony lesz a termelékenységük. Minden újabban felvett munkás növeli a kooperáció (együttműködés) lehetőségét, s így a munka hatékonyságát, azaz egy bizonyos számú munkásig a termelés gyorsabban nő, mint a létszám. Ez a szakasza a termelési függvénynek tehát gyorsulóan növekvő lesz, azaz növekvő hozadékú. Mint említettük, ez nem tart a végtelenségig. A növekvő hozadékú szakasz vége után a továbbiakban felvett munkások már nem azt teszik lehetővé, hogy egyre több eszköz legyen valóban hasznosítva (például mert már minden berendezést üzembe helyeztek), hanem 244

csupán e hasznosítás hatékonyságát fokozzák némileg (például több váltást lehet szervezni). Ilyenkor a létszám már gyorsabban nő, mint a termelés, bár az utóbbi is növekszik. Ebben a szakaszban a hozadéki görbe lassulva növekszik, csökkenő hozadékú.

q

m K

i

növekvő hozadék

csökkenő hozadék

kapun belüli munkanélküliség

L

40. ábra. A munka hozadéki függvénye

Végül egy bizonyos létszám felett az újonnan felvett munkás vagy téblábolásával, vagy látszatmunkájával fizikailag és erkölcsileg zavarja társait a munkában, a termelés csökkenni kezd. A hozadéki görbe monoton növekvőből monoton csökkenőbe vált át. Racionális vállalat ezen a szakaszon már nem működik. A „létezett szocializmusban” elég gyakran előfordult ilyesmi, ott az ilyen feleslegesen foglalkoztatott, valójában a termelést akadályozó munkaerőt „kapun belüli munkanélküliségnek” lehetett nevezni (kb. az 1970-es évek végétől ez a fogalom a szakirodalomban „polgárjogot” is nyert). 245

5.2.4. A vállalati költségfüggvények Továbbra is élni fogunk azzal az egyszerűsítő feltételezéssel, amelyet a jövedelemmel kapcsolatban már használtunk, azaz eltekintünk a vállalat minden olyan tevékenységétől, amely nincs kapcsolatban a termeléssel. Így a költségekről feltesszük, hogy azok mind a termeléssel kapcsolatosak, s csak az a kérdés, hogy milyen ez a kapcsolat? Definíció Azokat a költségrészeket, amelyeknek nagysága nem függ a termelés nagyságától, fix vagy állandó költségeknek nevezzük (angolul Fixed Cost - FC). Állandó költség rövidtávon az állóeszközök értékcsökkenése, hiszen az adott előírások esetén az csak az állóeszközállomány nagyságától függ, ami viszont rövidtávon változatlannak tekinthető. (Annál inkább, mivel az adott modellben célszerűen éppen azt az időtávot tekintjük – per definition – rövidnek, amely alatt az állóeszköz-állomány nem változik meg.) De állandónak tekinthető a helységek világításának, fűtésének költsége is, hiszen nem túl hosszú távon ezek sem függenek a kibocsátás volumenétől. Ugyancsak fix költség a vállalat felsőszintű irányító apparátusának költsége. Definíció A termelés nagyságától függő költségrészeket változó költségeknek nevezzük (Variable Cost VC). A változó költségek közül a két legjelentősebb a bérköltség, illetve az anyag- és energiaköltség. Az utóbbi esetében nem követünk el nagy hibát, ha a termeléssel egyenes arányban változónak tekintjük, vagyis 246

feltételezzük, hogy például, ha a termelés megkétszereződött, akkor a felhasznált anyag és energia mennyisége is kétszer akkorára nőtt. Ha nem így volna, akkor a vállalat nem bánna ezekkel az erőforrásokkal racionálisan.

41. ábra. A vállalati költségek összetevői

Bonyolultabb a helyzet a bérköltség esetében. Mivel a munka hozadéki görbéje olyan alakú, ahogy azt az előző pontban leírtuk, azért megalkotható annak inverz függvénye is (ez a hozadéki görbe monotonitásából következik), az alkalmazott munka függése a termeléstől - a termelés munka-ráfordítási függvénye. A bérköltségnek a termeléstől való függvénye egyszerűen származtatható ebből a függvényből, csupán meg kell szoroznunk az átlagos bérszínvonallal (azért az átlagossal, mert maga a munkaráfordítás egy aggregált, tehát átlagos mutató). Mivel egy függvény alakja csupán megnyúlik, ha egy konstanssal beszorozzuk, a jellegzetes pontjai és a menete nem változik. Így annál a termelési értéknél, ahol a hozadéki görbe növekvő hozadékúból 247

csökkenőbe megy át, az inverz függvénynek és így a bérköltség függvénynek is inflexiós pontja lesz. Ez előtt a pont előtt a bérköltségek lassabban, utána viszont gyorsabban nőnek, mint a termelés. A változó költségek lényegében a két fent elemzett költségfajtából tevődnek össze. Mivel feltételezésünk szerint az anyag- és energiaköltségek a termeléssel azonos ütemben nőnek, azért a változó költségek függvényének menete összességében a bérköltségekéhez lesz hasonló, vagyis a bérköltség-függvény inflexiós pontjáig lassabban, utána pedig gyorsabban fog nőni, mint a termelés (vagyis ez a pont a teljes változó költségek számára is inflexiós pont lesz). Definíció A fix és a változó költségek összege adja a termelés teljes költségét (Total Cost - TC).

42. ábra. A fix, a változó és a teljes költség

248

A modell elemzése szempontjából érdekes megnézni, hogy egy egységnyi termelésre mennyi költség jut? Tudjuk, e kérdésre két megközelítésben lehet válaszolni. Definíció A termelés átlagköltsége (Average Cost - AC) az egységnyi termelésre átlagosan jutó költség, azaz a költségmutató és a termelés nagyságának hányadosa. Az átlagköltség valamennyi eddig tárgyalt költségösszetevőre értelmezhető, így beszélhetünk átlag fixköltségről (AFC), átlag változó költségről (AVC) és átlag (teljes) költségről (AC = ATC). Az átlag fixköltség természetesen fordítottan arányos a termeléssel, hiszen mindig ugyanazt a költséget kell elosztani különböző termelési volumennel. Így ennek ábrája egy hiperbola. Az átlag változó költség kezdetben elég nagy, ahonnan folyamatosan csökken, hiszen a változó költség az inflexiós pontig lassabban nő, mint a termelés, tehát hányadosuk csökken. Ez így lesz még az inflexiós pont után is egy darabig, amíg az egyre gyorsabban növekvő változó költség növekménye utol nem éri a termelés növekményét. Ettől kezdve a hányados számlálója egyre nagyobb lesz a nevezőhöz képest, vagyis az átlag változó költség egyre meredekebben fog nőni a termelés további növekedésével. Az átlag változó költség függvénye tehát pohár alakú lesz, amely pohár mélypontja valamivel a változó költségek görbéjének inflexiós pontja után helyezkedik el.

249

Az átlag teljes költség görbéjét az átlag fixköltség hiperbolájának és az átlag változó költség poharának összegzésével kapjuk. Mivel a pohárhoz balról jobbra egyre kisebb mennyiségeket kell hozzáadni, az új görbe is pohár alakú lesz, amely belül helyezkedik el a másik pohárban, annak jobb falához igazodva. Így mélypontja valamivel még távolabb lesz a változó költségfüggvény inflexiós pontjától. A másik megközelítés a mikroökonómiára különösen jellemző marginális megközelítés. Definíció A termelés határköltsége (Marginal Cost - MC) a pótlólagosan (utoljára) megtermelt egység által okozott költségnövekmény.

250

43. ábra. Az átlagköltség-függvények és a határköltség-függvény

Mivel a fixköltségek nagysága független a termelés nagyságától, azért a pótlólagos termékegység sem okoz benne változást, azaz a határ-fixköltség mindig nulla. Ha a határ-fixköltség nulla, akkor a határ-változóköltség és a határ-teljesköltség egybeesik, így elegendő, ha határköltségről beszélünk, jelző nélkül. Hogyan alakul ez a bizonyos határköltség? Alakulása, mint láttuk, kizárólag a változó költségtől függ. Amikor a változó költség eleinte lassabban növekszik, mint a termelés, akkor 251

egy-egy újabb egységnyi termelés a korábbinál kisebb költségnövekedést okoz, tehát a határköltség csökken. Ez egészen az inflexiós pontig tart. Ezután a költség gyorsabban nő, mint a termelés, tehát a határköltség növekedni kezd. Így a határköltség-görbe is pohár alakú, és a pohár mélypontja pontosan az inflexiós pontban van. A határköltség-görbe metszi az átlagköltség-görbéket. A metszéspontban a határköltség egyenlő az átlagköltséggel (megfelelően a változó, illetve a teljes költség átlagával). Vajon megmondható-e, hogy hol lesznek ezek a metszéspontok? Tegyük fel, hogy egy adott pontban a határköltség-görbe metszi valamelyik átlagköltség görbéjét, vagyis éppen itt egyenlő a határköltség az átlagköltséggel. Mivel a határköltség-görbe mélypontja előbb van, mint az átlagköltség-görbéké, azért a metszéspont körül a határköltség-függvény már monoton növekvő, vagyis a határköltség a metszéspont előtt bizonyosan kisebb, a metszéspont után bizonyosan nagyobb, mint az átlagköltség. Tehát a metszéspont előtti utolsó egységnyi termelés az átlagköltségnél kisebb mértékben növeli a költségeket, így a metszéspontban az átlagköltségnek kisebbnek kell lennie, mint előtte. A metszéspont utáni első egység azonban máris az átlagköltségnél nagyobb mértékben növeli a költségeket, tehát a metszéspontban az átlagköltségnek kisebbnek kell lennie, mint utána. Ez viszont azt jelenti, hogy a metszéspont pontosan az átlagköltség-görbe mélypontja, minimumpontja. A gondolatmenet egyformán érvényes mind a két átlagköltség-görbére. 252

44. ábra. A határköltség-függvény a minimumban metszi az átlagköltségfüggvényeket

5.2.5. A gazdasági időtávok A gazdasági folyamatokkal kapcsolatban – és azokon belül is elsősorban a vállalati tevékenységekkel kapcsolat – különböző időtávokról szokás beszélni. Az alábbiakban kifejezetten a vállalati viselkedésre kihegyezve vesszük sorba ezeket az időtávokat. 5.2.5.1. A nagyon rövid, vagy piaci időtáv Ez olyan rövid időszakaszt jelent, amikor a vállalat meglévő összes adottsága megváltoztathatatlannak tűnik, és ezért a vállalat piaci alkalmazkodása két alternatíva közötti választást jelent: 1. Ott maradni, jelen lenni a piacon (a meglévő, megváltoztathatatlan adottságokkal); 253

2. Elhagyni a piacot (és a kivinni szándékozott termékeket kidobni a szemétbe, vagy félrerakni „jobb időkre”, amelyek esetleg soha nem következnek be) Mivel itt valódi gazdálkodásról nem lehet szó, ennek az időtávnak az elemzésére nem fogunk sok szót fecsérelni. Ámbár, amikor a Marshall-kereszt mechanizmusát vizsgáltuk késleltetés nélkül, akkor éppen ezt az időtávot alkalmaztuk. 5.2.5.2. Rövidtáv Ez az előzőnél valamivel hosszabb időtáv. Ez még nem elég arra, hogy a vállalat megváltoztassa termelési szerkezetét, technológiáját, méretét, de elég arra, hogy a piaci viszonyok (az ár) változásához a kibocsátás mértékének megváltoztatásával alkalmazkodjon. 5.2.5.3. Hosszútáv Olyan időtartam, amely alatt a vállalat képes a piaci változásokhoz saját teljes megváltozásával alkalmazkodni. A hosszútáv problémájára még visszatérünk.

254

Fogalomtár Fekete doboz módszer – egy rendszer belső működésére a bemenetek (input) és a kimenetek (output) elemzésével következtetnek Visszacsatolás - egy fekete dobozzal is ábrázolható rendszer esetén akkor beszélünk ~-ról, ha az outputok vezetékei vissza vannak inputként csatolva a rendszer bemenetére. Ha a visszacsatolt output hozzáadódik az inputokhoz, akkor pozitív, ha kivonódik belőlük, akkor negatív visszacsatolásról beszélünk. A pozitív visszacsatolás fokozott működésre készteti a rendszert, gerjeszti azt, a negatív visszacsatolás lefolytja a rendszert, szabályozza azt. Vállalati költségek, profit – A termelési folyamat során felmerülő vagyoncsökkentő kiadásokat, amelyeket az önfinanszírozás elve alapján a vállalati jövedelemből fedeznek a termelés költségeinek nevezzük. Az árbevételből a költségek fedezése után megmaradó részt a vállalat tiszta jövedelmének, nyereségének, profitjának nevezzük - a költségek a múltbéli és folyó kiadásokat fedezik, a profit a jövőbeli (a vállalat bővítését szolgáló) kiadásokat előlegezi meg Explicit (kifejezett) költségek – olyan költségek, amelyeket külső partner által aláírt számlák bizonylatolnak. Implicit (nem kifejezett) költségeknek – olyan költségek, amelyeket nem bizonylatolnak külső partnerek számlái. Lehetnek elszámoltak (a könyvelés által bizonylatoltak) vagy nem elszámoltak. Számviteli költség – a vállalati költségek bizonylatolt része Számviteli profit – a teljes árbevétel számviteli költség feletti része. Alternatív vagy feláldozott költség – egy befektetés, vállalkozás miatt elhagyott alternatív befektetési, vállalkozási lehetőségek közül a domináns lehetőség elmaradt várható hozama. A piaci kamatláb szerinti kamat általában a befektetés kalkulálható alternatív költsége. Normál profit – az amortizáció nem elszámolt része, a tulajdonos személyes kiadásai, a befektetés piaci kamatláb szerinti kamata jellegzetes, a könyvelésben nem megjelenő implicit költségek, amelyek éppen ezért a könyvelésben a számviteli profit részeként jelennek meg – megtérülésük racionálisan elvárható, de semmiképpen nem garantált. Gazdasági vagy tiszta (nettó) profit – a számviteli profit normál profit feletti része, a teljes árbevétel és a teljes költség különbsége. Termelési függvény – megmutatja, hogy a különböző inputtényező kombinációkkal a vállalat maximálisan mekkora outputra képes A munka hozadéki függvénye – a tőke valamilyen K szinten való rögzítése mellett a

255

különböző L munkamennyiségekhez rendeli a vele maximálisan megtermelhető q mennyiségű termékkibocsátást. A munka parciális termelési függvénye – a különböző K tőkemennyiségekhez tartozó munka hozadéki függvények seregének együttese, a termelési függvény egy lehetséges ábrázolása Fix vagy állandó költségek (Fixed Cost - FC) – azok a költségrészek, amelyeknek nagysága nem függ a termelés nagyságától Változó költségek (Variable Cost - VC) – a termelés nagyságától függő költségrészek. A változó költségek közül a két legjelentősebb a bérköltség, illetve az anyag- és energiaköltség. A termelés munka-ráfordítási függvénye – a munka hozadéki görbéjének inverze. Teljes költség (Total Cost - TC) – a fix és a változó költségek összege. A termelés átlagköltsége (Average Cost - AC) – az egységnyi termelésre átlagosan jutó költség, azaz a költségmutató és a termelés nagyságának hányadosa. Az átlagköltség valamennyi költségösszetevőre értelmezhető, így beszélhetünk átlag fixköltségről (AFC), átlag változó költségről (AVC) és átlag (teljes) költségről (AC = ATC) A termelés határköltsége (Marginal Cost - MC) – a pótlólagosan (utoljára) megtermelt egység által okozott költségnövekmény. Nagyon rövid, vagy piaci időtáv – olyan rövid időszakaszt jelent, amikor a vállalat meglévő összes adottsága megváltoztathatatlannak tűnik, és ezért a vállalat piaci alkalmazkodása két alternatíva közötti választást jelent: 1) meglévő adottságaival, készleteivel ott maradni, jelen lenni a piacon; 2) elhagyni a piacot. Rövidtáv – ez még nem elég arra, hogy a vállalat megváltoztassa termelési szerkezetét, technológiáját, méretét, de elég arra, hogy a piaci viszonyok (az ár) változásához a kibocsátás mértékének megváltoztatásával alkalmazkodjon. Hosszútáv – olyan időtartam, amely alatt a vállalat képes a piaci változásokhoz saját teljes megváltozásával alkalmazkodni.

256

5.3. Piaci szerkezetek és formák A piacot szereplőivel és kategóriáival jellemeztük. A kategóriák írták le (a Marshall-kereszttel modellezve) a piac működését. Most fordítsuk figyelmünket a piac szereplőire: az aktív vevőkre és eladókra, illetve a passzív árukra (az előzőek alapján a pénzt most figyelmen kívül hagyjuk). Mivel ebben az előadásban a termeléssel foglakozunk, azért az aktív szereplők közül a figyelmünket a vállalatként megjelenített eladókra összpontosítjuk, bár több megállapításunk – mutatis mutandis – alkalmazható a vevői oldalra is. 5.3.1. Piaci szerkezetek Tapasztalatból tudjuk, hogy nem mindegy, hogy a piacon hány szereplő van és mekkorák ezek a szereplők. A piac másképpen működik a szereplők számától és nagyságától függően. A szereplők (esetünkben az eladók) lehetnek sokan vagy kevesen, sőt, olyan piac is elképzelhető, ahol csak egy eladó van. Persze felmerül a kérdés, hogy mit nevezünk soknak és mit kevésnek? Erre azonnal adódik a válasz – az attól függ! Egy kis faluban, ha 5 fodrász kínálja a szolgáltatásait, az már meglehetősen sok, míg egy milliós nagyvárosban még 100 is kevés lehet. Ugyanez vonatkozik a vállalat méretére is. A falucskában egy tíz kemencével dolgozó pékség túl nagy is lehet, a nagyváros kenyeréről hatalmas kenyérgyárak gondoskodnak, és egy-egy több napos ünnep előtt még ezek is kevésnek bizonyulhatnak. Tehát? Mi a sok, mi a kevés, mi a kicsi, mi a nagy? A kérdést a piac 257

mérete dönti el. De mivel mérjük a piac méretét? Miután a vállalatok számát és méretét vizsgáljuk, célszerű a piacot a másik oldallal, a piaci összkereslettel mérni. A vállalat mérésére meg elég jó az éppen most bevezetett költséggörbék ábrája. Na nem az egész, mert az végtelen nagy! $

$

$

D

D

D

D

D

q

q

D q

45. ábra A piaci szerkezetek

Elegendő – mint erről hamarosan egzaktul meggyőződünk – a határköltség-görbe és az átlagköltség-görbe metszéspontjának környékét szemlélni. A metszéspont egy árat (az üzemszüneti árat) és egy kínált mennyiséget (az üzemszüneti kibocsátást) jelöl ki. Ez a pont lehet nagyon távol a piaci kereslet görbéjétől, lehet lényegesen közelebb és lehet nagyon közel. Az első esetben az üzemszüneti kibocsátás elhanyagolhatóan kicsi a piaci kereslethez képest, így egy vállalat szinte egyáltalán nem tudja befolyásolni a piaci folyamatok alakulását. A második esetben az üzemszüneti kibocsátás még mindig kicsi, de már nem elhanyagolható. A piacnak már nem mindegy, hogy ez a mennyiség megjelenik-e a piacon vagy sem. A harmadik esetben az üzemszüneti ár elég közel van az utolsó potenciális vásárló rezervációs árához, maga az üzemszüneti kibocsátás nagyságrendileg 258

megegyezik a piac várható keresett mennyiségével, ez a vállalat akár egyedül is elláthatja a piacot. Definíció A piac azon szerkezeti tulajdonságát, amelyet a piac aktív szereplőinek a piac méretéhez mért relatív száma és nagysága határoz meg, piaci szerkezetnek nevezzük. A 45. ábra ezt a definíciót szemlélteti. 1. Az első piacon egy ábrázolt vállalat nem csak nem képes kielégíteni a teljes releváns keresletet, de még csak befolyást sem tud gyakorolni a piaci folyamatokra. Ez az eset a tökéletesen versenyző piaci szerkezet. 2. A harmadik piacon uralkodó helyzetben van a vállalat, itt rajta kívül aligha „rúghat valaki labdába”. Ez a monopolista piaci szerkezet. E két szerkezet tisztán szinte soha nem fordul elő – bizonyos fokig szélsőséges, ideál-jellegű szerkezetek. 3. A piacon néhány a második piac-ábrán ábrázolt vállalat tevékenykedik. Egyedül egyik sem képes a piacot ellátni, de bármelyikük képes tevékenységével befolyást gyakorolni a piaci folyamatokra. Ez a tiszta oligopolista piaci szerkezet. 4. A piacon egy vagy néhány oligopól-méretű vállalat mellett sok-sok az 1.-ben leírt kisvállalat is jelen van. Ez a vegyes oligopolista piaci szerkezet. A vegyes oligopolista piaci szerkezet vizsgálatától nyugodtan eltekinthetünk. A kisvállalatok előtt, ha bent akarnak maradni egy ilyen piacon, alapvetően három lehetőség áll nyitva: 259

a) A kisvállalat megbúvik az egyik nagyvállalat árnyékában, de jure megőrizve, de facto feladva önállóságát a nagyvállalat bolygóvállalatává, szatellitjévé válik, kizárólag neki szállít, szolgáltat; b) Ellenkezőleg a vállalat de facto önálló (de nem független!) vállalatként működik, de jure viszont mint a nagyvállalat fiókja jelenik meg, viseli (általában nem ingyen!) emblémáját, image-zsát, élvezi a goodwilljét. Az ilyen vállalati rendszert franchisingnek nevezik; c) A kisvállalatok egymással szövetkeznek, és kifelé, mint egy újabb oligopolista vállalat jelennek meg. Tulajdonképpen ez is franchising, de „anyavállalat” nélkül. A három lehetőségben az a közös, hogy a kisvállalatok felszívódnak egy-egy valóságos vagy virtuális oligopolista vállalatban és ezzel a vegyes piaci szerkezet azonossá válik a tiszta oligopolista szerkezettel. 5.3.2. Piaci formák Ugyanaz a piaci szerkezet más és más módon működhet attól függően, hogy a piacon forgalmazott terméknek mik a tulajdonságai. Tudjuk jól, hogy másként működik az élelmiszer kereskedelem és másképpen az iparcikkek piaca, más működés jellemzi a mindennapi fogyasztási cikkek piacát, és más a tartós fogyasztási cikkekét stb. Definíció Egy piaci szerkezet formája a piacon forgalmazott termék minőségétől függ és meghatározza a piac működési mechanizmusát. 260

Természetesen nem vizsgálhatunk meg minden minőségi eltérést és univerzális szabályokat sem tudunk megfogalmazni. Ezért kiválasztjuk a piaci formákat közgazdaságtanilag legmarkánsabban befolyásoló tulajdonságot. Ez pedig a termék differenciálhatósága. Definíció Egy termék nem differenciálható, homogén, ha csak egyféle minőségben áll rendelkezésre, illetve, ha minőségi változatai tökéletesen helyettesítik egymást. A termék gyengén differenciálható, ha minőségi változatai ugyan eltérő módon elégítik ki a fogyasztók szükségleteit, de elég jól helyettesítik is egymást. A termék erősen differenciálható, ha minőségi változatai jelentősen eltérő fogyasztói igényeket elégítenek ki, illetve, ha technikai okokból nem helyettesíthetik egymást. A homogén termékre jó példa a kőolaj. Bár a különböző helyen bányászott olaj minősége elég erősen eltér (a szibériai olajnak elég magas a minőségrontó kéntartalma, az Északi Tengeren az angolok és a norvégek által felszínre hozott olaj viszont kiváló minőségű), de az olajból készült származékok – például a benzin – esetében általában nem állapítható meg, hogy milyen tájról származó olajból készültek. Gyengén differenciáltak például az üdítő italok, vagy a pipereszappanok. Mindenkinek megvan a maga kedvenc márkája, de ha valaki nagyon szomjas, vagy nagyon piszkos a keze, akkor nem nagyon válogat. 261

Erősen differenciált lehet az autópiac, mert bár minden gépkocsival lehet közlekedni, de az ember nem megy világkörüli útra egy pillekönnyű csomagtartó nélküli egyszemélyes forma egyes autóval, és nem indul egy terepjáró dzsippel a forma egyes futamon. Másképpen erősen differenciált a szoftverpiac. Ha valakinek irodai programcsomagra van szüksége, kis tanulással bármelyiket használni tudja, ha abban megtalálhatóak a szokásos összetevők (szövegszerkesztő, táblázatkezelő, adatbázis-kezelő, prezentáció). Így az irodai programcsomagok piaca látszólag majdnem homogén. Csakhogy, a kiválasztásban döntő szempont a vevő számára, hogy a csomag egyáltalán futtatható-e a számítógépe platformján. Így azután – technikai alapon – a piac nagyon is erősen differenciált. 5.3.3. A piaci szerkezetek formái Nézzük meg, hogy a különböző piaci szerkezeteknek milyen különböző formái lehetségesek. A. Tökéletesen versenyző szerkezet. A tökéletesen versenyző piaci szerkezetet már korábban jellemeztük. Ennek egyik legfontosabb momentuma, hogy elég sok szereplő van a piacon. Ez összhangban van a tökéletesen versenyző szerkezet fenti definíciójával, hiszen ha az egyes szereplők elhanyagolhatóan kicsik az összpiaci kereslethez képest, akkor csak elég sok ilyen szereplő tudja kielégíteni az összkeresletet. Ha most a termék differenciálható, akkor az egyes differenciált változatokat külön-külön is elég sok eladó 262

kell, hogy kivigye a piacra, különben a piac nem lenne – az adott változat vonatkozásban – tökéletesen versenyző. Vagyis, ha minden változatot önálló termékként veszünk figyelembe, akkor ezeknek a piaca már külön-külön homogén lesz és egyben tökéletesen versenyző is. Tehát a tökéletesen versenyző piacnak csak egy formája értelmezhető – a homogén. B. Monopolista szerkezet. A monopólium részletes elemzésekor látni fogjuk, hogy a termékdifferenciálás fontos eleme a költségcsökkentésnek és a keresletnövelésnek is. Tehát nyilvánvalóan nem mindegy, hogy az adott piac terméke homogén vagy differenciált. A részleteket később vesszük szemügyre. C. Oligopolista szerkezet. A formák szerepe itt a legnyilvánvalóbb. a) Homogén termék. Mivel a vállatok egyenként nem képesek kiszolgálni az egész piacot, azért egyik sem érdekelt a többi kiszorításában. Ennek ugyanis csupán felesleges költségei lennének, eredmény nélkül. Ha valamelyik vállalat mégis próbálkozna, és a piaci ár alatt kínálná a homogén árut, akkor persze mindenki nála vásárolna, és hamarosan minden készletét eladná. Ekkor a többiek, akik kivártak, beszedve a fennmaradt vevőktől az általa elengedett árkülönbözetet is (a csökkenő kínálattal magyarázva az áremelést), igen csak jó üzletet csinálnának. Természetesen ezt racionálisan gazdálkodó vállalat nem vállalná. Így a vállalatok számára nem marad más, mint a felesleges versenyt 263

kiküszöbölő tökéletes összejátszás, ami általában nyílt, vagy titkos egyezmény (kartell) formáját ölti. b) Gyengén differenciálható termék. Mivel a gyengén differenciálható termék változatai ugyan elég jól helyettesítik egymást, de mégis csak különböző módon elégítik ki a lényegében azonos jellegű szükségletet, azért bár ilyen piacon sem túl jó ötlet megkísérelni a konkurencia kiszorítását (az eredmény hasonló lehet a homogén piacon elkövetett hasonló hibáéhoz), de olykor-olykor ki lehet csípni a piacból egy kis extra profitot. Az erre irányuló kísérlet közben sem árt azonban fél szemmel odafigyelni, mit tesznek a többiek. Ezzel tulajdonképpen mindenféle formális egyezmény nélkül valósulhat meg a tökéletlen összejátszás formája. c) Erősen differenciálható termék. Az egymást alig vagy egyáltalán nem helyettesíthető változatokat termelő oligopólista vállalatok nem lehetnek tisztában azzal, hogy ki tudnák-e egyedül szolgálni a piacot vagy sem. Ezért mindent elkövetnek a többiek kiszorítására a piacról, illetve azért, hogy minél nagyobb szeletet nyerjenek a piacból. Akcióikat a többiektől teljesen függetlenül hajtják végre, ezért nevezik ezt a formát a független akciók formájának. E formákat még jobban elképzelhetjük a következő analógiák segítségével. Az autópályán egy konvoj halad elől-hátul rendőri kísérettel. A gépkocsik az előre egyeztetett vonulási terv szerint haladnak,

264

senki meg sem kísérli az előzést – hiszen tökéletes összejátszás van közöttük. Máskor viszont kultúrált vezetők haladnak az autópályán. Mindenféle előzetes tervegyeztetés, rendőri kíséret nélkül követik libasorban egymást, de ha úgy alakul, akkor akiknek sietősebb, ki-ki használva egy-egy ziccert egy-két hellyel előbbre sorolnak. Általában a sor szépen halad, mintegy a tökéletlen összejátszás ritmusában. Végül jöjjön az az eset, amikor a diszkó után a feldobott fiatalok autóikba pattannak, és kissé életveszélyes független akciókkal nekivágnak az autópályának. Na ott azután van száguldozás, vakmerő előzés, leszorítás – mint az alább tárgyalandó monopólista versenyben.

5.3.4. A monopolista verseny Az oligopól vállalatok a független akciókkal kegyetlen versenyt folytatnak egymással. Ez a verseny a monopolista verseny, amely nem csak különbözik a tökéletes versenytől, de annak szinte tökéletes ellentétje. A fő különbség a két versenyforma között a verseny céljában van. A tökéletesen versenyző piaci szerkezetben a résztvevő vállalatok versenycélja a piacon való bentmaradás. Eközben a többiek helyzetét teljesen figyelmen kívül hagyják (kivéve, hogy megbizonyosodnak arról, valóban tökéletesen versenyző-e a piaci szerkezet?). A monopolista verseny célja az egész piac meghódítása, monopolhelyzetbe kerülés a többiek kiszorítása révén. Az alapvető különbségből következnek a továbbiak 265

Tökéletes verseny

Monopolista verseny

Rövidtávú taktikai alkalmazkodás; Hosszú távú alkalmazkodás;

stratégiai

A piaci játékszabályok pontos A piaci játékszabályok nem szentírásként való kezelése, betartása, szerződéses fegyelem; agresszió; Szigorú egyéni racionalitás, ami A racionális nem mindig hatékony, társadalmilag hatékony; a hatékony nem mindig racionális; Kizárólag olcsó tájékoztatás;

és

és pontos Költséges reklámkampány;

hangos

A monopolista verseny egy tipikus formája a dömping. A dömping a tényleges költségek alatti áron való eladása nagy tömegű árunak. Célja a konkurencia anyagi ellehetetlenítése. A civilizált országok versenyjogszabályai általában szigorúan tiltják a dömpinget, azonban ennek a versenytechnikának a leleplezése sokszor elég nehéz. Mint említettem, a monopolista verseny az erősen differenciált oligopól szerkezetű piacra jellemző. Az olyan általános piac, ahol az ágazati piacok külön-külön monopolizáltak, lényegében egy erősen differenciált oligopól piacként is felfogható, és így a monopolista verseny speciális esetének tekinthető az ágazati szintű monopóliumok versenye. Itt persze nem egészen a fentiekről van szó, hiszen a verseny célja nem is lehet a konkurencia kiszorítása (nincs konkurencia), a verseny lényegében a fizetőképes kereslet megszerzéséért folyik, vagyis „harc a fogyasztók pénzéért”. Erről a monopolista reklám ismertetésekor fogunk még beszélni. 266

Fogalomtár Piaci szerkezet – a piac azon szerkezeti tulajdonsága, amelyet a piac aktív szereplőinek a piac méretéhez mért relatív száma és nagysága határoz meg. Tökéletesen versenyző piaci szerkezet – a piaci keresletnél nagyságrendekkel kisebb vállalatok nem csak nem képesek egyenként kielégíteni a teljes releváns keresletet, de még csak befolyást sem tudnak gyakorolni a piaci folyamatokra. Monopolista piaci szerkezet – a piaci keresletet egy vállalat egyedül is képes kielégíteni és képes a konkurencia teljes kiszorítására a piacról. Tiszta oligopolista piaci szerkezet – néhány a piaci kereslethez hozzámérhető nagyságú vállalat külön-külön nem képes kielégíteni a releváns piaci keresletet és/vagy nem képesek egymást kiszorítani a piacról, de tevékenységükkel egyenként is érzékelhetően befolyásolják a piac működését. Vegyes oligopolista piaci szerkezet – a piacon egy vagy néhány oligopól-méretű vállalat mellett sok-sok tökéletesen versenyző méretű kisvállalat is jelen van. Bolygó- (szatellit) vállalat – egy nagyvállalatnak kizárólag szállító, szolgáltató kisvállalat, de jure önálló, de facto a nagyvállalat részegysége. Franchising – olyan vállalati rendszer, amelyben kisvállalatok de jure a központi nagyvállalalat fiókjaként jelennek meg (viselik annak emblémáját, image-zsát, élvezik goodwilljét), de facto azonban önálló, saját tevékenységükért felelős gazdasági egységek. Szövetkezet – különböző célokra (termelés, értékesítés, fejlesztés stb.) összeállt kisvállalatok, akik így kifelé, mint nagyvállalat jelenhetnek meg – „franchising anyavállalat nélkül”. Egy piaci szerkezet formája – az adott piacon forgalmazott termék minőségétől függ és meghatározza a piac működési mechanizmusát Nem differenciálható, homogén a termék – ha csak egyféle minőségben áll rendelkezésre, illetve, ha minőségi változatai tökéletesen helyettesítik egymást Gyengén differenciálható a termék – ha minőségi változatai ugyan eltérő módon elégítik ki a fogyasztók szükségleteit, de elég jól helyettesítik is egymást Erősen differenciálható a termék - ha minőségi változatai jelentősen eltérő fogyasztói igényeket elégítenek ki, illetve, ha technikai okokból nem helyettesíthetik egymást. A tökéletesen versenyző piaci szerkezetben a résztvevő vállalatok versenycélja - a piacon való bentmaradás, függetlenül a többi szereplő helyzetétől.

267

A monopolista verseny célja – az egész piac meghódítása, monopolhelyzetbe kerülés a többiek kiszorítása révén. A dömping – nagy tömegű árunak a tényleges költségek alatti áron való eladása

268

6. előadás – A vállalatok profitmaximalizáló magatartása

269

6.1. A tökéletesen versenyező vállalat profitmaximalizálása a)

Profitmaximalizálás rövidtávon

b) Profitmaximalizálás hosszú távon c)

Profitmaximalizálás ágazati szinten

270

6.1.1. Profitmaximalizálás rövidtávon A tökéletesen versenyző vállalat a piacon árelfogadóként szerepel, azaz számára a piacon kialakult éppen aktuális ár olyan külső adottság, amelyhez alkalmazkodnia kell. rövidtávon ez az alkalmazkodás nem érinti a vállalat struktúráját, technológiáját, azaz költségfüggvényei megváltoztathatatlan belső adottságokként jelennek meg. Mivel a vállalat árelfogadó, azért a teljes árbevétele: TR ( q ) = p ⋅ q

ahol a p ár nem függ a q nagyságától. A vállalati teljes profit tehát a q függvényeként írható fel: TΠ ( q ) = p ⋅ q − TC ( q )

Itt rögtön nyomatékosan le kell szögeznünk, hogy a teljes profit a vállalat attribútuma (szükségszerű velejárója), azaz a vállalatnak mindig van profitja! Ez a profit a vállalat mindenkori árbevételének és költségeinek a különbsége, lehet pozitív, nulla vagy negatív. A vállalatnak csak akkor nincs profitja, ha maga a vállalat sincs. Az még elmegy valahogyan, ha a 0 nagyságú profitra mondjuk, hogy nincs profit, de a negatív profit (azaz a veszteség) az ha van, akkor sajnos van, és súlyos hiba azt mondani, hogy nincs.

Ezt a profitot kell a racionálisan gazdálkodó vállalatnak maximalizálnia. A matematikai analízisből ismert, hogy egy függvény szélső értékét ott veszi fel, ahol az első deriváltja 0. Az is ismert, hogy ez szükséges, de nem elégséges feltétel, hiszen ha az első derivált 0 és a második derivált is az, akkor a függvénynek inflexiós pontja van, ha a második derivált pozitív, akkor a szélső érték a függvény minimuma. Tehát 271

Tétel A profitmaximum szükséges, de nem elégséges feltétele, hogy a határprofit (a teljes profit függvény első deriváltja) 0 legyen.█ Mindezt tisztán közgazdaságtanilag is végiggondolhatjuk. Ha egy adott kibocsátás mellett egy további egység kibocsátása pozitív többletprofitot (pozitív határprofitot) eredményez, akkor ez a kibocsátás nyílván nem a maximális profitot eredményezi. Ha a határprofit 0, akkor meg kell nézni, hogy a következő egység kibocsátása milyen eredménnyel jár. Ha a második pótlólagos egység 0 vagy pozitív határprofitot eredményez, akkor úgynevezett „hamis profitmaximummal” volt dolgunk. Viszont, ha a második pótlólagos kibocsátásegység a profit csökkenését okozza (negatív határprofit), akkor az eredeti kibocsátás valóban profitmaximalizáló volt. Ez a gondolatmenet annál pontosabb, minél kisebb a „pótlólagos” egység. Mint látjuk ez a gondolatmenet lényegesen komplikáltabb, mint a tétel állítása, ami ismét a matematikai módszerek hasznosságára világít rá. Végezzük el a teljes profit függvény deriválását, emlékezve a deriválási szabályokra és arra, hogy egy teljes függvény deriváltja a határfüggvény! Π max dTΠ ( q ) d ⎣⎡ p ⋅ q − TC ( q ) ⎦⎤ dTC ( q ) = = p− = p − MC ( q ) = 0 . dq dq dq

Innen adódik a profitmaximum gyakorlati kritériuma: Π max

p = MC ( q ) Célszerű lett volna egy lépést visszalépni. Mivel a vállalati profit a piaci szerkezetektől és formáktól függetlenül

272

TΠ(q)=TR(q)-TC(q), kritériuma:

azért

a

profitmaximum

általános

Π max

MR ( q ) = MC ( q )

Ugyanakkor azt is ki kell emelnünk, hogy ez a profitmaximum kimeneti (a kimenet felől érzékelhető) kritériuma.

Hangsúlyozzuk, hogy az ár és a határköltség egyenlősége egyrészt egy adott kibocsátás (a profitmaximalizáló, optimális kibocsátás) mellett jelent profitmaximumot és a profitmaximumnak csupán szükséges, de nem elégséges feltétele. Nézzük meg a 46. ábrán, hogy miről is van szó? $ MC AC M

p

AVC

AC(q) F AVC(q)

A V

B

O

q

q

46. ábra Kompetitív profitmaximalizálás rövidtávon

Az M pont helyzetéből látszik, hogy a q kibocsátás mellett p=MC(q), azaz a q kibocsátás lehet profitmaximalizáló. Mivel MC(q+1)>MC(q), azért nem csak lehet, de az is. Az MO átlójú négyszög területe p⋅q=TR(q), azaz az adott kibocsátás teljes árbevétele. Az AO átlójú négyszög területe AC(q)⋅q=TC(q), azaz az adott kibocsátás teljes költsége. Így 273

a bevonalkázott terület mérőszáma nem más, mint a maximális profit. A piaci ár azonban nem feltétlenül ott van, ahol mi ábrázoltuk. $ MC AC AVC A

AC(q) p AVC(q)

O

F M V

B

q

q

47. ábra Egy másik kompetitív profitmaximalizálás rövidtávon

A 47. ábrán a p ár olyan alacsony, hogy az M pont az AC görbe alá kerül, de elég magas ahhoz, hogy az M pont az AVC görbe felett legyen. Könnyű belátni, hogy a vonalkázott téglalap mérőszáma itt is kapcsolatban van a profitmaximummal, de az is, hogy itt TC(q)<MC(q), azaz ez a maximális profit – negatív. Mindez azonnal látható, ha a vonalkázott téglalap helyzetét az A ponthoz viszonyítjuk. A 46. ábrán felette van, a 47. ábrán alatta. De vajon racionális dolog-e negatív profittal termelni? Természetesen a vállalatot irányító vállalkozó gondolkodhat úgy, hogy amíg a piaci ár ilyen kedvezőtlenül alacsony, addig szüneteltetem a termelést. Mekkora lesz így a profitja? Csak 274

azt ne mondja senki, hogy „nem lesz profitja”! Amíg van vállalat, addig van profitja is. Ez most is a teljes árbevétel és a teljes költség különbsége lesz. Csakhogy, ha q=0, akkor a teljes árbevétel is 0, ugyanúgy, mint a változó költségek. A teljes költség azonban a változó és a fix költségek összege, vagyis a nem termelő, 0 kibocsátású üzem profitja: TΠ ( 0 ) = 0 − TC ( 0 ) = 0 − FC = − FC .

Az FC az ábrákon az AO átlójú és a VO átlójú négyszögek különbsége. Ez pedig a 47.ábrán szemmel láthatólag nagyobb, mint a bevonalkázott négyszög. Vagyis a –FC kisebb profitot jelentene, mint a termelést fenntartó üzem negatív profitja. Más szavakkal a termelést folytató üzem vesztesége kisebb, mint a szünetelő üzemé. A racionalitás ebben az esetben a veszteség minimalizálásában nyilvánul meg. Tehát az üzemet ilyen ár mellett kénytelen a vállalkozó üzemeltetni. Más a helyzet ha az ár a B pont szintje alá süllyed. Az olvasóra bízom annak megrajzolását, hogy ekkor az M pont a V pont alá kerül, így a működő üzem vesztesége (a bevonalkázott négyszög) meg fogja haladni a -FC mértékét. Az üzemet ilyen ár mellett már szüneteltetni kell, kivárva az ár javulását. Ha a piaci ár éppen a B pont (AVC=MC) szintjére áll be, akkor a veszteség így is, úgy is éppen a fix költséggel lesz egyenlő, vagyis a vállalkozó számára közömbös, hogy működteti, vagy szünetelteti az üzemet. Ezért a B pontot szokás üzemszüneti pontnak nevezni. A pB árat pedig üzemszüneti árnak. Érdekes az F pont (AC=MC) szerepe is. Ha az ár a pF értéket veszi fel (azaz az F szintjén állapodik meg), akkor az F 275

pontban egybecsúszik az M és az A pont, vagyis a profit éppen 0 lesz, az ár éppen fedezi a teljes költséget. Ezért ezt a pontot fedezeti pontnak, a pF árat fedezeti árnak szokás nevezni. Összefoglalva: a tökéletesen versenyző (kompetitív) vállalat rövidtávon • A pF fedezeti ár feletti piaci ár mellett maximális pozitív profitot realizálhat a piaci ártól függő kibocsátási szint mellett, ahol pF
Valójában arról van szó, hogy a különböző költségek különböző sebességgel változnak, e változási sebesség szerint sorba állíthatóak (a sor elején a nyersanyagköltségek, végén az utak stb. amortizációs költségei állhatnak). E sebességskálán mi valahol – bizonyos mértékben önkényesen – egy cezúrát (választóvonalat) állapítunk meg, s azt mondjuk, hogy rövid az az időtáv, amelyen belül a cezúrát követő költségekben nem észlelhető változás, hosszú pedig az az időtáv, amelyen túl már minden általunk felismert költség észlelhetően megváltozik. A cezúrát általában a bérköltségek után szokás meghúzni. Vagyis – korábbi definíciónkkal összhangban – nem a fix költségekre jellemző, hogy hosszú távon megváltoznak, hanem az a hosszú táv, amelynél már az általunk állandónak tartott költségek is megváltoznak. Ez a megközelítésbeli különbség bizonyos esetekben igen fontos lehet. A fenti módon elhatárolt fix költségek jelentős része hosszú távon úgy változik meg, hogy egyben a termelőüzem mérete is megváltozik. Ez nyilvánvalóan így van az épületek esetében, de általában az egész úgynevezett állóeszköztömeg esetében is. Az is igaz, hogy nagyobb világítási, fűtési költségek is a nagyobb üzemméretre jellemzőek. Ezek a megfigyelhető tények lehetővé teszik számunkra, hogy a fix költség változását azonosítsuk a vállalat üzemméretének változásával. Tegyünk most egy kis kitérőt, s térjünk vissza a parciális termelési függvényhez. Ezúttal a kéttényezős függvény tényezői legyenek egyfelől azon inputtényezők aggregátumai, amelyek felhasználása adja a változó költséget, másfelől a fix 277

költséget, s ezen keresztül az üzemméretet meghatározó inputjavak aggregátuma. Tekintsük ezután az adott üzemmérethez tartozó parciális termelési függvényt, pontosabban azt a teret, amelyben ezt a függvényt ábrázoljuk. Ennek pontjai lehetséges kibocsátási szinteket állítanak párba lehetséges változóköltségtényezőkkel. Mivel a tökéletesen versenyző piacon a kibocsátott termék ára ugyanolyan adottság a vállalat számára, mint az inputtényezők ára, ezért e tér minden pontjában kiszámítható az adott pont potenciális (normál) profitértéke: Π =p ⋅ q-p t ⋅ Tv

ahol Π a profit p

a termék ára

q

a termék kibocsátása

pt

a változóköltség-tényező ára

változóköltség-inputtényező Tv a mennyisége

278

felhasznált

48. ábra. Izoprofit egyenesek a parciális termelési függvény terében

Rögzített profitérték esetén az adott profitot biztosító kibocsátás-inputtényező kombinációk egy egyenesen helyezkednek el, az egyenlő profit vagy izoprofit egyenesen: q=

Π +p t ⋅ Tv Π p t = + ⋅ Tv p p p

Látható, hogy az izoprofit egyenes meredekségét a tényezőár és a termékár aránya határozza meg. Ez az arány állandó (adott piaci feltételek mellett), így a különböző profitnagyságokhoz tartozó izoprofit egyenesek párhuzamosak.

279

49. ábra. Az optimális termelési pontok kiválasztása különböző üzemméretek mellett

Adott üzemméret mellett az optimális kibocsátást a parciális termelési függvény azon pontja határozza meg, ahol az egyik izoprofit egyenes éppen érinti (azaz, ahol a termelési függvény meredeksége egyenlő a tényezőár/termékár aránnyal). Az érintő izoprofit egyenes határozza meg az adott üzemmérettel elérhető profitot. Az eljárás meg is fordítható. Adott kibocsátáshoz megkereshető az az üzemméret, amely mellett éppen ez a kibocsátás adja a maximális profitot. Itt is az összehasonlító statikáról van szó. Folyamatosan változtatva az üzemméretet a parciális termelési függvény is folyamatosan fog elmozdulni, ami folyamatos elmozdulást fog okozni az izoprofit egyenesek és a termelési függvény érintési pontjában. Az érintési pont egy folytonos görbe mentén fog elmozdulni. Ebből a görbéből megszerkeszthető az optimális üzemméret függvénye, amely minden kibocsátási szinthez hozzárendeli a profitmaximalizáló optimális üzemméretet (vagy fordítva, minden üzemmérethez hozzárendeli az adott méret mellett optimális kibocsátást). 280

50. ábra. Az optimális termelési pont a költséggörbék terében

Tegyük fel, hogy az általunk vizsgált vállalatot valami arra készteti, hogy egy adott termelési szintet valósítson meg hosszabb időn keresztül. Ha elég hosszú ez az idő, akkor a profitmaximumra törekvés kényszere miatt a vállalat kialakítja az ehhez a kibocsátáshoz tartozó optimális üzemméretet. Ezzel az üzemmérettel természetesen az adott kibocsátás rövidtávú és hosszú távú költsége egybe fog esni. Minden más üzemméret mellett ugyanennek a kibocsátásnak a költségei magasabbak lesznek, tehát az üzemméret már nem lesz optimális, hiszen az ár külső adottság és így adott kibocsátáshoz adott árbevétel tartozik, azaz a profitmaximum a minimális költségű üzemméret mellett nyerhető.

281

51. ábra. Rövid és hosszú távú átlagköltség-görbék

Vagyis Definíció A különböző üzemméretekhez tartozó rövidtávú átlagköltség-görbék a hosszú távú felett helyezkednek el, és azt egy-egy pontban érintik, azaz a hosszú távú átlagköltség-görbe alulról burkolja a különböző üzemméretekhez tartozó rövidtávú átlagköltség-görbék seregét. Hosszútávon értelemszerűen az átlagos változó költségek egybeesnek az átlagos teljes költségekkel. A folytonosság következménye, hogy igen kis változás a kibocsátásban kis változást okoz az optimális üzemméretben, és így a hosszú távú költség-görbén is. Ha tehát elég kicsire választjuk a pótlólagosan megtermelt egységet, akkor az általa kiváltott költségnövekedés azonos lesz rövid és hosszú távon.

282

52. ábra. A hosszú távú határköltség görbe

Vagyis Definíció A hosszú távú határköltség-görbe minden kibocsátási szinten az adott optimális üzemméret rövidtávú átlagköltségéhez tartozó határköltséggel lesz egyenlő. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a hosszú távú határköltség-görbe laposabb, rugalmasabb lesz valamennyi rövidtávú határköltség-görbénél, másrészt ha a hosszú távú átlagköltség-görbének van minimum helye, akkor a hosszú távú határköltség-görbe ennél a kibocsátási szintnél metszi az átlagköltség-görbét, vagyis ahol a hosszú távú átlagköltség megegyezik a hosszú távú határköltséggel, ott van a minimuma. A fentiek szerint hosszú távon az üzemszüneti pont egybeesik a fedezeti ponttal. Ez közgazdaságtanilag is logikus, hiszen azt a termelést, amely hosszú távon veszteséges, mindenképpen célszerű beszüntetni. 283

További fontos következtetésünk, hogy a tökéletesen versenyző vállalat kínálata rövidtávon jóval kevésbé rugalmas, mint hosszútávon. A fogyasztás és a termelés folyamatainak vizsgálatánál a folytonosság feltételezése ugyan erős, de általában elfogadható absztrakció. A folytonos üzemméret-változás viszont nehezen képzelhető el. Sokkal realisztikusabb azt feltételezni, hogy csak bizonyos, véges számú (esetleg elméletileg megengedhető a megszámlálhatóan végtelen számú is) kibocsátási szint elérésekor változtatják meg az üzemméretet. Két ilyen szint között egy-egy adott nagyságú fix költség érvényesül, vagyis a hosszú távú átlagköltség a két szint között azonos az adott fix költség mellett érvényesülő rövidtávú teljes átlagköltséggel. Így a diszkrét esetben is igaz, hogy a hosszú távú átlagköltség-görbe alulról burkolja a rövidtávú teljes átlagköltség-görbék seregét. Míg azonban a folytonos üzemméret-változás esetén a hosszú távú átlagköltség-görbe a rövidtávúakhoz hasonlóan „sima” (pontos matematikai meghatározással: folytonosan differenciálható), addig a diszkrét esetben a görbe a meghatározó termelési szinteknél megtörik.

284

53. ábra. Hosszú távú költség-görbék 3 diszkrét üzemméret mellett

Még komplikáltabb a helyzet a határköltség-görbével. Ugyanis azon a szakaszon, ahol a hosszú távú átlagköltséggörbe megegyezik az egyik rövidtávú teljes átlagköltséggörbével, a hosszú távú határköltség-görbe is megegyezik az adott rövidtávú határköltség-görbe megfelelő szakaszával. A határköltség-görbe, mint emlékszünk rá, más meredekségű, mint a teljes átlagköltség-görbe. Ezért, amíg a rövidtávú átlagköltség-görbe darabok egymáshoz illeszkedve alkotják a hosszú távú görbét, addig a hosszú távú határköltség-görbe nem csak „sima” nem lesz, de folytonos sem. 6.1.3. Ágazati szintű kínálat Eddig a mikroökonómiai szemléletnek megfelelően egy vállalat termelését vizsgáltuk. Most, továbbra is hűen a mikroökonómiai szemlélethez, megvizsgáljuk, hogy hogyan alakul a kiválasztott termék kínálata iparági szinten, azaz az összes olyan vállalat tevékenysége révén, amelyek a fenti 285

elemzésnek megfelelően kizárólag ezt az egy terméket termelik. Továbbra is ragaszkodunk a tökéletesen versenyző piac hipotéziséhez, ami most azt a kiegészítő feltételt is jelenti, hogy az adott iparágba bárki szabadon beléphet, és azt szabadon el is hagyhatja. Hosszú távon ez azt is jelenti, hogy megengedhető az a feltételezés, mely szerint az iparág vállalatai egyformák, ugyanazzal a technológiával termelnek (természetesen, mindezt csak közgazdasági értelemben gondoljuk), tehát ugyanaz a termelési függvényük, következésképpen ugyanaz a költségfüggvényük is. Rövidtávon ez persze nem megengedhető egyszerűsítés, de hosszútávon feltehető, hogy akik nem tudnak – saját hibájukból – alkalmazkodni a legsikeresebb vállalatokhoz, azok elhagyják az iparágat, viszont bárki számára, aki marad, illetve aki újonnan belép, nyitott a lehetőség a legsikeresebb vállalat pontos lemásolására. Hiszen az inputtényezők piacát is tökéletesen versenyzőnek tételezzük fel, tehát mindenkinek módjában áll pontosan ugyanazokkal a tényezőkkel pontosan ugyanazt tenni, mint a másik vállalat. Végül, ha komolyan vesszük a piac tökéletesen versenyző szerkezetét, akkor ez nem csak megengedhető, de szükséges feltétel is. Ha valamely vállalat LMC-LAC görbepárosa különbözik a többiekétől, akkor vagy rosszabb, vagy jobb helyzetben lesz, mint azok – monopolisztikus helyzet állna elő. Ez viszont ellentmond a tökéletes verseny feltételezésének. 286

Rövidtávon, amíg ez az alkalmazkodás nem történik meg, a különböző vállalatok különböző kínálati görbéjét egyszerűen minden árszint szerint (azaz horizontálisan) összegezve kapjuk meg az iparági kínálati görbét. Ez a kis kibocsátások szintjén nem lesz folytonos, de a piac releváns tartományában már az lesz. Így nem okoz különösebb problémát, hogy a rövidtávú piaci egyensúly az iparág keresleti és kínálati görbéinek „metszéspontjában” adódik. Ez meghatározza a rövidtávú egyensúlyi árat. E mellett az ár mellett az egyik vállalat gazdasági profitja éppen nulla lehet (fedezeti pont), a másik gazdasági profitot realizálhat, a harmadik esetleg veszteséges is lehet.

54. ábra. Az iparági kínálati görbe rövidtávon (az iparág két vállalatból áll)

Hosszú távon lezajlanak a veszteség miatti kilépések, a várható nyereség reményében való belépések, és főképpen a vállalatok egymáshoz való alkalmazkodása, ha úgy tetszik, uniformizálódása. Feltevéseinknek megfelelően az iparágban hosszú távon tevékenykedő vállalatok hosszú távú átlagköltség-görbéi egyformák, így ugyanahhoz a minimális piaci árhoz tartozik valamennyi vállalat üzemszüneti pontja. Jelöljük ezt az árat 287

p*-gal. Bármennyi vállalat van az iparágban, az iparági kínálat ennél kisebb piaci ár mellett nulla lesz, azaz az iparág ennél alacsonyabb áron nem hajlandó termelni, „becsukja a boltot”. Mivel feltevésünk szerint hosszú távon az iparág vállalatai egyformák, ezért minden új belépő bármely adott piaci ár mellett azonos mennyiséggel növeli az iparági kínálatot. Normális, monoton csökkenő iparági kereslet mellett a piaci egyensúlyi ár minden újonnan belépő vállalattal csökken. A belépésnek természetes korlátot szab tehát, hogy a csökkenő egyensúlyi ár egyszer csak eléri a p* szintet, a piac több vállalatot „nem képes eltartani”. Nehogy azt higgyük, hogy ez a természetes korlát ellentétben van a szabad belépés feltételével. Az iparágat korántsem kell bezárni az új belépők előtt, mivel egyáltalán nem biztos, hogy az a vállalat hagyja el az iparágat, amelyik utoljára belépve az árat p* alá nyomta. A vállalatok valóban szabadon lépnek be, de szabadon lépnek ki is a picról. Hogyan alakul az iparági kínálat? Tegyük fel a feltehetetlent, tudniillik, hogy az iparágban csupán egyetlen vállalat tevékenykedik, de még sincs monopolhelyzetben. Ennek az egy vállalatos iparágnak a kínálati görbéje megegyezik, természetesen, magának a vállalatnak a kínálati görbéjével. Legyen a vállalat minimális kínálata a p* ár mellett q*. Amennyiben senki nem lépne be a termelésbe, akkor megfelelő ár esetén a vállalat bármilyen q*-nál nagyobb 288

kibocsátást megvalósítana. Mivel azonban a vállalat nincs monopolhelyzetben, nem akadályozhatja meg egy másik, ugyanilyen vállalat belépését a piacra. Két vállalatot azonban a piac nem tudna „eltartani”, egészen addig, amíg az ár olyan magasra nem emelkedik, hogy a két vállalat együttes kínálata el nem éri a 2q* nagyságot. Mivel a két vállalat együttes kínálati görbéje az egyedi görbék horizontális összege, ezért az laposabb lesz az egyedi kínálati görbéknél. Ezután a kereslet húzása ezen a közös kínálati görbén emeli az árat és vele együtt a kínált mennyiséget. Amíg ez kisebb, mint 3q*, addig új vállalat csak a régiek közül az egyik távozásával léphet be, tehát nem lenne harmadik. Valójában 3q* kibocsátási szintnél lép be a harmadik, nq* kibocsátási szintnél az n-ik vállalat. A vállalatok számának minden egyes növekedése alkalmával a piaci ár azonnal visszaesik p* szintre a konkurencia következtében. Így a mindenkori aktuális kínálati görbe egy fűrészfogszerű alakzat szerint alakul, aminek az alsó határa a p* árszint a felső csúcsai viszont egyre alacsonyabbra kerülnek (ez nyilvánvaló, hiszen minél több vállalat lép be annál laposabb lesz a kínálati görbe, és mivel a „fűrészfogak” alapja mindig ugyanaz a q* többletkínálat, azért a magasságuk a kínálati görbe aktuális, egyre csökkenő átlagos meredekségével lesz arányos). Mivel egy valóságos, majdnem tökéletesen versenyző piacon minden iparágban nagyon sok vállalat tevékenykedik, s minél több, annál közelebb lesz a piac a tökéletes versenyhez, azért az ideális tökéletesen versenyző piacon feltehető, hogy a belépett vállalatok száma tart a végtelenhez, így az iparági kínálat görbéje tart a p*-ban húzott vízszintes egyeneshez.

289

55. ábra. A hosszú távú iparági kínálati görbe eleje

Ez azt jelenti, hogy a tökéletesen versenyző piac egyensúlyi ára tart a költségek által determinált p* minimális árhoz, függetlenül a kereslettől, s a vállalatok hosszú távú gazdasági profitja tart a nullához. Maguk a költségek a technológia függvényei. Ez az eredmény igen hasonlít a munkaérték-elmélet álláspontjához, amely szerint az árak hosszútávon egybeesnek a termék előállításához társadalmilag szükséges munkaráfordítással. Ugyanis a munkaérték-elmélet szerint minden költség visszavezethető munkaráfordításra, amit pedig az alatt kell érteni, hogy „társadalmilag szükséges”, az lényegében az átlagköltséget jelenti. Mint tudjuk, a minimális árat a marginalista felfogásban az üzemszüneti pont determinálja, ami viszont az átlagköltségtől függ.

290

Fogalomtár A profitmaximum általános kritériuma – Π max

MR ( q ) = MC ( q ) ,

tökéletes verseny esetén Π max

p = MC ( q )

Üzemszüneti ár, üzemszüneti pont – a tökéletesen versenyző vállalat minimális átlag változó költségével megegyező piaci ár, illetve a hozzá tartozó profitmaximalizáló kibocsátás. Ennél alacsonyabb ár mellett a vállalatnak ésszerű szüneteltetni a tevékenységét. Fedezeti ár, fedezeti pont - a tökéletesen versenyző vállalat minimális átlagköltségével megegyező piaci ár, illetve a hozzá tartozó profitmaximalizáló kibocsátás. Ebben a pontban a piaci ár fedezi a termelés összes költségét, ennél magasabb ár mellett a vállalat pozitív gazdasági profitot realizál.

291

6.2. A monopolista vállalat profitmaximalizálása a)

A monopólium keletkezése

b) Monopólista profitmaximalizálás? c)

Üzembezárási helyzetek

d) Hatékonyságvesztés – árdiszkrimináció

292

6.2.1. A monopolista piacszerkezet kialakulása Monopolista piacszerkezet alapvetően kétféle úton jöhet létre: • Mesterséges úton • Természetes úton A mesterséges monopóliumot külső, általában állami beavatkozás hozza létre. Ennek ismét csak két útja van: • Közvetlenül • Közvetve A monopólium közvetlen kialakítása állami felhatalmazás révén jön létre – ennek leggyakoribb formája a koncesszió. Ilyenkor az adott vállalat kizárólagos jogot kap valamilyen szolgáltatásra, valamely termék előállítására. A közvetett módja a monopolhelyzet kialakításának a szabadalmakon, liszenc-egyezményeken, egyéb jogszabályokon alapszik. Előre nincs rögzítve, hogy ki lesz a monopolhelyzet haszonélvezője. Jellegzetes példája az ilyen közvetlen monopólium-teremtésnek a Singer varrótű esete. A varrógép feltalálója sokallta egy kissé új találmánya szabadalmaztatásának költségei. Ezért nem az egész gépet szabadalmazta, hanem annak egy apró, de el nem hagyható részét – a tűt. Nyilván egy tűn három helyre lehet rakni a szál befűzésére szolgáló lukat. A fokára – ez a hagyományos kézi varrótű. A hegyébe – ez a Singer által szabadalmaztatott tű lényege. Esetleg a kettő közé középre – ennek a világon semmi értelme nincs. Más lehetőség nincs. És Singer egy apró záradékkal toldotta meg a szabadalmi leírást: az általa szabadalmazott tűt csak Singer-típusú varrógépben lehet

293

alkalmazni. Mivel másmilyen tű elképzelhetetlen, a varrógép szabadalmazása tökéletesen sikerült.

A monopólium természetes úton való létrejöttének két feltétele van: • A monopóliummá váló vállalat egyedül is képes a piaci kereslet kielégítésére; • A monopóliummá váló vállalat átlagköltsége kisebb, mint a többi vállalat átlagköltségeinek átlaga – egyszerűbben szólva a monopóliummá váló vállalat képes megnyerni az árversenyt. A két feltétel együtt a szubadditivitás követelménye. A természetes monopólium az oligopól piaci szerkezetből jön létre – monopolista versenyben születik, vagy a kartell alakul át, egyesül monopóliummá (trösztösödés). Sokan összetévesztik a természetes monopóliumot a különleges természeti tényezőn érvényesített monopóliummal. Valójában a természeti tényező tulajdonlása maga monopolisztikus. Ez a monopólium azonban nyilvánvalóan mesterséges. Ismert a megfogalmazás, miszerint a föld (azaz tágabb értelemben a természeti tényezők) magántulajdona úgy keletkezik, hogy „valaki a földgolyó felületének egy részét körbekeríti, kijelenti, hogy ez az övé, és a többiek ezt elismerik.” Nos, a többiek csak az állam kényszerének hatása alatt fogják ezt elismerni. Vagyis a földbirtokos „koncessziót” kap a földgolyó felületének egy részére. Mellesleg a hűbéri birtok esetében ez tényszerűen is így volt. Az uralkodó az állam nevében („az állam én vagyok!”) koncesszióba adta a hűbéresének a birtokot. A modern földbirtok-jog esetében ez egy kicsit körülményesebb ugyan, de a lényeg ugyanaz. A különleges természeti adottság már csak e monopólium értékét növeli, de nincs összefüggésben magának a

294

monopóliumnak a kialakulásával. Másfelől itt érvényesül a közvetett állami akarat is. A „Tokaji” bormárka használatát Magyarország, Szlovákia illetve harmadik országok között nemzetközi szerződések – köztük a trianoni békeszerződés – szabályozzák. Az eredeti tokaji történelmi borvidéket ugyanis a trianoni határ kettészeli, de ez a bor minőségén természetesen semmiképpen nem tükröződik. Vagyis a „Tokaji” monopólium keletkezésének oka nem a különleges természeti adottság, hanem az arra alapozott, de attól nagymértékben mégis független közvetlen és közvetett állami akarat.

6.2.2. Az egyéni vállalati keresleti függvény, és a piaci keresleti görbe jelentései Amikor definiáltuk a különböző piaci szerkezeteket, olyan definíciókat adtunk meg, amelyek jó képet adtak ezekről a szerkezetekről, de a modellszerű tárgyaláshoz nem elég precízek. A különböző piaci szerkezetek összehasonlításának jó eszközei az egyéni vállalati keresleti függvények. Az elnevezés eléggé félrevezető. Itt nem a vállalat által támasztott keresletről van szó! Általában a keresleti függvényt úgy határoztuk meg, hogy az a keresett mennyiséget mutatja az ár függvényében. A piaci keresleti függvény az egész piac által keresett mennyiséget adja meg az aktuális piaci ár függvényében. Definíció Az egyéni vállalati keresleti függvény a vállalat által megadott ár függvényében mutatja a vállalat terméke iránti keresletet. Nos, egy tökéletesen versenyző vállalat nem adhat meg más árat, mint az aktuális piaci árat, ugyanis ha ennél alacsonyabb árat ad meg, akkor ok nélkül elveszti a termelői többlet egy 295

részét, ami nem racionális. Ha viszont a piaci árnál magasabb áron akarná eladni termékét, akkor senki nem vásárolna nála – ez legalább annyira irracionális döntés lenne. Viszont, ha a piaci áron kínálja termékét, akkor bármekkora mennyiséget el tud adni, mivel a tökéletesen versenyző piaci szerkezet definíciója szerint a tökéletesen versenyző vállalat elhanyagolhatóan kicsi a piaci kereslethez képest. Vagyis Tétel A tökéletesen versenyző vállalat egyéni vállalati keresleti függvénye abszolút rugalmas, azaz egy, a mennyiségi tengellyel párhuzamos egyenes a piaci ár magasságában. █ $

p

ID

ID

q

56. ábra A tökéletesen versenyző vállalat egyéni vállalati kereslete

Egészen más a helyzet a monopóliummal. Ez egyedül van eladóként a piacon, mérete összemérhető a piaci kereslettel. Ha p áron akar eladni, akkor mindenki, akinek rezervációs ára nagyobb ennél a p árnál, venni akar, és csak tőle vehet. Emlékezve a rezervációs ár és a piaci kereslet összefüggéseire megállapítható, hogy ha a rezervációs árak eléggé merevek, akkor 296

Tétel A monopólium egyéni vállalati keresleti függvénye egybeesik a piaci kereslet görbéjével. █ Az oligopólium egyes vállalatai nem tökéletesen versenyzők, ezért az eladható mennyiség nagy mértékben függ a kért ártól, de nem a piaci kereslet meghatározta módon, hiszen abba a többi vállalatnak is van beleszólása. Vagyis Tétel Az oligopólium egyéni vállalati keresleti függvénye rugalmasabb, mint a piaci kereslet görbéje, de nem végtelenül rugalmas. █ $

$

D

D ID p

A ID A

p D=AR ID O

q

q

D ID O

q

q

57. ábra A monopolista illetve az oligopolista vállalat egyéni vállalati keresleti görbéje

Eddigi ismereteink alapján a piaci keresleti görbének többféle jelentést tulajdoníthatunk. A. Általános (minden jelentések

piaci

szerkezetben

érvényes)

• Ha feltesszük, hogy a fogyasztók stabil rezervációs árakkal rendelkeznek, akkor a rezervációs árak monoton csökkenő görbéje; 297

• A teljes keresett mennyiség függvénye a piaci ártól. B. A monopolista piaci szerkezetben érvényes jelentések • A monopólium saját vállalati keresleti görbéje; • A monopólium inverze.

átlag-árbevételi

görbéjének

Ezt a legutolsót illik megmagyarázni. A 57. ábra bal oldalán az OA átlójú négyszög területe p⋅q=TR(q), vagyis az adott árhoz tartozó q(p) kibocsátás teljes árbevétele. Innen adódik, hogy a q(p) kibocsátás átlagárbevétele AR(q)=TR(q)/q=p. Vagyis a keresleti görbe (melynek független változója a p) tükörképe, inverze valóban az AR(q) görbe. █ Érdekes megvizsgálni, hogy a tökéletesen versenyző vállalat átlag-árbevételi görbéje hogyan alakul. Nyilván itt is AR(q)=p. Akkor mi a különbség? Először is a monopólium esetében p=p(q) vagyis az ár függ a monopólium kibocsátásától, míg a tökéletesen versenyző vállalat számára a p külső adottság, amely független a vállalat kibocsátásától. Ezt a tényt sok tankönyv és az általuk táplált köztudat teljesen tévesen interpretálja, amikor azt állítják, a monopólium szabadon határozza meg terméke árát. Valójában itt a kisegér, az elefánt és a porcelánbolt esete áll fenn. A kisegér (a tökéletesen versenyző vállalat) a porcelánboltban (a piacon) csak a számára elmozdíthatatlanul nehéz porcelánok (az ár) között futkározhat, míg az elefánt (a monopolista vállalat) – mint ismeretes – úgy viselkedik a porcelánboltban, mint „egy elefánt a porcelánboltban”, azaz minden mozdulatával akarvaakaratlanul tör és zúz. De az Ég szerelmére! Miért gondolnánk azt, hogy ezzel az elefánt tetszése szerint rendezi be a porcelánboltot?!

298

Másrészt a tökéletesen versenyző vállalat egyéni keresleti görbéje is egybeesik az átlag-árbevételi görbével, de ugyanakkor ez egybeesik a határ-árbevételi görbével is. Nem így a monopolista vállalatnál. Ismét szemügyre véve a 57. ábrát könnyű felismerni, hogy az OA átlójú téglalap területe (a TR) a q megválasztásától függően változik. Egészen kis q esetén egy magas, ám vékony téglalap lesz, kicsiny területtel, ugyanúgy, ahogy elég nagy q esetén a széles, de lapos téglalap területe is kicsiny. A két véglet között a téglalap területe egy közepes q értékig egyenletesen nő, majd innen egyenletesen csökken. Tehát a TR(q) függvény grafikonja egy harang alakú görbe. Ennek kezdeti nagy meredeksége folyamatosan csökken egészen a harang csúcsáig, ahol 0-vá válik, majd immár negatív értékként tovább csökken. Ha a meredekség mértékét (a TR(q) deriváltját) ábrázoljuk, akkor azt kapjuk, hogy ez a görbe, a határ-árbevételi görbe mindenütt alatta lesz a piaci keresleti görbének, ami – inverzként tekintve – azonos a monopólium átlag-árbevételi görbéjével. (58. ábra) $

tökéletesen versenyző

$

D=DI

TR p

monopólista

TR

DI=AR=MR D=AR q MR 58. ábra Teljes-, átlag- és határ-árbevételi görbék

299

q

Vagyis, és ez nagyon fontos, TV

Mon

MR ( q ) = AR ( q ) , de MR ( q ) < AR ( q ) .

6.2.3. Monopolista profitmaximum rövidtávon Mint fentebb egy apró betűs megjegyzésben jeleztem, a profitmaximum általános elégséges feltétele, hogy MC=MR. A 57. ábra monopolista felét tovább rajzolva könnyedén megállapíthatjuk a monopolista rövidtávú profitmaximum feltételeit: A profitmaximum helyét az A pont határozza meg, és a qM kibocsátási szintet jelöli ki. De nem az A pont másik koordinátájában meghatározott p áron realizálódik ez a profit, hiszen nem ez a szint határozza meg a vállalat egyéni keresleti görbéjét, hanem a DD piaci kereslet, ami egyben – stabil rezervációs árakat feltételezve – a rezervációs árak görbéje is. Így a profitmaximumot realizáló ár a DD görbe A’ pontjában meghatározódó pM ár lesz. A monopolista profit nagyságát az ismert eljárással a vonalkázott négyszög területe adja.

300

$ D=DI

MC

AC AVC

A'

p

M

AC(q)

C B F

p

TR

A D=AR qM

q MR

59.ábra Rövid távú monopolista profitmaximum

Figyelmesen átgondolva a 59. ábrát arra a következtetésre juthatnánk, hogy egy nagyobb q kibocsátási szinten nagyobb profit is elérhető lenne. Ez azonban csupán a szabadkézzel készült ábra hibája. Valójában az MC, AC és AVC görbék nem függetlenek egymástól és összefüggésük nem merül ki a metszéspontok (B és F) speciális helyzetében. Mivel én a görbéket egymástól függetlenül, csak is a metszéspontok helyére figyelve rajzoltam, az ábra pontatlanra sikerült. A kételkedő olvasó rajzoljon pontosabb ábrát (például valamilyen grafikon rajzoló matematikai program segítségével) és meggyőződhet róla, hogy a profitmaximumot pontosan az A pont határozza meg – az elmélettel teljes összhangban.

Az ábráról, még ebben a pontatlan formában is, jól láthatóan olvasható le néhány (egyébként egzaktul is bizonyítható) tény. Nevezetesen 1. a profitmaximalizálásban szinte semmi szerepe nincs az AVC görbének; 301

2. a B pont nem játssza az üzemszüneti, az F pont a fedezeti pont szerepét 3. a profitmaximum nem csak a vállalat költségeinek (technológiájának) a függvénye, de legalább ekkora mértékben a piaci keresleté is. A továbbiakban az első pontot illetően egy kis kétely merülhet fel bennünk, de ezt gyorsan el is hessegetjük magunktól. 6.2.3. Az üzembezárási helyzet és a monopólium hosszú távú stratégiája $ D=DI p

A'

MC

AC

M

AC(q)

C

A D=AR qM

q MR

60.ábra Üzembezárási helyzet

Ha a B pont nem üzemszüneti pont, akkor ez azt jelenti, hogy a monopólium minden körülmények között folytatja a termelést? Erről szó sincs. Ha az 59. ábrát megtisztítjuk a felesleges, zavaró vonalakat, akkor könnyű rájönnünk milyen konstellációt nevezhetünk üzembezárási helyzetnek. 302

Az új 60. ábrán az AC görbe teljes terjedelmében a DD felett helyezkedik el, így a bevonalkázott négyszög területe immár a veszteség (negatív profit) mértékét mutatja. Definíció Egy monopolista piacon üzembezárási helyzet alakul ki, ha az átlagköltség-görbének nincs pontja a piaci keresleti görbe alatt. Itt merülhet fel az a bizonyos kétely, hogy ha a DD az F és a B pontok között helyezkedne el, akkor (az olvasó ezt gyakorlat gyanánt leellenőrizheti) a veszteség kisebb lenne, mint a fix költség. Vajon ez nem hasonló helyzet, mint amikor a tökéletesen versenyző vállalat – az F és B szintje közé eső piaci ár miatt – kénytelen veszteséget minimalizálni? Egyáltalán nem! A tökéletesen versenyző piacra szabadon lehet belépni, és róla szabadon lehet kilépni. Ez a közgazdaságtan nyelvére fordítva azt jelenti, hogy költségmentesen, ingyen. A monopólium esetében sem a piac elhagyása, sem az oda való belépés nem szabad, súlyos költségei vannak. Így a monopolista vállalat számára a piac ideiglenes elhagyása általában nem választható alternatíva. Ha elhagyja, aligha tud oda valaha is visszatérni. Ezért a veszteség összehasonlítása a fix költséggel a monopólium számára értelmetlen. Ez teljesen magától értődik, ha belegondolunk, hogy a monopólium nem rövidtávú taktikával, hanem hosszú távú stratégiával alkalmazkodik a piachoz. Hosszú távon, mint tudjuk, nincs értelmezve a fix költség, és így a változó költség sem. Elképzelhetetlen, hogy egy vállalat úgy hódítsa meg a piacot, hogy az azonnal hosszú távú veszteséget okozzon neki – ez mindenfajta racionalitásnak ellentmondana. Jogos tehát 303

feltételezni, hogy amikor üzembezárási helyzet alakul ki, akkor már a monopóliumnak a korábbi monopolista profitokból jelentős speciális tőkéje halmozódott fel. Mivel a tökéletesen versenyző vállalatok hosszú távon 0 gazdasági profitot realizálnak, ezért nekik ilyen tőkéjük gyakorlatilag nem lehet. Ha valamelyik vállalatnak a véletlen szerencse folytán mégis felhalmozódik némi extraprofitja, akkor éppen ez lehet az az anyagi alap, aminek segítségével ez a vállalat hamarosan monopolizálja az ágazatot. Elméleti szinten természetesen ezt a lehetőséget ki kell zárnunk.

A felhalmozott speciális tőke lehetővé teszi a monopólium számára, hogy megkísérelje az üzembezárási helyzet megszüntetését. Ha ez semmiképpen nem sikerül, akkor – ultima rátio – marad a piac elhagyása, nem ideiglenesen, hanem talán örökre. Addig azonban még jó néhány adu van a tarsolyában! Az üzembezárási helyzet elkerülése a tétel szerint a költségek csökkentését és/vagy a kereslet növelését kívánja meg. A monopóliumnak mindkettőre több lehetőséget is ad a felhalmozott korábbi monopolista profit. 1. A költségek csökkentése. a) Kutató-fejlesztő tevékenység. A monopolhelyzetben levő vállalat monopolista profitját kutató-fejlesztő tevékenységbe forgathatja vissza. Az elért költségcsökkentő eredményeket monopolizálva azokat visszatartja, és az üzembezárási helyzet kialakulásakor rukkol elő velük; 304

A tökéletesen versenyző vállalat, ha véletlen szerencse következtében új, hatékonyabb eljárás birtokába jut, azt a lehető leggyorsabban alkalmazza, hiszen csak addig lesz ez forrása extra (gazdasági) profitnak, amíg valamennyire is monopolhelyzetet biztosít számára. Ha az új eljárás szétterjed az egész ágazatra (és ez egy valódi tökéletesen versenyző ágazatban elkerületlen), akkor megszűnik gazdasági profit forrása lenni. b) Optimális üzemszám és üzemméret kialakítása. A monopólium ott és akkora üzemet létesít, amekkora a legnagyobb hozamot eredményezi számára. A tökéletesen versenyző vállalat, ahogy láttuk, hosszú távon kénytelen uniformizálódni. Több üzeme meg nem is lehet, mert azok előbb, vagy utóbb önállósodni fognak. c) A termék differenciálása. A termék vagy valóban differenciálható, vagy a fogyasztókkal el lehet hitetni, hogy differenciálható. Jellemző helyzet, hogy egy „bejáratott” termék mellett a vállalat a piacra akarja dobni annak egy új, differenciált változatát (például az autógyár új modellt akar bevezetni a piacra). A „bejáratott” termék tranzakciós költségei rohamosan csökkennek, a „bevezetendő” terméké viszont olyan magasak, hogy azonnal üzembezárási helyzet alakulna ki és az új termék bevezetését el sem tudná a vállalat kezdeni. A „bejáratott” termék árát lehet kisebb mértékben csökkenteni, mint a 305

tranzakciós költségek csökkenése, lehet egyáltalán nem csökkenteni, sőt az is lehetséges, hogy a jelentős rugalmatlan kereslet miatt akár némileg növelhető is az ár – vagyis a „bejáratott” termék jó költségbírással rendelkezik. Ezért a vállalat átterhelheti a „bevezetendő” termék magas költségeinek egy részét a „bejáratott” termékre, és így a „bevezetendő” termék bezárási helyzete elhárul. A költségek átterhelése mellesleg az egyik leghatásosabb módszer az –egyébként jogos – dömpingvád elhárítására is. A tökéletesen versenyző piac, mint tudjuk – per definition – homogén. 2. A kereslet növelése Ismeretes, hogy erre a tökéletesen vállalatnak egyáltalán nincs lehetősége.

versenyző

a) A termék differenciálása. A fogyasztók jól ismert tulajdonsága, hogy szívesebben vásárolnak – sokszor ragaszkodva szokásaikhoz – a nagyobb választékból, mint a szűkösebb választékból. Tehát a vállalat a termék differenciálásával nem csak a költséget csökkenti, de a választékot is bővíti és így növeli a keresletet. Persze a termékdifferenciálásnak meg vannak a maga tranzakciós költségei, de ezek negatív hatása – helyes üzletpolitika mellett – elmarad az elérhető pozitív hatások mögött. 306

Azonkívül, a felhalmozott speciális tőkéből telik is rá. b) Reklám. A reklám tipikusan monopolista eszköz. A tökéletesen versenyző vállalat a termékét semmiképpen nem reklámozhatja (hiszen azt rajta kívül még elég sokan kínálják), de igazándiból az sem tekinthető reklámnak, ha magát a céget hirdetik, mert ennek csak akkor van értelme, ha a cég a potenciális vásárlók számára fontos valós információkkal (árukínálat, elérhetőség, nyitva tartás stb.) szolgál magáról. Ez nem a kereslet növelését szolgálja, hanem az illető vállalat jelenlétét a piacon. A monopolista reklám egészen más. A monopolista reklám közgazdaságtana

Gyakran elhangzik, hogy a reklám kétszeresen is hasznos a fogyasztónak. Egyrészt a reklámhordózó, ami általában valamilyen kulturális intézmény (újság, TV, stb.) a reklámbevételek révén tud fennmaradni, másrészt a reklám informálja, tájékoztatja a fogyasztót. Bár az első állítás is erősen kétségbe vonható, alább inkább a másodikkal fogunk foglalkozni. Ténymegállapítás A reklám célja a monopolista profit növelése a fogyasztói kereslet megfelelő alakítása révén.

A kereslet megfelelő alakításának eszköze elsősorban nem a fogyasztó informálása (emlékszünk rá, a tökéletesen versenyző vállalatnak kellett magáról és nem a termékről pontos információt nyújtani). A hatásos reklámnak arra kell ösztönöznie a fogyasztókat, hogy anticipálják a termék nélkülözhetetlenségét. Erre mindenféle pszichológiai trükkök ezerszer alkalmasabbak, mint a tudományos igényű tájékoztatás.

307

Mellesleg, akinek valóban szüksége van a termékre, az reklám nélkül is rá fog találni. Az igazi művészet, olyanokat rábírni a vásárlásra, akiknek valójában nincs is szükségük az adott árucikkre. A reklámtechnikában kiemelkedő szerepük van a korábban tárgyalt paradox árhatásoknak, nevezetesen a sznob-hatásnak és a minőség-hatásnak. A reklám kevésbé rámenős, egyszerűbb formája általában igyekszik a reklámozott terméket minél kívánatosabbnak feltüntetni, ezzel növelve az adott termék iránti keresletet. Grafikusan ezt a 61. ábrán figyelhetjük meg: A reklám előtti állapotot a DD keresleti görbe és az AC átlagköltség-görbe jelzi. Az üzembezárási helyzet profitmaximuma a balra dőlő vonalkázással jelölt veszteség. Bizonyos reklámköltségek az átlagköltséget az AC’ görbébe emelik, de a reklám hatására a kereslet is megemelkedik a D’D’ görbére. Most már valódi, pozitív profitja van a vállalatnak a jobbra dőlő vonalkázással jelölt négyszög területének mértékében. Ez a módja a reklámozásnak eléggé problematikus. Abból kell kiindulni, hogy a keresleti görbe egyben a rezervációs árak görbéje is. Ebből egyfelől az következik, hogy a keresleti görbe alatti terület az adott termék iránt megnyilvánuló teljes fizetőképes kereslettel arányos. Másfelől pedig az, hogy valóban vásárolni csak azok fognak, akiknek a rezervációs ára magasabb, mint p(qM). A fogyasztók jövedelme véges. Ezért ha a mi monopolistánk megemeli a keresletet, akkor gyakorlatilag fizetőképes keresletet von el más termékek elől. Ezt azok termelői nem fogják jó szemmel nézni és kirobban a monopolista verseny sajátos formája, amit az irodalom „harc a fogyasztó pénzéért” néven emleget. Mint minden verseny, ez is tranzakciós költségekkel jár, ami feleslegesen terheli a vizsgált vállalatot. Ugyancsak kidobott pénz a qM után „álló” fogyasztók keresletének emelésére fordított reklámköltség, hiszen ezek a

308

fogyasztók vásárolni.

a

megemelkedett

keresletükkel

sem

fognak

$

D'

AC' AC

D

D' D qM

q

61. ábra Az egyszerű reklám hatása

Jóval hatásosabb a 62. ábrán szemléltetett célzott reklám, amelynél a reklám nem növelte, hanem merevebbé tette a keresletet. Látható, hogy ez a reklám nem más ágazatoktól von el fizetőképes keresletet, hanem azt átirányítja azokhoz, akik valóban vásárolni akarnak. Ez a fajta reklám a vásárolni nem akarókat kifejezetten elriasztja. Az is előfordulhat, hogy az eladott mennyiség a reklám hatására csökken (ez a helyzet az ábrán is), de a megmerevedett kereslet olyan áremelést tesz lehetővé, aminek következtében a profit jóval nagyobb lesz. Az ilyen típusú reklám erősen épít a sznob-hatásra és a minőséghatásra, és feltétlenül termékdifferenciáláshoz kapcsolódik, hiszen csak így lehet a megmerevedett kereslet árnövelő hatását érvényesíteni.

309

$ D' AC' AC

D

D'

D

q'M q M

q

62. ábra A célzott reklám hatása

6.2.4. A monopólium hosszú távú stratégiájának másik oldala – hatékonyságvesztés és árdiszkrimináció A monopolista piaci szerkezetben az üzembezárási helyzeten kívül más probléma is felmerül. Ennek vizsgálatához nézzünk egy végletekig leegyszerűsített modellt. A tökéletesen versenyző piac vállalatai hosszú távon uniformizálódva lineáris költségfüggvénnyel rendelkeznek, azaz határköltségük konstans – és az uniformizálódás miatt természetesen mindegyiknél ugyanaz: mc. Legyen továbbá a piaci kereslet is lineáris. Természetesen a piaci ár ebben az esetben p=mc lesz. Így a hosszú távú ágazati kínálati görbe is a p=mc szinten húzott, a mennyiségi tengellyel párhuzamos egyenes lesz, ami az egyensúlyi qE mennyiségnél metszi a DD piaci keresleti görbét. A 63. ábrán láthatjuk a fogyasztókat „gazdagító” fogyasztói többletet. 310

$ D

Fogyasztói többlet MC

p=mc

D q

E

q

63. ábra Fogyasztói többlet a tökéletesen versenyző piacon $ D

p

M

Fogyasztói többlet Monopolista profit Holtteher veszteség

p=mc

MC

D=AR q

M

MR

q

E

q

64. ábra Hatékonyságvesztés a monopolista piacon

Most tegyük fel, hogy bármi okból a piacon kellő számban egyesülve a vállalatok monopóliumot hoznak létre, amely a kimaradó vállalatokat kiszorítja a piacról. A monopólium határköltsége természetesen szintén mc lesz. A profitmaximumot viszont a pM mennyiség pM áron való eladásával éri el. Ennek következtében a tökéletesen versenyző piachoz képest elnyeli a fogyasztói többlet egy 311

részét, s ami kellemetlenebb, egy része e többletnek nem csak a fogyasztók, de az ő számára is elvész – ezt nevezik holtteher veszteségnek. A helyzet nem hatékony sem a társadalom számára, de a monopólium számára sem, aki szívesen megszerezné nem csak a holtteher veszteséget, de a fogyasztóknál maradó fogyasztói többletet is. A hatékonyságvesztés kiküszöbölésének eszköze az árdiszkrimináció. Ennek a monopolista stratégiának az az alapja, hogy potenciális vásárlók egy csoportjának a terméket a csoport legalacsonyabb rezervációs árán lehet eladni. Az alacsonyabb ár természetesen nem lenne racionális, egy magasabb ár pedig kizárná a vásárlók közül a csoport egy részét. $ D p

3

p

2

Fogyasztói többlet Monopolista profit Fogyasztói többlet Holtteher veszteség

p

1

p=mc

MC

D=AR MR

q

E

q

65. ábra Árdiszkrimináció

Definíció Az eladó árdiszkriminációt alkalmaz, ha potenciális vásárlóit egymástól kommunikációsan elszigetelt csoportokba szervezi, és az egyes csoportoknak az adott csoport legalacsonyabb rezervációs árán kínálja az árut. 312

A kommunikációs elszigeteltség egyszerűen azt jelenti, hogy a különböző csoportokhoz tartozók nem tudnak, vagy ami közgazdaságtanilag majdnem ugyanaz, csak igen költségesen tudnak egymással kommunikálni. Az árdiszkrimináció lehetővé teszi az árdiszkriminátor számára a fogyasztói többlet, illetve a holtteher veszteség kisebb-nagyobb részének elsajátítását. Ennek módja jól látszik a 6.31.ábrán. Az árdiszkrimináció csoportosítható.

technikája

két

szempont

szerint

1. A technika függ attól, hogy minden potenciális vevőt elszigetelnek egymástól vagy csak több fős csoportokat. 2. A technika függ attól is, hogy a kommunikációs elszigetelés a tranzakció előtt történik meg, vagy a tranzakció menetébe építve. A két szempont kombinálásával elvileg négy különböző diszkriminációs technikát lehetne vizsgálni, de nyilván értelmetlen a tranzakció előtt egyenként elszigetelni az összes potenciális vevőt – ehhez ismerni kellene valamennyit, ami persze képtelenség. Tehát valójában három technikát lehet megkülönböztetni: A. Első fokú vagy tökéletes árdiszkrimináció. A tranzakció folyamatában minden jelentkező vevőt elszigetelnek egymástól, így mindegyiktől a teljes rezervációs árat be lehet szedni. Azért nevezik tökéletes árdiszkriminációnak, mert ezzel a monopólium teljesen megszünteti a 313

hatékonyságvesztést, megszerzi a teljes fogyasztói többlet mellett a teljes holtteher veszteséget is – monopolista profittá alakítva azokat. E technika legismertebb megvalósítása az aukció. Tudva azt, hogy egy aukció megszervezése és lebonyolítása mennyire költséges, érthető, hogy nem mindig ezt a technikát alkalmazzák. B. Másodfokú árdiszkrimináció. A tranzakció folyamatában csoportokat szigetelnek el egymástól. Két jellegzetes megvalósítása a szezonális árak alkalmazása és a diszkont kereskedelem. Az elsőben a csoportok a szerint jönnek létre, hogy ki az aki hajlandó magasabb árért minél gyorsabban hozzájutni a termékhez és ki az aki hajlandó árkedvezmény fejében várni. A másodiknál azt illeti meg árkedvezmény, aki hajlandó egyszerre nagyobb tételben vásárolni. A 6.31.ábrából jól látható, hogy valójában a „kedvezményes árat” fizetők fizetik a tökéletesen versenyző piac esetén normális árhoz közelebb eső árat, és a „normális árat” fizetők valójában felárral vásárolnak. Mindamellett jól kell látni, hogy sem ennél a technikánál, sem bármely másiknál nem csapnak be senkit – a felárat mindenki önként fizeti meg, saját akaratából. A másodfokú árdiszkrimináció igen speciális formája a reklám-játék. Erre fokozottan érvényes a fenti megjegyzés. A reklámul szolgáló nyeremény nem, csak az áru jár a vásárlónak. Ha a cég a meghirdetett főnyereményt végül senkinek nem adja oda, vagy „levajazva” adja ki annak, akinek akarja, jogi 314

értelemben nem követ el csalást – legfeljebb a goodwilljét játssza el. Természetesen ez nem igaz egy szerencsejátékot pénzért szervező cég esetében. Egy üdítőital-gyártó és -forgalmazó cég kupakgyűjtő akciójával kapcsolatban sokan szóvá tették, hogy a vendéglátóhelyeken az italt kupak nélkül szolgálják fel, és a kupakokkal a vendéglátóhely dolgozói vagy a tulajdonosa vesznek részt a játékban. A cég reklámfőnökének rövid és velős volt a válasza: helyes, ez volt a célunk! Igen sajátos – nem igazán korrekt – formája a másodfokú árdiszkriminációnak az, amit egyes hipermarketekben alkalmaznak. Itt kifejezetten a vevőket megtévesztő magatartást tanúsítanak: rosszul kiírt árak, félreérthető akciós reklámok, stb. Ha a vevők ezt szó nélkül tudomásul veszik, akkor ez lényegében áremelést jelent számukra. Ha szóvá teszik az áruház közönségszolgálatánál, akkor látszólag ott készségesen tudomásul veszik, és a reklamáló vásárlót kártalanítják, ám a kifogásolt állapotokon nem változtatnak. Mivel a reklamációt vita nélkül rendezték, úgy tűnik, hogy semmi inkorrektség nem történik. És akik nem reklamáltak? Azok fizetik a magasabb árat. „Szabályos” árdiszkriminációval van dolgunk … A reklamálók csoportja alacsonyabb, a nem reklamálóké magasabb áron kapja az árut. De hol van itt a diszkriminált csoportok szétválasztása, elszigetelése? Megfigyelhető, hogy ezekben a hipermarketekben a közönségszolgálati pult jelentős távolságra található a kasszáktól. A szétválasztást a vevők természetes lustasága végzi el.

C. Harmadfokú árdiszkrimináció. A célcsoportokat már a tranzakció előtt elkülönítik. Ez történhet például adminisztratív módszerekkel, ilyenek például a különböző igazolványokhoz (diákigazolvány, nyugdíjas igazolvány stb.) kötött „kedvezmények”. De „természetes” módon is megvalósítható – egymástól 315

gazdaságilag elszigetelt régiókban regionális árakat alkalmaznak. Itt is sok félreértéssel lehet találkozni. A „kedvezményes” szolgáltatásokat gyakran szociálpolitikai mázzal öntik le. Ha egy közlekedési vállalat például félárú jegyet ad a diákoknak, akkor ezt vagy azért teszi, mert a jegy árának a másik felét az állam fizeti meg – ez ugyan szociálpolitika, de nem árdiszkrimináció, és a diákok joggal várnak el teljes értékű szolgáltatást (amit olykor-olykor a „kedvezményre” hivatkozva megpróbálnak tőlük megtagadni). Vagy azért nyújtja a „kedvezményt”, mert anélkül üresen futnának járművei – ekkor szintén semmi oka-joga a diákok orrára hányni, hogy milyen nagy jót tesz velük. A regionális árdiszkriminációnál különösen élesen vetődik fel a kérdés – nem élnek-e vissza az árdiszkriminációval az érintett vevők, nem próbálják-e meg az olcsó régióban vett árut a drágában felárral eladni? De igen, megpróbálhatják. Ha a vállalat jól alkalmazza a diszkriminációs technikát, akkor erre rá fognak fizetni. A helyes diszkriminációs technika lényege, hogy a megszerezhető többlet-profit legyen több, mint az eladó tranzakciós vesztesége, de az árkülönbözet legyen kevesebb, mint a vevők kommunikációs költségei.

316

Fogalomtár Mesterséges monopólium – külső, általában állami beavatkozás hozza létre Természetes monopólium – létrejöttének két feltétele van: 1) A monopóliummá váló vállalat egyedül is képes a piaci kereslet kielégítésére; 2) A monopóliummá váló vállalat átlagköltsége kisebb, mint a többi vállalat átlagköltségeinek átlaga – egyszerűbben szólva a monopóliummá váló vállalat képes megnyerni az árversenyt. A két feltétel együtt a szubadditivitás követelménye Egyéni vállalati keresleti függvény – a vállalat által megadott ár függvényében mutatja a vállalat terméke iránti keresletet. 1) A tökéletesen versenyző vállalat egyéni vállalati keresleti függvénye abszolút rugalmas, azaz egy, a mennyiségi tengellyel párhuzamos egyenes a piaci ár magasságában. 2) A monopólium egyéni vállalati keresleti függvénye egybeesik a piaci kereslet görbéjével. 3) Az oligopólium egyéni vállalati keresleti függvénye rugalmasabb, mint a piaci kereslet görbéje, de nem végtelenül rugalmas. Üzembezárási helyzet – a monopolista piacon alakul ki, ha az átlagköltség-görbének nincs pontja a piaci keresleti görbe alatt. A monopólium a felhalmozott monopolista tõkéjét felhasználva csökkenti költségeit illetve növeli, megmerevíti a piaci keresletet e helyzet elhárítására. Ha nem sikerül, elhagyja a piacot. Holtteher veszteség – olyan monopól vagy monopólközeli helyzetbõl származó hatékonyságvesztés, amely oly módon jön létre, hogy a fogyasztói vagy termelõi többletet nyújtó termékrészt meg sem termelik. Árdiszkrimináció – a monopólista vagy monopolközeli eladó potenciális vásárlóit egymástól kommunikációsan elszigetelt csoportokba szervezi, és az egyes csoportoknak az adott csoport legalacsonyabb rezervációs árán kínálja az árut. Az árdiszkrimináció a holtteher-veszteség és mások fogyasztói töbletének megszerzésére szolgál, a monopólium hatékonyságát javítja. Általában teljesen törvényes. Első fokú vagy tökéletes árdiszkrimináció – a tranzakció folyamatában minden jelentkező vevőt elszigetelnek egymástól, így mindegyiktől a teljes rezervációs árat be lehet szedni. Másodfokú árdiszkrimináció – a tranzakció folyamatában csoportokat szigetelnek el egymástól. Két jellegzetes megvalósítása a szezonális árak alkalmazása és a diszkont kereskedelem. Harmadfokú árdiszkrimináció – a célcsoportokat már a tranzakció előtt elkülönítik. Megvalósítható adminisztratív módszerekkel (igazolásokhoz kötött „kedvezmények”), vagy természetes módon is (regionális árak).

317

7. előadás – A piaci kudarcokról

318

7.1. Externál hatások

319

A gazdasági tevékenységek (termelés, fogyasztás, irányítás) természetüknél fogva mindig valamilyen konkrét, jól körülhatárolható cél megvalósulására irányulnak. Eközben azonban a gazdasági „actor” (szereplő) a társadalom tagjaként, társadalmi környezetben cselekszik. E társadalom magába foglalja azt (vagy azokat) a szereplőket, akivel a mi szereplőnk tudatosan kapcsolatba akar lépni (a termelő-eladó esetében a fogyasztó-vevő és fordítva, az irányító számára az irányítottak stb.), de nem csak azokat. És akaratlanul a gazdasági tevékenység kihatással lehet a társadalom azon részére is, amely a tevékenységben deklaráltan nem érdekelt. Az ilyen hatásokat nevezzük külső, vagy externál hatásoknak. Ha az externál hatás jószág formát (termék vagy szolgáltatás) ölt, akkor externáliáról beszélünk. Az externál hatás (externália) közgazdaságilag a külső társadalmi környezet saját tevékenységeinek hatékonyságát befolyásolja. Definíció Pozitív externáliáról beszélünk, ha az externál hatás a külső társadalmi környezet tevékenységeinek hatékonyságát növeli, negatív externáliáról, ha e tevékenységek hatékonyságát csökkenti. A kardinális elmélet reminiszcenciájaként a fenti definíciót a társadalmi határhaszon és a társadalmi határköltség fogalmaival is meg szokták adni: Definíció Egy jószág pótlólagos kibocsátása által az egész társadalom számára preferáltabb állapot beállása a társadalmi határhaszon növekedését, illetve a társadalmi határköltség csökkenését, ellenkezőleg a kevésbé preferált 320

állapot beállása a társadalmi határköltség növekedését, illetve a társadalmi határhaszon csökkenését jelenti. Definíció A pozitív externália növeli a határhasznot (vagy ami ugyanaz, csökkenti a határköltséget), a negatív externália növeli a határköltséget (vagy ami ugyanaz, csökkenti a határhasznot).

társadalmi társadalmi társadalmi társadalmi

Ez utóbbi definíciók azzal az előnnyel bírnak, hogy elősegítik a jelenség grafikus modellezését. Ugyanis a keresleti függvényt a fogyasztói többletből származtatva azonosíthatjuk a határhaszon függvénnyel, a kínálati függvényt pedig eleve a határköltség függvényből vezettük le. 7.1.1. Az externál hatások mechanizmusa 7.1.1.1. A pozitív externália A pozitív externália problémáját egy termelő tevékenység externál hatásaként fogjuk vizsgálni. Természetesen pozitív externál hatása a fogyasztó illetve az irányító tevékenységeknek is lehet, de azok elemzése nem sokban tér el a termelői pozitív externália elemzésétől. Tehát adva van egy termék (a tankönyvek kedvelt példájában – a méz) és egy másik tevékenység (ugyanazokban a tankönyvekben – gyümölcs kertészet), amelyre az adott termék termelése pozitív externál hatással van. A méz termelése kaptárak felállításával történik valamilyen virágzó növény-telep mellett. A mézet gyűjtő méhek amúgy mellesleg beporozzák ezeket a növényeket, amivel

321

nagymértékben elősegítik e növények szaporodását. Ha a növény-telep nem valamilyen vadvirágos mező vagy erdő, hanem egy gyümölcsös kert, akkor a kertészek a méhek révén pótlólagos befektetés nélkül gazdagabb termésre számíthatnak, mint a méhek nélkül. Minél több kaptárt állítanak fel a méhészek, annál erősebb az externál hatása gyümölcsösben.

Az adott termék piaca egy Marshall-kereszttel ábrázolható és a Marshall-kereszt egyensúlyi pontjában van e piac optimuma – a termék termelői számára. Itt a termék legjobban fizetőképes potenciális fogyasztói éppen annyi terméket (qE) akarnak venni az adott egyensúlyi áron (pE), mint amennyit a termelők el akarnak adni. p D S

E p E

S

D q

E

66. ábra A jószág „egyéni” Marshall-keresztje

322

q

Azonban az externál hatást élvező másik tevékenységet folytatók nem szükségszerűen potenciális fogyasztói a vizsgált terméknek. A modell jobb érthetősége kedvéért egyenesen kikötjük, hogy az externál hatást élvezők kifejezetten nem akarnak vásárolni az adott jószágból. „Erdei körökben az a nézet, hogy a medvék szeretik a mézet.” Feltevésünk szerint a gyümölcs-kertészek viszont kifejezetten utálják. A DD egyenes a 9.1. ábrán kizárólag a medvék (Micimackók) mézkeresletét ábrázolják.

A társadalmi igény az adott termék iránt – a pozitív externália miatt – tehát jóval nagyobb, mint a fizetőképes kereslet 4:

4

Ezt semmiképpen ne keverjük össze azzal, hogy minden jószág esetében a potenciális kereslet nagyobb a fizetőképesnél. A potenciális, de nem fizetőképes kereslet abból adódik, hogy a potenciális fogyasztók egy részének rezervációs ára alacsonyabb a termék piaci áránál. Ők tehát fogyasztanák a terméket, de nincs rá pénzük. A társadalmi igény és a fizetőképes kereslet közötti – a pozitív externál hatás miatti – különbség abból adódik, hogy a társadalom egyes tagjai csupán az externál hatásban érdekeltek, de magára a termékre nem tartanak igényt – semmi pénzért.

323

p D'=MSU D S A'

p A' p A p E p A"

A

E

A"

D' S

D q

E

q

q A

67. ábra A jószág „társadalmi” keresletét is ábrázoló Marshall-keresztje

A teljes társadalmi igényt a D’D’=MSU (társadalmi határhaszon) görbe fejezi ki. A társadalmi egyensúly az A pontban van. Ennek a qA kibocsátás felel meg. Az „egyéni” racionalitásnak a qE, a „társadalmi” racionalitásnak a qA kibocsátás felelne meg. Azonban akármelyiket választják a termelők, a társadalom összessége (amelybe ők is beletartoznak) mindenképpen veszít. Ha a qE mennyiséget dobják piacra, akkor a társadalom a pozitív externália nem optimális termelése miatt elveszti az AA’E „háromszög” területének megfelelő társadalmi fogyasztói többletet. Azért veszti el, mert a hozzá tartozó termékmennyiséget „meg sem termelték” – azaz ez a monopoliumok elméletéből jól ismert holtteher-veszteség. 324

Ha viszont megtermelik a társadalom igényelte qA mennyiséget, azt – mivel „a gyümölcs-kertészek utálják a mézet” – nem hogy pA áron, de még pE áron sem tudják eladni. A legtöbb, amit kaphatnak érte a pA” ár. Ha ezen az áron adják el, akkor elvesztik az AA”E „háromszög” területével arányos termelői többletet – ekkora tiszta veszteséget könyvelhetnek el. Bár e veszteség jellege eltér a holtteher-veszteségétől, hiszen ez abból származik, hogy olyan terméket termeltek, amit nem kellett volna, a lényeget tekintve itt ugyanarról van szó. A racionális döntés így is, úgy is hatékonyságvesztést okoz. Azaz teljes a piaci kudarc. 7.1.1.2. A negatív externália Vizsgáljuk a negatív externál hatás mechanizmusát is egy termelő tevékenységgel kapcsolatban. Ezúttal a jószág megtermelése a társadalom tagjainak olyan károkat okoz, amelyek kivédése, enyhítése plusz költségekkel jár. Megint az éleslátás végett tegyük fel, hogy e költségek maguknál a termelőknél nem jelentkeznek. Ez azt jelenti, hogy a „társadalmi” határköltség nagyobb lesz, mint a termelők kínálatát meghatározó „egyéni” határköltség. Ezt ábrázolja a 68. ábra. Ezen az ábrán is láthatunk bevonalkázott „háromszögeket”.

325

p S'=MSC

D

S A'

p A' p A p E p A"

A E A" S'

S

D q

A

q

q E

68. ábra A jószág „társadalmi” határköltségét is ábrázoló Marshall-keresztje

Az AA’E „háromszög” azt a negatív fogyasztói többletet, vagyis fogyasztói veszteséget mutatja, amelyet a társadalom az egyéni hasznot maximalizáló qE megtermelésekor szenved el. A társadalmi optimumot kifejező qA kibocsátás (ami most kevesebb, mint a qE) az AA”E „háromszög” területével arányos termelői veszteséget mutatja, ami lényegében ugyanúgy magyarázható, mint a pozitív externália esetében.

326

7.1.1.3. Vegyes externáliák p D' S'=MSC

D

S A'"

p A'" p A' p A p E p A"

B'" A'

A B E A"

B"

S'

D'=MSU

S

D q

A

q

E

q

q B

69. ábra A vegyes externália

Nem ritka az az eset, amikor egy gazdasági tevékenységnek egyszerre van pozitív és negatív externál hatása. A helyzetet az is bonyolíthatja, hogy esetleg a pozitív externália haszonélvezői nem ugyanazok, mint akik a negatív externáliát elszenvedik. Például a méz esetében a gyümölcstermelők nem csak a beporzás okozta termésnövekedésnek örülhetnek, de szenvedhetnek a méhek sokaknál allergiás rohamot okozó csípéseitől is.

A vegyes externália hatásmechanizmusát a 9.4. ábrán tanulmányozhatjuk. Az ábrából azonnal kiderül, hogy az ellentétes externál hatások nem semlegesítik egymást. Ennek jobb megfigyelése 327

érdekében az ábrát úgy rajzoltuk meg, hogy a társadalmi határhaszon-többlet éppen egyenlő a társadalmi határköltségtöbblettel (a D’D’ ugyanolyan messze van DD-től, mint az S’S’ az SS görbétől). Kiegyenlítés esetén az eredő externál hatásnak így éppen nullának kéne lennie. Ám erről szó sincs. Ha a termelők a saját „egyéni” optimumuk szerint qE mennyiséget dobnak a piacra, akkor a pozitív externália A’BE „holteher-vesztesége” hozzáadódik a negatív externália AA’E „negatív fogyasztói többletéhez”. Vagyis a veszteség nagyjából megduplázódik. Ha viszont a pozitív externália „fogyasztóinak” kívánságát kielégítve pB mennyiséggel jelennek meg a piacon, akkor a termelői többletveszteséghez (BB”E „háromszög”) hozzáadódik a negatív externáliát elszenvedők AB”B’” „háromszöggel” arányos „negatív fogyasztói többlethez”, vagyis a veszteség nagyjából ötszörös lesz. Hasonló az eredmény ha a negatív externália elszenvedőinek az elvárásait akarják teljesíteni – ez szintén öt „háromszögnyi” veszteséget okoz: az AA”E „egyéni” veszteségen kívül az A”A’”B „háromszöget” is. Itt azt látjuk csupán, hogy a két externál hatás csak annyiban „semlegesíti” egymást, amennyiben az „egyéni” optimum választása okozza a legkevesebb kárt, de azért okoz éppen eleget. 7.1.1.4. Az externál hatások internalizálása Az externál hatások okozta piaci kudarcokat úgy lehet – elvileg – megoldani, ha valamilyen alkalmas koordinációval a külső hatást belsővé, piacilag megoldhatóvá tesszük, azaz internalizáljuk. 328

Ha a méztermelés gyümölcskertészetre gyakorolt pozitív externál hatásának példájánál maradunk, akkor az „internalizálás” („belsővé tétel”) kifejezést érthetővé teszi a következő megfontolás. Amennyiben a gyümölcskertészek maguk állítanak fel a kertben kaptárakat, akkor a probléma egyszerű termelésoptimalizálási feladattá válik. Tegyük fel, hogy a méz önmagában optimális (profitmaximalizáló) mennyisége q méz E . Ha ennél több mézet termelnek, akkor a mézből származó profit természetesen csökken, de nőni fog a gyümölcsből származó profit. A méztermelés fokozását addig lesz tehát racionális folytatni, amíg a többlet méztermelés okozta méz-profit csökkenését legalább fedezi a többlet méztermelés okozta gyümölcs-profit növekedése, vagyis ahol dΠ ( q méz ) dq méz

= MΠ ( q

méz

) = MΠ ( q

gyümölcs

q

méz

)=

(

∂Π q gyümölcs q méz

)

∂q méz

Általánosítva, az internalizálás feladata jól-rosszul a externália okozójának és az externália haszonélvezőjének vagy elszenvedőjének valamiféle „összehozásával” oldható meg. a) Önkéntes megegyezés (etikai koordináció). Ha a két fél önként szövetkezik, megegyezve a közös többletprofit felosztásáról, akkor lényegében a fent elemzett esethez jutunk. Az ilyen megegyezésnek akkor van esélye, ha a két érdekelt fél ettől az externál hatástól eltekintve is elég szoros kapcsolatban áll egymással. Ha például a méhész és a gyümölcskertész gyermekkori jó barátok, akkor az ilyen megegyezésnek aligha lehet akadálya. Egészen más a helyzet, ha két profitérdekelt vállalat (például egy méhészeti 329

szövetkezet és egy üzleti alapon szervezett gyümölcskertészeti vállalat) kerül egymással szembe. Ilyenkor a megegyezés valószínűsége elég csekély (különösen negatív externáliák esetén). b) Állami beavatkozás (bürokratikus Ennek két vátozata lehetséges:

koordináció).

1) Direkt beavatkozás: az állam a pozitív externália termelését kötelezővé teszi, a negatív externália termelését megtiltja. Nyílván, ez a módszer kis hatékonyságú, ritkán alkalmazható; 2) Indirekt beavatkozás: az állam a pozitív externália fogyasztóját, illetve a negatív externália termelőjét megadóztatja és az adóbevételből a pozitív externália termelőjét, illetve a negatív externália elszenvedőjét támogatja. Az ilyen beavatkozással a gazdaság szereplői némileg gazdálkodni tudnak: a pozitív externália termelője tud választani az alacsonyabb termelés magasabb árbevétele, illetve az állami támogatás bevétele között. Ugyanígy a negatív externália termelője választhat a csökkentett termelésből származó veszteség és az adóval növelt költség többletéből fakadó veszteség között. A problémát az okozhatja, hogy az állam költségvetési politikájára nem jellemző az ilyen mértékű elaprózottság és igen nagy az esélye, hogy egy adott externáliához kapcsolódóan beszedett adót

330

nem ugyanahhoz az externáliához kapcsolódóan fogják támogatásként kifizetni. c) Coase tétele (piaci koordináció). Ronald Coase Nobel-díjas közgazdász úgy véli, hogy amennyiben rögzíthető az externál hatás tulajdonjoga – függetlenül attól, hogy a tulajdonos az externália termelője vagy „fogyasztója” – és a tranzakciós költségek elég kicsik, akkor az externál hatás piacilag kezelhető, internalizálódik. Például egy tó egyszerre szolgál egy villamos erőmű víz kivételi forrásaként és egy halászati társaság halastavaként. A villamos energia termelése során a tóba visszaeresztett felmelegedett víz megemelve a tó vizének hőfokát csökkenti a halállományt, azaz a villamos energia termelés a halászok számára negatív externál hatást okoz. Tegyük fel, hogy a tó a villamos erőmű tulajdonában van. Ekkor az erőmű kétféleképpen juthat jövedelemhez. Vagy villamos energiát termel és ad el, vagy bérbe adja a halászoknak a tó lehalászásának jogát. Természetesen az elkérhető bérleti díj arányos a tó halállományának nagyságával, amely viszont annál kisebb, minél több villamos energiát termelve az erőmű minél jobban hősszennyezi a tavat. Lényegében – változatlan halárakat feltételezve – az erőmű a villamos áram piaci árától függően optimalizálhatja villamos energia termelését. Nyilván akkor optimális a termelése, ha az utolsó egység megtermelt villamos energia határárbevétele éppen egyenlő az ekkor elérhető bérleti díj határmennyiségével (mindkét esetben szokásosan csökkenő határbevételt feltételezünk). Ha ugyanis ekkor még egy egységet termel az erőmű, akkor az ebből származó többletbevétele már kisebb lesz, mint az ezáltal elvesztett bérleti díj. Hasonlóan internalizálódik a villamos erőmű okozta externália akkor is, ha a tó a halászati társaság tulajdonában van. Ekkor a halászok vagy a kihalászott hal árából szerzik a jövedelmüket,

331

vagy az erőműtől beszedett vízdíjból. Változatlan villamos energia árat feltételezve a halászok optimalizálhatják a jövedelmüket a hal piaci árának függvényében. Az a hal mennyiség lesz optimális, amely mellett a hal határárbevétel éppen egyenlő az adott halmennyiséget biztosító eladható víz díjának határmennyiségével. Ha több halat akarnak eladni, kevesebb vízfelhasználást kell engedélyezniük az erőmű számára és a halból szerzett többletbevételük kisebb lesz, mint az elvesztett vízdíj. Mindez természetesen csak akkor igaz, ha a halászok nem folytatnak orvhalászatot, illetve az erőmű nem folytat illegális vízkiemelést és visszaforgatást a tóba. Ha ennek megakadályozása nehézségekbe ütközik, azaz magasak lesznek a tranzakciós költségek, akkor az internalizálás kudarcba fulladhat.

332

Fogalomtár Külső vagy externál hatás – valamely gazdasági tevékenységnek a tevékenység alanyán kívüli társadalomra gyakorolt nem szándékolt gazdasági jellegű (hatékonyságot befolyásoló) hatása. Pozitív externáliáról beszélünk, ha az externál hatás a külső társadalmi környezet tevékenységeinek hatékonyságát növeli, negatív externáliáról, ha e tevékenységek hatékonyságát csökkenti. Externáliák internalizálása – az externál hatások okozta piaci kudarcok megoldása a külső (piacon kívüli) hatások belsővé (piacivá) alakításával Önkéntes megegyezés – az externál hatás internalizálása etikai koordinációval – kis és/vagy erős morális kötelékekkel rendelkező közösségekben működik Állami beavatkozás – az externália bürokratikus internalizálása. 1) Direkt beavatkozás: az állam a pozitív externália termelését kötelezővé teszi, a negatív externália termelését megtiltja; 2) Indirekt beavatkozás: az állam a pozitív externália fogyasztóját, illetve a negatív externália termelőjét megadóztatja és az adóbevételből a pozitív externália termelőjét, illetve a negatív externália elszenvedőjét támogatja. Coase tétele - amennyiben rögzíthető az externál hatás tulajdonjoga – függetlenül attól, hogy a tulajdonos az externália termelője vagy „fogyasztója” – és a tranzakciós költségek elég kicsik, akkor az externál hatás piacilag kezelhető.

333

7.2. Közjavak A napi gyakorlat során sokszor találkozunk olyan jószágokkal, amiket az egyes fogyasztók nem egymástól elkülönülten, egymástól függetlenül – szuverén módon – fogyasztják el, hanem egymástól függő, közös módon. Például besötétedés után ugyanazoknak az utcai lámpáknak a fényénél sétálunk, a gyerekek ugyanannak az általános iskolai rendszernek az iskoláiba járnak, ugyanazokat a védőoltásokat kapják meg (akinél ezt elmulasztják, ott a szülőket jogilag felelősségre vonják), ugyanabban a vízben strandolunk, ugyanazokra a tájakra járunk kirándulni, friss levegőt szívni, tájat csodálni, stb. stb. Ugyanakkor, ha valaki vesz egy ruhát, azt egy adott időpontban csakis ő hordja, senki más. Az ebédet, bár közös asztal mellett esszük, de a saját adagját mindenki maga eszi meg, és vele együtt senki más. Stb. stb. Azt is látjuk, hogy a két példakör nem választható élesen szét, hiszen a védőoltás mindenkinek kötelező, de a saját adagját mindenki csak ő kapja meg és senki más. A strandot ugyan közösen használjuk, de csak azokkal, akik éppen ott vannak – akik másik strandra mentek, azokkal nem.

7.2.1. Magánjavak – közjavak – vegyes jószágok Az előbbiekben felvetett problémát pontosíthatjuk, ha bevezetjük a magánjavak és a közjavak fogalmát. Ugyan a hasonlóság nem véletlen, mégis óvakodni kell a „magánjavak-közjavak” páros és a „magántulajdonköztulajdon” páros összekeverésétől. Az alábbi definíciókból következik, hogy magánjószágok is lehetnek köztulajdonban, bár közjavak magántulajdona már nehezebben képzelhető el.

334

Definíció Egy jószág akkor magánjószág, ha fogyasztás céljára részekre osztható és részenként külön-külön elfogyasztható. Ebből a definícióból rögtön következik néhány fontos tulajdonsága a magánjószágoknak: − az, hogy valaki részt vesz az adott magánjószág fogyasztásában – mivel a neki jutó részt fogyasztja – nincs hatással mások fogyasztására, tehát a fogyasztás szuverén; − fordítva, az sincs mások fogyasztására hatással, ha valaki nem fogyasztja az adott magánjószágot, tehát a fogyasztásból bárki kizárható; Ismét nyomatékosan ki kell hangsúlyozni, hogy a közgazdaságtan nem erkölcstan. A fenti tétel szempontjából teljesen közömbös, hogy a kizárás erkölcsileg elfogadható vagy sem. Egy magánjószág fogyasztásából ki lehet zárni azokat, akik számára a fogyasztás súlyos egészségi károsodást okoz („18 éven aluli és ittas személyeknek szeszesitalt nem szolgálunk ki”) – ez nyílván felettébb erkölcsös ok. De kizárhatóak például civilizált országokban erkölcsileg elfogadhatatlan módon faji vagy egyéb diszkriminációt alkalmazva is. Közjavak esetében ez nem erkölcsi megfontolásokból lehetetlen.

− ha a magánjószágból véges mennyiség áll rendelkezésre (termelt jószág esetében ez mindig így van), akkor a részenkénti fogyasztás csak véges számú szuverén fogyasztó számára lehetséges. Ezért a túl későn jelentkező potenciális fogyasztónak már nem jut, az ilyen – az előző tétellel 335

összhangban – kizáródik a fogyasztásból. A potenciális fogyasztók tehát valódi vagy virtuális sort képeznek, igyekszenek ebben a sorban minél előbbre kerülni, vagyis rivalizálnak egymással. Megint nem az erkölcs dönt. A rivalizáló fogyasztók alkalmazhatnak előbbre jutásuk érdekében társadalmilag elfogadott (erkölcsös) eszközöket ugyanúgy, mint a társadalom által el nem fogadott (illegális, erkölcstelen) eszközöket is.

Definíció Egy jószág tiszta közjószág, ha fogyasztás céljára nem osztható, csak közösen fogyasztható Ebből természetesen az közjószágokra éppen a tulajdonságok jellemzőek:

következik, hogy magánjószágokkal

a tiszta ellentétes

− a tiszta közjószág szuverén módon nem fogyasztható; − a tiszta közjószág fogyasztásából senki nem zárható ki; − a tiszta közjószágért nincs rivalizálás. Némi humorral azt mondhatjuk, hogy mindaz, aminek a neve „köz” előtaggal kezdődik – közjószág: közvilágítás, közbiztonság, közoktatás, közegészség stb. Persze a közlekedésből csak a tömegközlekedés tekinthető – bizonyos mértékig – közjószágnak, inkább a közutak azok, amelyek közel állnak a közjószág fogalmához. A tréfát félretéve az azért feltűnő, hogy ezek a közdolgok azért nem egészen felelnek meg a tiszta közjószágok definíciójának. Talán azért, mert tiszta közjószágok voltaképpen nincsenek is.

336

Definíció Azokat a jószágokat, amelyek alapvetően magánjószág jellegűek, de mégis közjószágként viselkednek, valamint azokat, amelyek alapvetően közjószág jellegűek, de mégis magánjószágként viselkednek, vegyes jószágoknak nevezzük. Míg a magánjószág fogalma elég jól verifikálható a valóságos gazdaság jószágai között, addig a tiszta közjószág inkább egy erős absztrakció csupán. Valójában a közjószág fogalmába aggregálható valóság inkább vegyes jószágokat jelent. 7.2.1.1. Vegyes jószágok I. - közjószágként viselkedő magánjavak Egy osztható és szuverén módon fogyasztható magánjószágot erős externál hatásai tesznek közjószág-szerűvé. Egy erdő alapvetően magánjószág. Nincs akadálya annak, hogy egy megfelelő méretű erdőt részekre bontsunk, és az egyes részeket más-más felhasználó a többiektől függetlenül szuverén módon használja. E példából azonnal látszik a magánjószág és a magántulajdon fogalmi kapcsolata: a magánjószág szuverén hasznosításának legkifejezőbb formái az egyéni, illetve magántulajdonba vétel. Ugyanakkor a hasznosítás mégsem lehet egészen szuverén. Egy sor biológiai, tűzvédelmi stb. szempontot nem csak a saját erdőrésze miatt kell figyelembe vennie a hasznosítónak (tulajdonosnak), hanem mert az erős externál hatások következtében a többi részben is kárt okozhat, ha ezeket a szempontokat figyelmen kívül hagyja. Ezért az erdőgazdálkodást még ott is erős központi – helyi és állami – irányítás alatt tartják, ahol egyébként ugyancsak tisztelik a magántulajdon szentségét.

337

De a szuverén hasznosítás nem csak az erdő-jószágon belül korlátozódik. Az erdő tulajdonosai a legszigorúbb rendszabályokkal (kerítés, erdőőr stb.) vigyázhatnak az erdő magánjószág jellegére, a legdrasztikusabban kizárva a fogyasztásból mindazokat, akiket kizárni jónak látnak. Ám nem akadályozhatják meg -

hogy a vándorok, leheveredve az erdő árnyas oldalán, az erdőben daloló madarakat hallgatva pihenjenek;

-

hogy az erdővel szomszédos mezőgazdasági területek művelői kevesebbet költsenek vízgazdálkodási létesítményekre, számítva az erdő által megkötött csapadék-vízre;

-

hogy a környék lakói frissebb, oxigéndúsabb levegőt szívjanak,

stb. Jól látható, hogy itt minden esetben szintén az erős externál hatás korlátozza a magánjószág jelleget.

Az externál hatás miatt közjószágként viselkedő magánjószágok egyik különös és talán legfontosabb esetei azok a magánjószágok, amelyek fogyasztásához erős közérdek fűződik. Ilyen például a járvány megelőzésére szolgáló kötelező védőoltás. Maga a vakcina, mint gyári termék, természetesen a szükséges adagok mértékéig osztható, és közvetlenül az, hogy az egyik embert beoltják, nincs hatással arra, hogy a másikat beoltják-e vagy sem. Vagyis első közelítésben a védőoltás tökéletesen kielégíti a magánjószág definícióját. Az erkölcsi aggályokat félretéve tehát mondhatnánk azt, hogy aki megengedheti magának, az vegye meg a (nem olcsó) védőoltást, a többiek pedig bízzanak jó szerencséjükben. Csakhogy! Száz százalékos védettséget biztosító védőoltás nem létezik. A fertőzés valószínűsége a védőoltás hatékonysága mellett a már

338

megbetegedettek sűrűségétől is függ. Tehát ha csak néhányan oltatják be magukat, akkor elég nagy valószínűséggel ők a védőoltás ellenére is megbetegedhetnek. Viszont ha a többséget beoltják, akkor a beoltottak megbetegedésének a valószínűsége közel nullára csökken. Vagyis a védőoltás kötelező és térítésmentes volta közérdek.

7.2.1.2. Vegyes jószágok II. - magánjószágként viselkedő közjavak A legtökéletesebb közjószág (például a közvilágítás) is csak a fizikai hatókörén belül közjószág. Valóban, senkit nem lehet a budapesti utcákon tartózkodók közül kizárni ezen utcák lámpái gyengébb-erősebb fényének élvezetéből. De mindenki eleve ki van zárva, aki nem tartózkodik ezeken az utcákon. Általában elmondható, hogy a legtisztább közjavak is csak egy adott régión belül tekinthetők közjavaknak vagyis csupán regionális közjavak. A regionális közjavak sajátos és ugyanakkor legfontosabb osztálya a zsúfoltságra hajlamos regionális közjavak osztálya. Definíció Egy regionális közjószágot akkor nevezhetjük zsúfoltságra hajlamos közjószágnak, ha a fogyasztása minősége a fogyasztók számának növekedésével romlik. A definícióból azonnal látszik, hogy a közvilágítás nem tartozik a zsúfoltságra hajlamos közjavak közé. Egy utca nem lesz attól rosszabbul megvilágítva, hogy többen vannak benne. Viszont nyilvánvalóan idetartoznak a strandok, a színházak, mozik, múzeumok (közgyűjtemények), a tömegközlekedés stb.. 339

Rögtön felmerülhet a kérdés: miért, ezek talán közjavak? Bizony azok. A közgyűjtemények az erdőkhöz hasonló erős externál hatású javak, ráadásul „fogyasztásukhoz” sokszor erős közérdek fűződik. A színház, mozi, tömegközlekedés eleve közösségi fogyasztást feltételeznek. A lényeg azonban a „fogyasztás” szó idézőjelbe tétele. A felsoroltakat mindenek előtt az teszi közjószággá, hogy költségeik lényegében szinte függetlenek attól, hányan veszik őket igénybe (ez persze a közvilágításra és az összes többi nyilvánvalóan közjószágra is igaz). Éppen ebben az értelemben nem beszélhetünk velük kapcsolatban szuverén fogyasztásról. Ezeket a jószágokat, ha akarnák sem tudnák „fogyasztóik” megvenni. Ne tévesszen meg senkit, hogy ezek a jószágok igen gyakran magántulajdonban vannak. Itt valóban magán- és nem egyéni tulajdonról van szó. E jószágok tulajdonosai ugyanis nem jellemző módon „fogyasztói” e jószágoknak, főképpen nem egyedüli szuverén „fogyasztói”. Egy zsemlét azért veszek meg, hogy megegyem. Egy színházat, múzeumot, vasutat stb. általában nem azért vesznek meg, hogy nézzék a műsorát, a kiállított tárgyait, utazzanak rajta. Ellenkezőleg, egy ilyen jószágot éppen azért érdemes megvásárolni, mert túlzsúfoltságra való hajlamossága miatt magántulajdonként (tőkeként) működtethető magánjószággá és így jövedelemforrássá válik. Vegyük például a színházat. A színházak ősei a vásári komédiák és a templomi misztérium játékok egyaránt bárki által megtekinthető látványosságok voltak.

340

Azonban nyilvánvaló volt, hogy nem minden nézőnek volt módja ugyanúgy élvezni az előadást, hiszen igazán jól az első sorokban ülők-állók láthattak, akik hátrébb szorultak, azok sokszor csak az előttük levő hátát csodálhatták. A rendi különbségeken alapuló társadalmakban természetes volt, hogy az ilyen látványosságokon a legjobb helyeket a környék előkelőségeinek tartották fenn, sokszor még akkor is, ha egyikmásik nagyúr nem is volt kíváncsi az előadásra. A piacgazdaság kialakulásával a színház is üzleti vállalkozássá vált, és a jobb helyeket a magasabb belépődíjat fizető nézők kaphatták meg (az előző rendszer maradványa, az úgynevezett „fejedelmi páholy”, ezen nem sokat változtatott).

7.2.2. A közjavak finanszírozása – a „potyautas” problémája 7.2.2.1. A tiszta közjavak finanszírozása A tiszta közjavak, definíciójuk szerint nem osztható, szuverén módon nem fogyasztható javak, amelyek fogyasztásából senkit nem lehet kizárni, és a fogyasztóik nem rivalizálnak egymással. Nyilván azok a szabad jószágok (amikből egyébként egyre kevesebb van a Föld szocioszférájában), amelyek nem áruként kerülnek a fogyasztóikhoz (levegő, napfény stb.) szintén rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, de minket azok a javak érdekelnek, amelyek csak termeléssel állíthatóak elő, és így költségeik vannak. Szorosabb értelemben ilyen közjavak nem is léteznek, de ha eltekintünk a regionalitástól, akkor például a közvilágítás ilyennek tekinthető. A kérdés az, hogy ki és hogyan fedezze ezeket a termelési költségeket?

341

Amennyiben ismert a fogyasztók száma és ez a szám nem túl nagy, akkor kisérletet lehet tenni arra, hogy a fogyasztók megegyezzenek, önkéntes hozzájárulásaikkal fedezik a költségeket. Ha elég kicsi a fogyasztók száma, akkor a fogyasztók tudatában lesznek annak, hogy akár egy befizető kiesése is komoly nehézséget okoz a közjószág biztosításában. Így különböző módszereket lehet az önkéntes hozzájárulás nagyságának meghatározására alkalmazni. A legegyszerűbb – a teljes költséget egyenlő arányban felosztani a fogyasztók között: Arányos hozzájárulás =

A közjószág teljes költsége A közjószág fogyasztóinak száma

Mivel a fogyasztók általában nem egyformák (különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy a fogyasztás legkisebb szereplője nem az egyén, hanem a háztartás) azért nem egyformán van szükségük a közjószág igénybevételére. Ennek figyelembevételével módosítható a hozzájárulás mértéke. Elképzelhetőek „objektív” szempontok: a háztartás tagjainak a száma stb. Jellegzetes ilyen irányú probléma a társasházak közös költségeinek fedezése az egyéni befizetéseken keresztül. A társasház egészének fennmaradása, működése a társasház tulajdonosai körében nyugodtan tekinthető (tiszta) közjószágnak. Itt azonban a közjószág szorosan kapcsolódik egy magánjószág-csoporthoz, nevezetesen a társasház magántulajdonban levő lakásaihoz. Ezért a költségfelosztás törvényileg is támogatott módja az úgynevezett tulajdoni hányad szerinti költségfelosztás. A társasház közös tulajdonban maradó részeit mintegy „szétosztják” az eszmei tulajdoni hányad formájában. E tulajdoni hányadok maguk is vitatható módon állapítódnak meg. Bevett szokásként a magántulajdonban levő

342

ingatlanrészek alapterülete (nem lakás – garázs, pince, erkély stb. – esetében valamilyen korrekciós tényezővel lakás négyzetméterre átszámítva) a számítás alapja, ami nem veszi figyelembe a lakások olykór jócskán eltérő érték-különbözetét. Például örök viták oka a lift költségeinek szétosztása. Ha a tulajdoni hányad megállapításakor figyelembe vennék, hogy az alsó szintek kevésbé vannak rászorulva a lift használatára, mint a felsőbb szintek, akkor sok vitát el lehetne kerülni.

Más módszer szerint aukciós eljárást alkalmazhatnak. Kihirdetik a közjószág fenntartási költségeinek mértékét, és a fogyasztók nyilvánosan ajánlatot tesznek arra, hogy mennyivel hajlandóak hozzájárulni. Az első kör után kiszámítják a felajánlások összegét és megállapítják mekkora költség maradt fedezetlenül. Ezután erre a költségrészre kérnek felajánlásokat. A folyamatot addig folytatják, amíg a fedezendő költséget a felajánlások teljesen le nem fedik. Ezt a módszert olyan fogyasztói közösségekben lehet sikerrel alkalmazni, ahol a közösséget összetartó etikai és morális 5 kapcsok erősek, tehát egyfelől a szégyenérzet, másfelől a „majd én megmutatom, hogy én is vagyok valaki!” indulat készteti a fogyasztókat megajánlásaik megtételére. Nyilván minél nagyobb a fogyasztók közössége, minél kevésbé ismerik egymást, annál gyengébbek ezek a kapcsok.

5

Az etikai és morális késztetés két különböző dolog. Az etika a külső elvárásoknak való megfelelésre épít, a morál a belső megfontolásokra. Ha valamit azért teszünk, vagy nem teszünk meg, mert nem akarunk szembekerülni a közösséggel (például nem lopunk, mert félünk a büntetéstől), akkor etikusan cselekszünk. Ha viszont végiggondoljuk tettünk direkt következményeit, és annak tükrében döntünk, akkor tetteinket a morál szabályozta (például nem lopunk, mert tudjuk, hogy ha mindenki lopna, akkor nem lenne mit ellopni, és mi semmivel sem vagyunk másoknál jogosultabbak elvenni másét, nem tűrve ugyanakkor, hogy elvegyék tőlünk azt, ami a miénk). Nyilván a kétféle erkölcsi késztetés között nincs éles választóvonal.

343

Tétel (a potyautasság racionalitásáról) Minél több fogyasztó vesz részt egy tiszta közjószág fogyasztásában, annál racionálisabb az önkéntes hozzájárulással megoldott finanszírozásból kimaradni. Eléggé nyilvánvaló, így a részletekbe való elmélyülés nélkül elfogadható, hogy a fogyasztók számának növekedésével a) annak a valószínűsége, hogy az egyik fogyasztó hozzájárulása nélkül a közjószág finanszírozható marad, közelít a 100 százalékhoz; b) annak a valószínűsége, hogy a közjószág finanszírozása megoldható egyetlen fogyasztó önkéntes hozzájárulásából, közelit a nulla százalékhoz. E „posztulátumok” figyelembe vételével a fogyasztó sajátos játékot játszik a közösség többi tagjának összességével. Mindkét játékos két stratégia között választhat: vagy fizet önkéntes hozzájárulást, vagy nem. A különböző döntések „fizetségének” eredője a mi fogyasztónk számára két eredmény kombinációjából állhat: a) a közjószág megfelelően finanszírozva működik, vagy a finanszírozás hiánya miatt nem működik; b) a befizetett hozzájárulás csökkenti a vagyonát, vagy a vagyona érintetlen marad, mivel nem fizet hozzájárulást. Mindennek összefoglalásaként felírhatjuk fogyasztó játékának a fizetési mátrixát:

a

vizsgált

A többi (elég sok) fogyasztó együtt Fizet

344

Nem fizet

A fogyasztó

Fizet

a közjószág működik,

a közjószág nem működik,

a vagyona csökken

a vagyona csökken

Nem fizet a közjószág működik, a vagyona nem csökken

a közjószág nem működik, a vagyona nem csökken

Ha tehát a fogyasztónk az a lehetőséget latolgatja, hogy a többiek befizetik hozzájárulásaikat, akkor azt a racionális következtetést vonhatja le, hogy a közjószág (nagy és a fogyasztók számának növekedésével egyre nagyobb valószínűséggel) működni fog, függetlenül attól, hogy ő fizete vagy sem. Tehát az ésszerű választás: Nem fizetni! Ha viszont azt feltételezi, hogy a többiek nem (eleget) fizetnek, akkor a közjószág akkor sem fog működni, ha ő személy szerint becsületesen fizet, tehát nem ésszerű fizetnie! Vagyis függetlenül a többiek döntésétől a fogyasztónk racionális döntése mindig: Nem fizetni! Definíció Azt a közjószág-fogyasztót, aki nem járul hozzá a közjószág költségeinek megtérítéséhez (a közjószág finanszírozásához) potyautasnak nevezzük. A fenti elemzés alapján le kell szögezni: a potyautas magatartása nem deviáns, hanem éppenséggel racionális – ugyanakkor nagyon nem hatékony. Megemlítjük, hogy habár máshol tárgyaltuk a korlátozott piaci szerkezeteket (monopólium és oligopólium), azok is a piaci kudarcok közé sorolhatóak. A szakirodalom az oligopóliumokkal kapcsolatban ismertet két nagyon hasonló játékot nagyon hasonló eredménnyel. Ezek a kartellegyezményt felrúgó disszidensek viselkedését írják le. 345

A disszidens és a potyautas tulajdonképpen ikertestvérek. A disszidens kimegy valahonnan, ahonnan nem szabadna kimennie, a potyautas bemegy valahova, ahová nem szabadna bemennie. Mivel kimenni valahonnan, az egyben bemenni másvalahová, azért a két magatartás bizonyos szempontokból teljesen azonosnak tekinthető.

Az árkartellek disszidenseinek viselkedését a fogoly-dilemma néven ismert játék, a mennyiségi (kvóta) kartellek disszidenseinek viselkedését a közlegelő tragédiája néven ismert játék írja le. Mindkettőből az a következtetés vonható le, hogy a disszidensek magatartása tekinthető racionálisnak, ám éppen emiatt a tömeges disszidálás a kartell hatékonyságának összeomlását okozza – vagyis ami egyénileg racionális, az társadalmilag nem hatékony – piaci kudarc. Ezeket a játékokat összefoglalóan Nash-játékoknak hívják, és a közös bennük az, hogy minden játékosnak lényegében ugyanaz a saját mátrixa a többiekkel szemben, ezért mindenki ugyanazt a döntést hozza, ami számára optimális (a foglyok kölcsönösen beárulják egymást, egyik közjószág-fogyasztó sem fizet hozzájárulást, minden gazda kivisz plusz teheneket a legelőre. A Nash-játékok közös jellemzője, hogy teljesen szimmetrikusak és a mindenki számára nyertes stratégia összességében a lehető legkevésbé hatékony eredményt adja – azaz az „összetétel csapdájának” egy tipikus matematikai modelljét szolgáltatja. A Nash-játékok valódi optimuma ellentmond az egyes részjátékok optimális megoldásának: a foglyoknak hallgatniuk kell, és akkor kis büntetéssel megússzák; a közjószágok fogyasztóinak meg kell fizetniük a hozzájárulásaikat, és akkor ugyan némi vagyont vesztve, de élvezhetik a közjószág használatát; a tehenész gazdáknak be 346

kell tartani a kvótát, és akkor teheneik kielégítően, bár nem kimagaslóan fognak tejelni. Visszatérve a közjószághoz, a bizonyított tétel alapján belátható, hogy nagy tömegű, egymást nem ismerő fogyasztók esetében a közjószág finanszírozása az önkéntes hozzájárulások egyik módszerével sem valósítható meg. Ilyen körülmények között a fogyasztókat, vagy másokat kényszeríteni kell a közjószág finanszírozására. Ennek legegyszerűbb módja az adóztatás, és a közjószág költségvetési finanszírozása (az most lényegtelen, hogy a központi költségvetésről, vagy a helyi önigazgatás költségvetéséről van-e szó). Mivel az ilyen finanszírozás mellett a közvetlen fogyasztók, mint fogyasztók, nem fizetnek semmilyen hozzájárulást, a köznyelv kissé megtévesztő módon a közjószág „ingyenességéről” beszél. Valójában azonban, mint ismeretes, „ingyen ebéd nincs”, és ezért helyesebb térítésmentes fogyasztásról beszélni. 7.2.2.2. A vegyes jószágok finanszírozása 7.2.2.2.1. A közjószágként viselkedő magánjószágok finanszírozása

Ha egy magánjószág az erős externál hatás miatt válik közjószággá, akkor a finanszírozása problémái az externáliák finanszírozásához válnak hasonlóvá, ezért ezzel a körrel többet nem foglalkozunk. Finanszírozás szempontjából is fontos a javak azon csoportja, amelyek lényegében tiszta magánjószágok, csupán a fogyasztásukhoz fűződő erős közérdek teszi őket 347

közjószágszerűvé. Mivel tiszta magánjószágokról van szó, elvileg tiszta piaci eszközökkel is megoldható a finanszírozás, azaz áruként értékesítve a fogyasztó-vevővel meg lehet fizettetni a piac által elismert összes költséget. Ám ez leszűkíti a fogyasztók körét azokra, akiknek a rezervációs ára magasabb, mint a piaci ár. Mivel a jószág fogyasztásához erős társadalmi érdek fűződik, azért általában a piac által determinált vevői kör túlságosan szűk. Ennek bővítése a rezervációs árak és a piaci árak egymástól való eltávolításával lehetséges. Itt is két alaplehetőség van: 1) A rezervációs árak növelése 2) A piaci ár csökkentése Az első esetben a társadalmat fel kell világosítani az adott jószág fogyasztásának szükségességéről. Egy ilyen felvilágosító akció nincs ingyen, tranzakciós költségei vannak. Másik probléma ezzel, hogy a rezervációs árak mindig kulturális elemeket is tartalmaznak, eléggé valószínű, hogy akinek az adott jószág esetében eleve magasabb a rezervációs ára, azt könnyebb meggyőzni a fogyasztás hasznosságáról, így annak a felvilágosító kampány erősebben fogja növelni a rezervációs árát. Könnyen lehet, hogy az alacsony rezervációs ár olyan alacsony kultúrát jelenít meg, amely nem alkalmas a felvilágosító kampány befogadására, így ebben az esetben a kampány hatása ellentétébe fordulhat és ahelyett, hogy növelné, éppenséggel csökkenti a rezervációs árat.

348

$

$

a.)

D'

$

b.)

c.)

D'

D'

p

D

D

D A

B

p

A B

p

A B

D' D D' Dq

q

Dq

D

D' q

Dq<0

D q

70. ábra A felvilágosító kampány a.) tervezett; b.) megvalósult; c.) visszájára fordult eredménye

Az ábrából látható, hogy mindez erősen csökkenti a felvilágosító kampány eredményét. A c.) ábra azt a nem ritka esetet mutatja, amikor a (rossz) tradíciókat figyelmen kívül hagyó, azzal nem számoló kampány éppenséggel a visszájára fordul. Ilyen eset fordul elő például, amikor elmaradott kultúrájú vidékeken a védőoltást vádolják a kór terjesztésével (amire alkalom adtán egy-egy szerencsétlen mellékhatás nyújt okot). A másik megoldás az ártámogatás. Az ártámogatás a vevő számára, mint árcsökkenés jelenik meg. Szerencsétlen esetben ez kiválthatja a téves minőség-hatást, ami ismét az elérendő céllal szemben dolgozik.

349

$

$

a.)

b.)

D

D

D' p

A

p

B

B

p-át.

A

D Dq

D' q

Dq<0

D q

71. ábra Az ártámogatás a.) tervezett és b.) téves minőség-hatás esetén megvalósult eredménye

7.2.2.2.2. A magánjószágként viselkedő közjószág finanszírozása – harc a potyautasok ellen

A regionális közjavak általában a régión belül akár tiszta közjavakként is viselkedhetnek (közvilágítás) és ilyenkor a regionális közösségnek kell a fentiekben elemzett módon finanszírozni e jószág termelését. Más a helyzet a zsúfoltságra hajlamos közjavak esetében. Ezek ugyanúgy nem oszthatóak, mint a tiszta közjavak (éppen ezért számítanak közjavaknak) és így a jószág nem értékesíthető áruként, de a zsúfoltságra való hajlamosság miatt sérül a közjószág azon alapvető tulajdonsága, hogy senki nem zárható ki a jószág fogyasztásából, és a fogyasztók nem rivalizálnak egymással. Ellenkezőleg, mivel a zsúfoltságra való hajlam azt jelenti, hogy a jószág szükségletkielégítő hatása romlik a fogyasztók számának növekedésével, azért nem mindegy, hogy hányadikként jutunk hozzá a jószág élvezetéhez, azaz a fogyasztók bizonyos mértékig rivalizálnak egymással, igaz nem a jószág véges számú 350

példányaiért (hiszen a jószág nem osztható, nincsenek példányai), hanem a jobb „hely” megszerzéséért. E rivalizálás során az érkezési sorrendet könnyen „felül lehet bírálni” a közjószágot fenntartónak nyújtott anyagi előnnyel – magyarul, a helyek elosztását meg lehet oldani a hely minőségéhez igazodó mértékű belépődíjak fizettetésével. Ennek legegyszerűbb módja egységes belépődíj szedése, és azok kizárása, akik nem fizetnek. Így ezek a közjószágok mégis sajátosan, mintegy piaci módszerekkel finanszírozhatóak. Csakhogy végső soron a közjószág fogyasztásából senki nem zárható ki. Ez az elv, ha sérülten is, de ezekre a jószágokra is igazak. Elkerülhetetlenül megjelennek a potyautasok, akiknek a viselkedése, mint azt fentebb megmutattuk, racionális. A potyautasok ellen a közjószág fenntartója megpróbálhat fellépni. Ennek egyik módja, hogy a belépődíj befizetését valamilyen módon bizonylatolják (például sorszámozott jegyet árulnak), és ennek a bizonylatnak a meglétét ellenőrzik. A jószág jellegétől függően a leleplezett potyautast vagy megbüntetik, vagy kizárják a jószág fogyasztásából. Itt több problémával is szembe kell nézni: A bizonylatolásnak és az ellenőrzésnek elég tetemes költségei vannak. a) Ha a lefülelt potyautas büntetés fizetésére kényszeríthető, akkor a beszedett büntetéseknek meg kell haladniuk e költség mértékét. Ha ez nem érhető el, akkor az eljárás nem kifizetődő, és más finanszírozási formát kell találni; 351

b) Ha a potyautas csak elűzhető, kizárható, de büntetés kifizetésére nem kényszeríthető, akkor a leleplezésnek csak annyiban van értelme, hogy a potyautas felszabadított helyére fizető „vendég” állítható (ültethető) – ebben az esetben ismét kérdés, hogy az így megszerezhető többletbevétel meghaladja-e a bizonylatolás és ellenőrzés költségét? Ha nem, akkor ismét más finanszírozási módot kell keresni. c) Ha az elűzött potyautas helye „nem szabadul fel” fizető „vendégek” számára, akkor a bizonylatolás és ellenőrzés eleve értelmetlen. Közkeletű példa erre a tengeri világítótornyok által nyújtott navigációs szolgáltatás. Semmi értelme annak, hogy valamiféle „navigációs díjat” vessenek ki a torony szolgáltatását igénybevevő hajókra, és a nem fizető hajókat a parti őrség hajóival elkergessék. Ha más nem is, de a parti őrség ez irányú költségei biztosan nem fognak megtérülni. A világító tornyokat üzemeltető kikötői igazgatóságok általában elég egyszerűen, és elég „igazságtalanul” szokták e problémát megoldani: azokkal a hajókkal fizettetik meg a torony üzemeltetésének költségeit, akik a kikötő egyéb, jobban „menedzselhető” szolgáltatásait is igénybe veszik – egyszerűen ezeknek a díját megemelik. 7.2.2.2.3. A „nagy ellátó rendszerek” finanszírozása

Egészen sajátos, és társadalmilag felettébb érzékeny problémát jelentenek azok a jószágok, amelyeket, mint makrogazdasági jelenségeket a „nagy ellátó rendszerek” néven szoktak emlegetni. Ide tartozik a nyugdíj-rendszer, az egészségügyi rendszer, a köz- és felsőoktatási rendszer nyújtotta szolgáltatások. Látni fogjuk, hogy a velük kapcsolatos problémák igen könnyen kiterjeszthetőek az 352

úgynevezett kommunális szolgáltatások (víz, csatorna, gáz, villamos energia) körére is. Ha ezt nem tesszük, az azért van, mert a (közép-kelet) európai értékrend ezen szolgáltatások árujellegét sokkal inkább elismeri, mint a fentebb említettekét. A felsorolt „nagy ellátó rendszerek” szolgáltatásai részben biztosítási, életjáradéki, részben pedig oktatási szolgáltatások. Ezek önmagukban szabályos magánjavak, amelyek áruként értékesíthetőek, és a termelésük az árbevételeikből finanszírozhatóak. Ugyanakkor ezen jószágok fogyasztásához nyilvánvalóan kimagaslóan magas társadalmi érdek fűződik. Ez közjószágszerűvé teszi őket, és fogyasztásukat alanyi jogon, vagy igen szélesen értelmezett (kötelező) biztosítási alapon (ami tulajdonképpen egy sajátos adó-jellegű befizetést jelent) biztosítják. Ennek finanszírozása a fentiek alapján költségvetési úton történik (ezen a szinten lényegtelen, hogy a társadalombiztosítás része a központi költségvetésnek, vagy saját önkormányzati költségvetéssel rendelkezik), vagyis „ingyenes”, azaz valójában csupán térítésmentes (az egyszerűség kedvéért most nem foglalkozunk a támogatott és az „ingyenes” szolgáltatás közötti különbséggel). Ám éppen ez a költségvetési finanszírozás teszi napjainkban egyre inkább túlzsúfoltságra hajlamossá ezeket a jószágokat. Például egy társadalmilag rendkívül veszélyes, de ugyanakkor viszonylag ritkán előforduló betegség a mai technikai fejletség mellett elvileg gyógyítható, de a gyógyításhoz igen nagy értékű berendezésre van szükség. Képtelenség a költségvetésből annyi ilyen berendezést beszerezni, amennyivel fennakadás nélkül kezelhető bármennyi számú beteg. Mivel a megbetegedés elég ritka, azért ennek értelme sem lenne, hiszen a berendezések nagy része tétlenül vesztegelne, erkölcsileg és fizikailag előbb

353

vagy utóbb teljesen elkopva. Így csak néhány darabot szereznek be belőle, ami normálisan általában elegendő is. De könnyen előfordulhat, hogy váratlanul a szokásosnál több megbetegedés történik. Ekkor ki és milyen alapon dönt arról, hogy kit kezelnek azonnal, és kinek kell várakoznia?

A zsúfoltságra hajlamos közjószágok viszont magánjószágként viselkednek, és úgy is finanszírozhatóak. Vagyis fizetni kell a szolgáltatás igénybevételéért. Tehát a nagy ellátórendszerek szolgáltatásai eredetileg magánjavak, amelyeket piaci módon lehet finanszírozni – de fogyasztásukhoz igen erős közérdek fűződik, ezért lényegében közjavakként kell őket kezelni és térítésmentesen kell a fogyasztókhoz eljuttatni – ám ezáltal túlzsúfoltság keletkezik az ellátásban, aminek következtében e javakat magánjószágként kell kezelni, és piaci módon finanszírozni … és így tovább, és így tovább. Íme, az „ördögi kör”, amelynek feloldása (gazdaság)politika legkényesebb feladatai közé tartozik.

354

a

Fogalomtár Magánjószág - egy jószág akkor magánjószág, ha fogyasztás céljára részekre osztható és részenként külön-külön elfogyasztható. A magánjószág fogyasztása szuverén, abból bárki kizárható, a fogyasztók egymással rivalizálnak Tiszta közjószág - egy jószág tiszta közjószág, ha fogyasztás céljára nem osztható, szuverén módon nem, csak közösen fogyasztható, a fogyasztásából senki ki nem zárható, a fogyasztói nem rivalizálnak egymással Vegyes jószág - azokat a jószágokat, amelyek alapvetően magánjószág jellegűek, de mégis közjószágként viselkednek, valamint azokat, amelyek alapvetően közjószág jellegűek, de mégis magánjószágként viselkednek, vegyes jószágoknak nevezzük. A magánjószág akkor viselkedik közjószágként ha erős externál hatásai vannak, különösképpen, ha fogyasztásához közérdek fűződik. A közjószág, mint regionálisan elszigetelt jószág viselkedik magánjószágként, különösen, ha túlzsúfoltságra hajlamos Potyautas - az a közjószág-fogyasztó, aki nem járul hozzá a közjószág költségeinek megtérítéséhez (a közjószág finanszírozásához) Nash-játékok – olyan játékok, ahol az egyenként, összejátszás nélkül elért „nyerő” stratégiák végül is minden játékos számára kedvezőtlenebbek, mintha megegyeztek volna abba, hogy senki nem választja a „nyerő” stratégiát Térítésmentes fogyasztás – a közjavak „ingyenes” fogyasztása, vagyis amikor az állam a közjószágot az általános adóbevételeiből finanszírozza, és a jószág közvetlen fogyasztói csak a nem fogyasztókkal azonos módon, mint adófizetők járulnak hozzá a közjószág finanszírozásához.

355

8. előadás – Néhány makrogazdasági kérdésről

356

8.1. A makroökonómia mérési (statisztikai) problémái a)

Makrogazdasági statisztikai mérések

b) A mérések problémái c)

A makrogazdaság főbb mutató (SNA)

357

8.1.1. A teljesítménymérés szükségessége Korábban megismerkedtünk néhány alapvető makroökonómiai fogalommal és a hozzájuk kapcsolódó összefüggésekkel. Nem beszéltünk viszont arról, hogyan lehet konkrétan meghatározni e kategóriák értékét. Igaz, hogy ezzel a témával elsősorban a gazdaságstatisztika foglalkozik, de a legalapvetőbb mutatók ismerete nélkülözhetetlen a munkanélküliség, az infláció és a gazdasági növekedés nagy kérdéseinek értelmezéséhez és vizsgálatához. Az igény arra, hogy megtudják: mennyi jövedelem keletkezett egy országban a termelés során, nagyon régi keletű. Az ókor nagy uralkodóinak ilyen jellegű próbálkozásairól nem beszélve, például Angliában a XVII. század nyolcvanas éveiben William Petty (1623-1687) közgazdász és statisztikus kiszámította Anglia nemzeti gazdagságát, illetve nemzeti jövedelmét. Csak érdekességképpen: Petty Anglia anyagi gazdagságát 250 millió font sterlingre értékelte, de ehhez még – véleménye szerint – hozzá kell adni a lakosságot, pénzben 417 millió font sterlingre értékelve. Ne csodálkozzunk! A termelőerők személyi eleme a döntő. A múlt században és az I. világháború előtt is születtek jelentős eredmények a teljesítménymérés terén. A hazaiak közül érdemes megemlíteni Fellner Frigyest (1871-1945) aki európai viszonylatban is kiemelkedő eredményt ért el a nemzeti vagyon és a jövedelem számítása terén. Ezek a számítások azonban becsléseken alapultak, nem pedig összefüggő számlarendszer folyamatos vezetésén és az ahhoz szükséges adatok intézményes feldolgozásán. Ugyancsak említésre méltó, hogy 1925-ben a Szovjetunió Statisztikai Hivatala publikált egy nemzetgazdasági mérlegösszeállítást, amelyben először szerepelt a makroki-

358

bocsátás szerkezetét leíró Kapcsolatok Mérlege).

úgynevezett

ÁKM

(Ágazati

A nemzeti teljesítmények számbavételi rendszerének első hivatalos publikációja Németországban jelent meg 1932-ben, ahol az 1. világháború alatti hadigazdálkodás anyagellátási számításai megteremtették a számbavétel lehetőségét, majd a háború után a jóvátételi kötelezettségek elleni érvelések indokoltságát is.

A makrogazdasági teljesítménymérés szükségessége azonban sokkal mélyebben gyökerezik A 2. világháború, majd az utána létrejövő nemzetközi kapcsolatrendszerek, a politikai, kereskedelmi és pénzügyi szervezetek, együttműködési formák kialakulása, nem utolsó sorban a gyorsuló technikai és gazdasági fejlődés nélkülözhetetlenné tették egy egységes mutatószám-rendszer kidolgozását. Így alakult ki az aggregált gazdasági teljesítmény összefoglaló mércéje, amelyet Simon Kuznets (1901-1985) és az ENSZ szakemberei dolgoztak ki. A rendszert angol elnevezése – System of National Accounts = Nemzeti Számlák Rendszere – kezdőbetűi alapján röviden SNA-nak nevezik. Ez egy, a nyugati közgazdászok, mindenek előtt a Keynes által meghatározott fogalmakra épülő, a piaci viszonyoknak megfelelő teljesítménymérési rendszer. Az SNA jelentőségének méltatására szolgáljon a következő idézet: „Mély hálával tartozunk az olyan embereknek, mint Simon Kuznets a Harvard egyetemről, aki a GNP-számbavétel terén végzett úttörő munkájáért, a húszadik század e nagy találmányáért Nobel-díjat kapott. Bár a GNP felfedezését nem védi szabadalom, és nincs kiállítva a Tudomány és Technika Múzeumában, nélküle a makroökonómia az összefüggéstelen

359

adatok tengerében sodródna.” (Samuelson - Nordhaus I. 163. old.)

A volt KGST tagállamai egy másik számbavételi rendszert használtak, amely az SNA-tól eltérő elvek alapján épült fel. Az MPS (Material Product System), az 1930-as években alakult ki a Szovjetunióban. Fogalomrendszerében a marxi elveket vallotta, felépítésében azonban a szovjet gazdaság működéséhez igazodott. Ennek megfelelően az MPS a gazdasági tevékenységet – leszűkítve – alapvetően anyagi termelésként, illetve anyagi szolgáltatásként értelmezte, és az úgynevezett nem anyagi szolgáltatások (például oktatási, egészségügyi, államigazgatási) eredményeit figyelmen kívül hagyta, míg az SNA számításba veszi és összegezi a nem anyagi jellegű szolgáltatások teljesítményeit is. Az MPS eltűnésével nem szűnik meg a vita az SNA helyességéről. E rendszer – nevéhez híven – elsősorban a számlákon kimutatott eredményeket veszi figyelembe. Ez kevés! – mondják például a „tudományos feministák”, számon kérve az SNA-n a háztartási munkák verejtékes eredményeit. Ez sok! – mondják például a környezetvédők, akik azt sérelmezik, hogy az SNA eredményként könyveli el a környezetszennyező termelést, és még hozzáadja plusz eredményként a környezeti károk elhárításának költségeit is. A preventív (megelőző) környezetvédelem így gazdasági eredménytelenségként jelenik meg.

Az Európai Közösség alapelveiben és fő vonásaiban elfogadja az SNA-t, de saját tagországai számára e rendszer felülvizsgált változatát, az Integrált Gazdasági Számlák Európai Rendszerét (European System of Accounts) röviden ESA-t vezette be. Az SNA – eredeti formájában – a 360

számlákon megjelenő teljesítményeket vette figyelembe és alapmutatói a hazai jellegű GDP és a nemzeti jellegű GNP voltak. Ez az EU számára nem volt elfogadható, hiszen a közösség belső határain szabadon átáramló javak nem nyomon követhetőek, így a GDP-ből nem vezethető le a GNP. Ezért az elszámolás alapjául nem a jószág-, hanem a jövedelemáramlást választották, amely a banki számlák statisztikájával elég jól nyomon követhető. Az ESA az eredeti SNA-hoz a GDP meghatározásának módszertanával csatlakozott. Az SNA összefüggő intézményes rendszerként való bevezetése 1953-ra tehető. Kisebb módosításokon kívül két alkalommal – 1968-ban és 1993-ban – jelentősebb változtatásokkal korszerűsítették. Az 1993-as módosítás, tekintettel a globalizációs folyamatokra, lényegében beemelte az ESA elveit. Ebben a formában ma az ENSZ egyedüli számlarendszere. A magyar gazdaságban – mint említettük – a negyvenes évek végén, összhangban a gazdasági rendszer jellegével, az MPS rendszert használták. A hatvanas évek elejétől kezdve az e rendszert alkalmazó országok – köztük elsősorban hazánk – statisztikusai és közgazdászai támogatták, sőt számos esetben kezdeményezték azoknak az ENSZ ajánlásoknak a megvalósítását, amelyek az MPS és SNA rendszert fejlesztve, közelíteni akarták őket egymáshoz. Hazánkban már 1968-ban az MPS alapmutatói mellett az SNA alapmutatókhoz hasonló mutatószámokat is rendszeresen készítettek és nyilvánosságra hoztak.

361

Mi a továbbiakban az új, – az 1993-ban korszerűsített – SNA fogalmait, legfontosabb nemzetgazdasági mutatóit ismertetjük. A korábban használt MPS és SNA mutatókat – részletesebb bemutatás nélkül – csak akkor fogjuk említeni, ha az új mutatókkal való összehasonlítás miatt erre szükség van. 8.1.2. A makrogazdaság teljesítménye mérésének problémái 8.1.2.1. Az össztermelés értelmezése a teljesítménymérés szempontjából. Az SNA számláin szereplő adatok kiinduló pontja a megtermelt javak összegezése. Az MPS a beszámítható javak körét – mint láttuk – leszűkítette az anyagi termékek körére. A problémának ez a része az egységes rendszer létrejöttével megoldódott. A probléma másik része – mint azt az előző pontban érintettük – hosszú ideig megoldatlan maradt mind az MPSben, mind az SNA-ban: ez a saját fogyasztás és a nem társadalmilag szervezett keretek közötti termelés számbavétele. Például: beszámítható-e egy szakácsnő által az otthon elkészített étel? Az eredeti megfogalmazás szerint az SNA beszámít minden társadalmilag szervezett (azaz a nemzeti számlakeret számláin kimutatható) hasznos tevékenységet, amely valamilyen létező szükségletet elégít ki. De ha a teljesítmény nem jelenik meg ilyen számlákon, akkor nem vehető figyelembe azon a címen, hogy nem ellenőrizhető megbízhatóan nagyságának alakulása: pl. az említett szakácsnő otthoni ebédje. 362

8.1.2.2. A makroökonómiai fogalmak hazai és nemzetközi megkülönböztetése A kérdés az: a gazdaság mely szereplőinek a teljesítményeit aggregáljuk? A makrogazdaságot általában egy adott ország gazdaságának tekintjük. Ezért egyértelmű, hogy az ország területén keletkezett outputokat, jövedelmeket mérjük. Az ország területén keletkező jövedelmek azonban nem azonosak az ország állampolgárainak a jövedelmével. Egyrészt a belföldön keletkező jövedelmek egy része külföldre áramlik (pl.: a hazánkban dolgozó külföldiek jövedelme), másrészt az ország állampolgárai külföldön is szereznek jövedelmet (pl.: a külföldön dolgozó magyar állampolgárok). Az adott ország területén (földrajzi határai között) keletkezett teljesítményt hazai terméknek vagy jövedelemnek nevezzük, függetlenül attól, hogy az hazai vagy rezidens külföldi szereplőtől származik.

72. ábra Hazai teljesítménymutató

363

Az adott ország állampolgárai teljesítményeit pedig nemzeti terméknek vagy jövedelemnek nevezzük, függetlenül attól, hogy rezidensen hol tartózkodnak.

73. ábra Nemzeti teljesítménymutató

Ezt a statisztikai elvet más makrogazdasági mutatókra is alkalmazhatjuk. Így beszélhetünk hazai illetve nemzeti fogyasztásról, hazai illetve nemzeti megtakarításról, hazai illetve nemzeti foglalkoztatásról stb. 8.1.2.3. A makroökonómiai alapfogalmak bruttó és nettó megkülönböztetése Az összesítés során sokféle termék és szolgáltatás különböző mennyiségeit kell összeadni. Egymástól nagyon eltérő javak (gépkocsik, ruhaneműk, élelmiszerek, színházi előadások, oktatási szolgáltatások stb.) halmazait kell összegezni. A probléma abból adódik, hogy csak az egyes termelő egységek kibocsátását tudjuk aggregálni, méghozzá a kibocsátás (pénz)értékeként. Itt a kibocsátást a fent említett tágabb értelemben használjuk. 364

Ez az érték azonban két részből áll: egy korábbi fázisban megtermelt értékből és az adott termelő egység saját értéktermeléséből. Ugyanis a termelés során elhasználnak korábban megtermelt javakat is. Például a kohászatban ércet, a bundakészítésben szőrmét, a kenyérsütésben búzát. E javakban megtestesült jövedelem összegét termelőfogyasztásnak vagy folyó termelő felhasználásnak nevezzük. A folyó termelő felhasználás által képviselt jövedelmet ezeknek a javaknak a termelésekor már beszámították. Vagyis, ha a termelő egységek kibocsátásának értékeit összeadjuk, akkor egyes értékeket a termelés vertikumában többszörösen veszünk számba. A megtermelt értéknek ezt a többszöri beszámítását (térbeli) halmozódásnak nevezzük. Ezt a halmozódást úgy lehet „kiszűrni“, hogy a kibocsátás pénzértékéből kivonjuk a termelőfogyasztást: ez a GDP. Nézzük meg ezt egy egyszerű példán, a kenyér termelése és forgalmazása példáján! A kenyér alapanyaga a búza, amiből lisztet őrölnek, s ebből sütik a pékek a kenyeret, amit a boltokban vásárolunk. Hogyan mérjük itt a teljesítményeket? Az egyszerűség érdekében induljunk ki az 1 kg búzából. A mezőgazdaságból kikerülő 1 kg búza értéke

24 Ft,

(Itt eltekintünk attól, hogy a búza előállításánál is felhasználtak gépet, vetőmagot, trágyát és egyebeket) Ebből a malomban őrölnek 0,75 kg lisztet, melynek értéke

40 Ft,

Ebből a pékségben sütnek 1 kg kenyeret, amelynek termelői ára

64 Ft,

A kenyeret a boltban eladják, a kereskedelmi ára

84 Ft,

365

Ha minden egység teljesítményét összeadjuk: 24+40+64+84= 212 Ft akkor ez lesz az összteljesítmény. Azonban a malom valódi teljesítménye csak

40 - 24 = 16 Ft,

mivel a liszt ára a búza árát is tartalmazza, amit egyszer már figyelembe vettünk. A pékség valódi teljesítménye (a liszt és a búza ára nélkül) csak

64 - 40 = 24 Ft,

A kereskedőé (liszt, búza, kenyér nélkül) pedig

84 - 64 = 20 Ft,

Így a tényleges (halmozatlan) összteljesítmény

24+16+24+20 = 84 Ft,

ami egyébként éppen a kenyér végső felhasználói ára.

A halmozódásnak van egy másik formája is. A malom, a pékség, és minden szereplő tevékenységénél felhasznál olyan javakat is, amelyeket nem az adott évben hoztak létre, hanem korábban. Előző példánkban a liszt árában megjelenik például a malom állótőkéjének (gépek, épületek stb.) az értéke is az amortizáció formájában, de ezt az értéket egyszer már számba vették e tőkejavak kibocsátásakor. Ez tehát időben teszi halmozottá a teljesítmény értékét. Ebből következik, hogy a teljesítménymutatók a halmozódásokat figyelembe véve három csoportba sorolhatók: • Lehetnek teljesen halmozottak, ha minden teljesítményt teljes értékén vesszük számba: ezt nevezzük bruttó teljesítmény mutatónak. Ez a mutató, mint ilyen, alapmutatója volt az eredeti SNAnak, de az új SNA-ban már nem az. Ritkán használatos. Elméletileg azonban fontos, mert a 366

rövidtávú egyensúly vizsgálatakor az egyensúlyt a termelési vertikum minden szintjén biztosítani kell. • Félnettó a mutató, ha a bruttó értékből levonjuk a térbeli, vertikális halmozódást. Ez is a régi, SNA szerinti elnevezés, a módosított rendszerben az ilyen típusú mutatókat nevezik bruttó (Gross) mutatónak. • Ha az időbeli halmozódást is „kiszűrjük“, vagyis az amortizációt is kivonjuk, akkor nettó teljesítményértéket kapunk. Ez megmaradt az új SNA-ban is. A félnettó és nettó mutatók a növekedési problémák vizsgálatára használhatóak. Statisztikailag a félnettó mutató felfelé torzít (mert halmozódást tartalmaz), a nettó mutatók viszont lefelé, mivel figyelmen kívül hagyják az amortizáció teljesítménybővítő hatásait. Ugyanakkor a statisztikai eljárások költségei a félnettó mutatók esetén lényegesen kisebbek, mint a nettó mutatók esetén, így nem véletlen, hogy az SNA alapmutatójának a félnettó GDP-t javasolták. 8.1.2.4. A makroökomónomiai alapfogalmak nominál- és reálértéken való kifejezése. A fentiekben kimutattuk, hogy a jövedelem pénzformában csak mikroszinten értelmezhető. Tekintve, hogy a pénz mennyiségi mértékegységként is alkalmazható, ezért a makroteljesítmény mérése általában pénzben kifejezve, árakkal történik: Y = x Ft, vagy Y = z $ stb. Ez nem jelenti azt, hogy a teljesítmény valóban megjelenik x Ft vagy z $ formájában. 367

Mint említettük, az aggregált mutatók képzésekor a javak és szolgáltatások heterogén halmazát kell összegezni, ez csak egyetlen módon lehetséges: pénzegységben kifejezve, azaz az árak segítségével. Nem mindegy azonban, hogy milyen árakkal végezzük el ezt az összegezést. Az nyilvánvaló, hogy az SNA mutatókat minden évben a termékek kibocsátásának idején érvényes piaci árukon számítják be. Ez a nominális kibocsátás, az adott év folyó árain számítva, ami a kibocsátás pénzbeni értékét fejezi ki. A kibocsátás két okból változhat: vagy a termelés, vagy a piaci árak változása következtében.. Ha egy országról tudjuk, hogy GDP-je összesített értéke 10%-kal nőtt, akkor még nem tudhatjuk, hogy többet termeltek-e, vagy csak az árak növekedése miatt nőtt a bruttó kibocsátás. Szükségünk van olyan számítási módszerre, amely a tényleges kibocsátásváltozást megkülönbözteti az árváltozás hatásától. Ez a változatlan áras számbavétel, amelynek a lényege, hogy az összehasonlítani kívánt évek kibocsátását egy kiválasztott év (bázisév) árain összesítjük. Így a mutatók értékének változása csak a termelés változását tükrözi. Ez a változatlan áron számított érték a reálkibocsátás. (Összehasonlító áraknak is szokták nevezni.) A nominál- vagy reálértéken való kifejezést az dönti el, hogy mire kívánjuk felhasználni a mérés eredményét. Amikor azt vizsgáljuk, hogy a kibocsátás hogyan realizálódik, milyen jövedelmekre vezet, akkor a mindenkori árakkal operáló, tehát folyóáras elszámolás a célravezető, hiszen e szerint mennek végbe a gazdasági folyamatok is. Ha azonban azt akarjuk 368

kimutatni, hogyan változott a teljesítmény akkor változatlan áron számolunk. Természetesen nem csak a GDP-nek, hanem az SNA bármely mutatójának számítható nominális (folyó áras), illetve reál (változatlan áras) értéke. Speciális felhasználás az, amikor különböző országok teljesítményeit akarjuk összehasonlítani. Ilyenkor azonos valutában célszerű mérni. A számbavételnél alkalmazott árazás - az árindex számítás problémáival a statisztika tudománya foglalkozik. 8.1.2.5. A makroökonómiai alapfogalmak piaci áron vagy tényező költségen történő kifejezése Mindennapi tapasztalatainkból tudjuk, hogy az állam az áruk és a szolgáltatások legnagyobb részére adókat (fogyasztási vagy forgalmi adókat) vet ki. Egyes áruk esetében viszont ártámogatást (dotációt) ad. Az adók növelik a fogyasztói (vagy piaci) árat, az ártámogatás esetén pedig a fogyasztói (piaci) ár alacsonyabb lesz, mint az áru előállítási költsége. A makroökonómiai alapfogalmaknak ezért kétféle értékelési módját használjuk: • piaci (vagy fogyasztói) áron, vagy • tényezőköltségen való értékelést. A piaci ár tartalmazza az adókat, de nem tartalmazza az ártámogatásokat, a tényezőköltségek pedig nem tartalmazzák a fogyasztási vagy forgalmi adókat, de tartalmazzák az ártámogatásokat. Ezért nem kapunk azonos eredményeket, 369

ha piaci áron, vagy tényezőköltségen értékeljük az aggregált fogalmakat. Ha például a forgalmi adókat növelik, és ugyanolyan mértékben csökkentik a jövedelemadókat, első megközelítésben lehet, hogy az aggregált tevékenység színvonala nem változik. A piaci áron való értékelés alapján viszont növekedni látszana. A makroökonómiai elmélet a gazdasági tevékenység színvonalának meghatározására törekszik, ezért a tényezőköltségen való értékelést preferálná, a gyakorlatban azonban a közvetett adók és ártámogatások változásának hatását kell bemutatni, ezért a statisztikai adatgyűjtésben és adatszolgáltatásban inkább a piaci áron való értékelést használják. Ennek megfelelően a piacon értékesített termékeket és szolgáltatásokat valamint a készletváltozásokat piaci áron értékelik. A saját fogyasztásra szánt termékek értékét a piaci ár alapján becsülik fel. A társadalmilag szervezett formában végzett, de nem értékesített szolgáltatásokat pedig a költségek összegzésével értékelik. Ide tartoznak pl. az állami szervek által végzett tevékenységek, az ingyenes közoktatás vagy az egészségügyi ellátás stb.

8.1.3. A makrogazdasági teljesítmény főbb mutatószámai A teljesítménymérés problémáinak ismertetése után nézzük meg, hogyan összesítik az SNA alapmutatói egy-egy makrogazdaság éves eredményeit a megismert logika szerint. Az SNA számláin szereplő adatok kiinduló pontja a Bruttó Kibocsátás (GO), amely egy ország egy évi teljes termelését tartalmazza. Ez a mutató – mint már említettük – korábban 370

volt alapmutató, ma csak kiinduló számítási segéd-adatnak tekintik. Az SNA legfőbb mutatói a következők: a.) Bruttó Hazai Termék (Gross Domestic Product – GDP). Napjainkban ezt használják leginkább, mint legfontosabb alapmutatót. Jelenti az országban adott évben előállított, végső fogyasztásra szánt termékek és szolgáltatások összértékét. Nagysága a termelő-fogyasztás nélküli GO, tehát az összes hozzáadott érték: GDP=GO – termelőfogyasztás. Jövedelem oldalról a GDP nem más, mint az országban adott évben realizált bruttó jövedelem (elsődleges elosztással nyert jövedelem). b.) Nettó Hazai Termék (Net Domestic Product – NDP). Az ország területén keletkezett nettó kibocsátás összege. Nagysága: NDP=GDP - az amortizáció. Jövedelem oldalról az NDP az adott évben keletkezett új elsődleges jövedelmek összege. Nézzük végig a mutatók mennyiségi kapcsolatát egy képzeletbeli ország példáján amelynek Statisztikai Hivatala a következő adatokat gyűjtötte össze a szektorok kibocsátásáról:

371

A bruttó kibocsátás (GO) összértéke 1820 milliárd pénzegység volt, ebből a termelőfogyasztás értéke 600 milliárd, az amortizációértéke 120 milliárd. Számítsuk ki a kibocsátást jellemző mutatókat! GDP = GO – termelőfogyasztás = 1820 – 600 = 1220 milliárd NDP = GDP - amortizáció = 1220 - 120 = 1100 milliárd.

Miután – amint láttuk – az ország területén keletkezett jövedelmek nem azonosak az ország állampolgárainak jövedelmével, képezni kellett a nemzetközi jövedelemmozgásokkal korrigált, vagyis nemzeti jövedelem mutatókat. Tehát: c.) Bruttó Nemzeti Jövedelem (Gross National Income – GNI). Az ország állampolgárai által adott évben realizált összes elsődleges jövedelem. d.) Nettó Nemzeti Jövedelem (Net National Income – NNI). A GNI mutató nettó párja. Nagysága szerint a GNI és az amortizáció különbsége. Az eredeti SNA-ban a c.) mutató helyett GNP (Gross National Product), a d.) helyett pedig NNP (Net National Product) mutatókat alkalmaztak. Az 1993-as módosítás –az európai tapasztalatok alapján - abból indul ki, hogy a hazai/nemzeti mutatók kettőssége nem valós, ugyanis a nemzeti típusú elszámolásban a teljesítmények reál oldalának elszámolása nem értelmezhető, hiszen a külföldiek az adott országon belüli termékei és szolgáltatásai jórészt az adott országban pénzben realizálódnak és külföldre távoznak, 372

viszont az adott ország állampolgárainak külföldön elért teljesítményei is alapvetően pénzátutalási folyamatokban (tőke-, munkajövedelem hazautalása) kapcsolódnak az adott gazdasághoz. A Nemzeti Jövedelem tehát a Hazai Termékből származik, és kiszámítása a külföldiek kifelé irányuló átutalásainak levonásával és az állampolgárok külföldről befelé irányuló átutalásainak hozzáadásával történik. Ennek illusztrálására folytassuk fenti példánkat! Tegyük fel, hogy a hazai gazdasági szereplők elsődleges jövedelméből 40 milliárd származik külföldről, mint ott szerzett munka- és tőkejövedelem, míg a külföldiek 60 milliárd egységnyi jövedelmet realizáltak az adott országban. Számítsuk ki a nemzeti jövedelmet jellemző mutatókat! GNI = GDP + külföldről kapott jövedelmek - külföldre utalt jövedelmek = =1220 +40 - 60 = 1200 milliárd NNI = GNI - amortizáció = 1200 - 120 = 1080 milliárd vagy NDP + külföldről kapott elsődleges jövedelmek - külföldre utalt elsődleges jövedelmek = =1200 + 40 - 60 = 1080 milliárd.

A makrogazdaság teljesítményei - a keletkezett makrojövedelemek - nem azonosak a ténylegesen felhasználható jövedelmekkel. Vannak ugyanis – mint említettük – másodlagos jövedelem-áramlások. A belföldi jövedelem-tulajdonosok közötti másodlagos jövedelemáramlás nem változtatja meg a nemzeti jövedelem nagyságát, mert amit az egyik szektor juttat másodlagos jövedelemként, azt egy másik szektor megkapja, ezért az összjövedelem nem változik. Így például a háztartások által fizetett adó az állami szektor bevétele. A háztartások rendelkezésére álló 373

jövedelme az adók összegével csökken, az állami szektoré pedig ugyanannyival növekszik, így az összes rendelkezésre álló jövedelem nem változik. Az egyes szektorok rendelkezésre álló jövedelme azonban eltér a realizált jövedelemtől. Megváltozik azonban a nemzeti jövedelem, ha a másodlagos jövedelmek külföldre áramlanak vagy onnan érkeznek. Így növelik pl. egy ország felhasználható jövedelmeit a külföldről érkező transzferek (segélyek, ajándékok, tagdíjak), illetve csökkentik azok a transzferek, amelyeket az adott ország fizet más államoknak, nemzetközi szervezeteknek. A nemzeti jövedelem mutatókat a nemzetközi transzfer-mozgásokkal korrigálva kapjuk a nemzeti rendelkezésre álló jövedelem mutatókat. e.) Bruttó Rendelkezésre álló Nemzeti Jövedelem (Gross National Disposable Income – GNDI). Az ország állampolgárai által adott évben felhasználható bruttó jövedelem összege. f.) Nettó Nemzeti Rendelkezésre álló Jövedelem (Net National Disposable Income – NNDI). A GNDI-nak a nettó párja, vagyis az amortizációval való csökkentése. Tovább folytatva megkezdett példánkat: Az adott ország ebben az évben 8 milliárd transzfer-jövedelmet utalt át külföldre, onnan pedig 13 milliárd értékű transzfer érkezett. Számítsuk ki a rendelkezésre álló nemzeti jövedelem mutatóit! GNDI = GNI + külföldről kapott transzferek - külföldre utalt transzferek= 1200 + 13 - 8= =1205 milliárd

374

NNDI = GNDI - amortizáció = 1205 - 120 = 1085 milliárd NNDI = NNI + külföldről kapott transzferek - külföldre utalt transzferek= 1080 +13 - 8 = =1085 milliárd.

Az SNA alapmutatók rendszerének összefoglalása Az SNA alapmutatói

Megtermelt jövedelem Elsődleges elosztás során megszerzett jövedelem Végső felhasználásra rendelkezésre álló jövedelem

Bruttó jellegű mutató GDP GNI

Nettó jellegű mutató NDP NNI

GNDI

NNDI

Az SNA mutatók közötti kapcsolatok:

GDP (NDP)

végső fogyasztásra szánt hazai össztermék

GNI (NNI) +belföldiek külföldi munka- és tőkejövedelme belföldiek otthon realizált elsődleges jövedelme

GNDI (NNDI) +beáramló nemzetközi transzferek belföldiek otthon felhasználható jövedelme -kiáramló nemzetközi transzterek

-külföldiek belföldi munkaés tőkejövedelme

A rendelkezésre álló jövedelmet az adott makrogazdaságban elfogyasztják vagy felhalmozzák. Látni kell azonban, hogy ez mást jelent a bruttó és mást a nettó mutatók esetén. Bruttó mutatók esetén a felhalmozás a bruttó beruházást jelenti, amely a maga részéről a pótló és a bővítő beruházásokat illetve a készletek növelését foglalja magába. Pótlónak nevezzük az elhasznált tőkejavak pótlására szolgáló 375

beruházást, a bővítő beruházás viszont kapacitásnövelő hatású. A továbbiakban a készletek növelését a bővítő beruházás speciális esetének tekintve a készletezés problémáját figyelmen kívül fogjuk hagyni. Tehát a nettó beruházás azonos a bővítő beruházással, és a bruttó beruházás egyenlő a pótló plusz a nettó beruházással. A makrogazdaság vizsgálatának középpontjában a makrofolyamatok állnak. Ezek a folyamatok úgynevezett folyam-jellegű (flow) változókkal írhatóak le. A folyamváltozók egy időszak (általában egy év) eredményeit rögzítik. Ezek a változók ugyanakkor az adott időszak alatt valaminek a megváltozását is jelzik. Fizikai folyamokkal illusztrálva a problémát ott azt látjuk, hogy a folyamok valamiféle tárolókat (edényeket, tartályokat, akkumulátorokat stb.) töltenek fel és/vagy ürítenek ki. Hasonló a helyzet a gazdaság makrofolyamatainál is. A nemzetgazdaság teljesítményének felhalmozott része évrőlévre növeli azt az állományt (stock), vagyont, ami fontos bázisa a további termelésnek és fogyasztásnak, de a társadalmi élet egészének is. Ezt nevezzük nemzeti vagyonnak azokkal az erőforrásokkal együtt, amelyek adottságként vagy nem a gazdaság felhalmozásaként állnak az adott ország rendelkezésére. A nemzeti vagyon nem az egyetlen állomány jellegű (stock) változó. A különböző közgazdaságtani iskolák sok egyéb mellett abban is különbözhetnek, hogy a makrogazdaság meghatározó változóit flow vagy stock típusúnak fogják föl.

A nemzeti vagyon és az éves teljesítmények között kölcsönös összefüggés van. Minél nagyobb a nemzeti vagyon, annál nagyobb lehet a folyó teljesítmény. És minél jobban nő a 376

folyó teljesítmény, annál többet lehet belőle felhalmozni, a nemzeti vagyont növelni. A nemzeti vagyon fő részei a következők: • Termelő és nem termelő állóalapok (ingatlanok, termelő berendezések, kommunális vezetékek – csőrendszerek, kábelek, utak stb.) • A háztartások tartós fogyasztási cikkei (ruházat, gépek, gépkocsi. stb.) • A természeti erőforrások (feltárt és használatba vett.) termőföld, természeti kincsek, édesvizek stb. • Egyebek (arany, deviza, műkincs készletek, külföldi követelések.) Sok közgazdasági elemzés fontosnak tartja a munkaerőforrást, a humán tőkét is. Amennyiben a nemzeti vagyon forrása a teljesítményeknek, akkor ez az elem nem elhanyagolható, különösen Magyarországon. A nemzeti vagyon és a makrogazdaság teljesítménye mindenek előtt azért fontos, mert alapja az életszínvonalnak, a nemzet jólétének. Minél nagyobb az egy főre jutó nemzeti vagyon és a folyó teljesítmény (például. a GDP), annál jobb lehet a társadalom szükségleteinek a kielégítése. Az emberek életminőségét azonban nemcsak az anyagi fogyasztás színvonala befolyásolja. Ezenkívül rendkívül fontos, milyen hosszú a munkaidő, milyen állapotban van a természeti környezet, milyenek a létbiztonság, a politikai szabadság viszonyai stb. E célra képeztek egy olyan mutatót, amely a GDP bizonyos korrekciójával alkalmasnak tűnik a 377

gazdasági jólét szintjének megközelítésére. Ez a Nettó Gazdasági Jólét (Net Economic Welfare - NEW) mutatója. A Nettó Gazdasági Jólét számításakor bizonyos tényezőket – korrekciós tényezőket – hozzá kell adni, illetve le kell vonni a GDP számított értékeiből. A GDP-t növelő és csökkentő tényezők számszerűsítése igen nehéz, és csak közvetett eszközökkel, becslésekkel történhet. Ezért a nettó gazdasági jóléttel kapcsolatos számítások nem eléggé megbízhatóak, csak bizonyos tendenciák jellemzésére alkalmasak. A fejlett országok tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a NEW lassabban nő, mint a GDP.

378

Fogalomtár Hazai teljesítménymutató - az adott ország területén (földrajzi határai között) keletkezett teljesítmény, függetlenül attól, hogy az hazai vagy rezidens külföldi szereplőtől származik Nemzeti teljesítménymutató - az adott ország állampolgárainak teljesítménye, függetlenül attól, hogy rezidensen hol tartózkodnak Termelőfogyasztás vagy folyó termelő felhasználás - a termelés során elhasznált, korábban megtermelt javakban megtestesült jövedelem összege Térbeli (vertikális) halmozódás - ha a termelő egységek kibocsátásának értékeit összeadjuk, akkor egyes értékeket a termelés vertikumában többszörösen veszünk számba Időbeni halmozódás – a korábbi években kibocsátott termelési eszközök amortizációjának megjelenése a terljesítmény-mutatóban Bruttó teljesítmény mutató - minden teljesítményt teljes értékén vesszük számba. Félnettó a mutató - a bruttó értékből levonjuk a térbeli, vertikális halmozódást. Nettó mutató - az időbeli halmozódást is „kiszűrjük“, vagyis az amortizációt is kivonjuk Folyó áras számbavétel, vagy nominálmutató - a termékeket kibocsátásának idején érvényes piaci árukon számítják be Változatlan áras számbavétel, vagy reálmutató -az összehasonlítani kívánt évek kibocsátását egy kiválasztott év (bázisév) árain összesítjük. Piaci áras számbavétel - tartalmazza az adókat, de nem tartalmazza az ártámogatásokat Tényezőköltséges számbavétel - nem tartalmazza a fogyasztási vagy forgalmi adókat, de tartalmazza az ártámogatásokat Bruttó Kibocsátás (GO) - egy ország egy évi teljes termelését tartalmazza Bruttó Hazai Termék (Gross Domestic Product – GDP) - az országban adott évben előállított, végső fogyasztásra szánt termékek és szolgáltatások összértéke. GDP=GO – termelőfogyasztás Nettó Hazai Termék (Net Domestic Product – NDP) - az ország területén keletkezett nettó kibocsátások összege. NDP=GDP - az amortizáció.

379

Bruttó Nemzeti Jövedelem (Gross National Income – GNI) - az ország állampolgárai által adott évben realizált összes elsődleges (munka- és tőke-) jövedelem. GNI = GDP + külföldről kapott jövedelmek - külföldre utalt jövedelmek Nettó Nemzeti Jövedelem (Net National Income – NNI) - a GNI mutató nettó párja. Nagysága szerint a GNI és az amortizáció különbsége. Bruttó Rendelkezésre álló Nemzeti Jövedelem (Gross National Disposable Income – GNDI) - az ország állampolgárai által adott évben felhasználható bruttó jövedelem összege GNDI = GNI + külföldről kapott transzferek - külföldre utalt transzferek Nettó Nemzeti Rendelkezésre álló Jövedelem (Net National Disposable Income – NNDI). A GNDI-nak a nettó párja, vagyis az amortizációval való csökkentése Az SNA alapmutatói Megtermelt jövedelem Elsődleges elosztás során megszerzett jövedelem Végső felhasználásra rendelkezésre álló jövedelem

Bruttó jellegű mutató GDP GNI

Nettó jellegű mutató NDP NNI

GNDI

NNDI

Az SNA mutatók közötti kapcsolatok

GDP (NDP)

végső fogyasztásra szánt hazai össztermék

GNI (NNI) +belföldiek külföldi munka- és tőkejövedelme belföldiek otthon realizált elsődleges jövedelme

GNDI (NNDI) +beáramló nemzetközi transzferek belföldiek otthon felhasználható jövedelme -kiáramló nemzetközi transzterek

-külföldiek belföldi munka- és tőkejövedelme Folyam-jellegű (flow) változók - egy időszak (általában egy év) eredményeit rögzítik, és ugyanakkor az adott időszak alatt valaminek a megváltozását is jelzik Állományt (stock), változók – azok a változók, amelyeknek a nagyságát a folyam

380

(flow) jellegű változók megváltoztatják Nemzeti vagyon - az az állomány (stock), vagyon, ami fontos bázisa a további termelésnek és fogyasztásnak, de a társadalmi élet egészének is. Elemei: •

Termelő és nem termelő állóalapok (ingatlanok, termelő berendezések, kommunális vezetékek – csőrendszerek, kábelek, utak stb.)

•

A háztartások tartós fogyasztási cikkei (ruházat, gépek, gépkocsi. stb.)

•

A természeti erőforrások (feltárt és használatba vett.) termőföld, természeti kincsek, édesvizek stb.

•

Egyebek (arany, deviza, műkincs készletek, külföldi követelések.)

381

8.2. Munkanélküliség és infláció – makroegyensúlytalanságok A valóságos gazdaságban még rövidebb távon is igaz, hogy nem csak az egyensúly, de bizonyos mértékig a stabilitás feltételei sem teljesülnek maradéktalanul. Ilyenkor beszélhetünk a makrogazdaság zavarairól. Az ilyen zavarok természete nagyon sokféle lehet, a társadalom számára azonban kettő közülük különösen szembeszökő – ezeket a társadalom általában közvetlenül, mint rendellenes állapotokat érzékeli. Egyikük a munkapiacon jelentkező egyensúlytalanság, amely különösen, mint munkanélküliség okoz társadalmi diszkomfort-érzéseket – jóllehet esetenként a munkaerőhiány is súlyos problémákat tud okozni. A másik a pénzpiac egyensúlytalanságát megjelenítő infláció. Itt is az a helyzet, hogy az ellentétes egyensúlytalanság, a defláció is zavarokat okozhat, de ez is ritkábban jellemző. 8.2.1. A munkapiac egyensúlytalansága – a munkanélküliség 8.2.1.1. A munkapiac alapkategóriái A munkapiacon a forgalmazott áru a „munka”, ami nem tévesztendő össze a munka korábban megismert, lényegében filozófiai fogalmával. K. Marx helyesen különböztette meg ezt a speciális áruféleséget a termelés szubjektív oldalát alkotó munkafolyamatoktól, amikor munkaerőnek nevezte. 382

Valóban, itt arról van szó, hogy a társadalom bizonyos tagjai, szabadságuk teljes birtokában – ám ezen kívül semmi más jövedelmező birtokkal nem rendelkezve – bérbe kívánják adni munkavégző képességüket. Aki ezt a speciális árut bérbe veszi, az a vállalkozó. Aki bérbe adja az a (bér)munkás. Több európai nyelvben is elterjedt, hogy a munkaerőt bérlő vállalkozókat munkaadóknak, a munkavégző képességüket bérbe bocsátókat pedig munkavállalóknak nevezik. Ez a terminológia a valóságos viszonyokat a feje tetejére állítva ugyancsak megtévesztő.

Eléggé természetes, hogy a munkaerejét csak az kínálhatja fel, akinek van ilyen. Mivel a munkaerő nem más, mint munkavégző képesség, azért a munka (a továbbiakban a rövidség kedvéért így fogjuk mondani) legtágabb forrása a népesség munkaképes része. A népesség egy része csökkent munkaképességű fizikai és szellemi állapotánál fogva – ők legfeljebb részlegesen jelenhetnek meg, mint munkaerő kínálók. Bár statisztikailag nyilvánvaló, hogy egy ország népességének bizonyos százaléka biztosan ebbe a körbe tartozik, elméletileg elképzelhető olyan népesség, amelynek minden tagja 100%-ban testileg és lelkileg egészséges. Viszont egészen biztos, hogy a társadalomnak vannak olyan tagjai, akik életkoruknál fogva nem rendelkeznek kielégítő munkavégző képességgel – túl fiatalok, vagy túl idősek. Természetesen itt is nagy az esetlegesség, hiszen nem lehet tudni, hogy egy gyermek pontosan mikor válik munkaképessé és egy idős ember mikor veszti el munkaképességét. Itt bizonyos fogódzkodót nyújt, hogy a civilizált társadalmakban jogszabályban írják elő a munkaképesség alsó és felső körhatárát. Azonban ez sem ad egészen biztos támpontot, mert amíg a gyermekmunka alkalmazása a törvényes korhatár 383

alatt a civilizált államokban bűncselekménynek számít (ami persze nem jelenti azt, hogy ilyen bűncselekményt ne követnének el), addig a nyugdíj-korhatáron túli foglalkoztatás nem csak megengedett, de eléggé el is terjedt. Mindezek figyelembevételével beszélhetünk a munkaképes népesség kategóriájáról, amit az eddig megismert makrokategóriákhoz hasonló fenntartásokkal kell kezelnünk. Nagyságát az n betűvel fogjuk jelölni. A bérmunka vállalása, azaz a munkapiacon eladóként való megjelenés a jövedelemszerzés egyik, de nem egyetlen módja. A munkapiac szempontjából aktívnak azt tekintjük, aki ezen a jövedelemszerzési módon kívánja megélhetését biztosítani, azaz, aki eladóként, kínálat-támasztóként jelenik meg a munkapiacon. Ilyen értelemben fogunk beszélni az aktív népességről, amit nA jellel fogunk jelölni. Azt az arányszámot, amely megmutatja, hogy a munkaképes népesség mekkora része aktív, aktivitási rátának nevezzük: a=

nA n

Az aktív népesség egy része valóban bérbe adja munkavégző képességét, eladja munkáját – ezek alkotják a foglalkoztatott népességet (jelben N). Az aktív népesség és a foglalkozatott népesség különbségét nevezzük munkanélküliségnek (jelben u - unemployment): u = nA − N Az aktívak és a nem aktívak között elég nagy az átjárás. Nem aktívak például a vállalkozók, a háztartásbeliek, egyéb eltartottak, a nappali oktatásban résztvevő tanulók stb. Ha egy munkavállaló saját vállalkozásba kezd, gyesre, gyedre megy,

384

beiratkozik egy nappali oktatási intézménybe stb. azonnal inaktívvá minősül és fordítva, ha valaki abbahagyja a tanulmányait, feladja vállalkozását stb. azonnal aktívvá minősül. Így a munkanélküliség pontos mérete sem egy egzakt szám. Nem beszélve ennek a mutatónak a súlyos politikai vonatkozásairól. A munkanélküliség megítélésében legalább három szám forog közkézen. A legnagyobb számot általában a szakszervezetek produkálják, mert ők idesorolják a nem saját akaratukból részmunkaidőben foglalkoztatottakat – egy alkalmas szorzó használatával - is, a kényszervállalkozókat stb. Náluk óvatosabb becslést ad az állam Statisztikai Hivatala. A legkisebb számokat a kormány munkaügyi kirendeltségei forgalmazzák, ők ugyanis csak a náluk regisztrált munkanélkülieket tekintik munkanélkülinek. Ami persze a részükről tökéletesen logikus.

A munkanélküliség mértékéről az u mutató nem igazán ad felvilágosítást. Hiszen mit jelent például 40 ezer munkanélküli? Luxemburgban ez tragikusan rengeteg, Magyarországon nem kevés, de elviselhető, Indiában ez egy elérhetetlennek tűnő ideális állapot. Valójában a munkanélküliség nagyságát egy viszonyszámmal tudjuk jellemezni. Három viszonyítási alap jöhet számításba −

a teljes népesség

−

a munkaképes népesség (n)

−

az aktív népesség (nA)

Az első eset nem túl érdekes, hiszen lényegében a demográfiai állapotokat tükrözi inkább és nem a foglalkoztatottsági állapotokat. Adott népességű országban ugyanaz a munkanélküliségi tömeg nem ugyanazt fogja jelenteni, ha az ország elöregedőben van (sok öreg, kevés gyermek), nagy halandósággal rendelkezik (sok gyerek, 385

kevés öreg) vagy demográfiailag virágzik (sok gyerek, sok öreg) – pedig a munkanélküliség/népesség arány ugyanaz lenne. A másik két mutatónak már több értelme van. Mindkettő használatára van példa. A munkanélküliség aránya a munkaképes népességen belül: ru =

u n

Közgazdasági szempontból érdekesebbnek tűnik a munkanélküliséget az aktív népességhez viszonyítani – ez a munkanélküliségi ráta: αu =

u nA

Ha a számlálót és a nevezőt is elosztjuk a munkaképes népességgel, akkor azt kapjuk, hogy u r αu = n = u . nA a n

Vagyis a munkanélküliségi rátát megkaphatjuk úgy is, hogy a munkanélküliség arányát a munkaképes népességen belül elosztjuk az aktivitási rátával. Ez annyiban érdekes, hogy a munkanélküliségi ráta fordítottan arányos az aktivitási rátával – változatlan munkaképes népesség és munkanélküliség mellett.

386

8.2.1.1. A munkanélküliség tipológiája A munkanélküliséget többféle szempontból osztályozhatjuk. Keynestől származik az egyik legalapvetőbb osztályozás, amit a magyar kiadás szerkesztője egy lábjegyzetben a következőképpen foglalt össze: 1) „Önkéntes munkanélküliségnek nevezzük azt az esetet, amikor a munka nélküli munkások a fennálló reálbér mellett nem hajlandók munkát vállalni, mivel a kapott munkabér hasznossága számukra kisebb a munka határáldozatánál.” 2) „Kényszerű munkanélküliség esetén a munkanélküliek vállalnának munkát a fennállónál kisebb reálbér mellett, de nem kapnak.” 3) „A súrlódásos munkanélküliség a keresletváltozások következtében szükségessé váló munkaerőátcsoportosítások fennakadásai következményeképpen keletkező átmeneti munkanélküliség.” (J.M. Keynes A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete 24. oldal Andorka Rudolf szerkesztői jegyzete – kiemelések tőlünk.) Az önkéntes munkanélküliség sajátos formái a „kereséses munkanélküliség” és a „hallgatólagos megegyezésekből származó idény-jellegű munkanélküliség”. a.) Ha egy munkavállaló a jelenleginél jobb feltételek melletti munkát szeretne vállalni, akkor általában a jelenlegi munkahelyéről le kell mondania, mert egyrészt a munka mellett nehéz más munkahelyet keresni (ott általában ugyanakkor van munkaidő), 387

másrészt a vállalkozó sem nézi jó szemmel, hogy a munkása munkaidőben máshol keres munkát. Tehát jelenlegi munkahelyéről kilép, de amíg nem talál másik munkahelyet, addig munkanélküli. Ez a munkanélküliség önkéntes, hiszen ha nem keresne másik munkahelyet, akkor megmaradhatott volna a régi munkahelye. Ez a kereséses munkanélküliség. b.) Olyan munkahelyen, ahol csak bizonyos időszakokban van munka (most szó szerint véve ezt a fogalmat) a vállalkozó választás elé állítja a munkásait: vagy alacsonyabb bérért foglalkoztatja őket, de akkor a holtidőben is fizet, mintegy készenléti díjat, vagy a tényleges munkavégzést magasabb bérrel jutalmazza, de a holtidőben elbocsátja a munkásait. Ilyen szerződést kötni általában nem szabad, ezért itt íratlan, hallgatólagos megállapodást kötnek. Ha a munkavállaló a második lehetőséget választja, a holtidőszakban munkanélküli lesz (ráadásul abban sem lehet biztos, hogy annak elmúltával vissza fogják venni). Ez a munkanélküliség azonban szintén önkéntesnek tekinthető, hiszen lehetett volna az első lehetőséget is választani. Ez a hallgatólagos megegyezésen alapuló munkanélküliség, amely természeténél fogva idény-jellegű és a mezőgazdaságban (napszám), a mezőgazdasági feldolgozóiparban (például a cukorgyári kampány) illetve az építőiparban jellemző. A súrlódásos munkanélküliség egyes formái lehetnek önkéntes jellegűek, más formái inkább kényszerűek. Két jellemző formája a „megváltozott munkakörülmények miatti 388

munkanélküliség”, illetve a „kiszervezett munkakör miatti munkanélküliség”. a. Amennyiben a munkakörülmények a munkavállaló számára kedvezőtlenül megváltoznak, akkor a munkavállaló, elérve az alkalmazkodás határára felmondhatja munkaviszonyát. Ilyen lehet az egészségtelen munkahely elhagyása orvosi javallatra, de ilyen az is, amikor a kollégák vagy a főnök részéről ért, megszűnni nem akaró zaklatások elől menekül a munkavállaló a felmondásba. Ez a megváltozott munkakörülmények miatti munkanélküliség, amely önkéntesnek tekinthető – hiszen ha tűrt volna a munkavállaló, még ma is lenne munkahelye. Az más kérdés, hogy ez erkölcsileg, egészségileg mibe került volna neki. b. Az is előfordul, hogy a megváltozott gazdasági feltételek mellett az átszervezett vállalatban már nincs meg az a munkakör, amire a munkavállalót alkalmazták és ezért felmondanak neki. Ez a munkakör kiszervezéséből származó munkanélküliség, amely nyilván nem önkéntes jellegű. Egy más szempontú osztályozásban beszélhetünk 1) technológiai munkanélküliségről, amely abból származik, hogy a műszaki haladás miatt nő a munka termelékenysége, ugyanazt a termékmennyiséget kevesebb munkaerő alkalmazásával meg lehet termelni, azaz lehetne többet termelni ugyanakkora bérráfordítással, de a többlettermékre nem lenne 389

fizetőképes kereslet (mert azt elsősorban éppen a kifizetett bérek támasztanák), így tartós dekonjunktúra alakul ki, ami elbocsátásokhoz vezet. A munkanélküliségnek ez a formája leginkább a XIX. századi ipari forradalmakra volt jellemző, és legalaposabban K. Marx írta le „A tőke” című művében; 2) konjunkturális munkanélküliségről, amely a gazdaság konjunkturális ingadozásaiból származik. Dekonjunktúra esetén a csökkenő eladások a vállalkozókat a termelés visszafogására, a munkavállalók egy részének elbocsátására kényszerülnek. Jellegzetesen a nagy túltermelési válságok idején, mindenek előtt az 1929-1933 évi Nagy Válság éveiben lépett fel; 3) strukturális munkanélküliségről, amely azért jelentkezik, mert a munkapiac keresleti és kínálati struktúrái eltérnek egymástól. Két jellegzetes formája: a.) Szakmai munkanélküliség, amikor – elsősorban a műszaki haladás következményeként – régi szakmák eltűnnek, új szakmák keletkeznek és az ehhez viszonylag lassan alkalmazkodó munkapiacon a keresett szakmák összetétele eltér a kínált szakmák összetételétől. Vannak akik képesek átképezni magukat az új szakmába – számukra a munkanélküliség csupán átmeneti állapot lesz, de vannak akik már nem képesek új szakmát elsajátítani, az ő munkanélküliségük tartós lesz.

390

b.) Regionális munkanélküliség, amikor egyes régiókban van szabad munkahely, de akik betölthetnék, azok nem ebben a régióban laknak. A munkanélküliség eme formája a lakosság mobilitásának függvénye. Ahogy mondani szokták, ma Magyarországon az emberek többsége a lakóhelyén keres munkát, míg az Egyesült Államok a munkahelyükhöz keresnek lakóhelyet. Ez azt jelenti, hogy az amerikai lakosság mobilitása jelentősen meghaladja a magyarországiét, de még az európaiét is. Mindkét munkanélküliségi formára a kényszerű jelleg mellett az a jellemző, hogy az egyes helyeken fellépő munkanélküliség más területeken munkaerőhiánnyal jelenik meg. Vagyis ezeknél a munkanélküliségi formáknál a munkapiacon érvényesül a Walras-törvény. 8.2.2. Az infláció – a pénzpiac egyensúlytalansága 8.2.2.1. A pénz fő megjelenési formái és forgalomba kerülési módjai Most egy kis kitérőt teszünk és kiegészítjük a pénzről a közgazdaságtan korábbi előadásain szerzett ismereteinket. Néhány elméleti jellegű megjegyzést teszünk a pénz megjelenési formáiról és azok forgalomba kerülésük módjairól. A technikai részletekre nem térünk ki, azok egy másik tantárgy, a pénzügytan körébe tartoznak. A pénznek három tiszta és legalább egy vegyes formája van:

391

1. Az árupénz, ami tipikusan az arany. Ezzel foglalkoztunk még a mikroökonómia előtt, a közgazdaságtan általános fogalmainak tárgyalásakor. Itt mindezt nem ismételjük meg. Forgalomba elvileg igen egyszerűen kerül. Előállítója (aranypénz esetén az aranybányász) áruként viszi a piacra, ahol a piac ismert folyamatai révén pénzként kezd funkcionálni. A dolog azért nem ilyen egyszerű. Az aranypénz értéke súlyának és tényleges aranytartalmának a függvénye. Ezek ellenőrzése pontos műszereket (mérlegeket) és körülményes eljárásokat igényel, ami meglehetősen megnehezítené a pénzforgalmat, ha mindenkinek magának kellene ezekről gondoskodni. Valójában azonban a technikai és társadalmi munkamegosztás elég hamar kialakítja azt az intézményrendszert, amely e feladatot magára vállalja. A társadalom egyes tagjai arra szakosodnak, hogy ezeket a műveleteket a többiek részére közhitelesen elvégezzék. Ezek a pénzváltók, akiknek a sok apró államból álló Itáliában volt különösen fontos szerepük. Az egyes városállamok határán nagy számban működtek ilyen pénzváltók, akik a különböző városállamok arany és ezüst pénzeit váltották át általuk hitelesített érmékre, amelyeket az adott városállamban minden további nélkül szívesen elfogadtak. Szolgálataik fejében a nemesfémek egy részét megtartották, és hamarosan jelentős készpénzkészlettel rendelkeztek. Ezeket kamatra kihitelezték azoknak, akiknek éppen hitelre volt szükségük. Mivel a pénzzel való foglalatosság miatt kénytelenek voltak megfelelő biztonsági 392

berendezésekről (acélkazetták, testőrség stb.) gondoskodni, azért hamarosan arra is vállalkoztak, hogy idegen pénzeket megőrzésre átvegyenek. Mivel pedig jó referenciáik voltak saját tőkéjük kamatoztatásáról, a náluk pénzt letétbe helyezők egyre gyakrabban arra is felkérték őket, hogy az ő pénzüket is forgassák meg és a kamat megosztásával fizettek e szolgáltatásért. E pénzváltók (akiket jellegzetes kispadjaik – a kispad olaszul „banco” – után bankároknak, üzletüket bankoknak nevezték) a pénzpiac motorjaivá, központi figuráivá váltak. A pénz nem hagyta hidegen az államot megtestesítő uralkodókat sem. Hatalmuknál fogva alkalmasak voltak arra, hogy a pénzérméket hitelesítsék. Ennek érdekében monopoljogot gyakorolva felvásárolták a nemesfémbányák termékeit és saját, ellenőrzött pénzverdéikben meghatározott súlyú és finomságú érmékké verették azokat, általában ellátva az állam (az uralkodó) jelével, ami vagy az uralkodó arcmása vagy az állami címer volt. Az érme másik oldalára általában a törvényben rögzített egységben mért névérték nagyságát tüntették fel – innen a magyar „fej vagy írás” kifejezés, ami például az oroszoknál „kátyka vagy sas” alakú (Nagy Katalin cárnőre, illetve a kétfejű orosz birodalmi sasra utalva). Az ilyen érmét „mérlegelés nélkül” el illett fogadni – ez persze pontosan addig tartott, ameddig az állam (az uralkodó) hatalma. Ahol az véget ért, ott léptek működésbe a bankárok, ahogy arról az előbb már szót ejtettem. Azt az intézményt, amely a nemesfémeket 393

begyűjtötte, az állami érméket előállította, és forgalomba hozta összefoglalóan államkincstárnak szokás nevezni. A kincstár szolgálatait a nemesfémbányák bányajáradékával és egyéb adóbevételekkel fizettette meg. Ebből a bevételből vásárolta fel a nyers nemesfémet. A járadék szinte automatikusan került a kincstár birtokába, hiszen nyilván a nyers fém súlya jóval nagyobb volt, mint az érte adott vert érméké. Látni fogjuk, hogy a kincstárnak ez kevés volt. Az aranypénz forgalmában tehát a bankok és az államkincstár fontos szerepet játszottak. E szerepek nem voltak meghatározóak magának az aranynak a pénzként való funkcionálásában, de előfeltételei voltak annak, hogy az aranyat helyettesítő pénzjelek átvegyék az aranytól a pénzfunkciókat, maguk váljanak pénzzé. 2. A papírpénz. Történelmileg az első pénzként funkcionáló pénzhelyettesítőket az államkincstár bocsátotta ki, általában valamilyen rendkívüli feladat finanszírozására. Jellegzetesen ilyen rendkívüli feladat egy erős központi zsoldos hadsereg létrehozása és fenntartása. A papírpénz tehát az államkincstár által kibocsátott, saját belső értékkel nem rendelkező kényszerárfolyamú fizetési eszköz, a kincstár fizetési igérete. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy anyaga papiros legyen. A magyar történelem egyik legismertebb papírpénze a sárgarézből készült Rákóczi-garas. A papírpénz lényegében egy klasszikus pénzhamisítás végső 394

kifejlete. A pénzverés monopóliumával az uralkodók már a római császárok óta visszaéltek. Állandóan napirenden voltak az érmék „körülnyírásai”, amikor is az érméket rendeletileg bevonták és azonos névértékben, de kisebb nemesfémtartalmú újveretű érmékre cserélték azokat ki. Ennek emlékét őrzi a pénzügytanban honos kifejezés a pénzcseréből származó „kamara haszna” – ami a modern inflációk jellegzetes kísérője. A pénz „körülnyírásától” már csak egy lépés volt az értéktelen anyagú fizetési ígéretek pénzként való elfogadtatása. A papírpénz stabilitása kizárólag az állam hitelétől függ. Azt pedig maga a papírpénz kibocsátása erősen rongálja. Sajátos önmagát gerjesztő folyamat indul be. A papírpénz megrendíti az állam hitelét, ami gazdaságilag az áruknak a piacokról való eltünedezésében jelenik meg. Ugyanis a papírpénzt kötelező elfogadni, de nem kötelező az árukat kivinni arra a piacra, ahonnan a papírpénz a nemesfém pénzeket kiszorította (Grasham-törvény). Ha az állam arra akarná kényszeríteni az alattvalóit, hogy adják elő áruikat, akkor nem papírpénzt bocsátana ki (vagyis nem pénzt hamisítana), hanem rekvirálna (vagyis rabolna). Az áruhiány megemeli az árakat. Az eddig kibocsátott papírpénz már nem elég a kitűzött cél finanszírozására, azért a kincstár újabb papírpénzt bocsát ki, ami újabb csapást mér az állam hitelére – ennek további áruk eltűnése, és az árak további emelkedése lesz a biztos jele. Mire ismét működésbe hozzák a „bankóprést”, azaz újabb 395

papírpénztömeget dobnak a forgalomba. Lavinaszerűen szaporodik a papírpénz, és amilyen gyorsan nő a tömege, annál sokkal gyorsabban tűnik el a beléfektetett bizalom, csökken a papírpénz vásárló ereje. Ezt a folyamatot nevezik klasszikus inflációnak. A folyamat igen hasonlatos ahhoz az állatorvosi esethez, amikor a szarvasmarha beszabadul a lucernásba, ott mohón telezabálja magát friss lucernával, amiből a bendőjében gázok szabadulnak fel. A felszabaduló gázok tévesen éhségérzetet okoznak az állatnak, aki még mohóbban zabálja a lucernát. Végül a lucernából képződő gázok luftballonként fújják fel a szerencsétlen állatot, amely ebbe természetesen belepusztul. Az állatorvosi szakkönyvek a szarvasmarhának ezt a felfúvódását latinul inflationak azaz inflációnak nevezik. Ezt vette át a közgazdaságtan a papírpénz „felfúvódására”.

3. Hitelpénz. Láttuk, a papírpénz az állam hitelén alapszik, és azt is láttuk, hogy ez az alap nem valami szilárd. A hitel azonban nem mindig ilyen ingatag jelenség. Ellenkezőleg, jól működő piacgazdaság nem létezhet hitel nélkül. Csakhogy e mögött a hitel mögött nem a megfoghatatlan államhatalom áll, hanem maga a termelés. A hitel szó nem csak a magyar nyelvben származtatható a hit szóból, hiszen az európai nyelvek többségében honos kredit (ugye a magyar diákoknak is ismerős?!) szó a latin credo, azaz hit szóból származik (hogyan került Pilátus a krédóba? Hát úgy hogy a keresztények fő imádságában, a Hiszek egyben – Credo – emlegetik a megváltót elítélő római helytartó nevét).

A mikroökonómiából tudjuk, hogy a vállalkozó nem csak bérbe veszi a tulajdonosoktól a termeléshez szükséges inputtényezőket, de ráadásul azokat utólag, 396

az realizált áruból származó árbevételből fizeti ki, vagyis a realizálásig a tényező tulajdonosok hiteleznek a vállalkozónak, mert elhiszik, hogy annak lesz árbevétele és fog tudni fizetni. A hitelezés egyik legegyszerűbb módja a váltó elfogadása. A váltó a papírpénzhez hasonló fizetési ígéret, csak ezt nem az államkincstár bocsátja ki, hanem a vállalkozó, és nem kényszerárfolyamú, hanem a tényezőtulajdonos bizalmán, a vállalkozó hitelén alapul. Egyfelől ez csak a tulajdonos és a vállalkozó közötti ügylet, ezért a váltó nem helyettesíti teljes körűen a pénzt – legfeljebb egy nagyon szűk körben, ami a közvetlen bizalom köre és így a Grasham-törvény sem lép működésbe – a váltó nem szorítja ki a pénzt a piacról. Másfelől viszont a vállalkozó hitele eléggé véges, ezért a váltóban nagyon nagy a kockázat. Mivel a pénz ott van a forgalomban, azért a váltót elfogadó tulajdonos szívesebben látna pénzt a váltó helyett a markában. Ezt a kívánságát némi fizetség ellenében a bank teljesíti neki, amikor leszámítolja, diszkontálja a váltót, azaz a hitelkamat egy részének fejében készpénzre cseréli ki azt. Ha a váltóleszámítolás már a termelés megszokott részévé válik, és a bank a vállalkozók széles körében a biztos pénzügyi pontot jelenti, akkor a bank egy nagy lépésre szánhatja el magát. A leszámítolásra benyújtott váltókat nem készpénzre, hanem a saját váltójára, a bankjegyre váltja be. A hitel másik formája az, amikor a pénztulajdonosok a pénzüket betétként a bankba helyezik el. Ekkor a 397

vállalkozók nem kísérleteznek a (Magyarországon például történelmi okokból roppant) bizonytalan váltóval, hanem a bankhoz fordulnak hitelért, aki is a nála elhelyezett betétekből nyújtja a hitelt. Természetesen fel kell készülnie arra az esetre, hogy ha valamelyik betétes meggondolja magát, és ki akarja venni a pénzét a bankból, akkor legyen miből kifizetni. Ezért a betétek egy részéből tartalékot képez. Mivel a betétesek többsége azért rakta a pénzét a bankba, mert kamatjövedelmet akar kapni, és esze ágában sincs kivenni betétjét a bankból, azért a tartalék a teljes betétállomány egy szinte elenyésző része kell, hogy legyen. Egyéb technikai formái is lehetségesek a hitelnek, témánk szempontjából csak az a lényeges, hogy végső soron a tulajdonos és a vállalkozó közé minden esetben belép a bank. Egy pezsgő piacgazdaságban nem egy, hanem (több) tucatnyi bank működik. Az állam ismét nem akar kimaradni a pénz-bizniszből, ezért a pénzpiac legmegbecsültebb bankját (esetleg kettőt, hármat, de nem többet) monopoljogokkal ruház fel. A legfontosabb jog, hogy a kiemelt banknak egyedül engedi meg a saját váltóját, bankjegyét pénzként funkcionáltatni, mindenki más esetében az ilyen kísérletet pénzhamisításként értékeli, és a törvény szigorával lesújt. Mivel e jog birtokában – legalább is látszólag – a privilegizált bank(ok) veszi(k) át az államkincstár papírpénz kibocsátási jogát, azért e bankot (a továbbiakban feltesszük, hogy csak egy 398

van) emissziós vagy jegybanknak nevezik. A jegybank általában felszámolja közvetlen kapcsolatait a termelési és kereskedelmi vállalkozókkal és kizárólag a többi bankkal folytat ügyleteket. Ezzel kétszintűvé válik a bankrendszer, a jegybankkal szemben az alsóbb szintet a kereskedelmi bankok alkotják. A jegybank másik államilag szavatolt jogköre, hogy meghatározhatja a kereskedelmi bankok hiteltartalékainak mértékét és kötelezheti a bankokat, hogy e tartalékot egy általa ellenőrzött elkülönített számlán tartsák. Ez a kötelező tartalékráta joga. A kétszintű bankrendszerben a pénzkibocsátás mechanizmusa az úgynevezett pénzmultiplikátor, amiben a jegybank irányításával az egész bankrendszer részt vesz. Vizsgáljuk meg modellszerűen ezt a mechanizmust. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy a kétszintű bankrendszer mindkét szintjét egy-egy bank testesíti meg, azaz egy jegybank és egy kereskedelmi bank működik. Az állam törvényileg előírja, hogy minden vállalat köteles pénzügyeit a kereskedelmi bankban vezetett számláján keresztül intézni. Hagyjuk figyelmen kívül, hogy mennyi pénz van már a forgalomban és összpontosítsuk figyelmünket arra, hogy miképpen jut a forgalomba egy újabb pénztömeg! A jegybank látszólag ugyanazt csinálja, mint a papírpénz esetében az államkincstár, azaz kibocsát 399

egy MJB tömegű fedezetlen papírpénzt. Ez lesz a jegybank-pénz. Ám ezt a pénztömeget nem közvetlenül a forgalomba dobja, mint ahogyan azt az államkincstár tenné, hanem betétként elhelyezi a kereskedelmi bankba. Hogy ezt váltó viszontleszámítolással, vagy hitelrefinanszírozással, esetleg valamilyen más technikával teszi, az elbeszélésünk szempontjából közömbös. A lényeg az, hogy az összeg megjelenik a kereskedelmi bankban kihitelezhető betétként. A jegybank előírja a kereskedelmi banknak, hogy minden nála elhelyezett betétből annak t-ed részét (0
Tartalék

MJB⋅(1-t)

MJB⋅t

A kihitelezett összeget a hitelt felvevő vállalkozó természetesen mihamarabb elkölti, hiszen azért vett fel hitelt. Mivel minden vállalat számlát vezet a kereskedelmi banknál, azért az elköltött pénz azonnal megjelenik valakinek a számláján, tehát betétként. Félreértések elkerülése végett, nem a hitelt törlesztették, hanem az elköltött hitelt betétként elhelyezték a kereskedelmi bankban. Amit az természetesen az ismert szabályok mellett ismét kihitelezhet: 400

MJB⋅(1-t)2

MJB⋅(1-t)⋅t

Ezt a betétet ismét ki lehet hitelezni: MJB⋅(1-t)3

MJB⋅(1-t) 2⋅t

És így tovább, elvileg a végtelenségig, gyakorlatilag addig, amíg a két összeg közül a nagyobbik is a mérés pontossági határa alá kerül. A kihitelezett kommulálódó (göngyölt) összeg a forgalomba kerülő hitelpénz, a tartalékszámlán kommulált összeget a jegybank voltaképpen kivonta a forgalomból. Mindkét összeg egy-egy konvergáló mértani sor, amelyek összege rendre: MJB/t

MJB

Vagyis, ha a kötelező tartalékráta például 5%, akkor a forgalomba a jegybankpénz 20-szorosa kerül, míg a tartalékszámlán a jegybank éppen az általa kibocsátott („hamisított”) papírpénztömeget vonja vissza a forgalomból. Azaz a jegybank úgy viselkedett, mint a mesebeli okos leány: hozott is, meg nem is, hamisított is, meg nem is pénzt. A forgalomban a termelés által hitelesített hitelpénz forog. Ennek elég nagy a hitele – legalább is, amíg a gazdaság reálszférája rendben van – és így elég stabil a vásárló ereje. 4. Modern vegyes pénz. Látni fogjuk, hogy a modern gazdaságban az állam gazdasági szerepvállalása szinte elkerülhetetlen. Ennek költségeit meg kell finanszírozni. Nem célszerű ezt a bankópréssel megtenni, hiszen a papírpénz a klasszikus inflációhoz 401

vezet. Ez pedig megingatja az állam hitelét, ami nem igazán vág az állam érdekébe. Jó lenne megismételni a jegybank fentebb leírt „okos leány” trükkjét! Ha ez teljesen nem is lehetséges, valami hasonló elérhető. Az államkincstár nem pénzt hamisít, hanem államkötvényeket bocsát ki. Valamilyen technikával eléri, hogy e kötvényeket a jegybank jegybankpénzért átvegye. A konkrét technikai megvalósulás tárgyalásunk szempontjából ismét irreleváns. Ám az a pénz, amit a kincstár a kötvényekért kap, nem rakódik le a tartalék számlán, és nem vonódik ki a forgalomból. Ellenkezőleg! Az állam sietve kiköltekezik, és a jegybanki papírpénz tartósan bekerül a forgalomba. Mivel formailag, megjelenésükben ezek a pénzek megkülönböztethetetlenek a hitelpénzként forgóktól, azért a kétféle pénz egymásba olvad. A keverék pénz stabilitása messze a papírpénzé fölött van, de nem kevésbé messze a hitelpénzé alatt is. A modern pénzben a hitelpénz tartalom stabilizálja a papírpénz tartalmat, ezért a vegyes pénz nem fog néhány nap vagy hét leforgása alatt elinflálódni. Viszont a papírpénz tartalom destabilizálja a hitelpénz tartalmat, vagyis a modern vegyes pénz képes viszonylag lassan inflálódni. 8.2.2.2. Az infláció fogalma A hétköznapi gondolkodásban az infláció fogalmát általában az áremelkedéssel azonosítják. Ez meglehetősen pongyola megközelítés. Legelőször is le kell szögezni, hogy a térben 402

lokális, időben alkalmi jellegű áremelkedéseket senki nem tartja inflációnak. Tehát első megközelítésben: Definíció (az infláció első megközelítése) az infláció az árszínvonal általános, tartós emelkedése. Definíció (a defláció első megközelítése) a defláció az árszínvonal általános, tartós csökkenése.

Már ez is elég ahhoz, hogy a véletlenszerű, a szezonális és a konjunktúra-ciklusból adódó árszínvonal-változásokat ne tekintsük inflációnak, vagy deflációnak. Ugyanakkor létezik olyan szituáció, amikor tartósan emelkedik az árszínvonal, és mégsem beszélhetünk inflációról. Viszont más esetben az árszínvonal stabilnak tűnik, de a társadalom mégis pénzromlást, azaz inflációt érzékel. Definíció (az infláció általánosabb megközelítése) az infláció a pénz vásárlóerejének általános, tartós romlása.

Mikor nem érzékeljük inflációnak a tartós árszínvonalnövekedést? Amikor azért nő az árszínvonal, mert a mérésére szolgáló úgynevezett statisztikai fogyasztói kosárban egyre nagyobb arányban találhatóak korszerűbb, jobb minőségű áruféleségek. A jobb a piacon általában (nem mindig!) drágább is – ezt kell az új termékek vásárlóinak eszükbe vésniük. Ám akinek jó a kevésbé korszerű áru is, az azt a régi áron fogja megkapni – vagyis a pénz vásárló ereje nem változik. Az új, jobb minőségű áruk megjelenése maga a műszaki fejlődés – kézzel fogható módon. Tehát ha modellünkben az inflációt a szűkebb, első definíció szerint tartós áremelkedésként akarjuk kezelni, akkor el kell tekintenünk a 403

térben és időben esetleges árváltozásokkal együtt a műszaki haladás árnövelő hatásától is. Kornai János a szocialista tervgazdaság kritikai vizsgálata során kidolgozta a hiány sajátos közgazdasági koncepcióját. Ennek lényege, hogy a hiány nem azonos a hiánycikkekkel, de a hiánycikk sem azt jelenti, hogy valamit nem lehet kapni. Ha valamit nem lehet kapni, azt nem is keresik. Nyugodtan kijelenthetjük például, hogy bár a az 1950-es évek végén egyáltalán nem lehetett kapni Magyarországon színes televíziót, ezt senki sem értékelte úgy, hogy a színes TV hiánycikk. A fekete-fehér TV-ket 1955-ben kezdték el kis sorozatban gyártani az Orionban, majd a hatvanas évek elején már a székesfehérvári Vadásztöltény gyár is elkezdte a TV-gyártást, felvéve a Villamossági és Televízió Gyár nevet, amelyet utóbb (a VT rövidítést tovább örökítve) Videotonra változtattak. Tehát a hatvanas években fekete-fehér TV-t már lehetett Magyarországon kapni, de általános vélekedés szerint ez ebben az időben hiánycikk volt. Ugyanis a hiánycikk nem az, amit nem lehet kapni, hanem az, ami kapható, de nehezen.

A hiány a gazdaság sajátságos állapota, amelyet intenzitása jellemez. A hiány intenzitása az úgynevezett hiányindikátorok intenzitásának eredője. Kornai szerint a legfontosabb hiányindikátorok: Sorbanállás (az intenzitás a sor hosszától egyenes arányban, a sor fogyása sebességétől fordított arányban függ) Készletek (minél kisebbek a vevők számára látható készletek annál intenzívebb a hiány) Választék (minél kisebb a választék, annál intenzívebb a hiány). 404

A hiány következménye, hogy a társadalom nem az igénye szerint tudja elkölteni a pénzét, ezért nagyjából stabil árak mellett is pénzromlás érzékelhető. Petschig Mária Zita szerint a hiányból következő rejtett infláció megnyilvánulásai: Burkolt áremelés – változatlan ár mellett romló minőség; Kényszerhelyettesítés – mivel amit szeretnék venni, éppen nem kapható, azért olyasmit veszek, ami sem árban, sem minőségben nem megfelelő számomra; Kényszertakarékosság – azért nem költöm el a jövedelmemet, mert nincs mire. Az így leírt hiány valóban jellemző volt a „létező szocializmus” gazdaságára. A növekedési elméletek között meg fogunk ismerkedni Kornai elméletének folytatásával, a hiány újratermelésének modelljével. Ebből kiderül, hogy a hiány alapvetően nem a tulajdonviszonyok függvénye és így nem rendszer-specifikus jelenség. Oka az állami beavatkozás minden formájára jellemző paternalizmus, ami nem csak a tervgazdaságban létezik, bár ott kétségkívül a legmagasabb fokú. Így a hiány minden államilag szabályozott gazdaságban felléphet. Nos, ha ragaszkodunk az infláció szűkebb fogalmához, akkor a hiánytól is el kell tekintenünk.

405

áremelkedés

konjunktúrális, szezoniális és egyéb időleges áremelkedések

infláció

modellszerű infláció

műszaki haladásból következő áremelkedések

Hiány

74.ábra Az infláció fogalmi terjedelme

8.2.2.3. Az infláció tulajdonságai, hatásai és fajtái Az áremelkedés makroszinten az árszínvonal növekedést jelenti, tehát a fenti megkötések figyelembevételével az árszínvonal növekedési üteme egyben az infláció ütemét is jelenti. Azaz, a következő összefüggés mennyiségileg jellemzi az inflációt, ez az infláció rátája: αP =

ΔP (⋅100% ) P

Ugyanakkor nem mindegy, hogyan alakul ez a ráta. 1. Amennyiben egy előre látható, becsülhető trend szerint alakul, akkor kiszámítható inflációról beszélünk. Ha ellenkezőleg az inflációs ráta alakulását előre nem látható ugrások és visszaesések jellemzik, akkor kiszámíthatatlan inflációról van szó. 2. Ha a különböző árucikkek árai, a különböző gazdasági ágazatok átlagárai azonos, vagy közel azonos ütemben változnak, akkor egyenletes, kiegyensúlyozott inflációval van dolgunk, amennyiben ellenkezőleg egyes áruk árai, egyes ágazatok árfekvése 406

különbözőképpen változik, akkor egyenetlen, kiegyensúlyozatlan inflációról kell beszélnünk. A különböző tulajdonságú gazdasági hatása.

inflációknak

különböző

a

Önmagában az infláció meglehetősen értéksemleges fogalom. Többször leszögeztük már, hogy a közgazdaságtan nem erkölcstan, benne a jó és a rossz elvont fogalmai nem értelmezhetőek. Közgazdaságtanilag jó, ami hatékony, ami javítja a hatékonyságot, rossz, ami nem hatékony, ami rontja a hatékonyságot. De mi köze van az inflációnak a hatékonysághoz? A pénzromlás, akár áremelkedés formájában hat a gazdasági tranzakciók eredményére is, ráfordításaira is. Ha azonban az eredmények jobban csökkennek, mint a ráfordítások, akkor romlik a hatékonyság is. Az infláció tehát kétféleképpen is érintheti a hatékonyságot. 1. Az infláció mindenképpen megváltoztatja a közvetlen gazdasági környezetet. Bizonytalanná teszi az árakban közvetített információkat. Hogy ez minimális problémát okozzon, az inflációhoz a gazdaság szereplőinek alkalmazkodniuk kell. Az alkalmazkodásnak sajátos tranzakciós költségei vannak. Nyilvánvaló, hogy ez a költség annál nagyobb, minél kiszámíthatatlanabb az infláció, hiszen nő az alkalmazkodási folyamatban a „próba-tévedés” meglehetősen drága eleme. Ugyanakkor az inflációhoz való alkalmazkodásnak általában kevés köze van az eredeti tranzakció eredményességéhez, tehát miközben 407

a ráfordítások nőnek az alkalmazkodás költségeivel, az eredmény lényegében változatlan marad. Összegezve: a kiszámíthatatlan infláció rontja a hatékonyságot. Ez mikroszinten pontosan ugyanúgy igaz, mint makroszinten – itt nincs „összetétel csapdája”. 2. Ha az infláció egyenletes, akkor ugyanolyan mértékben változtatja meg a tranzakciók eredményeit, mint a ráfordításokat. Ezért a hatékonyság nem változik. Ugyanez kiegyensúlyozatlan infláció esetén persze nem így van. Ekkor akár az is előfordulhat, hogy egyesek számára az eredmény nő, a ráfordítás csökken, a hatékonyság tehát éppenséggel nő. Mivel a tranzakcióknak mindig két oldaluk van, azért ilyen esetben biztosak lehetünk abban, hogy ez a hatás csak a társadalom egy része számára érzékelhető, a többiek éppen az ellenkezőjét fogják érzékelni. Semmi biztosat nem mondhatunk tehát arról, hogy össztársadalmi szinten hogy alakul a hatékonyság. Az viszont jól látszik, hogy a kiegyensúlyozatlan infláció megosztja a társadalmat, az infláció nyerteseit szembe állítja az infláció veszteseivel. A második pont rámutat arra, hogy az inflációnak nem csak hatékonyságot érintő hatása van, hanem szociális jellegű is. Gazdaságilag ez a flow jövedelmek és a stock vagyonok alakulásában mutatható ki. 1. A kiszámíthatatlan infláció alkalmazkodási költségei nem egyformán alakulnak a társadalom különböző rétegei számára. Akiknek jelentős vagyonuk van, azok 408

a vagyonuk összetételének (a vagyonportfolió) alakításával mérsékelni tudják a veszteségeiket, esetleg sikeres spekulációval még nyerni is tudnak. A versenyszférában a folyó jövedelmükből élő, jelentős vagyonnal nem rendelkezőknek erre nincs módjuk. Bérharccal, munkahely-változtatással próbálhatják veszteségeiket csökkenteni, persze annak ismét tranzakciós költségei vannak. Náluk is rosszabb helyzetben vannak az állami alkalmazásban álló közalkalmazottak, akiknek mozgástere jóval szűkebb. A legrosszabb helyzetben a vagyonhoz nem kapcsolódó járadék-jellegű jövedelmekből (nyugdíjakból, ösztöndíjakból, segélyekből) élők vannak. Nekik nincs módjuk veszteségeik hatékony csökkentésére. 2. A kiegyensúlyozatlan infláció következtében a jövedelmek és a vagyonok differenciálódnak. Általában a likvidebb vagyonformák leértékelődnek, a kevésbé likvid formák felértékelődnek. Jellegzetesen a készpénz és az alacsony kamatozású folyószámlabetétek „elfolynak”, miközben a reálkamatláb (a névleges kamatláb és az infláció rátájának különbsége) szinten tartása miatt a tartós betétek, mozgó kamatozású kötvények felértékelődnek, az ingatlan pedig eladhatatlan ballasztból valóságos kincsesbányává változik. Az inflációnak ez a formája is előnyösebb helyzetbe hozza a versenyszféra bérmunkásait és hátrányos helyzetbe szorítja a közalkalmazottakat, a vagyontalan járadékból élőket. A versenyszféra bérharcai ugyanis szinte maguk 409

generálják az inflációt, így a bérek szinte azonnal igazodnak az árakhoz. A közalkalmazottak illetménye már erős késéssel igazodik az árak alakulásához, a nyugdíjak, segélyek stb. pedig akár végzetesen le is maradhatnak. Összességében megállapítható, hogy a kiegyensúlyozott, kiszámítható inflációnak nincsenek jelentős negatív hatásai. Ami mégis lenne, az is inkább pozitívba fordul, hiszen miattuk az emberek igyekeznek szabadulni a pénzüktől, azt mihamarabb árura váltani. Úgy mondják, az infláció „forróvá teszi” a pénzt, annak megnő a forgási sebessége, ami fellendíti a gazdaságot. Ezért ilyen inflációt gyakran tudatosan gerjeszt az állami gazdaságpolitika. Teszi ezt azért, mert úgy gondolja (és nem alaptalanul), hogy azokkal az eszközökkel, amelyekkel az inflációt gerjesztette, ellenkező irányban használva azokat fékezni is tudja azt. Így az ilyen inflációt kézbentartott inflációnak nevezzük. Minél magasabb az infláció rátája, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy az infláció kiszámíthatatlanná és kiegyensúlyozatlanná váljon. Nyilván, ha az infláció rátája 1 százalék alatt marad, akkor a benne óhatatlanul jelenlevő véletlen elem is legfeljebb 1 százalékpontos ugrásokat okozhat, illetve az egyes áruk és ágazatok között sem lehet 1 százalékpontnál sokkal nagyobb eltérés az árak alakulása között. Viszont 15 %-os infláció mellett a 6-7 százalékpontos ugrálás valószínűsége ugyanúgy megnő, mint annak, hogy két áru árának növekedése között legyen ekkora különbség. 410

Ezért a kézbentartott infláció szükségszerűen alacsony rátájú, úgynevezett kúszó infláció kell, hogy legyen. Vágtatóvá válik az infláció, amikor olyan mértékű lesz, hogy viszonylag kis véletlen elemek is kiszámíthatatlanná és kiegyensúlyozatlanná teszik. Ekkor egyfelől az állam már nem képes egyszerűen az inflációgerjesztő eszközeinek megfordításával fékezni az inflációt, e célból külön inflációellenes intézkedéseket kell kidolgoznia és foganatosítania. Másfelől erre rá is kényszerül, mert a kiszámíthatatlan és kiegyensúlyozatlan infláció olyan hatékonyságvesztést és szociális feszültségeket okozhat, ami már veszélyezteti magát az államhatalmat. Az inflációt tárgyaló irodalomban, különösen a tankönyvekben és a gazdasági bulvár-sajtóban szokás az infláció különböző formáit az inflációs ráta számjegyeinek számához kapcsolni (egy-, két- és sok számjegyű infláció). Ez nem tekinthető igazán tudományos megközelítésnek. Például Magyarországon az 1945-46-os hiperinfláció messze ható hatása miatt már egy 10 százalék feletti inflációt is vágtatónak érez a társadalom, míg egyes dél-amerikai országokban a 200-500 százalékos még jócskán belefér a kúszó infláció kategóriájába.

Az infláció különösen pusztító formája a hiperinfláció. Az előbb említett irodalom gyakran táplálja azt a közkeletű tévedést, hogy a hiperinfláció a gazdaságot rombolja szét, holott az csak magát a pénzt pusztítja el. A gazdaságtörténet ugyanúgy szinte név szerint tartja számon a hiperinflációkat, mint a meteorológusok a hurrikánokat. A modernkori történelem legismertebb hiperinflációi az amerikai dollár inflációja a polgárháború utolsó éveiben, az osztrák-magyar korona inflációja a Monarchia utódállamaiban, különösen CsonkaMagyarországon, a német márka inflációja az I. világháborút követő években, a szovjet valuta elértéktelenedése a

411

polgárháború éveiben, a világcsúcs-tartó pengő infláció Magyarországon 1945-46-ban, a szovjet rubel szétesése a Szovjetunió utódállamaiban, a dínár bukása a széteső Jugoszláviában. A felsorlásból mindenki számára, aki csak egy kicsit is tisztában van a történelmi eseményekkel, világos, hogy egyik esetben sem a hiperinfláció rombolta le a gazdaságot, hanem fordítva, a széteső gazdaság termelte ki magából a hiperinflációt.

A széteső gazdaságban a hitel megrendülése következtében a modern pénz papírpénztartalma fölébe kerekedik a hitelpénztartalomnak, a jegybank egyre inkább a kincstár engedelmes kiszolgálójává válik, beindul a „bankóprés”. A hiperinfláció voltaképpen a klasszikus infláció reinkarnációja a megrendült modern gazdaságban. Az eredmény, a pénzrendszer teljes szétesése, a piaci kapcsolatok barterjellegűvé válása, az arany és más világpénzként funkcionáló külföldi fizetőeszközök belföldi pénzként való funkcionálása, feketekereskedelem, valuta-spekuláció, „batyuzás” (vidéki élelmiszer-beszerzések a városi vagyontárgyak elkótyavetyélésével) stb.

412

Fogalomtár Munkaképes népesség (n) – a teljes népesség azon része, amely biológiai, életkori, társadalmi kritériumok alapján többé-kevésbé jogszabályilag körülírt módon képes termelőmunkát végezni Atív népesség (nA) - a munkapiac szempontjából aktívnak azt tekintjük, aki bérmunka vállalásával kívánja megélhetését biztosítani, azaz, aki eladóként, kínálat-támasztóként jelenik meg a munkapiacon. Az aktívak alkotják az aktív népességet Aktivitási ráta (a) - az az arányszám, amely megmutatja, hogy a munkaképes népesség mekkora része aktív

a=

nA n

A foglalkoztatott népesség (N) - az aktív népesség azon része, amely valóban bérbe adja munkavégző képességét, eladja munkáját Munkanélküliség (u) - az aktív népesség és a foglalkozatott népesség különbsége

u = nA − N Önkéntes munkanélküliség - amikor a munka nélküli munkások a fennálló reálbér mellett nem hajlandók munkát vállalni, mivel a kapott munkabér hasznossága számukra kisebb a munka határáldozatánál Kényszerű munkanélküliség - a munkanélküliek vállalnának munkát a fennállónál kisebb reálbér mellett, de nem kapnak Súrlódásos munkanélküliség - a keresletváltozások következtében szükségessé váló munkaerő-átcsoportosítások fennakadásai következményeképpen keletkező átmeneti munkanélküliség Technológiai munkanélküliség - abból származik, hogy a műszaki haladás miatt nő a munka termelékenysége, ugyanazt a termékmennyiséget kevesebb munkaerő alkalmazásával meg lehet termelni, azaz lehetne többet termelni ugyanakkora bérráfordítással, de a többlettermékre nem lenne fizetőképes kereslet (mert azt elsősorban éppen a kifizetett bérek támasztanák), így tartós dekonjunktúra alakul ki, ami elbocsátásokhoz vezet Konjunkturális munkanélküliség - a gazdaság konjunkturális ingadozásaiból származik. Dekonjunktúra esetén a csökkenő eladások a vállalkozókat a termelés visszafogására, a munkavállalók egy részének elbocsátására kényszerülnek. Jellegzetesen a nagy túltermelési válságok idején, mindenek előtt az 1929-1933 évi Nagy Válság éveiben lépett fel

413

Strukturális munkanélküliség - azért jelentkezik, mert a munkapiac keresleti és kínálati struktúrái eltérnek egymástól Szakmai munkanélküliség, amikor – elsősorban a műszaki haladás következményeként – régi szakmák eltűnnek, új szakmák keletkeznek és az ehhez viszonylag lassan alkalmazkodó munkapiacon a keresett szakmák összetétele eltér a kínált szakmák összetételétől Regionális munkanélküliség, amikor egyes régiókban van szabad munkahely, de akik betölthetnék, azok nem ebben a régióban laknak. A munkanélküliség eme formája a lakosság mobilitásának függvénye Az árupénz – tipikusan az arany, olyan áru, ami fizikai és társadalmi tulajdonságai következtében képes térben és időben tartósan betölteni az általános egyenértékes szerepét A papírpénz – az állam (kincstár) által kibocsátott kényszerforgalmú fizetési eszköz. Formálisan a kincstár fizetési ígérvénye, erősen hajlamos az inflálódásra Hitelpénz – a kétszintű bankrendszerben a jegybank irányításával a bankrendszer általi hitelnyújtás révén keletkező belső értékkel nem rendelkező, alapvetően folyószámla pénz. Formálisan a jegybank passzívuma, forgalomba kerülésének mechanizmusa a pénzmultiplikátor. Stabilitása a reálgazdaság stabilitásának függvénye. Modern vegyes pénz – a hitelpénz mechanizmus keverése a papírpénz kibocsátással. Az államkincstár nem pénz-jellegű államkötvényeket bocsát ki, ezeket a jegybank – a törvényi szabályozástól függő módon – közvetlenül, vagy közvetve felvásárolja olyan általa kibocsátott papírpénzért, ami formailag megkülönböztethetetlen a pénzmultiplikátor teremtette hitelpénztől. Ez a pénz stabilabb, mint a tiszta papírpénz, de instabilabb a tiszta hitelpénznél. Stabilitása a hitelezéssel és az állampapírvásárlással forgalomba került pénzmennyiségek arányától, és a reálgazdaság stabilitásától függ. Az infláció a pénz vásárlóerejének általános, tartós romlása. Az infláció rátája – amennyiben a műszaki haladás és a hiányjelenségek árakra gyakorolt hatása elhanyagolható, az inflációt az árszínvonal relatív, százalékos változása jellemzi

αP =

ΔP (⋅100% ) P

Kiszámítható infláció - amennyiben az inflációs ráta egy előre látható, becsülhető trend szerint alakul Kiszámíthatatlan infláció - ha ellenkezőleg, az inflációs ráta alakulását előre nem látható ugrások és visszaesések jellemzik. A kiszámíthatatlan infláció rontja a

414

hatékonyságot. Egyenletes, kiegyensúlyozott infláció - a különböző árucikkek árai, a különböző gazdasági ágazatok átlagárai azonos, vagy közel azonos ütemben változnak Egyenetlen, kiegyensúlyozatlan infláció - ha ellenkezőleg egyes áruk árai, egyes ágazatok árfekvése különbözőképpen változik. A kiegyensúlyozatlan infláció megosztja a társadalmat, az infláció nyerteseit szembe állítja az infláció veszteseivel Kúszó, kézbentartott infláció – kiszámítható és kiegyensúlyozott infláció, amelynek negatív gazdasági hatásai jelentéktelenek, de élénkíti a gazdaságot. Rátája jellemzően alacsony, gyakran (bár sokszor be nem vallottan) az állami gazdaságpolitika eszköze. Vágtató infláció – a megnövekedett rátájú infláció könnyen kiszámíthatatlanná és kiegyensúlyozatlanná, súlyos társadalmi-gazdasági problémák okává válik, az állam többé nem képes gazdaságpolitikájába illeszteni, ellenkezőleg anti-inflációs politika kidolgozására kényszerül Hiperinfláció - egy széteső gazdaságban a hitel megrendülése következtében a modern pénz papírpénztartalma fölébe kerekedik a hitelpénz-tartalomnak, a pénzkibocsátásban a pénzmultiplikátor helyét átveszi a felpörgő „bankóprés” – a gazdaság szétesésének nem oka, hanem külső megjelenési formája.

415

8.3. Gazdasági statika és dinamika – a gazdasági növekedés fogalma A makroökonómiai egyensúlyi modellek – irányzattól, szemlélettől függetlenül – statikusak, mégpedig azért, mert összefüggései egy adott pillanat állapotára vonatkoznak. A gazdaság dinamikus modelljének a gazdaság egyik időpontról a másikra történő változásai sorozatát kell leírnia. 8.3.1. Fejlődés, expanzió, növekedés Legelőször, a modell-alkotás szabályai szerint, behatároljuk fejezetünk témáját. Mivel a termelés a szükségletek kielégítésének sajátos emberi, társadalmi módja és a gazdaság ennek a termelésnek a feltétel-rendszerét jelenti, azért természetes követelmény, hogy a gazdaság változásait a szükséglet-kielégítés felől közelítsük meg. A gazdaság változása elsősorban akkor érdekes, ha ennek révén több szükségletet tudunk kielégíteni, illetve ha meglévő és folyamatosan keletkező szükségleteinket jobb minőségben tudjuk kielégíteni. Mint mindig, most is végső soron a hatékonyságról, annak javulásáról van szó. Az embereket életminőségük alakulása foglalkoztatja. Ez magába foglalja természetesen azon javak bőségét (rendelkezésre álló mennyiségét) is, amelyekkel a szükségleteiket kielégítik, de sok egyéb – minőségi – tényező is szerepet játszik: • a javak minősége; 416

• a munkafeltételek minősége; • az életvitel érdekessége, nyugalma, stb.; • a biztonság; • a jövőkép; • stb. Mindezek alapján elképzelhető, hogy a társadalom többsége előnyben részesíthet egy gazdasági fejlődési pályát egy másikkal szemben, annak ellenére, hogy a második változat a javak gyorsabb gyarapodását ígéri. Tehát a gazdaság fejlődése nem azonos a javak mennyiségének, a termelés volumenének növekedésével, az expanzióval. A fejlődés a mennyiségi vonatkozások mellett kiterjed a minőségi vonatkozásokra is. Ezek vizsgálata meghaladja kurzusunk kereteit. Hogy a továbbiakban nyugodt lélekkel eltekinthessünk a fejlődés minőségi oldalától, azért élünk egy feltételezéssel, amely a valóságban sajnos nem mindig igazolható, de mint ideál-követelmény elfogadható: Feltételezés: A termelés bővülése (az expanzió) az életminőséget legalább is nem rontja. A valóságban az életminőség javulása (fejlődés) és a termelés bővülése közötti viszony a következő diagrammal jellemezhető:

417

A termelés bővülése (Expanzió)

Az életminőség javulása (Fejlődés)

75. ábra. A fejlődés és a termelés bővülésének valóságos viszonya

A diagramm azt ábrázolja, hogy van olyan fejlődés (például a biztonság erősödése), ami nem jár a termelés bővülésével, és van olyan termelésbővülés (például a tömegpusztító fegyverek területén) ami nem javítja az életminőséget (esetleg rontja is azt). Ha alkalmazzuk a fenti feltételezést, akkor a diagram a következőképpen módosul: A termelés bővülése (Expanzió)

Az életminőség javulása (Fejlődés)

76. ábra. Amikor a termelés bővülése az életminőséget legalább is nem rontja

Feltételezésünk alkalmazása mellett kimondhatjuk, hogy a fejlődés tágabb fogalom, mint a termelés bővülése, az expanzió. Az expanzió kétféleképpen következhet be: 418

Ha az expanzió kezdetekor a gazdaság rendelkezésére álló erőforrásokat nem a leghatékonyabban használták fel, akkor az expanzió végbemehet pusztán a hatékonyság javítása révén, a rendelkezésre álló erőforrások jobb kihasználásával. Ezt a mikroökonómiában alkalmazott transzformációs görbe, azaz a termelési lehetőségek határgörbéje segítségével illusztrálhatjuk. A transzformációs görbe tulajdonképpen már a mikroökonómiai Walras-Arrow-Debreau féle általános egyensúlyi modellben is makrogazdasági kategóriaként szerepelt, és az adott erőforrásokkal a gazdaságban megtermelhető illetve nem megtermelhető termék-kosarak halmazait választotta szét. Nos, a görbe és az origó között fekvő kosarak nem hatékony termelést jelentenek, hiszen bármelyikhez mindig van legalább még egy olyan megtermelhető kosár, amely az adott kosarat dominálja. Ilyeneket a legegyszerűbben az origóból az adott kosáron keresztül húzott sugárnak az adott kosár és a transzformációs görbe közötti szakaszán találhatunk. Az alábbi ábrán látható, hogy a B kosár dominálja az A kosarat 6, tehát az áttérés az A kosárból a B kosárba kétség kívül a termelés bővítését jelenti, vagyis expanzió. Viszont nem csak az A, de a B kosár sem hatékony állapota a gazdaságnak, hiszen mindkettő a transzformációs görbén belül van. Tegyük fel, hogy az A és a B állapotok egy vizsgált időszak kezdeti és végső állapotai. Ekkor azt kell látnunk, hogy az adott időszak alatt a termelési lehetőségek változatlanok maradtak, csupán a meglévő lehetőségek jobb kihasználásáról, a hatékonyság javításáról van szó.

6

Egy termékkosárról akkor mondjuk, hogy dominál egy másik termékkosarat, ha benne egyik termékből sincs kevesebb, mint a másikban, de legalább egyből több van.

419

y

B (t1)

A (t0)

(t0), (t1) x

77. ábra. Expanzió nem hatékony állapotba változatlan termelési lehetőségek mellett

Megtörténhet az is, hogy az expanzióval egyidejűleg kitágulnak a termelési lehetőségek is és így az expanzió eredménye az eredeti transzformációs görbe mellett nem is lett volna megtermelhető, ám az új transzformációs görbe szerint a kibővült termelés még csak nem is hatékony (ismét a transzformációs görbe és az origó között van): y

C

A (t0)

(t2)

B (t1)

(t0),(t1)

(t2) x

78. ábra. Expanzió változó termelési lehetőségek mellett

420

A 78. ábrán az A-ból B-be irányuló expanzió ugyanaz, mint az előbbi ábrán, a B-ből C-be mutató expanzió viszont a termelési lehetőségek bővülése nélkül nem is lenne megengedett. Felmerülhet, hogy lehetséges egy harmadik változat is, nevezetesen a hatékony expanzió változatlan termelési lehetőségek mellett, vagyis, ha a B kosár éppen rajta lenne a transzformációs görbén. Matematikailag ez lehetségesnek tűnik, de közgazdaságtanilag ez nyilván nem lehetséges. A következőkről van ugyanis szó. A transzformációs görbe helyzetét a termelés input-tényezői határozzák meg. Ezek lehetnek újratermelhető tőkejavak és nem újratermelhető, többé-kevésbé természetes erőforrások. Az újratermelhető tőkejavak a felhasználás pillanatáig nem különböztethetőek meg a fogyasztási cikkektől, ezért azok benne vannak az x és y javakban. Így, ha mind több újratermelhető tőkejószágot termelnek, akkor az előre mozdítja a termék-kosarat, de egyben eltolja – az origótól távolabbra – magát a transzformációs görbét is. Ez jó esetben a második esethez vezet bennünket. A problémát a nem újratermelhető javak bonyolítják. A nem újratermelhető javak általában és túlnyomó részben szűkös erőforrásként jelennek meg, amelyek egyenként különböző minőségű részekből tevődnek össze és a jobb minőségű részek végesek. Ezért nem hatékony felhasználásuk hatékonyságának javítása egyre rosszabb minőségű részek igénybevételét jelenti, egészen a határminőség eléréséig. Ha az újratermelhető tőkejevakból csak az elhasználtak pótlására termelnek (pontosabban: használnak fel – hiszen a 421

felhasználás pillanatáig a tőkejavak nem különböztethetőek meg a fogyasztási javaktól) akkor a szűkös erőforrások határminőségben való felhasználása nyilván éppen a transzformációs görbén való termelést jelenti – ugyanis ebben az esetben minden erőforrást hatékonyan használtak fel. Az egyszerűbb megfontolás érdekében a pótlás céljait szolgáló újratermelhető tőkejavakat hagyjuk figyelmen kívül és így az első esetben feltehető, hogy ott az expanziónál pusztán a rendelkezésre álló szűkös erőforrások mind teljesebb igénybevételéről van szó. Nem árt végig gondolni, hogy bizonyos fokig az újratermelhető tőkejavak is mutatnak szűkös erőforrás jelleget, hiszen – feloldva a meglehetősen valóságidegen homogenitási axiómát – e javak is különböző minőségben állnak rendelkezésre, és mivel előállításukhoz (igazi) szűkös erőforrásokat kell felhasználni, azért legjobb minőségű példányaik csak véges mennyiségben állnak rendelkezésre, legalább is rövidtávon.

A szűkös erőforrásoknál – emlékezzünk erre – a rosszabb minőség „rosszaságának” mértékét a hatékonyság romlása adja. Másképpen, minél közelebb kerül a gazdaság a termelési lehetőségek határához, annál magasabb járulékos költségei vannak az expanziónak. Ugyancsak járulékos költségeket jelentenek azok a gazdasági tevékenységek, például és elsősorban a bővítő módon felhasznált újratermelhető tőkejavak, amelyek „kitágítják” a termelési lehetőségek határát, előretolják a transzformációs görbét. Tapasztalataink alapján nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy az expanzió első esetében a szűkös erőforrások felhasználásának járulékos költségei annál nagyobbak, minél 422

közelebb van a B kosár a transzformációs görbéhez, az expanzió második esetében a termelési lehetőségek tágításának járulékos költségei annál nagyobbak, minél messzebb van az új transzformációs görbe a B kosártól. Tehát, amíg az expanzió kiinduló pontja (az A kosár) elég messze van a transzformációs görbétől, addig a nem hatékony (első típusú) expanziónak valószínűleg kisebbek a hatékonyságrontó járulékos költségei, mint a termelési lehetőségek tágításának, így a racionális gazdaság ezt fogja alkalmazni. Viszont ezzel soha nem juthat el a gazdaság a hatékony állapotába, vagyis a transzformációs görbére, mert miközben az expanzió járulékos költségei folyamatosan növekednek, aközben a termelési lehetőségek bővítésének járulékos költségei folyamatosan csökkennek. Egy ponton a társadalomnak érdemesebb lesz a lehetőségeket bővíteni, mint tovább javítani az adott lehetőségeken belül a hatékonyságot. Viszont amennyiben ez megtörténik, a gazdaság aktuális állapota ismét relatíve távol kerül a transzformációs görbétől, vagyis ismét kifizetődőbb lesz a hatékonyság-javítás, mint a további lehetőség-bővítés. Levonhatunk tehát egy nagyon fontos következtetést, amiből elég pontosan definiálhatjuk a gazdasági növekedés fogalmát: A racionális gazdaságban szükségszerűen váltogatja egymást a meglévő lehetőségek hatékonyságának javítása, illetve a lehetőségek tágítása. Ezt a dinamikus folyamatot nevezzük a gazdaság növekedésének.

423

8.3.2. A növekedés mérése A fenti modellszerű ábrázolásban minden megtermelhető termék-kosárhoz hozzárendelhetjük e kosár értékét, ami eddig is a kibocsátás mértékéül szolgált (emlékeztetőül, a magyar illetve az európai statisztikai gyakorlat e célra a GDP-t használja). Változatlan árszínvonalat feltételezve nyilván YB>YA, illetve YC>YB. Nyilván elméletileg nincs akadálya annak, hogy megalkossunk valamiféle „izoGDP” görbéket, amelyeken azok az X kosarak találhatóak, amelyekhez ugyanaz az YX érték tartozik. Ekkor az expanzió úgy is felfogható, mint a mind magasabb „izoGDP”-re való áttérés. Ez a szemlélet azért nagyon hasznos, mert megkímél bennünket attól a helytelen kényszerképzettől, mintha expanzió csak domináns kosarakba történhetne, azaz ki kellene zárnunk minden olyan pályát, ahol egyes termékek termelése nem nő, hanem csökken: y

A3

A2

A1 Y1

Y2

Y3 x

79. ábra. Expanzió nem domináns kosarakba

424

Az ábrán a t1 időpontból t2-ön keresztül t3-ba expanzió folyik, hiszen a kibocsátás Y1-től Y3-ig folyamatosan nő, viszont az A1, A2 és A3 kosarak közül egyik sem dominálja a másikat. Mikroökonómia tapasztalataink alapján azt várhattuk volna, hogy az „izoGDP” görbék valójában egyenesek. Ez akár igaz is lehet, ha eltekintünk az árak mindenféle mennyiségfüggésétől, amik vagy vannak, vagy nincsenek. Bevallom, a fenti általánosabb ábrázolást nem minden hátsó gondolat nélkül választottam. Nagyon megkönnyítjük a további gondolatmenetet, ha elfogadjuk azt a – nem megengedhetetlen – feltételezést, miszerint az „izoGDP”-k és a lehetséges transzformációs görbék a szokásos mérési pontosság határain belül fedik egymást. Ha nem kötjük ki ezt, következtetéseink lényegében ugyanazok lennének, de sokkal nehezebben jutnánk hozzá.

Egy adott transzformációs görbe minden kosarához is hozzárendelhetjük ugyanezt a mérőszámot. Megkülönböztetésül használjunk ez esetben gót Y betűt. Mivel a görbe valamennyi pontjához véges nagyságú Y tartozik, ezért van Ymax maximum és Ymin minimum közöttük. Legyen ε=(Ymax-Ymin) . Ekkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy az adott transzformációs görbe minden kosara ugyanazt a potenciális Y jövedelmet adja ±ε hibával. Mindössze arra kell vigyázni, hogy az origótól távolabbi görbe potenciális jövedelme nagyobb legyen, mint az origóhoz közelebbié. Ennek nincs akadálya, mert például bármely, az origóból húzott sugárnak a vizsgált transzformációs görbén levő metszéspontjának jövedelemértéke eljátszhatja ezt a szerepet – lévén, hogy ezek a pontok dominancia viszonyban vannak, és így az origótól távolodva a jövedelemérték biztosan 425

növekszik. Nyilván az összes többi pont jövedelemértéke a megadott hibahatáron belül fog eltérni ettől az értéktől. Az európai statisztikai-gazdasági zsargonban ezt az értéket azonosíthatjuk a potenciális GDP fogalmával. Nagyon lényeges momentum, hogy a dinamikus folyamatok – így az expanzió (bővülés) és a növekedés is – időben zajlanak. Egy adott t időpontban megfigyelt állapothoz képest egységnyi idő elteltével a t+1 időpontban mind az Y (tényleges) jövedelem, mind az Y potenciális jövedelem megváltozik ΔY, illetve ΔY mértékben. Α ΔY (és ΔY úgyszintén) az időbeni változás jellemzője és minket pontosan az érdekel, hogy eközben mi történik – ez a dinamika lényege. Mennyivel változott az idő? Δt=(t+1)-t=1 időegységgel. Tehát ΔY =

ΔY ΔY ΔY . = = 1 ( t + 1) − t Δt

Ha tehát az időegységet egyre kisebbre választjuk (Δt tart a nullához), akkor ΔY tart az Y(t) idősor-függvény idő szerinti deriváltjához, amit a Newton iránti tiszteletből Y szimbólummal jelölünk.

Egységnyi idő alatt tehát két növekedési mutatót is meghatározhatunk: Az expanzió (bővülés) üteme a jövedelem időbeni növekményét méri a kiinduló jövedelemhez:  ΔY Y = Δt →0 Yt Y

α Y = lim

426

A növekedés üteme a potenciális jövedelem időbeni növekményét méri a kiinduló potenciális jövedelemhez:  ΔY Y = Δt →0 Yt Y

α Y = lim

A két növekedési mérőszám között nem elhanyagolható különbség, hogy az expanzió üteme a statisztikai adatok alapján (a statisztikai hibahatáron belül) számítható, tehát empirikusan alátámasztható adat, ezzel szemben a növekedési ütem mögött nincs közvetlen empirikus adatbázis, tehát legfeljebb megbecsülhető, de nem számítható. Ugyanakkor a fentebb kifejtettekből világos, hogy az expanziónak önmagában nincs, csupán a növekedési folyamat egyik elemeként van közgazdaságtani jelentősége, tehát elméletileg számunkra nem a bővülés, hanem a növekedés üteme az érdekes. Ezzel együtt – szintén a fentebb kifejtettekből, az ott megfogalmazott tétel („a racionális gazdaságban szükségszerűen váltogatja egymást a meglévő lehetőségek hatékonyságának javítása, illetve a lehetőségek tágítása”) alapján – könnyen belátható, hogy hosszabb távon egy racionális gazdaságban a két mutató ugyanazt mutatja (pontosabban: egymás körül mozognak). Tehát nem követünk el nagy hibát, ha a két mutatót azonosítjuk és a továbbiakban a növekedés üteme alatt valójában az empirikusan megalapozható bővülési ütemet fogjuk érteni, annak jelölését (αY) is átvéve. 8.3.2.1. Az egyenletes növekedés A fenti gondolatmenetből egyértelműen következik, hogy a növekedési ütem maga is az időben változó nagyság: 427

αY=αY(t) Speciális esetnek tekinthető, amikor a növekedés üteme az időben mégsem változik, hanem konstans. Ez az egyenletes növekedés esete: αY=α A bevezető jellegű matematikai analízis könyvek – különösen a közgazdászok számára készültek – az Euler-szám (e) bevezetésére a minden időpillanatban évi 100%-os kamattal kamatozó 1Ft év végi tőkeértékét szokták használni. A határérték-számítás klasszikus példájaként kimutatják, hogy ez a tőkeérték: n

⎛ 1⎞ lim ⎜1 + ⎟ Ft = e Ft ≈ 2, 72 Ft n →∞ ⎝ n⎠

Nyilván ha a kiindulópont nem 1Ft, hanem például a bázisévi GDP, azaz Y0, akkor az év végi tőkeérték: n

⎛ 1⎞ Y1 = lim Y0 ⋅ ⎜1 + ⎟ = e ⋅ Y0 ≈ 2, 72 ⋅ Y0 n →∞ ⎝ n⎠

Ha továbbá a növekedés üteme nem feltétlenül 100% (α nem feltétlenül 1), akkor ⎛ α⎞ Y1 = lim Y0 ⋅ ⎜1 + ⎟ = eα ⋅ Y0 n →∞ ⎝ n⎠ n

Tovább számolva, a második év végén: ⎛ α⎞ Y2 = lim Y1 ⋅ ⎜1 + ⎟ = e 2 α ⋅ Y0 n →∞ ⎝ n⎠ n

és általában a t-ik év végén: 428

⎛ α⎞ Yt = lim Yt −1 ⋅ ⎜1 + ⎟ = e t⋅α ⋅ Y0 n →∞ ⎝ n⎠ n

A tőkeértéket végül az idő folytonos függvényeként írjuk fel (nem részletezzük a folytonos időre való áttérést): Y(t) = Y0 ⋅ eα⋅t A matematika iránt érdeklődő csudabogarak számára ezt az eredményt rögtön folytonos alakban is megkaphatjuk egy felettébb egyszerű differenciálegyenlet megoldásával: dY  Y α Y = α azaz = dt = α Y Y

azaz „a változók (Y, t) szétválasztása után”: dY = α ⋅ dt Y

integrálva mind a két oldalt a maga változója szerint:

∫

dY = α ⋅ dt Y ∫

A baloldalon a híres logaritmikus integrál szerepel, a jobboldalon az egyszerű konstans integrálása: ln Y + const1 = α ⋅ t + const 2

vagyis, eltüntetve a logaritmust és összevonva az integrációs konstansokat Y ( t ) = const ⋅ eα⋅t

ahol a const=const2-const1 értéke meghatározható, ha tudjuk, hogy a t=0 évben a jövedelem Y0. Ezeket az értékek behelyettesítve: Y ( 0 ) = Y0 = const ⋅ eα⋅0 = const ⋅ e0 = const

Tehát, ahogy illik: Y ( t ) = Y0 ⋅ eα⋅t

429

Az egyenletes növekedés ütemének függvénye Y0 bázisévi jövedelem-érték mellett:  ( t ) ( Y0 ⋅ eα⋅t ) Y ⋅ eα⋅t ⋅ α Y t αY ( t ) = = = 0 =α Y(t) Y0 ⋅ eα⋅t Y0 ⋅ eα⋅t '

ahogyan az természetesen várható volt.

430

Fogalomtár Expanzió – a termelés volumenének növekedése Fejlődés – a mennyiségi vonatkozások mellett kiterjed a minőségi vonatkozásokra is Gazdasági növekedés - a meglévő lehetőségek hatékonyságának javítása, illetve a lehetőségek tágítása, amelyek a racionális gazdaságban szükségszerűen váltogatják egymást

431

8.4. A gazdasági növekedés zavarai – a gazdasági ciklusok Miközben mi eddig az egyenletes növekedés fogalmi körében mozogtunk, valójában a gazdaság mozgása igen változatos képet mutat. A gazdaság legkülönfélébb mutatói (nemzeti össztermék, árszínvonal, bérszínvonal, kamatláb nagysága stb. ) izgatottan vibrálnak rövid és hosszú távon egyaránt. A növekedési ütem meglehetősen eltérő a különböző országokban az egyensúly állandóan megbomlik, hogy azután többé-kevésbé megint helyreálljon. Ezen eltérések okai már korán kutatásra ösztönözték a társadalomtudósokat. Amint a megfelelő adatbázis lehetővé tette, a statisztika segítségével vizsgálni kezdték a változásokban megbúvó szabályszerűséget és egyben ezen változások okaira is választ kerestek. A gazdaságnak az egyensúlyi, egyenletes növekedéstől való különféle eltéréseit sokan és sokféleképpen igyekeztek csoportosítani. Tágabb értelemben az eltéréseket, mint az „évszázados” (azaz egy nagyon hosszú időszak) növekedési trendtől való eltéréseket, szűkebb értelemben egy rövidebb időszak trendjétől, vagy más, a kutatás szempontjából fontos trendtől, középértéktől való eltérésként értelmezzük. A fő kérdés az, hogy miért nem fejlődik a gazdaság kiegyensúlyozottan e trend mentén, milyen okok kényszerítik arra, hogy ezt a fejlődést hullámozva, lelassulva, majd felgyorsulva, egyensúlytalanságoktól kísérve tegye meg?

432

8.4.1. A gazdaság ingadozásainak osztályozása. Mindenekelőtt magukat az eltéréseket kell szemügyre vennünk. Az eltérések lehetnek véletlenszerűek vagy szabályosak, s ez utóbbiakon belül nem gazdasági illetve gazdasági eredetűek. 1. Véletlenszerű ingadozások azok, amelyek semmilyen magyarázható szabályszerűséget nem mutatnak. Ezek oka nagyon sokféle lehet. A legnagyobb jelentősége ezeknek a mezőgazdaságban van, amely fokozottabban kitett az ilyen ingadozásokat előidéző okoknak (aszály, jégverés stb. ). De más okok is hathatnak ilyen váratlan módon (például egy földrengés, árvíz vagy a nyolcvanas évek végén a magyar, majd a csehszlovák turisták bevásárló-rohamai Ausztriában), ami esetenként jelentékeny befolyást gyakorol az adott ország gazdasági fejlődésére, keresztezhetik az egyéb mozgások mértékét, irányát. Ezekkel nem foglalkozunk, de a konkrét elemzéseknél ezek nagyon fontosak, hiszen feltárásukkal és kiszűrésükkel lehet az egyéb mozgásokat tisztán látni. Így a rövidebb távú elemzéseknél különösen figyelnünk kell a kilengéseket közvetlenül kiváltó eseményekre. 2. Szabályos, jól meghatározott, de nem gazdasági eredetű ingadozások is vannak. Ezek tipikus példái a mezőgazdaság szezonális ingadozásai, amelyek évről évre az évszakok változása következtében jól kimutatható hatással vannak a mezőgazdasági termelésre és ennek következtében számos más folyamatra is (például. az árszínvonalra: télen drágább, nyáron olcsóbb a mezőgazdasági termékek jó része; vagy egyes iparágakra, például a

433

cukorgyártásra stb.). De ilyen ok például a valuták kereskedelmi árfolyamának ingadozása, vagy az idegenforgalom és ezen keresztül a kiskereskedelem bevételei is a nyári turistaszezon következtében. Mivel az ilyen ingadozások kifejezetten az évszakokhoz kötődnek, jól kiszűrhetők és tisztán empirikusan elemezhetők.

3. Ciklikus konjunktúra ingadozások, azok amelyek nem csak „ingaszerűek”, de a lemenő ág létrehozza a későbbi felmenő ág gazdasági okait és fordítva. Ezeket konjuktúra-ciklusoknak nevezzük Mindenki tudja, hogy a friss málna, ha télen egyáltalán kapható, igen drága. Kora nyáron egyre nagyobb mennyiségben kerül a piacra és az ára is mérséklődik. A szezon végén ismét kevés lesz belőle (vagy teljesen eltűnik) és az ára ismét magasba szökik. Ez nyílván igen szabályos ingadozás, de okai nem gazdasági természetűek. A szezonon kívüli magas ár nem oka a szezon alatti alacsonyabb árnak és fordított kapcsolat sincs. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy 6-7 éves periódussal a málna szezonára is változik, a piacon kapható mennyiséggel együtt. Ennek oka az, hogy a bőséges termés értékesítési nehézségeket okoz. A termelőknek elmegy a kedvük a sok gonddal járó málnatermesztéstől. Bokraikat megritkítják, sokan teljesen kiirtják. Ezáltal csökken a piaci kínálat, nő az ár. Most már szívesen termelnének a termelők, de az új bokrok csak 3-4 év múlva fordulnak termőre. Addig senkinek sincsenek pontos információi arról, hogy mikor fognak az új telepítésű ültetvények termékei a piacon megjelenni és milyen volumennel. Az eredmény - túltermelés, és minden kezdődik előröl. Ez igazi gazdasági ciklus, hiszen azért van egyik évben hiány, mert előtte bőség volt és azért volt bőség, mert azelőtt meg hiány volt.

A továbbiakban részletesen csak a konjunktúra-ciklusokkal foglalkozunk. 434

8.4.1.1. Módszertani kérdések A konjuktúra-ciklusok vizsgálatánál fontos kérdés hogy hogyan lehet a rendelkezésre álló adattömegből, a ciklikus mozgásokat kimutatni és a ciklusokat egymástól elkülöníteni. Azon rövidtávú mozgások, amelyek egy éven belül jelentkeznek nem okoznak problémát, hiszen az általában éves szintű mutatószámok ezeket automatikusan kiszűrik. Természetesen ha ezeket is ki akarjuk mutatni, akkor az egy évnél rövidebb időszakra vonatkozó (havi, heti, napi) adatsorokra van szükség. Y

0

20

40

60

80

100

t

80. ábra Mozgó átlagolás 5 éves átlagolási intervallummal

A hosszabb ciklusokat a rövidebbektől általában a mozgó átlagolás módszerével lehet elválasztani. Ennek lényege, hogy a vizsgálandó periódusnál rövidebb, a kiszűrendőnél hosszabb átlagolási intervallumot használva haladunk előre. Például egy 100 éves ciklust vizsgálva ki akarjuk szűrni az éves hullámzásokat. Ekkor kiszámítjuk az első 5 év átlagát ez lesz az átlagolt idősor első eleme. Ezután a 2-6. évek (az egy évvel léptetett 5 év) átlagát - második elem, és így tovább. 435

Fontos módszertani eljárás a trend kisimítása, azaz a hosszú távú trend kiszűrése. Itt előbb az adatsorból a trendet határozzák meg (statisztikai-ökonometriai módszerekkel), majd képezik a trend és az adatsor különbségét, mint új adatsort. Igy a trend emelkedését szűrik ki, és a ciklus, mint „sima“ ingadozás jelentkezik. 18 16

Eredeti adatok Trend Adatok, simított trend mellett

14 12 10 8 6 4 2 0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

81. ábra. Trend kisimítása

Milyen mutatót alkalmazzunk az ingadozások mérésére? Szinte bármelyik mutató alkalmazható, amelyik a gazdaság valamilyen teljesítményének, állapotának változását mutatja. Persze a nemzetgazdasági mutatószámok (GNP, reálbér, árszínvonal stb.) alakulása jobban jellemzik a gazdaságot, mint mondjuk egy ágazat termelésének a változása. Az aggregáció a véletleneket is jobban szűri, amelyek az ágazatokat, területi egységeket, részfolyamatokat jobban érinti. A véletlenszerű események kiszűrése felettébb nehéz feladat. Sokan túlhangsúlyozzák ezt, és lemondanak arról, hogy az ingadozások mögött ezeknél mélyebb okokat keressenek. Azt azonban mindenképpen meg kell szívlelni, hogy a véletlen események könnyen tévútra vezethetnek. Ezért minden 436

cikluselemzés alapfeltétele, hogy megvizsgáljuk azt a teljes történelmi, politikai-gazdasági helyzetet, amiben a ciklus meglétét kutatjuk, felfigyelve minden olyan tényre, amely statisztikai adatbázisunkat befolyásolhatja (legyenek ezek akár objektív körülmények hatásai, akár a statisztika tudatos elferdítése). Nemcsak önmagában az egyes mutatók változása fontos, hanem ezen változások egymáshoz viszonyított mértéke is. Nagyon lényeges, hogy melyik mutató milyen mértékben ingadozik, mert ez a ciklus jellegére vonatkozóan szolgálhat igen értékes információval. Jóllehet a ciklus sokoldalú leírásához sok mutató szükséges igen fontos, hogy a ciklust alapvetően jellemző, azt jól megfogó mutatókat válasszunk ki. Ez néha egyszerű (például. beruházási ciklus esetében a beruházások alakulására biztos szükségünk van), azonban felettébb bonyolult is lehet (például. egy politikai konjunktúra-ciklus elkülönítésénél). Az adott ciklus fázisait az „évszázados” trendtől való eltéréssel lehet a legjobban meghatározni. Általában négy fázisra osztják a ciklusokat, amelyek meghatározott sorrendben, újra meg újra ismétlődve követik egymást. Tulajdonképpen bármelyiket lehet a ciklus elejének tekinteni, így az alábbi sorrend az egyik lehetséges.

437

Y a ciklus időtartama tr end K onjunktúra

t0

t1

D ekonjunktúra

t2

t3

t4 t0

t1

t2 t3

t4

...

t

82. ábra A konjunktúra-ciklus fázisai

• első fázis: expanzió (vagy megélénkülés) - a depresszió után a gazdasági növekedés lassan, majd egyre gyorsulva megindul, de a gazdaság teljesítménye a trend értékét még nem éri el (az ábrán a (t0, t1) időintervallum); • második fázis: prosperitás (vagy fellendülés) - a gazdaság teljesítménye egyre jobban meghaladja a trend értékeit, miközben a növekedés lendülete lelassul (az ábrán a (t1, t2) időintervallum); • harmadik fázis: recesszió (vagy hanyatlás, visszaesés, válság) - a gazdaság megtorpan, teljesítménye egyre erőteljesebben csökken, de még mindig a trend fölött van (az ábrán a (t2, t3) időintervallum); • negyedik fázis: depresszió (vagy pangás) - a csökkenés tovább tart, bár egyre lassuló mértékben, a gazdaság teljesítménye kisebb, mint amit a trend jelentene (az ábrán a (t3, t4) időintervallum). 438

A fenti négy szakaszból a legfontosabb talán a recesszió szakasza. Az egész ú. n. válságelmélet ennek elemzéséből indult ki. Később tértek csak rá a teljes ciklusok elemzésére, amit konjunktúraelméletnek neveznek. A recesszió kiemelt kezelése azonban mind a mai napig megmaradt. A kormányok ugyanis tanácsokat várnak a közgazdászoktól hogyan lehet a a recessziót megelőzni vagy leküzdeni. A konjuktúra-ciklus elméletek sok kérdésre keresnek választ, ezek közül a legfontosabbak 1. Milyen hosszúak a ciklus fázisai, s milyen hosszú maga a ciklus? A fázis hossza eltérő, van olyan, hogy hosszú fellendülést rövid recesszió követ, de előfordul ez fordítva is. Eltérő hosszúságúak maguk a ciklusok is, amely egyben elkülönítésük egyik fontos ismérve, 2. Mekkora a ciklusok amplitúdója (a mélypont és a csúcspont távolsága), azaz mekkora a kilengés mértéke a trendtől? Minél kisebb az amplitúdó, annál egyenletesebben fejlődik a gazdaság. Minden kormánynak (és természetesen a társadalomnak is) érdeke az amplitúdó nagyságának csökkentése, bármilyen ciklusról legyen is szó. 3. Milyen mutatókkal legjobban a ciklus?

írható

le,

jellemezhető

Ez egyben fontos információkat ad a ciklusok természetéről is. 4. Hogyan működik a ciklusok mechanizmusa? 439

Mi mozgatja a gazdaságot fölfelé és lefelé, miért fordul meg a menet, mi a periodicitás oka? Ez az utolsó kérdés elméleti szempontból talán a legfontosabb. A fenti ábrán látható, hogy a megélénkülés szakaszában a növekedés üteme folyamatosan nő, viszont a virágzás szakaszában a helyzet megváltozik. Valahol a trend környékén egy inflexiós pont van, ahonnan kezdve a növekedés üteme csökken. Az első kérdés, hogy miért van inflexiós pont, miért vált a növekedés üteme növekvőből csökkenőbe? Természetesen analóg kérdés merül fel a válság és a pangás közötti negatív inflexióról is. A második kérdés: rendben van, valamiért kimerülnek a növekedés (a visszaesés) forrásai, ezért a tényleges pálya meredeksége azonossá válik a trendével – de miért nem stabilizálódik ez a helyzet, miért fordul a növekedés visszaesésbe (a visszaesés növekedésbe)? Mi történik a fordulópontokban?

8.4.1.2. A konjunktúra-ciklusok osztályozásai A modern gazdaságok története a ciklusok sok formáját ismeri. A ciklusok osztályozásának rendező elvei a következők lehetnek: a) A ciklikus mozgás jelentkezésének területe szerint: • üzleti ciklusok (készletek alakulása stb. ), • pénzügyi ciklusok (hitelek, stb. ), • agrárciklusok (haszonnövényi és haszonállati populációk alakulása, stb. - nem azonosak a mezőgazdaság szezonális ciklusaival), • ipari ciklusok (az ipari termelés alakulása). b) A ciklusok időtartama szerint: 440

• Kitchin-ciklus, amely körül-belül 10-40 hónapos periodicitású főleg a pénz és hitelszférában; • Klasszikus konjunktúra-ciklus, amely 8-10 évenként az újratermelés egészében jelentkezik; • Kuznets-ciklus, aminek 18-20 éves a periódusa; • Kondratyev-féle hosszú ciklus, ami gazdaságtörténetileg elfogadott, 40-60 éves ciklus; • Szuperhosszú ciklushosszakkal.

ciklusok,

150-200

éves

c) A ciklusokat kiváltó okok szerint: • túltermelési ciklusok, amelyeket a termelés és a fogyasztás (fizetőképes kereslet) viszonyának az elosztási viszonyok miatti állandó és ciklikusan jelentkező meg nem felelése okoz; • gazdaságpolitikai ciklusok, amelyek állami döntések nyomán keletkeznek; • monetáris ciklusok, amikor a pénzkínálat változása hat az aggregált kereslet-kínálat viszonyára;, • beruházási ciklusok, amikor a ciklikusságot a beruházások okozzák, nevezetesen két körülmény révén: 1) a viszonylag nagy értéktömegek tartós lekötése 2) a ráfordítások és az eredmények megjelenése közötti jelentős időeltérés (lag) van; • a tartós fogyasztási cikkek beszerzései által előidézett ciklusok, amelyek a beruházási ciklusokhoz hasonlóak, ám mégis sajátos képet 441

mutatnak, amennyiben nem a vállalati, hanem a háztartási szférában keletkeznek, ahol a ráfordítások nem megelőzik, hanem követik az eredményeket (fogyasztási hitelek - negatív lag); • politikai ciklusok, amikor a gazdaság konjunkturális ingadozása a parlamenti választásokkal, elnökválasztásokkal vagy más elitváltással van összefüggésben. Ezek az okok egy-egy adott ciklusnál együttesen is jelentkezhetnek. Nincs lehetőségünk minden forma ismertetésére, csupán néhány fontosabbról tettünk említést, és csak a legfontosabbakat írjuk le részletesebben. A) A klasszikus konjunktúra-ciklus

A ciklus-elméletek a beruházási ciklusok közül a klasszikus konjuktúra-ciklusokkal foglalkoznak legbehatóbban, mert ezeknek a jelentősége a legnagyobb az egyes országok és a világ gazdaságának a mozgásában is. A klasszikus konjuktúra-ciklus a XI4. század elején, 1824ben jelent meg Angliában, majd kiterjedt, világméretűvé vált. Eleinte 10-11 év volt a ciklus hossza, majd ez rövidült. A ciklus amplitúdója viszont a X4. század elején (1929-33) érte el tetőfokát, azóta - az állam szerepe miatt is - erőteljesen lecsökkent. A ciklus hordozójának legtöbb magyarázat az állóeszközök beruházási folyamatát jelöli meg. Jellemzően az előállított termékek élettartama nagyságrendekkel rövidebb, mint az előállításukhoz szükséges állóeszközé. A 442

ciklus néhány megtárgyalni.

magyarázatát

a

modelleknél

fogjuk

B) A Kuznets-féle ciklusok

Sajátos beruházási ciklusok forrásai az igen nagy élettartamú egyedi jellegű létesítmények (vasút, hidak, lakóházak stb. ) építkezései, amikor a termék élettartama nem csak összemérhető az őt előállító eszköz élettartamával, de jóval nagyobb annál. Az így keletkező beruházási (felújítási) ciklusok a Kuznets-ciklusok, melyek jóval hosszabbak a klasszikus ciklusoknál, általában 18-20 éves időtartamúak. Ezek mechanizmusának az a lényege, hogy a nagy létesítmények létrehozása illetve generál-felújítása általános prosperitást válthat ki, viszont elkészültük után recessziós jelenségek jelentkeznek (az építőkkel együtt feleslegessé válik az őket kiszolgáló infrastruktúra is). C) A Kondratyev-ciklusok

Jelentőségük és érdekességük miatt egy kicsit hosszabban foglalkozunk velük. Az eddigi leghosszabb, pontosan észlelt, kimutatott ciklusok ezek, hosszuk 40-60 év, hatásuk ma is kimutatható a fejlett és közepesen fejlett világ egészében. Kondratyev igen széles adatbázisra támaszkodott, több ország, Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok alapvető mutatóit vizsgálta. Többek között az átlagos árszínvonal, a tőkekamat, a nominálbér, a külkereskedelmi forgalom változásait, valamit egyes fontosabb termékek termelésének az alakulását. Kondratyev a következő ciklusokat szűri ki az adatsorokból: 443

I. ciklus: az 1780-as évek végétől 1844-51-ig (melynek emelkedő szakasza 1810-17-ig tartott), II. ciklus: 1844-51-től 1890-96-ig (melynek emelkedő szakasza 1870-75-ig tartott), III. ciklus: 1890-96-tól kezdődik és emelkedő ága 1914-20-ig tartott. Így Kondratyev két és fél ciklust tudott az 1920-as évekig felvázolni. Ha az 1920-as évektől nézzük, a ciklus leszálló ága biztosan eltartott 1935-37-ig, a háborús konjunktúra megindulásáig. Innen már a negyedik ciklus következik, amely a háború, majd az azt követő töretlen fellendülés időszaka („japán-német gazdasági csoda“), melyet az 197374-es, majd az 1979-80-as olajválság tört meg. A 70-es évek óta a negyedik ciklus leszálló ágában vagyunk. Ezzel magyarázható a hosszan elhúzódó recessziók egymásba érő sorozata, de nem kevés része lehetett ennek a volt szocialista országok rendszerváltozásához vezető gazdasági összeomlásában is. Talán még egy évtizedet is várnunk kell, amíg újra felkapaszkodhatunk az immár ötödik Kondratyevciklus emelkedő ágára Négy szabályszerűség kíséri a ciklusokat: 1. A ciklus kezdete előtt nagy társadalmi változások figyelhetők meg, forradalmian új találmányok születnek, illetve az ilyenek felfedezése sűrűsödik. A ciklus kezdeténél ezeket a találmányokat tömegesen alkalmazni kezdik. A ciklusok kezdete rendszerint egyezik a világgazdaság növekedésével (ez manapság jól megfigyelhető). 444

2. Társadalmi megrázkódtatás és fordulat jóval több a ciklusok emelkedő ágában, mint a leszálló ágban. Ezt Kondratyev részletesen kifejti. Ezért lehetséges, hogy a mai Kelet-Közép-Európai fordulatok a volt tervgazdaságokban már egy emelkedő hullám előszelei. 3. A visszaesések időszaka együtt jár a mezőgazdaság hosszan tartó depressziójával. Ma ez már csökkent jelentőségű lehet csak, bár jó néhány jel mutatja, hogy most is jelen van 4. A negyedik egy logikusnak is mondható tényen alapszik: a hosszú távú ciklus emelkedő ágaiban a középtávú ciklusok fellendülései hosszabbak, erőteljesebbek, leszálló ágaiban viszont a középtávú ciklusok depressziós szakaszai nyúlnak meg, lesznek mélyebbek. Kondratyev számára, aki agrárközgazdász volt, a hosszú ciklusok végső oka az igen nagy értékű tőkejavak periodikus megújítása, mely ily módon összefügg a társadalom nagy változásaival is (a nagy értékű tőkejószágok általában szoros kapcsolatban vannak a mezőgazdasággal: például. az infrastruktúra megújítása, tömeges talajjavítási tevékenység, de ilyenek lehetnek manapság a környezetvédelem nagyarányú beruházásai is. D) Szuper hosszú ciklusok

A Kondratyev-ciklusoknál hosszabb ciklusok is jól-rosszul kimutathatóak. Bár létezésük még nem egyértelműen bizonyított, elméleti magyarázatukra már több próbálkozás is 445

született. Igen meggyőző Bródy András magyar közgazdász magyarázata, aki az igen hosszú ciklusokat a korszakalkotó találmányokra vezeti vissza, azokat viszont a tudományos alapkutatásokra. Bródy András megkísérelte, hogy a különböző ciklusoknak egy átfogóbb elméletét adja meg. A fizikából ismert tehetetlenségi inga analógiájára úgy véli, hogy minden gazdasági ciklus fajtára jellemző a ciklust hordozó objektum, amelynek „tehetetlensége“ a ciklus alapja. A ciklus hosszát a hordozó objektum gesztációs ideje (az az idő, ami alatt az objektum alkalmassá válik feladata betöltésére) és élettartama (az az idő, ami alatt képes feladatát betölteni) határozza meg: T = 2π g ⋅ δ

ahol T a ciklus periódusideje g a gesztációs idő

δ az élettartam A klasszikus ciklus hordozó objektumai az állóeszközök. Ezek gesztációs ideje kifejlesztésük és előállításuk idejétől függ. Az élettartamuk azonosítható a tőkeigényességgel, hiszen, ha δ=

I ΔY

ahol ΔY az éves jövedelemnövekmény, akkor δΔY=I azt jelenti, hogy a beruházott I tőkejavak hány évi jövedelemnövekményt biztosítanak, vagyis δ valóban az I élettartama. 446

A Kuznetz-ciklus esetében a ciklushordozó a nagyberuházás tárgya, például a vasút. Ennek gesztációs ideje a felépítésének időtartama, az élettartam pedig nem szorul magyarázatra. Nézünk egy számpéldát! Egy ország fő iparága a tengeri hajógyártás. Egy hajó előállítása 2,5 év. A hajó 6 évig járja a tengert, majd visszatér nagyjavításra, illetve szétszedésre. Milyen periódusidejű ciklus prognosztizálható az illető ország gazdaságában? A megoldás: A hajógyártás Kuznetz-ciklust fog okozni. A gesztációs idő g=2,5, az élettartam δ=6. Tehát a ciklusidő T = 2 π 2 , 5 ⋅ 6 ≈ 6, 28 ⋅ 15 ≈ 24 , 32 év

Bródy a „Lassuló idő“ (KJK, l983) című munkájában felhívja a figyelmet, hogy nagy hatású, korszakos találmányokat előkészítő alapkutatások csak 50-60 év múlva fejtik ki hatásukat, azaz ennyi az alapkutatások gesztációs ideje (amit itt adaptációs időnek szoktak nevezni). Így nem csoda, hogy ez 150-250 éves ciklusokat generál. 8.4.1.3. A konjunktúra-ciklusok a II. világháború után A II. világháború után a tőkés országok gazdasági fejlődésében két szakasz különböztethető meg. Az első a háború befejezésétől nagyjából az 1960-as évek végéig az 1970-évek elejéig tartott. Ekkor meglehetősen éles fordulat állt be, mivel a gazdasági növekedés üteme lelassult, tömegessé vált a munkanélküliség, az infláció felgyorsult, sőt az infláció a gazdaság stagnálása mellett is fennmaradt. Ezzel kapcsolatosan született meg az úgynevezett. stagfláció fogalma. Jellemző erre az időszakra az is, hogy 1974-75-ben 447

lezajlott a II. világháború utáni első világgazdasági válság (addig csupán helyi válságok voltak, elsősorban az USA-ban - meglehetősen enyhe lefolyással). 1980-ban a fejlett tőkés országokban újabb gazdasági visszaesés kezdődött. Ezt a fordulatot nem érthetjük meg az 1960-as évek végéig tartó gazdasági növekedés vizsgálata nélkül, ezért röviden áttekintjük e szakasz fejlődésének főbb jellemzőit. 1. A tőkés országok többségében a gazdasági fejlődés a háború után meggyorsult. A II. világháború előtti 50 évben a tőkés országokban az ipari termelés évi átlagban 3-5%-os növekedést ért el, az 1960-as évek végéig viszont a fejlődés üteme a legtöbb esetben ezt jóval meghaladta. Különösen gyorsan fejlődött, főleg az 1950-es években, a Német Szövetségi Köztársaság, Ausztria, Olaszország és Japán, de a háború előttinél jóval gyorsabban fejlődött Franciaország, Hollandia és az 1950-es évek közepétől Svédország is. Ezzel szemben Angliában az ipari termelés emelkedése a háború után mindvégig alacsonyabb ütemű volt. Ami az Egyesült Államokat illeti, itt az ipari termelés emelkedése az 1950-es években igen alacsony - évi 2, 4% - volt. Az 1960-as évektől a helyzet változott: a Német Szövetségi Köztársaságban, Olaszországban, Ausztriában az ipari termelés növekedési üteme csökkent, az Egyesült Államokban és Hollandiában pedig növekedett. 2. Fontos sajátossága e szakasz fejlődésének, hogy az Egyesült Államokban a válságok gyakran követték 448

egymást (1948-49, 1953-54, 1957-58, 1960-61, 196970). A nyugat-európai tőkés országokban a II. világháború után 1948-49-ben, 1951-52-ben, 1957-58-ban, az 1960-as évek elején, 1967-ben és 1971-ben volt megfigyelhető általában kisebb mérvű termelés-visszaesés, illetve rövidebb ideig tartó gazdasági megtorpanás, amelynek következtében az ipari termelés növekedési üteme lelassult. A visszaesések, a konjunktúra ingadozásai nem érintették mindig valamennyi tőkés országot, és nem is mindig egyidejűleg jelentkeztek. Az ipari termelésnek ezek a visszaesései, a termelés emelkedésének lelassulása nagyrészt belső inflációs áremelkedésre, a fizetési mérleg zavaraira vezethetők vissza. Az állam ugyanis ilyen esetekben deflációs (korlátozó) intézkedéseket hozott, amelyek megállították vagy lelassították a gazdasági fejlődést, illetve a gazdasági tevékenység abszolút visszaesését eredményezték. 3. A kapitalizmus korábbi válságaihoz képest azonban jelentős eltérések tapasztalhatók az Egyesült Államokban lezajlott háború utáni válságokban is. Ezek a válságok viszonylag enyhék voltak és rövid ideig tartottak. A válságok idején a személyes fogyasztás alig változott. Az árak csupán az 1948-49. évi válság idején csökkentek. Említést érdemel az is, hogy e válságok többségét nem kísérte a korábbi válságok történetéből jól ismert tőzsdekrach, a bankcsődök nagy száma. A II. világháború utáni ciklust meghatározó illetve befolyásoló tényezők két nagy csoportra oszthatók. Az egyik 449

csoport a II. világháború utóhatása, amely mint egyszeri ok, ideiglenesen hatott meghatározóan a tőkés újratermelés menetére, a gazdasági fejlődésre. A második világháború utóhatása egyrészt azt jelenti, hogy nagy tömegben pótolták a gazdaság szereplői a háború miatt elhalasztott keresletük kielégítését, másrészt azt, hogy pótolni és helyreállítani kellett a háború által érintett termelő és nem termelő alapokat. A másik csoportba olyan tartós tényezők tartoznak, amelyek a gazdaság strukturális változását jelentik, és amelyek részben a vegyesgazdaság kialakulását is kikényszerítették, részben azonban magának az utóbbinak az eredményei. A strukturális változások egyrészt azt jelentették, hogy megnőtt a szolgáltatások súlya a gazdaságban, a szolgáltatások pedig kevésbé ciklusérzékenyek, mint a termékek előállítása. Másrészt sruktúra-változást okozott az állam gazdasági szerepének jelentős kiszélesedése. Az állam gazdaságpolitikája (a következő fejezetben részletesen foglalkozunk vele) alapvetően anticiklikus jellegű s ennek több-kevesebb eredménye van. 8.4.1.4. Az 1974-75. évi gazdasági válság A második világháború után kialakult viszonyok sajátosságai jelentkeztek a ciklus menetében. Ezt láthatjuk plasztikusan az 1974-75. évi gazdasági hanyatlásban is. Az 1974-75. évi válság a II. világháborút követő legnagyobb méretű és kiterjedésű gazdasági válság volt a világgazdaság rendszerében. Ez a válság nem minősíthető sem túltermelési válságnak, sem klasszikus típusú periodikus gazdasági válságnak. A válság kibontakoztatásában és lefolyásában alapvető szerepe 450

volt az állam restriktív gazdaságpolitikájának és a világpiaci árrobbanás hatásának. Az 1970-es évek elején felgyorsuló inflációt a tőkés országok 1973-tól kezdve restriktív gazdaságpolitikai intézkedésekkel igyekeztek lefékezni. Ennek megfelelően a prognózisok 1974re a növekedés ütemének lelassulásával vagy a termelés megtorpanásával számoltak. Közbejött az 1973-74. évi árrobbanás, amely lényeges szerepet játszott mind az 197475. évi világgazdasági válságban, mind az inflációs áralakulásban. A világpiaci árrobbanás következtében a kőolajat és a nyersanyagot importáló fejlett tőkés országok legtöbbjében a külkereskedelmi és folyó fizetési mérleg jelentős passzívummal zárult. 1. Folytatni kellett a már életbe léptetett restriktív gazdaságpolitikát, amelynek közvetlen rendeltetése az infláció megfékezése és a kereskedelmi és a folyó fizetési mérleg egyensúlyának helyreállítása volt. 2. A gyorsan növekvő nyersanyag- és kőolaj-importárak miatt a behozatal csökkent (főleg a nyersanyag- és kőolajimport). Mivel az import és a termelés alakulása között szoros összefüggés van, a termelésnek vissza kellett esnie. 3. A kőolajárak megötszöröződése egyes ágazatok - főleg a gépkocsiipar (tartós fogyasztási cikk!) - termelését kedvezőtlenül érintette, ami hozzájárult a válság elmélyüléséhez.

451

4. Az import csökkentése értelemszerűen a külkereskedelmi forgalomi visszaesését jelentette, következésképpen csökkent a fejlett tőkés országok exportja is, ami ugyancsak mélyítette a válságot. 5. A legtöbb fejlett tőkés országban 1974-ben nagyarányú külkereskedelmi mérleghiány keletkezett, ugyanakkor az infláció elleni küzdelem jegyében általában csökkent a költségvetési deficit (esetenként költségvetési többlet is keletkezett). Emiatt a megelőző évhez képest esett a realizált profit nagysága és aránya. Ez is a beruházások csökkentésére késztetett, ami ugyancsak a válság elmélyítését eredményezte. Az 1973-74. évi világpiaci árrobbanás tehát a már korábban bevezetett restriktív gazdaságpolitikai intézkedések mellé lépett, s egymás hatását erősítették. Ezért nem véletlen, hogy ez a válság volt a II. világháború után a legmélyebb. E válság kibontakozása és lefolyása nem illeszthető bele a klasszikus konjunktúra-mechanizmus sémájába. Igaz, magában a válságban kimutatható, hogy a megrendelések elmaradtak a készletek növekedése mögött, jelentősen megnőtt a munkanélküliek száma, estek a beruházások, növekedett a termelői kapacitások kihasználatlansága. Mindennek be kellett következnie mindenfajta gazdasági visszaesésben. 1974 és 1975 között azonban egyéb folyamatok is lezajlottak. Az általános árszínvonal teljesen szokatlanul alakult, az árszínvonal nem csökkent, sőt! az áremelkedés üteme, a restriktív intézkedések ellenére, a válság kibontakozása után jelentősen felgyorsult. Ez az ütem a legtöbb országban akkor 452

kezdett csökkenni, amikor a termelés esése megállt és a termelés újból emelkedni kezdett. Az árszínvonal tehát a megszokotthoz képest megfordítva alakult: növekedése gyorsult, amikor lassulnia, és lassult, amikor gyorsulnia kellett volna. Különösen alakult a válság alatt a jegykibocsátó bankok diszkontlába is. A válság előtt, 1973-ban az infláció megfékezése céljából mindenütt meredeken emelkedtek a diszkontlábak. Ezek azonban - a megszokottól eltérően - a válság bekövetkeztekor nem csökkentek, sőt egyik másik országban tovább emelkedtek. Ennek egyik közvetlen oka az infláció felgyorsulása. A másik közvetlen oka: a fejlett tőkés országok többségének az a törekvése, hogy elősegítse a rövid lejáratú tőkék importját. A magas diszkontláb ugyanis ösztönzi a tőkeimportot és megkönnyíti a folyó fizetési mérleg nagy passzívumából eredő gazdasági nehézségek átvészelését. A nominális diszkontlábak általában akkor estek, amikor az inflációs ráták csökkentek, és azután, amikor, már a termelés csökkenése megállt és a fizetési mérleg nem romlott tovább. 8.4.1.5. A politikai ciklusok által kiváltott konjunktúraciklusok A II. világháború után a közgazdászok egy része szerint a mai vegyesgazdaságokban léteznek politikai ciklusok által indukált üzleti ciklusok. A hivatalban lévő politikusok ugyanis általában olyan gazdaságpolitikát követnek, amely elősegíti újraválasztásukat. Ennek viszont következménye, hogy a gazdaságban (például az Egyesült Államokban) a 4 éves politikai ciklus üzleti ciklust indukál. 453

A hivatalban lévő politikusok újraválasztásuk esélyének növelése érdekében expanziós gazdaságpolitikát próbálnak megvalósítani, amely magában foglalja az adócsökkentéseket, a kormányzati kiadások és a pénzkínálat növelését. Ennek a gazdaságpolitikának rövid távon politikailag népszerű következményei vannak: alacsonyabb munkanélküliség és kamatlábak és ezzel együtt járó növekvő reáljövedelem (reálkibocsátás). A választások után azonban a politikusok irányvonalat váltanak. A választások előtti stratégia által kiváltott magasabb inflációs ráták csökkentésére emelik az adókat, csökkentik a kiadásokat, valamint a pénzkínálat növekedési ütemét. Ezeknek a politikai mozgásoknak az eredménye egy üzleti ciklus, amelynek hossza nagyjából megegyezik a választások közötti időszakkal. A politikai ciklusok által indukált üzleti ciklusok létezését ugyanakkor a közgazdászok egy része kétségbe vonja. Ezek a közgazdászok a fent vázolt modellel kapcsolatban 3 ellenérvet hoznak fel: 1. A modell azon a naiv elképzelésen alapul, hogy a választók (például az Egyesült Államokban) az elnökválasztás során csak az inflációra és a munkanélküliségre figyelnek. A valóságban azonban a választási eredmények különböző tényezők együtthatására alakulnak ki, amely tényezők között jelentősek a nem gazdasági tényezők is (például a külpolitikai kapcsolatok, a jelöltek személyisége stb. ). 2. A második bírálat az ütemezés kérdésére irányul. Különösen a monetaristák állítják azt, hogy a 454

monetáris politikában az időbeni késés igen hosszú lehet és előre nem kiszámítható. Mivel a monetáris expanzió mértékében végrehajtott változtatás hatásai nem érezhetők azonnal, hanem esetleg csak két év múlva jelentkeznek, a hivatalban lévő politikusok számára nehéz lehet egy gazdasági korszakot úgy feltérképezni, hogy maximális politikai segítséget kapjanak egy négyéves választási ciklus alatt. 3. A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy állandóan be lehet-e csapni a választókat? Ha az egyének valóban szűk látókörűek, akkor a politikai ciklusok által indukált üzleti ciklusok hipotézise elfogadható. A racionális várakozások hipotézise szerint azonban ilyen politikai ciklusok által kiváltott üzleti ciklusok nem alakulhatnak ki, mivel a választók előre számolnak a választások előtti makroökonómiai manipulációk következményeivel. Az egyének gyorsan felülvizsgálják az inflációval kapcsolatos várakozásaikat, szembesítik azokat a magasabb monetáris expanziós rátával, és ezzel szétfoszlatják a hivatalban lévő politikusoknak a politikai nyereségre vonatkozó reményeit.

455

9. előadás – Az állami gazdaságpolitika alapjai

456

9.1. A modern állam gazdasági szerepe a)

Az állam mikroökonómiai szerepe

b) Az állam makroökonómiai szerepe

457

9.1.1. Az állam, mint mikroökonómiai szereplő A mikroökonómia klasszikus fejezeteiben (fogyasztáselmélet, termeléselmélet), ahol jól működő tökéletesen versenyző piacot feltételezünk, az államnak tulajdonképpen nincs szerepe. Az állam akkor válik elméleti szinten mikroökonómiai szereplővé, amikor a piac kudarcot vall, azaz a korlátozott piacok, az externál hatások és a közjavak megjelenésekor. Ekkor válik fontossá, hogy az államnak mikroökonómiai funkciói vannak. Ezek a következőek: a) Közhatalmi funkció b) Tulajdonosi funkció c) Szabályozási, koordinációs funkció 9.1.1.1. Az állam, mint hatóság A közhatalmi funkció bizonyos fokig gazdaságon kívüli, hatósági funkciókat jelent. Ezt a funkcióját az állam a jól működő, tökéletesen versenyző piac mellett is gyakorolja. Ilyenkor – Adam Smith szavaival – „az állam a gazdaság éjjeliőre”. Feladata, hogy a piac játékszabályai ellen vétőket kiszűrje, megvédje a piacot és annak szereplőit a külső támadásoktól. E funkcióiban az állam – ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni – elkövetheti mindazt, amit a társadalom tagjainak szigorúan tilos: a) eltulajdoníthatja mások tulajdonát – adót szedhet, kisajátíthat; b) pénzt hamisíthat – papírpénzt bocsáthat ki; c) korlátozhatja más emberek szabadságát – sorkatonaság (ahol van ilyen), előállítás, előzetes letartóztatás, büntetésvégrehajtás (börtön) ; d) veszélyeztetheti más emberek testi

458

épségét, életét – háború viselése, halálbüntetés (ahol van ilyen); stb. Az állam ezeket a funkcióit főként az erre szakosodott szervein (adóhatóság, jegybank, bíróság, erőszak-szervezetek) gyakorolja. E funkciók gyakorlásának fontos feltétele általában a törvényi felhatalmazás és szabályozás, és mindig a közmegegyezés (mármint abban, hogy a törvényi szabályozás keretein belül az államnak minderre – a köz érdekében – joga van).

9.1.1.2. Az állam, mint tulajdonos Az állam, mint jogi személy, tulajdont szerezhet. Az állami tulajdonnal kapcsolatban sok félreértés van: – Az állami tulajdon, mint egy jogi személy tulajdona, nem társas és főképpen nem társadalmi tulajdon, bár sok esetben az állam vélt vagy valós társadalmi érdekből vesz állami tulajdonba bizonyos tulajdoni dolgokat – Az állami tulajdon nem azonos az állami monopóliummal. Például sok országban (így nálunk, Magyarországon is) a föld mélyében levő kincsek (ásványkincsek, régészeti leletek, stb.) az állam kizárólagos tulajdonában vannak, tulajdonuk állami monopólium – ezekben az országokban ez alól nincs kivétel (még a magánházak alatt, magántelkekben talált ilyen kincsek is az állam tulajdonát képezik – a birtok tulajdonosa legfeljebb abból élvezhet bizonyos jövedelmet, hogy az államnak lehetővé teszi, hogy tulajdonához hozzáférjen). Az állam más dolgokra is monopol jogot jelenthet be (mint 2013-ban a dohány 459

kereskedelem jogára), de ez nem minden esetben jár együtt állami tulajdonlással. Különösen fontos ebből a szempontból a pénzkibocsátás monopolisztikus joga, amit az állam a Jegybankon (vagy több Jegybankon) keresztül gyakorol, miközben maga a Jegybank (Jegybankok) lehet(nek) részben vagy egészben privát (nem állami) tulajdonban is. Az állam tulajdont több okból is szerezhet: – Közérdekre hivatkozva – ez általában az externáliákkal és főképpen a közjavakkal szokott összefüggésben lenni (állami egészségügyi intézmények, állami múzeumok, könyvtárak, állami tömegközlekedés, állami közszolgáltatások, stb.). Gyakran van vita, hogy mi szolgálja jobban a közérdeket, ha ezek a területek állami vagy privát kézben vannak. – Olyan nagy beruházások, amiket a privát tőke nehezen, vagy egyáltalán nem tud finanszírozni. Ezek nagy része összefolyik az előzővel (vasút, villamos vezeték hálózat, nemzetközi olaj és gázvezetékek stb.). Jellemző, hogy ami ezen a területen Európában szokásosan állami kézben van, az az Egyesült Államokban rendszerint privát kézben van. Az állami tulajdon államosítással (ellentételezéssel vagy anélkül) keletkezik, és privatizálással szűnik meg (gyakorlatilag mindig ellentételezéssel). A kelet-európai és benne a magyar XX. századi történelem az államosítást az 1945-49-es időszak egyszeri ideológiailag indokolt aktusaként ismeri, és a privatizációt az 1989-90-es évekkel kezdődő rendszerváltás egyszeri, és nem ritkán ideológiailag 460

(is) indokolt, aktusaként ismeri. Ugyanakkor azokban az országokban, ahol már régebben és többé-kevésbé zavartalanul fejlődött a piacgazdaság, ott az államosítás/(re)privatizáció egy többször ismétlődő aktusokból álló folyamat, ahol az állam valamiféle sajátos holdingként működik: felvásárolja (ellentételezéssel államosítja) a nehéz helyzetbe került vállalatokat (néha egész iparágakat), központosított eszközeivel (elvileg) alacsony költséggel feljavítja, majd (ismét ellentételezéssel) reprivatizálja azokat. Ezt a gyakorlatot különösen gyakran alkalmazzák az Egyesült Királyságban (Nagy Britanniában), de máshol is előfordul. 9.1.1.3. A szabályozó, koordináló állam A piaci kudarcokat, mivel a piac nem képes kezelni, piacon kívüli eszközökkel próbálják megoldani. Ebben az államnak fontos szerepe van. – Korlátozott piacok: antitröszt törvénykezés; – Externáliák a) Direkt állami eszközök: a pozitív externáliák termelésének kötelezővé tétele, a negatív externáliák termelésének megtiltása; b) Indirekt állami eszközök: a pozitív externáliák termelésének állami támogatása (dotáció), a negatív externáliák termelésének megadóztatása; – Közjavak, magánjavak a) Tiszta közjavak: finanszírozás 461

b) Túlzsúfoltságra hajlamos közjavak: a potyautasok kiszűrése c) Erős közérdekkel bíró magánjavak: teljes vagy részleges finanszírozás, felvilágosító kampányok szervezése 9.1.2. Az állam makrogazdasági funkciói Az állam igazi szerepe makrogazdasági. Alapvetően a következő állami funkciókról beszélhetünk: a) Hatékonyság növelés (piaci kudarcok kezelése) b) Társadalmi igazságosság újraelosztás)

biztosítása

(jövedelem

c) Gazdasági stabilitás biztosítása (anticiklikus politika) 9.1.2.1. A piaci kudarcokat kezelő állam Emlékszünk rá, a mikroökonómiában vizsgált piaci kudarcok teszik szükségessé a makroökonómiai vizsgálatokat. Tehát az állam egyik fontos makroökonómiai szerepe a piaci kudarcok kezelése. Míg ez a mikroökonómiában konkrét problémák kezelését jelentette (ezt írtuk le a 9.1.1.3. pontban), makroszinten ez a hatékonyság növelését jelenti. 9.1.2.2. Az elsődleges jövedelmeket újraelosztó állam Az igazságosság vagy méltányosság előmozdítása érdekében is beavatkozik az állam. A piac szereplőinek gazdasági érdekei alapján alakítja az egyensúlyi árakat, illetve az egész elosztási rendszerét. A hatékony piac egyenlőtlenségeket teremt, szociálisan polarizálja a 462

társadalmat. A szegényekkel, a jövedelem nélküliekkel, az elhagyatottakkal való törődést nagyobbrészt az államnak kell felvállalnia, pontosabban kikényszerítenie az általa kiépített intézményrendszerén keresztül a jövedelem-újraelosztás eszközével. Vagyis az állam törekszik egy általános társadalmi egyetértésen nyugvó igazságos elosztás megteremtésére. 9.1.2.3. A stabilizáló állam A recesszió és a fellendülés állandó váltakozása, az Y termelési eredmény egyenletes növekedési (fejlődési) ütemtől való nagy amplitúdójú kilengései hol munkanélküliséggel, hol inflációval, (hol pedig mindkét kór egyidejű létezésével), külső eladósodással, az életkörülmények rontásával pusztítja a társadalmat, a gazdaságot. Az államnak így a gazdasági stabilizáció eléréséért és fenntartásáért is be kell avatkoznia. Tudjuk, hogy Keynes és követői elsősorban ezt a feladatot szánták az államnak. A keresletorientált gazdaságpolitikájukkal elsősorban az akkori jellemző munkanélküliség megszüntetését, az egyenletes gazdasági növekedési ütemet célozták megvalósítani. Ebben elsősorban a fiskális (költségvetési) eszközök használatát szorgalmazták. A monetaristák (vagy ahogy napjainkban inkább nevezik őket, a konzervatív neo-liberálisok) a keynesi gazdaságpolitika 1970-es években jelentkező kudarcjelenségei miatt az állami beavatkozás szűkítését, de koránt sem teljes kiiktatását szorgalmazták. Ők – ezt az iskola nevéből is láthatjuk – inkább a monetáris (pénzmennyiségszabályozó) eszközöket részesítették előnyben. 463

9.2. Az állami gazdaságpolitika eszközrendszere a)

A költségvetési (fiskális) eszközök

b) A pénzmennyiséget eszközök

464

szabályozó

(monetáris)

9.2.1. Az államháztartás Korábban már rámutattunk, hogy a közgazdaságtanban (elsősorban a makroökonómiában) az állam fogalmát szélesebben értjük, mint a közbeszéd. A makroökonómia állam-szektorába valamennyi közhatalmi tevékenységet aggregáltuk. Most ennek megfelelően az állami intézmények közé besorolunk minden olyan intézményt, amelynek fő funkciói a közhatalom gyakorlásával függenek össze: Nemzeti törvényhozás (Országgyűlés, Parlament) Nemzeti végrehajtó minisztériumok)

hatalom

(Kormány,

Nemzeti (Jegy-) Bank Helyi jogalkotás és végrehajtó hatalom (közigazgatási önkormányzatok) Egyéb önkormányzatok (Társadalombiztosítás, stb.) A teljes állami gazdálkodás mindezen intézmények által irányított gazdálkodást jelenti 7. A teljes állami gazdálkodás számviteli jellegű leírására szolgál az államháztartás fogalma. Ez különböző fejezetekből áll: a központi költségvetés; a nemzetközi fizetési mérleg; 7

A kissé körülményes fogalmazásra azért van szükség, hogy ne keverjük össze az állami gazdálkodást az állami intézmények saját intézményi gazdálkodásával (például az Országgyűlés működését biztosító gazdálkodással), amely az előbbinek elenyésző és nem túl lényeges része.

465

az önkormányzatok költségvetése; a társadalombiztosítási rendszer költségvetése; a decentralizált alapok (mérlegen kívüli tételek pl. műszaki fejlesztési alap, útalap stb.). Ezek közül a decentralizált alapok ma már nagyon kis szerepet játszanak (szerepük a centralizált államszocialista gazdaság piacgazdasággá változtatásában volt); a TB rendszer egyes országokban külön államháztartási fejezet, máshol a központi költségvetés része – nálunk az utóbbi 80-90 évben hol így volt, hol úgy, most éppen be van építve a központi költségvetésbe; az önkormányzatok költségvetése sok tekintetben miniatűr változatai a központi költségvetésnek, legalább is a fő szerkezeti elemeiket illetően; a nemzetközi fizetési mérleg csak a nyitott gazdaságok esetén játszik az államháztartásban jelentős szerepet, és egyébként is egy másik tantárgy – a Nemzetközi Gazdaságtan – témakörébe tartozik. Mindezek figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy az elméleti vizsgálódás szempontjából nem követünk el nagy hibát, ha az állami gazdaságpolitika fiskális eszközeként a központi költségvetési politikát vizsgáljuk meg.

466

9.2.2. Az állam költségvetési (fiskális) politikája Az állam költségvetési politikája – ahogyan a neve is mutatja – a központi költségvetés alakításával old meg makrogazdaságpolitikai feladatokat. A költségvetést az adott ország törvényhozó testülete fogadja el és ellenőrzi a végrehajtását. A törvényhozó testület számára az elfogadandó költségvetés tervezetét a végrehajtó testület (a Kormány), azon belül az erre szakosodott minisztérium állítja össze, és ugyanez a testület végzi a végrehajtás operatív teendőit. Jelenleg Magyarországon a Nemzetgazdasági Minisztérium a felelős a költségvetésért. Korábban, már igen régóta (1848 óta), a Pénzügy Minisztérium felügyelte ezt a területet. Az elnevezés „pénzügy” lényegében egy hibás fordítás eredménye. A hasonló minisztériumokat a legtöbb európai nyelven „finánc” (finance, финансовое) minisztériumnak nevezik. Valójában a helyes fordítás inkább „adó és kifizetésügyi”, „költségvetésügyi” vagy valami hasonló lett volna. A szó szerinti pénzügyek a monetáris politikát jelentik.

A költségvetés bevételei közül a legfontosabbak az adók. Kiadásai közül kiemelkednek az államigazgatási költségek fedezése és az úgynevezett „állami beruházások” finanszírotzása, együtt az állami vásárlások, valamint a transzfer kifizetések. Ha több a kiadás, mint a bevétel, akkor a költségvetés deficites, ilyenkor az egyenlege negatív. Ha nagyobb a bevétel, mint a kiadás, akkor a költségvetés szufficites, az egyenleg pedig pozitív. Egyensúlyi költségvetés esetén a bevételek és a kiadások megegyeznek.

467

Központi állami költségvetés Bevételi oldal

Kiadási oldal Államigazgatási költségek

Adók Járulékok Illetékek

Állami beruházások Transzferek

Egyéb állami bevételek

83. ábra A központi állami költségvetés általános sémája

9.2.2.1. Bevételi oldal Az állami költségvetés bevételei az adók, járulékok, illetékek, vámok, és egyéb bevételek (például az állami tulajdonrészek utáni osztalékok stb.). 9.2.2.1.1. Az adók

Az adó a fogyasztókra és a vállalkozókra - magángazdaságra - az állam által kivetett fizetési kötelezettség. Az állam az adókat a törvényekben előírt módon és mértékben, kényszer útján szedi be állampolgáraitól. Legfontosabb adófajták: jövedelemadók (közvetlen adók), a pénzköltéssel kapcsolatos adók (közvetett adók), a vagyonokra kivetett adók (vagyonadók) egyszeri, rendkívüli (diszkrecionális) adók. 468

Lényegében minden adó jövedelemadó, azonban azt vagy közvetlenül a jövedelem mértékéből számítják, vagy valamilyen közvetett módon határozzák meg. A közvetlen adót annak az egyénnek (gazdasági egységnek) kell fizetni, akinek a bére, a kamata, az osztaléka, a tőkenyeresége után kivetik, tehát az adóviselő személye előre ismert. Ez a hazai gyakorlatban a személyi és a vállalati jövedelemadó, a kamatadó, a társasági adó stb. A közvetett adót az árukra és szolgáltatásokra fordított kiadások alapján fizetik, tehát az adóviselő személy előre nem ismert. Legismertebb hazai formája az általános forgalmi adó (ÁFA), de idetartoznak még a jövedéki, a luxusadók stb. is (nemzetközi vonatkozásban a vámok). A közvetett adóból származó adóbevétel függ a gazdaság teljesítőképességétől, hiszen minél nagyobb makroszinten az évenkénti termelés, annál több árut és szolgáltatást forgalmaznak. Ezért mondhatjuk, hogy a közvetett adó is jövedelemfüggő. A közvetett adók nemcsak egyszerűen bevételi tételként szerepelnek a makrogazdaság életében, a piaci viszonyok alakításában is kiveszik részüket, beépülnek az árakba, ezért lényegesen befolyásolják azokat nagyságukban és szerkezetükben. A vagyonadó (egyösszegű adó) magát a felhalmozott jövedelmet, a vagyont adóztatja, nem pedig az abból származó további jövedelmeket. Ilyen például a gépkocsiadó, a telekadó, az ingatlanadó stb. Előfordul, hogy valamilyen előre nem látott okból (természeti csapás, háborús támadás stb.) az államnak rendkívüli – a 469

költségvetésben előre nem tervezett – bevételre van szüksége. Ilyenkor rendkívüli (diszkrecionális) adót vet ki. Az adók csoportosítása aszerint is történhet, hogy milyen kulcsok alapján vetik ki: A lineáris adó esetében az adókulcs nagysága független az adóalap nagyságától. Ilyen például a forgalmi adó, egy adott árufajta esetében. A progresszív adó lényege, hogy minél magasabb az adóalap, annál magasabb az adókulcs. A gyakorlatban tisztán nem létezik, hanem az úgynevezett sávos adózás formájában. Ebben az esetben egy adóalapsávon belül az adó lineáris, de minél magasabb az adóalapsáv, annál nagyobb az adókulcs, vagyis az adóbevételek az adóalap növekedésénél nagyobb arányban növekszenek, ilyen például az SZJA, illetve egyes vagyonadó fajták (súlyadó, házadó stb.) . A degresszív adónál az előbbivel ellentétben, egyre magasabb adóalapsávokban egyre kisebbek az adókulcsok. A gyakorlatban ritkán fordul elő. A diszkrecionális adók nagyságát egyedileg határozzák meg. Érdemes átgondolni, hogy végső soron ki fizeti a közvetett adót? Teljes egészében a fogyasztót terheli, vagy talán a termelőt? Lehetséges, hogy osztozkodnak a teherviselésen? A kérdésre a mikroökonómia segítségével kaphatunk választ. Attól függően ugyanis, hogy milyen az illető terméknek vagy szolgáltatásnak a kereslet- és kínálatrugalmassága, az egyensúlyi ár eltérően alakul. Minél rugalmatlanabb a keresleti 470

görbe, és minél rugalmasabb a kínálati görbe, annál inkább fog a végső adóteher a vevőre, és nem az eladóra esni. Az SZJA-t - tapasztalatból tudjuk - nekünk kell fizetni az elért jövedelmünk után. Vajon csak az általunk elkölthető pénzt csökkenti, vagy egyéb, ennél áttételesebb hatása is van? A munkaadók a bruttó bért fizetik, így az ő bérköltségük az adó mértékével magasabb. A munkavállalók a nettó bért veszik figyelembe, amikor egy munkát elvállalnak, illetve új munkahelyet keresnek. Megváltoznak tehát a munkapiaci viszonyok, és ezáltal az egyensúlyi bérek. Itt nem zárul le a hatás láncolata, hiszen az új egyensúlyi bér az inputtényezők árarány-módosulását hozza, ami az aggregált termelés nagyságára és szerkezetére is kihat. Az adó végső hatása tehát eltérő lehet elsődleges hatásától. Az államnak mérlegelnie kell milyen adónemeket, milyen mértékben alkalmazzon, hiszen nem egyszerűen bevételeit biztosítja velük, hanem egyben szabályozza a gazdasági folyamatokat is. 9.2.2.1.2. Járulékok és illetékek

A járulékok és illetékek speciális adónemeknek is tekinthetőek. A járulékok a közvetlen adókhoz állnak közel, az illetékek inkább a közvetett adókra hasonlítanak. A törvényalkotók néha össze is tévesztik őket – például a 2012ben bevezetett „tranzakciós illeték” valójában nem illeték, hanem közvetett adó, amit magára a pénzforgalomra vetettek ki.

A járulékok olyan jövedelem-arányos befizetések, amiért a befizető – bizonyos körülmények fennállása esetén – előre meghatározott ellenszolgáltatást kap (ebben különböznek az 471

adóktól, amelyek nem hozhatók összefüggésbe a befizetőnek személyre szólóan nyújtott ellenszolgáltatással). A legismertebb járulékok a társadalombiztosítási (TB) járulékok, az egészségügyi járulék és a nyugdíjjárulék. Az előbbi megbetegedés esetén térítésmentes, vagy kedvezményes térítésű ellátásra, az utóbbi végleges munkaképesség megszűnés, vagy a törvényileg meghatározott korhatár elérésekor (rokkantsági vagy öregségi) nyugellátásra jogosítja fel a befizetőt. Az illetékek olyan befizetések, amiket személyre szóló államigazgatási eljárások után kell fizetni. Látszólag ezek árjellegű kifizetések, valójában azonban a mértékének kevés köze van az államigazgatási eljárás valós költségeinek nagyságához. Egy részük diszkrecionális jellegű, szabott összegű befizetések (például az okmányok kiállításának illetékei), másik részük az eljárásba vont vagyoni jellegű dolgok értékével arányos (lineárisan, progresszíven vagy degresszíven – például az örökösödési vagy a tulajdon bejegyzési illetékek). 9.2.2.2. A kiadási oldal Az állami kiadások közkiadások. 1. A kiadási tételek első nagy csoportja az költségvetési szervek kiadásai, az államigazgatási kiadások, amit közösségi fogyasztásra (oktatás, közegészség, közrend, közbiztonság, honvédelem) és az államapparátus fenntartására (minisztériumok, kormányhivatalok működési költségei) költenek. E tétel a gazdasági 472

hatékonyság javításához, és a stabilitáshoz egyaránt használható eszköz. 2. A társadalombiztosítási kifizetések (nyugdíj, táppénz, GYED, az egészségügyi szolgáltatások jelentős része) bár elkülönülnek, mégis az állami kiadások részének tekinthetőek. A piaci koordinációt egészíti ki ez az elosztási korrekció és egyben a stabilitást is segíti a gazdaságban. 3. Az állam költekezik beruházásokra, vállalja gazdasági, szociális, társadalmi programok részbeni vagy teljes finanszírozását (például exporttámogatás, lakásépítés támogatása, metróépítés stb.). 4. Az egyéb kiadások közül az egyik legjelentősebb hazánkban az adósságszolgálat az államadósságok és a kamataik törlesztésének tétele. Az állam részben hazai, részben külföldi pénzintézetektől, illetve más államok költségvetéséből vett és vesz fel hiteleket. Ezek alkotják a belföldi és a külföldi államadósságot. A költségvetési kiadásoknál több szempontból is különbség van az árukra és szolgáltatásokra elköltött tételek (iskola, kórház, rendőrség) és a transzferkifizetések (állami nyugdíjak, családi pótlék, stb.) között. Az állami vásárlások közvetlenül az inputpiacról vonnak el erőforrásokat a magánvásárlók elől. Munkaerőt, földet, gépet és egyéb ingatlanokat használnak a közjavak és szolgáltatások megteremtésére. A kormány vásárlási tételei a termelési tényezők piacán ugyanúgy viselkednek, mintha magánvásárlások lennének, így a viszonyokba beépülve árak és jövedelmek befolyásolóivá válnak. 473

Ezzel szemben a transzferkifizetések újraelosztanak. A társadalom egyik rétegétől elvonják a vásárlóerőt adók és járulékok formájában és átcsoportosítják juttatások címén, a társadalom másik rétegéhez. Nem tisztán közgazdasági jellegű az a vita, mely azt hivatott eldönteni, hogy a különböző társadalmi transzfereken belül milyen legyen a természetbeni és a pénzbeni juttatások súlyaránya. Vannak, akik meggyőződéssel hirdetik az állampolgár „nagykorúságát“, miszerint az el tudja dönteni, hogy neki mire van szüksége és önmaga számára a legjobbat választja, ezért szerintük a pénzbeni támogatási forma a megfelelő megoldás. Mások szerint ez egyáltalán nem egyértelmű, mert vannak, akik kialakult káros szokásaik miatt nem arra költik az így kapott pénzt, amire leginkább szükségük lenne. Ők a természetbeni juttatások hívei.

9.2.2.3. A fiskális gazdaságpolitika A költségvetési politika lényege, hogy az állam a költségvetési bevételek és kiadások szabályozásán keresztül hat a gazdaságra. Közgazdasági célja, az adott országban egyenletes ütemű, magas szintű növekedés, magas szintű foglalkoztatás, stabil árak, és a gazdaság egyensúlyának biztosítása. Expanzív (kiterjesztő) költségvetési politikáról akkor beszélünk, ha az állam az aggregált kereslet élénkítésével hat a gazdaságra. Az expanzív költségvetési politikát jellemzik – csökkenő bevételek

474

– növekvő kiadások – a deficit nő, a szuficit csökkenHa az állam az aggregált kereslet csökkentésén keresztül gyakorol hatást a gazdaságra, akkor restriktív (megszorító) költségvetési politikáról beszélünk. A restriktív költségvetési politikára jellemzőek – növekvő bevételek

– csökkenő kiadások – a deficit csökken, a szuficit nő 9.2.3. Az állam monetáris politikája A monetáris politika a pénznek a gazdaságra gyakorolt hatását próbálja megfelelő célok elérésére eredményesen kihasználni. Az állam megbízásából a központi Jegybank a kétszintű bankrendszeren keresztül a pénz mennyiségének és a kamatlábnak a szabályozásával szándékozik befolyásolni az aggregált keresletet, hogy eredményként stabil növekedési ütemet, stabil árakat és magas foglalkoztatottságot, egyensúlyban lévő fizetési mérleget érjen el. A Jegybank nem csak a belföldi pénzstabilitással foglalkozik, hanem az ország valutájának nemzetközi stabilitását is felügyeli megfelelő árfolyam-politika kialakításával. Bár a két szabályozási kör egy hazánkhoz hasonlóan nyitott gazdaság esetében erősen fedi egymást, mi az utóbbival (a nemzetközi vonatkozásokkal) nem foglalkozunk, mert az nem része tantárgyunk témakörének.

A (belföldi) monetáris politika sokféle eszköze közül a három legfontosabbat emeljük ki egy sajátos logikai sorrendben: 475

I.

Nyílt piaci műveletek;

II. A jegybanki alapkamat szabályozása; III. A kötelező tartalékráta szabályozása. A sorrend két egymással ellentétes, de egymást egyben feltételező logikát tükröz: a) az eszköz alkalmazásának hatékonysága (növekvő sorrendben); b) az eszköz alkalmazásának gyakorisága (csökkenő sorrendben). Nyilván minél hatékonyabb egy eszköz, annál ritkábban kell alkalmazni. De – látni fogjuk – hogy a kevésbé hatékony eszközt azért is kell gyakrabban használni, mert egyszerre csak kis dózisban alkalmazható, a nagy dózis többet árt, mint használ. A hatékony eszközt ellenkezőleg azért is kell ritkán használni, mert már egyszeri használata is igen intenzív eredménnyel járhat. Végül a logikai sorrend azt is megmutatja, hogy mennyire önállóan járhat el a Jegybank: amíg a nyíltpiaci műveleteket a Jegybank teljesen a saját hatáskörében hajtja végre, addig az alapkamat szabályozása már sokkal ellenőrzöttebb formában történik (nálunk egy erre szakosított, delegált szervezet, a Monetáris Tanács hatáskörébe tartozik), és végül a kötelező tartalékrátát igen ritkán, nagy körültekintéssel módosítják (egyes országokban ez törvényhozási jogkör). Az is figyelemre méltó, hogy mindhárom eszköznek van egy közvetlen elsődleges hatása és egy áttételes másodlagos hatása, amely sokkal jelentősebb, mint az elsődleges hatás. 9.2.3.1. Nyíltpiaci műveletek A Jegybank jelentős aktívákkal (értékpapírokkal, valutákkal, valutára szóló értékpapírokkal – devizákkal -, arannyal és 476

más nemesfémekkel, műkincsekkel stb.) rendelkezik. A nyíltpiaci műveletek során ezen az aktívák egy részét értékesíti ezen aktívák szokásos piacain (ezek a „nyílt piacok”), vagy éppen ellenkezőleg „bevásárol” ezeken a piacokon. A belföldi monetáris politika szempontjából az értéktőzsdén forgalmazott értékpapírok a legjellemzőbb jegybanki aktívák, amelyek „nyílt piaca” értelemszerűen az értéktőzsde. A továbbiakban ennek az aktívának a nyíltpiaci műveleteire fogunk szoritkozni. A Jegybank legfontosabb passzívája természetesen a jegybank-pénz (a pénz-multiplikátoron keresztüli pénzkibocsátás „katalizátora”). Ha a Jegybank nagyobb mennyiségű értékpapírt vásárol a tőzsdén, akkor ennek elsődleges hatása, hogy az ellenértékként piacra dobott jegybankpénz közvetlenül növeli a forgalomban levő pénz mennyiségét. Ez a hatás azonban szinte jelentéktelen, még akkor is, ha a pénzmultiplikátor hatását is ide soroljuk. Az igazi, másodlagos hatás a tőzsdei árfolyamok lefelé nyomása a kínálat növelésével. Ennek eredményeképpen némileg megnő a piaci kamatláb, ami immár más kötvények árfolyamának a csökkenését is okozza, így felgyorsul a kötvények forgalma (nem csak azoké, amiket a Jegybank dobott a piacra), és a gazdaság felélénkül. Természetesen, ha a Jegybank értékpapírokat dob piacra, akkor ugyanezek a hatások ellenkező előjellel jelentkeznek. A nyíltpiaci műveletek természetüknél fogva igen piackomfortak, de elég gyakran nem a várt eredményt hozzák, vagyis nem elég hatékonyak. Ha a Jegybank nem elég körültekintően bánik velük, akkor akár a szándékaival 477

ellentétes eredményt is elérhet, például egy túl nagy pakett piacra dobása megijesztheti a piacot, amely akár meg is bénulhat ettől. Ezért a Jegybank e műveleteket viszonylag kis tételekben, de gyakran, akár egy nap többször is végrehajthatja. 9.2.3.2. A jegybanki alapkamat szabályozása A pénz-multiplikátornál láttuk, hogy a folyamat elindításához a Jegybanknak jegybank-pénzt kell szétterítenie a kereskedelmi bankok között. Ennek csupán egyik, és nem a legjelentősebb eszköze a nyíltpiaci műveletek. A jegybankpénz túlnyomó többsége a kereskedelmi bankoknak nyújtott jegybanki hitellel (váltó-viszontleszámítolás, refinanszírozási hitel) történik. A piaci kamatláb így kettős szorításba kerül: egyfelől a kereskedelmi bankok egymás közötti konkurenciája nyomja lefelé, másrészt a jegybanki hitelek kamata (az azokat meghatározó jegybanki alapkamat) nyomja felfelé. A sávot, ahol ez a „marakodás” történik, természetesen az értéktőzsde határozza meg. Ám amíg a banki konkurencia-harc miatti kamatlábat lefelé nyomó hatás teljesen spontán, addig a jegybanki kamat okozta felfelé nyomó hatás a monetáris politika tudatos terméke. Ha a Jegybank csökkenti az irányadó alapkamatlábat, akkor annak elsődleges hatása az lesz, hogy a kereskedelmi bankok nagyobb mennyiségű jegybanki hitelt vesznek igénybe, amit azonnal kihitelezve növelik a forgalomban levő pénzt (részben közvetlenül, részben a multiplikátoron keresztül). Az igazi, másodlagos hatás a piaci kamatláb lefelé mozdulása lesz, hiszen a változatlan felülről való nyomással szemben immár csökkent mértékű az alulról való nyomás. 478

Ennek hatásai hasonlóak lesznek az előbb elemzett kamatlábcsökkentő nyíltpiaci műveletekéhez. A – nem csekély – különbség az lesz, hogy amíg egy rosszul sikerült nyíltpiaci művelet akár a szándékolttal homlokegyenest ellenkező eredményt is hozhat, az alapkamatláb megváltoztatása mindig a várt irányú eredményt hozza, de nem mindig a várt mértékben. A példánkban hiába hajt végre a Jegybank jelentős kamatcsökkentést, ha a bankok között nem elég erős a konkurencia, a piaci kamatláb nem teljes mértékben fogja követni a jegybanki alapkamat alakulását. Minden esetre a piaci kamatlábat az értékpapír-piacnak kellene alakítania, Ha ebbe akár kis mértékben is, de a Jegybank be tud avatkozni, akkor az azt jelenti, hogy a kamatláb-politika nem olyan piackomfort, mint a nyíltpiaci műveletek, de azért még annak tekinthető. Ugyanakkor nyílván jóval ritkábban nyúl a Jegybank ehhez az eszközhöz. Most (a 2010-es évek elején) a Monetáris Tanács szokatlanul gyakran nyúlt hozzá az alapkamathoz, de még így is több hónap telt el két ilyen lépés között. 9.2.3.3. A kötelező tartalékráta szabályozása A kötelező tartalékráta eleve egy bürokratikus szabályozás, tehát megváltoztatása nyílván nagyon nem piackomfort. Ha csökkentik a kötelező tartalékot, akkor a csökkentés pillanatában fennálló betétállomány nagyobb részét lehet kihitelezni, tehát nő a forgalomban levő (hitel)pénz mennyisége. Ez az elsődleges hatás, ami meglehetősen csekély. A másodlagos hatás maga a pénz-multiplikátor működése. 479

Ha például a Jegybank 100 milliárd forintot terít szét jegybank-pénzként és 5% a kötelező tartalékráta, akkor az első menetben 95 milliárd forint kerül kihitelezésre. Ha a kötelező tartalékrátát lecsökkentik 2%-ra, akkor ugyanebben az első menetben 98 milliárd forintot hitelezhetnek a kereskedelmi bankok – a forgalomba dobott pénz 3 milliárddal nőtt, ami lehet, hogy egyeseknek soknak tűnik, de nagyon nem az. Az igazi különbség a sok hitelforduló után többé-kevésbé érvényesülő pénzmultipikátor hatása. Amíg az 5%-os tartalékráta mellett a maximálisan forgalomba dobható hitelpénzek összege 100/0,05=2000 milliárd, addig 2%-os ráta mellett a maximálisan forgalomba dobható hitelpénzek összege 100/0,02=5000 milliárd. A különbség 3000 milliárd, ami „valamivel” több mint 3 milliárd.

480

Felhasznált és ajánlott irodalom [1]

Arrow K.J.

Egyensúly és döntés

KJK 1986 [2]

Baumol W.J.

Közgazdaságtan és Operációanalizis KJK, Budapest, 1968

[3]

BGF kollektíva

Bevezetés a közgazdaságtanba I. (Alapfogalmak és Mikroökonómia) Távoktatási tankönyv BGF http://elmgazd.uw.hu/TAVMIKRO_1997.pdf

[4]

BGF kollektíva

Bevezetés a közgazdaságtanba II. (Makroökonómia) Távoktatási tankönyv BGF

[5]

BKE kollektíva

Mikroökonómia Műszaki Könyvkiadó, Aula 1993

[6]

Bródy A.

Lassuló idő KJK. 1983

[7]

Debreu G.

Közgazdaságtan axiomatikus módszerrel KJK 1987

[8]

Deane Ph.

A közgazdasági gondolatok fejlődése

KJK 1984 [9]

Erdős P.

Adalékok a mai tőkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez KJK 1974

[10] Friedman, M.

Infláció, munkanélküliség, monetarizmus KJK 1986

[11] Hansen, A.H.

Útmutató Keyneshez KJK 1965

481

[12] Heyne P.

A gazdasági gondolkodás alapjai (A mindenható piac …) Tankönyvkiadó 1991

[13] Hicks J.R.

Érték és tőke KJK 1978

[14] Keynes, J.M.

A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete KJK 1965

[15] Kornai J.

Ellentmondások és dilemmák Magvető 1983

[16] Mátyás A.

A modern közgazdaságtan története AULA 1996

[17] Nagy András

Bevezetés a közgazdaságtanba I. (Alapfogalmak és Mikroökonómia) Előadások http://elmgazd.uw.hu/Mikroea01-09.pdf

[18] Nagy András

Bevezetés a közgazdaságtanba II. (Makroökonómia) Előadások http://elmgazd.uw.hu/Makroea01-07.pdf

[19] Ricardo D.

A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei KJK 1989

[20] Samuelson P.A. Nordhaus W.D. [21] Smith A.

Közgazdaságtan Akadémiai Kiadó 2009 Vizsgálódás a nemzetek gazdagságának természetéről és okairól KJK 1990

[22] Varian H.R.

Mikroökonómia középfokon (Egy modern megközelítés) KJK 1991

[23] Zalai E.

Bevezetés a matematikai közgazdaságtanba KJK 1989

482

Tartalomjegyzék Előszó

3

1.

5

előadás - A közgazdaságtan általános módszertani alapfogalmai

1.1. Modellezés

6

1.1.1. A tudomány, a tudományos elmélet

7

1.1.2. A tudományos elmélet létrehozásának mozzanatai

8

Fogalomtár

25

1.2. Hatékonyság, alternatív költségek

27

1.2.1. A racionalitásról

28

1.2.2. A hatékonyság

30

1.2.3. A dualitás elve

35

1.2.3. Az alternatív költség

37

Fogalomtár

41

1.3. Mikró- és makróökonómia

43

1.3.1. Foglaljuk össze a mikroökonómiát!

44

1.3.2. A „vegytiszta” mikroökonómia buktatói

47

1.3.3. A piaci kudarcokat a „jól működő” piac szüli

49

1.3.4. Mi van a mikroökonómia után?

54

Fogalomtár

60

2. előadás – Termelés – munka

61

2.1. Szükségletek, termelés, társadalom

62

2.1.1. A szükségletek

63

2.1.2. A termelés az emberi szükségletek sajátos kielégítési módja

64

2.1.3. A termelés egyben újratermelés

68

Fogalomtár

71

2.2

72

Munka, kooperáció, munkamegosztás 2.2.1. A termelés a természeti folyamatok és a munkafolyamatok egysége

483

73

2.2.2. A munkamegosztás formái

75

2.2.3. A gazdaság, mint rendszer

78

2.2.4. Az érdekek és az érdekstruktúra

78

2.2.5. A tulajdon és a tulajdoni szerkezet

80

2.2.6. A gazdaság koordinációs mechanizmusai

83

2.2.7. Az intézményrendszer

88

Fogalomtár

90

3. előadás – A piac

92

3.1. A piac fogalma, a piac szereplői és kategóriái

93

3.1.1. Az áru és a pénz

94

3.1.1.1. A csere és a pénz

98

3.1.1.2. A pénz funkciói

102

3.1.2. A piac kategóriái

107

3.1.2.1. Ár és jövedelem

108

3.1.2.2. Kereslet és kínálat – a Marshall-kereszt

114

3.1.2.2.1. 3.1.2.2.2. 3.1.2.2.3. 3.1.2.2.4. 3.1.2.2.5 3.1.2.2.6.

A keresleti függvény Keresleti függvény és keresett mennyiségek A kínálati függvény A Marshall-kereszt A késleltetett keresletű piac mechanizmusa Egy egyszerűbb piaci mechanizmus-modell, késleltetés nélkül

3.1.2.3. A klasszikus piac általános modellje

115 117 118 119 122 126 129

Fogalomtár

133

3.2. Makrogazdasági piacok

137

3.2.1. A termelés – újratermelés

138

3.2.2. A makroökonómia „szereplői” – a gazdaság szférái

150

3.2.3. A megtakarítás és a makrogazdaság „szereplői”

153

3.2.4. A makrokörforgások egyszerű modelljei

155

3.2.4.1. Egy egyszerűsített gazdaság modellje

157

3.2.4.2. Kétszektoros modell a megtakarítások

484

és a beruházások figyelembevételével

159

3.2.4.3. Háromszektoros modell

162

3.2.4.4. Négyszektoros modell: a külföld bekapcsolása a körforgásba

164

3.2.4.5. A makrokörforgás számviteli modelljei

167

3.2.5. A makroökonómia fő piacai

172

Fogalomtár

174

4. előadás - A kereslet

176

4.1. Háztartás-statisztika, háztartás-panel

177

4.1.1. A háztartás fogalma

178

4.1.2. A háztartás-statisztika és a háztartás-panel

179

Fogalomtár

181

4.2. Jövedelemrugalmasság, Engel-görbe

182

4.2.1. A luxus javak

183

4.2.2. A létszükségleti cikkek

185

4.2.2.1. Az Engel-görbe

186

4.2.2.1. Az inferior jószágok

187

Fogalomtár

191

4.3. Árrugalmasság, paradox árhatások

192

4.3.1. Normál javak, paradox árhatású javak

193

4.3.2. Árrugalmasság és kereszt-árrugalmasság

194

4.3.2.1. Árrugalmasság

194

4.3.2.2. Kereszt-árrugalmasság

195

4.3.3. A statisztikailag verifikálható paradox árhatások

197

4.3.4. Egy paradox árhatás, amelynek lennie kellene, de valahogy még sincs – a Giffen-hatás

200

Fogalomtár

203

5. előadás - A kínálat

204

5.1. Vállalkozás – vállalat

205

485

5.1.1. Egy kis történelmi visszatekintés, avagy hogyan lesz egy vasárnapi gépkocsiból vállalat

206

5.1.1.1. A gazdasági vállalkozás

207

5.1.1.2. Önellátó, önfinanszírozó vállalkozások – a vállalat

209

5.1.2. A vállalat, mint szervezet

212

5.1.2.1. A vállalat belső célrendszere

214

5.1.2.2. A vállalattal szembeni külső elvárások – az állam, a társadalom és a vállalatok viszonya

219

Fogalomtár

225

5.2. A vállalat, mint a kínálat forrása

227

5.2.1. A vállalat fekete doboza

228

5.2.2. A fekete doboz pénzfolyamatai – árbevétel, költségek és profitok

230

5.2.3. A munka hozadéki függvénye

243

5.2.4. A vállalati költségfüggvények

246

5.2.5. A gazdasági időtávok

253

5.2.5.1. A nagyon rövid, vagy piaci időtáv

253

5.2.5.2. Rövidtáv

254

5.2.5.3. Hosszútáv

254

Fogalomtár

255

5.3. Piaci szerkezetek és formák

257

5.3.1. Piaci szerkezetek

257

5.3.2. Piaci formák

260

5.3.3. A piaci szerkezetek formái

262

5.3.4. A monopolista verseny

265

Fogalomtár

267

6. előadás – A vállalatok profitmaximalizáló magatartása

269

6.1. A tökéletesen versenyező vállalat profitmaximalizálása

270

6.1.1. Profitmaximalizálás rövidtávon

486

271

6.1.2. Profitmaximalizálás hosszútávon

276

6.1.3. Ágazati szintű kínálat

285

Fogalomtár

291

6.2. A monopolista vállalat profitmaximalizálása

292

6.2.1. A monopolista piacszerkezet kialakulása

293

6.2.2. Az egyéni vállalati keresleti függvény, és a piaci keresleti görbe jelentései

295

6.2.3. Monopolista profitmaximum rövidtávon

300

6.2.3. Az üzembezárási helyzet és a monopólium hosszú távú stratégiája

302

6.2.4. A monopólium hosszú távú stratégiájának másik oldala – hatékonyságvesztés és árdiszkrimináció

310

Fogalomtár

317

7. előadás – A piaci kudarcokról

318

7.1. Externál hatások

319

7.1.1. Az externál hatások mechanizmusa

321

7.1.1.1. A pozitív externália

321

7.1.1.2. A negatív externália

325

7.1.1.3. Vegyes externáliák

327

7.1.1.4. Az externál hatások internalizálása

328

Fogalomtár

333

7.2. Közjavak

334

7.2.1. Magánjavak – közjavak – vegyes jószágok

334

7.2.1.1. Vegyes jószágok I. - közjószágként viselkedő magánjavak

337

7.2.1.2. Vegyes jószágok II. - magánjószágként viselkedő közjavak

339

7.2.2. A közjavak finanszírozása – a „potyautas” problémája

341

7.2.2.1. A tiszta közjavak finanszírozása

341

7.2.2.2. A vegyes jószágok finanszírozása

347

7.2.2.2.1. 7.2.2.2.2.

A közjószágként viselkedő magánjószágok finanszírozása A magánjószágként viselkedő közjószág finanszírozása

487

347

7.2.2.2.3.

– harc a potyautasok ellen A „nagy ellátó rendszerek” finanszírozása

350 352

Fogalomtár

355

8. előadás – Néhány makrogazdasági kérdésről

356

8.1. A makroökonómia mérési (statisztikai) problémái

357

8.1.1. A teljesítménymérés szükségessége

358

8.1.2. A makrogazdaság teljesítménye mérésének problémái

362

8.1.2.1. Az össztermelés értelmezése a teljesítménymérés szempontjából.

362

8.1.2.2. A makroökonómiai fogalmak hazai és nemzetközi megkülönböztetése

363

8.1.2.3. A makroökonómiai alapfogalmak bruttó és nettó megkülönböztetése

364

8.1.2.4. A makroökomónomiai alapfogalmak nominálés reálértéken való kifejezése.

367

8.1.2.5. A makroökonómiai alapfogalmak piaci áron vagy tényező költségen történő kifejezése 8.1.3. A makrogazdasági teljesítmény főbb mutatószámai

369 370

Fogalomtár

379

8.2. Munkanélküliség és infláció – makro-egyensúlytalanságok

382

8.2.1. A munkapiac egyensúlytalansága – a munkanélküliség

382

8.2.1.1. A munkapiac alapkategóriái

382

8.2.1.1. A munkanélküliség tipológiája

387

8.2.2. Az infláció – a pénzpiac egyensúlytalansága

391

8.2.2.1. A pénz fő megjelenési formái és forgalomba kerülési módjai

391

8.2.2.2. Az infláció fogalma

402

8.2.2.3. Az infláció tulajdonságai, hatásai és fajtái

406

Fogalomtár

413

8.3. Gazdasági statika és dinamika – a gazdasági növekedés fogalma

416

8.3.1. Fejlődés, expanzió, növekedés

488

416

8.3.2. A növekedés mérése

424

8.3.2.1. Az egyenletes növekedés

427

Fogalomtár

431

8.4. A gazdasági növekedés zavarai – a gazdasági ciklusok

432

8.4.1. A gazdaság ingadozásainak osztályozása.

433

8.4.1.1. Módszertani kérdések

435

8.4.1.2. A konjunktúra-ciklusok osztályozásai

440

A) A klasszikus konjunktúra-ciklus B) A Kuznets-féle ciklusok C) A Kondratyev-ciklusok D) Szuper hosszú ciklusok

442 443 443 445

8.4.1.3. A konjunktúra-ciklusok a II. világháború után

447

8.4.1.4. Az 1974-75. évi gazdasági válság

450

8.4.1.5. A politikai ciklusok által kiváltott konjunktúra-ciklusok

453

9. előadás – Az állami gazdaságpolitika alapjai

456

9.1. A modern állam gazdasági szerepe

457

9.1.1. Az állam, mint mikroökonómiai szereplő

458

9.1.1.1. Az állam, mint hatóság

458

9.1.1.2. Az állam, mint tulajdonos

459

9.1.1.3. A szabályozó, koordináló állam

461

9.1.2. Az állam makrogazdasági funkciói

462

9.1.2.1. A piaci kudarcokat kezelő állam

462

9.1.2.2. Az elsődleges jövedelmeket újraelosztó állam

462

9.1.2.3. A stabilizáló állam

463

9.2. Az állami gazdaságpolitika eszközrendszere

464

9.2.1. Az államháztartás

465

9.2.2. Az állam költségvetési (fiskális) politikája

467

9.2.2.1. Bevételi oldal 9.2.2.1.1. 9.2.2.1.2.

468

Az adók Járulékok és illetékek

489

468 471

9.2.2.2. A kiadási oldal

472

9.2.2.3. A fiskális gazdaságpolitika

474

9.2.3. Az állam monetáris politikája

475

9.2.3.1. Nyíltpiaci műveletek

476

9.2.3.2. A jegybanki alapkamat szabályozása

478

9.2.3.3. A kötelező tartalékráta szabályozása

479

Felhasznált és ajánlott irodalom

481

490