A kulturális gazdaság szerepe Pécs város gazdasági-térbeli szerkezetváltásában

PÉCSI TUDOMÁNYEGYETEM Földtudományok Doktori Iskola

A kulturális gazdaság szerepe Pécs város gazdasági-térbeli szerkezetváltásában Habilitációs tézisek

Dr. Trócsányi András PhD

PÉCS, 2007

2

1. Bevezetés A habilitációs tudományos előadás lehetősége alkalmat kínál a jelöltnek arra, hogy bemutassa – esetleg bizonyítsa – a tágabb szakmai közönség előtt is kutatói képességeit. Jó esetben ez egy konkrét, a jelölt személyéhez elválaszthatatlanul kötődő téma eredményeinek szintézisét és prezentációját jelenti. Önnön – a dokumentáció más fejezeteiben bemutatott – szakmai, tudományos tevékenységem mások számára esetleg konfúz, pusztán az adott időszak ad hoc feladataira reagáló, szerteágazó jellege komoly feladat elé állít akkor, amikor a habilitációs előadás adta terjedelmi és logikai keretek egyetlen téma tudományos eredményeinek bemutatására kínálnak lehetőséget. A következőkben egy, az általános gazdaságföldrajz, a dinamikus településmorfológia, valamint az alkalmazott kultúrgeográfia közös határterületére eső téma feldolgozására és bemutatásra vállalkozom. Teszem mindezt úgy, hogy esettanulmányként lakóhelyemet a gazdasági-települési szerkezetváltás egyik eklatáns hazai példáját, illetve a folyamatban nem elhanyagolható szerepet játszó Pécsi Tudományegyetemet, munkaadómat állítom a középpontba. Általánosabban fogalmazva: igyekszem bemutatni a szerkezetváltás területi-települési problémáit, ennek pécsi megnyilvánulásait, illetve a folyamat kapcsán megerősödő kulturális gazdaság egy térbeli aspektusát, a PTE intézményi környezetében tapasztalható campus-képződési kezdeményeket. 2. A gazdasági- és településszerkezeti változások kapcsolódási pontjai

2.1. A gazdasági szerkezetváltás és annak térbeli következményei, lenyomatai A gazdasági szerkezetváltásnak, az abban domináns ágazatok közötti markáns átrendeződésnek egy generáción belül is legalább kétszer tanúi lehettünk. A posztindusztriális szakaszba lépett fejlett világban lezajló tercializálódás megkésve, elhúzódva és jelentős területi sajátosságokat magára véve érte el Kelet-Közép-Európát. Az ipar tartós leépülésével, a (térbeli és vállalati) racionalizációval, kiszervezéssel, az informatika mozgatta termelési technológiai modernizációval, fogyasztói-felhasználói technikai forradalommal és a nem utolsó sorban demográfiai átalakulással fémjelzett tercializáció a termelő ágazatok visszaszorulását, a nem anyagi javak felértékelődését hozta. Ez a széles körben ismert szerkezetváltási folyamat azonban egyre inkább gazdasági paradigmaváltásként is értékelendő, hiszen a legtágabban értelmezett szolgáltatói szektor kiszélesedése belső differenciációjával életre hívta az információ alapú, magas szintű oktatási, tudományos kutatási, hírszerzési, szervezési, menedzseri és művészeti tevékenységeket is magába foglaló kvaterner szektort. E negyedik gazdasági ágazat a fejlett térségekben növekvő jelentőségre tesz szert, nem anyagi jellege (információ, ötlet, tudás, képesség, tehetség stb.) a termelésben és a fogyasztásban is új szemléletet és struktúrákat hív életre. A mindenki által megtapasztalt és számos tudományterület által is kutatott szerkezetváltás éppen jellegénél fogva globális, nemzeti, regionális és lokális léptékben egyaránt kifejti hatását. A korábban sokkal inkább helyhez kötött gazdaság éppen az információtechnológia adta lehetőségekkel élve nem hagyja érintetlenül Földünk egyetlen pontját, a tér egyetlen területi szintjét sem. Minél fejlettebb az adott térség, illetve minél intenzívebben képes kapcsolódni az egyén (attitűd, képzettség, információ, infrastruktúra) e gazdasághoz, annál fokozottabb az érintettsége és rálátása e folyamatokra, azonban mindenki számára kézzelfoghatók a kvaterner szektor erősödésének települési, lakóhelyi leképeződései.

3

2.2. A posztindusztriális városfejlődés legfontosabb vonásai A gazdasági-társadalmi szerkezetváltás települési lenyomatai mind a rurális, mind az urbánus terekben tetten érhetők, és míg a falusias környezetben néha gyökeresebb változásokat indukálnak, a mélyreható, nagy volumenű településszerkezeti változások leginkább a városokban nyomozhatók. A vidék szerkezetváltása is leginkább a város domináns vonzásövéhez, illetve a helyi lakosság társadalmi (iskolázottsági, képzettségi, foglalkozási, életviteli) és infrastrukturális viszonyainak transzformációjához köthető. A nagyobb méret, a diverzebb gazdaság, valamint a városok funkcionális sokrétűsége a szerkezeti (morfológiai) struktúrákat és azok átalakulását is komplexebbé teszi. A városok szerkezete bonyolult képlet: egyaránt tükrözi az őket létrehozó korok gazdasági, társadalmi viszonyait, az őket alkotó közösség technológiai tudását és normarendszerét, értékpreferenciáit is. A modern városok bárminemű tagolódását figyelembe véve, a posztindusztriális átmenet, a posztmodern városok létrejötte mélyreható változásokkal jár együtt. Az új éra, és ennek kölcsönhatás-rendszerei (gazdaság, társadalom, várostervezés, -politika és -építészet) merőben más (térbeli) struktúrákat hoznak létre. Jelen témánk szempontjából ebben az összevetésben talán az a legfontosabb, hogy a korábban viszonylag homogén szerkezetű, sokszor organikusan fejlődő, majd időről-időre megújuló (posztmodernné váló) városok belső tagolódása szinte átláthatatlanul bonyolulttá válik. A klasszikus városmodellek (koncentrikus, szektorális, többmagvú stb.) közül egyik sem képes önmagában magyarázni már e szélsőségesen kiterjedt, erősen differenciált városi tereket, nem beszélve a globalizáció földrajzilag erősen differenciáltan érvényesülő hatásmechanizmusáról. A fejlettnek nevezett világ metropolitan tereinek rehabilitációs programjai is más-más eszmék és prioritások mentén valósulnak meg egyegy közigazgatási egységen belül (pl. Orléans belváros funkcióváltása, Orléans-la-Source lakóöv átalakulása, illetve a campuszosodás), ugyanakkor a jó példának tekinthető modellek általában egy egységes gondolat (projekt) mentén (pl. nagyrendezvény, közlekedés átfogó újragondolása) valósulnak meg. Mindazonáltal a világ modern nagyvárosai más-más gyökerű és természetű problémákkal küzdenek, így a londoni Docklands és a fokvárosi Waterfront rehabilitációja is eltérő modell mentén öltött testet, nem beszélve a Brisbane South Bank Parklands vagy a bécsi Gasometer amúgy sikeres példáiról. Közép-Európa keleti része leginkább akként különíthető el a tőle nyugatabbra fekvő, szerencsésebb helyzetű nagyrégióktól, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés fő áramaiban helyezkedik ugyan el, de az egyes hatások késleltetve, gyakran egymásra torlódott, néha gyengébben vagy éppen némileg torzított formában jutnak el idáig a centrum országaiból. Így Magyarországon az iparosítás egyrészt megkésve és több fázisban indult el, majd az ezt követő posztindusztriális átalakulás sajátos formát öltött. Így amíg az európai gazdaság organikus módon, gyorsulva haladt a tercializáció útján, addig Magyarországon a struktúraváltás csak a politikai rendszer alapjainak összeomlása után vált meghatározóvá. Az elkerülhetetlen transzformáció koncentrált volt: nem csak a politikai rendszer és a társadalmi berendezkedés reformjáról, a tulajdoni viszonyok megváltozásáról, hanem egy gyökeres, hosszú távú szerkezeti átalakulás (megkésett) kezdetéről is szó volt. A funkcionális elkülönítés elve különösen erősen élt azokban a magyar városokban, amelyek 1945 utáni igen rapid növekedésüknek köszönhetik mai pozíciójukat. A hirtelen és expanzív gyarapodást az 1990 előtti Pécs, Miskolc vagy más hazai nagyvárosok esetében mindenekelőtt kiterjedt lakótelepek, kis területen koncentrálódó tercier funkciók, a városokban kitüntetett helyet elfoglaló ipari övezetek jelzik. Ugyancsak fontos elem volt a tervezés mindenhatósága, hiszen érdemben nem beszélhetünk 1990 előtt telekárról, vagy normálisan működő ingatlanpiacról, így a városok területi fejlődéséről „közösségi” döntések születtek anélkül, hogy a folyamatban maga a közösség részt vehetett volna (KOVÁCS Z. 1993).

4

A rendszerváltozás után igen intenzíven zúdult a magyar városokra mindaz, amit a gazdasági szerkezetváltás elmaradása nyomán felgyülemlett problémák eredményeztek, kiegészülve a politikai és társadalmi átalakulások települési következményeivel, a közösségi tervezés időleges háttérbe szorulásával (mind az átgondolt jogi eszközrendszer, mind pedig a források folyamatos hiányában), a piac mindenhatóságával, illetve a hiánygazdaság következtében elmaradt beruházások miatt számos ponton megfigyelhető építészeti és erkölcsi értelemben vett amortizációval. A folyamat igen lényeges eleme volt, hogy a gazdaság átalakulása mindenhol a racionalizáció megkövetelte leépüléssel kezdődött. A tér mögül hirtelen eltűnt a funkció, alulhasznosított területek egész sora jött létre a városokban, sokszor egészen közel a centrumhoz. Nem egyszer éppen e központi helyek értékelődnek fel a leggyorsabban, legyen szó kereskedelmi, irodai, vagy éppen rekreációs, zöldövezeti fejlesztésekről. A folyamat nem korlátozódott a kétségkívül legemblematikusabbnak nevezhető bezárt gyártelepekre, bár Budapesten az ezredfordulón nagyjából szórtan, de mintegy 2100 hektárnyi hagyományos iparterület várt megújításra (NAGY B. 2005). Ugyanígy jártak a korábban a Vörös Hadsereg vagy a Néphadsereg által használt laktanyák, a vasúti közlekedés visszaszorulásával – amely folyamat persze már jóval korábban elkezdődött – a MÁV ingatlanjai is. A külvárosi elosztó és rendező pályaudvarok, ipari és szolgáltató (javító) bázisok többsége a területi túlkínálat és a környezeti kármentesítés költségei miatt ma is hasznosításra várnak, míg a fejpályaudvarok környezete – a nyugati példát követve – a belvárosi megújulás, kereskedelmi és irodafejlesztés egyik főszereplőjévé válhatott. A valamikor szintén többnyire a vállalatok által fenntartott sportpályák és más rekreációs, illetve szociális létesítmények, üdülők, parkok, óvodák és bölcsődék; a kádári jólét szimbólumainak számító nagyáruházak, és úgy tűnik, hogy napjainkban már egyre több közintézmény (iskolák, kórházak) is színesítik a barnamezős kínálatot. Más értelemben, de szintén alulhasznosítottá vált a lakóövezet egy része is, különösen ott, ahol tömegesen sikertelennek bizonyult a lakásállomány privatizációja. A kiterjedt lakótelepek népességstruktúrája – paradox módon akár helybenmaradással – kicserélődött, a rekreációs és szolgáltatói terek funkcióikban csak részben idomultak az új igényekhez. Az egykori NDK-ban – vagy éppen korábban Nagy-Britanniában, Franciaországban – jellemző átgondolt koncepció mentén kivitelezett lakótelepbontások, ritkítások, illetve valós rehabilitációs projektek mindeddig elkerülték hazánkat (EGEDY T. 2003). A városok textúrája a túlnyújtott tésztához hasonlóan kilyukadt, kiterjedt zónák jutottak egyszerre életciklusuk végére, míg mások szigetszerűen fejlődésnek indultak. A városi terek szakadozottságának, foltszerű átalakulásának (patchwork city) érzetét az is erősítette, hogy az új fellendülés első jelei többnyire zöldmezős beruházások voltak. Az új gazdaság szimbólumaivá a városok peremén, a bevezető utak mentén felépülő bevásárlóközpontok, logisztikai bázisok és az univerzális, kompakt architektúrába simuló feldolgozóipari üzemek lettek, amelyek lassan a városkapu-funkciót is átvették: napjainkban már nem katedrálisok tornya vagy gyárkémények és daruk, hanem a hipermarketek égbe törő cégtáblái jelzik az utazónak, hogy egy nagyváros határába érkezett. A belső terek rehabilitációs projektjei is szigetszerűen, saját világukat felépítve (sokszor emlékeztetve az egykori hazai szovjet laktanyák települési izolációjára – város a városban) alakultak, megteremtve a maguk sajátos mikrokörnyezetét új csomópontok kialakításával, burkolatfelújítással, nyírt pázsittal, fásítással, szökőkúttal, térbútorokkal tovább erősítve az átalakuló városok kollázs-jellegét (LUKOVICH T. 2001). A városok fejlődésének legfőbb mozgatójává a költséghatékonyság vált. A tőke megjelenése átértékelte e központi helyeket, a telekár döntő tényezővé vált. A befektetők nem álltak meg a város határainál, bőven volt alkalmuk válogatni a belső barna mezős területek között. Esetükben a mérleg két serpenyőjében a tervezett rehabilitáció költségei és az adott területről nyerhető haszon állt – a mérleg néha igen jellemző állása új fejlődési pályára terelhetett egy-egy tömböt. A

5

leromlottságot és alulhasznosítottságot tükröző barna mezős állapothoz képest ez természetesen az intenzívebb hasznosítás irányába történő elmozdulás, ugyanakkor az eredeti funkcióhoz képest csak köztes, átmeneti állapot. Gyakori látvány a foghíjtelken berendezett, dróthálós kerítéssel és bódéval felszerelt, őrzött parkoló vagy más hiányzó szolgáltatás alapszintű kínálata, így a megtérülés biztosított, mégsem tekinthető ez igazán kívánatos vagy optimális területhasználati sémának. Tipikussá vált viszont az angol nyelvterületen mall-nak, magyarul többnyire – meglehetősen negatív felhangokkal – plázának nevezett bevásárlóközpontok barna mezős területre való építése. Ezek az épületek – tervezési koncepciójuk szerint új, fedett bevásárló utcák – a városközpontok funkcióinak átvételére törekednek, divatos üzletekkel, szolgáltatókkal (például mozival, sportolási lehetőséggel), jellemzően a történelmi belváros peremére, illetve az egykori belső ipari övre települve, sok vitát és ellenkezést kiváltva. Méretéből következően a legtipikusabb hazai példa a nevében is erre utaló budapesti West End City Center, de hasonló minta szervezi a budai Mammut, a pécsi és győri, valamint az épülő szegedi Árkád vagy a sokat vitatott kecskeméti Malom Center működését is. Az egykori nagy, osztályokra tagolt áruházak épületei többnyire átépítés nélkül kerültek hasonló hasznosításra, országszerte kisebb üzletek, távol-keleti ruházati áruházak és esetenként más szolgáltató egységek vetélkednek az előzőeknél alacsonyabb presztízsű helyeken, árérzékenyebb vásárlók kegyeiért. Ugyan a szakma nem nevezi barnaövezetnek a „belső lakóhelyöv” vagy „átmeneti zóna” lepusztult, időnként slumosodó, többnyire idősek lakta háztömbjeinek rehabilitálását (lebontását és helyükre új funkciókkal is felvértezett építését), apartmanházak létesítését. Az alulhasznosítottság és ennek piaci alapú megszűntetése azonban ebben az esetben is jellemző, és láthatóan számos érdekkonfliktussal jár együtt. A tőke azonban nem mindenható: nem akar és nem tud megoldani minden városrendezési problémát, illetve a közösség sem hagyhatja, hogy egyedül a megtérülés szempontjai alakítsák az otthonául szolgáló település szerkezetét. A városrendezési célok elsősorban a közösségi terek alakításához kapcsolódnak. Magyarországon bizonyos szempontokból a településtervezés aranykorának számítottak azok az évtizedek, amelyekben a városok gyors növekedésnek indultak – ekkor a tervezési gyakorlat egész negyedeket alakíthatott és nagy léptékben alakított át – jelentős részben máig ható módon meghatározva a belső struktúrát. A rendszerváltozás után a tervezési gyakorlat kényszer szülte módon tett szert néhány posztmodern vonásra: jellegéből és társadalmi, gazdasági, politikai környezetéből következően nem törekedhetett nagy léptékű – átgondolt – reformokra, csak néhány kisebb beavatkozásra jutott kapacitása, így a gyakran eseti jellegű – néha kivételesen jó – gondolatok és megoldások sem állnak össze egységes koncepcióvá. A közelmúlt funkcionálisan sikeres projektjei a településtervezés egyik legfontosabb célja mentén megfogalmazódó új közösségi, illetve ezen belül is igen gyakran kulturális célú terek kialakítása lettek. Ez jellegzetesen az a szektor, ahol a befektetés megtérülése bizonytalan és legjobb esetben is nagyon hosszú, míg a fejlesztéseket jellemzően közkiadásokból kell fedezni. Kevéssé költséghatékony volta ellenére, presztízs jellegéből következően azonban az állami és önkormányzati szint is gyakran vállalt fel effajta programokat. Igény pedig bőven megfogalmazódott: egyrészt azért, mert a szocializmus alatt épült kulturális-művelődési létesítmények állagukban gyakran leromlottak, funkcionálisan korszerűtlenekké váltak és erkölcsileg is elavultak. Elsőként a fővárosban nyílt tér és lehetőség a külföldi példákat (Párizs: Gare d’Orsay-ból – Musée d’Orsay, Brisbane South Bank Parklands CBD-ből – Queensland Cultural Centre, illetve Gasometer Wien átalakítása stb.) követő nagy kulturális (infrastrukturális) beruházásokra. Az elvetélt EXPO ötlet után a felszámolhatatlannak tartott Ferencvárosi

6

teherpályaudvar helyén megvalósult Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája olyan nagyberuházásokká váltak, melyek (hatalmi) szimbólum jellegüknél fogva tovagyűrűző hatásukkal a környék megújulására is hatással lehetnek. Hasonló szerepet vállalhatott fel az évtizedekig megújulásra váró Ganz-telep helyén megvalósuló Millenáris Park, a multifunkcionális rendezvényközpont, de a Petőfi és a Lágymányosi híd által közrefogott budai oldal funkcióváltása is példaértékű. Kisebb területi hatással, de részben az eredetihez kötődő új kulturális tartalommal, nemzetközi ismertséggel újult meg az egykori Északi fűtőházban kialakított Vasúttörténeti Park. A közelmúlt legnagyobb szakmai és politikai vihart is felvert városfejlesztési kérdése a Nyugati pályaudvar térségében kialakítandó kormányzati negyed, amelyre talán igaz lehet a fenti példákban leírt sajátosságok mindegyike. Állami és önkormányzati (költségvetési) forrásokból, presztízsberuházásként megvalósulva élvezi ennek pozitív hozadékait, így a hozzá kapcsolódó térségi hatások vélhetően a lakónegyedeket, szolgáltatói, kereskedelmi és rekreációs övezeteket, avagy éppen az alulhasznosított meglévő barnaöveket is átalakíthatják. 3. A gazdasági szerkezetváltás legfontosabb térreleváns sajátosságai Pécsett A szerkezetváltás intenzitása és annak markáns, fent leírt területi lenyomatai döntően a globális folyamatokba leginkább bekapcsolódni képes nagyvárosokban nyomozhatók, ugyanakkor a nemzetközi mértékkel mért középvárosok némelyike is megtapasztalja ezeket. Ezek a városok méretüknél fogva még jobban kitettek a kedvező, vagy éppen negatív hatásoknak, mindazonáltal a lépték lehetővé teszi a település komplex közép- és hosszú távú fejlesztéseinek a szerkezetváltáshoz kapcsolt újragondolását, megvalósítását. Nemzetközi léptékkel mérve Pécs is középváros, amelynek ugyan léteznek univerzális értékei (pl. világörökségi helyszín) és nemzetközi regionális kapcsolata is lélekszámát, vagy gazdasági erejét meghazudtoló, ám a globális nagy kihívások csak másodlagosan formálják a település belső textúráját. Mindazonáltal a szerkezetváltás települési hatásainak bemutatására kiválóan alkalmasnak látszik, hiszen (1) az elmúlt száz évben szinte folyamatosan gyarapodva térségi és funkcióit tekintve is többször markánsan megváltozott, (2) méretéből következően e folyamatok komplex módon értékelhetők, (3) illetve a szerkezetváltás okozta kihívásokat a település vezetése is a fejlesztési irányvonalak közé emelte a kulturális főváros titulusért történő ringbeszállással. Az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése a nagyra törő tervek megvalósítására kötelezi a településvezetést, amely így kénytelen tervezett mederbe terelni az eddig elhúzódó, a forráshiány és a piaci folyamatok, valamint a politikai csatározások miatt csak foltszerűnek és spontánnak nevezhető települési szerkezetváltást. Jelen folyamatok elemzéséhez, illetve a jövőt illető tervek hátterének megvilágításához szükségesnek látszik a szerkezetváltás időben és térben differenciált vázlatos bemutatása is. Pécs iparosodásának természeti alapjait elsősorban a Mecsek Magyarországon egyedülálló feketekőszén, illetve uránérckészletei jelentették. A bányászat a XIX. században vált a város fejlődésének legfontosabb tényezőjévé, amikor a Dunagőzhajózási Társaság (DGT) megkezdte a szén nagyüzemi jellegű kitermelését, sőt, elszállítása érdekében megépítette a város első vasútvonalát is, a Duna-parti Mohácsig (1857). A kitermelt szén hasznosítására ugyan 1958-tól létrehoztak egy hőerőművet, de soha nem épült ki komplex nehézipari vertikum, a kokszolható szén a térségből a Dunaújvárosi kohókba került, így a város nehézipara tulajdonképpen féloldalas maradt. Hasonló a helyzet az 1950-es évektől kezdődően, kissé nevetségesnek ható intézkedések révén sokáig titkolni próbált uránérc-kitermeléssel. Az értékes hasadóanyag feldolgozásának csak néhány fázisa települt – szerencsére – a város határába, a félkész-terméket, a „sárga pogácsát”, vagyis az ércből kivont U3O8-at a Szovjetunióba szállították további feldolgozásra. A kitermelőipar Pécsett tehát a nélkül vert gyökeret, és adott munkát több ezer (a csúcsidőszakban 8000 urán- és 11 000 szénbányász) embernek, hogy a nehézipar más ágazatainak kiépülését 7

indukálta volna (SALLAY Á. 2002). Pécs azonban már csak a méretei és településhálózati funkciói miatt is túlnőtt a bányaváros egyszerű sztereotípiáján. A Trianon utáni ország ötödik legnépesebb településeként és Baranya megye székhelyeként gazdasági fejlődése szükségképpen differenciált volt, és ezt a jellegzetességet a szocializmus idején is megőrizte. Összevetve a méretében hasonló, de inkább egyoldalúan nehézipari Miskolccal, szembeszökő a könnyű- és élelmiszeripar sokoldalú kiépítettsége. Ezen ágazatok visszavezetnek a Monarchia idejébe, a korai iparosodás évtizedeibe, amikor az 1878-ban okkupált, a városhoz viszonylag közel fekvő Bosznia-Hercegovina jelentett biztos felvevőpiacot a pécsi termékeknek. Az ebben az időben megtelepedett iparágak (porcelán, bőr- és kesztyűipar, söripar, húsipar, dohánygyár) a tervutasításos érában is életben maradtak, és bizonyos értelemben fejlődtek is, bár e változás elsősorban mennyiségi expanziót jelentett. A rendszerváltozás, ami egyben a posztindusztriális átmenet intenzívvé válásának kezdetét is jelentette, igen érzékenyen érintette a város iparát, helyi ágazati-foglalkoztatási reprezentációjából következően a legmélyebb válság a bányászatban jelentkezett. 1999-ben az utolsó mélyművelésű, 2004-ben pedig az utolsó külszíni bánya is bezárt. Ugyancsak a piaci viszonyoknak esett áldozatául az uránbánya is, ahol a stratégiai motivációk elmúltával és az uránérc világpiaci árának esésével 1997-ben végleg leállt a termelés. A bányászathoz hasonló drasztikus és visszafordíthatatlannak látszó leépülés ugyan nem sújtott más ágazatokat, de a KGST biztosította piacok elvesztése a bőr-, a tömeges állami (lakás)építések megszűnése az építő-, az életszínvonal és ehhez kapcsolódóan a fogyasztás visszaesése pedig az élelmiszeripar hanyatlását eredményezte. A korábbi állami kézben lévő vállalatok privatizációja nem mindig sikerült zökkenőmentesen. Némely esetben multinacionális vállalatok jelentek meg vásárlóként (dohánygyár), sokkal gyakoribb volt azonban a feldarabolódás, az életképesnek tűnő egységek kisebb gazdasági társaságokba való szerveződése. Néha a magánosítás hosszan elhúzódott, a Zsolnay-porcelángyár esetében pedig a tulajdonosváltás bonyolult, a cég részbeni összeomlásával járó folyamat volt, aminek végeredményeként 2005 őszén a jogutód vállalat, illetve annak ingatlanjai az önkormányzat kezébe kerültek. A felaprózódás folyamata tulajdonképpen illeszkedik az általános trendekhez abban az értelemben, hogy a gyorsan változó keretfeltételekhez nehezen alkalmazkodó nagyvállalatok helyét a rugalmasabb kisebbek töltik be. A régi-új ipari vállalkozások gyakran neveikben is igyekeznek visszanyúlni a kézműves hagyományokhoz, hangsúlyozva a mennyiségiből a minőségire váltott termékstruktúrát. Így lett a porcelángyárból -manufaktúra, a sörgyárból sörfőzde, de újjáéledt olyan klasszikus pécsi üzem is, mint a híres orgonakészítő vállalkozás. A legnagyobb problémát napjainkban az jelenti, hogy mindezidáig nem jelent meg olyan ipari tevékenység, amely a bányászat távoztával létrejött űrt képes volna betölteni a város gazdasági szerkezetében. A legnagyobb ipari foglalkozató jelenleg egy finn érdekeltségű elektronikai vállalkozás, amely azonban egyedüliként képviseli az ágazatot, és szinte az egyetlen számottevő zöldmezős beruházás volt Pécs iparában. Számos más vállalat pozíciója meglehetősen instabil, szinte folyamatosan születnek híresztelések egyik vagy másik jelentősebb foglalkoztató üzemének bezárásáról. A tercializálódás folyamata napjainkra már előrehaladottnak minősíthető, bár ez legalább olyan mértékben tulajdonítható az ipar fent részletezett válságának, mint a kereskedelem, vagy más szolgáltató ágazatok előretörésének. A jelentős vásárvonalon fekvő város kereskedelmi szerepköre hagyományosan is igen erős volt, vonzáskörzete kiterjedt a jelenlegi déli határon túli területekre is. A délszláv háború ugyan időleges visszaesést hozott, de a békekötés után is – bár egyre csökkenő mértékben – számottevő volt a horvát bevásárló-turizmus jelenléte. A

8

(kis)kereskedelem struktúrájának és térszerkezetének átalakulása már az 1980-as évek végén megkezdődött: a városperemre épített FEMA, majd a belvárosi rehabilitáció által életre hívott Kereskedők Háza modern építészeti elvek alapján, az új igényeknek is megfelelő bevásárlóközpontokat adott a városnak. A korábban lakóegységenként kialakított ABC-áruházak egyeduralmát először a rugalmasabb kisboltok, majd az átalakuló ipari övezetekben megjelenő nagy alapterületű hipermarketek törték meg. A kiskereskedelem területi dekoncentrációja, a könnyebben megközelíthető peremeken történő megerősödése a történelmi belvárosi kínálatot versenyképtelen helyzetbe taszította, ahol a nagyobb presztízsű üzletek még időszakosan megmaradtak, mellettük/helyettük az olcsó ázsiai termékeket kínáló üzletek szaporodtak el. E folyamatot tovább erősítette a poszt-szocialista kiskereskedelem átalakításában már tapasztalatot szerzett német ECE, amely 2004-ben építette fel új regionális bevásárlóközpontját egy korábban ipari létesítményeknek helyet adó belváros közeli telken. A folyamat nagy vesztesei a hagyományos áruházak: ezek közül mind a belvárosiak, mind a decentrumokba telepítettek többszöri átalakuláson mentek keresztül. A közelmúlt jelentősebb kiskereskedelmi beruházásai a város keleti végén valósultak meg, lévén az átalakulás első másfél évtizede érintetlenül hagyta az amúgy is gyengébben ellátott városrészt. A korábban „KGST piacként” működő vásártér az egykori belső ipari és a külső lakóövezet (kertváros) közé ékelődve olyan erős gyökeret vert, hogy az ország legnagyobb kirakodóvásáraként több, az elmozdítására tett kísérlet kudarcot vallott. Mint az a magyar városok többségére jellemző, nem jött létre egységes irodai negyed Pécsett sem. Az üzleti szolgáltatások funkciói meglehetősen heterogén módon nyertek teret a belvárosban, foghíjtelkek beépítésével, megfelelőnek ítélt ingatlanok átalakításával. Az esetlegesség jellemzi a kvaterner szektort is. Az oly sokszor hangoztatott tudásalapú gazdasághoz a tudást elméletileg a Pécsi Tudományegyetem háttere lenne hivatott biztosítani. Az egyetem, amely jelenlegi formájában 2000-ben jött létre és magába foglalja az egykor különálló orvosi, bölcsész- és természettudományi, jogi és közgazdaságtudományi, valamint műszaki karokat, térben is rendkívül szórtan helyezkedik el, egységes egyetemi campus kialakítása – az elhúzódónak mutatkozó forráshiány – miatt fel sem merül. Az egyetem egyébként nem csak a város, hanem az egész régió legnagyobb foglalkoztatója, azonban a gazdasággal való kapcsolata meglehetősen gyenge, mind az oktatási, mind pedig a kutatási szférában. Ennek megváltoztatására ugyan voltak és vannak törekvések (DDKKK, az Egészségipari Pólus néhány projektje), az áttörés azonban még várat magára. 4. Pécs dinamikus funkcionális morfológiai vázlata

4.1. Pécs város területi szerkezetének történeti változásai Az ipari korszak városának sajátos, meghatározott területi képe alakult ki, amely mind a mai napig meghatározza a település funkcionális morfológiáját (1. ábra). Pécs alapvetően egy nagyjából kelet-nyugati irányú markáns természetföldrajzi vonalra, a Mecsek déli hegylábi felszíneire támaszkodik. Maga a városmag a lefutó vizek által hullámossá tett, de a Pécsi-medence alján összegyűlő pangóvizek szintje feletti hegylábfelszínen jött létre. A terjeszkedés lehetőségeit kezdetben így egyik oldalról a meredek hegyoldal, másik oldalról a mocsaras medence határolta be, és tette alapvetően egyetlen fő irány mentén elnyúlóvá. Ez a tengely, mint vásár- és közlekedési vonal is megerősítést nyert a társadalmi-gazdasági fejlődés révén. Csak az újkor vízrendezései, amelyek szabályozták, nem egy helyen felszín alá kényszerítették a folyóvizeket, tették lehetővé, hogy a város déli irányba terjeszkedve beépítse a Pécsi-víz völgyét, majd az attól délre eső, lösszel borított, szelíden emelkedő domboldalt. Az első ipari negyed még a történelmi városmagtól északkeletre, a karsztforrások által táplált Tettye-patak futását követve jött létre. A XX. század hajnalán az ipari és részben közlekedési célú területek már viszonylag egybefüggő övezetet alkottak a belvárostól keletre és délre (Budai és Siklósi külvárosok). A szénbányászat 9

annyiban módosította csak a térszerkezetet, hogy az első aknák és a hozzájuk kapcsolódó kolóniák a várostesttől elszeparáltan, attól északkeletre jöttek létre. A későbbi időszak e városrészt érintő fejlődései a bányászfalvak településbe történő integrálását, valamint az észak-déli tengely műszaki megújítását eredményezték. Érdemi változást ebben a tekintetben a szocializmus első két évtizede sem hozott, hiszen ekkor erősödött meg a város bányászati profilja, ami azt is jelentette, hogy nagy számban jöttek létre különböző építészeti kivitelben készülő lakótelepek. Keleten, a mai Komlói út környékén még többnyire négy-ötszintes téglaházak épültek e korban modernnek nevezhető városépítészeti elveket követve. Ehhez nagyban hasonló módon valósult meg a város nyugati végein is a perifériáról induló lakásépítés, amely elérve a funkcióját vesztett lőtér és repülőtér körzetét, alapvetően más formát öltött. A nagypaneles technikának köszönhetően (1960-tól) egy teljesen új, egységes szerkezetben tervezett városrészként születhetett meg Uránváros – hivatalosan Újmecsekalja. A városhatártól nyugatra, Cserkút és Kővágószőlős települések térségében folyó uránérc-bányászat elősegítette a szerkezet további linearizálódását, melynek során a város térben is integrált néhány korábban már csatolt települést (Magyarürög, Mecsekalja, Patacs, Rácváros). A Pécs-Budapest vasútvonalra támaszkodva, az ekkori városhatár mentén megszületett a nyugati ipari terület is, amely elsősorban a nagy helyigényű építőipari telephelyeknek adott otthont.

1. ábra. Pécs város területi fejlődése (szerk. Trócsányi A.) 10

Mindeközben az 1960-as évek végére nyilvánvalóvá váltak a szerkezeti problémák. A város terjeszkedéséhez további térre volt szükség (a népesség növekedése az 1970-es években is igen dinamikus maradt, köszönhetően az akkori idők megyeszékhelyeket jutalmazó településfejlesztési politikájának), ami immár sem nyugaton (vízbázis védelme, stratégiai bányászati objektumok), sem pedig keleten (ipari és katonai objektumok) nem állt rendelkezésre. A déli irányba történő terjeszkedés legfőbb korlátai a medence kedvezőtlen természeti viszonyai, valamint a vasútvonal jelentette barrier voltak, ahol a második világháborút megelőzően mindössze egy – határozott városépítészeti elvek alapján kivitelezett – kertvárosias jellegű településrész létesült. Ehhez kapcsolódott a történelmi Pécs ikerbolygójaként 1970-es évektől több lépésben kivitelezett, kissé ironikusan szintén kertvárosnak nevezett paneles lakótelep, amely a csúcsidőszakban mintegy 60 000 embernek adott otthont. Ebben a városnegyedben – nem utolsó sorban a rendelkezésre álló források és a kitűzött feladatok közötti aránytalanság következtében – a lakófunkcióhoz képest minden más alárendelt szerepet játszott, így az övezeti elkülönítés egyik klasszikus helyi példájaként értelmezhető. A fentieket igazolja, hogy míg az alapvetően korábbi építésű Uránváros esetében meglehetősen markáns decentrum került kialakításra, addig erre a Kertvárosban kevesebb hangsúlyt fektettek, a városnyi településrésznek nincs igazán határozott központja. A növekvő méretű város belső, történelmi magjának zsúfoltsága így szembeszökővé, modernizációja elkerülhetetlenné vált, amin egy teljesen új városközpont létrehozásával próbáltak segíteni. Az elképzelések a forráshiány következtében – szerencsére – csak részben valósultak meg, mert ugyan számos funkciót kiköltöztettek, és az időszak végén megkezdték a közlekedési tehermentesítést is, de a városközpont nem került át a kijelölt, új helyére, inkább csak kiterjedt annak tervezett déli irányába. Pécsnek az 1980-as évtized végére kialakult legfontosabb területi jellemzőit áttekintve elmondható, hogy szerkezetében a funkcionális övezetesség dominál. A belső ipari övezet a vasútvonalra támaszkodva, délkelet-délnyugat irányból körülöleli a belvárost, míg a külső lakóövezetek szerkezetét a külső ipari (bányászat) zónák elhelyezkedése formálta. Ezt a sajátos szerkezetet a természet- (Mecsek) és az erre alapuló közlekedésföldrajzi tényezők tovább színesítik, számos karakteres városfejlesztési probléma elé állítva a posztindusztriális átalakulás előtt álló Pécset.

4.2. Az átalakuló terek típusai a posztindusztrializáció folyamataiban A szerkezetváltás, posztindusztrializáció városi gazdaságra gyakorolt hatásának természetesen megtaláljuk a térbeli lenyomatát is Pécs mai funkcionális morfológiai képében (2. ábra). A korábban meglehetősen zárt egységekbe tömörülő funkcionális övezetek differenciáltan változtak, eltérő mértékben alakultak át és hasonló adottságok ellenére is nem egyszer teljesen eltérő irányba fejlődtek tovább. A változások némely területen különösen plasztikusan zajlottak le, az elemzés éppen ezért ezeket veszi elsősorban górcső alá. Barna mezők A belső ipari övezet sok helyen ugyan megőrizte eredeti névadó funkcióját, egészében véve azonban a korábban egységes területhasználat jelentős szegmentálódásával állunk szemben. Ez természetesen összefügg a telephelyeket birtokló vállalatok feldarabolódásának folyamataival is. Előretört a kereskedelmi funkció: leglátványosabb módon ezt a volt gépgyári épület telkén a történelmi városmag déli határán, a közlekedési értelemben vett centrumban (tehát üzleti szempontból mindenképpen kedvező helyen) felépült Árkád bevásárlóközpont esetében figyelhető meg. Ezt megelőzően is megjelentek más, többnyire specializált kisebb-nagyobb raktáráruházak az övezet egyéb – zömmel külső – területein is. Sajátos példa az egykori gabonaraktár védett épületében létesült legnagyobb pécsi diszkó esete, de benzinkút, irodaház és autókereskedés is működik ma az egykori bőrgyári telephelyen.

11

Ezzel lényegében megegyezett a külső övezethez tartozó nyugati ipari zóna sorsa, itt a legizgalmasabb új funkciót egy megyei felnőttképzési központ betelepülése jelentette. ,A többnyire a keleti városrészben koncentrálódó egykori bányaterületek esetében a hasznosítás lehetőségei jóval kedvezőtlenebbek. A bányászat jelentős tájsebeket hagyott maga után, ezek helyreállításának érdekében, az uránbányászat esetében különösen erős környezetvédelmi motivációkkal támogatva, intenzív rekultivációs tevékenység folyik, látványos eredményeket elsősorban az egykori ércbányák területén ért el. Az egykori bányaüzemek és kiszolgáló létesítményeik hasznosítása jórészt megoldatlan, a szállítórendszer kötélpályáit hamar elbontották és ez a sors várt az üzemi vasútra, annak ellenére, hogy felmerült a turisztikai célú hasznosítás is. Az épületek között van olyan, amely ipari műemlékként élvez védettséget (István-akna) azonban félreeső fekvése és jelentős helyreállítási igénye miatt egyelőre csak tervek születtek a hasznosításra. Minduntalan szóba kerül ezeknek az ingatlanoknak a kulturális alapú hasznosítása is, amelynek leglátványosabb – ugyanakkor legkevesebb realitást tükröző – eleme a Karolina Ökopark projekt a hasonló nevű külfejtés bányagödrét kívánná hatalmas szabadtéri rendezvényés kiállítóterévé alakítani (SPIEGLER P. – LAMPÉRT K. 2007).

2. ábra. Az átalakuló terek típusai Pécsett (szerk. Pirisi G.)

12

A barna mezős területek egyik speciális csoportját képezik az egykori katonai objektumok. A szocialista időszakban három nagyobb laktanya létesült a városban, ezek közül egy, amelyet a határőrség használ, még mindig eredeti funkciója szerint működik. A kertvárosi, egykori Bajcsylaktanya esetében az új funkció fellelése a zavaros tulajdonviszonyok miatt túl nagy feladatnak bizonyult, a város legfontosabb észak-déli közlekedési tengelye mentén, a temető, az egykori honvédkórház és a lakótelepek közé beékelt terület igazából nem vált pezsgő gazdasági, sem pedig valamilyen átgondolt közösségi célokat szolgáló intézmények körzetévé, hasznosítása fragmentáltan és mai napig csak részben valósult meg. A honvédség átalakulásával párhuzamosan 2004-ben végül lakat került a másik, a 6-os főközlekedési út mentén, a város keleti peremén fekvő laktanyára is. Megközelíthetősége nagyszerű, infrastruktúrája kiépített, épületei jóval kevésbé leromlottak. Mivel a tulajdonjog rendeződni látszik, elméletileg semmi akadálya sincs az átgondolt, feltehetően gazdasági jellegű hasznosításnak, már csak azért is, mert közel fekszik az ipari parknál formálódó új gazdasági súlyponthoz. Zöldmezős beruházások a város peremén A gazdaságfejlesztés egyik modern csodafegyvere, az ipari park természetesen Pécsett is bevetésre került a szerkezetváltás gyorsítása érdekében. Pécs ipari parkja a város keleti-délkeleti peremén, tulajdonképpen az egykor a bányászat háttérlétesítményeinek (szállítási-osztályozási funkció) szomszédságában épült ki, az elkerülő útnak és a rendező-pályaudvarnak köszönhetően jó külső megközelíthetőséggel rendelkezik. Lényegében azt lehet mondani, hogy illeszkedik a város egykori külső ipari övezetébe, amely tény településrendezési szempontból szerencsésnek minősíthető. Mindezek ellenére sem nevezhető az itteni fejlesztés sikertörténetnek, legnagyobb jelentőségű befektetőként ugyan jelen van a finn Elcoteq és partnere az EIMO, hasonló méretű munkáltató azonban nincs több, bár a közelmúltban némi élénkülés tapasztalható a kisebb vállalkozások megtelepedésének tekintetében. Pécsett a zöldmezős beruházások döntő többsége nem az ipar, hanem a kereskedelemmel kapcsolatos. A bevásárlóközpontok telephely-választása olyan értelemben megfelelt az új trendeknek, hogy az autós elérhetőség szempontjai minden esetben hangsúlyozottan érvényesültek. Jelen pillanatig öt nagyméretű és számos kisebb, főként élelmiszer profilú hipermarket létesült zöldmezős beruházásként. Ezeket egészítik ki a szakosodott áruházak: két üzlet barkácsáru, egy elektronikai termékek forgalmazására specializálódott, egy lakberendezési, egy pedig sportruházati profilú. Ezek a hipermarketek immár összefüggő zónát alkotnak a nyugati városkapunál, ahol a telephelyválasztást elősegítette a városi autóbusz-közlekedés egyik csomópontjának közelsége. A terület közlekedési kapcsolatai különösen az elkerülő út nyugati szakaszának befejezése után válhatnak kedvezővé minden irányba, de a jelenlegi helyzetben is megfelelően illeszkedik a város történetileg kialakult keletnyugati nagytengelyéhez. Revitalizálódó történelmi belváros Pécs történelmi belvárosának peremeit egyértelműen kijelöli az egykori városfal futása, valamint az ehhez igazodó utcahálózat bizonyos elemei. Ez a viszonylag nagy terület, amely magába foglalja Pécs több mint 400 nyilvántartott műemlékének jelentős részét, egyházi és világi központra (Dóm és Szent István-tér, illetve Széchenyi-tér) tagozódó szerkezetét a középkor óta őrzi. Közlekedési tehermentesítése, illetve funkcionális átalakítása három évtizede napirenden van. A város központi tere régóta elvesztette eredeti, piaci funkcióit, a közlekedés fő útvonalainak metszéspontjai mára kikerültek innen. A közlekedési tehermentesítés más irányokban is folyamatos volt: az 1980-as években megszüntették a Kossuth-téri autóbusz-végállomást, több lépcsőben megépítették az egy szakaszon még alagutat is magába foglaló északi elkerülő utat, engedélyhez kötötték a behajtást, illetve sétálóövezetet alakítottak ki.

13

Összességében ez a lépéssor oda vezetett, hogy az örökségvédelem terjedő szemléletének részben megfelelően a városi értékvédelem szempontjai kezdtek felülkerekedni, így megindult, bár a teljes kibontakozástól még távol van a belváros élő központból műemlékvárossá válásának folyamata. Ennek egyik jele volt, hogy Pécs egész történelmi belvárosát szerette volna a világörökség részévé nyilváníttatni, amely szándékát azonban nem koronázta siker. Végül 2000-ben az ókeresztény emlékek kerültek fel az UNESCO listájára, ezek helyileg a belváros északnyugati, hagyományosan egyházi központként működő részén találhatóak. A hagyományos belvárosi szerepkörök közül az igazgatási mellett a kereskedelminek kellene jellegadónak lennie. A city, egykor magas presztízsű, viszonylag drágán bérelhető üzlethelyiségek (amelyek igazából soha nem terjedtek túl a történelmi belváros mindössze négy utcáján) által nyújtott kereskedelmi kínálat a szféra koncentrációs folyamatainak nagy vesztese. Már az 1990-es évek közepén megnyitotta kapuit az első kisebb üzletház a belváros peremén, előre jelezve a fejlődés irányát. A megrendítőnek tűnő csapást azonban a tömegcikkeket viszonylag olcsón – a belvárosinál mindenképpen kedvezőbb áron – kínáló hipermarketek, majd pedig a mall típusú bevásárlóközpontok vitték be. A fogyasztás új palotáiként ezek a helyek magukhoz vonzották a fiatalos, fizetőképes kereslet jelentős részét. A bankok, biztosítók, különböző üzleti szolgáltatók irodái hovatovább szintén ebbe az irányba mozdulnak el, a belváros forgalomcsillapítása és a parkolóhelyek krónikus hiánya miatt kénytelenek jobban megközelíthető helyeket választani. A kereskedelmi funkció hanyatlásának egyenes következményeként csökkenő bérleti díjak nyomán olyan, viszonylag alacsonyabb árréssel dolgozó üzletek is megjelenhettek a belváros szívében, mint amilyenek a távol-keleti ruházati üzletek. Ehhez képest örvendetesnek mondható, hogy a kereskedelmi funkció helyét részben átvette a vendéglátóipari. A város egyre markánsabban megjelenő turisztikai és egyetemi jellege meglehetősen biztos keresletet támaszt a kávézók és éttermek piacán: a gyalogos övezetekben nyáron az utcára is kitelepülve működnek az üzlethelyiségek. Differenciálódó lakóövezetek Pécsett A klasszikus övezeti felosztás csak részben értelmezhető Pécsre: a központi funkciók területi koncentrációja lényegében néhány utcára terjed ki, a hagyományos belső lakóhelyöv már a történelmi központban megtalálható. A beépítés a hasonló dunántúli városoktól megszokott módon még a belső részeken sem túl magas, tipikusan két-, illetve háromszintes épületek dominálnak. A lakáspiac már említett anomáliái erőteljesen hozzájárultak az övezet műszakiépítészeti erodálódásához. A tömbrehabilitáció igen lassan, de már az 1980-as évek végén, átgondolt koncepció mentén, a műemléki, örökségi értékek védelmének figyelembevételével megkezdődött. Egyelőre jobbára még inkább kivételnek tekinthetők az így létrejött, a lakó- és irodafunkciót többnyire kombináló épületek. Mindenesetre a tendencia már egyértelmű, és az építészeti megújulás a lakosság részbeli kicserélődésével is együtt jár. Ez a folyamat elsőként a belvárostól nyugatra, a központot az (egyik) egyetemi negyeddel összekötő utcák mentén volt megfigyelhető, de szép példája az egykori keleti városkapunál felépült Király-ház is. Pécs lakótelepeit nem lehet és nem is szabad egyveretű jelenségként kezelni: mind az építészeti és várostervezési megoldások, mind a jelenlegi műszaki és társadalmi állapot is igen különböző lehet, függően az adott negyedek korától és elhelyezkedésétől is. A lakótelepek népessége meglehetősen gyors ütemben cserélődött ki ugyanis az 1990-es években. Korábban az igen szerény mértékű megtakarítások és az állami szabályozás nem engedték érvényesülni az egyébként is igen korlátozott társadalmi különbségek érvényesülését. 1990 után azonban a lakótelepek a szocializmus negatívan értelmezett szimbólumaivá váltak. A lakásprivatizáció az alsóközéprétegektől felfelé lényegében mindenkit lakástulajdonossá tett, majd akik tehették, igyekeztek megszabadulni az erkölcsileg és műszakilag is leértékelődött panellakásaiktól.

14

A lakótelepek átalakulása Pécsett is szelektív formát öltött. A legrosszabb helyzetbe az északkeleti városrész legöregebb, egykor zömében bányászok által lakott körzetei kerültek, ahol a lakók kiöregedésével és/vagy munkanélkülivé válásával a településrész társadalmi-gazdasági alapja szűnt meg. Ezen átalakulás már-már a nyugat-európaihoz némiképp hasonló, slumosodó városrésszé tette a területet, amelyet a belvárostól való elszakítottság, valamint a viszonylag kedvezőtlen megközelíthetőség a jelentős zöldfelületek és az élhető épületállomány ellenére sem tesz vonzó lakóhellyé. A város nyugati oldalán az egykori Uránváros ugyan elvileg hasonló fejlődési pályán, alig egy-két évtizeddel később mozog, de nagy különbség, hogy az egyetem közelsége, és a szűkös kollégiumi férőhelyek miatt albérletbe szoruló hallgatók által támasztott kereslet jótékonyan hatott a lakáspiacra és ezáltal az épületek műszaki állapotára. Ebben az övezetben még keveredik a téglaés a paneles építési mód, az egyedi és a távfűtéses technológia, de a lakások alapterülete is nagyobb változatosságot mutat. Helyzete ma összességében kedvezőbb, így ez az ingatlanárakban is egyértelműen megmutatkozik. Kevésbé összefüggő, de összességében nem elhanyagolható méretű, az 1970-es majd 1980-as években panel-technológiával épített negyed az egyetemvárostól északra a Mecsek-oldal bizonyos részein. A fekvése a város összes lakótelepe közül talán a legkedvezőbb, az egyetem fent említett pozitív hatásai itt is érvényesülni látszanak. A déli városrész, a Kertváros kiterjedt lakótelepei egészen külön csoportot képviselnek. Itt találjuk a legújabb, a rendszerváltás előestéjén átadott panel lakóegységeket, sőt, itt van példa (szociális)bérlakásépítés folytatódására is a 2000. év után. Az újabb építésű – és egyebek mellett a korábbiaknál jóval változatosabb méretű és elrendezésű – lakások azonban a városrész peremein, kimondottan rosszul megközelíthető helyeken találhatók. A város legnagyobb lakótelepén a leginkább kézzelfogható a panel-érzés: a magterületen különösen sűrűn és magasan beépült házak nyomasztóak, a szórakozási lehetőségek viszonylag csekélyek, a városközpontba vezető közlekedési pályák rendre zsúfoltak. Noha az épületek felújítása megkezdődött, ez többnyire kimerül az épületek külső hőszigetelésében, elodázva a hamarosan tömegesen szükségessé váló gépészeti rekonstrukciót. A posztindusztrializáció ezen a lakótelepen leginkább szembeötlő: a korábban negligált, vagy mindössze alapszinten kiépített funkciók kiteljesedése, átalakulása jelent új színfoltot. Az iparcikkáruházakból diszkontok, a garázsok némelyikéből talponállók és kisboltok alakultak, illetve a tízemeletes épületek közötti űrt töltötték ki korábban hiányzó létesítményekkel (templom, étterem, áruház, bankfiók). Pécsnek hagyományosan kiterjedt kisvárosias-kertvárosias beépítettségű lakónegyedei is voltak: ezeket az átalakulás viszonylag kevéssé érintette. A korábban zömmel típustervek alapján felépített házakat a mai igényeknek megfelelően korszerűsítették, illetve bővítették, a jó közlekedési adottságú körzetekben, sok esetben üzletté, irodává alakították. A magasabb presztízsű lakóterületek térnyerése lényegében két irányban valósult meg: egyrészt a szuburbanizálódó szomszédos községek tekintetében (Kozármisleny, Keszü, Pellérd, Cserkút), másrészt a város közigazgatási területéhez tartozó mecseki lejtőkön. A hegység déli lankáin húzódó erdőséget valószínűleg már a város első lakosai megkezdték kiirtani, és helyükön jött létre a minden történeti korban jelentős tényezőnek számító szőlőkultúra. A pécsi polgárokra jellemző kétlakiság a városi ház és a hegyoldali présház viszonylatában alakult ki. Hagyományosan csak az számított igazi pécsi tükének, aki helyi felmenőkön kívül saját szőlőterületet is magáénak tudhatott. Ma már alig-alig találni hagyományos stílusban épült, különösen pedig eredeti funkcióját megőrzött présházat, mert az elmúlt évtizedekben egyre gyorsuló folyamatként jelent meg a hegyoldali lakófunkció terjeszkedése. Kezdetben a második otthonok lakóingatlanná történő önerős átalakítása volt meghatározó, majd a megélénkült piacon a vállalkozók által emelt

15

társasházak is megjelentek. A hegyoldal intenzív birtokbavétele azért tűnik veszélyesnek, mivel a korábbi hivatalos rendezési tervek nem számoltak ilyen jelentős ütemű beépítéssel, a közművek és az utak létesítése és állapota terén számottevő hiányosságok halmozódtak fel. A gyakran igen impozáns méretű házak olyan telkeken épültek fel, ahol nem volt kiépítve a közcsatorna, de sok helyen még a vezetékes vízellátás is megoldatlan. Jelenleg ezt a problémát egy, az EU által ISPA alapból támogatott nagyberuházással igyekeznek orvosolni, amely feltehetően azonban tovább gyorsítja majd a beépülést, bár az új településszerkezeti terv ezt már megpróbálja korlátok közé szorítani. Pusztuló rekreációs terek Pécs soha nem volt a tágas parkok és a rendezett zöldterületek városa. Az ebből fakadó problémákat némileg ellensúlyozta a Mecsek, parkerdőjével, kedvelt közeli és távolabbi kirándulóhelyeivel. Az 1960-as években egy összefüggő rekreációs övezet jött létre a hegyoldalban, amelyben állatkert, vidámpark, úttörővasút, sípálya, több kisebb családi kirándulásra alkalmas sétaútvonal és erdei tornapálya szolgálta akkor a kor színvonalának megfelelően a lakosság kikapcsolódását. Ma ezek a létesítmények és intézmények működnek, de lényegében saját karikatúrájukként: nem sokat fejlődtek közel negyven évvel ezelőtti önmagukhoz képest. Az egyéb városi rekreációs terek meglehetősen szétszórtak, elhelyezkedésükben a lakótelepek jelentette népességkoncentrációk és a korábban még beépítetlen területek a meghatározók. 1990 után a források beszűkülése igen élesen mutatkozott meg ebben a tekintetben is. A város két jelentősebb strandja közül a Zsolnay-gyár szomszédságában fekvő Balokányt bezárták, és ugyanerre a sorsra jutott számos sportlétesítmény is: az elmúlt 15 évben – hogy egyetlen tényezőt ragadjunk csak ki – mintegy kilenc labdarugócsapat szűnt meg a városban, és kevés kivételtől eltekintve ez általában az általuk használt pályák felszámolását, értékesítését is jelentette. Noha voltak és vannak elképzelések egy nagyméretű, parkot, sportpályát és fürdőt is magába foglaló új városi zöldterület kialakítására, amelyhez a – rekultivált – terület viszonylag egyszerűen megközelíthetővé tehetően rendelkezésre is állna, ilyen nagy beruházásra egyelőre nem sikerült megfelelő forrásokat találni. Ugyanez a tényező akadályozza a modern előírásoknak nem vagy csak nagy nehézségek árán megfelelni képes állatkert egy tágasabb és korszerűbb helyre történő átköltöztetését is. 5. A kulturális gazdaság szerepe Pécs funkcionális-morfológiai megújulásában Az eddigiek alapján egyértelműnek tűnik: az a szerkezetváltás, amelyre a külső feltételrendszerek megváltozása kényszeríttette a várost másfél évtizeddel ezelőtt, mind gazdasági, mind funkcionális morfológiai értelemben megkezdődött, de koránt sem zárult le. A régi struktúrák lényegében kivétel nélkül leépültek, de helyüket, virtuális és fizikai értelemben sem mindig tölti be más funkció. Ez értelmezhető a város gazdaságának egészére, ahol a hagyományos ipari ágazatok kieső jövedelemtermelő- és foglalkoztató szerepét nem voltak képesek a továbbélő, kibontakozó vagy újonnan megjelenő ágazatok teljes mértékben átvenni, de alkalmazható a városszerkezetre is, ahol a számos alulhasznosított, funkcionális és építészeti megújításra váró téregység jött létre. A város és közössége hamar eljutottak a problémák felismeréséig, de egészen az új évezred első évtizedének közepéig remény sem nyílt arra, hogy a szerkezetváltás befejezéséhez szükséges források valamiképpen rendelkezésre álljanak. A helyzet hazánk EU-csatlakozásával változott: megkezdődhetett a konkrét fejlesztési stratégiák kidolgozása, mert a kohéziós és strukturális alapok megnyílásával a 2007-2013-as költségvetési időszakban már reális esély nyílt egy nagy ívű, az új növekedési pálya alapjait lerakó projektek megvalósítására is. 16

A stratégia megfogalmazásakor nagyon is megalapozottan merült fel a kulturális gazdaság szerepének erősítése. A nemzetközi tapasztalat azt mutatta, hogy a kultúrához (hagyományok, turisztikailag hasznosítható örökségi elemek, rendezvények) kapcsolható termékek és szolgáltatások fogyasztása növekedőben van, illetve azt, hogy az így megtermelt jövedelmek egyre meghatározóbbak a hagyományos erőforrásokban (nyersanyag, munkaerő, tőke stb.) nem bővelkedő, ám sikeresen szerkezetet váltó térségekben. A kulturális intézmények speciális elemeihez, elsősorban a felsőoktatási intézményekhez és a kutatóintézetekhez kötődő szellemi, gazdasági potenciált az előbbitől elkülönítve leginkább tudásgazdaságként definiálják (du GAY, P. – PRYKE, M. 2002). A kulturális gazdaság egyre szélesebb körben használt, lassacskán a geográfiában is gyökeret eresztő fogalma teljes pontossággal mindezidáig nem került meghatározásra a hazai szakirodalomban. Nem létezik olyan tudományos konszenzus, amely kellő vezérfonalat nyújtana a téma tanulmányozásához abban a tekintetben, hogy egészen pontosan hol húzódnak a kulturális gazdaság határai, melyek a jól körülírható alkotói, részhalmazai. ENYEDI GY. (2005) két fő csoportot, nevezetesen a kulturális szolgáltatásokat és a kulturális termékipart nevezi meg. SÜLI-ZAKAR I. (et. al. 2005) esetében komplex megközelítésekkel is találkozunk, amelyeknek a fő dimenziója a versenyképességben betöltött szerep, míg RECHNITZER J. (2007) a kereslet és kínálati elemzésének oldaláról közelíti meg e témát. Felfogása szerint a kulturális gazdaság a kulturális infrastruktúra (TRÓCSÁNYI A. – TÓTH J. 2002) és az azok által kínált programok összessége, illetve ezek fogyasztása (műemlékek, múzeumok, kiállítóhelyek, színházak, szabadtéri játékok, koncerttermek, fesztiválok, művelődési házak, mozik, könyvtárak, irodalmi és kulturális folyóiratok, média) mentén írható le. Védhetőnek látszik az az álláspont, miszerint a kulturális gazdaság a kultúrához kapcsolódó szolgáltatás és termékipar együttese, térbeli vetületei pedig elsősorban a kulturális funkciók, valamint a kulturális termékek előállításával és kereskedelmével összefüggő kérdései mentén elemezendők. Ahhoz, hogy a kulturális gazdaság meghatározó lehessen egy város életében, szükségesnek látszik az ágazat átalakulása, olyan feltételek között, ahol a kultúra nem csak az állam, illetve az önkormányzatok által fenntartott és támogatott szolgáltatás, hanem olyan – bár természetesen speciális – piac, ahol valódi kínálat és kereslet mellett verseny alakul ki, amely minőségi szolgáltatásokra kényszeríti az ágazat szereplőit. Ennek a tendenciának már felismerhető jelei vannak Magyarországon is (gondoljunk csak a nagy múzeumaink jelentős marketinghadjárattal megtámogatott, népszerű hívószavakra építő sikeres időszaki kiállításaira), de összességében azt lehet mondani, hogy a kulturális gazdaság Magyarországon még gyenge lábakon áll. Hogy a problémák közül csak néhányat említsünk, hiányzik a jelentős diszkrecionális jövedelemtömeg, de a differenciált kínálattal (és, tegyük hozzá, sokszor a kereslettel) is gondok vannak. Budapest ebből a szempontból is elérte azt a „kritikus tömeget”, hogy esetében már beszélhetünk valós, működő és differenciált kulturális gazdaságról. De vajon megtehetjük-e ugyanezt egy vidéki magyar nagyváros, jelesül Pécs esetében? Joggal remélhetjük, hogy igen, hiszen ez volt az a szegmense a gazdaságnak, ahol a város az elmúlt évtizedekben is látványos fejlődést élt meg: a világörökségi cím megszerzésével felkerült a kulturális turizmus virtuális térképére, az egyetem expanziójával pedig olyan súlyú intézmény jött létre, amelynek révén Pécs sok szempontból felzárkózott a hagyományos vidéki tudományos központok, Szeged és Debrecen mellé. Pécs fejlesztési terveiben kitörési pontként fogalmazta meg a kultúrát, és akarva-akaratlanul, de úgy tűnik, hogy szinte mindent erre az egy lapra tett fel. A pécsi pólusprogram még csak a három pillér (egészség- környezet- és kulturális ipar) egyikeként számolt a kultúrával. Időközben azonban kiderült, hogy Pécs sikerrel pályázott a kulturális fővárosi címre, a projekt 45 Mrd Ft-os költségvetése (amiből hozzávetőlegesen 36-ot tesznek majd ki a beruházási költségek) alapvetően úgy nyert állami jóváhagyással kohéziós támogatást, hogy lekötötte a városnak, mint növekedési pólusnak juttatandó keret jelentős részét. Az EKF tervekben szintén meghatározó a kultúra, 17

hiszen az öt nagy projektből négy (Konferencia- és Koncertközpont, Zsolnay Kulturális Negyed, Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont, Nagy Kiállítótér) ezen ágazathoz köthető, míg az erre fordítható fejlesztési, beruházási összeg (27,2 Mrd Ft) ilyen szinten és környezetben páratlan léptékű. A kulturális gazdaság erősítése tehát arányaiban elsősorban a kulturális infrastruktúra fejlesztését jelenti, az elgondolás hívei pedig arra számítanak, hogy az ily módon jelentős invesztíciót fogadó ágazat és tér szinergikus hatásaként egyrészt a szolgáltatási kínálat, másrészt a bel- és külföldi kereslet jelentős fejlődése következhet be. Az EKF-program megvalósulása ki fogja alakítani a fizikai kereteket, beleértve a városrehabilitációs feladatok részbeni megoldását és a korszerű kulturális intézményhálózat alapjainak lerakását. Kérdésként merül fel viszont az, hogy ezek az intézkedések alkalmasak lesznek-e arra, hogy valódi kulturális ipart hozzanak létre, többek között olyan profitorientált szervezetekkel, amelyek nem csak a kulturális szolgáltatások, hanem a kreatív ipar, a kulturális termékek előállítása terén is piaci sikereket érnek el, és termékeiket „exportálni” is tudják, vagyis ne csak a város polgárainak értékesítsék. Úgy is megfogalmazhatjuk a kérdést, hogy vajon a településszerkezet tudatos átalakítása, korszerűsítése elősegítheti-e az elhúzódó szerkezetváltást? A kulturális iparnak természetesen több szegmense is jelen van Pécsett. A város iparosodásának időszakában hírnevet szerzett ágazatok közül az orgonagyártás manufakturális méretben, de nemzetközi sikerekkel működik, az egykori porcelángyár kényszerű profiltisztítása is a hagyományok felé fordulás mentén zajlott le. Az új szereplők közül megemlítendő az Alexandra Könyvkiadó, amely vidéki kis cégből felépülve ma a hazai könyvkiadás és -kereskedelem pécsi bázisú meghatározó szereplője. E két utóbbi vállalkozás helyi térbeli vetületei sem elhanyagolhatók: az egykori barnamezős raktárépületből induló könyvkiadó túlnőve (térbeli) kereteit a városperemen nyitott új, építészetileg is igényes komplex raktár, iroda és logisztikai központot, míg a Zsolnay Manufaktúra reformja örökségi elemekkel felvértezett hatalmas fejlesztési területet biztosít a városnak. A fentieken túl a kulturális termékipar területén elsősorban az örökséghez kötődően jó néhány vállalkozás tevékenykedik Pécsett, így a hagyományos könyvkötészettől, a kézművesség teljes vertikumán keresztül az egyedi ruhaiparig, de hírnevet szereztek a régészethez, restauráláshoz, vagy éppen a műemlékvédelemhez kapcsolódó speciális szolgáltatások is. A kulturális infrastruktúrához kötődő kínálat Pécs örökségi adottságain (múzeumok, műemlékek) túl egyre több és nevesebb országos és nemzetközi rendezvénynek ad otthont a város (POSZT, MOVEAST, Örökség Fesztivál, Mediterrán Hangulatok Fesztiválja, Pécsi Szabadtéri Játékok stb.), amelyekhez társuló egyéb szolgáltatások gazdasági hatásai sem elhanyagolhatók. A részletesebben nem tárgyalandóakon túl két olyan eleme – nevezetesen a PTE és az EKF – emelendő ki a pécsi kulturális gazdaságnak, amelyek egymáshoz is ezer szállal kötődnek, ugyanakkor volumenüknél és települési-térségi szerepüknél fogva joggal keltik fel a geográfus érdeklődését (is). A kapcsolódási pontok ellenére jelentősen eltérnek abban, hogy az EKF a kulturális gazdaságra alapozott tudatos városfejlesztési projektként értelmezendő, míg a Pécsi Tudományegyetem jellegéből (elhelyezkedés, hallgatók, alkalmazottak) következően markánsan, de sokszor spontán módon alakítja a teret. Az EKF és a PTE egymásra utaltságát, együttműködését többek között az is jelzi, hogy a tervezett projektek közül tartalomban és térben is kapcsolódik kettő (Tudásközpont, illetve a Zsolnay Kulturális Negyed) az egyetemhez, a kapcsolat komolyságát alátámasztandó az egyetem saját legfelső vezetésében 2007-től pozíciót (is) szentelt a kapcsolattartásra (EKF-ügyekért felelős rektori megbízott).

5.1. A határtalan város – az EKF projekt településszerkezeti hatásai A címben jelzett határtalan város a kulturális fővárosi pályázatban megfogalmazott szlogen, amely több értelmezési lehetőséget is kínál. Egyrészt természetesen utal a Balkánra, amelynek irányába

18

tradicionálisan Pécsen keresztül nyílt az egyik kapu. Másrészt azonban jelenti a városban húzódó virtuális és fizikai határok tudatos lebontását is. A kulturális főváros projekt kulcsberuházásai helyszínének kiválasztásában tükröződik az a szándék, hogy összekapcsolják a „barna mezőkkel” elvágott városrészeket, olyan területeket vonjanak be a kultúra terei közé, amelyek eddig ebből a szempontból terra incognitaként voltak jelent a város térképén. A városi térben ezek az utóbbiak sokszor nagyon is konkrétan jelennek meg, Pécs esetében a tradicionális és modern, de idejétmúlt városrészek között. Az elképzelések szerint ezeket a határokat is hivatott feloldani a stratégia, egységes, posztmodern városi arculatot teremtve. A távlati cél természetesen az áhított szerkezetváltás: olyan kulturális gazdaság megteremtése, amely képes arra, hogy betöltse az ipar hanyatlásával támadt űrt, és amely a tágabb, határokon átnyúló értelemben is regionális központtá teszi a várost. A stratégia megvalósításának oroszlánrésze öt kulcsprojektre vár. Mindamellett, hogy mindegyik tartalmazza a hagyományos kultúra-felfogásnak és -fejlesztéseknek egy-egy elemét, a mód, ahogy ezeket megvalósítani szándékoznak, már sajátosan pécsi, a helyi adottságokat maximálisan kihasználó. Az elengedhetetlennek gondolt, és az ország egyik legnagyobb egyeteméhez illő méretű konferencia (és zenei) központ annak a Balokánynak a környezetében kapna helyet, amely az ipari időszakban a város kedvelt, de az utóbbi években már nem működő strandja és egy hanyatló presztízsű közpark együttese volt. A második, és országosan talán legnagyobb ismertségre szert tett terv a Zsolnay Kulturális Negyed megvalósítása. A nagy múltú gyár épületegyüttese ipartörténeti és építészeti emlék, az elmúlt évek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy pusztán a termelő tevékenység már nem képes fenntartani az üzemet. Az új funkciók a várostervezés posztmodern elveinek megfelelően keverednek: a szecessziós jegyeket felvonultató, belső udvarán saját parkkal büszkélkedő komplexumban ipartörténeti témapark, inkubátorház, a Művészeti Kar alkotótelepe és kiállítóhelyei, valamint vendéglők és szálloda települnek majd. A Zsolnay-gyár és a Balokány szomszédos területek, és tovább, a város fő tengelye mentén, a centrum irányába haladva érjük el azt a jelenleg még üres telket, amelyen a tervek szerint a regionális könyvtár és információközpont épülete áll majd, amely egyesíti a jelenlegi városi és megyei könyvtárak funkcióit, megfelelő elhelyezést biztosítva a tudásalapú gazdaság e fontos háttere számára. Az öt projektből egyetlen kapcsolódik kizárólag a történelmi óvároshoz, az, amelyik egy új nagy kiállítótér megteremtését célozza a múzeumok utcájának nevezett Káptalan utca egyik telkén, a jelenlegi szabadtéri színpad közelében. Itt kapna végre méltó helyet a Modern Magyar Képtár állandó gyűjteménye, illetve ez szolgálna a legfontosabb alkalmi kiállítóhelyként is. A beruházás hozzájárulhat a belváros funkcionális megerősítéséhez és korszerűsítéséhez. Végezetül, a város arculatának apró részleteiben történő, de meghatározó átalakítását eredményezi majd az a terv, amely a közterek és parkok újjáépítésére vonatkozik. Pécset jogos kritika éri rendszerint a belvárosközeli zöldterületek hiánya miatt. A kövezett és aszfaltozott város ridegségét oldaná fel a terv az egyfunkciós, közlekedésnek alárendelt terek többfunkcióssá tételével, fásítási programmal, a játszóterek izgalmasabbá és a parkok élőbbé tételével, a Mecsekoldalban fakadó, és a város fejlődésével föld alá kényszerített karsztvizeket újból a felszínre hozásával, csobogókon, csorgókon keresztül javítva egy-egy tér mikroklímáját. Természetesen ez a terv nem eredményezi, nem is eredményezheti majd a település szerkezetének átfogó megreformálását, azonban a benne megfogalmazott célok széles körben elfogadottak, kívánatosak. A nagyra törő álmok megvalósításához elengedhetetlen megközelíthetőség és városi közlekedés tekintetében is bíztató jeleket tapasztalhatunk. 2006 nyarán elkészült a várost délről elkerülő út utolsó szakasza, amellyel évtizedek óta húzódó ügy zárulhat le. Hamarosan (a

19

kormányhatározat szerint 2010-ig) elérheti a várost az a gyorsforgalmi út, amely nagyban javíthatja a város országos és nemzetközi megközelíthetőségét, még akkor is, ha a végleges nyomvonal nem mondható ideálisnak Pécs számára. Az elérhetőség másik korszerű eszköze a további fejlesztések előtt álló, a várostól délre található pogányi repülőtér. A belső kapcsolatok észak-déli irányú javítását két új vasúti felüljáró építésével tervezik megoldani. A hosszú távú tervekben a város tömegközlekedési helyzetét villamosvonal(ak) létesítésével kívánják javítani, elsősorban a legfontosabb tengellyel párhuzamosan, felhasználva a rendelkezésre álló vasúti területeket is.

5.2. A Pécsi Tudományegyetem helye a város szerkezetében Hazánk első alapítású egyeteme jelentős diplomáciai közbenjárás segítségével 1367-ben jött létre, majd a XV. században egy időre bezárta kapuit. A szintén rövid (középkori) életű pozsonyi jogelőd 1467-ben alakult Academia Istropolitana néven. 1912-14-ben indult meg a képzés immáron Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem néven, majd a háborús területveszteség következtében 1923-tól már a pécsi intézményi alapokon várta hallgatóit. A nevében 1948-ban Pécsi Tudományegyetemre egyszerűsített intézményből történő kiválással 1951-ben létrejött az orvosi egyetem (POTE), az evangélikus kart önálló Hittudományi Akadémiává szervezték, így az intézményben csak jogászképzés maradt egészen 1975-ig, mikor is megalakult a Közgazdaságtudományi Kar. 1982-ben a Tanárképző Karral bővült az akkor már Janus Pannonius nevet felvevő intézmény. 1992-ben négy (Közgazdaságtudományi, Állam- és Jogtudományi, Bölcsészettudományi, illetve Természettudományi) karral működik az egyetem, majd 1995-ben bővül a főiskolai szintű műszaki karral, egy évvel később pedig a művészeti karral. 2000-ben az egyetemek integrálódásának kapcsán létrejött a Pécsi Tudományegyetem, a Janus Pannonius Tudományegyetem, a Pécsi Orvostudományi Egyetem és az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola (Szekszárd) egyesülésével. Ezt követően a két főiskolai kar (Egészségügyi, illetve Pollack Mihály Műszaki Kar) is egyetemi szintűvé fejlődik (2004 és 2006), majd megalakult a tizedik (Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési) kar is. Az intézmény történetének áttekintése (legalább) két (térbeli) hatással is jár. (1) A PTE színes oktatási spektruma – a belső, képzések közötti átjárhatóság növekedésével – jelentősen nagyobb térségi vonzást generál mint az pusztán méretéből következne. Az 1990-es évek elején az intézmények vonzáskörzete dominánsan még csak a városra és Baranya megyére terjedt ki, azonban mára az ország legszínesebb kínálati palettáját nyújtó egyetemeként országos, sőt nemzetközi jelentőségre (vonzásra) tett szert. (2) A PTE több intézményből történő összeolvadása többek között azt is jelenti, hogy a karok és intézetek a városban szórtan, helyenként koncentrálódva (pl. Egyetemváros) ugyan, de mindenképpen a város szövetébe több helyen is belefonódva fejthetnek ki területi hatásokat. Már az egyetem pécsi megtelepedése is kényszermegoldás volt, nem épülhetett fel olyan épületegyüttes, amely például a debreceni – vagy más időszakban és ideológiai környezetben a miskolci – egyetemnek otthont adott. Több alkalommal készültek ugyan kifejezetten felsőoktatási célú épületek (a PMMK épülete például), de sokkal gyakoribb volt a meglévő infrastruktúra használathoz történő átalakítása 1990 előtt és az után is. Így nyert elhelyezést többek között az ÁOK elméleti tömbje a volt Hadapródiskola alapjainak felhasználásával, a TTK-BTK az egykori jezsuita gimnázium épületében, a BTK egyes tanszékei egy korábbi laktanyában a Rókus utcában, a Művészeti Kar az egykori pártiskolában, az Egészségtudományi Kar pedig a megyei pártbizottság, valamint egy kertvárosi általános iskola funkcióját vesztett épületeiben. A térbeli széttagoltság tartósan fennmaradt, és esély sem nyílt egységes telephely kialakítására.

20

3. ábra. A PTE hallgatói vonzáskörzete 2006-ban Forrás: Gyüre J. 2007. (Megj.: egy pont egy hallgatónak felel meg) A vidék legnagyobb hazai egyetemeként a Pécsi Tudományegyetem 2006 őszén 30 986 főt iskolázott be, amelyből nappali képzésben vett részt 18 004 diák. Az elsődleges vonzáskörzet még mindig a Dél-Dunántúl (3. ábra), ugyanakkor az utazási költségek növekedése ellenére 2005-ben Magyarország 1112 településéről iratkozott be diák a pécsi egyetemre (GYÜRE J. 2007). Egyre népesebb tábort képviselnek a külföldi diákok (1038 fő) 90%-ban nappali képzésekbe bekapcsolódva. A legfőbb küldő országoknak évek óta Németország, Norvégia és Svédország (együtt a külföldi hallgatók 60%-ával) bizonyul, de egyre több hallgató érkezik a környező, illetve a tengerentúli országokból is. A 10 karon, Pécs mellett Szekszárdon, Zalaegerszegen és Szombathelyen folyó képzéseket közel 5000 fős oktatói-dolgozói háttér szolgálja, ennek több mint 90%-a a névadó városban. Az adatok száraz felsorolása segíthet megértetni az egyetem kulturális gazdaságban betöltött szerepét, hiszen az egyetem olyan tömeget hoz hivatásszerűen kapcsolatba a kultúrával, amely egy jelentősebb hazai város állandó népességének felel meg. A teljes hallgatói létszám nagyjából Gyula vagy Szekszárd lakosságának felel meg, míg a mindennapos rendszerességgel a város életében jelen lévő nappali hallgatók egy Kalocsa vagy Szarvas méretű város lélekszámával összevethetők. Másképpen fogalmazva Pécs jelenlévő népességének több mint 10%-a egyetemista, míg a város aktív népességének közel 10%-a a PTE alkalmazottja. Tovább egyszerűsítve: tíz pécsiből kettő kötődik az egyetemhez akár hallgatóként akár alkalmazottként. Figyelembe véve, hogy az egyetemisták 79%-a (2005) nem a várost jelölte meg állandó lakóhelyéül, az is nyilvánvaló, hogy az általuk generált fogyasztás más településeken megtermelt jövedelmek helyben történő elköltését is jelenti (GYÜRE J. 2007). Ezen fogyasztás jelentős része nyilvánvalóan megegyezik a helyi lakosság igényeivel, azonban demográfiai, jövedelmi és szociokulturális hátterének eltérő voltából következően sajátos keresletként is megjelenik a városban. Az egyetem létéből adódóan a

21

helyi lakosság összetétele (és fogyasztási struktúrája) sem analóg leképezése a hazai városoknak, így az ő igényeikben is érződik az egyetem szerepe. A hazai vidéki egyetemi városok rangsorában a diplomások arányát tekintve az országos átlag (11,0%) közel kétszeresével Szeged (21,3%) után Pécs (19,5%) következik, és hasonló a helyzet a világnyelvek ismertségét illetően is (TRÓCSÁNYI A. – NAGY Á. 2003, TRÓCSÁNYI A. – TÓTH J. 2002). E kedvező képzettségi adatok a kultúrafogyasztás magasabb szintjét is feltételezik, nem beszélve az egyetemisták jelentette folyamatosan változó, szezonális, ám tömeges igényektől. A fogyasztási struktúra mibenlétére vonatkozó felmérések (GYÜRE J. 2007, STEFÁN, K. et. al. 2007) bizonyították, hogy a hallgatók igen komoly összeget költenek a városban. A hallgatók közel kétharmada (63%) átlagosan mintegy 45 000 Ft-ból gazdálkodik havonta, az egyik legjelentősebb, Pécs ingatlanpiacát is meghatározó tétel az albérletre fordított összeg, amely manapság a nem helyi diákok közel felét (42%) érinti. A nem pécsi illetőségű egyetemisták bővülő számával egy meglehetősen állandó, lassan megújuló, így árában piacosodó kollégiumi kapacitás áll szemben, így a többség kénytelen lakást keresni albérlet vagy – ami a támogatott lakáshitelek idején igen gyakorivá vált – vásárlás és kiadás céljából. A hallgatók lakás- és szálláskörülményeit vizsgáló felmérésünk bizonyította azt a feltevést, hogy az egyetemisták leginkább az általuk használt intézmények közvetlen környezetében lévő albérletekben (34%), saját, rokonaik és ismerőseik lakásában (13%), illetve a kollégiumokban (9%) laknak (a maradék hányad pécsi hallgató vagy napi ingázó). Nappali hallgatók körében végzett reprezentatív kérdőíves felmérés tanúsága szerint a lakhatási költség átlagáron (24 000 Ft/fő), tízhónapos szezonnal számolva 1,15 Md Ft bevételt – egy Szentlőrinc nagyságú település évi költségvetésének megfelelő forrást – hoz a lakáskiadásban érdekelteknek, kb. 2500 lakástulajdonosnak, így közvetve a város gazdaságának (GYÜRE J. 2007). Hozzáadva ehhez a levelező képzésekkel járó – tapasztalataink szerint részben kollégiumokban, részben magánszállásokon, illetve panziókban jelentkező – a konzultációhoz és a vizsgákhoz elengedhetetlen évi minimum 15 vendégéjszaka/fő szállásköltséget/-bevételt, újabb félmilliárd forintos nagyságrendű bevétel képződik az egyetem „közreműködésével”. A kérdőíves felmérés adatait jól kiegészíti a PTE ETR-adatbázisának ideiglenes lakcím adatai (bár ezek sem feltétlenül precízen fedik a valóságot). A meglehetősen árérzékeny hallgatók választásának térbeli szerkezetét némileg módosítják a (tömeg)közlekedési pályák által jól feltárt lakóövezetek elhelyezkedései, így egyértelműen megállapítható, hogy az egyetemisták lakó- és szálláshelyének térszerkezete kereslet orientált. Felülírja némileg ezt a képet a kínálati oldal, ugyanis a város kiterjedt nagy lakótelepekkel (Kertváros és Uránváros) rendelkezik, ahol az igényeknek megfelelő méretű és választékú kiadó lakások állnak rendelkezésre, általában a nehezebb megközelíthetőséget alacsonyabb árakkal kompenzálva. Összességében négy jelentősebb koncentráció alakult ki Pécsett, amelyek közül három (Uránváros, Egyetemváros és a többinél lényegesen gyengébben a Budai külváros) egyértelműen kapcsolható a fent említett kari központok valamelyikéhez, míg a negyedik a Kertvárosban jött létre. Természetesen ezeken a területeken kívül is találunk szép számmal hallgatókat. A lakóhelyválasztás szélső pontjai, egyik oldalon például a Komlói út, a másik oldalon pedig a Magaslati út és a történelmi belváros utcái pedig azt is jelzik, hogy a hallgatók csoportja is tükrözi a magyar társadalom polarizáltságát, amely különbségeket az egyre nagyobb számban jelen lévő, és a magasabb minőségű ingatlanokat is előnyben részesítő külföldi hallgatók erősítik. A négy nagyobb koncentráció közül a kertvárosit egyértelműen a kínálat teremtette meg, a gyakorlatilag egyetemi intézmény nélküli, közel hatvanezres városrészben így jelentős számú hallgató jut szálláshelyhez. Az egyetemi hallgatók itt ennek ellenére nem válnak jellegadó

22

tényezővé, egyrészt, mert arányuk az összlakosságon belül csekély, másrészt, mert a lakáson kívül térhasználatuk egyéb elemei (beleértve a kulturális fogyasztást, a szórakozást, de a vásárlás legjelentősebb tételeit is) más városrészekhez kapcsolják őket.

4. ábra. Egyetemi hallgatók ideiglenes lakóhelyei Forrás: PTE ETR-adatok alapján a szerző szerkesztése Fentiekből egyértelműnek látszik, hogy a PTE hallgatói tömegességükkel (egy jelentősebb városnyi népesség) és sajátos keresletükkel a város egészére jelentős gazdasági hatással bírnak, amely – az eddigiek szerint – térben leginkább az egyetemi intézmények szűkebb környezetére fókuszálódik (4. ábra). A következőkben arra kerestük a választ, hogy ez az igény milyen összetételű, mekkora hányada ennek – az egyetemistáktól joggal elvárható – szűkebben vett kulturális fogyasztás, illetve, hogy az ekképpen strukturált igény milyen további térbeli hatásokkal jár. 2007 nyarán reprezentatív (236 fős) hallgatói minta megkérdezésére került sor I. és II. éves 23

geográfus hallgatók bevonásával (STEFÁN, K. et. al. 2007). A megkérdezett minta összeállításánál törekedtünk arra, hogy megfelelően reprezentálja a PTE hallgatóinak állampolgárság, lakóhely, nemek, életkor, karok és képzéstípus szerinti összetételét. A kiadási struktúrában a legfontosabb tétel a szállásra fordított összeg, illetve a bejárók közlekedési költségei, amelynek további elemzésére most nem kerítünk sort. Igen fontos elem a kiadásokban az étkezésre szánt hányad, ugyanakkor a diáklét egyik karakteres jellemvonása a hazautazáskor felpakolt otthoni elemózsia, amely a helyi – hétközi – kiadásokat jelentősen képes mérsékelni. Az alapvető élelmiszereket zömmel (51%) a nagyáruházakban vásárolják, amelyek árképzése és az egyetemi központokhoz való közelsége miatt válhatak meghatározóvá. Szintén népszerűek a szálláshely környéki kisboltok, ahol alkalmanként azonban kisebb összegeket hagynak ott az egyetemisták. Az otthoni étkezés alternatíváját és kiegészítőjét a menzák mellett, az egyre népszerűbb éttermek, büfék és kávézók jelentik, amelyek okos piacpolitikával az egyetemi épületek közelébe települtek, illetve kínálatukban és áraikban a kereslethez idomultak. Az egyéb (gyors)éttermek és étkezdék látogatása esetleges, a többség havi egy-két alkalom alatti gyakoriságot említett, míg a házhoz rendelt készételek leginkább az albérletben élők körében népszerűek . A kulturális és egyéb más termékek fogyasztására vonatkozó kérdéseink némiképp meglepő eredményeket hoztak. A szemeszterenként könyvekre költött összegeket (a hallgatói járandóság részét képező jegyzetbón nélkül) vizsgálva a legjellemzőbb hányad az 5000-6000 forint közötti kiadás, míg markánsan elkülönül egy ehhez mérhető hányad, amely ennek két-háromszorosát is kénytelen, hajlandó, illetve képes könyvekre fordítani. Nem egyszerű ezen összegek értékelése, ugyanis képzésenként más az elengedhetetlen szakkönyv mennyisége és ára, míg a vásárlási keresletet mérsékelheti a jól felszerelt, minden karon hozzáférhető könyvtárállomány. Mindazonáltal meglepő az az attitűd a jövő értelmiségének vonatkozásában, hogy az egyetemisták egyharmada nem vásárolt az elmúlt egy évben könyvet a kötelező szakirodalmon kívül. Az ismert árérzékenység ellenére még mindig nem elterjedt az interneten (7%) és az antikvárban (5%) történő vásárlás, a hallgatók java része a könyveket a jegyzetboltban, vagy a belvárosi nagy könyváruházakban szerzi be. A sajtótermékek fogyasztásának áttekintése is érdekes tanulságokkal jár: a megkérdezett minta 36%-a egyáltalán nem költ e célra. Vélhetően ők információigényüket az internetről és az ingyenes kiadványokból elégítik ki, míg megjelenik egy nem elhanyagolható csoport (6,6%) amely akár havi 3000-5000 forintot is szán e célra. Végiggondolandó az a (hallgatói) álláspont miszerint minél többet, illetve távolabbról utazik a diák, annál többet olvas, ekként sajnálatos a tény, hogy a PTE vonzáskörzete még mindig zömmel a Dél-Dunántúlra koncentrálódik. A kultúrafogyasztás másik vetületeként a rendezvények, fesztiválok ismertségét, valamint az ezeken történő részvételt mértük. A komoly színházi társulattal és országos hírnevet szerzett rendezvényekkel bíró Pécsi Nemzeti Színházat, valamint a kisebb társulatok előadásait a PTE hallgatóinak kétharmada 63,1%-a ritkán (évi egy alkalomnál kevesebb) vagy soha nem kereste fel, rendszeres színházlátogatónak a válaszadók egytizede vallotta magát, bérlettel pedig a diákok mindössze 1,7%-a bír. A fesztiválok hangulata vélhetően közelebb áll az egyetemisták kulturális igényeihez, ugyanis a Pécsi Országos Színházi Találkozó valamely rendezvényét már a válaszadók 10,7%-a látogatta. Hasonló eredményeket tapasztalunk a múzeumlátogatások és kiállítások megtekintése kapcsán feltett kérdések esetében is. A hallgatók 61,4%-a ritkán, szinte soha nem jár múzeumba, az egyetemisták egynegyede félévente egyszer néz meg valamilyen kiállítást. Bár a mozilátogatás sajátos varázsát és hangulatát nem pótolja semmi, viszont a rendkívül magasra szökött jegyárak is gátat szabnak a kultúra ilyen módon történő fogyasztásának. Ezt a megállapítást támasztja alá, hogy a válaszadók 19,1%-a havonta egy, 7,2%-a két-három alkalommal jut el moziba. A megkérdezettek 42,6%-a nem jár moziba még ritkán sem, egyáltalán

24

nem költ erre a szórakozási formára. Koncertekre a hallgatók 52,6%-a ritkán, szinte soha nem jár, 22,8%-a félévente egyszer látogat ilyen jellegű kulturális rendezvényre. Aktívabbnak mutatkozik a hallgatók 16%-a, akik havonta legalább egyszer kilátogatnak valamilyen koncertre, míg 6,9%-a havonta többször is részt vesz koncerteken. A koncertkedvelők java – nem meglepő módon – a könnyűzenei eseményeket preferálja, ilyen rendezvényeket keres fel a válaszadók 77,8%-a. Az egyre gyakoribb fesztiválok átmenetet képeznek a könnyebben (sokszor szó szerint) fogyasztható kulturális termékek irányába, a válaszadók 27,8% rendszeresen részt vesz a Pécsett megrendezésre kerülő fesztiválokon, míg 47%-a ritkán, de kilátogat a rendezvénysorozatokra. A könnyebb fogyaszthatóságot támasztja alá a (sorrendben) leggyakrabban megnevezett fesztiválok köre: PEN, Sörmajális, Gasztronómiai Fesztivál, Tavaszi Fesztivál, Pécsi Napok, POSZT, IcWip és a Szüreti Fesztivál. Az egyre nevesebb sportélettel és -képzéssel rendelkező városban az ilyen eseményeket felkereső hallgatók mindössze 8,1%-ot képviselnek, míg 70,1% egyáltalán nem érdeklődik a sportesemények iránt. Az egyetemisták kultúrafogyasztásának sajátos eleme a nyelvtanulás, hiszen a diploma kézhezvételének feltétele legalább egy középfokú nyelvvizsga megszerzése, de legtöbb képzésben két nyelvben történő jártasságot is elvárnak. A hallgatók közel fele (44%) – érthető módon – egyetemi kurzusokon sajátítja el az idegen nyelvet, míg jelentős (23,7%) rész válogathat a magánórák, nyelviskolák (campus közeli) színes kínálatából. Az EKF 2010 programról a megkérdezettek 98%-a hallott már, szinte egybehangzóan fogalmazták meg véleményüket a hallgatók azzal kapcsolatosan, hogy a program által megcélzott projektek funkcióikban rendkívül jól illeszkednek az egyetemi város életébe, szükség van ezekre a beruházásokra. Leginkább a turizmus fellendülését és infrastrukturális fejlődést várnak az EKF programtól, bár – a városi közhangulattal megegyezően – kissé tartanak a kudarctól is. A szórakozás kérdésköre is szorosan kapcsolódik a kulturális fogyasztáshoz, érdekes lehet a kereslet struktúrájának áttekintése, illetve az, hogy milyen gyakorisággal és mekkora összeget szánnak havonta erre a célra az egyetemisták. A megkérdezettek egyharmada látogat el hetente egyszer sörözőbe, borozóba vagy kávézóba. Az egyetemisták egyötöde hetente több ízben is felkeresi az imént említett vendéglátó egységeket, és akad olyan csoport (6,4%) is a hallgatók körében, akik naponta élnek a szórakozás és társasági élet ilyetén kombinációjával. Főként az egyetemi karok közelében levő sörözőket, kávézókat jelölték meg a válaszadók a legkedveltebb, legsűrűbben látogatott helyek között, míg említésre kerültek még nagyobb számban belvárosi vendéglátó egységek is. A szórakozás területi preferenciáit vizsgálva meghatározó az ár, a nap, illetve a társaság is. Hétköznapokon inkább a közelebbi, olcsóbb helyeket részesítik előnyben, a hétvégi nagyobb, sok esetben, más társaságban eltöltött időhöz a nívósabb, belvárosi szórakozóhelyeket veszik igénybe. Annak ellenére, hogy Pécs város rendkívül széleskörű szórakozási lehetőséget biztosít, az egyetemisták közel 70%-a nem vesz részt a kulturális rendezvényeken, eseményeken, nem fordít(hat) jelentős összeget kultúrára. A felmérés alapján a legtöbb egyetemista esetében a szórakozás kimerül a sörözőbe, borozóba stb. járással, esetenként zenés szórakozóhely felkeresésével. A város által rendezett fesztiválok sem jelentenek számottevő motiváló erőt a fiatalság számára. Nem lehet mindenre válasz a szerényebb anyagi körülmény, hiszen jól látszik a kérdőíves felmérésből, hogy a hallgatók döntő többsége átlagos életszínvonalon él, nem kell nélkülöznie, de a rendelkezésre álló összegből leginkább az étkezésre és a szórakozás egyveretű fajtájára költenek nagyobb összeget. A kultúra iránti igényük a vártnál csekélyebb, ezáltal nem jelentenek a színházak, múzeumok, mozik számára kiugró piacot, illetve bevételt. Az érdeklődés és aktív részvétel a kulturális rendezvényeken szűk csoportra jellemző. Minden bizonnyal változást jelent ebben a tekintetben is az EKF 2010, hiszen a hozzáfűzött reményekből ezt a következtetést lehet levonni.

25

6. Formálódó kulturális tengely a város szívében – a városszerkezetre ható tényezők összegzése A fentiekben már vázolt történelmi okokból nem jöhetett létre korábban jelentősebb egyetemi negyed. Ennek ellenére kialakult, sokkal inkább a spontán, semmint a tudatos szándék következtében egy viszonylag jelentős koncentráció a Szigeti városrészben, így a köznyelvben használt Egyetemváros elnevezés jogosnak is tekinthető. A súlypont alapját a legnépesebb karok (BTK, ÁOK, valamint az ezeknél kisebb TTK) jelenléte mellett a klinikák és két kollégium is erősíti. Hasonló, de sokkal kevesebb hallgatót érintő koncentráció található a belváros délkeleti peremén, a KTK és ÁJK épületeivel és kollégiumaival, ugyanakkor ezt a területet érintik leginkább az EKF és a PTE közös beruházásai is. Az Egyetemvároshoz több szállal kapcsolódva jelentős koncentráció mutatkozik az Uránvárosban, ahol a központi igazgatás mellett a legnagyobb kollégium és egy kar (a FEEK) is helyet kapott. Az egyetemi jelleg erősödésének tehát ebben a három városrészben vannak meg a feltételei. Ezeknek a negyedeknek a lassú, de folyamatos átalakulása határozottan megfigyelhető volt az elmúlt másfél évtizedben. A változások egyik legfontosabb eleme a hallgatók lakásválasztásában érhető tetten, de ebben a három térségben, szemben a szintén lakóhelyi koncentrációt jelentő kertvárossal, az egyetemi negyed kialakulásának egyéb feltételei is biztosítottak. A városrészek közül az uránvárosi helyzete a leginkább sajátos abban az értelemben, hogy az 1950-70-es években, időben erősen koncentráltan felépített lakónegyed életciklusának vége felé jár, az akkor beköltöző fiatal keresők és ifjú házasok ma már nyugdíjasok (MAGAY M. 2001). Ez az állapot, valamint a lakások átlagosan kisebb alapterülete, rezsiköltsége, így kedvezőbb bérleti díja elősegítette az egyetemisták tömeges beköltözését, és ennek következtében a szolgáltató-szektor átalakulásához is hozzájárult, bár ez utóbbi a vizsgált területek közül nem a leglátványosabb. Az Egyetemváros lakásállománya átlagosan 10-15 évvel fiatalabb az uránvárosinál. Itt egy jóval kisebb területen koncentrálódik hasonló számú hallgató, mint a nyugati városrészben, ezért az egyetemi jelleg sokkal erősebb. A karok (különösen az orvoskar) közelsége erőteljesen befolyásolta az ingatlanpiacot, az árakat a spekulációs célú lakásvásárlás is elmozdította, ami az „őslakosok” lassú elvándorlása után sajátos átrendeződést hozott. Ez utóbbi pozitív visszacsatolással működik mindkét oldalról: egyrészt a hallgatók szívesen költöznek hasonló helyzetben lévő társaik közelébe, másrészt az egyetemi szubkultúrától mentalitásban és korban távolabb lévők nem feltétlenül örülnek az új szomszédságnak. Az Egyetemvárosban, illetve a városrészt a belvárossal összekötő utcákban (elsősorban a Hungária és az Alkotmány utcák) az uránvárosinál sokkal intenzívebben érhető tetten az egyetemistákra alapozott szolgáltató szektor, illetve kulturális gazdaság kialakulása. A szektor egyes elemeinek telephely-választásában a terepi felmérés tanulsága szerint egyértelműen szerepet játszott az egyetemisták által jelentett kereslet (ez az üzletek és szolgáltató-egységek mintegy 26%át jelenti), megoszlásukra körülbelül az a jellemző, amit a fogyasztási szokásoknál már szerepelt (vagyis kevésbé a kulturális, mint inkább a vendéglátóipar dominál). A harmadik központot jelentő KTK-ÁJK „campus” más jellegű problémákkal küzd. A lakáskínálat itt mennyiségében is viszonylag szűk, és szerkezetében sem igen felel meg a karok hallgatói által támasztott keresletnek. Ugyan a szolgáltató szféra itt is megjelenik, de a belváros közelségéből adódóan azzal összenő, nem határolható le teljesen egyértelműen. Ugyanakkor ez az a térség, ahol a közeljövő fejlesztései, az egyetemi könyvtár utódjául is szolgáló Tudásközpontprojekt, valamint a Művészeti Kar ideköltöztetése révén az egyetemi jelleg határozottan erősödni fog. Mivel az EKF-beruházások nyomán általában véve is feltételezhető a terület presztízsének emelkedése, így hosszabb távon valószínűsíthető a környező utcák lakónegyedeinek rehabilitációja, az ingatlanállomány- és a lakosság részbeni megújulása.

26

Összességében tehát elmondható, hogy az egyetem jelenléte és működése növekvő mértékben járul hozzá a városszerkezet formálódásához. A három érintett terület közül elsősorban az egyetemvárosban kedvező a körülmények együttállása, míg a belváros délnyugati kapujában az EKF beruházások és az egyetemi térformálás hatásai összefonódnak (ld. Tudásközpont, Művészeti Kar) és összeadódnak. Elemzéseink szerint a kulturális gazdaság még gyenge lábakon álló, de – fogalmat tágabban értelmezve – létező jelenség Pécsett. Abban az időszakban vagyunk, amikor mind a városvezetés és az egyetem, mind a kulturális szféra szereplői eltökéltek az ágazatot érintő fejlesztéseket illetően. A PTE szerepe igen számottevő, hiszen térben, szellemiségében és elkötelezettségében is beágyazott a város szövetébe, a jövő közös fejlesztéseiben aktív szerepet vállal. A PTE dolgozói, oktatói, kutatói jelentette szellemi kínálat és kereslet, illetve innováció jó alap a kulturális gazdaság további erősödéséhez. Az egyetemi hallgatók, mint kulturális fogyasztók szerepe még kérdéses, ugyanis jelenleg kevés diszkrecionális jövedelemmel rendelkeznek, a tanulás melletti munkavállalásra a helyi piac nem kínál még – a nyugati minta szerinti – opcionális lehetőségeket.

5. ábra. A kulturális gazdaság térformáló hatásai Pécsett Szerk. Pirisi G. – Trócsányi A. A város kulturális térszerkezetére 1990 előtt a történelmi belváros túlsúlya volt jellemző, a kulturális szolgáltatások (zömmel a magaskultúrába tartozó kínálattal) hagyományosan ebben a térben összpontosulnak. A szocialista településfejlesztés több kísérletet tett ennek oldására, azonban kultúra piacosodása éppen ezeket a dekoncentrált intézményeket (művelődési házak, mozik) hozta lehetetlen helyzetbe, majd számolta fel. A fentiekben áttekintet két tényező, jelesül az egyetem expanziója és az egyetemi hallgatókra épülő gazdaság megjelenése, valamint az EKFberuházások jelenleg prognosztizálható hatásai mind a térbeli koncentráció oldódása irányába hatnak. Ez a vizionált kulturális tengely mentén történő dekoncentráció lehetőséget biztosítana 27

egyrészt a városszerkezet bevezetőkben vázolt, kívánatos átalakulásához, bekapcsolva a vérkeringésbe az átalakulás során decentrumaikat részben vesztett, barnaövekkel megáldott városrészeket. Az ábrázolt tengely (5. ábra), méretéből, irányaiból és kapcsolataiból következően olyan (univerzális értékektől a szubkultúráig) kínálati struktúrát teremthetne, amelyben a város teljes lakossága, egyetemistái, turistái is örömet, míg fenntartói némi hasznot is lelnének. A város legfontosabb feladata az infrastruktúra építése és összehangolt fejlesztése, nem megfeledkezve az országos és nemzetközi megközelíthetőséget jelentő gyorsforgalmi tengelyért történő eltökélt és kitartó lobbytevékenységről. A kultúrára – melyben meglévő és fejleszthető komparatív előnyökkel rendelkezik Pécs – alapozott imázsformálás hatékony módja a városmarketingnek, amely a megkezdett folyamatok fenntarthatóságát is szolgálja. A PTE az elkövetkező időszak intézményét érintő nagyberuházási helyszíneinek megválasztásával, az ehhez kapcsolt átgondolt fejlesztésekkel és ingatlancserékkel hozzájárulhat a kulturális tengely megerősítéshez, a kulturális hatásokat is erősítő campusosodás támogatásával. Ennek megvalósulása esetén a tengely keleti végén kialakulhat a PTE jelenlegi vezetése által is vizionált bölcsész-társadalomtudományi, míg nyugati szegletében a kísérletes, természettudományos profillal rendelkező, az egyetem és város érdekeit is szolgáló campusok.

28

Irodalom: • BÉKÉS S. 1971. Épületek hitvallása. TIT Baranya megyei Szervezete, Pécs, 133 p. • CSAPÓ T. 2004. A néhány gondolat a hazai városok beépítéséről. Területi Statisztika VII. évf. 4. sz. pp. 332-351. • CSAPÓ T. 2005. A magyar városok településmorfológiája. Savaria University Press, Szombathely, 201 p. • CSEH J. 2005. A pécsi egyetem története a regionalitás szemszögéből. In: Glück R.– Gyimesi G. (szerk.). PTE-KTK, Regionális Politikai és Gazdaságtan Doktori Iskola, Évkönyv 2004-2005, II. kötet. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, pp. 214-223. • EGEDY T. 2003. A lakótelep-rehabilitáció helyzete hazánkban. Földrajzi Értesítő, 2003. LII. évf. 1–2., pp. 107–121. • EGEDY T. - KOVÁCS Z. 2003. A városrehabilitáció néhány elméleti kérdése. FaluVáros-Régió. 4. pp. 10-16. • ENYEDI GY. – KERESZTÉLY K. (szerk.) 2005. A magyar városok kulturális gazdasága. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 221 p. • ERDŐSI F. 2003. Sikersztori vagy fiaskó? A „London Docklands” projekt sikere megítélésének bizonytalansága. Falu Város Régió 3. sz. pp. 26-27. • GAY, du P. – PRYKE, M. (eds.) 2002. Cultural Economy. Sage, London, 240 p. • GYÜRE J. 2007. Pécsi egyetemisták a térben. OTDK dolgozat, Pécs, 28 p. • KOVÁCS Z. 1993. A társadalmi-gazdasági átalakulás hatása Budapest városfejlődésére. Földrajzi Értesítő. 42. 1-4. pp. 41-49. • KOVÁCS Z. 1998. Die Stadtentwicklung von Budapest in der postsozialistichen Übergangsphase. In: Albrecht, V. – Mezősi, G. (eds.): Ungarn in Europa. Weihert Verlag, Frankfurt am Main, pp. 107–123. • LUKOVICH T. 2001. A posztmodern kor városépítészetének kihívásai. Pallas Stúdió, Budakalász, 193 p. • M. CSÁSZÁR ZS. – NÉMETH J. 2006. A Pécsi Tudományegyetem szerepe a DélDunántúli régió felsőoktatásában. Földrajzi Értesítő, LV. évfolyam. 1-2 füzet, pp. 141158. • MAGAY M. 2001. Bauxitvárostól "Univerzitasvárosig": Az Uránváros kialakulása, jelenlegi helyzete és lehetséges jövőbeni szerepe. Szakdolgozat. Pécsi Tudományegyetem, 49 p. • MEZEI K. 2005. A Pécsi Tudományegyetem hatása Pécs város gazdaságára. In: Enyedi Gy. – Keresztélyi K. (szerk.): A magyar városok kulturális gazdasága. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, pp. 143-178. • MÉSZÁROS R. 1998. Depressziós városi tér újraélesztésének érdekes példája: a londoni Docklands. Alföldi Tanulmányok. Nagyvárosok. XVII. kötet. MTA Alföldi Tudományos Intézet, Békéscsaba. pp. 3–12. • MÉSZÁROS R. 2005. Városszerkezet, városfejlődés, városi élmény. In: Dövényi Z. – Schweitzer F. (szerk.): A földrajz dimenziói: tiszteletkötet a 65 éves Tóth Józsefnek. Budapest, MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, pp. 15-22. • NAGY B. 2005. A település, az épített világ. B+V Lap- és Könyvkiadó, Budapest, p.49. • PAP N. A dél-nyugati korridor jelentősége Magyarország számára. In: Pap N. (szerk.): A Balatontól az Adriáig. Lomart, Pécs, pp. 9-32. • RECHNITZER J. (szerk.) 2007. Nyugat-Dunántúl. MTA Regionális Kutatások Központja – Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest, 454 p. • SALLAY Á. 2002. Az uránérc-bányászat szerepe Pécs XX. századi fejlődésében. In: Szirtes G. – Vargha D. (szerk.): Iparosok és bányászok a Mecsekalján. Pro Pannonia Kiadó – Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara, Pécs, pp. 329-341. 29

• •

•

•

SOMLYÓDY N. 2005. Lakótelep utáni tájak. Építészfórum. http://archivum.epiteszforum.hu/holmi_detailed.php?mhmid=3788 SPIEGLER P. – LAMPÉRT K. 2007. A turizmus lehetőségei Pécs környékén az egykori bányaterületek utóhasznosításában – A Karolina Ökopark projekt. In: Aubert A. (szerk.): Fejlesztés és képzés a turizmusban. PTE TTK FI, Pécs, 2007. (CD ROM, ISBN-10: 963-642-119-6) SÜLI ZAKAR I. –TEPERICS K. – EKÉNÉ ZAMÁRDI I. – KOZMA G. 2005. A kulturális gazdaság szerepe Debrecen versenyképességének fokozásában. In: Enyedi Gy. – Keresztély K. (szerk.) 2005. A magyar városok kulturális gazdasága. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, pp. 179-216. SZIRTES B. (szerk.) 1993. A mecseki kőszénbányászat. Kútforrás, Pécs, 690 p.

A szerző e témakörben megjelent közleményei • •

• •

• • •

• •

30

AUBERT A. – TRÓCSÁNYI A. 2001. A rendszerváltást követő kiskereskedelmi forradalom hatása Pécs város településszerkezetére. In: Rakonczai J. (szerk.): Földrajzi Kutatások 2001. Magyar Földrajzi Konferencia, Szeged, pp. 197-204. TRÓCSÁNYI, A. – AUBERT, A. – GONDA, T. 2001. The impact of a revolution in retail trade on the settlement structure of Pécs. Einzelhandels – Großprojekte und Wirtschaftsgeographie. Arbeitsmaterialien zur Raumordnung und Raumplanung, Heft 204. Universität Bayreuth, pp. 55-68. TRÓCSÁNYI A. – TÓTH J. 2002. A magyarság kulturális földrajza II. Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 361 p. GUERIT, F. – KAMPIS, B. – TROCSANYI, A. 2002. Espace périmetropolitain, décentralisation et développement régional: les ambiguïtés de la transition hongroise. In: Mirloup, J. (ed.) : Régions périmetropolitaines et métropolisation. Presses Universitaires Orléans, pp. 139-160. TRÓCSÁNYI A. – NAGY Á. 2003. Az idegennyelv-ismeret területi képe az ezredforduló Magyarországán. In: Kis M. – Gulyás L. – Erdélyi E. (szerk.): Európai kihívások II. SZTE, Szeged, pp. 418-423. PIRISI G. – TRÓCSÁNYI A. 2005. Európa kulturális fővárosa a Mecsekalján. A földgömb, XXIII. Évfolyam. 8. sz. pp. 52-60. PIRISI, G. – TRÓCSÁNYI, A. 2006. The effects of post-industrial processes in the spatial structure of Pécs, Hungary. In: Aubert, A. – Tóth, J. (eds.): Stadt und Region Pécs – Beiträge zur angewandten Stadt- und wirschaftgeographie. Arbeitsmaterialien zur Raumordnung und Raumplanung, Heft 243. Universität Bayreuth, pp. 89-108. TRÓCSÁNYI A. 2006. A kulturális főváros projekt térformáló hatásai Pécsett. III. Magyar Földrajzi Konferencia Tudományos Közleményei. MTA FKI, Budapest, 12 p (CD ROM – ISBN 963 9545 12 0). STEFÁN, K. – GYÜRE, J. – PIRISI, G. – TRÓCSÁNYI, A. 2007. One element of cultural economy: the impact of university on the economic and spatial development of the city. Kézirat.