Bihari Péter1
A kormány (anti)neoliberalizmusa „Európában most lezárul egy korszak, egy történelmi fejezet, elveszíti érvényét egy szellemi koordináta-rendszer, amely megmérte, megítélte és minősítette eszméinket, politikai és gazdasági ideáinkat, sőt észjárásunkat is….Európában véget ér a neoliberalizmus korszaka.” - fogalmazott Orbán Viktor 2009-ben (Magyar Nemzet 2009. július. 25.) Magyarországról szólva pedig ugyanebben az írásban az olvasható, hogy „a magyar baloldalt egy neoliberális tőkéscsoport” és „a neoliberális politika kudarca végül hatalmi, politikai, gazdasági és szociális válságot idézett elő, amely összetalálkozván a nemzetközi pénzügyi válság hullámaival, hajótöréssel fenyegeti Magyarországot. A neoliberális szemlélet rombolása… nálunk érvényesült a leggátlástalanabb módon Európában. Ezért esett vissza példátlan módon évről évre a magyar gazdaság, és ezért lettünk sereghajtók.” E szavakból nyilvánvalóan az következik, hogy a kormányváltást követően a gazdaságpolitika elvielméleti alapjai és gyakorlati intézkedései megváltoznak, a neoliberális közgazdasági felfogással szemben egy más közgazdasági alapokon nyugvó új rendszer jön létre. Nos, nem ez történt. Ez az írás azt igyekszik bemutatni, hogy a szakítás következetlen volt, a neoliberalizmus több kulcsfontosságú eleme a kormányzati cselekvés eszmei alapjainak részét képezi. A jelenlegi un. unortodox gazdaságpolitika pedig egyszerre etatista és ultra módon piacbarát, önkényesen vegyít szélsőséges módon túlerőltetett neoliberális és jóléti elemeket, világos stratégia, alapos előkészítés helyett pedig ad hoc ötletek alapján cselekszik.
Tulajdon A kormány antineoliberalizmusa legfőképpen a piac hatókörének szűkítésén érhető tetten. A magántulajdont állami tulajdon, a profitcélt ellátási célok váltották fel a közműszektorban, érdemlegesen szűkült a piaci versenynek kitett tevékenységek köre az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjrendszer területén. A piac szerkezete, a szereplők korlátozott száma, az erőfölénnyel való visszaélés lehetősége valóban aktív állam szerepvállalást igényel ezeken a területeken. Ennek egyik lehetséges formája a magánvállalatok állami szabályozása, a másik az állami tulajdonban történő működtetés. A fejlett piacgazdaságok tapasztalatai azt mutatják, hogy az állam nehezen képes az erőfölénnyel való visszaélés korlátozására. Sokszor válik a szabályozás a magánérdekek foglyává, és az erőfölény érvényesítésének eszközévé. Az állami tulajdonba vétel, a profitelv kikapcsolása kiiktatja a költségek csökkentésére, az erőforrások ésszerű felhasználására irányuló belső gazdasági érdeket. Vevői igények helyett állami tulajdonosi elvárásokhoz kell alkalmazkodni, és ha a tulajdonosi elvárás nem a nyereségtermelés, akkor elkerülhetetlen a pazarló gazdálkodás és alacsony szolgáltatási színvonal. A tervgazdasági rendszerek tapasztalata azt tanítja, hogy egy bürokratikus központból nem lehet megmondani, hogy miből mennyit és hogyan kell előállítani. Ez ma is így van. A magántulajdon és a profitelv etatista kiiktatása rossz irány. Erre azonban csak évek múlva az állami vállalatok nagy veszteségei, elöregedett eszközállománya, magas működési költségei fognak bizonyítékul szolgálni. Az új gazdaságpolitikának azt kellett volna keresnie, hogy milyen mélységű, részletezettségű szabályok szükségesek az energiaszektorban, bankszektorban, a vízszolgáltatásban, az iskolai tankönyvellátás és közétkeztetés, vagy a kéményseprés területén ahhoz, hogy a profitérdekelt 1
A szerző a BGE, a Corvinus Egyetem és az ELTE oktatója
1
magánvállalkozások a szabályok által meghatározott térben önérdekből a közjó javára tevékenykedjenek. Ha azonban az un. közjó valójában magánérdeket fed, az állam és törvényei nem általában a tőke, hanem konkrét üzleti csoportok érdekeinek szolgálatában áll, akkor a „baráti” magánvállalatok állami szabályozása csak kevés hatékonysági többletet ígér az állami tulajdonban való működtetéshez képest. Ez a kevés többlet abból származik, hogy a szabályozó tevékenység egy fokkal könnyebben ellenőrizhető, a nyilvánosság kontrollja jobban érvényesíthető, mint egy állami vállalat esetében. Ezért paradox módon a mai magyar viszonyok között az állami tulajdonba vétel jobban szolgálja a magánérdekek érvényesülését, mint a szabályozás megerősítése. A rossz szabályozás semmivel sem jobb, mint a legrosszabb állami tulajdon, a nyilvánosság által elszámoltatott szabályozás viszont jó eséllyel jobb, mint a legjobb állami tulajdon.
Adók A neoliberális (kínálati gazdaságtani) felfogás szerint a magas szja adókulcsok és az erős progresszivitás csökkentik a munkavállalási hajlandóságot és erősítik az adóelkerülést. Ennek megfelelően az adókulcsok és-sávok csökkentése serkenti a gazdasági aktivitást, a növekvő kibocsátás és a javuló adómorál költségvetési bevételnövelő hatásán keresztül pedig mérsékli az állami jövedelem-újraelosztást. Ezáltal pedig nő a piac erőforrás-allokációs szerepe. E felfogás szerint a magas jövedelműek a növekedés motorjai, a nekik nyújtott extra kedvezmények (a progresszivitás mértékének csökkentése az átlagos adóráta egyidejű csökkentése mellett) élénkítik a fogyasztást és a beruházásokat, ami új munkahelyek létesülésén keresztül az alacsonyabb jövedelműek számára is kedvező. A kedvező hatások lecsorognak. A vezető piacgazdaságokban az 1980-as évektől jelentősen csökkent az átlagos adókulcs, csökkent az adósávok száma, de egykulcsos adórendszer sehol nem jött létre. Az óvatosságot nem közgazdasági elvi-elméleti megfontolások, hanem az egykulcsos adóval járó jelentős jövedelemátrendeződés túlzott társadalmi, politikai kockázatai magyarázhatták. Mert miközben az átlagos adómérték csökkentése az állami jövedelem-újraelosztást csökkenti, az adó progresszivitás teljes megszüntetése olyan mértékű jövedelem-újraelosztást eredményez az alacsony jövedelműektől a magas jövedelműek felé, ami nem volt összeegyeztethető a társadalmi igazságossággal kapcsolatos közfelfogással. A progresszivitás jelentős mérsékléséhez még lehetett társadalmi támogatást találni, a progresszivitás teljes megszüntetéséhez azonban nem. Az egykulcsos adó magyarországi bevezetése a szélsőséges libertáriánusok (Hayek, Friedman) lineáris adóztatásra vonatkozó elképzelésével rokon. „Ez egy fantasztikus áttörés lesz. Közgazdászként azt kell mondanom, hogy egymillió munkahely megteremtésének az egyik, ha nem a legfontosabb eszköze lesz a kezünkben az év elejétől.”- nyilatkozta Matolcsy György akkori nemzetgazdasági miniszter 2010 szeptemberében. Új munkahelyeket az egykulcsos adótól remélt gazdaságélénkülésnek kellett teremtenie. Az elképzelések szerint a háztartások adókötelezettségének érdemi csökkenése hirtelen nettó jövedelemnövekedést okoz, ami keresleti oldalról élénkíti a gazdaságot. Az alacsonyabb adóterhelés miatti nagyobb munkavállalási hajlandóság pedig kínálati oldalról fejt ki élénkítő hatást. Az adórendszer átalakításában egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésével a magyar gazdaságpolitika messzebb ment, mint a neoliberális ihletésű gazdaságpolitikák bármelyike a fejlett piacgazdaságokban. Az adósávok számának ottani csökkentésével szemben nálunk egyetlen adósáv jött létre. A minimálbér megadóztatása azoktól a fejlődő gazdaságoktól is megkülönbözteti a magyar rendszert, ahol alkalmazzák ugyan az egykulcsos rendszert, de fenntartottak egy nem adózó sávot a legalacsonyabb jövedelműek részére. De nemcsak ebben nyilvánul meg a magyar rendszer 2
ultraliberalizmusa. A neoliberális felfogásban a progresszivitás csökkentése általános (de nem azonos mértékű) adómérséklés keretében valósul meg. Az az elv, hogy mindenki nyerjen, de a magas jövedelműek nyerjék a legtöbbet. Ezzel szemben a magyar rendszerben az alsó hét jövedelemdecilisben (jövedelemtulajdonosok 70%-a) nőtt az adókötelezettség, miközben a legfelső jövedelemdecilisbe tartozóké nagyon jelentős mértékben csökkent. A magas jövedelműek úgy nyertek, hogy az alacsony jövedelműek veszítettek. Ez a magas jövedelműek neoliberális alapon történő kedvezményezésének durva túlhajtása. De ez nem is nagyon történhetett másként. Egy progresszív rendszerből ugyanis lehetetlen átlépni az egykulcsos rendszerbe anélkül, hogy az ne járna az alacsony jövedelműek adóterhelésének növekedésével. Az egyetlen kulcs csak akkor nem lesz magasabb a progresszív rendszer kulcsainak valamelyikénél, ha az érvényben lévő legalacsonyabb kulcsot választják az egykulcsos rendszer adórátájának. S mivel Magyarországon a legalacsonyabb kulcs nulla volt, az egykulcsos adórendszerre való áttérés a korábban nem adózók számára biztosan az adóteher növekedésével járt. Annál szélesebb ez a réteg, minél magasabb az egyetlen adókulcs mértéke. Márpedig a költségvetés összeomlását elkerülendő, az egyetlen kulcsot nem lehetett nagyon alacsony szinten megállapítani. A „fantasztikus áttörés” elmaradt, a neoliberális adóreform elbukott. A növekedési ütem az egykulcsos adó bevezetését követő évben csökkent, a rákövetkező évben pedig megegyezett az adóreform előtti év értékével. A háztartások adókötelezettségének érdemleges csökkentése több okból nem hozta a bevezetésétől remélt növekedési fordulatot. A magas jövedelműek esetében a többletjövedelem e csoport magas megtakarítási hajlandósága miatt csak korlátozott keresletélénkítő hatást fejtett ki, és az is nagyobb részben importtermékek iránt nyilvánult meg. Munkavállalási hajlandóságukat sem élénkítette igazán az alacsonyabb adóráta, mert a magas jövedelem már eleve a munkaerőpiacra vonzotta azokat, akik a magas fizetésű állásokra pályázhattak. Nem sokan lehettek olyanok, akik az inaktivitást választották az egy millió forintos fizetés helyett csak azért, mert túl magas volt az adókulcs. Az alacsonyabb jövedelműeknél pedig a növekvő adókötelezettség mind keresleti, mind kínálati oldalról a növekedés (és a munkakínálat növekedése) ellen hatott. Az adóelkerülés csökkenhetett azoknál, akik kevesebbet adóztak, és növekedhetett azoknál, akik többet. Mindemellett a költségvetés fellazulását megakadályozandó, az egykulcsos adó bevezetése miatti költségvetési bevételkiesést a bankadó, az energetikai és távközlési vállalatok, valamint a kereskedelmi láncok különadói semlegesítették. Ezekre tőkekivonás, a fejlesztési kiadások visszavágása, árak emelése, alacsonyabb kockázatvállalás volt a válasz.
Költségvetési hiány A szabadpiac-elvű neoliberalizmus nem csak kisebb államot, kisebb állami újraelosztást, hanem fegyelmezett államot, kiegyensúlyozott költségvetést szorgalmaz. Azzal érvelnek, hogy a tartós állami túlköltekezés emeli az inflációt, az adókat, a kamatszínvonalat, és elszívja a megtakarításokat a magánszektor beruházásai elől. Mindez pedig alacsonyabb növekedési teljesítményben csapódik le. Kiegyensúlyozott költségvetés esetén nem kell a deficit finanszírozásához újabb állampapírokat kibocsátani, az adósságállományt csak a meglévő állomány kamatterhei növelik, az adósságráta pedig a növekvő GDP mellett könnyebben csökkenthető. A neoliberalizmus fő áramlata szerint a kiegyensúlyozott költségvetést az üzleti ciklus egészében (átlagában) kell elérni, úgy, hogy a jó időkben tartalékot kell képezni a rosszabb időkre. Eszerint egy recessziós hullámvölgyben – megfelelően alacsony kezdeti költségvetési hiány esetén – az állami keresletbővítés nem áll ellentmondásban a neoliberális felfogással. Az Európai Unió tagországai számára középtávú költségvetési cél meghatározását írja elő, amit az egyes országok ország hosszú távú növekedési 3
ütemének, pillanatnyi államadósságának, kamatszintjének, demográfiai viszonyainak figyelembe vételével határoznak meg. Az eurózona tagországai esetében ennek értéke legfeljebb 1%, Magyarország esetében - a 2015. évi magyar konvergenciaprogram szerint - 1,7%. Az év elején számos hazai politikusi nyilatkozat tanúskodott arról, hogy a magyar kormányban erős a szándék a kiegyensúlyozott költségvetés mihamarabbi elérésére. A nemzetgazdasági miniszter februárban arról beszélt, hogy a tárcánál azon dolgoznak, hogy már a 2017-es költségvetés is nulla hiánnyal készüljön. Egy későbbi megfogalmazás szerint az „állam működését” tervezték nulla százalékos egyenleggel. Majd egy váratlan fordulattal, a korábbi hetek kommunikációjával szöges ellentétben a Költségvetési Tanácsnak április elején átadott tervezet a tavalyi évhez képest nem nullás hiányt, még csak nem is hiánycsökkentést, hanem hiánynövekedést tartalmaz. Most az a terv, hogy 3 éves időhorizonton érjük el a nulla százalékos hiányt A rövid időn belül elérendő kiegyensúlyozott költségvetés vagy azt jelzi, hogy a kormány szerint az előttünk álló évek lesznek azok a különlegesen jó évek, amikor a rosszabb időkre szóló tartalékokat meg lehet képezni, vagy pedig azt, hogy ugyan az előttünk álló évek nem különlegesen jó évek, de a nullás hiány az üzleti ciklusoktól független cél. Egyik olvasat sem megnyugtató. Meglehetősen alacsony hosszú távú növekedési kilátásokat vetít előre, ha a jó időszakban legfeljebb 3%-os növekedési ütemre lehet számítani. A pillanatnyilag rendelkezésre álló előrejelzések ugyanis a 2,53%-os tartományban szóródnak. 2%-os hosszú távú növekedés esetén a 3% valóban átlagon felüli, de ebből nem jöhet ki hosszú távú felzárkózás. Így sosem fogjuk utolérni Ausztriát. Ha pedig az előttünk álló évek nem átlagon felül kedvezőek, akkor rosszkor kerül sor a jövőbeni fiskális politika mozgásterének bővítésére. A globális válságot követő magyarországi recesszióban a költségvetési fenntarthatóság megteremtéséhez - a nyilvánvaló negatív növekedési hatások ellenére is - szükség volt a hiány további mérséklése. Ha eleve magas költségvetési hiány és kis hitelességű gazdaságpolitika mellett kezdődik recesszió, akkor nagy valószínűséggel finanszírozhatatlan a költségvetési keresletélénkítés. Ez volt a magyar eset. Ezen alapult a 2008-2009. évi fiskális kiigazítás. 2010 után a magánnyugdíjpénztári járulékok megszerzéséből és a felpörgő EU transzferekből fakadó többletbevételeknek köszönhetően folytatódott a hiány csökkentése. A költségvetési politika nem vált fegyelmezettebbé, de legalább a könnyen talált és nemtelen eszközökkel szerzett pénzeket nem teljes egészében élte fel. Most azonban más a helyzet. A költségvetés fenntartható pályán van, az adósságráta csökken, az ország kockázati, befektetői megítélése kedvező, az uniós követelményeknek megfelelünk, nincs külső nyomás a hiány további csökkentésére. Ebben a helyzetben a nullás hiány erőltetése rossz cél. Értelmetlenül mond le a kormány több száz milliárd forintnyi kiadásról, ami valamit segítene a semmiből élőkön, vagy élénkíthetné a beruházásokat. A rövid távú növekedési áldozatért nem ígérkezik hosszabb távú nyereség. A befektetői megítélés javulását, a tőkebeáramlás felerősödését, a beruházások élénkülését sokkal jobban szolgálná annak a pénznek ésszerű felhasználása, amit a kormány a kiegyensúlyozott költségvetés oltárán készül feláldozni. A Költségvetési Tanácsnak átadott tervezet szerint nem erőlteti a kormány a kiegyensúlyozott költségvetés azonnali elérését. Nem tudni, hogy közgazdasági megfontolások vagy inkább a 2017-ben már közelgő parlamenti választásokhoz kapcsolódó politikai érdekek állnak a lazítás hátterében. Örülhetünk, hogy az értelmetlen megszorítás ezúttal elmarad. Nem örülhetünk azonban annak, hogy teljesen más történt, mint amire a korábbi nyilatkozatok alapján számítani lehetett. Ez a fordulat egy újabb deus ex machina. Az isteni beavatkozások nem jól anticipálhatók, a kiszámíthatatlan gazdaságpolitikához pedig nem lehet alkalmazkodni.
4
Eddig sok jel mutatott arra, hogy a gazdaságpolitika fő döntéshozói belső meggyőződésük ellenére, külső nyomásra járták a hiánycsökkentés rögös útját. Valójában nagy állami projektekről, kisebb Paksokról álmodoztak, amelyekről csak a túlzott deficiteljárás és az uniós források elvesztésének réme miatt voltak kénytelenek lemondani. Az uniós követelmények teljesítésével a gazdaságpolitika elnyerte szabadságát, megmutathatta igazi arcát, és miután levette álarcát a neoliberalizmus torz képe bukkant elő. Kiegyensúlyozott költségvetésről beszél, de közben szisztematikus piacszűkítő lépéseket tesz, megszünteti az adók progresszivitását, de közben szabadságharcot folytat a neoliberalizmus intézményeivel szemben. Kevert elemekből álló gazdaságpolitika akár lehetne jó is. A kormány azonban olyan elemeket visz tovább a neoliberális örökségből, amelyeket nem kéne, és olyan elemeket épít le, amelyekre támaszkodnia kéne. Mindezek következtében a kormányzat cselekvése kiismerhetetlen, jövőbeli intézkedései a gazdaság szereplői számára nem előreláthatóak, ami kockázatkerülő magatartást, túlzott óvatosságot, a hosszabb kitekintéssel szemben a rövid távú érdekek uralmát, összességében pedig a lehetségesnél alacsonyabb gazdasági növekedést eredményez. A gazdaságpolitika zavarosságának meghatározó szerepe van a magyar felzárkózási folyamat elakadásában és a térségi országokkal szembeni leszakadásban.
5
