A korai nyelvtanulás – csakúgy, mint a babaúszás, zenei foglalkozás és egyéb fejlesztő program – legfőbb veszélye, hogy túlságosan hamar órarend szerinti életmódra kényszeríti a kisgyerekeket. Célirányos tevékenységet és a szülő által kiválasztott tárgyra koncentrált figyelmet vár el abban az életkorban, amikor a gyermek legfontosabb feladata az lenne, hogy maga találjon elfoglaltságot és célt saját magának, és érdeklődése tárgyával annyi ideig és olyan módon foglalkozzon, ameddig és ahogy ő szeretne. Egyre többen készítenek babák számára fejlesztést és korai, s egyben életre szóló okosodást hozó eszközöket, mégpedig úgy, hogy a kor üzenetét is „meghallva” az agykutatás eredményeire hivatkoznak. A baj csak az, hogy nem jól, sőt időnként károsan leegyszerűsítve. Nem véletlen tehát, hogy az újszülöttek, csecsemők és kisgyermekek fejlődésével foglalkozó szakmák képviselői ma már komolyan aggódnak emiatt. Mitől lett a világ ily fejlesztés-központú? Csupán attól, hogy gyermekeinknek, unokáinknak a legjobbat akarjuk? Lehet, de ahhoz elegendő lenne szeretetet és biztonságot adni, a gyerekek eltérő érési idejét figyelembe venni, fejlődésükhöz, képességeik és személyiségük kibontakozásához megfelelő körülményeket, feltételeket biztosítani. Fejleszteni, fejleszteni, fejleszteni… Valóban ez lenne a cél? Vagy valami mást sejtsünk a videón, DVD-n, számítógépen és a baba-televíziókban sokasodó programok hátterében? Termékek születnek a gondolkodó ember által kikövetkeztetett, nem tudományosan igazolt, úgynevezett népi pszichológia, a lebutított agykutatási eredmények, a tudománynak látszó tanok, az áltudományosság talaján. Vegyük végre észre, hogy a fejlesztő módszerekhez nem elegendő csupán a jó szándék, a saját tapasztalat, a „nekem is van gyerekem, tudom, mi a jó a kicsiknek” típusú tapasztalat, hiszen mindez pszichológiai szaktudást igényel. A fejlesztés szakma, s itt az ideje, hogy mi szakemberek az eddiginél hangosabban szóljunk: ELÉG! Nézzük meg végre, hogy a babafejlesztő játékok, DVD-k, TV-adások és számítógépes programok gyártói ismerik-e, s ha igen, jól értik-e a pszichológia tudományosan megalapozott ismereteit, a pszichológusok üzenetét? Avagy a babák fejlesztésének ígérete csupán máz, s a lényeg az üzlet?
Csépe Valéria Bébi Einstein
E cikk címe nem az én kreativitásom szüleménye, így akár tehettem volna idézőjelbe is. Amiért nem éltem ezzel a lehetőséggel, annak az a legfőbb oka, hogy csak kiindulásként kívánom bemutatni a hazánkban talán csak kevesek által ismert (statisztika persze nem áll rendelkezésemre), kicsik számára készített amerikai programot, s annak sokat vitatott hatását. A címnek ennél mélyebb az üzenete, többet szeretne sugallni, mint pusztán egy kereskedelmi forgalomban lévő termék címkéjét. A „Bébi Einstein” jó neve lehetne annak az attitűdnek, amely azokat az okos gyerekre vágyó szülőket jellemzi, akik már a baba megszületésekor azon izgulnak, hol lesz majd gyermekük helye a versenyre kihegyezett társadalomban. A baba fejlődéséhez optimális feltételeket adni jó cél, az erőszakos tanítás, fejlesztés, a kicsik választási és döntési képességét túlértékelő foglalkoztatás azonban már problematikus. Ideje lenne a babaokosítással kapcsolatban a pszichológusok és gyermekorvosok szakmai ellenállására odafigyelni. Ők ugyanis jól sejtik, hogy a hangzatos nevű, fejlesztést, okosodást ígérő programok célpontja nem csupán a gyerek, hanem annak a szülőnek az ambíciója – és pénztárcája –, aki a szakembereket felesleges akadályként kezeli, s aki a fejlesztésdivat boldog követője. Nem általában a fejlesztéssel van baj, hanem annak hamis ígéretével, s annak a határnak az elmosásával, ami a tipikusan fejlődő gyermek éréséhez és fejlődéséhez szükséges környezeti feltételek kialakítása és az atipikusan fejlődők valódi, professzionális fejlesztése között van.
Annak, hogy mégis a Baby Einstein program körüli viták bemutatásával kezdem cikkemet, egyik oka a figyelemfelhívás. Mindenekelőtt arra, hogy a Baby Einstein csupán egyike a fejlesztésdivat szaporodó jelenségeinek. A szűretlen, ám szakmainak tűnő információk továbbadásának kiváló terepe egy amúgy csodálatos kommunikációs felület, az internet. Itt egyre több diplomás,kisgyermekes anyuka osztja a tanácsot a többieknek. Nem pszichológus, nem fejlesztő pedagógus, nem a fejlődéstudományok szakembere, de ért hozzá, hiszen van gyermeke, naponta vele van, s amit megfigyel és amit abból következtet, az úgy is van. A lelkesedésből azonban nem lesz tudományosan megalapozott tudás. Idegtudomány és pszichológia sem. Nem vonom kétségbe persze a „blogmamák” jó szándékát, miközben missziójukat, melyet lelkesen teljesítenek, nemegyszer károsnak tartom. Növekvő aggodalommal követem – s ebben nem vagyok egyedül – azoknak a (nem pszichológus) diplomás szülőknek a tippjeit, kinyilatkoztatásait, nemegyszer neves szakembereket támadó honlapjait, blogjait, amelyekben a pszichológiát, az agykutatást, vagy az ezekhez tartozni látszó ismereteket szaktudás nélkül felhasználva félrevezetik a babájuknak jót akaró szülőket. Ehhez már csak egyfajta „kegyelemdöfésként” társul a tudomány oly kívánatosnak tűnő köntösében megjelenő üzlet, azaz az „okosító” termékek növekvő tárháza. Fejleszteni bármi áron! Ütközik a pszichológia tudásával? Vonjuk kétségbe, bizonyítsuk be, mutassuk meg, hogy a szakemberek maradiak, s nem értik a mi nagy felfedezésünket! Érveljünk amellett, hogy a babának minden jót tesz, ami iránt érdeklődik! Félreértés ne essék, nem a kisgyermek természetes érését, fejlődését segítő játékok ellen érvelek, hanem a csecsemők és tipegők természetes kíváncsiságára alapozó, a szülők okosság-elképzeléseit kielégíteni kívánó számítógépes programok, videók hirdetett hasznával, vélt hatásával szeretném szembesíteni mindazt, amit a pszichológia és az idegtudomány kutatói a fejlődésről ma tudnak.
Az első életév mítosza
A korai tanulás és a babák minél korábbi fejlesztésének elhatalmasodó divatja leginkább a fejlődés-neurobiológiai kutatások három fő tudományos megállapításának leegyszerűsítéséből származtatható. A legfőbb érvek három fő felismerés, felfedezés köré csoportosíthatók. Az első érv az idegsejt-kapcsolatok korai igen gyors növekedésére (szinaptogenezis) vonatkozó eredményekre épít. Tudjuk, hogy az agy a születés kezdeteitől fogva új kapcsolatok (szinapszisok) kialakításába kezd, s ennek eredményeként a szinaptikus sűrűség (az agyszövet egységnyi térfogatára eső szinapszisok száma) erőteljesen növekszik. Megnő az idegsejteken a dendritek (rövid nyúlványok) száma, és ezeknek a más idegsejtekkel alkotott kapcsolata is drámaian megnövekszik. Ezt a fejlődést leginkább a fiatal növénykék hirtelen tavaszi növekedéséhez lehet hasonlítani. Ez a szinaptogenezisnek nevezett folyamat meglehetősen sokáig tart, s időtartama az egyes állatfajoknál igen eltérő lehet. Egy adott idő után azonban a növekedés megáll, s bekövetkezik a szinaptikus metszés, amelynek lényege, hogy a gyakran használt kapcsolatok megerősödnek, a ritkán használtak pedig gyengülnek, majd eltűnnek. Ezt az előbbi hasonlattal élve a fák tavaszi metszéséhez, a túl sok hajtást hozó növényeink visszavágásához lehet hasonlítani. Először 1975-ben sikerült macskákon, majd majmokon kimutatni, hogy az egy idegsejtre jutó szinapszisok száma milyen rendkívüli módon nő a születés utáni első hónapokban. A fiatal majmok a növekedést követő metszés után a felnőtt egyedekre jellemző szinaptikus sűrűséget hároméves korukra, a szexuális érettség idejére érik el. Hogy néz ki mindez az emberbabáknál? Az újszülött idegsejtjeinek kapcsolatai is azonnal szaporodni kezdenek, a
kapcsolatok száma nő és változik. Az, hogy melyek maradnak és erősödnek meg, és melyek gyengülnek, majd szűnnek meg, két dologtól függ: a szülőktől öröklött genetikai programtól és a baba korai tapasztalataitól. Az következne ebből, hogy a babáknak annyi tanulási tapasztalatot kell szerezniük, amennyit csak lehet? Nem feltétlenül. Téves ugyanis az az elképzelés, hogy az embergyereknek is három év áll rendelkezésére. A mi gyerekeink tovább gyerekek, az agyi fejlődésben követhető gyors fejlődés a majmokénál sokkal tovább tart, és a metszés is későbbi. A metszésnek nevezett folyamat lehet az oka annak, hogy az agykéreg vastagsága változik, azaz a kevesebb, de hatékonyabb kapcsolatok fennmaradása miatt a kéreg vékonyodik. Ennek mérésével követve a kérgi területek fejlődését, megállapítható, hogy egyes területek, így a beszédben és általában a nyelvhasználatban alapvetően fontos bal féltekei – s persze igen sokáig változó – hálózat hosszan fejlődik. Mindebből az is következik, hogy ez a hálózat a környezeti hatásokra sokáig érzékeny, nyitott rendszerként működik. Az idegtudomány újabb és újabb adatokkal szolgál arra vonatkozóan is, hogy a formális tréning, a tapasztalat, egy adott tevékenység gyakori művelése (pl. zene) agyunkat is „specialistává” teszi. Ez különösen jól mérhető a modern képalkotó eljárások segítségével. Gondoljunk a szakértőkkel, zenészekkel, többnyelvűekkel végzett kutatásokra, és azokra az adatokra, amelyek azt jelzik, hogy a kérgi területek kiterjedtebbek, differenciáltabbak lesznek, és egyes területek nagysága, agytekervények térfogata is növekszik a használattal. Azt jelentené ez, hogy az 1-2 éves kicsiket minden eszközzel specialistává kell nevelnünk, különben lekésünk valamiről? Nem! A babák viselkedését, képességeit, készségeit a pszichológusok is abban az életkorban tanulmányozzák, amikor a szinaptogenezist „csúcsra járatja” az agy. A vizuális kéregben a szinaptikus kapcsolatok erőteljes növekedése egybeesik a veleszületett, újszülöttkori reflexek eltűnésével. A három hónapos babák tekintetükkel fixálni tudják azt a tárgyat, amelyet meg szeretnének ragadni. A 4-5 hónaposak azonosítják és megkülönböztetik a tárgyakat, a színeket, és a mozgó tárgyakat az álló dolgoktól. Bár ezeknek a változásoknak a megjelenése egybeesik a vizuális kéreg átszerveződésével, mindez nem jelenti azt, hogy az utóbbi egyben az előbbinek az oka is lenne. Egyes képességek megjelenése valóban köthető a szinaptogenezishez, azonban további fejlődésük és finomodásuk nem. Mi a tanulság? Az, hogy a szinaptogenezis az embernél nem három év, s nem kell a babákat erőltetetten tanítani, – s főleg nem erőltetni azoknak a készségeknek az alakítását, amelyek alapképességei még nem jelentek meg.
Kritikus vagy szenzitív periódus?
A második „fejlesszünk folyton-folyvást” érv elterjedése a kritikus periódus fetisizálásához köthető. Tény, hogy legalább három évtizede tudjuk: az agy szenzoros (látás, hallás, stb.) és mozgásrendszereinek egyes funkciói csak az élet egy kitüntetett szakaszában fejlődhetnek ki, mégpedig akkor, ha a környezet meghatározott ingerei is jelen vannak. Ezt nevezzük úgynevezett kritikus periódusnak. A kifejezés az 1960-as évekre vezethető vissza, azaz annak a tudományos szenzációnak a megjelenésére, amely Torsten Wiesel és David Hubel nevéhez fűződik. A két – felfedezésükért később Nobel-díjjal kitüntetett – tudósnak azt sikerült bizonyítania, hogy a látás (a látókéreg) fejlődése megreked, ha a korai szakaszban a látási ingerek nincsenek jelen. Letakart szemű kismacskákat vizsgálva azt találták, hogy a korai ingerek hiányában a látókéreg nem fejlődik, a macskák tehát vakok maradtak. Az embernél azonban nagyon kevés olyan funkció van, ami csak és kizárólag egy adott életszakaszban fejlődhet ki, a többség olyan, hogy egy adott életszakaszban fejlődhet ki optimálisan vagy
elég jól. Emiatt ma már az embernél nem beszélünk kritikus, hanem szenzitív, azaz érzékeny periódusról. Ez a szenzitív periódus pedig az egyes képességek tekintetében eltérő kezdetű és időtartamú.
Ingergazdag környezet
A harmadik fetisizált idegtudományi eredmény az ingergazdag környezetre vonatkozik. A félreértésnek, azaz a környezet szinte határok nélküli tárgyi gazdagításának kiindulópontjául az 1970-es évek patkánykísérletei szolgáltak. A kutatók azt találták, hogy a csak a legszükségesebb eszközökkel (etető, itató) felszerelt ketrecekben tartott patkányok az egyszerű tanulási (kondicionálási) helyzetben sokkal rosszabb teljesítményt mutattak, mint a játékokkal, mászókákkal felszerelt ketrecekben felnövő társaik. A tudományos szenzáció hamar bejárta a világot, s a fejlesztő programjaikat a többszörösen leegyszerűsített, kivonatolt, de mélységében meg nem értett pszichológiára, gyakran csak népi pszichológiára építők elárasztották a babaszobákat a zenélő, csilingelő, nyomkodható tárgyak ezreivel. Nem egy fejlesztő úgy talál ki új eszközöket, hogy a tudása, amire támaszkodik, csupán népi pszichológia, azaz az ember pszichés működéseire vonatkozó „józan ész” típusú tapasztalatok együttese, s ez többnyire köszönőviszonyban sincs a tudományos pszichológiával. A biológiai érésről azonban tudjuk, hogy az egyes szakaszokban szüksége van a megfelelő ingerekre, azaz sajátos környezetelváró üzemmódban működik – vagyis az újabb funkció megjelenéséhez szükségesek a tapasztalatok, s ennek részei a környezet ingerei is. Mennyi kell ezekből? Egész biztosan nem annyi, mint amennyivel a babák egy részét elárasztják az okosságért mindent megtenni kívánó szülők. Az ingergazdag környezet nem azt jelenti, hogy a babákat mindenfajta módon – nyomkodós, folyton zenélő, villogó kütyükkel, videókkal, DVD-kkel – ingerelni kell. Az ingergazdag környezet mindenekfelettiségére hivatkozók ugyanis megfeledkeznek egy nagyon fontos dologról: a kispatkányok nem a természetes, az optimális fejlődésükhöz szükséges ingereken felüli mennyiségben kapták az újakat, hanem a kiüresített, ingerszegény környezethez képest. Jó lenne, ha a fejlesztők elgondolkodnának ezen az „apró” különbségen…
Mi következik az idegtudomány félreértelmezéséből?
Az előbbiekben felsorolt három igen jelentős idegtudományi eredmény, s az erre épülő, 3040 évvel ezelőtti pszichológiai elméletek lebutított továbbélése csak a jéghegy csúcsa. A végeredmény szempontjából szinte mindegy, hogy a fejlesztés az „okos babát gyártani” divatja vagy a képzett, ám a pszichológiát nem tudó, nem értő szülő aggódásából, segíteni akarásából táplálkozik – vagy egyszerűen csak üzlet áll a hátterében. Olyan üzlet, amelynek nincs, vagy alig van szakmai kontrollja, a babavideókat gyártók pedig csupán egytől vannak eltiltva – s ez sem mindenütt van így –, attól, hogy a 2 éves kor alattiak számára pedagógiai célú fejlesztésként ajánlhassák portékáikat. A többi a szülő felelőssége. A szülők egy része tehát megelégszik a korai fejlesztést, mindenekelőtt okosítást ígérő, tudományosnak látszó köntösben megjelenő módszerek és tanácsok használatával, követésével. Az okosítás közben sokan mintha megfeledkeznének arról, hogy az embergyerek társas lény, s a szocializáció közegét a felnőttek és gyerekek közössége adja. A szülőkhöz való kötődése, érzelmei, empátiája, adekvát viselkedése a társas helyzetekben nem a videók, DVD-k és számítógépek világában alakul ki megfelelően. Mindezek pszichológiai és legújabb idegtudományi eredményeinek bemutatása alaposan meghaladná e tanulmányi terjedelmi határait. Ezért befejezésül két, tudományos meggyőződésem szerint
káros, vagy legalábbis hatásában megkérdőjelezhető divatra szeretném az olvasó figyelmét felhívni.
Az olvasó baba
A kicsiket olvasni tanító művelt anyukák gyakran úgy érzik, ők vannak az igazi tudás birtokában. Végzettségüket tekintve óvónők, tanárok, orvosok, nyelvészek, és közülük sokan úgy gondolják, a pszichológusok csak kerékkötők, amikor az ő fejlesztési vágyaikkal összeütközésben figyelmeztetnek. A Mindennapi Pszichológia egy korábbi számában részletesen bemutattam, hogy mit is tud ma a kognitív idegtudomány az olvasásról, milyen műveletek fejlettségét tartjuk elengedhetetlennek ahhoz, hogy a kisgyermek megtanuljon olvasni. A gyerekek egy részénél már akár 5 éves korban is el lehetne kezdeni olvasni tanítani, s ez néhány országban (Egyesült Királyság) így is van. A kisgyerekek többségénél azonban ekkorra még nem lehetséges igazán a szótagok szerkezetéhez, s az észlelés számára jól feldolgozható helyen – a szó kezdetén és végén – lévő beszédhangokhoz való hozzáférés. Nem a hallás fejlettségéről van csupán szó, hanem a beszédhangokhoz való hozzáférésről, s a beszédhang-eltérések megbízható megkülönböztetéséről. A szavak hangjaihoz való hozzáférés nem teljesen spontán folyamat eredménye, hanem az olvasástanulás következménye. A szavakat, számokat „kiolvasó”, valójában csak a mintázat-felismerésre és szóforma-szó asszociációra támaszkodó kicsik a szó igazi értelmében nem olvasnak. 4-5 éves kor alatt alig van valódi – betűző és szóformára is épülő – olvasás. Hiába gyötörjük tehát a 2,5-3 éves gyerekeket, memóriájukra támaszkodva „olvasnak” ugyan, de valójában nem azt teszik. Mikor olvasson a baba? Semmikor. Azaz ne tanítsuk olvasni, bármily csodát ígérnek a korai olvasás varázslói. Ez nem azt jelenti, hogy ne adjunk a babák, a tipegők és a nagyobb gyerekek kezébe az életkoruknak megfelelő könyvet. „Olvassunk” közösen, azaz mondjuk el együtt a verseket, meséket! A mese, a vers, a dal, a beszélgetés, a közös játék, az együttes élmény kell a gyerekeknek. Az óvodások betűk iránti spontán érdeklődését nyugodtan kielégíthetjük, hiszen többnyire nevük betűinek leírására vágynak. A hangjelölésig azonban hosszú út vezet, s a valódi olvasásig és írásig még hosszabb. Ne higgyük, hogy néhány nagybetű maga a valódi írás! Véletlenül se gondoljuk, hogy az írás spontán fejlődésének kezdete a nyomtatott nagybetű, s eszerint kell majd a nagyobbaknak szóló írástanítási módszereket is kialakítani. A népi pszichológia nem tudomány! Tán érdekes, de köszönőviszonyban sincs a tudományos pszichológia korszerű tudásával. Az agykutatási adatokkal pedig akkor érdemes példálódzni, ha megértettük azok valódi komplexitását, az agyműködés és a megismerő folyamatok jelenleg ismert összefüggéseit. Érthető, hogy a tudománytól bizonyosságot vár a gyermekének csodás jövőt kívánó szülő, ez azonban nem vezethet a túlzó leegyszerűsítéshez, a fejlesztés divatjának kritikátlan követéséhez. Minden szülőnek, s az idegtudomány erősen szűrt megállapításaira kacsingató babaokosítónak azt javaslom, hogy figyeljen oda a kutatók örökös – a fekete-fehér igazságokban hívőket olyannyira bosszantó – kételkedésére, újat keresésére, a biztosnak tűnőt is újra vizsgálni kívánó törekvésére. A kutatók nem az új ellen szólnak, csak figyelmeztetnek, hiszen elég jól tudják, hogy mi mindent nem tudunk még… (Mindennapi Pszichológia, 2010. 2. sz. 7-11. old.)
