A kopár szik sarja…
Belsô Ausztrália veszélyeztetett élôvilága A mi Arany Jánosunk vagy másfél évszázada megénekelte már a nyári hôségben tikkadozó magyar pusztát, s nekem ezek a szépen csengô szavak jutnak eszembe, amikor Sydneyt magam mögött hagyva és átkelve a híres Kék Hegyeken, megpillantom a Nyugati Síkság végeláthatatlan rónáit Azt mondják, az ausztrál tájkép egyhangú, hiszen a végtelenbe nyúló országutak mentén szinte változatlan a vidék, amibôl az utas amúgy sem lát sokat, mert hamarosan elbóbiskol. Az autóvezetôre is hamar rájön az álmosság, s valójában talán ez a legnagyobb veszély, ami a hosszú távú utazókra leselkedik. Nem csoda, hiszen a nyílegyenes, jó utak jóformán kanyar nélkül kötik össze az egymástól néha pár száz kilométerre esô településeket. 12
Hangyaösvényen A legtöbb ember nem is sejti, hogy ez a látszólag monoton táj milyen sok természeti érdekességet rejteget. Mindez rejtve marad az elôtt, akinek sietnie kell – pedig nem is kell olyan nagyon sok idô vagy fáradság ahhoz, hogy meglessünk egy párat ezekbôl a „titkokból”. Ahhoz meg, hogy a táj szépségét élvezzük, csak nyitott szem kell… Aki nem bírja a hôséget, s nyáron (novem ber és február között) látogat el BelsôAusztráliába, az nem tudja igazán élvezni itt a természetet. A klímaberendezéssel hûtött autóból kiszállva a hôség szinte fejbevágja az embert. Szerencsére ez nem az a fojtogató, „igazi” trópusi hôség, hanem száraz, aránylag könnyen megszokható meleg – meg hát Ausztráliában mindig akad egy kis jéghideg sör, még a legálmosabb, legelhagyatottabb település kocsmájában is! Azért mégis felmerül az emberben a kérdés: hogy létezhet élet ezen a kopár, „semmire sem jó” tájon? Látnivaló pedig azonnal akad, még egy útmenti „szükségmegálló” alkalmával is. Hiszen csak szemügyre kell vennünk, mi mászkál a lábunk alatt! Fürge hangyák sürögnek-forognak a hatalmas földváraikhoz
A cellulózevô termeszek hatalmas várakat építenek maguknak
vezetô kitaposott ösvényeken: a milliónyi apró hangyaláb évtizedek során valóságos országutakat koptatott a száraz talajba. Kis szerencsével megleshetjük a hatalmas, magányos bulldoghangyát (Myrmecia sp.) is, amint leendô zsákmányát, egy nála háromszor nagyobb sáskát cserkész.
Tikkadt szöcskenyájak Arany János nyomdokain maradva, meg figyelhetjük a legelészô, „tikkadt szöcskenyájakat” is, ugyanis a Sydneytôl északnyugatra, mintegy 1200 km távolságban fekvô Broken Hill környéke hamisítatlan sáskatermô vidék. Pedig ugyancsak száraz környék ez: vannak olyan évek, amikor egy négy zet kilométernyi legelô még egyetlen marhát sem képes jóllakatni. A csörgôre szikkadt, szikes talajon is eltengôdô sós bokrok épp hogy csak eltartanak néhány juhot. Mégis, akármilyen nagy is a szárazság, itt már kora tavasszal, október elején kezdenek felszaporodni a sáskák. Ekkor még nincs szárnyuk,
tozatosabb élôvilág „maradéka” csupán: modern, túlélésre specializálódott változata annak,ami egykoron benépesítette ezt a földrészt. De hová lettek a múlt hatalmas erdei, a dús trópusi növényzet, az óriási állatok, az ún. megafauna képviselôi? Hogyan kelet kezett a mai száraz Ausztrália? Könnyû lenne a szokásos választ adni: a fehér telepesek mindennek az okai. Ôk azok, akik az elmúlt két évszázad során kivágták az erdôket, megmérgezték a folyókat, kipusztították az ôshonos állatokat stb. Szomorú, de igaz, ha nem is pontosan így. Mert nem csak a fehér ember ludas a dologban, hanem az ember – legyen az fehér, vagy bármilyen bôrszínû.
A fiatal sáskanövendéknek még nem fejlôdtek szárnyai, ezért csak gyalogosan közlekedik
csak gyalogolnak, de mégis hatalmas területeket legelnek kopárrá. November derekán viszont már tudnak repülni, és óriási rajokban kelnek szárnyra. Szerencsére kártételük nem olyan súlyos, mint afrikai rokonaiké, de azért itt sem szeretik ôket, mert az amúgy is sovány legelôk, a szárazság sújtotta mezôgazdasági területek nemigen bírják az ilyesfajta terhelést. Pedig a sáskák fontos szerepet töltenek be az élôvilágban. Mint táplálékállatok, sok más állatnak nélkülözhetetlen – s nem egyszer kizárólagos – élelemforrásai ezek az ember szemében oly káros rovarok. Egy-egy területen a sokasodó sáskasereg biomasszája elképesztôen nagy lehet, bôséges eledelt szolgáltatva az ott élô gerinces és gerinctelen állatok javarészének, beleértve az embert is. Ausztrália ôslakói, az aboriginálok étrendjében gyakran szerepelt a sáska, akárcsak sok más rovar is, ami érthetô, hiszen az energiadús fehérjét és zsiradékot az ember már ôsidôk óta kedveli. Hová lett a megafauna? Ma már tudjuk, hogy az az ausztrál élôvilág, amit mi ismerünk, egy jóval gazdagabb, vál-
Az emberek, a mai aboriginálok ôsei, tulajdonképpen bevándorlók voltak, akik Ázsia felôl érkeztek. Hogy mikor és hogyan, arra többféle magyarázat van, de a leginkább elfogadott vélemény szerint a mai Ausztrália területére mintegy 60 000 évvel ezelôtt, vagy talán még régebben tette be a lábát az ember. Minden bizonnyal a jégkorszakok
idején alábbszálló tengerszint tette lehetôvé, hogy száraz lábbal vagy kisebb csónakokkal, tutajokkal jusson el ide. Ma már az is valószínûnek tûnik, hogy a földrész élôvilágának megváltoztatásához nagyban hozzájárultak az elsô „bevándorlók”. Tûzrôlpattant növényzet A leglényegesebb változást a tûz hozta. A vadászó–gyûjtögetô életmódot folytató em ber egyik gyakran használt zsákmányszerzô eszköze a bozóttûz volt. A gyakori tüzek évezredek során megváltoztatták a növény zetet, s ennek kapcsán az állatvilágot és az idôjárást, a lehulló csapadékmennyiséget is. A földrész egyre szárazabbá vált. A tûzre érzékeny növények jó része kipusztult, s ezzel párhuzamban sok olyan faj alakult ki, mely nemcsak elviselte a gyorsan elhaladó bozóttüzeket, hanem kimondottan igényelte ezeket. A perzselô meleg hatására magjaik kipat tantak, s csírázásnak indulhattak. Ma sok növényfajra az átvonuló tüzek úgy hatnak, mint bizonyos dísznövényekre a jó kertész ollója: minél jobban megnyesi ôket, annál jobban fejlôdnek. Ilyen például sok eukaliptuszfaj is, s nem csoda, hogy ez a növény nemzetség az, mely leginkább benépesíti ezt a „tüzes” földrészt. A nagy, összefüggô erdôket szavannás, ligetes bozótosok váltották fel, ahol az ember elôtti idôk hatalmas állatainak már nem volt sem elegendô táplálék, sem megfelelô élôhely. A megafauna utolsó képviselôivel feltehetôen az ember bánt el. Egy óriás vombat, a Diprotodon csont váza bizonyítékként szolgál arra, hogy az elsô aboriginálok még vadásztak erre az orrszarvú nagyságú állatra. Negyvenszeres terhelés Mindezeket a változásokat azonban, mivel nem egyik napról a másikra, hanem évezredek során történtek, kiheverte a természet.
Belsô-Ausztrália növényzete itt még javarészt olyan, mint amilyen a fehér ember megérkezése elôtt volt 13
Az igazi katasztrófa a XVIII. század végén köszöntött be, a fehér ember megérkezésével. Az elkövetkezô két évszázad több drasztikus változást hozott, mint a megelôzô 60 000 év. A legnyilvánvalóbb változást – hívhatjuk nyugodtan környezetpusztításnak is – a rohamosan fejlôdô mezôgazdaság, állattenyésztés, bányászat és a hirtelen duzzadó népesség okozta. Míg az ôslakók feltételezett száma a fehér ember meg érkezése elôtt alig haladhatta meg az ötszázezret, két évszázad alatt Ausztrália lakosainak száma elérte a húszmilliót. Európai viszonylatokban ez még mindig alacsony, de egy olyan földrészen, mely 600 évszázadon át alig tud-
Broken Hill városába csövön jön a víz a messzi Menindi-tóból
mazó vizet. A kevés lehulló csapadékot vizesgödrökben tárolják, ameddig csak lehet, hogy öntözésre és az állatok itatására használják. Kevés olyan legeltetésre alkalmas hely van, ahol a jószágnak 10 km-nél meszszebbre kellene eltávolodnia az itatóktól. Ez lényegesen megváltoztatta az azelôtt víz nélküli, és emiatt jószágmentes környezetet. A következmény magától értetôdô: a nagy tes tû, környezetidegen állatok nemcsak lelegelik, hanem éles patáikkal tovább pusztítják a növényzetet, a félsivatagos vidékek precízen összehangolt élôhelyeit. A fehér ember elôtti idôkben a száraz élôhelyek ritka oázisai dúsabb növény zetükkel
menedéket adtak sok sivatagi állatnak. Ezeken a helyeken a fajok fenn tudtak maradni, s amikor a táj kizöldült egy-egy kiadósabb esô után, újra be tudták népesíteni élôhelyeiket. A telepesek jószágai és a behurcolt, elvadult állatok is ezekben az oázisokban kerestek menedéket a nagy szárazságok idején, kiszorítva a sokkal kisebb, védtelen ôshonos állatokat. Távol a víztôl A víz, bármilyen fontos is a termesztett növények és tenyésztett állatok számára, sok kárt okoz a természetes környezetben. Egyes városokba, mint pl. a már említett Broken
Nem jég és hó, hanem kikristályosodott sziksó borítja ennek a kiszáradó tónak felszínét
ta eltartani ennek 2-3%-át, súlyos természeti károsodáshoz vezetett. Az ausztrál élôvilág, kiváltképp a hatalmas, ma már félsivatagos és sivatagos belsô területeké, a hosszú évezredek során adaptálódott a fokozatosan változó körülményekhez. Még az ember jelenlétét is elviselte. Egy bizonyos fajta egyensúly alakult ki, mely nek során a természet szûkmarkúsága határokat szabott az embernek, meg akadályozva a túlnépesedést. Az aránylag alacsony létszámú ôslakók harmóniában élhettek környezetükkel, hiszen bármilyen újabb változást okozva sem tudtak hirtelen az egész földrészt befolyásoló katasztrófákat okozni. Nincs helyed az oázisban! A fehér telepesek ezzel ellentétben gyökeresen megváltoztatták környezetüket. Meg érkezésük elôtt Belsô-Ausztrália gyakorlatilag víztelen volt. Ám a mezôgazdaság és állat tenyésztés vizet követelt, s egyre több mes terséges vízforrásra lett szükség. Ma szám talan széllel mûködtetett artézi kút lát ható Ausztrália-szerte, melyek szorgalmasan pum pálják a gyakran ásványi sókat tartal14
King gallérosgyíkja, Ausztrália bennszülött hüllôfajainak egyike, jellegzetes védekezô testtartásban
ban: az ôshonos növényfajok száma 15%kal, az állatoké 38%-kal csökken a mesterséges vízforrások közelében! Mindezt tovább súlyosbítja az, hogy az érintett fajok javarésze amúgy is ritka vagy erôsen veszélyeztetett. Az egyik fogy, a másik sokasodik Belsô-Ausztrália élôvilága nagy károkat szenvedett a fehér ember megérkezése óta. Ezek a károk, ha néha csak közvetve is, de javarészt a mesterséges vízforrások számlájára írhatók. A legeltetés és bozótirtás követ keztében a tengerpartokon – sôt a városokban is – még gyakori rókakuzu (Trichosurus
faj tûnt el örökre a fehér ember megjelenése óta. Jó néhány további faj áll még sajnos a kihalás szélén: nem egy közülük már eltûnt a szárazföldrôl, s kiszorult egy-két kisebb, part menti szigetre, ahol biztonságban érezheti magát a behurcolt rókák, macskák és kutyák támadásaitól. A madarak talán egy kissé jobban jártak, habár sok olyan faj ugyancsak megritkult vagy kipusztult, mely az öregebb erdôkhöz kötôdött, mint például a legtöbb papagáj. Számukra létfontosságúak a vén, odvas fák, ahol biztonságban nevelhetik fiókáikat. Érdekes módon néhány nagyobb testû faj, melyekrôl az ember azt hihetné, még a töb-
A szerzô felvételei
Hillbe, vezetéken jön a víz egy több száz kilométerre lévô tóból, melynek élôvilágát ez rendkívüli módon károsítja. Másutt az idôszakonként megduzzadó folyók vizét vezetik el csatornákon a legelôkre vagy a szántóföldekre, egészen addig, míg vizük teljesen el nem apad. A mélybôl fakadó víz egyes feltételezések alapján soha sem fog elfogyni – viszont kárt még így is okoz, mert az alsóbb földrétegekbôl annyi ásványi sót hoz a felszínre, hogy az öntözött vidék elôbb-utóbb elszikesedik. Hihetet lennek tûnik, de a közelmúlt kutatásai bizonyítják, hogy minél jobban eltávolodunk a mesterséges vízforrásoktól, annál gazdagabb, érin-
A homokdûnék száraz világában is megterem a sivatagi kalászos fû
A fuvolázómadár könnyen megszokja az ember közelségét, s minden bizonnyal ennek köszönheti, hogy fennmaradása biztosított
tetlenebb természetes élôvilágot találunk. Pedig könnyen hihetnénk, a víz az élet forrása, s ahol kevés van belôle, ott kevés növény és állat tud megélni. Éppen az ellenkezôje igaz ennek az ausztrál félsivatagok-
vulpecula) itt nagyon megritkult, pedig egy koron ez az állat volt az aboriginál vadászok leggyakoribb zsákmánya. Az emlôsök kipusztulása talán a legszembetûnôbb: nem kevesebb mint 28 sivatagi–félsivatagi emlôs-
A hatalmasra növô goanna birodalmának csúcsragadozója
binél is érzékenyebb a változásokra, pompásan tûri mindezt. Így például a rózsakakadu (Cacatua roseicapilla) néhol óriási tömegekben látható, akárcsak a csupaszszemû kakadu (Cacatua sanguinea). Más szavanna15
kedvelô fajok, mint pl. a kontyos galamb (Ocyphaps lophotes), a leg nagyobb szárazságok idején beköltöztek a városokba, ahol az öntözött kertekben kiváló élôhelyeket találtak maguknak. Az egyetlen járható út A farmer számára az eukaliptusz- vagy akáciaerdô nem más, mint felesleges akadálya a legeltetésnek – ezért hát pusztítja ezeket, ahogy csak bírja. Még a hatalmas ékfarkú sas (Aquilla audax) sincs biztonságban, annak
A sivatag lakója a zsindelyeshátú gyík
A kontyos galamb mindenütt megél, ma már a városokban is
ellenére sem, hogy ma már minden ragadozómadár-társával együtt kiemelt védelmet élvez. A régi, megrögzött hiedelmek sajnos nehezen halnak ki: a legtöbb ausztrál farmer még mindig meg van gyôzôdve róla, hogy a sas kedvenc eledele a bárány, ezért ha teheti, suttyomban mérgezi, lövi ezeket a csodálatos madarakat. Az éjszakai madarak, mint a bagoly fecs ke (Podargus strigoides), a gyöngybagoly (Tyto
A nyugati csíkos bandikut (Parameles bouganville) egykoron benépesítette Belsô-Ausztráliát. Ma már kipusztult onnan, és csak néhány kisebb szigeten maradtak fenn populációi
16
A Notomys fuscus nevû ugróegér ritka, veszélyeztetett kisemlôse a félsivatagos vidékeknek
Az álarcos bagoly egyike a legszebb ausztrál baglyoknak. A fátlan vidékeket, szavannákat kedveli, ahol gyakran a talajszinten mozgó apró emlôsökre vadászik. Fogságban könnyen hozzászokik ápolójához; mondhatni, ragaszkodik hozzá, s éppen ezért kiváló állatkerti madárnak bizonyul
Az ékfarkú sas a járatlan tájakon nem nagyon fél az embertôl: még a fényképészt is közel engedi magához
alba) és az álarcos gyöngybagoly (Tyto novaehollandiae) még megtalálhatóak majdnem mindenütt Belsô-Ausztráliában, habár az utóbbi faj egyre a partvidékek felé szorul. Kedvenc élôhelye a szavannás, gyakran fátlan vidék, ezért feltételezhetô, hogy ha túlságosan a sûrûbb vegetációval borított tájakra szorul, talán veszélyeztetettebb hely zet be fog kerülni. A legtöbb állatot fôleg környezetének pusztulása fenyegeti. Az, amelyik nem károsítja a farmer jószágát, terményét, és mezôgazdasági szempontból használhatatlan
területen él, aránylag biztonságban érezheti magát. Még az errefelé csipkés goanna néven ismert hatalmas varánuszgyík (Varanus varius) sem veszélyeztetett – ez a faj sok helyen a csúcsragadozó szerepét tölti be. BelsôAusztrália olyan hatalmas, és még mindig olyan ritkán lakott, hogy ellenôrzésrôl, vadés természetvédelemrôl tulajdonképpen csak elméletileg lehet szó. Járható útnak bizonyult viszont a kitartó ismeretterjesztés, meg gyôzés, no meg a számtalan nemzeti park létrehozása. Dr. Hangay György 17
