A könyvet hűséges olvasótáboromnak ajánlom. Nálam ti mind rocksztárok vagytok! Külön köszönet magyar olvasóimnak: ti vagytok a legjobbak a világon!

A könyvet hűséges olvasótáboromnak ajánlom. Nálam ti mind rocksztárok vagytok! Külön köszönet magyar olvasóimnak: ti vagytok a legjobbak a világon! De ez maradjon inkább a mi titkunk…

Holly Pocsékul néztem ki. Megpróbáltam legalább a combom közepéig lerángatni a csípőmre tapadó rövid, zöld hacukát, és azon töprengtem, hogyan és miért döntöttem úgy annak idején, hogy Jennifer Lawley legyen a legjobb barátnőm. Aki most túl messzire ment. – Ezt nem és nem és nem! Nem először próbáltam fellázadni, de mint a mellékelt ábra mutatta, az említett zöld színű ruhadarab rajtam volt, és nem a fogason, ezért Jennifer teljes joggal gondolhatta, hogy meghátráltam. De nem, akkor sem! Barátnőm fülig érő vigyorral és „jaj, ne már” tekintettel nézett rám a tükörből. – Jaj, ne már, Holly! Nem olyan vészes. – Nem olyan vészes? – berzenkedtem. – Úgy nézünk ki, mint két mutáns, vagyis mint két mutáns prosti, akiknek a ruháját szétkapta az aprítógép. – Úgy nézünk ki, mint a krampuszlányok. Éld már bele magad egy kicsit! Tudod, itt vannak a karácsonyi ünnepek. Na ja, mert az aztán feldob, hogy órákon át csilingelnek a karácsonyi dalok, és közben arról kérdezgetem a kiskölyköket, jók voltak-e, vagy rosszak. Noha még soha nem faggattam egy kissrácot sem ilyesmiről, most a Westside Pavilion nevű plázában gyülekező tömeg elé készültek vetni. Én lettem volna a Mikulás kedves segítője. Tapasztalatlanságom ellenére pontosan tudtam, mi vár rám. Visító csecsemők és a fejüket betegre aggódó szülők, akik ebből meg ebből meg ebből kérnek, és azon rinyálnak a mobiljukon, hogy miért nem érkezett még meg a rendes évi karácsonyi képeslaprendelésük. És krampuszlány szoknyánk minimális hosszát figyelembe véve arra is számíthattunk Jenniferrel, hogy egy csomó ocsmány javaslatot kapunk azzal kapcsolatban, hogyan tehetnénk élvezetesebbé egyes pasik karácsonyi ünnepeit. Hát bizony a végsőkig elszántnak kell lenni ahhoz, hogy az ember lánya Los Angelesben krampuszként égesse magát. Vagy bárhol máshol, persze. Viszont én pontosan a végsőkig voltam elszánt. Mert ha lenne rendes zsebpénzem vagy bármi rendszeres jövedelemforrásom, akkor nem kellene egyetlen normális gönc nélkül nekivágnom a mexikói Riviérára tervezett hajóútnak, nagyapával és (brrhhh!) az unokatesóimmal. De nagyapának mindig is az volt a meggyőződése, hogy tisztában kell lennem a pénz valódi értékével… és én tisztában is vagyok: a pénz az, ami eldönti, kigúnyol vagy befogad-e a világ. Normál körülmények közt Jen azt mondaná, micsoda mázlim van, hogy a nagyapám a földi paradicsomban kívánja tölteni hetvenötödik születésnapját. Irigykedne, hogy itt hagyhatom a Los Angeles-i szmogot, várnak rám a napsütötte partok meg a gyümölcskoktélok. Hát bakker, normál körülmények közt én is irigykednék magamra. Csak az unokatesóim ne lennének! Igazság szerint a srácokkal, Andrew-val és Jacobbal nincs semmi gáz… kamasz kölykök, akiket naná hogy nem hagyna hidegen Jen szoknyahossza, meg ami kivillan alóla! De alapvetően ártalmatlanok. Allison és Claire viszont… na hát ők olyanok, mint a boszorkányszteroidokkal felpumpált Olsen ikrek. Nem túlzok. Allison és Claire a huszonegyedik század társadalmi problémáinak összegződései: azt hiszik, ők a világ közepe, és hogy nekik mindent szabad. Anyagias libák, akik mások online kínzásában, folyamatos cikizésében és általában a szívatásban lelik legfőbb örömüket. Remekül értenek hozzá, hogy felfedezzék mások gyenge pontjait, majd addig ütögetik, míg áldozatuk milliónyi apró darabkára hullik. Az meg az én pechem, hogy közös a génkészletünk. Úgyhogy tavalyi tapasztalataim alapján egészen biztos voltam benne, ha idén is abban a farmerben jelenek meg a hajón, amit két éve hordok, akkor újra leárvácskáznak. Mert valóban, amióta a szüleim autóbalesetben meghaltak, az vagyok: árva. Jó, mi? A helyzet azért nem annyira tragikus, vagyis nem annyira, mintha lett volna időm megismerni és megszeretni a szüleimét, mielőtt elveszítem őket. Állítólag nagyon sírós kisbaba voltam, és amikor kilenc hónapos koromra teljesen kikészítettem őket, leparkoltak egy hétvégére a nagyapámnál, hogy vigyázzon rám, amíg kicsit kipihenik magukat. Halálosan kimerült apukám elbóbiskolt a volánnál, és nekirohant egy fának. Így aztán a kétnaposra tervezett

ottlétből állandó élethelyzet lett – a nagyapám nevelt fel. Remekül bevált. Egyetlen szülői kötelességet sem hanyagolt el. Segített bekerülnöm a cserkészcsapatba, árulta velem a sütit, és vigasztalva átölelt, amikor elsírtam neki, hogy engem senki sem szeret a suliban. Azt mondta, mert nem tudják értékelni a jó kis pofátlan – az ő szavával hücpe – természetemet, de ő igen. Nagypapa minden héten elment a zsinagógába, de nálam nem erőltette a bat micvát, és nem szólított soha Rachelnek, második, zsidós utónevemen. Belátta, hogy a karácsonyi rettenetes, kilencórás vajúdás után az ő zsidó lánya és katolikus neveltetésű férje teljes joggal nevezték el leánykájukat a szúrós magyalról Hollynak. Jaj, ha a szüleim most látnának, kurvás krampusznak öltözve! Igyekeztem még lejjebb húzkodni a szoknyám. – De most komolyan! – tiltakoztam. – Azt mondtad, csak próbáljam fel a jelmezt, és ha nem tetszik, nemet mondhatok. Felpróbáltam a kedvedért. Mint egy kiöltözött prosti. Nem mehetnénk most már? El kell kezdenem önéletrajzokat küldözgetni az áruházaknak. Jen is a jelmezét húzkodta, de ő azért igazgatta mélyen kivágott dekoltázsát, hogy elővillanjon alóla a piros melltartója egy vidám kis részlete. – Mintha volna önéletrajzod! Ezzel persze mondott valamit. – Annál inkább el kéne tűnni innen, hogy megírhassam… és akkor lenne mit elküldenem. – A gazdasági helyzet szívás, mint mindig, Holly. Sehol nem vesznek fel új embereket. Már az is a Mikulás ajándéka, hogy ezt a melót megkaptuk. Most pedig szépen kimegyünk, és ünnepi hangulatot varázsolunk. Nem hiszem el… ezt komolyan gondolta! – Azt kapom a Mikulástól, hogy kurválkodhatok egy kicsit, és megkérdezhetem az embereket, hogy rosszalkodtak-e mostanában? – sivalkodtam. – Az utcán ezért letartóztatnának! – Nem szeméremsértés, ha krampuszlány teszi. – Jen hátrasimította hosszúra hagyott frufrujában a vörös csíkot. – Gyere már! Kint vannak a gyerekek… A gyerekek, érted? És arra várnak, hogy örömet szerezzünk nekik! Csalódást akarsz okozni a kölyköknek? Jen tudta, hogy imádom a gyerekeket, és persze abban bízott, ha valamivel, akkor ezzel a „nem okozhatsz csalódást a gyerekeknek” szöveggel ki tud csalogatni az öltözőből a plázába, ahol aztán miniszoknyás krampuszlányként próbára teheti csáberejét. – Na jó – adtam be a derekam –, de akkor… – Tudom, örökké hálásnak kell lennem – fejezte be helyettem. – Oké, Holly, értem. Meghálálom. De most jussunk el oda, ahová már elég sok krampusz merészkedett. Megragadta a karomat, és kitaszajtott az öltöző ajtaján, mintha nem bízna abban, hogy magamtól is elindulok. Túl jól ismer. Odakint kész bolondokháza fogadott. Decemberben a vásárlókat kötelezően le kellene szedálni, mielőtt elindulnak ajándékot vásárolni a szeretteiknek. Az egyik, már nagyon elcsigázott anyuka épp azt süvöltötte a kislányának, hogy: „Nem, Krystal, nem veszünk rózsaszín pónit, és ha még egy hangot hallok, a karácsony idén elmarad!” Összevissza lökdösött minket a nép, szédülten keresték a megfelelő ajándékot, ami kifejezi, hogy: „Igazán szeretlek és értékellek, drágám, és őszintén sajnálom, hogy a múlt héten butaságot csináltam… meg tudsz nekem bocsátani?” Legyél figyelmes, ötletes, gáláns és cuki, mindezt fejezd ki egyetlen ajándékban… őrületes a nyomás. Csodálom, hogy nem végeznek magukkal többen az ünnepek alatt! Nem mintha különösebben utáltam volna a karácsonyt, eltekintve attól, hogy eddig az összes születésnapomnak lőttek miatta. Nagyapa tényleg próbálkozott, de soha egyetlen rendes szülinapi partit sem sikerült összehozni nekem, mert a szülők karácsony másnapján azt szeretik, ha a nappaliban köréjük gyűlik a gyerekhad, és fátyolos szemmel bámulják a műanyag karácsonyfát. Ennek ellenére, amikor nagyapám bejelentette, hogy december középén esedékes születésnapját azzal fogjuk megünnepelni, hogy családi hajóútra megyünk a nagynénémmel és annak mintaszerűen tökéletes kis családjával, azt kívántam, bár Los Angelesben maradhatnék. Ezért volt hát szükségem új ruhatárra és erre a melóra, ahol nekem kellett ünnepi hangulatot varázsolnom. És vidámnak lenni. Meg a többi marhaság. Szóval felnyomtam a képemre egy jó nagy mosolyt, miközben Jennel elevickéltünk addig az elkerített területig, ahol Mikulásunk épp ebédszünetének utolsó falatjait költötte el, egy csészényi tojáslikőrrel. Csak a közvetlen közelébe érve éreztük meg, hogy rendesen felturbózott tojáslikőrt iszogat az öregúr. Ezek szerint nem én voltam az egyetlen, akinek gondot okozott ünnepi hangulatba kerülni… A pasas szemlátomást felvidult attól, hogy meglátott minket krampuszlányöltözetben.

– Gyertek! Gyertek! – rikkantotta. – Üljetek, lányok, a Mikulás bácsi ölébe! – Aztán úgy röhögött, mintha valami rém szellemeset mondott volna, és nem csak gimnazista lányokat molesztálna sunyi módon. Jen megragadta ronda zöld szoknyácskám szélét. – Atyaúristen! – rémüldözött. – Ne már, hogy a Mikulás is… Jen abban a hitben nőtt fel, és még kis alsós korában is elszántan kitartott amellett, hogy a nagy fehér szakállú bácsi a kéményen keresztül érkezik mindnyájunk örömére. És úgy gondolta, hogy ezt a nagyszerű érzést évről évre más kiskölyköknek is át kell adni. Engem ez nem igazán érdekelt. Úgy értem, szeretem a gyerekeket, meg minden, de azért előbb-utóbb csak rájönnek szegénykéim, hogy miért kellett mindenféle bácsiknak az ölébe ülniük évente egyszer. – Hát ja. Nagyon úgy néz ki, hogy a mi Mikulásunk kicsit rosszalkodott. A Mikulás hátragördült a hatalmas székben, és szemlátomást ügyet se vetett rá, hogy mit sutyorgunk. – Szerinted szóljunk valakinek? – kérdeztem Jentől. Vagy még inkább, lépjünk le végre? Ez a pasi bűzlik a piától, és ha kitaccsol, én nem szeretném feltakarítani. Mert az egy dolog, hogy elvállaltam az idétlen maskarában való közszereplést, de arról szó sem volt, hogy hányástakarítást is vállalunk. Ellenőriztem a munkaköri leírást. – Holly! Már nincs időnk arra, hogy valakit előkerítsünk. – Jen kezdett pánikba esni. – De egy ilyen disznó Mikulást nem engedhetünk ki a kölykök közé. Csinálnunk kell valamit! – Hát… teljesen egyetértek veled, Jen, de lövésem sincs, mit csinálhatnánk. A Mikulás épp ebben a pillanatban fordult hozzám, és fátyolos tekintettel megkérdezte: – Na mondd meg szépen a Mikulás bácsinak: mit rosszalkodtál az idén? Ismét boldogan nevetgélt saját szellemességén. – Csak maradj egy kicsit, és fedezz! – mondta Jen, és a kint sorakozó gyerkőcök elé masírozott, akik az anyjuk kabátujját ráncigálták, és azt kérdezgették, mikor jön már a Mikulás. – Mindenkitől nagyon nagy elnézést kérünk! A Mikulás sürgős hívást kapott a játékboltjából, és azon nyomban indulnia kellett vissza az Északi-sarkra. Rettenetesen sajnálja, hogy csalódást okozott, és mindenkinek boldog ünnepeket kíván. – De hát ott ücsörög! – csattant fel egy dühös anyuka. – Több mint két órája állunk ebben a nyamvadt sorban, és a kisfiamnak muszáj találkoznia a Mikulással. Na és ekkor elszabadult a pokol. A felajzott szülők – nyomukban a gyerekekkel – elvágtattak Jen mellett, egyenesen az erősen ittas Mikulás felé tartottak, aki már annyira kiütötte magát, hogy nem ismerte fel az elszánt szülők rohamában rejlő veszélyt. – Holly! – ordította Jen. Nem jutott eszembe semmi, csak annyit tehettem, hogy otromba Mikulásunk elé álltam, és vadul integettem, hogy: „Jaj, jaj, kérem, ne tapossanak agyon!” Egy rövid pillanatig úgy tűnt, működik a módszerem. A tömeg megtorpant, én pedig a torkomat köszörültem, hogy valami könnyelmű ígéretet tegyek arra, hogy hamarosan érkezik az „igazi” Mikulás, ám ekkor a mi Mikulásunk – csak hogy kitegyen magáért – jól belecsípett a zöld miniszoknyás fenekembe. Hát ezért vágtam pofon a Mikulást ártatlan gyerekek szeme láttára. Durva volt. Egyik percben még forrt bennem a düh és átkoztam magamban a nyomorult helyzetemet, az egész elcseszett karácsonyt a béna dekorációival, az egyfolytában játszott nyálas zenével, a másik percben meg egy kisfiú azt kiabálta, hogy: „Nem szabad megütni a Mikulás bácsit, csúnya rossz, rossz krampusz!” Aztán nekem rontott. A gyomros baromira fájt, levegő után kapkodtam. Ahogy hátráltam a kis dilinyóstól, megbotlottam a dobogó lépcsőjében, és egyenesen a rémálomba illő jelenet okozójára, a Mikulásra zuhantam. Ezt a tömeg úgy értelmezte, hogy Mikulás-gyilkosságot készülök elkövetni, ezért ami eleinte kisebb tülekedésnek indult, komoly verekedéssé fajult. Miközben Jen a biztonságiakért kiabált és próbálta odaverekedni magát hozzám, a Mikulás és legalább fél tucat vásárló meg én már egymásba gabalyodva fetrengtünk a földön, lihegtünk, ziháltunk az oldalunkba meg a gyomorszájunkba szándékosan vagy akaratlanul érkező könyöklésektől. A helyzet akkor sem fordult jobbra, amikor nekilöktek a pláza szépen feldíszített műanyag karácsonyfájának, ami először megbillent, majd eldőlt, és a sok csilivili üvegdísz szikrázva-pattogva szanaszét tört. Mindenki, a Mikulás, a vásárlók, Jen meg én egy pillanatra megdermedtünk, és csak bámultuk a pusztítást, amit néhány perc alatt sikerült véghezvinnünk. A horrorjelenet közben aztán egyszer csak határozott szorítást éreztem a vállamon. Az egyik biztonsági őr kicsit kurvás krampusznak öltözött jómagamat megpróbálta elrángatni a helyszínről, miközben Jennek be nem állt a szája:

– Nem nagy kár a melóért! Igazából el sem akartuk vállalni. Mindenki begőzöl ilyenkor. – Már-már boldogan vigyorgott. – Így legalább kipihenhetjük magunkat az ünnepek alatt. Döbbenten meredtem rá. A biztonságiak cibálnak el, úgy nézek ki, mint egy ribi, ebben a krampuszjelmezben, a Mikulás meg épp letaperolt! Talán nem most kellene közölnie velem, hogy az egész a nagy semmiért történt. Oké, hogy az emberölést tiltja a törvény, Mikulást ölni meg pláne csúnya dolog, de vajon büntetik a krampuszölést is? Jen bűnbánó kutyaszemmel pillogott rám. – Annyira sajnálom, tényleg! Gyerünk át hozzám, vegyük le ezt a hülye jelmezt, és nézzük meg, van-e a ruháim között valami, amit felvehetsz a hajóra. Jaj, Holly… valahogy majd jóváteszem… De mindketten tudtuk, hogy ez nem lesz lehetséges, amikor egy nagyon ismerős hang a nevemet kiabálta. A nagyapám. Vele volt az egész család: nagynéni, nagybácsi, unokatesók. És mind úgy bámultak rám, mintha… mintha közelharcba keveredtem volna a Mikulással. Nagyapa a fejét rázta, és látszott, hogy ezúttal nem azért, mert a hücpeségemet méltányolja. – Gondoltuk, meglátogatunk az első munkanapodon – mondta. Hát ez nem jött be. És akkor már láttam azt is, hogy Allison és Claire vadul nyomogatják az iPhone-juk kijelzőjét. Nyilván felvették az egész jelenetet. Allison gonoszul vigyorgott, és alig valamit takaró szoknyácskámra pislogott. – Ó, ó! Hű de jó! Hát ennyit az ünnepekről. Legszívesebben elástam volna magam, hogy időben véget vessek szenvedéseimnek.

Dominic Imádom, hogy rocksztár vagyok. Persze vannak hátrányai – például, hogy a magánszférának lőttek –, de ennek ellenére igazán jó pálya. Az ember sokkal szívesebben spekulál azon, hogy melyik sztárocskával randizzon, mint hogy egy üvegkalickában számoszlopokat adjon össze. Ráadásul életveszélyes lennék mint aktakukac, ahogy a papírokat az asztal egyik feléről a másik felére tologatom. A kollégáim bediliznének attól, hogy minden kezem ügyébe kerülő tárgyon dobolni kezdek. Egy négyórás, két darab 2B-s ceruzával tűzőgépen és gemkapocstartón előadott vad dobszóló után a legtermészetesebb dolog lenne, ha a 2B-s ceruzákat a hátamba döfik munkahelyi rajongóim. Dominic Wyatt: dobos, rocksztár – jól hangzik, nem? Szóval teljes mértékig tudatában vagyok annak, hogy kikaptam az álommelót: a két legjobb haverommal azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek – zenélek. Sőt Tim és Chris nem csak a haverjaim. Ők a családom. Ez már csak így szokott lenni, ha három ember keresztül-kasul utazgat az országban egy turnébusszal… rendesen összeszokik a banda. Kivéve persze, amikor egyikük „véletlenül” lenyúlja az utolsó kólát a frigóból a Las Vegas és Los Angeles közötti út legforróbb szakaszán, és mi hiába ácsingózunk egy jó adag koffeinre… Na ilyenkor azért elpattan a húr. Hacsak el nem ássák magukat a semmi közepén, mondjuk, Névadóban, kizárt, hogy három fickó annyi időt (öltsön kizárólag egymás társaságában, mint mi. És az Ilyesminek persze nem az a vége, hogy csupán jó ismerősök vagy, mondjuk, jó kollégák maradnak. De bármennyire is csípem a munkámat, attól az még munka. Méghozzá kemény munka, megállás nélkül. Úgy folynak egybe az órák, hogy végül az ember nem tudja belőni, ez még a mai tizennyolc órás munkanap, vagy már a holnapi… esetleg még a tegnapi. Pihenni nem lehet közben, és sose nézhetek ki olyan fáradtnak, mint amilyen valójában vagyok. Senki nem kíváncsi egy holtfáradt rocksztárra, aki álmosan dörzsölgeti a szemét, és kávéért könyörög, amikor délelőtt kell fotózásra, próbára, interjúra vagy stúdiófelvételre mennie. És ha nincs a sarkon Starbucks, akkor halott. Senki nem akarja hallani, hogy a sztárok milyen keményen megdolgoznak azért, hogy olyan nyugisnak, lazának tűnjenek, vagy hogy eljön az a pillanat, amikor már nem kérdés, mennyi energiánk maradt, mert régóta üresben fut a motor. Ilyenkor a legrémisztőbb, amikor azzal áltatjuk magunkat, hogy még egy dupla eszpresszó, és minden rendben lesz. Adott ponton a legtöbb ember összeomlik. A szerencsésebbek nem nyírja kopaszra a fejét, nem támad esernyővel a parkoló autókra, és nem vadul be hetekre, hogy aztán a rehabon tölthesse az idejét. A mindent felemésztő feszültség, ami abból fakad, hogy valaki megszállottan, egyetlen fantasztikus cél, a siker érdekében teszi a dolgát, nem gyűlhet a végtelenségig. Előbb-utóbb kell találni valamiféle levezetést. Hát igen, vicces, de régen ez volt nekem a zenélés. Mielőtt profi zenész lettem… A zene, ami valamikor a hetedik mennyországba repített, amitől felszabadultam, ma már azt jelenti, hogy éjjelente a fiúkkal járjuk a stúdiókat, és vég nélkül vesézzük sztárkarrierünk minden egyes apró részletét. Hát valami ilyesmi állt a háttérben, amikor Timothy szokásos utasítására, hogy „most akkor vegyük elölről”, az engedelmes bólintás és dobfelvezetés helyett letettem a dobverőket, és sajgó, lüktető halántékomat kezdtem masszírozni. – Tim, szünetet kérek. Beszélni szeretnék veletek! Na, erre felfigyelt. Pedig ez ritkán fordul elő vele, amikor teljes üzemmódba kapcsol. Timothy Goff legendás összpontosító képességét kizárólag egy dolog tudja megtörni, ha a fiúja, Corey O'Neal telefonál. Na igen, most még kapcsolatuk „nászutas” korszakát élik, annak ellenére, hogy szinte mindig távol vannak egymástól, de ki tudja, mi lesz később. Tim letette a gitárt, Chris pedig a bal szemét dörzsölgette, mindig ezt csinálja, ha álmos, vagy ha már túl régóta, túl keményen nyomjuk. Amit persze a világ minden kincséért se ismerne be. Tim munkamániás, Chris pedig még véletlenül se tenne bármi olyat, ami megtörné a lendületet, vagy lassítaná a dolgokat. Talán épp ezért vagyunk sikeres banda: mindegyikünk betegesen retteg attól, hogy kevésbé teszi oda magát, mint a többiek. Chris soha nem tette volna le a gitárját, hogy időt kérjen, ezért rám hárult ez a feladat. – Nekem le kell állnom egy kicsit, srácok! Gyorsan kimondtam, mielőtt még meggyőzhettem volna magam arról, hogy fogjam be a számat. Ha csak egy pillanatig habozok, akkor a „jobbik” énem, az, amelyik betegre hajtotta magát az elmúlt években, rám szól, hogy csak ne dumáljak, mert ha kilógok a sorból, elkaszálnak. Hogy bírjam még tovább… vergődjek át egy újabb gyötrelmes héten, hogy felvegyük a trackeket a következő CD-re. Aztán megjelenés előtt következik a promóciós

időszak, és már indul is a turné. A gyomrom görcsbe rándult. Már nem visszakozhattam. Most nem. Még egyszer nem. – Nekem le kell állnom egy kicsit – ismételtem meg határozottan. Tim zavartan pislogott rám. – Persze. Tartsunk szünetet. Fizetem a kávékat a Starbucksban. Tim már csak ilyen. Ha valakinek rossz napja van, semmi gáz, próbál segíteni. Még akkor is, ha lövése sincs a problémáról. Chris rám nézett, és a fejét a csóválta. – Ez nem kávészünet lesz… Mi a baj, Dom? – Csak az, hogy le kell állnunk egy kicsit… valami mást, új dolgot csinálni. Tim elkomorult. – Nem értem. Te jó ég, majdnem kimondtam a szörnyűséges „nem veled van a baj, drágám, hanem velem” mondatot. – Nem bírok ebben a tempóban dolgozni tovább. Szeretnék végre normális időben elszabadulni a stúdióból. Nyolc órát aludni. Egy napot pihenni. Randizni. Élvezni is, amit csinálunk. Szóval egy kis jól megérdemelt pihenést akarok. És ki tudja? Talán akkor még dalt is megpróbálnék írni… A srácok némán bólogattak, miközben mondtam a magamét, cseppet sem voltak meglepve. Csak az utolsó mondatomnál kapták fel a fejüket. Erre nem számítottak. Chris olyan elképedve bámult rám, mintha azt jelentettem volna be, hogy mostantól kizárólag női ruhában adok interjút. – Számokat akarsz írni? Ezt eddig nem mondtad. Mióta van ez nálad, Dom? A vállamat vonogattam. – Már egy ideje gondolkodom rajta… csak mindig próbálunk, vagy fellépünk, vagy éppen interjút kell adni. Sosincs rá időm. Szánalmas kifogás. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy a kutyám megette a lapot, amire a házimat írtam. Na ja, ha az ember a ReadySet tagja, akkor kevés ideje marad az alvásra vagy bármi másra. Persze a banda fotogén frontemberének, Timnek több médiaszereplés jutott, mint Chrisnek meg nekem együttvéve – mégis mindig elő tudott állni valami újjal. Oké, nem lehet mindenki Timothy Goff, Hollywood reménysége. Ha a srác nem lett volna a legjobb haverom, nehezen l adtam volna legyőzni a féltékenységemet. Elég erős bennem a versenyszellem. Nem mintha nem lett volna igaz, hogy dalíráson töröm a fejem. Csak állati nehéz belevágni, amikor tudod, hogy Amerika egyik legjobb dalszövegírója liheg a nyakadba. Kicsit olyan, mintha gimnazistaként életünk első horrorsztoriját írnánk úgy, hogy közben Stephen King sorról sorra olvassa. Nem könnyű egy kezdőnek valami nagyot – vagy legalább elfogadhatót – alkotni. Tim megfontoltan bólintott. – Oké, Dom. Ha szöveget akarsz írni, csak rajta. Legalább kevesebb dolgom lesz – mondta, és rám villantotta híres mosolyát, amivel két egymást követő évben is felkerült a People magazin „Legdögösebb” listájára. Chris meg én sokat és könyörtelenül húztuk ezzel. – De leállni most nem állhatunk le. – De igen, épp most állhatunk le – szálltam vitába vele. – Egy hét van karácsonyig. Ha megosztjuk egymás között, amit már bevállaltunk, és mostantól nem vállalunk el új felkérést, akkor kiélvezhetjük a karácsonyt. Pihenhetünk a változatosság kedvéért. Talán még szórakozhatunk is egy keveset. Chris és Tim egymásra néztek, én pedig gyorsan zsebre vágtam a kezem, nehogy beletúrjak sötétbarna hajamba. Ettől ugyanis olyan lesz a fejem, mintha épp villát toltam volna a konnektorba, legalábbis ezt mondta egyszer egy fotós, amikor az egyik fotózás alkalmával véletlenül ezzel a mozdulattal adtam kifejezést feszültségemnek. Mindenki jót nevetett, kivéve a fodrászt, neki kellett ugyanis ezerrel rendbe hoznia a frizurámat. – Hát nem vagy ma jó passzban, öreg! – mondta végül Chris. Ebben teljesen igaza volt. Valahogy nem ment, hogy az a laza, nyugis dobos csávó legyek, akinek a képét gondosan felépítettem a közönség számára. Bár tudtam, hogy akik ki-be járkálnak a stúdióban, pontosan látják rajtam, mindjárt felrobbanok, képtelen voltam egy picit is ellazulni. Dominic Wyatt, a menő rocksztár szépen kisétált az épületből, a helyén egy végsőkig kimerült, mégis nyughatatlan zenész ül a dobok mögött, aki bár mozdulni alig tud, mégsem bír magával – mint egy inszomniás, aki három presszókávét ivott az álmatlan éjszaka után.

Ezt azért nem szívesen vallottam volna be a barátaimnak. Büszkeség is van a világon. Inkább kitértem a válasz elől – még legvacakabb állapotomban is reflexszerűen alkalmazom a hirtelen témaváltás hollywoodi módszerét. – Srácok, ha most nem állunk le egy kicsit, akkor egyre csak halogatni fogjuk. Nyakunkon az MTV-díjátadó, esetleg a filmzene, meg a turné. Minden éjszakánkat úton vagy hotelszobában töltjük. Beállás és koncert közt épphogy bedobunk egy kis kaját… satöbbi. – Timhez fordultam. – Neked ott a fiúd. Nem lenne jó látnod is? Nemcsak SMS-eket küldözgetni neki egy interjú meg egy megbeszélés között? Ez talált, és ők is tudták. Tim igyekezett minél több Portland-közeli fellépést beiktatni a koncertnaptárba, de sajna a város nem igazán esik útba, ha a fellépéseink többsége a legnagyobb városokban, Los Angelesben és New Yorkban van. – Meglephetnéd Corey-t karácsonykor – folytattam a győzködést. – Az elmúlt két évben végigdolgoztuk az ünnepeiket. Mi lenne, ha most nem tennénk? Chris, mi van azzal a színésznővel, akivel nemrég randizni kezdtél? Chris elhúzta a száját. – Mi lenne? Veletek stúdiózom egyfolytában. Éreztem, hogy a két havernak lassan leesik, mit akarok mondani. – Tim megoldhatja a Cosmo-fotózást egyedül. Utána elrepülhet Portlandbe. Chris, te Los Angelesben akartál maradni, nem? – Lelkesen bólintott, éreztem, ahogy enyhül körülöttem a feszültség. – Remek. Akkor rendezd le azt a megbeszélést a filmzene ügyében. Ez maximum egy nap. Utána még bőven marad időd befűzni a színésznődet. Bár hogy mit lát benned, arról fogalmam sincs… Chris a karomba akart öklözni, de látta, hogy ellentámadásra készülök, ezért inkább fejbe kólintott. Közben egyfolytában vigyorgott, és sokkal felszabadultabbnak tűnt, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Lehet, hogy én mondtam be először az unalmast, de egyértelmű volt a hangulatból, hogy a srácok is erre vágytak. Ettől kicsit jobban éreztem magam. – És te, nagyokos, mihez fogsz? – érdeklődött Tim. – Betegre bulizod magad? Ez volt az a pillanat, amikor boldogan elmosolyodtam, mert nem hiába pazaroltam az időmet arra, hogy a zenekar mostanában esedékes programjait áttanulmányozzam. – Emlékeztek arra az ajánlatra, amit a Famous nevű hajótársaságtól kaptunk? Három este koncert, amúgy meg szabadidő a fedélzeten. Felhívtam a tulajt, Jeff Ridgley-t, és komolyan gondolja. Sőt abban is benne lenne, hogy teljesítse a rajongókkal kapcsolatos feltételünket. Úgyhogy én elmennék a Mexikóba tartó hajójára, tisztáznánk a részleteket, és végre kialudnám magam. – Hát jó – válaszolta Chris, és egyre szélesebben vigyorgott. – Bár ha a falatnyi bikiniben feszítő lányok rád vetik magukat a fedélzeten, nem sokat tudsz majd aludni. – Ümm… minden szabadidős tevékenységre nyitott vagyok – mondtam kajánul, bár jelenleg jobban érdekelt, hogy a búvárvizsgámnak végre trópusi vizekben is hasznát vegyem, mint hogy bikinis lányok ölelgessenek. A búvárpalack legalább nem sikongat, és nem kér autogramot. Tim felvonta a szemöldökét. – És mi lesz a megírandó dalokkal? – Szerintem az ivás és a búvárkodás mellett arra is sort kerítek. Elvégre, ha neked sikerül számokat írni, nem lehet olyan nehéz. Tim nevetett, és vadul csóválta a fejét. – Jó, jó, akkor tartunk egy hét szünetet, és… – Kettőt. Két hét szünetet – helyesbítettem. Tim már-már tiltakozni kezdett, de nem hagytam. – Két hét. Mostantól számítva. És mire újból találkozunk, kipihentek leszünk, én pedig hozom a ReadySet valaha írt legjobb dalait. Amiket addigra megírok, meg én. Ez az utolsó mondat kicsit túl nagyképűen hangzott ahhoz képest, hogy eddig legfeljebb egyetlen sort, ha összetákoltam, és csak Chrisszel vokáloztam Tim szövegeire. De jólesett kicsit úgy tennem, mintha tényleg az a vagány dobos lennék, akinek tartanak… pláne most, hogy a kedvem szerint alakultak a dolgok. Timet azonban nem győztem meg teljesen. – És mikor írod meg őket, ha a rajongó csajszikkal lógsz? Nem gondoltam én ennyire végig ezt az egészet, ezért csak vállat vontam. – Majd meghúzom magam. Én nem te vagyok, Tim. A lányok a frontembereket ismerik, egy dobost kevésbé, az nem olyan nagy szám. Majd azt mondom, Nick a nevem, nem Dominic. Ebbe még én se zavarodok bele. – Hát… te tudod, ha… – Igaza van, Tim – vágott közbe Chris.

– Szerintem is – vágtam rá. – Hát jó, felőlem legyen – adta be a derekát Tim. El sem akartam hinni, hogy ilyen jól sült el a dolog. Szinte harc nélkül feladta. Nem mintha bánnám, de meglepett, hogy nem kapta elő a határidőnaplóját, nem hívta rögtön a menedzserünket, nem csekkolta online a repjegyárakat meg a stúdió szabad kapacitását, mielőtt igent mondott volna. Vagy ő is érezte, hogy lassan túlfeszül a húr, vagy Corey hiányzott már neki nagyon, mindenesetre remekül vette a feldobott labdát, és komolyan, szinte emberi lényként viselkedett, bármi volt is az oka. Na persze ez az „emberi lény” enyhe túlzás, mert már nyúlt is a hátizsákjába, és minden figyelmeztetés nélkül odadobott nekem valami flakonféleséget. Épphogy sikerült elkapnom. – Ez meg mi a bánat? – Paprikaspray – mondta Tim, és undokul röhögött a meglepődésemen. – Hogy távol tudd tartani a rajongó kiscsajokat, és az alkotásra koncentrálhass. Felmerült bennem, hogy visszadobom neki, vagy odaadom Chrisnek, de aztán csak beraktam a táskámba. – Kösz, de nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Bár igazam lett volna!

Holly Azt hiszem, kevés lány mondhatja el magáról, hogy karácsony előtt szobafogságra ítélték, amiért egy csapat kisgyerek szeme láttára felpofozta a Mikulást egy bevásárlóközpontban. Ahogy azt is kevesen mondhatják el magukról, hogy biztonsági őrök hurcolták el az említett bevásárlóközpontból, hogy aztán hetvenöt éves nagyapjának kelljen kiváltania az őrizetből. Annyira szégyelltem magam! Nem is azért, mert lepofoztam a Mikulást, az a perverz miki-muki csak azt kapta, amit megérdemelt… hanem úgy általában az egész cécó miatt. Különösen így, hogy két unokatestvérem végig fotózott. Sajnos a szobafogság (ami teljesen igazságtalan volt, hiszen nem én kezdtem a balhét) azt is jelentette, hogy nem mehetek át Jenhez felfrissíteni a ruhatáramat a hajókázáshoz, úgyhogy borítékolni lehetett, hogy Allison és Claire folyamatosan az „Árvácskáival fog cikizni, valahányszor hármasban maradunk. Márpedig ez gyakran így lesz, tekintve hogy az egyik kabinban Jessica néni és Matt bácsi alszik, Andrew és Jacob egy másikban, nagyapa egyedül, én pedig a pokolfajzat ikerlányokkal. Úgyhogy bőven lesz alkalmuk megkeseríteni az életemet. Szuper… De nem volt mit tenni. Nagyapa születésnapi hajókirándulása volt a tét, és igaz, hogy kicsit berágtam rá, amiért nem hallgatta meg az én verziómat a plázában történtekről, de számomra ő jelenti a családot. Így aztán óriási, ostoba vigyorral a képemen várakoztam a vakációjukra izgatottan készülő emberek sorában, hogy végre hajóra szálljunk. Sokan már most túlméretezett hawaii ingben pompáztak, mint akik alig várják, hogy a hivatali szürkét pálmafamintára cseréljék. Naná hogy nem néztek ki olyan gyűröttnek és megviseltnek, mint amilyennek én már így induláskor éreztem magam. Sőt az volt a benyomásom, hogy egyesek még élvezték is a fedélzeti hangszórókból recsegő, Bob Marleysra fazonírozott karácsonyi dalokat. Csak abban reménykedtem, hogy ha egyszer végre kihajózunk, valami jobb ízlésű DJ gondoskodik a szórakoztatásunkról. Keményen tartottam magam, vagy legalábbis elhatároztam, ha belepusztulok is, úgy fogok tenni, mint aki élvezi a helyzetet. Megpróbáltam Jent a magam helyébe képzelni. Valószínűleg majd szétvetné az izgalom, és jobbra-balra dobálná hosszúra növesztett, vörösesbarna frufruját. És előbb-utóbb valami olyan marhaságot mondana, hogy: „Hát nem állati izgalmas? Ez lesz a világ legjobb vakációja!” Jen világában mindig süt a nap, és szivárványszínű az ég, kivéve karácsony környékén, mert akkor a Mikulás jön, és a rénszarvasok. Hát én kevésbé látom rózsaszínben a világot. Ennek ellenére elszántan vigyorogtam, miközben az útleveleinket ellenőrző alkalmazott próbált egyenlőségjelet tenni köztem és az útlevél rémséges igazolványképe között. Éppen rossz napom volt akkor is, szőke hajam csapzott és mosatlan, nagy, üveges zöld szemmel meredtem magam elé, és izzadság gyöngyözött a homlokomon. Mindettől elég ostoba és beteges lett az ábrázatom. Egyedül Jennek mutattam meg eddig önszántamból ezt a képet, aki csak nevetett, és biztosított arról, hogy ennél azért általában kicsivel jobban nézek ki. De persze sok más hülyeséget is mondott már, mint hogy például a hajam mézszínű, az orrom meg kifejezetten arisztokratikus. Erre én udvariasan csak annyit mondtam, hogy bekaphatja. Fogalmam sincs, hogy bír ennyi marhaságot összehordani. Arisztokratikus orr? Kösz szépen, ennyi erővel akár mondhatta volna azt is, hogy nagy a heftim, ami persze a származásomból adódik. De nem, neki szépen kell becsomagolnia az üzenetet. Azért miközben visszakaptam az útlevelem, majdnem Roziból is elmosolyodtam, mert eszembe jutott, ahogy Jen komoly képpel dicsérget. De csak egy nagyon rövid pillanatra, mert megláttam, hogy Claire is rásandít a fotóra, és csak annyit mond: – Hű, ez aztán a jó kép! – Claire! – intette le rögtön az anyja. – Tudod, hogy nem mindenki olyan fotogén, mint te meg a testvéreid. Na, ilyen a nagynéném. Lehet, hogy jóindulatú, meg minden, de azért a megjegyzéseiből egyértelműen kiderül, hol sajátították el a lányai a sértegetés művészetét. – De miért kell egy kabinban aludnunk vele? – nyávogott tovább Claire, miközben ide-oda dobálta fakószőke, egyáltalán nem mézszínű tincseit, és a legkevésbé sem törődött azzal, hogy hallótávolságon belül vagyok, mármint közvetlenül mellette. – Miért nem aludhat Árvácska a nagyapja kabinjában? – Mert a nagyapjának szülinapja van. Megérdemel egy kis pihenést! – fejtegette bölcsen Jessica néni. – Úgyis egész évben együtt kell lenniük. Ó de kedves! Na ilyenkor szoktam arról álmodozni, hogy milyen lenne, ha élnének a szüleim. Leginkább úgy képzelem, hogy egyszerűen tökéletes édesanyám odamasírozik a húgához, és öntelt libának nevezi, aki a világ

legellenszenvesebb utódainak adott életet, majd kézen fog és kijelenti: „Ne is törődj velük, Holly, nem érnek annyit!” Próbálom megfogadni képzeletbeli anyukám tanácsát, de nem könnyű. Unokatestvérkéim a kabinban azonnal a fedélzeti divatnak megfelelően icipici sortba és pántos, szűk topba rittyentették magukat, többi cuccukat pedig bepakolták a mindhármunknak szánt apró szekrénybe. Amikor szóltam, hogy esetleg nekem is hagyhatnának helyet, megvetően végigmértek, fitymáló tekintetük elidőzött kopott Converse csukámon, farmeremen és kedvenc (szürke színű és ideálisra tágult) ReadySet-pólómon. Kényelmesen szeretek öltözni. Ez talán bűn? Igen. Úgy tűnik, Los Angelesben bűn. – Na figyelj, Árvácska! Elmondom a szabályokat – kezdte Allison, amikor végre nagy nehezen észrevette, hogy ott vagyok. – Nem beszélgetsz velünk. Nem beszélgetsz senkivel, aki velünk van. Nem jössz utánunk. Nem kérdezel hülyeségeket. Illetve… egyáltalán semmit nem kérdezel. Ha békén hagysz minket, akkor talán nem küldjük szét a kurvás krampuszképeidet az összes iskolatársadnak. Mit mondjak, fennakadt a szemem. Oké, az ember tudomásul veszi, hogy rokonai eladták a lelkűket az ördögnek a ragyogó külsőért, de valahányszor azt hittem, már mindent tudok róluk, kívülről-belülről ismerem őket, tudom, milyen szemetek, mindig alul tudják múlni önmagukat. Egyszer már tényleg fel kéne fognom, hogy nincs bennük szemernyi jóság sem. Csak a hülye természetem miatt reménykedtem abban, hogy az a pár ember, akit mégiscsak a családomnak nevezhetek, mégsem tesz meg mindent azért, hogy legutolsó senkinek érezzem magam. Naná hogy tévedtem! – látott szájjal még hülyébben nézel ki – mondta kedvesen Allison. – Csak hogy tudd! Összeszorítottam az állkapcsomat, és épp csak kipréseltem a választ: – Oké, rendben, csajok, értem. Akkor jó. Claire meg én alszunk az ágyon, te választhatsz a kanapé meg a padló közt – sorolta tovább a feltételeiket Allison, akkora műmosollyal, mint egy lakótelep. – Ez, persze hármunk közt marad. Ha nagyapának elmeséled, azzal biztos elrontod a szülinapi hajókázását. És persze nem lehetsz ilyen önző egy öregemberrel. Ki tudja, hány születésnapja van még hátra? Valószínűleg nem túl sok. A gonosz dög… hogy beszélhet így legszörnyűbb rémálmomról, legnagyobb félelmemről, arról a fenyegetésről, ami sokkal valóságosabb számomra, mint akármilyen nemi erőszak, sorozatgyilkosság vagy tömegpusztító fegyver – látni, ahogy nagypapa évről évre egyre nehezebben cipeli a terheket, és hogy előbb-utóbb össze fog csuklani alattuk. Én pedig látom ezt a jövőt, de képtelen vagyok bármit is tenni ellene. Nekik ez is csak eszköz volt, hogy manipuláljanak. Hogy lehetnek ennyire, de ennyire szemetek?! – Ez csak természetes – mondtam jegesen. Felkaptam a hátizsákomat – amiben benne volt a naplóm, a fényképezőgépem, az iPodom, a vázlattömböm meg a szép színes ceruzáim és kimentem a kabinból. Ez a sok fontos tárgy okozta, hogy a bébicsőszködéssel keresett pénzem még véletlenül se kamatozzon a bankszámlámon, de megérte. Semmi másra nem vágytam, mint hogy üljek a fedélzeten, hallgassam a zeneválogatást, amivel Jen lepett meg, beszívjam a friss, sós levegőt, és hagyjam, hogy a szél cibálja a hajamat. A fedélzeten még mindig végtelenített üzemmódban nyomták a reggae stílusú karácsonyi számokat, de én feltekertem a fülesben a hangerőt, és napok óta először végre elengedtem magam. Ezt is lehet. Ha akarom, szinte kilencven százalékban ki tudom iktatni a családot az elkövetkező nyolc napban. Jen azt mondaná, nézzem kirekesztettségem jó oldalát, és minél erősebben gondoltam erre, annál inkább kezdtem jól érezni magam. Végtére is Mexikó felé tartunk – homok lesz a lábam alatt, égeti majd a bőröm a nap, hullámok csapdossák a hajó oldalát, ahogy távolodunk Los Angelestől. Pár undok rokon csak nem ronthat el mindent. Sajnos azonban a lágyan csapkodó hullámok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Sőt kifejezetten zavartak. Szédülni és émelyegni kezdtem. De azért tartottam magam. Ittam jó sok vizet, nehogy kiszáradjak a napon, és arról győzködtem magam, hogy nem a semmi közepén hajókázom egy ócska tutajon. Nem, ez egy luxustutaj. Ég és föld a különbség. Mire eljött a vacsoraidő, már két rajzot is készítettem a fedélzeten felszolgált isteni gyümölcskoktélról, rengeteget panaszkodtam a naplómnak, az iPodom lemerült, és a gyomrom se jött egészen rendbe. Ennek ellenére sikerült eljutnom a hajó éttermében a 18-as asztalnál ülő, úgynevezett családomhoz. Jen szerint a 18-as szám jó jel, mivel hamarosan ennyi leszek. De azt még ő sem tudná bemagyarázni nekem, hogy nem gáz leülni a

hajó legfényesebb vacsoraasztalához öt perc késéssel, kopott farmerben meg egy rockbandát hirdető pólóban. Kicsit sem voltam égő a tengernyi elegáns ruha meg szoknya között. Vagy tévednék? Mégis át kellett volna öltözni. Ennyit azért nem ér meg, hogy a színét se lássam a pokolfajzatoknak. Mint kiderült, a ruhám csak a kezdet volt. A következő sokkot az étlap okozta. Kizárólag olyan ételeket sorolt föl, amelyekről halvány fogalmam se volt. „Cascadia fideua” – kösz szépen, de ebben egy kicsit sok a magánhangzó… Gondoltam, biztosra megyek, és az „Alfredo” névre hallgató tejszínes-parmezános tésztát rendelem, persze ezzel sikerült felkeltenem nagynéném érdeklődését. – Biztos vagy benne, drágám? Az rettentően hizlal. – Pedig nem ártana vigyáznod az alakodra – csiripelte Allison kedélyesen. Nos, képzeletemben a szüleim ilyenkor löttyintették volna ostoba, tökéletesre sminkelt képébe a limonádét, de előtte engem természetesen biztonságos távolságba visznek. Nagyapa ehelyett óvatosan és mindentudóan rám kacsintott, miközben lasagnét rendelt magának. A társaság többi férfitagja – Matt bácsi, Andrew és Jacob – úgy tett, mintha nem venne észre semmit a szóváltásból. Valószínűleg már hozzászoktak otthon az ilyesféle szívatáshoz. Akárhogy is, Jessica néni gond nélkül odanyújtotta a kenyereskosarat a férjének, a lányok viszont csak ásványvizet ittak. A családban szemlátomást mindenki elégedett volt a sorával. A pasik ehetnek kenyeret, a lányok meg csak ásványvizet ihatnak. Ez már csak így járja. – Tényleg rendszeresen kellene edzőterembe járnod, Holly drágám – erőltette tovább a témát nagynéném. – Különben még nagyobb lesz a pocakod. Lopva odapillantottam a haskómra, és bár a póló jótékonyan eltakarta, tudtam jól, hogy van ott némi felesleg. Hál' istennek nem túl feltűnő. Jó, na, ezért is kedvelem a laza pólókat, hogy ne látszódjon. De mindenkinek van olyan testrésze, amit nem szívesen tenne a kirakatba. Nekem meg szerencsémre épp egy olyan nagynéni jutott, aki szívesen beszél mások előtt hangosan titkos szorongásaimról. – Remélem, Holly, bikinit nem csomagoltál. Intettem a fejemmel, hogy nem, és bőszen igyekeztem befogni a számat, nehogy kiszaladjon rajta valami, amit később megbánnék. – Helyes. Ha kevesebb édességet meg süteményt eszel, és Igazán komolyan edzel, akkor beleférsz, mire visszaérünk Los Angelesbe – mondta, szemlátomást komoly kétségekkel. – Talán. Ha napi fél kilót leadsz… Na, attól eddig se féltem, hogy filmsztár vagy modell lesz belőlem. Los Angeles-i lakosként sok lányt látok a suliban nap mint nap, akik mindig káprázatoson és tökéletesen néznek ki – nos, Jen meg én nem tartozunk közéjük. Tök mindegy, hány cikket olvasok el arról, hogy mit vegyen fel az, akinek alma alakja van (vagy körte? valami gyümölcs, az biztos), nem szokott igazán összejönni a csini külső. Nem tudom, mitől van, hogy Allison és Claire a legkisebb erőlködés nélkül elérik, hogy mindig mindenki észrevegye őket, de hogy nem örökletes genetikai adottság, az tuti! Mondjuk, azért nem feltétlenül esik jól, ha a nagynéném a hibáimat taglalja a vacsoránál. – Anyám, de jó pasi! – sziszegte a foga között Allison Claire-nek, miközben az esti kúratervnek megfelelően újratöltette a poharát. Én is odanéztem, részben, hogy végre eltereljem a figyelmem a külsőmmel kapcsolatos problémákról, részben, hogy megtudjam, vajon egyezik-e az ízlésünk a pasik terén. Hát egyezett. A srác kócos barna haja megvadította zöld galléros ingének és fekete zakójának könnyed eleganciáját. Lazán végigsétált a termen, kezet fogott egy középkorú pasassal, majd leült az asztalhoz. Nem azzal a csoszogó, mackónadrágos, „tömöm magam popcornnal a karosszékben” lazasággal, hanem az olyanokra jellemző kifinomult eleganciával, akik tudják, hogy nem eshet bántódásuk, ezért felesleges játszaniuk a nagyfiút. Meg kell hagyni, nagyon izgalmas pasinak tűnt, irigyeltem a magabiztosságát, ahogy kezet fogott azzal a másik fazonnal. Ha én is ilyen könnyedén tudnék bánni az emberekkel, akkor sikerült volna lebeszélnem Jent a krampusztervről még jóval azelőtt, hogy Mikulás úr a mocskos mancsával hozzám érhetett volna. – Ez az! – sutyorgott tovább Allison. – A flört, amire vágytam. Már épp ideje volt. Szerencsére senki nem vette észre, ahogy elfintorodtam. Még csak össze sem néztek a sráccal, de Allison már lecsapott rá. Csak mert olyan dögös, ő meg valami szaftos történettel akar majd előállni otthon a barátainak. Jellemző! Claire a homlokát ráncolta, mint aki erősen gondolkodik. – Valahonnan ismerős nekem ez a srác, csak nem tudom, honnan. – Talán valami parfümreklámból. Biztos az illata is olyan isteni, mint a teste.

– Hát akármit is reklámoz, én veszek belőle kettőt – kuncogott Claire, de csak addig, amíg a pincér arrébb nem lépett, amitől Dögös Pasi teljes asztaltársasága képbe került, és ott bizony egy lányka már szendén felé hajolt. – Úgy tűnik, van konkurencia – jegyeztem meg. Allison egy nyilvánvalóan szexisnek szánt mozdulattal hátravetette fekete hajzuhatagát. – Esélye sincs. Na, ezt már nem álltam meg vihogás nélkül. – És ha tényleg belezúg? Akkor mit csinálsz? Parfümöt locsolsz rá? Claire és Allison úgy néztek rám, mint egy varangyos békára. – Azzal az idősebb hapsival beszél leginkább… szerintem nincs rámozdulva a csajra. Te tisztára bolond vagy. Az lehet, hogy bolond vagyok, de nekik meg súlyos tévképzeteik vannak, ha azt hiszik, elég egy pillantás, hogy felszedjék a legdögösebb srácot a hajón. Mire számítanak? Ránéz Allisonra, és a nyakába borul, hogy: „Legyél már a barátnőm!” Nem túl valószínű. Jó eséllyel van otthon rendes, komoly barátnője. Vagy éppen barátja… Ki tudja? Mindig szívesen képzelődtem mások magánéletéről, ha unatkoztam, idegeskedtem, vagy éppen kínosan éreztem magam. Dögös Pasi ebből a szempontból remek alanynak mutatkozott. Nem kétséges, hogy ő volt a legmenőbb srác a gimiben, akinek már elsőben megvolt az összes pompomlány. Laza, magabiztos fellépése arra utalt, hogy még életében nem bizonytalanodott el semmi miatt. Hát nem az én súlycsoportom, az biztos. Vicces, hogy épp amikor arra gondoltam, az égadta világon semmi közös nincs bennünk (azon túl, hogy most épp egy csónakban evezünk), a srác szép lassan körbenézett a teremben, mint aki a pincért keresi, és a tekintete mintha rajtam állapodott volna meg. Esküdni mernék, hogy rám vigyorgott, de ahogy bámultam – tudva persze, hogy másfelé kéne néznem, mert milyen az már, hogy így megbámulok valakit –, a tekintete gyanakvóvá vált. Miattam? Az kizárt. Aztán éppoly hirtelen, ahogy rám mosolygott, visszafordult az asztala felé. Attól kezdve csak a hátát láttam, mást semmit. – Rám mosolygott – hízelgett magának Allison. – Szerintem tetszem neki. Mondjuk, ennek a megoldásnak több értelme volt, mint annak, amit én összeképzelegtem. A pasik általában Claire-t és Allisont nézik meg. Mit nézik! Nyálcsorgatva bámulják. És mégis, ez a pillantás most nekem szólt… Fura.

Dominic A csaj egyre csak bámult. Általában nem zavar, ha felkeltem a lányok érdeklődését, sőt igazából élvezem. Nem sok időm van a magánéletre, pedig rengeteg csinos lánnyal összehoz a munkám. Csak nagyon nehéz összehozni egy találkozót. A kiszemeltek többsége maga is a zeneiparban dolgozik, vagy színésznő, szóval mindenképpen valamiféle celeb. Ami azt jelenti, hogy folyamatosan fotózásra, külső forgatásokra, interjúkra, promózásra, stúdiófelvételre kell menniük. Ráadásul többnyire két másik bandataggal látnak, akik általában jobban bejönnek a csajoknak, mint én. Különösen Tim, pedig ő nem is rájuk hajt. Tény, hogy millió lány lóg folyton a banda körül, de rajongókkal nem szívesen randizunk. Hajlamosak arra, hogy olyan hangerővel sikongassanak, ami tartós halláskárosodást okoz a kutyáknak. Kedveljük persze a rajongóinkat, meg értékeljük az odaadásukat, de azért vigyázni kell az olyan buggyant alakokkal, akik a Twitteren követnek, és elvárják, hogy visszajelöljük őket a Facebookon. Egyszer valamelyikünk viccből felment Tim rajongói oldalára… aztán megfogadtuk, hogy ilyet többé nem teszünk. Egészen félelmetes volt látni, hogy nyitott könyv az élete, minden mozdulata dokumentálva, lefotózva, attól kezdve, hogy leszáll a repülőgépről, kávézik, üzleti tárgyalásra megy, minden. A legrosszabb, hogy ránézésre nem lehet megmondani, ki a legőrültebb mind közül. Általában szeretek jót feltételezni az emberekről. Szóval amikor kiszúrtam azt a ReadySet-pólós lányt az elegáns társaságban, majdnem elnevettem magam. Elég lepukkantan nézett ki, és nemcsak azért, mert az öltözékével kilógott a társaságból. Piszkosszőke haja kócos, az arca akár vonzó is lehetett volna, ha pechére nem pont két igazán dögös csaj között üldögél. Na, azokon volt mit nézni: napbarnított, feszes bőr, szűk kis pántos pólóban formás, méretes mellek. A Kis Kócos meg úgy szorongott köztük, mint egy kis szürke veréb a pávák mellett. Ráadásul olyan intenzíven bámult, hogy már nem is szórakoztam olyan jól a dolgon. Amikor együtt vagyunk, a figyelem főleg Timre és Chris- re irányul, ezért abban bíztam, hogy egyedül talán sikerül megúsznom, hogy felismerjenek. De ezek szerint feltűnőbb a külsőm, mint gondoltam, ha máris hárman kiszúrtak maguknak. Más körülmények között ez hízelgett volna az egómnak, de most semmiképpen sem akartam kockáztatni, hogy lebukjak egy üzleti megbeszélés közepén, a jól megérdemelt kikapcsolódásnak szánt hajókázáson. Ha felismernek, kész, lőttek a vakációnak, és megrohamoznak a rajongók. Ez nem történhet meg. Ezért úgy fordultam a székemen, hogy a lányok csak a hátamat lássák, és próbáltam a hajó tulajdonosára meg annak Cynthia nevű lányára összpontosítani, akik – meg kell hagyni – igazán mindent megtettek, hogy lenyűgözzenek. Jeff Ridgley egyfolytában olyanokat mondott, hogy: „A Famous hajóin mindig kifogástalan a kiszolgálás”, meg: „Remélem, elégedett a lakosztályával!”, „Igazán lakályos, ugye?”, és nevetgélt, mintha valami vicceset mondott volna. Hű, mindjárt eldobom az agyam! Eközben Cynthia Ridgley, aki a vastag smink ellenére alig lehetett több tizennégy évesnél, egész közel hajolt hozzám, gondolom, azért, hogy heves vágyat ébresszen bennem bimbózó bájai iránt. Sajnos ez nem jött neki össze. Elég hülyén éreztem magam, ahogy ott ültem és vigyorogtam. Igyekeztem semmi olyat se tenni, amit bátorításnak vehet. Oké, hogy már jó ideje nem jártam senkivel, de azért mindennek van határa. És a csillogó szemű kölyöklányokat, akik valami félistent látnak bennem (legalábbis ez van az arcukra írva), a lehető legmesszebbről kerülöm. Úgyhogy igyekeztem a beszélgetést a szerződéstervezet témájára korlátozni. Persze a menedzserünk meg a jogászunk aláírás előtt alaposan átnézik majd, amit mi itt kisütünk, de azért sokszor bejött, ha személyesen is végigmentünk a részleteken. – Beszéltem már a srácokkal az ötletről – mondtam Mr. Ridgley-nek, akinek erre megállt a kezében a villa, és egy ideig nem jutott el a szájához a bárányhús. – Nagyon érdekli őket. A tulaj megkönnyebbülten felsóhajtott, és a villát bárányostul a tányérjára tette. – Ez nagyszerű. A Famous februárban akarja útnak indítani új luxusjáratát, pont Valentin-napon. Valami olyasmi kampányszövegre gondoltunk, hogy: „Éld át életed románcát a ReadySet sztárjaival!” Mi a véleménye? – Nem vagyunk mind egyedülállóak. Timnek komoly kapcsolata van, és se Chris, se én nem vágyunk vakrandikra.

Mr. Ridgley csak legyintett. – Az a lényeg, hogy nem házasok. A többi nem számít, amúgy se tudja senki, kivel jár Timothy Goff… – Ez kizárólag Timre tartozik – válaszoltam nem túl lelkesen. – Nem magára, nem rám, sem senki másra, csak rá. – Ez természetes – vett vissza azonnal a tempóból a tulaj. – Csak arra gondoltam, mi minden történhet egy kapcsolattal két hónap alatt. Nem igaz, Cynthia? A lány szendén elmosolyodott, és búgónak szánt hangon próbált válaszolni, de leginkább közönségesre sikerült a hangütés. – A szerelem útjai kifürkészhetetlenek. – Így, ahogy mondod! – nevetgélt a papa. – A promóciós ötleten még alakíthatunk. „Hajózzunk a szerelem vizein a ReadySettel!” Ez tán még jobban is hangzik. Pocsék kedvem lett attól, hogy ennyi ökörséget kell hallgatnom. Arról volt szó, hogy pihenni meg lazulni jövök a hajóra, de most így két tűz között, hogy Ridgley papa meg a lánya lökik a hülye dumájukat, a Kis Kócos a ReadySet-pólójában pedig bármelyik pillanatban rám vetheti magát, körülbelül annyira voltam laza és nyugodt, mint a Titanic kapitánya a jéghegy láttán. Úgy éreztem, el kell tűnnöm az étteremből, de azonnal. Csakhogy az üzlet az üzlet, nem pattanhattam fel az asztaltól. – Amennyiben a zenekar tagjainak a magánéletét tiszteletben tartják, minden rendben lesz. Mr. Ridgley képe sugárzott az örömtől. – Nagyszerű! – mondta, és végre boldogan folytatta falatozását a báránysültből. Cynthia kérdésekkel ostromolt az új albumunkkal kapcsolatban. Amire tudtam, válaszoltam, és csak mosolyogtam, ha olyasmit kérdezett, amire nem akartam felelni. Hollywoodban az ember elég hamar megtanulja, hogy titkot tartani úgy kell, hogy befogjuk a szánkat. Egyre csak azon töprengetem, hogy a Kis Kócos vajon felismert-e, de egészen a desszertig nem mertem hátranézni. Végül aztán fesztelenül hátradőltem a széken, és az asztaluk felé sandítottam. De csak azt láttam, hogy vadul döfködi a sütit a tányérján. Ügyet se vetett rám. Furcsa. Megettem a csokitortámat, kicsit még fecsegtem, ne tűnjön úgy, hogy minél előbb le akarok lépni. Általában nem esik nehezemre természetesen viselkedni. Valami ilyen imidzset találtam ki magamnak: a nem túl jól fésült, de rendíthetetlen nyugalmú rocksztár. Nem mintha ennek a valósághoz sok köze lett volna. Lassan rászántam magam a távozásra. Az étteremből a hajó leggiccsesebb ajándékboltja felé vettem az irányt. Legalább három lány bámult már meg kaja közben, és ez egy kicsit nyugtalanított, Eszem ágában se volt ilyen hamar megválni az inkognitómtól. Úgyhogy pár perc gondolkodás után megvettem egy csiricsáré, pálmafás hawaii inget meg egy „Mexikó” feliratú baseballsapkát. Kifizettem a cuccot és bevetettem magam az öltözőfülkébe, hogy már az új szerelésemben léphessek ki a boltból. Ezzel a külsővel még a legelszántabb kócos rajongó is nyomomat veszti. Kinek jutna eszébe, hogy egy rocksztár úgy öltözik, mint egy béna turista? Végre elengedhettem magam. És hol máshol, mint a luxuslakosztályomban, ahol azon nyomban belesüppedtem az egyik puha, kényelmes fotelba, és feltettem a lábam a dohányzóasztalra. Nem semmi érzés egy ilyen helyet egyedül a magaménak tudni. A zsúfolt turnébuszunk kuplerája néha már az agyamra ment. Nem esik majd nehezemre a luxus adta magányhoz alkalmazkodni. Ez a sztárélet egyik előnye. Olykor kifogunk valami igazán klassz szállást. Ez esetben egy szép nagy hálószobát, tágas fürdőszobát, egy szintén méretes nappalit, gardróbot és italbárt. A lakosztályhoz tartozott még egy terasz is, így a hálószobámból élvezhettem a meseszép kilátást az óceánra. Hát igen. Ilyen körülményekhez, azt hiszem, hamar hozzá tudnék szokni. Készültem átlapozni a prospektusokat, hogy melyik kikötőben milyen programokat ajánl, amikor kijelzett az iPadem. Természetesen Tim keresett. A srác tizenöt órát nem bír ki anélkül, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e a banda tagjaival. Többnyire értékeltem ezt a szinte kényszeres törődést, de azért nyomasztó is tudott lenni. Felvettem a telefont, leginkább azért, mert tudtam, ha nem teszem, Tim negyedóra múlva újra telefonál. És utána is, negyedóránként, folyamatosan. – Tesó, nem kéne magaddal is foglalkoznod végre? – szóltam bele a telefonba. – Tesó? – rémüldözött. – Alig egy napra hagylak egyedül, és máris úgy beszélsz, mint egy hülyegyerek? Elvigyorodtam, és körbemutattam a szobát az iPaddel.

– De legalább nagystílűén pihenem ki magam. Tim elfüttyentette magát. – Nem semmi szoba! Mi az ott? Egy terasz? A mindenit! Neked lakosztályod van? – Bizony! – Remélem, nem a zenekar számlájára megy… – Teljesen potya. Komolyan gondolják, hogy koncertezzünk a hajón, és innen, ahol most ejtőzöm, semmi akadályát nem látom az üzletnek. – Úgy érted, a luxuskabinodból? – Naná. – Azért ne vidd túlzásba az ejtőzést! Már nagyon várom azokat az új számokat. Ettől kicsit összeszorult a gyomrom. Los Angelesben könnyen járt a szám, de összehozni azokat a nyavalyás dalokat már nem lesz olyan egyszerű. – Hogy mi? – kiabáltam a telefonba, meg recsegő hangokat adtam ki, sőt még az iPadet is meglóbáltam hozzá. Valami alagútban vagyunk. Ja, vagy nem is… dobálja az óceán a hajót. Majd hívlak, Tim. – Nagyon vicces, de én komolyan gondolom. Szeretném látni, amit írsz. Ha meg segítségre van szükséged, csak szólj, jó? Leálltam az iPad-lengetéssel. – Értettem. Most már törődj a magad dolgával! Visszavigyorgott rám a képernyőről. – Ja, és még valami. Úgy nézel ki, mint egy dilinyós horgász. Ezzel letette. Fel-alá járkáltam a szobában, hátha eszembe jut valami kellőképpen lírai. Tim munkamániája sajnos ragadós, ezért hajtottunk Chrisszel annyira, amikor hármasban voltunk. De még így egyedül, a Mexikó felé tartó luxushajón is komoly bűntudatot és lázas alkotási kényszert keltett bennem a srác. Mert persze magamtól azóta nem jutott eszembe, hogy számokat kellene írnom, amióta pár nappal ezelőtt azt a könnyelmű kijelentést tettem a haverjaimnak. Szerettem volna letudni minden kötelezettségemet, hogy semmi ne árnyékolhassa be a napsütést, amikor majd kikötünk Puerto Vallarta homokos partjainál. Két napom volt rá, hogy begubózzak lakosztályom magányába, szobaszervizt kérjek, üldögéljek a teraszon, bámuljam az óceánt, és közben dalokat írjak. Már csak le kell zuhanyoznom, és minden rendben lesz. Aztán pasziánszozok egyet. Ja, meg fel kell hangolnom a gitáromat, mert már hónapok, ha nem évek óta nem játszottam rajta. Soha nem gitároztam túl sokat, mert utálom, ha valamiben nem én vagyok a legjobb. Ezért választottam a zongorát és a dobot. Sajnos dobra nem lehet dalt írni, a zongora meg nem fért be a bőröndömbe. Még két óra múlva is a gitárral vesződtem, és nem éreztem magam sokkal nagyobb zenei tehetségnek, mint amikor Tim telefonált. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, nagy volt a kísértés, hogy ágyba bújjak aludni. A zuhany szemlátomást nem segített. Azonnal kávéra volt szükségem. Így aztán bokszeralsóban – végtére is ez az én lakosztályom, és abban vagyok, amiben akarok – hívtam a szobaszervizt, és kértem még pár törülközőt meg két csésze kávét. Félretettem a gitárt, elővettem a dobverőket a hátizsákomból, és püfölni kezdtem a terasz korlátját. A megszokott mozdulatok, a szabályos ütemek már-már elhitették velem, hogy elég koffeint vittem be a szervezetembe az alkotáshoz, és mindjárt íródik is a fejemben a szöveg. De a múzsa váratott magára. Pontosabban elég érdekes formában érkezett.

Holly Ha még egy poént elsütöttek volna a testsúlyommal kapcsolatban, esküszöm, felrobbanok. Úgy elkezdek visítani ebben a fene elegáns étteremben, hogy a felszolgálóknak kell kirángatniuk a teremből. Mondjuk, nem ez lett volna az első eset, hogy ilyesmi történik a családom szeme láttára. De legalább most nem volt rajtam krampuszlány jelmez. Ez már haladás. És talán még azt a megaláztatást is megéri, hogy kivezetnek az ajtón, ha cserébe megszabadulok egyes rokonaim társaságától. Nagyapa ekkor megkérdezte, hogy ízlik-e a sütemény. Nyilván ő is látta, hogy a védtelen desszert lett feszültségem áldozata, mert inkább trancsíroztam, mint békésen majszolgattam – de nem tette szóvá. Amikor rendeltem, még azt hittem, ízleni fog. A nagynéném azonban kiszámította, hogy hány kalória, és mennyi időt kell a futógépen töltenem ahhoz, hogy elégessem. Ettől aztán elment a kedvem az élettől is, nemhogy a desszerttől. De mivel mégiscsak nagyapa születésnapját ünnepeljük itt a hajón, és nem akartam elrontani a hangulatát, engedelmesen bekaptam egy szép nagy falatot, bár a gyomrom eléggé émelygett és szorított. – Isteni finom! – válaszoltam. Lehet, hogy a süteménnyel folytatott közelharc eredménye, de negyven perc múlva már határozottan rosszul voltam. Mindenesetre a vacsora végeztével kimentettem magam a bűvészmutatványok megtekintése alól, és azonnal a kabinba mentem. Jacobék a tinimulató felé vették az irányt, Allisonék pedig a bárt célozták meg – úgy gondolták, itt az ideje ismerkedni. Legalábbis hanyag válaszuk, hogy „Egy kicsit még üldögélünk a társalgó környékén”, erre az esti tervre engedett következtetni. Azt mégsem mondhatták, hogy: „Tudod, nagyapa, felszedjük az összes pasit, aki hajlandó fizetni az italainkat.” Néha komolyan arra gondolok, örökbe fogadott árva vagyok. De így legalább egyedül próbálhattam kialudni a hányingeremet a szűk kis kabinban. Becsuktam a szemem, és azt mondogattam magamnak: – Semmi baj, Holly. Nem is a nyílt óceánon vagy. Nem mozog semmi alattad. Valami nagyon szilárd helyen fekszel. Mondjuk, egy hatalmas hegy tetején, és közel-távol sehol semmi víz. Ez elég hülyén hangzott, és a gyomrom se hitt el belőle egy szót sem. De legalább nem volt ott Allison és Claire, hogy gúnyolódjanak rajtam. Oldalamra fordultam, a párnámba fúrtam a fejem, és próbáltam vidám dolgokra gondolni. Már csak kétnapnyi hajózás, és újra szilárd talaj lesz a lábam alatt. Az csak 48 óra. Vagyis az hány perc? Nem bírtam kiszámolni, de elég sok. Nem fogok még fejben szorozni is, amikor minden erőmmel arra kell koncentrálnom, hogy ne hányjam el magam. A takaróba mormolva soroltam, hogy mitől is érezhetem majd másnap jól magam. Üldögélek a napozófedélzeten, zenét hallgatok, rajzolok, figyelem az embereket, talán még fotózgatok is. Ezt mind megtehetem anélkül, hogy érintkeznem kellene bárkivel is a nagyapámon kívül. Ez is megtörténhet. Ilyen hazug ábrándokba ringattam magam, amikor hirtelen felgyűlt a villany, és a rendesen elázott pokolfajzatok betámolyogtak a kabinba. Két srácba kapaszkodtak, akik messze voltak a nagykorúságtól, ám az undorító szagból és a hiénaröhögésből ítélve valahogy mégis piához jutottak. Na ettől még jobban felfordult a gyomrom, mintha az egész hajó megbillent volna. Fáradtan megdörzsöltem az arcomat, felültem az ágyban, és elmondtam nekik, mi a helyzet. – Figyeljetek, nagyon sajnálom, de tengeribeteg vagyok. Nem bulizhatnátok valahol máshol? Állati hálás lennék. – Még csak tizenegy van! – közölte velem az egyik kis gyökér, mintha ennek a háborgó gyomrom és szorító mellkasom szempontjából bármi jelentősége lenne. – Nagyon sajnálom! – mentegetőztem, mintha az én hibám lenne, hogy tengeribeteg vagyok. – De tényleg próbálom nem elhányni magam, és valahogy kialudni a cuccot. – Hát persze, értjük! – vihogta Claire, és eldőlt az ágyán, mint a zsák. – Azért nem akarsz bulizni, mert egy lúzer vagy. – Horkantott párat, aztán röhögött. – Még annál a libánál is szerencsétlenebb, aki az ingyenpiát szerezte. Allison is vihogott. – Pedig ő aztán nagyon igyekezett. Kizárt, hogy tényleg valami hírességgel jár. Rá volt írva a képére, hogy majd megeszi a fene. Claire hátravetette szőke haját.

– Szánalmas volt. De hol is tartottunk? Ja igen, hogy mi most jól fogjuk itt érezni magunkat. Hogy te mit csinálsz, az a te dolgod. Elviselhetetlen szag áradt belőlük. Minél tovább kellett beszívnom ezt a tequilaillatot, annál nehezebb volt megállnom öklendezés nélkül. Nem maradhattam tovább velük egy helyiségben. Főleg nem, hogy közben az egyik ifjonc is stírölt. Szerencsére amikor ledöglöttem, nem volt erőm átöltözni pizsamába, ezért most rajtam volt minden szükséges ruhadarab. De felkászálódni az ágyról herkulesi erőfeszítésnek bizonyult. Nagyon úgy tűnik, hogy engem nem az óceánra terveztek. Vagy bármilyen más vízre. Milyen jó lett volna, ha ezt előre tudom, még mielőtt felszállok erre a hajóra! – Rendben! – mondtam, bár a testem lázadozott minden mozdulat ellen. – Akkor érezzétek jól magatokat! Én majd hányok valahol máshol. – Összeszedtem a hátizsákom meg az iPodom, majd kis habozás után felkaptam a takarómat is a biztonság kedvéért. Lehet, hogy a fedélzeten kell töltenem az éjszakát, de ennyi kényelem azért jár. – Szép estét, csajok! De tudjátok, karma is van a világon. Ja, és vigyázzatok a nemi betegségekkel! – Vidáman intettem, és leléptem a színről. Nem állítom, hogy a legelegánsabb módon távoztam. Hiányzott belőlem a méltóság, az tény. De akárhányszor dudorászták is a fülembe képzeletbeli szüleim, hogy ne süllyedjek le az ő színvonalukra, gyakran mégsem bírtam megállni. És most annyira vacakul voltam, hogy nem is érdekelt. Szorosan magam köré tekertem a takarót, és szinte vakon botorkáltam a lift felé. „Mindegy, csak felfelé!” Találomra megnyomtam egy gombot, és teljes súlyommal nekidőltem az induló lift hűvös falának. Csak egy szép nagy, szabad fotelt kell találnom valahol, valami sarokban. Az közelebb is van, mint egy fedélzeti napozóágy, meg melegebb is. Ami fontos, mert egyszerre izzadtam, mint aki beleharapott egy jalapeno paprikába, de közben reszkettem, mint akit megvesz az isten hidege. Teljesen és hivatalosan végem volt. De még így is jobb, mint Allisonnal, Claire-rel és az 1., illetve 2. számú gyökérrel egy szobában. Igyekeztem csak erre összpontosítani, és minden lépésnél azt motyogtam magamban: „Így a jobb, így sokkal jobb, és egyre csak jobb lesz.” De a testem ezt a dumát sem vette be, ahogy azt a hegytetős fantáziát sem az ágyban. Valami rettentően feszítette a mellkasomat, és éreztem, ahogy jön föl az epe, úgy kellett legyűrnöm. Mindjárt kidobom a taccsot. Már nem áltathattam magam azzal, hogy: „Ó majd elmúlik ez az érzés.” Te szent szar! Úgy fog kitörni belőlem, mint a Szent Heléna-tűzhányó. El kell jutnom egy vécéig! Most azonnal! De a folyosón mindkét irányban csak fehér falfelületet láttam. Hát nem sokáig marad ilyen fehér, ha nem találok azonnal egy szemetest vagy egy mosdót. Nem volt időm rohangálni és nyilvános vécét keresni. Elszállt belőlem minden erő, még az is nehezemre esett, hogy lépésenként vonszoljam magam. Abban bíztam, hogy a 327-es szoba lakója nem dugja majd ki a fejét az ajtón, hogy megnézze, mi folyik odakint, mert valami biztos, hogy folyni fog. Mit folyni, zubogni. Hacsak nem… Ekkor vettem észre, hogy a 329-es ajtaja résnyire nyitva van, és egy szobaszervizes kocsi áll előtte. Fogtam magam, és berontottam. Ennél nagyobb vakmerőséget még nem tettem… ümm… leszámítva, hogy felpofoztam a Mikulást. Pedig nem jellemző rám az ilyesmi. Rendes, törvénytisztelő lány vagyok. Komolyan. Az csak ösztönös és érthető reakció volt a nem kívánt tapizásra. Mondhatni, automatikus reakció… Kár, hogy automatikusan annak a perverz alaknak az ölében kötöttem ki. Ez a mostani ösztönös reakcióm, bíztam benne, legalább közbotrányt nem okoz. Ez is előrelépés. Egyszerű jogtalan behatolásról van szó, semmi többről. Hát egyre több fekete pontom gyűlik a Mikulásnál az idén, az biztos. A meglepett alkalmazott, aki épp egy törülközőt facsart elszántan – vagy lehet, hogy épp az ágydísznek szánt törülközőhattyút hajtogatta? –, egy rémült „Hölgyem!” felkiáltással próbálta utamat állni, de intettem neki, hogy ne tegye. – Semmi gond. Itt van dolgom. Ami szó szerint véve nem is volt hazugság. Tényleg dolgom volt, és még mindig jobb, ha akárki mosdójában intézem, mint a hófehér folyosón. Bár abban a pillanatban a csillagot is lehazudtam volna az égről. Épp időben jutottam el a vécécsésze elé, átöleltem, és akkorát taccsoltam, hogy annak robaját leginkább talán prehisztorikusként jellemezhetném – a párzó dinoszauruszok hörgésére emlékeztető hang csak úgy visszhangzott a fürdőszobában. Mindent kiadtam magamból, ám lényem távoli, épen maradt része hűvös tárgyilagossággal azért észrevételezte, hogy ezeket a kalóriákat sem kell már elégetnem, Jessica néni örülhet.

Ilyen az egészséges önirónia, nem igaz? Vagy mégsem. Egyetlen dologra vágytam. Hogy megszólaljon a kapitány hangja a hangszórókból, és azt hallhassam: „Változott a terv, emberek! Most kikötünk Cabóban, és itt töltjük az óceánjárás mind a nyolc napját. Reméljük, ez senkinek nem okoz kellemetlenséget.” Mennyire tökéletes lenne! Mint bármi, ami lehetővé teszi, hogy leszállhassak erről a rohadt hajóról. De nem törte meg semmi a csendet. Már- már azt hittem, egyedül vagyok a kabinban. Ha itt most összekucorodhatnék és szépen a vécé mellett elaludhatnék… De ennek a röpke fantáziálásnak véget vetett az ajtócsukódás zaja, majd a szobapincér hangja: – Itt a kávéja, uram! Esetleg parancsol még valamit? – Nem, köszönöm, ez minden. Jó éjszakát! – Önnek is, uram. Hát ilyen az én szerencsém. A kabin ajtaja becsukódott, és végre újra csend lett volna… de nem. Valami ütögetésfélét hallottam. Mintha egy megkergült harkály lenne a közelben. De hát egy luxushajón ilyesmi nyilván nem fordulhat elő. A kezemre hajtottam a fejem. Vártam, hogy elmúljon ez az érzés és kitisztuljon a kép. Élénk színeket láttam a lábam előtt a fürdőszoba kövén, és lassan-lassan ki tudtam venni, hogy egy harsány, hawaii mintás inget dobott valaki egy sötétkék farmernadrágra. Nos, a fejfájásom ettől nem csökkent. A ruházat férfi lakóra utalt, amit megerősíteni látszott az az emlékfoszlány is, hogy a szobapincér az „uram” megszólítást használta a 329-esre. Akkori állapotomban nem kevés időbe telt összerakni ezeket a részleteket. De legalább vészesen háborgó gyomortartalom nélkül kezdhettem koncentrálni. Például hogy kinek a mosdóját vettem, hogy úgy mondjam, igénybe… Odáig oké, hogy pasas az illető. Jó eséllyel valami rendes, tisztességes vállalati lóhere, aki arról ábrándozott, hogy kalickáját odahagyva kicsit mexikói halásznak tettetheti magát. De az is lehet, hogy nincs egyedül. Ha a fürdőhöz tartozó szoba csak megközelítőleg ilyen elegáns, akkor ez az alak nem kevés pénzt szánt erre a vakációra. Talán épp azért, hogy Lóherénét kicsit hangulatba hozza. Kimerültén dörzsölgettem a szemem. Mi közöm nekem ehhez az egészhez, és egyáltalán hogy kerültem ide? Na mindegy, a lényeg, hogy kijussak a fürdőszobából, mielőtt henteregni kezdenek. Magam köré csavartam a takarómat, vállamra vettem a hátizsákot, és próbáltam valahogy megállni remegő lábamon. Eddig rendben. Talán ki tudok surranni úgy, hogy ne vegyenek észre. Óvatosan, mint valami halk finálé, lehúztam a vécét, de magam is összerándultam a harsány gurgulázástól és csobogástól. De kintről semmi. A mosdókagylóhoz léptem, és amilyen halkan csak tudtam, kezet mostam, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban kivágódhat a fürdőszobaajtó, és azt kiabálja nekem egy felajzott fazon, hogy beperel erőszakos behatolás bűntettéért. Jó, ha nem is erőszakosan, de megtévesztéssel. Végül is nem törtem be. Csak a zihálásomat hallottam. Végül nagy levegőt véve úgy döntöttem, hogy legrosszabb esetben ugyanolyan hirtelen rontok ki a mosdóból, ahogy berontottam. Kinyitottam az ajtót, és léptem volna… Ám utamat elállta egy bokszeralsós Dögös Pasi, ráadásul ugyanaz a Dögös Pasi, akit az étteremben bámultam. Valljuk be, ruha nélkül sem volt kevésbé vonzó, mint ingben és zakóban… sőt. Tán még annál is kéjesebbre kerekedett tőle a szemem, mint a gyökereknek lent a kabinban, de hát a magamfajta lúzernek nem mindennap van része ilyen isteni látványban. Egy ilyen rettentő szar nap után miért ne legyen egy kis örömöm, ha már ott áll? Én valószínűleg nem tetszettem a srácnak ennyire, mert hátrahőkölt. – Egy zombi! – üvöltötte, és belefújt valamit az arcomba. Elsötétült előttem a világ, és minden tagom sajogni kezdett. De nagyon.

Dominic Igen, ez a vécéöblítő hangja, amit hallok, itt, a lakosztályomban. Pedig ez nem lehet. Bámultam a csukott fürdőszobaajtóra, kezemben a kávémmal azon aggódtam, hogy elment az eszem. Hallottam már persze olyat, hogy a sztárok becsavarodtak, de nem gondoltam, hogy ez velem is megtörténhet. És pont így!? De talán ezzel jár, amikor az ember nem bírja már a ránehezedő nyomást. Viszont akkor nagyon szar az időzítés, hiszen éppen vakációzni készülök. Sőt már vakációznék is, ha nem hív fel Tim, aki másra sem bír gondolni, mint a zenekar jövőjére. A legszörnyűbb persze az, hogy ezt milyen könnyedén teszi. Chrisszel is sokat beszéltünk róla, hogy Tim cseppnyi izzadság nélkül tudja halálra dolgozni magát. Gőzöm sincs, hogyan képes hétről hétre a legjobb szövegekkel előállni. Nekem most maximum annyira telne, hogy: „Jól kicsesztem magammal. Semmi nem jut eszembe. A karrieremnek vége van. La-la-la-la…” Hát ezért nem jár Grammy. Épp azon gondolkodtam, hogy másnap felhívom Timet, és beismerem, egyedül nem megy, segítsen egy kicsit, amikor meghallottam a szöszmötölést a fürdőszobában, majd a vécéöblítő zubogását. Nem vagyok paranoiás. Legalábbis sose gondoltam, hogy az lennék. Csak persze amikor egyfolytában a nyomodban, a legjobb barátaid nyomában meg az összes ismerősöd nyomában liheg a média, akkor az ember megtanul kicsit óvatosnak lenni. Az nem paranoia, ha észrevesszük, hogy épp el akarnak kapni. És naná hogy kapunk halálos fenyegetéseket is… ami nem kevésbé aggasztó. Elfogadom, Lennont vagy ezer éve lőtték le, de ettől még az őrült rajongók nem kevésbé őrültek. A halálos fenyegetésként iktatott üzeneteink felénél kis szívecskéket rajzoltak a margóra. És amikor valami idióta dolog történik, például egy sztárt lerohannak egy plázában, mindig arra gondolok, mennyivel rosszabbul is elsülhetett volna, meg hogy talán én leszek a következő. Hiába a sok százezer boldog rajongó, elég egy bolond, aki meghúzza a ravaszt. Szóval paranoia ide vagy oda, elővettem a Timtől kapott paprikaspray-t, és csendesen a fürdőszobához lopóztam. Elég idiótán éreztem magam, ahogy őrt állok a saját fürdőm előtt, miközben a zaj jó eséllyel csak a szomszéd lakosztályból hallatszik át, én meg túlreagálom. De nem. Határozottan hallottam, hogy odabent valaki megnyitja a csapot, aztán kicsit megnyikordul a törülközőtartó, ahogy az illető megtörli a kezét. Ez bizony egy behatoló, a szentségit! Próbáltam megőrizni a hidegvérem. Még az is lehet, hogy a szobapincér. Mondjuk, nagyon kellett vécére mennie, és most az egyszer megszegte a szabályzatot. És nem arról van szó, hogy valaki azért bujkál a fürdőszobámban, mert le akarja fotózni, ahogy alszom. Timnek egyszer volt ilyen kalandja. Hát ilyesmi járt a fejemben, miközben felfegyverkezve álltam a fürdőszobaajtóban. Amikor kinyílt, egy elég félelmetes figura próbált kisomfordálni rajta. A neme meghatározhatatlan volt, mert vastag takaróba burkolózott. Nem tűnt túl nagynak, és annyi látszott belőle, hogy hosszú, csapzott haj lóg egy szinte embertelenül sápadt, hamuszürke arcba. Üveges tekintettel és leesett állal bámult rám, mint valami zombi, aki mindjárt engem is megfertőz. Na erre már tényleg bepánikoltam. – Zombi! – üvöltöttem, majd hátraugrottam, és csutkáig nyomtam a paprikaspray-t. Hát nem vagyok túl büszke magamra. Zombi, nem zombi, durván elbántam vele. De végtére is nem én voltam az a dilinyós, aki a világ leghalálsápadtabb ábrázatával beólálkodott másvalaki fürdőszobájába. Hogyne lettem volna kicsit ideges? Ennek ellenére némi bűntudat fogott el, hogy esetleg túlreagáltam a helyzetet, amikor egy töredék másodperccel később a zombim a padlóra rogyott, és mint a fába szorult féreg, agonizálni kezdett. Ráadásul olyan ékesen káromkodott, amilyenre egy igazi zombi, amennyire tudom, soha nem lenne képes. A magára csavart pokróc lecsúszott a válláról, és megpillantottam a nagyon is ismerős pólót a nagyon is ismerős felirattal. Hát úgy tűnik, a leglelkesebb rajongóm képébe küldtem a paprikaspray-t. De persze megérdemelte, ha a fürdőszobámban ólálkodik. Ez már messze túlmegy az elfogadható rajongói viselkedés határain, és átlép a zaklatás kategóriába. Talán a bokszeralsóimra vadászott, hogy az eBayen kiárusítsa őket. Annyira jellemző, hogy az első rajongó, aki felismer a hajón, gyakorló elmebeteg.

Ha nem merülhettek volna fel kínos kérdések a paprikaspray birtoklásával és használatával kapcsolatban, azon nyomban hívom a hajó személyzetét, hogy bejelentsem a behatolást, amíg a zombi még a földön fetreng. Nem volt kétséges számomra, hogy ez a kis lüke az ő problémájuk kéne hogy legyen, nem az enyém. De ha most elkezdek pattogni, akkor hogy őrizzem meg az inkognitómat? Nem az lesz a következménye, hogy majd itt sikítoznak a rajongók, és mindennek lőttek, amit elterveztem? Még mindig elég kevés együttérzést fedeztem fel magamban mentálisan zavartnak tűnő rajongóm iránt, de abban biztos voltam, hogy sokkal megnyugtatóbb lenne, ha saját lábán távozna, mint ha nekem kell elvitetnem. Ha ne adj' isten, kitudódik, a média előtt is jobban venné ki magát. Hát megpróbáltam ennek megfelelően laza rocksztárként viselkedni. Odahajoltam a csajhoz. – Jól vagy? – Komolyan kérded, hülyegyerek?! Na, akkor nem lesz vele könnyű dolgom, kösszép! A Kis Kócos. Eddig se volt csúcsformában, de a paprika- spray után a pocsékabbnál is pocsékabbul nézett ki. A pár pillanattal ezelőtt még csak üveges tekintetű szemét most vörös folt keretezte, és csurgott belőle a könny. Olyan szánalmasan festett, hogy szinte megsajnáltam. De hát nem az én hibám volt, pontosabban nem egészen az én hibám. – Tudod, nem illik beosonni mások lakosztályába. – Kösszép, hogy mondod, Naná kapitány! De azt nem adtam, hogy paprikaspray a büntetési tétel. Vagy az csak a zombiknak jár? Mostanra az arca is kivörösödött a méregtől, de nem tettem szóvá. Inkább itt dühöngje ki magát, mielőtt kiteszem a kis pszichopatát az ajtón. – Zombi! – folytatta az őrjöngést. – Hé, uram, eljött az apokalipszis! Már lángol a világ… fa nem, csak ég a szemem! – Jó, oké, a lefújásért bocsánatot kérek. – Azért kérsz bocsánatot? Nem azért, mert zombinak néztél? Nem azért, amiért helyből letámadtál? Ó, nem, csak az izgat, hogy lefújtál… Mi a bánat volt az? Paprikaspray? – Ja. – Lefújni egy lányt paprikaspray-vel! Ki csinál ilyet, bakker? Nyilvánvaló volt, hogy költői a kérdés, a kiscsaj még csak nem is sejtette, kinek a fürdőszobájában agonizál. Ha tudja, már említette volna. Ettől némileg megkönnyebbültem. Ezek szerint nem egy fanatikus ReadySetrajongó pécézett ki magának, ami azt jelenti, hogy könnyebb lesz rendeznem a helyzetet. Kicsit még mentegetőzöm, aztán visszatessékelem a szobájába. És utána minden rendben lesz. Végre megint a magam ura leszek a lakosztályomban. – Sajnálom, hogy kikészítettem a szemed – próbáltam pontosan fogalmazni. Ideje volt már távozásra bírni. – De tudod, van némi kockázata annak, ha idegenekhez surransz be. Megmagyarázod, miért tetted? Fejét a takarójába fúrta, és onnan szipogta: – Inkább nem. – Nagy kár. – Lecsusszantam a fal tövébe, míg végül mellette kuporogtam a kövön. – Szerintem annyit megérdemelnék, hogy megtudjam, miért törtél be a hálómba. – A fürdődbe – pontosított. – A hálódnak a közelébe se mentem. Az elég beteg dolog volna. – Úgy érted, a hálószobámba betörni beteg dolog, a fürdőszobámban ólálkodni viszont teljesen természetes? – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Egyáltalán hogy találtad meg a szobámat? Követtél vacsora után? Zavartan bámult rám. – Micsoda? Miért tettem volna? – Nem tudom, de már ott is nagyon bámultál. Na erre nem tudott se köpni, se nyelni. Csak pillogott a padlón heverő béna ruháimra, onnan meg a mellkasomra. Ekkor esett le, hogy még mindig bokszerben vagyok. Ami teljesen természetes, ha egyedül üldögélek a lakosztályomban és dalszöveget írok, viszont elég necces, ha egy kis hisztérika, akit épp az imént fújtam le paprikaspray-vel, mellettem kuporog a fürdőszoba kövén. – Ha már így beköltöztél a fürdőszobámba, hozd rendbe magad egy kicsit. Mindjárt jövök. A választ meg sem várva gyorsan távoztam, hogy magamra kapjak valamit, és vegyek egy mély levegőt. Abban reménykedtem, hogy amikor visszamegyek, a zombim már nem lesz ilyen áldatlan állapotban. De hiába. Mire visszamentem, a csaj ugyan felkaparta magát a padlóról, és némi csapvizet lögybölt az arcára –

nyilván azért, hogy a paprikaspray maradványait eltüntesse –, de nem sokat változott. Ilyen lehet valaki, akin a pokol összes kutyája rágózott, amíg meg nem unta. De gondoltam, ezt azért nem közlöm vele. Anyám arra tanított, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad mondani egy lánynak. Például azt, hogy nagyon szarul néz ki, még akkor sem, ha tényleg. Ez a lány ráadásul, abból következtetve, ahogy a mosdókagylóba kapaszkodott – mint aki nem bízik saját remegő lábában –, még annál is rosszabbul érezte magát, ahogy kinézett. Kinyitottam neki egyet a mosdó mellett sorakozó vizesüvegek közül. – Tessék, ezt idd meg! A folyadék jót tesz. A Kis Kócos csak bólintott, és ivott. Egy pillanatig arra gondoltam, szó nélkül megvárom, amíg kiissza az üveget, de nagyon szerettem volna, ha válaszol a kérdéseimre. – Figyelj, kezdjük az elejéről! Miért bámultál meg úgy az étteremben? A csaj száját összeszorítva kihúzta magát. – Nem bámultalak! Az egyik unokatesóm kiszúrt magának, és csak ezért néztem oda. Na, erre nem számítottam. – Aha – nyögtem ki. – De ne félj, nem mesélem el neki, hogy a paprikaspray- re vagy rákattanva. Még így holtsápadtan is volt valami spiritusz a csajban, amit akár még értékeltem is volna, ha épp nem nehezíti meg a dolgomat. – És akkor a következő' lépés mi volt? Ki kellett derítened neki, hogy bokszeralsót viselek, vagy sima alsógatyát? – Naná hogy bokszért – vágta rá. – Ráadásul skót kockásat. De ennek nem sok köze van ahhoz, hogy itt vagyok. – A hasára szorította a kezét, és még jobban remegett, aztán mély lélegzetet vett, és mikor lenyugodott, folytatta: – Ha hiszed, ha nem, ez az egész nem rólad szól. Cseppet sem. Csak használnom kellett a… mondjuk úgy, a fürdőszobádat. Hogy nem jöttem eddig rá? A csaj egyfolytában a hasát fogja, fájdalmai vannak, semmi élet az arcában, és reszket, mint a nyárfalevél. Ha ehhez még a vécéöblítést is hozzáveszem, magától adódik a magyarázat. Ez a csaj terhes. Szentséges úristen! Árt a magzatnak a paprikaspray? Használni biztos nem használ. Rohadtul nem szeretném, ha én lennék az oka, hogy összenőtt lábujjakkal vagy agykárosultan születik a baba. Lehet, hogy a hajóorvoshoz kéne vinnem, hogy nézze meg ultrahanggal, minden rendben-e odabent? Vagy majd csak otthonról küldjék neki egy ReadySet-feliratú rugdalózót? Szép ajándék lenne… „Bocs, hogy paprikaspray-vel támadtam a magzatodra!” – És mióta…? – kérdeztem bénán, és próbáltam leplezni, mennyire megijedtem. – Mit tudom én? Most hánytam először – sóhajtott fel. – Nem olyan nagy ügy. Akkor talán még a legelején tart, és a paprikaspray nem ártott a gyereknek. Nem mintha úgy gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerűen működik… de még csak az kéne, hogy ő is bepánikoljon. A stressz se tesz jót a babának. – A reggeli rosszullétek ellen nem tudnak adni valamit? – Mi van? Mi köze ennek a reggelhez? – A hangja vészesen elhalkult. – Te azt hiszed, terhes vagyok? – Öööö… – Hát ez gáz. – Jó ég, csak nem attól féltél, hogy ide, a fürdőszobádba szülök neked egy zombiivadékot? A csaj szemében veszedelmes fények gyúltak, mint aki le akarja tépni a bőrt a képemről. – Nem, csak szóval… nem nézel ki túl jól. – Szinte éreztem a tarkómon anyám tockosát… Ezt se kellett volna mondanom. – Csak hogy tudd… – kezdte, és megpróbált kiegyenesedni, az ujjpercei egészen elfehéredtek, ahogy a mosdókagylóba kapaszkodott – irtózatos tengeribeteg vagyok. Ami elég ciki, tekintve hogy egy hajón dekkolok, az óceán közepén, ráadásul egy idióta fürdőszobájában, aki állapotos zombinak néz. Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja, és visszarogyott a kőre. A krokodilkönnyei miatt volt, hogy nagyvonalúan olyan ajánlatot tettem a Kis (nem terhes) Kócosnak, amit igazán illett volna visszautasítania.

Holly Hogy terhes vagyok? Az éttermi Dögös Pasi betojt, hogy egy zombigyerek növekszik a hasamban. Hát ez nagyon jó. Azok után, hogy a családtagjaim a vacsora alatt végig arról beszéltek, hogy van egy kis hasam – ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elbőgtem magam. Nem mintha azt feltételeztem volna, hogy Mr. Paprika-spray-t különösebben érdekli, hogy mennyit eszem, mennyit edzek. Ennél sokkal jobban lefoglalta a húsevő szörnyekhez való hasonlatosságom. Ami cseppet sem meglepő, gondoltam, ahogy alaposabban megnéztem magam a fürdőszobatükörben. Hamuszürke ábrázatom egy kicsit tényleg „előjöttem a síromból” hangulatot sugallt. De akkor is, milyen ember már az, aki egy zombi láttán egyből a paprikaspray után kap? Teljesen hibbant. Ráadásul egy skizofrén hibbant, abból ítélve, hogy egyik pillanatban még segítőkészen nyomja a „minden rendben, igyál egy kis vizet” szöveget, majd miközben iszom, letámad a hülye kérdéseivel. Ráadásul mi ez a pálmafás hawaii ing a kövön? Ez sem az ő stílusa. Nem mintha bármit is tudnék róla azonkívül, hogy súlyosan paranoiás, és gyorsan tüzel. fa, meg hogy egy farok. Ez egyértelműen látszott abból, ahogy folyamatosan húzta a száját. De akármennyire szerettem volna őt hibáztatni ezért az egészért, nem tehettem felelőssé a katasztrófámért. Én lettem tengeribeteg, majd ennek következtében én hatoltam be az ő kabinjába. Ha úgy vesszük, leginkább Allison és Claire a bűnös, mivel kiutáltak a saját kabinunkból. Esküszöm, nem akartam elbőgni magam. Nem arra játszottam, hogy Farok úr megszánjon. Először a paprikaspray miatt kezdett könnyezni a szemem, gondolom, valami védelmi reakció. Elbőgni csak akkor bőgtem el magam, amikor a lábam kiment alólam. Farok úr legnagyobb rémületére. – Nincs semmi baj – motyogtam, és próbáltam kizárólag a takarómba öklendezni. – Csak most épp nagyon rossz… – Nem tudtam, hogyan folytassam. Rossz estém van? Hát ez elég nyilvánvaló lehetett. Rossz napom? Na ja, főleg a vacsora alatti tortúrát végigülni. Rossz hetem? Naná. Perverz Mikulással fűszerezve. – … időszakom van – fejeztem be végül elég sután a mondatot. – Sajnálom, hogy így bekavartam, meg hogy kisajátítottam a fürdőszobádat. – Tegyük hozzá, hogy erőszakkal hatoltál be, tegyük hozzá… – mondta, de ahogy felnéztem rá, marcona ábrázata mintha kicsit mosolygóssá vált volna. – Igen, főleg így. – Én meg jól lefújtalak paprikaspray-vel. – Bűntudatosan rázta a fejét, de hogy ez még nekem szólt-e, vagy már saját magának, azt nehéz lett volna megmondani. – Hát igen – feleltem. – És akkor… – fészkelődött kínosan. Claire és Allison ezt nyilván kihasználták volna, hogy flörtölhessenek, de én? Hát arról vagyok híres, hogy szép barna hajú és sötétkék szemű fiúkat hozok zavarba? – Visszakísérjelek a kabinodba? – Kösz, azt nem. – Biztos, hogy magadtól menni fog? Nem hántásból mondom, de úgy nézel ki, mint aki épp most… – Szerencsére nem fejezte be a mondatot. Illetve így folytatta: – Izé, nem úgy nézel ki, mint aki… Hát ebben lehetett valami. A lábam eléggé kocsonyás volt, és még a liftig vezető pár lépésnyi távolság is beláthatatlanul messzinek tűnt. – Az van, hogy nincs kabinom – dünnyögtem. – Hogy mi? – Mármint van, de az unokatesóim… – Akik kinéztek maguknak engem? – Igen. Claire és Allison. Szóval nekik most épp vendégeik vannak, így hát kicsit kirúgtak a kabinunkból. – Mi az, hogy kicsit? Akár el is mondhatom, nem igaz? – Nem kicsit. Teljesen. Felcsíptek két gyökeret, és egy tengeribeteg rokon már nem fér el a szobában. Szóval oda nem mehetek vissza. Legalábbis egy jó darabig. – A vállamra csuklóit a fejem, mintha egy ilyen felesleges testrészt már nem lenne érdemes tartani tovább. – De te persze nem erre fizettél be ezen a hajón. Szóval, értem.

Bocs, hogy elizéltem az estédet. Ha majd összefutunk az út alatt, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. – Lassan megpróbáltam felegyenesedni. – Azt hiszem, a fedélzeti pad már vár rám. A srác fintorogva nézett a takarómról a hátizsákomra meg vissza, aztán sápadt, de elszánt arckifejezésemen állapodott meg a tekintete. – Erről szó sem lehet – sóhajtotta végül. – Kérdeztem a véleményed? Beletúrt a hajába, amitől az szanaszét állt, mit egy kisördögnek. – Figyelj, nem aludhatsz a fedélzeten, na. Meg a paprika-spray miatt egy kicsit felelősnek is érzem magam miattad. Leginkább úgy nézett ki a srác, mint aki legszívesebben kipenderítene, de jó modora ezt nem engedi. Már kicsit sem emlékeztetett arra a roppant magabiztos idegenre, akit az étteremben láttam. – Komolyan mondom – mondta komolyan. Hát ha nem is teszem ezzel boldoggá, de jobb a fürdőszobájában kuporogva eltölteni az éjszakát, mint a fedélzeten… vagy a kabinunkban. Ráadásul el se kell innen mozdulnom. A gyomrom és lábam állapotát tekintve ez piszkosul komoly érv volt a maradás mellett. – Van egy kinyitható kanapém. És holnap már úgy tehetünk, mintha nem is találkoztunk volna. Ugyan már… mi rosszabb történhet? – A paprikaspray után már csak egy sokkolóra tudok gondolni… – Nyilván nem volt a legjobb ötlet részemről gúnyolódni azzal a fiúval, aki épp megoldást kínált minden aktuális problémámra, de már jó ideje nem voltam értelmes önmagam. Látszott a képén, hogy elgondolkodik. – Tudod, még mindig hívhatom a biztonságiakat, amiért behatoltál a lakosztályomba. Ami nekem ugyan kissé kellemetlen lenne, neked viszont kész katasztrófa. Vagy itt alszol, és akkor legalább mindenki biztonságban érezheti magát a hajón. Nagyokat pislogtam. Egész korrektnek tűnt az ajánlat. Nagyon magabiztos alak. – Add ide, és áll az alku. Ezzel sikerült összezavarnom. Remek. – Miről beszélsz? – A paprikasrayről, mi másról? Add ide! Rápillantott a mosdó szélén heverő flakonra, amit simán elmarhattam volna. Viszont ha itt készülök tölteni az éjszakát, megnyugtatóbb érzés, ha önként átadja nekem a fegyvert. De amilyen gyanakvóan méregetett, úgy tűnt, ez azért nehezére esne. – Nem akarsz lefújni, ugye? – Hacsak nem változol zombivá. – Nagyon vicces. – Jó, akkor add ide. Kicsit habozott, és én már-már azt mondtam, hogy mindegy, maradok, ha akarja, spray-vel vagy anélkül, tök mindegy. Szerencsére nem olvasott a gondolataimban, és halkan káromkodva a kezembe adta a flakont. Majd egy nagyot lépett hátra. – Most jó? – kérdezte. A hátizsákomba ejtettem a paprikaspray-t. – Sokkal jobb. A fejét csóválva felrángatott a padlóról, és a derekamnál fogva kivonszolt a fürdőszobából. Ezért tulajdonképpen hálás voltam, mert még mindig nem éreztem úgy, hogy meg tudnék állni a lábamon. Aztán lerakott egy szép puha fotelbe, utána pedig kinyitotta a kanapét. Felajánlhattam volna a segítségemet, de minek? Mind a ketten tudtuk, hogy csak hátráltatnám. Úgyhogy csendben ültem, de aztán beugrott, hogy kérdezni akartam tőle valamit. – Hogy hívnak? Megállt a keze a levegőben a takarósimítgatás közben. – Hát… attól függ. Ennek sok értelme nem volt. Akkor megint kezdődik a dili. – Mármint mitől? – Hogy ki mondja. Sok becenevem van. – Rendben – bólintottam. – Én minek nevezzelek?

Még egy takarót terített leendő fekvőhelyemre, aztán komolyan rám nézett. – Miért kéne bárminek is nevezned? Arról volt szó, hogy holnaptól elfelejtjük, hogy egyáltalán találkoztunk. – Ja, ez oké. De addig még több óra. Nem hívhatlak egészen addig Dögös Pasinak. – Erre elnevette magát, pedig én azt sem tudtam, mit beszélek. De annyira fáradt voltam, hogy már nem is érdekelt. – Mindegy, tudod, mire gondolok. – Dehogy tudom! – mondta, és úgy vigyorgott rám, mintha nem is lenne annyira megközelíthetetlen. – Amúgy végre mondtál valami kedveset. – Hát nehéz lett volna akkor rögtön kedvesnek lennem, amikor lefújtál – motyogtam már szinte félálomban. – Rögtön… milyen fura szó. Olyan, mint valami hegy. Szeretem a hegyeket. Ott nincs tengeribetegség. – Szólíts Nicknek! – Jól van. Az jó. Jó éjt, Nick! – De ezt már szinte tényleg álmomban mondtam, csukott szemmel. Azt még éreztem, hogy átrak a fotelből az ágyba. Szívem szerint tiltakoztam volna kicsit, ha nem lett volna olyan finom puha az ágy. Már épp belesüppedtem volna, amikor jött megint a tengeribetegség meg a hányinger. – Jaj de gyűlölöm az óceánt! Csináljon már valaki valamit! Két vékony, de izmos kar ülő helyzetbe rántott, az ágy támlájának döntött, aztán egy perc múlva egy dobozos kólát nyomtak a kezembe. – Ezt idd meg. A szénsav megnyugtatja a gyomrodat. Belekortyoltam, bármit megtettem volna, hogy jobban legyek. – Köszönöm. Mindent köszönök. Kivéve a spray-t, persze. De amúgy tényleg. Hálás vagyok. Rám mosolygott. Nahát, tulajdonképpen egész kellemesen töltöm itt az időt ezzel a Nickkel, aki pedig elég szörnyű állapotban talált rám, és már azt is tudja, hogy tetszik nekem. És már nincs is annyira kiakadva rám. Inkább kicsit szórakoztatom… talán. – És bocs, ööö… téged hogy hívnak? Kis bűntudattal nézett rám, amiért ezt eddig nem kérdezte meg. – Holly Dayton. – És ahogy látom, Holly Dayton, nagy ReadySet-rajongó vagy. Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Ittam még egy korty kólát. – Ja, ahogyan még legalább ötmillióan. Kényelmesen hátradőlt. – És hogy tetszenek a szövegeik? Fintorogtam, igyekeztem valami értelmes választ adni, miközben persze még mindig forgott velem a világ. – Szép költői szövegek, okosan vannak kitalálva. Akárhogy lehet értelmezni őket. Még a szerelmes dalaik is valahogy olyan kétértelműek. Ez tetszik. Bár épp azon gondolkodtam, hogy… – Igen? – türelmetlenkedett Nick. – Lehet, hogy marha nagyot tévedek, de szerintem Timothy Goff meleg. Akkor érthetőbb lenne a dolog. Szerintem a dobos sráccal kavarnak. Nick erre úgy felkapta a vizet, hogy csak néztem. – Timothy Goff nem kavar a dobossal! – Oké, oké, nyugi már! Mit hisztizel? Csak felmerült bennem. A srác dühösen meredt rám. – Nem kavar vele, érted? – Honnan tudod? – Csak tudom. Mert látom. – Ezt meg hogy érted? Tudom, hogy vannak, akik az ilyet rögtön kiszúrják, de azért csak úgy ránézésre nem lehet megállapítani valakiről, hogy meleg-e. – Akkor sem kavar a dobossal. – Jól van. – Kicsit meglepett, hogy ennyire hevesen reagált. – Nem kavar a dobossal. – Vállat vontam, és ittam még egy kis kólát. – Akkor talán a másik gitárossal – kuncogtam. – Most ezt miért csinálod? – Mit csinálok? – Miért akarod bemagyarázni, hogy azok a srácok kavarnak egymással? Próbáltam komolyan venni a kérdést, de majd leragadt a szemem az álmosságtól, úgyhogy csak kimerültén vigyorogtam. Pillanatnyilag kizárólag az alvás érdekelt. – Nekem aztán mindegy. Csak úgy elképzelem, ahogy a három srác folyton együtt van, turnékon például.

Neked még soha nem jutott eszedbe? – Nem! Hát ez egyértelmű válasznak hangzott. – Biztos vagyok benne, hogy csak haverok – tette még hozzá. Felvontam a szemöldököm, mire hozzám vágott egy párnát. Majdnem feldöntötte a kólámat. – Hé! – Aludjál, Holly! Szívesen és azonnal szót fogadtam. De esküdni mernék rá, hogy még valami ilyesmit dünnyögött: – Még hogy kavarnak! Istenem, miért pont ennek a Kis Kócosnak kellett betörni hozzám?! Nem valami hízelgő megállapítás, de – győzködtem magamat – lehetséges, hogy csak nem értettem pontosan, mit mond.

Dominic Ez a csaj azt hiszi, meleg vagyok! Pontosabban, hogy Dominic Wyatt az egyik zenésztársával „kavar”. Pedig Nicket elég vonzónak találta, már amennyire kimerült hadoválását komolyan lehet venni. Akármennyire két lábon járó katasztrófa is Holly Dayton, ez a vallomás egész jólesett. Aztán meg azzal jött, hogy szerinte a srácok a Ready-Setben egymással járnak. Jézusom! Ez a csaj még annál is elmebetegebb, mint elsőre gondoltam. És még így is, hogy már békésen hortyogott a kanapén, teljesen összekuszálta a terveimet. Azért jöttem el nyaralni, hogy pihenjek és magammal foglalkozzak. A mai éjszakának már lőttek. Még csak át sem alhatom ezt a rémséget, mert felpörögtem a szobába rendelt kávéktól. Itt vagyok tele koffeinnel, de zajt nem csaphatok, nehogy felébresszem a Kis Kócost. A saját lakosztályomban! Ha legalább tetszene. Ha normálisan ismerkedünk meg, mondjuk az úszómedencénél, elbeszélgetünk és áthívom a lakosztályomba, az más lenne. De nem, ő bevackolta magát a fürdőszobámban, majd egyszerűen kijelentette, hogy szexuális kapcsolatom van a két legjobb barátommal. Alapjáraton a normális csajokat jobban szeretem az olyan bolondoknál, akik elkérik tőlem a paprikaspray-t, mielőtt kegyeskednek elfogadni tőlem egy olyan ajánlatot, amit meg sem érdemelnek. Szóval… nagy fogás! Azon vettem észre magam, hogy egyre csak bámulom az alvó kiscsajt. Időnként fájdalmasan nyöszörgött, hánykolódott a takaró alatt. Tényleg rossz bőrben volt. Akkora ReadySet-rajongó a világon nincs, aki ennyire elsápad a látványomtól. Megkönnyebbülten láttam, hogy kezdi visszanyerni a színét, a szája is már kicsit pirosabb lett. Most, hogy a kócos Hollyt már nem lehetett összetéveszteni egy zombival, rájöttem, hogy jelenlétének igazi haszna, hogy a lakosztály süket csendjét végre megtörte valami. Csak ki kell szűrni a nyögő, vinnyogó hangokat, és akár dalt is írhatok. Észre se vettem, és már fogtam a dobverőket, és olyan ritmust játszottam, amilyen ez a lány volt. Éles, szaggatott ritmust, aminek az egyenetlenségében van valami érdekes erő. Eddig nem ez volt a ReadySetre jellemző, de nem tűnt rossznak. Ahogy átváltottam gitárra, rögtön kerekedett hozzá valami szöveg. Felkaptam a noteszomat és jegyzeteltem: Tengeribeteg lettem tőled. Hogy csinálod? Remeg a lábam, nem tudok állni rajta. A fedélzet is mintha összeroppanna. Tudom, tudod, ez az én poklom, kettőnké a kínok kínja. Valaki állítsa meg, állítsa meg a hajónk! Jó, lehet, hogy nem annyira ütős még, mint Tim szövegei, de azért elmegy. Kétségbeesetten igyekeztem lejegyzetelni, milyen akkordokat képzelek a hangszerekre. Los Angelesben tökéletesen kell visszaadnom, mert Tim megöl, ha elfelejtem, hogy jönnek pontosan az átmenetek. Szóval elszántan dolgoztam. Alakítgattam a megírt szöveget, meg új szakaszokat tettem hozzá, míg a végére egész eladhatónak tűnt a dal. Lehet, hogy nem az a biztos nyerő indie hangzású szám, mint amilyenekről a ReadySet híres, de vállalhatónak tűnik. Mindenképpen érdemes lesz elővenni, ha összejön a filmzenére a szerződés. Állítólag egy olyan filmen gondolkodnak, ami nagyjából Tim fiújának legjobb barátja történetét követi. Mackenzie-ről nemrég felkerült egy kínos videó a YouTube-ra, így aztán egyetlen nap alatt sztár lett belőle. Nem valószínű, hogy Mackenzie örülne az újabb felhajtásnak. Ő aztán a legkevésbé sem olyan lány, aki hollywoodi tündöklésre termett. Mert Mackenzie Wellesley a stréberek strébere. Nem mintha bármi baj lenne vele. Ha nem lett volna kezdettől fogva egyértelmű, hogy egy iskolatársáért van oda, még talán be is próbálkozom nála. De szerencsére hamar felfogtam, hogy mekkora égés lenne a barátságon kívül bármi másra törekedni. Mackenzie nem az a fajta lány, aki távkapcsolatra vágyik, különösen nem egy rocksztárral. Épp eléggé kijutott neki a hírverésből nélkülem is. De úgy éreztem, ez a szám illene a filmbe. Nyilvánvaló, hogy a stúdió olyan sztárocskát választ majd a

főszerepre, aki pár év múlva az elvonóra kerül, vagy anorexiás lesz, de legalább a zene legyen jó. Ezen merengve ütögettem a noteszem fedelét. Talán sikerül valami minőségi cuccal a srácok elé állnom. Részben Hollynak köszönhetően. Rápillantottam, és láttam, hogy a legkevésbé sem zavarja a zene. Most, hogy végre kidőlt, úgy tűnt, semmi se téríthetné magához. Nagyot ásítottam, a koffeinmámor eltűnőben volt. Álmosan néztem az órámra. Hajnali négy. Nem csoda, hogy kimerültem. Eleve a hosszú napok és a még hosszabb éjszakázások miatt akartam szünetelni kicsit, mert a folyamatos munka már teljesen kikészített. Most meg mi van? Hivatalos vakációm első éjjelén ugyanolyan keményen nyomom az ipart, ha nem keményebben. Na ennek vége! Lekapcsoltam a lámpát a fürdőben – mert csak ezt égettem, hogy ne zavarjam a kanapén szendergő Csipkerózsikát –, és lefeküdtem aludni. Közben azon járt az eszem, hogy mit szólnak majd a srácok a dalhoz. Pár óra múlva hangos puffanásra és vendégem elfojtott szentségelésére ébredtem. Fájdalmasan felnyögtem, és a fejemre húztam a takarót. Nem akartam, hogy bármi közöm legyen Holly Dayton legújabb katasztrófájához. Lovagias viselkedésemmel talán már jóvátettem a paprikaspray-t. Nem érdekel, mire lenne épp szüksége, végeztem vele. – Nick? – szólt hozzám bátortalanul. – Hagyjál, Holly! – Ööö… csak azt akartam kérdezni, hogy használhatom-e a fürdőszobát. Most meg engedélyt kér? Ez komoly? Hát ezzel alaposan elkésett. – Persze. Nyugodtan. Csak hagyj békén! Hallottam, hogy valami olyasmit dünnyög, hogy: „Ez is bal lábbal kelt.” Sikerült megállnom, hogy ne válaszoljak valami nagyon udvariatlant. Arra gondoltam, hogy jó jel, ha zuhanyozik, mert akkor talán hamarosan távozik. Maximum egy órát kell még közepesen civilizált módon viselkednem, és utána újra magányosan élvezhetem luxuskabinomat. Jobb esetben, ha sikerül visszaaludnom, mire előkerül a fürdőszobából, talán még ezt is megúszom. Bevált volna a terv, ha Holly nem énekel zuhanyozás közben. Szép csendesen kezdte, de aztán egyre jobban belendült. A ReadySet-dalokba! Akár hízelgő is lehetett volna: a zenekar pólóját viselte, fejből tudta a számainkat… ideális rajongó. Pedig nem tudta, hogy a dobos fürdőszobájában zuhanyozik. Mégis kínszenvedés volt. Holly ugyanis nem tudott énekelni. Ha az élete múlik rajta, akkor se. Eszetlenül trillázott, rikácsolt, olyan hangokat adott ki, mint a hőségben vernyákoló macskák. Na de hogy éneklés? Az fel se merült. Egymaga sorra lemészárolta legnagyobb slágereinket. Fájdalmas volt hallani. Már majdnem bekiabáltam neki, hogy azonnal hagyja abba, de aztán letettem róla. Amilyen szerencsétlen, megijed, és elvágódik a zuhany alatt. Nekem meg lesz egy agyrázkódásos, meztelen lány a fürdőszobámban. Az, hogy meztelen, nem is hangzik rosszul… de az egyéb körülmények annál inkább. Például, hogy a csaj minden, csak nem normális. Továbbra is hallottam a dalfoszlányokat a fürdőszobából, miközben nyilván elhasználta az összes, magamnak rendelt törülközőt. Aztán bemasírozott a nappaliba a farmerjében meg újonnan vásárolt béna, pálmafás ingemben, mintha az övé volna. Hát Csipkerózsika, te ma nem úszód meg, hogy széttépjen a medve. – Mi a túrót csinálsz? – fakadtam ki. Meglepődve nézett rám. – Épp a kanapét akartam összecsukni. Vagy inkább te szeretnéd? – Nem, nem feltétlenül. – Akkor jó. – Odament az ágyhoz, és kezdte lepakolni a takarókat. – Na de mi a fenééért van rajtad az én ingem? Hátrafordult. Már nem nézett ki olyan vacakul, mint tegnap, bár ezzel nem mondtam sokat. Még mindig sápadt volt, és nedves, hosszú haja összetapadt. Leginkább egy búbánatos kispatkányra hasonlított, akire épp rájár a rúd. – Most miért olyan nagy ügy? Összegyűrve hevert a kövön. Nem gondoltam, hogy különösebben hiányozna. – Nem lophatod el más ruháját, amikor az alszik. – Életemben nem loptam el semmit! – Olyan dühösen meregette rám a szemét, hogy látszott, én legalább annyira borzolom az ő idegeit, mint ő az enyémet. Ez jó! – Értem, lopni nem szoktál. Szigorúan megmaradsz az erőszakos behatolásnál?

Vörös karikás szemét forgatva a plafonra nézett. – faj, szállj már le rólam! Tengeribeteg voltam. De jobban jártam volna, ha valaki máshoz megyek hányni. Na, ettől már vöröset láttam én is. – Na ne mondd! És fogadjunk, az az illető tapsviharban tört volna ki, amikor a lehető leghülyébb időpontban elkezdesz rikácsolni. Esküszöm, te nem vagy komplett! Egy pillanatra megmerevedett. – Nem rikácsoltam. – Higgy nekem! Otthon vagyok a zenében. Amit műveltél, annak nem volt semmi köze az énekléshez. Nagyon csúnya pillantást lövellt felém. – Nem tudom, mi a bajod, de így reggel totális seggfej vagy. Ekkor heves dörömbölés hallatszott az ajtón. Holly morc tekintete még jobban elsötétült, ahogy érteni vélte a történteket. – Ó, már értem. Azért vagy ilyen rém ideges, mert idehívtál pár csajt, és nem akarod, hogy láb alatt legyek. Nyugodtan megmondhattad volna. – A vállára kapta a hátizsákját. – Érdekes élmény volt, Nick. Élj boldogan! Mielőtt még odavághattam volna, hogy tényleg elegem van belőle, de nem azért, mert csajokat várok, már fel is rántotta az ajtót. De kilépni rajta nem tudott. A folyosó zsúfolásig volt lányokkal. Több tucat különböző korú, formájú és méretű, mindazonáltal hívatlan csaj tülekedett az ajtónál. Holly ledermedt, mozdulni se bírt, elvakították a villanó vakuk. És jött a sikítozás: „Dominic, imádlak! Vegyél feleségül! Jaj istenem, Dominic! Gyereket akarok tőled!” Szerintem az egyik rajongóm még el is ájult. Odaugrottam az ajtóhoz, elkaptam Holly hátizsákját, úgy rántottam vissza a szobába. Aztán becsaptam az ajtót. Nagyot kattant a zár. A büdös francba! Holly csak bámult rám. – Ki a bánat vagy te… Dominic? Na ekkor már tudtam, hogy menthetetlenül elcsesztem mindent.

Holly Mi a bánat történt? Nem értettem. Emlékszem, amikor felébredtem a kanapén, kicsivel jobban éreztem magam, a tegnapi hányinger emléke már csak úgy kísértett, mint a vizsgák gondolata tanévkezdetkor – kellemetlen, de nem közvetlen életveszély. Például már nem éreztem úgy, hogy a tengeribetegségtől mozdulni sem tudok. Ezt határozott javulásnak vettem, főleg mivel egy idegen szobájában ébredtem, ami azért elég zavarba ejtő volt. Bár rosszabbul is kezdődhetett volna a nap. Ráadásul Nick – most, hogy már lefegyvereztem – igazán élvezetes látványt nyújtott. Világosan emlékeztem, hogy éjjel említettem is neki ilyesmit. Felültem az ágyban, majd megpróbáltam kikászálódni. De a lábam beakadt a takaróba, megbotlottam, és meglehetősen bénán a padlón landoltam. Ez is egy módja a felkelésnek. De mintha Nick nem vette volna észre. Csak mormogott valamit a párnájába, és közölte, hagyjam békén. Kedves. Bár, ha figyelembe vesszük, hogyan törtem be az életébe, nem várhattam, hogy ágyba hozza a reggelit, és velem együtt költi el. De legalább megpróbálhatnánk békésén elválni. Úgy gondoltam, udvariasan megkérdezem, használhatom-e a fürdőt, és nem csak úgy bevonulok magamtól. Nem mintha tisztában lennék azzal, hogy mit diktál az illem ilyen helyzetben. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna, ha kislisszolok és visszamegyek a kabinomba, de utálatosan izzadtnak és nyirkosnak éreztem a bőröm. Muszáj volt lezuhanyoznom, mielőtt visszaigazgatom a kanapét. Még arra is gondoltam, hogy kávét hozatok a szobába, afféle köszönetként, meg hogy később majd ne érezzük hülyén magunkat, ha összetalálkozunk. Talán ha beszélgetünk egy jót, akár még kedve is támadhat velem lógni néha. Az nagyon jó lenne, ha időnként lenne kivel töltenem az időt, ha már vér szerinti rokonaim többsége erre a célra alkalmatlan. Úgyhogy oda se hederítettem a morgására, és a fürdőszobába vonultam, eltökélve, hogy a zuhany után igyekszem majd jobb benyomást kelteni, mint eddig sikerült. A forró víz fantasztikusan jólesett, pár percre teljesen elfelejtkeztem helyzetem kínos voltáról. De ahogy kiléptem a zuhany alól, beugrott a kérdés, hogy mit vegyek fel. Előző este arra persze nem gondoltam, hogy váltóruhát is tegyek a hátizsákomba, úgyhogy volt a farmerem, meg a hányingert, paprikaspray-t és mindenféle gusztustalanságot idéző ReadySet-pólóm. A pálmafás ing ott hevert gyűrötten a kövön. Súlyos bajra – ronda ing. Magamra kaptam. Természetesen azzal a szándékkal, hogy később visszahozom. Ha már átöltöztem saját, tiszta ruhámba. Bár az igazat megvallva, inkább szívességet tettem volna Nicknek, ha végleg eltulajdonítom. Irtó ocsmány ing volt. Még a széles vállú, sötétkék szemű Dögös Pasin se mutatott jól. De ezek szerint mégis erősen kötődött hozzá, mert amikor kiléptem a fürdőből, és meglátott benne, villámokat szórt a tekintete. Akkor meg aztán végképp elpárolgott minden jó szándékom, amikor egyenesen azzal gyanúsított, hogy el akarom lopni a hülye ingét. Totál seggfej módra viselkedett, és már elnézést, de miért kéne ezt nekem eltűrnöm? Dühöngjön magában, ha akar, mit érdekel engem! Épp elég azt hallgatnom, ahogy a rokonaim cikizik a külsőmet a nagyapám előtt, de hogy még egy olyan pasinál is égjek és hülyének érezzem magam, aki nemrég engem nézett zombinak?! Egy percig sem akartam már tovább itt maradni. Jó eséllyel ő is erre vágyott, és azért viselkedett olyan furkón, hogy minél előbb eltűnjek a bal fenéken. Fel se lett volna szabad merülnie bennem, hogy megpróbálok kedves lenni. Nyilván azt gondolta, felette áll a civilizációs normáknak, úgymint alapvető illemtudás vagy udvariasság. De mindegy, ez már legyen az ő problémája. Ha ennyire lenéz, akkor vissza se kapja a hülye ingét! Á, mégse, nem szeretek haragot tartani, és csak azért ellopni egy inget, hogy bosszantsak egy vadidegent, az elég pitiánerség. Felül kell emelkednem magamon – megint. Na, majd később. Megindultam az ajtó felé, hatalmas fekete dühfellegekkel a fejem körül, mint valami rajzfilmben. Amikor felrántottam az ajtót, elszabadult a pokol. Tinilányok seregével néztem szembe, akik néma csendben várták, hogy kinyíljon az ajtó, majd amikor ez megtörtént, nem bírták tovább visszafogni magukat. Vad sikongásban törtek ki. Illetve legelőször vakuk villantak a szemembe. Totálisnak tűnt a káosz. A lányok nyilvánvalóan eltévesztették a

szobaszámot, hiszen nem Nick nevét sikították. Valami Dominicnak visongtak, hogy vegye őket feleségül, meg ilyeneket. .. Az meg ki a fene lehet? Már épp akartam mondani nekik, hogy tévedés, ez nem az a lakosztály, amikor hátulról egy kéz megragadta a táskámat, és visszarántott a szobába. Nick szentségeit, és bevágta az ajtót a tinik orra előtt. Pedig az lett volna logikus, hogy egy ilyen lüke, uncsi alak, mint ez a Nick, azon nyomban szavukon fogja a csajszikat, aztán edzőtermi stílusban beszámol a dologról Dominic nevű haverjának, aki feltehetőleg eredetileg kibérelte a lakosztályt. Ennek több értelme lett volna, mint annak, hogy Mr. „Hogy mered felvenni a csúnya hawaii ingemet” csávónak az ajtaja előtt visongjon ez a tömeg. Csak hát a csajszik, ha lehet, még nagyobb hangerőre kapcsoltak, amikor Nick egy pillanatra láthatóvá vált, mielőtt bevágta az ajtót. Mit is mondott a srác tegnap? Hogy sok beceneve van… Valami ilyesmit. Csak éppen nem fogott valami remekül az agyam. Bosszantott, hogy nem figyeltem oda jobban. Miközben tátott szájjal bámultam rá, leesett: lehet, hogy én még kevesebbet tudok a 329-es szoba lakójáról, mint az odakint őrjöngő libák? – Mi a fene ez? Ki vagy te, Dominic? Halálosan komolyan kérdeztem. Egyszer s mindenkorra tudni akartam. Az kiderült, hogy a srác nem egyszerűen Nick, ahogy állította. Csak a hírességek, királyi fenségek és multimilliomosok ajtaja előtt táboroznak le tömegek, hogy láthassák őket. Az ő esetükben még az is érthető, ha paprikaspray-t tartanak maguknál. Vajon a srác melyik csoportba tartozik? Hátráltam egy lépést. – Miért van neked szükséged paprikaspray-re, Dominic? Ki a bánat vagy te? Nem is tudom, mit vártam, hogy mit mond. Például, hogy: „Vilmos herceg rokona vagyok. Egy kisebb, általad talán nem ismert ország uralkodója, amely a sípályáiról és kiváló gyógyfürdőiről ismert.” Arra biztos nem számítottam, hogy csak annyit mond: – Nézz a pólódra! Magamra pillantottam, de a pálmás ing nem sokat mondott. – Mi van? Pálmaültetvényeid vannak? – kérdeztem gúnyosan. – Azt azért furcsállnám. – Azt mondtam, nézz rá a pólódra! Ne az én ingemre. A saját pólódra! Hát akkor csakis a ReadySetre gondolhat. Ijedten hátráltam, és amikor beleütköztem az ágyba, lehuppantam. – Szent Habakuk! Te Dominic Wyatt vagy! A ReadySet dobosa! A mosolyából látszott, hogy most ismét önelégülten magabiztos önmaga lehet. – Igen, az vagyok. – Aztarohadt! – mondtam tisztán és világosan. – És tuti nem vagy meleg? Na ezzel legalább hamar lehervasztottam az öntelt kifejezést a képéről. – Nem! – Tényleg? Pedig esküdni mertem volna rá. – Nem! – Beletúrt sötétbarna hajába, amitől az még kócosabb lett, mint az iménti „jaj, épp most keltem” frizura. Nem tisztességes, hogy ennek a srácnak még ez is jól áll. – Figyelj! Nehéz éjszakám volt. Nem tennéd meg, hogy legalább pár percig nem idegesítesz? Csak ennyit kérek. – Oké – mondtam, és várakozva néztem, ahogy ott ácsorog. – Most mi van? – Semmi. Csak várom, hogy előállj a tervvel. Én, a kis dupla nulla úgyse tudnék semmit kitalálni. – Ez elég valószínű – dünnyögte. Én meg csak néztem. – Hé, viccnek szántam! – Tudom, de nem vicc. Lövésed sincs, mekkora szarba kerültünk. Elhúztam a számat, mintha a világon a legtermészetesebb lenne, hogy sikongó rajongókkal kell szembenéznem. – Hú, azok a kiscsajok odakinn olyan de olyan ijesztőek voltak! Még mindig reszketek a pálmafás ingedben. Nick (töröl: Dominic) nagyot sóhajtott. – Akkor elmondom, mi fog most történni. Azok a lányok szétküldik a fotókat a barátaiknak. Valaki seperc alatt felteszi őket a Facebookra. Másvalaki meg eladja annak a lapnak vagy közösségi oldalnak, amelyik a legtöbbet

kínálja értük. Szóval a sztori biztosan kiszivárog. Valaki nyilvánvalóan beazonosít téged, de már előtte beindul a találgatás. Idáig tudsz követni? Nyeltem egyet, és bólintottam. – Igen. De miféle találgatás egész pontosan? Felröhögött, de nem úgy, mint aki tényleg viccesnek találja a helyzetet. Inkább úgy, mint aki csak azért nevet, hogy ne szitkozódjon, vagy ne vágjon a földhöz valamit. Fura volt, de minél több időt töltöttem vele, annál kevésbé értettem, hogy dőlhettem be először laza, nyugis megjelenésének. Ez a csávó merevebb volt, mint egy kikeményített ing. – Mindenféle találgatások! Hol és hogyan találkoztunk? Mióta járunk? Most majd ez következik, és neked lesz rosszabb. – Nekem rosszabb? – értetlenkedtem. – Hát persze. A média figyelme kész pokol egy lány számára. Minden szerelését kitárgyalják. És halálos fenyegetéseket kap. Kezdett kicsit sok lenni nekem ez az egész, többet nem bírtam befogadni, már így is teljes kapacitással működött az agyam. – Miért kapnék halálos fenyegetéseket? Szimpatikus lány vagyok. A legtöbben ugyan észre sem vesznek, de aki mégis, az kedvelni szokott. – Az lehet, hogy téged kedvelnek az ismerőseid – magyarázta higgadtan –, de engem imádnak a rajongóim. Személyes sértésnek veszik, ha bárki kritizálni mer. – Aha, akkor azért ekkora az egód. Végül is érthető. Ha értem rajonganának ennyien, biztos én is jobban érezném magam a bőrömben. – Szerintem még mindig nem fogod fel. A ReadySet-rajongók nem nézik jó szemmel, ha összejövünk valakivel. Nem bírtam megállni: – Talán mert ők is úgy gondolják, hogy egymáshoz tartoztok. – Leszállnál már erről a témáról? – csattant fel dühösen Nick. Ahogy felemelte a hangját, odakint is felerősödött a lányok visongása, valószínűleg egymást lökdösve igyekeztek az ajtóhoz tapasztani a fülüket. – Ejtsd a csajt! – hallatszott a véleményük. A francba! Komolyan úgy tűnt, Nick idegei mindjárt felmondják a szolgálatot. – Figyelj, azonnal kipukkad ez a lufi, ha elmondjuk az igazat. Rám jött a tengeribetegség, és te megengedted, hogy a kanapén aludjak. A kedvedért a paprikaspray-t kihagyjuk a sztoriból. Te leszel a hős lovag. Úgy nézett rám, mintha nagyon bevertem volna a fejem zuhanyozás közben. – Most hülyéskedsz? Szerinted ki hinné el, hogy nem dugtunk? Akármit mondunk, nem hinnék el. De nem is ez a legnagyobb baj. Csak néztem egy nagyot, hogy miket nem mond. – Komolyan? Tudod, az én szempontomból elég nagy baj, ha az emberek azt hiszik, lefeküdtem veled. – A gond az, hogy pocsékul nézek ki. Mintha képen töröltek volna. – Nem sértésnek szántam – tette hozzá mellékesen. – Természetesen. Rendszerint bóknak tekintem, ha azt mondják rólam, pocsékul nézek ki. – Nem erről van szó. Csak nem akarok mellébeszélni. Biztos vagyok benne, hogy nem mindig nézel úgy ki, mint… mint most. De még mindig vörös karikák vannak a szemed körül a paprikaspraytől… holtsápadt az arcod, csuromvíz a hajad, mint aki a zuhanyzóba akarta ölni magát… Ümm… kihagytam valamit? Védekezően összefontam a karom. – Nem, mindent elmondtál. És megértelek. Ha valami modellkülsejű csajjal kapnak rajta alsógatyában, azt sokkul egyszerűbb lett volna kimagyarázni. De egy ilyen lánnyal, mint én… ez tényleg megalázó lehet neked. Sokat sejtető pillantást vetettem a bokszerére, mire azonnal felkapta a padlóról a farmerét, és magára rángatta. Igazából csak ekkor vettem észre, hogy még mindig ugyanabban az alsóban és fehér ingben van, amiben első fürdőszobai találkozásunkkor. Amikor még csak ébredezett, a takaró alatt nem látszott… meg akkor se figyeltem oda, amikor ötven sikítozó csaj vakuzott a szemembe. Marha jó. – Nem szoktam farmerben aludni – morogta. – Nem mintha mentegetőznöm kéne bármiért… ez az én lakosztályom, a fenébe is! – Ezt már említetted párszor. Ha más nincs, akkor én lassan mennék.

Ekkor az ágy túlsó végében valahol megszólalt az iPadje, és vadul kutatni kezdett utána, nekem meg odavakkantotta, hogy várjak. Aztán ügyet sem vetve rám, beleszólt a telefonjába, és rögtön a lényegre tért. – Igen, tudom, Tim. Elcsesztem a dolgot. Baromira sajnálom. Te jó ég! Timothy Goff van a telefonban. – Remélem, meg tudod magyarázni, miért beszélik rólad az emberek, hogy vered az új barátnődet. Épp most foglaltam le a repjegyet Portlandbe. Ugye ez csak valami egyszerű félreértés, Dom? – Nem az én hibám. Csak bámultam. – Talán az enyém? Nick rám mutatott. – Ő tört be – majd magára bökött – hozzám. Önvédelem volt. Azért az nem ugyanaz. – Még mindig ott van? – Timothy Goff egyre dühösebb lett a barátjára. – Jesszusom, Dom! Oltárira seggbe foglak rúgni. Hívd a telefonhoz! – Nem tudom, jó ötlet-e… Ügyet sem vetve Nick tiltakozására, a készülék elé sétáltam, és odaintegettem kedvenc rockzenészemnek, akiért két éve lángolt a szívem. Bár álmaimban soha nem azért ismerkedtünk meg, mert jogtalanul használatba vettem a dobosa fürdőszobáját. De ez abban a pillanatban teljesen mellékes volt ahhoz képest, hogy a ReadySet énekesével beszélgethetek. Csak nyugi, Holly, muszáj ebből kihozni valamit! – Szia… Timothy Goff. Vagy Mr. Goff? Nem is tudom, hogy szólítsalak, de… helló! Ügyes, Holly, nagyon ügyes! – Hívj csak Timnek! – A mosoly azonnal lehervadt a képéről, ahogy meglátott nem épp fényes állapotomban. – Úgy tűnik… – Hogy pocsékul nézek ki – segítettem előzékenyen. – Nick már mondta. Tim elkapta rólam a tekintetét, és dühös pillantást vetett zenésztársára. – Ragyogó, Dom! Remélem, néhány kutyakölyökbe is belerúgtál. Nickben legalább annyi emberség volt, hogy erre kicsit zavarba jöjjön. – Azon még dolgozom. Ritkán tartanak kutyakölyköket a hajókon. Tim erre nem is reagált, visszatért hozzám. – Ne törődj a barátommal, én se szoktam. Csak azt akartam mondani, úgy tűnik, hogy segítségre van szükséged. Elmondod, mi történt? Hát ettől teljesen elolvadtam, ott helyben, Nick ágyán. Azt hiszem, ezt ő is észrevette, mert mintha ingerülten horkantott volna. Erre összekaptam magam, mégsem tűnhetek – még Timothy Goff kedvéért sem – olyan libának, aki köpni-nyelni nem tud, ha egy sztárral beszél. Úgyhogy igyekeztem érthetően előadni a történetet. Tengeribeteg lettem. Nick lefújt paprikaspray-vel. És reggel arra léptem ki az ajtón, hogy ott tömörülnek a csajok. Nick párszor megpróbált közbeszólni, de Tim tekintetén látszott, hogy rettenetesen haragszik rá. Ami, ha úgy vesszük, nem volt teljesen igazságos. – Nagyon rendes volt tőle, hogy engedett itt éjszakázni – ismertem el. – Nem lett volna kötelessége, én meg nem voltam olyan állapotban, hogy visszautasítsam. Szóval szép gesztus volt. Ennyi elismerés telt tőlem. Nem sok, de azért éreztem, hogy Nick egy kicsit megkönnyebbült. – Hát igen – mondta Tim. – Figyelj, Holly, örülök, hogy beszéltünk, de most Dommal kell váltanom pár szót… a zenekar bizalmas ügyeiről. – Persze, persze – bólogattam, mint azok a billegő fejű bábuk. – Nekem már úgyis mennem kell… – Nem! – kiáltott fel egyszerre mindkét srác. – Légy szíves, ne menj sehova, amíg ki nem találunk valamit. Esetleg rendelj kávét magatoknak, vagy ilyesmi – javasolta Tim. Egyikről a másikra bámultam. Végül is egy ingyenkávé itt, ebben a lakosztályban nem tűnt olyan rossz ötletnek. – Hát jó. Nick gyorsan kikapta a kezemből az iPadjét, mielőtt meggondolhattam volna magam, és kivonult vele a teraszra. Közben gondosan becsukta maga mögött az ajtót, hogy még véletlenül se halljam, mit döntenek a jövőm felől. Ez igazán megnyugtató volt. Mármint cseppet sem volt megnyugtató.

Dominic Holly persze tökéletesen simulékony, amikor Timmel beszél. Még a Holly-féle rémségek is egy csapásra kedvesek lesznek mellette. Ezt a különleges képességét legfeljebb egy csipetnyi irigységgel fűszerezett csodálattal szemléltem. Tegyük hozzá, általában nem nekem kellett nagyjából négy óra alvás után szólóznom úgy, hogy tucatnyi sivalkodó lány tanyázik a szobám előtt. Hát most nem az „általában” esete forgott fenn. És elegem volt abból, hogy meggyőzzem Hollyt, nem vagyok meleg, miközben megbűvölt tekintettel mered Timre. Tökéletesen éreztem a helyzetben rejlő iróniát. – Nem tudom, hogy történhetett – mondtam Timnek. – Ilyesmi veled szokott előfordulni, nem velem. – Érdekes, nem emlékszem, hogy valaha is lefújtam volna valakit paprikaspray-vel. – Úgy értem, hogy elkapnak a rajongók. A spray-t pedig leadtad. – Igen, de nem kifejezetten azért, hogy egy tengeribeteg lány ellen fordítsd. A fenébe, Dom, van fogalmad, mekkora a baj?! Körülbelül ezt mondtam én is Hollynak az előbb, remélem, hogy az én számból nem hangzott ennyire nagyképűnek. – Igen, sejtem. Figyelj, nagyon sajnálom, hogy zűr lett. Hidd el, nem így terveztem. Hiszen azt se tudom, hogy a bánatba derült ki, hogy a hajón vagyok. – Pedig nem nehéz rájönni. Csak guglizd meg magad. Azonnal megérted. A Google rögtön két képet dobott ki rólam a legfrissebb hírekben. Az első vacsora közben készült, és állítólagos új barátnőm apjával, Mr. Ridgley-vel vagyok látható rajta, miközben jól megérdemelt vakációmat töltöm a Famous luxushajó fedélzetén. Akkor legalább az egyik Ridgley keze biztosan benne van a dologban. Jó tudni. A másik egy rettentő előnytelen kép a tátott szájú Hollyról, mögötte én, mindössze egy fehér ingben és bokszerben, dühös tekintettel. Ennek a kommentje még annál is rémesebb volt, mint amit Cynthia kapcsán írtak. „Pfuj! A ReadySet dobosa, Dominic Wyatt megdönt (és megver?) egy ismeretlen lányt, miközben a barátnőjével vakációzik?” – Szent Habakuk! – suttogtam. – És ez csak durvulhat – mondta gyászos hangon Tim. – A sajtó már nekigyürkőzött, hogy belőled legyen Hollywood következő rosszfiúja… mármint igazi rossz fiúja. – Figyelj, egy ujjal se nyúltam Hollyhoz! – Tudod, hogy a tények nem számítanak. Csak amit mondanak. És pillanatnyilag azt mondják, hogy egy kiskorú lánnyal kavarsz, és közben bántalmazol egy másikat. – Perelhetünk hitelrontásért. – Biztosan hosszú jogi csatározásra számíthatunk, amit a végén elvesztünk, mert ott vannak a kérdőjelek a cikk címében. Elhiszem, hogy az egész véletlen volt, de pokolian szeretnélek seggbe rúgni, Dom. – Gondolom, Chris is. – Naná, már megegyeztünk a sorrendben. Megengedte, hogy én legyek az első. Ez fájt. – Rendes tőle. Szerinted mennyire befolyásolhatja a tárgyalásokat a filmesekkel? Tim olyan sötéten nézett rám, hogy azt kívántam, bár ne kérdeztem volna. – Szerinted mennyire, nagyeszű? Az ilyen családbarát stúdiók, ha csak a legapróbb szexuális malőrt megneszelik, azonnal húzzák a csíkot. Szóval mit gondolsz, mivel töltjük Chrisszel a karácsonyt? Felnyögtem. – Mivel? – Konzerveket viszünk a szegényeknek. Aztán pulykát sütünk a hajléktalanoknak. Ja, és egy kis jótékonysági koncertet adunk az árváknak. Amivel nem lenne semmi gond, ha nem azt terveztem volna, hogy az új fiúmmal töltöm végre az ünnepeket. – Én itt elrendezem az ügyet, Tim. Még ma online tájékoztatjuk a sajtót Hollyval. Elmondja, hogy soha nem bántottam, én meg holnap hazarepülök Mexikóból. – Máris böngészni kezdtem a járatokat. – Négyre hazaérek. És még bőven lesz időtök seggbe rúgni az ingyenkonyha előtt. Jóváteszek mindent, esküszöm!

– Nem repülhetsz haza, mert romantikus vakáción vagy a szerelmeddel, Hollyval. Akit annyira szeretsz, hogy eddig nem akartad kitenni a média össztüzének. De most addig fotóztatjátok magatokat szörfözés közben, amíg nem lesztek Hollywood „legcukibb” párja. – Ezt nem mondod komolyan! – De, halálosan komolyan mondom, Dom. Vakációzni akartál? Hát hajrá! Vakációzhatsz Hollyval. Használd ki jól, mert ha megjöttél, kétszer olyan keményen kell hajtanunk. Tim megszakította a hívást, mielőtt bármit mondhattam volna. Hát ennyit a nyaralásról. A konzervszállítás, a pulykavacsora, az árvaházi fellépés, mindez rendben lett volna. Elég sok tapasztalatom van jótékonysági rendezvények terén, mert mindig úgy gondoltuk, hogy sztár mivoltunkat jótékony célokra kell felhasználni. Koncerteztünk a hurrikán károsultjainak megsegítésére, az olajfoltok eltakarításáért, a Trevor-projekt támogatására, hogy kevesebb legyen az öngyilkos… Szóval szívesen állunk minden jó ügy mellé. Fárasztó persze, de az ember legalább tudja, mire számíthat. Na de Hollyval járni? Ettől még csak az a jó érzés se tölti el az embert, hogy: „Most hű de pozitívan hozzájárulok a világ sorsának alakításához!” Legfeljebb az az érzés, hogy: „Úristen, mit keresek én itt ezzel a két lábon járó szerencsétlenséggel?” Ráadásul nem is a haverjaként kell vele lógnom, hanem a fiújaként. Maga lesz a pokol! Belöktem a teraszajtót, és mit látok? Holly az ágyamon heverészik, épp azokat a jegyzeteimet böngészi, amiket éjjel írtam, és közben vidáman mosolyog. Újabb terület, ahova illetéktelenül lépett be. Szívem szerint dühösen kitéptem volna a kezéből a dalkezdeményemet, de most nem haragíthattam magamra. Úgyhogy lehuppantam mellé az ágyra, kérdőn néztem rá, majd meg is kérdeztem: – Erkölcsi kifogásod van a magánszféra tiszteletben tartása ellen? Erre azért elpirult, és becsukta a noteszt. – Bocsánat. Csak unatkoztam. Amúgy jó ez a dal, Nick. Éjjel írtad? – Miből gondolod, hogy én írtam? Úgy nézett rám, mint aki szerint a válasz nyilvánvaló. – Hát mert nem olyan, mint az eddigi ReadySet-számok. A füzetet pedig a te lakosztályodban találtam, és a te neved áll a belső oldalon. Ezekből a jelekből zseniálisan arra következtettem, hogy a dalt csak te írhattad. Mit szól ehhez, Dr. Watson? – Nem rossz, Sherlock – ismertem be. – Igen, éjszaka írtam. – Az jó… – vigyorgott. – Akkor mégsem utálsz annyira. Néztem egy nagyot. – Miről beszélsz? – A múzsádul választottál. Valaki a szerelemtől tengeri beteg… már-már úgy hangzik, mintha egyenesen kedvelnél. Na jó, gyorsan mondd, hogy szörnyen pocsékul nézek ki, mielőtt elhíznám magam. A francba! Idegesíteni idegesített, de azt nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát. Csak azt a csekélységet kívántam, hogy másvalaki életét dúlja fel, ne az enyémet. Bárkiét, csak ne az enyémet. – Nem akartalak szívatni, Holly, tényleg. Felhorkant. – Az nem szívatás, hogy zombinak neveztél? Hogy megkérdezted, terhes vagyok-e? Hogy lopással vádoltál? Hát ahogy így összerakta, tényleg nem hangzott túl jól. De furamód, most nem tűnt annyira megbántottnak… inkább mintha kicsit szórakozott volna rajtam. – Na mindegy – próbáltam kihátrálni. A francba! Elég hülyén éreztem magam, de mivel belementem Tim tervébe, viselkednem kellett. – Egyáltalán nem vagy… ööö… rémes. Hollyból kitört a nevetés. – Nem vagyok rémes? Ennél szebbet még tényleg nem mondtál. – Egy pillanatra elhallgatott, mint aki eltűnődik azon, feltegye-e azt a kérdést, amitől a legtöbb férfi ösztönösen retteg. De aztán feltette: – Hát akkor milyen vagyok? De most komolyan. – Ha én azt tudnám… Bólintott. – Rendben. Na és akkor mi a terv? Hogyan keveredünk ki a pácból? Hát ez az. Most jön a trükkös rész. – Egy szívességet kell kérnem tőled, Holly. Méghozzá elég nagyot.

Erre kiegyenesedett ültében. – Igen? Hallgatlak. – Hát izé… szóval arról lenne szó… – Nyögd már ki, Nick! – Tájékoztatnunk kell a sajtót. – Rendben – bólogatott. – Szívesen elmondom, mi történt valójában. – Hát nem egészen azt kellene elmondani. Összehúzta a szemét, és gyanakvóan méregetett. – Vagy azt mondjuk el, ami történt, vagy nem azt. Nem látom a köztes lehetőséget. Melyik verzióra szavazol? A hangsúlyából már sejtettem, hogy sejti. – Arra, hogy nem azt. Szeme se rebbent. – Hanem? Mit kéne mondanom? – Nos, nagyon hálás lennék… a ReadySet nagyon hálás lenne, ha… – Na ki vele, Nick! Ennél nehezebb dolgom még sose volt. – Holly, legyél a barátnőm!

Holly – Hogy a mid legyek? Meredten bámultam, hátha kiderül, miről beszél valójában. Egészen eddig a pillanatig Nick mást sem akart, mint megszabadulni tőlem. Következésképp ez a hirtelen változás nem az irántam való érzéseivel kapcsolatos. A hasam fogtam, mert mintha megint felkavarodott volna a gyomrom, és csak részben a hajó meg a tenger miatt. Még hogy legyek a barátnője? Komolyan? Erre a szerepre én vagyok a lehető legrosszabb választás, és ezt mindketten tudjuk. Az ő barátnőjének modellalkata, pazar gesztenyebarna haja, elbűvölő mosolya és kristálytiszta kék szeme kell, hogy legyen. Nem pedig olyasvalaki, akit különösebb nehézség nélkül össze lehet téveszteni egy tengeribeteg zombival. Odáig rendben, hogy kaliforniai csaj vagyok, de nem a legszívdöglesztőbb fajtából. Na de akkor mit akar tőlem? Rémült ábrázatából ítélve, én lettem volna az utolsó mentsvár. Persze nem hibáztattam. Dominic Wyatt élete közel tökéletes lehetett – bármit megkaphatott, amit akart. Fotómodellekkel bulizhat, elegáns klubokban iszogathat egész éjjel, Hollywood legnagyobb sztárjaival töltheti az időt… Gondolom, elég annyit mondania: „Majd szólok az embereimnek, hogy vegyék fel a kapcsolatot az embereivel…” – és asszisztensek meg PR-osok meg ki tudja, micsodák egész hada ugrik a szavára. Valószínűleg. – Hogy ezt a kis incidenst kezelni tudjuk, nekünk kell irányítanunk az eseményeket. A következő a terv: elmondjuk a sajtónak, hogy együtt járunk, és őrülten szerelmesek vagyunk egymásba. Los Angelesbe visszaérve úgy teszünk, mintha eltávolodnánk egymástól, később a szóvivőm bejelenti, hogy barátságban elváltak útjaink. Ha ez megtörtént, már le is tudtuk ezt az egész cécót. Bólogattam, mintha lenne bármi értelme a hadoválásának. – És miért nem mondhatjuk meg egyszerűen az igazat? Nick fel s alá járkált. – A média szerint bántalmaztalak, mert azok a reggeli fotók egyikünkre nézve se valami hízelgőek. Fogadjunk, hogy tévedett. Szerintem nagyon szexis volt kócosán, azzal a „most ébredtem, hagyjál békén” arckifejezésével. De legalább már nem azt mondta, hogy pocsékul nézek ki. Ez is valami. – Na és? Ezért kell megmondani, hogy nem úgy történt. – A baj az, hogy az igazság soha nem elég a médiának. Még ha le is közölnék, garantáltan hozzátennék, hogy talán fizettem a hallgatásodért. Döbbenten néztem rá. – Szóval arról meg tudjuk győzni őket, hogy együtt járunk, de arról nem, hogy elhánytam magam a fürdőszobádban, és aztán a kanapén aludtam? Ez őrület! – Figyelj, a szabályokat nem én hozom. Csak viselem a következményeit annak, ha megsértem őket. Szóval hogy döntesz, Holly? Hajlandó vagy eljátszani, hogy a barátnőm vagy? Hát ez már az egymillió dolláros kérdés volt. Talán szó szerint. Óvatosan rásandítottam. – Vannak feltételeim. – Azt rögtön gondoltam. Még véletlenül se mondanád, hogy: „Hálából, amiért tegnap kisegítettél, természetesen, Nick. Semmi gond.” Nem, neked feltételeid vannak. Szinte undorodva ejtette ki az utolsó szavakat. Némán összefontam a karom. – Na jó, halljuk! – mondta. Pörgött az agyam, mint amikor egy öreg számítógép próbál bebootolni. Még fullos szolgáltatással is képtelenségnek tűnt az ötlet. Hogy én, Holly Dayton játsszam el ideiglenesen a rocksztár barátnőjének szerepét?! Ez nevetséges. Bár ha belegondolok, Allison és Claire soha többé nem cikizhetnének a szerelmi életemmel, ha beveszik, hogy futó kapcsolatom volt Dominic Wyatt-tel. – De akkor őrülten oda kell lenned értem! – bukott ki belőlem. – Fülig szerelem, romantikus vígjáték, szerelem első látásra, majd megbolondulsz értem. És amikor a románcnak vége, az nem azért lesz, mert már nem érdekellek. Azt mondjuk majd, hogy bár neked rettenetesen hiányzóm, én úgy éreztem, kezd túl komolyra fordulni a dolog, ezért inkább szakítottam. Természetesen emiatt egy darabig gyászolnod kell.

Döbbenten bámult. – Ugye csak viccelsz? – Kell barátnő, vagy sem? Ha kell, én leszek az elképzelhető legjobb, de akkor úgy kell bánnod velem, mint egy hercegnővel. – Egy hercegnővel? – Igen, Nick. Mint egy hercegnővel. Tudom, hogy butaság, és piti, olcsó dolog arra használnom téged, hogy az unokatesóimat féltékennyé tegyem, de ez van. Ha ezzel megoldom, hogy legalább ezen a hülye utazáson leszállnak rólam, akkor megérte. – Ennyi? – kérdezte kimérten. – Ha a világ színe előtt a hercegnőm lehetsz, akkor vállalod a kamu barátnő szerepét? – Azért még várjunk. Ide akarok hurcolkodni a lakosztályodba. – Feltartott kézzel jeleztem, hogy ne tiltakozzon. – Csak a kanapéra, ahogy tegnap. Ez még a fedősztorinknak is jót tesz. – Csak azt szeretném elhitetni, hogy a barátnőm vagy, nem az al-Kaidába vagy egy orosz hadi körzetbe beépülni. – Még szerencse. A CIA-nál nem sokra vinnéd. Ott nem paprikaspray-vel dolgoznak, és gondolom, arról is leszoktatják az embereiket, hogy egy pálmafás ing miatt felkapják a vizet. Esküszöm, hogy szinte hörgött: – De miért nem tudsz a saját nyavalyás kabinodban maradni? – Mert ott az unokatesóim vannak, Allison és Claire. Érdemes megjegyezned a nevüket, ha már egyszer a pasim vagy, úgymond. Meg aztán ott vannak a fiúk is, Andrew és Jacob, bár ők ártalmatlanok. – Az a két csaj se tűnt életveszélyesnek. Próbáltam nem nagyon fintorogni. – Allison és Claire? Még nem láttad a villás nyelvüket, de hidd el, igazi kígyók. Úgy mosolygott, mint egy igazi macsó. – Szerintem elboldogulnék a nyelvükkel… – Először is: pfuj! Másodszor meg, mint a medúzafej: egyet levágsz, új nő a helyére. Igazi dögök. A lehető legkevesebbet akarom látni őket, meg Jessica nénit is. – Ezért akarsz a lakosztályomban lenni. Szélesen mosolyogtam rá. – Kezded kapiskálni. És akkor még a születésnapomról kell szót ejteni… – Mi sem természetesebb! Ezt körülbelül úgy mondta, mint aki legszívesebben kilépne a teraszra, és a tengerbe vetné magát. Ekkor azonban kopogást hallottunk, és a lányok sivalkodása közepette egy férfihang azt harsogta: – Szobaszerviz! Nick nem mozdult. – Áll az alku, vagy sem? – kérdezte. A szívem úgy kalapált, mint egy légkalapács: tam-tam-tam. – Áll. – Egy pillanat – szólt ki Nick a feltehetőleg szorult helyzetben lévő szegény szobapincérnek, miközben egy csíkos inget vett ki a szekrényéből. Elegáns és férfias ruhadarab volt, amilyenben egy rocksztár üzleti megbeszélésekre jár. – Ezt vedd fel, nyisd ki az ajtót, és mosolyogj a kamerákba! Meg tudod oldani? Bólintottam, és beszaladtam a fürdőszobába átöltözni. Hirtelen ötletből a két legfelső gombot nem gomboltam be. Szexisen rendezetlen látvány. Remek. Show time! Kinyitottam az ajtót, és lazán visszakiáltottam: – Néhány rajongód vár idekint. Megmondjam nekik én, vagy szeretnéd te? – Válaszra se várva a lehető legkedvesebb és legegyüttérzőbb mosolyomat villantottam az elképedt arcú lányokra. – Sajnálom, hölgyeim, a srác elkelt! – Aztán a szobapincérre mosolyogtam, és elvettem tőle a kávét. – Köszönjük. Szerintem az ágyba viszem neki – mondtam, és visszasurrantam a lakosztályba. Odaadtam Nicknek a kávéját, és felkészültem a bírálatra. – Na, milyen voltam? Alaposan megszemlélte kétségtelenül megviselt küllemem minden részletét. – Menni fog.

Dominic A jó hír: hogy belement. A rossz hír: hogy belement. Ezzel végérvényesen eldőlt, hogy Holly Dayton a nyakamon fog lógni addig, amíg ki nem kötünk újra Los Angelesben. A csaj képén ragyogó győzedelmes vigyorból ítélve neki sokkal inkább kedvére való volt a helyzet, mint nekem. – Nagyon muris volt. Először, amikor még nem tudtam, hogy tömeg van odakinn, persze megrémültem, de most már nem. – Holly annyira felpörgött az adrenalinlökettől, hogy még a kávéjába sem kortyolt bele. – Tényleg izgi volt. – A kezét dörzsölte széles jókedvében. – Hova menjünk elsőnek? Valami jó kis párocskás dolog kéne. Mondjuk, vehetnél nekem fagyit. – Szinte vártam, hogy mindjárt körbetáncolja a szobát. – Ez még annál is bulibb, hogy féltékennyé tehetem az unokatesóimat. Hogy erre miért nem jöttem rá előbb? Gyakorlatilag igazi celeb leszek a suliban. Összefont karral vártam, hogy lehiggadjon. – Celeb? Naná! De most ideje lenne összerakni a sztorit az interjúkhoz. – De most komolyan. El se tudod képzelni, mit jelent ez nekem. Meghívnak majd a bulikba, és végre Jen meg én népszerűek leszünk. – Odarohant az iPademhez. – Hívjuk fel együtt! Különben nem hisz nekem. – Állj! – parancsoltam rá. Mintha meg sem hallotta volna. – Holly! Erre végre felkapta a fejét. – Ööö… igen? – kérdezte szórakozottan. – Mi a gond? Odaléptem hozzá, és elvettem tőle az iPademet. – Semmit nem mondhatsz neki, Holly, egyelőre. Csak ha már kitaláltuk a fedősztorit, és utána is csak ugyanazt, amit a sajtónak fogunk mondani. Most már tényleg odafigyelt. – Micsoda? Hazudjak a legjobb barátnőmnek? – Ha nem akarod, hogy az egész világ megtudja, hogy a szerelmi történetünket csak kitaláltuk. Nem alapozhatok arra, hogy egy idegen lány tartani tudja a száját. – Jen soha nem tenne olyat, amivel árt nekem. Soha! – Az lehet, hogy ti örök barátságot fogadtatok, de nekem ez nem elég. – Vagyis Timothy Goff meg Christopher… akárki… tudhatja pontosan, hogy miről van szó, de az én barátaim nem? – Christopher Forester, de csak Chrisnek hívjuk. És igen, az együttes tagjai tudhatják, mert az ő karrierjük forog kockán, ha elizéled a dolgot. Holly kihúzta magát. – Tekintve hogy én tulajdonképpen élvezem a helyzetet, te meg piszkosul feszült vagy, nagyobb az esélye annak, hogy te izéled el. Nem mondtam ki, amire gondoltam, hogy tudniillik, ha nem ront be a fürdőszobámba, akkor most nem kellene kamuzással töltenem a nyaralásomat. – Hidd el, jó színész vagyok. – És hogy be is bizonyítsam, mélyen a szemébe néztem. – Holly, őrülten szeretlek, amióta csak az étteremben megláttalak, csapzottan és elesetten. A lélegzetem is elakadt a szépségedtől. – Ó! Én azt hittem, hogy te… – Jelenet vége. – Belekortyoltam a kávémba. – A sajtót persze nem lesz túl könnyű átverni, de nekem menni fog. Úgyhogy készüljünk fel. Mióta ismerjük egymást? Pislogott párat, majd elgondolkodott a kérdésen. – Szerintem egy vagy maximum két hete. Különben Jen meg a média már tudna róla. – Legyen akkor egy hét. És mondjuk, egy könyvesboltban ismerkedtünk meg. Felvonta a szemöldökét. – Egy könyvesboltban? Most komoly? – Mi a gond vele? – Milyen gyakran jársz könyvesboltba? – Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy félanalfabéta vagyok. De azért be szoktam menni a képeskönyvek miatt,

azokat jó nézegetni. – Dühös pillantást vetettem rá. – Tudod, szeretek olvasni, amikor turnézunk. Ami elég sok idő. És te? Jártál már könyvesboltban? – Igen. – Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Szóval kiszúrtuk egymást a könyvesboltban, és beszélgetni kezdtünk, mondjuk… a kedvenc könyveinkről. – Azt is lehet, hogy nem értem el a felső polcon azt a könyvet, amit a nagyapámnak néztem ki karácsonyra, és kértem, hogy segítsél. Fedősztorinak nem is rossz, épp elég realisztikusan lapos. Két ember találkozik egy könyvesboltban. Ez gyakran megtörténik. Gondolom. Legalábbis gyakrabban, mint fürdőszoba-betörés közben. – Rendben – mondtam, és szőttem tovább a történetet. – Utána mondtam, hogy találkozzunk valamikor. – Megadtam a számomat, és te másnap felhívtál. – Holly a mellkasához szorított térddel kuporgott az ágyon, és felsóhajtott. – Virágot is hoztál a randira. Tulipánt. Nem rajongtam az ötletéért. – Vagy nem. Holly összehúzta a szemét. – Hercegnő! El ne felejtsd! – Ne félj, észben tartom a követeléseidet. De az tényleg túlzás, hogy az első randinkra egy csokor virággal állítottam oda. Erős túlzás. – Oké, végül is miért akarnánk elhitetni bárkivel, hogy rendes srác vagy? – gúnyolódott. – Figyelj, beleegyeztem, hogy itt tanyázz a kanapén. – Kelletlenül. Kelletlenül ugyan, de valóban beleegyeztél. Hát igen… bár azt reméltem, sikerült lepleznem kelletlenségemet. Ezek szerint nem. – Koncentráljunk a sztorira! Másnap találkoztunk, és azóta együtt járunk. Amikor elmesélted, hogy a nagyapád elvisz egy karácsonyi hajóútra, elhatároztam, hogy én is veled tartok. – Jó, csak nehogy úgy hangozzon, mintha egy lépést sem tehetnék nélküled. Mondjuk inkább azt, hogy ez remek lehetőségnek tűnt, hogy együtt ünnepeljük a születésnapomat, és megismerkedj a családommal. – Remek. Mikor van a születésnapod? – Karácsony másnapján. Türtőztettem magam, hogy ne nagyon háborodjak fel. – Addig már csak hat nap van. – Igen. – Nem hagytál sok időt. Gúnyosan hüledezve billentette félre a fejét. – A születésem dátumán sajnos még a te kedvedért sem tudok változtatni. Ez igaz, de azért nem volt jó hallani. – Majd kitalálok valamit. És kikkel kell még találkoznom. Mit kell tudnom róluk? Anyu? Apu? Holly megvonta a vállát. – Egyik se. – Nem szeretik a hajót? – Nagyobb baj az, hogy már nem élnek. Összerándultam. Hát ez nagyszerű. Egy árvát fújtam le paprikaspray-vel. Tényleg kerítenem kell egy kölyökkutyát is. Talán közben egy apácát is elkaphatok. – Hát… az vacak – mondtam feszengve. Holly mosolygott, ha nem is lelkesen, de azért megnyugtatóan. – Autóbalesetben haltak meg, még csecsemőkoromban. Szóval bőven volt időm feldolgozni. Ez van. Viszont a nagyapám csodás, úgyhogy mindent összevéve, egész szerencsés lány vagyok. Fogalmam se volt, mit mondhatnék, úgyhogy csak bólintottam, és inkább befogtam a számat. – És te hogy állsz? – kérdezte könnyedén, mintha a beszélgetés nem is kanyarodott volna az imént az ő szülőhiányos múltja felé. – Vannak szüleid? – Igen. Kettő is. Zenetanár és virágkereskedő. Jó fejek. – És miért nem velük töltőd az ünnepeket? – Nem szoktunk nagy ügyet csinálni a karácsonyból. Az is elég, ha felhívom őket, megértik, ha nem tudok

menni. Elég szigorú a banda időbeosztása. A fene tudja, mióta ez az első vakációm. – És most meg megnyertél engem… – húzta el a száját. – Ez biztos alaposan betett a terveidnek. – Hogy megint munkával kell töltenem az ünnepeket? Hát igen, nem így terveztem. Szerettem volna kipihenni magam. Sütkérezni a napon, Cabóban búvárkodni… – Kíváncsi voltam, hogy a folytatásra felkapja-e a fejét. Ha már egyszer jó vagyok a színészkedésben, ideje belejönnöm újra a rendíthetetlenül laza rocksztár szerepébe, még mielőtt vesznek a kamerák. – Eldumálni mélyen dekoltált csajokkal. Ilyennek képzeltem a nyaralásom. Holly olyan fintorokat vágott erre, mint aki nem is számított másra. Elég előítéletes a lelkem. – Ez teljesen érthető – mondta. Gyanakvóan méregettem. Ezzel ugye nem azt akarja mondani, hogy ő is hasonló céllal szállt hajóra? Nem olyannak tűnt, mint aki egyéjszakás kalandokra hajt. Rendes lány, aki másnap reggel megkérdezi, hogy használhatja-e a zuhanyt, és beveti az ágyat. Na igen… ezt már megtapasztaltam. – Napozni, búvárkodni, szexelni. Mi kell még? – vigyorogtam. – Egyetértek. Mindhárom tevékenység rendben van. Most gúnyolódik, vagy rám hajtott? Az nem lehet, hogy Katasztrófa Holly felajánlkozik vakációs szexpartnernek. Biztos csak képzelődöm, mert keveset aludtam mostanában. Odáig rendben, hogy a csaj jobban élvezi ezt az egész játékot, mint ahogy gondoltam volna, de csak nem akarja, hogy tényleg… Nem, az nem lehet. Hátradőlt az ágyon, és kéjesen nyújtózkodott. – Fantasztikus így eltölteni egy hetet a mexikói Riviérán… – Te jó ég! Aztán még szélesebben elvigyorodott. – Sajna neked a háromból csak kettőre lesz alkalmad. – Napozás és szex? Rendben. A búvárkodás igazából nem is akkora buli. Felnevetett. Meglepően kellemes volt a kacaja, azokhoz a hangokhoz képest, amiket a zuhany alatt hallatott. – Napozás és búvárkodás. Ez a menü. – Hosszú haját ügyetlenül simítgatta a füle mögé. – Amíg a kamu románcunk tart, egyikünket sem kaphatják rajta mással. Feleslegesen figyelmeztetett a kockázatra. Engem tett volna tönkre, ha a címlapokon az jelenik meg, hogy: „A szívtipró rocksztár – mi az igazság a sok hazugság mögött?” – A kamu románcunk? így mondtad? – Igen. – Aha. De ugye nem ahhoz a rajongói kaszthoz tartozol, akik azon nyomban összefűzik két celeb nevét, ha együtt látják őket ebédelni? A fejét rázta. – Miről beszélsz? Netán arról, hogy a ReadySet-fanok kitalálták a Chrisonic nevet rád és… – Pontosan. Hiszen meleg vagyok, és titokban Chrisszel járok. Hogy jöttetek rá? Leesett az álla. – Tényleg? Komolyan? – NEM! Hollyt túlontúl könnyű volt átverni, ezért is élveztem annyira, hogy húzhatom. Aztán komolyra fordítottam a szót, beleegyezően bólintottam. – Nem lesz más nő az életemben, amíg el nem játsszuk, hogy szakítottunk – ígértem, és vártam, hogy megkönnyebbülten felsóhajtson. – Ez remek. Végre valamiben egyetértünk, Nick. De azért még tartogattam a számára valamit. – Ami meg a szexet illeti, az csak rajtad múlik. Öröm volt látni, ahogy erre begazolt. Tényleg.

Holly Ne már, ugye csak szívat?! Hacsak a rocksztár nem ad le az elvárásaiból. Ha nincs fotómodell, jó lesz ez is… Kösz, ez sokat segít az önbecsülésemen. De az is lehet, hogy csak meg akart nyugtatni: „Ha nem akarod, bébi, én nem erőltetem…” Végül is itt tanyázom a lakosztályában. Talán csak nem akarta, hogy kínosan élezzem magam. Ha ezért mondta, melléfogott. Még akkor sem éreztem magam olyan zavarban, mint itt, az ágyán ücsörögve, amikor a pláza padlóján krampuszruhában fetrengtem. Biztos az is elbátortalanított, hogy ez a beszélgetés köztem és a legmenőbb amerikai banda dobosa között zajlik. Megbénított a gondolat, hogy ez srác itt Dominic Wyatt, a Grammy-díjas zenész. Úgyhogy egyre azt ismételgettem magamban, hogy ő Nick, akivel nemrégiben találkoztam, és bár piszok jól néz ki, elég bénán tud viselkedni. Időnként. Például amikor elmondtam, hogy meghaltak a szüleim, és köpni-nyelni nem tudott. Nem úgy, mint amikor zavarba ejtő szándékkal szexuális utalásokat tett. Akkor rajtam volt a sor, hogy köpni-nyelni ne tudjak. Kösz. Ennek ellenére nem akartam, hogy Nick lássa, mennyire össze tud zavarni, vagy hogy igazából bennem is felmerült – egy nanoszekundumra – annak a lehetősége, hogy közös vakációnk tartamára létesíthetnénk szigorúan testi kapcsolatot. Mert hát az bizonyos szempontból nem is lenne rossz. Rövid kis hancúrozás, mielőtt az élet visszatér a régi kerékvágásba. Pár nap vadulás, ami után nem kell azon görcsölni, hogy a srác majd szembejön veled a folyosón a suliban. De akkor se lesz könnyű megakadályozni, hogy komolyabb érzéseim legyenek vele kapcsolatban, ha nem bújunk ágyba. Az volt a fura, hogy amikor azt mondta, rajtam múlik – mármint a szex –, akkor nem is igazán az érdekelt, hogy pont vele csinálhatnám. Nyilván vele, persze, ki mással? De a lényeg, hogy alkalmas lenne arra, hogy elvegye végre a szüzességemet, és akkor többet nem kellene ezzel foglalkoznom. Ez lehet, hogy kicsit rondán hangzik így, de szűznek lenni néha tényleg igazán kínos. Sokan úgy tesznek, mintha ez lenne az ember életének legeslegfontosabb döntése. Mintha léteznének szabályok, hogy hogyan helyes elveszíteni. Csak tikkor, ha már két hónapja járunk, vagy csak ha már megvolt az esküvő, csak ha gyereket akarunk. Na meg aztán a „kivételek”. Hogy az nem szex, ha a pasi nem hatol beléd… Mert? A leszbikusok meg mindenféle fura nemű emberek is szexeinek, nem? Aztán ez az egész olyan bonyolulttá válik, hogy az ember lánya arra gondol, talán egyszerűbb lenne jól berúgni, és egy egyéjszakás kaland segítségével letudni az egészet. Főleg mert ha előbb-utóbb nem kerít sort rá, akkor már nem egyszerűen arra gondolnak az emberek, hogy szereted a cicákat, hanem hogy egy macskás vénlány vagy. Szóval egy egészen rövid pillanatig megfordult a fejemben, hogy valami ilyen elképesztő hülyeséget mondok Nicknek: „Ha megfogadjuk, hogy utána többet nem beszélünk róla, akkor részemről rendben.” Szerencsére az agyam megelőzte a hormonokat. – Kösz, de azt hiszem, inkább passzolok – mondtam mosolyogva, hogy leplezzem a zavaromat. – Akkor készen állunk az interjúra? – Tulajdonképpen igen. Majd én irányítok, te csak kövess. – Nick lefuttatta a Skype-listáját, és végül Kate Hamiltont választotta a People-től. Két pittyegés, és már élesben ment a dolog. – Szia, Kate! – villantotta rá Nick ellenállhatatlannak szánt mosolyát, ami – szó, mi szó – tényleg ellenállhatatlan volt. Ez igazán nem tisztességes. – Á, helló! Mi van veled? Valami új lányról pletykálnak. Pedig azt hittem, utánam epekedsz. Nick nevetett, és a hajába túrt, amitől persze még kócosabb lett. Nem mintha szerintem épp annak akart volna mutatkozni. – Örülj neki, hogy megúsztad, Kate. Most viszont bemutatnám neked Holly Daytont. Felém fordította az iPadet, én meg közelebb hajoltam integetni. – Szia, Kate, örülök, hogy megismerhetlek. A képernyőről visszaintegető nő a húszas évei vége felé járhatott, és az az igazi hollywoodi máz látszott rajta.

A haját sikkes kis kontyba csavarta, ami kiemelte, hogy milyen hatalmas, barna a szeme és bronzbarna a bőre. Kate könnyed eleganciája mellett végképp úgy néztem ki, mint aki áthányta és átbőgte az éjszakát. Szuper! Látszott, hogy nyugtázza magában siralmas külsőmet, de nem tett rá megjegyzést. Nyilván azért, mert Nick inge volt rajtam, és Nick átölelte a vállam, közelebb húzott mayához, mintegy egyértelműen jelezve, hogy egymáshoz tartozunk. Vagy legalábbis úgy teszünk. – És hogyan ismerkedtetek meg ti ketten? – kérdezte Kate sugárzó mosollyal, de rettentő jeges tekintettel. Nyilván már fente a fogát, hogy felrakhat valami gyilkos kis posztot a netre gyönyörű szép „románcunk”-ról. – Egy könyvesboltban találkoztunk – vágtam rá gyorsan, mielőtt Nick kinyithatta volna a száját. – Nick segített levenni egy könyvet a felső polcról, amit nem értem el. – Nick? – kérdezett vissza Kate. – Milyen cuki becenév! Ájult boldogan igyekeztem nézni. – Szerettem volna olyat, ami csak a mienk. Valami különlegeset. – És Nick hogy nevez téged? – Katasztrófa Hollynak, leginkább – vette át lazán a szót a „fiúm”. – Néhanapján Holly-daynek… Nem tudom, honnan szedte ezeket a beceneveket, de nem voltam elragadtatva tőlük. Általános iskolás korom óta hallgathattam a tanáraim hülye „Holly-day” poénjait. Irtó unalmas. Nem mintha a Katasztrófa Holly jobban hangzott volna… De nem mutathattam ki nemtetszésemet, úgyhogy csak bájosan mosolyogtam a kamerába, és finoman oldalba csíptem Nicket. – Mióta jártok? – Lassan már két hete – vigyorgott Nick. – Ennél boldogabbak nem is lehetnénk. – Nem volt kicsit korai külföldre mennetek együtt? – Mostanában szinte minden időmet az együttessel töltöttem. Mikor Holly mesélt erről a hajóútról, gondoltam, milyen jó lenne pihenni egyet, és együtt tölteni jó sok időt. – És mindjárt itt a születésnapom – tettem hozzá. – Azt is együtt akartuk ünnepelni. Megbökött a térdével az asztal alatt, hogy fogjam be, de rá se hederítettem. – És terveztek valami különlegeset az alkalomra? – Nick nem hajlandó elárulni. Azt akarja, hogy meglepetés legyen. Biztos voltam benne, hogy Nick szíve szerint nagyon dühösen nézne rám, mert mosolya erőltetett lett, mint akinek nagyon kell türtőztetni magát. – Holly mindig tartogat számomra meglepetést, gondoltam, most rajtam a sor. Ajjaj, ezért még kapok a fejemre. – És találkozott már Dominickal a családod, Holly? – Nem. Pár napot még várunk a bemutatással. – Mit gondolsz, hogyan fogadják majd a hírt? Elnevettem magam. – Őszintén? Fogalmam sincs. A nagyapám biztos aggódni fog, hogy Nick nem elég jó nekem. Kate olyan nagyot kacagott ezen, mintha valami eszelősen jó poénnak tartaná, hogy különb fiúm is lehetne, mint egy rocksztár. – Te hogy vagy ezzel, Dominic? Elég jó vagy Hollynak? Nick jól megnézett magának, mintha minden apró részletet – az orrom körüli szeplőtengertől zöld szemem pontos árnyalatáig – meg akarna figyelni. – Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki ilyen lányt. Csak mi ketten tudtuk, hogy ezt nem egészen bóknak szánta. – Szeretne valamelyikőtök reagálni arra a pletykára, hogy Dominic egy másik lánnyal… – kezdte Kate, majd ránézett az asztalán szanaszét heverő papírokra – Cynthia Ridgley-vel is randizgat? Nick a fejét csóválta. – Ez hazugság, Kate. És Cynthia gyakorlatilag még gyerek, nem szabad, hogy a média butaságokkal hozza hírbe. Engem meg amúgy is csak Holly érdekel. – Holly, drágám, rólad viszont nagyon aggasztó fotók is megjelentek… az egyiken úgy tűnik, mintha Nick nagyon dühös lenne valamiért. Mit szólsz azokhoz a pletykákhoz, hogy bántalmazott? Nick majd felrobbant a feszültségtől, éreztem, ahogy minden izma megfeszül.

– Ezt csak egy véglény találhatta ki. Nick fantasztikus pasi. Tegnap este is, tudod, mit csinált? – Holly! – próbált meg félbeszakítani a kamu fiúm. – Nem muszáj mindenkinek… – Tengeribeteg lettem – folytattam. – Fehér voltam, mint a fal, és körülbelül úgy néztem ki, mint egy zombi. Kate elégedetten kacarászott. – Azért ez biztos túlzás… – Nem, komolyan, tényleg mint egy zombi, és még annál is rosszabbul éreztem magam. De Nicknek a szeme se rebbent. Segített, amiben tudott. A legrosszabb pillanatokban is. Hát ilyen fiú ő. Próbáltam minél szerelmesebb szemeket kerekíteni, hogy hihető legyen a sztori. Közben tényleg egyre helyesebbnek láttam a srácot. Sötétbarna frufruja a szemébe lógott, tarkóján meg égnek álltak a hajszálai. És mintha őszintén mosolygott volna. Valójában negyedórája is pontosan így nézett ki, de most, hogy hivatalosan olvadoznom kellett tőle, szinte elfelejtettem, milyen arrogáns és karót nyelt tud lenni. Ja, és hogy mennyire félti a pálmafás ingeit. Lám, lám, miből lesz a mesebeli herceg? Vagy mégsem. – Jól van, drágáim, akkor hagylak titeket turbékolni – zárta le Kate a beszélgetést. Ezzel visszazökkentem a valóságba. Megvolt az interjú. Nagyon úgy tűnt, hogy megint átmentem a vizsgán. Nem is olyan nehéz celebnek lenni! – Köszönjük, Kate. Jó volt végre dumálni egyet – búcsúzott el Nick. – Örülök, hogy megismertelek, Kate – tettem hozzá udvariasan. Az újságírónő szórakozottan mosolygott ránk, miközben ujja már a klaviatúrán repdesett változatlan eleganciával. – Én is örülök, Holly. És boldog születésnapot! Alig várom, hogy majd elmeséld, mivel lepett meg Nick. És ezzel bontotta is a hívást. – Szülinapi meglepi? – vette le Nick azon nyomban a vállamról a karját. – Jól kitoltál velem! – Hát kellett mondanom valamit… – Dühös pillantásokat vetett rám. – Hercegnő, tudod… Csak egy hétre – biztatgattam. – Ha kettesben vagyunk, a hátad közepére kívánhatsz. Bár valljuk be, egész jól végigcsináltam az interjút, és igazából hálásnak kell lenned, amiért belementem ebbe a dologba. Olyan klassz kis barátnőd leszek, mint még soha senki, és cserébe csak azt kérem, hogy egy hétig a rocksztárok életét élhessem. – Szóval rendezzek neked valami überszuper szülinapi bulit? – Valami különlegeset szeretnék, és lécci, legyél nagyvonalú. Persze ha akarod, minden ajándékot visszaadok, amikor befejeztük a kamu románcunkat. Na, erre végképp elszörnyedt. – Bulit is rendezzek, meg ajándékot is vegyek? – Hát igen. Mi mást csinálna egy szerelmes rocksztár? Nyilván valami pazar ajándékban gondolkodna. Aztán amikor elválnak útjaink, visszaadom… megajándékozhatod vele anyukádat, utókarácsonyra. Nem a pénzedre hajtok. – Csak a hírnév érdekel, mi? Egy kicsit fájt az igazság, de elhatároztam, hogy nem fogom szégyellni magam. – Téged meg csak az, hogy rendes, belevaló csajnak tűnjek. Mindkettőnket valamilyen érdek fűz a másikhoz. És én ezt nem is titkolom. – Szülinapi buli… – méltatlankodott tovább. – Nem örülök neki. – Ez van. Húzta a száját, majd közölte: – Éhes vagyok. Menjünk enni valamit! Válaszra sem várva az ujjaimba fűzte az ujjait, kinyitotta az ajtót, és rohanni kezdett a folyosón a lift felé. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy a futástól kavarogni kezd a gyomrom. A fejünket leszegve nyargaltunk a sikítozó lányok sorfala közt, és végül a lift helyett a lépcsőt választva két emeletet sprinteltünk lefelé. Meg még egy hosszú folyosót. Csak ennek végén merte Nick megkockáztatni a liftet, hogy feljussunk a Lido teraszra. Alig kaptam levegőt, lihegtem, mint kutya, mire végre visszavett a tempóból. Nem csoda, hogy olyan vékonyak Ü hollywoodi sztárok. Nem is rossz edzés menekülni a rajongók elől. Persze ha közben tengeribetegség is kínoz… De mindegy, azért úgy gondoltam, egész jól alakulnak a dolgok.

Dominic Hát igen… szemlátomást mégsem olyan naiv és hiszékeny lány ez a Holly. Rafinált csaj! Ügyesen elérte, hogy szép nagy meglepetésbulija legyen a szülinapján. Én meg ügyesen kibuliztam magamnak, hogy állhassam a cechet a partiért is, meg a pazar ajándékért. Vagyis nem egy széllelbélelt Kócos Kiscsaj, aki különös ellenszenvvel viseltetik a desszert iránt, ahogy azt előző este az étteremben véltem. Ó, nem. Hanem egy ármánykodó, önjelölt hercegnő, aki arra készül, hogy tönkretegyen. És mellesleg különös ellenszenvvel viseltetik a desszert iránt. Ám Holly még hasára szorított kézzel és levegő után kapkodva is sikeresen megoldotta, hogy csupa mosoly legyen a képe, amikor a fedélzeten végre sétára vettük a tempót. – Ez vicces volt. A loholás cseppet energiaigényes, de nem értem, miért csinálnak olyan nagy ügyet ebből a rocksztárok. Azok a csajok éppcsak beizgultak egy kicsit. Semmi több. – Higgy nekem: nem sokáig fog viccesnek tűnni. Egyenesen a fedélzeti büféasztalok egyike felé vettem az Irányt, és megpakoltam a tányéromat sonkás tojással. Holly is elvett egy tányért, és bátortalanul pár szem gyümölcsöt helyezett ró. Eszerint még mindig nem állt biztos lábbal a hajón. – Ezt nem hiszem el. Csak az fáradhat bele abba, hogy fantasztikusnak nevezzék, akinek soha nem kellett égnie a lúzersége miatt. A legtöbb ember épp ezért szeretne sztár lenni. Mintha csak a hívó szóra érkeztek volna, viháncoló tinik jelentek meg, és felváltva pillogtak ránk meg a mobiljukra, miközben hangosan sóhajtoztak és nyögdécseltek. A hajón valószínűleg már mindenki értesült jelenlétemről. Viszont akkor meg jobb, ha mielőbb hozzászoknak ahhoz, hogy normális emberként jövök-megyek, eszem, ejtőzöm – annál gyorsabban felhagynak a sikítozással. Előbb-utóbb elül a nagy felhajtás. Bár jó eséllyel addigra már vissza is érünk Los Angelesbe. – Te jó ég! Ez tényleg Dominic Wyatt! Igazad volt – visította az egyik kiscsaj. – Odamegyek és leszólítom. A többiek persze azonnal rinyáltak, hogy nem lehet csak úgy odamenni egy rocksztárhoz és „leszólítani”. Mit mondasz neki? Mit gondolsz, mit válaszol majd? Na meg: „Jesszus, ilyen csoda még soha nem történt velem egy hajóúton!” A lányoknak mintha fel sem tűnt volna, hogy az, akiről beszélnek – nevezetesen én –, ott áll mellettük, minden szavukat hallja, és egyre kínosabban érzi magát. És mintha Holly se nagyon vette volna észre. Áttett egy szelet ananászt a tányéromra. – Látod, ezek a lányok is mennyire örülnek, hogy itt vagy? Miért nem élvezed? Szóval akkor mégis észrevett valamit… csak azzal nincs tisztában, hogy milyen az, amikor az ember reflektorfényben éli az életét. Felmerült bennem, hogy meg kéne védenem mindettől, de mivel még az eljátszott szakításunk után is lesz része közfigyelemben, úgy döntöttem, jobb, ha szerez némi tapasztalatot. Na meg arra is kíváncsi voltam, meddig állja a sarat ez a vidám és lendületes Holly-verzió, és mikor változik vissza azzá a műfűre lánnyá, aki kiakadt azon, hogy zombinak néztem. – Van rá húsz dolcsim, hogy egy óra múlva már más lesz a véleményed a celebsorsról. Rábólintott. – Állom. A libacsapat legbátrabbja odacsámpázott hozzám, elkapta a kezemet, majd olyan boldogan rázogatta, mintha épp most sikerült volna megállapodnunk egy szerződés minden részletében. Meg se szólalt. – Hogy hívnak? – kérdeztem kedvesen, és arra gondoltam, talán elkapkodtam ezt a fogadást Hollyval, hiszen a rajongók általában idegesítően dumálnak, nem pedig szótlanul bámulnak. – L-l-laura – dadogta a csaj. – Laura… – ismételtem, mire rákvörös lett. – Laura Brimsyk. – Örülök, hogy megismerhetlek, Laura. Én Dominic vagyok. Erre olyan hangos, magas hangon vihogott fel, hogy maga is zavarba jött a hallatán. Én nem lepődtem meg. Gyakori dolog, hogy a legnormálisabb emberek a leghülyébb dolgokra képesek egy sztár társaságában, még akkor is, ha szent meggyőződésük, hogy ők aztán senkitől sem esnek hasra. Ilyenkor mindig úgy kell tennem, mintha teljesen természetes lenne, hogy kamaszkorú lányok csak hisztérikus vihogásra képesek, értelmes mondatok megformálására nem. Ez is a meló része. A laza rocksztár imidzséhez tartozik. Akármennyire kikészít a vihogás, kedves, elégedett mosollyal kell tudomásul vennem.

– Ő a barátnőm, Holly – mutattam a Kis Kócosra. – Szia, Laura. Örülök, hogy találkoztunk. Holly a kezét nyújtotta, hogy ő is üdvözölje a lányt, de; Laura vele nem fogott kezet, sőt inkább elborzadni látszott. A pultnak dőltem, és számolni kezdtem magamban. Egy. – Te nem… – kezdte Holly. Kettő. – Azt hittem… – folytatta. Három. Laura végre összeszedte magát annyira, hogy alaposan végigmérje Hollyt, majd csábosán rám mosolyogjon. – Sokkal jobbat érdemelsz, Dominic. – Hé! Nem zavar, hogy itt vagyok? – Holly már kevésbé lelkesedett ifjú rajongómért. – Na és? – legyintett megvetően Laura. – Nem vagy épp tízpontos, ezt mindenki látja. Legfeljebb hárompontos, aki négypontosnak akar látszani. Holly rákvörös lett felháborodásában. Én nyugodtan ácsorogtam, csak vártam a kirohanást. Volt valami határozottan vonzó abban, ahogy Holly csípőre vágta a kezét. Laura alábecsülte ellenfelét. – Szerintem nem szép dolog számozgatni az embereket. Nekem nem szokásom. Ezt a pitiáner viselkedést rád meg a kis barátnőidre hagyom – közölte, majd egyik karomat gyorsan a dereka köré fonta, és szorosan hozzám simult. Igazság szerint pokoli kellemes érzés volt. – Tudod, a barátommal nagyon jól elvoltunk, amíg ide nem pofátlankodtál. Laura képe elkámpicsorodott, amikor végigsimítottam Holly hosszú, selymes haján, s közben helyeslően bólogattam. Nem értem, mit várt. Az ismerkedésnek nem az a legsikeresebb módja, ha sértegetik a kiszemelt fiú barátnőjét. De azért még kihúzta magát, és pózolt egyet nekem. – Tényleg jobbat érdemelsz, Dominic. Gyere oda nyugodtan hozzánk, ha mégis úgy döntesz, lecseréled. Ezzel eloldalgott. Holly tátott szájjal meredt utána. – Ez hihetetlen! Te hallottál már ilyet?! – háborgott. – Csak úgy idepofátlankodik és közli, hogy ejtened kéne! Pedig én kedves voltam hozzá. – Igen, nagyon úgy tűnt, hogy magának szeretne megkaparintani. Holly belevágta a villát egy szelet ananászba. – Hát nagyon gáz volt a csaj. – Ő volt a gáz, vagy celebnek lenni az? Ezen elgondolkodott ananászevés közben. – Ő volt gáz. – Van egy olyan érzésem, hogy változik majd a véleményed, ha azok a nem túl hízelgő fotók, amik készültek rólad, elárasztják a netet. Meg amikor majd elkezdenek összehasonlítgatni a régebbi barátnőimmel. – Ki volt a legutolsó? – kérdezte kíváncsian. – Párszor randiztam Taylor Swifttel. De nem volt komoly – vontam meg a vállam. – Azóta is jó barátok vagyunk. Majdnem félrenyelte az ennivalót. – Taylor Swift? A Grammy-díjas? Aki mindig a címlapon van? A Saturday Night Live műsorvezetője? Komolyan? Ő volt az előző csajod? Csak vigyorogtam. – Legalábbis a média szerint. Holly szeme gyanakvóan összeszűkült. – Az is csak hazugság volt? Tényleg nem könnyű titeket együtt elképzelni. – Mert ő olyan rendes, én meg… – Ja. – Köszi. – Szívesen. Szóval? A fenébe, ha már úgyis arrogáns bunkónak tart, miért ne játsszam el ezt a szerepet? – Valódi volt, de nem komoly. Nem jellemző, hogy tettetnék magukat a csajok mellettem. Hitetlenkedve felhorkantott. – Szóval csak ritka kivétel, ha egy csajjal megjátszod, hogy kapcsolatban vagytok?

– Ahogy nálad is csak ritka kivétel, hogy betörsz mások lakosztályába. Elvörösödött, és megint a gyümölcsöstál után nyúlt. – Fogd be! – Na, beismered már, hogy elvesztetted a fogadást? Holly szeme hirtelen tágra nyílt a rémülettől, és megragadta a karomat. – Jönnek az unokatesóim. Pofa be, és bújjunk el! Egyre csak rángatta a karomat, és próbált elvonszolni a fedélzetről, miközben sűrű bocsánatkérésekkel ajándékozta meg azokat, akiket majdnem feldöntött. – Elnézést! Bocsánat! Szabad lesz? – Ügyesen eltáncolt egy kiskölyök elől, de úgy, hogy éppcsak megúszta az összeütközést a pincérrel. Megálltam. – Most hova rohanunk? – kérdeztem. Próbált volna tovább ráncigálni, de nekem nem szokásom megmozdulni, csak ha tudom, hova megyek. Amúgy is inkább visszatértem volna a reggelimhez. – Azt hittem, pont őket akarod féltékennyé tenni. – Igen, persze. De nem… Szóval… most mit hülyítem itt magam? Én ezt nem tudom csinálni. El kell mondanunk az Igazat. Nagyon sajnálom, de nekem ez nem megy. Az egy dolog, ha Holly holtra rémül a rokonai láttán, de nem kaphat itt pánikrohamot nekem, és főleg nem hátrálhat ki a játszmából. Különösen nem a People-interjú után. Meg egyáltalán. A magam részéről meg voltam győződve arról, hogy kezelni tudom az unokatesóit, ha sikerül végre lenyugtatnom, de az időzítés a lehető legrosszabb volt. Ugyanis most már nem sikítozó tinik fogtak körbe bennünket. Hanem profi paparazzók. A rohadt életbe! Hogy a fenébe találtak meg ilyen gyorsan? Még egyetlen helyen sem kötöttünk ki, és senki nem volt beavatva a terveimbe. Kivéve persze Mr. Ridgley-t és Cynthiát. Ez sok mindent megmagyarázott volna, például azt a fotót, amin hármasban vacsorázunk. De akkor miért nem voltak paparazzók ma reggel az ajtómnál, csak visongó kiscsajok. Talán Ridgley utasította őket, hogy kicsit még várjanak? Nem volt idő arra, hogy végiggondoljam a dolgokat. Nem tudtam, Holly észrevette-e, mi a helyzet, és hogy már túl késő van ahhoz, hogy visszatáncoljon. A lesifotósok csak arra vártak, hogy ellehessék a „boldog pár” fotóikat, és nekem az volt a dolgom, hogy ehhez bármi áron hozzásegítsem őket. Ha olyat kapnak lencsevégre, hogy Holly kelletlenkedik, lőttek a filmzeneszerződésnek, és Tim meg Chris konzervdobozzal verik szét a fejem. Le kellett állítanom a csajt. Ezért azt tettem, amit bármelyik másik normális fickó tett volna a helyemben. Szájon csókoltam.

Holly Muszáj megmondanom az igazat! Persze amikor kettesben voltunk Nick lakosztályában, azt hittem, kezelni tudom majd a helyzetet. Azt hajtogattam magamban, hogy meg kell ragadnom a lehetőséget a népszerűségre. Azzal is buzdítottam magam, hogy Jen ezt micsoda sztárszerepnek tartaná. Persze Jen az a fajta Los Angeles-i kiscsaj, aki még evés közben is arra vár, hogy felfedezi valami hollywoodi ügynökség embere. Nagyon tetszett volna neki a terv, amit Nick kitalált. De akármennyire szívesen vettem volna úgy ezt az egészet, hogy Oscar-esélyes alakításra nyílik lehetőségem, valójában halálra rémített a dolog. Főleg amikor a rajongók nem a bezárt ajtó túloldalán tolongtak, hanem a képembe mondták, hogy mit gondolnak rólam. Ilyen roncsolásra nem készítettem fel az egómat. Pedig olyan szép kis történetet raktunk össze. A rocksztár és a hétköznapi lány. Ezt a verziót szántuk a médiának, és gondoltam, menni fog. De mégsem… nem tetszett, hogy a hétköznapi, érdektelen, sőt kicsit unalmas csaj szerepét játsszam. Ez nem frankó. Erre akkor jöttem rá, amikor megláttam, hogy mögöttünk Allison és Claire közeledik az úszómedence felé, falatnyi bikiniben, bájaikat kelletve. Ha az a kis taknyos így elbánt velem az előbb, akkor az unokatesóimmal szemben végképp semmi esélyem. Elég lesz majd egyetlen pillantást vetniük Nick csíkos ingére rajtam, és máris jön valami olyan duma, hogy: „Te, Holly, azért, mert pocsék a ruhatárad, még nem kéne mások cuccát elkunyerálni… ez annyira szánalmas!” Az egy dolog, hogy Dominic Wyattnek tisztára kell mosnia a hírnevét, de ehhez nem Holly Daytonon keresztül vezet az út. Talán sikerülhetett is volna Nicket meggyőznöm erről, ha a srác nem dönt úgy, hogy lecövekel, és nem mozdul, így viszont csak hebegni-habogni tudtam, bízva abban, hogy valami mégis eljut hozzá, és elszaladunk a vakvilágba, vagy legalábbis vissza a lakosztályába. Csak így tudtam volna megakadályozni, hogy az unokatesóim tönkretegyenek, amiért belekavartam Allison flörtjébe. De Nick rám se hederített. Egyre csak a fedélzeten összegyűlt arcokat fixírozta döbbent rémülettel. Már nem maradt idő megkérdezni, hogy mi a gond velük, mert a pokolfajzatok kiszúrtak, és egyenesen felénk tartottak. Kész, vége. El kell mondanunk az igazat. – Nagyon sajnálom – mondtam Nicknek, és tényleg komolyan gondoltam –, de nekem ez nem megy… Nem tudtam folytatni a mondatot, mert megcsókolt. Gyengéden megszorította a karom, és szorosan magához vont. Ügyesen megtalálta a számat. Nyilvánvalóan nagy gyakorlata volt a dologban. Az biztos, hogy több mint nekem. Ha meg nem, akkor született tehetség. Nem az történt, ami a Jentől kölcsönkapott romantikus regényekben szokott történni. Nem éreztem úgy, hogy agyam csodásán kiürül, és éteri muzsikát hallok. Egyetlen vad gondolat visszhangzott a fejemben: „Most mi a franc van?!” Azért csókolt meg, hogy az unokatesóim elől elrejtsen? Vagy csak hogy befogjam végre a számat? Esetleg nem tudta tovább türtőztetni szenvedélyes vágyakozását? Ez utóbbit nehezen hittem volna el. Kicsit jobban hátradöntöttem a fejem, hogy választ követeljek. De ahogy nyitottam a szám, már benne is volt a nyelve. Nem volt éppen rossz érzés. Azok a testtájaim, amelyeknek ilyenkor az a feladatuk, hogy olvadozzanak, valóban olyanokká váltak, mint egy napon felejtett csokiszelet. A szemem magától lecsukódott, és vad tűzijátékot láttam, esküszöm. Jólesett volna még szorosabban ölelni és beletúrni a hajába, hogy minél kócosabb legyen. Talán meg is tettem volna, ha ki nem tör a hangos ujjongás. – Ez az, Dominic! Csókold meg! – Forduljatok erre kicsit! – Dominic! Ki a csaj? Majd végül egy ismerős hang: – Holly?! Claire döbbent-felháborodott sikkantását hallva azonnal visszatértem a földre, sőt szívem szerint egyenesen a tengerbe vetettem volna magam. Kibontakoztam Nick öleléséből, és akkor láttam, hogy körülöttünk mindenhol paparazzók kattogtatják a gépeiket. Összeszorult a szívem. Dominic Wyatt kijátszott.

Észrevette a fotósokat, és direkt nekik műsorozott. A dolognak semmi köze nem volt hozzám. Biztos más lányra gondolt közben. De nem tehettem meg, hogy lekeverek neki egyet, mert ennek is csak a paparazzók látták volna hasznát. Nem mintha én nem hibáztam volna. Tisztáznom kellett volna Nickkel, hogy kamu érzéseink nyilvános kimutatásában pontosan meddig mehet el, nem pedig adottnak venni, hogy legfeljebb csak egymás kezét szorongatjuk, kicsikét ölelkezünk, meg-megpusziljuk egymást. Igen, ezt tisztázni kellett volna. Persze ez nem jelenti azt, hogy akkor nem érezném most úgy magam, mint egy használt papír zsebkendő. Hát jó… életem első, igazi nyelves csókja egy ügyes trükk miatt rögtön a magazinok címlapjára kerül. De ennél is nagyobb baj, hogy milyen frenetikusán jólesett. Naná hogy szívesen pofon vágtam volna Nicket, de legalább ennyire szerettem volna ott folytatni a smárolást, ahol abbahagytuk. Talán a pasik vonatkozásában megnyilvánuló hülyeség és féktelenség az a családi jellemvonás, amiben kivételesen osztozom Allisonnal és Claire-rel. Közelebb hajoltam Nickhez, és a fülébe súgtam: – Ez meg mi a franc volt? Úgy nevetett, mintha valami bizalmas kis poént sütöttem volna el, és a fülem mögé simította a hajam. Esküszöm, hogy a körülöttünk lebzselők még erre is meghatottan susogtak, Nick pedig odamormolta nekem, hogy csak csináljam azt, amit ő, és fogjam be azt a nagy számat. Állati romantikus… mint a bubópestis, körülbelül. De legalább annyit elért a srác, hogy az unokatesóim irigykedjenek rám. Még akkor is elképedten bámultak, amikor Nick odalépett hozzájuk. Tökéletesen hozta a rendíthetetlen lazaságú rocksztár figuráját. – Allison és Claire, ugye? – Nagyon úgy láttam, mintha a szeme kicsit gonoszán megcsillant volna. – Holly már rengeteget mesélt rólatok. – Ööö… üm… ööö… – kezdte Aliié rendkívül értelmesen, de aztán összekapta magát. – Ez érdekes. Nekünk még soha nem mesélt rólad. – Gyönyörű fekete hajzuhatagát formás válla mögé csapta, és legcsábosabb mosolyával folytatta. – Pedig biztos emlékeznék rá. Összerándult a gyomrom, és nem tudtam, hogy már a kínos helyzettől, vagy még mindig a hajótól. Ha a nagyapámnak még egyszer ilyen hajós ötlete támad, szó se lehet róla, hogy belemenjek. Féltem, hogy a média szeme láttára hányom el magam. – Nem akartuk rögtön a nyilvánosság elé tárni a kapcsolatunkat – felelte Nick Allisonnak. Ez nem hangzott rosszul, de azért a torkomat köszörülve jeleztem, hogy legszívesebben távoznék, a „pasim” azonban még szorosabban magához húzott. Szinte hallottam, ahogy azért imádkozik magában, hogy most az egyszer fogjam be a számat. Elég hosszasan fogunk erről még beszélgetni, ha végre újra kettesben leszünk. – Szeretnék egyik este majd a családdal vacsorázni – folytatta Nick. Na, ez nem a legjobb ötlet. A nagyapám elég harapós, ha úgy hozza a kedve. Nem hülyéskedtem, amikor Katenek azt mondtam, biztos nem tartja elég jónak hozzám Nicket. Az idő múlásával szemernyivel sem csökkent benne az elszántság, hogy unokáját védelmezze. Szóval tartottam tőle, hogy a közös vacsora nem Nick elképzelése szerint sülne el, de azért bírtam, hogy ilyen bátor lépésre szánta el magát. Meg persze főleg azt, ahogy megpróbálta elhitetni az unokatesóimmal, hogy őrülten odavan értem. Állta a szavát, hogy hercegnőnek érezhetem magam mellette. Rossz érzés volt, hogy hazudnom kell a nagyapámnak, de még ez sem csökkentette annak izgalmát, hogy végre lekörözhetem a hülye unokatesóimat. Még ha akaratlanul cinkelt lapokkal is. – Hát ez remek – sikkantotta Allison. – Annyi jó sztorink van Hollyról, imádni fogod! A múlt héten például… – Ezt majd inkább később. Szeretnénk Nickkel befejezni a reggelit, ti meg biztos ki akarjátok használni ezt az isteni napozóidőt. – Sikerült a leghazugabb mosolyt magamra erőltetnem, miközben még szorosabban kapaszkodtam a mellettem álló rocksztárba. – Örülök, hogy összefutottunk, lányok. Hamarosan újra találkozunk. – Ezek szerint Dominic Wyatt abszolút mindenkivel udvarias tud lenni, kivéve engem. De legalább kézen fogva sétált vissza velem a büféasztalhoz, hogy folytassa a reggelijét. Én úgy éreztem, legfeljebb ha pár korty narancslét lesz képes befogadni a gyomrom. A fotósok végre mintha leszálltak volna rólunk, gondolom, már szorgalmasan küldözgették képeiket a megfelelő helyekre, hogy megszerezzenek maguknak egy-egy címlapot.

Nekem meg egyre csak a csók járt az eszemben, és még mindig szívesen pofán vágtam volna érte Nicket. – Beszélnünk kell – mondtam. – Miért kéne? – kérdezett vissza, és a legteljesebb nyugalommal dőlt az asztalnak. Békésen falatozott. – Nem tisztáztunk pár alapszabályt. Közelebb hajolt hozzám. – Ha nincs több pánikroham, és nem fenyegetsz azzal, hogy kitálalsz, nem lesz semmi gond. – Én inkább arra gondoltam, hogy a számba dugtad a nyelved. – Tudtam persze, hogy ennél ügyesebben is lehetne fogalmazni, de más nem jutott eszembe. Vagyis… azt nem akartam elárulni neki, mennyire élveztem a csókot. Szó nem lehetett arról, hogy máskor is smároljunk. Oké, hogy eljátszom a barátnő szerepét, de ez nem jelenti azt, hogy akkor nyalhat-falhat nyilvánosan, amikor kedve szottyan. Senkinek nem leszek a játékszere. – Az volt a lényeg, hogy elhallgass – mondta undokul. – Ha így vesszük, bevált. – Akkor se megengedhető. – Az sem lett volna megengedhető, amire te készültél – vonta meg a vállát. – Súlyos bajra keserű orvosság. – Ez többé nem fordulhat elő. – Nem szívesen mondtam ezt, mert Nick tényleg fantasztikusan csókolt. Ha nem lettem volna tisztában azzal, hogy cseppet sem érdeklem, szívesen végigcsókolóztam volna vele az elkövetkező hetet. Kár, hogy soha nem tudok elfelejtkezni a lényegről. – Márpedig elő fog fordulni, méghozzá gyakran. Na, erre elhűltem. – Mit képzelsz? – Holly, ez egy szerep. Mégpedig olyan, amiben csókolózni kell, meg hullámlovagolni. Ha nem tesszük, nem hisznek nekünk. – Akkor mondjuk el az igazat! Erre csak nagyot nyögött, és felnyársalt egy darab rántottát. – Úgy hajtogatod ezt a hülye szöveget, mintha lehetséges lenne. Ezen már túl vagyunk. Most már senki nem tudhatja meg, mi történt valójában. Még ha el is hinnék, akkor az lenne a gáz, hogy hazudtunk. A ReadySet meg elbúcsúzhatna a filmzeneszerződéstől. Ezt nem fogom hagyni. – De én nem vagyok alkalmas erre a játékra, érted? – Más nincs, csak te. – Elgondolkozva méregetett. – Könnyebben menne, ha fizetnék érte? El tudom képzelni, milyen képet vágtam erre. – Hogy mi? – Megfizetném. – Mint egy prostinak? – Reméltem, hogy szikrákat szór a szemem. – Rosszabb – vigyorgott vissza. – Mint egy PR-menedzsernek. Ezen nevetnem kellett. – És abban mi a jó? – A ReadySet alkalmazottjaként egész jól járnál, ha ezt a sztorit megússzuk. – Komolyan beszéltem, amikor azt mondtam, hogy nem a pénzért vállalom a kamu románcunkat. – Idióta egy szó, de mindegy. Igen, tudom, a hírnév vonzott. De most, hogy látod a hátulütőit, gondoltam, felajánlok más ösztönzőt is. – Le akarsz fizetni? Elhúzta a száját. – Nem vagyok maffiózó, aki választásokat akar nyerni. Csak némi ellenszolgáltatást ajánlok annak fejében, hogy úgy tegyél, mintha kedvelnél. – Ez azért elég megalázóan hangzik rád nézve, nem? Majd felnyársalt a szemével, de nem válaszolt. – Úgy értem, milyen már, hogy a herceg fizet egy ilyen kis békának, mint én, amiért megcsókolhatja? Ez elég necces. – Hallgass már, Holly! – Hát bocs, ez nem ellenszolgáltatás kérdése. – Rendben, akkor visszavonom az ajánlatot. Csak gondoltam, megkönnyítem a helyzeted, ha már te is éppannyira belekeveredtél, mint én. De akkor felejtsd el! Volt igazság abban, amit mondott. Úgy értem, például most, hogy már az unokatesóim is tudtak róla. Ha kiderülne az igazság, életem végéig hallgathatnám a cikizésüket. De szó szerint. Tuti, hogy még az esküvői pohárköszöntőmnél is beszólnának: „Hát ezt se hittük volna! Amikor Holly mesélte, hogy megismerkedett egy

fantasztikus fazonnal, rögtön arra gondoltunk, megint beszerzett magának egy kamu pasit. De sebaj, igyunk a hamis menyasszonyra és az álvőlegényre!” Ennél még a lányszöktetés is jobb. Az asztalra tettem az üres poharat, és megfogtam Nick kezét. – Szörnyen érzem magam. Menjünk a lakosztályodba, és beszéljük meg a dolgokat. – A nyilvános érzelemnyilvánításnak ezen apró jelét Nick azonnal kapitulációnak vette, csak akkor bizonytalanodott el, amikor odasúgtam neki: – A PR-menedzserednek remek ötletei vannak ám a közelgő születésnapját illetően. Egy pont ide.

Dominic Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még majdnem pánikroham tört ki rajta, Holly egész gyorsan belenyugodott, hogy az alkalmazásunkba lépjen. Fizetésért. Nem mintha meglepődtem volna. Hollywoodban az első szabály, hogy a pénz beszél. Hiába állunk elő a legfantasztikusabb termékkel, ha nincs, aki mögé tegye a lóvét, akkor semmit nem ér. Az én esetemben a termék értéke jelentősen megnő, ha ez a mostani kis botrány végre elül. Ha nem, akkor a két legjobb barátom rugdos haza Mexikóból. Tim, Chris meg én cseppet sem vágytunk arra, hogy hamarosan így beszéljenek az emberek: „Ja, a ReadySet… Hű, mekkora banda volt egy időben! De mi történt velük azután, hogy a dobos csávóról kiderült, összeverte azt a kiscsajt a szobájában?” Na nem, ez nem történhet meg! Ha Holly anyagi ösztönzésre vágyik, akkor felőlem legyen. A pénzt nagyjából úgyis arra kell költeni, hogy kinézzen valahogy a csaj. Nem mintha nem állt volna jól neki, hogy kócos piszkosszőke haja az ingem gallérját verdesi. Egész dögös volt, ha úgy vesszük. De a jóból nem árt a sok, és egy kicsit sztárosabbra fazonírozott külsővel könnyebben elfogadják új barátnőmnek. Úgyhogy akár tetszik neki, akár nem, kicsit fel kell frissítenünk a ruhatárát. És ha a fotósok lekapják, ahogy félrebillentem a szalmakalapját, hogy megcsókolhassam, annál jobb. Amúgy abszolút szándékomban állt újra meg újra megcsókolni Hollyt. Naná! Igaz, először csak annyit akartam, hogy a fotósoknak végre legyen alkalmuk képeket készíteni rólunk, de közben élveztem is. Lehet hogy a csaj két lábon járó katasztrófa, de amikor hozzám simul, ez egyáltalán nem számít. Kezdtem kevésbé sötét színben látni a vakációmat. Pár csók a tengerparton, kéz a kézben sétálás, ugrabugra a hullámok közt, aztán vissza a lakosztályomba, ahol dolgozhatok a számokon, Holly meg… Holly meg azt csinál, amit akar. Az a lényeg, hogy könnyed és kedélyes legyen a kaland. Bár amilyen elszánt ábrázattal emlegette a születésnapját, valószínűleg jól megnehezíti majd nekem a dolgokat. Arra azért nem számítottam, hogy lendületet vesz, és abban a pillanatban képen töröl, ahogy visszaértünk a szobámba. – Azanyját! Ezt miért kaptam? – Amiért engedély nélkül orálisan letámadtál. Ezt gyorsan lefordítottam emberi nyelvre. – Amiért megcsókoltalak? – Igen. – Értem – mondtam, és kényelmesen elterültem az egyik méretes fotelben. – Ez érdekes. Pedig nekem úgy tűnt, te is élvezted. Szinte kéjesen nyögdécseltél. Ha pillantással ölni lehetne, már nem élnék. De azért az, ahogy ott pattogott csípőre tett kézzel, inkább édes volt, mint vérszomjas. Bár talán mégsem kellett volna vigyorognom. Elég erős balosa volt a csajnak. – Nem nyögdécseltem – mondta kimérten. – Nem, tényleg nem, inkább vinnyogtál. A keze ökölbe szorult, aztán lassan kiengedett. Ha az anyám látta volna, hogyan viselkedem, jó nagy tockost kapok, meg egy kiselőadást arról, hogy nem ilyennek nevelt. De nem bírtam ellenállni a kísértésnek, különösen így, hogy Holly mindent beleadott. – Nem nyögdécseltem, nem vinnyogtam, nem kapkodtam levegő után, továbbá… – A levegő után kapkodásban is biztos vagy? – vágtam közbe. – Pedig én esküdni mertem volna… – Tévedtél. Mellesleg elfogadom a PR-menedzseri megbízást. – Az már nem áll. – Most, hogy elfogadtam, újra áll. És ebben a minőségemben én döntöm el, hogy a kamu románcunk hol és mikor szolgáltathat anyagot a médiának. Megértetted? Még az is lehet, hogy a csaj jobban megállná a helyét Hollywoodban, mint gondoltam. Leszámítva az unokatestvéreit, senkinek nem hagyta, hogy hülyét csináljon belőle, vagy hogy kihasználja. Biztos szívesen gyakornokoskodna egy profi mellett, legalább kedvére parancsolgathatna. Máris milyen bátran közli velem, hogy mit kell tennem. Összefontam a karom. – A csókolózásról nem nyitok vitát. El kell adnunk a sztorit, és kizárt dolog, hogy egy pár a kapcsolatuk legelején, egy egzotikus nyaralás közben ne csókolózzon

nyilvánosan. Ezen elgondolkozott. – Rendben. Csókolózhatunk. Na, ettől felélénkültem! – De ennek is vannak feltételei – mondta, amitől meg lelombozódtam. – Egy: csak a kamerák kedvéért csókolózunk. Kettő: a helyzet mindkettőnk számára mindig legyen teljesen világos. Három: a csókolózás… – Időtartama nem haladhatja meg a húsz másodpercet – vetettem közbe viccesen. – Nem rossz ötlet, de nem erre gondoltam. A csókolózás… Megint nem hagytam, hogy befejezze: – Elég, ez röhejes! Akkor csókolózunk, amikor csókolóznunk kell annak érdekében, hogy hiteles legyen a sztori. Olyan szigorúan nézett rám, ahogy csak a tanító nénik képesek. – Ha egyszer is úgy érzem, hogy kihasználsz, ott helyben kapod a pofont, szerelmes legyintésnek álcázva. PRmenedzser vagyok, nem prostituált. Sikerült tisztáznunk? – Sikerült. – Helyes. És kérek egy dedikált ReadySet-posztert. – Meg még? – Gondoltam, mondja a többi követelést is. – Hát igazából nagyon szeretnék találkozni Timmel, de tudom, azután, hogy eljátsszuk majd a szakítást, ez nem lesz egyszerű… Szóval egyelőre maradjunk a poszternél. Felragadtam egy repitollat, meg kikaptam egy együttesfotót a hátizsákomból – mindig van nálam belőlük, számítva a rajongók rohamára –, és aláfirkantottam a nevem. – Tessék – nyújtottam Hollynak. Elvette, de nem tűnt nagyon boldognak. – Nem egészen erre gondoltam – mondta. – Azt mondtad, dedikált kell – vontam meg a vállam. – Dedikálva van. – Igen, de csak te írtad alá. Az meg nem igazán számít. Néztem egy nagyot. – Én vagyok a banda dobosa. Már miért ne számítana az? Ott csücsül otthon a Grammy a polcomon. – Igen, ha más körülmények között találkozunk, akkor persze számítana – felelte elgondolkodva. – Ha nem fújtál volna le paprikaspray-vel, meg nem viselkedsz úgy, mint egy bogaras öregúr, akkor egész más lenne. De így nekem nem Dominic Wyatt vagy, csak Nick. És így azért nem akkora nagy kincs az aláírásod. A fotel támlájának támasztottam a fejem. Sértve éreztem magam, pedig akár örülhettem is volna, hiszen utálom, amikor a csajok dadogni, turbékolni, lihegni kezdenek, vagy bármi egyéb ostoba hangot adnak ki, amint pár méter közelségbe kerülünk. Persze főleg Timnek van ebben nagy tapasztalata, de azért Chrisnek meg nekem is kijut az élményből. És akkor most itt ez a nagyszájú Holly, akinek csak akkor akadt el a szava, amikor zombinak néztem, és azt mondja, hogy én nem is számítok. Ez fájt. Már csak azért is, mert olyan nyilvánvalóan rá van kattanva a legjobb haveromra. Tuti, hogy előbbutóbb faggatózni kezd, hogy Timnek van-e éppen valakije. Erre a kérdésre persze nem válaszolhattam volna. A szobámban „rejtőzködő” lány hírén is szívesen csámcsogó bulvármagazinok vajon mit szólnának ahhoz, hogy Tim meleg?! Hülyeség persze, hogy bárkit is az izgasson, a srác éppen jár-e valakivel, és ha igen, kivel, vagy mondjuk, ettől függjön egy megbízás, de a homoszexualitás éppenséggel nagyon nem illik sem a családi filmeket gyártó stúdiók, sőt a lemezkiadók többségének imidzsébe sem. Igazi jóféle, jól fésült, heteroszexuális amerikai srácoknak kellett látszanunk, akik történetesen rockzenészek. Eléggé utáltam is ezt a dolgot. Chris meg én legalább ezerszer elmondtuk Timnek a zenekari megbeszéléseken, hogy teljes mellszélességgel kiállunk mellette, ha úgy dönt, elő akar rukkolni azzal, hogy meleg. Elmegyünk vele az Ellen DeGeneres-showba lelki támasznak, és bármiben, amire szüksége van, számíthat ránk. Érthető, hogy Tim a magánéletét a magáénak szeretné tudni, de vajon meddig tudja titkolni, hogy az oregoni Forest Grove-ben működő Smith Gimnázium egyik tanulója, Corey O'Neal a párja? Őszintén szólva már azon is csodálkoztam, hogy két hétig sikerült. Ám mivel Tim a megfelelő pillanatra várt az előbújással – persze hogy mitől lesz megfelelő az a pillanat, azt nem mondta –, Chris és én a „no comment” opciót választottuk, ha erről kérdeztek; vigyorogtunk, a vállunkat vonogattuk és tartottuk a szánkat. Akár viccesnek is tarthattam volna, hogy Holly szíve a ReadySetnek pont azért a tagjáért lángol, aki a másik

kapura játszik, csak közben meg megsértett azzal, hogy rocksztárként ennyire kevésre tart. Meg hogy olyan lennék, mint egy bogaras öregúr. – Majd aláíratom a többiekkel is, és elküldöm. Ez minden? Bólintott, aztán persze megint elgondolkodott. – Ami azt illeti, van még egy kikötésem. Soha nem hagyhatsz magamra a családom társaságában. Már a múltkor is túl közel jártam ahhoz, hogy leszúrjam a nagynénémet egy villával. Örülnék, ha mindig lenne velem egy bajtárs a lövészárokban. Tehát ebéd, vacsora, kirándulás… ha nekem ott kell lennem, neked is. – Semmi gond. Az unokatesóid igazán barátságosak voltak. – Ha rájuk mozdulsz, azonnal véged! Aranyos volt, ahogy megint kezdte felhúzni magát. – Nyugi, nem mozdulok rájuk… komolyabban. Gyanakvóan méregetett, majd témát váltott. – Beszéljünk inkább a születésnapomról, jó? Gondolom, mindent bele kéne adni. Gyémánt? Smaragd? Zafír? Mi most az árfolyama rocksztárok kamu barátnőinek? Reméltem, hogy csak viccel. – Hát ilyesmiről szó nincs – mondtam, és az ajtó felé terelgettem. – Hozd át a többi holmidat, aztán kitaláljuk, hogyan nézzél ki… ööö… Lesújtó pillantást vetett rám. – Befejezed a mondatot? Hát nem lesz könnyű. Bárcsak én is úgy el tudnék bűvölni mindenkit, mint Tim. – …hogy hogyan nézzél ki jobban… tökéletesebben. Hozd át a bőröndödet, én meg veszek neked csajos cuccokat. Te jó ég, ennél már tényleg az is jobb lenne, ha Tim és Chris rugdosnának fenékbe, amiért elcsesztem a pihenésüket. De ha én nem vásárolok be Hollynak, ő biztos nem fog. Ha azt akarod, hogy valami meg legyen csinálva, csináld meg magad, ugyebár. Holly erre nagyot nézett. – Hogy mit veszel nekem? – Szempillafestéket… meg mit tudom én… De hülye egy helyzet! – Arra készülsz, hogy szempillafestéket vegyél nekem? Felvontam a szemöldököm. – Miért, talán hoztál magaddal? – Hát… azt nem. – Oké, akkor bízd ide! Szívás a köbön! – Most komolyan? – elnevette magát. – Bocs, de látnod kéne, milyen képet vágsz. – Figyelj, foglalkozz a bőröndöddel inkább. – Oké! – vigyorgott tovább. – Rajtam ne múljon, csak shoppingoljál nyugodtan. Ezzel távozott. A fene essen belé!

Holly Ez a fazon sminkfelszerelést vesz nekem! Lehet, hogy nem kellett volna a képébe nevetnem, de olyan iszonyattal mondta, mint aki éppen húsevő csigák közé készül a medencébe. Amerika kedvenc dobosa „csajos cuccok”-at vesz nekem… Beszarás. Hát még amilyen pofákat vág hozzá! Mondjuk, közben aranyos is volt persze. Illetve aranyos lett volna, ha nem kizárólag karrierérdekből vállalkozik a dologra. Minden eddigi barátnője „hű de szuper” énekesnő vagy színésznő volt, úgyhogy most keményen kell dolgoznia azon, hogy meggyőzze a népet, velem sem adott alább az igényeiből. Abban viszont nincs semmi aranyos, ha azért vesznek az ember lányának szemfestéket, mert anélkül olyan jelentéktelen a kicsike. Na mindegy, abban az egyben igaza volt, hogy nem árt átköltöztetnem a bőröndömet hozzá. Ahogy benyitottam a kabinunkba, mármint Allison és Claire kabinjába, egészen más látvány tárult a szemem elé, mint előző este – és nem azért, mert túlságosan tengeribeteg voltam ahhoz, hogy bármire emlékezzek. A holmim szétszórva: a ruháim az ágy alatt, az asztalon, még a fürdőszobában is halomba dobálva. Ha a vázlattömbömet nem vittem volna magammal a hátizsákomban, jó eséllyel ott díszelgett volna a kabinpadlón, tetejére nagybetűkkel ráírva: LÚZER! Akinek ilyen rokonai vannak, semmi szüksége ellenségekre. Természetesen arról sem feledkeztek meg, hogy pár sor üzenetet hagyjanak az ágyamon az egyik bugyimra biggyesztve. Szia, Árvácska! Nem kéne szanaszét hagynod a cuccaidat, mindenki orra bukik benne. Tegnap olyan rondán viselkedtél, hogy nem kérünk belőled többet. Nekünk ugyanis van társasági életünk. Ellentétben veled. Ha egy szót szólsz nagyapának, mindenki megtudja, ki volt Mikulás legrepedtebb sarkú segítője. Boldog karácsonyt, lúzer! Bevallom, erre azért nem számítottam. Bár talán kellett volna. Allison és Claire nyilván hosszasan sütkéreztek az úszómedence mellett, és azon rágódtak, hogy mit találjanak még ki a kínzásomra – miközben a legkülönbözőbb életkorú fiúk és férfiak bámulták a bájaikat. De mégis, milyen jó lett volna fittyet hányni rájuk, elgurítani a bőröndömet, és csak egy üzenetet hagyni nekik: „Viszlát, csajok, átmentem a rocksztár pasimhoz. Érezzétek jól magatokat!” Fogadni mernék, hogy ennél még Hamupipőkének is jobb dolga volt már a happy end előtt is. A tökhintóban például nem kellett hánynia, és a herceg a szolgáival hozatta el a holmiját a gonosz mostoha családjának házából. Na persze Hamupipőke nem azért tettette a szerelmet, hogy némi népszerűségre tegyen szert. De akkor is, miért ne érezhetném magam hercegnőnek… csak egy kicsit, egy egészen kis időre? Hát mert nem. Felkapkodtam a ruháimat, bevágtam mindet a bőröndömbe, és közben pontosan olyan förtelmesen éreztem magam, mint ahogy Allison és Claire nyilván remélte. Az üzenetük minden szótagja azt sugallta, hogy nemkívánatos, sőt utálatos lény vagyok. Nos, a küldetés teljesítve. Nagyon jólesett volna valamivel visszavágni, vagy legalábbis meghátrálásra kényszeríteni őket, de sajna náluk voltak a Mikulás-fotók. És képesek lettek volna felhasználni. Ez már akkor is félelmetes kilátásnak tűnt, amikor még csak arról lett volna szó, hogy a képek bejárják a sulit, de most még rosszabb lett a helyzet. Ha a People-nek adják el a fotókat, rajtam fog röhögni a fél ország. Vigyáznom kellett nagyon. Nemcsak Allison és Claire jelentettek veszélyt, bár ők voltak a legádázabb ellenségek, hanem bárki, akinek kompromittáló fotója van rólam. A legtöbbet Jennél biztonságban tudhattam. Vagy hát ki tudja, tényleg biztonságban voltak-e… Jen soha nem ártana nekem akarattal, de nem mindig egyezik a véleményünk arról, hogy mi minősül kínosnak. A Facebookra kitett képeinek legalább a felén mindig ki kell törölnöm a bejelölést. Mindenképpen kapcsolatba kellett lépnem Jennel. Ő az egyetlen, akiben bízhatok, meg akinek a segítségére számíthatok. Bár a rólunk készült fotók alapján nyilván úgy gondolja, hogy Nick a világ legédesebb, legkedvesebb és legnagyvonalúbb fiúja. Én meg Hamupipőke, aki megcsípte a herceget. Hiába is próbálnám neki elmagyarázni, hogy ez nincs így, Jen már csak ilyen, kizárólag a jót hajlandó meglátni mindenben és mindenkiben. Ezért is működünk jól barátnőkként: ő bátorít, hogy legyek merészebb, én meg próbálok gondoskodni a biztonságáról. Valahogy kiegyensúlyozzuk egymást. Legalábbis legtöbbször. Amikor nem sikerül, annak például

az a vége, hogy megpofozom a Mikulást, és utána az unokatesóim megzsarolhatnak az eseményről készült fotókkal. Szóval akár tetszik Dominic Wyattnek, akár nem, egy ilyen jelentős dolgot nem titkolhatok el Jen elől. Sőt még kisebbet sem. Behúztam a bőröndöm cipzárját, és úgy döntöttem, kicsit átszervezem a dolgaimat. Ha Nick a saját érdekeit veszi elsőnek, akkor én miért ne? Nem számít, hogy a srác most épp miattam járja a boltokat, és gyűlöli a bevásárlás minden percét. Akkor sem vagyunk barátok. Ismerősök vagyunk, akiket egymás nyakába varrt a sors. Erről az apróságról nem szabad megfeledkezni. Kapcsolatunk üzleti jellegű. Végre megtapasztalhatom, milyen „valaki”-nek lenni, és nem akartam, hogy majd otthon, Jennel beszélgetve jöjjek rá, hogy nem az unokatesóim miatt kellett volna aggódnom, hanem a klubokat járni Mexikóban. A bőröndömet magam után húzva mentem vissza Nick lakosztályába, közben próbáltam kiszámolni, mennyi időm lehet még, mielőtt lovagom visszaérkezik a vásárlásból. Nem tudhattam, mennyire veszi komolyan a sminkbeszerzést. De valószínűleg ugyanolyan komolyan, mint minden mást. Furcsa volt látni, hogy a srác mennyire nem képes elereszteni magát, pedig Jen szerint engem kell mindig figyelmeztetni arra, hogy lazuljak, és érezzem jól magam. Mindegy, annyi időm biztos van, hogy felhívjam a barátnőmet szkájpon, és dumáljunk egy kicsit anélkül, hogy Nick valaha rájönne. Már miért ne lehetne egy hétköznapi lány is ravasz róka néha? A mágneskártyával bejutottam a lakosztályba, hozzáláttam, hogy ümmm… ideiglenes használatra kölcsönvegyek valamilyen nagy értékű elektronikai eszközt vendéglátómtól. Laptopom nincs, úgyhogy csak abban bízhattam, hogy Nick nem vitte magával az iPadjét, mert ha igen, akkor cseszhetem. Akkor lőttek a ravasz rókaságnak. A sarokba állítottam a bőröndömet, és módszeresen végigkutattam a fiókokat, hátha otthagyta valamelyikben. Nem jártam szerencsével. Az iPad a gazdájával távozott a lakosztályból. Nick válltáskájára sandítottam, és már attól bűntudatom támadt, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy azt is átkutassam. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, kevésbé kínos, hogy más eszközével szkájpolok, ha az az eszköz elöl hever, de beletúrni másvalaki táskájába…! Az kimeríti a magántulajdon megsértésének fogalmát. De mindent megér, ha Jennel beszélhetek. Telitalálat! Éppcsak bele kellett kukkantanom a táskába, és egy MacBook Air nézett velem szembe. Ez a srác tényleg az Apple-technológiára gerjed. Ami persze érthető. Egy iPad és egy MacBook Air. Nehogy már ne stimmeljen valami… Nem mintha a legalkalmasabb pillanat lett volna az ízlését vitatni most, amikor már elszántam magam, hogy bármit átkutatok az internetkapcsolatért. Ráadásul épp naprakészségének köszönhetően végre rendelkezésemre állt az az eszköz, amire vágytam. Bejelentkeztem az e-mail fiókomba, ahol harminc olvasation üzenet várt. Tizennégy Jentől. Az üzenetek tárgyából szépen kikerekedett a történet. •Milyen az út? Hiányzol. Sok szerencsét az unokatesókhoz! •Dominic Wyatt új barátnője pont úgy néz ki, mint te. De komolyan. •UGYE nem jársz titokban Dominic Wyatt-tel? •Csak vicceltem. •ÚRISTEN! TE DOMINIC WYATT-TEL JÁRSZ! •MIÉRT NEM MONDTAD EL? •A People szerint már KÉT HETE tart. •HOGY titkolhattad ezt el ELŐLEM? •Ugye már nem haragszol rám a mikulásos dolog miatt? TÉNYLEG SAJNÁLOM! •Szóval NEM vagyok a legjobb barátnőd? Felőlem… •Bocs, visszaszívtam. •írjál már e-mailt! •Még mindig nem írtál. •EL SE HISZEM, HOGY EGY ROCKSZTÁR A PASID! Igen, Jen olvasta rólam a cikket. Gyorsan bejelentkeztem a Skype-ra, és felhívtam. Karácsonykor Jen imádja maga feldíszíteni a fát, miközben a gépéről harsognak az ünnepi énekek. Eredetileg az anyukája gépe volt, de amikor Mrs. Lawley vett magának egy újat, a régi hivatalosan is Jen gépévé avanzsált. A jelenleg engem övező médiafigyelem végképp gondoskodott arról, hogy a csaj negyedóránként ellenőrizze, jött-e tőlem válasz sok millió üzenetének valamelyikére. Hogy a

Facebookon mennyit posztolt nekem, azt meg se néztem. A második csörrenésre bejelentkezett. – Szent ég, végre! Mesélj el mindent! Mióta jártok? Szerelem volt első látásra? Olyan édes képe van… tuti első látásra volt. DE MIÉRT NEM MONDTAD EL NEKEM? – Ez kicsit bonyolult – motyogtam zavartan. – Bonyolult… BONYOLULT? Milyen válasz ez, bakker? – Szóval, izé, csak itt a hajón találkoztunk, de nem akartuk, hogy a média azon csámcsogjon, hogy hű de hamar összejöttünk… tehát ehhez tartsd magad te is, jó? Megkönnyebbülten sóhajtott. – Szóval nem titkolóztál előttem, ugye? – Naná hogy nem! Te vagy az első és az egyetlen, akinek elmesélem. És szigorúan köztünk kell maradnia. Jen lelkesen bólogatott. – Egy szót sem árulok el senkinek. – Aztán széles mosoly ömlött el az arcán, és rögtön tudtam, hogy elvesztette minden józan eszét. – Szóval a hajón ismerkedtetek meg… útban a mexikói Riviérára. Anyám, ez irtó romantikus! De hogy történt? Messziről kiszúrtátok egymást? – Ha úgy vesszük. Végül is Nick messziről kiszúrta, ahogy megbámulom az étteremben. – És aztán? – Aztán… én… hát szóval… Jen felajzottan tapsikolt. – Igen, folytasd! – Összehánytam a fürdőszobáját. Elképesztő, hogy egy gyógyíthatatlanul szentimentális lány arcáról milyen gyorsan fagy le a mosoly. – Mit csináltál? – Nem szándékos volt – védekeztem. – Hát azt ajánlom is. – Csak így jött ki a lépés. Jen kábé úgy bámult rám, mint akinek két feje van, vagy lefagyott a videokártyája. – Ó, hát persze… a lépés. Ki ne rókázná el magát egy rocksztár láttán? – Jól van, Jen, cikizz csak. Ezt mintha meg se hallotta volna. – Oké, tehát látta, hogy baj van veled, és igazi lovag módjára viselkedett? – sóvárgott tovább. – És szerinted ez nem romantikus? – Hát nem annyira, mert az egész azzal kezdődött, hogy lezombizott, meg lefújt paprikaspray-vel. – Ne marháskodj már, Holly! Tudni akarom, mi történt. Úgy látszik, az igazság még a legjobb barátnőm számára is túl hülyén hangzott ahhoz, hogy elhiggye. – Tényleg fantasztikus. A gáncs nélküli lovag – mondtam beletörődően, mert tudtam, hogy ez az egyetlen válasz, amivel nem váltok ki heves tiltakozást. – Sejtettem – felelte elégedetten. – Ez már a fotókon is látszott. – Micsoda? – Hát hogy kívánni se lehet jobb pasit nála. Olyan laza és kedves. Szerintem ha életében bárkire is mogorván nézett, az te voltál, azon az első fotón. Kösz, ez kedves, máris sokkal jobban érzem magam. – De persze, az nyilván nem neked szólt – tette hozzá Jen gyorsan. – Gondolom, csak nem tetszett neki, ahogy így rátörnek. Hát nem, Nicknek az tényleg nem tetszett. Már csak azért sem, mert ez okozta, hogy most a barátnőjének kell hazudnia. – Ja, aha, ööö… – Nem sok okosabbat tudtam kinyögni. Igaza is volt persze, meg nem is, de többet nem mondhattam. – Atyaég! Dominic Wyatt! – nevetett. – Dominic Wyatt a legjobb barátnőm pasija! Erre a mondatra soha nem számítottam. – Én sem. Jen félretolta szeméből hosszú, vörös frufruját. – És finoman csókol?

– Mi van? Ezt meg hogy érted? – Tudod te azt – mondta, pedig épp arra céloztam, hogy nem, nem értem. – Olyan szép, lassan felizzó csókra gondolok, ami első érzésre könnyed, de aztán mégis nagyon beindít. – Összezavarsz – vallottam be. – Mondasz itt mindenfélét, de amit hallok, az egy erotikus regény fülszövege. – Úgy értem, hogy jól tud-e csókolózni a srác. Na, pont erre a kérdésre nem akartam válaszolni. Abban reménykedtem, hogy Jen kistesói most is felgyújtanak valamit, mint múlt karácsonykor, és evakuálni kell a házat. De semmi ilyesmi nem történt. Jen rezzenetlenül bámult a képembe, és nagyon úgy tűnt, hogy még édibédi kiskutyás képeket is hiába küldenék neki, hogy nézze meg a YouTube-on, pedig azokat nagyon imádja, főleg ha belepottyannak valami vízbe. – Hát izé… szóval, ööö… – Ki vele már, Holly! – Jól mondja, ki vele… Hű de ismerős volt a szoba túlsó végéből hallatszó hang. Nick az ajtóban állt, kezében bevásárlózacskó, és látszott rajta, hogy nagyon kell türtőztetnie magát, nehogy kitörjön. Tengerkék szeme elsötétült, inkább acélkékre vagy acélszürkére váltott. – Csak rajta, Holly! És akkor már tudtam, hogy nekem végem.

Dominic Nekem elment az eszem! És nemcsak azért, mert felügyelet nélkül hagytam Hollyt a kabinomban, hanem azért is, mert azt képzeltem, simán megbirkózom a csajos holmik vásárlásával. Befordulok, kifordulok, aztán kész. Hát ez az illúzióm hamar elszállt. A forgóállványokon rúzsok tömege, legalább harmincféle szempillafesték, mind más-más funkcióval. Az egyik vastagít, a másik hosszabbít, a harmadik kiemel, ráadásul feketében, éjfeketében, ultrafeketében, volumennövelő meg szuper-volumennövelő változatban. Honnan a bánatból tudhatná az ember, mi a különbség köztük? Idegen terepre tévedtem. Előhúztam hát az iPademet, és felhívtam Corey-t, Tim fiúját. Ő volt az egyetlen lány vagy fiú ismerőseim között, akiről tudtam, hogy örömét leli az ilyen „átalakítjuk” projektekben. – Szia, Dom – vette fel a harmadik csörrenésre. – Mackenzie-vel épp hívni akartuk Timet a filmzeneszerződés miatt. Van valami hír? – Ööö… nem tudok róla – mormoltam halkan a telefonba, hogy ne vonjam magamra a figyelmet. – Viszont… a segítségedre volna szükségem. Több se kellett, kihúzták magukat a képernyő előtt, én meg igyekeztem leplezni zavaromat. Eddig még soha nem kértem a segítségüket, nem engedte a „ki ha én nem” természetem. De Holly ezt is elintézte. – Be kell szereznem pár holmit egy csajnak – magyarázkodtam. – Az új barátnődnek? – tudakolta Corey. – Akiről amúgy már pár hete beszámolhattál volna nekünk… Ezek szerint Tim nem mesélte el Corey-nak, hogy mi is a szitu Hollyval. Azért ez elég paranoiás húzásnak tűnik a részéről. Úgy értem, Corey és Mackenzie garantáltan nem fecsegnének ki semmit, ebben biztosak lehetünk. De jó, ha Tim így akarja, akkor felőlem legyen így. – Mmm… igen, Hollynak. Most hoztuk nyilvánosságra a dolgot, és azt hiszem, nem ártana egy kicsit felturbózni a külsejét… – Azt hiszed? – gonoszkodott Corey. – Láttad a fotókat a weben, nem? Már évekkel ezelőtt ráfért volna. – Ez durva – szólt közbe Mackenzie, és oldalba bökte Corey-t, hogy leállítsa. – Csak fáradtnak látszott szegény. Mackenzie ugyan a világháló sztárja, de képmutatónak nem lehet nevezni. Gáz lett volna, ha Holly külsejét cikizi, miközben sima farmerben üldögél, és egy elég csúnya, mustárnak látszó folt éktelenkedik a felsőjén. – Mindegy, abban segítsetek, mit vegyek neki, hogy jobban nézzen ki – mondtam, és az állványok felé fordítottam az iPadet. – Komolyan, Corey, segíts! A srác nevetett, és izgatottan dörzsölte a tenyerét. – Szempillafesték, szemceruza, ajakfény, korrektor, arcpirosító, szemhéjpúder. Minimum. Kihagytam valamit? – kérdezte Mackenzie-től. – Szerintem nem. Igyekeztem nem bepánikolni. – Szóval volumennövelő szempillafesték? Vagy szuper- volumennövelő? Csomómentesen felvihető… vagy spirálos? Mi a bánatot vegyek neki, Corey? – Oké, haver. Lélegezz mélyeket! Milyen a szempillája a csajnak? Döbbenten meredtem a képernyőre. – Hogyhogy milyen? Amilyen a szempilla lenni szokott. Vagy ez beugrató kérdés? Mackenzie kacarászott. – Világosabb árnyalatú? Hosszú? Rövid és sűrű? Vagy… – Honnan tudjam? Nem szoktam a szempilláját tanulmányozni! Corey végre megszánt, és átvette az irányítást. – Rendben, értjük. Nem tudod, milyen a szempillája. Csak nyugi. Vegyél különböző festéket, sötétbarnát meg feketét. Ez menni fog? – Talán. – Jó, vegyél fekete szemceruzát is. – Oké, oké – motyogtam, mint valami dilinyós. – Már majdnem megvagyunk. Milyen színű a szeme? – Hát… – Jézusom, még ezt se tudom! – Hát olyan szemszínű… valamilyen normális. Mackenzie vidám hitetlenkedéssel csóválta a fejét.

– Tudod, ezzel nem mondtál sokat. Próbáltam felidézni a pillanatot, amikor először láttam Hollyt közelebbről. Halálsápadt volt az arca, a szája tátva… és vörös karikák a szeme körül. Kábé ennyire emlékeztem. – Azt hiszem, talán barna… vagy valami olyasmi. – Hűha… ez a párkapcsolatdolog nem az erősséged, Dom. Vered a lécet rendesen – ékelődött Corey. Mackenzie megint belekönyökölt, de olyan erősen, hogy a srác összerándult. – Ne legyél már dög, Corey! Corey vállat vont. – Ez az igazság. Nem ártana kicsit belehúznia. Az égvilágon bármivel hajlandó lettem volna egyetérteni, csak jöhessek már ki az üzletből. – Oké, jogos. Nemsokára úgyis szülinapi ajándékot kell vennem neki. Mackenzie felvonta a szemöldökét. – Az mikor lesz? – Karácsony másnapján. Mindketten megdermedtek ültükben. Mackenzie döbbenten kérdezte: – És még nem vettél semmit? Öt napod sincs már… – Igen, tudom… A lány Corey felé fordult. – Igazad volt. Tényleg veri a lécet. – Még bőven van időm. – Próbáltam erősködni, de Mackenzie-t nem győztem meg. – Persze, naná… hogy találj valami ötletes és személyes, ugyanakkor fantasztikusan gyönyörű ajándékot. Hát hajrá! A francba! – Jó, erről majd később. Most mit vegyek még? Lassan végigpásztáztam az iPaddel a polcokat. – Állj! – mondta Coray. – Ott a szemhéjpúder. Abból vegyél egyet! Meg pár szép színű rúzst. Oké. Pirosító. És mondjuk, hogy kész. Legalábbis ami a sminket illeti. Már alig bírtam megtartani a sok apróságot, mindenáron ki akartak csúszni a kezemből. – Koszi. Sokat segítettetek. – Nincs mit. Ja, és ne feledkezz meg az arclemosóról! – kiáltotta Mackenzie, mielőtt megszakítottam a hívást. Semmi másra nem vágytam, mint visszamenni a szobámba és zenélni végre egy kicsit. Hogy a minden igényt kielégítő minibárból kikapjak egy sört, kiüljek a teraszra, és élvezzem a nyaralást. De persze… ott volt Holly. Erről eszembe jutott valami fontos. Gyorsan összeszedtem a polcról minden olyan tablettát, amiről azt állították, hogy jó tengeribetegség ellen. Abból, amilyen tempóban elsápadt vagy épp kivörösödött, számítani lehetett rá, hogy bármelyik pillanatban újból megrohamozza a fürdőszobámat. Corey és Mackenzie tévedtek: igenis tudok én gondoskodó pasi lenni. Még a csaj szeme színét is megjegyzem, ha kell. Jobban megnéztem volna, ha tudom, hogy ez ilyen fontos szempont a vásárlásnál. A kasszánál a nő elég furcsán méregetett, ahogy odaadtam neki a hitelkártyámat. Kíváncsi voltam, milyen gyorsan megy híre, hogy a málnaszínű ajakfényre gerjedek, és súlyos tengeribetegségben szenvedek. Na, ha ez kiderülne rólam… Tim és Chris hülyére cikiznének. A portán kértem hamar még egy mágneskártyát a lakosztályomhoz, és húztam vissza, hogy mielőbb élvezhessem a teraszom magányát. Hogy nézzem a tengert, és ejtőzzek. Amikor benyitottam, arra számítottam, hogy Holly a bőröndjét csomagolja ki vagy tévézik, vagy valami mással foglalja el magát a lakosztályomban… ami most már a közös lakosztályunk persze. De ennél sokkal kellemetlenebb látvány fogadott: törökülésben telepedett az ágyamra, előtte a laptopom, és egy lánnyal, feltehetően Jennel éppen azt taglalta, hogy jól csókolok-e. Bármekkora púp is a hátamra ez a csaj, arra azért kíváncsi voltam, mit mesél első csókunkról a barátnőjének. De nagyon úgy tűnt, hogy szíve szerint semmit, mert csak összeszorította a száját, és elvörösödött. Gondoltam, hadd feszengjen. Mást se kellett tennem, mint odalépni Holly mellé, a laptop képernyője elé, és átölelnem a vállát. – Mit akartál mondani, Holly? Felháborodottan húzta ki magát. – Úrilány ilyesmiről nem beszél. – Már mióta? – kérdezte a csini vörös hajú a képernyőn. – Ne mondd, hogy évek óta nem avatsz be a

titkaidba! Azok után, hogy én mindent elmondtam neked Jasonről. – Jason Treadwick a nevedet se jegyezte meg, Jen. És amit elmondtál róla, azt nyugodtan megtarthattad volna magadnak. Szerinted tényleg kíváncsi voltam minden részletre arról, amikor egyszer kölcsönkérte a ceruzádat? Gyorsan köhögtem, hogy elfojtsam kitörni készülő nevetésemet. – Igenis volt köztünk valami! – erősködött Jen. – Nem csak képzeltem. – Szerintem ő azt mondaná, hogy képzelted. Meg az új fiúja is. – Fogd már be! – rivallt rá Jen a vigyorgó Hollyra. Ahogy évődésüket elhallgattam, nem volt kétséges, hogy tökéletesen ismerik egymást. Arra emlékeztetett, ahogy Timmel és Chrisszel szoktuk húzni egymást a hosszú buszozások közben. Főleg ha már későre járt, és kiszállt belőlünk az előző koncert izgalma, és lassan próbáltunk ráhangolódni a következő város új közönségére. – Öööö… azt hiszem, még nem mutatkoztunk be egymásnak, Dominic. Jen vagyok. Jennifer Lawley, Holly legjobb barátnője. Imádattal teli pillantást vetett rám, és Holly mintha egy pillanatra megdermedt volna. Csak nem féltékeny? – Örülök, hogy megismerhetlek, Jen. Hívj nyugodtan Domnak – vetettem oda könnyedén. – Dom? – kérdezett vissza Holly. – Mióta hívnak így? Kérdőn néztem rá. Kicsit sértődöttnek tűnt a hangja, mint akinek nincs kedvére, amit hall. – A legtöbben időtlen idők óta. – Ezek szerint én nem tartozom a „legtöbbek” közé. – Nem, te nem. – Visszafordultam Jenhez, akinek meg az nem tetszett, hogy legjobb barátnője kiiktatja, miközben agy rocksztárral beszélget. – Ugye, Jen? – Ümmm… hát nem… – próbálkozott. – Ti már biztos nagyon régóta ismeritek egymást. Jen lelkesen bólogatott, hogy naná. – Ezer éve. – Akkor sok érdekeset tudnál mesélni Hollyról. – Hát persze. A múltkor például… – Jen! – vágott közbe Holly. – Állítsd le magad! – De Jen soha nem fecsegne rólad semmi kompromittálót. Valami ilyesmit mondtál, igaz, Holly? – Látszott rajta, hogy nem egészen így gondolja, de nem hagytam időt neki, hogy megszólaljon. – Ha hallanád, Jen, hogy beszél rólad… Fort Knoxnál is biztosabb erődítmény vagy neki. – Most már mennünk kell – szólt közbe Holly, mint akinek nagyon fontos, hogy ennek a beszélgetésnek végre vége legyen. – Van pár dolog… Majd még dumálunk, jó? – Oké. Majd később. – Jen szinte oda se figyelt rá. – Szia, Dom! Ábrándos, aranyosan bugyuta mosollyal ejtette ki a becenevemet, mintha valami finom, drága bort kóstolna. Rákacsintottam. – Légy jó, Jen! Holly azon nyomban megszakította a hívást, és kikapcsolta a gépet. Hirtelen meghitté vált a hangulat. Újból kettesben voltunk, és én még mindig átöleltem a vállát. Kicsit ficergett, az arca annyira közel volt az enyémhez, hogy simán megcsókolhattam volna. Éreztem meleg leheletét a fülemben, amikor megszólalt: – Na, miket vettél nekem? És ezzel lőttek a pillanat varázsának.

Holly Nem tudtam, mit kellene éreznem. Illetve, hogy mit kellene, azt tudtam: hűvös közönyt és fontosságom tudatát, hogy hercegnő vagyok. Amit nem kellett volna éreznem, az a sértődött bosszankodás, amiért Nick azon a becenéven szólíttatta magát Jennel, amiről azt hittem, csak a ReadySet-es haverjainak szabad. De nem, ezek szerint azokat avatja be, akiket megkedvel. És persze féltékenységet sem kellett volna éreznem amiatt, hogy olyan jól megtalálta a hangot legjobb barátnőmmel. Se idegességet, hogy esetleg letámad, amiért engedély nélkül a laptopjához nyúltam. Se remegést, amiért egy pillanatig úgy éreztem, esetleg megint valami intim helyzetben találjuk magunkat. Nick morcos pillantása azonban gyorsan meggyőzött arról, hogy a legkevésbé sem áll szándékában ilyesmi, sőt még az általam felvetett téma is irritálja. – Soha többé nem megyek női cuccokat venni – morogta. – Soha! Az se érdekel, ha ezért rossz barátnak tartanak. Ha legközelebb kell valami, vedd meg magadnak. – Oké. Ettől sem enyhült meg a tekintete. – Persze, most beleegyezel, aztán tíz perc múlva megint előállsz valamivel, amivel idegesíthetsz. A vásárlás említése szemlátomást kellemetlen emlékeket idézett fel benne, poszttraumás stressztüneteket produkált, amikor kiejtette a száján a „női cuccok” kifejezést. Jobb lesz óvatosnak lennem. – Igen, az lehet. – Remek. Ez tényleg, igazán remek. Kiborította az ágyra a zacskó tartalmát, és egy lépést hátralépett, mintha a kozmetikumok valami fertőző tárgyak lennének. – Ez meg mi? – rémültem én is halálra az ágytakarón tornyosuló méretes kupac láttán. Nick vállat vont. – Női cuccok. Próbáltam valami kifogást találni, hogy a közelükbe se kelljen mennem. – De nekem ilyesmire nincs pénzem. – Már hogyne lenne. A PR-menedzserem vagy, nem emlékszel? – Azt se tudom, melyiket mire kell használni. Nick nem lepődött meg különösebben a bejelentésemen. – Rám hiába nézel! Én még azt sem tudom, milyen színű a szemed. Jól elkerekítettem, hogy lássa. – Zöld. Jen szerint gesztenyebarna pöttyök vannak benne, de azokat én nem látom. Nick fürkész tekintetét akár még romantikusnak is találhattam volna, ha nem ráncolja hozzá úgy a homlokát, mint akinek egy nagyon nehéz matekpéldát kell megoldani. – Én se látok barna foltokat. Zöld a szemed. – A tied meg kék. De gondolom, ezt eddig is tudtad. Elvigyorodott, és ügy tűnt, végre egy kicsit feloldódott a bevásárlás említése után. – Most, hogy ezt tisztáztuk… – folytattam, és felemeltem egy kozmetikai segédeszköznek álcázott, de inkább középkori kínzószerszámot idéző tárgyat. – Ezzel például mit kell csinálnom? – Használni esetleg? Csak meresztgettem rá a szemem. – Mondani könnyű! – Naná! – Egyre szélesebben vigyorgott, és tudtam, hogy magában jót röhög rajtam. – Azért annyira nem lehet nehéz – mondta végül. – Csak rákensz valamit az arcodra, és annyi. – Mondja ezt az, aki nagyjából pánikrohamot kapott már a bevásárlás gondolatától is. – Ha hiszed, ha nem, a rocksztároknak ez nem munkaköri kötelességük. Épp elég, ha maguknak vásárolnak. – Szuper – csattantam fel, és utálkozva a levegőbe csaptam. – Ez aztán remek, sőt annál is remekebb! – Hű de nagy kislány vagy, Holly! Erről eszembe jutott valami, amit már rég meg akartam kérdezni tőle. – Tényleg, hány éves is vagy? – Huszonegy.

Persze lehetett volna annyi eszem, hogy megnézem a neten, akkor nem tátogok ott bambán, mint egy különösen lassú felfogású ponty. – Tényleg? – Nem, csak hazudtam. Tizenkettő vagyok. – Az már sokkal hihetőbb. – Próbáltam elviccelni, mint akit annyira nem is érdekel ez a dolog. Pedig középiskolás kor körül pár év is sokat számít. Elég kínos, ha egy egyetemista gimis lányokra hajt, én meg nem szerettem soha a vámpírtörténeteket. Vénséges vén trottyok ne koslassanak rémüldöző tinik után. Az nem szexi, hanem gusztustalan. A vérszívás sincs különösebben ínyemre. Bocsi, de szerintem, aki másnak a nyakába akarja mélyeszteni a fogát, az megérdemli, hogy jól seggbe rúgják. Ha nem is vámpír nagyságrendű a korkülönbség köztem és Nick között, azért kicsit aggasztott a dolog. Ráadásul ez is az ő javára szólt, mintha nem lenne elég, hogy rocksztár a szentem. Sokkal tehetségesebb, fényévekkel sikeresebb, és kicsivel még idősebb is nálam… kell ennél több u kisebbrendűségi komplexushoz? Már ha lehet egy bolhás kóbor macskának kisebbrendűségi komplexusa az oroszlánnal szemben. – Eddig bele se gondoltam a korodba – vallottam be. Ami igaz is volt, mert először a külsejével voltam elfoglalva, aztán azzal, hogy zombinak nézett, végül pedig a sztárságával. Az életkora nem játszott. – De nem olyan szörnyű nagy a különbség, azt hiszem. Kicsit hátrahőkölt. – Mekkora különbségről beszélünk, Holly? Hű de ideges lett hirtelen, szinte vibrált a feszültségtől. Nyilván most jutott eszébe, hogy érdemes lett volna azelőtt rákérdezni az életkoromra, mielőtt belegabalyít az életébe. Ha éppenséggel egy tizenöt éves csajjal csókolózik a lesifotósok előtt, azzal rendesen betesz szuperfontos jó hírének. Pláne hogy még az egyéb pletykák sem ültek el teljesen. – Mindjárt itt a születésnapom. így azért nem vészes. – De hányadik, könyörgöm?! – A tizennyolcadik. Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Akkor nem gond. De ha így folytatod, ősz öregember leszek melletted. – Betojtál, hogy megrontasz egy kiskorút, Nick? – Nevettem, és igyekeztem kellően cinikusra venni a figurát, nehogy már azt higgye, meg lehet rontani engem. Ha az unokatesóim nem bírtak átcsábítani a sötét oldalra, akkor Nick sem valószínű, hogy komolyabb kárt okozhat a személyiségemben. – Mit hittél, mennyi idős vagyok? A homlokát ráncolta, gondolom, azért, mert nehéz megsarcolni a zombik életkorát, tekintve hogy már halottak. Persze ezt így nyilván nem akarta a képembe mondani. – Nagykorúnak hittelek. Fel sem merült bennem a liliomtiprás lehetősége. – Ó, pedig idősebb pasik elcsábításában utazom. Tudod, hányan kerültek már sittre miattam? – De előtte a diliházba, az tuti. Nem voltam biztos, hogy ezt úgy értsem-e, az őrületbe kergettem őket, vagy hogy eleve flúgosnak kell lenni ahhoz, hogy valaki vonzónak találjon. Mondjuk, egyik verzió sem volt éppen hízelgő. Megadóan feltartottam a kezem. – Tartsunk tűzszünetet, jó? Olyan szép nap ez a mai, és épp csak egy picikét kell hánynom. Kitalálok valami szöveget a nagyapámnak, aztán ejtőzök a teraszodon. Ha van kedved csatlakozni hozzám, részemről oké. Ha nem, azt csinálsz, amit akarsz. De éjszaka mindenképpen itt akarok tanyázni nálad. Már megint a homlokát ráncolta. – Azért próbálgasd a sminkeket, amíg még nem késő. – Elgondolkodtató ötlet – válaszoltam, de nem tetszik. Nyaralni jöttem, és hívogatóan int felém az óceán. Nem hagytam időt a válaszra, felkaptam a hátizsákomat, benne a rajzcuccaimmal, és kivonultam a teraszra skiccelni. Hallottam, hogy szöszmötöl valamit odabent, de szándékosan nem néztem fel, nehogy már azt higgye, érdekel, miben mesterkedik. Az már magánügy, hogy milyen erősen hegyeztem a fülem, hátha meghallom az üveg tolóajtó sikkanását, jelezve, hogy Nick utánam jött. Amikor aztán öt perc múlva végre meghallottam, akkorát ugrottam ültőmből, hogy minőségi rajzceruzáim majdnem hullámsírban végezték. Hát ennyit a hidegvérről. Nick úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Letelepedett a másik székre, és pengetni kezdte a gitárját. De milyen jól! Ezen kicsit meglepődtem, mert eddig még csak dobolni hallottam a ReadySetben. Persze arról sem volt fogalmam, hogy a szövegírás is érdekli.

Mások talán nem is sejtik, milyen sok mindenben tehetséges Dominic Wyatt… lehet, hogy még ő maga sem tudja. Azért ez kicsit fura, ha azt vesszük, hogy például a People sztárrovata a ReadySettel kapcsolatos legapróbb dolgokat is lelkesen kitárgyalja. Persze nekem nyolc. Mégse tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a szemem előtt elterülő, borzongató nagy kékség helyett inkább a mellettem ücsörgő rocksztárt rajzoljam le. Gondoltam, a „Pihenő dobos” címet adom majd a rajznak. Egy röpke pillanatra minden olyan egyszerűen nagyszerűnek tűnt. Itt Nick teraszán semmi és senki nem veszélyeztette a nyugalmamat: se az unokatesóim, se a rajongói, se a kamu románcunk. Milyen kár, hogy nem maradhatok itt kinn az út végéig. Olyan de olyan nagyon jó lett volna elfeledkezni ezekről a zavaró tényezőkről. Pedig még nem is sejtettem, mennyire zavaróak lesznek…

Dominic Már-már lemondtam a vakációról, és erre tessék… itt ejtőzök végre a teraszon. Hollyval. Nyugiban. Szinte kedvem lett volna pihentetőnek és üdítőnek nevezni ezt a fejleményt, ha nem félek attól, hogy ezzel kihívom magam ellen a sorsot, és újra minden a feje tetejére áll körülöttem. Friss megpróbáltatásaim fő forrása mindeközben teljesen belemerült az alkotásba. Nagy komolyan ráncolta a homlokát, elszántan radírozott, és kezdte elölről a munkát. Látva megszállottságát és jóleső elégedettségét, ha valami úgy sikerült, ahogy elképzelte, elgondolkodtam azon, mikor is zenéltem utoljára úgy, hogy annak nem volt konkrét célja. Egyszerűen fel sem tudtam már idézni… Amikor a készülőiéiben lévő számokon dolgoztunk a srácokkal, a határidők fenyegető árnyéka a turnébusz felett lebegett. Izzott körülöttünk a levegő, mintha még az oxigénmolekulák is tudnák, milyen illékony sikert akarunk megragadni. És hogy ettől a tudattól rendesen be vagyunk szarva. Nekem nem volt B tervem, se képesítésem bármi másra. És ami még rosszabb: kedvem se lett volna semmi máshoz. Most jó érzés volt elbolondozni a gitáron. Különösen így, hogy nem volt senki, aki hallja, és véleményt formáljon. Hollyn kívül természetesen, aki viszont nem tudta, hogy a nyávogás és az éneklés között van bármi különbség. Szóval semmi határidő. Semmilyen nyomás, hogy elsőre azonnal jó legyen. Csak a zenélés. Úgyhogy addig pengettem meg nyekergettem a gitáromat, amíg bele nem fájdult az ujjam. Utána pedig fogtam a dobverőket, és doboltam a terasz korlátján, a kisasztal szélén, a tolóajtón, egész pontosan minden kezem ügyébe eső tárgyon. Bármi megfelelt a célnak. Szerencsére Holly nem nyafogott, hogy nem tud tőlem koncentrálni, és passzív-agresszív pillantásokat sem vetett felém. Tekintete a rajzlap és jómagam között cikázott. Bárki másról azt feltételeztem volna, hogy flörtöl velem, de Katasztrófa Holly esetében ez kizárt dolog volt. Nem az a fajta, aki ábrándos tekintettel rezegted a pilláját. Természetesen engem rajzolt. Normál körülmények között megkértem volna, hogy ne tegye. Nem igazán vagyok oda a művészi portrékért. A fotózások is épp elég kimerítőek, különösen ha bepúderezik a képedet, hogy ne csillogjon, aztán követelik, hogy viselkedj természetesebben. Nem könnyű lazának tűnni olyan lámpák alatt, amiknek a fénye szó szerint égeti az ember bőrét. De mivel nagy valószínűséggel a lány alkotását nem fogja látni a nagyvilág, nem törődtem vele, csak élveztem a zenélést. Észre se vettem, hogy eljárt az idő, amikor Holly felállt, nyújtózkodott, és eltűnt a szobában. Kis idő múlva hallottam, hogy telefonál. – Azt hiszem, ma kihagyom a családi vacsorát, nagyapa. Nem vagyok valami fényesen. – Hosszú szünet. – Nem, dehogy, nem a tegnap este miatt. Tudom, hogy Jessica néni nem akart semmi rosszat. De még nem érzem igazán otthonosan magam a tengeren. Enyhén szólva! – Lefekszem inkább aludni. Bingózzatok jót, aztán majd holnap találkozunk. Minden rendben lesz. Allison és Claire nagyon segítőkészek. Jó étvágyat a vacsorához! Ezek szerint a nagyapja nem rajongott azért, hogy így eltűnik az unokája. Mondjuk, nekem sem lett volna nagy kedvem kivonulni és eljátszani a rocksztárt. – Ez a te szülinapi utad, nagyapa. – Kicsit megrándult az arca. – Épp elég időt kell velem töltened otthon. Holnap kikötünk Cabóban, és majd akkor együtt vacsorázunk. – Rövid szünet. – Jól van, neked is puszi. Miután gyorsan elbúcsúzott a nagyapjától, már hívta is a szobaszervizt, hogy két sajtburgert, sült krumplit és üdítőt rendeljen. Na ennyit arról, hogy aki tengeribeteg, annak nincs étvágya. Vagy az is lehet, hogy beszedett párat azokból a pirulákból, amiket vettem neki. Holly kezembe adta az egyik tálcát, visszakuporodott a székbe, és csendben, békésen eszegettünk. Szerencsére egyikünk se akarta tönkretenni a kialakult jó hangulatot, úgyhogy nem is beszéltünk semmi komolyról, csak ettünk, és készültünk lefeküdni. Biztos rossz fényt vet rám, hogy este kilenckor már teljesen kimerültem. Ennél az általános iskolás kölykök is tovább maradnak fenn. Igaz, nekik nem kell szerelmi kapcsolatot kamuzni vadidegenekkel. Most végre nem volt szükség arra, hogy még egy kicsit tovább bírjam, még egy kicsit beleadjak. Úgy aludtam, mint a bunda, aztán megint arra ébredtem, hogy zubog a víz a fürdőszobában. Nem lesz könnyű megszokni, hogy egy lánnyal kell megosztanom az életteremet, de most legalább nem érzett késztetést arra, hogy énekeljen a

zuhany alatt. Egyelőre. Tulajdonképpen alig csapott zajt ébredéskor, ami komoly fejlődés. Talán ez az átmeneti lakóközösség nem is lesz olyan vészes. Holly nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy még alszom, én meg hagytam, hadd higgye. így aztán végighallgathattam, ahogy a tegnap vásárolt holmik közt matat, majd azt motyogja: – Szervusztok, pirulák. Örülök, hogy újra látlak titeket. – És bekapott pár szemet. Gondolom, a gyógyszerfüggőségnek vannak súlyosabb változatai is. – Ma nem fogok hányni – fogadkozott Holly. – Ma nem. Semmiképpen sem. Én aztán nem. Nagyon reméltem, hogy be is tartja. Tovább szöszmötölt, majd csend lett, aztán hallottam a ceruza halk surranását a papíron. Az, hogy ilyen sok időt tölt rajzolással, két dolgot jelenthet: vagy ez a mániája, vagy annyira idegesítem, hogy ezzel oldja a feszültségét, mondhatni, a rajzolásban keres érzelmi menedéket. Azon tűnődtem, vajon jól rajzol-e. Nagyon sok ember akar rocksztár lenni, vagy más művész, de ehhez az életformához nemcsak tehetség kell, hanem kitartás, elszántság és némi szerencse is. Mint ahogy sokan állandóan a nagy műről beszélnek, és a végén ott állnak a nagy semmivel. Szóval én már csak azokban a képességekben hiszek, amiknek látom az eredményét. Az biztos, hogy Holly elszántan dolgozott, én pedig kíváncsi lettem volna, mit hoz össze. Ami nem csoda, tekintve hogy én voltam az ábrázolt tárgy. Ha tényleg tehetséges, talán még be is tudom ajánlani valakinek Hollywoodban gyakornoknak. Milyen kedves gesztus lenne rövidke kamu románcunk baráti befejezéséhez. Felültem az ágyban, és rásandítottam. – Nem a szebbik profilomat rajzolod. – Talán mert olyanod nincs. Elvigyorodtam. – A Teen People szerint „kisfiús báj” jellemez, aminek a lányok nem tudnak ellenállni. – Az ötéveseket is az jellemzi – gonoszkodott Holly. – Meg az, hogy püfölik a körülöttük lévő tárgyakat, és nem szívesen osztoznak a holmijukon. – Oldalra billentette a fejét, és úgy tett, mint aki alaposan tanulmányoz. – Hm… ebből filmet is lehetne csinálni. A rocksztár, aki egy óvodás bőrébe bújik. Gondolod, hogy Timothy Goff vállalná a főszerepet? Egy esetleges film említése visszarántott a valóságba, és rádöbbentem, mennyire nehéz a helyzetem. Azt se tudtam még, milyen visszhangot keltett a kamu románcunk a médiában. Remélhetőleg elég meggyőzően csókolóztunk a Lido teraszon ahhoz, hogy már ne tartsanak egy aljadéknak, aki veri a barátnőjét. Nem mintha a pletykaoldalakat különösebben izgatná, hogy milyen marhaságokat terjesztenek valakiről. Különösen uborkaszezonban. Ha kis szerencsém van, akkor elkapnak valami celebcsajt, amint épp bugyi nélkül kászálódik be a taxiba. Ez talán elterelné a figyelmet az én nem létező sztorimról. Bár amilyen a formám, ehhez minimum az kéne, hogy szétmenjen egy hollywoodi álompár, vagy eget rengető szexbotrány robbanjon ki valami menő politikus körül. – Ma Cabóba érünk – emlékeztettem Hollyt, ahogy elindultam a fürdőszoba felé. Nem tűnt úgy, hogy megrendülne a hír hallatán. Amikor előkászálódtam a gőzből, már a teraszon üldögélt, a fülhallgatójából üvöltő zenére bólogatva az utolsó simításokat végezte a rajzán. Megnéztem a művét. Piszok jó volt. Tényleg. Akár egy album borítóján is el tudtam képzelni. Hiperrealizmusba hajló realizmus, de a lapszélen kacskaringók burjánzottak. Szívesen megmutattam volna a srácoknak. Egyetlen apró hibától eltekintve. Ronda voltam. Jó, a ronda talán kis túlzás. Nem rajzolt kopasznak vagy sörpocakosnak, pödrött bajuszom sem volt. De olyan rettenetesen begőzölt képpel téptem a gitárt, mintha attól tartanék, hogy a húrok bármelyik pillanatban fellázadhatnak ellenem. Hat nem éppen a laza imidzs volt, amit sugározni próbáltam. – Nem is néztem ki ilyen dühösen tegnap! Erre ugrott egy nagyot ültéből, és lekapta a fülhallgatót a fejéről. – A frászt hoztad rám! – Mellkason vágott a vázlatfüzetével. – Ne settenkedj körülöttem! – De ez mi? – ragaszkodtam a témámhoz. – Miért ilyennek rajzoltál le? Erre csak nevetett. – A nagy rocksztár hiányolja a kisfiús bájt a portréjáról? Ó, szegénykém! Milyen egy idegesítő csaj! A fogamat csikorgattam. – De nem így néztem ki tegnap!

Holly vállat vont. – Nem mindig. De néha igen… és én pont azt szúrtam ki, sajna. – Jó, akkor rajzolgass valaki mást! Látványosan körbepillantott a teraszon. – Igen, az jó lenne… csak hát, tudod… kettesben vagyunk. Bujkálunk a világ szeme elől. Alig vártam, hogy végre kikössön a hajó – Los Angelesben.

Holly Talán nem kellett volna undoknak lennem. De nehéz kedveskedni, ha az ember rabságban érzi magát. Igaz, hogy nagyon elegáns cella, de a lakosztályon kívül nem mozoghattam szabadon. És hát sok mozognivaló a lakosztályban sem volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Legalábbis amíg végre ki nem kötünk. Addig még pár óra. Vajon mit szóltak volna a kőkemény ReadySet-rajongók, ha kiszivárogtatom a hírt, hogy Amerika egyik legimádottabb rockerével való időtöltéshez képest a leckeírás kifejezetten izgalmas szórakozás? Tudni kell, hogy erős közepes tanuló vagyok, és a matekpéldákat általában a „Megoldások” című utolsó oldalak segítségével oldom meg – ez azért elég sokat mond, nem? De azért mégsem volt szép tőlem, hogy feszültségemet a rabtársamon vezettem le. A szüleim biztos azt mondanák, hogy undokság. Néha azt gondolom, lényegesen könnyebb lenne az élet, ha nem képzelném őket minduntalan magam elé, hogy megjegyzéseket fűzzenek minden megnyilvánulásomhoz. Csak hát a képzeletbeli szülőknek nehéz azt mondani, hogy hallgassanak már el. De akkor sajnáltam igazán, hogy nem voltam udvariasabb Nickkel, amikor a laptopján elővarázsolta Jen Skypeelérhetőségét. Nem jutott eszembe, hogy ha egyszer felhívtam Jent, akkor Nick is bármikor kapcsolatba léphet legjobb barátnőmmel. Már csak azért sem gondoltam rá, mert abban bíztam, a beszélgetésünk titokban marad. Hát nem volt ilyen szerencsém. A srác Jen Skype-ikonja felett körözgetett az ujjával. – Kíváncsi lennék, a barátnődnek mi a véleménye a rajzról. Nekem úgy tűnt, o ellenállhatatlannak látta kisfiús mosolyomat. Na igen, ezt én is észrevettem. Jen ugyan a világ legrendesebb csaja, aki mindenkiben csak a jót látja, de az önfegyelem nem az erőssége. Én személy szerint értékelem az őszinteségét, legalább mindig tudom, mire gondol. Ha be akarja fejezni a romantikus lányregényt, ahelyett hogy velem beszélgetne, amikor épp nálunk alszik, azt egyértelműen a tudomásomra hozza. Ha kicsit is megtetszik neki egy srác, száz kilométeres körzetben mindenki azonnal érzékeli. Sok furcsasága közül az egyik, hogy tökéletesen képtelen titkot tartani. De eddig még nem fordult elő, hogy olyan rocksztár után ácsingózzon, akivel épp azt játszom el, hogy járunk. Nem mintha el tudnám képzelni róla, hogy összeszűri a levet Nickkel. Legalábbis nem szándékosan. De hát hülyét azért csinálhat magából, ha ilyen vágyakozva pillog rá. És még véletlenül flört lehet a dologból. És ne adj' isten Nick ráveszi, hogy kínos titkokat fecsegjen ki rólam. Esetleg. Nem akartam kockáztatni. – Jen most nem ér rá – mondtam gyorsan. Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Honnan tudod? – Izé… mondta. Tegnap. Ma van a dzsúdzsucu. Nick a legkevésbé sem mutatta, hogy ez zavarná. – Oké, akkor majd hívom később. – Az valami bajnokság. Éppen versenye van. – Próbáltam vadul kamuzni. – Rózsaszín övét vagy micsodát szeretne. Nick önelégült képén látszott, hogy egy szavamat sem hiszi. Vagy nagyon nem tudok füllenteni, vagy ő nagyon tehetséges a füllentések felismerésében. Tartottam tőle, hogy nem vagyok túl jó hazudozó. – Akkor sok szerencsét kell kívánnunk neki. – Nem, nem. Csak elvonnánk a figyelmét. Hagyjuk inkább békén! Pont jókor kopogott be a szobapincér, így ejthettük a témát. – Majd én kinyitom. – Esélyt sem adtam Nicknek a tiltakozásra, máris az ajtónál termettem. Ám lakosztályunk előtt nemcsak a szobaszerviz tálcáját láttam, hanem levélkék tömegét. Szinte eltorlaszolták az ajtót. Voltak köztük szívecske alakúak, és mindegyiken ott díszelgett kacskaringós kézírással, hogy „Dominic Wyatt”. A nekem címzett üzenetek nem voltak ilyen szívderítőek. Leginkább annyit firkantottak oda, hogy: „Kopj le, te ribanc, Dominic az enyém!” Kicsit se durva! Az üzenetek tökéletesen meggyőztek arról, hogy az emberek most épp az én szerelmi életemmel vannak elfoglalva. És meglehet, hogy megjátszott kapcsolatunk jót tehet Nick hírnevének, de engem veszélybe is

sodorhat. A sok őrült rajongó között, akik bármit megtennének, hogy felszedjék a ReadySet egyik tagját, akadhat olyan is, aki akár szó szerint eltüntetne a színről, ha szükségesnek érzi. Elég ijesztő lehetőség. Nick elé szórtam a lapokat, és ő találomra felvett egy szív alakút. – Nem kellett volna ennyi, Holly. Tudom, hogy odavagy értem. Jó, persze, olykor el lehet viccelni a dolgokat. De az üzenetek láttán most komoly kérdéseim támadtak, és ezekre muszáj volt választ kapnom. – Hogyan tudtál ehhez hozzászokni? – tört ki belőlem. – A dörgölőzés, a nyalizás, a fenyegetések… ahogy próbálnak becserkészni. Hogyan tudtad mindezt elfogadni? – Sehogy – vonta meg a vállát. – Csak nem mutatom, hogy zavar vagy érdekel. – Oké – bólintottam, és próbáltam felfogni a dolgot. – Lehetséges, hogy nálad bevált. De velem mi lesz a hajóút után? Még Los Angelesben is folytatjuk? Vagy még szilveszter előtt „szakítunk”? Vagy épp utána? Te jó ég! Előbb el kell mennem még néhány celebbuliba is? – Remek, mos! meg összevissza hadováltam. – De biztos fölöslegesen pánikotok. Nem tart addig az egész, ugye? Nick a homlokát masszírozta, és találomra nézegette az üzeneteket. – Nem, talán nem. Vagy ki tudja? Nézzük meg, hogy állunk. Fellépett a Google-re, és beírta: „ReadySet dobos + Dominic Wyatt”. Aztán megnyitotta az elsőként feldobott cikket. A DOBOS TAGADJA AZ ERŐSZAKOT – a ReadySet menti a menthetőt A ReadySet dobosa, Dominic Wyatt azzal lepte meg rajongóit, hogy titkos viszonyt folytat valakivel… mindezt alig pár órával az után, hogy elterjedt a hír, a tizennégy éves Cynthia Ridgley-vel randizgat. A bomba akkor robbant, amikor megjelent egy fotó az állítólagos barátnőről, Holly Daytonról, ahogy az éppen igen agresszívnak tűnő Dominic Wyatt elrángatja lakosztálya ajtajából. Bár Wyatt azt állítja, hogy soha nem bántotta a lányt, a fotók mást sugallnak. Párkapcsolati szakértőnk, dr. Harris Van Bueller szerint: „Szinte kizárt, hogy Ms. Daytont ne érte volna komolyabb inzultus a képek készülte előtt. Vörös karikás szeme azt jelzi, hogy sokat sírt, hamuszürke arcszíne pedig pánikra és esetleges traumára utal. Mr. Wyatt dühödt arckifejezése és az erőszakos mozdulat, ahogy a lányt elrántja ajtóból, inkább azt erősíti, hogy Holly nem önként tartózkodik a lakosztályában.” De hogyan reagál a ReadySet másik két tagja dobosuk botrányára? jótékonykodással. Egy utolsó pillanatban megszervezett árvaházi fellépésen az együttes énekese és frontembere, Timothy Goff így nyilatkozott: „Dom remek srác. Megérdemelné, hogy békésen vakációzzon a barátnőjével, Hollyval. „ A basszusgitáros, Christopher Porester csak annyit tett hozzá: „Nagyon szeretik egymást. A bántalmazásról szóló pletykák… csak pletykák.” A hajón velük együtt utazók beszámolói szerint a pár minden étkezését a lakosztályban költötte el, mióta először és azóta utoljára bizalmas együttlétben mutatkoztak a fedélzeten. A nagy kérdés tehát, hogy mi folyik ebben a bizonyos lakosztályban. Már valahol az első bekezdés olvasása közben eltátottam a számat, és kétségbeesetten néztem Nickre. – Ha jól sejtem, nem épp erre vágytál, ugye? – nyögtem ki nagy nehezen, miközben próbáltam úgy tenni, mintha nem tulajdonítanék nagy jelentőséget a dolognak. – Hát nem. Úgy tűnt, nincs más mondanivalója, és nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy nem mered dühödten a képernyőre, vagy inkább megijedjek attól, milyen hidegvérrel fogadja a cikket. Én rettenetesen kiakadtam. A sajtó fizikai erőszak áldozatának állított be, amitől görcsbe rándult a gyomrom. A legrosszabb az volt, hogy ha tagadom az állításokat, akkor az lesz a bűnöm, és amiatt válók nevetségessé. Az a feltételezés, hogy megmaradok egy olyan kapcsolatban, amelyben bántalmaznak, a lehető legrosszabb üzenetet közvetíti a lányok felé. Nagyon nem akartam, hogy bárki azt a tanulságot szűrje le, hogy normális dolog elviselni egy birtoklási vágytól túlfűtött seggfej viselkedését csak azért, mert az illetőt Dominic Wyattnek hívják. És miközben a média gyakorlatilag azt követelte, tegyek bejelentést az erőszak miatt, az ajtó előtt halomba gyűlő üzenetekből sütött felém a gyűlölet. De a legborzasztóbbak a cikk kommentjei voltak. „Imádom a ReadySetet. Dominic a király! És szerintem az a kis kurva megérdemelte.” „Olvastam valahol, hogy teljesen kikészítette Dominicot. Egyfolytában rinyált és hisztizett, míg végül megkapta.” „Bár engem zárna be egy szobába magával Dominic Wyatt.” Hát ez nagyon durva. Nem is csak hogy lekurváztak, bár attól sem lett jobb kedvem, hanem hogy én lennék a felelős, amiért Dominic Wyatt keményen bánik velem… Ez még az állítólagos ütéseknél is jobban fájt.

Senki nem érdemli meg, hogy bántalmazzák! Ki se akartam többé lépni a szobából. Elborzasztott a gondolat, hogy odakint mindenki azt vizslatná, vannak-e rajtam újabb ütésnyomok. Mi van, ha például Nick váratlanul a vállamra teszi a kezét, és összerezzenek? Azt olvasom majd másnap a cikkekben, hogy: „A rocksztár barátnője kerül minden testi kontaktust kedvesével.” Na ezt ne! – A jó hír az – kezdte lassan Nick –, hogy néhány boldog strandfotó után menetrend szerint szakíthatunk. – És mi a rossz? – Nem is tudom, mire számítottam. – Sok-sok nyilvános érzelemnyilvánításra lesz szükség. Egymás kezét fogni, táncolni, csókolózni. Hát ha úgy vesszük, ez a része a történetnek nem hangzott olyan borzasztóan. Persze ezt a titkot nem osztottam meg Nickkel.

Dominic Cabo San Lucas a valóságban is pont úgy néz ki, mint a képeslapokon. Fehér homokos part, kristálytiszta kék ég, pálmafák, utcai árusok, akik olcsó ajándékokat, például fűszoknyás babákat árulnak – ilyet terveztem ajándékba vinni Chrisnek és Timnek. Meg talán még egy-egy cápafog nyakláncot. Habár… miután nekem köszönhetően az ünnepeket jótékonysági akciókkal töltötték, lehet, hogy nem a legjobb ötlet vicces ajándékokkal előállni. Különösen nem olyanokkal, amelyek arra emlékeztetnek, hogy én milyen jót strandoltam, miközben ők gőzölgő krumplipürét kanalaztak tányérokba a hajléktalanszálláson. Nem mintha Hollyval olyan könnyű lett volna az élet. Végre hajlandó volt egy kis sminket kenni a képére, mielőtt elhagyjuk a kabint, viszont egész végig nyafogott miatta. De amikor végre előkerült a fürdőszobából, határozottan jobban nézett ki. Az is jót tett a külsejének, hogy visszaszerezte a ruháit: sima fehér pólót és farmersortot vett fel. Szép hosszú combja van… mondhatni, dögösen néz ki. Na de pont ilyesmire nem akartam gondolni Katasztrófa Hollyval kapcsolatban. A küldetésemre kellett összpontosítanom: turistát játszani. – És mit szeretnél csinálni ma? Képeslapra illő környezetben ácsorogtunk a tengerparton, de Holly olyan sűrűn pillantgatott a háta mögé, hogy alig tudott válaszolni. – Ümm… te mire gondoltál? Valami pörgős dolog kéne, hogy felvigye a pulzusomat. – Mit szólnál a vízi ejtőernyőzéshez? – Hát izé… kiváló ötlet, ha éppen halni készülnék. Mutogattam neki az óceánjárónkon messze túl el-elsüvítő motorcsónakokat. – Nem halnál bele. Teljesen biztonságos. De csak a fejét rázta. – Ha azt még meg is úsznám, hogy végigvonszolnak az óceánon, a stressztől és a szívrohamtól tuti biztos a hullaházban kötnék ki. Rávigyorogtam. – Akkor, ha jól sejtem, a sima ejtőernyőzésre is nemet mondasz. Beleborzongott a gondolatba. – Naná! Viszont nem ácsoroghattunk egész nap a parton, mint két döntésképtelen idióta. – És mit szólsz a búvárkodáshoz? Holly idegességében valami idétlen lófarokba fogta a haját, hogy ne fújja folyton az arcába a szél. – Nem tudom. Még nem próbáltam. Na, talán akkor a búvárkodás összejön, ha már itt vagyok Mexikóban. – Nekem az egyik kedvencem. Gyönyörű a látvány a víz alatt. De tényleg, fantasztikus. Ha meg is lepődött lelkesedésemen, nem mutatta. – Mióta búvárkodsz? – Már pár éve. El kéne mennünk együtt is. Csak nevetett. – Ez nagyon kedves és figyelmes tőled, Nick. – Biztos élveznéd. – Mivel még mindig szó szerint beteg vagyok az óceántól, ezt ma mindenképp passzolom. Nem akartam ennyiben hagyni a dolgot, ha már minimális érdeklődést tanúsított az ötlet iránt. – Akkor ahol legközelebb kikötünk. Hidd el nekem, kár lenne kihagynod. – Na majd meglátjuk. De addig is… – Megint a háta mögé pillantott, és szélesen odamosolygott, amikor észrevette a fotóst. – Szerintem járjunk egyet! Igen, ez vadítóan hangzott… Nincs is izgalmasabb a sétánál, miután az ember az elmúlt két napot jobbára egy kabinba zárva töltötte. – Valami ilyesmi a dolgunk, nem? – sutyorogta Holly. Kézen fogva andalogni a Szerelmesek partján. Blablabla. Végül is igaza volt. Lehet, hogy nem annyira izgalmas, de sokkal szexisebben mutat egy bulvármagazinban, mint ha rögtön ormótlan búvárruhákba öltözünk.

Ennek ellenére izgatott a gondolat, hogy megmutassam Hollynak, mi mindenből maradt ki eddig. Arra gondoltam, hogy ha már akaratlanul ugyan, de meglehetősen összezavartam az életét, cserébe milyen jó lenne valami megnyugtatót elévarázsolni. És amikor az ember legyőzi természetes adottságainak korlátait, és képes a víz alatt lélegezni… az igen, az maga a csoda. Egyelőre azonban csak belekaroltam, és sétálgattunk a parti fövenyen. A bokáig érő vízben Holly boldogan rugdosta a szortyogó homokot. – Föld! Föld! – rikoltozta. – Istenem, de jó érzés, hogy már nem vagyunk a hajón! – Nem értem, miért mondod. Én remekül éreztem magam a hajón. Már épp készült kiölteni rám a nyelvét – ebben szinte biztos vagyok –, de kiszórta a parton leskelődő, minden mozdulatunkat gondosan megörökítő fotósokat, és meggondolta magát. – Nem fogsz felbosszantani! Ma csak azért is hercegnő leszek! Hirtelen átölelt, mondhatni, majdnem letepert. Tisztára olyan volt az egész, mint a mézeshetek reklámjaiban. – Nem… kapok… levegőt… – ziháltam. Igyekeztem, nehogy a lendülettől felboruljunk, és ne adj' isten úgy tűnjön, belevágtam Hollyt a homokba. Az nem lett volna túl romantikus. Elengedte addig halálos erővel szorongatott nyakamat, és hátrasasszézott a fövenyen. A gépek vad kattogásából ítélve Holly iménti heves érzelemnyilvánítása holnapra minden ReadySet-rajongói oldalra felkerül. – Lazuljál már! – utasított halkan. – Most ez a program, jól érezzük magunkat. Kapj el, ha tudsz! – mondta, és eliramodott. És én még azt hittem, hogy nem lesz képes eljátszani a boldogan vakációzó lány szerepét! Na ne… Bár nagyon jól startolt, elkövette azt a hibát, hogy hátranézett, utánairamodtam-e. Így történt, hogy majdnem ledöntött a lábáról egy másik boldog párocskát. Katasztrófa Holly szárazföldön is hozta a formáját. Csak én állíthattam meg a kis dilinyóst. Valahogy le kell szerelni… Fél karral derékon kaptam, lerántottam a földre, és én is mellé zuhantam. Remek érzés volt. Tűzött ránk a mexikói nap, mi meg nevettünk, hemperegtünk a forró homokban, mint két bolond szerelmes. Holly lába összegabalyodott az enyémmel, vigyorgott, és közben hitetlenkedve csóválta a fejét. – Tudom, hogy nem bírsz veszíteni, de hogy ennyire… ez nevetséges. – Fogalmam sincs, miről beszélsz! – hazudtam szemrebbenés nélkül. Megvető pillantást lövellt felém, és felkecmergett a földről. Lesöpörte magáról a homokot. – Na persze! – vetette oda. – De tényleg. – Felálltam én is, és lazán átöleltem a vállát, hátha hajlandó kibékülni. Szívesen kergetőztem volna vele a homokos parton, de azt nem akartam, hogy kedvezőtlen színben tűnjek fel. Gyanakodva méregetett. – Biztos a kártyában is csalsz, ha vesztésre állsz. Igaz? Hát előfordul… – Chris meg Tim tök bénák a pókerhez – mondtam, miközben egymás mellett baktattunk. – Ha még csalnék is… Bólintott. – Mindegy, akkor sem hiszem, hogy valaha beérnéd a második hellyel. – Ezzel a legtöbbünk így van Hollywoodban. Ha be akarsz futni, akkor addig jársz a meghallgatásokra, amíg szerepet nem kapsz. Ha mindig te vagy a második, akkor nem jutsz sehova. Holly elgondolkozott… és közben majdnem belebotlott egy kézen fogva kagylókat gyűjtögető mama-baba párosba. – Talán ez az én bajom. Ha azt érzem, úgysem változtathatok a dolgokon, akkor inkább mindig feladom. Na ennyit a könnyed bolondozásról. – És mi az, amin változtatni szeretnél? – Az időn. Az idő múlásán – felelte Holly egyszerűen. – Nagyapával soha nem lesz elég időm. Értettem jól: mivel a szülei nem élnek, mindennél fontosabb neki a nagyapja. Az én nagyszüleim már kiskoromban meghaltak, és nem is gondoltam rá, milyen sokat vesztettem azzal, hogy nem ismerhettem meg őket igazán. Nekem ott voltak a szüleim. De szegény Hollynak a nagyapja jelentette a teljes családot. Leszámítva persze az unokatestvéreit, de azt hiszem, őket nem vette számításba. De nem akartam most ilyesmiről beszélgetni. Aggódó arckifejezéséből arra következtettem, hogy épp eleget rágódik azon, vajon hány jó évet tölthet el még a nagyapjával. El akartam terelni valamivel a figyelmét. – Ó, időből mindenki többet szeretne – legyintettem látványosan. – Mi mást kérnél még?

– Szeretném, ha lenne olyan… olyan… – keresgélte a szavakat, és közben hevesen gesztikulált – izé, tudod, kisugárzásom. – Kisugárzásod? – Igen. Ha te belépsz a szobába, azt mindenki észreveszi. Ha én lépek be, legfeljebb zombinak néznek. – Az csak egyszer fordult elő. – Mosolyognom kellett a problémáján. – De veled soha! – Ez igaz… de nem is szoktam betörni mások fürdőszobájába. Erre csak fintorgott. – Tudod, hogy nem erről beszélek. Akármit csinálsz, az menő. Mindenki keresi a társaságodat, a csajok randizni szeretnének veled, a People téged akar a címlapra. Még amikor meggyanúsítanak azzal, hogy vered a barátnődet, akkor is a lábad előtt hevernek. Ezt egyszerűen nem értem. Valahogy nem hangzott hízelgően, amit mondott, különösen az utolsó része. – Az emberek azért akarnak velem lenni, mert azt hiszik, álomszerűén csodás az életem – próbáltam elmagyarázni. – És néha tényleg az. Most például itt sétálok a tengerparton, karöltve egy lánnyal, a hajón ott vár a lakosztályom, satöbbi. Mindenki arra gondol, milyen lenne, ha neki is ilyen élete lenne, akár egyetlen napra. Sokan úgy gondolják, nagyon bölcsen használnák ki a hírnevüket. Folyton önkénteskednének, minden régi holmijukul odaadnák valami jótékonysági szervezetnek, meg ilyenek. Ki tudja? Biztos van, aki ezt tenné. De nem erről beszélek. – Nahát, beszélsz is valamiről? Azt hittem, csak szereted hallani a saját hangodat. Okostojás. – Arról beszélek, hogy igazából nem én érdeklem őket. Arra gondolnak, hogy a helyemben ők milyen életet élnének. Azért néznek meg, ha belépek, mert kíváncsiak, hogy megfelelek-e annak a képnek, amit rólam kialakítottak. – Az unokatesóim nem a celebet bámulták meg első este, hanem a testedet. – Ümm… Na jó, az más. Egyre szélesebben vigyorogott. – Zavar, ha megnéznek a csajok, Dominic? Sokat sejtetően ejtette ki a teljes nevemet. A szüleim világéletemben így szólítottak, szóval természetes, hogy soha nem találtam benne semmi szexiset. Most viszont… – Te szeretnéd, ha a pasik folyton a nyálukat csorgatnák rád, és örökösen beszólnának neked? Holly karja a derekamra fonódott séta közben. – Viccelsz? Szuper lenne. – Mit szeretnél? Ha egy srác odalépne hozzád, és azt mondaná – mélyítettem kicsit a hangomon „Klassz a sortod, Holly. És micsoda lábad van, hűha!” – Nem egészen. De ezt hagyd abba, mert olyan lett a hangod, mint egy nyolcvanéves gengszternek a halálos ágyán. Gyengéden megrántottam a lófarkát, finoman, hogy még a legádázabb fotós is azt hihesse, csak a hajgumiját igazgatom. – Áááá… hajhúzogatás? Na, ennyit a korkülönbségről. Legközelebb azt fogod kiabálni, hogy pfuj, pfuj, büdi! – Az unalmas lenne. – Jólesett Hollyval összeölelkezve sétálni. – Van jobb ötletem. Nézzük meg ott azt sziklakaput, aztán vásároljunk ajándékokat, meg együnk valamit… és közben tegyünk úgy, mintha őrülten szerelmesek lennénk egymásba. Holly erre lábujjhegyre állt, és megpuszilta az arcom. Közben azt suttogta: – Megegyeztünk. Nekem viszont az az érzésem támadt: nem biztos, hogy pont ebben egyeztünk meg.

Holly Tökéletesen játszottam a szerepemet. Épp a legmegfelelőbb pillanatokban sikkantottam, hogy „Óóó” meg „Ááá”, amikor megláttuk a tüskésen csipkézett, az óceánból magasba törve tökéletes ívet formázó sziklakaput. Egyáltalán nem kellett tettetnem a lelkesedést. Ragyogott a nap, és a szürke szikla látványosan kiemelte az átmenetet a tengerzöld és az égszínkék között. Lélegzetelállító látvány volt. Aztán turistaüzemmódba kapcsoltunk. Nick előkapta a fényképezőgépét, és elkezdett kattogtatni. Nem mintha erre nagy szükség lett volna, hiszen amúgy is egy rakás fotós használta a gépét körülöttünk. Ennek ellenére meglepően kellemes volt, ahogy Nick hozzám simulva megpróbál lefotózni kettőnket, anélkül hogy valamelyikünk fél arcát levágná. Ha igazi szerelmespár lettünk volna, akkor az egyik képet biztosan Facebook-profilképnek választom, például azt, amin megpuszilom. A barátok meg kommentelgethetnék, hogy: „Hűűű de édi”, „Ez tetszik”, „Imádnivaló”, miközben szívük szerint egyszerűen kitörölnék a képet, mert túl nyálasnak tartanák. De azért jól szórakoztam. Még az sem rontotta el az örömömet, hogy tudtam, beszerzőkörutunk minden egyes momentumáról be fognak számolni a lapok. Tudtam, hogy Jennek tetszeni fog „A barátnőm Mexikóban járt, és csak ezt a hülye pólót hozta” feliratú felső, kiváltképp ha Dominic Wyatt aláírása díszeleg rajta. Mondjuk, ő is fizette ki, de nem terveztem, hogy ezt elmesélem Jennek, amikor odaadom neki az ajándékát. A vásárlás, városnézés és folyamatos látványos érzelem-nyilvánítások – köztük Nicknek az az eszement ötlete, hogy a farmerem hátsó zsebébe csúsztatta a kezét, amitől én majdnem karamboloztam egy mexikói matrónával – úgy kifárasztottak, hogy már alig vártam, mikor rogyhatok le a lakosztályunkban. Fura, hogy én, aki az elmúlt két napot a szárazföld utáni vágyakozással töltöttem, a hajó békéjébe kívánkozzak vissza egynapi Cabo San Lucas-i séta után. Kezdtem megérteni, miért akarnak a celebek mindenáron inkognitóban utazgatni. Ha az embert fényképezik, még a lófrálás is kemény meló. Amikor végre beléptünk Nick lakosztályába, a bevásárlótáskát egy gyors mozdulattal a szekrény felé hajítottam, és elterültem az ágyon. – Így már jobb! – sóhajtottam. Nick sokatmondó pillantást vetett az órára. – Nem arról volt szó, hogy hamarosan a nagyapáddal vacsorázunk? Hát erről teljesen elfeledkeztem… ami meglepő. Rendszerint mindent számon tartottam vele kapcsolatban, hogy mikor milyen vizsgálatra megy, melyik gyógyszere mire való, és milyen gyakran kell bevennie. Szegény nem győzött panaszkodni emiatt! A párnába temettem az arcom egy pillanatra. – De Nick, nagyon ki kell ám tenned magadért. Ha bármivel felidegesíted a nagyapámat, édibédi cukorfalatnak nevezlek nagy nyilvánosság előtt. Ez hatott, legalábbis undorodó fintorából ítélve. – Erre nem lesz szükség. Jó fiú leszek. – Megígéred? – Meg. Mégsem voltam nyugodt, amikor Nickkel beléptünk az étterembe, pedig olvadoznom kellett volna a gyönyörűségtől. Amikor legutóbb itt jártam, úgy néztem ki, mint aki a sírból jött elő és mikrobán kicsit felmelegítették, most pedig a Dögös Pasi kísér az asztalhoz. Nem idegesnek, hanem rém feldobottnak kellett volna lennem. Hiszen épp ez volt az, amiért belementem ebbe a színjátékba, hogy leszereljem a rokonokat. Hogy ne a kalóriákat számolják a tányéromon. Ideje volt látni, hogy beválik-e a tervem. – Szia, nagyapa! – köszöntem olyan lezseren, mintha nem engem bámulna mindenki. Illetve… bocsánat: Allison és Claire Nicket bámulták. Őszintén reméltem, hogy nem sutyorogtak még semmit a nagyapám fülébe a „fiúm”-ról, vagy arról, ki melyik kabinban alszik. – Szeretnék bemutatni neked valakit. Gyanakvó tekintettel méregetett bennünket, mintha azt vizslatná, nincs-e a homlokunkra írva, hogy „megrontott” és „megrontó”. – Na lássuk, kivel van dolgunk! Nicknek a szeme se rebbent, miközben bemutatkozott. – Dominic Wyatt vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, uram. – Nagyapám tetőtől talpig végigmérte, majd

felmordult. – Remélem, megengedi, hogy a családdal vacsorázzak. – Van más választásom, fiatalember? Ó, szuper! Nagyon jól indul. Mindig is imádtam az éttermi jeleneteket, főleg ha én vagyok a középpontban. Egy jó hangulatú családi vacsora receptje: végy egy morcos nagyapát, aki farkasszemet néz vadiúj rocksztár pasinkkal. – Ööö… üdv mindenkinek! Bemutatom Ni… szóval Dominicot – jutott eszembe kissé megkésve. – Dominic, ő Matt, a nagybátyám, Jessica, a nagynéném, és az unoka – öcséim, Andrew és Jacob. Allisonnal és Claire-rel már találkoztál. Nick lelkesen bólogatott, és a szomszédos asztaltól áthúzott hozzánk egy széket. Nagypapán nem látszott, hogy egy cseppet is örülne. – Mi folyik itt, Holly? – morogta. – Azonnal áruld el! – Nagyapa… Nick közbevágott, mintha ott se lennék. – Holly meg én együtt járunk. És szándékaim az unokájával kapcsolatban tisztességesek… túlnyomórészt. – Nick! Legszívesebben behúztam volna egyet neki. Ezzel akar bevágódni a nagyapámnál? Most komolyan? Ezek szerint a rocksztároknak egészen más fogalmuk van az alapvető józan észről, mint nekünk, közönséges földi halandóknak. Nagyapa azonban igyekezett könnyedén felfogni a helyzetet. – Nick…? Hm… – Igen, uram? – Ne merje bántani az unokámat, mert szétcsapom a fejét. Értjük egymást? – Természetesen. Ez aranyos volt. A nagyapám hozzám fordult. – Mit mondtál, mióta tart ez a… – Nick felé legyintett a kezével – dolog köztetek? – Még nem mondtam erről semmit. – Holly Rachel Dayton… Az soha nem jó jel, ha a középső nevemet is mondja… – Nem régóta, tényleg… de már most olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást – próbáltam valahogy jóvátenni a dolgokat. – És mivel foglalkozik… Nick? – A zeneiparban dolgozom. – Vagyis nem tanult tovább. – Ez nem kérdésnek, hanem kőkemény vádnak hangzott nagyapám szájából. – Nem, leérettségiztem… és ennyi elég is volt. Nagyapa komor arcot vágott. – Úgy érezte, semmi más tanulnivalója nem maradt? – Hé, nagypapa! Ez nem ér… – próbáltam véget vetni a kihallgatásnak, amit a családom többi tagja dermedt csendben figyelt. A verbális pingpongmeccs csak Claire és Allison ostoba képéről nem olvasztotta le a vigyort. Bár az is lehet, hogy ilyen az alapértelmezett arckifejezésük. Ki tudja? – Csak szeretnék megismerkedni a fiatalemberrel – mordult rám nagyapa. – Elég szép karriert építettem fel, uram, amit nem akartam azzal veszélyeztetni, hogy főiskolára megyek. Azt még később is megtehetem – felelte vállat vonva Nick. – Vagy ha nem, hát nem. A nagyapám acélkemény tekintettel méregette. – És hány éves, ha szabad tudnom? – Huszonegy. – Huszonegy?! – háborodott fel. – Akkor mit legyeskedik az unokám körül? Nem tud magakorabeli nőket elcsábítani? Muszáj kislányokra lecsapnia? – Hé, hé… én is itt vagyok! – próbáltam közbevágni. – Ne tegyetek már úgy, mintha nem is hallanám! Nick nem törődött velem. – Holly nem olyan, mint a többi tizennyolc éves. Csak mi ketten tudtuk, hogy ezt nem bóknak szánta. A nagyapám azonban nem engedett. – Még csak tizenhét.

Nick helyeslően bólogatott. – Pár napot rászámoltam. De ha már szóba került… Van valami tervük Holly születésnapjára? Mert én arra gondoltam… – Nick ezt meglepetésnek szánja – vágtam gyorsan közbe. Az egy dolog, hogy úgymond kierőszakoltam ezt a meglepetésdolgot, de ha már… akkor legyen tényleg meglepetés. Meg egyáltalán, sokkal jobban éreztem volna magam, ha inkább vacsorázunk, és nem a spanyol inkvizíciói játsszuk. – Sejtem, milyen meglepetést tartogat neked – acsarkodóit tovább nagyapám. – Figyelj, Holly! – Nick a fiúm, nagyapa! A családi asztaltársaság erre totál elnémult – nem mintha eddig különösebb zajt csaptak volna, leszámítva a jégkockák csilingelősét nagynéném poharában, ahogy az italát kevergette. Rém hülyén éreztem magam. Nem szoktam hazudni a nagyapámnak. Oké, néha azt füllentem, hogy már kész a házim, pedig még csak a margót firkáltam össze a könyvben. De fontos dolgokban soha. És hát azt állítani, hogy együtt járok ezzel a rocksztárral… az elég fontos dolog. Szerencsére ekkor már mindenki figyelmét Allison kötötte le, aki a lehető leglátványosabb pózban hajolt át az asztalon, és csábosán pillogott újdonsült pasimra. – Annyira várom, hogy közelebbről megismerkedjünk – rebegte. Mi másra várna? Annyira jellemző volt. Nem mintha Nicket zavarta volna. Csak mosolygott, hátradőlt a székében, rizottót rendelt, és úgy viselkedett, mint aki nap mint nap együtt vacsorázik álbarátnője teljes családjával. Akkor én is ellazulhatok. Menni fog. Ahogy épp rendeltem a pincértől, hallottam nagynéném sziszegését: – Kagylóleves cipóban? Az legalább 500 kalória, Holly. El akarsz hízni, drágám? Hurrá… szép napoknak nézünk elébe!

Dominic Na, most már legalább tudtam, mitől ilyen dilinyós ez a Holly. Egyértelmű. Családi vonás. A nagynéni kalóriákat számol, a nagyapa dühösen fürkész, az unokatesók meg flörtölnek ezerrel. A kissrácok még viszonylag normálisnak tűntek, de lehet, hogy csak azért, mert kizárólag egymással beszélgettek. Szóval még ez sem biztos. A társalgás egyedül akkor emlékeztetett normálisra, amikor a nagynéni arról mesélt, mivel töltötték a lányok a napot Cabóban. Például bikinit vettek maguknak. Erre persze Allison… vagy Claire – nem igazán tudtam megjegyezni, hogy melyikük melyik – félig lehunyt pillákkal hosszú, kihívó pillantást vetett felém, és így szólt: – Majd rendezünk neked egy zártkörű divatbemutatót, Nick. Holly a kagylólevesbe csapta a kanalát, le is fröcskölte vele az abroszt. Mielőtt bármit felelhettem volna, Mr. Ridgley és Cynthia viharzott oda hozzánk. – Dominic, épp most hallottam, hogy zaklatták. Borzasztóan sajnálom. Ridgley-n valóban látszott, hogy bántja a dolog… de hogy meglepődött volna, azt egy pillanatig se hittem. A közös vacsoránkról készült fotók nem véletlenül kerültek nyilvánosságra. Szerencséje volt, hogy épp Holly nagyapjára igyekeztem jó benyomást tenni, ezért ellenálltam a kísértésnek, hogy félrevonjam egy kis magánbeszélgetésre. Cynthia eközben már az ingem gallérját simogatta. – Minden rendben, Dominic? Akarsz beszélni róla? Úgy bántak velem, mintha autós lövöldözésbe keveredtem volna. Az oké, hogy nem mondhatom épp rózsásnak a helyzetem, de azért nem voltam életveszélyben. A lehető leggyengédebb határozottsággal távolítottam el Cynthia karját a nyakamról. Ebben a pillanatban Holly is úgy döntött, hogy nyilvánvalóvá teszi összetartozásunkat, és kedvesen felborzolta a hajamat. – Szerintem Nick teljesen jól van. Nem szorul babusgatásra. – Várjunk csak! – kiáltotta az egyik iker gonoszul felvillanó tekintettel. – Te vagy az a lány a bá… a társalgóból – helyesbített gyorsan –, aki állítólag valami rocksztárral jár. A másik csaj – Allison? – undokul elhúzta a száját. – Ezek szerint mégsem érdekelted a pasast? Szóval megvan a kiszivárogtató: egy sztármániás tizennégy éves kiscsajnak köszönhetem, hogy Holly nem tudott észrevétlenül kisurranni az életemből. Hát szegény Cynthia most megkapta érte a magáét. Felmosták vele a padlót. Tekintete Allisonról Claire-re, majd az apjára, végül rám rebbent. – Nem tudom, miről beszéltek… összetévesztetek valakivel. – Az nem valószínű, hacsak nincs egy tökéletes hasonmásod, aki azzal vág fel, hogy rocksztár a pasija, és a papájáé a hajó. Cynthia már rákvörös volt. – Ööö… még egyszer ezer bocsánat, Mr. Wyatt – mondta végül Ridgley. – Kérem, szóljon, ha bármivel jóvátehetjük ezt a kis incidenst. Ebben a pillanatban csak arra vágytam, hogy eltűnjenek végre. – Természetesen. Köszönöm, uram. Úgy mondtam, hogy értsék, távozhatnak. – Nos, igen, remek, akkor várom, hogy jelentkezzen. Gyere, Cynthia, ne tartsuk fel tovább Mr. Wyattet! Cynthia még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett felém a válla felett, mint aki arra vár, hogy megmentsem, miközben kiterelik az étteremből. Mintha sztár mivoltomnál fogva csodatévő erővel is rendelkeznék, amivel kihúzhatom a bajból, és jóvátehetek mindent helyette. Sajnos tévedett. Persze ettől még rohadtul éreztem magam, amiért ilyen hülye helyzetbe hozta magát a kiscsaj. – Akkor már értem! – jelentette ki Holly nagyapja, megtörve az asztalra telepedő feszült csendet. – Magának a lába előtt hevernek a lányok. Na ide figyeljen, édes fiam… – Engem csak Holly érdekel. Az öregurat némiképp sikerült megbékítenem ezzel u közbevágással, de az ikreken láttam, hogy nem győztem meg őket. Pillogásuk háromnegyedrészt csábításnak szánták, egynegyedrészt együttérzésük kifejezésének. Mintha

tudták volna, hogy csak kényszerűségből „járok” Hollyval, és sokkal pihentetőbb vakációt is el tudnék képzelni magamnak. De rohadt jó lett volna már lelépni! – Nagyon jól éreztem magam. Remélem, lesz még alkalmunk együtt vacsorázni. A nagyapa mosolygott… de ettől sem lett sokkal barátságosabb a képe. Leginkább cápamosoly volt. – Holly mostantól minden este velünk vacsorázik. Magát is mindig szívesen látjuk. Biztos azt hitte, hogy egy újabb családi együttlét eshetőségének hallatán fejvesztve rohanok ki az étteremből. De nem, ki fogom bírni! Egyezséget kötöttünk Hollyval, és én mindig állom a szavam. Úgyhogy csak kényelmesen hátradőltem, és úgy tettem, mintha semmi másra nem vágynék, mint arra, hogy elcsevegjünk. – Ennek nagyon örülök. Csak szóljon, ha… A mondatot már nem tudtam befejezni, mert Holly megragadta a karomat, és határozottan odasúgta: – Nick, el kell tűnnünk innen. Ezúttal nem a lesifotósok szállták meg az éttermet, hanem a vendégek kapkodták elő sorban a mobiljukat, hogy lekattinthassák a rocksztárt és új barátnőjét. Hollynak szemlátomást nem volt kedve az újabb cirkuszhoz. Nekem sem. Irány a lakosztályunk. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk. A holnapi viszontlátásra! – mondtam sietve az asztaltársaságnak, és Hollyval együtt távoztam. Kissé túl viharosan ahhoz, hogy megnyugtassak egy, az unokájáért aggódó nagyszülőt, de hát így sikerült. Ennyit arról, hogy keltsünk magunkról jó benyomást. – Szerintem a nagyapád utál engem. Holly legnagyobb meglepetésemre a markomba csúsztatta a kezét, és gyengéden megszorította az enyémet. Talán megnyugtatásnak szánta. Azok után, hogy egész nap a tengerparton grasszáltunk, és folyamatosan azt játszottuk, milyen őrülten odavagyunk egymásért, egy ilyen apró mozdulat egészen jelentéktelennek tűnhetett volna. Csakhogy ez garantáltan nem a kameráknak szólt. – Te vagy az első fiú, akit bemutattam neki. Hozzá kell szoknia a dologhoz. Hurrá, akkor már ketten vagyunk. – Épp ezért arra gondoltam – folytatta Holly ragyogó képpel –, hogy holnap Mazatlanban elmehetnénk együtt lovagolni. Az eléggé turistás program, nem? Hát lehet… de hogy nekem semmi kedvem hozzá, az biztos. A lovak, hogy úgy mondjam, kicsit, izé… idegesítenek. Ezt persze nem akartam bevallani Hollynak. – Szerintem inkább búvárkodjunk. Nagyot sóhajtott. – Csak nem szállsz le a témáról, ugye? – Nem én! A kérdés csak az, hogy még mindig félsz-e. Az az érzésem, jól kifogtuk egymást… Egyikünk sem akart soha meghátrálni. Akárki volt az ellenfele, az unokatesók, a paparazzók vagy én, Holly keményen küzdött. Gondoltam, a búvárkodásra is akkor vehetem rá legkönnyebben, ha az önérzetét célzom meg. – Nem fogok az óceánba ugrani veled csak azért, mert szerinted az buli, Nick – próbálkozott. – Nem is engedném, hogy velem ugorj az óceánba. Soha! Összeszűkült a szeme. – Mi az, hogy „megengeded”? Te semmit nem tilthatsz, és semmit nem engedélyezhetsz nekem. Ajjaj… már megint beletenyereltem valamibe, ráadásul fogalmam sincs, mi rosszat mondtam. – Úgy értem, nem búvárkodhatunk szabad vízben. Ahhoz képesítés kell, amíg az nincs, csak az úszómedencében szabad merülni. – Akkor meg miért érdekel a dolog, ha csak egy medencében merülünk? Szemlátomást nem tudott követni. – Arra gondoltam, hogy amíg te búvárleckét veszel, én búvárkodom egy kicsit a korallok között. Aztán találkozunk az ebédnél. Úgy nézett rám, mint egy békára. – Úgy kell viselkednünk, mint egy szerelmespár. Tudod, ez mit jelent? Azt, hogy együtt töltjük az időnket. És nem csak akkor, ha ez neked kényelmes. Nem parkolhatsz le valami búvároktatónál, mintha kis ovis lennék. Ez nem így működik. – Dehogynem – próbáltam érvelni. – Pont így működnek az igazi szerelmespárok. Kompromisszumokat kötnek.

Azt nézik, mi a legjobb mindkettőjüknek. És azt teszik. Mi a gond ezzel? – Az a gond, hogy mi nem vagyunk igazi szerelmespár. – Holly igyekezett visszafogni magát, ne lássák rajta a folyosón körülöttünk mászkálok, mennyire ingerült. Egészen halkan suttogta: – Figyelj, nem tűnt még fel, hogy ami nem igazi, annak sokkal igazibbnak kell látszania, mint a valóság? Hmm, hát nem… még nem tűnt fel. Tulajdonképpen azt se tudtam, miről beszél. – Vegyük például a kapcsolatunkat – folytatta a fejtegetést Holly, talán mert látszott rajtam, hogy képtelen vagyok követni csavaros gondolatmenetét. – Ha elmondanánk az embereknek, hogy az egész úgy kezdődött, hogy zombinak néztél, és lefújtál paprikaspray-vel, azt senki nem hinné el. Még a legjobb barátnőm se hitte el. Pedig tudjuk, hogy pontosan ez történt. – De mi köze van ennek a búvárkodáshoz? – Ugyanaz az alapelv. Ha azt akarjuk, hogy azt higgyék rólunk, őrülten szerelmesek vagyunk egymásba, akkor a szerelmespároknál is szerelmesebbnek kell látszanunk. Kezdett megfájdulni tőle a fejem. – Ezzel most azt akarod mondani, hogy nem jössz velem búvárkodni? – Dehogynem. Épp azt akarom mondani, hogy te is jössz velem. Az oktatásra. – De nekem már van képesítésem. – Akkor te leszel a legügyesebb a csoportban. Úgyis szeretsz mindenben a legjobb lenni, úgyhogy ezt imádni fogod. Vagyis az volt a kérdés, hogy medencés búvárkodás vagy lovaglás. Nem mintha ez utóbbi szóba jöhetett volna. Eszem ágában sincs felmászni egy méretes és hatalmas fogakkal rendelkező állat hátára! – Rendben. Holly ragyogott az örömtől. – Remek! – Egyik kezével elnyomott egy ásítást, és a mágneskártyával kinyitotta az ajtót. – Ja, és csak hogy tudd. A búvárkodás után következő szabadidős programunkról én döntök. Tudod, így megy ez az igazi kapcsolatoknál. Egyszer te, egyszer én. Hát ha nem lovakról van szó, akkor nem hiszem, hogy Holly olyasmit találhat ki, amit nehezemre esik teljesíteni. De attól, hogy kamu kapcsolatunkat folyton a valóságosakhoz hasonlította, kezdtem magam furcsán érezni. Mintha nem lett volna igazán ellenemre. Ajjaj, lehet, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam?

Holly Hát ez megint nagy hiba volt. Persze nem meglepő: a Mikulással kezdődött, ezzel a kamu románccal folytatódott, közben hazudozok a nagyapámnak, és most tessék, még ez is! Búvárkodom. Én!!! – Nem bánt, ne félj! – mondta Nick higgadt hangon, ahogy idegesen bámultam azt az ijesztő búvárfelszerelést. – Nyugi! Lélegezz mélyeket! – Na pont ez az, hogy fogok én mélyeket lélegezni, ha csak ezen a cuccon keresztül tehetem? Nick nagyon unott képet vágott. – Ez egy úszómedence, Holly. Nem túl mély. Ha nem érzed jól magad itt, a sekély szélén, egyszerűen lerakod a lábad, és már kinn is vagy a vízből. – Figyelj csak, már most nem érzem jól magam. Mehetünk. – Maradj már csendben! Most mutogatja az oktató a kézjelzéseket. Feltartottam a középső ujjamat. – Ezt ismerem. Ügyet sem vetett rám. Így aztán félóra múlva már tudtam, hogy annak az ijesztő légzőizének regulátor a neve. Valamint ha túl sok levegő kerül a búvármellény légkamráiba, akkor fellövődöm a víz felszínére, és a légbuborékoktól azon nyomban meghalok. Szerintük ettől meg kellett volna könnyebbülnöm? A nagyarcú búvároktató felvilágosított, hogy természetesen semmi esetre se kerülök veszélybe, mert a medence a legmélyebb részen is csak három méter. Mondjuk, ezt Nick is közölhette volna, ha nem köti le teljesen, hogy pofákat vágjon, vagy a másik oktatóval a környékbeli korallzátonyokról dumáljon. Valami éjszakai merülésről fecsegtek, de direkt nem figyeltem oda. Ehelyett arra koncentráltam, hogy nyugodt maradjak, miközben rám adták a felszerelést, és azzal biztattam magam, hogy Nick úgysem hagyhatja, hogy meghaljak, akármennyire is szeretne megszabadulni tőlem. Ha bármi történne velem, a sajtó vég nélküli találgatásai teljesen kikészítenék. Úgyhogy nyilván minden rendben… Nick nem kockáztatná a karrierjét. Idegesnek ideges voltam, de nem akartam megfutamodni. Egy rocksztárral búvárkodni Mazatlanban? Lesz miről mesélni a bulikban, ahova ezentúl Jennel együtt mindig meghívnak. Erről eszembe jutott, hogy az a tegnap esti kiscsaj is nyilván hasonló okokból próbált azzal villogni, hogy Nick barátnője. Ciki. Ahogy az unokatesóim leégették, az nem semmi, de mégis kismiska ahhoz képest, ahogy velem elbánnának, ha erre módjuk lenne. Nyilván folyamatosan azon rágódnak, miként tehetnének tönkre anélkül, hogy el kelljen árulniuk, hogyan estek be a kabinba két részeg idegennel, és hogyan tették ki a szűrét tengeribeteg rokonuknak. Mert ezt még Jessica néni is nehezen írná imádott lánykái javára. De nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy a pokolfajzatok lelkivilágát elemezzem. Pillanatnyilag ennél nagyobb a tét, nevezetesen: hogyan lehet víz alatt lélegezni? A víz alá buktam, és felkészültem az iszonyatos légszomjra. De nem a légszomj jött, hanem valami nagyon csodálatos élmény. Azt sejtettem, hogy a merülés izgalmas és különleges lesz, de amikor leértem a medence aljára, megértettem, miért ragaszkodott Nick ahhoz, hogy ezt átéljem. Maga volt a tökély… Mint amikor a szemorvosnál megkapjuk azt a szemüveget, amivel hirtelen minden betűt tökéletesen ki tudunk olvasni. Amikor teljesen összeáll a kép. Még Darth Vader-hangzású lélegzetvételem is megnyugtatóan hatott. Cseppet se féltem. Egy pillanatra azt éreztem, ha egyszerűen itt maradok a víz alatt, akkor minden, a felszínen hagyott gondom és bánatom megoldódik nélkülem. A hátamra fordultam, és figyeltem, ahogy minden egyes kilégzésemet követően buborékok szaladnak a felszínre. Jó és békés érzés volt. Egészen addig, amíg be nem úszott
egy kiskölyök, akit egy rémes hőlégballon vonszol a forgalommal szemben. De most, igen… most vakációztam. Jó, ehhez nem kell feltétlenül egy rocksztár, meg a pletykák, meg a lesifotósok. De nem lehet minden tökéletes. Így aztán Nick jelzésére – ő persze teljesen könnyedén mozgott a víz alatt, nem csoda, a srác rózsaszín balettruhában is bárhova simán besétál, és a szeme se rebben – csak visszaintettem, és meg sem próbáltam titkolni, milyen jól érzem magam. Csak arra ügyeltem, ne vigyorogjak túl szélesen, nehogy a szájmaszkba beszivárogjon a víz. Amikor visszajeleztem, hogy jól vagyok, arra számítottam, hogy csak bólint, és továbbúszik – immár nyugodtan, hogy nem pánikolok, meg normálisan veszem a levegőt. ehelyett odaúszott hozzám, és kézen fogott. Így tettünk egy kört a medencében. Valójában felesleges volt kézen fognia, hiszen ha a búvárkodásban kezdő vagyok is, úszni azért elég jól tudok. Ennek ellenére egymásba fonódó ujjaink és a könnyű lebegés újdonsült élménye igazán élvezetessé tette a helyzetet. Sőt úgy éreztem, túl korán lett vége a búvárórának. Nem mintha nem örültem volna annak, hogy vélhetően egyetlen fotós se kapott le a szexinek cseppet sem nevezhető búvárruhában. Azért az nem lett volna kellemes, ha a bulvárlapok címlapján jelenek meg így, és megszavaztatják az olvasókat, hogy diétázzak, vagy fitnesz- klubba járjak-e. Ebből inkább nem kértem. Eltökéltem, hogy hasonlóan pozitív lesz a hozzáállásom a dolgokhoz a víz felett is. – Nick, igazad volt! Ez hihetetlenül fantasztikus! Nick félrebillentette a fejét, erősen megrázta, mintha víz ment volna a fülébe. – Bocs, nem hallottam jól. Megismételnéd? Elhúztam a számat, de azért kiböktem: – Igazad volt. Kösz, hogy elhoztál búvárkodni. Először azt hittem, tovább tetteti a megrökönyödés,meg hogy majd úgy tesz, mint aki szívrohamot kapott a meglepetéstől. De szerencsére csak vigyorgott, és annyit mondott: – Örülök, hogy élvezted. – És egy könnyed mozdulattal segített a medence mellé tenni a felszerelésemet. – Olyan nagyon csendes odalent. Amint kimondtam, rémesen ostobának éreztem magam. Ezerféle és sokkal olcsóbb módja van annak, hogy csend legyen az ember körül, ha épp arra vágyik. De való hogy ez a víz alatti csend több volt ennél. Nem tudtam, hogyan fejezzem ki. De Nick megértően bólogatott. – Az óceánban még jobb. Egy úszómedencében kevesebb a látnivaló. – El tudom képzelni – feleltem, és bár tényleg el tudtam képzelni, úgy éreztem, jó lenne látni is valamikor. – És most mit csináljunk? – kérdezte, ahogy felhúzta magát a medence szélére, és törülközni kezdett. Nem mintha most láttam volna először a meztelen felsőtestét, hiszen az úszónadrágja se takart kevesebbet, mint a bokszeralsója, szóval akár hidegen is hagyhatott volna a látvány. Nem nagy ügy. Csak egy Dögös Pasi, aki szárítkozik búvárkodás után. – Hát izé… bármi, akármit… amit… – Nem igazán sikerült épkézláb mondatot összeraknom. – Valami ejtőernyőset is akár? Húzhattam erre a számat, de ahogy egyszerűen kézen fogott és az öltözőkabinok felé vettük az utat, örültem ennek a meghitt viccelődésnek. Úgy éreztem, végre nem vagyok célkeresztben. Az se rémít meg, ha minden pillanatban lefotózzák, amit csinálunk. Hogy titkolóznom kell Jen előtt. Sőt teszek arra is, hogy csak azért vállaltam ezt az álkapcsolatot, hogy irigykedjenek az unokatesóim. És már attól se féltem, hogy este az egész családdal együtt kell vacsoráznunk. Pedig talán okosabb lett volna.

Dominic Hát nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem… és nem csak azért, mert egy gimnazista kiscsajt rávettem, hogy tegyen ágy, mintha a barátnőm lenne. Az egy dolog, hogy a nyakamba szakadt ez a Kis Kócos, de az mégse normális, hogy élvezem a társaságát. Különösen nem úgy, hogy miatta nem búvárkodhatok ott és akkor, ahol és amikor akarok. Hogy annak örülök, milyen boldogan vigyorog, amikor felér a felszínre. Pedig ez történt… annak ellenére, hogy a kompromisszumunkkal én húztam a rövidebbet. Talán az zavarta meg az eszem, hogy a víz alatt egyáltalán nem tűnt kócosnak, szép haja inkább legyezőszerűen szétterült, mint valami gyönyörű felhő. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem arról, hogy ez a lány egy két lábon járó katasztrófa, aki a dalainkat gyilkolja zuhanyozás közben, és pokollá teszi az életem. Most meg vidáman masírozik az oldalamon a piac felé. Holly az utcai rajzolók portréit bámulta, majd lenyomott ez egyik elé a sámlira, és az ölembe telepedett. Próbáltam eltolni, de nem hagyta, csak vigyorgott boldogan u rajzolóra, nekem meg azt mormolta: – Merültem a kedvedért, most rajtad a sor. – Jó, de te élvezted, legalábbis azt mondtad – morogtam, és igyekeztem mosolyogni a pasasra, aki vadul skiccelte a portrénkat. – Nem szabad beszélni közben. Átkaroltam a derekát, és még közelebb húztam magamhoz. A mozdulat meglephette, ezt éreztem abból, ahogy megmerevedett a teste. Hurrá! – Most csak engem – pattant fel Holly, ahogy a művész letette a rajzszenét, mondván, kész is a portrénk. – A nagyapámnak ez lesz a szülinapi ajándéka. Megnéztem a rajzot. Olyan borzasra sikerült a hajam, hogy leginkább egy juhászkutyára hasonlítottam, Holly orra meg tisztára olyan volt, mint Argentína. – Miért nem ezt adod oda? Holly felé fordítottam a rajzot. Jót nevetett rajta. – Ez szuper! – mondta, de aztán józanabb hangnemre váltott. – Csak az a baj, hogy nagyapa nyilván ki akarja tenni majd a falra, és le se veszi onnan többet. És hát mivel mi nem… izé… szóval hogy valójában nem… Na mindegy, a lényeg, hogy csak én legyek a képen. Lássuk be, igaza volt. Ki akarna örök időkre a rocksztár álpasija ölében ülve díszelegni a nagyapja szobája falán? – És ezzel a rajzzal mi legyen? – kérdeztem. Megvonta a vállát, és igyekezett nyugton maradni, amíg a rajzoló ügyködött. – Megtarthatod. Elég sok rajzom van már rólad. Kösz, nagy öröm. Holly az órájára pillantott. – Ideje visszamennünk a hajóra. Lassan kezdődik a csodás családi vacsora. Érződött a hangján, hogy ő sem lelkesedik jobban a gondolattól, mint én. De egy vállrándítással elintézte a dolgot, és elvonult átöltözni. Egész közömbösnek tűnt még akkor is, amikor kifestette magát azzal az éjfekete szempillafestékkel, amit vettem. Sőt nagyokat kacagott, amikor elmeséltem, mit össze nem szenvedtem vásárlás közben. De abban a pillanatban, ahogy leültünk a vacsoraasztalhoz, a nagynénje megint rászállt. Ezúttal azonban nem a kalóriákat forszírozta, hanem a sminkjét kritizálta, hogy nem jót választott, nem jól rakta fel, szóval „egyszerűen rossz”. Nem is értettem, mi baja a nőnek, hiszen a szempillafestéken kívül Holly nem tett fel más sminket. És mivel nem lett mosómedveszerű szeme, szerintem teljesen jól nézett ki. Holly szép csendben végighallgatta a nagynénjét, aztán a nagyapjához fordult. Ő volt az egyetlen a családban, aki nem tekintette reménytelen esetnek az unokáját. És természetesen ő volt az, aki az első pillanatban megutált. – Képzeld, nagyapa, ma búvárkodtunk – újságolta diadalmasan az öregnek. Nem állítom, hogy ügyesen váltott témát, de működött. – Mit csináltatok? – A nagyapa cseppet sem tűnt lelkesnek, sőt kifejezetten felháborodott, és az is nyilvánvaló volt, hogy kit tart felelősnek a dologért. – Elvitt búvárkodni? ÉS nem törődött a biztonságoddal?!

– Teljes biztonságban volt – vágtam közbe, mert nem akartam végighallgatni, ahogy felsorolja mindazt, ami miatt Hollynak nem lett volna szabad beleegyeznie az ötletbe. – Holly egy medencében vett búvárleckét. Nem voltak halálos áldozatok. – Hümm… – Az öreget persze ezzel sem engeszteltem ki. – Nyilván ostobaság volt részemről azt feltételezni, hogy az unokám majd a saját családjával tölti az idejét nyaralás közben – mondta. Holly arcáról lehervadt a mosoly. – Tudod jól, nagyapa, hogy ha bármikor velem szeretnél lenni, azonnal ott leszek. Bármikor. Nem kellett nagy lélekbúvárnak lennem ahhoz, hogy tudjam, Holly többről beszél, mint a vakációzásról. Mégiscsak annyira se kellett értenem a lányokhoz, mint Tim. A ReadySet-album jogdíjaiba lefogadtam volna, hogy abban a pillanatban, ha a nagyapja megbetegedne, Holly azonnal félretenne mindent – főiskolát, bármit –, és rohanna, hogy csak vele törődjön. Ilyesmin nekem még soha nem kellett elgondolkodnom. Örültem, amiért nem én vagyok ebben a helyzetben. A leghalványabb elképzelésem se volt, hogyan birkóznék meg vele. Mondjuk, Holly se tudta igazán jól kezelni a helyzetet, következésképpen a nagyapja sikeresen rávette, hogy másnap teljes családi körben karácsonyi lovas kirándulást tegyenek a tengerparton. Alig három mondatába került. Talán utál az öreg, de kétségkívül zseniális. Nem mintha Holly meg akarta volna úszni a kirándulást. – Évek óta nem lovagoltunk együtt! – Olyan izgatottan hadonászott, hogy majdnem leverte a poharat. – Tényleg komolyan gondolod, nagyapa? Az öreg szokás szerint tovább pufogott. – Ha nem gondolnám, nem mondanám… Holly hozzám fordult. – Ez jó buli, ugye, Nick? Egy szóban? Nem. – Hát… én majd addig elfoglalom magam valamivel. Összeszűkült a szeme. – De miért? – A lovaglás nem igazán az én műfajom. De a világért se akarok közéd és a nagyapád közé állni. Érezzétek jól magatokat! Bármit hajlandó lettem volna bevetni, hogy kimentsem magam. – Mi nem bánjuk, ha közénk állsz, Dominic! – csiripelte az egyik ikerlány. – Claire-rel szívesen elszórakoztatunk. Holly bokán rúgott az asztal alatt. Nem kicsit. – Ööö… dolgoznom kell. Elég ócska kifogásnak hangzott, pedig igazat mondta m Például beszélni akartam a srácokkal, hogy kiderítsem, hogy halad nonstop imidzsreparáló kampányuk. – Nem tudom, a PR-menedzsered mit szól az ötlethez jegyezte meg Holly. – Nyilván értékeli, hogy a munkára koncentrálok. – Ebben én nem lennék olyan biztos. Vállat vontam. – Amúgy is túl rámenős a csaj, mindent ő akar irányi Inni. Meg is szabadulok tőle hamarosan. Csak gondot okoz, de tényleg. Holly kényszeredetten mosolygott, és a nagynénje felé vetett pillantásokkal próbált jelezni nekem. – Szerintem gyere velünk lovagolni, Nick. Értettem az üzenetet: lökhárítónak akar használni. Szar ügy. – Holly, nem szeretném a családodra erőltetni a társaságomat. Nem volt épp a legjobb ötlet ezt mondanom, mert a nagyapja szemében gonosz kis fény villant meg. – Ha már úgyis kénytelenek vagyunk együtt vacsorázni… – De nagyapa! – …akár velünk tarthat lovagolni. Amúgy is ideje kicsit jobban megismerkednünk – fejezte be az öreg szemrebbenés nélkül. Hogy a francba! – Ha mindenki lovagolni megy, akkor mi is csatlakozunk – jelentett be Claire (vagy Allison, ki tudja?).

– Én terepjáróval viszem el a srácokat – krákogott Holly nagybátyja. Ez már nem hangzott annyira rosszul. Négy láb rossz, négy kerék jó. Már épp készültem felvetni, hogy akkor én is inkább velük tartanék, amikor láttam, hogy Holly milyen kétségbeesetten pillant felém. Ha négyesben marad ezzel a három nővel, abba akár bele is halhat. Sőt esetleg elszólja magát, hogy a kapcsolatunk nem valódi. – Hát jó, akkor lovagoljunk – adtam be a derekam. Rosszabb is lehetne. Hollywood ráadásul csípi, amikor a hős lovag hűséges csataménjén poroszkál. De persze csak akkor, ha nem esik le róla, és nem vágtat át rajta a lova, miközben ő maga péppé zúzva hever a hercegnő lába előtt. De ilyesmi, gondoltam, csak nem történhet meg.

Holly Nick szemlátomást tényleg nagyon berezelt. Az elmúlt két napban láttam már utálkozni, bosszankodni, láttam idegesnek, cinikusnak és mogorvának, de ezt az ősi félelmet még soha nem tapasztaltam nála. Talán csak akkor, amikor zombinak nézett, de mivel szinte abban a pillanatban már le is fújt paprikaspray-vel, ennek az emléknek a hitelességéért nem kezeskedhettem. Sok ezer sikoltozó tini előtt színpadra állni nem jelent neki gondot, de egy ló ezek szerint más eset. Dominic Wyatt romjaiban hevert. Haláli! – Gyere már, nem harap a paci – mondtam neki, és szép óvatosan simogattam a ló nyakát. – Nagyon édesek. – Túl nagy a foga. – És? – kérdeztem, nem tudva, mit akar ezzel mondani. – Nem szeretnék okot adni rá, hogy megkóstoljon. A jelek szerint sok minden volt még, amit nem tudtam Nickről. Például azt sem, hova tűnt el tegnap este vacsora után… Miután leléptünk az étteremből, titokzatoskodni kezdett, aztán egyszerűen felszívódott. Nyilván nem kellett volna törődnöm a dologgal, hiszen nem tartozott nekem beszámolóval. Ha ahhoz volt kedve, hogy egész éjszaka igyon és játsszon a kaszinóban, az ő dolga. Egy huszonegy éves rocksztár azt csinál, amit akar. Csak azért furcsálltam, mert már jó ideje nem kaptunk össze semmin, és kezdtem azt hinni, lassan összebarátkoztunk. De nyilván félreértettem. Bár sejtettem, hogy nem érdemes foglalkoznom vele, mégis állandóan azon járattam az agyam, mi késztethette arra, hogy lelépjen. Olyan titokzatosnak tűnt az egész, és ez kíváncsivá tett. Különösen így, hogy reggel sem szólt egyetlen szót se arról, mivel töltötte az este többi részét. A ló láttán aztán annyira megijedt, hogy szerintem mindent bevallott volna, ha ez az ára annak, hogy ne kelljen nyeregbe pattannia. – Gyere, Nick, igyekezz! Felváltva meredt rám és a lóra. – Nem is tudom, melyikőtök idegesít jobban. – Nagyon vicces. – Nem mondanám. Nem tartom viccesnek a helyzetet. Leszálltam a lovamról, odaadtam a kantárszárat az egyik kísérőnek, és Nickhez léptem. – Tök egyszerű. Beteszed a lábad a kengyelbe, és felülsz a lóra. Nem kell gombokat nyomkodni, kézjeleket adni, oxigénpalack vagy mi a bánat se kell hozzá. – Én maradnék inkább a búvárkodásnál, kösz. – Én is féltem, mégis kipróbáltam. – A ló felé böktem. Most te jössz. – Elmehetnénk inkább gyalogtúrára… Vagy bérelhetnénk terepjárót… Mit szólsz hozzá? – Ülj már fel a lóra, ember! – Mivel sejtettem, hogy tutira bujkál valahol egy lesifotós a közelünkben, odahajoltam hozzá, és olyan gondoskodó-barátnősen beletúrtam a halóba. – Ugye nem akarod, hogy a fél ország arról beszéljen, beijedtél pár pacitól? Még mindig mogorván, de talán egy kicsit kevésbé elutasítóan nézett rám. – Nem ijedtem be, csak óvatos vagyok. Rámosolyogtam, és gyors puszit nyomtam az arcára. Jó meleg volt a bőre, kicsit borostás és… finom. Ideje vágtázni, attól kitisztul a fejem. – Nyeregbe, rocksztár! Nick lassan közelített a lóhoz, és összerezzent, amikor az a farkát csóválta. – Hát, ha így mondod, ez a rocksztár elnevezés nem éppen hízelgő. Már épp rávágtam volna, hogy nem is bóknak szántam, amikor megláttam, hogy Allison és Claire tartanak felénk lóháton. Pontosabban Nick felé, engem mintha észre sem vettek volna. – Szia, Nick! Claire-rel azon gondolkodtunk, hogy… Ez rosszul kezdődik. Nick csak odadünnyögött nekik valamit válaszul. – Hallottuk, hogy Heidi Klum hatalmas szilveszteri bulikat szokott rendezni. Álarcosbál, jelmezek, tűzijáték… meg minden, ami kell. – Aha, biztos.

Nick rémülten belekapaszkodott a nyeregbe, és sikerült egyik lábát a kengyelbe ügyeskedve valahogy felülnie a lóra. Láttam, ahogy minden izma görcsbe rándul, mint aki arra számít, hogy bármelyik pillanatban levetheti ló, és rögvest össze is tapossa. Szegény srác nagyon nyomorultul festett. De Aliié csak folytatta: – És Claire-rel arra gondoltunk, hogy meghívathatnál minket is – koccantotta. – Hátha vannak olyan barátaid, akikkel összehozhatnál minket, már ha te továbbra is foglalt vagy… Azta, de cseles! Vagy inkább kínos. Gusztustalanul átlátszó. Amit egyszerűen nem értettem. Az ikrek általában ijesztően jól tudják manipulálni az embereket. Lehet, hogy Nick hírnevétől meghibbantak? Vagy így van, vagy tudják, ezt a húrt nem lehet a végsőkig feszíteni. – Hát… most nem ígérhetek semmit – felelte Nick. Gondolom, azért, mert egyáltalán nem volt biztos abban, hogy élve megússza a lovas kalandot. Tényleg rettegett. Fogalmam sincs, miért, de ezt rém aranyosnak találtam. – Hát jó, oké… értjük – mondta Claire, és aznap először rám pillantott. Csak úgy sütött a gonoszság a szeméből. – Holly, beszélnünk kéne. Mondhattam volna, hogy nyugodtan beszélhetünk Nick előtt, de nem akartam szegényt belevonni ilyen áskálódó sokba. Semmi szüksége nem volt még erre is. Felültem a lóra, és elindultam a part felé, hogy kibökhessék, mit akarunk. Amit azon nyomban megbántam, ahogy meghallottam Allison sziszegését: – Még nem mondtuk el nagyapának, hogy Dominickal henteregsz. Ha azt akarod, hogy titok maradjon, jobb lesz, ha elintézed, hogy bejussunk arra a bulira. Mintha én állítanám össze a vendéglistát… Nagy tévedés. Arról nem beszélve, hogy míg azzal semmi bajom nem volt, hogy a suliban a rocksztár barátommal hencegjek, de kihasználni, mert befolyásos ismerősei vannak, na azt nem! Tartani akartam magam az egyezségünkhöz, és abban Victoria’s Secret-bulikról nem volt szó. – Ugye nem szeretnéd, hogy nagyapa megtudja, édes, ártatlan kisunokájának elvették a szüzességét? – tette hozzá Claire gonoszán. – Annyira csalódott lenne. Próbáltam egy vállrándítással elintézni. – Tudja, hogy együtt járunk. Úgyhogy nem érné villámcsapásként a hír. Amúgy meg honnan veszitek, hogy lefeküdtünk? Allison felhorkant. – Naná hogy lefeküdtetek! Mi másért pazarolná az ideiét Dominic Wyatt egy olyan lányra, mint te? Ó, a rokoni szeretet! De édesek! – Nem aggódom nagyapa miatt – hazudtam. – Ennél jobbat kell kitalálnotok. – Még megvannak azok a remek kis fotók, ugye, Allie? A fenébe is, a mikulásos lebőgésemről elfeledkeztem. Végtére a karácsony a legjobb alkalom a zsarolásra… – Szerintem a bulvárlapok egy csomó lóvét adnának értük. Például azért a képért, amelyiken Holly szoknyája a derekáig csúszik, és meglovagolja a… – Oké, megkérem Nicket. Claire önelégülten vigyorgott. – Helyes, tedd azt. Ja, és el ne felejtsd, ha bármi olyat mondasz, amivel ártasz nekünk, akkor tönkreteszünk. Legyek együtt a családommal! Nem jön össze. Legalábbis a mi hidegháborús családunkban, ahol a béke halvány látszatának fenntartásához is az kell, hogy a felek kölcsönösen biztosítsák a másik elpusztításának feltételeit. Nem állt különösebb gyerekkori sérelem a háttérben. Az ikrek egyszerűen csak megutáltak, és ez később sem változott. Nagyapa valószínűleg úgy gondolta, hogy ez amolyan kislányos ellenségeskedés, és idővel majd elmúlik. Aha, ahogy az izraeliek és a palesztinok „problémái”-t is majdcsak orvosolja valami terápia. Reménytelen. Még mindig a pokolfajzatok miatt dühöngtem magamban, amikor láttam, hogy a nagyapám integet felém. – Gyere, lovagoljunk együtt egy kicsit! Mesélj nekem erről a Nick fiúról! Ami elég vicces, mert ha tényleg meg akar ismerkedni vele, akkor inkább hozzá kellett volna fordulnia. Szerencsétlen feszengett a nyeregben, és görcsösen kapaszkodott a kantárba. Egy picit bűntudatom volt, amiért ragaszkodtam hozzá, hogy velünk tartson. Ha tudom, hogy ennyire irtózik a lovaktól, talán hagyom, hogy megússza. De az is igaz, hogy valójában nem miattam van itt. A sajtónak játssza, hogy új barátnőjével és a családdal lovagol a tengerparton. Az ilyesmit imádják az olyan csajok, mint például Jen. Na persze, mit nem imádnak vele kapcsolatban…? Egy rocksztárnak csak a közönség kegye számít. Abból nem szabad kipottyannia. Bár ennek a rocksztárnak ebben a pillánál bán csak az számított, hogy a lóról ne pottyanjon le.

Nos, ez a mai túra nem lesz neki sétagalopp…

Dominic Hát valaki nagyon elnézte az apokalipszis lovasainak érkezését, mert két dolog biztos volt: karácsony van, és én a pokolra jutottam. A világ végső pusztulása sem várathatott már soká magára. Röviden: nem éreztem túl jól magam. A helyzet tovább romlott, amikor hazafelé Holly nagyapja úgy döntött, ismerkedik velem egy kicsit. A barátságos társalgás a tengerparti fövenyen kizárólag arról szólt, mit tennék, ha hirtelen kútba esne zenészi pályafutásom. Kedvem lett volna megmondani az öregnek, hogy mit csináljon az aggodalmaival, de féltem, ha megteszem, Holly bosszúból lefúj paprikaspray-vel. Úgyhogy befogtam a számat, meghallgattam a szakképzettség előnyeiről szóló kiselőadást, majd azt is, hogy nem kéne ilyen kislányok körül legyeskednem, mint az unokája. Attól is tartott, hogy ha Hollyval járok, az nem feltétlenül tesz jót a karrieremnek. Na ebben speciel tévedett. Tegnap este, miközben Holly békésen pihent a kabinban, kerestem magamnak egy elhagyatott sarkot az egyik folyosón, hogy nyugodtan szkájpolhassak a srácokkal. Nem akartam, hogy a kiscsaj ábrándos szemeket meresztgessen a cimbijeimre, akik persze teljesen kimerültnek tűntek. – Két órán át osztottam krumplipürét, Dom! Két kicseszett órán át viszketett a fejem abban a nyavalyás hajhálóban. – Mindenesetre nagyon szép gesztus volt tőled. Nem érzed úgy, hogy jobb ember lettél? – Le kellett mondanom a csajt is – folytatta Chris, mintha meg sem szólaltam volna. – Ezer éve hajtok rá, hogy végre beiktasson a naptárába, erre te jössz, és elcseszed nekem! – Tudom, hogy megszívattalak titeket. Értem. De hogy áll a filmes projekt? Tim arca kicsit megenyhült. – A napokban kiderül. A legújabb fotók rólad és Hollyról sokat segítettek. Ti lettetek Hollywood „legédesebb” szerelmespárja. Gratulálunk. Bólogattam. – Remek. Remélem, hamarosan túlleszünk a sztorin. És ez igaz is volt. Semmi kifogásom nem volt Holly ellen, sőt néha kifejezetten élveztem a társaságát, de mivel magamnak való csávó vagyok, utáltam, hogy a magánéletemmel legyen tele a sajtó. Chris csak a száját húzta. – Ó, persze, látszik rajtad, mennyire szenvedsz. Egy gyönyörű szőke csajjal smárolni egy szép nagy hajón… iszonyú nehéz lehet. Na erre csak néztem. – Gyönyörű szőke csaj? Kiről beszélünk? Biztos, hogy Katasztrófa Hollyra gondolsz? – Jó, nem egy szépségkirálynő-típus… de nagyon dögös lány. Nem nehéz elképzelni őt a csíkos ingedben… és csak abban. – Na jó, fogd be! Elegem van belőled! Tim és Chris összenéztek. – Szóval igazából tetszik? Mármint romantikus értelemben, meg minden? Hangosan felnyögtem. – Most komolyan, muszáj ezt, srácok? – Ó, a mi kis Domunk belezúgott Hollyba! Hát nem édi? A fenébe. – Csak hiszitek – mondtam. – Kedves lány. Ennyi. Chris somolygott. – Akkor ha vége ennek az egésznek, elhívhatom randizni? Kedvem lett volna képen törölni a legjobb barátomat. – Nem. Nem hívhatod el. Holly nem való rocksztárok játékszerének. – Miért, te mi vagy? Rocksztár, nem? – Az más! – vetettem oda dühösen. – Hát szerintem nem ártana mielőbb bevetned magad. Holly, hála neked, felkerült a térképre. Ne csodálkozz, ha mások is felfedezik. Bontottam a hívást.

Lehet, hogy gyerekes dolog, de az az ötlet, hogy mindenféle alakok ráhajtsanak az álbarátnőmre, éppúgy nem tetszett, mint ahogy az sem, hogy Chris akarja felszedni. Így aztán az este további részében a születésnapjára készülődtem. Mivel ettől sem nyugodtam le, a bárban bedöntöttem egy dupla whiskyt, és a szinte teljesen kihalt társalgóban rászabadultam a zongorára. Már nagyon régen nem játszottam igazi, minőségi zongorán. Nincs semmi gond a szintetizátorral, de azért ez mégiscsak más érzés. Későn mentem vissza a kabinba… Abban bíztam, hogy egy jót alszom, és kipihenem magam, de nem így történt. Kemény napnak néztem elébe. Egy unokáját elszántan védelmező nagyapa, mézesmázos unokatesók, és egy ló, feltehetően hasonlóan nehéz természettel, mint kedves álbarátnőm. Jó lett volna pár órával többet aludni a megpróbáltatások előtt. A karácsony ennél katasztrofálisabban nem is alakulhatott volna. Ha választhatnék az ingyenkonyha és aközött, hogy egy öregúr kényszervallat lóháton, hát zokszó nélkül nyúlok a hajhálóért. A táj legalább szép volt. Kéjesen nyújtózott előttem a part, és az óceán kékjének ezernyi árnyalata villódzott a napfényben. Bár nem tudtam magam teljesen átadni a szépségeknek – mert a lovam eléggé lekötötte a figyelmem –, Puerta Vallarta nem hagyott hidegen. Eredetileg azt szerettem volna, ha Hollyval két motorbiciklit bérelünk, és felfedezzük a turisták által kevésbé látogatott helyeket. Persze ha ő inkább egy motoron száguld velem, és közben átöleli a derekam, nekem az is megfelel. Sűrű porcsíkkal a nyomunkban lerázhattuk volna szépen a családját meg a paparazzókat… Helyette maradt a lovaglás, és ez kiölte belőlem a nyergek utáni vágyat. Sajgott minden tagom és minden izmom. Nem beszélve arról az erőfeszítésről, hogy megőrizzem a jó modoromat, miközben Holly nagyapja osztja az észt. Kimentettem ma íjam a családi ebéd alól, és visszamenekültem a hajóra, hogy áztassam magam egy kicsit a jakuzziban. Maga volt a mennyország! Amikor beléptem a kabinba, Holly már ott tanyázott, és jennel dumált a gépemen. Naná. Már bűntudatosnak sem tűnt, amiért rajtakaptam. Csak integetett nekem, és igyekezett rövidre zárni a beszélgetést a barátnőjével anélkül, hogy megbántaná az érzéseit. Nem volt könnyű dolga, mert Jen egyre csak a nyakát nyújtogatta, és húzta az időt a búcsúzkodással. – Ott van most ő is? Holly, muszáj megmondanod! Mert ha igen, nem akarom, hogy Dominic Wyatt is hallja, hogy… – Igen, itt van. Jen erre sürgősen elhallgatott. Aztán sutyorogni kezdett. – Nem beszélhetnék vele egy picit? A múltkor is olyan jól megértettük egymást. A kiscsaj nyilvánvalóan celebfüggő, de alapvetően ártalmatlan, legalábbis interneten keresztül. Úgyhogy odaléptem Holly mögé, és rákacsintottam. – Helló, Jen! Eltátotta a száját, majd még párszor becsukta, mielőtt szóhoz jutott volna. – Á… hát te… szóval izé… ümmm… – Aztán Hollynak sziszegett: – Miért nem szóltál, hogy úszónadrágban van? Holly vállat vont. – Szereti villogtatni a mellkasát. Hozzá lehet szokni. – Hát én kizárt, hogy hozzászoknék! – sóhajtotta Jen. – De komolyan. – Hatalmasat sóhajtott. – És még a férfiakra mondjak, hogy nem tudnak uralkodni a hormonjaikon. – Épp most szálltam ki a jakuzziból. – Erre még egyet sóhajtott. Jézusom! – Hagylak titeket beszélgetni. Boldog karácsonyt, Jen! – mondtam. – Te vagy a legszebb ajándék – felelte olvadozva. Aztán a fejét rázogatta, mint aki próbálja elhessegetni magától a képet, amin feltehetőleg egy szál Mikulás-sipkában pompázok előtte. – Mármint ööö… neked is boldog karácsonyt, Dominic. – Nagy vagy, Jen – jegyezte meg Holly. – Tényleg nagy. Elindultam a fürdőszobába, de még hallottam, amint Jen odasziszegi Hollynak: – Nem mondtál igazat a hasizmáról. Ez a srác abszolút Adonisz! Holly a kezébe temette a fejét, és kitartóan ütögette tenyerével a homlokát. Jen erre ügyet sem vetve folytatta: – Ha én lennék vele egy lakosztályban, hát lenne ott minden… Ha a többi testrésze csak feleennyire frenetikus. – Most már tényleg mennem kell. – Holly hangja elég feszült volt. – Boldog karácsonyt, Jen. – Kösz, neked is! Vagy inkább hanukát, így utólag. Holly nevetett.

– Elég az előbbi, de kösz. – Ja, meg boldog szülinapot, előre is. Már itt vár az ajándékod. – Én is alig várom. Nemsokára találkozunk. – Naná! Addig is kezdd az ünneplést azzal, hogy elkapod Dominicot, és… Holly kinyomta a beszélgetést. Érdekes. Nagyon érdekes. Úgy tűnik, nemcsak engem látnak el a barátaim jó tanácsokkal a kapcsolatomat illetően. Vajon Holly hallgat a barátnőjére? Tulajdonképpen nem lett volna ellenemre, ha ezt a legutóbbi javaslatot fontolóra veszi. Hogy elkap engem, és… komoly lehetőségek rejlettek az ötletben. De Holly csak hozzám fordult, és így szólt: – Ha már kigyönyörködted magad a testedben, akár el Is kezdhetnénk készülődni a karácsonyi és nagyapa szülinapi vacsorájára. Összehúztam a szemem. – Nem gyönyörködök a testemben. – Naná hogy nem, te rocksztár. Már megint nem úgy tűnt, hogy ezt a nevet bóknak szánja. Persze legtöbbször én se annak szántam a Katasztrófa Hollyt. Gúnyosan néztem rá. – Az nem az én hibám, hogy le se tudod venni a szemed a testemről. És csak úgy kíváncsiságból: mit meséltél Jennek a hasizmaimról? Na, erre elhallgatott. Meg el is pirult. Ez már tetszett. Fölényesen a fürdőszobába vonultam, és szándékosan nem zártam magamra az ajtót, hadd egye a fene.

Holly Imádom a nagyapámat, de azért nagyon szerettem volna már, ha vége van ennek a hülye vacsorának. Ráadásai Aliié és Claire is a markukban tartottak, így hát olyan svunggal flörtölhettek Nickkel, ahogy csak akartak. És hál akartak… Közben az öccseik azzal nyaggatták az apjukat, hogy vegyen nekik egy terepjárót. Los Angelesben. Az unokatestvéreim fecsegése és a hangszórókból folyamatosan áradó karácsonyi dalok együttese elérte, hogy legszívesebben tíz perc után befejeztem volna a vacsorát. Értettem, hogy nagyapa miért december 25-re szervezte a születésnapi ünneplést: Így akarta megkönnyíteni zsidó rokonainak, hogy részt vegyenek az általános ünnepi hangulatban. Kedves volt tőle, csak én jobb szerettem volna kimaradni belőle. Pontosabban, én boldogan benne maradtam volna, ha mások kimaradnak belőle. Most, hogy Nick már nem volt akkora nagy újdonság, a rokonaim meg se próbálták visszafogni magukat. Nem mintha eddig olyan nagyon igyekeztek volna. A mélypont az volt, amikor a nagynéném kiszámolta, hány kilót kell leadnom ahhoz, hogy a vörös szőnyegen mutassak valahogy (szerinte legalább hetet). Szerencsére Nick a megmentésemre sietett, mielőtt felrobbantam volna. – Hollynak egyetlen dekát se kell leadni. Úgy gyönyörű és tökéletes, ahogy van. Kívül-belül. Olyan őszintének tűnt, hogy szinte elhittem. De aztán eszembe jutott sokat emlegetett színészi képessége. Nicknek nem gond, hogy zene, vagy tévé, vagy film. Isteni zenész, isteni testtel, ragyogó mosollyal… már csak egy hamvas kis színésznő kellett az oldalára, hogy az összes tini megőrüljön érte. Ezt majd meg is említem előbbutóbb… és nem Csak azért, hogy részesüljek valamicskét a profitból. Egy pillanatra elábrándoztam azon, hogy megjelenek az iskolában márkás cuccokban, a hajamat hátravetem, és valami Ilyesmit mondok: „Ó, a Gucci tatyó? Hát amennyit a filmekkel kerestem, abból tellett rá. Dominic Wyatt? Még mindig jó barátok vagyunk, igen. Közel állunk egymáshoz. Bocs, de nincs időm minden kérdésre válaszolni. – Majd egy jól időzített kacaj után azt mondanám: – Kapós vagyok mostanában.” Jelenet vége. Beharaptam a számat. Egyetlen baj volt ezzel a csodálatos ábrándképpel, hogy az a csaj, aki egyetlen pillantásával vagy gyönyörűen manikűrözött kezének egyetlen mozdulatával lehengerel bárkit, az semmiképpen nem én voltam. Bár a márkás cuccokhoz tényleg hozzá lehet szokni. De akármennyit fantáziáltam vacsora közben, attól az még nem telt gyorsabban. Végig kellett néznem, ahogy a nagypapám egyenként bontogatja az ajándékokat (közben vigyáz a csomagolópapírra is), és hallgatnom, ahogy a kötelező „Óóó”-k és „Ááá”-k elhagyják a száját. Igazából semmi nem változott, valahogy mégis minden más volt. Jogi értelemben ezen az estén voltam utoljára gyerek, és ez váratlanul jelentőségteljesnek tűnt. Ez biztos hülyén hangzik. Nem mintha arra számítottam volna, hogy egy csapásra felnőtt lesz az ember csak azért, mert hivatalosan annak számít. Ha a születésnapok így működnének, akkor sok ember (khm… például Jessica néni) nem lenne olyan rohadtul fárasztó. Azért kellemes nosztalgiával emlékeztem azokra a szünnapokra, amikor nagyapával kettesben ünnepeltünk, és szomorúan kérdeztem magamtól, vajon hány ilyen lehel még hátra. Nem nevezném felemelő és boldog gondolatnak. Mindenesetre örültem, amikor a vacsorának vége lett. Még természetesnek is tűnhetett, hogy Nickhez simulva elvonulok a lakosztályunk felé. Talán ennyire nem is kellelt volna simulékonynak lennem, nehogy félreértse. De az, ahogy a védelmemre kelt Jessica nénivel szemben, némi biztonságérzettel töltött el. Jó fej srác. Megbízható. Kiegyensúlyozott. Csomó olyan tulajdonság, ami fájóan hiányzol! az életemből. Pedig jobban sóvárogtam utánuk, mini amennyire be mertem vallani magamnak. Ezért aztán még a lesifotósmentes liftben is a boldog, búi kimerült párocskát alakítottuk. Könnyedén átfogtam Nick derekát, de úgy tűnt, nem zavarja. Ami akár furcsa is lehetett volna, hisz mindketten tudtuk, hogy csak tettetjük a vonzódást egymás iránt. Még ennél is furább volt azonban, hogy a kabinba lépve azt éreztem, továbbra sincs kedvem semmi máshoz. Szeretnék egész éjszaka hozzábújni. Jen persze erre azt mondaná, hogy akkor kellene fejvesztve a sürgősségire rohannom, ha nem éreznék vonzalmat Dominic Wyatt iránt. Ha ilyen jóképű egy pasi, akkor csak a legsúlyosabb agybaj késztethet egy csajt arra, hogy ellökje magától. Még szerencse, hogy Jen nem tudta, „románcunk” menynyivel bonyolultabb annál, mint ahogy a People lefesti. Már így is kikészített azzal, ahogy pontról pontra beszámoltatott a vakációmról. Ha még azt is tudta volna, hogy

mennyire nem problémamentesek a dolgaink Nickkel, garantáltan pokollá teszi az életem. Mint amikor be kellett vallanom, milyen érzés volt megpillantani a srác meztelen felsőtestét. És utána részleteznem a látványt. Nem mintha erre olyan nagy szükség lett volna azok után, hogy Jen maga is kigyönyörködhette magát benne, amikor Nick a jakuzzi után vizesen bevonult a kabinba egy szál úszógatyában. Szerintem ettől a látványtól Jennek még évekig könnybe lábad a szeme. Sőt a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban fel is fogja emlegetni. Hát igen, vannak helyzetek, amelyekben jobb szeretném, ha legjobb barátnőmön szájkosár lenne. De abban a pillanatban megfeledkeztem Jenről, amint Nick a hálókabinban az óriási ágy felé terelt. Kicsit még Össze voltam zavarodva attól, ahogy kiállt mellettem Varsóra közben, úgyhogy csak arra gondoltam, hogy kicsit rámenős… de végül is nem bánom. Csókolózni elég finom volt vele… akkor a folytatás se lehet túl rossz. Szinte vártam. De esze ágában sem volt megcsókolni. Kizárólag a vállamhoz ért hozzá, ahogy gyengéden lelökött az ágyra. – Tessék, minden a tied. Zavartan bámultam rá, sejtettem, hogy valamit nagyon nem értek. Igaz ugyan, hogy már az elején leszögezte, rajtam múlik, szexelünk-e… de ez a „tied vagyok” célzás még így is túlzásnak tűnt. Meg persze nem is egészen így fogalmazott. – Izé, bocs, mi van? Szuper. Ezekkel az egy szótagos szavakkal remekül ki lehet fejezni, hogy mennyire nem jöttem zavarba. – Az ágy – felelte Nick, mintha mi sem lenne nyilvánvalóbb. – Megkapod a nagy ágyat. Ma éjszakára. – De miért? – Hát nem vagyok könnyű eset. Nick vállat vont. – Ezzel kezdődik a szülinapod. Eddig ez volt a legtöbb, amit értem tett. Leszámítva persze, hogy azt mondta a nagynénémnek, gyönyörű vagyok kívül-belül. Ja, meg persze hogy felajánlotta, töltsem nála az éjszakát, amikor akár betörőnek vagy elmebeteg rajongónak is nézhetett volna. De ez… ez tényleg kedves volt tőle. Főleg azért, mert ez tényleg csak nekem szólt. Ennek semmi köze nem volt a sajtóhoz vagy a PR-hoz. Erről nem fog hallani senki. Nem lehet példaként felhozni arra, mi csoda nagyszerű gyerek ő, amikor a filmesekkel tárgyalnak. Ráadásul hivatalosan még nincs is szülinapom. Semmi okos nem jutott eszembe, úgyhogy bölcsen hallgattam. – Vegyél be pár tablettát is, mostantól folyamatosan kint leszünk az óceánon Los Angelesig. Ezt tudtam én is, de nem akartam hallani. A gondolattól, hogy három napig hajózunk, kicsit felfordult a gyomrom. Bár amióta Nick piruláit szedtem, már nem volt olyan erős a hányingerem. Ami persze remek érzés, csak az önérzetemet vágta haza, hogy ilyen dinka voltam, és nem jutott eszembe ez az egyszerű megoldás. Kicsit kínban voltam. Mi a fenét mondhatnék neki? Egész ügyesen bántam már Dominic Wyatt-tel, a gúnyolódó rocksztárral, kezelni tudtam a „Csak a karrierem számít” Dominicot, sőt a „Hogy képzeled, hogy felveszed a hawaii ingem?” Nicktől se féltem már. De fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki, amikor éppen nagyvonalúan átengedi nekem a hatalmas, puha ágyikóját. Annyira hozzászoktam már a türelmetlen rocksztár viselkedéséhez, hogy ettől a fehér paripás királyfis manővertől teljesen zavarba jöttem. – Komolyan gondolod az ágyat? Nick vigyorgott. – Aha, nem akarom, hogy megint rókázz a fürdőszobában. Úgyhogy a pirulákat is kapkodd be! Nem erre a válaszra vágytam, de azt mégsem kérdezhetem, hogy: „Miért vagy ilyen rendes velem, Nick? Csak mert biztosra akarsz menni, hogy végigjátszom a szerepemet?” Legalábbis erre az egyetlen okra tudtam gondolni. Hacsak nem érdeklem egy kicsit… de nem, ez még annyira sem volt valószínű, mint hogy Allison és Claire készséggel kitöröljék a krampuszlányos fotóimat. Azért mégsem bírtam megállni mosolygás nélkül. – Hát kösz szépen, Nick. Ha nagyon jól viselkedem, a pálmafás ingedet is megkaphatom? Nevetett. – Az kizárt dolog, hogy te jól viselkedjél. Azt hiszem, igaza volt.

Dominic Tökéletesen elterveztem mindent, semmit nem bíztam a véletlenre. Olyan sokat szívattak a srácok azzal, milyen egy kapcsolatképtelen alak vagyok, gondoltam, csak azért se legyen igazuk. És mivel Holly tényleg tisztességgel teljesítette, amit vállalt, nekem is állnom kellett a szavam, hogy hercegnőként kezelem. Az persze nagyban megkönnyítette a dolgom, hogy Mr. Ridgley az adósomnak érezte magát, és szerette volna kiegyenlíteni a számlát. Olyan szülinapot szántam Hollynak, amit élete végéig megemleget. Azzal kezdődött, hogy reggel kopogtak az ajtón. Az én ízlésemnek persze túl korán. Még éppen azért átkoztam magam, hogy bevállaltam a kanapét, de Holly már rohant is ajtót nyitni. Fickándozott izgalmában. Korán kelő fajta… pech! Ösztönösen a fülemre szorítottam a párnám, mert tudtam, micsoda visongásra számíthatok, amikor meglátja a tálcán a reggelit: gofri, frissen gőzölgő kávé és egy szál piros rózsa. A látvány nyilván még Hollyt se hagyja hidegen. Nem is rossz, főleg egy olyan sráctól, aki alapjáraton kerüli a romantikus gesztusokat. – Nick! És hozzá rögtön az edényzörgés… hát ez nem hiányzott. Ha rendesen akarok viselkedni, akkor egy jó erős kávéra lesz szükségem, gyorsan. – Ez nem lehet igaz! – kiáltotta. – Mmmm… – motyogtam. – Még alszom, majd utána… Holly próbálta erőszakkal lerángatni a takarót az arcomról, amivel igyekeztem kivédeni, hogy a szemembe tűzzön az erkélyajtón beáradó reggeli fény. De ellenálltam, és nem moccantam. – Aludni akarok, haggyá békén… – Gondolom, a morgásommal kicsit elvettem az ébredés romantikájából. – De Nick, ez fantasztikus! – Nagyszerű, örülök, hogy tetszik. Most viszont hagyjál aludni. De a meleg kávé finom illata csak felélesztett. Fél szemmel Holly felé sandítottam, aki felém fújta a gőzt, és szélesen vigyorgott, ahogy halkan káromkodtam, majd ülő helyzetbe tápászkodva elvettem tőle a csészét. Arra gondoltam, vajon sikerül-e aznap többször is ilyen mosolyt csalnom az arcára. – Igazából nem számítottam ám semmi ilyesmire – magyarázta teli szájjal, miután beleharapott a gofriba. – Úgy érted, hogy amikor a neked szánt meglepetésről beszéltél a családod előtt, arra gondoltál, hogy úgysem lesz belőle semmi? Hevesen rázta a fejét. – Nem, nem, dehogy. Csak nem számítottam arra, hogy bárki komolyan veszi, amit mondok… legfőképpen te. Ezt nem egészen értettem, de úgy döntöttem, majd később gondolkozom el rajta. – Most már késő. Az egész napot megterveztem, nem hagyhatsz cserben. Holly letette a gofriját. – Mire készülsz? Jólesően nyújtózkodtam egyet. – Tíz órakor jóga. Aztán páros masszázs. És aztán egy teljes nap szépségápolás. Manikűr, pedikűr, kozmetika… meg minden. Állítólag nagyon pihentető hatású. – Páros masszázs? – köhintette. – Az meg micsoda? Minden pénzt megért az arca: hitetlenkedés, érdeklődés és aggodalom ült ki a képére. – Olyan, mint a normál masszázs – mondtam. Erre szemlátomást megkönnyebbült. – Akkor jó. – Annyi a különbség, hogy meztelenül fekszünk mindketten egy helyiségben. Pont, ahogy számítottam rá, a plafonig ugrott ültéből. – Na ne… ja… majd… Felvontam a szemöldököm. – Nem egészen értem, ez most igen vagy nem? – Hát inkább a nem… Igen, a nem. A hosszú szünetekből éreztem, hogy nehezére esik lebeszélni magát a dologról. Érdekes. – ja, azt elfelejtettem említeni, hogy magadon hagyhatod a fehérneműdet. Egyébként is külön lepedők alatt

leszünk, és amúgy meg már le van foglalva. Holly elmélyülten böködte a gofriját. – Oké. De a fehérnemű-viselés nem lehetőség, hanem kötelező, és ha rajtakaplak, hogy leskelődsz, csak nekem lesz jövőre is születésnapom. Megértetted? Vigyorogtam. – Meg én! Utána következik az arckezelés, az átváltoztatás, majd a fedélzeti személyzet egy szakavatott tagja segít neked vásárolni valami szép ruhát. – Rendben, kivéve az átváltoztatást. Azt azonnal lemondjuk. Amúgy remek! – Nem mondunk le semmit – feleltem határozottan. Már az első napon meg kellett volna tennünk. Akkor még azt a szörnyűséges sminkbeszerző expedíciót is megúszom, – Nem én kértelek rá! Ajjaj, lehet, hogy ez tényleg nem az én műfajom? Ha így folytatjuk, kiengesztelésképpen még az ebédhez is vehetek pár rózsaszálat. – Azt tudom. De azért nem ártott, ha már rivaldafénybe kerültél. Mogorva képpel bólogatott. – Oké, lehet. De akkor se akarom, hogy úgy kezeljenek, mint egy uszkárt a kutyakiállítás előtt. – Meg akartad kapni mindazt, ami egy rocksztár barát nőjének kijár. Hát akkor tessék… kell, vagy sem? – Izé, persze… igazad van. Kíváncsi voltam arra, milyen az élete a lakosság egytized százalékának. De lásd be, elég elmebeteg dolog. Megvontam a vállam. – Ha tudnád, Timnek mit kell kiállnia a fotózások előtt, – Neked nem? – hitetlenkedett. – De, nekem is. Csakhogy Tim áll a középpontban. Bár tv, nekünk Chrisszel megfelel. – Tudod – mondta Holly kaján mosollyal –, ha nem gazolsz úgy be, és nem támadsz le azzal a paprikasprayvel, akkor még be is veszem a laza rocksztárfigurádat, ahogy mindenki más. És ha már átalakítottak, akkor hova lesz az este? – Meglepetés! – Az órámra pillantva gyorsan folytattam, hogy ne kotyoghasson tovább. – Tíz perc múlva viszont kezdődik a jóga. Jó, inkább húsz perc volt, de nem szerettem volna többet elárulni a terveimből. Gondoltam, ha a készülődéssel van elfoglalva, akkor legalább nem kérdezősködik. Elméletben működhetett is volna. Csak arra nem számítottam, hogy Holly fele idő alatt elkészül, és már ki is penderít a lakosztályból, még mielőtt a gofriig eljutok. Ezek szerint nem minden lány készülődik órákat reggelente. A jógaórán mindössze egyetlen dolgot sikerült megvalósítani: a pontos érkezést. Nem lepődtem volna meg, ha Holly inkább kimenti magát, mondván, hogy még mindig sajognak a tagjai a lovaglástól, vagy hogy bizonytalanul mozog a hajón… de nem, ő bátran végigkalimpálta a foglalkozást, és kis híján feldöntött egy idősebb hölgyet, amikor próbálta megtalálni az egyensúlyi helyzetet. Alig bírtam megállni nevetés nélkül, miközben arra is figyelnem kellett, ne lógjon kocsányon a szemem, ahogy feszes kis jógatrikóban hegytartásban pózol. Holly elszántsága a jógaóra végéig kitartott, de szőrén-szálán eltűnt, amikor a masszázsszobában azt kérték, vetkőzzünk le. – Egy pillanat türelmet – mondta a lehető legudvariasabban. – Nick, válthatnánk pár szót? – Megragadta az ingem, és arrébb vonszolt. – Én nem fogok veled meztelenkedni! – A fenébe. Akkor lőttek az esti terveimnek is. – Nagyon nem vicces. A kabinban már sürgölődtek a masszőrök, épp törülközőket készítettek ki, gyertyákat gyújtottak, ilyenek. Igyekeztek, hogy a helyszín olyan benyomást keltsen, aminek köze van a nyugodt egyedülléthez. Odaszóltam az egyikükhöz. – Hölgyem, tudna esetleg egy paravánt tenni a két ágy közé? – Természetesen. Egy pillanat. Holly ettől megnyugodott. – Hidd el, ha már elkezdik, nem lesz probléma. Csúnyán nézett rám. – Persze, igazából a te kedvedért van a masszázs, ugye? Nem is próbáltam tagadni. – Hát a tegnapi lovaglás elég fájdalmas volt.

– Nem lett volna az, ha kevésbé vagy feszült. – Kösz, ezt megjegyzem, ha legközelebb lóháton akar vallatni a nagyapád. Holly csak vigyorgott. – Örülj, hogy nem kezdtem el vágtázni. Soha nem értem volna utol. Az biztos. Igaz, ló nélkül se bírtam mindig követni… De erről bölcsen hallgattam.

Holly Meztelenül feküdtem Amerika egyik legnépszerűbb rocksztárja mellett. Kis túlzással persze, mert a bugyimat és a melltartómat nem voltam hajlandó levetni, és paravánt is gurítottak közénk. De akkor is. Majdhogynem pucéran feküdtünk egy pici szobában, amit vanília- és levendulaillatú gyertyák világítottak meg. Szuper, ha az ember így ünnepelheti a születésnapját! Jen most nagyon büszke lenne rám, amiért bevállaltam Nick ötleteit, még akkor is, ha a jógaórán néhányszor majdnem felborultam. Már elnézést, de egyáltalán nem könnyű lel lábon egyensúlyozni egy mozgó hajón. Fogalmam sincs, n többieknek hogyan sikerült végrehajtani ezeket a határozottan nem „kezdő” jógagyakorlatokat. Sokkal inkább a Twister játék haladóknak szánt pozitúráira hajóztak. Elég hülyén éreztem magam, ahogy a jógaszőnyeget bámulom égnek meredő fenékkel, de azért valahogy kibírtam. Arra gondoltam, mennyivel jobban fog esni életem első masszázsa a kínzó nyájtó gyakorlatok után. Csak akkor ijedtem meg, amikor azt mondták, vetkőzzek le. Ami persze hülyeség, hiszen már öt napja alszunk közös kabinban, és még egyszer se mozdult rám. Szóval attól nem tartottam, hogy elég egyetlen pillantást vetnie a fehérneműmre, és azonnal perverz állattá változik. Amit más lányok nyilván csöppet sem bántak volna. Egy dögös, több mini versenyképes rocksztár, akinek egész jó humora van… o legtöbb csaj már attól elolvadna, ha csak kétszer rájuk pillant. Én viszont egyre a nagynéném „jó szándékú” tanácsait hallottam a fejemben: „Húzd be a hasad, húzd ki magad, semmi szénhidrát, irány az edzőterem, ne vegyél fel bikinit!” Naná hogy lebénultam. Hogyan lazulhatnék el a masszázságyon, miközben tudom, hogy Nick esetleg mégis meglátja a pocakomat? Ez a srác színésznők és modellek testéhez szokott… na ja, a tökéletes szépség irreális követelménye. Még a paravánnal is eltartott egy darabig, amíg végre annyira ellazultam, hogy élvezzem a masszázst. Na de akkor… mintha puha vajjá olvadt volna a testem. És ezen a jó érzésen kívül semmi más nem érdekelt. Akár Timothy Goff is besétálhatott volna pontozótáblával, hogy értékelje minden egyes testrészemet, szemem se rebben. Minden porcikám tudta, hogy ilyen csodás érzésben még soha nem volt része. Azt hiszem, a masszázstól valami transzba kerültem, mert utána még ruhában sem igazán léptem vissza a valóságba – a manikűr, a pedikűr és az arckezelés egyszerűen a kényeztetés folytatásának tűnt. De gondolom, ez így leli kitalálva. Ilyen lehet az életük azoknak a Beverly Hills-i nőknek, akik megengedhetik maguknak, hogy a Rodeo Drive-ra járjanak vásárolni, és a butikokban meg se rebben tökéletesen festett szempillájuk az árcédulák láttán. És bár én voltam az, aki kifejezetten ezt kértem Nicktől, most kicsit rossz volt belegondolni, mennyibe is fájhat ez neki. Mert az nyilvánvaló volt, hogy a masszázsnak, manikűrnek, pedikűrnek, Kozmetikának és shoppingolásnak olyan ára van, ami az én pénztárcámmal köszönő viszonyban sincsen. Tehát két lehetőségem maradt: vagy kínzom magam azzal, milyen gusztustalanul sok pénzt ver el Nick az én szépülésemre, és hogy vajon megérdemlem-e (a válasz egyértelmű nem), vagy feladom az önkínzást, és élvezem a dolgot. Tudtam, Jen melyik opcióra szavazna, és kivételesen egyetértettem vele. A mexikói Riviérán hajókázom egy rocksztárral, a tizennyolcadik szülinapomon. Mit élvezzek, ha nem ezt? Így aztán a „szilvaszép”-nek becézett vöröseslila körömlakkot választottam, és lassan ráhangolódtam a nagy bevonulásra, amikor majd kecses alakomra árad a nagy csillái fénye, a nagyapám odalép, arcon csókol, és valami Olyan elképesztően kedveset mond, hogy: „Büszke vagyok Kid, amiért ilyen gyönyörű nő lettél, Holly.” És közben Jessica néni félrenyeli az italát, lányai pedig köpni-nyelni nem tudnak. Ó, ezt tényleg szépen elképzeltem. Ha azt veszem, milyen lelkesen zsizsegnek körülöttem az alkalmazottak és a csupa női vevő, akik mind áradoznak, hogy milyen gyönyörű körömlakkot választottam, és szép az ezem meg az azom, nos, akkor nem is tűnt teljes képtelenségnek az ábrándképem. Ha viszont azt veszem, hogy mindeközben potyasütikkel tömöm a fejem két idősebb hölgy társaságában, akik szívük szerint azonnal örökbe fogadnának… nos, akkor már egy kicsit más a helyzet. De igazából nem érdekelt. Amikor arra került a sor, hogy személyesen konzultáljak a butik divattanácsadójával, akkor a két hölgy – Hannah Bronstein, egy hatvanas éveiben járó, lelkes nőszemély, és legjobb barátnője, Deborali McLean – úgy döntött, ők is velem tartanak. Nem volt szívem felhívni a figyelmüket arra, hogy ez személyes konzultáció, az ugyebár attól személyes, hogy.., személyre szól, mármint személy szerint nekem. De mm csak azért sem bántam a társaságukat, mert tartottam attól, hogy a butikos is olyan sáskavékony divatfasiszta lesz, mint a nagynéném. Ennél már az is jobb,

ha velem van Hannah és Deborah, akik arról győzködnek, hogy egy csinos leányzó addig mutogassa a bájait, amíg még vannak, És ami a legjobb, hogy ők legalább nem számolgatták a sütikalóriákat! Mindhármunkat udvariasan betessékeltek a vásárló térbe, óvatosan, nehogy mani-pedikűrünkön csorba essen, és akkor megláttam azt a hülye libát, aki hármasra értékeli Nick előtt. Nem tudtam megállni, hogy kicsit be ne mutassak neki. Talán igaza van Jennek, hogy nehezen teremtek kapcsolatot a korombeliekkel, de a felesleges gonoszkodás tényleg nem az én világom. Akkor inkább a Betty White-ra emlékeztető különc vénlányok társaságát választom, és nem egy beképzelt libáét. Nem mintha egy rocksztár barátnőjének magyarázkodnia kéne bárkinek is, legfeljebb a bolti eladónak, akinek ezzel a húzásommal háromszoros munkát adtam. Na mindegy, azért örültem, hogy Lindsay – egy negyven ív körüli ragyogó nő – segített a másik két hölgy ruhatárát Is felfrissíteni. Sőt lebeszélte Deborah-t arról a szűk, flitteres topról, amit kinézett magának, mondván, hogy úgy néz ki benne, mint egy prosti. Tanácsadás közben jókat nevettünk, meg húztuk egymást, mintha ezeréves ismerősök lennénk. Amikor megtaláltam magamnak A ruhát, a három nő egyszerre kezdett visongani: „Ez az! Ez az igazi!”, és ki-ki magának követelte az érdemet, hogy ő rögtön látta. Pörögtem-forogtam a tükör előtt, hogy száz százalékig biztos lehessek benne, a csinos, félvállas fekete ruha minden szögből a lehető legelőnyösebb. Nagyon úgy tűnt, hogy igen. A ruha tökéletesen illett rám. Életemben most először nem féltem kiállni a rivaldafénybe. Nem aggódtam azon, hogy Nick arra gondol majd, mekkorát hibázott, amikor rám osztotta az álbarátnő szelepét. Túlságosan lebecsültem eddig magamat, de ez a selymes ruhaköltemény eloszlatta ezt az érzést. Finoman simult a felsőtestemre, és lazán lesiklott a derekamon combközépig. Úgy néztem ki benne, mint azok a hollywoodi sztárocskák, akik vidáman bevonulhatnak bármelyik klubba, utána pedig bepattannak a limuzinba, hogy egy VIP- buliba vitessék magukat. Többé nem mondhatja senki, hogy Dominic Wyatt nálam jobb csajt érdemel. Legalábbis ebben bíztam.

Dominic Végre egyedül maradtam a lakosztályban, és szerettem volna tökéletesen kihasználni az alkalmat. Első gondolatom az volt, hogy felhívom Skype-on a srácokat, de aztán belegondoltam, mekkora hülyének néznének, amiért egy jógaóra miatt ilyen korán felkeltem, szóval elvetettem az ötletet. Chris azt mondaná, hogy ne legyek már ilyen pöcs, és hívjam végre igazi randira Hollyt. Igaz, leszerelhetném őket azzal, hogy az egész program egyetlen telefonomba került, és minden költségemet a hajótársaság állja (jól jön néha, ha a tulaj a lekötelezettednek érzi magát). Sajnálatos módon a „bocs, hogy Cynthia lányom kicsit betett neked” csomag Holly bevásárlókörútjának költségeire nem terjedt ki. Meg arra az ajándékra sem, amit venni készültem neki. Erről aztán főleg nem akartam beszélni a srácoknak, úgyhogy végleg letettem a hívásról. De valahogy mégsem bírtam békében élvezni lakosztályom csendjét. Jó ideig fel- alá járkáltam, aztán dobolni kezdtem a kisasztalon, hátha valahogy sikerül még egy dalt összehoznom. Körülbelül így hangzott: „Nem tudom, ő is bír-e engem, tökhülyének érzem magam, la, la, la… Szánalmas vagyok.” Nem valami nagy szám, be kellett látnom. Elvileg az lett volna a dolgom, hogy szuperszonikus rockszámokat írjak, nem pedig az, hogy egy csaj miatt nyavalyogjak, aki betört hozzám, nyávogott a zuhany alatt, és… ja igen, egyfolytában azt kérdezgette, meleg vagyok-e. És leginkább nem lett volna szabad mindezt élveznem. Katasztrófa Holly természetesen elérte, hogy semmi ne Úgy legyen, ahogy lennie kellene, helyette azon jár az agyam, hogy tulajdonképpen összetartozunk. Persze nem úgy, mint a sajtó által legyártott gusztustalanul nyálas alompár, de akkor is van köztünk valami. És most nagykorú lett. A korkülönbség először valóban soknak tűnt, eszem ágában sem volt megkockáztatni a liliomtiprást. Csak hát nem könnyű úgy eltölteni az éjszakát a kanapén, hogy ne gondoljak arra, milyen lenne Hollyval a nagy ágyban. Nem mintha ez lett volna az első eset, hogy ezen járt az agyam. Ugyanakkor rosszul érintett a gondolat, hogy Chrisnek vagy másnak ilyen ötletei támadhatnak vele kapcsolatban. Igen, a családi tragédia miatt Hollynak sok tekintetben érettebb lehet a gondolkodása, mint a korabeli lányoknak, de a csábításnak talán épp ezért még nehezebben állna ellen. Sőt. Egyetlen szál vörös rózsa a reggeli mellé elég volt ahhoz, hogy körbetáncolja a szobát örömében. Az ilyesmit sok gátlástalan alak nagyon ki tudná használni. Ez esetben például én. Mindent szépen elterveztem, de arra nem számíthattam, hogy Holly két idős hölggyel az oldalán sétál be az étterembe. Nem semmi belépő volt. Széles vigyora azt sejtette, hogy valami trükkös dologban sántikál. Reméltem, hogy ezúttal nem én vagyok a célszemély. Épp elég bajom volt már a két nőszemély nélkül is. Mint kiderült, nem kellett aggódnom. A nagy kavarodásban fel se tűnt, hogy kettővel többen vagyunk az asztalnál. A két idős hölgy Holly nagyapját fogta közre. Az egyikük rákacsintott, és kezet nyújtott. – Helló, nagyfiú, Deborah vagyok. Szinte megsajnáltam az öreget. De arra gondoltam, hogyan szenvedtem mellette lovaglás közben, úgyhogy mégsem siettem a segítségére. Oldja meg saját maga. Ami szemlátomást nehezére esett, amikor az öreglányok rákezdtek, hogy mennyire megkedvelték Hollyt, és milyen nehéz lehetett őt egyedül felnevelni, meg mennyire sajnálják, hogy elhunyt szegény felesége. Ha jól érzékeltem, mintha félelem ült volna ki az arcára. Szegény fickó. De igazából nem tudtam rá figyelni, mert Holly közelebb húzta a székét az enyémhez. Elképesztően jól nézett ki. Szó nem volt már szürke verébről a pávák között, bár persze az unokatesói is nagyon dögösek voltak. Az egyikük (talán Allison?) olyan falatnyi, pánt nélküli cuccban volt, ami nem sokat bízott a képzeletre. Holly fekete ruhája annál többet. Nagyon ütősen nézett ki benne. – Szóval ma új barátnőket szereztél… – mondtam neki, Boldogan mosolygott. – Bizony! A ruhát is ők segítettek kiválasztani. Ezek szerint van érzékük az öltözködéshez. – Szép – mondtam, és úgy tettem, mint aki a ruháját csodálja, pedig hát…

Kicsit gyanakodva nézett rám. – Kösz, örülök, hogy tetszik. Gondoltam, meglepem, és a fülébe súgtam: – Állati jól nézel ki, Holly. Egy pillanatra tényleg lemerevedett, de hamar magához tért, és a nyakam köré fonta a karját. – Köszi! Ja, és Hannah meg Deborah is igazán hálásak a cuccokért. – Hogy mi?! – Természetesen mindent a számládra írattunk. – Hogyan?! – Vicc volt – mondta, de nem vette le a karját a válláráról. Sőt. Még közelebb hajolt. Nagyszerű. – Tökéletes háremet hoztál össze a nagyapádnak – jegyeztem meg pont abban a pillanatban, amikor Deborah hatalmasat kacagott: „Hát te aztán csúcsszuper arc vagy, Dávid!” A nagyapán komolyan látszott, hogy retteg. – Hát nem aranyosak? – kérdezte Holly, aki levált rólam, és az étlapot kezdte tanulmányozni. – Szerintem nagyapának többet kéne társaságba járnia. Találkozgatni magakorabeli nőkkel, ismerkedni… meg ilyesmi. – Szóval ez most az első kísérlet a rapid randira? Kicsit aggodalmaskodva simította a füle mögé a hajtincsét. – Ennyire átlátszó? – Hat abból, ahogy a két oldalára szervezted a két nőt, elég egyértelmű. Holly dacosan felvetette a fejét. – Na és ha átlátszó, a lényeg, hogy érezze jól magát. – Fontos neked a nagyapád, az látszik. Lehalkította a hangját, és nagyon komolyan mondta: – Magához vett, amikor senkim, de senkim nem volt. A fontos nagyon enyhe kifejezés. A bánatba is, akkor tényleg jobb, ha megkedveltetni magam az öreggel. Holly megköszörülte a torkát. – De evezzünk könnyedebb vizekre… Mi jót terveztél még ma estére? – Majd meglátod. – Mikor? – Később. A további kérdezősködésben az egyik unokatestvére akadályozta meg, aki odalépett hozzá, megragadta a vállát, majd bejelentette: – Allie és én egy kis ajándékot szeretnénk neked átadni négyszemközt. – Remek, de most éppen nem érek rá – bökött Holly az étlapra. – Úgy is mondhatnánk, egy megkésett karácsonyi ajándékról van szó… Vagy még inkább: a Mikulás küldi. Nem értettem, hova tűnik egy pillanat alatt Holly hideg vére, de gyors pillantást vetett a nagyapjára, aztán rám, él vissza Claire-re. – Hát jó – válaszolta ugyanolyan műmosollyal, mint amilyet a másik lány arcán láthattam. – Kedves tőletek. – Nagyon reméljük, hogy tetszeni fog – bazsalygott Claire (vagy Allie), és hátravetette fekete sörényét. – Oké – mondta Holly, és felém fordult. – Egy perc, és jövök vissza. Holly a két unokatestvére társaságában kivonult a teremből. Észre se vette, hogy az egyik asztalnál Mr. Ridgley és a lánya hogyan meresztik rá a szemüket. A férfinak talán az járt az eszében, hogyan lehetne reklámcélokra felhasználni Holly átváltozását, a lánya pedig azért irigyelte, mert a világ legtermészetesebb módján vonta magára az összes vendég figyelmét. Én meg túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy a testét és a mozdulatait lessem abban a csini fekete ruhában, és nem figyeltem fel a folyosón a gépeiket csattogtató lesifotósokra. Pedig számíthattam volna rá. Elvégre rocksztár vagyok, és ezzel együtt jár, hogy legintimebb pillanataimat is meg kell osztanom a nagyközönséggel. Bölcsebb lett volna, ha nem feledkezem meg erről. De azt akkor még nem sejthettem, milyen csúnyán elszúrják az estémet.

Holly A csajok nagyon rossz pillanatot választottak, hogy belém kössenek. Normális esetben ügyesebben időzítik, és tökéletesebben kidolgozzák a zsarolást, de nyilván így, hogy a szilveszteréj már vészesen közelgett, úgy érezték, gyorsan kell cselekedniük. Csak arra nem számítottak, hogy engem annyira már nem izgat a dolog. Jó, valamelyest persze érdekelt… ki vágyik arra, hogy rajta röhögjenek a suliban, amint éppen egy kínosan rövid szoknyácskában letámadja a Mikulást? Viszont a helyzet most úgy állt, hogy azok, akik a leghangosabban röhögtek volna rajtam, valószínűleg minden erejükkel azon lesznek, hogy beédeskedjék magukat egy rocksztár (ál)barátnőjének kegyeibe. Történetesen az enyémbe. Szóval úgy éreztem, kár több időt és energiát vesztegetni gonosz unokatestvéreim akcióira. Amint beléptünk a mosdóba, közöltem velük. – Tudjátok mit? Szeretném rövidre zárni a történetet. Választhattok: vagy elkülditek azokat a fotókat az összes létező ismerősötöknek, vagy hagyjátok a fenébe az egészet, és leszálltok rólam. Nekem tök mindegy. Az ikrek gyűlölködve néztek rám, és azonnal tudtam a tekintetükből, hogy hiába is beszélek. Világéletükben mások tönkretételén fognak dolgozni. Esély sincs a változásra. Gonoszkodnak, majd párosodnak és sokasodnak, és még gonoszabb kölyköket nevelnek. – Nyugodtan döntsétek el – folytattam. – De család ide, család oda… átharapom a torkotokat, ha még egyszer megtaláltok. Ezzel sarkon fordultam, és otthagytam őket, mielőtt megint inamba száll a bátorságom. Nem engedhettem, hogy tönkretegyenek mindent, amikor az étteremben egy srác arra vár, hogy mindent megadhasson nekem. És aki talán egy kicsit kedveli is azt a lányt, akit elsőre terhes zombinak nézett. Úgy láttam, Nick a maga módján élvezi a születésnapi vacsorámat, akkor is, ha Jessica néni a „forró” fogyókúrás módszer – bármilyen ételt csak tűzforró állapotban szabad fogyasztani – előnyeit ecseteli, és javasolja, hogy ossza meg színész barátnőivel. Nick némán bólogatott, és elnézően mosolygott, miközben megpróbált témát váltani. Én viszont igyekeztem, hogy családtagjaim közül csak azokkal foglalkozzam, akiket kedvelek. Már évekkel ezelőtt rájöhettem volna erre a taktikára, de jobb későn, mint soha. Úgyhogy nem borultam ki, hogy a nagynénémtől egy otthoni fitneszterembe szóló éves bérletet kaptam. Udvariasan megköszöntem, és a többi ajándékot bontogattam. A nagyapámé, mint mindig, most is telitalálat volt. Tökéletesen megértette burkolt és nem is annyira burkolt célzásaimat azzal kapcsolatban, hogy mi mindennel szeretném felfrissíteni a rajzkészletemet: minőségi grafitceruzák, akrilfesték, vázlattömb és egy márkás papírvágó kés volt a csomagban. Szívem szerint azon nyomban rohantam volna velük a lakosztályba, hogy mielőbb kipróbáljam őket. De akármennyire felcsigáztak a rajzeszközök, arra továbbra is rettentő kíváncsi voltam, vajon Nick még milyen ajándékkal fog meglepni. Elismerem, csúnya, önző dolog, hiszen már így is sokkal jobban elkényeztetett, mint azt megérdemeltem. Kijárna érte neki valami egekig magasztaló vezércikk a People-ben. Reszkettem az izgalomtól, amikor Nick végre felállt az asztaltól, kimentette magunkat a további családi együttlét alól… de nem a lakosztály felé indult, hanem átölelt, és határozott mozdulatokkal az egyik nagyterem felé irányított. Egy csillogó ruhás nő klasszikus dzsessz-számokat búgott a mikrofonba, olyan volt, mint egy időutazás. Nick letette ajándékokkal tömött táskámat egy székre, és ügyet se vetve tiltakozásomra, a táncparkett felé húzott. – Én erre nem tudom, hogy kell táncolni – makogtam. Valójában egyetlen, nagyapám korabeli pár tudta, ők szemlátomást együtt keringőzték végig az elmúlt ötven évet. – Ezt valahogy sejtettem – súgta Nick. – De szerencsére ez egyike azoknak a figuráknak, ahol csak arra van szükség, hogy szép legyél, és engedd vezetni magad. – Abban sem vagyok jó, hogy irányítsanak. – Nem mondod!? Szándékosan ráléptem a lábára, és kedvesen rámosolyogtam. – Bocsi, megbotlottam. Nick erre megforgatott, ettől nekitántorodtam, és szorosan belé kellett kapaszkodnom, hogy el ne vágódjak. Nehéz az élet magas sarkúban.

Végigbotladoztuk a számot, de sikerült talpon maradnom. Valószínűleg mi voltunk a legsutább pár, de kit érdekelt! Nick pörgetett, forgatott, én az ingébe csimpaszkodtam, és két bolond módján hangosan nevettünk. Szerencsére a táncolok nem vették zokon, legfeljebb amikor ránk pillantottak, a „szerelmes fiatalokéról dünnyögtek valamit. Csakhogy mi nem voltunk szerelmesek. Hanem csak… bírtuk egymást. Gondolom, ez még egy kamu románcban is megengedett. Amúgy sincsenek szabályok arra, hogyan kell eljátszani egy celeb barátnőjének szerepét. Úgy gondoltam, nincs abban semmi rossz, ha megkedveljük egymást, vigyázni csak arra kell, ne forduljon komolyabbra, mert akkor a lány szívét darabokra törik, és a véres részletekről Amerika összes bulvárlapja beszámolót közöl. Ám amikor Nick behúzott a terem egy félreeső zugába, és zakója zsebébe nyúlt, egy pillanatra minden más megszűnt létezni. – Ez a tied. Az ajándékom – mondta, és egy kis dobozt nyomott a kezembe. – Boldog születésnapot, Holly! Csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen dobozkában gyűrűt szoktak ajándékozni. Például egy gyémántgyűrűt. Olyan gyűrűt, ami szerelmet, elkötelezettséget, örök hűséget ígér. Csupa olyasmit, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Ugye? Nyilván nem eljegyzési gyűrűnek szánja, de ha valami olyasmit akar jelezni vele, hogy kapcsolatunk talán valóságossá válhat… a gondolattól majd kiugrott a szívem a mellkasomból. Teljes volt bennem a káosz. – Na, gyerünk már, Holly – mondta Nick kicsit zavartan, mert körülbelül úgy néztem az ajándékára, mint ami menten felrobban. – Esküszöm, nem paprikaspray. Sikerült halványan elmosolyodnom, elmantráztam magamnak a szokásos szövegemet – nem leszek rosszul, nem rókázom, nem leszek rosszul, nem rókázom –, és felnyitottam a doboz bársonyfedelét. Nem gyűrű volt. Nyaklánc. Egyetlen sötétszürke igazgyöngy villogott középen. – Hűűű! Ez… Ez gyönyörű – krákogtam. És ezzel nem mondtam semmit. Általában nem hordok ékszert, elsősorban azért, mert nincs türelmem kitalálni, milyen ruhához milyen ékszer való. De ez a nyaklánc mindenhez illett, beleértve a szokásos farmer és pólószerelésemet. Ha Nick segít nekem bekapcsolni, le se veszem többet. – Örülök, hogy tetszik. – Ümm… igen, nagyon. Köszönöm. – Ez jó, elérte, hogy egy értelmes szót se bírjak kinyögni. – Én, izé… Nem tudtam folytatni, mert megcsókolt. Tökéletes lett volna, ha nem villannak fel közben a paparazzók vakui. Akkor jöttem rá, hogy hazugság az egész. Dominic Wyatt megint csak saját magát fényezte a sajtó előtt. Abban a pillanatban őszintén gyűlöltem. Az egy dolog, hogy eljátszunk egy kapcsolatot kifelé… de hogy befelé is ilyen valóságosnak mutassa, az aljas dolog. Ostoba voltam, bedőltem neki. Nem mintha nem vállalta volna mindig is őszintén, hogy az imidzse a világon mindennél fontosabb számára. Ezért is kellett kitalálnunk ezt a románcot. Nem lett volna szabad semmi másra gondolnom. Most már csak annyi maradt, hogy legalább némi méltósággal szállhassak le a hajóról Los Angelesben. – Nos – mondtam jeges hangon –, köszönöm a láncot. Hz rendkívül hatékony lépés az imidzsed szempontjából. Ha majd barátságban elválnak útjaink a média színe előtt, természetesen visszaadom. Nick zavartan, félve és megbántottan nézett rám. Ó, igen, színészkedni azt tud. – Miről beszélsz? – kérdezte. – Felfogtam, Nick, ne aggódj. Mindketten fel akartuk használni valamire a másikat. Igazán kitettél magadért. – Hatalmas műmosolyt erőltettem az arcomra, és igyekeztem tartani magam. – De lassan ideje továbblépnem. A falnak dőlt, és kifürkészhetetlen tekintettel bámult rám. Rájöttem, hogy szinte semmit nem tudok róla. Mert az a Dominic Wyatt, akit én megismertem, soha nem adta volna el egy ennyire személyes pillanatunkat a médiának. És nem nézne rám ilyen lenézően és megvetően. – Szóval ennyi? Eleged lett belőlem? – kérdezte. – Hát… – próbáltam úgy tenni, mint aki mérlegel, nem mintha lett volna bármilyen választásom. Minél előbb véget vetek ennek a komédiának, annál jobb. – Szerintem mindkettőnknek így lesz a legjobb. – Elléptem, kicsit meginogtam a magas sarkúban. Csak még egy kicsit bírjam ki! – Klassz volt, Nick. Ha te nem jössz, ma is egy

gimnazista kis senki lennék, nem pedig az a lány, aki egy rövid ideig egy rocksztárral járt. – Nevettem, mert ha az ellenkezőjét teszem, hülyét csinálok magamból. Ezt nem akartam. – Szólj, ha valamelyik híres haverodnak álbarátnőre lesz szüksége. Egész megtetszett a szerep. Integettem a lesifotósoknak, és leléptem. Hivatalosan aznap lettem nagykorú… de még soha nem éreztem ennyire kislánynak és elveszettnek magam. Vicces bizony, de valahogy mégsem volt kedvem nevetni.

Dominic Hát ezt éppen hogy, de megúsztam. Ezt mondogattam magamban, miközben igyekeztem úgy tenni, mint aki épp csak elüldögél még egy darabig a társalgóban. Micsoda szerencse, hogy a csaj azelőtt rúgott ki, hogy randira hívom. Tényleg mázli, mert valószínűleg a képembe nevetett volna. Kerek perec megmondta, hogy csak kihasznált. Persze ezen nem kellett volna meglepődnöm. Már az elején közölte, hogy a hírnév érdekli a dologból. Hát akkor megkapta. Annak a lánynak, aki az imént kilépett az ajtón, már nincs szüksége rám. Főleg, ha arra vágyott, hogy a gimi királynője legyen, amit legkönnyebben úgy érhet el, ha a srácokat a kisujja köré csavarja – és ebben csak zavarná, ha közben egy rocksztár pasija van. Kockázatos lenne. Nyilván alaposan kidolgozta a stratégiát, beleértve azt is, hogy a népszerűségi hadjárat részeként hogyan intézi el az unokatestvéreit. Micsoda marha voltam, hogy ezt nem láttam előre! Egész végig úgy játszott rajtam, mint valami olcsó gitáron. Meggyőzte az embereket, hogy el akarok csábítani egy édes, ártatlan tinédzsert. Pedig ha tudnák az igazságot! Persze tőlem nem fogja megtudni senki. Tartom a számat, legalábbis amíg vissza nem jön a lakosztályba. Akkor aztán lesz hozzá pár keresetlen szavam. De nem jött. Már ezen se csodálkoztam. Nem kért engedélyt, amikor felbukkant, és most, hogy már hozzászoktam a társaságához, felszívódik. Tipikus Katasztrófa Holly-s akció. Persze már nem ugyanaz a lány volt, és még csak azt sem tudtam eldönteni, hogy nem én okoztam-e a változást. Végül is én vettem rá, hogy a nyilvánosság kedvéért színleljen. Észre kellett volna vennem, hogy az olyan lányoknak, mint Holly vagy Cynthia Ridgley, a népszerűségért semmi sem drága. Legfeljebb abban lehettem biztos, hogy a holmijáért előbb-utóbb eljön. Nyilván ő is zavarban volt, mert másnap reggel jó korán, észrevétlenül próbálta volna elintézni a dolgot. „Jussunk be, és jussunk ki” – ez lehet Holly mottója az életben. De most nem a fürdőszobába rohant hányni, hanem a bőröndjébe dobálta a dolgait. Nem akartam azon rágódni, vajon hol töltötte az éjszakát, vagy hogyan tett szert hirtelenjében új hálóhelyre. Főleg akkor nem, ha a hirtelen szakítás valódi oka, hogy szabadon találkozgathasson valaki mással. Az is lehet, hogy a srác végig megvolt, csak titokban tartotta. Tegnap este óta bármit el tudtam képzelni Hollyról. Pláne amikor láttam, ahogy egy pillanatra megdermedve szorongatja a hawaii ingemet, majd bevágja azt is a cuccai közé. – Sejtettem, hogy végül mégis lenyúlod. Ennél udvariasabb és gyengébb poénnal nem ajándékozhattam meg volt álbarátnőmet mindössze pár óra alvás után. Holly csak tátogott rám, mint aki nem számított arra, hogy leleplezem kora reggeli sunyi kis akcióját. – Uh… te ébren vagy? – Nagyon úgy tűnik. Összeszorította a száját, majd csak annyit mondott: – Bocs. Pár perc alatt végzek, és itt se vagyok. Természetesen esze ágában se volt halkan pakolni, csak csapkodta be a bőröndbe a holmit. – Hol voltál az éjjel? Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy ez bizony úgy hangzik, mintha féltékeny lennék. Ami nevetséges, hiszen cseppet sem voltam féltékeny. Az égvilágon semmi szükségem olyan barátnőre, akit csak a hírnevem meg a pénzem érdekel. Az égvilágon semmi szükségem nem volt Hollyra. – Ne aggódj emiatt. Ez persze nem minősült válasznak, de nem erőltettem. Ha nem akarja tovább igénybe venni a lakosztályomat, az ő dolga. Engem aztán nem érdekel. – Ez már az utolsó nap a hajón – folytatta. – Hű, te, ha nem mondod… Összerezzent, én meg ostobának éreztem magam.

– Legalább így a végén kicsivel több időt leszek a családdal. Te meg úgyis dalokat akartál írni, nem? Szóval gondoltam, jobb, ha megyek. Rámutattam az összecsomagolt bőröndre. – Látom, ezt már eldöntötted. – Aha – felelte, és összehúzta a cipzárt. – A születésnapi fotóim… fotóink, gondolom, végképp megoldják számotokra ezt a balszerencsés helyzetet. Én mint a PR-menedzsered – az ágyhoz sétált és kezet nyújtott – csak gratulálni tudok. Nem fogtam kezet vele. – Jól van, Holly, élj boldogan. De most már menj! Pislogott párat, mintha meglepte volna, hogy ilyen hirtelen kitessékelem. De aztán kihúzta magát, és bólintott. – Rendben. Vigyázz magadra, Dominic! Ez furcsa volt, mert annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy Nicknek nevez. – A sztorinak vége, Holly – csattantam fel. – Ezt ugye érted? – Azt hiszem, leginkább azért gonoszkodtam, mert fájt, hogy ilyen könnyen leráz magáról. – Mostantól nem játszunk semmit. – Ezzel csak egy nyilvánvaló tényt közöltél – elmosolyodott, de a szeme komoly maradt. – Tegnap este ezt elfelejtettem visszaadni. Csendben figyeltem, ahogy leteszi a hűvös márványpultra a bársonydobozkát, és anélkül, hogy visszanézne, távozik. Nem kár érte. Most legalább a dalokra összpontosíthatok, ahogy terveztem. Fogtam a gitáromat, és pengetni kezdtem. Rímel kerestem a „hírnévkurva” kifejezésre.

Holly A nagypapám megengedte, hogy a kabinjában aludjak, és alig faggatott. Pontosan erre számítottam, amikor síráshoz közeli állapotban bekopogtam hozzá. Arra viszont nem készültem fel, hogy mielőtt beenged, kiles a kémlelőlyukon, majd, mint az üldözött vad, körbepásztázza a folyosót. – Nincsenek veled azok az őrült nők, ugye? Még soha életemben nem láttam a nagyapámat ennyire rémültnek. – Kik? Deborah és Hannah? Azonnal lepisszegett. – Ki ne mondd a nevüket, még megjelennek! Az elmebetegség tehát családi vonás. Ez sok mindent megmagyaráz. Ámbár pillanatnyilag nem éreztem erőt magamban, hogy mások elmebaját kezeljem. Nagyapa végre berántott a kabinba. – Tennél nekem egy óriási szívességet? – kértem. Gondterhelten bólintott, talán attól félt, arra akarom megkérni, hogy engedjen el Nickkel sárkányrepülni és ejtőernyőzni. Na, ettől nem kellett tartania. – Itt aludhatok nálad? És megteszed, hogy nem kérded, miért? Kérlek szépen. Tovább bólogatott, és átölelt. – Hát persze, Holly. Ami annyira jólesett, hogy már-már azt éreztem, mégsem én vagyok a földkerekség legnagyobb vesztese, amiért hagytam, hogy egy rocksztár belegázoljon a lelkembe. Csak annyit akart mindenképpen megtudni, hogy Nick bántott-e, amire azt hazudtam, hogy nem. Mint ahogy Nicknek is hazudtam másnap reggel, hogy elfeledkeztem a nyakláncról. Pedig a fél éjszakát azzal töltöttem, hogy pergettem a szemeket az ujjaim között, forgattam a követ, és álmatlanul forgolódtam az ágyban. Ez a lánc volt a leggyönyörűbb tárgy, amit valaha is kaptam, visszaadni és letenni Nick lakosztályában, miközben a srác épp kicikiz… nos, ez jobban fájt, mint képzeltem. Remegett a gyomrom, és az út során először reméltem azt, hogy csak a tengeribetegségtől. Mert akkor másnap, a szárazföldre lépve elmúlik, és jobban leszek. De ha tényleg csak a hajó mozgása okozza az émelygést, akkor nem kap el a rókázhatnék, valahányszor meglátok egy gusztustalan pálmafás inget, vagy az iPodom egy ReadySet-számhoz ér. Attól se lesz jobb semmi, ha kikötünk Los Angelesben. Próbáltam úgy tenni, mint akinek minden figyelmét leköti az ajándékba kapott új rajzkészlet, de amikor egyedül jelentem meg a vacsoránál, Allison és Claire mindentudó, rosszindulatú pillantásokat váltott. – Hol a fiúd, Holly? – Közben jelentőségteljesen forgatta a szemét, mint aki pontosan tudja, hogy a „fiúd” nem a legpontosabb kifejezés. – Dolgozik – feleltem. És valószínűleg tényleg. Allison megrázta a fürtjeit, amitől azok finom kacskaringókban terültek szét a vállán. – Ja, apropó… szétküldtük azokat a fotókat, ahogy javasoltad. Nagyszerű. Akkor most már hivatalosan is én leszek az iskola idiótája. Valahogy ettől sem derültem jobb kedvre… Amilyen a formám, a sajtóhoz egy időben érnek el a fotók és a szakításunk híre. És onnantól kezdve garantáltan mindenki teljes joggal lúzernek tekinthet. Nem válaszoltam semmit, és ettől furcsamód megkönnyebbültem. Semmi szükségem nem volt már arra, hogy visszavágjak. Minek rájuk energiát pazarolni? Úgyhogy csendben végigültem a vacsorát, és figyeltem, hogy változik-e ettől a hangulatom. De nem lettem tőle vidámabb. Nagyapámat viszont megijesztette a hallgatagságom. Abszolút túlreagálta a dolgot, és azonnal riasztotta Jent, ahogy megérkeztünk Los Angelesbe. Nyilván újraélte első menstruációm sokkját, amiről szintén nem volt képes velem értelmesen beszélni, hanem rémülten átpasszolt Jennek. Mondjuk, én is pontosan annyira a nagyapámmal akartam megtárgyalni „testi érésem”- et, mint ő velem. De legalább szólhatott volna, hogy ismét erősítést kért. Azért jó volt, hogy hazaérve Jent az asztalomon trónolva láttam, természetesen egy romantikus regénnyel a kezében. Szükségem volt a legjobb barátnőmre, még akkor is, ha korábban egyfolytában bociszemeket meregetett a volt pasimra, aki tulajdonképpen nem is volt a pasim. Jen rám nézett, és becsukta a könyvet. – Mesélj el mindent!

– Holly, elmegyek Mitchcsel kávézni. – Nagyapa gyorsan lelépett, a bőröndjét is csak az előszobáig vitte. A távollétében könnyebb volt elmesélnem Jennek álkapcsolatom valódi történetét. Legalább nem kellett attól tartanom, hogy véletlenül meghall valamit. – De hát valódi párnak látszottatok – duzzogott Jen, mert nyilván bosszantotta, hogy ő is ugyanúgy elhitte a mesét, mint egész Amerika. – Ez volt a feladat, Jen. – De tényleg úgy tűnt, összetartoztok. Láttad egyáltalán azokat a fotókat? Állandóan egymás kezét fogtátok. – Jen! – szakítottam félbe. A legkevésbé sem vágytam arra, hogy felidézze nekem hivatalos érzelemnyilvánítási kampányunk egyes állomásait. – Nem volt valódi! Felfogod végre? Dominic Wyattet nem én érdekeltem, hanem a jó híre. – Fel s alá kezdtem járkálni a szobában. – Elég ebből! Nem fogom sajnálni magam, mert kiderült egy felszínes lelkivilágú rocksztárról, hogy – kapaszkodj meg! – egy felszínes lelkivilágú rocksztár. – De Holly! – Semmi de! Nem ülünk tort. Történt, ami történt. Már túl vagyok rajta. Jen riadtan nézett. – Akkor miről beszélgessünk? – A művészeti főiskoláról. – Hümm… a művészeti főiskoláról? – Igen, elkezdek utánanézni a felvételi követelményeknek. Még nem tudom, melyiket válasszam, a lényeg az, hogy közel legyen, mert akkor rendszeresen találkozhatok nagyapával. Meg olcsóbb is a képzés abban az államban, ahol laksz. Azt hittem, Jen majd megkér, lassítsak egy kicsit, de helyeslően bólogatott. – Akkor sok mindennek kell utánanéznünk – mondta, majd fejtegetni kezdte, mi az előnye, ha kisebb, szakirányú iskolát választ az ember, és nem valamelyik nagy állami egyetemet. Én meg azon járattam az agyam, vajon mit csinálhat Nick most, hogy visszakerült a közönség kegyeibe. Valószínűleg egy színésznővel randizik, és piszkosul jól érzi magát.

Dominic – Ha nem hagyod abba a dob püfölését, én verem szét a fejeden! Tim és Chris úgy néztek rám, mint akik mindjárt hívják a biztonságiakat, és erőszakkal eltávolítanak a stúdióból. – Egy dobszerkó drága dolog, Tim – jegyeztem meg. – Akkor is megéri. Chris egyetértően bólogatott. – Négy napja úgy viselkedsz, mint akinek feldugtak egy dobverőt a seggébe. Ez nem mehet így tovább! Micsoda baromság! – Azt akartátok, hogy jobban tegyem oda magam. Hát akkor tessék, odateszem. Vegyük a második versszaktól! Chris dühösen nézett rám. – Mi nem azzal töltöttük az elmúlt hetet, hogy a tengerparton szórakoztunk… – Hát persze, egyetlen hosszú tengerparti séta volt az élet – gúnyolódtam. – Na, vegyük inkább az elejétől. Ha nem túl megterhelő nektek. Feszült csend lett a stúdióban, amit végül Tim tört meg halálosan komoly, halk hangon: – Dom, azóta veszekszel velünk, amióta hazajöttél. Mi az isten bajod van? – Semmi. – Semmi? Akkor miért nem ejtetted ki egyetlenegyszer sem Holly nevét? Összefontam a karom, és úgy tettem, mintha nem éreznék semmit a név hallatán. – Nem merült fel a téma. – Szóval nem is érdekelnek azok a fotók, ahol letámadja a Mikulást? Eszedbe se jutott, hogy megemlítsd? Vállat vontam. – Nem a mi dolgunk. – Hogyne lenne a mi dolgunk!? Miattunk került a lány reflektorfénybe. – Nem miattunk – helyesbítettem –, miattam. És tegnap mondtátok, hogy összejött a filmzenés megbízás. A sajtó már arra célozgat, hogy talán szakítottunk Hollyval, úgyhogy azok a fotók nem árthatnak a ReadySetnek. Chris bólintott. – Tehát fel se hívtad. Nem érdekelt, milyen érzés lehet neki, hogy rajta röhög a fél ország? – Nem – mondtam dühösen. – Nem jutott eszembe. – Hát ez remek – vigyorgott Chris. – Akkor most már randira hívhatom anélkül, hogy rohadéknak tartanál? Felhívom a csajt, és bocsánatot kérek tőle a viselkedésedért… és majd meglátjuk, mi lesz. Ökölbe szorult a kezem, és majdnem nekiugrottam a legjobb haveromnak. – Fogd már be, Chris! – csattant fel Tim. – Ne rugdosd, amikor a padlón van. – Csak sajnálja magát. És ebből nekem elég. Sértődötten néztem rájuk. – Nem sajnálom magam. – Dehogynem, haver. És baromi fárasztó, ahogy itt emészted magad. Vagy hívd fel a csajt, vagy szedd össze magad! – Nincs mit mondanom Hollynak. És jobb lenne, ha ti is leszállnátok róla. – Igen? – provokált Chris. – És miért tennénk? – Mert csak a hírnév érdekli. Megint hosszabb csend állt be, amíg ezen eltűnődtek. – Tényleg? Nekem nem ez volt a benyomásom, amikor szkájpoltunk. – Tim elgondolkodva félrebillentette a fejét. – Honnan tudod ilyen biztosan? – Például onnan, hogy azt mondta, őt csak a hírnév érdekli. – És ez olyan nagy baj? – Miről beszélsz? – hüledeztem. – Hogy a fenébe ne lenne baj? – Mi arra használtuk a csajt, hogy helyrepofozzuk a jó hírünket. Kihasználásügyben kvittek vagyunk. – Igen, így kezdődött, de aztán… – A stúdiómunkának mára vége – vágott közbe Chris. – Ha megunod a duzzogást, esetleg beszélj Hollyval. – Fura, én azt hittem, az elég beszédes, hogy vettem neki egy… na mindegy, nem számít. Tim vállat vont.

– Vannak lányok, akiknek a szavak többet mondanak. De ez már a te dolgod. Én most annak a kéthetes szünetnek, amit annak idején kértél, a második hetét a barátommal fogom tölteni. Röpködnöm kellett volna, hogy meghosszabbodik a vakációm, különösen így, hogy a hajón nem sokat pihentem. Ugyanakkor ettől nem indult be a társasági életem. Ráadásul hülye módon Hollynak is megígértem, hogy hirtelen kialakult kapcsolatunk hiteles látszatának megőrzése érdekében a szakítás után egy darabig nem randizok senkivel. De legalább nem csak én szenvedtem. Ha jól sejtem, ő sem tervezte be a hajóút utáni napjaiba a „krampuszlány u Mikulás ölében” fotósorozat megjelenését. Lássuk be, azok a képek valóban zseniálisak. Jen elborzadó képe egyszerűen tökéletes. Természetesen Jen is szerepel a Hollyt kompromittáló képeken. Akkor is elválaszthatatlanok voltak, amikor egy óceán hullámzott közöttük. Ha tehát Holly tényleg olyan közömbös irántam, mint állította, akkor azt Jen biztosan tudja… és talán meggyőzhetem arról, hogy ne árulja el neki, hogy megkérdeztem. Hollynak szerencsére nem jutott eszébe törölni Jen Skype-adatait a gépemről, így könnyű volt kapcsolatba lépnem vele. Könnyű volt… már ameddig be nem jelentkezett. – Ááá! Csak nem Amerika legrosszabb kamu csávója keres? Cseszhetem! – Ööö… szia, Jen. Mi újság? – Ezt komolyan kérdezed azok után, hogy fájdalmat okoztál a legjobb barátnőmnek? – Hogyan… bocs… – Ezt most kérded, vagy mondod? – vágott közbe. – Jobban jársz, ha mondod. – Mondom. Bocs. Úgy tűnt, ez végre kicsit lecsillapítja. – Van fogalmad arról, mit kell nekem miattad kiállnom? – Hát… nincs. – Négy napja a művészeti főiskolák listáit bogarásszuk. Lehet, hogy egy lányt felhívni azért, hogy megtudjunk valamit a barátnőjéről, mégsem a legjobb ötlet, Jen teljesen összezavart. – Én vagyok a hibás, amiért Holly főiskolára akar járni? – Nem. Azért vagy te a hibás, mert amióta belépett itthon az ajtón, a fejét se dugja ki a hülye katalógusokból meg útmutatókból. – És erről én tehetek, mert… Miért is? Jen ádáz tekintetét látva állatira örültem, hogy ezt a beszélgetést nem testközelben folytatjuk. Ahhoz képest, hogy milyen kedves, lelkes rajongó, kimondottan fenyegető jelenség, ha a barátnőjéről van szó. – Mert te voltál az a seggfej, aki a pasijának tettette magát csak azért, hogy jó pontokat szerezzen a sajtónál. Kétségtelen, Jennel hasonló párbeszédet folytatok, mint a haverjaimmal. – Holly beleegyezett. – És az eszedbe se jutott, hogy Holly a fél életét azzal tölti, hogy retteg, mikor hagyják el? Mert ezt teszi. Összehaverkodik a nagyapja barátaival, aztán elmegy a temetésükre. És közben arra gondol, vajon mennyi idő múlva fekszik az ő nagyapja a koporsóban. – De ennek mi köze… – Hogy mi köze, te idióta?! Belement ebbe az álkapcsolatba, mert úgy gondolta, ha tudja, pontosan mikor és mi a vége, akkor nem lehet semmi gond. De aztán persze neked át kellett változnod mesebeli herceggé. – Jen ezt nem bóknak szánta… – Holly képtelen lett volna elviselni, hogy eldobják. – Ezért dobott engem? Nem igazán tudtam követni a dolog logikáját. – Elhitetted vele, hogy szereted, miközben igazából… – Szeretem. Jen fintorgott. – Úgy értem, szerelemmel. – Én is úgy értem. Na, erre aztán nézett egy nagyot, aztán meg csak vigyorgott. – Tényleg? Kár, hogy ezt ő nem tudta… Beletúrtam a hajamba, nem érdekelt, milyen borzas lesz, csak fintorogtam Jenre. – Mégis mit kellett volna tennem? Felírni nagybetűkkel az égre?

– Hát az például jó ötlet lett volna, persze csak ha Holly tudja, hogy nem médiafogásnak szánod. Nem könnyű nálad eldönteni, mikor valódiak a megmozdulásaid. – Nem én dobtam őt egyik percről a másikra! – Próbáltam, de nem sikerült lepleznem a keserűségemet. – Ezt Holly hozta össze. Jen haragosan keresztbe fonta a karját. – Szóval valaki tökéletesre vágysz? Akkor jobb is, ha békén hagyod Hollyt. Mindketten tudjuk, hogy úgysem passzolna a hollywoodi brancsba. Van rajta vagy hét kiló fölösleg, és meg kellene változtatnia a… – Mi a fenéről beszélsz? – vágtam közbe dühösen. – Nincs rajta fölösleg, és semmit a világon nem kell változtatnia magán. Jen erre elégedetten elvigyorodott, és akkor jöttem rá, hogy végig valami csajos dumát nyomott, hogy teszteljen. Es úgy tűnik, átmentem a vizsgán. De nyilván csak én gondoltam így, mármint Hollyra. Az amerikai nagyközönség nem így vélekedne. Az alapján, ahogy a családja bánt vele a hajón, rájöhettem volna, menynyire fél az elutasítástól. A nagynénje meg az unokatesói belesulykolták, hogy mennyire értéktelen egy csaj. Ráadásul most – hála nekem – vadidegenek is megerősítették abban, hogy nem méltó arra, hogy az ország egyik legnépszerűbb dobosával járjon. És én nem tettem semmit, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről… Közben fennek olyan ábrándos lett a tekintete, hogy azt hittem, már nem is izgatja, vonalban vagyok-e. Legalábbis amíg újra meg nem szólalt: – Van egy tervem, ha esetleg érdekel. Átfutott az agyamon, hogy azok után, hogy Holly milyen csúnyán ejtett, érdemes-e megkockáztatnom, hogy a barátnőjére hallgatva belemenjek valami idióta tervbe, csak hogy esetleg újra kirúghasson. Bármilyen meglepő… érdemes. Közelebb hajoltam a képernyőhöz, és bólintottam. – Mi a terv? – Emberrablás.

Holly – Jesszus, Jen, halálra ijesztesz! Ha kiáltottam is, tudtam, hogy szavaimnak semmi hatása nem lesz. Barátnőm elképzelhetetlennek tartotta, hogy bármit is megbánjon a szilveszteri pezsgőpukkanásig. Utána azonnal fogadalmakat tesz, és szörnyen bánja, hogy ki tudja, hány tonna csokit megevett az ünnepek alatt. De most valami más járt a fejében. – Nagyapáddal mindent elrendeztem – mondta, miközben még szorosabbra kötötte a kendőt a szememen. – Nincs más dolgod, mint ámulatba esni, amikor meglátod a meglepetést. – Hát bekötött szemmel, magas sarkúban… valamilyen esésre biztos számíthatsz. – Ha azt hitted, hagyom, hogy azt a fantasztikus kis fekete ruhát a szekrény fenekére süllyeszd, akkor Dominic Wyatt a paprikaspray-vel agykárosodást okozott nálad. Jaj! Nem kellett volna kiejtenie a nevét annak, Akit Nem Nevezünk Néven! Már így is úgy éreztem, a ReadySet körül forog a világ. Az együttes lógóját láttam minden hátizsákon, uzsonnadobozon, ceruzán. A legszörnyűbb, hogy Los Angelest is elborították közelgő koncertjük óriásplakátjai. Mintha le sem tudnám vakarni magamról a srácot, pedig azóta egyszer se hívott, vagy küldött SMS-t. Nem mintha számítottam volna rá. Az ember nem hívogatja a volt álbarátnőjét. És amióta a Mikulás-fotóim a gimin kívül a People-be is bekerültek, eltávolodásunk időzítése is szerencsének tűnhetett… számára. Érdekes módon a fotók ellenére is a legnépszerűbb figurák hívogattak a suliból, hirtelen rájöttek, mennyire jó lenne, ha elmennék a szilveszteri bulijukba. Nyilván nagyon szórakoztató lenne egy csomó vadidegennek intim részleteket mesélni a valóságban sosem létezett szerelmi életemről. Erről inkább lemondtam. De Jen nem hagyta, hogy otthoni magányban töltsem a szilvesztert. – Jó, jó, vigyázz, még egy lépcsőfok… – mondogatta, ahogy kivezetett a házból. – Nem vehetném le a kendőt a szememről? – Nem, sajna. Ó, remek! Pont időben. Igyekeztem megfejteni szavai értelmét, de ekkor felborult a világ, és legjobb barátnőm belökött a nagy sötét semmibe. Ahogy zuhantam, hiába próbáltam kitartott kézzel kivédeni az esést, hatalmas puffanással értem földet. Nem volt kellemes, és bár elképzelésem sem volt, mit terveit ki Jen, nagyon úgy éreztem, hogy nem fog tetszeni. – Jen, mi a bánat ez? – Érezd jól magad, Holly! – kiáltotta még utánam, ahogy a lábamat is beszuszakoltam a kocsiba. – Majd hívj! Az autó ajtaja becsapódott, és már indultunk is. A rándulástól a puha bőrvalamiről, amire érkeztem, legurultam a szőnyegre. Komolyan, ideje új legjobb barátnőt keresni magamnak, lehetőleg olyan valakit, aki nem áll elő örökösen eszement ötletekkel, amelyeket rendszeresen én szívok meg. Letéptem a szememről a kendőt, de előtte felkészültem az elképzelhető legrosszabbra. – Örülök, hogy látlak, Holly. Az elképzelhető legrosszabbra? Lehetne ennél is rosszabb, mint hogy itt fekszem kiterülve – ezek szerint – egy limuzin padlószőnyegén? Egy olyan limuzinén, amilyet, gondolom, főként olyankor bérelnek ki, amikor előkelő külföldieket vagy luxusprostituáltakat akarnak szórakoztatni. És a hang annak a személynek a hangja volt, akit a lehető leginkább el akartam kerülni. Villámgyorsan felültem az ülésre, és magamban megátkoztam Jent, a tűsarkúmat és a rocksztárt, aki egy újabb ünnepnapot készül nekem tönkretenni. Nem szabad kiakadnom, ide most hidegvér kell. – Én meg örülök, hogy egyáltalán látok végre… Megértően bólintott, aztán egy pillanatra kényelmetlen csend támadt a kocsiban. – És hogy vagy mostanában? – Az elrablásom előtti vagy utáni időszakra gondolsz? Elvigyorodott, és bolond szívem megugrott az olyan jól ismert arckifejezés láttán. – Szerintem ez nem emberrablás, mert úgy tervezem, hogy haza is hozlak. Előbb-utóbb. – Hát – kezdtem, és a szemkendőre mutattam – szerintem attól még igenis az. – Figyelembe véve, hogy te jogtalanul behatoltál a lakosztályomba, nem sok erkölcsi alapod van ilyeneket mondani. – Az véletlen baleset volt!

Hanyagul legyintett, én meg támadásba lendültem: – Hova viszel, ha szabad tudnom? – Majd arra is rátérünk. Tudod, hogyan keletkezik az igazgyöngy, Holly? Hitetlenkedve bámultam rá. – Most komolyan, Nick? Azért raboltál el, hogy természettudományos kiselőadást tarts? – Nem feleltél a kérdésre. Mérgesen néztem rá, és elhúztam a számat. – Oké, rendben. Hogyan keletkezik az igazgyöngy, Nick? – Úgy, hogy először valami irritációt okozó tárgy csusszan be a kagyló teste és a kagylóhéj közé. – Fantasztikus – mondtam szárazon. – Tényleg az. Az irritációt okozó tárgy – értelemszerűen – egyre jobban irritálja a kagylót… Pokollá teszi szegény életét. – Ha jól sejtem, ebben a bájos hasonlatban én lennék az irritációt okozó tárgy. Nick somolygott. – Természetesen. Remek. Szerettem volna, ha ez a vége a történetnek. Belegondolni is rossz, hogy egy másodperccel is tovább üljek vele egy légtérben, és közben ennyire pocsékul érezzem magam. Szívem szerint kiugrottam volna a kocsiból, lesz, ami lesz. – Kiszállhatok? – Szó se lehet róla. Szóval, ahogy mondtam, az irritáló tárgy egyre jobban kiborítja az osztrigát. Más kagylóféle is lehet, de maradjunk az osztrigánál. – Igen, tényleg rendkívül fontos, hogy a hasonlat minden részlete stimmeljen. – Az osztriga ideges lesz… – Az osztriga vagy te, ugye? – Ne vágj folyton közbe, Holly! Az osztriga természetes védekezési mechanizmusa erre az, hogy az irritáló tárgyat ugyanazzal az anyaggal vonja be, mint amiből a kagylóhéj van. Így keletkezik az igazgyöngy. Csak bámultam rá. – Mégis mit akarsz ezzel mondani? Hogy megfojtasz egy pokróccal? – Pillanatnyilag egy szájkosárral is beérném. De nem erről van szó. – Idegesen beletúrt a hajába, és azonmód az ismerős lobonc alól nézett rám. – Holly, te halálosan kiborítasz. A gyomrom még jobban összeszűkült. Szóval ezért rabolt el. Dominic Wyatt szerette volna végképp egyértelművé tenni, hogy mennyire nem érdeklem, és Jen nyilván úgy vélte, ezt végig kell hallgatnom annak érdekében, hogy végre túljussak a történteken. Remekül kezdődik az új év! – Ugyanakkor okos vagy és kedves meg vicces, és nagyon hiányzik az együtt töltött idő. – Ööö… Nick tovább beszélt, mintha meg se szólaltam volna… és hát tényleg, nem mondtam semmi értelmeset. – És lehet, hogy egy botfülű, korán kelő perszóna vagy, de… Megcsókoltam. Ez volt az első csókunk, amivel nem Amerikát és a ReadySet-rajongókat akartuk lenyűgözni. Nem a jó híréről szólt, vagy arról, hogyan lehet a legtöbbet kihozni egy kínos helyzetből. Hiányoztam neki. Én! Ha Nick még abba is belement, hogy emberrablással vádolják meg miattam, akkor száz százalék, hogy nem csak barátként szeret. Feltételezésemet a hevesen viszonzott csók is alátámasztotta. Nagyon össze kellett szedni magam, hogy ne olvadjak rá a bőrülésre, és éreztem, hogy elvigyorodik… ahogy szokott. Azt hiszem, nagyon szépen meg kell köszönnöm Jennek, hogy segédkezet nyújtott az elrablásomhoz. Amikor már muszáj volt levegőt vennünk, Nick a kezembe nyomta a bársonydobozkát. – Ez a tied, Holly. És csak hogy tisztázzuk: ezúttal valódi szerelmet szeretnék. – Azt hiszem, felfogtam – mosolyogtam rá. – Az jó, mert te vagy a leglassúbb felfogású csaj a világon, aki… – Aki egy igazgyöngy – zendítettem rá vihogva –, egy csillogó kincs. Egy ritka… – Visszavonom. Nem is úgy értettem… Kivette a kezemből a láncot, és segített felvenni. Akkor már nem vihogtam. Olyan meghitten izgalmas érzés volt, ahogy a tarkómnál matatott. Beleborzongtam. – És akkor most hová megyünk?

Vállat vont. – Ezzel kapcsolatban nincsenek terveim, és Jen sem javasolt semmit. Te hova szeretnél menni? – Hát tudod, én már ott vagyok, ahol lenni szeretnék. – Átkaroltam a nyakát, és szorosan hozzábújtam. – Hol is tartottunk? Nem csókolt meg. Kicsit hátradőlt, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. – Kérdezhetek valamit, Holly? Kicsit idegesen bólintottam. – Ki vele! A komoly arcra lassan kiszámítottan gonoszkodó mosoly ült ki. – Nincs meg esetleg a krampuszlány jelmezed? Mert arra gondoltam… Esélye sem volt, hogy befejezze. Befogtam a száját egy újabb csókkal. És az az érzésem, hogy ezt ő sem bánta különösebben.