Nagy Gábor
A költı, aki olvasni hív Kányádi Sándor: Felemás ıszi versek Nem kellett az „egyberostált versek” kiadását megvárni, hogy nyilvánvalóvá váljon, Kányádi Sándor költészete maradandóbb, mint az a kritika, amelyik a posztmodern nyelvkritikus filozófiák szöveg-lenyomatát kérte rajta számon. Cs. Gyímesi Éva írása csak újabb példájává lett annak a – már a régiek által is ismert – ténynek, hogy az irodalomtörténet és -kritika zsákutcába téved, ha az elıírást, a diktálást tekinti feladatának; szerepzavarra utal, ha az ítész a mő helyett a társadalmi elvárások divat-zsivajába feledkezik bele. Kányádi Sándor költészete az egyik legfıbb kapocs a mai magyar líra és a szélesebb, verset csak elvétve olvasó közönség között, s mindemellett a szakma (egy része) által is az egyik legnagyobb figyelemre méltatott életmőrıl van szó (annak ellenére is, hogy irodalomtörténetünk egyik legnagyobb adóssága a róla szóló – igaz, már több mőhelyben is készülı – monográfia). Kányádit tehát nemhogy a korszerőtlenségtıl volt botorság félteni, hanem idestova arról kellene számot adni, korszerőség és népszerőség, illetve hagyomány és újítás milyen szálakkal kapcsolódik egybe költészetében. Az életmő javát tartalmazó Valaki jár a fák hegyén kiváló alkalmat kínált a nagyobb lélegzető tanulmányok ilyen irányú vizsgálódásainak is (elsısorban Pécsi Györgyi és Ködöböcz Gábor munkáira gondolok). Az újabb kötet, a Felemás ıszi versek tovább árnyalhatja a Kányádiról kialakított képet. Nem csak azért, mert az 1989-es, Év könyve-díjas Sörény és koponya után tizenhárom évvel jelentkezik új versekkel a költı, hanem azért is, mert e „felemás” kötet bıven tartalmaz régebbi verseket is: így „kicsiben” nyújt válogatást a költıi életmőbıl, olyan olvasatra csábítva ezáltal, amely Kányádi Sándor egész költıi életmővét szem elıtt tartva értékeli a könyvet.
ű
A hetvenes–nyolcvanas évek irodalomtörténeti–poétikai közhelyévé vált, hogy a magyar költészet verstani „köznyelve” a jambus. Már-már olybá tőnt, valamire való költı nem is ír más versformában; az ütemhangsúlyos verselés – fıként annak másik megnevezése, a magyaros verselés – nevetség tárgya lett. Szinte észrevétlenül vált megfellebbezhetetlen ítéletté, hogy „korszerő” gondolatot nem is lehet megfogalmazni ütemhangsúlyos formában. A szabadvers és a jambus kultusza elfedte azt a nyilvánvaló tényt, hogy mind az idısebbek (Weöres Sándor, Nagy László), mind a fiatalabbak (például Buda Ferenc, Nagy Gáspár, Kiss Benedek) gyakran fordulnak a nemzeti versidomhoz. S persze a határon túliak, köztük különösen Kányádi Sándor költészete szolgált eleven cáfolatul: az ütemhangsúlyos verselés nem a régmúlt szemeteskosarába hajított elhasznált forma, hanem kellı invencióval megeleveníthetı hagyomány. Az egyéb új poétikai dogmák – például a metaforikus költészet „térvesztése”, kiüresedése – csatlakoztak ahhoz a filozófiai indíttatású világnézethez, amely számő zni kívánta a lírából a közösségi felelısséget, a morál alapkérdéseit, a hitet. (Jellemzı példa: manapság nem lehet tételesen vallásos verset írni, olvashattuk néhány évvel ezelıtt egy líratörténeti tanulmányban. Amellett, hogy a „tételesen” vallásos vers fogalma meglehetısen bizonytalan, feltőnı, hogy a 1
ű
poétai gyakorlattal szöges ellentétben áll ez a verdikt.) A költıi énnel kapcsolatos különbözı elvárások, a személyiség bensı átéltségének inkvizítori elutasítása, az emberi élet szervezettségének tagadása, a „nagy elbeszélések” széthullásáról szóló tétel, a centrum nélküli világ- és ember-szemlélet mind egy olyan dogmatikusan „vallásos”, azaz nem diagnosztizáló, hanem elıíró irodalomfelfogás hívószavai, amely mára önmaga leleplezıjévé, kiüresítıjévé vált – nem utolsó sorban a közönség irodalomtól való elfordulása következtében. Ma már nyilvánvaló, hogy ezek a nézetek – megalkotói egyébként szinte kivétel nélkül csalódott, meghasonlott „egykori” nyugati marxisták – nemhogy megfontolandó válaszokkal, de használható kérdésekkel sem tudnak szolgálni az ezredvég magyar olvasója számára. Kányádi Sándor sohasem vált az inkvizítorok elıírásainak rabjává; érezhetı azonban, hogy befogadásának legaktívabb idıszaka arra az évtizedre esik, amikor ezen elıírások irányzata – enfarkába harapó kígyóként – saját magát kezdi levedleni, fölszámolni. A Kányádi-vers eleven cáfolata a posztmodern irodalomelmélet mindenhatóságának és totális igazság-igénye csıdjének. Kányádi természetes egyszer séggel integrálta a modern líranyelvhez és sajátos gondolkodói attitődjéhez az ütemhangsúlyos verselés hagyományát. Már a kötet nyitóverse, az Ólomrajz felvázolja azt az erkölcsi alapállást, amelyet e könyv írója képvisel és közvetít, valamint azt a poétikát, amely a Kányádi-életmőre oly jellemzı. A vers párrímes kétütemő hetesekben ad számot az emberi lét meghasonlottságáról, a civilizáció és az emberi barbárság közti diszkrepanciáról: mintha mindaz mi történt nem volna megtörténve egy kapavágás földért testvér ront a testvérre az idı állni látszik s a tévé estelente mintha nekik egy másik bolygóról közvetítne
ű
Szikár, dísztelen, lakonikus nyelv, az állapotrajz látszólagos szenvtelensége hordozza azt a költıi erıt, amely mégis az emberi részvét és felelısségérzet kiváltására alkalmas. A Vagyunk amíg kétés együtem
négyesei tárgyiasítással leplezik és tárják fel egyszersmind a romániai kisebbségi
ő
lét – tágabban az emberi kiszolgáltatottság – fájdalmát: „vagyunk amíg / lenni hagynak / se kint se bent / mint az ablak // (...) kirámolnak / befalaznak / világtalan / vakablaknak // de ha mégis / lenni hagynak / szolgálgatunk / mint az ablak”. Ebben a lírában az irónia nem a mindent átható szkepticizmus, a minden igazodási pontot tagadó libertinus világnézet lenyomata; a Mert nemcsak... iróniája a párhuzamos-fokozó mondatszerkesztéssel is az értékvesztés fölötti fájdalom kivallását ellenpontozza: „mert nemcsak az akarnokok / verejték-szagú versei / a sajtóhibák is el szoktak / kedvetleníteni // (...) semmiség nyugtatom magam / semmiség ahhoz mérve / hogy szemétlerakót terveztek / álmaim röpterére”. A zárlat poentírozó jellegét erısíti a „beszélgetıs”, köznyelvies szöveg végére illesztett, a verset „felröptet ” teljes metafora. 2
ű
ő
Kányádi Affektált ars poeticája hitet tesz amellett, hogy amikor „fölfeslettek a metafórák / mint valami viseltes dunyhák”, a líra és az emberi lét alapértékeinek kétségbe vonása idején is költ i és emberi alkatához h
marad. A paradoxon, hogy a metaforák kiüresedését metaforikus
ő
képsorral ábrázolja („pihéjükben már csak a moly rág / szétfújni a szelek is unják” – folytatódik ő
ő
az el bbi idézet), valójában ironikus üzenet, szembeszállás a „korszellemmel”. Amikor // kivégzésre ítélt”, akkor a szilárd erkölcsön
ő
ő
„pucérkodik a vers akár a / saját testéb l éldegél
ő ő
alapuló költ i magatartás Kányádi számára az érték rzés. Az áthajlások révén több funkciós ő
mondatrészek többletenergiája lendíti tovább a gondolatmenetet – az el z
szakasz nyitó egysége is: „kivégzésre ítélt igéknek / jótékony ő
szókapcsolata egyben a következ
szakasz záró
ű
napja lenyugvóban”. Bármily
ű ű
holdja aki voltam / nem leszek nyegle szóvigécek / éltet
s r ek, indázóak is Kányádi mondatai, természetesen simulnak a két- és háromütem , ű
ű
jambizált kilencesek keresztrímes szerkezetébe. S a megnyugvást – mert erkölcsi biztonságot – hozó zárlatban a mondatf zés is egyszer södik: „nyugodj meg nézz a minden téllel / leomló
jelentésmegsokszorozására épít. Már címében is jellemz
a Földigér
ő
ő
öles tiszta hóra / senyveszt csiráztat ágyaz bélel / munkál az örök metafóra”. A Fekete-piros versek és különösen a Sörény és koponya óta egyre gyakoribb Kányádinál az a versszerkezet, amely szabadabb és astrofikus sorkezelés mellett a nyelvi egységek kokár dapántlika, e
ű
verstípus újabb, e kötetben sem magányos darabja (méltó társa a Konkrét költemény, a Marin Sorescu hazatérése és az El tudtam volna képzelni). Kányádi ebben a verstípusban sokkal szélesebb regiszterét használja a nyelvnek. A dalszer ség helyébe a gondolatritmus lendületessége lép:
ő
megmosolyogják a magamfajta élhetetlent a vámosokra várakozót aki nem tud – ott – nem tud – tam – pa ruszki – élni a történelem adta-kínálta lehet ségeivel csak gyalogol
ő
mint egy gyepü-bakter miközben a száznyolcvannal száguldók a madárnál is magasabban repül k hírelik károgják hogy vége a végeken ha nem marad aki még el akarna menni maradni kell a végeken mondják
3
ű Az epigrammatikus körömversek m fajával az új kötetben is találkozunk; a haiku formát
ő
Kányádi nem kísérli meg valamiféle keleties filozófiával kitölteni. A Lerágott körmökre írt versek hol sorskérdéseket fogalmaznak meg távirati tömörséggel – „már a nyelvet is / röstellik mint valami / vidéki rokont” –, hol könnyedebb, kalendáriumi bölcsességek ironikus „falvéd szövegei”: „szoknyád aljád s ne / a magyar szavak végét / kapdosd föl ringyó”. A ű
Nyesett és lehullott körmökre írt haikuk a „hiábavaló / hiábavaló minden / hiábavaló” ő
keser ségét vallják ki szikáran kemény hangon: „micsoda világ / útközben abrakol mint / régen ű
a lovak”; „a napot is az / égr l – szokták mondani / és lehazudják”. ő
ő
törekv
ő
ő
Ezzel ellentétes, szintén nevezetes m faja Kányádi költészetének az extenzív totalitásra hosszúvers. Költ i magatartása a hosszú-énekeket író Nagy László érték rz , értékő
tanúsító alapállásával rokonítható, poétikailag azonban közelebb áll hozzá a talált szövegekkel, idézetekkel, montázsokkal operáló, így érdesebb, durvább szövegfelületet létrehozó Szilágyi – a Halottak napja Bécsben hosszúvers és a Vannak vidékek
ő
Domokos. Az új kötet kiemelked
versciklus mellé méltán állítható – darabja a kötet végére helyezett két hosszúvers; mindkett ő
ű
m faj-meghatározása); a tisztán lírai bevezet ő
poéma (ez a szerz
ő
látomásból kifejl
ő
ő
korábbi vers újra-, illetve továbbírása. A Sörény és koponya egy hátborzongató apokaliptikus után az
si varázsénekek ismétlés- és a film vágástechnikájával el adott tragikus ló- és kutyatörténet túlmutat önmagán, s az emberiség teremtés- és pusztulástörténetének metaforájává válik: ő ő
Aknamez re terelt konda
ég
ő
ő
lekaszált lovak szétl tt oltár erd k uram e ronda
fajzathoz mely gyilkol naponta baján enyhítni mért hajolnál
ű
fiad már egyszer meghalt értük eredményét magad is látod gy lölet a fegyverük vértjük pusztuljanak legyen már végük teremts nélkülük új világot
ő
A Levéltöredékek a magyar líra egyik legcsodálatosabb apa-búcsúztatója, -siratója. ű
ő
Szikáran megfogalmazott mottója az apa végrendelkez
szavait örökíti meg. A lakonikus
ő
ő
rendelkezésekb l szilárd erkölcs , határozott, kemény férfi személyisége rajzolódik ki; ez is hozzájárul az amúgy szenvtelen szöveg er s költ iségéhez. „...Szerény temetést akarok, mert együtt éreztem a háborúban elesett bajtársakkal és a haza nem tért elhurcoltakkal” – hangzik az 4
ő
ő els
kérés, amellyel az utolsó mintegy keretet alkot: „L jetek sort, ha adódik rá mód – suttogta ő
még a kórházi ágyon.” A puritánság megnyilvánulását – „Koszorút se koporsómra, se síromra ne tegyen senki se” –, a székely önérzet szavait – „Temetésem után evés-ivás ne legyen, ennek helye a disznó halála után van, nem az én halálom után” – megrendít en ellenpontozza a szeretet utáni ű
vágy csendes megnyilvánulása: „Síromon virág nyíljon...” A mottó utáni szövegben a fiú fordul leveleiben elhunyt édesapjához. A temetés szertartásának felidézése adja az emlékezés egyik rétegét. A megrendelt sort z helyett elhangzó ő
két puskalövés történetét: „a békés szándékú végtisztességtevés / céljából öt vaktöltényre és öt / ő
ő
ő
kiszolgált puskára sem futotta / (...) s te mintha tudtad volna hogy minden igyekezet / medd
falunk egyetlen puska-tulajdonosának / de
ő
ő
marad ezért a sortüzet / már jó el re megszeg dted / egy liter pálinkát adtál a tisztelg nek / tisztességb l vállalta bár tudta másnap / szinte ő
ő
biztos hogy végleg / búcsút mondhat a vadászengedélynek”. Az emlékezés másik rétege az apa alakját, gesztusait, szokásait, szavait idézi fel. A torokszorító fájdalmat a tárgyias részletek ő
pontos kidolgozása mögé rejti a költ : „ rzöm még a coburgból hozott / és rámtestált luther arcmását hordozó botod / úgy markolok rá ahogyan te szoktál / s ha az id
majd engem is
kirostál / nyomodra ez a bot vezet / a markolása s nem halott kezed”. A szöveg harmadik rétege túlmutat az apa, az egyén sorsán, s bekapcsolja azt a közösség, a nemzet sorsába, történelmébe:
ő
ő
ásni addig ástunk ameddig mondtad volt amíg elértük a régi koporsót még tréfálkoztunk is ahogyan szokás mikor gödröt az ásó nem magának ás habár századunkban van példa s mire nincs hogy tréfálkoztak az utolsó percben is ő
végs kig viccel dtek
akiket végül a gödörbe belel ttek ó mert már irgalom az is ha nem veled ásatják meg tulajdon vermedet
ő A vers egyik kétségbeesett kérdése, amellyel a fiú szinte számonkér n fordul apjához, élet és halál értelmét firtatja, azt, hogy annyi szenvedés után hoz-e megbékélést, megnyugvást a halál: ő
összebékül-e a halottal a halott vezet -e ott is aki itt vezetett ő
eszik-e még ott is egymást a nemzetek nyelv más nyelvet g gölve bábeli vétkünk el a halál sem földeli? érdemes volt-e vágynod odaátra 5
ű
van-e a halottak szent köztársasága megbékül-e a lélek ha már nincs a test vagy a testinél szörny bb kínokat növeszt
ő
ő
szi ének is err l a szelíd bölcsességr l: a világ isteni ő
kötetcímadó verse, úgy a Felemás
ő
ő
Kányádi Sándor költészetében a közösségi értékek alapja a nemzeti identitástudat természetessége mellett egyfajta megbékélés a fennvalóval: miként a Valaki jár a fák hegyén
köt d
e szeretet nem elvont, hanem társhoz ő
ő ő
felismerése, hogy az embernél er sebb a szeretet. A m
ű
ő
rendjének belátásáról tanúskodik. Olyan bens ségesen megélt hitr l, aminek alapja annak
megtestesülése. Variációs ismétlésekkel, hátravetett értelmez s szerkezetekkel teremti
meg a várakozás feszültségét: építsd föl minden éjszaka építsd föl újra s újra amit lerombol benned a nappalok háborúja ne hagyd kihunyni a tüzet a százszor szétrúgottat szítsd a parazsat nélküled föl újra nem loboghat
legmagasabbrend
ű
ű
A zárlat a „csak” sugallata szerint a létezés minimumprogramját – valójában az emberi létezés feladatát fogalmazza meg a keresetlen egyszer ség remeklésével:
már csak magamat benned és magamban téged óvlak ameddig célja volna még velünk a fennvalónak
ő
ő
ű
Kányádi Sándor költészete kihívás az irodalomtörténet számára: mivel integráló, ő
szintetizáló jelleg , nem szolgálhat deskripciók mintadarabjaként; megköveteli elemz jét l az el ítéletmentes odafordulást, s maga jelöl ki egyfajta irodalmi irányt. Ennek értelmezésekor ő
igenis számításba kell venni azt, hogy ez a költészet bizonyult az ezredvégen a leginkább
ő
olvasottnak, olvashatónak. S hogy a Kányádi-kultusz nem ártott magának a költ nek, arról a Felemás
szi versek tanúskodnak. (Jelenkor Kiadó, 2002)
6
