Daniella Ott álltam a világ szélén. Karnyújtásnyira a semmi és a való világ között. Utoljára szembe fordultam a hátam mögött hagyott úttal. Vörös porral borított sziklák, és kopárság vesznek körül. A nap tűz a szemembe, égeti a bőröm. Izzadtságcseppek gurulnak le a mellkasomon, a hajam a homlokomhoz tapad. Hunyorogva tekintek körbe még egyszer utoljára. Az egész hihetetlenül lassú, minden mozdulatom olyan, mintha vízárral szemben próbálnék mozogni. A vörös homokkő pereméig hátrálok, majd széttártam a karomat és elengedtem magam, hogy lezuhanjak az ismeretlenbe. Ekkor ébredtem fel. Mindig ebben a pillanatban ébredtem fel. Mindig ugyanaz az álom gyötört. Nem hagyott nyugodni, de nem értettem mit jelenthet. Azon gondolkoztam, hogy elmegyek egy álomfejtőhöz még, ha nem is hiszek ezekben a hiedelmekben. Egész életemben vágytam egy ilyen kalandra, de nem hittem, hogy meg is kapnék egyet. Akkor miért álmodok róla? Talán pont ezért álmok az álmok… ki tudja… Kimásztam az ágyamból. Első napom volt, mint iskola nélküli diák. Miután aput kirúgták én sem voltam kívánatos személy. Az első apró hibám után kaptak az alkalmon és „példát statuáltak” velem. Fogalmam sincs miért… na jó… talán azért nem volt olyan nagyon apró hiba felmászni az iskola tetejére, hogy ott olvassak lyukasórában, de azért ezért kicsapni valakit…. Apa abban az iskolában tanított, ahová én jártam. Kirúgták leépítések és pénzhiány miatt. Meg, mert sok szülő panaszkodott rá. Pedig apa nem rossz tanár. Nagyon jól magyaráz. De nem csak tanár és diák viszonyban állt az osztályokkal. Ő volt a tanító és a gyerekek a tanítványok. Amik között van különbség, ha jobban belegondolunk. Elvitte sétálni őket az első szép tavaszi napon. Az iskolaudvaron tanult a gyerekekkel, ha szép idő volt. Ez mind szabályellenes volt az iskolában, és, ha egy ember megteheti, miért ne tehetné a többi is. És akkor miért vannak szabályok. Ezért elküldték. Állítom, hogy apu volt a legjobb német tanár az iskolában… a kontinensen. Az egész világon! Kilenc óra felé járt. Kimentem a fürdőbe, megmostam az arcom. A tükörből visszanézett rám, egy egyszerű arc, pisze orral, amit túl piszének tartottam, rövid, alig néhány centis szőke, kócos haj keretezte az arcom, elől félretűrődött frufruval. A kék szemeim, most is világítónak tűntek. Ledobtam a törölközőm a fürdőben lévő kosárra és kimentem a konyhába. - Jó reggelt Különc! – köszönt apu. - Hmgelt…- feleltem nyűgösen. Odabújtam a papához, szokásos „apaillata” volt. Arcszesz, szappan és öblítő finom keveréke. Nekiálltam reggelizni. Szokás szerint kakaós müzlit. Pár perc múlva megkérdezte: - Melyik suliba akarsz menni? - Egyikbe sem… - Ez csak természetes. De ha összekészültél, felhívom valamelyiket, és ha tudunk, megyünk is egyből beiratkozni. - Majd gondolkozom…- mondtam. – Te hol keresel munkát? - Körbenézek ma délután. Szeretek tanítani. Keresek valami laza iskolát. Vagy nem tudom még mi lesz. Gondolkozom az idegenvezetőn. - -Jól hangzik. – mondtam, aztán kiittam a tálból a maradék tejet. Utáltam kanalazni. Kész időpocsékolás. - Hm hm… - motyogott apa. – Végeztél? – nyúlt az üres tányérom felé. - Aha. – adtam a kezébe. - Akkor gyere te megállíthatatlan. Nézzük meg a kínálatot. 1
A kínálat először a reggeli rajzfilmre vonatkozott, amit együtt megnéztünk. Aztán az iskolákra a városban és a környéken. Nem kellett sokáig keresgélnünk. Megtaláltuk a tökéletes iskolát. Telefonáltunk hármat és délután kettőkor már fel is voltam véve. Kilépve iskola kapuján megöleltem aput. Felnézve rá mondtam: - Már csak te vagy soron Kapitány. - Találunk valamit. – mondta. – Éhen semmiképp sem halunk. Na de hogy-hogy hajlandó vagy művészeti iskolába járni. - Ki akarom próbálni. Szerinted jó leszek? - Persze! Megállíthatatlan vagy. De, amint rózsaszín lesz a hajad, vagy megtudom, hogy cigizel bentlakásos, katolikus iskolába iratlak. – mondta aztán szorosan magához ölelt. - Vettem Kapitány. Hadd, mondjak pár szót a beceneveinkről. Nagy múltjuk van. Egy héttel a harmadik születésnapom előtt fogadtak örökbe. Az árvaházban volt egy dadánk, akit Nanának hívtam. Amúgy Bogi volt a rendes neve. Mai napig szoktunk beszélni telefonon. Minden este Pán Pétert mesélt nekünk. Ott helyben találta ki az elveszett fiú legújabb kalandját. Nagyon megszerettem, a repülni képes vad fiú történeteit. Ezért mindig copfba fogattam a hajam, és nem hagytam, Daniellának hívjanak. Péter voltam és kész. Aztán mikor iskolába kerültem, lassan átszoktam a Danira. Ami szintén fiús volt. Élveztem, mikor fiúnak néztek. Szerettem megjátszani, hogy valaki más vagyok. A testvéreim szerint született színésznő vagyok. Valószínűleg, ezért kaptam kedvest a drámatagozatra, most, hogy volt lehetőségem iskolát váltani. Kicsinek is, vad és megállíthatatlan voltam. Gyorsabban futottam, másztam fára, jobban vívtam és verekedtem, mint az osztály fiúi együtt véve. Nem érdekelt semmi és senki. Kivéve apu. Őrá mindig hallgattam. Mindezek ellenére, ha kellett megültem a fenekemen. De állandóan elkalandoztam. Ezért tanultam mindig nehezen. Nehéz volt lekötni a figyelmem. Irodalomból nagyon jó voltam. Történeteket írásában, pedig mindig az enyém volt a legmeseszerűbb és a legfantáziadúsabb. Az én szemszögemből. Bár általában senki sem értékelte, mert túlságosan az én oldalamról volt megközelítve. De éppen ezek miatt tartott mindenki különcnek. A fiúk néha féltek tőlem, vagy nem szerettek, amiért mindig legyőztem őket. A lányok szintén féltek tőlem vagy nem szerettek, mert nem voltam Barbie babázós típus és a pónikat sem szerettem. A társadalom kategorizálása már kis taknyosként is az őrületbe kergetett… Különcnek hívtak és gyűlöltem ezt a nevet… aztán a részemmé vált, és magam is elhittem volna, hogy nem vagyok normális, ha otthon nem tartják bennem a lelket, és nem nevelnek magabiztossá és egy gondolkodó, önálló véleménnyel rendelkező személlyé. Jobban is szerettem otthon játszani. Volt egy felfújható medencénk. Mindig ott játszottam apával, amikor ő végzett a dolgozatok javításával én, pedig a házival. Ő volt a Hook kapitány és én Pán Péter. Hajóba szálltunk és vérre menő küzdelmeket vívtunk. A nővérem és a bátyám sokat nevettek rajtunk. Néha beálltak matróznak. De ők ikrek. Jobban megértették egymást, és ők ketten szerettek játszani vagy bármi mást csinálni. Martin és Márti hét évesek voltak, amikor engem anyuék hazavittek. Valahogy a közös játékainkból kerültek elő a becenevek. Kicsiként mindig szajkóztam, hogy megállíthatatlan vagyok. Apa Hook kapitányból lett Kapitány. Hétfőn kezdtem is az új iskolámban. Olyan ruhákat vettem fel, amiben nem lehetett tudni fiú vagyok-e vagy lány. Irodalom volt az első órám. Beléptem az osztályba és nem akartam hinni a szememnek. Az egész osztály őrültnek tűnt. A fiúk székekkel „labdáztak”. Pár lány testépítőket utánzott és nevettek egymáson. Volt persze, aki csak csendben, egy sarokban ülve olvasott, és egy pár lány az ablakban állva figyelt egy másikat, aki valamit
2
nagyon magyarázott, arca előtt hadonászva. Megálltam az ajtóban és vártam, hogy jöjjön az irodalomtanár, közben bámultam ezt a bolond osztályt. Két-három perc múlva a többi diák észrevett, és érdeklődve nézett rám. Ez után rögtön bejött a tanár. - Jó napot! – köszönt a diákoknak. Egy nagyon fiatal férfi volt. – Igen, én tanár vagyok, nem az osztálytársatok… Menjetek a helyetekre. – mondta. Rám nézett. – Te is. - Öhm… Nekem még nincs helyem… Ma érkeztem. - feleltem. - Ó! Akkor ketten vagyunk. Én is ma kezdem a tanítást. – mosolygott rám. – Hogy hívnak? - Angyal Dani. – feleltem. - Azaz Daniella?- egészített ki a tanár úr. Olyan ismerősek volt a szemei. - Igen. – mondtam, nagyon fegyelmezve magamat. Mérges voltam, amiért ennyire látta, hogy lány vagyok. - Úgy látom, van, itt elöl egy hely. – mutatott egy padra középen, az első sorba. Egy srác ült a padhoz tartozó másik széken. Rövid kb. 5 cm-es szőke hajjal, ami hosszabb volt, mint az enyém kivéve oldalt, ott alig volt pár miliméteres. Barna szemeivel kíváncsian nézett rám, feltűnően vékony, hegyes orra, elvonta a figyelmem kíváncsi tekintetéről. Magasabb volt nálam, ezt elkönyveltem, mikor leültem, ugyanis a válláig sem értem, ha nem húztam ki magam. - Szia. – köszönt nekem. – Simon vagyok. - Hello. – köszöntem én is. – Dani. – Örültem a kedvességének. Többet nem tudtunk beszélni, mert az irodalom tanár megszólalt. - Figyelmet kérek! Amint látjátok, én nem Korda tanár úr vagyok. Őt egy nagyon komoly szélütés érte a hétvégén. – felhördült az egész osztály. Ránéztem Simonra, az egyetlen személyre, akinek legalább a nevét tudtam az új osztályomból. Falfehér lett. Kezét a szája elé tette. Láthatóan megrémült a hírtől. – Még nem tudni mikor jön vissza. Bátor Erhard vagyok. Azt hiszem a Tanár úr megszólítás jobb lesz, mint az Erhard bácsi, szóval arra kérlek titeket, hogy maradjunk az első verziónál. Én fogom nektek tanítani az irodalmat és a drámát. Tehát a drámásoknak nagyjából én leszek a szakos tanára. Tudom, hogy nem bizalomkeltő egy ilyen fiatal tanár képe, hiszen üvölt rólam, hogy még nincs sok gyakorlatom. Hogy őszinte legyek három hónapja kaptam kézbe a diplomámat. De úgy hiszem, hogy együtt menni fog. Szeptember vége van. Valahogy összeszokunk majd valahogy. Ezt hallgatva nem nagyon értettem a kétségbeesett arcokat. Nekem nagyon mindegy volt. Csak aznap érkeztem. - Valami kérdés? - Korda tanár úr rendbe fog jönni? – kérdezte egy vörösre festett hajú lány. A hangja olyan volt, mint egy dohányosé. Nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy az. Ahogy jobban körbenéztem, láttam, hogy a rémhírek, amik a művészeti iskolákról terjengnek nem alaptalanok. Egy lány piercingel, és olyan sminkkel, amitől egy mosómedvének tűnt. Egy punk lány. Fiúk, akik nem úgy néztek ki, mint a fiúk, de még csak nem is viselkedtek úgy… Lányok, akik viszont fiúknak néztek ki… Na és persze fiúk és lányok vegyesen, akik látszólag nem adtak a külsejükre. Az osztály fele, viszont, teljesen átlagos volt. Az új tanár válasza zökkentett ki a nézelődésből. - Az állapotáról nem tudok semmit. Én pozitívan állok hozzá, és remélem, hogy minél hamarabb visszatérhet hozzátok, még akkor is, ha ez a állásom megszűnésével jár majd együtt. Az egész osztályon csönd ült. A tanár folytatta: - Van még más újdonság is. Ha jól tudom, ma érkezett egy osztálytársatok, Daniella. Fogadjátok őt kedvesen és nyitottan…- kis szünetet tartott a Tanár úr.– Lenne egy
3
kérésem. Vegyen elő mindenki egy lapot és írjátok le, hogy hogyan tanított… tanít Korda tanár úr. Mit szerettetek abban, amit csinált, és ahogy tette azt, mit lehetne ezen javítani, változtatni, vagy tovább gondolni. Nem szeretném, ha kikerülnétek a megszokott kerékvágásból egy hosszabb betegség miatt. Ahogy mindenki, én is elővettem egy lapot. Ráírtam, hogy mivel nem ismertem a híres Korda tanár urat, leírom, hogy szerintem mi az ideális tanítási mód. Nagyjából így írtam: „Türelem, fegyelem, tisztelet, odafigyelés és kommunikáció. Ha mindez kölcsönös, ezen öt legfőbb pontja a tanításnak és tanulásnak meghozza várva várt gyümölcsét. Idézve: Angyal Pétertől.” A legtöbben még dolgoztak, mikor én már letettem a tollam. Az új tanárom odajött hozzám, felemelte a lapom az asztalról. Elolvasta, majd mosolyogva rám nézett. - Okos megoldás. Édesapád is tanár? Habozva feleltem, mivel apa, nem az édesapám. De rájöttem, hogy ez nem a tanárom dolga. - Igen. A legjobb a Földön… Németből persze. – tettem hozzá gyorsan. Nem is tudtam hirtelen, miért foglalkozom egy idegen ember érzéseivel. Vagy nem idegen… azok a szemek… - Értem. – mondta, aztán elsétált kezében a papírommal. Lassan végzett mindenki. Volt, aki egy egész oldalt teleírt. Valahogy épp ezek az emberek tűntek azoknak a tipikus irritáló embereknek, akik mindenben az elsők akarnak lenni, és mindent a saját kezükben akarnak tartani. Azt is, ami nem az ő dolguk. Mikor minden lap „Erhard bácsi” kezébe került, ő megkérdezte, hol tartottak a tananyagban. Elég sokféle válasz érkezett. - Német romantika. - Az tavaly volt te idióta… - Klasszicizmus. - Ne legyél már hülye. - Valami könyvet vettünk. Anyegin vagy mi… Mindenki egyre beszélt kész káosz kerekedett az osztályban. Én meg csak magamban nevettem rajtuk, hogy lehetnek ekkor balfékek, hogy még csak azt sem tudják, mit vesznek. Irodalomból mindig tudtam, hol tartunk. Könnyű tantárgy volt számomra, szívesen foglalkoztam vele. A tanár feltette a kezét, mintha védekezne. - Állj, állj, állj! Egyszerre csak egy. Jelentkezzen, aki pontosan tudja, mit vettetek a legutóbbi órán. Egy hosszú szőkésbarna hajú lány feltette a kezét, barna őzike szemei nem azt sugározták, amit az ember egy ilyen kedvesnek látszó lánytól várna. Az arcán egy furcsa kifejezés ült. Azt sugallta, hogy felsőbbrendű és jobb, mint a többi ember. Rajta kívül két gyerek tette fel a kezét. Egy fiú és egy lány. De az első a leggyorsabb. Felszólításra nem várt és egyből belevágott Doktor Szöszi a mondókájába. Épp, amikor tanárunk éppen fel akarta szólítani a másik lányt. A szőke meglibbentette haját és belevágott: - Új anyagba kezdtünk. Mindenkinek el kell olvasni a Bűn és bűnhődést, és véleményt kell írnia. Három hét múlva. Persze én már a hétvégén végeztem vele. A határidő végén, mindenki felolvassa, amit írt és utána megvitatjuk a fogalmazást. Legalábbis Korda tanár úrral ezt terveztük. Ön tesz, amit akar. – mosolygott a lány és felcsavarta az egyik hajtincsét az ujjára. Akarva akaratlanul elhagyta a számat egy kelletlen nyögés. Szerencsére csak a padtársam, Simon vette észre. Talán az irodalomtanár is, mert mosolygott, mikor visszafordultam és ránéztem. - Köszönöm…- egy pillanatig habozott a tanárunk. Ezért gyorsan bebökte a nevét az általam talpnyalónak elkönyvelt:
4
-
Rebeka. Igen, Rebeka. – mondta, alig észrevehetően szemét forgatva Erhard tanár úr. Vagy csak úgy akartam látni, nem tudom. De nevetnem kellett, hála égnek ezt sikerült elfojtanom egy kósza mosolyba. – Ez a terv jól hangzik. Mivel ideiglenesen vagyok itt, nem fogok változtatni a tanterven. Olvassátok el a művet, írjatok véleményt, és három hét múlva belekezdünk a megvitatásba. – Kis szünetet tartott. - Ha már Rebeka kérés nélkül bemutatkozott nekünk, arra kérnélek titeket, hogy mutatkozzatok be nekem pár mondatban. Nevetek korotok, hobbi, kedvenc tantárgy… Daniella. – fordult felém. Úgy tudom, nem csak számomra vagy új arc, ebben az osztályban. Mély levegőt véve felálltam. Majd ki is fújtam azt, hogy lenyugodjak. Utáltam, ha a teljes nevemen szólítottak. - A nevem Angyal Dani. – kezdtem. – Tizenhét éves vagyok. Egy állami iskolából jöttem át ide. Szeretném kipróbálni a dráma tagozatot. Jobb szeretem a Dani megszólítást, mint a teljes nevem, hobbim több is van, néha eljárok horgászni az apukámmal és a nagyapámmal, szeretek futni és hegyet mászni – inkább hegyet mondtam a fa helyett. – úszni, és mindenféle sportot vagy izgalmas dolgot. Ezen kívül szeretek olvasni. Kedvenc tantárgyaim a nyelvek. Ennyi. Leültem. - Köszönöm. A kedves padtárs, mit tud mondani magáról?- szólította Simont. - Simon vagyok, tizenhét, úszok, bicajozok, haverokkal lógok, és a drámát szeretem. – nagy huppanással leült. Ezután még harminckét ember elmondta, kicsoda, micsoda, mit csinál. Volt egy érdekes bemutatkozás. Mikor az utolsó ember is elmondta a magáét a tanárunk is elmondta. - Köszönöm. Nos én is elmondanám, hogy ki is vagyok. A nevemet már tudjátok, Bátor Erhard. Tudom, tudom. A szüleim kiszúrtak velem. Tudnátok, az öcsémmel mennyire… nos frissen diplomáztam, szóval fiatal vagyok. De mivel nem tudjátok, hányszor buktam, hiába számolgattok. A kedvencem az irodalom. A nyelvtant mindig is rühelltem. Hobbim, pedig szintén az irodalom. Olvasok, írok, javítok, mentorálok. Nagyon szeretem ezt csinálni. Drámát is szeretek tanítani. Olyankor egy teljesen más világ veszi körül az embert. Úgy hogy találkozunk a negyedik és ötödik órában. Köszönöm a figyelmet. – ekkor megszólalt a csengő. – a viszont látásra. - Viszontlátásra - köszönt az osztály kórusban. A padtársam felé fordultam. - Hol lesz a következő óra? - Itt. – felelte. – Majdnem minden óránk itt van. Ez a mi termünk. A tanárok mennek a termekhez. Ez meglepett. Mi az, hogy a mi termünk… Az előző iskolámban mindig rohangálni kellett a sok terem között. Elsétáltam a szekrényemhez a matek könyvemért és a füzetemért. Mikor kinyitottam a szekrényemet valaki megszólított. - Héj Pán Péter. Nem is veszed már észre, ha valaki mögéd lopakodik? – ismerős volt a hangja, csak mélyebbnek tűnt, mint ami rémlett és magasabbról érkezett. Ezt nem nagyon értettem. Éreztem, hogy nagyon közel állt hozzám. De ami még furcsább volt, hogy egy nagyon régi becenevemen szólított. Fogalmam sem volt, ki lehet ez. Lassan megfordultam. Egy nagy mellkassal találtam szembe magamat. Világossá vált, a hang magasból való érkezésének oka. Felfelé indítottam a tekintetem. Izmos nyak, borotvált áll, mosolygó száj, pisze orr, rikító kék szemek, mint az enyémek, amikben végre felismertem, azt, aki megszólított. Eldobva a matek cuccom a nyakába ugrottam régen látott barátomnak.
5
- Toni!- visítottam. Átkarolta a derekamat és a megölelt. Ennek következtében a lábaim nem érintették a talajt. - Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem. - Ide járok! Hát te? - Én is? - Mióta? - Ma kezdtem. - Tényleg? Hogyhogy? Szeptember vége van. - Igen. De kirúgtak a régi sulimból és kellett egy másik hely. Ide egész könnyen felvettek és még jó is, mert ki tudom próbálni magam. – mosolyogtam. Tonit, azaz Antalt az óvodában ismertem meg, ahová a szüleim írattak. Egyből egymásra találtunk az első napon. Közös volt bennünk, hogy az igazi szüleink lemondtak rólunk. Mindkettőnket úgy neveltek, hogy tudtunk erről. Sokat beszélgettünk arról, hogy vajon miért történt az, ami. Toni volt az én egyik elveszett fiúm. Én voltam Pán Péter ő, pedig Bohóc. Ezt a nevet szüleimtől kapta. Mindig zsonglőrködött, cigánykerekezett, ugrált, viccelődött, bűvész trükköket adott elő. Újra megöleltük egymást. - Melyik osztályba jársz? – kérdezett Toni. - Tizenegy „A”. Te? - Szintén. – ezen a válaszon egy pillanatra fenn akadtam. - Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsém van… de nem is láttalak irodalmon. – mondtam. - Mert nem voltam ott. Levizsgáztam belőle. Ahogy drámából is. Befolyásos rokonok…- rántott vállán Bohóc barátom. – Szóval mi is volt az a kirúgás?- kérdezte miközben átkarolt és együtt indultunk matek órára. Semmire sem figyeltem, amit a következő órán mondtak. Végig Tonival beszélgettem. Legutoljára tíz éves voltam, mikor láttam. Mégis egyből felismertem. Én elmondtam a kirúgásom történetét ő, pedig elmesélte, hogy bejárta az egész világot. Görögország, Kalifornia, Olaszország, Németország, Anglia, Oroszország, Japán. Mindet látta. A szülei reklámszakemberek voltak. Bátyja letelepedett a városunkban és vele lakott. A szüleinek már csak egy év volt vissza az utazgatásból. Addig a testvérével élt. A harmadik és negyedik óra miatt izgultam. Német és dráma. A német miatt azért, mert nagyon szerettem és reméltem, hogy olyan tanárt kapok, aki megérti, hogy jóval jobb vagyok, mint a többiek és, hogy a feladatok, amikhez másoknak húsz- harminc perc kell, az a feladat nekem készen van öt-tíz perc alatt. Bár az is lehet, hogy itt is van olyan, aki előrébb van németből, de nem nagyon szoktak a nyelvekre koncentrálni a művészeti iskolákban. Nem hinném, hogy a német tanáromra túl jó benyomást tettem első alkalommal ugyanis késtem tíz percet. Nem találtam először a szekrényemet, másodszorra meg a termet. - Hát jó reggelt kisasszony. – köszönt rám, az öreg, deres hajú, öltönyös vadonatúj, előző gyártásszámú tanárom. – Ön meg merre járt? A többi diák forgatta a szemét. Engem egy kicsit Hook kapitányra emlékeztetett a megszólítása. Ezen elmosolyodtam. - Bocsánat a késésért. Ma érkeztem, és nem találtam meg a némettermet. - Á. Értem. Így már mindjárt más. Nem írok be késést, ha elmondja nekem kicsoda, micsoda, honnan érkezett, miért, és hogy miért ezt az iskolát választotta. Persze, németül. Helyet sem keresve belevágtam apró monológomba. Ott, ahol álltam. Kerek, szabályos, választékos mondataim nem is lepték meg. Pedig nagyon ott voltak.
6
-
Hm…- ennyi volt a válasza. Felháborító!- Üljön le. – mutatott egy helyre egy rózsaszínre melírozott hajú lány mellett. – Van nyelvvizsgája igaz? - A múlt héten kaptam kézbe. – feleltem elégedetten. - Felső fokút…- mondta tanárom inkább kijelentésként, mint kérdésként. – Én írtam meg a bizonyítványát. Gratulálok. - Köszönöm.- mondtam meglepetten. - Az én nevem Lepke Péter. Hívhat Péter bácsinak. Mindenki így hív itt. Innentől fogva nem szentelt nekem figyelmet senki kivéve a jobbomon ülő, színes hajú lányt. Barna hajában élénk rózsaszín csíkok csücsültek. Eléggé vagány képet adott róla. Őt sem láttam az osztályban. Valószínű egy másikba jár. Óra végén megszólított. - Hé, új lány. Odatetted azt a német szöveget… Kell egy kalauz a következő szünetben? Nekem most lyukas órám lesz. A kamaratanár hiányzik. - Ö… köszönöm az jól jönne. – meglepett, hogy milyen kedves a vad külső ellenére. Levágott ujjú kesztyű volt rajta, skótkockás, vékony vászonzakó egy fekete póló felett. Tornacipő és csőnadrág. Igazán rocker külseje volt, de a haja mást sugallt. - Márkus Zóra vagyok. Hívj csak Zorkának. Azt jobban szeretem.. – lekapta a kesztyűjét és kezet nyújtott. Mosolyogva elfogadtam. – Szóval. Drámás vagy, vagy áruló?- kérdezte. - Drámás… Mi az, hogy áruló? – kérdeztem. - A művészeti karosok, az árulók. Nem szeretjük őket. Egyszer a drámásokkal ittunk a suli udvarán és valamelyik cserépkészítő, kifestős beköpött minket. Azóta keressük. Persze az is kapott, aki nem ivott. Példának okáért én sem ittam akkor. - Ú… Keményen játszotok. - Muszáj. Nem mehetünk ki délig az épületből. Volt vagy három lyukasunk egy huzamban az első óra után, és nem mehettünk haza… mégis mit kéne tennünk. Tanulni?- horkant fel Zorka. - A rohadt… Hát nekem is lesz ma. De már dél után. - Mikor? – kérdezte új ismerősöm Zorka, miközben odaértem a szekrényemhez. - Hatodikban. - Tökély. Az nekem matek. Úgy sem járok be rá. Elkalauzollak oda, ahol sosem buksz le, ha dohányzol. Már nem nagyon tetszett az egész ismerősdi. Nekem túlságosan is el volt eresztve ez a lány. - Nem dohányzom. – mondtam. - Tényleg?- úgy nézett rám, mint, aki nem hiszi el, amit mondtam. – Miért nem? - Ennyi erővel, húzhatnék egy zacskót a fejemre, hogy megfulladjak. Vagy mehetnék egy láncfűrésszel az őserdőbe, hogy kivágjam az összes fát, ami ott van. – mondtam kissé gorombán. - Jó lány! – nevetett Zorka. - Szerintem menj be matekra. Le kell majd érettségizned belőle. Majd máskor lógunk együtt. – mondtam. Nem igazán volt szimpatikus. Nem akartam vele lenne. De rossz lett volna, az első napon elvágni magam az egész iskolától. Főleg nem azoktól, akik a barátaim akartak lenni. Így próbáltam lerázni, hogy ne sértsem meg. - Oké főnök. – egyezett bele. – Nem fogsz unatkozni? Vagy az osztályod már be is fogadott? - Szó sincs róla. Rebeka meg a brancsa nem hiányzik nekem… Csak van egy srác az osztályban, akit régóta ismerek. Vele elleszek szerintem. Ha nem lépett már le… Nagyon ajánlom neki…- szűrtem a fogaim között. Ebben a pillanatban valaki befogta
7
a szemem hátulról. Felnyúltam, ahol egy fejet sejtettem. Bele is ütközött a kezem, egy selymes hajkoronába. Jó összeborzoltam. - Antal… Ne Bohóckodj.- fogtam meg a kezét kedves barátomnak. - Honnan tudtad? – kérdezte ő naivan. - Komolyan? Rajtad és Zorkán kívül nem ismerek senkit. - O… szia Zorka. – ahogy észrevették egymást, feszültté vált a hangulat. - Úgy látom, ti már ismeritek egymást…- mondtam, közben kérdően néztem egyikről a másikra. - Igen…- mondta Toni. Láthatóan zavarban volt. – Találkoztunk már… és majd beszélnünk is kell. - Nem hiszem…- mosolyodott el Zorka. – Volt bennünk pia rendesen és kicsit balul ütött ki a dolog. Meg néhány kép, balul került fel az Internetre. Könyveljük el, mint tisztázott történet. Láttam, hogy Toni nagyon megkönnyebbül. - Hála Égnek. Köszönöm. Nem akartalak sem megbántani, sem kihasználni. Ne haragudj. - Nem szokásom. Van kedved elszívni egy békepipát. – kérdezte Zorka. - Nem. Megnézem, ahogy Dani színészkedik Nem hittem, hogy épp drámán találkozom vele. De szerintem Korda megengedi egy kis könyörgés után, hogy beülj velem. - Korda biztosan nem. – szóltam közbe. Félbe akartam szakítani a kínos beszélgetést. – Valami szélütése volt. - Ideje volt már. – mondta Zorka. – Nem tudtam, mikor robban fel. Örülök, hogy nem suliban történt. Rendbe jön? - Nem tudom...Csak ennyi tudok. - Tényleg… Tudom is, hogy ki van helyette.- szólt Toni. - Ő nem jelent problémát. Jössz?- nézett Zorkára. - Ki nem hagynám. – mosolygott ő. Elkísértek az előadóteremhez. Nagy csapat gyülekezett egy szárnyas ajtó előtt. A rajta lévő kis ablakon leskelődtek. - Mi van itt?- kérdezte Toni. - Szebasztián már megint befoglalta az előadótermet. Utálom azt az idióta tanárát. Miért kell neki mindig a versenyzongorán gyakorolnia? – dühöngött egy göndör hajú fiú. Olyan hosszú volt a haja, hogy egy bárányra emlékeztetett. – Ráadásul bezárta az ajtót belülről… Beképzelt szemét… - Próbáltátok a másik ajtót?- kérdezte Zorka. - Az is be van zárva… - forgatta szemeit a bárányfiú. - Nem sokáig. – mutatott fel egy kulcsot Toni. A fiú rámvigyorgott- Elkérve, lemásolva… - Imádlak! – mondták erre többen is. Két perc múlva benn voltunk a teremben mindannyian. - Mi a franc? – kérdezte a híres Szebasztián Ezt a megszólalását cenzúráznom kellett. Elég viccesen nézett ki. Hosszú barna haja volt, és egy fiúhoz képest magas hangja. Lányosan is viselkedett. - Óránk lesz itt cicafiú. – felelt Simon. - Kit érdekel? Gyakorolnom kell. Zaklatott vagyok. – Szebasztián dobott egyet hosszú haján. - Akkor menj és nyugtasd meg magad a mosdóban. De nekünk attól még óránk lesz.mondta neki. - Perverz. – háborodott fel Básztián. - Mindenki magából indul ki, én nem mondtam semmi ilyet…
8
Körbenézve elállt a szavam. Az előadóterem olyan nagy volt, mint egy színház. A színpad akkora volt, mint a mi házunk első szintje. A nézőtéren vagy háromszáz ember elfért. A nézelődésből a hosszú hajú fiú-lány ébresztett. - Menjetek a büdös…- a művészúr nem fejezte be mondatát, hanem kiviharzott. Zorka és Toni beültek az első sorba a színpad elé. A többiek levették a cipőjüket, és beszélgetni, nyújtani, ugrálni kezdtek. Én is gyorsan lerúgtam fekete tornacipőm. Leültem kiskori barátom mellé. - Izgulsz? – kérdezte. - Csak idegen ez az egész…- mondtam nagyon sóhajtva. - Nem lesz gond. Ugyan Péter, megállíthatatlan vagy, az elveszett fiúk királya… Menj és beszélj a többiekkel. Néhány percig még nézelődtem. Az osztályom egy része ott volt. Simon és Rebeka nevét megjegyeztem. Aztán ott volt az a vörös hajú, dohányos lány… Kati talán. Mondtak pár instrukciót, mit szoktak ilyenkor csinálni, hogy karakterbe kerüljenek, ellazuljanak… Rajtuk kívül még tíz- tizenöt ember volt. Nem voltam biztos a nevükben. Aztán megérkezett drága jó tanárunk. Toni meglepettnek tűnt… Aztán felismerést láttam az arcán, de nem volt időm foglalkozni ezzel. - Oké! – mondta lassan.- Mozgassuk kicsit át magunkat, lazuljunk el. Mit csináltatok múltkor? - Csak véletlenszerű szituációkat játszottunk . Beugró szerűen.- felelt valaki. - Értem…- mondta.- Akkor legyen az, hogy mondok két nevet és egy szituációt. Elkezditek, és én közben alakítok rajta ti, pedig alkalmazkodtok. Értve? - Értve.- mondta az osztály. - Mindenki üljön le, Kati és…- rámutatott egy vasalt, fekete hajú, alacsony srácra. - Feca.- mondta a fiú. - Igen. Feca. Horgászok vagytok, hatalmas halat fogtatok, az is lehet, hogy cápa, de még nem húztátok a felszínre… A rögtönzött páros felment a színpadra. Viszonylag jól előadták. De nem volt benne semmi izgalmas. Mögém jött a tanárom és a fülembe súgta. - Dani! Figyelj. Lássuk csak, hogyan játszol. Csak ugorj be, akármivel, ami az eszedbe jut. Legyél vicces, drámai, amit csak akarsz. - Meddig? – kérdeztem vissza rémülten. - A tanárom értetlenül nézett rám. Felálltam és felmentem az egyik oldalon, a lépcsőn. Mikor megfelelőnek éreztem a pillanatot, berohantam a színpad közepére, hasravágódtam, és fogamat csattogtatva rángatóztam. Hála égnek Feca és Kati vették a üzenetet, és felkiáltott egyikük: - Nézd, egy cápa!! Micsoda fogás! Szépen kihúztak a vízből, leharaptam Feca lábát, Kati a hátamon úszott el segítségért… mulatságos színt hoztunk össze. Lejőve a színpadról láttom, hogy Toni és Zorka láthatóan nagyon jól szórakoztak, ugyanis dülöngélve nevettek. Zorkának sminkjét próbálta védeni könnyező szemeitől. - Ez nagyon nagy volt. – mondta Toni. A tanárom nagyon megdicsért, ami boldogított. Zorka még mindig nevetett. Csak egy pacsira tartotta a kezét. Belecsaptam a tenyerébe, aztán leültem. A nap a továbbiakban nem volt túl izgalmas. Iskola után a szekrényemnél pakoltam a cuccaim. - Hé Peti, akarsz inni egy kávét? – csúszott be mellé futtából Toni. - Ami azt illeti… persze. Nincs túl sok dolgom.
9
-
Hová akarsz menni? Nem nagyon ismerek ilyen helyeket. Döntsd el… Szeva’ új lány. Kell segítség új könyveket keresni? – lépett mellé Zorka is. Majd holnap bemegyek a könyvtárba. – mondtam. Oké! Akkor holnap találkozunk…- mondta ő. Mosolyogva megfordult és indult volna el. - Várj csak. – szólt utána Toni. – Arra gondoltam, elmehetnénk hárman a Gömbbe. - Hová? – kérdeztem én. - Mikor? – kérdezett szinkronban velem Zorka. Na, ebből az lett, hogy akkor rögtön mentünk, egy gömb alakú és nevű kávézóba. Zorka csak egy órát volt csak ott, aztán haza kellett mennie tanulni. Toni és én az egész délutánt ott töltöttük. Beszélgettünk minden féléről. Nagyon sokat nevettünk. Mikor hazaértem apa egyből megkérdezte merre jártam. - Nem fogod elhinni, kivel kerültem egy osztályba? - Kivel? - Bohóccal. – mondtam nagy meglepettséget várva. Apa és anya pókerarccal néztek rám. - BÁTOR ANTAL.- mondtam végül. Szüleim arcán megvilágosodás jeleit fedeztem fel. Egész vacsora közben meséltem nekik. Este még elkészítettem a házimat, amiből nem volt túl sok, aztán lefeküdtem aludni. Megint ugyanaz az álom lett úrrá rajtam. A világ szélén álltam… és leugrottam. A második napom az iskolában szintén érdekesen telt. Megint egy csomó tanárral kellett megismerkednek és megint volt órám Erhard tanár úrral. Ezúttal nyelvtan. Iskola után egy kicsit Tonival és Zorkával voltam, aztán hazamentem és tanultam. Úgy döntöttem, a magyart továbbra is nagyon komolyan fogom venni és megpróbálok egy nagyon jó érettségit tenni belőle. A hét különösebb események nélkül telt. Nagyon sokat beszélgettem Tonival. Zorkával is együtt töltöttük az időnket, de nem olyan sokszor, mint Bohóccal. A hétvégén apa és anya elmentek otthonról. Azaz Kapitány, Pán nélkül hajózott ki. Nagyon unalmas volt a hétvégém. Toni nem ért rá, nem akartam Zorkát felhívni így otthon ültem egész végig. Videojátékokat játszottam. Nem nagyon kellett tanulni. A következő héten sem voltak otthon a szüleim. Tehát egy héten keresztül az ikrekre voltam bízva. Nyaralni mentek. Anyának néha el kellett mennie a hegyekbe, mert a tüdejével voltak bajok. Nem alföldi területen laktunk, de nem volt igazi magaslati levegő. Mindig mondogattuk, hogy nem is csoda, hogy rossz a tüdeje, mivel anya úgy nézett ki, mint egy vérbeli német. A külsejét tekintve legalábbis biztosan. Teljes ellentétje volt apának. Apának szép sötét haja volt, barna szemekkel és karakteres orral pont, mint a két testvéremnek. Anyának rikító kék szemei, és aranyszőke haja volt. Az arcát nyaranként szeplők lepték el. Még azt is mondhattuk, hogy hasonlítok rá, ha nem is vagyok vérszerinti lány. Kedden osztálykirándulásra mentünk. A közeli hegyekbe. Néhány lány körém sereglett és kérdezgetni kezdtek - Te és Toni jártok? - Dehogy.- háborodtam fel. - Akkor, hogy-hogy ilyen jóban vagytok? - Kiskorunk óta ismerjük egymást. És így tovább folyt köztünk a társalgás. Egyre csak kérdezgettek. - Furcsa egy lány vagy hallod. Ha nem jársz vele, akkor meg mi van… másik csapatban játszol?- kérdezte Rebeka.
10
-
Nem vagyok furcsa. – kaffantottam. Ez érzékeny pont volt nálam. – És nem kell aggódnod, nem vagy a másik csapat játékosa… - Ugyan már. Ez nem feltétlenül rossz. Családban marad – mondta. Nem feleltem. - Mindenhová kellenek különcök…- folytatta. Szó nélkül be akartam neki húzni, de Toni épp időben érkezett, elkapta felemelt öklömet és szó szerint arrébb tett. Nem engedte el a kezem csak húzott előre. Rebeka nem értette, hogy hová tűntem. Mentünk egy tíz percig és én szépen lassan lenyugodtam. Toni, mint a sas a prédáját, szüntelenül figyelte, hogy mit teszek. Tudtam, hogy nem lenne értelme újra bármi „helytelennel” próbálkoznom. Épp kiértünk az erdőből egy tisztásra, amit a végén egy magas sziklafal vágott el a további úttól. A sziklákat zöld mohafoltok tarkították, mint egy tehenet. Már szinte vártam, mikor bőg fel valamelyik része a falnak. - Nos gyerekek. – mondta Anikó néni, az osztályfőnökünk. – Azt hiszem, ezt megkerüljük. A térképen is kanyarodik az út. - Miért?- kérdeztem. – Nem olyan vészes. Simán meg lehet mászni. - Azért ebben nem lennék olyan biztos…- felelte. A tanár válasza hallatán ránéztem Tonira. Ő válaszul egy elégedett vigyort küldött felém. Együtt neki indultunk a sziklafalnak. - Ne merjetek felmászni rá.- szólt a tanárunk. - Felfelé ötven méter, megkerülni kilométerek. Fenn találkozunk.- mondta Toni. – Tudja, hogy megállíthatatlanok vagyunk. Nekivágtunk a falnak. Boldog bizsergés töltött el, ahogy belevájtam az ujjhegyeim a sziklamélyedésekbe. A combon hamarosan kellemesen égni kezdet, ahogy újra és újra feljebb toltam magam. Lassan rázódtam bele a mászásba, de minden percét élveztem. Újra olyan megállíthatatlannak éreztem magam, mint régen, mikor Tonival meghódítottuk az iskolaudvaron terpeszkedő hatalmas tölgyfát. Az utolsó tíz méteren már szinte szaladtam felfelé a sziklafalon. Az osztályom rémült arccal nézett fel ránk, az osztályfőnököm, pedig végig kiabált, hogy azonnal menjünk le onnan. Nem értem mondjuk, hogy egy idő után miért nem hagyta abba, amikor már úgyis mindegy volt. Negyed órába telt a rövidítés. Tizenöt olyan boldogító percbe, ami felért hosszú hónapok gondtalanságával. A többiek lent álltak tátott szájjal, miközben mi átvergődtünk az utolsó peremen, hogy felállva leintegessünk. Felérve egy pacsival gratuláltunk egymásnak Tonival. A tanárunk csak hápogott. Az egész osztály kiabálva éljenzett. - Fantasztikusak vagytok! – kiabálták. - Nagyszerű volt! Mi ketten, pedig élveztük a dicséreteket. Az osztályfőnök szakította meg a jelenetet: - Azonnal indulunk, maradjatok ott, ahol vagytok. - A térkép alapján még egy óra, míg felérnek ide.- kiáltottam le.- Kellemes sétálást. Elindultunk az ösvény folytatásán és meg is érkeztünk a célhoz. Legalábbis egy olyan gyönyörű helyre, hogy nem is mentünk tovább. Egy aprócska vízeséshez, ami egy kis tavat alakított ki. Nem is tudtam, hogy van ilyen a környéken. - Miért van hideg? – nyávogtam Toninak. Kemény tizenöt fok volt. Meleg, október végéhez képest. - Nos. – ő levette a kabátját. – Ha jól emlékszem, minket semmi sem állít meg. Széles vigyor húzódott az arcunkra. - Azoknak a kis bébiknek még legalább egy- másfél óra kell, hogy ideérjenek. Megszáradunk?
11
- De meg ám. – feleltem. Egy perc múlva mindketten fehérneműben álltunk, kissé reszketve a hidegtől. Megálltunk a tóparton, én közben titokban hálát adtam, hogy legtöbbször fekete fehérneműt hordok, így nem volt kínos, ha vizes lesz. Nem mintha Toni nem látott volna korábban milliószor hiányos ruházatban, de azóta eltelt pár év és megváltozott mindkettőnk külseje. Megfogtuk egymást, kezét, mély levegőt vettünk, és ugrottunk. Visszagondolva örülök, hogy nem kaptunk szívrohamot. Elég bolond döntés volt, de illet a hangulathoz. Azt hittem lefagy mindenem. - Atyaég. – kiáltotta Toni a hirtelen hideg hatására. Öt percet bírtunk a hidegben. Utána, kint összevissza ugráltunk, hogy egy kicsit megszáradjunk, mielőtt felöltözünk. Ezután visszasiettünk az ösvényre. Állandóan mozogtunk, verekedtünk, fogócskáztunk, a közeli alacsony falakra másztunk, hogy ne fázzunk annyira. Mikor hallottuk közeledni a többieket, leültünk, és úgy tettünk, mintha nagyon unatkoznánk. - Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Toni. - Mégis mit képzeltek?- kérdezte dühösen Anikó néni. – Csak úgy felmásztok egy falra? Tudjátok milyen veszélyes dolgot tettetek? Nehogy azt higgyétek, nem lesz következménye… ekkora felelőtlen döntést… azt hittem érettebbek vagytok ennél. Különösen te, Antal, mit fog ehhez szólni a bátyád? Nem válaszoltunk. Simon, Feca és még néhány srác sereglett körénk, kijáró korholásunk után. - Nehéz volt? - Hogy csináltátok? – és így tovább. Egész délután jól elbeszélgettünk, és viccelődtünk, őrült történeteket meséltünk az általánosból, az elveszett fiúk időszakából. Onnantól kezdve Péter voltam. Le sem vakarhattam volna többé magamról a nevemet. De nem is zavart. A lányokkal is egészen jól elvoltam. Amikor a végcélunkhoz, egy nagy kilátóhoz értünk Toni és én egy csomó közös trükkünket bemutattuk. Hihetetlen, hogy emlékezett mindre. Hátraszaltóztam, ahogy ellökte a lábam, bűvész és zsonglőrműsorokat adtunk elő, egymáson átlendülve, átgurulva. Mikor hazaértem be nem állt a szám. Mindenről meséltem. A testvéreim csak bámultak. Mikor, ezt nem hagyták abba, megkérdeztem, mi bajuk van. - Ki vagy te, és mit műveltél a testvérünkkel, aki évek óta, nem beszélt ennyit összesen, mint most te? Na arról nem is beszélve, hogy soha sem volt jóban az osztálytársaival. A nővérem megölelt. - Azért örülök, hogy ilyen vidám vagy…- megfogta a homlokom.- Nem vagy te lázas? - Áh, nem hiszem, toltam el a kezét. - A szobádba! Most. – közölte szigorúan. - Húzz valami tiszta ruhát. Viszem a lázmérőt. Az orvostanhallgató testvéreim betegség terén nagyon szigorúak voltak. Bizony belázasodtam. Másnap már be kellett vinni az ügyeletre. Komoly tüdőgyulladást kaptam. Nagy meglepetés volt ez csütörtök este hazaérkező szüleimnek. Nagyon mérgesek voltak Mártira és Martinra. Végül sikerült tisztáznom őket. Nem telt sok időbe, hogy felgyógyuljak. Meglepett, hogy bohóc barátomnak semmi baja sem lett. Többször is eljött meglátogatni. Az iskolába visszaérve váratlan dolog ért. Páros munkákat kaptunk Bátor tanár úrtól és Rebeka lett a partnerem. A szituáció és szerepfelosztás nem volt megadva. Az volt a feladat, hogy adjunk elő egy legalább tíz perces jelenetet. Azt hittem felrobbanok. - Miért pont Rebeka? – dühöngtem a tanárnak. - Én kértem meg, hogy legyünk együtt. – szólt a hátam mögül ő. - Mi van? – fordultam meg. - Bunkó voltam. Meg akarom mutatni, hogy nem az vagyok, aki a kiránduláskor.
12
Ez volt az utolsó csepp. Azt hittem elájulok. De kellemeset csalódtam Rebekában. - Ennél nagyobb meglepetés ne érjen… - Akkor kezdhetitek is. – szólt a mentorunk. - Mire gondoltál?- kérdeztem előzékenyen Rebekát. - Azt hiszem, kitalálod… - Pán Péter! – vigyorogtam. - Üdvözöld Wendy-t! – pukedlizett mosolyogva, Meghajoltam. - Öröm újra látni téged. Ötletek ezrei kezdtek áradni mindkettőnkből. Nagyon jól elszórakoztunk. Nevetve jöttünk ki a teremből szünetre. Mintha a drámatanár utánam kiáltott volna, miközben kijöttem óráról, de nem fordultam vissza, valamin csodálkoztam, amit Rebeka mondott. Zorka kinn várt rám. Meglepetten nézte, amint a partneremmel beszélgetek.. - Öhm… Rebeka. Később látjuk egymást. Oké? – mondtam. - Oké. Szia. – ezzel mosolyogva Wendy el is távozott. - Ez meg mi volt? – háborodott fel Zorka. - Ő a partnerem a drámafeladatban. – mondtam kissé számat húzva, mégis jókedvűen. – De ma teljesen jó fej volt. Vicceket mondott, tetszettek neki az ötleteim. A fél feladatot elkészítettük. - Hát nehezen hiszem el…- forgatta szemeit. Elmentünk ebédelni aztán átmentünk a Gömbbe. Németben segítettem Zorkának. Egy idő után Toni is csatlakozott hozzánk. - Meg vagy invitálva hozzánk szombatra, ebédre. – mondta, és ledobta a táskáját aztán mellém huppant a fotelbe. - Mi? - A bátyám tudni akarja, ki az a Híres Daniella. - Oké… - És hoztam neked valamit. Még… tíz éve ígértem… - Tényleg? - Igen… megígértem, hogy kapsz valamit Sohaországból. Nem akartam hinni a fülemnek. Előhúzott egy bőrmadzagra felfűzött három centis vékony fém lapocskát a zsebéből. Bele volt gravírozva fekete betűkkel: „Soha”. - Sohaország egy része. Ezért van ott ez a szó… és azt is jelképezi, hogy soha nem hagylak el.- mosolygott. – Tudom, hogy csöpögős. Vállba öklöztem. Aztán a vállára hajtottam a fejem. - Köszönöm. – mosolyogtam. Zorka ugyan ezt tette mellettem ülve. - Neked is van itt valami. – mondta neki Toni. Eközben én csak pirulva nézegettem új nyakláncomat. - Nekem? – lepődött meg Zorka. - Téged is ismerlek egy ideje, és habár még nem vagyunk legjobb barát szinten, én ezt megelőlegezem neked.- mondta. – és Daninak. Felkaptam a fejem. Ugyanolyan nyakláncot kapott, mint én, „ország” felirattal. - Remélem, értitek a kapcsolatot… Bármelyik országban is leszel vagy én leszek, kihúzlak a pácból. – súgta Zorkának Toni. Akkor vettem csak észre, hogy az ő nyakában a miénk szót hordozó medál lóg.
13
„Sohaország a miénk” tettem össze. Elég klisé, de nem ez nem számított. Tonitól kaptam és ez volt a fontos. Zorka szorosan megölelte Tonit. Valahogy nagyon nehezen húzódtak el egymástól. - Köszönöm. – mondta ő is. Még egy kis ideig ott voltunk, aztán elkószáltunk hazafelé. Hamar eljött a szombat is, a meghívás napja. Új kincsemmel a nyakamban, különösebb kiöltözés nélkül, kockás blúzban, farmerben megérkeztem a „Bátor” feliratú ajtóhoz. Nehezen találtam oda. Megérkezve becsöngettem. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy az irodalomtanárom vezetékneve is Bátor. „Vicces” gondoltam. Aztán teljes fagyás következett. Mert az irodalom tanárom nyitott ajtót. Látszólag nem lepte meg az érkezésem. - B-b-bocsánat. Téves lakás. – dadogtam. Hátraarcot vágtam, és megindultam, kurta „viszlát, még egyszer bocsánat”-ot odadobva. - Dani az? – hallottam bentről Toni hangját. - Igen. Ő. – mondta a tanárom - Varázslatos. – furakodott az ajtóhoz Bohóc.- Szia. Gyere be. – egy puszit adott az arcomra. - Jó napot. – köszöntem zavartan az irodalomtanáromnak. – és szia Toni… - Szervusz. – köszönt ő is. - Azt hiszem, nem kell bemutatni titeket egymásnak.- vigyorgott a csalafinta „bátyókám”. Tehát innen volt olyan ismerős Erhard…bácsi. Leültünk a nappaliban, és kicsit beszélgettünk. Aztán jött az ebéd. Nagyon remekül volt megterítve. Összhangban volt a lakás színeivel, ami leginkább fekete, kék és fehér volt. - Szép teríték. – mondtam teljes őszinteséggel. - Ö… Igen, Erhard elvégzett egy vendéglátói szakképzést. – szólt a barátom. - Tényleg?- kérdeztem. - Tényleg… Unatkoztam az egyetem mellett… - felelt Toni bátyja a száját húzva. Csak néztem rá, mint egy idióta. Ezt ő észre sem vette egy ideig. Aztán kérdőn nézett rám. - Unatkozott az egyetemen? - Így van… Figyelj, mivel az öcsém barátnője vagy, az iskolán kívül tegezz, kérlek. Meg amúgy is ismersz már egy örökkévalóság óta. Meg nincs köztünk olyan nagy körkülönbség. A mondat második felére nem igazán figyeltem. Épp ittam, mikor ezt mondta. Amint meghallottam, a rám aggatott „barátnő” jelzőt félre nyeltem és majdnem megfulladtam. - Jól vagy?- figyelt szokásos sas tekintetével Toni. - Igen. – feleltem, mikor sikerült levegőhöz jutnom. – De… Nem járok Tonival. – szögeztem le. Erhard zavartan nézett rám. - Nem? - Nem. – vágta rá Toni is.- Miből hitted ezt? - Mert folyton róla beszéltél. Hogy mennyire hiányzott, és mennyire jó újra látni. - Erhard! Ez még nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok Daniba. - Jól van. Csak azt hittem. Úgy emlegetted… - Oké… felejtsük el. – mondtam. Ezután csak nagyon felszínes témákról folyt a beszélgetés. Nehezen abba is belerázódtam, hogy tegezzem Erhardot. Toniék lakása nem volt túl nagy, de kellemes volt. Két nagyobb és egy kicsi szoba volt benne. Olyan volt, mint egy átlag panellakás. Szűk előszobával, az átlagnál nagyobb fürdővel, közepes méretű konyhával, amiben az egyik oldalon a konyhaszekrények és a tűzhely volt, a
14
másikon, pedig az ebédlő rész. A nappali egyszerűen volt berendezve, és nem volt tévé. Helyette egy egész falat könyvespolc foglalt el. Kicsit régies volt, mégis nagyon jól nézett ki, a maga egyszerűségével. Fekete bőrkanapé, előtte szép barna asztalka, újságokkal. Ezzel szemben a könyvrengeteg, jobbra nyílt egy szoba, feltételezem Erhardé. Fekete ágynemű, magas francia ágy, íróasztal, írógép, könyvek. „Írógép?” néztem még vissza. Ez volt, amit láttam belőle. Toni szobája tulajdonképpen ugyanilyen volt. Ugyanolyan bútorok, egy csomó könyv. Annyiban azért különbözött, hogy neki nagyobb rumli volt benne, és egy nagyon nagy Pán Péter felirat volt a falán. - Amikor újra találkoztunk, nagyon megrohantak az emlékek. Ez egy közülük. – fűzte hozzá a felirathoz. - Én is akarok ilyet. – mondtam. - Megoldjuk. – vigyorgott ő.- Szóval milyen Rebekával dolgozni? - Meglátod hétfőn. Egyébként nem olyan rossz… Meglepően együttműködő és van humorérzéke. - Ezt tudtam róla. Ha kell, tud dolgozni. - Szóval Antónia? Miből gondolta Erhard, hogy a barátnőd vagyok? – vontam kérdőre, a világon a legeslegjobb barátom. - Csak béna… Tényleg sokat beszéltem rólad, de azt hittem, ő is emlékszik rád… - Hát úgy tűnik nem. Folytattuk a beszélgetést és újabb, vicces eseteket idéztünk fel. Olyanok voltak ezek, hogy egy mesekönyvet is írhattunk volna belőle. Hétfőn kicsit feszültebben teltek Erharddal az óráim, mint alapból. Nem igazán értettem, hogy miért. Ezen kívül a tanár úr meghirdetett egy tanulmányi kirándulást következő hét keddre. Korunk egyik írójával szervezett nekünk egy találkozót. Többen örömmel fogadták ennek hírét. Az újság az én fülemnek is kellemesen csengett. Mikor anyáéknak beszámoltam nagy élményemről, hogy az irodalom tanárom, a legjobb barátom bátyja furcsán néztek rám. De anyát ez a tény nem nagyon érdekelte. Kérte, hogy hívjam meg őket hozzánk péntek estére vacsorázni. Ha már vendégül láttak engem, ezt viszonozzuk és szeretné látni, hogy mi lett abból az ennivaló kis fiúcskából. Nem repestem az örömtől, hogy eleget tegyek kérésének. Kínosnak éreztem, hogy a tanárommal lógjak. Bohóc még oké, de egy tanár. A másik oldalról meg, ismerem Erhardékat három éves korom óta, tehát akkor miért is kínos? Ezt elmeséltem Zorkának is. Dőlt a nevetéstől. - Nem tudom, hogy nem tűnt fel nekem Toni és Erhard hasonlósági. Ugyanúgy néznek ki. Sötétbarna haj, szép kék szemek, karakteres, kerek áll, izmos vállak, pisze orr és még a vezetéknevük is ugyanaz. – elmélkedtem. - Az biztos, hogy nem kell nagy ész észre venni… - mondta, és nagyot harapott szendvicséből, amit szünet alatt majszolgatott. - Miért te tudtad? - Amint megláttam őket egymás mellett. Meg kell hagyni… nem tudom eldönteni, melyik néz ki jobban.- mondta teli szájjal. - Atyaég Zorka! – kiáltottam. - Mi van? Nem tagadhatod. - Hát nekem egyikük sem jön be… - rántottam zavartan vállat. - Nem hiszek neked… Mindenki Tonival akar járni. De legalábbis kipróbálni egyet s mást vele. Erre nem igazán akartam válaszolni. Beletúrtam rövid hajamba, és oldalra néztem. - Te ki is próbáltad! – kiáltotta új barátnőm megrökönyödve. - Halkabban. – pisszegtem le. - Nem hiszem el, hogy te is…
15
-
Nyolc évesek voltunk, és NEM voltunk szerelmesek… Aztán tizenegy évesek. De nem ez a lényeg. Nem volt semmi jelentőssége. - Minek nem volt jelentőssége? – kérdezte Toni, aki ép az utolsó mondatrésznél ért oda hozzánk. - Hogy smá…- gyorsan befogtam Zorka száját, és éreztem, hogy pirulok. Persze Bohócnak egyből leesett. - Igen, megcsókoltuk egymást… és? Természetes, ha a gyerekek érdeklődnek. Most is megtenném. – vont vállat Toni. Szemöldökömet ráncolva néztem rá. - Mi van? Megráztam a fejemet. - Vagy már nem is szeretsz? – kérdezte Toni és csikálni kezdte a derekamat. - Ne merd! – kiáltottam és ütni kezdtem, hogy engedjen el. Persze esélytelen volt ellenkezni. Olyan erős volt, mint a bivaly. Aztán megkegyelmezett és nem kínzott tovább a csiklandozással. - Na, de mondjátok már el, hogy volt!- unszolt minket Zorka. Toni nagy nehezen belekezdett, szemét forgatva belekezdett. - Nyolc évesek voltunk, ki akartuk próbálni milyen is egy csók, ott voltunk egymásnak. Megtörtént. Aztán tíz évesen újra. Ennyi. - Aztán hittem legalább egy vacsorára elvitted…- elégedetlenkedett Zorka. - Ne reménykedj. Sosem jártunk… - hűtöttem le barátnőmet végleg.- Toni! – fordultam a másik irányba, hogy ne is lássam Zorka sokatmondó mosolyát. – Péntek este, te, Erhard, nálunk vacsora. Néha a saját külön nyelvünkön beszéltünk. Amikor csak a kulcsszavakat mondtuk el. Ezt nem mindig értette más. Főleg, ha a szöveg bonyolult volt. Néha mi magunk sem. Ekkor olvastunk a másik gondolatában. - Meghívsz minket vacsorázni? - Igen. Anya mondta, hogy hívjam meg a bátyádat is. - Oké. Megmondom neki. Átjöttök ma délután? – kérdezett engem és Zorkát Bohóc. - Nem érek rá. – mondta Zorka.- Tanulnom kell. Holnap kemény német dolgozat vár rám. Passzív mondatok… Utálom. - Elmagyarázom. Gyere velünk.- ajánlottam magamat. - Oké. – egyezett bele.- De ha nem kapok ötöst… - Én is benne vagyok.- mondtam. - Jól van. Én most hazamegyek. Majd gyertek utánam. - Várj… Neked nem lesz órád? - Nem. – mondta Toni. – Emlékezz. Már levizsgáztam. Zorka és én az utolsó óránk után elindultunk az általam már ismert lakásba, de őt felhívták otthonról, hogy siessen, mert vendégek érkeztek hozzájuk váratlanul. Így egyedül állítottam be a Bátor rezidenciába. - Hát Zorka hol maradt? – kérdezte Toni. - Nem tudott eljönni. – mondtam szomorkásan. – Az apja felhívta, hogy vendégek érkeztek hozzájuk. - Kár… Gyere be. – mondta Toni. Megnéztünk egy filmet. Erhard is csatlakozott hozzánk a film felénél. Jól elszórakoztunk együtt. Elég vicces figurának bizonyult az írógép tulajdonosa. Másnap iskola után hazafelé sétáltam. Toni edzeni ment, Zorkával nem tudtam beszélni aznap, mert őrült napunk volt. Egyszer csak hallottam az ő hangját, a nevemet kiáltva. - Várj meg. – tette hozzá. Szaladt utánam.
16
-
Bocsi, hogy nem tudtam tegnap elmenni… Nem akarod elmagyarázni azt a passzív mondatszerkezetet egy forrócsoki mellett? Olyan egyest írtam… - Dehogynem! – mosolyogtam. Egész délután együtt lógtunk. A végén már németül beszélgettünk. Kiderült, hogy Zorkának nagyon jó érzéke van a némethez, csak magyarázni kell neki. A végére már nagyon átfáztam. Aztán otthon kérdőre vontak merre jártam. - Németeztem Zorkával. – mondtam. – Meghívtam Tonit és Erhardot vacsorázni péntekre, ahogy kértétek. - Rendben. Tudod, hogy milyen ételeket szeretnek? – kérdezte anyu. - Szerintem a specialitásunk ízleni fog nekik.- feleltem. - Alig várom, hogy lássam mit lett abból a két kisgyerekből. - Te emlékszel Erhardra? - Sokszor jött Toniért az oviba az anyjával. Nem is tudtam, hogy ismerik egymást. El is érkezett a péntek. Mindenki szépen felöltözött. Anya megpróbált rám erőltetni egy szoknyát, de szokás szerint nem engedtem. Fene, aki azokat a kényelmetlen és idétlen ruhadarabokat felveszik… Felvettem egy szűk, fehér nadrágot és egy fehér pólót. Persze angol „megállíthatatlan” felirattal. A Bátor testvérek nagyon jól öltözötten érkeztek, és még annál is kiválóbban viselkedtek. Sokat nevettünk velük. Humorosak voltak és udvariasak. Erhard különösen kedves és figyelmes volt. Anya és apa meglepő módon Tonival merültek el nagyon a beszélgetésben. A testvéreimnek el kellett mennie vacsora után valami szülinapra. Ezért én szedtem le az asztalt. Erhard felállt és neki állt segíteni. - Jaj, Erhard kérlek, ne csináld. Máris kelek és megyek a konyhába.- szólt közbe anya. - Ugyan. Szeretek mosogatni.- mondta. – Szívesen segítek. Vitát nem tűrve követett a konyhába és segített. - Hol van az antenna belőled. Nem lehet igaz, hogy szeretsz mosogatni.- mondtam neki. Ő csak nevetett. - Nagyon jól lehet közben gondolkodni. Sok dolog kerül olyankor az ember fejébe. Rengeteg ötlet… és szerettem volna segítőkész lenni, ezért talán egy kicsit ferdítettem az igazságon… de csak egy kicsit. Alapjában véve, tényleg nem irtózok a mosogatástól. - Ha te mondod… Nekem csak az kerül ilyenkor a fejembe, hogy mennyire utálok mosogatni, és felnőttként biztos mosogatógépem lesz. - Akkor te öblögetsz.- mondta. Kieresztettük a vizet. Ő mosogatott és elöblítettem, és eltöröltem a tányérokat. Közben beszélgettünk. Annyit nevettem, hogy már fájt a hasam. Mikor elmentek teljesen lehangolódtam. De Zorka felhívott, hogy menjek vele sétálni. Jobb lett máris a kedvem. Mivel még csak fél kilenc felé járt az idő, sikerült kikönyörögnöm apáéktól, hogy engedjenek el, nem lesz semmi bajom. Zorka elvitt a kedvenc helyére. A hegyoldalon lévő templomi sétányhoz. Elmesélte, hogy mennyire ki van akadva. Hogy szörnyű a kedve és, hogy tereljem el a figyelmét. Ezért elmeséltem neki az estém korábbi szakaszát. - SZERET MOSOGATNI?- nevetett Zorka. - Csak be akar vágódni. Vigyázz. A tanárdiák kapcsolatot bünteti a törvény… - Ugyan már. Erhardnak biztos van jobb dolga, mint iskolás lányok után kajtatni.
17
-
Ez igaz. – felelt hallgatóm.- Átjössz holnap? Tarthatnánk mozi estet. A vének nem lesznek otthon. Nem akarok megint egyedül lenni, és nagyon jól éreztem magam ma este. Iszunk, beszélgetünk. Készítek valami finom vacsit. - Jól hangzik.- mosolyogtam. Tényleg nagyon jót beszélgettünk. - Mikorra menjek át? - Nyolc körül jó lesz. - Tökély. – egyeztem bele. Hazasétáltunk, mindenki a maga lakása felé. Zorka még megírta sms-ben a címüket. Én másnap tanultam és anyáék kicsit szájukat húzva, de elengedtek. Ismerték már Zorkát valamennyire. Láttak vele együtt, mikor Tonival hazakísért néha. Nem tetszett nekik a vad külseje. Vad belsőt sejtettek mögötte. Pedig kivételesen nem volt igazuk. Nagyszerű személyiségét rejtett a színes hajú, önkifejező maszk. Tehát elmentem hozzá. Zorka nem lakott túl elrejtett helyen. Egészen pontosan a város centrumban, egy lakásban. - Hello. – üdvözölt nagy örömmel.- Jó, hogy itt vagy! - Szia! – köszöntem én is. - Gyere be. – mondta. Bementem az ajtón és lerúgtam a cipőmet. Lepakoltam a dolgaim. Körbenézve egy egész tágas lakás tárult elém. A bejárattól jobbra volt a konyha. - Szóval. Az ott a vének szobája.- mutatott Zorka a hozzánk közelebb lévő ajtóra a szemben lévő oldalon. – Jobbra tőle az én territóriumom van. - vitte tovább kezét. – Azzal szemben a fürdő és mögöttünk – fordult meg. – a konyha van. Csinos is lakásuk volt. Nagyjából egy, egy négyzetméteres kis beugróban álltunk. Ezután szélesedett ki a lakás és azon belül a nappali. A szoba közepén egy nagy zöld kanapé, ezzel szemben szép, sötét lakkozott kandalló, közöttük egy dohányzó asztalka volt, keresztben, két végében a garnitúrához illő fotelek. A kandalló fölött egy plazma tévé lógott. A kanapé mögött, pedig egy nagy étkező asztal álldogált, székek társaságában. - Üdv nálunk.- mosolyodott el Zorka aztán megölelt.– Na, gyere. Megmutatom a szobámat. Ahogy beléptünk nem az látvány tárult elém, amire számítottam. Azt már tudtam, hogy nem rockzenét hallgat és, hogy a személyisége nem egészen illik a sötétbarna hajába festett élénk, vagány, sötétrózsaszín csíkokhoz, mégsem számítottam plüssállatokra és babarózsaszín falra. Pedig épp ezzel találtam magam szembe, mikor beléptem Zorka szobájába. Szép kovácsoltvas franciaágya volt a jobb felső sarokban az ágy mellett éjjeli szekrénnyel, lápmával. A szoba másik felét szekrénysor és könyvespolcok borították. Érdekes módon, az ajtó oldalán lévő fal teljesen üres volt. Az ezzel szemben lévő falon egy nagy ablak volt. - Erre nem számítottam. – mondtam. Zorka elvigyorodott. - Valahogy éreztem. De majd később feltérképezed. Kész a vacsora. Remélem éhes vagy. – mondta. - Tudnék enni. – feleltem. A menü után filmnézésbe kezdtünk, egy nagy üveg gintonic-kal. Finom kis ital meg kell hagyni. Valahogy elfogyott. Zorka szorgosan töltött után. Ezután jött a következő ital. A film után zenét kapcsoltunk, bolondozunk, nagyon sokat nevettünk. Eléggé italosak is voltunk. Zorka talán kicsit jobban, mint én, amit nem értettem, ugyanis azelőtt nem nagyon ittam. Bár ő, ha jól emlékszem, kétszer gyorsabban ivott, mint én ez által kétszer többször töltött magának. Barátnőm elővett egy cigarettát, aztán rá akart gyújtani. Megfogtam az üveget, ami a kezében volt, elvettem tőle a füstölgő „koporsószöget” és beledobtam. - Mi a…- kezdett bele a kérdésébe. - Nem hagyom, hogy a jelenlétemben gyilkold a magad.
18
-
Mi? Miért? – nézett rám értetlen arccal.- Az én lakásom… Mert a barátod vagyok….és nem hiszem, hogy emlékezni fogsz erre a neveletlen lépésemre, tehát mindegy is nem? Zorka ezen elmosolyodott. Odabújt hozzám. Kicsit még beszélgettünk, aztán hirtelen eltért a témától. - Még sosem volt barátom. Mármint olyan igazi. Tonival jóban voltunk, de nem voltunk olyan kapcsolatban. Elszúrtuk, amikor egy buliban csúnyán berúgtunk és megcsókolt… én meg vissza. Úgy szedett szét minket, egy haverja. Másnap azt mondta, hogy korai még nekünk a gyerek. Mondjuk nekem már tök mindegy…- nem igazán értettem miket beszél összevissza. - Miről beszélsz? – kérdeztem. Folytatta, mint aki meg sem hallotta, amit mondok. - Utálom azt a szemetet. Csak lefogott és nem is hallotta, ahogy üvöltök vele… Még jó, hogy akkor még nem voltam elég érett, hogy gyerekem legyen… Akkor kerültem az apámhoz, meg a barátjához… Furcsa, ha az embernek két apja van, de olyan, mintha két anyja lenne. Szerintem jobban sminkelnek, mint én… - Atyaég Zorka. Te most arról beszélsz, amiről gondolom, hogy beszélsz? Tudja még ezt valaki? - Senki… Csak az apámék és az anyám… Meg a dokik. – felelt. -Neked mi a történeted? Biztos nem lennél ilyen zárkózott magadtól. Amit a szüleidről meséltél az elképesztő. Nagyon szeretnék olyan családot, mint a tiéd. Egy apa, egy anya és testvérek. – témát terelt, de hagytam neki. - Engem örökbe fogadtak…- mondtam. Nem tudom, miért böktem ezt ki. Semmi köze nem volt hozzá. Talán, hogy ne érezze magát olyan nyomorultul. - Mi van? – ámult el. Nem tűnt megviseltnek, attól, amit elmondott nekem. Csak a szemei voltak könnyesek. - Három éves koromban fogadtak örökbe. A szüleimnek nem kellettem. - Biztos volt ár okuk…- védte őket. - Arra nem gondoltak, hogy mi lesz így velem? - Szereted a szüleid? A tesóid? – kérdezte ő. - Mindennél jobban… - Akkor miért vagy mérges, az igazi szüleidre? – kérdezett köntörfalazás nélkül. - Mert… Nem akartak engem. Mert eldobtak. Tönkretették az életem. - Ha nem adtak volna örökbe, akkor most nem lennél a szüleiddel, a testvéreiddel. Nem ismerted volna meg Tonit. Semmi sem lenne abból, amid most van. Nem értem mit pattogsz… Hirtelen rájöttem, hogy igaza van. - Semmi rossz nem történt veled. Jobban jártál így. Szerintem… Engem elvettek az anyámtól. Havonta egyszer látom, és akkor is csak az emlék tör fel, amikor az a balfék bántott. Csak hallgattam magamban és szégyelltem magam. - Néha úgy érzem minek tartani magam, és miért ne legyek fűvel, fával. Ha már egyszer elvették tőlem, amit tartogathatnék. Anélkül, hogy akartam volna. Elhallgatott egy percre. - Ha nem adtak volna örökbe most nem lennél itt velem… és én akarom, hogy itt legyél velem. – mondta. - Igazad van… sajnálom. Én is itt akarok lenni. Megöleltem. Szemem könnybe lábadt, de nem engedtem a sírásnak. Zorka nekem dőlt. Szeme lassan lecsukódott. Aztán pár pillanat múlva már aludt is. Nem akartam elhinni, amit hallottam. Szegény Zorka. Majd megszakadt a szívem.
19
A sok alkohol miatt én is hamar álomba merültem. Életemben először, nem azt álmodtam, amit minden egyes éjjel. De ez sem volt sokkal jobb. Ijesztőbb is volt. Zuhantam, őrültes sebességgel. Aztán egy viharos vízbe estem és fuldokolni kezdtem. Sikítva ébredtem. Zorka rémültem állt a kanapé mellett és rázott. - Dani, mi a baj? Felpattantam és zavartan néztem körbe. Mély levegőt vettem megállapítva, hogy élek és tudok lélegezni. Leültem, és a kezembe temettem az arcom. - Már semmi.- Feleltem egy perc múlva.- Csak egy rossz álom. - A piától én is szoktam rosszat álmodni. De ennyire… - Zorka körbenézett. – Nem is nagyon kaptuk szét a lakást… és még csak cigi szag sem lett. - Mert beledobtam a cigit a sörödbe, mikor megpróbáltál rágyújtani… - Miért? – háborodott fel Zorka. - Ezt is elmondtam tegnap este… Ő továbbra is kérdőn nézett rám. - Mert a barátod vagyok…- ismételtem magam. – Kicsit bunkó dolog volt, de nem érdekelt… bocs… Reakciója ugyan az volt, mint tegnap este. Halvány mosoly jelent meg az arcán. - Emlékszel valamire a tegnap estéből? – kérdeztem kétségbe esve. - A film végére nagyjából… Miért mit tettem? - Hát sok mindent… - Elmeséltem mi történt Tonival? – rémült meg. - Az volt még a leggyengébb. - Mit mondtam még el?- Zorka elsápadt és szépen lassan leült mellém. - Elég mély dolgokat. - Mondd el mindet. – szólított fel, ellentmondást nem tűrve. Elmeséltem az egész estét. Ő csak egy trágár megjegyzéssel kommentálta a történteket. - Tegyünk rendet.- mondtam utána. Rövid idő alatt végeztünk, aztán megreggeliztünk. Eléggé csendben voltunk, ha beszélgettünk is, eléggé felszínes dolgokról. Két-három alapos fogmosás után, megkértem Zorkát, hogy jöjjön át hozzánk ebédelni. Kicsit félve, de igent mondott. Láthatóan nem volt mersze a szemembe nézni. - Figyelj!- mondtam. Megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam. Félve a végre a szemembe nézett. – Nem kell szégyenkezned a miatt, amit elmondtál nekem. Nem adom tovább senkinek… Toninak sem. Én leszek a te ládád. Amit beleteszel, lezárod, ott marad. Tudom, hogy nagyon rövid időtartamú barátság után mondtad el, de nem fogom továbbadni, bárhogy is folytatódjon az utunk. Együtt vagy külön… - Hogy lehetsz ilyen jó? – kérdezte.- Ez egy őrült pletyka lehetne. Te lehetnél a Pletykacica. - Nem vagyok ribanc, és barátoddá lettem valahogy… – mosolyogtam.- Anélkül, hogy akartam volna. Megharcoltál érte. Mostantól én harcolok érted. Megöleltem Zorkát. Percekig ott álltunk egymás nyakába borulva. - Jegyezd ezt meg, mert, amint kilépünk az ajtón, önmagam leszek.- mondtam. A szüleim végre megismerték életem első lány barátját. Furcsán néztek rá, leginkább a haja miatt. Zorka kissé másnapos volt, de nagyon udvarias. Tetszett neki a tágas házunk. A dédnagyszüleimnek köszönhettük. Mikor apa megházasodott és jöttek az ikrek, már nagyon rossz állapotban voltak. Nem akarták, hogy a családtagjaiknak kelljen kezelnie őket folyton, így öregek otthonába vonultak teljesen maguktól. Még pár évig éltek, aztán egy éjjel egymás kezét fogva szépen elaludtak és többet nem ébredtek föl. Én is így akarok majd elmenni. Megebédeltünk és aztán a kis szobámban voltunk.
20
Fehér falak, egyszerű fa bútorok és Pán Péter plakátok, és játékok. Meg kardok. Ez voltam én. Volt néhány újítás a szobámban. Színész példaképek képei és kitettem néhány rajzomat is. Illetve apa ellopta és bekereteztette őket, aztán kirakta a falamra. Zorka ámult és bámult, amikor meglátta azt a sok vonalat egymáson. A következő heteimben nagyon boldog voltam. Jó jegyeket kaptam, jól szórakoztam a barátaimmal és dolgoztam Rebekával a külön feladatunkon, aminek bemutatásának határideje nagyon közeledett. A Bátor lakásban is sok időt töltöttem. Már nem volt annyira kínos ott lennem, hozzászoktam hogy Erhard a tanárom, órákon magáztam, amúgy tegeztem, néha véletlen összekeveredett a két hely, de ez nem volt gyakori és alig volt észrevehető. Toni lebetegedett november közepén. Felugrottam hozzá látogatóba egyik nap. Szörnyen hideg volt. Az időzítésem tökéletes volt. Bohóc elaludt mire odaértem. Pedig el akartam mesélni neki, hogy nagyszerűen sikerült Rebekával a közös feladatunk. Nagy tapsot kaptunk a csoporttól. Kárpótlásul Erhard felajánlott egy teát. - Csak hogy legyen mit mosogatnod. – mosolyogtam. - Megtisztelsz.- nevetett. Beszélgettünk egy sort. Kérdezte, hogyan haladok Rebekával. - Jól. Csak furcsa egy lány. - Mindenkit meg kell tanulni elfogadni… Őt egy kicsit nehéz.- mondta Erhard.- Na jó ez nagyon béna szöveg. A csaj totál káosz… néha azon gondolkozom legális diákmunkát végez-e. Ezen a mondatán nagyon nevetni kezdtem. - Ezt nem kellett volna. – esett zavarba Erhard.- Ne add tovább senkinek Dani, kérlek. – mondta komolyan. - Nem fogom Smee. – feleltem. - Hm? – kapta fel a fejét. - Emlékszem. Már emlékszem. Néha beálltál velünk pár percre játszani. Te voltál Hook kapitány embere, Mr. Smee. - El is felejtettem…- mondta Erhard.- Tényleg így volt. Másfél órán keresztül beszélgettünk. Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan telt az idő. El is kellett rohannom, hogy időben hazaérjek. Hamarosan nekilátott esni a hó, és be is köszöntött a december. El kezdtem tervezni az ajándékokat. Apának, anyának, a testvéreimnek, a barátaimnak és még Erhardnak is kitaláltam egy kis apróságot. El is kezdtem őket készíteni. Egyik nap egy kis hó csatát csaptunk a kertünkben. Átjöttek Toni, Erhard, Zorka és a testvéreim is beszálltak apával együtt. A szünet előtti utolsó hétvégére szerveztem meg. Amint megjött Bohóc és a testvére Zorkával betámadtuk őket. Toni elkapta Zorkát, Erhard felém szaladt. Ledöntött a hóba és rámült. - Megvagy.- mondta.- Aljas vagy tudod? - Te, pedig Hook embere. – megpróbáltam lelökni magamról, de nem sikerült. Elkapta a kezeimet. Mélyen a szemeimbe nézett. Elmosolyodott. Egy kis ideig csak ült és nézett engem. Aztán feleszmélt Kevés havat szórt az arcomba és felkelt. - Menjünk be. – mondta. – Majd később még kijövünk. Felsegített és bementünk. Anya, forró teával és sütivel várt minket. Nagyszerű egy délután volt. Bár furcsálltam Erhard viselkedését. A szünet előtti utolsó irodalom órán a Tanár úr adott nekünk egy különleges feladatot. Írnunk kellett egy saját történetet. Lehetett feldolgozás vagy egy teljesen egyéni a lényeg, hogy igazán minket jellemezzen. Mindegy volt, hogy novella, monológ vagy dráma. Nagyon tetszett tudtam, hogy mit fogok írni. Hazaérve neki is álltam.
21
A karácsonyi szünet első napján Toni egy kirándulásra ment. A szülei még nem értek haza. Úgy volt, hogy öt órára hazaér. Oda is mentem fél hatkor hozzájuk, de nem volt otthon. - Szia Dani. – nyitott ajtót Erhard. - Szia.- köszöntem. – Toni megjött már? - Nem… Lehet, hogy ma nem is érkezik meg. Kérte, hogy szóljak neked is. Nagyon rossz a térerő. Szörnyű viharba kerültek. - Ó. A fenébe. Most mit csináljak akkor? Készítettem neki meglepetést is, de az tönkre megy, ha nem eszik meg időben.- panaszkodtam. - Nos… Én mindig vevő vagyok ilyesmikre. Toni most pórul jár kicsit. – vigyorodott el Erhard. Tetszett az ötlet. Elmosolyodtam. Kezébe adtam az általam készített tejszíhabos édességet és levettem a nagyon sok ruhát, amit a hideg ellen vettem fel. Mínusz fokok tomboltak odakinn, sok hóval együtt. De Bátoréknál kellemes meleg volt. Leültünk a nappaliban, Erhard hozott egy kanalat, egy forró teát nekem, és nekilátott a „művemnek”. Elámult. - Ez elképesztően finom. - Tényleg? Most készítettem először ilyet. Nem is igazán ettem még hasonlót. Toni volt a kísérleti nyulam. Legalábbis lett volna. Újabb kanállal vett. - Nálam jobbat nem találhattál volna. Kóstold meg. – nyújtotta felém a teli kanalat. Elfogadtam. Tényleg nagyon finom lett. Érdekesnek találtam, hogy az irodalomtanárommal ülök, egy rajtunk kívül üres lakásban és ő egy egyénileg elkészített tejszínes madártejjel etet. - Tényleg jó lett. – mondtam. Együtt ettük meg a maradékot Toni ajándékából. - Nos. – mondta Erhard. – Akarsz még várni, hátha Toni megérkezik? - Persze. – vágtam rá. Bár tudtam, hogy valami nincs rendben ezzel az egész helyzettel. Nem ilyen kapcsolatban kéne állnom a tanárommal. - Egy film? – kérdezte. - Mid van? – a kérdésre kérdéssel feleltem. - Lássuk csak…- sorolni kezdte a filmeket. A személyes kedvencét választottam. Már az eleje nagyon tetszett. Miközben néztük, beszélgettünk. Rengeteg mindent mondtunk el egymásnak. A két hónap alatt egészen jól megismertem, de nem is hittem volna, hogy ennyi minden rejlik még benne. Eléggé hosszú film volt. Aztán belekezdtünk még egybe. Nem tudom hol tartottunk, de egy ideje csöndben voltunk. Már nyolc óra felé járt az idő. Erhard és az én kezem egymás mellett volt a kanapén. Ő lassan hozzáérintette a kezét enyémhez. Aztán éreztem, hogy az én kezem is mozdul. Mintha nem is én irányítottam volna. Az ujjaink összefonódtak. Először elmosolyodtam. De később ráeszméltem mi történik. - „Erhard a tanárom!”- üvöltött az eszem a szívemnek. Valamiért mégsem reagáltam rá. Kéz a kézben ültünk vagy egy óráig. Aztán rájöttem, hogy milyen késő van. - Mennem kell. – ugrottam fel. Kiszabadítva kezem az övéből. Olyan érzés volt mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. Kimentem az előszobába. Sietve öltözni kezdtem. – Bármikor is ér haza Bohóc, mond meg neki, hogy hívjon fel. Remélem épségben hazaér. Szia! Kiszáguldottam az ajtón a lépcsőházba leviharzottam a lépcsőn az utcára. Azonnal tárcsáztam Zorka számát. Nem várva, hogy beleszóljon, amint felvette, mondtam: - Hozzánk! MOST. Kérlek. – észre sem vettem hogy a titkos nyelven beszélek, amit Tonival alkalmaztunk. De a barátnőm megértette. - Baj van? – ijedt meg Zorka.
22
- Igen… NEM… Nem tudom… - Mond, mi van! - Nem telefon téma. Tudsz jönni? - Persze. Indulok. Negyed óra és ott vagyok. Gyorsan hazaértem mivel futottam. Az gyakran megnyugtatott. Most is egy kicsit jobb lett, de azért Zorka nyakába borultam, mikor megérkezett. Felvittem a szobámba és csak úgy ömlött belőlem a szó. Még sosem voltam ilyen. „Terapeutám” alig kapott levegőt. - Nem vágsz át…- kerekedett el a szeme, mikor megkérdeztem: - Mit tegyek most? - Kedveled? - Mit gondolsz, mégis miért kérdezem ezt tőled? Ha nem így lenne, nem lennénk most itt, hanem még mindig kiabálnék vele, hogy, hogy mert hozzáérni. - Jogos… -felelt Zorka. –Nem tudom. Nem volt még dolgom tanárokkal… Fiúkkal sem vagyok túl gyakorlott. - Három barát több mint nulla.- mondtam. Tudtam, hogy csak három fiúval járt eddig még. - Igazad van. De tényleg nem tudom, mit tudnál tenni. Szerintem menj a szíved után, amíg az eszed meg nem állít. Kedveled? - Azt hiszem…- pirultam. - Eldöntve.- mondta Zorka határozottan. Azt kívántam bárcsak én is ilyen határozott lennék. Toni éjjel felhívott, hogy megérkezett és holnap délután átjön hozzám. Nálunk elmesélte, hogyan ragadt be a busz és, hogy ők tolták egy darabon. - -… és persze ma este érkeznek haza a szüleink és ragaszkodnak hozzá, hogy gyertek el hozzánk. Meghívunk titeket egy kis délutáni forralt borra és süteményezésre. Huszonharmadikára, ha jó. – mondta Toni búszúzáskor a szüleimnek és nekem. - Persze. Ott leszünk. Mikorra menjünk?- örvendezett anya. Én halálra rémültem. - Majd még telefonálunk. – felelt Toni aztán elment. Apa látta rajtam, hogy nem igazán virulok a meghívás miatt. - Mi a baj Pán? – kérdezte. - Nincs baj. – vágtam rá.- Csak egy kicsit fáradt vagyok. Még nem pihentem eleget a suli óta. - Aha.- láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de annyiban hagyta. Sokat dolgoztam az irodalom feladaton. Készen lettem vele három nap alatt. Leírtam az álmomat, kissé kibővítve, kiszínezve. Éppen, mikor indultunk vendégségbe a Bátor famíliához. Megérkezve Erika, Toni anyja nem ismert fel. - Ó te Szent Ég. – kiáltotta. – Tényleg te vagy az? Alig ismerek rád. Hogy megnőttél.és a többi, és a többi. - Szia Dani. – ölelt meg Dávid, Toni apja.- Örülök, hogy újra látlak. Erika és anya hosszan megölelték egymást. - Jaj Edit. Úgy örülök, hogy végre láthatlak.- mondta anyám égi barátnője. - Én is.- felelt anyu. Dávid, Erhard és Toni kezet ráztak apával. Egy gyors pillantást vetettem Erhardra, de akkor éppen ő is engem nézett. Mosolyogva köszönt. Én gyorsan megöleltem Tonit, mintha észre sem vettem volna, hogy köszönt. Beültünk a nappaliba. Erhard épp mellém ült a kanapé karfájára. Toni a másik oldalamon volt. Beszélgettünk, ajándékoztunk. Szemem sarkából láttam Erhard arcát. Nem is hallottam semmit a szívem dobogásán kívül olyan hangos volt.
23
Toni nagyon jó ajándékot adott nekem. Kis gépet, amit ő szerelt össze. Ha bekapcsoltam, kivetített a falra egy képet. Egy erdő volt a képen. Sohaország. Én egy kardot adtam neki és egy szűk zöld nadrágot. Egy „Pán Péter szettet”. Nagyon értékelte. A csomagban azonban volt még más is. Azt mondta, hogy azt otthon nyissam ki. Én engedelmeskedtem. Erhard apró ajándékát is átadtam. - Boldog karácsonyt.- mondtam. - Neked is. – mosolygott. Teljesen nyugodtnak tűnt. Ez engem is megnyugtatott és végre sikerült egy zavart vigyort magamra erőltetnem. Mikor elmentünk fellélegeztem. Kiérve az autónkhoz észre vettem, hogy fenn hagytam a sapkámat. - Várjatok! – kiáltottam a szüleimnek. – Vissza kell mennem a sapkámért. - Oké. Siess. – mondta anya. Visszaszaladtam a lépcsőházba, felindultam a lépcsőkön. Hirtelen Erhardal találtam magam szemben. - Szia. – mondta. - Szia. – nyeltem nagyot. - Ezt fenn hagytad.- nyújtotta kezembe a sapkámat. - Köszi.- vettem el. Csak álltunk egymással szemben. Egyikünk sem, szólt egy szót se. Erhard előhúzott egy kis ajándék dobozt a zsebéből. - Boldog karácsonyt.- mondta. A kezembe adta a csinos kis dobozkát. Zavartan megköszöntem és ki bontottam. Egy tíz centis kis plüss róka volt benne, a kedvenc állatom. - Ha jól emlékszem kicsiként elhagytál egy ugyanilyen állatkát.- mondta csendesen. - Igen. Veletek voltunk a folyóparton… Senki sem tudja, hogy még mindig a kedvencem. El sem hiszem, hogy emlékszel rá… - Emlékszem. - Mennem kell.- kezem a korláton fektettem. Erhard rátette az övét. - Oké. – mondta. – szia. - Szia. – először nem is mozdultam. Aztán észbe kapva megfordultam és siettem vissza a kocsinkban várakozó családomhoz. - Mi az? – kérdezte a nővérem, meglátva az autóban, az ölemben fekvő dobozt. - Ezt még kaptam.- feleltem. – A sapkámmal együtt hozta utánam Erhard. - Szóval tőle kaptad? - Azt hiszem… - Ó. – piszkált Márti. Egy gyilkos pillantással feleltem neki. - Ugyan kicsim. – mondta anya neki. – Erhard Dani tanára. Nem engedhetné meg ezt magának. Biztos csak kedveskedni akart. Magamban nevettem ezen. Mivel tudtam, hogy nem csak ez volt a célja. A kis róka, aki a Patrik nevet kapta az ágyamon kapott helyet huszonnégy órás szolgálatot tett. Megmutattam Zorkának is, aki egyik nap nálunk volt. Előzőleg küldtem neki egy képet Patrikról. Ő készített neki egy zöld pólót, olyat, amilyen Pán Péternek volt. Adott még nekem egy parfümöt. Én készítettem neki egy A3-as rajzot. Mi ketten voltunk rajta. Az egész kép fekete-fehér volt, kivéve az ő rózsaszín tincseit. Bekereteztem és a csomagba tettem még egy pólót, megállíthatatlan felirattal és kapott még egy fakardot. Neki még nem volt. Imádta mindet. Apa egyik este elkapott. Birkóztunk egy kicsit a nappaliban. Nem volt túl sok kedvem hozzá és ezt ő is látta. Le is győzött. Én a hátamon feküdtem a nappali közepén ő mellettem ült. Őt bámultam. Meglepett, mennyit változott, mióta nem tanít gimnáziumban, hanem az új, nyelviskolai állása van. A hajába ezüst tincsek költöztek, és a szeme sarkából már nem tűnik
24
el nevetés után a mély ránc… barna bőre még mindig egészséges külsőt kölcsönzött neki, de láthatóan öregebb lett. - Mi a baj Kicsim?- kérdezte.- Napok óta, olyan szomorú vagy. - Nem vagyok. – tagadtam. - De igen. Vagy, ha nem szomorú, akkor mi? Látom minden mozdulatodban, hogy baj van. - Nem vagyok szomorú. - Hát? - Félek. – feleltem. - Mitől Tökmag? - Szeretni…- égtek a szemeim.- Mert nem lenne szabad… - Miért nem?- ámult apu. - Mert nem helyes szeretni azt, akit én szeretni akarok. - Ki az, aki megbántott? - Nem bántott. Épp ellenkezőleg. Bízol bennem apu? - Persze. - Akkor abban is bízol, ha én a szívem után megyek, és az eszem lesz a gardedám? - Igen… azt hiszem. Bár sosem volt még azzal dolgom, hogy fiúkkal lettél volna együtt. - Hát akkor bízz meg bennem. - Ezt akarod? - Igen. Vele akarok lenni. - Mond el, hogy ki az! - Nem akarom. Nem rossz ember. Nem bánt meg. Tudom. De nem biztos, hogy a leghelyesebb döntés… - Jól van. Majd elmondod, ha akarod. De addig is, ha találkozol vele, tudni akarom, hol leszel, és a telefonod mindig vedd fel. Ezt kikötöm. - Rendben. Ne mond el senkinek, kérlek. Maradjon ez a mi titkunk. - A család előtt nem fogok titkolózni Pán. Ha rákérdeznek én, amennyit, muszáj elmondok. De megpróbálom a legszűkebb keretek között tartani. Ígérem. - Köszönöm Kapitány. – megöleltem aput jó szorosan. Aztán felmentem a szobámba. Magamhoz öleltem Patrikot és Skype-on beszélgettem Zorkával. A szilvesztert is nála töltöttük, Toni is meg én is. Négy órakor rosszul lettem, és lefeküdtem. Nem mertem megmozdulni sem, olyan nagyon hányingerem volt. Egy idő után sikerült elaludnom. Hogy utána Toni és Zorka mit csináltak, azt nem tudom. Délben ébredtem finom péksütemény illatra. Felkeltem Zorka ágyából. Ő ott feküdt mellettem, mögötte Toni, karját szorosan Zorka dereka köré volt fonódva. Iszonyúan fájni kezdett a fejem. Kisétáltam a hangok és az illat felé. Két férfi sürgött forgott a konyhában. - Szervusz Kedvesem.- köszönt az egyikük. Kicsit vaskos, de nem kövér, vörös hajú alacsony kedves ember volt. - Ó, hello.- köszönt a másik. Ő egy sötétbarna hajú, magas, izmos kifejezetten jó külsejű pörgős személyiség volt. Egyfolytában sürgött forgott. - Jó reggelt. – próbáltam udvarias lenni, de szörnyen hasogatott a fejem. - Még nem volt alkalmunk találkozni. Biztos te vagy Dani. Örülök, hogy végre megismerhetlek. Zorka sokat mesélt nekünk rólad. Én Schmidt Márk vagyok. Ő, pedig Márkus Bertold. - Örvendek.- köszöntem. - Csak nem fáj a fejed?- kérdezte Bertold.- Zorka mindig is híres volt arról, hogy túlzásba viszi az ivást és újra tölteni is, tud rendesen. Majd elbeszélgetek vele erről… Keresek neked egy aspirint. Ülj le addig! Nagyon finom reggelit készítettünk.
25
- Köszönöm. Tényleg nagyon jól néztek ki a sütemények. Kakaós croissant, lekváros tekercs, sajtos rudak. Roskadozott az asztal. - Kérsz egy teát? Vagy kávét? – kérdezett Bertold. - Egy kávé jól esne. – mondtam. - Abban biztos voltam. – mosolygott. – Ó Zorka kincsem. Jó reggelt. - Sziasztok. – köszönt mögöttem Zorka. Talán még nálam is másnaposabb volt. Beleharapott egy sajtos rúdba. - Jó reggelt Bogaram. – érkezett meg Márk az aspirinnel. Egyből többet hozott.- Jól szórakoztatok?- kérdezte. - Ó… igen. Azt hiszem. A vége kicsit zavaros.- felelte. Egyből bekapott egy fájdalomcsillapítót. - Mit csináltatok miután elaludtam. – kérdeztem. - Ó… Hát még bolondoztunk kicsit aztán elaludtunk. Toni vicces, ha iszik. - Láttam… Beszélgettünk kicsit, aztán jól megraktuk a hasunkat finomságokkal. Fél kettőkor kivertük Tónit az ágyból. Igazándiból üvöltve berohantunk, hogy: - TALPRA KITÖRT A HÁBORÚ. – és Zorka a kardjával fenékbe csapta. - Mi a?- riadt fel Toni kiabálva. Feleszmélve folytatta. – Ti mocskos kis szörnyetegek…- elkapta Zorkát a derekánál, és az ágyra döntötte. Aztán forró csókot nyomott az ajkára. Zorka először elmosolyodott, aztán pirulva nézett rám. - Oké… Azt hiszem, tudom, miről maradtam le az éjjel.- mondtam nevetve. – Be kell látni, hogy tökéletesek vagytok együtt. Erre barátnőm felpattant és a nyakamba borult. - Ezt mire fel?- kérdeztem meglepve. - Csak úgy. – mondta. – Plusz még itt vagy, miután megismerted az apáimat. - Jó fejek.- mondtam. - Igen. Nem kell emiatt aggódni. – mondta Toni. Zorkától egyenesen hazamentem és Bohóc hazakísért. - Mondanom kell valamit…- szólalt meg komolyan. – Én… Tudom, hogy megígértem neked, mikor kicsik voltunk, hogy sohasem szeretek beléd. De a szívemnek nem tudok parancsolni. Nem sok hiányzik hozzá. Tegnap egész végig erről beszélgettünk Zorkával, miután elaludtál. Tudom, hogy láttad mielőtt eljöttünk, amit láttál. De, amikor a szemedbe nézek, mégis csak a húgomat látom. Azt is tudom, hogy Zorka és köztem nagyon különleges dolog van. Ezt neki is elmondtam. Mindent. Azt akartam, hogy tudd. Megfogadtam, hogy őszinte leszek veled. Amit most érzek el fog múlni, mert itt van nekem Zorka. Őt is szeretem. De csak akkor múlik el, ha te is úgy akarod. - Bohóc…- ennyi jött ki a torkomon. Ledöbbentem. Nem is igazán értettem mit mondott. Teljesen zavaros, összefüggéstelen maszlagnak hatott az egész. - Tudod érdekes. Erharddal beszélgettem, és ő hívta fel a figyelmem arra, milyen különleges is vagy. De talán csak úgy szeretlek, mint a húgomat. Rá fogok jönni. - Oké.- súgtam összekulcsolt kézzel magam előtt. - Szia. – köszönt el Toni. Puszit nyomott a számra. - Szia.- búcsúztam én is. Bementem a házba. Köszöntem anyáéknak és bedobtam magam az ágyamba. Magamhoz öleltem Patrikot és aludtam. Megint más volt az álmom. Megint a világ szélén álltam. Háttal a világnak. Ugrani készültem. Valaki megfogta a kezem. Összefontuk az ujjainkat. Felfelé indítottam a tekintetem, hogy ránézzek az idegenre. Mielőtt bármit is felismertem volna anya ébresztett. - Kicsim. Nagyi és a Papa mindjárt itt lesznek. Gyorsan fürödj meg.
26
-
Mennyi az idő? – kérdeztem. Fél négy… Honnan van ez a helyes kis kutya?- fogta meg Patrikot. Ő egy Róka és meg van már egy ideje.- feleltem.- Megyek, megfürdök. Gyorsan kiszaladtam megfürödtem. Észre vettem, hogy a hajam vizesen már a fülemig ér. De nem volt időm levágni. Mire átöltöztem, meg is jöttek a nagyszüleim. - Dani!- kiáltotta a nagyapám. – Tényleg te vagy az? Rád sem ismerek. - Igen, én vagyok az, Papa! - Semmi ellenkezés, hogy te Péter vagy? - Nem… Nincs. – félig mosolyra húztam a szám, de leginkább Zorkával akartam lenni jelenleg. Teljesen kimerült voltam. Sok alkohol, a legjobb barátom a legjobb barátnőmmel jár, de közben engem is szeret, de nem tudja hogyan. Mint egy lány regény. Szét akart robbanni az agyam. Megöleltem nagyapát. Külsőre, belsőre ugyanolyanok voltak apával, csak a nagyszüleim Ausztráliában éltek és évente egyszer jöttek el. Nagyit is megöleltem. Szegény megsüketült. De megtanultam a süket-néma jeleket. Köszöntem is neki velük. - Á, megtanultad a nyelvet? – mutatta nagyi. - Igen. – feleltem.- Jól csinálom? - Nagyszerűen. A nappaliban beszélgettünk egy ideig, aztán nagyapa mindenképpen ki akart menni a hóba sétálni. Én elkísértem őt. - Úgy szeretem a havat… Nagyon hiányzik odalenn. Mi van veled Drágám? - Semmi különös. Haladok a drámával. - Igen? Játssz el nekem valamit. - Mit? - Akármit. Nekiálltam tettetni, hogy épp vadászok. Aztán pszichológusba mentem át. Megkérdeztem, „Mit érez ezzel kapcsolatban?”.Papa jót nevetett rajta. Hazaérve megvacsoráztunk és én ágyba bújtam. Nem volt nehéz elaludnom. Ezúttal nem álmodtam semmit. Teljesen kialvatlanul ébredtem. Két kávé után viszonylag magamhoz tértem. Beültem a gépem elé, aztán átnéztem a leckéimet. Este korán lefeküdtem. Másnap kezdődött az iskola. Az irodalom leckémet mappába fektetve vittem be másnap az iskolába. Le is adtam az elsők között. Amikor kivittem Erhard és én összemosolyogtunk. De hirtelen észleltük, mit művelünk és visszavettük a póker arcunkat. Megfordultam a helyem felé mentem. Toni ráncolt homlokkal nézett rám. Szünetben balszerencsémre, kérdőre is vont. - Mi volt az odabenn? - Micsoda? - Ne nézz madárnak! - Csak egy mosoly, nem másztam rá. – mondtam halkan. - Ti kavartok?- dühödött be. - Elnézést? – néztem rá meglepetten. - Ismerem a bátyámat és ismerlek téged. Soha nem néztél rám így. - NEM kavarok a bátyáddal. – szögeztem le. – Csak vicces, hogy összebarátkoztunk, és most visszajöttem az iskolába, és tanár úrnak hívom és magázom. Ennyi. - Oké. Végül is, nem is lenne baj. Összeilletek. – mosolygott. - Mint, te és Zorka. - Ó igen, épp jókor hallom a nevem. – lépett hozzánk az „emlegetett szamár” majd Toni nyaka köré fonta a kezeit. Biológia óránk következett. Nagyjából a felénél jártunk, mikor Erhard beállított.
27
- Szeretném kihívni Angyal Daniellát. Fontos. - Menj! – mondta nekem a biológia tanárom. Kimentem. - Mi a baj?- kérdeztem Erhardot. - Mi ez?- kérdezte felmutatva egy papírt. - Nem tudom…? - A dolgozatod. - Mi van vele? - Zseniális. Mégis, hogyan találtad ki? - Álmodtam… Erhard furcsán nézett rám. - Minden egyes éjjel ezt álmodom. Mindig ugyanaz. Néha nem álmodok semmit. Eddig kétszer álmodtam mást egész életemben. - Tényleg? – hitetlenkedett. - Igen. - Elképesztő. Meg kell tanulnod rendesen írni. Nagyon sokra vihetnéd. Egy óra heti kétszer. Kikérlek tornáról… Vagy szerzek felmentést. Külön órákat kell venned.teljesen kimelegedett. - Nem akarom kihagyni a testnevelést… Nem is tudom, hogy akarok-e külön órát venni. Erhard az ajkait harapdálta, nem bírt megállni egyhelyben. Folyton fészkelődött, lépdelt ideoda. - Hát nem érted? Ez vagy te! Minden, amit nem értettem benned itt van. A betűkben rejlik. Ezen kívül nagyon jó lenne veled le… kihozni belőled még többet. Igazán büszke lennék rád. Menj be és mond, hogy a szüleid hívtak. Hozd ki a cuccod, ez a nap neked már véget ért. – vigyorodott el. – Mond, hogy én igazolom. Tettem, amit mondott. Mikor bementem Toni nagyon gyanakodva nézett rám. Kerestünk a tanárommal egy üres termet, és tanítás végéig beszélgettünk. Nagyon sokat meséltem az álmomról. Mikor már vége volt az óráimnak mondtam, hogy mennem kell. - Figyelj Dani. Ez csak egyszeri alkalom volt. Nem engedhetem ezt meg magamnak tanárként.- Mondta Erhard. Bólogattam.- Ahogy ezt sem…- bezárta a terem ajtaját, odajött hozzám és egyszerűen se szó, se beszéd megcsókolt. A szívem végig a torkomban dobogott, a lábam állandóan elengedett. Ő szorosan magához húzott és megtartott. Nem is tudom meddig el sem mentem el onnan. Mikor végre elengedtük egymást, beszéd nélkül távoztunk. Először én, később Erhard. Egész héten csendes voltam. Egyfolytában arra az ellógott napra gondoltam. Toni egyfolytában kérdezgetett, hogy mi történt, miért hívott ki. Én, pedig azt feleltem, hogy a dolgozatomba kötött bele, mert nem akart hinni a szemének. Igaz is volt… részben. Senki sem avattam be napokig. Magamba véstem az emléket. Erhard óráján nem jelentkeztem, nem beszéltem, ő sem szólt hozzám. Magamtól mentem fel szerepet próbálni. Ő csak annyit mondott, „köszönöm, mehetsz”. De rám sem nézett. Nem is zavart. Péntek este Toni pár fiúval ment be a városba „kanbulizni”. Zorka és én is bementünk, de külön. Sokáig csak sétáltunk. Egyszer egy kis szünetben beszélgetés közben egyszerűen kimondtam: - Erhard kihívott az egyik óráról… - Tudom. Toni állandóan dühöng… Látja rajtad, hogy hazudsz… Miért nem mondod el neki, mi volt? - Megcsókolt… - Mi? Ki? - Erhard. - Na most ne… velem!- kiáltotta Zorka, kihagyandó jelzővel.
28
- Nem teszem. – mondtam. Zorka megállt. - Megőrülök. Ő a tanárod.- kiabálta. - Ne üvölts, és NE mond el senkinek. Toni végképp nem tudhatja. Te is tudod, hogy miért! - Igen. Tudom. De akkor is! KOMOLYAN? Erhard. Elmosolyodtam. - Tetszett? – teljesen izgatott lett. - Sosem tapasztaltam jobbat egész életemben. – vigyorogtam. - Megismétlitek? – kérdezősködött most már kikelve magából. Olyan volt, mint egy kislány. Elmondtam neki mindent. A végére elkeseredett. Egy kicsit én is, mert tudatosult bennem, hogy soha többé nem lesz ilyen. Tovább sétáltunk. Egyszer csak Erhard állt meg előttem. - A rohadt…- szólalt meg Zorka, aztán rögvest észrevette magát és már ott sem volt. - Hello.- köszöntem elkerekített szemekkel. - Mentem. Hívlak holnap. – mutogatta és suttogta miközben lépdelt elfelé. - Mi? Még van egy csomó időnk.- kötekedtem. - Tudom. Szia.- megpuszilt és elment. Ketten maradtunk Ő meg én. Megint csak álltunk egymással szemben… Csak néztük egymást. - Mit tegyek veled? – kérdezte Erhard.- Mit tegyünk? - Én a szívemre akarok hallgatni. - Hát még én… De a tanárod vagyok. Nem engedhetem meg magamnak. - Ahogyan én sem! Attól még veled akarok lenni. - Jaj Dani! – Erhard szorosan megölelt.- Most nem lehet. Várnunk kell. Várjuk meg, amíg Korda visszajön. Utána már csak beszélni fognak. Az meg kit érdekel. - Tarthatnánk titokban. - Nem a tv-ben vagyunk. – mosolygott. – Várj, ha tényleg akarod. - Várok! Erhard elengedet. - Szia!- köszönt el. - Szia. – suttogtam. Mindketten hazamentünk. A következő tanítási napon első utam az irodába vezetett. Korda tanár úr felől akartam érdeklődni. Beléptem és meglepő módon váratlan személlyel találkoztam össze. Persze, az idősebb Bátor testvérrel. - Anyád! – mondtam, majd sarkon fordultam és kimentem. Nevetni kezdtem. Az ajtón lévő kis ablakon visszanéztem és láttam, hogy Erhard is ezt teszi. A következő egy hónapom nem volt ilyen vicces. Az első hetet még pozitívan és jól bírtam. A második már nem volt olyan jó. Irodalom órán, muszáj volt dolgoznom, ahogy drámán is. Az instrukciókat, muszáj volt elfogadnom, felhasználnom. Nem nézhettem keresztül a tanáromon. Ha nem láttam volna minden nap, egészen jól végig tudtam volna vészelni. De így… Nevetett, tette a szokásos dolgait. Mielőtt felvette a krétát, hogy a táblára írjon, összedörzsölte a tenyerét. Mielőtt a jegeskávéjába kortyolt reflexből megfújta, mindig piszkálta az elől hagyott füzetem, mikor félig felült a tanári asztalra óra közben. A harmadik héten Toni besokallt. Egyik délután nem lehetett többet kerülgetni a forró kását. - Mi bajod van már? Két hete tiszta depresszív vagy. - Dehogy! – lepődtem meg. Észre sem vettem magamon. - De igen! Ismerlek! Mi a baj? Amit mondtam? - Nem! Nem. Azzal már kibékültem, és ahogy látom, jól haladsz Zorkával.
29
-
Igen. – mosolyodott el. – De ne terelj. Mi a baj? Hát… Erhard a baj. Mi van vele? Megcsókolt… és ez nekem nagyon is tetszett- a hangom megremegett. El kellett fordulnom. Nem bírtam Toni szemébe nézni. Ő felállt és elment. Az iskola folyosón ültünk. Zorkának zongora órája volt. Én, pedig sírni kezdtem. Sosem volt gyakori szokásom. De Toni azon kevesek egyike volt, akit nagyon, nagyon szerettem. Nem is vettem észre milyen sokáig itattam az egereket. A kicsöngetés és a termekből kiözönlő diákok ébresztettek önsajnálatomból. Zorka halálra rémült, mikor meglátott. - Úristen Dani! Jól vagy? - Igen, csak tűnjünk el innen.- feleltem. Zorka megfogta a kezem fölrántott, kalapját a fejembe nyomta úgy, hogy eltakarta az arcom és kivitt az épületből. Elvitt egy csendes közeli kis helyre. Egy magas bokrokkal körül nőtt aprócska „térre”. Közepén egy kis szökőkút volt. Néhány pad ölelte körül. Olyan volt, mint egy természet alkotta erőd. Nagyjából sikerült elfojtanom ez alatt a könnyeimet. - Mond el, hogy mi a baj! – mondta Zorka. - Elmondtam Toninak… és most utál. – kezdtem újra sírni. Szerintem életemben egyszerre nem sírtam, annyit, mint akkor. Zorka csak simogatta a hátam és adta egyik zsebkendőt a másik után. Másnap ő is összeveszett Tonival. Egy-két napig nem is beszélt egyikünkkel sem. Aztán odaült hozzánk a harmadik reggelen, de nem nagyon beszélt. A hétvégén kaptam egy üzenetet a telefonomon: „Gyere át. Erhard.” Nem tudtam, mit akarhat. Átmentem. Toni nem volt otthon. Edzett. Becsöngettem. - Szia.- köszönt Erhard. Szórakozott volt. Beengedett az ajtón, becsukta utánam. – Egy: Tudom, hogy elmondtad Toninak, mivel eléggé mérges, amiért megcsókoltalak. Fel is rótta nekem. - Ne haragudj.- szégyelltem magam egy kicsit. - Nem érdekel. – nevetett Erhard.- Korda két héten belül újra munkába áll.- szája a füléig ért, repesett az örömtől. Gyönyörű kék szemei csillogtak. Először szólni sem bírtam. A szám tátva maradt. Lassan tudtam csak felfogni. - Ez nagyszerű. – mondtam még mindig nem igazán értve ennek a jelentősségét. Erhard megölelt. Olyan magas volt, hogy nem érte a lábam a földet. Körbepörgött velem a nappaliban. Végre megértettem. Nekem is fülig szaladt a szám. Mégis egy dolog elrontotta a boldogságomat. Erhard letett a földre. Kezével az arcomat simogatta. Elfordítottam fejem. - Mi baj?- kérdezte halkan.- Te nem vagy boldog? - De igen… meg nem is. Keserűen vagyok boldog. - Miért?- még mindig csak suttogott. - Toni. Haragszik rám. - Túl lesz rajta. - Gondolod? - Tudom. Zörgött a zárban a kulcs. Erhard és én fénysebességgel távolodtunk el egymástól. Neki támaszkodtam az ajtófélfának. Hazaért Toni. - Szia. – köszönt, mikor meglátott.- Te mit csinálsz itt? - Nem akarom, hogy haragudj rám.- mondtam őszintén.
30
-
Jaj Daniella.- levágta a táskáját átkarolt és magához húzott. Szinte egymásba olvadtunk, annyira szorosan öleltük egymást. Végre tényleg igazán tudtam örülni Kordának. Mikor hazamentem apu megkérdezte hol voltam. - Toninál meg a titkos hódolómnál. – feleltem vidáman. - Áruld már el, ki ez a hódoló.- nyaggatott tovább. - Egyezünk ki, hogy elmondom hány éves. - Rendben. – mondta megalkuvón. - De bízz meg bennem továbbra is. – kérleltem. - Oké, oké… - Huszonnégy lesz áprilisban…- hadartam el. - MENNYI? – rémült meg apu. - Emlékezz, mit ígértél. - Bízom Benned. De a srácban nem. - Jó ember hidd el nekem, kérlek. - Mikor mutatod be? - Idővel.- mondtam, aztán elsiettem a szobámba. Hétfőn Erhard megkért, hogy maradjak ott óra után. - Március tizenötödikén elviszlek egy filmre, aztán elsétálunk a kedvenc helyemre.súgta. Gyorsan kiszámoltam a napot. - De hiszen az most péntek.- riadtam meg. – Neked, pedig még két hétig tart a szerződésed. Még két hétig a tanárom vagy. - Mi értelme, ha nem izgalmas? - Erhard arcán a jól megszokott elégedett mosoly jelent meg. - Biztos vagy benne? – kérdeztem aggódva. - Egészen.- közel hajolt hozzám és szinte belefúrta a tekintetét az enyémbe. Annyira meg akartam csókolni. Mondanom sem kell, egész héten nem aludtam, és egész héten nagyon nem tudtam figyelni. Otthon igazat mondtam. Szó szerint: - Apa, anya elmegyek Erharddal. Megnézünk egy anyaghoz kapcsolódó filmet. Bár kicsit előbb vettük a Rómeó és Júliát, attól még az új feldolgozása anyaghoz kapcsolódik. Péntek este, mikor megszólalt a bejárati ajtó csengője a gyomrom görcsbe állt. Vagy háromszor majdnem kiszúrtam a szemem, mire sikerült hiúznom. A szempillaspirállal már meg sem próbálkoztam. Egy csinosabb felsőt húztam és rávettem egy pulcsit, hogy anyáéknak ne tűnjön fel. Leszaladtam az emeletről. Erhard ott állt a lépcső alatt. Igen jól nézett ki. Inget viselt, nyakkendővel és egy blézerrel. - Szia. – köszönt természetesen. - Hello. – én is próbáltam annak tűnni. Nyomtan egy-egy puszit a szüleim arcára. Elköszöntünk. Erhard kinyitotta előttem az ajtót. Kellemes kora tavaszi idő volt. A sarkon befordulva, megfogtuk egymás kezét és ő adott egy puszit. Elsétáltunk a moziba. Megnéztük az új Rómeó és Júliát. Az elején még figyeltünk. De nagyon rossz volt. Ránéztem az arcára. Erősen koncentrált, vicces volt, ahogy összehúzta a szemöldökét. Észrevette, hogy figyelem. Felém fordult. - Szerinted is olyan rossz, mint, amennyire én gondolom?- súgta oda. Nevetve bólogattam. Végül feldobtuk valahogy. Az egész film alatt minket bámultak, mert végig nevettünk, popcornnal dobáltuk egymást és beszélgettünk. Nem is igazán figyeltünk a film többi részére.
31
Aztán autóztunk a város szélére. Volt ott egy alaktalan szobor, ami mellől a kilátás gyönyörű volt. Erhard elővett két pokrócot. Az egyiket a kocsija motorháztetőjére terített a másikkal, pedig engem takart be. Felültünk és csak néztük a tájat. Nem is igazán beszélgettünk. Csak ültünk egymás mellett. - Van neked valamim!- szólalt egyszer csak meg Erhard. Leugrott a BMW terepjáró motorháztetőjéről és benyúlt a „valamiért” a lehúzott ablakon. – Ezt találtam a régi cuccaim között… Mármint. Ez csak egy másolat. Elővett egy képet. Keretbe volt fogva. Egy nagyon régi fotó volt az. Erhard és én voltunk rajta. Furcsa kép volt. Akkor még báty és húg kapcsolatban álltunk. Én nagyjából hét éves voltam a képem. Erhard ölében ültem. Ő szemüveget visel, haja hosszú, szinte a válláig ér, nekem hiányzik az egyik fogam. Egy könyvet fogtunk, amiben Ő mutatott valamit. Az előtt készült, hogy elment volna egy másik iskolába, kollégiumba. Azóta nem is igazán láttam. Elképesztően mulatságos volt visszatekinteni a erre a képre. - Váó… - mondtam.- Kemény… Hol találtad? - Feltúrtam pár régi cuccot…- felelte. Két kezével a kocsi tetején a lábaim mellett támaszkodott. Félre tettem a képet. - Köszönöm.- mondtam. Ő közelebb jött hozzám. - Nincs mit. – mondtam halvány vigyorral az arcán. Aztán megcsókolt. Jó hosszan. Aztán újra… Életem legjobb estélye volt. Haza érve nem igazán ment, hogy visszaváltozzak önmagammá. Teljesen meg voltam hibbanva. - Téged meg mi lelt?- nézett rám anya. Velem szembe állt és elkapta az állam, hogy a szemembe nézhessen. – Ittál? – kérdezte. - Egy kortyot sem. – néztem rá rosszallóan, mégis mosollyal a szám sarkában. –Csak szimplán jó volt az estém. Felbattyogtam a szobámba. Felhívtam Zorkát. Azonnal letámadott. - Milyen volt? Volt valami különleges? Mondta, hogy…- szavába vágtam. - Nyugi nagylány! Engedd, hogy levegőt vegyek… Nagyszerű volt. Tökéletes. Életem első randevújához képest végképp… - Úgy érted, hogy még nem lógtál egy fiúval sem, még városban sem? - Nem… - De vele igen és ez a lényeg! Szóval milyen volt? - Ahogy mondtam, moziban mentünk. Aztán felvitt a zászlókhoz. A szobornál ültünk a kocsija tetején. Beszélgettünk… Ő megcsókolt és adott egy régi fotót, amit talált. - Milyen fotót? - Majd megmutatom. Egy közös képünk még, mikor kicsik voltunk. - Na és… meg volt a különleges érzés? Mondta, hogy szeret?- faggatott tovább. A második kérdésénél bennem ragadt a szó, a levegő, a szívem egy pillanatra fogadni mernék, hogy leállt. Szörnyen megijedtem. Szeretlek… ez a szó nem szerepelt a szókincsemben. Csakis a két testvéremnek és szüleimnek nagyon, nagyon ritkán. - Nem… nem mondta. Le kell tennem. Anya szól. Szia! – kinyomtam. Fejem kavargott. Szerelem… szerelem… Ebbe nem gondoltam bele. Szeretet… Anya, apa. Az igazi szüleim. Leizzadtam. Szédültem. Eldobtam a telefonom, ami az ágyamon landolt, kirohantam a fürdőbe és hányni kezdtem. Anya beszaladt utánam a fürdőbe. - Teremtőn.- hüledezett. Letérdelt mellém a WC-kagylóhoz és hátrafogta a hajam. Mikor a gyomrom teljes tartalma kiürült, apa-, aki közben szintén megérkezett -adott a kezembe egy pohár vizet. Kiittam az egészet.
32
-
Szerintetek szerettek a szüleim?- kérdeztem még mindig a WC mellett ülve. Tudtam, hogy kínos téma, és nem is igazán esik neki jól, de tudnom kellett. - Ez hogy jön ide? – kérdezte apa gyanakvón.- Erhard mondott neked valamit? - Nem… Csak… Valahogy… Eszembe jutott.- dadogtam. Megbántam, hogy kérdezősködni kezdtem. Anya megsimogatta az arcom. - Persze, hogy szerettek kicsim. Téged ki ne szeretne…?- mondta.- Most bújj gyorsan az ágyba. Remélem, nem leszel beteg. - Nem hinném. Holnap szerepet kell próbálnom Tónival. Hamar elaludtam. A szokásos álmom játszódott le, miközben aludtam. A világ végét már úgy ismertem, mint a tenyeremet. Hatezer-kettőszázháromszor álmodtam már ezt az álmot… Körülbelül. Másnap reggel korán ébredtem. Minden leckémet megcsináltam, rendet raktam a szobámban, mindent megtanultam. Tizenegyre már semmi dolgom nem volt. Lementem a konyhába anyukámhoz. Ebédet készített. - Jó reggelt kicsim. Te aztán jó sokat aludtál! – mondta. - Már régen fenn vagyok. Nem hallottad a porszívózást? - Az te voltál?- lepődött meg. – Veled meg mi történt? - Nem tudom… Biztos beteg vagyok. Nem kéne iskolába mennem…- csöngettek. Elszaladtam ajtót nyitni. Tudtam, hogy Toni érkezik, de arra nem számítottam, hogy Erhard is jön. Ugyanolyan mosolyukkal néztek rám. Csak a fiatalabb Bátor fiúnak inkább baráti mosoly volt, nem olyan, ami azt mondja: „Ismételjük már meg a tegnap esti autós jelenetet.” - Sziasztok. – üdvözöltem őket, egy nagy levegő után. Kicsit örültem, és kicsit haragudtam is. Tudtam, hogy nem fogok rendesen gyakorolni, ha Erhard is ott van. - Hello. – köszöntek kórusban aztán besétáltak az ajtón. - Erhard! Micsoda meglepetés. – köszönt Kapitány az irodalom tanáromnak. – Hogy vagy mindig? Nem tudtam, hogy te is jössz. - Nem úgy volt, de nem bírtam megállni. – nevetett. – Látni akarom, hogy fejlődik Dani. Tonival akartunk gyakorolni egy szerepet, de most már nem nagyon volt hozzá kedvem. - Nem akartok az udvaron gyakorolni? Olyan szép az idő. – szólt ki anya a konyhából. Egyszerre vágtuk rá, hogy de. Így hát kimentünk. - Szóval ez egy régi darab. Nincs címe, nem tudjuk ki az író… De a mű jó. – kezdett bele Toni. Erhard ledőlt a fűbe a pokrócra, amit kivittem és nézett minket. Egészen belemelegedtünk. Tetszőlegesen választottunk ki jeleneteket. Harcoltunk, vitáztunk, elmélkedtünk, monológokat mondtunk és voltunk szerelmesek is. Apa figyelt minket egy ideig. Csak ült csendben. Erhardot figyelte talán a leginkább, aki beállt néha és nagyon nagyokat nevettem azokon, amiket csinált. Folyton furcsa hangokon beszélt és bohóckodott. Színészkedett. Aztán tartottunk egy ebédszünetet és a szobámban folytattuk a gyakorlást. - Beleszólhatok?- kérdezte Erhard egy szerelmes jelenetnél. - Persze… Te vagy a tanár. – mondtam gonoszkodva. Ő csak forgatta a szemeit. - Szerintem jobban hihetőbb, ha közelebb álltok egymáshoz.- közel tolt minket. A hasunk összeért. – Ne legyen ennyi érzés a hangotokban. Csak, amennyit tényleg használnátok. Hozzátok modernebb helyzetbe az egészet. Legyetek benne ti is ne csak a szerep.- a kezével gesztikulált. Hirtelen megcsörrent Toni telefonja. - Bocsi. – mondta, aztán belehallózott. – Mondtam, hogy nem jó ma… Várj. – Elvette fülétől a telefont. – Erhard! Gyakorolnál helyettem Danival? Közbejött valami… - Persze. – nézett ő gyanakvón.
33
-
Máris indulok. Kösz. Szia. – letette. – Mennem kell. Ne haragudj. – mondta nekem. Megpuszilt. – Kösz Erhard! Ég veled drága Kedves. – viccelődött majd elsietett. Egy ideig más szerepeket gyakoroltunk Erharddal. Anya kopogott be hozzám. - Kicsim! Indulunk! – mondta. - Hová?- kérdeztem meglepve. - Nagyi és papa nyaralójához. Megnézzük mit művelt ott a tél. A testvéreid is jönnek. Nem emlékszel? Tegnap megbeszéltük, hogy nem jössz, mert beteg vagy… - De igen már rémlik. - Holnap jövünk. - adott búcsú puszit az arcomra. – Ti meg csak haladjatok a Pán Péterrel. Vigyázz magadra és hívj, ha baj van. - Ha kell, én idenézhetek még este!- ajánlkozott Erhard. – Végül is felnőtt vagyok. – nevetett. - Ez jó lenne. Köszönöm! Nem akarom itt hagyni Danit betegen. – aggodalmaskodott anya. – sziasztok. Köszönöm Erhard.– kiment és becsukta maga után az ajtót. - Megőrültél Bátor Erhard? – kérdeztem mérgesen. - Most miért? - „Én szívesen benézek este”… - utánoztam.- Ennyi erővel azt is mondhattad volna, hogy ugyan én úgyis itt leszek… - Miért itt leszek? – már megint az, az elégedett mosoly… Vagy nem is tudom, hogy írjam le. Az, aminek nem lehet ellenállni, és tudja ezt ő is, és ezért utálod. Tudtam, hogy elszúrtam. Megpróbálva kimenteni magam, szemeimet forgatva visszatértem szövegemhez. Nem firtattuk tovább. Késő délután eltértünk a gyakorlástól. Beszélgettünk. Lementünk a konyhába valamit enniErhard mutatni akart egy trükköt az almával. Felültem a konyhapultra és néztem, mit csinál. Az alma közepe mellé szúrta a kést többször, hogy egy kört formáljanak a szúrások. Letette a kést, és kezébe vette az almát. A körbe vágott részt a hüvelykujjaival nyomni kezdte. Recsegést hallatott a gyümölcs, majd megadta magát, a közepe kiszakadt a helyéről. Az alma közepén egy lyuk tátongott. - Ezt meg honnan vetted?- kérdeztem érdeklődve. - Az apukám mutatta. – mosolygott. Kettétörte az almát és az egyik felét a szám elé tartotta. Én haraptam belőle egy darabot. Megmosta a ragacsos kezét, aztán elém állt. Hosszú csókot adott. Átkaroltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz. Nem tudom mennyi idő telt el így, de neki álltunk ezek után a vacsorafőzésnek. A kedvencemet készítettük. Tésztasalátát. - Miért nem főzzük a te kedvenced? – kérdeztem. - Mert el akarlak kápráztatni a főzőtudományommal, és a saját kedvencemet nem tudom megfőzni. - Miért mi az? - Egyszer elviszlek a kedvenc éttermembe és megmutatom! – megpuszilt. Megvacsoráztunk aztán Erhard telefonált az anyámnak, hogy rendben vagyok. - Mennem kell. – mondta, miután lerakta a telefonját. Elszomorodtam. – Toni már valószínűleg otthon vár rám. - Ő is átjöhetne. Meg Zorka. Nézhetnénk pár filmet, beszélgethetnénk…-próbáltam maradásra bírni. - Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet… Holnap felhívlak, oké? - Oké.- elbúcsúztunk aztán elment. Nem volt túl sok minden, amit csinálni tudtam. Azt akartam, hogy Erhard visszajöjjön, de ez úgy tűnt, aznap este már nem történik meg. Vettem egy forró fürdőt, egy izgalmas könyvvel aztán elmentem aludni.
34
Hétfőn drámán még dolgoztunk, gyakoroltunk. De a többi órákon csak elvoltunk. Erhard bejelentette, hogy Korda visszajön. Ezért csak játszottunk és beszélgettünk, hogy ki mivé akar válni felnőttként. Péntek délután eljött a szabadság perce. Erhard munkaviszonya megszűnt. Semmi sem állt az utunkban. A következő két hét izgalmasan telt. Barátom talált munkát egy könyves boltban és diákok korrepetálását vállalta mellette. Nekem hozzá kellett szoknom Korda tanítási módjához, de egészen jól alkalmazkodtam. Volt segítségem a Bátor fiúk személyében. Toni és Zorka is megvoltak, én is megvoltam. Állandóan a szabadban játszottunk, őrültségeket műveltünk. Én voltam Péter, ők, az elveszett „fiúk”. De mindig félbeszakadtak a legjobb délutánok Toni titkos telefonhívásai miatt. Vagy, mert hazament fáradtságra hivatkozva. Teljesen titokzatossá vált. Aztán beköszöntött a baj. Erhard hívott kétségbeesve. - Dani! Toni kórházban van. Egyszer csak rosszul lett és nem kapott levegőt. Azt mondták összeesett a tüdeje. - Úristen! Hol van? - A megyei kórházban! - Azonnal ott vagyok! – nem érdekelt, hogy késő van, hogy még tanulnom kell. A szüleimmel közöltem, hogy mit történt és azonnal rohantam a kórházba. Ott sem lett jobb. Toniból csövek százai lógtak ki, Erhard halálra volt rémülve. Hazaküldtek minket mondván, hogy majd másnap jöjjünk be. Reggel Toni már magánál volt és már csak kevés cső volt benne. Rémisztő dolgot mondott el. - Elmentem orvoshoz egyik délután, mert szörnyen fájt a hasam. Erhard és én is azt hittük, csak ételmérgezés. A doki megvizsgált és azt mondta a biztonság esetére egy ultrahangot és egy gyomortükrözést még csinál. Talált valami furcsát. Vett néhány szövetmintát és kiderült, hogy valami megtámadta a szervezetem. Gyógyszereket szedek már egy hónapja, de a tegnapi nap után van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem hatottak. - Ezt miért titkoltad előttem? – kérdezte Erhard mérgesen. - Mondtam, hogy kaptam gyógyszert… - De azt nem, hogy belehalhatsz! - Én sem hittem… - Pedig mondtam, hogy nagyon komoly.- lépett be végszóra az orvos. – Szerencséd volt, hogy a testvéred megtalált! - Jó napot! – rázott kezet Erhard az orvossal. Tonit pár nap múlva kiengedték. A bátyja szabadságot vett ki, egész nap ágyban tartotta, figyelt, hogy a gyógyszereit rendesen szedje, vitaminokat adott neki és minden mozdulatát figyelte. Elmentem látogatóba. - Hogy vagy Bohóc? – rég nem hívtam így. – Javulsz? - Eddig sem volt bajom. Néha nagyon fáj, de nincs különösebb dolgom. Mégis magántanuló lettem a félévre. Augusztusban várnak a vizsgák. - Micsoda? Miért? - Tegnap telefonáltak a szüleim. Vihar van Oroszországban, de amint tudnak, jönnek hozzám. Nagyon megijedtek. Kivesznek egy hosszabb szabadságot, és velem lesznek egy ideig. Kibérelnek egy lakást egy hónapra. Amíg meg nem gyógyulok, otthon fogok tanulni… Szerintem már most nincs bajom, de ehhez ragaszkodnak… - A kis szegény.- gúnyolódtam. - De engedik, hogy két hét múlva sportoljak. Találtam egy kis csapatot. „Szabad futásba” kezdek. Jönnöd kéne. Neked való sport. Falakra fel, kocsikon keresztül. Nincsen akadály. - Nagyon jól hangzik! Hívj majd, hogy mikor. Most mennem kell. Csáó.
35
Erhard lekísért a kapuig. Hosszan megcsókolt. - Eljössz holnap? - Meglátom. Itt vagyok neked, ha kellek. Hívj és itt termek! - Repülsz hozzám! Tudom! – megölelt. Magamhoz szorítottam. - Rendben lesz. Már nagyon jól néz ki! - Meg is halhat…- Erhard elgyengülni látszott. - Nem fog! Ő egy elveszett fiú. Sosem hal meg! - Ez most komoly Dani! - Tudom! Csak tarts ki! Nem lesz baj! Amíg te vigyázol, rá nem lehet baja! Két héttel később Toni és én találkoztunk a parkour-os csapattal. Elmentünk egy nagy, szivacsokkal és tornaszerekkel teli teremben. Elkezdtek minket tanítani. Nagyon élveztem. Két- három hét múlva már az utcákon voltunk. Persze, ez azzal járt, hogy annyi kötszer került rám, mint egész gyerekkoromban. Folyton elestem, megcsúsztam, felhorzsoltam, bevertem, meghúztam és beütöttem mindenem. De ez nem érdekelt. Eleinte minden nap lejártam. Aztán a szüleim felhívták a figyelmem, hogy tanulnom is kéne, ezért azt is beiktattam. Toni egyre egészségesebbnek tűnt. Minden elképesztően jó volt. Erhard figyelmes volt, persze néha összekaptunk, de fél óránál tovább sosem voltunk „rosszban. Nem bírtunk haragudni egymásra. Kompromisszumokat kellett kötnünk, de megoldottunk. Túlságosan őszinte voltam, ami most egy jó tulajdonságomnak bizonyult. Áprilisban újra lehűlt az idő, és megint havazni kezdett. Bohócot és engem ez nem állított meg. Kimentünk futni egy rövidet. Minden tökéletesnek és gondtalannak tűnt. Persze, hogy ez nem tarthatott sokáig. Egy hét múlva Toni megint kórházba került. Benn is kellett maradnia. Komolyabb kezeléseket kezdtek alkalmazni rajta. Nagyon lefogyott és beesett az arca. A bőre fehér lett. A hó elolvadt és már húsz fok is volt. Ő szomorúan ült a szobájában. Egyedül is eljártam futni, de már nem volt olyan jó. Persze ott volt a csapat, de hiányzott a mókamester. Hiányzott Bohóc, aki a nagy ugrások közben viccet mondott, vagy zsonglőrködött kavicsokkal. Zorka is bejött egyik alkalommal a kórházba. Végre láttam, hogy minden a régi. Csókkal búcsúztak. Legjobb lány barátom az épület kapujáig bírta. Hátát nekinyomta a régi kőfalnak és keservesen sírni kezdett. - Ne-nem akarom elveszíteni.- zokogta. A karjaimba borult és csak sírt és sírt vagy egy órán keresztül. Sikerült ezután elcipelnem a házunkba. Az ágyamra fektettem, adtam neki egy pohár vizet. Mellé feküdtem és ott voltam vele másnap reggelig. Akkor már egy fokkal emberibb kinézetet öltött. Tiszta ruhát és egy törölközőt nyomtam a kezébe és a fürdőbe parancsoltam. Aztán kapott reggelit és kicsit késve, de az iskolába is sikerült elrángatnom. Mivel Toni és Erhard szülei már a városban voltak volt lehetőségem minőségi időt együtt tölteni az idősebb fivérrel. Elmentünk sétálni a kedvenc helyére. Ő egész végig csak az öccséről beszélt. - Annyira furcsa, hogy néhány baktériumtól van ilyen rosszul… - Erhard nézz rám! – fordítottam magam felé az arcát. Ő elmosolyodott.- Csak próbálj meg megnyugodni! Nem tesz jót neked, hogy ennyit izgulsz miatta! Figyelj egy kicsit magadra is! Mikor aludtál legutóbb többet hat óránál? - Hat óra alvás. Talán, mikor még tanítottam. - Látod! Itt az ideje, hogy pihenj kicsit! A szüleid vigyáznak Tonira, már nem a te dolgod! - De én közelebb állok hozzá! Én neveltem az elmúlt hónapokban! Lehet, hogy még kicsi volt, mikor örökbefogadtak minket, de attól még én vérszerinti rokona is vagyok.
36
-
Nézd én ezt értem! De akkor sem mehetsz benne tönkre! Kérlek! Csak aludj egy hatalmasat legalább! Vagy menjünk el egyet kirándulni! Csak egy napot pihenj! - Rendben! Ígérem, hogy elmegyünk kirándulni! Megmutathatod, hogy milyen új mutatványokat tanultál! - Köszönöm! – megcsókoltam Erhardot és kissé megnyugodtam. Este én is elengedtem magam és kicsikét sírtam. Tudtam, hogy már nincs minden rendben. Toni egyre rosszabbul volt. Éreztem, amikor vele voltam, láttam, ha a szemébe néztem. Nem akartam őt elveszíteni. Egyik alkalommal Bohóc aludt, mikor odaértem. Néztem őt. Szörnyen festett. Szürke volt az arca, szeme alatt hatalmas táskák ültek. Arca még beesettebb volt, ha ez lehetséges volt. Keze ernyedten feküdt az arca mellett. Vittem neki egy hatalmas tál gyümölcssalátát és egy kis süteményt. Nagyon rossz volt a kórházi koszt. „Azt akarják, hogy ettől gyógyuljon meg az ember?”- gondoltam. Toni felriadt. - Nyugi, csak én vagyok az! – mondtam. - O! Szia… Csak egy rémálom gyötört. Meg kicsit rosszul is látok mostanában… a gyógyszer hatása… lehet, hogy szemüveget kapok. - fogta a hasát. - Fáj?- kérdeztem. - Igen! Egyre gyakrabban… - Nem ihatnál jódot vagy valami…? Az kipucolná a szervezetedből… - Jó ötlet! – nevetett. – Próbáljuk ki… - Hoztam neked vitamin bombát! – mutatottam fel a szállítmányom a témát terelve. - Á! Te vagy a megmentőm! – letettem a szekrényére. Néhány csöndes perc következett. - Dani ugye tudod, hogy meghalhatok? - Ne is mondj ilyeneket. - De így van! – a hangja rekedt volt. Én kezdtem elgyengülni. Láttam rajta, hogy fél. - El akarlak vinni Sohaországba! Ott nem telik az idő. Nem betegednél tovább. Meggyógyulhatnál! - Tudom… De nincs itt a tündér! Nem tudunk repülni… A hangulat ezzel meg lett gyilkolva. Csak ültem mellette, fogtam a kezét, néha sokatmondóan egymásra néztünk. Egy idő után odabújtam hozzá, amennyire csak tudtam. Örültem, hogy elég erős voltam és nem sírtam. Toni májusban is még kórházban volt. Úgy tűnt, kissé jobban van. Felszedett pár kilót. Vidámabb lett. Mintha a tavasszal együtt ő is virágozni kezdett volna. Zorka is vidámabb lett. A jegyei javultak. Az enyémek nem romlottak tovább. Az iskolában olyan sokan szánakozva néztek rám. Gyakran dühbe jöttem. Néha otthagytam egy-egy tanórát miattuk. Mindenki kedves lett hozzám. Még Rebeka is. Nem értetettem, hogy miért. Bohóc jobban volt… Látszott rajta. Boldogabb volt. Nem volt félelem a szemében. Akkor miért sajnálnak ennyire? Toni újabban csokornyakkendőt hordott a pizsamaingjéhez. Mulatságosan festett. Mikor kérdőre vontam csak ennyit felelt: „- Isten ezt adta nekem! Én méltósággal viselem!” Nem értettem, amit mondott… De nem telt sok időbe, hogy megértsem. Május második hetében nagyon rosszul lett. Már nem nagyon volt magánál. Újra gépekre kötötték. Erhard maga alatt volt, ahogy én is. Amikor az egyik erősebb volt, támogatta a másikat, aztán fordítva. Toni mellett ültem, mikor egyszer felébredt. - Péter?- kérdezte.
37
- Igen! Itt vagyok! - Peti! – mosolyodott el. – Hogy vagy? Sírni kezdtem. Boldogan érdeklődött, hogy, hogy vagyok, mikor az ő szívverését követték állandóan nyomon. - Jól vagyok! - Csak nem sírsz? - Dehogy! - Miért sírsz?- olyan gyenge volt a hangja. Suttogott csak. Ujjait az enyém közé fonta. - Félek Toni! - Mitől? Hiszen én sem félek! - Mégis, hogy nem félsz? Meghalhatsz! - Tudom! De nem érdekel! El kell fogadnod Dani! Ez az élet. Meghalunk mindannyian. Én előbb értem célba. Nincs már rám szükség! - De van! Nem akarom, hogy elmenj! Meg kell gyógyulnod! Hogyan létezhetnék nélküled? - Egyszerű! Az első lépés, hogy csak lélegezz! - Miért vagy ilyen nyugodt? – nem tudtam felfogni, hogy tud ilyen hűvös maradni! Halál és élet között lebegett, néha magánál volt, néha alig élt, és mosolyogva közölte, hogy lélegezzek! Üvölteni akartam, már alig kaptam levegőt, az arcom forró volt, és a könnyeimtől már nem láttam tisztán. Szorítottam Toni hideg, szürke kezét. Alig volt már benne élet. De a szemei csillogtak pont, mint régen, mikor megmutatta az első zsonglőr mutatványát. Emlékszem, hogy koncentrált, hogy ne essenek le a labdák. Nagy kék szemei, most is olyan vidámak voltak, mint akkor, a sikeres bemutató után. - Élj együtt vele Dani! – suttogta. Már ő is sírt. A tekintetéből kiolvastam, amit mondani akart. Megértettem őt szavak nélkül pont, mint régen. El kellett fogadnom, hogy el fog hagyni. Többé már nem lesz velem. Hazamegy Sohaországba. Megtalálja a szüleit. Örökké boldogan fog ott élni és, amikor majd én nekem kell elmennem, várni fog rám. Mosolyogva, a boldog kék szemeivel. Ott zokogtam a kezét szorítva órákon keresztül, ahogy Zorka az én vállamon korábban. De végre elfogadtam a tényt, hogy el fogom veszíteni a legjobb barátom. - Keresd majd meg a szüleid Sohaországban… Az igazi szüleid. Örökké velük lehetsz… Bólintott. Később Erhard vígasztalt. Valahogy éreztem, hogy a kocka hamarosan fordulni fog… A nyár első napján Toni elment. A szülei hívtak fel este, hogy pontban hatkor elaludt és abbahagyta a lélegzést. Azonnal Erhardhoz mentem. A kulcsomat használtam, amit vészhelyzet esetére kaptam, mert tudtam, hogy nem fog ajtót nyitni. Igazam volt. Az ágyában sírt, apróra összekuporodva. Mellé feküdtem és vele gyászoltam az öccse elvesztését. Most én voltam, aki inni adott neki, és lekönyörgött a torkán néhány falatot. Nem is tudom, hány napot voltam vele. A szüleimnek nem igazán tetszett, hogy kihagyom az iskolát emiatt. De mit mondhatnék. Erhard volt az, aki megállított. Az ő kedvéért most az egyszer nem voltam megállíthatatlan. Toni távozása összekovácsolt minket. Aztán rám parancsoltak, hogy toljam vissza a hátsóm az iskolába. Meg is tettem. Zorkát is ott találtam. Kisírt szemmel, mégis rendezett külsővel. Keményen visszanézett a szánakozó szemekbe. Kihúzta magát és száz százalékot teljesített. Ekkor jöttem rá, hogy Zorka sokkal erősebb, mint én. Lehet, hogy nem csinál szaltókat, nem úszik jéghideg vízben, de belüle, jóval erősebb nálam. - Merre voltál? – kérdezte.
38
-
Te itt voltál egész eddig? Azt hittem, hogy teljesen kibuktál? Nem vetted fel a telefont, pedig állandóan hívtalak! - Hát igen… falhoz vágtam a mobilom, amikor megtudtam…- halkan beszélt, nem mosolygott, de egyben volt. Jól viselte. Hirtelen szörnyen szorosan magához ölelt. Mindketten sírni kezdtünk, de már nem annyira, mint eleinte. Furcsa volt, hogy máris más volt a fájdalom, amit éreztem. Iskola után Zorka és én a kertben üldögéltünk és csokival tömtük magunkat. - Hogy vagy? – kérdezte barátnőm. - Hogy érted? – néztem rá bután. - Hogy érzed magad?- ismételte. - Üresen…- feleltem. – Olyan mintha kiürültem volna. Nem érzek semmit. - Erhard iránt sem? - De... - Mit érzel? - Nem tudom… - Ki kéne találnod! Csak egyet tudtam. Erhard fontosabb nekem, mint Kapitány. Ez biztosan jelent valamit. Valami lényegeset. Teljesen nyugodtak voltunk. Csak bámultunk egy irányba. A madarak vadul csiripeltek, forróság volt és melegséggel töltötte el a nap a testem. A hangulat a viharelőtti csendre emlékeztetett. Méghozzá helyesen… Egyszer csak az álmomban voltam. Álltam a világ végén. Karnyújtásnyira a semmitől. Oldalra néztem. Annyira ismerős látvány tárult elém. Egy kék szempár. Kékebb a tengernél. Belenézve tudtad, hogy a lelkedig ér A tekintete. - Toni…- remegő ajkakkal ejtettem ki a nevét. Ő csak állt velem szemben a jól megszokott mosolyával. Kezét nyújtotta felém. El akartam fogadni, de hirtelen megcsúszott a talaj a lábam alatt. Ő utánam kapott, de már csak a levegőt markolhatta. Lezuhantam a semmibe. - Jól vagy? – kérdezte egy ismerős hang. A füvön feküdtem, ahol az előbb. – Nem igazán festettél jól. - Láttam Tonit… Ott volt velem a… - Hol? – nézett rám Zorka és Erhard. - A világ végén…- fejeztem be. Szerintem azt hitték megbuggyantam. - Toni nem lehetett ott veled! – mondta Erhard. - Tudom… Elhessegettük a történteket. Este hamar elaludtam… és ő megint ott volt. De az arca már más volt. A megszokott mosoly megvolt, a szeme más volt. Sötétebb… Újra a kezét nyújtotta. Én nem fogadtam el. Csak leültem a világ szélére, ő mellettem foglalt helyet. Néztük a semmit. Felhők úsztak mindenfelé. Vállára hajtottam a fejem, de az szörnyen hideg volt és gyorsan elkaptam az arcom. Rám nézett és a tekintetétől kirázott a hideg. Nem tudtam, mi változott benne. Pár nap múlva kiderült. A konyhában voltam, éppen, hogy hazaértem az iskolában és szendvicset készítettem. Sajtot vágtam egy nagy, éles késsel. Egyszer csak a konyhapult mellett Tonit láttam. Kiejtettem a kést a kezemből, az keményen landolt a pulton, kis híján megsebesítve a kezem. - Rosszul festesz… - jegyezte meg Toni… vagyis az ő szelleme. Kitudja micsodája… - Csodálkozol? Pár hete veszítettelek el, ott voltam a temetéseden, és most megszólítasz…- feleltem.
39
Toni szemei olyanok voltak, mint az álmomban. Sötétek. De most ijesztő gonoszság párosult hozzá. Olyan volt, mint egy szörnyeteg, nem, mint a legjobb barátom. - Nehéz nélkülem igaz? – kérdezte. - Katasztrofális… - Van értelme így élned? – kérdezte, lágy, mély, duruzsoló hangján, amitől kirázott a hideg. - Van… a bátyád… - Alig ismered pár hónapja… az nem igazi érv. Toni lenézett. Követtem a tekintetét. A pulton heverő kést nézte. A kezét az enyémre helyezte, végig futott a hátamon a hideg és az ösztöneim azt súgták, azonnal tűnjek onnan. Szaladjak, amíg a lábam bírja, és soha ne nézzek vissza. - Nem fáj sokáig, nem szenvedsz túl sokat… egyszerű megoldás lenne. Velem lehetsz… örökre. - Miről beszélsz? Azt mondtad, nélküled, kell tovább élnem. Hogy lélegezzek, hogy ne adjam fel. Elsötétült körülöttem a világ, már csak Tonit láttam. Forgott velem minden, a padlót hullámzani láttam. Leültem a padlóra, zúgó füleimre akartam tenni a kezeim, de észrevettem, hogy az egyik a veszélyes kést szorítja. - Gyerünk… TEDD MEG! – üvöltötte a szörnyeteg… Már nem Toni volt az. Ekkor anya nyitott be a házba. Meglátott engem a földön ülve, késsel a kezemben. Feljajdult és hozzám rohant, kivette a kezemből a kést, eldobta és magához ölelt. - Mit művelsz édesem, mit, mondd meg mit? Minden rendben lesz kincsem minden… Sírtam és én is jajveszékeltem. - Megőrültem anya, teljesen megbolondultam… - mondtam. - Dehogy, dehogy. Mikor lenyugodtak a kedélyek, elmondtam mi történt, anya készített nekem egy forró fürdőt, kivitte a borotvákat, bár mondtam, hogy már jól vagyok. Megfürödtem, ittam egy nyugtató teát, hogy anya is megnyugodjon, hogy engedelmes vagyok. Aztán áthívtam Erhardot. - A következő alkalommal küld el, oké?- mondta az ágyamon ülve. - Nem… nem igazán akarom! Jó, hogy velem van. - Az jó neked, hogy üvölt veled valami kivetülése, hogy öld meg magad? Elhiszed, ha azt mondom, hogy nem ő az, aki melletted állt az utcán?- nézett mélyen a szemembe. - El… - hajtottam le a fejem. - Akkor küld el! - Oké!- egyeztem bele. Aztán témát váltottam.- Hogy vagy? - Ahogy lehetek. Még mindig nagyon rossz, de bírom. Hála neked. – felelt. Eltűrte a hajam az arcomból, én pedig a fejemet az ölébe fektettem. Felnyúlva az arcát simogattam. Meg akartam jegyezni minden vonását, hogy bárhová megyek is, Erhard képe mindig velem legyen. - Én nem tettem semmit.- feleltem a válaszára. - Csak az egész múlt hetet azzal töltötted, hogy engem tartottál életben. – mosolygott ő. - Ez a dolgom! – mondtam teljes meggyőződéssel. - Nem kéne egy huszonnégy éves embert ápolnod, aki napokig az ágyában sírt és meg sem mozdult volna, ha nem löksz be a zuhany alá, és nem győzködsz, fenyegetsz addig, amíg nem eszek valamennyit. - De igen! - Mégis miért?
40
-
Mert szeretlek. – teljesen könnyedén, magabiztosan és félelem nélkül mondtam ki azt a szót. Nem azért, mert úgy gondoltam, már ideje van. Éreztem, hogy ennek itt és most van a helye. Pár másodperccel később rájöttem, mit mondtam ki. Meglepett, hogy én ilyet mondok, de nem bántam meg. Sohasem voltam kibékülve a szeretettel és annak kifejezésével. A tény, hogy a szüleim elhagytak, megmérgezte az egészet. Rosszul voltam, ha bele kellett gondolnom, hogy milyen súlya van a szeretetnek, és milyen könnyedén dobtak el maguktól a biológiai szüleim… szeretniük kellett volna nem? Erhard elmosolyodott, de nem a megszokott mosolyával. Sokkal boldogabbnak láttam, mint korábban bármikor. Gyengéd csókot lehelt a számra és halkan odasúgta, amit ilyenkor az ember válasznak várhat. Meg még valamit. - Nekem már csak te vagy. Te vagy a mindenem. Egy idő után elaludtam. Jött is a megszokott álom. Megszokott, vörös sziklák, lemenő nap, és a felhők. Minden stimmelt, kivéve Toni jelenlétét. Nem vártam, mosolyra, rideg tekintetre, kéznyújtásra. - Nincs itt helyed! – követtem a barátom tanácsát. – Menj oda, ahová tartozol. Már máshol kell lenned. Ő dühös lett. Halálra rémültem attól, amit láttam. Már nem is ő volt az, ahogy korábban is, átváltozott. Ugyanaz a test, ugyanaz a ruha, haj. De a szeme, az arcizmai rándulása. A tekintete sötétebb volt, mint a legmélyebb erdők éjjel. Visszaemlékeztem arra, amilyen kicsinek volt. Az övé volt a világ legkedvesebb és legboldogabb arca a világon. A szemei folyton jóindulattól árulkodtak. Könnycseppek gurultak le az arcomon. Jóval határozottabban ismételtem meg, amit az előbb mondtam. - Menj el! Nem akarom, hogy itt legyél! Már nem vagy, aki voltál! Üvölteni akarhatott, de hang nem hagyta el a torkát. Mintha nem tudott volna beszélni. Dühödten felém szaladt, én elálltam az útjából és ő hang nélkül lezuhant a semmibe. Én megint sétálni kezdtem a világvégén, bár már ismertem az egész helyet. Vártam, hogy felébredjek. Reggel hulla fáradtan ébredtem, Kapitány rángtatott ki az ágyból. Erhard az éjszaka folyamán kiment a szobámból és hazament. Meghagyta a család privát szféráját. Elővettem az ünneplőruhám. Az év egyik szörnyű napja, az évzáró, mikor is szoknyát kell húzni. Utáltam, hogy utánam fordulnak az utcán, meg füttyögnek. Bár a bátyám állította, hogy örülhetnék, mert ez bizonyíték, hogy mennyire jól nézek ki. De legalább vége lesz a iskolának két hónapra. Elvánszorogtam az ünnepségre, végig bambultam az egészet, aztán indultam volna haza, hogy megszabaduljak a szoknyámtól, de a volt irodalomtanárom ott várt, napszemüvegben, fehér ingben, a kocsijának támaszkodva. - Ohó! – szólalt fel Zorka. – Itt a kandúr, de hiányzik a nyakörve. Fond gyorsan a nyaka köré a kezeid, mielőtt Rebeka lekapja… - Zorka végig mért.- Végre láthatja a csinos kis virgácsaid! Húztál már szoknyát valaha a kedvéért? - Fogd be te lány, mert mindjárt lecsaplak.- hűtöttem le. - Ajjaj! Azt hiszem, itt mai izgi nap lesz! Emberek az enyém a pasi! – hallottam Rebekát a közelemből. - Bébi! Azt hiszem itt az ideje, hogy jelezz a tömegnek! Már nem a tanárod, legális! – súgta a legjobb barátnőm. - Később hívlak! – mosolyogtam. Megpusziltam és leugráltam az iskola lépcsőin, Erhard ölelésében célra találva. - Elképesztően jól nézel így ki. – mondta.
41
- Utálom. A. Szoknyát.- tagoltam. Erhard nevetett, és egy hajtincsemet babrálta. Most vettem csak észre milyen hosszú már a hajam. A nyakamig ért. - Attól még jól áll! - Köszönöm szépen! - Mehetünk? – nyitott ajtót Erhard. - Hová? Természetesen, ha választ kaptam volna, de ez nem történt meg. Csak egy titokzatos mosoly és vállrántás volt a felelet számomra. Annyira ugyanolyanok voltak, Erhard és Antal… de legalább Erhard még velem volt. Mielőtt beszálltam az autóba visszanéztem Zorkára. Ott állt a lépcsőn, engem figyelt, magassarkúit a kezében lóbálta. Mosolygott. Boldog volt, amiért én az voltam.
42
