Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar IKV0101-L – MAGYARORSZÁG KULTÚRÁJA A XXI. SZÁZAD ELEJÉN Dr. Agárdi Péter egyetemi tanár
A kígyó bennünk lakik? Gondolatok Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka. Magvető Kiadó, Budapest, 2004. című könyve kapcsán
Anyám elalvás előtt mindig azt mondta: „Ne félj kicsim, szörnyek nincsenek!” Most már tudom, hogy hazudott...
Ambrus Attila József Informatikus könyvtáros – AL – 1. évfolyam. 2. félév Pécs, 2008. április 13.
Ursula Binder, született Ursula Lehmann az Úrnak 1666-ik esztendejében papírra
rótta
elmúlt
életének,
kiváltképp
gyermek-
és
ifjúkorának
nyomorúságos dolgait.1 Fent említett korszakának keretezője, s földi megnyomoríttatásának kezdete és hamvadó árnyéka minden esetben az emésztő lángnyelvek gonosz nyaldosása által teljesedett be. Balsorsának pecsétje már idő előtti világrajöttekor ütötte elmosódó fekete foltját atyja lelkébe, kinek égető balsejtelme támadott ifjú leánya vérségi tartozását illetően. E súlyos sejtelem fertőzte innentől ifjú Orsolya (Ursula) életét, s mérgezte végletekig, fogva tartva őt a legsúlyosabb bűnökben, mi embert a legmélyebb lelki nyomorba dönthet. Mi olvasók, kik hálát rebeghetünk, hogy e fájdalmas, nyomorúságos történet nem velünk, vagy a hozzánk közel állókkal történt meg, mégis babonázva faljuk Orsolya öregkori vallomásainak sorait. Azok lapjait borzadállyal égetjük agyunk rétegeibe, mert a lassanként kialakuló fájdalmas vallomás utat tör lelkünk legrejtettebb félelmeihez. Hiszen ki ne rettenne meg a bűntől, ha rájövünk, hogy kit urának hittünk, az neki apja, és egyszersmind ura is, s a lány, ki őneki lánya, egyszersmind a felesége is.2 Ki most feladná betűim olvasását – hisz a fejekben eddigre már zavart is okozhattam –, buzdítom Orsolya életrajzának megismerésére, hiszen történetének és lázálmainak feljegyzései mint igazgyöngyszemek a nyakéken sorakoznak szépen, s várnak megolvasásra, hogy annak végeztével a szomorú történet méltó helyet kaphasson kinek-kinek kincsesládikájában. Kérem az olvasót, hogy ismerje meg a fiatal Orsolya történetét, ki élete hajnalán félárvaságra jutva vele egykorú (s azonos nevű) mostohája árnyékából kitörni akarván egy távoli rokon ifjú s nagyvilági bohém (Miklós) karjaiba menekülvén, meggondolatlanul vétkezik a hamvas szűziesség
1 2
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka. Magvető Kiadó, Budapest, 2004. 5. o. alapján. Uott. 437. o. alapján.
1
szentsége ellen, és bolond szíve egyedül maradván, súlyos és egyre domboruló vétkével kell szembenéznie. Orsolya atyja, aki patikusként tengődik, leánya állapotán már a késői idő miatt szerekkel segíteni nem tud. Mivel Orsolya félrevezető vallomása, miszerint a városba (Lőcse) beeresztett hadak katonái közül került ki az erőszakos gaztevő (erre az erőszakoskodásra valóban vannak tanúk), a szégyen kitudódását elleplezendő a család vidékre szökik, hogy az érkező gyermek megszületését követően azt a másik Orsolya (a meddő mostoha) gyermekének vallják. A család a sikeres szülés után az atya ifjúkori városába (Dörenburg) távozna, hol átvenné fivérétől örökség gyanánt a helyi patikát. Időközben a mostoha, ki féltékenységében s férjének annak leányához fűződő szerelmi érzéseinek tudja be a megszületendő fattyú kisdedet, a bűn mocskától és szégyenétől felajzva menekülni próbál a vidéki házból, de balszerencséjére útonálló haramiák golyója által elveszik. A patikus, leánya bűnbe esésének kitudódása miatti félelmében, elhalt feleségét leányaként temetteti el, s az élő leányt várandós feleségeként mutatja be Dörenburgi új otthonában. Orsolya gyermekét már e minőségében hozza világra, de a gyermek nemsokára idejekorán, gyengeségében az Úrhoz távozik. Orsolya a személycsere csapdájában vergődve éli a „feleség” életét. Apja viselkedése idővel mind féltékenyebbé válik, s végül leányát valójában is asszonyává teszi s így élnek boldogtalan fertőzésükben, mígnem egyszer hívatlan látogatójuk akad. A lány egy régebbi kérője (Mátyás) teszi tiszteletét a patikusnál, s kiderül számára, hogy holtnak hitt kiszemeltje valójában életben van. Ez újabb reményt táplál az „öreglegény”-ben. A patikus végzetes tettel mélyíti bűneinek sorát, s megölve a hívatlan régi barátot, reméli a család fertelmének titokban maradását. Orsolyát a tetem eltüntetésével bűnrészessé teszi, ki ekkorra már érzelmektől mentesen
2
fogadja sorsát, de mélyen a lelkében tudja már, hogy atyjától s mocskától csak úgy menekülhet meg, ha sikerül nyomtalanul elszöknie. Egy ifjú és lelkileg még éretlen fiatalemberre tukmálja magát, s kihasználja annak buzgó vágyát, hogy az apján titokban így álljon bosszút. A fiatal
doktort
a
házasságtörés
bűnével
zsarolja,
s
ráveszi
őt
az
asszonyszöktetésre. A szökés napján véletlen segítségként a várost felemésztő tűzvész kavarodásában a szökevények egy másik városba (Güns) – a doktor anyjához – menekülve eltűnhetnek az ismerősök szeme elől. E városban „törvénytelen” frigyre lépnek a fiatalok, s Orsolya, ki aztán évek multával három fiat szül, özvegységre jutva veti papírra történetét, hogy aggságában titkolt bűneitől így szabaduljon, s a másvilágon talán megbékéljen. *** „Most végre tudjuk, hogy játszódott le ez az egész a valóságban!” – jegyzi meg Győrffy Miklós3 két terjedelmes új (2004) magyar regény kapcsán. Teszi ezt
joggal, hiszen Rakovszky Zsuzsa új regénye nyelvileg és irodalmilag nagyszerű munka... ráadásul – ne feledjük! – egy költőtől. A könyvet olvasva a 16-17. század fordulója és a felvidéki két szász – németek lakta – város: Lőcse és Ödenburg (Sopron) egy nagyszerű regényhez illően mutatkozik meg az olvasónak. A regény „hősnőjének” önvallomása nem kordokumentum, se nem valóságos, se nem fiktív, hanem színtiszta irodalom. Olyannyira irodalom, hogy már-már azt hihetnénk, talán valamely nagy klasszikus szerzőnk tollából ered. A történetmesélés a kezdeti lassúságból döccenőmentessé, érdekfeszítővé válik, ugyanakkor az olvasóban izgatott kíváncsiságot fakaszt, olyannyira, hogy a történet „beindulása” után az oldalakat érdeklődve és szörnyülködve (azért a vérfertőző szál igencsak kényes téma) falva, az idő és a tér teljesen megszűnik, és a történet 3
Győrffy Miklós: A szó szüli a valót. Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka kritika. Jelenkor, 2003/9. sz., 903. o.
3
cselekménye uralja azt, aki a kezéből e súlyos könyvet (467 oldal) le nem teszi. A
történetmesélés
nyelvezete
pallérozott.
A
szerző
gyönyörűen
(mesterien, ahogy egy költőhöz illik) használja a magyar nyelvet. A nehéz témákat (pl. a patikus éjszakai szexuális közeledése és a bűn beteljesedése), csodálatos nyelvezettel (és ami fontos, nem közönségesen) szimbolikusan, szép hasonlatokkal oldja meg. Az irodalmi kritikusok szóvá tették ugyan, hogy valószerűtlen a történetben, „hogy ez a csekély műveltségű, az írás művészetében nyilván teljesen járatlan, egész életét a háztartásnak szentelő, szegény, vaksi polgárasszony tökéletes stílusműveléssel és bámulatos kifinomultsággal elemez pszichológiai folyamatokat.”4 Ráadásul az önvallomás, ami igen súlyos lelki traumát elszenvedett életutat ír le, díszes nyelvezetű és nem a szenvedésen átesett ember nehéz, akadozó vallomása. Természetesen a szerző tarthatta volna magát ahhoz, hogy Orsolya szájába (illetve kezébe, hiszen a főszereplő mondandóját úgy írja le, és nem úgy beszéli el) olyképpen adja a szavakat, hogy a kritikusok szót ne emelhessenek, azonban akkor ez a regény eggyé vált volna azok közül, amik manapság a könyvesboltok előkelő helyein terpeszkednek (néha igencsak jogtalanul)... s talán akkor 2003-ban a Magyar Irodalmi Díjat sem kaphatta volna meg.5
4 5
Győrffy Miklós... i. m. További kritikákat találhatunk a http://www.inaplo.hu/_inlog/log-szerzo/rakovszky_zsuzsa/ weblapon.
4
