A kiadói tanács tagjai: Balázs Imre József Cseke Péter Horváth Andor Kántor Lajos Kelemen Hunor Kovács Kiss Gyöngy Lászlóffy Aladár Selyem Zsuzsa

ABLAK A JELENRE

A kiadói tanács tagjai: Balázs Imre József Cseke Péter Horváth Andor Kántor Lajos Kelemen Hunor Kovács Kiss Gyöngy Lászlóffy Aladár Selyem Zsuzsa

ABLAK A JELENRE

Komp-Press Korunk Baráti Társaság Kolozsvár, 2004

Lucrare sprijinitã financiar de Ministerul Culturii Megjelent a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, valamint a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával

© , 2004 ISBN : 973–9373–

Balázs Imre József

Egy pályázat és környéke Mielõtt néhány szubjektív megjegyzéssel kísérelném meg összegezni azt, amit a Korunk 2002-es Ablak a jelenre címû pályázata jelentett és jelenthet a továbbiakban – ez a pályázat képezte 2003. áprilisi lapszámunk, illetve jelen kötetünk kiindulópontját –, szükségesnek tûnik tényszerûen is feltárni e vállalkozás célját, hátterét. A legutóbbi romániai népszámlálás 2002-ben közzétett eredményei arra késztettek minden felelõsen gondolkodó értelmiségit, hogy igyekezzék felmérni: milyen helyzetben él jelenleg az erdélyi magyarság, milyen jövõképpel rendelkezik. Olyan stratégiák kidolgozása vált szükségessé, amelyek számolnak a jelenlegi helyzettel, és pozitív kötõdést alakítanak ki az erdélyi fiatalokban környezetükhöz, illetve lehetõséget is teremtenek számukra ahhoz, hogy szülõföldjükön teljesítsék ki önmagukat, és majd itt alapítsanak családot. Az ilyen stratégiák egyik lényeges elemét kell hogy képezze az, hogy maguk a fiatalok, akik ebben a régióban élnek, hogyan látják saját jövõjüket, milyen képpel rendelkeznek közösségük, családjuk hagyományairól, hogyan illeszkednek be a nyilvánosságba, az erdélyi intézmények kereteibe. Ennek a helyzetnek és generációs közhangulatnak a feltérképezésére vállalkozott a Korunk szerkesztõsége, amikor Ablak a jelenre címmel pályázatot hirdetett erdélyi magyar középiskolások számára. A pályázat abból az elképzelésbõl indult ki, hogy a környezethez való viszony alakítható, megváltoztatható, és hogy ehhez a változtatáshoz szükséges elsõ lépés az, hogy ki-ki saját véleményt alakítson ki és fogalmazzon meg róla. A pályázati kiírás szövege a következõképpen hangzott:

5

Az, hogy mennyire érzed magad jól és otthonosan egy városban, egy régióban, részben rajtad múlik, részben azon, hogy mennyire fogad be téged az a térség. A viszony, amely közted és környezeted között van, alakítható. Az elsõ lépés ebbe az irányba az, hogy véleményt mondj róla. Oszd meg másokkal is gondolataidat arról, hogy milyennek látod helyedet a világban! A Korunk szerkesztõsége pályázatot hirdet középiskolások számára „ABLAK A JELENRE” címmel. Részt vehetnek a 2002/2003-as tanévben középiskolás diákok, valamint azok, akik a 2001/2002-es évben végzõsök voltak. A szerkesztõség olyan kisesszéket, fogalmazásokat vár 2–5 oldal terjedelemben, amelyek az alábbi kérdések valamelyikébõl indulnak ki (nem kötelezõ mindhárom kérdésre válaszolni!): 1. Hogyan látod saját helyzetedet, környezeted és a szûkebb régiód helyzetét most – és 10 év múlva? Próbáld körülírni úgy, hogy minél több dolog megtudható legyen róla! 2. Hogyan élte meg családod (nagyszüleid, szüleid) a 20. század történelmét? A családi elbeszélések alapján nem csupán a történelmi események (világháborúk, hatalomváltások), hanem a mindennapok megélése is érdekel. Arra is ki lehet térni, hogy melyik korszak tûnik neked a legrokonszenvesebbnek és miért? 3. Egyik napilapban jelent meg a következõ szövegrészlet: „...hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” Fejtsd ki, hogyan látod ezt a helyzetértékelést, mennyire értesz vele egyet! Az elnyerhetõ díjak: I. díj: 2 000 000 lej. II díj: 1 500 000 lej. III díj: 1 000 000 lej. A szerkesztõség az Erdélyi Híradó Könyvkiadó, az Erdélyi Magyar Könyvklub és a Charta Könyvesbolt támogatásával kü-

6

löndíjként könyvcsomagokat is kioszt. A legjobb pályamûvek megjelennek a Korunk hasábjain. A pályázat beküldési határideje 2002. november 30. volt. A kiírás sok olyan – középiskolás vagy esetenként még fiatalabb – diákot vonzott, akik (szüleik, nagyszüleik megszólaltatásával) a közelmúltról, jelenükrõl és jövõképükrõl adtak számot. 78 pályamû érkezett be Erdély teljes területérõl (sõt, egy írás Magyarországról is befutott), minõségileg is figyelemre méltó munkák, ezért a zsûri a tervezettnél több díj kiadásáról döntött, a következõképpen: Nagydíj (a társadalomtudományilag legérettebb dolgozatért): Móra-Ormai Zoltán (Sepsiszentgyörgy) I. díj: Balogh Xénia (Kolozsvár) és Szén János (Csíkszereda) A zsûri különdíja (az egyik legfiatalabb, kiemelkedõ tehetségrõl tanúskodó pályamû szerzõjének): Papp-Zakor Ilka (Kolozsvár) II díj: Fülöp Orsolya (Parajd – Székelyudvarhely) és Török Noémi (Székelyudvarhely) III díj: Bálint Tamás (Székelyudvarhely) Mazurek Andrea Janka (Szatmárnémeti) és Nagy Ella-Bernadette (Csíkszereda) A zsûri dicséretében részesültek: Molnár Gyöngyi (Székelyudvarhely), Nagy Zsuzsanna (Kolozsvár), Pál Lehel (Oroszhegy – Székelyudvarhely), Sütõ Béla József (Vargyas – Barót), Szõgyör Árpád (Csíkszereda) és Zsizsmann Erika (Kolozsvár). A pályamunkák száma és kiemelkedõ minõsége szükségessé teszi, hogy a középiskolás diákok írásait lehetõleg teljes terjedelmükben megismerhesse a magyar (és akár nemzetközi) nyil-

7

vánosság. Kötetünk a díjazott szövegeket teljes terjedelmükben közli, a többi írásból szemelvényeket mutatunk be. A pályázók köre, noha nem fedi le teljes egészében és arányaiban Románia területét, reprezentatívnak mondható olyan értelemben, hogy az erdélyi magyarság leendõ értelmiségi elitje nyilatkozik meg a szövegekben – ez az írások ismeretében bízvást megelõlegezhetõ. A szövegek reményeink szerint átfogó társadalomtudományi elemzések tárgyát fogják képezni a közeljövõben, e feldolgozás egyik elõmunkálataként közöljük összeállításunk élén Veres Valér szociológus tanulmányát a pályamunkák tartalmi vonatkozásairól, azok szociológiai szempontból releváns problémafelvetéseirõl. Ugyanakkor szükségesnek mutatkozott a szociológiai értelemben vett “minta” reprezentativitását növelni más ifjúsági kutatások bevonásával – a szövegek általános trendekkel való összevethetõségét Csata István rendkívül izgalmas tanulmánya teremti meg, amely az erdélyi magyar középiskolások értékrendjérõl szól. Az az ötletesség, amellyel a pályázó diákok mûfajt találtak a múltról, jelenrõl való beszédhez, sokszor irodalmi kvalitásokat villantott fel. Ez a pályázat azonban elsõsorban nem az irodalmi típusú szövegszerkesztést állította elõtérbe. A kérdések, amelyek kiindulópontot jelentettek, többnyire értekezõ jellegû, gondolatkifejtõ szövegeket „szabadítottak fel” a diákokból. A helyzetértékelésekben sajátosan keveredtek a véleménynyilvánító kijelentések azokkal, amelyek megpróbáltak valamiféle tényszerû leltárt készíteni a közvetlen környezet állapotáról. Az egyik díjazott szerzõ például kerékpárra ült, s a tényfeltáró riportok nyelvén – majd azt a helytörténeti munkák adatainak kommentárjával kiegészítve – rajzolta meg városa, Csíkszereda portréját. Így szerencsésen került egyensúlyba a tények és kommentárok aránya. Az ilyen szövegekbõl markánsan rajzolódik ki az a kép, amely a diákokban városukról, régiójukról él: fontos, hogy melyek azok a valóságelemek, amelyeket kiemelnek, és hogy miként viszonyulnak ezekhez. Általában a kritikus

8

perspektíva a domináns, a Székelyföldön és a szórványvidéken egyaránt fel-feltûnik az ironikus, gunyoros hangvétel is, amely – nevezzük így – elnézõ szeretettel beszél arról, ami a fiatalokat körülveszi. Sokan választották azt a kérdések között kínált lehetõséget, hogy a 20. század történelmérõl nyújtsanak személyes, átfogó képet. Az így létrejött „mûfaj” a beszélt történelem sajátos változata: szinte mindegyik múltról író pályázó nagyszülei, szülei beszámolói alapján vázolja fel azokat az eseményeket, amelyek meghatározónak tûnnek a múlt század történelme szempontjából. Ezek az elbeszélések, ahol a pályázó diákok általában az „interjúkészítõ” szerepét vállalják, megmutatják, hogy mennyire nagy volt a szakadék a 20. század során a családokban elmesélt, újra- és újraélt történelem, illetve a hivatalos történetírás között. Elõfordul egy-egy írásban, hogy a pályázó jelzi: az idõsödõ nagyszülõk-dédszülõk nem szívesen beszélnek egy-egy mozzanatról, sõt egyik helyen, az oroszok bejövetele kapcsán az is elhangzik, hogy „errõl nem szabad beszélni”. A legfiatalabb generációt ilyen szempontból nem kötik a korábbi tabuk: nyíltan, kertelés nélkül fejtik ki véleményüket, bármirõl is legyen szó. Ez elõrevetíti a nyilvánosság intézményeinek majdani szabad, természetes használatát is részükrõl. Azok az írások lettek a legizgalmasabbak, ahol a kérdezõ, múltban kutató középiskolások valamilyen módon önmagukat is elhelyezték a történetben: viszonyították önmagukat az elmesélt eseményekhez. Valódi, generációk közötti „találkozásokat” is eredményezett az az ötlet, hogy a diákok elsõ kézbõl, családtagjaikat kérdezgetve elevenítsék meg a múltat. Többen számolnak be arról, hogy mennyire fontosak, emlékezetesek – esetenként már soha vissza nem térõek – maradtak azok az alkalmak, amikor az idõsebb nemzedék tagjait hallgatták saját történetükrõl. Keszeg Vilmos írja A kisebbségi sors narratívumai címû tanulmányában, hogy egy-egy idõszak mentalitását, értékrendjét

9

azok a visszatérõ történetek formálják, határozzák meg, amelyeket gyakran, szívesen mesélnek. A kortársak narratívái gyakran azonos motívumok, események mentén szervezõdnek – ez a pályázók által lejegyzett történetekbõl is látható. Fontos szerepet tölt be ezekben Trianon, az elsõ és második világháború (rendkívül érdekes az a szinte szó szerinti egyezés, ahogyan például az orosz csapatok bevonulását kísérõ események, a lányok álcázása megformálódik). Gyakran tûnik még fel a szövegekben a kollektivizálás, a belügyi szervek zaklatásainak leírása. Ezeknek egyfajta beavató jellege is van – Keszeg Vilmos már említett tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a generációk közötti szolidaritás megteremtésének fontos eleme, hogy egymás jellegzetes történeteit ismerjék a különbözõ korosztályokhoz tartozó személyek. Viszonylag kevés szó esik a mindennapi életrõl – különösen a kommunista rendszer éveiben feltûnõ az az „eseményszegénység”, amely ezt az idõszakot jellemzi –, ez természetesen a hétköznapok történetté formálásának nehézségeibõl is fakad. Traumatikus eseményekrõl vagy kiemelkedõ ünnepekrõl mindig könnyebb beszélni. Azok a kísérletek, amelyek sikerrel lépnek túl ezeken a nehézségeken, egy-egy tipikus nap elbeszélését nyújtják – mint például a díjazott Papp-Zakor Ilka írása –, vagy jellemzõ pillanatokat, anekdotákat emelnek ki – mint a hangulatilag és megformálását tekintve egyaránt „kivételes” Pál Lehel-írás, amely a kommunista rendszer hétköznapjait a csavaros székely észjárás görbe tükrében mutatja be. A díjazottakkal való 2003. januári személyes találkozás élményszerûnek bizonyult a szerkesztõség tagjai számára. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében lezajlott díjkiosztó ünnepséget a Báthory István Líceum reneszánsz fúvóscsoportjának fellépése színesítette, a hosszas fejtörés után legjobbnak ítélt pályamunkák szerzõi pedig az Illyés Közalapítvány, a Korunk Baráti Társaság, az Erdélyi Magyar Könyvklub, a Charta Könyvesbolt, valamint az Erdélyi Híradó Könyvkiadó jóvoltá-

10

ból könyvcsomagokkal megrakottan utazhattak haza. Reméljük, a pályázók Korunk iránti érdeklõdése e pályázattal nem szakad meg, s a néhány pályázóval máris körvonalazódó munkatársi kapcsolat hosszú távra szól majd. Bízunk benne, hogy kötetünk érdemesnek bizonyul arra, hogy szakmai-politikai vitát gerjesszen az erdélyi nyilvánosságban.

Veres Valér

A pályázó erdélyi magyar középiskolások társadalomképének fõ vonásai Az „Ablak a jelenre” címet viselõ pályázat elõkészítésébe a Korunk szerkesztõsége engem is bevont. Nem rejtegetett szándékom volt, hogy a pályázati anyag segítségével képet kapjunk az eljövendõ felnõtt nemzedék múlt-, jelen- és jövõszemléletérõl. Elöljáróban el szeretném mondani, hogy bár a pályázók nem alkotnak „reprezentatív mintát”, kétségtelenül a tehetségesebb, fantáziadúsabb fiatalok írtak, ám ezekbõl kerül ki a jövendõ erdélyi magyarság értelmiségi és vezetõ elit utánpótlása. Már amennyiben erdélyiek maradnak a jövõben is. A benyújtott pályamunkák zöme jól megírt, ötletes felépítésû írás, némelyiket még a társadalomtudományi szakokon tanuló diákok egy része is megirigyelhetné. Sokatmondó, hogy a pályázó fiatalok közül hányan írtak a családtagok által elmesélt múltról, és mennyien a jelenrõl vagy a jövõrõl. A számunkra értékelhetõ 75 pályamûbõl 48 családtörténetrõl írt, 9 a jelenrõl mint a környezethez való viszonyáról, 19-en pedig a jelent a jövõvel összekapcsolva írták le elképzeléseiket. A múltra vonatkozó családtörténetek ennek az írásnak a keretei között kimerítõen nem dolgozhatók fel, csupán néhány, típusok szerint csoportosítva kiválasztott családtörténet alapján fogjuk a családi és a közösségi múlt sajátos szimbiózisának narratíváit bemutatni. A legtöbb pályázó székelyföldi, a Maros és Kolozs megyei iskolákból kisebb arányban, a Partiumból és a szórványból pedig igen kis számban kaptunk pályamûveket. A fiatalok társadalomképét mint különbözõ elbeszéléseket lehet megragadni, és az sem véletlen, hogy a múltból, a jelenbõl vagy a jövõbõl választottak témát. A múlt narratívái igen fontos szerepet játszanak világképükben, talán a kellõnél is fonto-

12

sabbat. (Ez egyébként a kelet-közép-európai nemzeti közösségek etnokulturális nemzettudatára általában is jellemzõ.) Megvizsgáljuk, hogy a fiatalok elbeszéléseikben hogyan és mennyit beszélnek az erdélyi magyarságról mint romániai nemzeti kisebbségrõl, hogyan tematizálják ezt, a családtörténetek eseményei hogyan keverednek a közösségi múlt „nemzeti” értelmezésével, melyik korról írnak a legtöbbet. A jelenre vonatkozó kérdésekben pedig azt vizsgáljuk, hogyan értelmezik tágabb társadalmuk helyzetét, a román–magyar viszonyt, reflektálnak-e az euroatlanti integrációs eseményekre mint számunkra releváns mozzanatokra, és hogyan tematizálják ezeket, milyennek látják a saját, illetve a közösség jövõjét, mennyire tág keretben látják azt. Tisztában vagyunk azzal, hogy a fiatalok társadalomképe nem függetlenül alakul a szüleikétõl, ám nem is azonos azzal, hiszen alakításában a külsõ világ, a média mellett közvetlen szerepet játszik a középiskolai oktatók társadalomképe is, valamint azok a szempontok, amelyeket a tanárok fontosnak tartanak e társadalomkép alakításában, többé-kevésbé tudatosan. A megszerzett tudáshalmaz komplex feldolgozásában pedig közrejátszik a kortárs-csoport is, ahol – „átbeszélve” ezeket a kérdéseket – ugyanazokból az „elemekbõl” a felnõttekétõl elérõ módon állhat össze a tizenéves fiatalok társadalomképe. A családtörténetek jellege igen változatos. Van, amelyik majdnem az egész elbeszélést egy rövidebb korszakról írja, ezek rendszerint az orosz fogságról vagy szibériai deportálásról, a háború alatti évekrõl, ritkábban a romániai kommunista kényszermunkáról szólnak. Mások viszonylag arányosan, többnyire a nagyszülõk életét elmesélve, az elsõ világháborútól a kommunizmus végéig mesélik el a család történetét, beleszõve a nagypolitikai események kihatásait. Majdnem mindegyik narratívában megjelenik a második bécsi döntést követõ 1940–1944-es idõszak, az észak-erdélyi „magyar világ”, amely többnyire idillikusan pozitív színekben van feltüntetve. Az egyik diák meg is jegyzi: „Lehet, hogy élmény lett volna a II vi-

13

lágháborút megélni. De most, ahogy nagyszüleim mondatai eszembe jutnak, biztos vagyok benne, hogy nekik nem volt élmény. Vajon nekem sem volna az?” (M. O., Csíkszereda) A történeti narratívák sajátossága, hogy a jelen szemüvegén keresztül szemlélik a múltat. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a tizenévesek szemében a második világháború alatti „magyar világ” a mai Magyarország (viszonylagos) jólétével kapcsolódik össze, az elbeszélõk egy része még annyira sem „emlékszik” a nagyszülei által nagy valószínûséggel elmesélt borzalmakra, mint a fent idézett kislány. Ami a jelenre vonatkozó narratívákat illeti, az egyik fiú pályamûve egy ideológiai gondolatgyûjtemény, akár politikus is írhatta volna (és még azt mondják, a fiatalokat nem érdekli a politika). A romániai magyarság számbeli fogyásának apológiájával kezdõdik, aztán a kivándorlás csábító gondolatával folytatja, viszont aki elmegy, „a legfontosabb fog hiányozni neki: a hazája”. Aki az itthonmaradást választja, azt „a társnemzet hazátlannak nevezi”. A gondolatot a Kós Károly-féle Kiáltó Szóból vett idézettel folytatja, mintegy válaszként az elõbb felvázolt antinómiára. Aztán az EU-csatlakozás kérdését veti fel, kiemelve, hogy az nem fogja megoldani „minden etnikai és diszkriminációs problémánkat”. Aztán arra emlékeztet, Berde Máriát idézve szabadon, hogy „belenyugodni akkora [trianoni?] veszteségbe, amekkora minket, erdélyi magyarokat ért, valóban nem lehet, de túl kell tenni magunkat ezen”. Befejezésként felsorolja, hogy senki sem sietett a magyarok segítségére a 20. század tragédiái alkalmával, és az maradt számunkra, hogy a nyelvünket, reményünket megtartsuk. Ijesztõ, hogy a 21. század elején, Románia NATO- és EU-csatlakozási folyamata közepette, az RMDSZ és a román kormánypárt stratégiai partnersége, valamint egy bõvülõ magyar nyelvû felsõoktatási hálózat korában egyes fiatalok az 1920-as évek hangulatát idézik írásukban. A jelenrõl szóló másik jellegzetes narratíva témája az elõbbihez hasonló, ám kevésbé ideologikus, egyénibb. Megközelítése

14

inkább transzszilvanista, megállapítva, hogy „Erdély, mint romániai régió, sokunknak felemás otthona. Politikailag és gazdaságilag már integrálódott Romániába, jórészt kényszerûségbõl és tehetetlenségbõl.” Érdekes megközelítés, vitatkozni vele érdemben nemigen lehet. Helyzetértékelése Erdély-centrikus, ám nem etnocentrikus, végig nem csupán a magyarokról beszél, hanem sorstársként sorolja fel a többi nemzetiséget is egy igen negatív világképben: „Erdélyben magyarok, románok, németek tömegei rettegnek a sikertelenségtõl.” Az esszé akár tudományos tanulmánynak is felérne, oldalakon részletezi Erdély lehetséges közjogi helyzetét, különösen a föderáció mint megoldás lehetõségét a magyarság helyzetének elfogadható rendezésére. E fiatal társadalomképe reményt adó a magyarság megmaradására Erdélyben, a befejezése is igen szemléletes, egy egészséges állampolgári identitás kialakulásának csíráit hordozza magában, amelyre talán ez a generáció lesz képes: „Mi, választópolgárok annyit tehetünk, hogy felismerjük a cselekvõképes politikusainkat. Életképes programot kell nyújtanunk nemcsak a magyar ajkúnak, de, az utóbbi két évszázad elavult kifejezésével, a többségi románnak is” (M-O. Z. Sepsiszentgyörgy). A jelenlegi romániai politikai viszonyokra utalva több fiatal is megállapítja, hogy demokrácia van. Bár az 1989 elõtti romániai politikai rendszert a kilencvenes évek magyar nyelvû médiájában gyakran megkérdõjelezték, hogy az demokrácia lenne, úgy tûnik, mára a fiatalok körében ez elfogadottá vált. A Mozaik 2001 reprezentatív ifjúsági vizsgálat eredményei alapján a fiatalok csupán egytizede mondotta, hogy nincs demokrácia Romániában, a többi a demokráciával való elégedettségét fejezte ki.1 Mit mondhatunk a fiatalok jövõképérõl? Van benne optimizmus, de talán kevesebb, mint azt a realitásérzet diktálná. Többen is úgy említették Románia NATO- és EU-csatlakozását, mint ami 5–10 év alatt bekövetkezik. Míg a pályázat készítése

15

idején már Romániát meghívták a NATO-ba, az EU-csatlakozás idõpontjaként még valóban nem volt visszaigazolva a 2007-es valószínû idõpont. Azt mondhatni, hogy a romániai magyar közbeszédben eláltalánosodott szemléletet igazolják vissza a fiatalok. A szórványban élõk pályamunkáival kezdeném. Egy bánsági faluban élõ fiatal, aki a jelenrõl a jövõbe tekintve ír, érdekes módon a falu mellett a saját környezetének az V. romániai fejlesztési régiót tekinti, amely hivatalosan a „Nyugat” nevet viseli, és a Bánság történelmi régióját fedi Hunyad megyével kibõvítve. Szinte hihetetlen, hogy egy iskolás fiatal egy kevésbé mediatizált, néhány éve létrejött, adminisztratív hatáskörrel nem rendelkezõ statisztikai régiót tekint vonatkoztatási keretnek. Nyilván az azonosulást megkönnyíti, hogy ez Románia legfejlettebb régiója (Bukarest után), „amely gyorsabban megtanulta a modern, kapitalista gazdaság alapszabályait és átvette annak szokásait”. Az esszében nem találhatjuk meg a trianoni veszteséggel kapcsolatos nosztalgia nyomait, bár a magyar határhoz közel élõ fiatalról van szó, ám azt sem mondhatjuk, hogy hiányzik belõle a magyar múlt üzenete, hiszen megemlíti az aradi tizenhármakat, név szerint is, de még az arisztokrata Neumann családot is, „amely 1851 és 1948 között több generáción át felépített több (még ma is mûködõ) gyárat”. Kiforrott értelmiségiek is megirigyelhetnék, micsoda könnyedséggel említi egymás mellett a szülõföldjének történeti narratívájában a magyar Solymos vár romjait, egy régi ortodox kolostort és a környékbeli gyógyfürdõket. A pályázati kiírásban megadott idézetet: „…hazámhoz, bajtársamhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek”, igen értelmesen kielemzi, és kiemeli, hogy a vége elgondolkoztató, hiszen nem tudja, hogy a szerzõ mirõl nem tehet, de megállapítja: „véleményem szerint nemcsak a többségnek kell elfogadnia a kisebbséget, hanem ez fordítva is igaz. Mert a közömbösség és a nemtörõdömség (akármelyik részrõl) csak rossz dolgok okozója lehet” (S. P., Arad megye). Egy másik, vajdahunyadi fiú

16

a város jelenlegi rossz gazdasági helyzete ellenére úgy gondolja, hogy tíz év múlva az „pozitívan megoldódik”, ám annál borúlátóbb a helyi magyarság jövõjét illetõen: „nem könnyû, de bízom abban, hogy 10 év múlva Vajdahunyad virágzó város lesz […] a helyi magyarság, ifjúság léte viszont kérdéses marad.” A székelyföldi pályázók jelentõs része nem csupán a kisvárosuk, hanem az egész Székelyföld jövõjérõl ír, kiterjesztve helyenként a teljes romániai magyarságra. Négy tipikus esszé narratíváit próbálom felvázolni az alábbiakban. Az elsõ az „erdélyi magyar fiatal” kilátásait elsõ körben abból eredezteti, hogy a tömbmagyarsághoz tartozik vagy sem. Amennyiben igen, a következõ valószínû szcenáriót követheti: sikeres (román nyelv és irodalom) érettségi után jelentkezhet magyar fõiskolára, egyetemre. Útlevelet szerezve, Magyarországra és a szomszédos országok magyarjaihoz látogathat, részképezheti magát külföldön, majd Amerikában pénzkeresõ nyara(ka)t tölthet el. Néhány év múlva családot alapít, és „ha ügyes, többre is viheti”. Igen jó meglátással írja, hogy „az emberek többségének van mit ennie, van pénze öltözködésre és mûvelõdésre is”. Ám megjegyzi, van sok szegény nélkülözõ és munkanélküli. „Õk alkotják a hátteret, amelyrõl mi igyekezünk megfeledkezni. Mégis elõszeretettel hivatkozunk rájuk, amikor kitelepedési szándékainkat szeretnénk indokolni.” Fiatal szerzõnk szerint Erdélybõl újra Tündérkert lehet, ha felfedezzük értékeinket, azokat hasznosítjuk, és nem vándorolunk el, mert ha igen, akkor majd „a vasárnapi iskola és a hétvégi rendezvények tartják a lelket a magyarokban” (B. Cs.), valahol külföldön. E narratívát nevezhetjük tömbmagyar realisztikus konzervatívnak. A második narratíva elején olvashatjuk: „Kegyetlen a világ, és rosszak a kilátások”. E narratívát „borúlátó individualistának” nevezem. Az itthoni helyzetet gazdaságilag és szociálisan határozza meg, a kisebbségi helyzet is csupán demográfiai kérdésként jelenik meg benne. A kivándorlást mint reális alternatívát említi, megjegyezve, hogy „nem bûn az, ha valaki önmagát

17

fontosabbnak tartja a közösségénél” (L. É. A., Székelyudvarhely). Tíz év múlva nem egy kis régió (Székelyföld?) lesz már a hazája, „hanem a nagy egész”. Feltehetõen a kibõvült Európai Unióra gondol. A harmadik narratívát „globalizálódó optimistának” neveztem el. Az 1989-es fordulat utáni rendszerváltás hozta székelyföldi változásokat meséli el egyéni meglátásban, abból kiindulva, hogy „a megszokott folyamatokba egyre több idegen elem, szokatlan dolog épült be”. Az új tévémûsorok, reklámok, szupermarketek, McDonald’s-ok, általában a „Mcdonaldizáció” megjelenésével változott a mentalitás is. Ám a szerzõ azt is észreveszi, hogy ezzel párhuzamosan „Székelyföldön […] egy csoportjuk próbálkozik azzal, hogy ne a nyugati kultúra követõi legyenek, hanem annak egyes részeit beépítve életükbe nyertesként kerüljenek ki”. A fiatal lány a turizmusban látja a térség fejlõdését, „ha viszont a támogatás elmarad, akkor nem megy nagy változás végbe” (B. E. Zs. Székelyudvarhely). A kivándorlás nem is jelenik meg a narratívában mint alternatíva. A negyedik narratíva az etnocentrikus pesszimista. A magyarság mint olyan játssza a központi szerepet a társadalomképben, tipikusan egy hagyományos konzervatív nemzeti diskurzust reprodukál. Talán az sem véletlen, hogy a szülei tanárok, és a hagyományos, két világháború közötti diskurzus nyelvezetét családilag közvetítették a fiatal irányában: „Mint székelyek, illetve magyarok, sajnos, hogy saját területünkön kisebbségben élünk. (Erdély a miénk volt, és most is az, de még a minimális tiszteletet sem adják meg.”) A szülõvárosáról azt tartja fontosnak elmondani, hogy „többségben élünk magyarok”, ám, a következõ mondatában sötét, etnikailag konfliktusos képet fest a helyzetrõl: „Nap mint nap saját bõrünkön tapasztalhatjuk a növekvõ elnyomást, és úgy tûnik, ez ellen semmit sem tehetünk.” A jövõképe inkább borúlátó, szerinte a magyarság helyzete tíz év múlva sem fog sokat változni, „sõt az sem kizárt, hogy még jobban megcsappan a magyarság száma, annyira elnyomnak…” (16 éves, Kézdivásárhely). A kivándorlás itt sem

18

mint központi probléma jelenik meg. Ez a narratíva a magyarság számbeli csökkenése és a katasztrófa közé egyenlõségjelet tesz, bár, mint ismeretes, a fejlett nyugat-európai társadalmak „õslakossága” is csökkenõben van, tehát nem elsõsorban az „elnyomás” és a rossz gazdasági viszonyok okozzák a fogyást, erre jó ellenpélda a roma népesség evolúciója. Feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon mely diskurzusok milyen súlyt képviselnek a fiatalok körében. Ám az elemzés minõségi jellege nem teszi lehetõvé számunkra ennek megállapítását. A Mozaik2001 ifjúságkutatás reprezentatív vizsgálatnak a kivándorlási szándék okainak elemzésére vonatkozó eredményei azt mutatják, hogy a fiatalok több mint 80 százaléka a kivándorlás okát a jobb életkörülmények keresésében jelöli meg, és kevesebb mint egytizedük gondolja, hogy a kisebbségi helyzetbõl való menekülés lenne a motiváció, ha elmenne.2 A pályamûvekbõl kikerekedõ ifjúsági társadalomképek a fiatalok nemzeti és lokális identitásának részét képezik. Többféle társadalomkép rajzolódik ki, amelyek alapján két következtetést vonhatunk le. A fiatalok nagyobb része igen reálisan látja környezete jelenének társadalmi problémáit. A kilátások felvázolása „felnõttes”, azaz a felnõtt társadalomban megfigyelhetõ narratívák fõ elemei körvonalazódnak. Ami az erõsen ideologikus, 1920-as éveket idézõ narratívákat illeti, ezek sem hiányoznak a felnõtt társadalomból, talán a középiskolás fiatal fejében még nem volt ütköztetve elég „etnikumközi” élettapasztalattal ahhoz, hogy átformálódhasson kevésbé ideologikussá. JEGYZETEK 1. Csata Zsombor–Magyari Tivadar–Veres Valér: Gyorsjelentés: Belsõ-Erdély. In: Mozaik2001. Gyorsjelentés, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, Bp., 2002. 177. 2. Veres Valér–Magyari Tivadar–Csata Zsombor: Magyar fiatalok a Partiumban és Belsõ-Erdélyben az ezredfordulón. Max Weber TKA, Kv., 2002. 89.

19

Móra-Ormai Zoltán (nagydíj) Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy

Az együttélés valósága és lehetõségei Erdélyben román, magyar, szász – csupa-csupa nagy múltú nép a saját értelmezése szerint – egyaránt nyögi a társadalmi tehetetlenség terheit. Mindenki ugyanolyan alacsony szinten él, ha már nem is a dzsungeli „beszerzés” törvényei szerint, mint ezelõtt tizenkét évvel. Az általánosan rossz életkörülményeket még elfelejtheti valahogy az, aki nem mozdul ki otthonról, és lassan elszótlanodik a hiánytól, de aki járt már Európában, és látta megvalósulni azt, ami felé mi mintha mindig csak igyekeznénk, de a megérkezés éppolyan távol van, mint évekkel ezelõtt, az legalábbis nyugtalan. Ha a gazdasági mutatókon nem is tudunk rántani, már érezhetjük úgy, hogy a nemzetiségek békés együttéléséért tehetünk valamit. Beszélhetünk, megnyílhatunk – ha nem is a demokráciától származó jogaink miatt, de legalább azért, mert a káoszba bárki beüvölthet egy jó nagyot. Erdély, mint romániai régió, sokunknak felemás otthona. Politikailag és gazdaságilag már integrálódott Romániába, jórészt kényszerûségbõl és tehetetlenségbõl. Ez a tehetetlenség, a csaknem latin-amerikai, annál azonban cigányosabb rendetlenség érzésem szerint a legfõbb jellemzõje. Nem csoda, hogy oly heves érzelmeket kavarnak Emir Kusturica filmjei (Underground; Fekete macska, fehér macska; Kayyah), amelyekben mintha saját kavargó, kiutat-sem-keresõ kultúránk tükrözõdne. A romániai politikusok hitelükkel együtt természetes szavazóbázisukat is elvesztették. Egyetlen választásnak sem lehet már egyértelmûen megjósolható eredménye, mivel a természetesség politikától távoli fogalommá vált. Nép és népképviselõk

20

között az átlagember már nem találja a kapcsolatot, nem mer azonosulni egyetlen politikai programmal sem, mert a demokrácia tizenkét romániai éve keményen megtanította arra, hogy nem várhat gyökeres változást. A politikusréteg nem a rászabott feladatkört teljesíti, hanem immorális és virtuóz mutatványokat produkál a gyakorta érdemtelenül kezébe került hatalommal. Érdekeinek tökéletesen megfelel, hogy a köztudatba mélyen belevésõdött a társadalmi bénultság e jellegzetesen romániai transzparense: a változás 1989-ben megtörtént, és most már nincs, amerre és amiért irányt váltani, hiszen benne élünk a paradicsomi korban. Az utolsó cseppig kihasználják a „demokrácia” fogalma iránt érzett bizonytalan rajongást (ne feledjük, hogy Románia eddig csak 1919 és 1940 között élt meg valamiféle felemás demokráciát, így nincs ahonnan hagyománya legyen annak, legföljebb nosztalgia élhet bennünk egy soha el nem ért és meg nem értett fénykor után – életérzés, ami a nacionalizmusnak is gazdag tápot ad mifelénk), azzal áltatva a fogékony, mert hinni akaró közvéleményt, hogy gyakorlatilag már felzárkóztunk az európai élvonalba, bomló gazdaságunk és kulturális hátrányunk csupán a kommunizmus pangó érrendszerének „természetes” következménye. A stabilitásnak ezt az oly álságos képét vetíti nap mint nap a köztudatba a média, a legnagyobb nélkülözések és a még mindig elnagyolt, ám immáron elkendõzött visszaélések közepette. A kormánypárti média a tömeg félretájékoztatásának eszközévé vált, az ellenzéki média pedig gyakorta kifullad a vádak özönében és a rábizonyítás kellõen nem dokumentált vágyában. Ezekkel a nem teljesen ortodox és demokratikus módszerekkel sikeresen elterelik a figyelmet a valós problémákról, és így a realitás ismét kisiklik ellenõrzésünk alól. Ily módon válhatott tehát a demokrácia Romániában az egészségtelen, korrupt hatalmi szféra konzerválójává, a fejlõdés akadályává, a remények temetõjévé. Írástudóink sorra árulókká váltak.1

A politikai káosznak, gazdasági csõdnek és kulturális ûrnek elkerülhetetlen következménye az életszínvonal stagnálása egy tartósan alacsony szinten, illetve stagnálások és meredek zuhanások szisztolés váltakozása. Az életszínvonalat azonban nemcsak a pénz vásárlóereje és a fogyasztói mutatók jellemzik. Van annak egy jóval érzékenyebb és sérülékenyebb összetevõje is, amelyet mérni ugyan nem lehet, viszont közvetlen hatásával az élet minden terén találkozunk: az egymásba vetett bizalom, a vezetõink kompetenciájában való hit mértéke, belsõ világunk kiegyensúlyozottsága. Az egyén és a társadalom – mint behemót egzisztencia – belsõ dimenziói érzékenyek a realitás és az illúzió arányára, s így ez az arány lesz a továbbiakban az, ami alkatunkat és vérmérsékletünknek úgymond „szerzett”, fejlõdésre képes és arra fogékony oldalát meghatározza. Ha az illúzió túlburjánzik mindennapi életünkben, ez a sikertelenség, megvalósulatlanság érzését kelti. Magyarán: sérül a lelkünk. Erdélyben magyarok, románok, németek tömegei rettegnek a sikertelenségtõl. Ugyanakkor két malomban is õrlõdnek (õrlõdünk): a hely, a toposz varázslatos bilincseivel tart fogva, és még objektív látásunk is azt üzeni, hogy értékes országba születtünk. A felemás sikerrel elfedett külsõ káosz a létbizonytalanságon túl belsõ bizonytalanságba is átcsap. Tetteinkre gyakran jellemzõ a kapkodás, szertelenség, igazságtalanság. Saját helyzetem kétségbeejtõ, de nincs okom panaszra. Okom talán egyedül a valóság megszépítésére volna, azaz hazudni. Újabb illúziókat kötni az elterjedt és terjesztett illúziókhoz. Ismerõseim közül nem egy él napi egy dollárnál kisebb összegbõl, értékes, bonyolult, képzett emberek, remek barátok. Elsõ mozdulatom a megsegítés volna, és hogy legyen mibõl, külföldre, Magyarországra járok dolgozni... 2002-ben érettségiztem egy hagyományaira büszke erdélyi iskolában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Az évek során itt, az intézményen belül, illetve a helyi napilap hasábjain találkoztam elõször a nemzeti hovatartozás problémájá-

22

val. Azelõtt boldog és tudatlan paradicsomi életet éltem. Nem idegenkedtem az idegen nyelvektõl, mint ahogy talán egyetlen kisgyerek sem tenné felnõtti befolyás híján. Évente többször jártam Magyarországon, és a magyar nyelv szeretetének, Kosztolányinak és Dsida Jenõnek köszönhetõen (irodalmi versenyek kapcsán) Európa jó részét is láthattam. Egészen másfajta közösségi szemlélettel találkoztam ott, helyesebben ugyanannak a szemléletnek egy jóval elõttünk járó, megvalósult fokozatával. „Nem élünk rosszul, hisz nem élünk rosszabbul”, mondogatja nagyapám, de hát nagyapám bújt még tankok árnyékába a második világháborúban, s rendszeresen járta a kommunista Securitate kiúttalan kazamatáit. „Patkányok voltunk, nem emberek”, ezt is tõle idéztem. Mégsem tud úgy visszagondolni az elmúlt fiatalságra, mint ami a nélkülözés jegyében telt, hiszen õ még közel állt a természethez, és távol a mondvacsinált politikától. Tette, amit tenni kellett, senkit nem gyûlölt, ösztönösen húzott nyelvtársaihoz, természetes elvtársaihoz, de azért készséggel és türelmesen, saját kontárságán jókat derülve magyarázott el bármit románul is. Dédnagyapám francia fogságban volt két évig, hát az õ élete és viszontagságai sem adnak okot arra, hogy örvendezzünk, és elnézõek legyünk saját viszonylagos jóllétünkkel. Kicsinyes vigasz lenne szüleink vigasztalanságát a magunk igénytelenségéhez hasonlítani. Egyedül a saját életünk lehet mérték erre a nekiiramodott világra, az igényesség és a realitásérzék. Az, hogy teljes súlyával megéljük kisebbségi helyzetünket, még inkább ront az önértékelésünkön. Vagy szenvedéseinkbõl igyekszünk erkölcsi tõkét halmozni, vagy éppen a közösségi tudatunk öröklõdõ hiánya (az úrból szolgává való lefokozás feszültsége) miatt elveszítjük önbecsülésünket, és valami hamis szellemi merkantilizmushoz folyamodunk: vég nélkül soroljuk nemzeti kincseinket, és nosztalgiázunk a múlt életképtelennek bizonyult igazságai iránt.

23

I. István király Intelmeiben, amelyeket fiához, Imre herceghez intézett, fontossági sorrendben a hatodik helyre került e tanítás: „A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. [...] Mert amiként különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstõl elrettenti. Mert az egynyelvû ország gyenge és esendõ.” A magyarok elsõ elismert királya tehát nem kizárólag a nyugati keresztény vallás meghonosításával remélte újonnan szerzett hazáját megerõsíteni, hanem mintha már egészen modern föderációs elképzelései lettek volna. Ennél ízesebben és tömörebben már nem lehetne összefoglalni azt a könyvtárnyi anyagot, amit az ezelõtti ezredforduló óta a nemzeti identitás, nemzetállam és nemzetiségek témakörében összeírtak. Mi sem buzdíthatna minket inkább az összetartásra, mint éppen az egyetlen vitathatatlanul (és helyesen) magyar érzésû, hisz államalapító király tapasztalata. Igaz, a Krisztus utáni elsõ ezredforduló küszöbén még csak bizonytalan õsmagva volt meg a majdani nemzeti és nemzetállami eszméknek, s így az idegenek, a hospesek léte az államon belül még másfajta ügynek számított, mint manapság.2 Azért sem beszélhetünk társadalmi problémáról, széthúzásról vagy az identitástudat sérülésérõl, mert ez utóbbi nem is létezett a mai formájában, és az elõbbiek elõfeltétele: maga a társadalom is egészen más szerkezetû volt. A modern irredenta és soviniszta törekvések nem törõdnek társadalom és nemzet történelmének realitásaival, ám ezáltal saját szólamaikat leplezik le. Mivel az aktív társadalmi elemek az összlakosságnak jó esetben ha 5–10 százalékát tették ki akkoriban (nemesség), az idegenek kérdése is annyiban számított problémának, amennyiben e szociográfiailag szûk vezetõ kör érdekeivel ellenkezett. Az idegen jelenlét kívánatos voltát István király is elsõsorban anyagi vonzatú érveléssel bizonyítja.

24

Kossuth Lajos játszadozott is a szövetségi eszmével, ám nem meglepõ, hogy a „dunai köztársaság” elképzelései visszatetszést keltettek. A történelmi távlatokba tekintõ államférfi eszméje akkoriban még nem volt szükségszerûség a magyarok számára, hiszen mi sem jelezte, hogy Erdély valaha is idegen kézre kerül. Vagy: idegenebbre, mint valaha volt. Jellemzõ ugyanakkor, hogy a sokat szenvedett nép már egyes-egyedül a teljes nemzeti függetlenséget tartotta elképzelhetõnek – álom, amirõl kiváltképp Petõfi korában nehéz volt lemondani. A föderációról mint társadalomközpontú politikai berendezkedésrõl azért aktuális beszélni, mert a harmadik évezred elején ez tûnik az egyetlen elfogadható rendezésnek a hányattatott sorsú Erdély esetében. Amerikai ismerõseim gyakran érthetetlennek tartják, hogy egy kis csoport a külön utat választja, amikor be is olvadhatna. Egy megvalósult föderáció hangja ez, amely annyira sikeres, hogy „A világtörténelembõl nem ismerünk egyetlen valóban föderális alapokra épült államot sem, amely szétesett volna. Svájc évszázadok óta anélkül áll fenn, hogy a szétesés veszélye akárcsak fel is merülhetne. De több évszázados történelme folyamán az Amerikai Egyesült Államokat sem a szétesés veszélye fenyegette. Pedig annak tagállamai valóban nagymérvû függetlenséggel rendelkeznek, s gyakorta érdekeik is élesen szemben állnak egymással. De a második világháború utáni államrendszer legszilárdabb európai államává is [...] a Német Szövetségi Köztársaság vált [...]. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia [...] korántsem azért estek szét, mert szövetségi államok voltak, hanem azért, mert csak a nevükben voltak azok, valójában a szélsõségesen centralizált államszervezetre és az ún. totalitarizmusra alapozva az orosz, a szerb, illetve a cseh szupremáciát tartósították...”3 A gond az, hogy – mivel mindhárom hibásan és önkényesen mozgatott államapparátus a magyar és román nép közvetlen szomszédságába tartozik – a föderáció, a szövetség fõleg ez utóbbi példákat juttatja az erdélyiek eszébe, akik így a rossz tapasztalatok hatására ösztönö-

25

sen utasítják vissza azt. A társállamiságot, a békés együttélést sorozatos történelmi fiaskók és ballépések miatt nehezen emészti a magyar gyomor. Akik megszokták, mint Kányádi versében a tövisfa, hogy legfõbb erény az ellenállás, azok a világot víz–gálya párharcnak, folyamatos ranglista-hullámzásnak, a társállamiságot pedig erõsebb és gyengébb kiegyezésének (szerencsétlen múltú szó...) látják, és specifikumukat erõfitogtatásra tarto-gatják.4 Így válik akadállyá az erény, a szorongás forrásává, a görcsös ragaszkodás iskolapéldájává. A föderáció fogalmát ugyanakkor a birodalom fogalmával szokás keverni, mivel mindkettõ különálló nemzetek, népek szorosabb-lazább szövetsége. Egy birodalomban politikai hatalom és nemzetiség általában aszinkronban van, tehát a birodalom valamiképp totalitárius rendszer (már az elnevezés is a birtoklásra, tehát területi és kulturális agresszióra utal), mert nem veszi figyelembe a kisebbség akaratát. Mint tapasztaltuk, román és magyar ajkú polgárok, egy megrögzötten totalitárius rendszer számára minden nemzet csupán kisebbségi tényezõként szerepelhet; hogyan is lehetne egy saját többségi polgárait fizikai és lelki terrorban tartó állam „nemzetállam”? Ezzel ellentétben a föderáció megszünteti többség és kisebbség bajkeverõ párosát, így a politikai disputa és közéleti párbaj a nyelvi kérdésrõl finoman elvi kérdésre és kulturális jelenségekre tevõdik át. Az ember nemcsak „egyedüli példány”, hanem – amíg csak él; hogy összhangban maradjunk Kosztolányival – határozottan közösségi lény, aki személyes gondjait, sikereit kivetíti az õt befogadó konglomerátumra.5 Mi sem kézenfekvõbb, mint az, hogy olyan közösséget választunk, amelyben kifejezhetjük önmagunkat, gondolatainkat, és tehetjük ezt nemcsak azért, mert figyelõ fülekre, hanem azért is, mert értõ elmékre találunk. Mégis, akik az anyanyelv uralmának kizárólagosságát hirdetik, és egy közösség nyelvének ismeretét, szokásainak elsajátítását döntõ, minõsítõ kritériumnak hirdetik, azok elzárják önmaguk

26

elõl a fejlõdés egy fontos útját: a sokféleséget. István király annak idején nem a magyar nemzet, hanem a magyar állam jólétét és békéjét kívánta értõ kezekre hagyni. Különös, hogy azok, akik Istvánt a nagymagyar eszme példaképének láttatják, megfeledkeznek arról, hogy az akkori magyar állam sokkal inkább egy föderáció kimunkálatlan elõképének, mintsem egy homogén, „fajtiszta” nép mitikus fészkének felel meg. Ne értsen félre senki. Kosztolányival én is vallom: „az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”.6 Éppen ezért tartom égbekiáltónak, hogy a magyar nyelv a kényszer egyik formája, a népek közötti izgatás eszköze, propaganda, kiáltvány legyen. Ez a soviniszta attitûd gyakran homályosította el azt az egyszerû igazságot, amit már a népmese is ismer: együtt könnyebb, mint egyedül. Finnországban, holott a svéd kisebbség lélekszámra jóval 10 százalék alatt van, a legutolsó gyufásdobozra is kétnyelvû felirat kerül, és ez nem jelent semmiféle erõfeszítést. Bíró Béla írja: „A közösségi hovatartozás mindaddig, amíg nem válik valami módon kérdésessé (azaz indokolatlan hátrányok vagy éppenséggel elõnyök forrásává), az egyéni identitás természetes összetevõjeként marad háttérben, abban a pillanatban azonban, amikor az egyén valami okból úgy érezheti, hogy identitását egy tõle többé-kevésbé idegen közösség megkérdõjelezte, rögtön irreálisan fontossá torzul.”7 Ezt az okot meg lehet játszani, politikailag stimulálni, egyéni érdekeknek megfelelõen kihasználni. A közösségi identitás válságát jelzi, amikor az populista, szélsõséges vagy antidemokratikus jelleget nyer. Olyan társadalmat (mint amilyen a miénk), amely a legalapvetõbb emberi kapcsolaton, a közös nyelven kívül nemigen ismer nagyobb tömeget átölelõ kohéziós erõt, könnyû szélsõségességbe billenteni. A fejetlenség, a vezetõk és a tehetõs réteg önös érdekeinek követhetetlen hálózata politikai undort vált ki az átlagemberbõl, aki így azonnali és radikális megoldást követel a problé-

27

mákra. Ez önmagában még nem jelent veszélyt a virágzó politikusi gátlástalanságra, amely nem is próbál meg túlteljesíteni az ígéretek szintjén. Ígérni viszont bármikor és korlátlanul lehet, hiszen része az ördögi körnek, hogy minél radikálisabb megoldást követel a választói réteg, annál könnyebben bedõl a – „közkívánatra” – szintén egyre radikálisabb ígéreteknek. A létbizonytalanság általános alsóbbrendûségi érzést kelt, ami azt eredményezi, hogy hinni fogunk, mert hinni akarunk azoknak, akik eredendõ felsõbbrendûségünkrõl beszélnek. Már az eredetmondák is valami radikális változást jelölnek, ti. az õshaza felcserélését egy ismeretlen földdel, és ennek megfelelõen valami természetfölötti paranccsal, a kiválasztottság jelével igyekeznek igazolni a döntést. Ugyanilyen eszköz lehet a politika számára a nemzeti hovatartozás, ami a romantika óta az egyik legkényesebb kérdésünk. A népek megbékélése Erdélyben még mindig politikai játszmák tétje. Ugyanakkor sokak által nyíltan vagy rejtetten támogatott, szélsõséges megoldás lenne a határrevízió. Ez a végtelenül érzékeny politikai kérdés akadályozza a kulturális egységet és tárgyalásokban a kulturális síkon történõ vonalvezetést. A történelmi igazságtalanságokat, az azokból fakadó elfekélyesedett sérelmeket orvosolni nem lehet. Az igazságtalanság áldozata és kedvezményezettje a helyzet immanenciájából kifolyólag tökéletes szimbiózisban áll egymással: sérülés nélkül egyik ország területébõl, társadalmából sem hasíthatunk ki részeket. Hiszen nem minden a nemzetiség: az erdélyi magyarok társadalmilag nemcsak a magyar, hanem elsõsorban a román sokszínûséget gazdagítják, lévén nyolcvan éven át a román állam polgárai. Ezt levetkõzni nehéz, kollektív emlékezetébõl kitörölni lehetetlen lenne. A határrevíziós törekvések – amellett, hogy az évtizedek, évszázadok során felhalmozódott kulturális különbségek teljes mellõzése miatt durva operációt jelentenének, mely hosszú távon veszélyeztetné az új szervezet stabilitását – teljesen korsze-

28

rûtlen elképzelések. Az eredendõ, régmúlt államiság olyan területeit kívánják újra az anyaország („jogutódjához”!) csatolni, amelyek az új- és modern korban, a történelem leggyorsabban változó szakaszában jelentõsen eltérõ mértékben és jelleggel fejlõdtek. Amit annak idején az erõ jogán foglalt el egy nemzetnek jócskán kialakulatlan tömeg, azt most történelemhamisítás és elvakultság az erkölcs és méltányosság nevében „vissza”-követelni. Mindkét fél részérõl az. A legmodernebb viszonyok között már – akár azt is hozzátehetjük, hogy sajnos – nem elsõsorban a múlt, hanem a jelen és a jövõ jelenti egy ország önigazolását. Véget kell érnie a területi és hatalmi torzsalkodásnak. Ez a talán még idejében született, az exponenciálisan megugrott gyilkoló erejû háborús agressziók által is elõsegített felismerés most az európai egyesülési hullámban materializálódik. A történelemnek egy ideig ki kell kerülnie a viták napi programjából azért, hogy majd egyszer igazán méltányos, a realitásokkal számoló, embertelen túlkapásainkkal szembesülni képes történelmet írhassunk. Így válhat egy ország, egy földrész „történelmi hátterévé” a jelen és a jövõ. Az Európai Uniónak, a történelem legváltozatosabb kultúrájú, laza államszövetségének évtizedekbe telt, amíg a történelem eddigi folyamával emberségesen ellenkezõ monstrum legalább gazdaságilag – és hozzávetõlegesen – kiegyensúlyozhatta a régiók nagyfokú különbözõségét. Ugyanezt kéne tennie, csak jóval kisebb skálán, éppen ezért jóval gyorsabban, bizalomgerjesztõbben és magasabb hõfokon egy esetleg újraegyesülõ Pannónia-Erdélynek. Mégis, Erdélyben immár jócskán többségi nép a román. Két torzsalkodó népet pedig bonyolultabb feladat valamelyik nép kizárólagos égisze és zászlója alatt kibékíteni, mint közös gazdasági vérkeringésbe kapcsolni Európa leggazdagabb országait. Ha lemondunk a revíziós törekvésekrõl, sokak véleményével ellentétben nem dobjuk el magunktól a kezdeményezést. Óriá-

29

si feladat elõtt állunk: túl kell lépnünk a sérelmeinken, és karizmatikus, etikus és hatásos politikát kell folytatnunk a megbékélés érdekében. Valóban radikális megoldáshoz kell folyamodnunk: minden szinten szembe kell néznünk a realitásokkal – elemi követelmény, amit eddig jószerével elmulasztottunk felismerni. A változásnak, a javulásnak felülrõl kell kezdõdnie. Mi választópolgárok annyit tehetünk, hogy felismerjük a cselekvõképes politikusainkat. Életképes programot kell nyújtanunk nemcsak a magyar ajkúnak, de, az utóbbi két évszázad elavult kifejezésével, a többségi románnak is. JEGYZETEK 1. Julien Benda (1867–1956), a nagy francia író, gondolkodó kifejezése az „áruló írástudó”. Azokat bélyegzi meg, akik vezetõi képességeiket, funkciójukat gyakorlati és elvi síkon egyaránt korrupt módon használják. (Lásd Julien Benda: Az írástudók árulása. Fekete Sas, Bp., 1997.) 2. A kérdésrõl bõvebben lásd Szûcs Jenõ: A magyar nemzeti tudat kialakulása. A szegedi JATE Magyar Õstörténeti Kutatócsoportjának kiadásában, Szeged, 1992. 3. Bíró Béla: Porlik, mint a szikla.... Medium Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001. 178–179. 4. Kányádi Sándor: Tövisfa. 1963. „Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt, s amit kivágtunk, csontkeményre száradt, szikrázva ugrott vissza róla a fejsze éle. [...] Most értem csak: a történelmet szolgálja inkább, nem a tájat – kéznél volt mindig, mikor kellett máglyának, avagy koronának.” 5. Kosztolányi Dezsõ: Halotti beszéd. 1935. 6. Kosztolányi Dezsõ: Nyelv és lélek. Szépirodalmi – Fórum, Bp., 1990. 75. 7. Bíró Béla: i. m. 63.

Balogh Xénia (I. díj) XII. o., Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár

„Gépek vagyunk” Születésünkkor olyan világba cuppanunk, olyan társadalom részesei leszünk, amely idegennek tekint minden jövevényt, minden újat. Azért, hogy elfogadtassuk magunkat, azt hisszük, hogy egyetlen teendõnk van: bizonyítani. Ezáltal magunkat a világnak ajándékozzuk, hisz minden lépésünk arra irányul, hogy megálljuk a helyünket, hogy a többieknek tetszedjünk (mintha árucikkek lennénk, s reklámoznánk magunkat). Nem nekünk ajándékozzák a világot, hanem minket adnak a világnak. Úgy formál, alakít, ahogy kénye-kedvére akar. Mindenki él bennünk és helyettünk, csak mi nem. Nem tudunk kibontakozni, s ezért vagy meg sem találjuk, vagy elveszítjük azt az érzést, hogy milyen is Embernek lenni. A probléma ott kezdõdik, hogy lemásoljuk, vagy alakítják bennünk az életet, s nem megtapasztaljuk azt. Passzívan fogyasztjuk a társadalom kínálatait, de nincs bennünk akarat a tiltakozásra, lázadásra. Egyetlen célunk minél jobban eljátszani az elgépiesedett világ által ránk mért szerepet. Ma már ahelyett, hogy élünk, a társadalom elõtt vizsgázunk. Manipuláció és gép vesz körül bennünket. Meg akarunk felelni annak az elgépiesedett világnak, mely az érzõ embert gépemberré teszi. Hagyjuk magunkat irányítani. Erre szolgál a tévé s benne a reklámok. Nagyon találó a Sprite üdítõreklám. Azt hangsúlyozza, hogy légy különb egyéni akaratod és természetességed által; tegyenek választásaid különbbé. Közben nem egyéníteni akar, hanem a többi közé bevonni. Tudja, hogy a nyájszellem már szinte fájdalmasan zavaró, ezért a gyenge pontját érinti meg az embernek azért, hogy

31

magához vonzzon. Kizár minden választási lehetõséget, hisz egyedülinek a Sprite-ot tartja. Vagyis ha a Sprite üdítõt fogyasztom, általa egyedülivé válok. Ugyanakkor a reklámokban gyakran lehet hallani, hogy „csak neked” volt gyártva, találták fel. Ki az a „neked”, az „én”, akihez intézték a szavakat? Millió, lehet, hogy milliárd fogyasztó. Kiválasztottnak, egyedinek akarja, hogy érezzük magunkat, de épp ezáltal tesz olyanná, mint a többi. Eredetiek akkor lennénk, ha gyümölcsteával vagy házicsokival jelennénk meg a baráti körben. De ez szégyen! Szégyen természetesnek lenni, és egyéninek, magunknak lenni. Azt tapasztaljuk, hogy érezni is szégyen. Ha valaki sír, azt mindjárt kigúnyoljuk. Egyetlen felmentése e kegyetlen gúny alól az, ha tényleg valami életbevágó csapás érte. Már csak a túlzások, felfokozott érzések döbbentenek meg, a kicsi dolgokat, örömöket vagy bánatokat észre sem vesszük. A minap valaki elpirult, s mindjárt megbélyegezték az „antik kisasszony” jelzõvel. Gyakran történik meg az, hogy beismerném hibáimat, de vagy nem teszem meg, vagy suttogva kérek bocsánatot, nehogy a többiek talpnyalónak nevezzenek. Elõítéletek árnyékában élünk. Mindig viszonyítjuk magunkat a többiekhez, s ha nem felelünk meg, akkor magunkat érezzük veszteseknek. Lehet, hogy életemben elõször merül fel bennem az a lehetõség, hogy az ilyen megmérettetésekkor én vagyok a különb azáltal, hogy nem felelek meg a kiosztott szerepnek. Ugyanakkor a tömegbe olvadást úgy is megpróbáljuk megoldani, hogy észrevétlenekké tesszük magunkat. Ennek az elrekesztõ falnak a felépítésére használjuk a technológiát is. A telefon az egyik „szigetelõ” eszköz. Általa megpróbáljuk a közvetlen kapcsolatokat megszüntetni vagy az elhidegült, mesterséges kapcsolatokkal felcserélni. Gépek és atomok világában élünk, dehumanizálódnak az emberek, s átadják életterüket a gépeknek. Így próbálunk háttérbe szorulni.

32

Modern droggá vált a technológia. Élvezzük, mert míg hatása alatt vagyunk, nincs se világ, se „én”, nem érzünk, s nem gondolkozunk. Családomban „divattá” vált az, hogy egy hétvégi találkozás helyett öt perc telefonbeszélgetés alatt lepergetjük az együttlét örömét, felcseréljük rá a mosolyt, ölelést. Nem is figyelünk a válaszokra, csak kérdezzük a „hogy vagy?”-okat vagy „mit csinálsz?”-okat. Naponta többször is megkérdem, de egy feleletet sem tudnék visszamondani. Ha valaki mást válaszol, mint azt, hogy „jól” vagy „fáradtan”, meghökkenek, hisz én be vagyok állítva egy megszokott feleletre, az újjal pedig nem tudok mit kezdeni. Elvégre gép vagyok. Ezért keresem a virtuális létet. Így van ez az internettel s a számítógéppel is. Nagyon sok lehetõséget nyit elõttünk, megkönnyíti munkánkat, de mi átértékeljük a szerepét. Vagy csak dísztárgyként használjuk, vagy annyira elmerülünk benne, hogy megszûnik a körülöttünk levõ lét. Befalazzuk magunkat a számítógép mögé, abba a világba, amelyet menekvésbõl alakítottunk ki. Igen, menekülünk az emberek elõl a gépekhez, s paradox módon így embereket, barátokat keresünk. Elõször azért, mert nem tudunk kapcsolatot teremteni, másodszor, mert nem élõlény áll elõttünk, hanem gép, ami sokkal családiasabb ridegsége és érzéstelensége által. Elvégre gépek vagyunk… Érdekes megfigyelni, hogy bárkit megkérdezünk napi programjáról, ezt mondja el: felkelek, reggelizem, suliba/munkába megyek, ebédelek, elvégzem az otthoni teendõket, vacsorázom s lefekszem. Ösztönök és kötelességek. Ennyi csak az életünk? Nagyon kevés az, aki arról is beszámol, hogy saját magáért mit tesz. A kevés közé inkább az óvodásokat vagy kisiskolásokat sorolhatjuk, akiknek számít még az egyéni világ; még képesek és mernek azt tenni, amit szeretnek, s amiben kedvük telik: játszanak. Még nem annyira beavatottak a manipulációs világba, mint a felnõttek. Õk nem azzal dicsekednek, hogy nekem is

33

olyan csatom vagy kocsim van, mint neked, hanem azzal, hogy az enyém szebb, csak nekem van ilyen. Ha vannak is felnõttek, akik magukért is tesznek valamit (színházba járnak, verset írnak, festenek vagy más egyéb), nem említik. Miért? „Nem gondoltam, hogy fontos.” „Olyan kevesen teszik, hogy nem láttam az érdekességét.” Tehát az, ami különb, ami egyénít, az „nem fontos”. Csak az jó és helyes, ami sablonos. Akárcsak a gépek, elvégre azok vagyunk. Beprogramoz a társadalom, s mi azt kihágás nélkül végezzük. Hagyjuk magunkat sodorni. Így van ez a ruházattal vagy a maroktelefonokkal is. Nem biztos, hogy jól áll nekem az a szoknya, amit múlt héten vettem, de kell, mert a barátnõmnek is olyan van. Egy-kettõ a maroktelefonját mutogatja, hát akkor nekem is kell. Miért? Nem tudom, valójában nincs szükségem rá, csak nagyzolni akarok vele. A szükséges tárgyakból divatot alakítunk, s így megfosztjuk õket elemi feladatuktól. Nem tudjuk észrevenni a szemmel láthatót, mert túlnézünk a dolgok természetességén, a mán, az Emberen. Nagy dolgokra vágyunk. Toronyházakat akarunk építeni, de úgy, hogy egybõl a tetõt építsük, s nem a fundamentumot. A cél tagolja s határozza meg életünket. A célt tartjuk szem elõtt, és nem vesszük észre, hogy az valójában a küzdésben áll. Azért nincs soha semmire idõnk, mert a célt s a jövõt hajszoljuk, és nem vesszük észre a jelent. Ha viszont a mára figyelnénk, akkor bõven jutna idõnk mindenre, mert azt tagolni tudnánk. Az egész jelent és 21. századot felfújt, extrém, tõlünk messzi álló dolgok veszik körül, melyek haszonértékét mi, az elgépiesedett emberek nem értjük. Mindig valami olyanra vágyunk, ami könnyen megszerezhetõ, de mi azt elbonyolítva kérjük. Becsomagolt valóságot akarunk. Eltorzított világot. Például már említettem a gyümölcstea és a házicsoki „megszégyenítõ” jellegét. Ez nem azt jelenti, hogy nincs ilyen kínálat a termékek között, csak annyi a különbség a házi és az eladandó termékek közt, hogy az utóbbit felnagyítják a reklám és a csomagolás ál-

34

tal. Az internetet kapcsolatkeresésre, barátkeresésre használjuk, az elemi dolgokat virtuálisan akarjuk megkapni, mert az korszerûbb. Elvégre robotok vagyunk… Aki megpróbál visszatérni az Emberi-kezdetleges, egyéni mivoltához, azt lenézik s kiközösítik. Például az iskolában, aki többet tanul, az magoló, ami viszont lealacsonyító. Aki valami egyénire vállalkozik (újságot ír, külön feladatokat vállal magára, énekel, hangszeren játszik), azt ujjal mutogatják. De gépek vagyunk, s valamikor mi is elromlunk, megrozsdásodunk, kiesik egy csavar, akkor majd megtanulunk élni!

Szén János (I. díj) X. o., Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda

Álmodni akartam a jövõ Csíkszeredájáról „Hej, égig-nyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág?” (Ady Endre)

Csíkszereda, Csík (ahogy az udvarhelyiek leegyszerûsítve mondják) annak számára, aki sohasem járt erre, talán néhány hûvös földrajzi adat vagy ennyi sem, talán néhány hír arról, ami itt történik (és egyre gyakrabban történik olyan, ami az erdélyi magyarságot is érdekli), talán még több klisészerû képzet arról, hogy a csíkiak ilyenek meg olyanok, hogy Csíkszereda „Szent Föld”, mert a somlyói pünkösdi búcsú a magyarság legnagyobb zarándoklata lett, hogy a jégkorong hazája, hogy míg a csecsen fiúgyermek késsel a kezében, a csíkszeredai hokibottal jön a világra, hogy az országban, a Kárpát-medencében hõmérsékleti referencia.

Kinek mítosz, kinek élettér Csík sokak számára tehát mítosz, nekem pedig szülõvárosom. Így, egyszerûen, mítosztalanul. Mert beleszülettem, néhány pontja között járok-kelek, belülrõl látom a mindennapi gondjait, elmém itt nyiladozik a világra, és furcsamód számomra máshol vannak a mítoszok. A Korunk pályázata most álmodni késztet olyanról, amit még nem tettem, illetve olyanról, amire nem gondoltam: szülõvárosom jövõjérõl. Olvastam, hallottam, hogy az álmok a valóságból keverednek ki, mint a festõ palettáján a színek, amit a vászonra visz. Én mibõl kavarjam Csíkszereda színeit, formáit? Minden valóság

36

már egyfajta múlt, én a jelenben élek; lehetek én tizenhat évesen a jövõ álmodója? És hol keressem a múltat? Könyvtárakban? És milyen mély legyen idõben az a múlt, mely álmodni enged a jövõ felé? Nem utasítom vissza a könyvtár nyújtotta múltat, de elõbb más módot választok.

Kerékpárral az élõ múltba Móricz mondta, hogy „gyalogolni jó”, de szerintem biciklizni sem rossz. Így hát elõvettem mountain-bike-omat, és elkezdtem „filmezni” a magam szemével körkörösen, majd széltében s hosszában Csíkszereda utcáit, városrészeit. Tartson velem, aki többet vagy másabbat akar látni, megismerni Csíkszeredából. Találkozzunk éppen a tömbházak elõtt! Induljunk tehát Csíkszereda város legújabb negyedébõl, a Decemberi Forradalom emlékére keresztelt utcából. Észak felé indulva ez a látvány tárul elénk: barna pléhgarázsok, fakó, színtelen négyemeletes tömbházak, köztük, mögöttük szemét, több mint tíz éve otthagyott föld- és kavicskupac, jobbról pedig meg-megpillanthatjuk a municípiumi stadion „lenyûgözõ létesítményét”. Talán velem egyidõs, ma romhalmaz, és eme állapot nemcsak a foci népszerûségének csökkenésével magyarázható. Tekintetünket a Hargita, a gyönyörû hegykorona felé vethetjük, de olykor a többszörösen felbontott úttest egyenetlensége a földhöz köti. A régi szólásmondás: oda nézz, hova lépsz, a kerékpározókra is érvényes és tanulságos Csíkszeredában. A Nagyrét utcába érve: jobbról a nagy rét, balról blokkok. Ez így megy kb. egy kilométeren keresztül. Aztán betérülünk a Hargita utcába, és következhet városunk „nyugati” ipari zónája. Ott a városrész képe eléggé ellentmondásos. Egyfelõl fejlõdõ vállalatok új épületei: például a sörgyár, a mûanyaggyár és építkezési lerakatok. Másfelõl a traktorgyár hatalmas kolosszusa, füstös, omladozó falaival, a tetején dús gyomnövényzettel, betört ablakaival háborús képeket idézhet az arra járók szemébe. A valaha virágzó, még saját modellt is kidolgozó cég manapság pang megrendelés híján, de ha kapna is megrende-

37

lést, állítólag a rossz menedzsment és adósságok miatt azt sem tudja teljesíteni. Így a csend, gaz és pusztulás honol benne, és nyújtja a nyugati „városkapu” jobb felõli oszlopát. Egyre beljebb haladva az ipartelepen, dél felé fordulva a kép nem sokat változik: lerobbant, rozsdamarta vaskolosszusok és viszonylag jól mûködõ kisebb ipari mûhelyek. Szinte mindenhol kutyák hada támad meg mindenkit. A következõ városrészt csak úgy emlegetik, hogy „a vasúton túl”. Itt is látni néhányat az erõszakos terjeszkedés gettóra hasonlító tömbházaiból. De igazából falu és annak is az alja. Mert nem hasonlítható sem Zsögödhöz, sem Taplocához, sem Somlyóhoz. Talán ez a város egyik legmostohább része. Ide nem jutott el soha sem kövezett utca, sem aszfalt (járdának is csak nagy jóindulattal nevezhetõ az, ami annak látszik), sem városrendészeti igyekezet. Számomra az furcsa és érthetetlen, hogy nem nyomornegyed: gazdálkodó emberek, tisztviselõk és munkások laknak itt. Hogy alakulhatott így ez a rész, ki(k) felejti(k) (hagyják) ki mindig a fejlesztésbõl és miért? Nem próbálkozom most e kérdések megválaszolásával, csak járom a zegzugos, ha úgy jár az idõ, poros, ha meg úgy, tengelyig sáros utcákat. A Fürdõ utcában haladva apró, egymás hegyére-hátára épült disznóólak, pajták sokaságát is megfigyelhetjük, amelyek a közelben lévõ szennyvíztisztítóval együtt szinte elviselhetetlenné teszik a környék és Zsögöd levegõjét, sõt, ha olyan a széljárás, az egész városban érezhetõ a kellemetlen szag.

Európába csak klórmeszes fertõtlenítéssel Száznyolcvan fokos fordulattal visszaindulunk a város felé, és mikor elérünk a vasúthoz, két lehetõségünk van: vagy vállra vesszük a kerékpárjainkat, és sietve átlépdelünk kb. öt sínpáron, vagy megszívlelve egy hatalmas tábla tiltását, miszerint: „A síneken átkelni szigorúan tilos!”, leereszkedünk a pokoli „illatokat” árasztó vasúti aluljáróba, ahol eddig még nem vált szokássá a takarítás, de a környezet megbecsülése sem. Nem ártana egy ilyen szövegû figyelmeztetõ tábla sem a fenti mellé: „A

38

gyomrot felkavaró bûzre és undorító látványra érzékenyek kerüljék el!” Heti egy alkalommal klórmeszet szórnak a felgyülemlett mindenféle piszokra, és irány Európa! Átkelve a síneken, elhagyva a vasútállomás épületét és környékét, indulhatunk a belvárosba. Tömbházsorok és viruló zöldövezetek mellett érünk el a központba, a fõtérre. A központi tértõl északnyugatra a Virág utca (volt Kossuth utca) enyhén elõkelõnek is mondható tömbházai mintha csak takargatnák és rejtegetnék a néhány tíz méterrel mögöttük meghúzódó, omladozó vakolatú panelblokkokat. Itt még-még látszik az emberi kéz jótékony munkája, de ennél alig tovább, északra a gyom és a gaz lepi be és uralja a felhagyott építõtelep melletti területet. Itt található városunk három-négy évvel ezelõtt nagy-nagy buzgalommal elkezdett, aláírásgyûjtéssel is támogatott „ökoparkja”, melynek látványa egyelõre még nem áll messze a gazrengetegtõl. A szalmaláng hasonlata jut eszembe, mert amilyen nagy hévvel indultak neki, ugyanolyan gyorsan el is fogyott a város eme részét befásító, virágosító, tavasító, játszóteresítõ stb. igyekezet.

Központ központ nélkül Térjünk vissza a központba, ami az infrastruktúra szempontjából nem is központ. Esetleg földrajzi helyzete teheti azzá az amúgy helyi szóhasználattal „tapstérnek” vagy „placcnak” nevezett több száz négyzetméternyi felületet. A város vezetése mintha nem tudna mit kezdeni vele. Több terv, közszemlére kiállított makett is készült az átrendezésérõl. És ennyi! Legalább két oldalon keresztül taglalhatnánk e tér rendeltetését a múltban és ma, de elég annyit említeni, hogy akadályozza a város forgalmát, a déli forgalmat különösen, sivár képet nyújt, holott a megyeháza és a szakszervezetek mûvelõdési háza elõterét sokkal szebbé, zöldebbé lehetne tenni, ha átépítenék, emberibbé, szocializáltabbá alakítanák (fásítás, zöldövezetek, padok stb.). Egyetlen elõnye, hogy esténként ide gyûl össze a város fiatalsága, akik kis emberszigetekbe verõdve beszélget-

39

nek, szórakoznak, játszadoznak, többnyire állva, mivel ülõalkalmatosság elég kevés akad. Amint már említettem, a tér közvetlen szomszédságában áll a mûvelõdési ház, a megyeháza, a Sapientia Egyetem és egy szürke építõtelep. Itt állítólag szabadidõközpont készül immár több mint tizenkét éve, de ha jól tudom, vagy hét éve két téglát sem tettek egymásra.

Patyomkin utca A néhány kõhajítással arrábbi, mintegy háromszáz méternyi Petõfi utcára gondolok. Közlekedési szempontból újabb rövidzárlatot jelentett és jelent sokak számára, de hát nincs siker áldozatok nélkül. Mára viszonylag szemnek tetszõ sétáló- és kellemes kereskedelmi utcává alakították, mely egyben õrzi a 19–20. századi Csíkszereda egykori arculatát is. Modern is, régies is: öntött macskaköves sétány, ódon stílusú, muskátlis öntöttvas lampionok és a város címerét magukban foglaló csatornafedelek. Az utca felé többségükben kicsinosított épületekben elöl drága vendéglõk, üzletek és butikok vannak, a hozzájuk tartozó udvarok többségében pedig a cigány kisebbség nem tudni hány családja lakik, persze „ideiglenesen”, nem tudni, mióta. Elég bekukkantani a kapuk alatt, hogy rájöjjünk, a trükk nálunk is mûködik, hogy a kicicomázott utcafront nyomort és bûzt és szemetet rejt. Itt található az a ház is, amelyben Petõfi töltött egy éjszakát Kézdivásárhelyre menet 1849-ben. Az utcából délre haladva kiérünk a Vártérre, amely a város és a vidék szép és esztétikus városközpontja. Itt található a Mikó vár, benne a Csíki Székely Múzeum, a Városháza, két régi épületben két kórház és az Igazságügyi palota épülete, Petõfi és Bãlcescu szobra és a Trianon után épített „hagymakupolás” templom. Innen kelet felé térve a Tudor Vladimirescu negyed Testvériség sugárútján kapaszkodom felfelé (jobbról, balról mindenféle virág és madár nevû utcák), amely a kommunista rendszer alatt épült negyedek minden tulajdonságát magán hordozza. A vízválasztón átbillenve az „új és legújabb újteme-

40

tõ” szomszédságában, illetve azt közrefogva tárul elénk döglõdõ iparunk másik zónája: a „keleti iparzóna”. Itt a traktorgyár felsõ részlege mintha magába szállott volna: a halottak iránti kegyeletbõl éppolyan csend honol benn, mint a temetõben. Sõt, ha fekete-keserû humoromat fokozni akarnám, azt is mondhatnám, a temetõben a temetkezéseknek köszönhetõen több az animáció, mint a gyárban. Északnyugat felé fordulva áthaladunk a Kalász lakónegyeden, amely szintén panellakások negyede. Itt emelték nagynagy összefogással az új kéttornyú katolikus templomot. Leereszkedve újra a város belsõ részei felé, a Coºbuc utcába érünk, ebben az útkeresztezõdésben található a sok támogatásból és a csíki emberek összefogásából épült református templom. Aztán újra észak felé haladva elérjük a Márton Áron Gimnázium közel százéves épületét. Innen balra térünk, és pár száz méter pedálozás után újra otthon vagyok, ahonnan elindultam.

Néhány következtetés Kerékpárról nézve körülbelül ilyen képet festhetek városomról. Volt, ahol lassabban, volt, ahol gyorsabban járt a lábam, így a szemem és az elmém is. Kikerültem, elkerültem olyan dolgokat, amiket mindenki tud: a mûjégpályát, a csíkiak nagy-nagy kedélyhordozóját, a Jégpálya lakónegyedet, a csíksomlyói kegytemplomot. A múlt jelenébe, a jelen múltjába való kétkerekes barangolásom végén arra a következtetésre jutottam, hogy Csíkszereda a tobzódó ellentétek és ellentmondások városa, a szép és a rút, a kellemes és a lehangoló, a fölemelõ és visszataszító, az értelmes és értelmetlen kontrasztjai sokkolnak. De miért van ilyen sok belõlük?! Vajon mindig ilyen volt, mindig ilyen kontrasztos, ellentmondásos városka volt? Amiben a kerékpáros túra nem segít Begyalogoltam a múzeum dokumentációs könyvtárába. Innen tekintsünk vissza az idõben Csíkszereda múltjára, és hátha

41

megoldást találunk jelenünk problémáira, választ kérdéseinkre, és összetettebb képet alkothatunk a jövõre nézve. Az elsõ hiteles okirat, amely Csíkszereda mezõvárosi létét igazolja, egy adómentesítõ okirat, amelyet Izabella királyné bocsátott ki 1558. augusztus 5-én (ez a városnapok apropója). A szerdai napokon itt tartott vásárok helyén keletkezett a város. A várat 1623. április 26-án kezdte építtetni gróf Hídvégi Mikó Ferenc. A vár ma a nevét viseli. A szomszédos Csíksomlyón 1630tól kezdve mûködik a ferences gimnázium, 1676-tól pedig Kájoni nyomdája. 1643-ban a város lakossága 108 fõ volt. Elsõ céheit a 17. században jegyezték, mint például a csizmadiák céhét 1649-ben. Ugyanebben a században többször feldúlták törökök és tatárok. Szereda lassan fejlõdõ vidék, annak ellenére, hogy 1878-ban Csík vármegye székhelye lett (csak 961 fõ, amelybõl ekkor 914 magyar). Igazából a 19. század végén, amikor a vasút is lassan érkezni látszott, sem volt még városi jellege, a Mikó várat leszámítva. Sõt 1891. október 21-én képviselõtestületi határozattal nagyközséggé akarják alakítani. Úgy gondolom, a sok lemaradás és ellentmondás egyik eredõje itt keresendõ, a vezetõk gondolkodásában. Mindezek ellenére egyre növekedett a település közéleti szerepe. 1888. december 25-én jelenik meg a vidék elsõ komoly és állandó sajtóorgánuma: a Csíki Lapok, holott Erdély más vidékein már harmincadik vagy még többedik évfolyamukat élték a helyi lapok. Ez az esemény fontos szerepet játszott városunk további fejlõdésében, legalábbis olyan szempontból, hogy jól nyomon követhetõ a fejlõdés és az események sora a 19. század végén, 20. század elején. A Csíki Lapoknak köszönhetõen Csíkszeredáról már elmondható, hogy nagyon próbál az akkori normáknak megfelelni, de még mindig több lépéssel le van maradva még a közeli megyeközpontoktól is. Az apróságokat is keresve feltûnt, hogy a lap hirdetõrovatában szinte csak székelyudvarhelyi és gyergyószentmiklósi iparosok, kereskedõk hirdetnek, a csíkiak alig-alig. Az ipar létét a lap tagadja. Arról tájékoztat, hogy az egyik fontosabb kisipari mûhely épp a megyei

42

fogház, ahol kosarat fonnak, kádároznak, méhkaptárt, pincetokot és lábtörlõt készítenek, ezáltal tisztes jövedelemre téve szert (sõt a foglyokat is tisztességesen megfizetik). Az ipar elmaradottságának problémája szinte állandó témája az 1889. évi számoknak. A kereskedelemre jellemzõ, hogy szinte kizárólag csak gabonát lehet kapni a piacokon (ekkor még majdnem mindenki megtermelte a saját zöldségszükségletét, ebbõl arra lehet következtetni, hogy valóban polgári lakossága Csíkszeredának egyelõre még nincs). Kulturális téren elmondható, hogy abban az idõben több nyomda is mûködik Csík vármegyében, ami a jelen helyzetre is érvényes. Az ifjak nevelését két nagyobb intézmény szolgálta: a somlyói gimnázium és a polgári leányiskola. Kispolgári élete mozgalmas. Meglepõen sok egylet mûködik: kisdedóvó egyesület, vereskereszt, korcsolyázó-egylet, húsfogyasztó-egylet, olvasókör stb., színi társulat is létezik. A Székely Múzeumot az 1890-es évek elején költöztették ideiglenesen a Mikó várba, mert új épületet akartak emelni neki. Épület nem épült, így a múzeum is ott maradt. Sokévi tárgyalás és elõkészítés után 1891-ben megkezdik a vasútépítési munkálatokat. A heti tudósításokat olvasva hitetlenül állok néhány jelenség elõtt. A vasútépítési munkákat, amelyek megélhetést biztosítottak volna az embereknek, és így nem kellett volna más vidékre dolgozni menjenek, mind elvitték az orruk elõl az idegen munkások (horvátok, olaszok stb.). Ebben az idõben kezdenek terveket készíteni az Olt szabályozásáról. Nem elhanyagolandó, hogy akkor még a Csíkszeredát körülvevõ térség egy nagy mocsár (amikor befutott az elsõ mozdony az állomásra, az utasok deszkapallón keltek át a sáron, hogy a városba juthassanak). Egy másik akkori aktuális probléma a kivándorlás. Mennek a csíkiak „szolgálni”, fõleg román vidékekre, Bukarestbe, és sokan nem jönnek vissza. Társadalmi problémákhoz sorolható az öngyilkosság, ami „divat”, persze Csík megye ebben vezetõ helyet foglal el a Monarchia szintjén.

43

A régió problémáinak megoldását a magyar kormány egy székely kitelepítésben látja a Székelykocsárd vidékre. Ez az ötlet mai szemmel számomra bizarrnak tûnik. Mi lett volna, ha csak részben is megvalósításra kerül? És kinek akarták átadni Csíkot? A 19. század végén Csíkszereda két utcából áll, és városi jellegét a boltok és a macskaköves útburkolat nyújtja. Ugyancsak 1891-ben vetõdik fel a város sétányainak és utcáinak befásítása, és több éven át tárgyalódik. Szerintem ez a bajok másik forrása. Zsenge tapasztalataim szerint ma is ez a stílus köszön vissza: a sok-sok duma, az utólagos sopánkodás, dohogás. Kerékpáros élményeim is errõl szólnak, ezzel szembesítenek. Látszatra nincs köze ahhoz, amirõl beszélek, de mentalitásjelzõ a következõ apróság is: szinte minden télen nagy problémát okoz az influenza. 1890. február 19-i számában így ír a Csíki Lapok az influenzáról, ahogyan akkor nevezték, az orosz nátháról: „Lefolyása nem veszélyes; gyógyszere: meleg szoba, pihenés, jó bor és erõs dohányzás” (kiemelés tõlem). Mégis szerre szedi áldozatait a gyermekek és az idõsek közül. 1897, a vasút felavatása után kisebb faipari, könnyû- és gépipari egységek létesültek. A városkép is hamar megváltozott: újjáépítették a kórházat, 1898-ban épült a mai városháza, 1911ben pedig átadták a mai Márton Áron Fõgimnázium (akkor Segítõ Mária) épületét, ahová a somlyói gimnázium költözött le. 1910-ben a lakosság 3701 fõ. Az elsõ világháború Csíkot is visszafogta, de a 20-as, 30-as években újra mutatkoznak a fejlõdés jelei. 1930-ban 4807 fõt számláltak, de lakossága még mindig kevesebb, mint Csíkszentdomokosé. Meglehet, hogy az alacsony számú és alacsony képzettségû, az alig-alig polgárosodó, inkább sóvárgó, mint cselekvõ népesség lehet a harmadik fõ oka a város mai arculata kialakulásának. És a negyedik, mely összefügg az elõzõkkel: vezetõ elõdeink csak felismerték, csak beszéltek a környék turisztikai adottságairól (a Csíki Lapok sok cikke is errõl ír), csak elsóhajtozták,

44

hogy „a Székelyföld Svájca” lehetne, de a tettek nyomaira nem bukkantam. Átélve a második világháború viharait Csíkszereda a vidék központja maradt. A kommunista tervszerû fejlesztés jegyében lenyomottan élt, mint a többi székelyföldi város. A megyésítésnek köszönhetõen lakossága jelentõsen módosult (az 1992-es népszámlálás szerint 46 029 fõ, amelybõl 38 204 magyar, 7451 román és egyéb). Lassan innen is visszatérve a jelenbe a sok gaz között keresem a virágokat, felfedezni próbálom azt, ami egyáltalán képvisel valamilyenfajta értéket. És ebbõl is van, de mennyivel több lehetne! Úgy érzem, sok minden rajtunk is múlott, és múlik ma is. Csíkszereda sokat változott a 20. században. Napjainkban, ha nem is látványosan, de fejlõdik. Sok megoldatlan gond terheli élõ múltját, amitõl nehezen tudunk (olykor mintha nem is akarnánk, vagy csak úgy teszünk, hogy akarnánk) szabadulni. És mégis beszélhetünk virágokról is, amelyek fõleg kulturális téren bimbóztak, sarjadtak, fejlõdtek. Ilyen virág a Csíki Játékszín állandó színi társulat, amelyet a város vezetése hozott létre. Másik ilyen virág a Sapientia Egyetem, amely végre 2001ben megnyithatta kapuit a magyarul továbbtanulni szándékozó diákok elõtt. Csíkszereda ma mégis olyan, mint egy elhanyagolt virágoskert: sok benne a gaz és gyom. De fel-felüti a fejét egy-egy szép sziromlevél is, és a gazt el lehetne takarítani. De mégis „…valami rág”, jutnak eszembe Ady sorai. Még nincs adat a legutóbbi népszámlálásról, de tény, hogy fogy… egyre fogy a magyar ember a vidéken. Ez a probléma alattomosan, mint egy féreg a föld mélyén, de elérve a virágok gyökereit, csak rág… Álmodni akartam, és inkább mítosztalanítás lett belõle. Sokan csodálják ezeket a mítoszokat, ám én úgy gondolom, ha sokat beszélünk róluk és idézzük, el is kábítanak, cselekvésünkben takaréklángra szabályoznak.

45

Papp-Zakor Ilka (különdíj) VII.C. o., Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár

Rumban hizlalt mazsolák Kilépek a lakásból. Óvatosan csukom be magam mögött az ajtót, félek, hogy felébresztem a családomat (anyu már úgyis fenn van, õ költött fel engem is, apa dolgozik, de a húgom és a pinty még alszanak – ki-ki a tenyere, illetve szárnya alá dugott fejjel). Az utcán senki. A sötétség körülvesz mindent, még a hajamba is beleszívódik, és a hideg, friss levegõ teljesen felébreszt. Szeretek hétre menni iskolába. A csillagok villódznak, a hold lustán görbül, és látom azokat a vörös, villódzó foltokat is, amikrõl kiskoromban azt hittem, hogy ufók, és egészen addig rettegtem tõlük, amíg rá nem jöttem, hogy csak repülõgépek. A Mikó-kertben vonítanak a kutyák. Biztosan közöttük van az is, amelyik megharapott. Annak is jó beszélõkéje van. Az Entrenetkávézó elõtt mögém szegõdik Mellény, a mancsával megütögeti a bokámat, de nálam sajnos nincs csont. A kutyák közt föltûnnek a részeg diákok is. Tõlük félek, sokkal kiszámíthatatlanabbak, mint a kutyák. Széles ívben elkerülöm õket. Az emelkedõn aggastyán tol egy biciklit. Vágni lehet körülötte a vodkaszagot. Nem tudni, hogy a kerékpár áll-e biztosabban a lábán, vagy õ, bár én az elõbbire szavaznék. Késõbb feltûnik az elsõ józan járókelõ, idõsödõ hölgy képében. Furcsán néz rám. Rendkívül szerencsétlen képet vágok, amikor elhaladok mellette, vidoran szívom magamba a belõle áradó sajnálatot. Az iskolába már egészen felvidulva, elégedetten érek be. Csak a mi osztályunkban vannak néhányan. Én is leteszem a táskámat a padomra. Gyuri Limp Bizkit CD-t passzol nekem. Hétfõre visszahozom. Orsi megragadja a karunkat. Idén muszáj

46

együtt szilvesztereznünk. Lelkesen bólogatunk. Nálam lehetünk, de aztán mindenki hozza a csomagot! Csomagot… Régi mese. A második világháború után nagyanyám egy ilyen farsangot szervezett. Dédnagyapám zongorázott. Nagyanyám egy fekete és egy piros kesztyût összevarrt, ez volt az ördögjelmez. Mindenki hozott valamit: szendvicset, italt, vegyesen, ki mit tudott. A nagyanyám táncolt. Nagyon szépen táncolt. Amikor az apácákhoz járt óvodába, Dédi fodros, rózsaszín csipkeruhát varrt neki (ki tudja, mibõl), hatalmas dobozba tették, és a karácsonyi ünnepségen, zongoraszóra abból táncolt elõ. Hát mi nem viszünk dobozt, de attól még jól fogunk szórakozni. Dédiéket egyébként is nagyon elszegényítette a háború. Bár amikor innen elmenekültek, még magukkal vitték ládába csomagolva a fontosabb holmijaikat – dédnagyapám katonatiszt lévén, fél vagont kaptak a menekülésre, útközben, szép lassan elvesztették mindenüket. Amikor átértek a Dunántúlra, egy tányéraknákat szállító szekéren folytatták az útjukat. Volt olyan város, amit a hátuk mögött szõnyegbombáztak porig, máshol pedig méterenként tették a sebesültszállító vonatok elé a síneket – ott néhány órája bombáztak. Azt hiszem, mocskos szerencséjük volt, hogy ép bõrrel megúszták. Így érkeztek meg Ausztriába, egy tejfeldolgozó üzem közelébe, ahol közepes szoba méretû, föld alatti barakkokban laktak, jó néhány családdal egyetemben. Segélyként néha cigarettát is kaptak, amit – ételért – a katonáknak adtak el. Késõbb dédnagyapámat – akinek nagyon ügyes keze volt, bár néhány festménye enyhén súrolja a jóízlés határát – leszerzõdtették templomi freskófestõnek. Ezek voltak csak a jó idõk! Dédnagyapám – a családdal együtt – elgyalogolt egy-egy osztrák faluba, és amíg õ angyalokat és egyebeket mázolt a falakra, a falusi nénik – akik legtöbbször úgy néztek ki, mint egy-egy szõke kontyos, életre kelt túrósgombóc – nagyanyám és a bátyja arcát csipkedték, az idõsebb néniknél tapasztalható heves szere-tetmegnyilvánulásként, kalácsot és más finomságokat adtak nekik, a jólelkû, pirospozsgás tiszteletes pe-

47

dig néha-néha azt is megengedte, hogy saját pálcika-angyalkájukkal is hozzájáruljanak egy-egy freskóhoz. De késõbb – mint mindennek – ennek is vége szakadt. Nagyanyámék hazajöttek, dédnagyapámat bezárták, a család többi tagja pedig megpróbálta ott folytatni, ahol abbahagyta. Nagyanyám magánórákat adott egy Franciaországból visszakeveredett, egyébként magyar lánynak, aki egy koszos, sötét lakásban lakott örökösen vodka- és izzadságszagú apjával és egy takarítónéni házsártosságával rendelkezõ anyjával. Eközben persze iskolába is járt. Abban az évben, amikor végzõs volt, egybevonták a városban levõ három magyar leányiskolát, és valami fölöttébb homályos oknál fogva elkeresztelték „tizenegyedik”-nek a tizenkettedik osztályt. Így nagyanyám, bár egyszer sem bukott, kétszer járta a tizenegyedik osztályt, a tizenkettedikkel viszont köszönõviszonyba se került soha. Ballagni az Apáczai épületében ballagtak, vagyis végigmasíroztak a folyosón, és az akkoriban betiltott „Ballag már a vén diák” helyett az Internacionálét énekelték. Azt hiszem, nem is csoda, hogy végig zuhogott az esõ. Tablóra nem volt pénzük, így egy színdarabot írtak, rendeztek és adtak elõ, amelynek a fõhõsnõjét – természetesen – a nagyanyám alakította. A bevételt tablóra költötték. Ezután nagyanyám dolgozni akart, úgyhogy keresztanyja fölajánlotta neki, beszervezi a rendõrséghez. Késõbb azonban kiderült, a rendõrségen nincs hely, de szuper-állás ígérkezik a szekuritátén. Nagyanyám, ezt hallva, fél másodperc alatt megfontolta a dolgot, és az egyetem mellett döntött. A kémiai egyetemre akart járni, és sikeresen le is tette a vizsgákat (alkotmányismeretbõl betéve megtanulta az alkotmány összes paragrafusát, úgyhogy eléggé leesett az álla, amikor meghallotta, hogy csak szómagyarázatot kérnek), négy évet tanult kémiát, ami után kémiatanárnõ, késõbb vegyész lett (és az orrát is sikeresen leégette).

48

Lassan összeszedem a gondolataimat, és megpróbálok nem elaludni. Kint lassan világosodik. Becsengettek. Amikor bejön a tanár, álmosan felállunk. Na igen, ez nem technosz-óra. Azon csak ülünk a padban, halkan beszélgetünk, miközben a katedránál álló tanár – mintha több kilométerre lenne tõlünk – a vasfeldolgozás rejtelmeibe próbál bevezetni minket. Két technológiatanár van az iskolában. Az öregebb, a kiszolgált, már a szüleim osztályában is tettette, hogy tanít. Az pedig régen volt. Huszonöt éve, abban a korban, amikor az ember órákat állt sorban az üzletben, csak azért, hogy amikor a pénztárhoz ér, hazaküldjék. De jó, hogy eltelt! Nem bírom a sorban állást. Édesanyám se bírta. A családi krónika fontos fejezetét jelenti, hogy egyszer elveszett egy ilyen sorban állás közben. Ötéves volt, amikor a nagyanyám úgy döntött, hogy jobb híján magával viszi vásárolni. Kint hagyta az üzlet ajtaja elõtt, de már nem találta meg, amikor kijött az üzletbõl. A késõbb mozgósított ismerõsök a temetõ kapujánál akadtak rá anyura, aki, saját, könnyek közti bevallása szerint, odáig követett egy nõt, aki ugyanolyan kabátot viselt, mint nagyanyám. Ott aztán a nõ végre feléje fordult, és ekkor legnagyobb megrökönyödésére rájött, hogy potyára tette meg az egész utat, ráadásul egy vadidegent kísérgetve. Az öklömre támasztom a fejem, és azon gondolkodom, hogy milyen fajtájú lehetett az a kék házatlancsiga, amit Tusnádon találtam. Fogalmam sincs. Még apu is csak annyit tud róla, hogy õ is látott egyet egy osztálykiránduláson, de az halványabb színû volt. Tusnád felé menet apu nagynénjénél szálltunk meg, Székelyudvarhelyen. Amikor kicsi volt, apu mindig itt nyaralt, a dédnagymamámnál. A dédnagypapám nagy gombász volt, õ gyûjtötte be mindig az ebédnek valót. Gombalevest, panírozott gombát, gombapörköltet ettek rókagombából, õzlábgombából meg egy csomó másféle gombából is. És körítésnek persze sajtos gombát. Apának a szeme is csillog, ha errõl mesél. És persze nem feledkezik el azokról a tortákról sem, miket a gombász

49

dédnagyapától rég elvált dédnagymamám sütött. Rumban hizlalt mazsolákkal, amik akkorák voltak, mint az ujjam egy perce. Ezek a torták néha rózsaszín cukormázat viseltek a tetejükön, máskor tejszínhabot vagy csokikrémet, de apu kedvencei, a rumban hizlalt mazsolák sosem hiányozhattak belõlük. Dédnagymamám szakácstudománya persze nem merült ki ebben – ha valami ilyen jól kezdõdik, mi értelme lenne annyiban hagyni?–, a családunkban régebben szinte tradicionálisnak számító fõtt rákollót is õ preparálta. Apáék kimentek a Homoród patakjára, ahol akkor még jóval több volt a rák (mára – nem apáék halászatának, hanem a környezetszennyezésnek köszönhetõen – alig maradt egypár), és duci kis rákhálókkal, amelyek közepén nagy darab füstölt hús szolgált csaliként, kimertek néhány szerencsétlen ollóst. (A füstölthús-csalit természetesen visszaszórták a vízbe, a megmaradt homoródi rákokra gondolva.) A kifogott rákokat aztán kivégezték, dédnagymamám lesikálta róluk a moszatokat, köménymagos vízben szép téglaszínûre fõzte, és tálalta. Csak az ollójuk és a farkuk volt ehetõ, de ezek fantasztikusan aromás, omlós húst tartalmaztak. Fura, hogy apu milyen érzéssel tudja elmesélni ezeket a dolgokat. Bár nem rajongok a panírozott gombáért, mégis szinte érzem a számban az ízét, megéhezem tõle, és az az egyetlen vágyam, hogy késõbb még egy szelet rózsaszín cukormázas, rumban hizlalt mazsolákkal töltött tortát is egyek. A rákhúsért viszont nem rajongok különösebben. Bevallom, nagyon finom, de rossz ízt hagy az ember szájában, ha látja megölni ezeket az állatokat. Ezért apával egyetértésben egyszer s mindenkorra beszüntettük családunkban a rákevési tradíciót. Rendkívül embertelennek tartottuk a rákok legyilkolását, azonkívül így is kevesen vannak a Homoródban. De persze minden vakációnak vége van egyszer. A székelyudvarhelyinek is. És ilyenkor apu visszatért az állomás melletti lakásukba, és esténként az ablakból figyelte, ahogy a gõzmozdonyok a feketeségbe köpik a szikrákat, azok meg, mint a

50

tûzijáték, felrepülnek a magasba, majd hirtelen megváltoztatva pályájukat, pislákolva a föld felé zuhannak. Késõbb, jóval késõbb persze összeházasodtak a szüleim, és én is megszülettem (még késõbb), erre azonban egyáltalán nem emlékszem. Talán jobban oda kellett volna figyelnem. És arra sem emlékszem, ami a születésem után körülbelül egy fél évvel történt, decemberben. Egyetlen kép él róla bennem, de az nagyon élesen. Egy ablak, ami mögött történt valami. A szüleim se mertek odamenni az ablakhoz. Féltek attól, hogy belõhetnek, de ezt már csak késõbb tudtam meg. A következõ emlékek már nem olyan régiek. Talán hároméves voltam, amikor a huzat bevágta az ablakot (fura, én mindig úgy emlékeztem rá, hogy egy focilabdával törték be, de hát a tizedik emeleten laktunk akkor), és a nagyapám hozta az üveget, amivel újraüvegezték. De erre is csak homályosan emlékszem, és nem is biztos, hogy a nagyapám hozta. Arra is emlékszem, amikor anyu négyéves koromban azt mondta nekem, hogy testvérem lesz, meg arra, amikor beköltöztünk a mostani lakásunkba. A legélesebb régi emlékképem mégis az anyu harminc-egynéhány éves arca. Hosszú haja volt, bedauerolva, és nevetett. Sajnos életem fontosabb eseményeire (például arra, hogy a régi óvodámban egyszer fejre estem egy hatalmas, sárga gumikerékrõl) egyáltalán nem emlékszem. Azt viszont már emlékeimbõl tudom, hogy hatéves koromban, életem utolsó óvodai évében anyu elhatározta, hogy beadja kétéves húgomat is az óvodába. Elképzelése, miszerint addig szokja meg az óvodát, ameddig odajár a nénje is, hogy segíthesse, kétségkívül helyes volt, viszont húgom csoporttársai sajnálatos módon rákaptak, hogy mindig engem riasszanak, ha õ sír. Ennek megfelelõen idõm nagy részét a kiscsoportban töltöttem, körjátékokat játszottam, és újra megtanultam egytõl kettõig számolni. Egyszer az egyik kisgyerek összefirkálta az asztalát, az óvónéni leszidta, a gyerek pedig jóhiszemûen megnyálazott ujjával próbálta leradírozni róla (az asztalról, nem az óvónénirõl) firkálmányát,

51

amitõl az óvónéni szinte lángot fújt, úgy kiabált. Azt se tudom, hogy erre miért emlékszem, meglep, hogy így megmaradt az emlékezetemben. Az óvónénit egyébként Hajninak hívták, és az unokabátyámat, Ákost is tanította, õ ráadásul még szerette is. Ennek azonban sose tudtam a végére járni, lévén, hogy Ákos, nagynénémmel és nagybátyámmal, azaz a szüleivel egyetemben kiköltözött Magyarországra, és olyankor, amikor évente egyszer meglátogattak minket, nem értem rá ilyeneket kérdezni tõle. Világosan emlékszem rá (talán éppen azért, mert nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént), hogy abban az évben, amikor nagynénémék meglátogattak, Ákossal és Jankával, a húgommal, paradicsomkarókból sátrat építettünk a nagyanyám kertjében, olyasmit, mint a Füles háza, és Ákos azt mondta, hogy ha nem segítek neki az építésben, bezuhanok a föld alá, ott pedig tele van kóbor kutyákkal, és széttépnek. De azt hiszem, ez mégiscsak álom lehetett. Ákos nem volt sohasem túl vallásos. Õt amúgy sokáig irigyeltem, elképzeltem, hogy milyen fantasztikus lehet Magyar-országon élni, magyarul beszélni, forinttal fizetni, de aztán kinyílt a szemem. És amikor – életemben valószínûleg utoljára – kifejtettem, hogy mennyire szeretnék minél hamarabb Budapestre költözni, a fejemben megszólalt egy hang. És miért mennél el? – kérdezte a hang csúfondárosan. – Hogy világéletedben románnak csúfoljanak? Itthagynád az osztálytársaidat, csak úgy? Vagy a Mikó-kerti kutyákat? És Müllert se vihetnéd magaddal. Miért érné meg neked odamenni? Hogy ne kelljen románul beszélned? Cserében elvesztenéd az összes barátodat. Hogy forinttal fizethess? Nem lenne ott senkid. Hogy az iskolában ne kelljen románul tanulni? Soha többet nem játszhatnál a Mellény kölykeivel. Próbáld meg. Visszasírnád. És igaza volt. Szeretem Kolozsvárt, úgy, ahogy van. Azóta. És azelõtt is. Nem akarok elmenni.

52

Késõbb beadtak az iskolába, és innentõl már szinte mindenre emlékszem, csak azt nem tudom, hogy mi mikor történt. Anyunak megint csak igaza volt. Minél idõsebbek vagyunk, annál gyorsabban telik az idõ. A hatodik osztály már csak egy nagyon hosszú nappá sûrûsödik az emlékeimben, és akkor mi lesz majd a hetedikkel? Az államat az öklömre támasztom, és kinézek az ablakon. Hallom, amit a tanárnõ magyaráz, de az agyamig már nem jut el. Bárcsak végre történne valami! Egyszer már történt. Tavaly. Biológiaórán a teknõsökrõl tanultunk, a tanárnõ épp a bordáikat magyarázta, amikor kinyílt az ajtó, és berohant egy olyan felemás kutya, abból a korcs fajtából, amirõl soha nem tudtam eldönteni, hogy nagyon csúnya-e, vagy nagyon szép. A leghátsó sorba rohant, bebújt az egyik asztal alá, és szûkölt. Még mielõtt a tanárnõ szólt volna egy szót is, felpattantam, és elkezdtem simogatni a barna állatot. Nagyon barátságos kutya volt, én meg tudtam, hogy csak azért rontott be az osztályba, mert két perccel azelõtt még arról álmodoztam, mi lenne, ha tényleg berontana ide egy kutya. Így, kissé bûnösnek érezve magam megjelenésében, egyik osztálytársnõmmel kivezettem a terembõl. Az osztály ajtajánál megint megvakartam a fülét, továbbcsalogattam, a lépcsõ aljánál ugyanígy. Ott már várta a kapus és a takarítónõ izzadtan, kezükben seprûnyelet vagy mit lóbálva, és rögtön újratámadták volna szerencsétlent. Természetesen nem engedtem, a halálra rémült kutyát óvatosan kivezettem az iskolából, megöleltem a fejét, osztálytársnõm megpaskolta a hátát, és vigyázva becsuktuk az iskola kapuját. Visszatérõben még volt egypár keresetlen szavunk a kapushoz (a takarítónõ addigra felszívódott), késõbb pedig a biológia-tanárnõnek is volt egypár keresetlen szava hozzánk, amiért engedély nélkül kimentünk óráról. Nem sokat törõdtünk vele. Kicsengettek. Versenyt pakolunk, öt perc múlva már kint vagyunk az iskolából. Öten indulunk el a buszmegálló felé. Én ugyan nem arra lakom, de ez már bevett szokás nálunk: mivel

53

utálunk egyedül lenni, kísérgetjük egymást. Az osztálytársnõim hangosan beszélgetnek, nevetnek. Nekem most nincs kedvem beszélni. Általában szívesebben hallgatok. Régi dolog, hogy ha valamit nagyon sokáig, nagyon erõsen elképzelek, az félig-meddig valóra válik. Így volt ez akkor is, amikor az unokatestvérem márciusban meglátogatott minket. Általában nyáron szokott a nagynénémékkel együtt jönni, de most úgy hiányzott, hogy ideképzeltem magamnak õt, és két nap múlva nagymamám szólt, hogy igen, tényleg jönnek. És a kutyával is ugyanígy történt. Persze biztos, hogy véletlen egybeesés, vagy ilyesmi, de én hiszek benne. Jó azt hinni, hogy természetfölötti képességeid vannak. Nahát, otthon, édes otthon. Belépek az ajtón, üdvözlöm az ott leledzõ rokonokat, és beveszem magam a szobámba. Szokásom szerint a földre hasalok, lábaimat lógázva írom a házimat. Madaram megrázza a szárnyait, érdeklõdve pittyeg. Szia, Müller. Én is örülök, hogy látlak. A kismadár vidáman ugrál. Miközben a házimat írom, fülemmel követem az útvonalát. Halk zökkenések: ide-oda ugrál az ülõrúdjain. Nagyobb zökkenés, a rács halkan megcsikordul. Leugrott a földre. Tovább fülelek. Nem hallom az újabb koppanást, ami azt hivatott jelezni, hogy fölugrott az etetõjéhez. Nem nézek fel, úgyis tudom, hogy a kalitka ajtajánál áll, gombszemeit merõen rám szegezve. Várj a sorodra. Tudom, hogy „sétálni” akar, de most lusta vagyok az ezzel járó hajcihõhöz, no meg a húrt is élvezem feszíteni. Müller látja, hogy nem nézek rá, de tudja, hogy hozzá beszélek. Senki más nincs a szobában. Tovább áll a rács elõtt. Nyomatékul halkan csippant egyet. Az élet nem habostorta, tanuld már meg végre. Most már biztos vagyok benne, hogy beadom a derekamat. Azt hiszem, Müller is. Csõrével finoman megkocogtatja a rácsot. Két perc múlva már a földön ugrál. Tisztes távolságban tõlem megáll, fején felborzolja a bóbitáját, félrehajtott fejjel, tudálékosan figyel. Az alatt a három év alatt, amelyet nálunk töltött a tisztes családtag, háziállat és nyáron ébresztõóra szerepé-

54

ben, nagyjából megszokta társaságomat. Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy szeret is, máskor kételkedem benne. Az mindenesetre teljesen biztos, hogy érzõ lény, ráadásul az okosabbik fajtából. Igaz, azt sose engedte, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjek, össze is csípte néha a kezemet, de tökéletesen egyetértek vele. Én sem hiszem, hogy szeretném, ha nálam több százszor nagyobb lények a markukban szorongatnának. Mindenesetre sokszor meglep, hogy milyen találékonysággal közli azt, ami éppen az eszébe jut. A sétálni kérezkedés újabb találmánya, azelõtt csak azt jelezte, ha éhes volt. Mivel a régi kalitkájában nem volt beépített etetõ, kis tálakon tettem be neki az ételt, és bár naponta újratöltöttem õket, néha hamarabb is elfogytak belõlük a magok. Ilyenkor csak csipogott egyet, leugrott a tálcájához, és megkopogtatta, addig, amíg meg nem értettem a célzást, és meg nem etettem. Merengve nézem az állatkát. Azt tanultuk az iskolában, hogy nem gondolkozol. Müller egy kicsit hátraugrik. Nem számított rá, hogy megszólalok. Persze nem hittem el. Ezt már halkabban mondom. Nem akarom megijeszteni. Müller odatipeg a húgom legójához, és egyenletes csõrcsapásokkal felforgatja a lego-falu életét. Persze hogy nem hittem. Visszatérek a házi feladathoz.

Fülöp Orsolya (II. díj) XII. o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely (Parajd)

Legalább egy gombot találni „…hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” A fenti idézetet elvonatkoztatom az én hazámra, Erdélyre. Hm… Itt élek immáron tizenhetedik esztendeje, szimbiózisban egy más nemzettel, annak kultúrájával, mindennapjaival. A sors furcsa fintorából elválasztottak az anyaországtól, és azonos állampolgárságúvá tettek a román nép fiaival. Trianon. „Nagy-Magyarország” már csak egy-egy öregember padláson porosodó térképén létezik, aki még élvezhette a „magyar világ” elõnyeit vagy szenvedhette hátrányait. „Nagy-Magyarország” minden lelkiismeretes magyar lelkében, öntudatában létezik. Mint minden magyar érzelmû ember, jómagam is rosszallóan csóválom a fejemet a trianoni békeszerzõdésre gondolva: ejnye, hát jól elbántak Magyarországgal! Európa jól megfizetett neki! Kissé keserû szájízzel sorolhatjuk a pedigeket: pedig Magyarország volt Európa védõpajzsa a török invázióval szemben; pedig Hunyadi János volt a nagy törökverõ, aki Európa kapujánál megállította a pogány hadat; pedig Mátyás király azon európai királyok közé tartozott, akik a mûveltségre szavaztak, udvarába hozatva neves tudósokat, könyvtárt létesítve nevelte népét. Magyarország számára nagy csapás volt a 150 éves török uralom, de mégis feltámadott, nem viselte idõtlen idõkön át a

56

rabigát, és 150 év után megszûnt Magyarországon a török uralom. Ezt tarthatjuk elõttünk lebegõ eszménynek, megismétlõdõ példának? Hisz a Trianon-palotában történtek óta nem 150, hanem 82 esztendõ telt el. Magyarország újra egyesülne határaiban is? Nos, jómagam már nem reménykedem ebben. Nem látok reális lehetõséget arra, hogy a magyarság nemzeti határai megegyezzenek a földrajzi határokkal. Mint erdélyi magyarnak, számomra nem a jelenkori Magyarország jelenti a hazát. Az én, a mi hazánk Erdély, Árpád atyánk örökségének ez a darabja a mienk. A fenti idézet kimondja, hogy mivel „az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük”, hazájukhoz nem vagyok, nem lehetek lojális. Tehát a kérdés a következõ: ha a történelmi Magyarország egy, a trianoni békeszerzõdés értelmében más országhoz csatolt részéhez lojális vagyok, akkor az illetõ országhoz lojálisnak kell-e lennem? Ha Erdélyhez lojális vagyok, Romániához lojálisnak kell-e lennem? És mit jelent lojálisnak lenni? Valamilyen politikai rendszerbe beilleszkedõ, törvényeit befogadó, ellene nem tevõ magatartású, igazságos személyként fellépni – mondja az értelmezõ szótár. Nos, úgy vélem, az Erdélyben érvényes törvények megegyeznek Románia más részein hatályban lévõ törvényekkel, hisz kétségkívül az ország részévé tették. Ha Erdélyt tartom a hazámnak, akkor természetesen, és amint az idézet is kimondja, lojális vagyok hozzá, azaz a törvényeit elfogadom. Ám ha Erdélyt Románia foglalja magában és szabja meg törvényeit, akkor a fenti ország törvényeihez is automatikusan lojális hozzáállást tanúsítok. Véleményem szerint a fenti helyzetértékelés helytelen: amiért a másik nemzet fiait nem tartjuk bajtársainknak, hitüket hitünknek, hazájukat hazánknak, az õ hazájukhoz is lojálisnak kell lennünk, mert az a miénket magában foglalja.

57

Meglátásom szerint a magyar nemzet csak kultúrájában, szellemiségében egyesülhet újra. Ezért a történelmi Magyarország leválasztott részeinek kultúráját ápolni kell, akárcsak Erdély esetében. Hogy ápolhassuk, a jelenlétünkre, zavartalan munkásságunkra van szükség. És ehhez el kell fogadnunk az állampolgárságunkat meghatározó ország törvényeit, jelen esetben a román törvényeket. Tetszik, nem tetszik, a lojalitás ebben áll. Úgy gondolom, a fenti idézet meggondolatlan kijelentés. Nemtetszésünket nem felszínesen átgondolva kellene kifejtenünk, hanem meggondoltan, célratörõen, a körülményeket figyelembe véve kellene megpróbálni nemzeti identitásunkat, öntudatunkat megõrizni. És azt hiszem, a leválasztott régiókban élõ magyaroknak már tudatalatti késztetés a nemzeti öntudat megtartására irányuló igyekezet, ami végül is a megoldás kulcsa. Az anyaországban a magyaroknak nincs akkora szükségük magyarságuk bizonyítására, mint „nekünk”. A történelmi Magyarország leválasztott régióiban élõknek magyarnak lenni többet és azt hiszem, szebbet is jelent, mint „nekik”. Az a kevés tapasztalat, amellyel rendelkezem, azt súgja, hogy egy erdélyi magyarnak, mielõtt magyarnak nevezi magát, bizonyítania kell, az anyaországival ellentétben. Vajon Árpád így képzelte? És Szent István? A falu határában, a mezõkön járunk. Egy furcsa, fákkal, bokrokkal tarkított helyen megállok. Gondolkodom. Az erdõszélhez közel egy földhányás magasodik, benõve bozóttal. Bámulom. Halálos csönd van. A földhányásra pillantok. Merõen nézem, amikor már halott nagyapám képe jelenik meg, amint a kaszájára támaszkodik, szája sarkában kialudt cigarettával, verejtékezõ homlokát törölve mutat a kis dombra. „Bunker volt.” Így mondta. Aztán az égre pillantott, megcsóválta a fejét, és húzta tovább a kaszát. Aztán már nem is látom õt. Hiszen évekkel ezelõtt nevezte meg a földhányást, amire most leülök. Né-

zem, vizsgálom, miközben feszülten igyekszem felidézni az itt átvonuló orosz katonák lépteinek zaját, a gépek zúgását, a parancsszavakat, a harsány nevetéseket vagy a dühös káromkodásokat. Aztán felgyúl bennem a vágy, hogy a történelembõl nekem is legyen egy emlékem. Dobogó szívvel indulok be az erdõbe egy fegyvert, egy töltényt, egy szivartárcát, egy rendjelet vagy legalább egy gombot találni, amit az oroszok hagytak el. Keresek, kutatok, már dühösen csapkodom az ágakat, de semmi sincs. Úgy érzem, semmit sem hagyott hátra a történelem magából. Úgy érzem, hogy hazugság az egész. Hazaindulok a többiek után. Keserû és csalódott gondolataimból egy fojtottan kíváncsi kérdés ráz fel. „Mik ezek?” Felkapom a fejem, nézem a hatalmas kõtömböket. Haragos vagyok, dühös pillantást vetek rájuk, s még mindig elõbbi kudarcom árnyékából felelem kényszeredetten és unottan: „Tankcsapda, még nagyapám mesélte.” A kérdezõ bámul, nagyon elégedett a válasszal. Továbbmegy. Én ott maradok, a felismeréstõl dermedten állok, amikor ismét nagyapám jelenik meg. A lovai mellett áll, dühösen méregeti a tankcsapdákat. Szekérrel kell átmennie köztük, és tudja, hogy nem lesz könnyû. Rám néz és elátkozza a világháborút. Aztán ismét eltûnik. Magamhoz térve nem vizsgálom meg a tankcsapdákat, nem figyelem feszülten és további nyomot keresve az utat, hanem szomorúan állapítom meg, hogy hol van az én világháborús emlékem: ott van nagyapám sírjában, ott van az öregek mindennapjaiban, ott van a volt foglyok görnyedt hátában, megtört lelkében. Otthon elsõ utam nagyanyámhoz vezet. Furcsa, majdnem gyanús szemmel méreget, amikor megkérem, hogy meséljen arról az idõrõl. Egy nagy sóhajjal kezdi a gyerekkorát mesélni: – Még nem is voltam a világon, amikor az elsõ világháborúban édesapámat elvitték fogságba. Dolgoztatták Kijevben, Vlagyivosztokban, Minszkben. Hét évig volt oda. Megõszülve tért

59

haza, pedig harminc se volt. Keveset mesélt arról az idõrõl. A fogság megtörtté és szótlanná tette. Néha mondott el egy-egy történetet: politikai foglyokkal találkozott egy táborban, és azokkal barátkozott össze. A társai pénzt vertek, üveget keverve a fémhez. – Gyanúsan, talán hitetlenkedve nézem nagyanyámat, mert így folytatja. – Édesapám mesélte, hogy õt küldték a pénzzel vásárolni, mert õ hamar megtanult oroszul. De észrevették, hogy hamis a pénze, és majdnem megölték. Nagyanyám feláll, és egy furcsa tálat vesz elõ. A kezembe adja. Néhány megsárgult, poros fényképet is elõvesz a dobozból. – Ezek maradtak meg apámról. Ezt a borotválkozótálat Minszkben szerezte. Igazi porcelán – büszkén csillan meg a szeme, de nem a porcelán eredetisége miatt… – Nagyon rosszul éltek. Hideg volt. Apám azt mondta, hogy itthon az állatoknak jobb eledelt adtak, mint ott nekik… – mondja már ismét elhalványult arccal, és idead egy fényképet. Leporolom. Elhiszem mindazt, amit nagyanyám mond a fogság körülményeirõl. Egy középkorú, elhullott hajú, beesett arcú, csak a szemeiben élõ ember néz mindig egyforma, elszánt tekintettel. „Ha innen hazajutok, legelõbb a templomba megyek.” Többet nem mond dédnagyapámról, pedig érdekelne. Az interbellum korszakot is nagyon röviden mondja el, úgy érzem, nem akar belebonyolódni. – Gazdálkodtunk. A mezei és a házi munka mellett kijártam hét osztályt. Két évet románul, aztán jött a magyar világ. Magyar iskolába jártam. „Szebb jövõt!” felkiáltással köszöntünk, és minden tanítási napot egy verssel kezdtünk. – És máris mondja, mosolyogva, mintha egykori rongyos, szegény tanítójának szavalná:

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni, örök igazságban, hiszek, hiszek Magyarország feltámadásában!”

60

– Tizenhat évesen már lóval dolgoztam a gazdaságban. Nehéz idõk voltak, de kibírtuk – nevet kényszeredetten. Gyorsan rátérek a második világháborúra, mert érzem, hogy ingoványos talajon járok. De hamar észreveszem, hogy a második világháborúról még nehezebb beszélni, mint eddig bármirõl. – A németek, a magyarok és a románok együtt harcoltak. A katonák jöttek-mentek, már nagyon megszoktuk õket. Mit mondhatnék, a háború az háború. – Nem akar többet elmondani, nagy vonalakban szól errõl. Ekkor egyenesen rákérdezek az oroszok bejövetelére. Megmerevedik az arca, látom, hogy elszántan hallgat, tudom, hogy itt következik a legnehezebb szakasz. Görcsösen nevet, majd zavarodottan és lényegesen halkabban szól. „Errõl nem szabad beszélni.” Megáll a tollam a levegõben, megdermedek, mozdulatlanul, némán, szinte felháborodottan gondolok arra, hogy mennyire az emberekbe sulykolták a hallgatás létfontosságát. Szigorúan szólok rá, hogy az a kor elmúlt, és az igazságra vagyunk kíváncsiak. Ettõl némileg megenyhül, de még mindig azzal a láthatatlan rémmel küzdve mondja tovább, valamivel halkabban: – A román szembefordult a szövetségeseivel. Az oroszokkal paktált le. Így a frontvonal sokkal közelebb került hozzánk. Pár nap múlva már nyomultak is az oroszok. Édesapám a kertbe bunkert épített, oda bújtunk el. A szekerekre felrakta az értékesebb holmit, hogy ha menekülni kell, hát legyünk készen. – Az oroszok kegyetlenek voltak. A fiatal lányokat megerõszakolták, azok korommal kenték be az arcukat, vagy öregasszonynak öltöztek, csak hogy ne bántsák õket. Voltak, akiket a kutakba rejtettek el. Nem mert senki szólni ellenük, mert azt agyonlõtték. A szomszédunkat is lelõtték. Az orosz követelte a csizmáját, de õ nem adta. Lelõtték, a csizmáit lerángatták, a halottat az árok szélén hagyták.

61

– A falubeliek állatait ették meg, folyton részegek voltak. Édesapámat nem bántották, mert tudott oroszul. Anyám és én fõztünk, mostunk rájuk. Az iskolában voltak elszállásolva, nekem is oda kellett volna mennem takarítani. Nem mentem. Erre meg akartak ölni. Aztán apám a padláson rejtegetett minket, így többé nem láttam semmit. De még egy olyan életet nem szeretnék élni! – Lehajtja fejét, szokásához híven szaporán és aprókat bólogat. Elgondolkodva folytatja: – Amikor Dej vezette az országot, aránylag csend volt. Aztán eljött a kollektivizálás ideje is. Nagyapád nem akart részt venni benne, Atyhában bujkált. De itthon a párttagok addig vártak rá, amíg megérkezett, és kényszerítették, hogy álljon be õ is. Nem tehetett mást. De a pártba akkor sem állt be. Elvették mindenünket, úgy hagytak, mint az ujjam. Dolgozni kellett a kollektívben, 1 lej 50 bani volt egy napra a bér. De nagyapád akkor sem lett párttag, nem érdekelték a szankciók, úgyis eljárt a templomba is! Elgondolkodom, és ismét megjelenik nagyapám: úgy, mint egy szegény, de becsületes ember, aki tudta, hogy a népet csak butítani és kizsákmányolni akarják. Többé már nem kérdezem a nagyanyámat. Én beleszülettem a kommunizmusba. Mindenki Ceauºescut ünnepelte, mindenki fakutyavigyorral állt, és parancsszóra tapsolt. Nehéz csecsemõkorom volt: az alapvetõ élelmiszereket fejadagokra adták, anyám hosszú sorokat állt mindennap, hogy a napi porciót megkapjam. A nagyszüleim is segítettek, amivel tudtak: cukrot és egyéb élelmiszereket adtak nekem, hogy ne legyek a kórházak állandó lakója. És mindemellett a tejszükségletemet a nehezen beszerezhetõ tejporból elégíthettem ki. De mégis megmaradtam, megmaradtunk. Aztán ’89-ben kitört az elégedetlenség, és a kommunizmusnak vége is lett. Állítólag. Ötéves voltam, amikor a tévében néztük az „el ºi ea” kivégzését. Ez az, amire emlékszem. A többi a

62

szüleim keserûsége, nehézsége volt, az õ emlékeikben él mindaz, amit átéltem. Mind a gondok, mind az ünnepek. Mint gyereknek Ceauºescuról a szóbeszéd maradt meg számomra, amely szerint hamis azonosság alatt még él. Legyintünk. Most demokráciában élünk, állítólag, mindenféle szabadság van. Harcolunk a magyarságunkért és azért, hogy a gerincünk egyenes maradjon. Vagy menekülünk Erdélybõl. Választani is szabad: a bõröd vagy a gerinced marad meg. Íme a 20. század: két világháború, világválság, hatalomváltások, az embereket gyilkolták, kihasználták, gyûlölték, elárulták, butították. A jelenben is rengeteg a panasz, a probléma, de ha nagyapáink életét megnézem, inkább hallgatok. Ha lehetõségem lenne, hogy a 20. század egy más szakában éljek, akkor is az ezredfordulót választanám. Hogy miért? Mert nem hullanak bombák, nem kell félnem embertelen katonáktól, nem kell éheznem, nem kell rettegnem a haláltáboroktól, mert magyar iskolába járhatok, mert körülöttem még magyarul beszélnek az emberek, mert fenyítések nélkül mehetek templomba, mert megírhatok egy effajta fogalmazványt, és mert még van reményem. Csupán ezért.

Török Noémi (II. díj) X. o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely

Mit magyaráz a patak? Elolvasva a pályázati felhívást Dümmert Dezsõ egyik írása jutott eszembe, amelyben az áll, hogy minden francia ember csak azután lehet igazán francia, miután betöltötte a harmincadik életévét. Ekkor kezdik érezni, hogy gyökereik vannak abban a földben, ahol élnek, és csak ekkor tudatosul bennük, hogy õk franciák, és Franciaországhoz tartoznak. Én most itt nem akarok a franciákról írni, de ez a második világháború elõtti megfigyelés szöget ütött a fejembe, és elgondolkodtatott, hisz talán vonatkoztatható ránk, magyarokra is, bár én nem mindenben értek ezzel egyet. Azzal egyetértek például, hogy minél idõsebb valaki, annál erõsebb az identitástudata, de nem hiszem, hogy a betöltött harminc évhez volna ez kötve, mivel egy fiatalabb embernek is lehet érett gondolkodása, kötõdése a szülõföldhöz, és ami még fontos, megfelelõ véleménye errõl. Tulajdonképpen a vélemény kinyilvánításának lehetõsége keltette fel érdeklõdésemet a pályázat iránt. Ebben a mai rohanó világban már alig törõdünk egymással, mindenkit csak a saját érdeke hajt, nem mûvelõdünk, nem olvasunk, a fiatalságot nem érdekli a múlt, pedig a múlt megbecsülése nélkül a jövõnket is könnyen elveszíthetjük. Éppen ezért szükséges tudnunk, hogy honnan jöttünk, és merre tartunk, mert minél többet tudunk magunkról, annál nehezebben tudnak becsapni vagy elnyomni bennünket. Miután vége lett az elsõ világháborúnak, a trianoni békeszerzõdéssel széthullottságunk súlyos lelki sérülést okozott nemzetünk életében. Bizonytalanná váltunk önbecsülésünkben, elhanyagoltuk közös múltunkat, kulturális hagyományaink ápolá-

64

sát. Az átélt nemzeti tragédia következménye megoldatlanul van jelen közéletünkben. Romániához való átkerülésünk nagy hatással volt és van az erdélyi lakosságra. Sokan közülünk nem is tudták feldolgozni a történteket, és ezért tömegesen vándoroltak ki az anyaországba. Az itt maradt lakosság nehezen tudott és most is nehezen tud érvényesülni. Az egyik probléma szerintem az, hogy úgy érezzük, nem tartozunk igazán sehová, hiszen ha elmegyünk Magyarországra, ott azt mondják, hogy románok vagyunk, itt Romániában meg azért nem tolerálnak minket, mert magyarok vagyunk. Ezért kétféleképpen értelmeztem a következõ szövegrészletet: „…hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” Az egyik értékelést Magyarországhoz viszonyítottam, a másikat meg Romániához. Magyarországhoz viszonyítva én még mindig érzem azt a köteléket, aminek köztünk kellene lennie, de ha ezt õk nem így érzik, és nem így látják – fõleg a fiatalabb generáció –, akkor bajtársaim tényleg nem az õ bajtársaik. Ami hazánkat, Erdélyt illeti, nem tehetünk arról, hogy nemzetközi egyezményeknek lettünk az áldozatai, és arról sem tehetünk, hogy ezt az anyaországban elfeledték. Lehet, hogy túl elfogult vagyok, de nehezemre esik elfogadni azt, hogy más, idegen nemzetiségû személy is ugyanolyan bánásmódban részesül az anyaországban, mint mi. Mindezek ellenére azonban úgy érzem, hogy hitem még mindig az õ hitük. Ha ezt a helyzetértékelést Romániához viszonyítom, akkor a román nemzetiségû emberekkel sem vagyunk bajtársak, mert nem érezzük úgy, hogy valami közünk is lenne egymáshoz, és ez feszültséget okoz köztünk. Hazám akaratunk ellenére az õ hazájuk, bármennyire fáj is ez nekünk. Nem egy a nyelvünk, a kultúránk, a hitünk meg a világszemléletünk, ezáltal õk nem

65

tudnak elfogadni minket, mi pedig nem tudjuk elfogadni õket. Talán ahogy telik az idõ, egy kissé jobban toleráljuk majd egymást, de úgy gondolom, hogy ellentétek mindig lesznek köztünk. A jövõre nézve remélem, helyzetünk javulni fog, és nekünk már nem kell azt a sok szörnyûséges dolgot átélnünk, ami szüleinknek, nagyszüleinknek, dédnagyapáinknak mértéktelenül megadatott. Hihetetlen, mennyire nagy volt az élni akarás bennük, melynek segítségével átvészelték a háborúkat, a kommunizmust, a sok igazságtalanságot, megaláztatást. Ha nem volt is már semmijük, a remény még mindig ott csillogott a szemükben, bár ez a csillogás egyre megtörtebb lett, és még ma is – az egyre közelebbi elmúlás gondolatával kelve és feküdve – elsõsorban nem magukért, hanem értünk aggódnak. Nagytatám testvérének, aki nyolcvankét éves, és Jásfalvában él, amikor kérdezzük hogyléte felõl, ez a válasza: „Ma már a szó is nehéz. Mindjárt magunkat sem állhatjuk…” Szomorú látni és tudomásul venni azt, hogy ezek az idõs emberek pontosan tudják: velük együtt elmúlik az a világ, az a viszonyrendszer, amelyben és amelyért éltek. Jásfalvában már csak 56 lelket lehet megszámlálni, javarészt idõs emberek lakják, és Hargita megye térképén rajta sincs a kis falu. Nagyszüleim a világi zûrzavartól kissé távoli, hegyekkel, erdõkkel és virágos rétekkel körülvett parányi településen, Kányádban élnek. A község 17 km-re van Székelyudvarhelytõl délnyugatra, jelenleg 328 személy lakja. Nyáron a falu tele van élettel és munkával. Ilyenkor szeretek hátramenni a kertbe és hallgatni, hogy mit magyaráz a patak. Ha kimegyek a mezõre, hallom, ahogy vidáman dúdol a búzatenger, titokzatosan suttog a kukoricás, és mélán susog az erdõ. Sokszor leülök a méhes mellé a kertben, és figyelem ezeket az apró, szorgalmas állatkákat, s felteszem magamnak a kérdést, hogy ezek a bogarak miért dolgozzák halálra magukat, hogy mi a jó nekik ebben. És felmerül még egy kérdés, hogy

66

nagyszüleim miért dolgoznak annyit éjt nappá téve. A válasz egyszerû: értünk. Amikor beköszönt az õsz, a természet színes ruhában pompázik, megtérül az emberek befektetett munkája, de télen, amikor havazni kezd, minden elcsendesedik. A táj és a lélek hó alá kerül. A hó eltakarja e homloknyi táj sebeit, melyeket a háborúk okoztak, és amelyek a mai napig is látszanak. Az idõsebbek néha hideg estéken felkeresik egymást, kártyáznak, vagy a régi emlékeket elevenítik fel. Egy ilyen összejövetelen hallottam, hogyan menekült meg az elsõ világháborúban egy mészárlásból dédnagyapám, aki a 82-eseknél szolgált. A 82-eseknek az volt a csatakiáltásuk: „Uram, ne segélj, csak csodálkozzál!” Almásnál volt egy ütközet a románok és magyarok között. A magyarok gyõztek, és fogságba ejtették a románokat, de könnyelmûek voltak, mert a fegyvereket lerakták egy helyre, s mulatozni kezdtek. Nemsokára román erõsítés érkezett, kiszabadították a foglyokat, és óriási mészárlás lett belõle (szuronnyal). Dédnagyapám úgy menekült meg, hogy beugrott egy árokba, és futásnak eredt. Nemhiába mondják, hogy szégyen a futás, de hasznos. Egy román katona azonban utána eredt. Mikor utolérte dédapámat, puskát fogtak egymásra, de egyik sem lõtt, majd szép lassan leeresztették a puskákat, aztán az egyik az egyik irányba, a másik a másik irányba távozott. Vajon mi játszódhatott le a fejükben? Talán ráeszméltek, hogy ennek a háborúnak semmi értelme, és egyik sem akarta elvenni a másik életét. Hihetetlen, hogy a kényszer milyen leleményes ötleteket szül. A második világháborúban, amikor az oroszok bevonultak a faluba, és minden állatot összeszedtek, akkor úgy bújtatták el a teheneket, hogy a fatörzseket kévébe állították, alájuk hajtották a tehenet, vizet tettek melléje, és az egészet betakarták szénával, s így kívülrõl úgy nézett ki, mint egy közönséges szénaboglya, közben az állatnak volt étele is, vize is. (Azért így utólag belegondolva, érdekes lehetett egy bõgõ szénaboglya.) A

67

fiatal lányok öregasszonyoknak álcázták magukat, hogy az oroszok nehogy megerõszakolják õket. Egyébként úgy hallottam az idõsebbektõl, hogy az oroszok rendkívül mocskosak voltak, buták és fegyelmezetlenek. Nagymamám így mondta: „a tetû szotyogott le a fejükrõl”, és lelõtték a vekkert, mert nem ismerték, s bombának hitték. Miután vége lett a második világháborúnak, elkezdõdött a kommunizmus, és pártaktivistákat kerestek a faluban. A pártba mindenféle buta, nincstelen parasztokat válogattak, akik se írni, se olvasni nem tudtak. Az egyik ilyen pártember nálunk Bója János volt. Egy alkalommal nagy buzgalommal olvasta az újságot, mikor szólt valaki, hogy miért fordítva olvassa. Õ erre azt válaszolta: „Jaj, azok a haszontalan kölykök megint megfordították!”, s azt hitte, ezzel leplezni tudta, hogy nem tud olvasni. Fennmaradt róla egy vicces mondás, ha valaki beleesik valamibe, ezt mondják: „Beleesett, mint Bója a pártba…” Nem voltak könnyû idõk ezek, mégis az idõsebbek inkább a vicces dolgokra emlékeznek. Például nagymamámnak el kellett mennie szolgálni, mert annyira szegények voltak. Körülbelül tizenhat éves lehetett ekkor, és biztosan sok megaláztatásnak volt kitéve, de õ csak arra emlékszik igazán, hogy véletlenül etetéskor agyoncsapott egy malacot, mikor a teli vályút benyomta az ólba. Persze lehúzták a bérébõl az árát, de neki nem ez jut eszébe elsõsorban. Ceauºescu idejében is ínséges idõk járták, a kimért ételadagokat csak jegyre lehetett vásárolni, így amikor esküvõt rendeztek, nehéz dolguk volt a szülõknek. Úgy próbálták a megfelelõ kellékeket beszerezni, hogy többször beálltak a sorba. Persze a végén észrevették a turpisságot, és jól leszidták õket, de õk, ahogy mondták, „felvették a pléhpofát”, és újra beálltak a sorba. Az esküvõn nem volt olyan dínomdánom, mint ma, csak a szûk családi kör volt meghíva egy ebédre, aztán lementek az akkori mûvelõdési házba táncolni. Ide már jöhettek az úgynevezett „szennyesek” is, akik nem voltak hivatalosak az ebédre.

68

Annak ellenére, hogy ilyen szegényen éltek, megpróbálták megõrizni a hagyományokat, és a lehetõséghez képest szerettek volna minél jobb esküvõt rendezni. A jövõ részben rajtunk, fiatalokon múlik. Függ attól, hogyan viszonyulunk egymáshoz, hisz évtizedek óta háttérbe szorult a nemzetnevelés döntõ fontosságú feladata, amely nélkül nincs egészséges alkotó közösség. Erõsítenünk kell identitástudatunkat. Ha hagyjuk, hogy anyanyelvünk elvesszen, akkor végképp elnyomnak minket, meghalnak hagyományaink, kulturális örökségünk, minden, ami szép s kedves, ami összeköt õseinkkel és össze kell hogy kössön minket is ebben a rohanó világban. S bár nagy a nyomás, nem szabad hagynunk magunkat, küzdenünk kell fennmaradásunkért, hogy a következõ nemzedék is részese lehessen annak, aminek mi részesei vagyunk. Kós Károly a Kiáltó Szó címû röpiratában a következõ szavakat intézte az erdélyi lakossághoz: „A mi igazságunk a mi erõnk! Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az elõre nézõknek: Álljanak elõre, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan.” Meg kell tanulnunk, hogy sérelemre nem sértés a megfelelõ válasz.

Bálint Tamás (III. díj) XI. o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely

A hazatérés Néhai Blága Mózes emlékére

A kapu rozsdás és vaskos, valaha barna színe lehetett a kevés, még megmaradt, kopott festéknyomból ítélve. Szögesdrótok végig, amíg a szem ellát. A környezet iszonyú nyomorról és elmaradottságról árulkodik. Tükrözi az egész ország, az egész nép helyzetét. A háború nem tesz jót sem az oroszoknak, sem nekünk, senkinek. Egy háború sem lehet elõnyös, ez sem az. Idõérzékemet elveszítettem, annyit tudok csak, hogy az idõ ’44 januárja felé járhat. Kegyetlen az orosz tél. Nem vagyok egyedül, csak ez tartja még bennem a lelket. Velem vannak a bajtársaim is, és persze a családom is, emlékeimben. Három gyönyörû szép lányom és a feleségem otthon várnak rám. Ha Isten is úgy akarja, még találkozhatom velük. Igen. A remény hal meg utoljára. A remény. Egy öreg, rozzant teherautó rakterében ülünk. Egymáshoz bújva szorosan. Nem tudom, hogy a hideg vagy a félelem miatt, de jobb így. Egyenruháink cafatokban, vérrel és porral vegyülve lógnak a testünkön. Nem ettünk rendes ételt azóta, hogy besoroztak. De még élünk legalább. Sokan nem voltak ilyen szerencsések. Habár már nem tudom eldönteni, hogy halottnak jobb-e lenni vagy hadifogolynak. Elhessegetem magamtól a gondolatot. Nem leszek öngyilkos, a családomra gondolok, és arra, hogy kegyetlen az élet, de vigyázok rá, ameddig csak tudok, mert az enyém, és csak egy van belõle. Akarom még látni a szülõfalumat. Nem, nemcsak akarom, fogom még látni! Fogom!!!

70

A teherautó még várakozik egy kicsit, a sofõr a rongyos orosz katonákkal beszélget. Váltanak két mondatot, és nevetnek, majd egymásra néznek, és megint nevetnek. De látszik, hogy nem boldogságukban, nem. Éhesek, fáznak, de a szolgálatot teljesíteni kell. Félnek is, a dezertálást halállal büntetnék. Csak próbálnak valami színfoltot vinni a kopár tájba, a nyomott hangulatot megtörendõ szándékkal. Õk nem tehetnek semmirõl, a szolgálat az szolgálat. Nézem õket néhány percig, majd a teherautó lassan, vészjóslóan elindul. Kinyitották a kaput. Lassan gördülünk be a tábor udvarára. Odabent, akárcsak a falakon kívül, az idõ mintha megállt volna. Halott minden. A katonák fegyvereikkel hadonászva leszállítanak a teherautóról. Oroszul beszélnek, értem minden szavukat. Nem otthon, az iskolában tanultam. Hét osztályommal mûveltnek számítok itt, de az orosz nyelv elsajátításához nem elég az iskola. A háború alatt tanultam meg oroszul, bárcsak ne kellett volna. Elosztanak minket, barakkokba kísérnek. Sötét kis lyukak. Nem embernek való lakhelyek, ha egyáltalán lakhelynek lehet nevezni. A berendezés sem szívderítõ, de vannak legalább ágyak, kemény vaságyak és lópokróc. Alvás. Kimerült vagyok, reménykedem, hogy hagyják majd a „vendéglátóim”, hogy pihenjünk egy keveset. Egyelõre hagyják. Mégsem jön a szememre álom. Félek. Sok szörnyûséget láttam a harctéren, de az ismeretlentõl mindig fél az ember. Ettõl rettegek, nem tudom, hogy mi lesz velem. Mikor lesz már vége az értelmetlen öldöklésnek, a háborúnak? Mikor térhetek végre vissza a családomhoz, a szeretteimhez, a szülõhelyemre? Ezek a gondolatok marcangolnak, ezek miatt forgolódom az ágyban. Felidézem utolsó találkozásomat a feleségemmel. Régen történt. A bevonulásom után néhány héttel láttam, azóta nem. Nagyon emlékezetes találkozás volt. Kápolnásfaluban táboroztunk egy istállószerûségben, amikor az ajtóban egy nõi árny jelent meg az éjszaka közepén. Rögtön tudtam, hogy a feleségem. Elmesélte, hogy azelõtt való nap sütött-fõzött, majd este útra kelt az étellel, hogy éjjel az er-

71

dõben elgyalogoljon Homoródszent-mártonból. Nem tudta biztosra, hogy ott leszek, csak hallotta, hogy katonák táboroznak Kápolnásfaluban. És remélt. Felejthetetlen este volt. Az ételt közösen a társaimmal elfogyasztottuk, majd reggel gyalogosan a katonai menettel Udvarhelyig kísért. Elbúcsúztunk. Udvarhelyen találkoztunk elõször életünkben és ott is váltunk el, de remélem, nem utoljára láttam. Már nem tudom, hogy álmodom-e, vagy még ébren vagyok. A távolból kulcsok egymáshoz csapódása, zörgése hallatszik. Majd egyre közelebbrõl és közelebbrõl. Felvernek félálmomból. Megkérdezi az illetõ, hogy mivel foglalkoztam, mielõtt behívtak a seregbe. Megmondom. Cipész vagyok, az apám is az volt, én is azt a szakmát tanultam. Volt egy takaros kis cipészmûhelyem Brassó fõterén. Jól éltem belõle a háború elõtt, alkalmazottaim is voltak. Nem tudom, még megvan-e. Talán igen. Remélem, hogy amikor hazatérek, majd minden olyan lesz, mint régen. De túl sok a remélem és a talán. És kevés a biztos. Nagyon kevés. Az elkövetkezõ idõszak ilyen bizonytalanságban telik el. Reggelente korán költenek, és ennünk adnak. Amit kapunk, kevés, és nem is laktató. Étel. Nem találó szó. Amit elénk tesznek mocskos vödrökben és csebrekben, az inkább moslék. Pár napig ellenkezünk, nem akarjuk megenni. Majd néhány nap után egy falutársam feláll és rámutat az ételre. „Lehet, hogy pont attól fogunk meghalni, de ha nem eszünk, akkor biztosan meghalunk.” Odamegy, majd egymásután, anélkül, hogy belenézne a vederbe, nyeli el a hatalmas falatokat. Követjük a példáját. Néhányan hánynak, de muszáj megszokniuk, ha haza akarnak valaha kerülni. Bármilyen étel jobb, mint a semmi. Dolgoztatnak is minket rendesen, hogy valami hasznuk is legyen belõlünk. Akinek szerencséje van, nem kap nehéz fizikai munkát, de sokan nem ússzák meg. Én a szerencsések közé tartozom, tanult szakmámban dolgozom, cipészkedem és szíjgyár-

72

tással foglalkozom a fogolytáborban. Robotolás, de másnak még ilyen szerencséje sincs. Hosszú hónapok telnek el így, semmi sem változik. Közben sorban halnak meg az ismerõsök, a bajtársak. Akikkel együtt érkeztem, és akik már sosem fognak hazatérni. Én mindig reménykedem, hiszen a remény hal meg utoljára. A remény. Fogom még látni a gyermekeimet! Néha megengedik, hogy levelet írjunk. De nem lehet mindent megírni. A helységrõl, ahol tartanak, az oroszokról és a hadseregükrõl, hadititkokról nem szabad írni. A leveleket cenzúrázzák. Én, mielõtt otthonról elindultam, megegyeztem a feleségemmel, hogy mindig fogja tudni, hol vagyok. A leveleimben majd, amiket kapni fog, a mondatokat kisbetûkkel fogom kezdeni. Csak néhány szót kezdek nagybetûvel. Ha ezeket a nagybetûket összeolvassa, megtudja, hogy honnan írok. Remélem, nem jönnek majd rá az oroszok. Egyre nehezebben bírom a rabságot. Le vagyok gyengülve. Nagyon rosszul érzem magam. Ha nem engednek el rövid idõn belül, érzem, hogy én is itt fogok majd meghalni. De a háború a vége felé közeledik. Azt híresztelik, hogy az oroszok már Német-országban vannak. A történelem ismétli önmagát. A magyarok megint rossz oldalra álltak. Ha vége lesz ennek az egésznek, mihamarabb haza szeretnék kerülni. Otthon vár a család. Remélem, minden olyan lesz, mint régen. Mint a háború elõtt. Látni fogom még a családom. Remélem. De dédnagyapám sosem tért haza. Meghalt a hadifogságban. Meghalt, akárcsak a remény. De a nagymamám és a testvérei sosem adták fel. Ahányszor megcsillant egy halvány reménysugár, hogy hadifoglyok szabadulnak, mindig várták édesapjukat. Dédi még az öltönyét is kitisztította, hogy mire dédnagyapám hazatér, tudja felvenni. De nem jött. Egyedül kellett gondoznia, felnevelnie, taníttatnia a három lányát. Nem volt könnyû idõ-

szak. Nehéz életük volt, és sokat nélkülöztek, de mindhárman emberré váltak. A lányoknak az emléken kívül apjukból csak egy név maradt a homoródszent-mártoni református templom falán, a háborúban eltûntek emlékére állított táblán. A magyar államnak sok-sok évvel az események után eszébe jutott, hogy tegyen valamit a háborúban elesettek családjaiért. Ez a kárpótlás nagyon kevéske volt, és késõn érkezett. De bármekkora összegrõl lett volna szó, úgysem kárpótolhat a pénz emberéleteket, keserves özvegységet, meglopott gyermekkorokat. Sok lett a csonka család és árva gyermek a háború után. A háború soha nem használ senkinek. A háborúknak nincsenek nyertesei, csak vesztesei. Vesztesek...

Mazurek Andrea Janka (III. díj) XII. o., Kölcsey Ferenc Fõgimnázium, Szatmárnémeti

Egyszerûen csak megváltozni „…hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” Korról korra és korszakról korszakra furcsán újul ki a magárahagyatottság érzése, egyre modernebb és újabb a magány. Jó és nagyszerû szidni a társadalmat, az országot, a románokat s a magyarokat, mindent. Divat újonnan meghazudtolni emberi mivoltunkat, sérteni Istentõl eredõ és meg nem tagadható jogainkat, tûrni azt, ami már nem tûrhetõ. És nemcsak tûrni, de kéjelegni a szörnyûségeken. Avagy öregesen ingatjuk a fejünket: „Ej, ej, hová süllyedt a világ!” Igen, ide süllyedt, mert engedtük. Tõbõl ki kell tépni mindent, ami nem emberhez méltó. Újonnan azt is lehet, hogy utánunk kiáltsanak az utcán: „Suntem în România, vorbiþi româneºte!” Kötekedõ és fölényes kiáltás. És milyen kár, hogy a józan ész ilyenkor nem engedi meg, hogy a dühnek szabad utat engedve megmondhassuk, elmondhassuk, hogy igen, büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, és boldog vagyok, hogy van, akihez magyarul szólhatok, és magyarul válaszolnak… Visszatér immár Ady egyik domináns érzése, az otthonos otthontalanság, otthontalan otthonosság kettõssége. S mi lesz a visszafojtott, félútján megtorpant dühbõl? Dacos büszkeség, nyakas magyarságtudat és egy csöppnyi összetartás. Mert kénytelenek vagyunk összetartani. Mert összehoz a muszáj is.

75

Kevesen értenek meg, nagyon kevesen. Sokkal kínzóbb soksok ember közt magányosnak lenni, mint egyedül. Mert ezek a szakadékok láthatatlanok, és nagyon nehéz föléjük hidat építeni. Mit jelenthet egy város? Néhány embert, aki körülöttem él, akit mellém rendelt a sors. Aki lát és hall engem… Azért vannak olyan kevesen, mert mindenkinek jól megtanították, hogy a kötelesség az elsõ, csak utána a többi. Ezzel nem is lenne gond, csak azzal van gond, hogy mit takar a „kötelesség” fogalma. Az elsõ számú kötelesség nem embernek lenni, hanem az iskola, a jegyek, a munkahely, a megélhetés stb. Hogyan lehetne így otthon lenni? Hogyan lehetne így otthon lenni, amikor az életcélok annyira kiürültek?… Az eszközök célokká lettek, az igazi célok pedig megszûntek. Az otthonossághoz kell bizonyos egyetértés, elvi közösség azokkal, akik mellett élek. És máris parányivá szûkült a kör, néhány ember maradt csak, akit említhetnék… Kiközösítettség… hál’ istennek, hogy ezt sokszor el lehet felejteni, úgy tudok élni, mintha ez nem így lenne. Mintha barátok vennének körül, nem csupán emberek. Talán én vagyok a hibás azért, mert más elvek alapján élek, mint a társaim. Ha már merek másként gondolkodni, nem szabad csodálkoznom azon, ha nem értenek. Ezen már az Isten sem segíthet… Hát ki él ezen a földön, ha nem mi? Ki változtathatna csörtetésünk irányán, ha nem mi? Igen, csörtetünk, akár az állatok, csak mi lefelé a pokol lajtorjáján, s diadalmasan üvöltözünk, akár a pribékcsordák. „…hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok.” Épp csak nincs hazám, bajtársaim és hitem. Ezek hiányoznak. Mert itthon küldenek haza, otthon pedig küldenek vissza. Tehát „bozgor”, hazátlan vagyok. Igen, bûnhõdjek, hogy ide mertem születni. Bajtárs? Elõbb talán csak a baj, s ha baj van, akkor már alig akad társ, tehát nagyrészt ez egy egészen mûvészi paradoxon. És a hit? Hát ez már nagyon nehéz. Hisz ugye minden re-

76

latív, és persze az Istent is elrelativizáltuk… Pedig talán ezt az egyet nem lett volna szabad… Keressük ugye a bûnbakot. Ki a tettes, ki a hibás? Kollektív bûn. A kereszt ezerfelé törik, s az az apró forgács, ami mindenkire jut, már nem jelent semmit. „Én nem tehetek semmit”, ez a szlogen. Márpedig a semmi nem létezik, elvégre „ha nincsen semmi, mit beszéljünk errõl úgy, mintha volna? Ha pedig van valami, akkor vagy keletkezik, vagy attól kell keletkeznie, ami van, vagy attól, ami nincs. De a nemlétezõbõl nem is keletkezhet semmi létezõ…” (Melisszosz) Tehát tehetünk valamit. Csak elõbb be kellene látni, hogy ez így nem lesz jó. Talán valaki észrevette már, hogy ez így nem jó? Vagy már annyira megszoktuk a gondolatot, hogy szépen tapossuk tovább, még beljebb a gyémántot a sárba, s közben simogatjuk a kígyó nyákos testét, ahelyett hogy azt tapossuk el. Üveges tudósszemekkel figyeljük, ahogy kúszik fel a testünkön, tanulmányozzuk, és statisztikát készítünk… ha annyi meg annyi évig élünk még, elérhetjük azt, és persze minden hatodik másodpercben meghal valaki… milyen kínos, ugye? Szóval ahelyett, hogy levetnénk egy egyszerû, spontán emberi mozdulattal a ránk akaszkodót, tanulmányozzuk és méregetjük, egészen addig, míg össze nem roppant. Létezhet egy világ, egy tökéletesen otthonos világ, ahol megtalálhatom a harmóniát, de meg kell alkotnom magamnak. Élnie kell ennek a világnak, s ha igazán akarom, megtalálhatom a foszlányait ebben a tárgyi világban. S ha a foszlányok már elegen vannak, talán körbe-körbe táncolva, forogva-pörögve egésznek, igazinak tûnhetnek… Szúrós, hegyes és nyirkos ez a város. Csak a fák, a parkok és néhány puha-meleg szoba tûnhet kerekdednek és otthonosnak. Mindennek a pragmatikai oldalát fejlesztik a csillagokig, de így csak teli leszünk irodákkal és hivatalokkal. Kell egy-két gyertya és örömbarna szín a szobába, ahol ódon bútorok és falak között

77

talán vissza-beszakadhatunk egy olyan világba, ahol az otthon szentélye sérthetetlen és szent volt. Ahol a szeretõk belebámultak a kandallóban pattogó szikrákba, és csendesen és nagyon õszintén élhettek. Sajnáljuk a verejtéket a favágástól, de így ki is zárjuk azt a rejtelmes tüzet, amit bámulhatunk esténként. A központi fûtésnek nincs romantikája, mint az élõ-eleven tûznek. Az ultra-extra-modern házakban csak tunyaság és gombok vannak. Egyszer talán egy ilyen gombnyomásra fogunk mind meghalni… Milyen kár, hogy a tündérek és manók kihaltak, a mesék pedig elvéreztek a gépesítés sortüzében. Milyen kár, hogy egy-egy ember gyerekes játékossága bûn, és milyen kár, hogy elfelejtettünk mindent Meseországról. Pedig valószínû, hogy egy olyan világban minden sokkal jobb lenne. Talán ez az elsõdleges terv, ami alapján megterveztettünk. De igyekeztünk önzésünk és lustaságunk szerint alakítani mindent, s ezen az úton jutottunk el idáig. Szerintem ez így nem jó! Sõt az is lehet, hogy az elõbbi mondataim naivnak és gyermetegnek tûnnek, de gondoljunk csak bele. Ha egyszer végre ebben a világban a jó gyõzne. Ha egyszer végre mindenhol megvetné lábait a szépség és egyszerûség… Degenerálódás lenne ez és visszafejlõdés? Vagy csupáncsak minden lehetõség megadatna arra, hogy az emberek önmagukban megkeressék a lényeget, õszinték legyenek, és játéknak lássák mindazt, ami tényleg csak játék? Komolykodó bohócokból áll a világ, akik nem hiszik el magukról, hogy csak nevetni lehet rajtuk, és zokon veszik az egészséges jókedvet. Mi a legvégsõ célja a haladásnak, és egyáltalán valamelyik tudós vagy felfedezõ tudja, hogy mit keres? Nekem támogatnom kell e haladást? Nem lehetne valahogyan leegyszerûsíteni a tényeket, és egyszerûen csak megváltozni? Nem. Nem lehet megváltozni, és nem lehet megváltani a világot. Tehát itt és valahogy kell élnem. Túlélnem, megélnem,

78

felélnem, elélnem, végigélnem, újraélnem, átélnem vagy egyszerûen csak élnem, ez a mindennapok színeitõl függ. Tehát mégiscsak kell egy hely, amit hazámnak nevezhetek, egy ember, aki a bajtársam, és kell valami, amiben higgyek. Kell föld a lábaim alá, amirõl nem küldenek el, egy ember mellém, aki magyarul szól, és egy Isten fölém, aki létezik és él. Teremtettem egy világot magam köré. Csodálatos az ember, nem? Mégiscsak csodálatos, és mégiscsak létezni akar. Ez a mégiscsak olyan, mint Ady „csakazértis”-e, Ibsen „éppen ellenkezõleg”-e, és folytathatnám. Mert ez marad az embernek. Konok és visszacsukló „akkor is, ha nem”. Mert életre kelthetjük az igent, az életigenlést, amivel megalkothatjuk a nagy mûvet, vagy megtalálhatjuk a helyünket, ahogyan egy hang megtalálja helyét a szólamok között, és megszületik a tiszta összhang. Hiszem azt, hogy senki sem született fölöslegesen, mindenkinek helye van ezen a földön, de neki kell megtalálnia azt, hogy hová tartozik. Emberek, akkor is élni kell! Gyõzni kell, nem elvérezni a csatamezõn. Felelõs vagyok a saját halálomért, ugyanis: „A háborúban nincsenek ártatlan áldozatok.” (Jules Romains)

Nagy Ella-Bernadette (III. díj) X. o., Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda

Ártatlanok voltak A 20. század háborúk, gazdasági fellendülések és válságok, diktátumok idõszaka. Mesterséges határvonalak és politikai érdekek miatt gyökeret vesztett népek és nyelvek összekuszált forgataga. Az identitás bátor vállalása, az etnikai hovatartozás kinyilvánítása nem mindig járt megtorlás nélkül. A nagypolitika sohasem törõdött az egyén sorsával. Anyám nagyszülei Tasnádon születtek, õseik is ott éltek, szõlõtermesztéssel foglalkoztak. Dédnagyapám sváb származású volt, mûasztalos, mondhatnám mûvész. 1896-ban született, mindkét világháborút megjárta, korán meg is halt, nem is ismertem. Dédnagyanyám színmagyar volt, büszkén vallotta magyarságát, elvbõl nem tanult meg soha románul. Õ is korán elment, nem is csoda, hiszen átélte, ami a legrosszabb lehet egy anyának. 1945-ben, mikor már tizenhét éve Brassóban éltek, házat építettek, és négy gyermekük volt, egyszer csak, egy decemberi napon megállt a házuk elõtt egy kamion, az orosz katonák kiszálltak, és azt parancsolták, hogy két órán belül a három nagyobbik gyermek, tizenhat, tizennyolc és huszonegy évesek, csomagoljanak, és indulás. Azt sem mondták, hogy hová viszik õket, a gépfegyveres oroszokkal nem lehetett szót érteni. Elvitték a gyermekeket. Öt évig Oroszországban, a Dombász vidékén lágerben voltak, és szénbányában dolgoztak. A legnagyobbik soha nem tért haza, állítólag meg akart szökni, és lelõtték, azt sem tudjuk, hogy hol van a sírja. Négy évig a szülõk, mármint az én dédszüleim nem tudtak semmit az elhurcolt gyere-

80

kekrõl. Utolsó évben a Vöröskereszten keresztül megtudták, hogy élnek. Ártatlanok voltak, politikáról fogalmuk sem volt, de mert a nevük német volt, így erre fogták, hogy ezért vitték el õket. A sztálini rezsim alatt több ártatlant vittek el, mint Hitler idejében. Hogy mi mindent szenvedtek, azt sokan el sem tudják képzelni. Anyai nagyanyám, egyik a három elhurcolt gyermekbõl, akkor tizennyolc éves volt. Egyike volt azon erõseknek, akik túlélték, nem szívesen mesélt a borzalmakról. Igyekezett mindent a feledés leple alá rejteni. Csak olyankor emlegette az oroszországi éhezéseket, fázásokat, amikor anyámék kényeskedtek, válogattak, olyankor mondogatta: – Bezzeg mi Oroszországban megettük volna ezt vagy azt, csak nem volt. Gondoljátok csak el, heten aludtunk egy deszkapriccsen, fûtetlen lágerekben, reggelre a takarónkon hó volt, és milyen volt, amikor gépfegyverekkel kísérnek a nagy hófúvásban a bányáig. Bizony nem nagyon panaszkodhattak és kényeskedhettek a gyerekek, anyám, nagynéném és aztán mi, unokák. Anyai nagyapám sokat mesél az oroszországi dolgokról. Tõle tudom, hogyan fejtették annak idején, néha hason fekve, csuromvizesen az antracitot, mi az, hogy kolhoz. Hogyan készítettek a meghalt társaknak koporsót. Hogyan tanult meg oroszul, nemcsak beszélni, hanem írni, olvasni is. Rengeteg orosz éneket tud még most is, és sok vidám történetet mesél. Talán ez volt a túlélés esélye, hogy akkor nem keseredett el, megõrizte az optimizmusát. Megküzdött minden falat kenyérért. Felismerte az egyszerû orosz ember jóságát. Nem tévesztette össze a politika megnyilvánulásait a néppel. Nem alakult ki benne fajgyûlölet, nacionalizmus. Meg is írta emlékeit egy kb. 300 oldalas könyvben. Ebbõl a könyvbõl csak két példány van: egy nála és egy nálunk. Jó volna kiadni. Mondhatnám, legalább olyan jól ír, mint Kertész Imre. Kár, hogy mások nem olvashatják, csak mi, a család.

81

Nagyapám is a neve miatt került Oroszországba. Az õ családjuk Nagyváradon élt. Dédnagyapja osztrák volt, Szaniszló püspökkel került Váradra. Dédnagyanyja szudétanémet volt, köznemesi származású. Mindkettõ tudott tótul is és magyarul is. Gazdagok voltak, több házuk volt. Imádták az irodalmat, a színházat. Nagyváradon szépen teljesen elmagyarosodtak. És ezért került az én nagyapám is 1945-ben lágerbe, Oroszországba, ahol aztán a sors úgy hozta, hogy megismerte nagyanyámat. 1950-ben, amikor hazatértek, összeházasodtak. A hazafelé tartó vonaton az oroszok felajánlották nekik, hogy Németországba menjenek. De õk alig várták, hogy hazajöhessenek, ahol a háború utáni nehéz évek következtek. Házat építettek, két gyermeket és három unokát felneveltek. Sajnos Nagymama már csak az emlékeinkben él. Anyám mindig azt mondja, hogy a szülei szerelmében van valami romantikus, illetve regénybe illõ. El kell képzelni két fiatalt, több ezer kilométerre a civilizációtól, három éve a pokol kínjait szenvedik, semmijük sincs a napi szûkös ételadagon és a pufajkán kívül. Megismerkednek és megszeretik egymást. Nincsenek a megszokott kellékek: családi háttér, társaság, szórakozóhelyek. Nem tudnak egymásról semmit. Nincs jövõ, nincs múlt. Ott csak maga az ember volt, de az teljes egészében, minden külsõségektõl megfosztva. Anyám irodalmár, látszik. Mindent kielemez, felbont és újra összerak. Õt sem kímélte a rendszer, mármint a kommunista diktatúra. Francia–német szakosként kitûnõ eredményekkel végzett 1980-ban Kolozsváron. A kényszerkihelyezések miatt az akkor felkínált „legjobb” helyet kapta egy székely faluban. Megtanulta, hogyan kell mosztoskályhával fûteni a szûkös albérleti szobában. Az akkor szokásos villanyspórlás miatt néha napokig csak petróleumlámpa mellett lehetett olvasni. Szülõktõl, barátoktól távol és a nagyváros kultúrájától teljesen elzárva. A napi néhány szál fa csak arra volt jó, hogy a füstje keveredjen az istállószaggal, amit a tanulók hoztak ruháikban, gumicsiz-

82

máikban. Lassan megszokta, elfogadta ezt a világot. Dolgos, egyszerû emberek laktak a faluban, és Anyám megismerte a székely nép gondolkodását, nyelvét. Õszinte emberi kapcsolatokat alakított ki. Megszerette az embereket. Most is, ha népszokásokról, nyelvjárásról van szó, vagy akár iskolai dolgozatban hagyományokról kell írnom, mindig innen ihletõdünk. Ez most már a mi falunk. Ez a vidék teljesen befogadott, itt vagyunk itthon. Anyám sem vágyódik már vissza Brassóba. Apámat is itt ismerte meg, aki székely, de Bukarestben nõtt fel. Összeházasodtak, és 1985-ben beköltöztek Csíkszeredába. Anyám még öt évig ingázott a falujába. 1987-ben születtem, itt élek Csíkszeredában. Otthon érzem magam a város minden zugában. Valahogy bennem egyesültek a szálak, a sokféle genetikai, kulturális örökség. Zenével foglalkozom és nyelvészettel. Több hangszeren játszom, kedvencem a klasszikus gitár. Több nyelvet tudok, tanulok. Összehasonlítom õket. Sok érdekes dologra rájöttem. Sok embert ismerek, fõleg mûvészeket. Úgy érzem, összetartozunk, anélkül hogy ezt valaha így megbeszéltük volna, érzem rajtuk, hogy a zenén keresztül egy nagy közösséghez tartozunk. Sokszor fellépünk együtt egyházi, városi ünnepekkor, vagy amikor csak egyszerûen kedvünk van muzsikálni. Az utóbbi években kezdett a város kulturális szempontból fellendülni, színház, elõadások, koncertek. Szerintem a vidékfejlesztés terén a kultúrára kellene továbbra is hangsúlyt fektetni. A fejlett kultúrájú város majd ide csalogatná a befektetõket, és gazdaságilag is fejlõdne. Többen éreznék magukat itthon ebben a környezetben. A fiatalok nem vágyódnának máshová. Hogy milyen perspektívái vannak egy itteni fiatalnak? Mi, akik a Márton Áron Gimnáziumban tanulhatunk, szerencséseknek érezzük magunkat. Komoly munka folyik, sokat tanulunk, tanáraink csiszolják az eszünket. A szellemi útravalóval nem lesz gond, sokan vagy majdnem mindenki tovább fog

83

tanulni, mint ahogy az elõzõ évfolyamok is megállták helyüket az egyetemi felvételiken. Az egyetem elvégzése után lesz nagyobb a gond, hogy ki hol fog dolgozni, mennyire fogja itthon érezni magát. Szeretnénk szépen élni. A munkahelykínálat viszont elég szerény. Sokan azt gondolják, hogy csak anyagi bõségben lehet jól élni. És így is fogalmaznak: jól. Tehát jólétben. Arra, hogy szépen, kevesen gondolnak. Pedig a legzordabb körülmények között is lehet szépen élni. Ezt tanultam én a családomtól. Családunk sok mindent átélt, a tasnádi szõlõsökbõl, a nagyváradi házakból semmi sem maradt. Elsodorták a történelem hullámai. Átélték és túlélték. Soha nem veszítették el a reményt. Szorgalmasan mindig elölrõl kezdték.

Borozdaellenõrzés

Molnár Gyöngyi (dicséret) X. o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely Hideg téli este volt. Kint a hó szõnyegként borította be a kis falut, Agyagfalvát. Ott töltöttem a vakációmat nagymamámnál. Ilyen téli estéken az embernek nem sok kedve van a dologhoz, de szívesen hallgatja mások történeteit. Én is ezt tettem. Nagymamám elmesélte életét. 1932-ben született egy fagyos februári napon egy kis házban, nem messze mostani lakhelyétõl. Már kiskorában is nagyon szeretett olvasni, a könyvek iránti szeretetét is szüleitõl örökölte. A háznál viszont csak három könyv volt, azokat is jutalomként kapta az iskolában. Egyik könyv Petõfi összes költeményeit tartalmazta. Rengeteget olvasott belõle: „hányszor, de hányszor olvastam el a János vitézt, s úgy csudálkoztam azokon a történeteken”. Volt egy földrajzi atlasz is a háznál, belõle megtanulta a hegyek, folyók, országok neveit. „Az iskolában csak Magyarországról tanultunk, de azt tudtam is jól.” A falusi ember nemigen engedhette meg magának, hogy könyveket vegyen, inkább egymás között cserélgették az olvasnivalót. Volt olyan asszony is, aki font, s oda volt felszerelve neki a könyv, úgy olvasott. Munka után az édesapja is felment a házba, még olvastak, s csak utána feküdtek le. (...) És eljött 1948 októbere, a ’48-as forradalom századik évfordulója, hisz Agyagfalván akkor Nemzetgyûlést tartottak. Ez kettõs öröm volt számára, ugyanis hazatért bátyja is. Elsõ kérdései között volt, hogy miként élnek itthon. Fogalma sem volt az akkori nyomorúságos otthoni körülményekrõl, a szegénységrõl. Másik öröme volt, hogy az ünnepélyen viselhette élete elsõ saját székelyruháját. Szavaltak, táncoltak, vidámak voltak.

Az ünnepélyrõl egy akkori újságban képet is közöltek, amelyen legelöl volt, amint éppen táncolt. „Bármit megadnék, ha azt a képet még egyszer láthatnám. Akkor nem volt annyi eszünk, hogy mi is megvegyük azt, mert a tanítónõk mutatták, akik a táncot és az éneket betanították. Most már utólag bánom, hisz jó volna néha rápillantani a képre, s így felidézni azokat a csodálatos pillanatokat.” Talán ’52 januárjában lehetett, amikor a pénz egyik napról a másikra teljesen elértéktelenedett. Elõtte való napon fizette ki férje munkásait. Mesterként dolgozott különbözõ építõtelepeken, mindenkit kifizetett, s másnap már semmit sem ért a pénz. Be kellett adni, amijük volt, de iszonyú keveset kaptak érte. Akkor kendert fontak, szõnyeget szõttek belõle, amit aztán a boltban bevettek, így sikerült átélniük ezt a nehéz idõszakot. Még azon a télen jött hír, hogy megint beváltják a pénzt. „Mindenki fejvesztve rohant a boltba, hogy azt a kis pénzét elköltse.” Ott voltak éjjel három óráig, s vásároltak, mert attól féltek, hogy másnap megint nem fog semmit érni a pénzük. Nem akartak megint abba a helyzetbe kerülni, inkább megvásároltak egy csomó olyan dolgot, amire egyáltalán nem volt szükségük. „Olyan zsúfoltság volt a boltban, hogy alig lehetett levegõt kapni, szegény boltos is iszonyú fáradt volt már, mire az utolsó ember is hazament.” (...) Én is olyan életet szeretnék, mint amilyen az övé, hogy mikor a végén megkérdeztem, hogy ha újrakezdhetné, mit csinálna másképpen, kissé a messzeségbe nézett, s röviden csak ennyit válaszolt: „SEMMIT”. Úgy szeretnék élni, hogy ha egy napon majd tõlem is megkérdezi valaki, hogy mit változtatnék az életemen, én is ezt felelhessem.

Nagy Zsuzsanna (dicséret) XI. o., Apáczai Csere János Líceum, Kolozsvár Az elmúlt hetekben megkértem nagytatámat, mesélje el mindazt, amit a második világháborúban szüleivel átélt és ta-

86

pasztalt, és ugyanakkor megérezte a már meglévõ ellenségeskedést az Erdélyben élõ két nemzet között. Nagytatám édesapja, dédnagyapám Czirmay Zoltán református lelkipásztor volt, és a második világháború elõtt a szamosfalvi gyülekezet lelkészeként szolgált. Viszonylag a helyzet eléggé békés volt a református közösség és a helybéli román közigazgatás között, de amikor a román szakszervezet eltulajdonította az egyház birtokában levõ erdõt, perre került sor, és a kezdeményezõ dédnagyapám volt, aki mindenáron vissza akarta szerezni az erdõt gyülekezete érdekében. A per során igazságot szolgáltattak, az erdõ egy év múlva visszakerült a gyülekezet birtokába, de ennek sajnos nagy ára volt. Dédnagyapámat a román közigazgatás felbujtására a falu román lakossága szinte állandó jelleggel súlyosan rágalmazta, és már-már a halállal is fenyegette. Amikor a második világháborúra került sor, a helyzet annyira elmérgesedett, hogy már csak a menekülés volt az egyedüli megoldás, hisz az egész család élete veszélyben forgott. Így dédnagyapám feleségével és két fiával együtt (a fiúk tíz és tizenöt évesek voltak) a határon túli Bûdszentmihályra menekült, ahol rokonoknál talált menedéket. (...) Dudu néni, a dédnagymamám unokatestvére a református Teológia intézetének épületében lakott szüleivel és tizenhárom éves lányával, ahol az élet politikamentesen, csendesen zajlott egy védett világban, aljasságot nemigen tapasztalva. Ebben az idõben járt Dudu nénihez egy tizenhét éves volt tanítványa, Burchardt Márta, aki igen szerette az irodalmat, és verseket is írt. Látogatása egyik alkalmával megmutatott Dudu néninek egy verses füzetet, aminek láttán rendkívül dühös lett a tanárnõ, hiszen veszélyesek voltak a politikai viszonyokat nézve, így Dudu néni azt tanácsolta Mártának, ilyesmivel ne foglalkozzon többé. A verses füzet sajnos napvilágra került, a szekuritáté tudomást szerzett róla, és 1959. március 15-én Mártát letartóztatták.

87

Dudu néni az ezutáni feszült két hetet így jellemzi: „Nagyon-nagyon féltem. Belsõ remegés és kimondhatatlan félelem lett úrrá rajtam, nem tudtam, mit hoz a holnap. De tudtam, ha Mártát elvitték, rám is sor kerül.” És valóban sor került Dudu nénire is. Nagypénteken Mártát addig verték, míg elmondta, kinek mutatta meg a füzetet. Így április 5-én éjszaka negyed egykor a szekuritáté emberei megjelentek a Teológián a házkutatási paranccsal. „Bizonyítékuk” ellene akkor két könyv volt, amit a házkutatás során találtak. Egy finn képeskönyv, melyben finn–orosz háborús képek is voltak, és Németh László Kisebbségben címû könyve. Így szovjetellenesség, nacionalista szellem és rendszerellenesség gyanújával vitték börtönbe, ahol öt évet töltött. Tiltott könyvek terjesztésével vádolták, rendszer elleni izgatással, veszélyes nevelési módszerekkel. 1964. április 15-én engedték ki, amikor külföld látva ezt a nagymértékû letartóztatást országszerte, felháborodott és tiltakozott, aminek hatására elkezdõdtek a hazaeresztések. Én mindig azt hittem, a börtön a poklot jelentette Dudu néni számára, de nagyon meglepõdtem, amikor elmondta, mit jelentett és jelent számára a börtön. „A börtönben a legfurcsább körülmények között is éreztem, hogy támaszom van, ha magyarságomért ezt kell hordanom, elfogadom, mert Isten akarata volt. A börtön lehetõséget nyújtott számomra abban, hogy hitben megerõsödjem, számot vessek életemrõl, sokféle embert megismerjek, és megértõbb legyek velük, hiszen õk is azok voltak velem szemben. Nem akarom a börtön éveit elfelejteni. Pozitív hatással bírt rám, elfogadtam, mert Isten terve volt.”

Pál Lehel (dicséret) Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely Az igazán nagy történelmi eseményeket több oldalról meg lehet közelíteni. Vannak, akik állandóan siratják az õseiket és a

88

székelyeket. Igazuk is van, mert a hallottakból és tanultakból, ahogy kitûnik, nem nyertünk meg sok csatát. S tényleg tapasztaljuk: megmaradtunk „kirekesztett nációnak”. Vannak és voltak olyan íróink, akik megpróbálják egy kicsit elanekdotázni a történelmet, talán éppen az utókor vigasztalására. Egy kis optimizmust önteni ebbe a mindig pesszimista népbe. Jókai például elanekdotizálta a kuruc szabadságharcot, ami komoly történelmi esemény volt, de ezt nem tekintjük visszataszítónak. Nem hiába mondja a közmondás: Sírva mulat a magyar. Konkrétan az én családomban az anyai nagyapám is a vele született humorának köszönhette, hogy élve jött haza az orosz fogságból, és tudta élni a húsz–harminc év alatti változásokat. Oroszországban az életét mentette meg azzal, hogy „karácsonyfadíszítõként” mutatkozott be, amikor rákérdeztek a foglalkozására. „Így maradtam négy évig a tiszturak szobalánya” – mondogatta. Érdre került (kinn élõ rokona által) kereskedelmi iskolába, ahol azért nem érezte jól magát, mert nem bírta az uraskodást. Inkább választotta, hogy pásztorsípra ébredjen, mint csergõórára. „Nem tudtam elég nagyot harapni a levegõbõl, fiam, azt csak itthon lehet, az Õrhegy alatt.” Aztán jött a rendszerváltás, jöttek az elvtársak. Volt köztük úrból lett elvtárs is. Azt az idõt is valahogy át kellett vészelnie, de nemcsak neki, hanem a falunak is, ahol tõle várták titkon: „Lám, aláír-e?” Nincstelenné vált, váltak s ráadásul a leghálátlanabb pozícióba került. Kollektív-elnökké „léptették elõ”. Háromheti gyõzködés, erõszakoskodás után az elvtárs döngette az asztalt: – Van-e fogalma, ember, milyen ideges vagyok, már a tegnap jelentést kellett volna adjak?! – Érdekes! – szólt nagyapám s pöndörített egyet a bajszán. – Mi az úristen érdekes, méghogy érdekes?

89

– Hogy mi! – oda a földem, lovam, szekerem, tehenem, juhaim – s még maga ideges, adja csak azt a jelentést, hadd találgassák az idegességit. Egy év múlva kiszállt a pártbizottság ellenõrizni a borozdákat, a Válik dûlõjében bizony nem volt az felszántva: – Elnök elvtárs, mi ez? – Borozda. – Igen? – Gondoltuk, hátha-hátha… – Mi az, hogy hátha-hátha? – förmedt rá Kõmûves elvtárs. – Hát, hátha lesz egy nagy esõ, s a földet lehúzza a patakba – válaszolta nagyapám. Csaptak is nagy ribilliót az elvtársak, mert másnap egyenesen a kollektivizálás fõ embere jött, hogy ellenõrizze az elnök szabotálását. Összetalálkoztak az udvaron: – Az elnök bent van-e? – Nincs. Beviharzott az elvtárs, s nagyapám hazaérve így szólt nagyanyámhoz: – A puliszkavizet tedd oda, Irénke, mert ejsze éhes az elvtárs. – Azon nyomban érkezett meg az altiszt, akit nagyapám után küldtek, hogy jöjjön gyorsan, mert megérkezett Forró elvtárs. – Hát nem magától kérdeztem, az elnök bent van-e? Hm? – De igen, mondtam, hogy nincs. – Hogy merészel velem… – így az elvtárs. – Egy pohárkával? A vége aztán az lett, hogy az elvtárs harmadnapra keveredett az övéihez, táskájában egy üveg Felesõi forrásvízzel. Jött is az üzenet, hogy az elnök azonnal jelenjen meg az udvarhelyi pártbizottság 103-as szobájában, s vigye a vizet mintának. Aztán valahogy esett az elvtársaknak a szilvórium, nagyapám késett egy napot. (...)

90

Nagyon szerettem nagyapámat hallgatni. Igaz, volt, hogy az egészbõl szinte semmit nem értettem. De késõbb a családban nagyon sokat hallottam édesanyámtól azokról az idõkrõl. Hisz elmondása szerint egy pár ilyen jó humorérzékkel rendelkezõ falubéli ember kézben tartotta a falu hangulatát, õk eljártak a mezei munkásokhoz is, s egy-egy viccel elütötték azok zsimbelõdését. Sokszor gondolkodom, vajon miért nem a saját kisgyermekkori emlékeim lepnek meg. Miért van az, hogy inkább a szüleim serdülõkorára emlékszem szívesen, s ha valamit elfelejtek, újra és újra kérdezem. Egyre többet hallom azt is, hogy „Istenem, nem is vagytok igazi gyermekek, még játszani sem tudtok. Bezzeg mi játszottunk, amennyi a bõrünk alá fért, de ezek a mai gyermekek tévét néznek, s ha játszanak, látszik, hogy nincs lelke.” Sokszor érzek valami olyasmit, mintha beleképzelném magam az õseim világába. Mintha ott lennék nagyapám sarkában, amikor kiszökik a kocsmából a cimborái mellõl, mert meglátja nagyanyámat az ajtóban. Hazasiet, s bezárja az ajtót belülrõl. S amikor nagymama zörget, álmosan kérdezi: – Hát te ilyenkor ugyanbiza hol voltál? Többet soha nem járt el nagyanyám nagyapámért, fõleg, ha a cimboráival ivott. „Hiába kérdeztem: hány pohárral ittál ugyanbiza? – mert a válasz az volt: egyet, Irénke. Még ha százzal ivott is” – mondja nagyanyám. Vajon a mi unokáink mit kapnak élményül, mivel tesszük majd színessé a képzeletvilágukat? Erre a választ nem tudom. De a nagyapám történeteit soha nem felejtem. Esetleg tudjam elmondani, hogy: Nem is olyan régen történt, hogy… Tragikusan is felfoghatta volna sorsát, s lehet, hogy vele született humorának köszönhette, hogy boldog és elégedett volt, soha nem elégedetlenkedett, s nem is panaszkodott. Ma is anekdotaként kering, amit mesélt.

91

Tamási, ha ismerte volna, biztosan róla mintázta volna meg a székely góbét. Sajnos ma már egyre kevesebb az olyan székely bácsi, akire ráismerhetnénk a Tamási írásokban.

Sütõ Béla József (dicséret) X. o., Baróti Szabó Dávid Iskolacsoport, Barót (Vargyas) Dédnagyapám, Sütõ Béla elment sok vargyasi falustársával együtt a Balázsfalván tartott népgyûlésre; ki gyalogszerrel, ki szekérrel, özönlött a nép egész Erdélybõl. A Maniu Gyula (Iuliu Maniu) által tartott népgyûlésen hangos szóval ismertették az erdélyi magyarság jogait, megígérték, hogy majd…, de a jogokat a mai napig sem adták meg. És elszakították Erdélyt Magyarországtól. Nem volt könnyû abba belenyugodni, hogy egyik napról a másikra Erdély hivatalos nyelve a román, és csak annyi köze van Magyarországhoz, hogy szomszédos állam. Hiába, a nagyhatalmak döntése érvényesült. Amikor az 1920-as évekrõl kezdtünk beszélni, nagymamám, Sütõ Anna (született Rigó Anna) arca egyre komorabbá válik, a szomorúság eluralkodik fölötte. Kérdõen tekintek rá, és õ tovább mondja. Elviselhetetlennek tûntek azok az évek. Az iskolában még szüneten sem szabadott magyarul megszólalni. Az embe-rekben általánossá vált a búskomorság, kezdték elveszíteni minden reményüket. (...) 1940. augusztus 30. Ezen a napon készítették utoljára a székelyzsombori lányok a legényeknek a bandériumos zászlót. A legény ahhoz a lányhoz ment el, aki tetszett neki, akinek udvarolt, és megkérte, hogy készítsen neki zászlót. Ezt úgy készítették, hogy a világos színû, piros rózsás mintájú fejkendõket egymáshoz varrták és rúdra tûzték. Nagy tisztességet jelentett ez a lánynak, ha ilyent kértek tõle. Már akkor nem mindenki ismerte az elkészítési módját, de ha nem, megcsináltatta az anyjával vagy nagyanyjával. Napjainkban alig ismerik egypáran. Nagyon különleges alkalomnak kellett lennie, hogy ilyen zászlót

92

készítsenek. Például: papszentelés vagy kultúrotthon-avatás. De most a magyarok bejövetelének ünneplésére készítették el a tizenhét ifjúnak. Mindegyikük székelyruhában, szép lóval volt. Az ünnep elõtti napon a székelyzsombori ükapám, Rigó György ellenõrizte a lovasokat, hogy minden rendben van-e, mivel õ volt a falu bírója. Mikor mindegyik lovat szépnek és jó állásúnak találta, mindegyik legényt leszöktette a lováról, és szembenézett vele. Mindnek tökéletesnek kellett lennie. Nem mehetett a magyarokat fogadni kancsi vagy sánta legény. Másnap a tizenhét lovas a magyarok elé ment, köszöntötték õket, s úgy kísérték be a faluba. Amikor beértek, a pap is beszédet mondott, aztán nagymamám szavalt, aki akkor már tizenhárom éves volt. A fogadtatás után bál következett. Nyolcvan éven felüli emberek járták el a „csûrdöngölõt”. Az ükapám, Rigó György nyolcvannégy éves volt, de úgy megcifrázta a táncot, hogy szegény tüdõgyulladást kapott, és nagyon nehezen jött helyre. Azt mondta, ha meghal, se bánja, csak hogy ezt a napot megérhette. (…) Véget ért a második világháború is. Erdélyt újra Romániához csatolták, ahol a királynak még pár évig volt beleszólása a politikába, de aztán õt is elûzték, és elkezdõdött a szocialista rendszer. (...) Kitartásra van szüksége az itt élõ embernek, sok kitartásra. Vannak nehéz idõk, de túl kell vészelni õket, és a járható utat nem szabad feladni. Nagymamám most mosolyogva gondol vissza tolókocsijából a régi szép idõkre. Õ így mondja: „Ha kereszttel áldottál meg, Uram, adj erõt az elviseléséhez!” De szerintem nem szabad ennyire tragikusan felfogni…

Szõgyör Árpád (dicséret) XI. o., Nagy István Mûvészeti Líceum, Csíkszereda Bizonyára dédnagyapám nem gondolta, hogy dédunokái az informatika világában fognak élni, de ez is elérkezett, és fontos, hogy hagyományainkat az informatika mellett is meg tudjuk

93

tartani, hiszen õseink a háborúk és viszontagságok között is megõrizték ezeket. Anyai ágon levõ dédnagyapámat Sipos Jánosnak hívták. A Csíkszeredától 21 kilométerre lévõ Csíkajnádon született 1894-ben. Szülei Sipos János és Bogos Ágnes (kilencvenhat éves korában halt meg). A családban tízen voltak testvérek, csodák csodájára mind megélték a felnõtt kort, dédapám a kilencedik gyermekként jött a világra. 1914-ben, az elsõ világháború kitörésekor dédapám családjából hét személyt soroztak be katonának. Apja a háborúban meghalt, õ maga hatévi orosz fogság után, 1922-ben került haza szülõfalujába. Ezután elveszi dédanyámat, Koncz Máriát, aki a Koncz Bertalan és Mánya Teréz (örmény származású) gyermeke. Koncz Bertalan 1900-as kiadású imakönyvében a következõ van lejegyezve: „Nõsülésem volt 1896. június hó 8-án, Gyula született 1897. február hó 22-én regg. 1/2’3 óra, Trézsi született 1898. augusztus hó 13-án, Anna született 1900. január hó 7-én regg. 3/4’9 óra, Béla született 1901. június hó 8-án, Marika született 1903. november 4-én, Róza született 1905. október s meghalt 1905. dec. 22-én este, Bertalan született 1906. októb. 16. este 3/4 ’7 órakor és meghalt 1906. dec. 21-én este 1/4 ’9 óra, 2 Róza született 1908. márc. 26. éjjel 1/2 ’3 órakor”. Ükapámat (Koncz Bertalan) Székelykeresztúron temették el az I. világháborúban. (...) Dédapámat ’38-ban behívták katonának, de nemsokára hazaengedték. Bejöttek a magyarok ’40 augusztusában: „Árpamálé, facipõ, kell-e, magyar, szebb jövõ?”, „Piros, fehér, zöld, drága magyar föld”, ilyen s ehhez hasonló mondások terjedtek szájról szájra. (…) A 21. század világában egyre nagyobb teret hódít a züllés, az alkoholizmus és a becstelen életmód. A mai világban minden ötödik házasság válással végzõdik, pedig õseink egy egész életet le tudtak élni egymással. Ahol pedig nem házasodnak, ott élettársi kapcsolatban élnek, az pedig olyan, hogy „meguntalak – elhagylak”.

94

A gyermekvállalás! Ez is érdekes témája napjainknak, mivel egyre kevesebben vagyunk székelyek itt, a Hargita lábánál! „Utánunk is mások jönnek” – ez a mondás sajnos kezd valóra válni. Sipos István ükapámnak tíz gyereke volt, mégis mindeniket fel tudta nevelni becsületesen. Most akinek három van, már nagy családnak számít. Persze az is igaz, hogy nem volt ilyen színvonalas az életmód, a gyerekeknek sem volt óriási igényük, és már tizenéves korukban fõúri családoknál szolgáltak. A pénz! Ez is egy figyelemfelkeltõ téma a napjainkban. A 21. század emberének eszméjévé vált a pénzhajhászás, külön sportág ez: „ki tud minél több magánjavat felhalmozni”. Õseinknél ez nem létezett, õk a naturálgazdaság emberei voltak. Napjaink embere nem figyel a másikra, mindig csak a magáét nézi, és a pénz mindene. Sajnos megvalósulni látszanak a következõ megállapítások, ellentétek: Hagyományos társadalom – Új társadalom Szeresd felebarátodat! – Szeresd önmagadat! Áldozd fel magad! – Valósítsd meg önmagad! Légy becsületes! – Légy sikeres! Homlokod verítékével keresd a kenyered! – Keresd a könnyû, gyors sikert! Dolgozz! – Élvezd az életet! Élj takarékosan! – Fogyassz! Becsüld meg azt, amid van! – Szerezz minél többet! Telljesítsd kötelességed! – Védd meg jogaidat!

Zsizsmann Erika (dicséret) XII. o., Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár Valahol a nagyvilágban, egy tejjel-mézzel folyó ország közepén, kincses városba lép a vándor. Azt mesélik, hogy valamikor régen, mikor még a kõ is lágy volt, az aranyból-ezüstbõl remekelõ kézmûvesek szerezték a városnak ezt a becses jelzõt. Azóta sem kopott le róla. És valóban, messzirõl lerí róla kincses mivolta, az országúton közeledvén, a vándor már messzirõl megpillantja a három színben pompázó villanypóznákat. – Ha

95

már a villanypóznák is ilyen ünnepélyes díszben ragyognak, milyenek lehetnek az épületek? – kérdezi a vándor. Hát, ha csak tíz-tizenöt éve nem járt erre (ahol a madár se jár), már észreveheti a hatalmas fejlõdést. A régi egyhangúság helyett csupa szín, vidámság minden: villanyoszlop, pad, szemétláda, hát lehet itt szomorkodni?! Az emberek mégis komoran, maguk elé nézve baktatnak az utcákon. Ezek vagyunk mi: más színeket és más kincseket keresünk. Elégedetlenség? Legtöbbünknek megvan a betevõ falatunk (a villanyszámláról inkább ne ejtsünk szót) és hajlékunk („…a híd alatt, a híd alatt…” – cseng fülünkbe a nóta), és persze van szabad akaratunk, és vannak jogaink. Jogunk az élethez (ugyancsak szép az élet a mi kincses városunkban), jogunk a tanuláshoz (de azért jóból is megárt a sok, egy egyetem a kisebbség számára, az már igazán túlzás), a kultúrához (manapság csak az megy kolozsvári magyar színésznek, aki szeret böjtölni), és jogunk van kinyilvánítani a véleményünket (színek dolgában ezt, úgy látszik, nem igényelte a városrendészet). Tehát minden a legnagyobb rendben van. (...) Ma már mindenki NATO-ról, társadalmi és gazdasági fejlõdésrõl, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatáról és békefenntartásról beszél. És e szép és nemes eszmék mellett még mindig van, aki természetesnek veszi, hogy léteznek nemzetiségek közötti konfliktusok, sõt igyekeznek még inkább elmélyíteni azokat, minden jel szerint öncélúan, mindenféle különösebb érdek nélkül! Hogy lehetséges az, hogy ebben a „modern és nyitott” világban feltevõdik az anyanyelven való tanulás jogossága, vagy minden szem holmi helységnévtáblák felé fordul? Persze lassanként nem lesz, akinek kétnyelvû táblákat állítani… A lakosság java része minden társadalmi rétegbõl külföldre távozik jobb megélhetés, illetve kevésbé feszült légkör reményében…

96

Az életszínvonal… Nagyszüleink, szüleink évekig nézték az üzletben ugyanazt a félméterenként elhelyezett húskonzervet, és örültek a külföldi rokonok karácsonyi kajacsomagjainak (késõbb már velünk együtt). Évekig szorongatták a „bonokat”, és rendületlenül állták a kígyózó sorokat, és tûrték, hogy az üzlet ajtaja az orruk elõtt csapódjék be: „Elfogyott a marhahús!” Ezt az állapotot nem heveri ki túl hamar egy gazdaság, egy társadalom. De az alacsony életszínvonal nemcsak a szolgáltatások gyatraságát jelenti, hanem szellemi, kulturális elmaradottságot is. Mivel magyaráznánk másképp ezt a nevetséges viszonyulást: kerülgessen csak a kolozsvári polgárság nap mint nap nacionalista szimbólumokat, így legalább pezsdül a hangulat, és az embert leköpik, ha félreesõbb negyedekben anyanyelvén merészel megszólalni, és iskolájának frissen festett falára ugyancsak válogatott szókincsû üzeneteket pingálnak. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy európai uniós zászlócskákat tûzünk az oszlopokra, hátha így feltételek nélkül felvesznek minket is ebbe a szép jövõt ígérõ szövetségbe. Ha meghívnak a potenciális NATO-tagországok közé, úgy ujjongunk, mintha már élveznénk is a tagság elõnyeit, s kicsõdítünk egy rakás gyereket az utcára, hadd lássák, hogy örül a nép… Nem csodálkozhatunk hát, ha egy ilyen fejlettségi szinten álló társadalom nem képes alapvetõ problémákat megoldani, s nemhogy oldaná, de mélyíti a létezõ konfliktusokat, hiszen vaksin tapogatózik a világban, nem képes a valót a valótlantól, értékest az értéktelentõl megkülönböztetni, mindent elhisz, amit lát és hall.

97

Történetek a 20. századról

Igyártó Réka Mikes Kelemen Elméleti Líceum, Sepsiszentgyörgy Nagyapám 1916. október 26-án született Budapesten, tehát pontosan ugyanabban az évben, amikor Románia augusztus 14-én belép az I. világháborúba. Most valószínûleg azt kérdeznék, hogyan került dédnagyanyám Budapestre, hogy ott szülje meg nagyapámat, és akkor miért beszélek itt Romániáról? A Kerezsi család Polyán (mostani Kézdiszentkereszt) községben élt. Dédnagyapám megkapta a behívót Zernyestre, hogy indulni kell a háborúba. Dédnagyanyám elment meglátogatni, de sajnos Románia közben belépett a háborúba. Augusztus 14e után már nem indultak vonatok Polyán fele, csak Budapest fele, így dédnagyanyám arra ült fel. Így jutott el Budapestig, ahol az unokatestvérééknél húzódott meg a háború végéig. Pénzük nem volt, mégis haza kellett valahogy jönniük Budapestrõl. Nagyapám születését tehát befolyásolta az I. világháború. (…) Kaukázusban volt fogságban, ahol kõbányában dolgozott. Ott bizony nagyon sanyarú dolga volt, hiszen mindennap korpalevest ettek, fapapucsban hordták a köveket. Pusztított a malária, a vizes mellhártyagyulladás. (...) Eme sok szenvedés ellenére mégis kibírta azt a négy évet, amit sokan nem bírtak, mert elvesztették a reményt. De ez a háború, fogság egy egész életre megmaradt az emlékezetében, a lelkében, a háború megváltoztatta: kitartó, reménnyel teli emberré tette. Olyan emberré tette, akire szükség volt, szükség van és szükség lesz a társadalomban.

98

Kinda Szidónia XII. o., Papiu Ilarian Nemzeti Kollégium, Marosvásárhely Már nagyon sokszor elgondolkodtam az Önök által fölvetett kérdéseken, de míg a rohanó világ zaján keresztül próbáltam felmérni jelen helyzetemet, nem sikerült, a köd, a homály nem oszlott el. Olyan volt ez, mint mikor az ember tükörbe néz, de nem lát mást, csak önmagát. Viszont, ha odalép az ablakhoz, és kinéz rajta, sokkal gazdagabb világot lát. Látja embertársait, a tájat, házakat, és így rájön, hogy õ is ennek a környezetnek része. Amikor elcsendesedtem és visszafele tekintettem, megtaláltam helyemet: jelenem a múlt ablakán keresztül szemlélve, családom történetének felkutatása által lett tiszta számomra. (…) Az orosz hadsereg vágtatott a falukon keresztül, üldözve az elõttük haladó német hadsereget. A németek nagyobb pusztítás nélkül haladtak keresztül a falun, az oroszok viszont több család állatait elkobozták; a faluban pusztítottak annak ellenére, hogy éjszakára ott a faluban szálltak meg. Fõhadiszállásuk a Soó dédszüleimnél volt. Kegyetlen, erõszakos katonák voltak, de a család nehéz helyzetét látva megesett a szívük rajtuk, és ételeiket megosztották a családdal. Dédanyám is kiszolgálta õket, amivel tudta, sõt még a vadasdi borral is megkínálta õket, ami nagyon ízlett a katonáknak.

Ács József Géza Lucian Blaga Líceum, Szászrégen Csak egy vaskos történelemkönyv pár száz oldala. És egy cím: A 20. század... Ezt nézzük, nagymamám és én. A jelen tükrében. Nagymamám mesélni kezd. (...) „A harmincas évek Budapestje, hidd el, egészen más volt, mint most. Ti nem tudjátok ezt elképzelni. Nem õrült rohanás, zaj, nem erkölcstelen világ. A szüleimmel eleinte a sasadi családi házban laktunk. (...) A nagyvárosi életnek csak a nyugodt

99

harmóniája hatott el eddig. Édesapámnak Pesten, a Márvány utca sarkán volt ekkor már egy kis, de jól menõ könyv- és papírkereskedése. Szép évek voltak ezek, boldog gyermekkori éveim. Családunkban teljes békesség honolt. Az egész ország a vihar elõtti csend békés perceit élvezte. Ekkoriban, a nagy gazdasági világválság leküzdése után senki sem látta elõre a vihart. Bár az újonnan hozott szociális reformok jelentõsen javítottak a munkásosztály helyzetén, a magyar társadalomban roppant szociális feszültség gyülemlett fel. Édesapám kezdettõl fogva belekapcsolódott a politikába. Én és a velem egykorú gyermekek csak a mozivászon híradóiban éltük meg a politikát (…) Édesapám, erdélyi lévén, hazavágyott. Talán minden, ami a sorsomat illeti, ebben a pillanatban dõlt el. Három telt vagon, és sok-sok emlék. Ezt vittük Szilágyságba magunkkal.”

Gödri Veronika IX. o., Apáczai Csere János Líceum, Kolozsvár Édesanyámtól tudom, hogy milyen boldog volt nagymamám, amikor részletfizetésre megvehették az akkor divatos Bobâlna szobabútort, az Alba Lux mosógépet, a Fram hûtõszekrényt, a televíziót, a villanyvasalót, a villany kávédarálót, de azért mindvégig õrizgette a szénvasalóját, a kézi kávédarálóját is. Legfõbb boldogságát a családjában lelte. Nézem az elõttem levõ ezüstös díszítésû csorba teáscsészét, és nagymamára emlékezem. Látom jóságos, mosolygó arcát, görbült termetét, s hallom mesélõ hangját. Többször is elmesélte a hat teáscsésze történetét, amelyet csak nemrég értettem meg igazán. Nagymamát a Székelyföldrõl Kolozsvárra hozta a sors, s így a hozományba kapott kevéske földre nem tartott igényt. Sikerült eladnia a földeket az otthon maradt nõvérei egyikének, és a kapott pénzbõl nagytatámmal együtt boldogabb napokat álmodtak. Megtörtént a bejelentés nélküli pénzbeváltás, és a föld

100

árából hat teáscsészét sikerült vásárolnia. Nagymama ezeket a teáscsészéket „földjeimnek” becézte, és elõkelõ helyre, külön polcra kerültek. Egy ideig ez a hat csésze képviselte a „vagyont”, az „értéket” a házban. De ugyanakkor a kijátszást és a keserûséget is. Az idõ múlásával értékük egyre kisebb lett nagymamám szemében. Lassan beletörõdött a veszteségbe, s már ki tudta nevetni a világot, a rendszert, ami így kijátszott vele, s a csészék használatba kerültek. Egyik napon, amikor nagymama vásárolni ment, édesanyám a testvérével együtt elhatározta, hogy amíg hazajön a vásárlásból, örömet szereznek neki, s elmosogatják a reggelrõl maradt mosatlan edényt. Ez meg is történt, minden edény a helyére került, a „földek” is, de akkor egy hirtelen, játékos mozdulattal véletlenül meglökték a stelázsit, és az összes edény kiesett a polcokról, és java részük összetörött. A „földek” sem voltak kivételek. A hat teáscsésze közül csak ez az egy maradt épen, amit most nézegetek.

Pál Katalin Mikes Kelemen Elméleti Líceum, Sepsiszentgyörgy Egy megrázó élmény még mindig ott él az emlékezetemben: kiszaladtam a teraszra, de megtorpantam, lövések sorozata hasította meg a mély csendet. Félelmetes volt, az anyu bevitt, de szótlanul, az igazságot eltitkolva. Ötéves voltam, mesélték késõbb, de nagyon kíváncsi, és sokáig kérdezgettem, mi is történt azon a decemberi napon. Ma már tudom, hogy nagyon fontos fordulópont volt az életemben ugyanúgy, mint bármely romániai lakosnak az életében a forradalom. Édesanyám mesélte, hogy nagyon nehéz volt abban a rendszerben élni, de voltak jó oldalai is. Mindenkinek volt munkahelye és nagyon sok lakást építettek. Ugyanakkor soha nem tudták, mikor, mit szabad mondani és fõként, hogy kinek. Külföldre nagyon ritkán utaz-

101

hattak, de olyankor is házkutatások sorozata várta haza õket. (…) Megragadtam az alkalmat és mivelhogy a nagyszüleim úgyis nagyon sokszor mesélnek az életükrõl, felfigyeltem néhány egészen érdekes történetre, mely számomra azt bizonyította be, hogy a mindennapos munka mellett történtek velük egészen fura dolgok. Izgalmas volt végighallgatni minden egyes történetet, a feszültség nõttön nõtt bennem: „Csak abba ne hagyják.” És a nagyi csak mesélt.

Biró Ágnes Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely A Szabadság-híd pesti hídfõjénél állt. A ráncos arcon egy halk könnycsepp gördült le. Vilma néni lassan elindult a Boráros tér felé. Keresett valamit, az utcát, a házat, az embereket, az emlékeket. Budapest most nyugodt volt, szinte békés… Boráros tér 9. Igen, ez az a ház… (…) Mikor elõször szólalt meg a légiriadót jelzõ vérfagyasztó hang, Vilmácska és bátyja még nem érezték komolyságát… Szinte élvezték, hogy futni kellett, összeszedve és cipelve a fontos iratokat és a kevéske pénzt tartalmazó táskát… De azóta már nemegyszer kellett az óvóhelyre menekülni, és egyre fenyegetõbben üvöltött a sziréna… Amikor csend lett, tántorogva mentek ki a friss levegõre. A homályos pince után a napfény szinte égette a szemet… És ez így ment nap nap után… Sziréna, menekülés, fojtogató csend a szívekben, pokoli lárma odakinn, elcsendesülés, majd minden kezdõdött elölrõl. (…) Egy reggel fiatal fiúk jöttek az udvarra. Nehéz puskájuk, amelyet a vállukra akasztottak, szinte a földet súrolta. Bementek a házba. Emeletrõl emeletre jártak, berúgták az ajtókat, és minden zsidó családot kirángattak a lakásokból. Elkezdték õket a kijárathoz terelni. A jajveszékelésre, a kisgyerekek sírására Vilmácska kidugta fejét az ajtórésen. A szeme láttára vitték el a

szomszédokat, ismerõsöket. Az orra elõtt mentek el. Ott volt a sorban Ági is, õ is sírt, és az apja kabátujjába kapaszkodott, talán kilencéves lehetett ekkor. „Kivel fogok játszani, ha nem lesz itt?” – kérdezte magától Vilmácska. Az embereket kivitték az udvarról. Az utcán rengetegen voltak. Nagy sor kígyózott a kapu elõtt… Emberek, akiket mint állatokat tereltek ökörhajcsár gyanánt fiatal, tizenhat-tizenhét éves fiúk. Különbözõ emberek, idõsek, fiatalok, férfiak, nõk, kisgyerekek, akikben volt valami fájdalmasan közös. Mellükön a baljós sárga csillag, szemükben a rettegés, a bizonytalanság… Menni kellett… Valaki el akart menekülni. Az õr szó nélkül leemelte válláról a puskát és lõtt… A halott test a Duna hullámai között ringott, az emberek még jobban lesütötték szemüket. (…) A vonaton sokan utaztak. Mindenki igyekezett haza. Erdélybe. Ez volt az elsõ vonat, ami elhagyta az országot, amióta véget ért a háború… Vilmácska kibámult az ablakon. Még látszott Pest. Romokban hevert… „Milyen szép város volt, amikor idejöttünk” – gondolta. Apa miatt mentek Pestre még annak idején, amikor Apát, aki szíjgyártó volt, felszólították, hogy katonai szolgálatot teljesítsen Pesten egy gyárban, ahol a katonák felszerelését gyártották… De az régen volt… Most haza lehet menni…

Nagy Réka XI. o., Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár – Emlékszel, meséltem a múltkor is, hogy édesanyám ekkor eldöntötte, hogy õ is átszökik velem Magyarországra. Persze én errõl nem tudtam semmit. S a családból is csak nagynéném tudta, kihez elvitte édesanyám a fölösleges dolgainkat. Egy nap szép ruhába öltöztetett s elmentünk az unokatestvéreimmel fényképet készíttetni. Ezt emléknek szánta édesanyám, s odaadta az egyiket testvérének, a másikat megtartotta magának. Hisz nem tudhatta, hogy fog sikerülni az egész, sikerül-e annak

103

a fiatal román fiúnak átszöktetni, vagy felad minket, s egyenest a szebeni börtönbe vezet el. Édesanyám elmesélte nekem, hogy játszani fogunk, és hogy elmegyünk meglátogatni apukát. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, mikor kis román népviseletbe öltöztetett, s az a fiú elvitt hozzá haza. Ott kedvesek voltak velem, finom meleg tejjel kínáltak meg, játszottak velem. Estefele, hogy ne keltsen feltûnést, édesanyám is megérkezett, két zsákkal. Abban vittük magunkkal a legszükségesebbeket. Ahogy leszállt az éj, útnak indultunk. Szép csillagfényes éjszaka volt. A kis falvakban, melyeken keresztülhaladtunk, egy-egy házban még égett a mécses. S én csak nézelõdtem, hallgattam a baglyok huhogását, nem tudtam, merre, hova megyünk, csak azt, hogy látni fogom édesapámat. (Milyen szépen maradt meg ez az este az akkori kislány emlékezetében. Hisz borzalmas lehetett. El tudom képzelni, mi volt a két felnõtt lelkében, milyen félelemmel tettek meg minden lépést, s mekkora volt a bizonytalanság mellyel útnak indultak. Elkaphatták volna, megölhették vagy börtönbe zárhatták volna õket. De õk csak mentek elõre, jövõjüket egy idegen kezére bízva, azzal a reménnyel, hogy talán mégiscsak újra együtt lesz a család.) – Nagy volt az öröm, mikor édesapám meglátott minket, mert nem tudta, hogy mi átszökni szándékoztunk. Szûkösen éltünk, de a fõ az, hogy együtt voltunk. (…) – Mindenkinek ügyelnie kellett, mirõl és hogyan beszél. Hisz besúgók figyelték mindenki léptét. Szerkesztõségekben, hivatalokban, egyetemeken, templomokban és színházakban rögzítették az emberek szavait, gondolatait. S ha észrevették, hogy valaki ellenszegült a törvénynek, határozatoknak, azt elhurcolták. Mindenki rettegett, a telefonbeszélgetéseket lehallgatták, a leveleket melyeket küldtek vagy kaptak az emberek, mindig cenzúrázták. S ha valami gyanús volt, este jött a ,,fekete autó”, mellyel kihallgatásra vitték az embereket.

104

Márton Orsolya Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda (Csíkjenõfalva) Egyszer nagymamám mesélte, hogy a rokonságban történt olyan, hogy egy terhes asszony elment a mezõre, és ottléte alatt beindult a szülés. Meg is szülte ott, azon a helyen a gyermekét. Levette kötényét, abba belecsavarta a csecsemõt, majd beleállította a csizmájába. A csizma szabad volt, mivel azt lehúzták, és mezítláb dolgoztak. Folytatta tovább a munkát, és mikor eljött az este, fogta a csizmáját a gyerekkel együtt és hazament. Más alkalommal, mikor az asszonyoknak a mezõre vagy esetleg messzébb, az erdõre kellett menni kapálni, takarni, akkor nem volt kivel otthon hagyják a csecsemõt. Dajkát nem tartottak, hisz arra nem futotta, örültek, ha volt, amit enni nekik is. A nagyobb gyerekeknek is, akik vigyázhattak volna kistestvérükre, a mezõre kellett menni. Így az anya mindenhová magával kellett hogy cipelje pár hónapos gyermekét. A tarisznyában vitték az élelmet, ez volt a hátukon, és elöl, a tarisznya kötelébe beleakasztották a gyereket. Sokszor így gyalogoltak 10–15 km-t. (…) 1955–56-ban a papokat deportálták. Dédnagytatám egyházgondnok volt, és meglátogatta a falu papját, Erdélyi Andrást, aki a Duna-csatornánál volt. A faluban élelmet gyûjtött, és vitte a papoknak, hogy ne éhezzenek. Amikor a vonatról leszállt, még tíz km-t kellett hogy gyalogoljon, amíg a helyszínre ért. A papok egy kis kunyhóban laktak a mezõ közepén. Nagyon megörültek, amikor meglátták dédnagytatát fehér harisnyában, és elejébe mentek. A csíkkarcfalvi pap, akit meglátogatott dédi, rábízta, hogy rejtse el a plébánia könyveit. A lakása pincéjébe hordta le a könyveket és befalazta. Így a könyvek megmenekültek, és a plébános párat dédnagytatámnak ajándékozott. Ezekbõl a könyvekbõl az 1888-as kiadású, Holzwarth Világtörténet címû könyvének a negyedik kötetét én örököltem. Erre a könyvemre vagyok a legbüszkébb. (…)

105

Széman Emese Rózsa XI. o., Apáczai Csere János Líceum, Kolozsvár Az én családomban nem voltak Szibériába hurcolt foglyok, nem pusztultak ki nemzedékek – hál’ Istennek, csak ezt mondhatom. De „nekünk” is kijárt a balsorsból. (…) Négy évet éltem ott, ahol születésem elõtt még kályha sem volt, nemhogy meleg. Kevésre emlékszem, de az mindig elõttem van, mikor édesanyám kezére tûzrakás közben egy „tûzmanó” ugrott. Négy év után, 1989 decemberében sikerült egy nagyobb és barátságosabb lakásba költöznünk. Ekkor ünnepeltük elõször Szilágy-somlyón a Karácsonyt. Dec. 23-án, mint addig mindig, Kolozsvárra indultunk. Ám itt az állomáson már lõttek. (Én akkor csupán kétéves voltam, de arra, hogy „itt volt a háború”, sokáig emlékeztem.) A Szamos-híd elõtt megállítottak, nem mehettünk tovább. A Fellegvári úton eljöttünk a gyaloghídig, a Trabantot (a mi Töfikénket) otthagytuk, mi pedig átjöttünk mamámékhoz. Édesanyámék azzal a kérdéssel állítottak be: „Jösztök? Mert mi megyünk vissza!” Nem volt mit tenni, mint a félkész töltött káposztával és a kész húslevessel kocsiba ülni, és minél hamarabb Kolozsvár határán túllenni. Mire Somlyóra értünk, a húslevest édesapám nadrágja és a Töfike is megkóstolhatta. De mind épségben voltunk.

Suba Endre IX. o., Nyárádszeredai Elméleti Líceum, Nyárádszereda „Az iskolában ötvenen is voltunk. A tanító sorban kiállított a térképhez, úgy kérdezte fel a leckét. Aki nem tudta, az nem kerülte el a verést a nádpálcával vagy a fahasábbal. Verték a gyermekeket, másképp nem lehetett rendet tartani. Féltünk a tanítótól, én még szuszogni sem mertem, ha közeledett felém. Hozzám, igaz, sohase nyúlt. Én jó tanuló voltam.”

106

Gyermekkoruk közel sem volt olyan könnyû és anyagiakban bõséges, mint a mai gyermekeké. Ezt nem gyõzik elégszer hangsúlyozni. Nagyanyám iskolás leányka volt, amikor Vulkánban bányászkodó rokonai bolti bugyigót hoztak neki ajándékba. Az akkor érzett öröm rezgése máig gyûrûzik. Elbeszélése szerint csóré lábszárral szánkóztak, a lányok csupán kis hárászkendõt viseltek, mégsem voltak annyit betegek, mint a mai gyerekek. (…) A faluban létezõ 2–3 rádiót hallgatta kicsi-nagy, s követte nagy érdeklõdéssel a politikai élet változásait. „Rádiójuk csak a nagygazdáknak volt, s azt pénzért lehetett hallgatni, de alig lehetett valamit hallani, úgy recsegett.” A területfoglaló magyar katonákat kimondhatatlan lelkesedéssel fogadták nagyanyámék, Marosvásárhelyen a fõtéren táncoltak a honvédekkel. A magyar világ nem sok jót hozott, az üzletekbõl hamar eltûnt minden, nagyanyám elbeszélése szerint foltos ruhákban jártak, a férfiak gyolcs híján csepûingben, csepûgatyában. A falu két hétre harctérré változott. A kertekben bunkereket ástak, ott szorult össze a rettegõ szomszédság, az egyik fiatalasszony az oroszok ottléte alatt adott életet gyermekének.

Dávid Anna XII. o., Bolyai Farkas Líceum, Marosvásárhely „Az amszterdami olimpiai stadion versenyzõk számára fenntartott tribünjén… egy délután három mikós diák ölelkezett össze könnyes szemmel… és Dávid Jóska, a Kolozsvári Atlétikai Club tagja…” (Háromszék, 1997. december 8.) E cikk olvasása után tudatosodott bennem, honnan is származom, kik is az õseim, pontosabban a dédnagyapám. Az újságcikkbõl még megtudtam néhány fontos mozzanatot életérõl, viszont természetesen ez jóval kevesebb volt annál, mint amit tudni szerettem volna róla. (…)

107

1927-ben házasodtak össze. ’28-ban hazavitte feleségét Zalánba, hogy szüljön, ezalatt ment ki az amszterdami olimpiára. Legjobb barátjával és sporttársával, Péter Lászlóval mentek ki, egy bukaresti kísérõvel, aki vitte azt a pénzt, amit a kisemberek támogatásával összegyûjtött a KAC. Útközben meglátták Párizst, Bécset, de Amszterdamban már kísérõ és pénz nélkül maradtak magukra. Nagy nehezen kaptak ketten egy ágyat, sajnos az élelmezésüket nem rendezte senki. Ilyen körülmények között nem érhettek el kimagasló eredményeket, de legalább látták a nagyvilágot. Ezalatt megszületett nagytatám, az ifjabb Dávid József. (…) Zalánban temették el, két tujafa jelzi sírhelyét, s azt, hogy sokfele járt a világban, de hazatért szülõföldjére mindenünnen, hisz akár a tuja, nem székelyföldi növény, idegenbõl került ide, de meghonosodott. „Semper Bonus Omni Bus”– áll a zaláni ház székelykapuján, amit már nekem is volt szerencsém látni. Pár évvel ezelõtt a nagyszüleim és szüleim, jutalmazva érdeklõdésemet, elvittek Zalánba. A hely s a ház, ahol dédapám leélte életét, szinte sugározta becsületességét, emberségét és nyugodtságát… Habár ötéves voltam, mikor meghalt, sajnos nem tudom felidézni emlékezetemben daliás alakját, de nagyon örvendek, hogy „emlékezhetek” Rá.

Sándor Emõke Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely Régen tudták, hogy a gyapjú az gyapjú, s azt ha türelmesen megmossák, megtépik, megfonják, akkor jó meleg ruhákat tudnak belõle varrni. Nemhiába átkozódtak, hogy „Orsó, guzsaly, matóla, veszett volna pokolba!” A nyáron én is belekóstolhattam az élet „habos” oldalába: megtanultam ezen „átkozott” mûveletek sokaságát. Kendernyõvésben s annak elõkészítésének hosszas folyamatában

108

ugyan nem volt részem, de a gyapjú csínját-bínját annál jobban megismerhettem. Kis „felfedezéseim” tették feledhetetlenné számomra azt a meghitt hangulatot, mely akkor körülzsongott. Elnéztem, hogy nagymamám öreg, bütykös kezében milyen hihetetlen gyorsasággal pörög az orsó, milyen ügyesen tekeredik a vékony gyapjúfonál. Idõnként az öreg szempárban felcsillan a visszaemlékezés fénye, akaratlanul is elõtörnek a régi emlékek. Talán a fonóban levõ legény arca csillan fel, aki csókért adta vissza a leejtett orsót, talán a téli estéken való danolgatások meghitt hangulata idézõdött fel a megfáradt elmében. Ki tudja? Én csak találgathatok. A régi mesterségeket ma számos hagyományõrzõ táborban tanítják az utókornak, hogy azok idõvel ne menjenek feledésbe. De mi lesz késõbb? A jövõben is ilyen értékesek lesznek a régi dolgok? Akkor is fognak gondolni a hagyományõrzésre? Lehetséges, hogy igen, de az egyre rohanó világ mindjobban ki fogja szorítani hétköznapjainkból a hagyományok fenntartására szánt idõt, és ennél még rosszabb a gyors fejlõdés, amely már csak erõteljesebb lesz, s ennek következtében az embereknek nem lesz szüksége saját kezûleg elkészített dolgokra. Senki nem fog órákon keresztül bíbelõdni egy bútordarab megfestésével, ha azt készen is meg tudja vásárolni.

Kiss Réka Leõwey Klára Gimnázium, Pécs (Komló), Magyarország Visszamenõleg a 20. századból négy korszakot különböztettem meg: a két világháború közötti idõszakot, a II világháborút és az utána következõ idõszakot, az ‘56-os forradalmat és az utána következõ idõszakot és végül a ‘89–‘99-ig terjedõ idõszakot. (…) Az iskolai rendszer is megváltozott. Aki rendszerpárti volt, külön bánásmódban részesült. Apukám tízéves koráig kisdobos, tizennégy éves koráig úttörõ, aztán KISZ-tag, majd párttag

109

lett. Aki közéjük tartozott, mehetett ingyen nyári táborokba, jobban támogatták õket. Továbbtanulni csak a szovjet egyetemekre lehetett menni. A kötelezõ nyelv az orosz volt. Nem voltak az iskolák olyan jól felszereltek, nem voltak számítógépek, sem mobiltelefonok. (…) Nem volt szabad sajtó, nem voltak anyaotthonok, hajléktalanok, mert mindenkinek dolgoznia kellett. A Magyar Nemzeti Banktól vehettek fel hitelt, mivel kicsi volt a pénz vásárlóértéke, és a maihoz képest kevés volt a fizetés, de mégis sokat ért, így a hitelösszegek reálisak voltak. Anyukámék így könnyebben tudtak lakásvásárlási hitelt felvenni. (…) Az Európai Unió megalakulása után sok nyugati ország csatlakozik hozzá. Ma már Magyarország is ezt tûzte ki célul. Felismerte a problémát, és a kormány úgy gondolja, hogy így nagy támogatást kapna, és így megoldaná a rendszerváltás utáni gazdasági válságot. Több munkalehetõség lenne. Az ország úgy döntött, hogy lépjünk be az EU-ba. Pedig sok család, köztük az enyém is úgy gondolja, hogy a szocializmus idején sokkal jobb volt minden. Anyukám nem aggódna annyira, ha este késõn mennék haza, több lehetõségük lenne, a munkahelyi problémák (pénzproblémák) megoldódnának. Nem tehetnék meg, hogy a ledolgozott hónap bérét két hónapra rá fizetnék ki, mint apukám munkahelyének esetében. És nem lenne akkora követelmény az iskolákban. Egyszóval, szerintem és a családom szerint a 20. században a legjobb idõszak az õ szemszögükbõl a szocializmus idõszaka volt. Valószínû, hogy hasonlóan vélekedik az ország, ha az MSZP-t választotta kormányra a 2002-es választásokon.

Kozma Kati VI. o., Nicolae Titulescu Általános Iskola, Kolozsvár Nagymamám tizenkilenc éves korában (1944 áprilisában) internátusban lakott, a Kecskeméti Református Felekezeti Iskolá-

110

ban. Nem sokat tudott a háborúról, szinte nem is érezte, hogy az van, hiszen az iskola területét csak vasárnap délután, akkor is csak felügyelet alatt hagyhatták el. Az internátus napirendje: 6.00 – ébresztõ, mosakodás 7.00 – reggeli 7.30 – karének 8.00 – tanítás 14.00 – ebéd 16.00 – ig szabadidõ 16.00 – tanulás 18.00 – 19.00-ig szabadidõ 19.00 – vacsora, amit áhítattal fejeztek be 20.00 – a tornateremben tornászni lehetett 22.00 – lámpaoltás (...) Egyszer nagymamám jelentkezett a Munkaközvetítõ Hivatalnál, mert munkát akart keresni. Türingiában egy gyógyszertárban kapott laboráns beosztást, ami egy kicsit sértette az önérzetét. Egy kis szoba takarítását bízták rá, amit hidegben, nyári ruhában kezdett el. A kályhapucolás volt az elsõ, aztán ablaktisztítás, súrolás. A németek nem voltak hozzászokva az alapos takarításhoz, meghatódva vették át a szobát, úgy, hogy nagymamámból is eltûnt a keserûség. Ez csak akkor újult fel, amikor a szennyeskosarakat végigtolta a városon a mosodába. (...)

Konsza Júlia-Johanna X. o., Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola, Barót (Nagybacon) Nagybacon feldúlt területein német katonák bujkáltak az oroszok elõl. A németek bementek az emberek házaiba, hogy búvóhelyet találjanak. Nagyanyóék nagyon megijedtek, de a német katona megpróbálta kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy nem akarja õket bántani, csak búvóhelyet keresnek, bujdosnak

111

az oroszok elõl. Nagyanyóék aztán enniük adtak, s feltarisznyálták õket, amennyi jutott abból a kevéske élelembõl. A németek a mezõn is próbáltak közeledni az emberekhez élelemért. (...) 1948–49-ben beáll a kommunizmus idõszaka. A nagyszülõk elmondásai szerint a kommunizmusban vót jó es, rossz es, de többnyire rossz. „Mindent elvett a szegény embertõl.” (...) Felsóhajtva azt mondják: „Talán az vót benne a jó, hogy minden hétvégén bált rendeztek, vagy kirándulni vittek münköt, s a hangulat jó vót. Mint fiatalok táncoltunk, munkahely vót, gyárak épültek, velünk s az új generációval elhitették, hogy ez a legjobb korszak. Mû biza elhittük a hazugságokot. Énekeltünk olyan éneket, hogy: Fel, fel, ti rabjai a földnek, Fel, fel, te éhes proletár, A gyõzelem napjai jönnek, Rabságunknak vége már.” A kommunizmus vége eltorzult eszmévé vált, bekövetkeztek a falurombolások, aztán a kommunista párt megszüntetése. (...) A mai korszak legalább melegebb és biztatóbb, de az is elképzelhetõ, nincs meg már az a szükséglet, ami az elmúlt korszakban volt. Az emberek megszokták, hogy mindig más parancsolt, és ennek a hatása nyíltan mutatkozik még most is. Várják a parancsot, várják az irányítást. Meg sem próbálnak azért tenni valamit, hogy jobb legyen, egyszerûen nem tudnak önállóan gondolkodni. Talán megviselte õket az, hogy annyi mindenen keresztülmentek, s nincs már több erejük dolgozni vagy gondolkodni. Néhányan még folytatják a gazdaságot, beletörõdtek a sorsukba, és nem is él bennük az, hogy valamit változtatni kellene. Itt Erdõvidéken egyre kilátástalanabb a helyzet, nincs munkalehetõség, szaporodik a kivándorlások száma, s egyre inkább kiöregednek a környezõ falvak. S nekünk mégis itt kell élnünk, ilyen körülmények között, talán melegebb, igen, melegebb ez a kor-

112

szak, de mindig csatlakozik valami olyasmi is mellé, ami kilátástalanná teszi ezt a melegséget!

Jankó Melánia Leöwey Klára Líceum, Hosszúmezõ 1985-ben születtem, a kommunizmus ekkor járt a vége felé. Ez volt már a legrosszabb idõszak. Az élelmiszert rációra adták az embereknek, és ez olyan kevés volt, hogy nemhogy egy hónapra, egy hétre nem volt elegendõ. (...) A helyzet 1989-ben vált a legrosszabbá, de szerencsére a kommunista rendszert felváltotta a demokrácia, amely biztatóbb korszakot jelentett az emberek számára, mint az elõbbi volt. Szerintem, ha most nincs is annyi pénze minden embernek, de mégis jobban meg tud élni, mint akkor, hiszen abból a kevéske kis pénzbõl is azt vesz meg, amit akar. Nem kell sorba álljon kenyérért, sem élelmiszert nem kap rációra, hanem megveszi azt, amit akar, és amire a pénzébõl telik. (...) Szerintem nemcsak az embereknek, hanem az országnak is szebb jövõje lenne, ha biztosítva lennének munkahelyek. Mert hiszen kijárják az egyetemet, és nem tudnak még diplomával sem elhelyezkedni a fiatalok. Tehát szerintem biztosítani kellene olyan állásokat, amelyeket be tudnának tölteni a frissen diplomázott fiatalok, de nemcsak nekik van szükségük munkára, hanem azoknak is, akik csak érettségiztek.

Csiki Réka XI. o., Salamon Ernõ Líceum, Gyergyószentmiklós (Gyergyócsomafalva) 1946-ban súlyos jégverés volt ezen a részen, ahol mi lakunk, tehát kenyér nem volt. Jövõ évben (1947-ben) pedig olyan szárazság volt, hogy nem termett semmi, kenyér ismét nem volt. (...) Annyira bele volt nagyanyámba is rögzõdve, hogy nincs

113

élelem, mikor dédnagyanyám fõzte az ebédet, amibe galuska is és rántás is kellett, nagyanyám elsírta magát, hogy: „Ne tegye, édesanyám, mind a kettõt, mert elfogy a lisztünk, és nem lesz, amit együnk.” (...) Dédnagyapám négy év és négy hónapi szerzeménye egy élete végéig (1981) tartó súlyos szívbetegség, amihez társult egy mulandó malária. Itthon az anyagiak olyanok voltak, hogy nem volt, amibõl gyógyíttatni. Dédnagyanyám el kellett adja a párnahuzatait és az alsólepedõit, hogy orvoshoz tudja vinni dédnagyapámat. A szívbetegséggel pedig nem volt megbékélve, élete végéig mindig azt kérdezte saját magától, hogy: „Vajon hol kaptam én ezt a szívbetegséget?”, de felelt is rá: „Négy év alatt a vasrácson belül, ahol mindig a családomról gondolkoztam.” (...) Másképp a rendszerváltással nagyanyámnak semmi gondja, csak õ is szeretett volna részesülni a nekik járó kárpótlásból. Habár írt a Kárpótlási Hivatalhoz levelet – nagyon sokan vannak csak itt, Gyergyócsomafalván, akik ebben a hálóban vannak – de sajnos a levélre a válasz az volt, hogy indítsanak pert. De hová?

Albu Petra VIII. o., Brassai Sámuel Elméleti Líceum, Kolozsvár Laci tata, a dédapám egyre csak azt hajtogatta, hogy az õ életét kettétörte a háború, tönkretette az alig elindult pályafutását. Ugyanis a dédapám, Laci tata cukrász volt, és 1940-ben a Wesselényi utca 4. sz. alatt nagy erõfeszítéssel egy kis egyszerû cukrászdát nyitott. Nem volt valami fényes helyiség, volt egy pár asztal, egy icipici terasz négy asztallal, de neki maga volt a mennyország. Kolozsvár tele volt szép fényes cukrászdákkal, mint a Lajda cukrászda a Bánffy-palota épületében, a Szentegyház utcában a Sebõk cukrászda, a Deák Ferenc utcában a Kapusán cukrászda és a Bánhegyesi cukrászda az Egyetem utcában.

114

De a Laci tata cukrászdája mégis nagyon keresett hely volt, ez volt a „hóstátiak” álma, mert vasárnaponként a kikeményített ruhás asszonyok a sészlis, rengõ szoknyájukban és a fekete kalapos, csizmás emberek elözönlötték a cukrászdát, ahol a legolcsóbb krémest lehetett kapni. 20–25 darab krémest vittek haza nagy csomagokban. A család boldogsága rövid ideig tartott, mert 1943-ban Laci tatát behívták katonának, és a dédi ottmaradt egy kisgyerekkel, és nyakába szakadt a cukrászda rendezése. Nagyon nehéz évek következtek, mert a süteményeket más cukrászdából kellett venni, s a haszon kevés volt. Kalácsot és brióst õ sütött hajnalban, hogy nyitásra minden friss legyen. (...) Laci tata mindig arra vágyott, hogy távoli vidékekre utazzon. Aztán a háború megadta, hogy vágya teljesüljön, mert szegény négy évet volt orosz hadifogságban Ivanovóban. Cukrász lévén, a hadifogolytábor szakácsa lett, így aztán életben maradt, és 1948-ban hazaérkezett lelkileg és testileg összetörve. Dédi mama büszkén és boldogan adta át neki a nehézségek árán is megõrzött kis cukrászdát. Aztán a „nagy megvalósítás”, a cukrászda elúszott a szocializmusban, és élte családunk a sok millió család küzdelmes mindennapjait.

Bilibok György VIII. o., Nagy Imre Általános Iskola, Csíkszereda Tízhónapos emberke voltam, amikor beállt a fordulat. Sokat beszéltek róla szüleim, nagyszüleim. Forradalomnak emlegetik, lázba jönnek, ha apránként felelevenítik az eseményeket, s mindenki arról kezd beszélni, hogy õt hol érték az elsõ események 1989-ben. Lehetett azelõtt is hallani ilyen-olyan háborgásokról, de a decemberi elsöprõ volt. Nagyokat kívántak tenni, apám a szomszéddal egy kisfejszével a kezében védtek volna a tízemeletes lépcsõházat a terroristáktól. Nagyon röhejes… és úgy látom, szüleim majdnem arcpirulva gondolnak naivságukra. (...)

115

Városokban jól fizettek a gyárakban, és könnyen lehetett tömbházban levõ lakáshoz jutni. Nagyszüleim azért jöttek Csíkszeredába, hogy édesapámat iskolába járassák, „a gyerek ne legyen bentlakásban” – mondogatták. Most falun a gyönyörû ház egymagában szomorkodik, csak nyáron elevenül meg, ha pár napra lemegyünk s benépesítjük. (...) Mennék gyakrabban, de nem nagyon éri meg, nincs amivel a helységet megközelíteni, s az út is nagyon rossz; ha esik az esõ, kikerülhetetlen gödrök keletkeznek. S ami a legszomorúbb, a mi házunk nem az egyedüli elhagyatott abban a faluban. A falu ki fog halni, de városon nincs megélhetés, ezt hallom, s ezt tapasztalom nap mint nap.

András Zsuzsa XII. o., Református Kollégium, Kézdivásárhely Betegség, alultápláltság, vérhas, gyengeség miatt dédnagytata Râmnicu Sãratra került. Itt nem is álltak felügyelet alatt, ugyanis azt tartották, annyira betegek, hogy úgysem tudnak megszökni. Meglátogatta õt a felesége, akinek nem engedte, hogy éjjel is ápolja. Féltette a katonáktól. A következõ napon dédnagyanyám szalmát kért a szomszédoktól, azt tette férje alá, ugyanis a földön feküdt. Kiskabátját is otthagyta a beteg testet betakarni. Próbált mindent megadni a súlyos beteg férjének, próbált enyhíteni a fizikai és lelki fájdalmán! A harmadik napon, amikor újból látogatóba ment férjéhez, a kiskabát és a takaró a pince ajtajára volt felakasztva. Akkor már tudta, hogy férje belehalt az oroszok kínzásaiba. (...) Nagymamám és édesanyja számára még nehezebb idõk következtek. Földet mûveltek, állatokat tartottak. Sokat dolgoztak a megélhetésért. 1944-ben kezdõdött az az idõszak, amikor a zágoni „volentárok” (= önkéntes románok) házról házra járva verték a magukra maradt asszonyokat, elkoboztak személyes dolgokat. Akkoriban még élt nagymamám nagymamája, aki 83 éves volt, és õt sem kímélték meg a kínzásoktól. Megetették ve-

116

le a nemzeti színû (piros-fehér-zöld) fényképkeretet lánya és unokája jelenlétében. (...) 1961-ben következett a kollektivizálás, melynek következtében elvették az állatokat, a felszereléseket; a kertjük nagy részét, melyre késõbb kazánház és szénsavgyár épült. Mindenük odaveszett. A sok évtized munkájának gyümölcse. De újraépítették az életüket! Segített nekik a végtelen nagy szeretet, amit egymás iránt éreztek, és a gyerekek jelenléte.

Talált Évike XII. o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely (Fenyéd) Mára már sokat változott a világ. Mi hálával mondhatjuk, a háború puskaporos szagát nem érezzük. Századunk számunkra más eszméket szült, új eszközöket teremtett, új módszert használ. Mondjuk: „Virtuális világunkban rohan az idõ!” Ki tudja? Így szoktuk meg, hogy „rohan az idõ”. Kifogásnak elfogadjuk, de vajon nem mi rohanunk? Amiért a homokórát felváltotta a csörgõ tiktak, azért még ugyanúgy telik az idõ. Míg mi beleszülettünk a kényelem édes otthonába, és szókincsünk leghasználtabb szavai lettek a Cola, Nutella, Colgate, Amstel meg egyebek, addig nagyszüleinket sokszor a „maradiak” csoportjába soroljuk. (...) Én most készülök az érettségire. A testvérem már tanfolyamokat is végzett, és sofõriskolába iratkozott, közben dolgozik. Hétvégén megyünk el szórakozni, pontosabban szombaton, vasárnap pedig szentmisét hallgatunk egy kis pihenéssel összekapcsolva, hétfõn pedig kezdõdik a hétköznapi élet. Édesapám a gyárba megy, 5-kor indul, a testvérem 6-kor, én pedig 7 után indulok az iskolába. Édesanyám a háztartást vezeti. Ebédelni legtöbbször hárman ülünk le, mert az idõbeosztás csak így engedi, na persze meg a munkaidõ. Ebéd közben én elmesélem, hogy milyen változásokat tûzdelt be a tanügy. Bejelentem, hogy indítanak egy angol tanfolyamot,

117

és szeretnék beiratkozni. Persze szüleim mellettem állnak, igen, mert szebb jövõt képzelnek el gyerekeiknek, kíméletesebb jövõt remélnek. Igen. Néha az is megesik hétköznap, hogy elbeszélgetünk egy kicsit. Néha pedig mindenki siet, és nincs idõnk egymásra. És melyik kor rokonszenves számomra? Talán az ágyúdörejtõl hangos világháború évei? Talán a proletárok vaskora? Talán a kollektív munka idõszaka, melyben az agyonhajszolt embernek nem volt élete? Vagy talán a modern, „rohanó világ”, ahol még egy hétköznapi ebédnél sem tud együtt lenni a család? (...) Nekem, tizennyolc éves fejjel tetszik ez a kor, ez a jelen. A gyárkémények kiköpött füstjétõl szennyezett levegõ, a kivágott erdõk százai, a többméteres szemétdombok sokasága ellenére tetszik a jelen, mert figyelembe veszem a jó oldalát is. Még a szemetes világunkban is lehet szépet találni, csak tudni kell, hol kell keresni.

Opra Melánia XI. o., Salamon Ernõ Líceum, Gyergyószentmiklós Mindeddig a pillanatig hittem, hogy én nemcsak egy élete alkonyához közeledõ, nyolcvanéves öregember vagyok, hanem valaki, aki harcolt, aki tett a népért. És engem több mint ötven éven át e harc éltetett, az emléke, a tény, hogy küzdöttem, hogy nem halok meg értelmetlenül. Most pedig kezemben tartok egy régi újságcikket – magam sem tudom, hogyan került ide –, papírja elavult, betûi kissé összefolytak már, de lényege érintetlen és tiszta, és meghazudtolja egész életem értelmét: „ (...) Óriási pánik tört ki a faluban. – Jönnek a voluntárok, meneküljetek! – suttogták néhányan, s közben maguk is elbújni igyekeztek. A falu kiürült; erdõk, mezõk teltek meg lapuló emberekkel. (...) A falun átvonuló sereg a kisebb-nagyobb pusztítások közben néhány fegyvert is elhagyott. Hogy ezeket a hazalopózó embe-

118

rek rejthették-e el, vagy õk hagyták rossz helyen, nem tudhatjuk. Egyszerû pórnép volt; tudatlan. Ha fegyvert rejtettek el, azt sokkal inkább önmaguk nyugalmára, mintsem mások kárára tették. (...) A voluntárok kikutatták a házakat, csûröket, szétszedték a farakásokat. Elrejtett fegyvereket kerestek. És íme az eredmény: tizenegy ember, nyakukban a náluk talált fegyverrel felsorakozva a Gábor-kertben. Kilenc férfi – volt köztük idõsebb és egész fiatal –, egy asszony és végül egy öregasszony, aki a sor végén volt, két katona fogta, már nem bírt megállni egyedül. Haja ziláltan hullott eltorzult arcára, fehér inge gyûrött volt, de ruhája igazi székely ünnepi viselet: zöld bársonymellény és szõttes szoknya. A templomba szokott így menni. Bár egész lénye a végsõ kimerüléstõl remegett, szemei mégis csillogtak, volt bennük valami szokatlan büszkeség. Családja helyett volt itt, még nem tértek haza a menekülésbõl, így megmenthette õket. A sírgödör már készen volt. Nagy sereg ember gyûlt össze; kényszerítették õket, hogy végignézzék a kivégzést. Álltak ott feszülten, tehetetlenül, a kétségbeeséstõl lebénulva. A „halálraítéltek” pedig összekötött kézzel álltak, a férfiak szökésen gondolkoztak, de ott maradni kényszerítette õket a rájuk szegezett fegyver és a félelem. Így vetett véget egy-egy kis ólomgolyó a kínpillanatoknak és az életnek. Egymásra estek a mély gödörbe, és már semmi nem fájt. (...)” Nem, ez nem igaz! Nem lehet igaz, én nem szenvedést okoztam, én feladatot teljesítettem, voluntár voltam és büszke. Igen, büszke voltam erre egészen mostanáig… Most már nem vagyok, már kristályosodik elõttem, hogy nagyot hibáztam. Vétkeztem: harcoltam emberekért, személyekért, népekért más népek ellen. A bûnöm az, hogy nem vettem észre: az emberiség az igazi érték; a Föld minden embere, népe csak együtt lehet nagy, és éppen ezért ember ember ellen nem foghat fegyvert soha. Ezt akkor még nem tudtam; más idõk voltak. Sötét volt, ma már hajnalodik, de a világosság nagyon messze még…

Mentségemre pedig az szolgáljon, hogy akkor nem tehettem mást. Háború volt, országok, nemzetek, népek egymás ellen vagy mellett; nekem is csatlakoznom kellett valahová. Akkor így gondoltam, mert a kor valamennyi embere így tett; most pedig a magam és mások vigasztalására is akkori gondolkodásom lényegét hozhatom fel: én „hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” Megjegyzés: az „újságcikk” alapja a szülõfalumban (Csíkszentdomokoson) a II. világháború idején történt valós esemény.

Képek a jelenrõl

Munteanu Ildikó Renáta Palló Imre Képzõmûvészeti Szakközépiskola, Székelyudvarhely (Farkaslaka) Az én helyzetem a mostani „tanulni akaró” fiatalokéhoz hasonlít. Kézdivásárhelyi vagyok, s nagyon szerettem volna képzõmûvészeti iskolába menni, ezért el kellett jöjjek Udvarhelyre, mert Kézdin nincs ilyen iskola. Ez egy nagy fordulat volt az életemben, mert elkerültem otthonról, elváltam hosszú idõre a szüleimtõl és barátaimtól. Ez történik sok-sok fiatallal, mert nincs minden városban mindenféle iskola, mert ez majdnem lehetetlen volna. Habár ez egy-részbõl jó, hogy egy idõre el kell válnunk a szülõi gondviseléstõl, a megszokott környezettõl, mert így tanul az ember. Sok mindent meg lehet tanulni ilyenkor idõközben, pl. megtanulunk ismerkedni, beilleszkedni, és megismerünk még több embertípust. (...) A falu, Farkaslaka elég rokonszenves. Amikor a felnõttekkel beszélek, kacagnak azon, hogy hogy beszélek, mert Kézdin másképp ejtik a szavakat. Nem rosszindulatból kacagnak, csak furcsa ez nekik. Azonban azt nem szeretem a faluban, hogy vasárnap, amikor templomba kell menni, mindenki (legalábbis a fiatalok) úgy kiöltöznek, mintha esküvõbe mennének, és megnézik, hogy a másik hogy öltözik. Én megszoktam, hogy Kézdin mindenki nem öltözik úgy ki, abban mennek, ami van (jó, persze nem a hétköznapi ruhában). Szeretek templomba menni, csak mindig, amikor fel kell öltözni, kell gondolkozzak, hogy akkor most mit vegyek fel. De most már nem érdekel annyira, mint régebb. Nem az a lényeg, hogy mibe megyek templomba, hanem az, hogy ott vagyok.

121

Kézdin tömbházban laktam, itt házban, és sokkal jobb, mert itt többet vagyok a szabad levegõn, csak az a rossz, hogy nagy a sár a falu között, mert most vezetik a vizet a faluba, és ezért felásták az utat. Ezelõtt egy pár héttel lekövezték, hogy ne legyen sár, de most már mindegy, mert úgyis az van.

Sebestyén Bernát Palló Imre Mûvészeti Szakközépiskola, Székelyudvarhely Azon a napon nem volt kedve kimozdulni a lakásból. Egész takaros kis lakás volt, õk hárman nagyon jól elfértek. Õk hárman, ugyanis volt neki felesége és egy gyönyörû fiacskája. Most csak egyedül volt otthon. Felesége munkába ment, és a gyereke az egyetlen magyar nyelvû iskolában tanult. Milyen fura! – hiszen tíz évvel ezelõtt egész iskolaközpontok voltak a nagy városokban, ahol az anyanyelvén tanulhatott. (...) Ilyenkor már régen a munkában kellett volna legyen. Ez a tény most valahogy nem zavarta – csak tovább tûnõdött: mit is tegyen az életének ezen a sorsdöntõ pontjánál. Megálljon, vagy gyors léptekkel továbbmenjen – azaz menjenek –, és vissza se nézzen? A sors buktatójával találta szembe magát. Igazán nehéz volt eldöntenie, hogy elfogadja-e a fõnöke ajánlatát. Csábító volt, hiszen egyszeriben minden létezõ problémáját megoldotta volna. Vállalhatnának feleségével legalább még két gyereket, egy nagyobb lakást vehetnének, mindketten nagyobb beosztást tölthetnének be, vehetnének egy új autót, és még sok anyagi dolog. De akkor mi volt itt a probléma? Egyszer egy délelõtt nem volt bent a fõnök az irodában. Kávéillat és szivarfüst terjengett az asztalok között és mindenütt. A sarokban, egy asztalnál, a számítógép elõtt csupán a mi emberünk dolgozott. Nagyokat köhögött közben, de még a kezét se vette le a billentyûzetrõl: csak írt. Néha-néha belecsuklott a köhögésbe, és arra gondolt – ezért érdemes volt vigyázzak az

122

egészségemre, ha a saját kollegáim tönkreteszik azt. Ekkor felsóhajtott, és gyorsan törölt vissza egy fél sort – elrontotta –, elölrõl kezdte, de most nem gondolkodott már más dolgokról, csak a munkájáról. Hatalmas irattömbök voltak az íróasztalán – alig látszott ki közülük. A többi asztalon is volt legalább még egy annyi mindeniken, de az asztaloknál nem ültek emberek. Egynél gyûltek össze, de ott sokan, és fura, de annál nem volt egy darab papír sem. Az asztalon sorakoztak a hamutálcák, és mint a tyúkok, ahogyan lehajolnak a vízre, úgy jártak le a kezek is a hamutartókra, hogy leverjék az elégetett dohányt. Jól érezték magukat ezek az emberek, az arcukról látszott, hogy vidámak. (…) Egyik pillanatról a másikra szétrebbent a társaság, ablakot nyitottak – tisztult a levegõ. A hamuzók eltûntek az asztalról, írógép, papírok és sok minden került a helyükbe. A székek is mind-mind asztalokhoz kerültek, csak egy maradt ott, a számítógépek egymás után indultak el. – Hirtelen nagyon megpezsdült az élet ebben az irodában. (…) A fõnök egy igen jó munkát ajánlott, valahol az alföldön egy nagyvárosban. Az elsõ évben biztosítva lett volna egy szolgálati autó és lakás kellemes környezetben, és persze egy fiókvállalat teljes irányítása. Mindezért cserében annyit kellett volna tegyen csak, hogy itteni lakását eladja, és gyerekét is magával viszi. Egyszerûen költözzön le, és ott folytassa életét. (...) Megvan! Az esti töprengés után most úgy érezte, csak egy dolgot tehet. Hirtelen felderült arccal nadrágot, zoknit, cipõt húzott, inget, kabátot vett fel. Az ajtón kimenet az elõszobában levõ tükörbe pillantott, és mintha magának mondta volna: „Az emberi méltóság mindennél fontosabb!” Ez döntésként hangzott. Igazán csak õ tudta, hogy ezzel mit döntött el. A táskája nélkül ment ki a lakásból.

123

Csonta István Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely Egy mostani erdélyi középiskolás diáknak nincs túl sok esélye az itthon maradásra. Vonzza egy jobb, szebb, gazdagabb világ, ami még a kisebbik rossz lenne, hanem feladván anyanyelvét, kultúráját, identitását kivándorol Nyugat-Európába, Amerikába. Aztán fokozatosan része lesz egy olyan világnak, amelyben az ember elembertelenedik, magára marad. Meglesz mindene, talán családot is alapít, de a legfontosabb fog hiányozni neki: a hazája. Szülõföldje, kultúrája, népe, amelybõl vétetett. Aki az itthon maradást választja, annak sem könnyebb a dolga. A társnemzet hazátlannak nevezi, mintha mi volnánk érte a hibásak. A számtalan nehézség, csalódás mellett annyi öröme lehet, amennyit az a tudat ad, hogy szülõföldjén élhet. A helyzet drámaiságát az adja, hogy mind a két cél egyszerre nem teljesülhet (vagy csak nagyon ritkán). Döntenünk kell. Nos ez az erdélyi magyarok sajátos helyzete. (...) Nagyszüleimtõl tudom, hogy az õ életükben öt hatalomváltás volt, tehát nincsenek örök rendszerek, sem uralkodók. Abban kell bíznunk, hogy valóban eljön egy jobb kor, ahogyan Petõfi is hitte. (...) Túléltünk már tatárt, törököt, osztrákot. Biztos, hogy ezt az idõszakot is átvészeljük. Azonban túlélésünk záloga az itthon maradás és megmaradás, hisz nem is az a nagyobbik baj, hogy a demográfiai mérleg nyelve a természetes elhalálozás miatt ment át a negatív irányba, hanem az, hogy mindenki a kitelepedésben keresi a megoldást.

Ádám Anna-Zsuzsánna Erdõszentgyörgyi Középiskola, Bözöd Vasárnap délután volt, kint esett az esõ, és a falusi ember ilyenkor tud csak pihenni a sok fáradalmas munka után. Mivel

124

szüleim már a hatvanas éveikben járnak, kihasználták ezt a lehetõséget, és pihenni tértek. Kíváncsi egyéniség vagyok, ezért szegényeknek azt sem hagytam, hogy pihenjenek, kérdésekkel halmoztam el õket. Mivel látták, hogy addig nem nyugszom, míg nem teljesítik kérésemet, ezért lemondtak a nyugodt délután eltöltésérõl, és teljesítették kérésemet. Kérésem az volt, hogy meséljék el, milyen volt az életük, fiatalságuk és gyermekkoruk. (…) Nagyszüleim is sokat dolgoztak, mint mindenki, édesanyám is ebben a rendszerben született, de boldog gyermekkora volt szeretõ szülõk oltalma alatt. Annak ellenére, hogy villany nem volt – , petróleumlámpával világítottak. Nem volt televízió és rádió, ezért jobban szerették a fiatalok egymás társaságát, mint most, nagyon jó ötleteik voltak arra, hogy egymást szórakoztassák. Idegeik nem voltak olyan gyengék, mint a mostani fiataloknak. (...) A mai fiatalok nagy része ahelyett, hogy összegyûlne, és közösen valami okosat és jót találna ki, inkább azt feleli, „nem tudok elmenni, mert most kezdõdik a kedvenc filmem”, vagy „szeretnék számítógépezni, mert máskor nincs idõm”. Igaz, hogy a számítógép nagyon hasznos, de elveszi a fiatalok idejének nagy részét. Ahelyett, hogy kimennének a természetbe, és örülnének a természet szépségének és a friss levegõnek, inkább üldögélnek a szoba négy fala között a számítógép elõtt egy „egérrel” a kezükben. Mivel szüleimtõl megtudtam, amire kíváncsi voltam, hagytam, hogy egy kicsit élvezzék a délután nyugalmát, mert láttam, hogy a fáradtságtól ragad le a szemük. Hogyan nyitott ablakot az õ történetük a jelenre? Számomra erõforrást, biztatást jelent a küzdelmes életük, hogy mindig bízni tudjak a reményteljes szebb jövõben. Bármilyen körülmények között, ha megõrizzük az igazi értékeket, szeretetet, egymás iránti bizalmat, odafigyelést, hitet, akkor ezeket nem tiporhatják el, mert továbbélnek.

125

Varga Réka XII. o., Gheorghe ªincai Tanítóképzõ, Zilah (Sarmaság) Egyetemeink kiváló szakembereket nevelnek, de nem tudjuk õket megbecsülni. Nincs anyagi hátterünk, hogy munkájukhoz méltóan jutalmazzuk õket. Tekintetünket elfordítjuk a fontosabb dolgokról, a hangsúlyt a kevésbé lényeges, a felszínes dolgokra fektetjük. És haladunk egyre lefelé a lankadás, a romba dõlés útján. Elhanyagoljuk kultúránkat, hagyjuk feledésbe mosódni a folklór kincseit, nem plántáljuk a mûvészet virágait. (...) Fullasztónak, végérvényesen rossznak érezzük a létet… De nem akarunk mocsárba süppedni, ha százszor is ingoványba lépünk. Összeszorítjuk ajkainkat, és szembefordulunk az árral. Elõttünk lebeg Jókai Anna biztatása: „Aki járja a hágcsót a huzatos létben, nyeresége lesz, ha jobbjával kapaszkodva baljában másokat emelni marad erõ, lába pedig senkit nem taszít lejjebb…”, és megyünk, és dacolunk a kihívásokkal… Nincs jogom panaszkodni, hisz viszonylag mindenem megvan. Békés, meleg családi fészek, barátok, lehetõségek a tanulásra, biztonság, nyugalom… ezzel ellentétben a 20. század eleji ember rettegett, mert nyomában járt a könyörtelen halál. Egyetlen elvétett lépés, és lesújtott rá a végzet. Hitler és Sztálin önkénye vérfürdõt okozott világszerte, millió ártatlan ember esett el a hatalomszerzés harcában, családok estek szét, édesanyák maradtak özvegyen, szerencsétlen életben maradottak zokogtak kétségbeesve a tömegsírok fölött.

Lokodi Éva Anikó XII. o., Palló Imre Mûvészeti Szakközépiskola, Székelyudvarhely Emberek az utcán... sietnek. Nem figyelnek egymásra.

126

Senki sem tudja pontosan hová tart, miért megy és meddig... csak azt tudja, hogy így nem jó, és menni szeretne. Vagy legalább lépni valami látszólag jobb fele. Kegyetlen a világ, és rosszak a kilátások. Sokan türelmesen bele törõdve sorsukba húzzák az igát, és másokban bíznak... akadnak olyanok is, akik tesznek is a helyzetük javításáért valamit. A lényeg, hogy egyre kevesebben leszünk magyar-ajkúak, hiszen a születések száma is jóval az elhalálozások száma alatt van, de akik nem születnek és halnak meg, azok szívesen elmennek külföldre egyéni helyzetük javítása érdekében. Így talán valamilyen szinten megmagyarázható a tömeges kivándorlás. És ilyenkor úgy érezzük, hogy ezek az emberek a kor áldozatai, akik belegondolnak itthoni körülményeik lehetetlenségébe vagy pusztán abba, hogy itthon nem tudtak érvényesülni és abban reménykedve, hogy hátha máshol könnyebb, próbálkoznak. Ráébrednek arra, hogy sok nyugati munkáltató létrehoz itt gyárakat, elszállítja az alapanyagot hazájából idáig, hazaszállítja a kész terméket, kifizeti az itteni alkalmazottait, és még így is jobban megéri neki, kifizetõdõbb, mint ha otthon kellene fizetnie munkásait. Így elmennek, azért, mert tudják, hogy amit itthon dolgoznak, azt külföldön jobban megfizetik, jobbak az egészségügyi ellátások, és gyerekeik is jobb környezetben nõhetnek majd fel. De tekinthetjük õket árulóknak is, mert inkább feladták hazájukat, ahelyett, hogy itthon megvívták volna a létfenntartásért folytatott élet-halál harcot, a könnyebb utat választották és elmentek. Azonban senkit sem vonhatunk felelõsségre azért, hogy csupán jól akar élni, és nem akarja az itthon megszokott szegény és szerencsétlen emberekhez hasonlóan leélni életét. Nem bûn az, ha valaki önmagát fontosabbnak tartja a közösségénél.

127

Az itthon maradottaknak pedig nincs más választásuk, mint hogy keményen dolgozzanak és harcoljanak az életükért. Rájuk nézve a legveszélyesebb, ha elveszítik céljukat, motivációjukat, és már nem tudják a legfontosabbat, hogy miért küzdjenek, és hogy érdemes-e. (...) Egy idõ után ezek az emberek a céltalanságuk miatt úgy lesznek a köztudatban elkönyvelve, mint a kilátástalan sorsú szerencsétlenek. Késõbb ezt maguk is elhiszik, és próféciaként kezelik a tényt. Lehetetlennek látják az ellene való küzdelmet. Egy fokon túl ez az önsajnálatba csap át, és lehet, hogy már megszûnt a szegénység, a kilátástalanság, de Õk mégis szenvednek attól a tudattól, hogy nekik már lehetetlen elérni bármi jót, és szerencsétlenek maradnak mindörökké... Tíz év múlva? Bizonyára tíz év múlva is lesz világom, csak tágasabbá válik. Nem egy kis régió lesz majd a hazám, hanem már a „nagy egész”. Egybeolvadunk.... Ez nem jelent nagy tragédiát, hiszen ha átfogóan gondolkodunk az emberiségrõl, a kis rész összeolvadása más részekkel nem jelent problémát. Csupán azt kell szem elõtt tartani, hogy a „nagy egészben” sokkal nehezebb megállni önerõbõl, mint egy kis térségben, ahol számíthatunk egymásra, és már csak a hasonló nyelv miatt is felelõsséget érzünk egymás iránt, és rokonnak, sorstársnak érezzük egymást. Ezért kellene arra törekednünk, hogy a kisebb részt támogassuk, és amit lehet, tegyünk magunkért is, összhangba hozva a kettõt...

Luka Zoltán X. D. o., Papiu-Ilarian Nemzeti Kollégium, Marosvásárhely (…) Amikor megérkezek az iskolába, a nagy elmélkedés után már „fáradt” vagyok. Az elsõ órák után felébredek, és zajlik az élet. Az oztálytársaimmal beszélgetünk, hülyéskedünk. Az órán nem annyira kellemes, mint a szüneten, de az érdekes

128

órákon nagyon hamar eltelik az idõ. Az informatika órákat nagyon szeretem, mert érdekes új dolgokat tudok meg, amelyeket szívesen tanulok, csinálok, és egy pár osztálytársammal meg is beszélek. Otthon is programozok, és már elég magas szintre jutottam ezen a téren. A fizika órákat is szeretem, mert sok új, logikus dolgokat tudok meg az életrõl és a mindennapi szokásos dolgokról, amelyeken nem is gondolkozunk el, hogy, miért vannak úgy. Amikor hazaérek, vár a finom ebéd, mind leülünk enni, és eszünk meg beszélgetünk. Ebéd után, ha fáradt vagyok, ledõlök egy kicsit, vagy ha nem vagyok fáradt, akkor nézek egy kis tévét. Pihenés után leülök tanulni, és úgy hat óráig tanulok, mert utána van edzésem és edzés után már nincs erõm tanulni. Elég késõn is érek haza. Az edzésen nagyon sok mindent tanulok. Whu-shu-ra járok, ami egyfajta harcmûvészet. Az edzõnk kitûnõ ember, mert nem csak fizikailag tanít minket, hanem lelkileg is, megtanít a nehéz helyzetben való tiszta gondolkodásra, a kritikus helyzetekbõl való kibúvásra. Az edzések nem könnyûek, sokszor nincs kedvem, de tudom azt, hogy tartós jó tudást csak nehéz munkával lehet elérni. (…) 10 év nagyon hosszú idõ, meglehet, akkor már nem is fogunk létezni, de legyünk optimisták, 10 év múlva lesz egy nagyon szép világ minden rossz nélkül, és nekem is (remélem) lesz egy nagyon szép családom, amelyiket én fogok eltartani, de nem a harcmûvészeti tudásomból, hamen az informatikai szakképzettségembõl, vagy meglehet, hogy ügyvéd leszek, és fogok harcolni az igazságért. Szeretném, hogy legyen egy szép, nagy, boldog családom. Szeretnék egy kertes házat egy vagy két kutyával és nem túl zajos helyen, de nem is egy elszigetelt területen. A gyerekeimet nemcsak a jóra fogom tanítani, hanem meg is fogom tanítani legyõzni a rosszat. A természet nem tudom, hogy mennyire fog megmaradni a nagy fejlõdések miatt, de meglehet, hogy rájönnek az emberek, hogy a természet nélkül nem lehet fennmaradni, és a mû dol-

129

gok amelyeket elõállítanak, nem egészségesek. Egyszer majd csak rájön erre az emberiség, de akkor már vagy túl késõ lesz, vagy nem fog sohasem erre rájönni, de ez a rosszabbik változat, inkább legyünk optimisták, és ne nagyon gondoljunk ezekre a változatokra.

Lõrincz Zsófia XI. o., Kós Károly Szakközépiskola, Székelyudvarhely Egyre lassabban peregtek a percek éjfél után. A székhelyudvarhelyi Sportcsarnokban lázas dübörgéssel folyt a végeláthatatlan buli. Valahol sörösüvegek törtek össze a padlón részeg mulatozók, valahol a bárpult mögött káromkodott a felszolgálónõ a cigarettázók kihágásaira. Hatalmas határozottsággal vegyültem el a tömegben, én sem voltam kivétel, hozzájuk tartozom már lassan három éve. Mi vagyunk a rockerek, és a zene egyetlen nagy összefoglalása volt mindennek: a szabadság mámorának, a megrészegült érvényesülniakarásnak, a testvéri összetartozásnak, a fájdalmas hontalanságnak. (...) Joggal írhatom azt, nekem való ez a huszonegyedik század. Sõt egyenesen rám szabták, most gondoljunk arra, hogy 1947 és ’89 között sem volt semmi érdekes, ennek a neve kommunizmus. Kifosztottak a valamire való emberektõl az elitekig szinte mindenkit, a mezõgazdaságból az iparba csöppentek az emberek, s még máig is érezhetõek ezek a dolgok. És ki volt hatalmon? Ceauºescu, egy cipész, meg a szûk látókörû neje. Kérdem én, hová tette a nép a fejét több mint harminc éven keresztül, hogy mint egyszerû bábjátékot, úgy mozgatta õt az államfõ? Nos... ami elmúlt, az elmúlt és a múltban élni nem szabad, ezért tekintsünk picit elõre. Itt vagyok én, s valahogy többet várok el a huszonegyedik századtól, mint amennyit a szüleim, dédszüleim elvárhattak! Lassan készülnöm kell az egyetemre,

130

aztán szeretnék egy pár gyereket, és persze egy boldogságos jövõt...

Pál Levente Salamon Ernõ Elméleti Líceum, Gyergyószentmiklós A legnagyobb döntés elõtt állunk, hogy hol folytatjuk tanulmányainkat, vagy egyáltalán folytatjuk-e. Ezeknek a döntéseknek nagy súlyuk van. Nagyon sok szakma létezik ma, amely közül választhatunk. Számtalan egyetem, fõiskola, temérdek továbbtanulási lehetõséget ígér. Se szeri, se száma azoknak a könyveknek, amelyek a különbözõ egyetemeket hirdetik. Egészen elszörnyedtem, mikor elmentem az ifjúsági tájékoztató irodába, és legalább hat-hét tájékoztató könyvet adtak a kezembe. Azt sem tudtam, hogy hol kezdjem a keresést. Azonban hiába van sok felsõoktatási intézmény, egy magyar diák számára korlátozottak a lehetõségek. A tovább tanulni akaró magyar diákok számához képest nagyon kevés a magyar nyelvû felsõoktatási intézmény itt Romániában. S a külföldi tanulmányokra nem is merek gondolni, hiszen azokat nagyon kevesen tudják megengedni maguknak. Azonban a hazai egyetemek sem olcsó mulatságok. S most az utolsó két hónapban újabb két fontos problémáról szereztem tudomást. Az egyik ilyen probléma az egyetemek akkreditálása. Több esetet láttam, hallottam a médiában, amelyek arról számoltak be, hogy egyikmásik egyetemet bezártak már a megindulás után, több száz csalódott diákot hagyva maga után. Több száz diákot vezettek félre azt mondva, hogy az intézmény akkreditálva van. A másik nagy probléma a kint és bentlakások körül van. Szintén a médiából értesültem, hogy rengeteg pénzt elkérnek, és a körülmények katasztrofálisak. Ez a probléma még nem égetõ számunkra, de hamarosan az lesz. Most azonban nem ez a két probléma fontos számunkra, tizenkettedikeseknek, hanem az, hogy mekkora káosz uralkodik az érettségi vizsga körül. Elké-

131

peszt, hogy mekkora a bizonytalanság minden érettségivel kapcsolatos dologgal. A tanároktól mikor kérdezünk valamit, akkor nem tudnak válaszolni, mert azt még felsõbb szinten sem tudják. A tanárok elbeszéléseibõl tudhatjuk meg , hogy az év elején kibocsátott érettségi tételek nagyon sokat változhatnak az év végéig, hogy kivehetnek és betehetnek különbözõ tantárgyakat. (...) A nagy állami vállalatok megszûnésével több száz, több ezer ember maradt munka nélkül. Kevés új cég jelenik meg, s azok is csak pár embert alkalmaznak alacsony bérrel. A városvezetés nem tud kidolgozni egy megfelelõ infrastruktúrát, hogy idecsalja a külföldi befektetõket és turistákat. Az utak pocsékak, a környezet szemetes és ez nem vonzza egyáltalán a befektetõket. A falopás hatalmas méreteket ölt és senki se tesz semmit. S pár év múlva, mikor a fiatal visszatér, hogy szippanthasson egyet a friss fenyõillattal átjárt levegõbõl, és gyönyörködjön a fenyvesekkel borított tájakban, akkor szomorúan fogja tapasztalni, hogy a híres gyergyói fenyvesek eltûntek. A gyergyói címerrõl hamarosan letörölhetjük a fenyõfát, amely a gyergyói nép ,,kifogyhatatlan” kincsét jelképezi. És egyre jobban beigazolódik az a mondás, hogy éjjel, nappal lopják a fát, amelyet a gyergyói címerrõl akár le is olvashatunk.

Gyergyószentmiklós címere MOST

132

10–20 ÉV MÚLVA

Szász Emese Rebeka IX. o., Mûvészeti Líceum, Marosvásárhely 1987. december 2.-án megszülettem a Kolozs megyéhez tartozó Torda városban. Néhány nap múlva 15 éves leszek. Sosem tapasztaltam azt, hogy a környezetem elhanyagol, vagy talán nem szeret. A szüleim mondták, hogy amikor hazavittek a korházból, mint valami éhes szájak az ételt, úgy várt engem otthon a három nõvérem. Mai napig is érzem a felém áradó szeretetet, amit a környezetem, ismerõseim, barátaim és elsõ helyre kiemelt családom áraszt felém. Hogyan élte meg családom a 20. század történelmét? Az egyik nagyapám nyugalmazott református lelkipásztor. Rengeteget mesélt arról az idõrõl, amikor õ még fiatal volt, hogyan teltek a napjai. Éveken keresztül templomokat járt fedni, hogy azzal is bepótolhasson a mindennapi szükségletek megszerzésébe. Három gyereket kellett fenntartsanak, akik néhány kilométerre laktak tõlük, mert csak ott volt lehetõségük tanulni. Nagyon sok balesetet szenvedett el, de bizalommal hittel és erõvel mindeniket átvészelte, elszenvedte és már 75 éves. Kerek 50 éve él együtt a nagymamámmal. A dédnagyapámat kuláknak minõsítették, mert volt fafeldolgozáshoz való gépe… És ezért a másik nagyapámat, mint a kulák gyermeke, a Zsil völgyébe elvitték három évre katonának, munkaszolgálatra. Bányában dolgozott sofõrként. Miután onnan hazaengedték egy festödében dolgozott, mint munkás, Segesváron. Nyugdíjazásától pedig gazdálkodással, földmûveléssel foglalkozott. Édesapám líceumi évei után Református Teológiára felvételizett, és azóta lelkészként szolgál. Édesanyám, miután elvégezte a líceumot Kolozsváron, irodai szolgálatot végzett. (…) Visszatérek ahhoz, hogy hogyan érzem magam a környezetemben. Úgy érzem, nagyon sokat számít, hogyha az ember azzal foglalkozik, amit talán a legjobban szeret mindennél. Szerencsére nekem ez megadatott. 1990-ben a szüleim megvásárol-

133

tak egy zongorát azzal a céllal, hogy valamelyik gyerek megtanulhat rajta játszani. Mindhárom nõvérem már iskolába járt akkor, igaz, hogy a közelben nem volt lehetõség zongorát tanulni. Remélték, hogy amire én odakerülök, hogy iskolába kelljen járnom, megszeretem a zenét, és járhatok akár zeneiskolába is. 1993-ban ide költöztünk Marosvásárhelyre. Már betöltöttem a kötelezõ életkort, és mehettem iskolába. Sokat énekeltem – a nagyapámra hasonlítok ebbõl a szempontból – így a szüleim elhatározták, hogy beíratnak a felvételire, ahol eldõlt, hogy járhatok a marosvásárhelyi Mûvészeti Líceumba. Így elsõ osztálytól zene szakra járok. A zene az életem. Nagyon szeretem, nem sajnálom a gyakorlásra szánni az idõmet. Klasszikus zenét tanulok az iskolában, és erre a stílusra mondhatom egyedül azt, hogy szeretem. Remélem, hogy egész életemben ugyanaz a vélemény marad meg bennem a zenérõl, mint amit most gondolok róla, amit most érzek iránta. Jól érzem magam a környezetemben. Mindazt, amit én adok neki, azt „visszaszolgáltatja” nekem. Szerintem minden ember maga teremti meg a környezetével való kapcsolatát, viszonyát. Igyekszem, hogy mindenkivel kellõképpen viselkedjek, mert tudom, hogy mennyire jó az, amikor szépen bánnak az emberrel. Nagyon sok tervem van az elkövetkezendõ idõre, szeretném minden percemet gazdaggá tenni valami által. Rengeteg elképzelésem volt arról, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Felvetõdött bennem nemegyszer az, hogy milyen jó lenne orvosnak lenni, mennyi emberen segíthetnék, és mennyi jót tehetnék az embertársaimnak. De mindig, amikor ezen tûnõdõm, a zene jut eszembe és akkor azt mondom, hogy nem, mert a zene megmarad egy mindenkori foglalatosságomnak. Úgy gondolom, hogy az elkövetkezendõ tíz évben nagyon sok változatosság lesz életemben, és annak érdekében, hogy tovább fejlesszem zenei szaktudásomat,– és persze, hogyha lehetõségem is adódik – a határokon túlra megyek tanulni. Persze, ahhoz, hogy eljussak, és

134

sikereket arassak, el kell érnem azokat a lépcsõfokokat, melyeket meghatározok magamnak. Ugyanis amikor úgy érzem, hogy elértem egy szintet a „szakmámban”, akkor meghatározok egy következõ lépcsõfokot, amelyhez el kell érnem, és így feljebb és feljebb érhetek. Persze ezt csak gyakorlással tudom elérni. Azt hiszem, hogy ez egy olyan megoldás, amely által az ember magának szabhat határokat, de mindenképpen a maga javára és nem a máséra válik. Befejezésül csak annyit kívánok leírni, hogy szeretném, ha tíz év múlva a Korunk szerkesztõsége meghirdetne egy ugyanilyen pályázatot, és ha akkor áttekinthetném ezt a pályázatomat, kielemezhetném, hogy mennyire sikerült megvalósítani, és mennyire nem azokat a dolgokat, amelyeket ide most egybefoglaltam és papírra vetettem, mennyire láttam tisztán a jelenbe ezen az ablakon.

Fülöp Borbála X. o., Faipari Iskolaközpont, Szováta Mint ahogyan minden út Rómába vezet, úgy minden vallás Istenhez; csak az a fontos,hogy higgyünk benne, és ez látszodjon mindennapi életünkön is. Én ezt a földet kaptam lakhelyemül,ez az enyém,mert otthon vagyok benne. Nagyapáim földjén élek, Erdélyben. Kiváncsi vagyok a világra,szeretnék utazni, és megismerni új helyeket. Ha úgy hozná a sors,hogy el kellene szakadnom a szülõföldemtõl,mindig vissza fogok jönni ide, erre a helyre, ahol születtem és nevelkedtem. Talán megállok majd a Küküllõ mellett, mely nem messze kanyarog szülõi házamtól, elnézem a tájat, és emlékezem... (…) Bajtársainknak azokat az embereket érezzük,akik ugyanolyan problémákkal küszködnek nap mint nap, mint mi, hozzánk hasonlóan gondolkodnak és élnek.Õk a barátaink, és számíthatunk rájuk, jóban, rosszban egyaránt mellettünk állnak. Elfogadom,hogy vannak emberek, akiknek máshol van a hazá-

135

juk, mint nekem, mások a bajtársaik, és más dolgokban hisznek, mint én. (...) Mindannyian különlegesek, egyediek vagyunk. Az tesz minket egyedivé, hogy más-más darabka földhöz kötõdünk, más barátaink vannak, különbözõ elveink és hitünk van. Ezekrõl nem tehetünk, ilyennek születtünk, és ez így van rendjén. Egyetlen közös vonásunk, hogy mindannyian emberek vagyunk. (...) Akkor szép a rét, ha tarka, minél többféle növény népesíti be, annál értékesebb. Milyen jól elférnek egymás mellett. Hát akkor mi, emberek, miért nem tudunk lélekben elférni egymás mellett?

Tóth Orsolya XII. o., Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár A napokban érdekes beszélgetésnek voltam a tanúja az egyik kolozsvári buszmegállóban. Két jólöltözött, tanult hölgy beszélgetett a buszra várva, román nyelven. A téma a magyarok jelenléte lehetett Erdélyben. A figyelmemet viszont a következõ mondat hívta fel, amely szószerinti fordításban így hangzik: „Mit ugrálnak itt ezek a magyarok, amikor csak 1943 karácsonyán jöttek be Erdélybe?”, mire a másik hölgy válasza a következõ volt: „Azóta pedig elszaporodtak és minden régi román épületet a magukénak akarnak tulajdonítani és veszélyeztetik Kolozsvár román többségének a jogait!”. Amikor az épületekrõl volt szó, akkor a jelenlegi Néprajzi Múzeum épületére mutattak, az egykori Redutra. (…) Tehát itt élünk egymás mellett, és ennyire nem érdeklõdnek irántunk, csak olyan szinten, hogy mihamarabb eltûnjünk innen és ne zavarjuk a román kultúra fejlõdését. Igaz, hogy ez szélsõséges eset, és nem ez, ami tökéletesen jellemezné a magyar-román kapcsolatokat. Véleményem szerint nekünk, erdélyi magyaroknak, szélesebb látásmódot ad, hogy egy másik kultúrával találkozunk nap mint nap. Én ezt nagyon fontosnak tartom, csak jó volna,

136

ha meg tudnánk egymás mellett élni és egymástól tanulni, hiszen ha az Emberi Jogok Nyilatkozatát nézzük, akkor minden ember egyenlõ és egyforma jogokkal rendelkezik. (…) Rémisztõ, hogy a mai fiatalok közül nagyon kevés az, aki úgy gondolkozik, hogy itt kéne maradni, miközben itt is sok lehetõsége van a továbbtanulásra és estleg a kinti életet az ösztöndíjak segítségével tapasztalhatná meg. Ahhoz, hogy erre ráébredjenek, szükség lenne az iskolákban olyan tevékenységre, amely erre felhívná a figyelmüket. (…) Kisebbségben élni nem jelent hátrányt szellemi szempontból, csupán elõnyt, hiszen kinyilt az „ablak a jelenre”, mely Európa felé kacsingat, és egy újraegyesülés reményével kecsegtet, mely bár nem lesz hasonló a Trianon elõtti Magyarország térképéhez, de legalább a határok megszûnnek. Erre azonban még sokat kell várni, hiszen nem csupán az az akadály, hogy nem elég fejlett az ország gazdasága, hanem mi, az ország állampolgárai sem vagyunk felkészülve arra a közösségi életre, mely rengeteg kötelezettséggel jár. A gyerekeinkre egy biztosabb jövõ várhat, melyben remélhetõleg az emberi kapcsolatok ismét elõtérbe kerülnek. Az, hogy mi kénytelenek vagyunk egy idegen kultúrával rendelkezõ nép mellett élni, egyfajta érzelmi többlettel lát él és sokkal hamarabb felnövünk, mint a velünk egyidõs magyarországi fiatalok. Megtanuljuk elfogadni a másik embert kultúrájával és jellegzetes tulajdonságaival együtt.

Barabási Kinga-Csilla X. o., Unirea Nemzeti Kollégium, Marosvásárhely Gondolataim papírra vetésekor eszembe jut, hogy nemrég volt november 1-je. Ezt a napot a halottak napjának tekintjük, de úgy is számba vehetnénk, mint a kegyelettel emlékezõ élõk napját. Lassan sétáltam végig, jártam körbe két temetõnket. A marosvásárhelyi Református Temetõt valóságban és a kolozsvári Házsongárdi Temetõt pedig képzeletben. (…) A dicsõ múlt-

137

hoz szorosan kapcsolódik a jelen: méltók vagyunk-e nagy elõdeinkhez, továbbvittük-e álmaikat, elképzeléseiket? Ez a számvetésszerû ellenállás önmagammal most alakult ki bennem tudatosabban, amikor a Korunk pályázati felhívását olvastam. (...) Úgy gondolom, hogy nagyon fontos lépés lenne a jelenlegi helyzet megváltoztatása érdekében az, hogy érdekeljen bennünket az, ami történik velünk, embertársainkkal. Az érdektelenség, közömbösség legyõzése nem is olyan könnyû dolog, ahogy elsõ pillantásra tûnne. Vállalni azt, hogy minden nap egy kicsivel többet tegyünk embertársainkért – szép és nemes dolog. Tehát nem tehetjük le a lantot – ahogy Arany János írta, hanem küzdeni, építeni kell. Mindnyájan szõlõszemek vagyunk, amelyek segítik a földet megérni.

Albert Hajnalka Brassai Sámuel Líceum, Kolozsvár Az emlék mindnyájunk számára érték, amelyet az ember évek múltán gyakran felelevenít, elmeséli utódainak azt, ami egyszer régen fontos szerepet töltött be életében. De mégis, mi az emlék? A múlt, az, amirõl mindenki beszél, mely oly gyakran nyomot hagy a szívünkben. Ilyen emlékeket ismertem meg én is, melyek valóságos történetek, családom életérõl szólnak, a régi idõkrõl, amely mindig elszakíthatatlan árnyék marad számunkra. Az élet nem könnyû, sõt sokak számára túl nehéz. Rengeteg olyan ember van, aki alig él egyik napról a másikra, szenved, és nem tudja, hogy lesz is a holnap számára. Ezek életébõl hiányzik a fény, egy szikra, mely megkönnyebbítse sorsukat, reményt gyújtson szívükben, és egy csöppnyi boldogságot szórjon le rájuk. Ilyen helyzetben az én családom is volt jó néhány évtizeddel ezelõtt, a II világháború idején. A háború, amely nem tett kivételt, amely sok család életét szétrombolta, és amelynek vége mi

138

volt? – millió ember siralma, jajkiáltása, fájdalma, lelki és testi zúzódása. Miért kellett a háború, mely idején félelem, éhínség, pusztulás uralta Földünket és hazánkat? De most, napjainkban Romániában nincs háború, és mégis nagyfokú az éhínség, a szegénység és ezekbõl származó betegség száma. (…) A munkások fizetése túl kevés a megélhetéshez. Akkor mit várhatunk mi ettõl az országtól? Mivel segíti a fiatalságot az állam? Szerintem ezek csak negatív tulajdonságok, és ezek vannak többségben. Talán nem ezért vándorol ki oly sok ember külföldre egy jobb jövõ felé, elhagyják szülõföldjüket, remélve egy jobb megélhetést, egy szebb jövõt? De igen, ezért, mert nem tudják, hogy mit tehetnek egy ilyen elmaradott országban. Talán nem ez a megoldás, de sokak számára így jobb. (…) Családom mezõgazdasággal foglalkozott és foglalkozik. Ebbõl keresték mindennapi kenyerüket. Az életnek volt nehéz oldala is, de boldogok voltak, mert értékelni tudták azt a keveset, amit kaptak Istentõl, és azt az óriási segítséget és szeretetet, amellyel megvédte õket minden bajtól.

Tóth Ágnes I. évfolyam, Gh. Dima Zeneakadémia, Kolozsvár A nevem Tóth Ágnes. Sokáig azt hittem, hogy ez egy szokványos név. Azonban nemrég rájöttem arra, hogy ez tulajdonképpen az én ükanyai örökségem. Õ szlovák nemzetiségû volt (szlovákok gúnyneve – tót), tehát õ anyai ágon a dédapám édesanyja volt. Õ és rokonsága (akaratuk ellenére s megkérdezésük nélkül) anélkül, hogy lakóhelyüket változtatták volna, több ország lakosai voltak, a határok tetszõleges húzogatása miatt. Ez a Lõcse vidékérõl a Sóvidékre férjhez jött asszony nem tanította meg gyermekeit saját anyanyelvére, elmagyarosodott. Ükapám a nehéz gazdasági helyzet, illetve a Sóvidék szegénysége miatt Amerikában próbált szerencsét. Egy bõrönd pénzzel

139

tért haza. A gyermekei ezalatt felnõttek, és saját boldogulásukat keresték. (…) A családi beszélgetések alapján világossá vált számomra, hogy mindenki nagyon szívesen emlékszik a második világháború elõtti idõszakra. Dédapám akkor már elismert szûcsmester volt, mindig természetes fénynél dolgozott, vásárokba járt. A kis család akkor még egy gyermekkel, kiegyensúlyozott anyagi és lelki jólétben élt. Nagymamám is szívesen emlékszik erre az idõszakra, amikor vásár után hímzett ruha és mézes pogácsa járt. A szorgalmas munkának megvolt a gyümölcse. (…) Most 19 éves vagyok. Elsõéves egyetemista. Zenét tanulok már tizenharmadik éve. Azt hittem, az egyetemen olyan emberekkel fogok találkozni, olyan tanárokkal, akik nemcsak tanítanak, hanem nevelnek is. Sajnos nagyon kevés az olyan professzor, aki nemcsak a szakját tudja magas szinten, hanem életszemléletet is próbál adni a tanítványainak; aki tudja, hogy felelõs azért, hogy mi, eljövendõ nemzedék, hogyan adjuk tovább a tanultakat, hogyan állunk meg majd majdani tanítványaink elõtt. Úgy látom, hogy pillanatnyilag nagyon sok tanár áll katedrán, aki elfelejti azt, hogy nemcsak a szaktudásért felelõs, hanem az ember magatartásáért is. Pillanatnyilag én még csak tanulok, de nagymamám pedagógiai életpályáját magam elõtt látva, tudom azt, hogy nem elég tanítani, nevelni is kell. (…) A munka természetes szükséglete az embernek, a Biblia a keresztyénség öröksége, a mûvészet gyönyörûsége minden ember közkincse; egyik nélkül sem lehet élni.

Korpos Dalma XI. o., Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Marosvásárhely (Dicsõszentmárton) „Dicsõnek nem dicsõ, szentnek sem szent, Mártonnak is csak Marci.” Jókai Mór tömör kijelentése megfogalmazza a múlt azon pillanatának helyzetét, de ugyanakkor elõrevetít a jövõbõl

140

is. Mindennek van múltja, jövõje kevés dolognak. A város, amelyben élek, fényes múlttal dicsekszik, annál szomorúbb jövõvel. A valamikor gazdag társadalmi életet élõ város ma gyakorlatilag halott. Levegõjét beszennyezte a vegyipar, lelkét az évek. Az elmúlt évtizedben mindenki menekült innen. Az észrevétlenül betelepült cigányok ellepték a várost. Az itthoniak kiszorulnak, beolvadnak. Õk, az élet mártírjai, még bizonyítani akarnak valamit, elhinni, hogy itt is van érvényesülés, dolog. Nem mutat mindig szomorú arcot a város. Virágzó évszaka a nyár. Ilyenkor hazatérnek a tékozlók, a viszontlátás öröme egy pillanatig megállítja az idõt. Nem az vevõdik észre, hogy az unokák már nem beszélik az anyanyelvet, hanem csupán a tény: mégis van visszatérés a gyökerekhez. A diákok régi törzshelyeken gyülekeznek, egymás szavába vágva mesélnek. Az itthoniak a változásokról, a távol élõk a nagyvilág hívásáról. Szó esik ilyenkor próbálkozásainkról, hogy csoportokba fogjuk össze a fiatalokat. Sajnos egyes esetekben már „fantom szervezetekrõl” van szó, amelyek csak papíron léteznek, elnökökkel és alelnökökkel. Magával ragad a hév, és hisszük, hogy mi fogunk tudni változtatni az elkövetkezendõkön. Tévedünk. A látogatók visszautaznak, az utcák kiürülnek. Csend lesz. Õsszel a maradék erõt összeszedve ünnep készül. A hálaadás ünnepe, utolsó lélegzetvevés a tél elõtt. Egymást követik a rendezvények, borfesztivál, versenyek, amelyek nemcsak a várost mozgatják meg, hanem a környezõ falvak népét is. (…) Házat kerítünk a magunk módján, de nem erõs alapokkal, elbújunk a jelen elõl, félünk tisztán látni, mert a valóság kiábrándító!

Kedves Hanga Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda Hidegkút édesanyám szerint Isten háta mögötti vidék volt mai szemmel nézve, de az adott idõszakban is: nem volt villa-

141

nya, autók sehol, gyümölcsfák nem maradtak meg az éghajlat miatt, s a házak nagyon szétszórtan épültek, de mégis õ nagyon jól érezte élete elsõ 11 évét ott. Õ ugyanis ott, vagyis a községi kórházban, Gyimesközéplokon született, és Hidegkúton élt egészen negyedikes koráig, azért addig, mert akkor az édesapja már nagyon vágyódott a szülõfaluja, Csíkszenttamás iránt, s ezért akkor, a gyimesiek minden tiszteletadása ellenére (anyum szerint házat akartak neki építeni ott), visszaköltöztek nagyapám szülõfalujába. Anyum jól érezte magát Hidegkúton: sok-sok barátja volt, egy-két lány is, de a legtöbb nálánál nagyobb fiú, pl. akik neki, kicsi lévén még, elõrágták neki a gyantát. (A gyantarágás akkoriban elterjedt volt, édesapám is mondta, hogy náluk is szokásban volt.) Azt mesélte régebb nekem, hogy sokat labdázott, pl. fel kellett dobnia a labdát, s közben tapsolnia kellett, s mondania, hogy: Feri, Piri, Mari, Sári, Kati, Jani…, s hogy sokat kockázott és ugrókötelezett is, de nem csak az ugrókötelezés ma ismert formáját, hanem azt a szerintem kedves fajtát is, amikor két gyermek forgatja az ugrókötelet, a harmadiknak meg át kell ugornia mindig a kötelet. Elhagyatott hely volt ez akkoriban (bár ma se túl forgalmas), olyannyira, hogy a naponta egyszer megjelenõ egyetlen busz mindig feltûnést keltett a gyerekek körében, akik mindig kiszaladtak a busz zajára. Mindazonáltal édesanyám gyerekkora nagyon kellemes részének tartja az ott töltött idõt; az iskola elõtt, ahol laktak, még kedvenc tanulóhelyet is talált magának: egy fûzfa ágát. (…) Édesanyám nemcsak akkor szeretett tanulni. Mindig érdekelték az újdonságok az irodalomban, mûvészetben, de más téren is. Nagyon szeretett volna továbbtanulni, de ez közvetlenül az érettségi után nem valósulhatott meg, most már nem azért, mert az állam közvetlenül beleszólt ilyen téren az életébe, mint az édesapjánál, hanem mert akkoriban a rendkívül bizonytalan gazdasági helyzet arra a gondolatra juttatta a szüleit, hogy azt

142

mondják: mesterség kell, kislányom, hogy biztosan megélj. Így hát tanítóképzõbe került. Furcsamód õ is abban az iskolában tanult, amelyikben a nagyapám, az õ édesapja tanult, és amelyikben én is most tanulok. Óvónõ lett. (...) Beiratkozott a jogi egyetemre, a családja és a munkahelye mellett, a mellett, hogy munkába járt, elvégezte azt, méghozzá szerintem nagyon jó eredménnyel. Most többek között jegyzõi feladatokat is betölt a régi munkahelye, az óvodájában vállalt igazgatói szerepe mellett. (…)

László Éva-Judit Bod Péter Általános Iskola, Kézdivásárhely Itt, Kézdivásárhelyen többségben élünk magyarok, sõt a környezõ falvakban élõ lakosság helyzete is hasonló. De vajon még meddig? Nap mint nap saját bõrünkön tapasztalhatjuk a növekedõ elnyomást, és úgy tûnik, ez ellen semmit sem tehetünk. Már az erre szervezõdött párt, az RMDSZ sem áll ki a magyarok jogaiért kellõképpen. Mindent a pénz ural… Így, ezeket tapasztalván csöppet sem kell csodálkoznunk, hogy egyre többen vándorolnak ki az országból. Nekem is minden álmom, hogy külföldön végezhessem az egyetemet, majd, egy jobb jövõ reményében, letelepedhessek, és megkezdhessem építeni saját karrierem. Egyelõre még legfontosabb teendõm, hogy tanuljak célom elérésének érdekében. (...) Hogy mi lesz tíz év múlva? Senki sem tudná biztosra megjövendölni. Minden tudományág rohamosan fejlõdik körülöttünk. Tíz évvel ezelõtt még mi sem gondoltuk volna, hogy egy Amerika ellen elkövetett terrortámadás ennyire megrázza az egész világot… Mindenképp tíz év múlva már 26 éves leszek, és addigra már meglesz egy egyetemi diplomám, és majd meg tudok állni a saját lábamon. Szerintem a romániai magyarság helyzete 10 év múlva sem fog sokat változni, sõt az sem kizárt, hogy még jobban megcsappan a magyarság száma, annyira el-

143

nyomnak, vagy vegyes házasságok révén “elrománosodunk”. Addig is tennünk kell egy jobb jövõ reményében, hiszen: “Kételkedni annyi, mint elbukni, hinni annyi, mint gyõzni.” (...) „… hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” A fennebb feltüntetett helyzetértékelés, véleményem szerint, tökéletesen ráillik a romániai, pontosabban: az erdélyi magyarságra. Erdélyhez, hazájukhoz, lojálisak, hiszen nem törõdve a kisebbségi elnyomással, amellyel nap mint nap szembesül, itt maradt, itt él, küszködik. Arra az állításra, miszerint „bajtársaimhoz lojális vagyok”, egy tökéletes modell városunk és környéke, mivel itt összefogva, együtt jóban-rosszban élünk mi, magyarok. A hitrõl szinte már említést sem kell tegyek, hiszen annyira evidens, hogy hit nélkül a semmivel maradnánk. Mindenki hisz valamiben, és talán ez adja meg élete célját, ezért küzd egészen addig, amíg eléri, és egy újabbat tûzhet ki maga elé.

Pop Corona Bernadett Faipari Iskolacsoport, Szováta A környezet a 21. században már nagy változáson ment keresztül. Úgyszintén az emberek, állatok, növények élete. A múltban, mikor a természet nem volt még kitéve ennyi szennyezésnek és veszélynek, az ember jobban érezhette magát, hiszen minden természetes volt, nem zavarta még az ember mesterséges beavatkozása. A jelenben az emberek megbontották a természet rendjét, így már nem lehet semmi a régi. A természet kincseit olyan gyárakkal veszélyeztetik, amelyek komoly változásokat hozhatnak létre a környezetben. Ezekben a gyárakban szakképzett emberek dolgoznak, akik különbözõ iskolákat és egyetemeket végeztek. Akiknek nincsen jó végzettségük, alulmaradnak, és egyszerûen munkanélküliekké, majd

144

idõvel hajléktalanokká válhatnak. Ez a semmibe veszés ugyanúgy érvényes rám, mint bármelyik emberre a világon. A saját környezetemben is túl sok az olyan ember, aki a jelennek él, és nem gondol a jövõre, csak az érdekli, hogy ma mivel szerezzen pénzt, de a holnapra már nem szövöget új terveket. Lehet, hogy ma õ kivágat egy erdõt, és nem gondol arra, hogy holnap, holnapután vagy akár tíz év múlva ennek az erdõnek a hiánya súlyos kárt okoz az élõvilágban, a levegõ összetételében. Manapság sok olyan nagyvárosi család van, amelyik elköltözik vidékre, mert nagy a levegõszennyezés, azaz a szmog, nagy a zaj, viszont ezek vidéken nem okoznak még gondot. A gyorsan fejlõdõ emberiség tíz év múlva az egyszerû vidékeket, ahova most menekül a nagyvárosokból egy kis nyugalom reményében, tönkreteszi az új korszerû dolgokkal, és teljesen átalakítja nagyvárossá. Tíz év múlva talán az emberek még fizetni is képesek lesznek, hogy egy kis friss levegõt szívhassanak, és talán a világon nem lesz olyan érintetlen pont, amelyet az ember korszerû dolgai tönkre nem tesznek. (...) „… hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” Ebbõl az idézetbõl is világosan látszik, hogy aki írta, egy katona lehetett, aki szerette, tisztelte hazáját, jól érezte magát benne, és lehet, hogy most is jól érzi magát benne, ha még él! Ezzel az idézettel én teljesen egyetértek, mert majdnem minden embernek más a hazája, mások a bajtársai, és más a hite. Egy ember arról nem tehet, hogy Isten sok nemzetet alkotott, így az embereknek nem lehet ugyanaz a hite, hazája és bajtársa. Minden embernek a saját hazáját, bajtársait és hitét kell lojálisnak tartania. Lehet olyan ember, aki nem él a saját hazájában, nemzetében, mert az élet valami okból távol repítette a nemzetétõl, de azért idegen környezetben is lojális tud lenni a saját nemzetéhez, és szabadon gyakorolhatja a hitét.

145

Péter Emese Andrea VIII. o., Domokos Pál Péter Általános Iskola, Gyimesfelsõlok A Gyimesek vidékét mindig az állandó szegénység sújtotta. Nehéz a megélhetés, ezért szükségessé vált a mezõgazdaság, állattenyésztés, fakitermelés. Akiknek nincs birtokuk (saját megfelelõ nagyságú területük), azok pásztorkodással, idõszakos munkák felvállalásával keresik meg a mindennapi kenyerüket, ahogyan a csángók mondanák: „szolgálnak”. Mások állandó munkahellyel rendelkeznek, megtalálhatók köztük a tisztviselõk, értelmiségiek, munkások, üzemekben dolgozó emberek, azon üzemekben, amelyek a Gyimesekben, környékén, vagy a közeli városokban találhatók, ilyen város Csíkszereda. (...) Talán tíz év múlva jobb lesz a megélhetés a Gyimesekben is. Gyárak létesülnek, ahol az embereknek állandó munkahelyük lesz, ahol meg tudják keresni a mindennapi kenyeret maguk és családjuk számára. Így sokkal könnyebb lenne a megélhetés, nem lenne a sok munkanélküliség. Az anyagi helyzet is megváltozik a Gyimesek vidékének fejlõdése által. Talán a jövõben mind kijavítják az összes mellékútvonalat, le is aszfaltozzák, valamint megtörténik az épületek kijavítása, újjáépítése és felújítása. A népszokásokat ugyanúgy fogják õrizni, mint napjainkban, mert a gyimesi emberek készséggel ápolják õseiktõl fennmaradt kincsüket. Turisztikai szempontból ugyanolyan csodálatos hely marad a Gyimesek vidéke, mint napjainkban.

Harcsa Csaba XII. o., Petru Maior Líceum, Szászrégen Dédnagyszüleim családja a pöttömnyi falucskában valójában módos családnak számíthathatott, hisz kilenc szájat tudott etetni és felnevelni. A szörny, a világháború megtestesülésében

146

egy fiút ragadott el a család légkörébõl, melyben két fiú nevelkedett, a többi pedig lány. Egy dolog számított a falusi rendben, ami megkülönböztette az embereket: a föld. Ha szert tettél földre, akkor voltál valaki, ha nem, nem. Nagyanyám a kilencedik volt a gyermekek között, aki hozományával együtt megtalálta lelke párját az interbellikus idõszakban. Nagyapám személyisége jól körvonalazott számomra, nagysága, karaktere emlékezetembe vésõdött. Az általuk megnevezett „román világban” esküdtek össze, mely a trianoni döntés után következett. A dédnagyszüleim valamint a nagyszüleim sem sejthették, hogy a Szörny húsz év múlva kölykezni fog, éspedig két szörnyeteget. Az elsõt megismerték dédnagyszüleim, annak borzongásában nõttek fel a nagyszüleim, hisz hasonlított az anyjára: a világháború. A második szörnyeteg az elsõ megjelenése után következõ körülbelül tíz év elteltével bújt ki fészkébõl, de annál irtózatosabb volt: a kommunizmus. Nagyszüleim falucskájában kollektivizálás néven emlegették ez utóbbit. Megsemmisített minden egyéni álmot, vállalkozást. Kivett nagyszüleim kezébõl mindent, ami érték volt számukra: föld, állatok, … – „tehetség”. Az emberek megteremtették a román prohibíciót, mindenki „ahogy vetette ágyát, úgy aludta álmát”. (…) Kisfejû gyerekként éreztem azon decemberi napok különleges eseményeinek feszültségét. Tudtam, hogy valami lebeg a levegõben, láttam szüleim arcán a megváltást, a szabadság mosolyát. Hallottam rezzenni a falakról most is visszacsendülõ szavakat: „– Forradalom, Szabadság, Gyõztünk!” Igen, másnap „politikusokként” keltünk és olyan szemekkel szemléltük a világot, igazi „anyánkat”. Most úgy gondolom, talán kissé el voltak ragadtatva szüleim a gyökerekbõl való hatalomváltással. Hisz nem sokkal azután jött egy másik ütés számukra, számomra is. A magyarság rég kapott sebét – a trianoni döntésnél – dörzsölték meg Marosvásárhelyen ’90 márciusá-

147

ban. Döbbentõen hatott rám az esemény; féltem, most eszmélek rá, irtóztam attól a gondolattól, hogy azon emberek között akiket eltiportak, ott lehettek volna szüleim is. Attól kezdve az évek elteltével rájöttek szüleim is arra, hogy hiába kelnek fel minden nap politikusokként, hisz úgysem õk kormányoznak, nem elképzeléseik szerint kormányozzák az országot. Ekkor kezdett áttetszeni a különbség „igazi anyjuk” (a nagyszüleim beszédében megelevenített világról való csevegés) és a valódi helyzet között. Talán a másik rendre számítottak, amirõl hallottak szüleiktõl, valójában õszintén nem is tudom, mire vártak. Egyéni adottságaim között lelni találtam nemcsak „politikusra” átváltozott létemet, hanem egyfajta elemzõt is. Ezen adottságra csak az elmúlt néhány esztendõben figyeltem fel, amikor a családi problémák engem is érintettek. Mindinkább megütköztem szüleim felfogásán a társadalmi rendre nézve. Szüleim úgy látják, hogy sorsuk napról napra halványodik, ilyen világban alkalmazkodni lehetetlen. Igen, megértem õket; talán kissé elfáradtak, nosztalgiáznak. Merész szavakat használtam, és pont ebben áll ellentétes felfogásom. (…) Csak két dolgot kérek az Istentõl a célkitûzéseimben: legyek olyan türelmes és állhatatos, mint Hemingway halásza volt.

Birtók Emese Faipari Iskolaközpont, Szováta Azt, hogy tíz év múlva milyen lesz itt az élet, s hogy általában a világon milyen lesz, azt nem tudom. Mióta 2001. szeptember 11-én a New York-i kereskedelmi központot öngyilkos merénylõk vezette személyszállító repülõgépek kártyavárként rombolták le, s ezek az öngyilkos merényletek továbbra is folytatódnak, nem lehet tudni, hogy mi fog történni. Csak a hit tartja bennünk a lelket, hogy a jó és a rossz harcában végül is a jó diadalmaskodik. Eddig másodrendû polgárok voltunk saját

148

szülõföldünkön, de reméljük, hogy az Európai Unióba betagolódva nem lesz különbség köztünk, legyünk magyarok vagy bármely más nemzetiségûek itt Erdélyben. (...) „Hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” A történelem folyamán alakultak az orszaghatárok. Nem a „nemzethatár”, hanem politikai államhatárok váltak elfogadottá, fõként a trianoni béke után. A szövegrészletbõl egy „távolba” szakadt, az anyaországtól elszakított személy vallomása csendül ki. Bennünket felkér a lojalitásával, hogy a másság, a kisebbség, vagy a többség elfogadásával (nem homogén társadalmak alkotóelemei) egy sokszínû, mozaikmûvészetû társadalom létrehozói legyünk. A jelenlegi haza, hit, bajtárs nem az igazi hazája, hite, bajtársa – de elfogadja, így valósítható meg az egység a sokszínûségben. (…) Haza, bajtárs, hit – az ember legszentebb, legbensõségesebb “tartozékai”. Az igazságosság, a törvénytisztelet minden jól mûködõ társadalom kritériumai. A globalizációs törekvések a tõkés társadalom velejárója, ahol az észérvek dominálnak, ezért az igazi otthon hattérbe szorul. Tamási Ábelje mgyfogalmazza: “Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon lehessünk benne.” Otthonát, miután a kíváncsisag ideje, az ész által kergetett ember megcsömorlése megtörtént, a szíve választotta. Hazája, bajtársai, hite, mindene a Hargitához kötötte. Tehetett volna másképp? Nem. A természet törvénye ellen csak lázongani tudunk, de megváltoztatni õket nem. A különbözõ keresztû templomok jól megférnek egymás mellett, mi emberek, a teremtés koronái nem értjük ezt? Egymást ki akarjuk pusztítani? Nem. Lojálisak vagyunk, habár a mi hazánk nem az õ hazájuk, a mi bajtársaink nem az õ bajtársaik, a mi hitünk nem az õk hitük. A szív hangját megértettük, otthonunk kiválasztottuk, ez a mi bûnünk? Nyelvünk nem változik, hagyományaink maradnak, szokásaink nem felejtjük – ezzel tesszük szí-

149

nesebbé ezt a Földet. Szaporodtunk és sokasodtunk értelemben és érzelemben. A lojalitás sarkalatos erény maradt.

Gyõry Orsolya Csilla IX. o., Waldorf Líceum, Kolozsvár A háború után sok év elteltével 2 évenként lehetett menni a környezõ országokba, ahol sok újat lehetett látni, nagyobb nyitottságot a világra, esetenként jobb módban élõ embereket, modernebb felszereléseket, akik mentek, jól érezték magukat, de boldogok voltak, amikor hazaérkeztek, mert “mindenütt jó, de a legjobb otthon”. Így mesélték. Most mindenki, akinek anyagi körülmények megengedik, oda mehet, ahova akar, és amikor akar, dolgozhat külföldön, ha van engedélye, sok pénzt kereshet, hogy magát és a családját jó körülmények közt eltartsa. De vannak, akik 10–12, sõt 20 év után is fájó szívvel gondolnak az itteni tájra, emberekre, jó barátokra, a “bölcsõre”. Azok a politikusok, akik a másságot nem fogadják el, nem tisztelik a másik embert, azok is el kell ismerjék, hogy itt életre szóló barátságok köttetnek nemzetiségre való tekintet nélkül, hogy itt együtt ünnepelünk, örülünk, és ha bánatunk vagy bajunk van, együtt sírunk, szomorkodunk. Aki ezt nem fogja belátni, saját magával sem lesz jóban, mert nem fog harmóniában élni a környezetével. Elgondolkoztató, hogy ezen a mi szülõföldünkön átvezetõ „hadak útja”, amelyen a római birodalom katonái masíroztak nyugat felé Angliáig, hány népcsoport gyalogolt kelet felé kis batyujukat szekereken hozva, jobb megélhetést keresve így jöttek állatostól, elöljáróstól, papostól egész települések Németországból, és letelepedve munkavállalóként a várak, kastélyok közelében, zárt közösségeket alkotva, megõrizve anyanyelvüket, hagyományaikat, népdalaikat. Szorgalmasak voltak, jó gazdálkodók, ügyes kereskedõk. Jöttek lengyel menekültek, akik

150

már rég meghaltak, de az utódok számon tartják, hogy milyen segítõkészek voltak az itteni emberek. A zsidó nép csoportjai, akik szintén otthont találtak ezen a tájon, és a sok megpróbáltatás ellenére manapság is „haza” látogatnak Kolozsvárra is hazájukból. A szamosújvári örmény leszármazottak, akik évszázadok óta nem felejtették el gyökereiket, õrzik hagyományaikat, hitüket. A romák egy része, akik szakmát tanultak, iskolába jártak, felhagytak a nomád életmóddal, és gyerekeiket a környezethez alkalmazkodva nevelik. Nagyon sok tehetséges ember van közöttük. És ha a gazdasági élet fellendülne, kevesebb volna a segélybõl élõ. Az ukránok, szerbek, törökök, bulgárok, görögök, mindenki hozta a maga kultúráját, és szülõföldjének tekinti ezt a földet, és testvérnek, jó barátnak az együtt élõket. (…) Szeretném megosztani gondolataimat egy másik témával kapcsolatban is. Itt születtem Kolozsváron 1988-ban. Ez a csodálatos város a szülõföldem, amelyhez szívem teljes szeretetével ragaszkodom. Itt él a családom, és ez a régió az én hazám. Egy nagyon szép gondolatot olvastam a hazával kapcsolatban: “A haza lehet egy kis falu, lehet egy másik város, lehet egy másik ország, a haza az, ahol egy árnyas temetõben egy szeretteidet takaró csendes sírdomb hazavár.” Az én õseim itt vannak eltemetve Erdélyben, ahova az én ablakom nyílik jelenre és jövõre. Iskolámban, barátaim közt és családomban nagyon jól érzem magam, vannak felhõs pillanatok, amiket nem toleráns emberek okoznak, pedig Erdélyben az a szép és vonzó, hogy sokszínû kultúrájú ember lakja. Mi vegyes nemzetiségû család vagyunk, a dédszüleim is itt születtek. Nagyon szeretjük egymást, tiszteljük egymás hagyományait, tudását, hitét és fõleg az embereket. Az iskolában is erre tanítanak, minden ember egyéni, jó és rossz tulajdonságokkal, fogyatékossággal, de szeretõ szívvel, segítõkészséggel megáldva. Így lesz belõlünk összetartó közös-

151

ség, mindenki egyért, és az egy mindenkiért. A mindennapokban, és ha elmegyünk táborozni az osztállyal, ez a közösségi szellem azonnal meglátszik, mûködik. A szeretet és a segítõkészség meglátszik. Én a jövõmet ilyen környezetben szeretném leélni itt a szülõföldemen, a gyermekeimnek átadni az anyanyelvemet, családom kulturális örökségét, az eddig is tiszteletben tartott hagyományokat, népdalokat, népmeséket, pl. Mátyás király igazságosságáról. Szeretnék mesélni íróink rajongó szülõföldszeretetérõl, nagy szegénységben gyarapított mûveltségükrõl, Aranyról, Tamási Áronról, Ady Endrérõl, Sütõ Andrásról. Mesélnék a “szolgadiákként” tanuló, de óriási kitartással “A nagy út”-ra készülõ Kõrösi Csoma Sándorról, aki a messze Tibetbõl haláláig nagy aggódással, szeretettel gondolt erdélyi népére. Elmesélném, hogy Mátyás király bölcsõjét itt Kolozsváron, a kincses városban ringatta édesanyja, Szilágyi Erzsébet. Beszélnék a sok erdélyi nagymûveltségû, tehetõs régiekrõl, akik nagyon sokat áldoztak maradandó dolgokra, a Telekiek, a Téka megalapítói, Wesselényi, a jobbágyfelszabadító, aki a kisebbségi jobbágygyerekeknek is iskolát létesített a Szilágyságban. A tehetséges Fadrusz Jánosról, aki megalkotta a Mátyás király kolozsvári és Wesselényi Miklós zilahi szobrát, amik ma is turisztikai nevezetességei Erdélynek. Megmutatnám a botanikus kertet, a Házsongárdi temetõt, régen épült templomainkat, egyetemeinket, régi kastélyokat, várromokat, a múlt idõk emlékeit. A legszükségesebb az volna, hogy mindenkinek legyen munkahelye, és békességben, összefogva, egyetértve dolgozzunk. A külföldi turistáknak büszkén mutathassuk gyönyörû tájainkat, rendben tartott környezetünket, a színes erdélyi népviseleteket, és lehessünk büszkék magunkra, mert erdélyiek vagyunk, akik mindig elismerten vendégszeretõk, dolgosak és szorgalmasak voltak, nemzetiségre való tekintet nélkül. Szeretném, ha választott politikusaink igazi honatyák lennének, bölcsek, akik úgy, mint íróink, rajonganának a szülõföldjü-

152

kért, és egész tudásukkal, képességükkel az ország boldogulását, hírnevét szolgálják. Az itt élõk megelégedésére.

Török Zsuzsa Mezõgazdasági Iskolacsoport, Érmihályfalva Forrongó fiatalokat húz le a mocsár, dühben kínzó lázadás tör fel a lélek bugyrából, s megéget, eltemet sivatagot és búzamezõt, poklot és mennyet. S látom magam süllyedni az ingoványos szürkeségben, kiabálni a süket bátorságnak, szidni az erõtlen gyávát, s könnyekbõl építek törvényt, egyedül. S mit ér az? Építettem volna hidat, de senki nem adott egy csöppnyi merészséget; építettem volna bárkát, de senki nem nyújtott egy darabka biztatást; építettem volna léghajót, de sajnálták tõlem a mosolyt; építettem volna összetartást, de senki nem kínált egy porszemnyi igaz erõt. Visszafordíthatatlanul nyel el a szomjas hétköznapiság, mert aki segítene, annak nincs mivel. Így elkerülhetõ-e a beolvadás? Tíz évvel késõbb talán megtalálom azt, amit keresek, amit lelke mélyén keres minden ember. Utat az emberi érzések felszabadító édenébe, kirekesztve a boldogtalanság minden ivadékát. Utat az élet mélységének és magasságának összefonódásáig, ahol érezni akarom testileg, lelkileg a küzdés fájdalmának legkegyetlenebb hasogatását és a boldogság legerõteljesebb hatását, ami létezhet egy ember életében. S ha úgy találom, hogy már mindent megtettem, amire saját erõmbõl vagy netán segítséggel képes voltam, megelégszem. (…) Tíz év sok idõ. Ha pozitívan állnék a kérdéshez, csak jókat mondanék. Például, hogy olyan munkám lesz, amit szívesen végzek, amiben mestere leszek a tudományoknak. Lesz imádott családom, s a gyerekek büszkén mondhatják, igen, õ a mi édesanyánk, aki õszinte és igaz, aki kedves és vidám, aki vezetget, terelget bennünket a boldogság felé. Egynéhány kicsinyke sors a kezemben, akiknek meghatározó irány leszek. Ha pesszimis-

153

ta lennék, mindennek ellenkezõjét írnám. De egyik sem volna igaz, így értelme sem lenne. Egy sors alakulását nem lehet elõrevetíteni, s talán nem is szabad, inkább nem bocsájtkozom találgatásokba. Nem tárulnak elém a lehetõségek esedezve, hogy „engem ragadj meg”, s az emberek sem igyekeznek elém lökdösni õket. S meglehet, így a jó, hisz harc nélkül nem teljes az élet. Az elhatározás, hogy úgy éljünk, hogy múltunk egyetlen pillanata miatt se kelljen szégyenkeznünk, és jó sok szerencse az, ami pozitív irányba terelheti egy ember jövõjét. Meg kell találnunk a saját korszakunkban a fényt. S ha a sötét alagútban nem látjuk a világosságot, mert fal mered elénk, nem visszafordulnunk kell, hanem fáradságos munkával lebontani a büszke akadályt. Emberek vagyunk, akiknek nem a múltat kellene istápolniuk, s vele eltakarni a vesztésre álló jelent, hanem összebarátkozni a még idegen jövõvel, hiszen ez válik napról napra jelenünkké.

Kedves Edit Salamon Ernõ Líceum, Gyergyószentmiklós (Csíkszentdomokos) Talán ébren álmodom? Óriási pusztaságot, perzselõ napsütést látok magam elõtt. Nini, emberek. De milyen emberek? Arcuk beesett, tekintetük rideg a hatalmas meleg ellenére is. Erõltetett mosolyuk van; mosoly, de gödröcskék nélkül. Miért nem mosolyognak egymásra szívbõl az emberek? Csak mennek elõre, mint egy pontosan beállított óra. Lépésük egyforma, állandó. Az út szélén szép zöld fû, de senki sem fekszik bele, még csak rá sem lépnek. Ismerõs arcot pillantok meg. Nem, az nem lehet, az nem lehetek én. Miért nem mosolygok, miért nem hempergek a fûben? Talán a fû nem is valódi fû, talán a fû sem él e különös helyen?

154

Miért nem nézek más emberre? Miért nem akarok tenni valamit? Miért vagyok olyan életunt, miért nem történik semmi? Egy reklámtáblát pillantok meg: „Üdvözlünk a jövõben” felirat áll rajta. Tehát ez lenne a jövõ? Tovább figyelem az embereket, hová mennek? Egy úton haladnak, az út végén egy hatalmas, kikerülhetetlen sötét erdõ. De hiszen ez nem is erdõ, nem örökzöld fenyõbõl vagy pompás koronájú tölgybõl áll. Ismeretlen, égig érõ tárgyak, talán a jövõ fái. Minden ember arra tart, talán ki sem jutnak többé onnan. Állítsa már meg valaki õket; engem! Megdöbbentõ. Tíz év múlva talán belõlem is kihal az ifjú lelkesedés, tíz év múlva talán én is dolgozok, mint egy beprogramált gép, és ez tölti ki az életem?! Tíz év múlva elindulok a hatalmas erdõ felé? (...) Még egyszer utoljára kinézek az ablakon elalvás elõtt, most már meleg szobában, mosolygó arcok között vagyok. Felnézek az égre, a holdfény bevilágít az ablakon. Megnyugtató érzés. Végre látok valamit, ami nem változik, ami talán tíz év múlva is bevilágít az ablakon, ami tíz év múlva is erõt ad más, rászoruló embereknek.

Lázár Zsombor XI. o., Nagy István Mûvészeti Líceum, Csíkszereda Ha az ember el akar jutni koncertre is és színházba is, akkor legyen elég pénze. Az pedig bajos dolog, mert „nálunk az a legkevesebb”. Szüleimnek is sokat kell túlórázniuk ahhoz, hogy ne lássunk semmiben szükséget. És emellett van egy kis 10-20 áras földünk (mint mindenkinek errefele), és örülünk, ha kijön belõle a télire való pityóka, káposzta, murok s a többi alapélelmiszer, mert azt legalább nem kell megvenni a piacon drága pénzen. „Amíg az Isten erõt ad, addig csináljuk, s azután…” Hát igen. Az Isten, õ egy nagyon fontos és népszerû tényezõ Csíkban, mind lelkileg, mind gazdasági, vagyis turisztikai szempontból. Mert ugye van a Pünkösdi Búcsú, s az Õmiatta és

155

Szûz Mária miatt van. Mivel már lassan tizenhétszer voltam csíksomlyói Pünkösdi Búcsún, azt kezdem észrevenni, hogy nem is az a lényeg, hogy Istennel találkozzon az idezarándokoló, és nem is az, hogy ne felejtsük el az 1567-es hargitai katolikus–protestáns összeütközést, hanem az, hogy az éppen prédikáló személy hogy dicséri a magyarokat és székelyeket, és elmondja, hogy milyen párt vezetõi jöttek el Magyarországról, ide, a messzi és keleti Romániába, csak azért, hogy találkozzanak a szegény és elnyomott erdélyi magyarokkal. Na ez az, amivel nem értek egyet. (...) Van egy érdekes jelenség itt Székelyföldön: a székely büszkeség. Ebben nincs hiány, mint a pénzben, ezt mindenhol megtalálhatni. Erre mondják azt, hogy “fafejû” székely. Ha valamit akar a székely, akkor azt meg is csinálja, ez aztán olyan problémákhoz vezethet, hogy valaki megöl valakit. És a románok röhögnek a markukba, mert ilyen náluk nincsen. Aki román, az összetart, s nincs igazuk? De, nagyon is. Hiszen láthatjuk az eredményt: még olyan helyen is román templom van, ahol összesen román csak a pópa és a családja van, akik még nem is idevalósiak, csak idekerültek valahonnan. Az ilyen nagyérdekeltségû templomok helyett megcsinálhatnák az utakat egy-egy helyen, mert ugye köztudott, hogy Romániában Hargita és Kovászna megyében vannak a legrosszabb utak. Hát ez sajnos. Nem akarok senkit megsérteni, így aztán nem is firtatom tovább ezt a témát, inkább áttérek a természet és környezet védelmére. Ez, sajnos, inkább csak elméletileg, mint gyakorlatilag létezik nálunk. De van egy jó pár természetvédelmi terület, ahol már próbálnak komolyabban is fellépni a természetkárosítás ellen (pl. a Szent Anna-tó és környéke). De sajnos ettõl még nem oldódik meg a dolog. Tavasszal még mindig vedresleg szedik a vadnárciszt, és a kockásliliomra blokkot akarnak építeni, a fakitermelés nem áll le sehol még egy fél pillanatra sem, és ahol egy erdõt kivágtak, ott már csak fahulladék és csihány marad, és ha a szerencse úgy hozza, a turistajelzésekkel ellátott fák vagy kö-

156

vek, ha nem még az sem. Így aztán a szemlélõdõ turista “gyönyörködhet” az erdélyi hegyek szépségében, és nyugodtan eltévedhet, mert a juhászok “szelíd” kutyái útbaigazítják, hogy merre nem szabad menjen. Persze ez nem mindenhol van így, de úgy általában megtalálható minden hegyen. Ez az emberi tevékenység jelenléte. És hiába mondjuk, hogy úgyis van még fa az erdõn, és virág a réten, mert egyszer majd nem lesz. De akkor már embernek nevezheti magát az ember? Mikor szûnik meg embernek lenni, és valami más fajjá változik? Hát reméljük, ez nem történik meg, mert rajtunk, fiatalokon múlik. Én pedig arra fogok törekedni, hogy ez ne következzen be. (…) Remélem, hogy tíz év múlva már nem megy tönkre a papírsima úton a kocsim (ha lesz akkor már), ha arra vetemednék, hogy rendszeresen használjam; remélem, hogy akkor már nem nyomják az ember orra alá a védett havasi gyopárt tízezer lejért a Békási-szorosban; remélem, hogy nem jutunk oda, hogy a töméntelen mennyiségû mûanyagmaradvány mindent belep; remélem, hogy még lesz ember, aki még emlékszik, hogy valamikor itt székelyek laktak s éltek; remélem, hogy nem kell majd bizonygatnom, hogy a Halloween az nem õsi magyar néphagyomány; remélem, hogy ha az utcán megállítok majd valakit, akkor majd Mozart nevét meghallva nem egy mobiltelefonmárkára gondol; remélem, hogy lesz állandó zenekar Csíkszeredában, és az csíkiakból fog állni; és remélem, hogy nem kell elhagynom hazámat, csak esetleg ha világot akarok látni, és nem azért, mert otthon már a levegõre is adót kell fizetni, és nincs, amibõl eltartsam a családomat. Remélni mindig szabad, nem?…

Tatár Ágota Szentmihály Szüleim és nagyszüleim viszonya a 21. századhoz a folytonos elégedetlenseg korül forog, mert nem tudnak a jelenben él-

157

ni és gondolkodni .Õk az elõzõ korok szabályai szerint élnek. Ezek az érzések: a változásoktól való idegenkedés, a biztonságérzet elveszítése a ‘89 utáni politikai rendszerváltás következményei, a demokrácia kezdetével felborult számukra egy olyan világrend, amelyben a szabadság fogalma lényegesen eltérõ volt a rendszerváltás utánitól. Túl gyorsan és nagy erõvel szakadt rájuk a szabadság. Egy olyan országban, ahol évtizedekig óvták az embereket mindenféle külföldi hatástól, információtól, mindezt azért, hogy a rendszer és az ország alapjai szilárdan álljanak, és hogy mindenki akarat, gondolkodás, saját reális értékelés nélkül higgye, hogy számára a saját helyzete, és az aktuális politikai rendszer a lehetõ legjobb ami létezhet. A demokrácia érkezésével az egész külvilág úgy szakadt az emberek fejére, mint egy addig el nem képzelhetõ más világ. Az információáradat kirántotta a talajt, a biztonságot az emberek lába alól. Lényeges, hogy az új, szabad világnak az elfogadása és az átérzése nem történhetett egyik napról a másikra, és mindmáig nem is történt meg bizonyos rétegekben. Így léteznek emberek a 21. században, és élnek a ‘70 es–’80-as években. (…) A Ceauºescu-korszak utópiája, az, ami az idõsebbekben él, ismét csak a bezártság biztonságérzetével magyarázható (volt munka ,volt kenyér, volt “egyenlõség”), mindez elégséges egy középszerû, de számukra boldogabb élethez. Az újvilág megnyílásával magával hozott rengeteg új elvárást, és megmutatta az embereknek, hogy a munka és a kenyér nem elég a boldog élethez. Számomra a legrokonszenvesebb korszakot az elmúlt korok tapasztalatait figyelembe véve csakis a jelenem jelentheti, mivel én a jelenemben és jövõmben kell, hogy éljek. Ami nem a legegyszerûbb abban a környezetben, ahol az elmúlt korok hatása, mind mentalitásban, mind a környezet külsõ képén érzõdik. Kihasználatlan terek, amelyek régen a kötelezõ felvonulások helyszínéül szolgáltak, sablonos szürke betontömbök, amelyek ma is lakóhelyül szolgálnak.

158

Akadályt jelent még a nemzedékek közötti ellentét ,a szülõk és gyermekek céljai, vágyai közötti éles választóvonal , ami a fent említett korban való benneélésbõl és a jelenlegi világ szabályainak el nem fogadásából fakad. Az idõ múlásával és az új hatások áramlásával ezt a választóvonalat áttörni egyre nehezebbé és lehetetlenebbé válik, mert a változásokhoz az emberek mentalitásának megváltoz ása szükséges. Emberek tapasztalatokon alapuló világszemléletét, ebbõl következõ viselkedését erõszakos módon megváltoztatni 21.századhoz méltatlan és jogtalan próbálkozás lenne. Emberekrõl, közösségekrõl beszéltem, de az emberek helyzetét és múltját is figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy a mentalitás alakítását elérhetõvé tegyük, mert olyan emberekrõl van szó, akik átéltek egy, esetleg két világháborút, majd különbözõ politikai rendszerváltásokat, majd a demokrácia beköszöntését. Így azonban lehangoló következtetésekre juthatunk, miszerint a pár évtizedes kommunista diktatúra még bukása után is, a 21 .század kezdetén is hatással van nemzedékekre, nemcsak azokra, akik átélték. Talán egy egész ország népe kellene levetkõzze évtizedes tapasztalatait, egész eddigi világszemléletét ,és csak így lehetne jó, egészséges társadalomban élni.

László Zsuzsánna XI. o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely Én talán, ha valaki választás elé állítana, hogy melyik korszakban élnék a legszívesebben, és idõgéppel akár vissza is repítenének, akkor a múlt századba, az ’50, ’60-as évekbe repülnék. Eléggé szimpatikus nekem az a század, talán nem is a század, csak néhány évtized, mert én úgy érzem, nagyobb fegyelem, odafigyelés és megbecsülés volt. (...) Abban az idõben a gyerekek és a felnõttek is egyaránt tudtak örülni úgy egy eseménynek, mint egy csekély ajándéknak, nem a mennyiséget és minõséget nézték, hanem magát a szándékot. Akkor a gyerekek

159

tudtak örülni egy babának, kisautónak, a nagyobbak egy könyvnek vagy akárminek, és nem követelõztek annyira, mint a mai fiatalok, hogy a legújabb számítógép helyett inkább a TVben látott autó új prototípusát akarják vagy egy lakást. (...) „… hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” Ezzel a helyzetértékeléssel nem tudok teljesen egyetérteni, hiszen minden embernek kompromisszumokra van szüksége ahhoz, hogy embertársaival békességben tudjon élni, és ne legyen fajgyûlölõ, hontalan és hitetlen. Mert, ha én azt vallom, hogy „az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük”, akkor engem nemtörõdömség és felelõtlenség jellemez, nem próbálok tenni semmit a jobb együttlét és jövõ érdekében, hanem beletörõdöm, hogy minden jól van, ahogy van, és ha két nemzet ellentétben van egymással, és én szembekerülök egy ilyen nemzetiségû személlyel, akkor én is elítélem és ellenségesen viselkedek vele, anélkül hogy megismerném, vagy legalább megpróbálnám megismerni, pedig nem is vétett nekem. Csak személyes meggyõzõdés alapján szabad elgondolkodni ilyen döntésen, de akkor is esetleg egy személyrõl, és egy személlyel való kapcsolat csalódása alapján sem egy egész nemzetrõl kell ilyen véleményt mondanom, ez helytelen felfogás. Az egyéneknek megismerésre és elfogadásra van szükségük, nem elutasításra és ellentétességre.

Simon Katalin Benedek Elek Tanítóképzõ, Székelyudvarhely (Gyergyóalfalu) Szünet van. Állok az ablak mellett és kitekintek. Legmesszebbrõl a Kárpátokat látom a Bucsin-tetõvel. A tetõ homályban van. A zöld fenyvesek nem nagyon látszanak. Bizto-

160

san esik az esõ. Jaj, csak éppen ide ne érjen, mert nem hoztam az esernyõmet! Otthon felejtettem. (...) Az utóbbi idõkben a Békény nagyon megváltozott. A Békénybõl szennycsatorna és szemétdomb lett. A fürdõszobák csövei bele vannak vezetve. A szemetet az emberek nem a bányába viszik, hanem a patakba dobják bele. A medre össze van húzódva a sok bokor és szemét miatt. Ezért sokszor kiönt a medrébõl, és árvizet okoz. A mezõgazdasági gépek onnan veszik a vizet, a vegyi anyagokat (gyomirtó szert) beleengedik, és ezzel a halakat megmérgezik. A Békény vize már nem alkalmas fürdésre. Mosni is csak szõnyeget lehet, azt is csak akkor, ha nem szedik a homokot betonnak és vakolásnak. A Békény napról napra szennyezettebb. (...)

Sinka Pál X. o., Gheorghe Lazãr Iskolacsoport, Pécska Az ország egyik legfejlettebb régiója nem más, mint a „Nyugat V (öt)”. [A névvel és számmal ellátott régiók azért keletkeztek, hogy ezáltal Románia is pályázhasson az uniós pénzekre, melyeket kizárólag régiók fejlesztésére lehet felhasználni.] Ez a régió magában foglalja Arad, Temes, Hunyad és KrassóSzörény megyéket. Románia ezen része, mivel közelebb van a gazdag európai országokhoz, jobban megérezte a változás szelét. Ezért gyorsabban megtanulta a modern, kapitalista gazdaság alapszabályait, és átvette annak szokásait, mint az ország más régiói. Ugyancsak a „Nyugat V” régió részét képezi a Körös-vidék (Arad megye része), mely az én szülõföldem. Ez a történelem során sokat gazdát cserélõ terület volt már török, osztrák és magyar uralom alatt is, Erdély Magyarországgal határos részén található. Szülõfalum az ország legnagyobb községe: Pécska (Pecica). Ez egy tipikus alföldi település, melyet fõleg románok és magyarok laknak, de akadnak itt szép számmal romák és néhány

161

szerb is. A község – regionális szinten – méltán híres az itt sütött kenyérrõl, de történelmi szempontból is fontos, mivel az archeológusok találtak itt több bronzkori szobrot és kerámiát, melyeket jelenleg az aradi Megyei Múzeumban lehet megtekinteni. Pécska az õ 14 ezer lakosával a Maros folyó északi partján terül el, és sok érdekes múlttal rendelkezõ szomszédja van. Itt van mindjárt elsõként Arad városa, mely a “Magyar golgota” néven vonult be a történelemkönyvekbe (és a köztudatba), mivel 1849. október 6-án itt végezték ki a híres tizenhárom tábornokot: Knézich Károlyt, Nagy-Sándor Józsefet, Damjanich Jánost, Aulich Lajost, Lahner Györgyöt, Poeltenberg Ernõt, gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, Török Ignácot, gróf Vécsei Károlyt, Kiss Ernõt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost. Úgyszintén a városhoz kapcsolódik az arisztokrata Neumann család is, amely 1851 és 1948 között több generáción át felépített több (még ma is mûködõ) gyárat és megalakította az ITA (ma FC UTA) nevû futballcsapatot. Érdemeikért megkapták a bárói címet. Arad város mellett megemlíthetjük még Pankotát. Ez a kisváros ugyanis egy híres embert adott a világnak: itt született Asbóth Oszkár. Õ volt az elsõ ember, aki egy repülésre alkalmas gépet épített, mely 1928. szeptember 9-én 10 méter magasra fölemelkedett, és képes volt tíz percig a levegõben maradni. Más érdekes múlttal rendelkezõ települések: Világos (az 1849-i fegyverletétel, a forradalom leverésének színhelye), Bodrog (itt található Erdély egyik legrégibb ortodox kolostora) és Solymos (itt találhatók egy régi vár romjai). A régió nagyon sok – javarészt csak részben vagy egyáltalán nem kiaknázott – lehetõséget rejt. Az egyik ilyen például a turizmus. Ez az iparág iránt a helybeliek kezdenek egyre jobban érdeklõdni, ezért ma már Arad megyében több regionális szinten ismert gyógyfürdõ létezik (Menyházán, Kisiratoson), de található itt négy diáktábor is (Kaszoján, Deznán, Soborsinban és Menyházán). Mindezek ellenére mégsem beszélhetünk egy megfelelõen kiépített turiszti-

162

kai hálózatról, habár a faluturizmus szép hasznot hozhatna bármelyik településnek, a hatóságok nem sokat tesznek ez ügyben. Talán a jövõ megoldást hoz majd, mivel a turizmusból szép összegeket nyerhetne a régió, már csak határ menti elhelyezkedése miatt is. A turizmussal ellenben a helyi gazdasági élet egyre csak fejlõdik. Mivel a demokráciával együtt beköszöntött az új lehetõségek kora is, a helyi gazdasági élet nagyon gyorsan fellendült. A helybelieket jellemzõ tenni akarás, céltudatosság, makacsság most jó tulajdonságoknak bizonyultak. A konkurencia is megtette a hatását, ezért ma már bõséges választék áll a helyi (és idelátogató) emberek rendelkezésére. Néhány éve megjelentek a külföldi vállalatok, melyek sok helyit foglalkoztatnak. A megye több települése is rendelkezik ipari parkkal, ezzel is elõsegítve a “multik” letelepedését. A századokon át fõtevékenységként szolgáló földmûvelés és állattenyésztés ma már modern gépekkel és megfelelõ körülmények közt zajlik. Bár sokan már nem a gazdálkodásból tartják fenn önmagukat és a családjaikat, mégis az emberek többsége még birtokol kisebb darab termõföldeket, és a baromfi- és sertéstartást is gyakorolja. Talán mindezek után úgy tûnhet, hogy régiónkban minden szép és jó. A látszat azonban csal, itt is – mint bárhol máshol – léteznek jó oldalak és rosszak. A különbség talán az, hogy itt, a “Nyugat V” régióban az emberek megtanultak együtt élni ezzel, és nemcsak sajnálkoznak. Én nyíltan merem állítani, hogy ez a régió, melyet minden erõmmel megpróbáltam objektíven megítélni, példaként szolgálhat az ez idáig nem túl sikeresen teljesítõ többi régió számára. Véleményem szerint az ország ezen részének helyzete jó, és bár adódnak gondok, a jövõben csak javulni fog. Ez azzal járna, hogy a megye továbbra is megtartaná vezetõ pozícióját a megyék országos gazdasági ranglistáján, szülõfalum – Pécska – pedig egy virágzó kis alföldi várossá válna.

163

„… hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” A fenti idézet, úgy gondolom, az etnikai kisebbségek és az adott ország többségben levõ lakosai közötti kapcsolatra utal. A nem azonos hit, haza és bajtársak említése mindenképpen két különbözõ etnikai csoportra utal. A szövegrészlet azonban egy kissé kétértelmû, ugyanis a kisebbség és a többség is elmondhatja magáról ugyanazt, amit az idézet írója. Én azonban mégis azt hiszem, hogy ezeket a sorokat egy etnikai kisebbséghez tartozó személy vetette papírra, és arra próbálta rávezetni az olvasót, hogy a szórványban élõ embereknek az elsõdleges feladata a „bajtársakkal” közösen való fellépés annak érdekében, hogy megõrizzék közös nyelvüket, kultúrájukat, tradícióikat. Az idézet azt próbálja sugallni, hogy mindenki nyíltan vállalja a hitét és etnikai hovatartozását, mert ezzel nem okoz semmi rosszat magának. Ma már demokráciában élünk, és a világ országai egyre több erõfeszítést tesznek a kisebbségek támogatására. Igaz, vannak, akik gyûlölettel néznek azokra, akik nem az õ nyelvüket beszélik, mégis a sorok írója arra bátorítja az embereket, hogy bátran kimondják, hogy õk bizony kisebbségiek. De vigyázni kell, nehogy túlzásba essen bárki is, mert bevallani jó, de viszont lépten-nyomon ezzel dicsekedni, az káros. Az új generációk még megtanulhatnak békében élni és örvendeni az etnikai sokszínûségnek. A szövegrészlet üzenetével egyetértek, de a vége egy kicsit elgondolkoztató („arról én nem tehetek”), mert én nem tudom, hogy mire akart utalni az (újság)író, de véleményem szerint nemcsak a többségnek kell elfogadniuk a kisebbséget, hanem ez fordítva is igaz. Mert a közömbösség és nemtörõdömség (akármelyik részrõl) csak rossz dolgok okozója lehet. Valóban senki sem választhatja meg, hol, kinek a sarjaként és melyik etnikai csoport tagjaként jöjjön e világra. Egy azonban biztos: mindenkinek meg kell tanulni alkalmazkodni a másikhoz.

164

Botha Enikõ Zsuzsanna XI. o., Palló Imre Mûvészeti Szakközépiskola, Székelyudvarhely A ’89-es rendszerváltás változást hozott a Romániában élõk, azon belül is a régióban, Székelyföldön élõk számára. A megszokott folyamatokba egyre több idegen, szokatlan dolog épült be. (...) A televízióban egyre több tévécsatorna mûsorait sugározták, viszont az adásokat egyre több reklám szakítja meg, hiszen az emberek igényeit így akarják felkelteni egy-egy termékre. Új szokásokat vettünk fel, már mozdulataink, cselekedetünk, véleményünk olyan lett, mint kedvenc szappanoperánk hõsének. (...) Marosán György Ezredvégi tûnõdések címû könyvében olvastam a következõket: „Kovács hazatér Amerikából, és meséli élményeit Szabónak: »Képzeld, ez egy olyan ország, ahol még a borotválást is automaták végzik. Az ember bedugja a falra függesztett készülékbe az állát és bedob öt centet. Egy gombnyomás, és már simára is van borotválva az arc. Gyors, praktikus és olcsó.« »Hiszen nincs is mindenkinek egyforma arca« veti ellen Szabó. »De csak az elsõ borotválkozásig« válaszolja sokat sejtetõen Kovács.” (...) A felgyorsult 21. században a nagyvárosokban élõ emberek egyre nagyobb része szívesen tér vissza a természetes környezetbe. Egyre többen éreznek igényt arra, hogy egy hétvégét vagy vakációt hagyományokat õrzõ környezetben töltsenek el. A székelyföldi nép ezt kell kihasználja, ezt a lehetõséget kell megragadja. Hiszen nekünk van valamink, amire a külföldiek kíváncsiak. Így a turizmus egy új megélhetési formát jelenthetne a régióban élõk számára, hiszen a falusi turizmus a természeti adottságokra, nemzeti hagyományokra, szokásokra és kultúrára épül.

165

Lukács Lajos X. o., Traian Elméleti Líceum, Déva (Vajdahunyad) Vajdahunyad, szülõvárosom és állandó lakhelyem, mondhatni nagyon beteg város. Beteg, mert sok a munkanélküli, s ha megnézzük, hogy ki/mi beteg körülöttünk, észrevesszük, másnak is van belõle. Sajnos a fõorvos egyhamar nem segít. Vajdahunyad lakosságának nagy része a helyi vasgyárban dolgozott, ahonnan folyamatosan elbocsátották õket. Ma a vasgyárban nyolcezer ember dolgozik, bizonytalan, hogy meddig. Helyesnek tartom a kombinát bezárását, mert nincs jövõje, lejárt az idõ, amikor veszteséggel dolgozó vállalatok mûködnek, nem megfelelve semmilyenfajta környezetvédelmi elõírásnak. Az a gond, hogy azon embereknek, akik a gyárból távoztak, nem teremtettek (létesítettek) új munkahelyeket. (...) Lehet munkanélküliség, szegénység az egész megyében, én mégsem ezt féltem igazán, mert a jelenlegi gazdasági helyzet tíz éven belül biztos pozitívan megoldódik. Hogy tíz év múlva lesz-e IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület), Diákszövetség, illetve MADISZ Vajdahunyadon, vagy egyáltalán majd beszélhetünk-e magyar tagozattal mûködõ középiskoláról? Bizonytalan. Ebben sem az EU, sem USA nem tud segíteni, ezért mi vagyunk a felelõsek, mert azt a jobb életet nem itthon, Erdélyben keressük, hanem minél nyugatabbra. Nem könnyû, de bízom abban, hogy tíz év múlva Vajdahunyad egy fellendült város lesz, kellõképpen kihasználva természeti szépégét és kulturális adottságait (gondolok elsõsorban a Corvin-kastélyra, mely igazi turistacsalogató lehetne), a helyi magyarság, ifjúság léte viszont kérdéses marad.

166

Kolumbán Katalin Mikes Kelemen Líceum, Sepsiszentgyörgy (Barót) Haza, bajtárs, hit… E három fogalom teljes önkívületbe képes kergetni. Évtizedek, évezredek óta példák és példák százai sorakoznak a föld mélyén talált régészeti eszközök falain, a fáraók nyugalmát õrzõ piramisokba vésve, vagy éppen a mindent felfaló lángokból megmentett krónikák idõrótta lapjain. Ezzel mindnyájan így vagyunk! Ha bajtársainkról van szó, nem remeg meg egész testünk, lelkünk; nem dobog másként a szívünk, mint mikor nesztelen álomból riadunk fel, s nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért: miért volt az?! Senki és semmi nem változtathat azon, amit õsi eszmék véstek beléd, az elveken, melyeket az idõk pókhálós árnyai róttak fel rád, a gondolatokon, melyek szüntelenül rád törnek, és némán kényszerítenek ki belõled újabb meg újabb következtetéseket. Mind a haza, mind a hit, mind a bajtársak pótolhatatlan részei az emberi létnek. Mégis sokszor felmerül bennünk a kérdés: élhetnénk haza, hit és bajtársak nélkül? Pedig tudjuk: minden egyes levegõvételkor valami különös, megmagyarázhatatlan ragaszkodás rabjaivá válunk, és hogy e különös ragaszkodás nem más, mint élet a hazánkban, saját hitünk szerint, bajtársaink támogatásával. Haza, bajtárs, hit… annyira különbözõ, de mégis szinte ugyanazt jelképezõ fogalmak: lelkünk részei. Egyik sem zárhatja ki, tarthatja árnyékban a másikat, csupán összekapcsolódhatnak, és együttes erõvel kifényesíthetik az elfakult lélekláncot. Annak ellenére, hogy nem egy haza gyermekei vagyunk, vagy éppen nem egy hitet vallunk, bajtársaink ugyanúgy biztatást nyújthatnak számunkra, ugyanúgy reménnyel tölthetnek el, és varázsolhatnak elõ egy-egy kedves kis mosolyt gondterhelt arcunkról. Bárhogy is forogjon e szavak gondolati értéke, ugyanaz eszme kell hogy felragyogjon szemünk elõtt: “… hazámhoz, bajtár-

167

saimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az õ bajtársaik, az én hazám nem az õ hazájuk, és hitem nem az õ hitük, arról én nem tehetek.” (...) És mégis: sok ember létezik a Földön, aki kárörvendõen felnevet, ha a haza, hit és bajtárs szó beszennyezõdve jelenik meg valamely botrányos cikk címében, aki nem érezte szívében e szavak nemes megmozdulását, aki nem látta nagy emberek arcát, valahányszor kimondották e szavakat. Hányan vannak, akiknek e szavak hallatán is éppoly rendszertelenül „kotyog” a szíve, mint bármely köznapi szó kimondásakor, akiknek nem hagyott lelkében nyomot azon hõsök beszéde, akik képesek voltak életüket áldozni, csak hogy szentül megvédjék e szavak elérhetetlenül fennkölt magasztosságát.

Veress Ilka Salamon Ernõ Elméleti Líceum, Gyergyószentmiklós Én a ’89-es fordulatból is csak annyira emlékszem, hogy fegyveres bácsikat mutattak, a szüleim pedig gyorsan kikapcsolták, hogy ne lássam. De a szilánkok eljutottak hozzám, a gyermekkoromhoz tartoznak. Sosem ettem, de szinte tudom, milyen íze van a házikenyérnek, amit dédnagyanyám dagasztott, ismerem az erdõket, megkülönböztetem a nõvérek altját az édesanyjuk szopránjától. Én csak annyit tudok, hogy kiskoromban édesanyám soha nem volt otthon, amikor megébredtem, mert hajnali hat órától sorban állt a tejért, amit én mohón öntöttem magamba. Emlékszem a kenyérbonra, amely egy jelentéktelen kis papírnak tûnt zöld hálóval, benne számokkal – valójában pedig drága, szent kenyér volt. De nem a mindennapi! Amiért imádkoztunk, az az õsrégi házikenyér volt, ropogós, ruganyos, savanykás ízû, amelyet

168

egy század asszonygenerációinak a keze kelesztett és a kíváncsiságtól csillogó gyerektekintetek elõtt sült mennyei mannává.

Forró Hunor XI. o., Nagy István Mûvészeti Líceum, Csíkszereda Erdély volt már osztrák, magyar és román „elnyomás” alatt is, de akkor volt igazi kincs, mikor a török által megszállt és háromba szakított Magyarország harmadik országa lehetett. Egyre jobban belemélyedek a témába, érdekel. Háromnyelvûség, román, magyar és német, állami nyelv is ez a három, iskolában is mindenki ezt tanulja. Pénznem, a jó öreg Corona, amit már mindenki elfelejtett a sorskivetett idõk óta, hátoldalán a hét vár egyikeivel (Kolozsvár, Nagyvárad, Segesvár, Temesvár, Gyulafehérvár, Déva, Vajdahunyad). Zászló pedig piros-fehér, középen Erdély címerével, jelképe a vérnek és a békének. Talán furcsa, hogy valaki elalvás elõtt éppen erre gondol, de nekem ez marad az én titkos álmom… (...) Én nem fogok itt megmaradni. Sokan vannak, akik azért maradnak, mert itt szép a környezet, az emberek kedvesek, és végül is itt kell dolgozni és élni, ha már ideszülettünk… Én nem! Tudom, nincs ami visszatartson, csupán családom, barátaim, szülõhelyem, mindenem… Itt is, mint mindenhol, kisebbségben vagyok, itthon magyar, a magyaroknál román, a németeknél pedig büdös oláh és így tovább… Minden nap ez folyik a csapból is, hogy „szülõföldön való megmaradás”, ezt nyomja az (állítólagos) érdekképviseleti pártunk is, ahol mindenki degeszre tömte már magát! Nem várok többet az élettõl, csupán egy családot, amilyen volt szüleimnek, nagyszüleimnek. Harcolni is kész vagyok ezért, de nem minden nap! Na most mondhatják, hogy elég nagy dög vagyok, hogy még küzdeni sem vagyok képes, de mégis, mivel érdemelte ki

169

az a német avagy amerikai fiatal, hogy jövõje gondtalanul biztosítva van, és én mivel nem érdemeltem ki ugyanezt? Tíz év múlva 27 éves leszek. Vágyom arra, hogy elvégezzek egy iskolát, egyetemet és hogy barátaim legyenek. Azt szeretném, ha visszatérhetnék szülõföldemre, szüleimhez, nagyszüleimhez. Vágyom az anyagi jólétet, emberek közti békét, barátságot. Nem akarok alkoholista szülõket, embereket látni, öngyilkosságról hallani, de akarom, hogy mindenki jól éljen, és nem csak anyagilag.

Nagy Szabolcs Baróti Szabó Dávid Iskolacsoport, Barót Napjainkban szülõvárosom, Barót, mint ismeretes, hátrányos helyzetû régiónak, területnek van nyilvánítva. (...) Megélhetési szempontból kevesen mondhatják magukat gazdagoknak. Kevés nagy forgalmú vállalat veti meg itt a lábát. Annál inkább megtalálhatjuk itt a magántõkéjû kis- és középvállalkozókat. Ezek a vállalatok segíthetik a fellendülést, de egyedül nem képesek rá. Szükséges egy komoly befektetõ, egy iparág létrehozása, ami munkahelyet biztosítana a városlakóknak, és ami hosszú távon is mûködne. Barótot mindig úgy emlegetik, mint egy bányavárost, a polgárok legnagyobb része a bányában dolgozott. Csakhogy napjainkban a bányavállalat a csõd szélén áll, tömegszámra bocsájtanak el embereket. (...) A városban szerte vannak bárok, kocsmák. Internet-hozzáférhetõség egy helyen van, és az is borsos áron. Elnézhetjük a többi városokat, ahol a polgárok olcsóbban, ha netalántán nem ingyen férnek hozzá a világhálóhoz, és csak csodálkozunk, hogy megy olyan jól nekik. Ha a város vezetõsége megtesz mindent annak érdekében, hogy törvényes keretek között kedvezõbb feltételeket biztosítson azoknak a kis- és középvállalkozásoknak, akik itt szeretnének dolgozni, valamint azoknak a nagyobb befektetõknek, akik

170

itt szeretnének gyárakat létrehozni, akkor jó esélyét látom annak, hogy tíz év múlva Barót végre egy közepesen fejlõdõ város lesz, ahol az emberek vidáman élnek, és nem hagynák itt soha. Az új technológiai ágak fejlesztése kell a fõ célja legyen a városnak. Új munkahelyek születhetnek, az életszínvonal emelkedhetne, az új 21. századi iskola felépülhetne, sõt talán még különbözõ szórakozóhelyek is létrejöhetnek, ahol mindenki megtalálhatja a maga érdeklõdésének megfelelõ szórakozási, kikapcsolódási tevékenységeket.

Nagy-Imecs Péter IX. o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely Tíz év múlva szerintem már mi is EU és NATO tagok leszünk, az életkörülmények is remélhetõleg javulni fognak. Remélem, hogy tíz év múlva az erdélyi magyarok helyzete is sokkal jobb lesz. Emiatt mindent el kell követnünk, hogy tanulással, olvasással hatalmas tudásra tegyünk szert. És lehetõleg itt maradjunk. Ezért jó, hogy létrejött az Erdélyi Magyar Tudományegyetem, ahol anyanyelvünkön tanulhatunk. Vagy ha el is megyünk külföldre tanulni, mert olyan szak, amit szeretnénk, itt még nincs, egyetem végeztével térjünk haza és itt gyümölcsöztessük tudásunkat és ha kell, akkor gyökeres változtatásokat is vigyünk végbe, hogy székely hagyományaink megõrzése mellett, infrastruktúra, turizmus, gazdaság fejlesztésével régiónk is méltó helyet foglaljon el országunk más tájaihoz viszonyítva. De az itteni élethez természetesen azért a románok is hozzátartoznak, hiszen bizonyos szinten szimbiózisban élünk velük. Nálunk, a szinte teljesen magyar Székelyföldön nem nagyon érzõdik a románok hatása, de teljesen másképp van a helyzet mondjuk a régi „voltmagyar” Kolozsváron, ahol sajnos jelenleg több román nemzetiségû polgár él, mint magyar. (...)

171

Itt Erdély szívében ezen a magyar vidéken persze elég nehezen tudjuk elsajátítani a románt, részben azért, mert az iskolán kívül, a hétköznapokban szinte soha nem beszéljük. De aztán csak ránk ragad valami az elsõ nyolc osztályban, és rájövünk, hogy érdemes volt megtanulni, mert úgy tartják, és ez igaz is, hogy egy ember minél több nyelvet tud, annál különb ember. Na hát mi most, IX osztályban tanulunk angol nyelvet, német nyelvet, latint, természetesen románt, és az anyanyelvünket, a magyart.

Carole Antónia Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda Kinyitom az ablakom, de a jelen képei mögött ott a múlt is. Melyik múlt? Melyrõl kisgyerekként annyi mesét hallhattam Mamától. Szépeket és szomorúakat. Hadd idézzem az egyik megrendítõ, máig bennem élõ, soha nem feledhetõt. 1944 augusztusa. Menekülõkkel volt tele az út. Menekültek a német katonák, gyalogosan, hatalmas sorokban, tankok tetején, autókban. Megállás nélkül, hogy minél hamarabb hazaérhessenek. És menekültek az e tájakon élõk is. Mama és testvére, 10 és 8 évesek, 80 éves nagymamája, édesanyja és húga a 3 hónapos gyerekével egy tehenek húzta kóboros szekéren. Három hónapig mendegéltek, míg Sajószentpéteren kénytelenek voltak megállni. De ott repkedtek fölöttük az odáig tartó úton a szovjet repülõgépek is, egészen alacsonyan, géppuskázva a visszavonuló németeket. Ilyenkor a tehenek húzta szekérrõl leugrált a család minden tagja, és pillanatok alatt ott lapultak az útszéli árokban. Egyik ilyen izgalmas pillanatban, ott, az árok fenekén, Mama úgy érezte, hogy alig néhány méterrel fölötte röpül egy gép. Riadtan fordította fejét az ég felé. Valóban így volt: a pilóta és társa géppuskázták az utat. De a pilóta szeme véletlenül odaté-

172

vedt a gyermek rémületében tágra nyitott szemére. Találkozott a tekintetük. Szemüvege mögött megvillant a szeme, és azonnal függõleges irányban emelte magasba a gépet, és utána a többi… Ez a szomorú, mégis gyönyörû mese azt igazolja, hogy az emberség helyet kért magának még a legembertelenebb idõkben is. Segítsünk neki, hogy találja meg helyét ebben a mai, különös világban is. Segítsünk neki, hogy hasson. S ha kinyitom az ablakot, lássam és érezzem: nem vagyok egyedül, mert ha problémáim vannak, a családomon kívül is van, akibe, akikbe kapaszkodnom.

Jakocs József XI. o., Marin Preda Líceum, Székelyudvarhely 1991 júniusában egy reggel megjelent nálunk egy néptanácsi küldött, egy végrehajtó és két rendõr. Kijelentették, hogy azonnal költözzünk ki tíz perc alatt, mert határozat van rá. Hiába tiltakoztunk, megfogták a bútorokat a két szoba konyhánkból és lehajigálták az útra. Egy részét, amit tudtunk, levittük a lépcsõn. A ruháink egy részét, holminkat a konténerbe hajigálták. (...) Én, Jakocs József, most XI. gimnáziumi osztályba járok. Szeretek tanulni, érdekel az irodalom, az alkalmazott technika és biológia. Nem vetem szemükre, amit tettek velünk, sokszor kivetkõzhettünk volna mi is emberi mivoltunkból. Kiírhattuk volna egy transzparensre: „Jogainkat követeljük. Egy értelmiségi, állatorvos családjával éhezik, kérjük a kormány támogatását.” Természetesen állandóan kilincseltek a szüleim minden hivatalos, illetékes helyen, de semmit nem értek el. Úgy látszik, ezt el kell viselnünk Krisztusért. (...) A különbözõ vallási, nemzeti hovatartozásokat természetesen tisztelni kell. Nem ok a lenézésre, a háttérbe szorításra, min-

173

denkinek vallási és meggyõzõdésbeli szabadsága van. Isten ezt, természetes keresztény hitünket adta, és a teremtés koronájává tette az Embert.

Babos Csengele X. o., Bod Péter Tanítóképzõ, Kézdivásárhely „Nem szabad itt elvesztegetned az idõd, rajta, vedd nyakadba a világot, bárhol jobb dolgod lesz, mint idehaza.” – mondják, hirdetik a beváltatlan álmú emberek. Érdemes-e hát itthon maradni? Íme néhány kilátás és ‘átlátás’, amely körülvesz egy erdélyi magyar fiatalt, így engem is: Ha a tömbmagyarság tagjai közé tartozik, meglehetõsen ‘szerencsésnek’ mondhatja magát – legalábbis a szórványhoz képest –, hiszen magyar nyelvû óvodába, iskolába járhatott ill. járhat, pajtásai, barátai többnyire, vagy mind magyarok. Ha pedig sikeresen átvészeli az érettségin a román nyelv- és irodalom vizsgát, jelentkezhet magyar fõiskolára ill. egyetemre. (…) Ha élelmes és életrevaló, kihasználja azt az egynéhány lehetõséget, amely segítségével ‘világlátott’, külföldi tanulmányi hónapokat, Amerikában pénzkeresõ nyara(ka)t eltöltött fiatallá válhat. Néhány év múlva családot alapít, és folytatja szülei, ismerõsei foglalkozását, de – megint –, ha ügyes, többre is viheti.

Lõrincz Levente Gyulafehérvár (Köszvényes) Az én kis falum, ami tulajdonképpen csupáncsak ötszáz személyt számlál, próbálkozik újszerûen gondolkodni. A jelenlegi helyzet valamivel jobb, mint nyolc-tíz évvel ezelõtt, és bízom abban, hogy tíz év múlva sikerül behoznia lemaradását a többi falvakhoz, esetleg a nyugati országok falvaihoz képest. A népesség 1962-tõl kezdett igazán elindulni. A fõ megélhetési forrást sokan a mezõgazdaságban látták, és bár kellõ mezõgazda-

174

sági gépek nélkül, próbáltak megélni. A falu növekedését a cigányok teszik ki nagyrészt, ami lassacskán eléri a falu háromnegyed részét. Kellõ nevelés, oktatás és lelkiélet hiányában élnek napról napra. Mégis a falu egyévi gyarapodásának 50 százalékát õk teszik ki. Léteznek olyan (magyar) családok is, ahol a gyerekek száma eléri a kettõt, hármat, sõt a négyet is, de ez évrõl évre egyre kevesebb. A megélhetés gondja, a könnyebb élet reménye – szerintem ez az, ami befolyásolja a családokat, amikor azt döntik el, hogy hány gyereket vállalnak. (...) Talán legelõször az utakat kellene rendbe hozni, hogy könnyebb és kényelmesebb legyen a közlekedés. Ha már „járhatóak” a fõutak, akkor a mellékutakat, utcákat is rendbe kellene hozni (vagy legalább javítani rajta). Ki kellene alakítani a fõutak mellett a gyalogosok, kerékpárosok számára egy olyan sávot, melyen biztonságosan közlekedhetnek. Ez után következhetne a falu kanalizálása. Nemcsak hogy egészségügyileg és esztétikailag követelt (vagy legalább kért) lenne, hanem a falu kinézetét és külalakját is szebbé tenné.

Csata István

Értékek az erdélyi magyar fiatalok körében Az erdélyi magyar fiatalok értékrendjének, illetve a fiatalok felnõtt világgal szembeni attitûdjeinek vizsgálatát elsõsorban a Mozaik2001 kérdõíves felmérés adataira támaszkodva teszem. Itt a belsõ-erdélyi és partiumi, valamint a székelyföldi felmérés adatainak összevont adatbázisát használom.1 Ebbõl választottam ki a 15–19 évesek almintáját (a mintaelemszám 586, ezután csak: Mozaik15–19), ami a továbbiakban elemzésem referenciacsoportját képezi. Ez a szelekció azért történik, mert úgy gondolom, hogy egyrészt szignifikáns eltérések adódhatnak a különbözõ életkorcsoportok szerint (a generációs és életkor szerinti különbségek összeadódásából), másrészt a kapott eredményeket két korábbi kérdõíves felmérés adataival való összehasonlításra is felhasználom. Ezt a két felmérést a Max Weber Szociológiai Szakkollégium bonyolította le, az elsõ adatfelvételre 1999 decemberében, a másodikra 2001 májusában került sor.2 Mindkét kutatás az iskolába járó fiatalok identitásstruktúrájára, értékrendjére és életmódjára kérdezett rá. Ezekbõl az adatbázisokból választottam ki az elméleti líceumokba és vokacionális (képzõmûvészeti és tanítóképzõs) iskolákba járó magyar diákokat. Ugyanakkor az idõsoros összehasonlítása a két felmérésnek nem lehetséges, mert az elsõ csak négy nagyváros líceumaira terjedt ki, míg a másodikban más városok (inkább kisvárosok) líceumaiba járó diákjai is meg voltak kérdezve. Ezen kutatások során nyert eredmények nem reprezentatívak a vizsgált populáció egészére (az elméleti líceumba járó magyar diákokra), ezért inkább csak feltáró, orientatív jelleggel mutatom be a két mintából származó adatokat, elemzésem fõvonalát a Mozaik kutatás eredményei jelentik.

176

A Mozaik15–19 mintából egy almintát (Mozaik15–19 elmlíc.) alakítottam ki. Ez azokat a fiatalokat tartalmazza, akik vagy elméleti líceumba, vagy vokacionális iskolába járnak, vagy itt (frissen) végeztek (ez a 19 éves korosztály egy részére terjed ki). Az elméleti líceumok diákjait/végzettjeit a további elemzésben végig kiemelten kezelem. Az egyes minták nem, lakhely és az apa iskolai végzettsége szerinti összetételét a 2. táblázat mutatja3. Az apa iskolai végzettsége esetén a középszintû végzettségeket (szakiskola, szakközépiskola, elméleti líceum) összevonva tüntettem fel4 (a Mozaik15–19 alminta esetén az apa végzettsége 33,7%-ban szakiskola, 11,1%-ban szakközépiskola és 19,2%-ban elméleti líceum). Továbbá a Mozaik kutatás esetén nem rendelkezünk az apa osztályhelyzetére vonatkozó adatokkal. 2. táblázat A minták szocio-demográfiai összetétele Mozaik 15–19

Mozaik 15–19 elmlíc.

1999-es felmérés

2001-es felmérés

fiú

49,1

lány

50,9

42,4

37,1

39,5

57,6

62,9

60,5

falu város

42,7

29,5

23,5

24,6

57,3

70,5

76,5

75,4

nem (%)

lakhely (%)

apa iskolai végzettsége (%) általános iskola

16,9

9,2

4,6

5,7

középszintû

63,7

61,5

54,9

57,4

posztliceális, tech nikum

6,2

9,2

14,6

8,3

felsõfokú

13,2

20,1

25,9

28,7

11,0

12,4

önálló és kisvállalkozó

15,4

14,3

középszintû vezetõ

13,4

15,9

beosztott szellemi és alsó irányító

17,3

14,7

42,9

42,7

418

480

apa osztályhelyzete5 (%) felsõvezetõ és nagyvállalkozó

NINCS ADAT

fizikai és mezõgazdasági elemszám

586

316

177

Összehasonlítva a Mozaik felmérés esetén a 15–19 éves korosztályra vonatkozó adatokat az ebbõl a korosztályból elméleti líceumba járó/járt fiatalokra vonatkozó adatokkal megállapítható, hogy az elméleti líceumokba járók között nagyobb arányban találunk lányokat, városi lakhellyel és felsõfokú iskolai végzettségû apával rendelkezõket. Ha ezeket az adatokat mobilitási szemléletben tekintjük, utalhatunk Csata Zsombornak az iskolai mobilitással kapcsolatos kutatására, szerinte a származás hatása az iskolázottsági esélyek magyarázatában leginkább az alsóbb iskolai szinteken érvényesül, és a magasabbak irányába csökken. Vagyis az elméleti líceumok opciója így már a szülõk és a fiatalok részérõl egy elõzetes elképzelést feltételez az iskola elvégzése utáni továbbtanulásról, egy jövõbeni kinyújtott iskolai életszakaszról. Ez pedig leginkább a kedvezõ származású fiatalokra érvényes. Továbbá, ha csak a három elméleti líceumra vonatkozó mintákat tekintjük (Mozaik15–19 elmlíc, az 1999-es és a 2001-es minta), azt figyelhetjük meg, hogy a két középiskolás mintában felülreprezentáltak a lányok, a városi lakhellyel és felsõfokú iskolai végzettségû apával rendelkezõk (a két középiskolás minta nagyjából egyforma eloszlású nem, származási hely, és az apa osztályhelyzete szerint). Ugyanakkor a Mozaik15–19elmlíc mintában az általános és középszintû végzettséggel rendelkezõ apák gyerekei nagyobb arányt képviselnek. Ez megerõsíti azokat az elõzetes információkat, hogy az 1999-es mintába elitgimnáziumokba járók kerültek be, de a két, 1999-es és 2001-es minta adatainak hasonlósága azt sugallja, hogy a 2001-es felmérés sem tudta ezt korrigálni azáltal, hogy ebbe a mintába kisvárosi gimnáziumokban tanulók is bekerültek.

178

3. táblázat Hol tanul? – életkor szerint (Mozaik 15–19, százalékban) 15

16

17

18

19

15–19

nem tanul

9.68

15.08

16.24

38.84

54.69

27.01

általános

6.45

0.79

szakiskola

8.60

7.14

7.69

1.65

szakközépiskola

23.66

19.84

19.66

9.92

3.91

15.38

elméleti líceum

51.61

57.14

56.41

(%)

1.37 4.96

34.71

4.69

40.68

technikum

4.13

7.03

2.22

fõiskola

1.65

7.03

1.88

egyetem

9.09

22.66

6.50

100

100

100

Össz

100

100

100

A fenti táblázat életkor szerinti bontásban mutatja az egyes iskolatípusokba járók arányát. A nem tanulók aránya az életkor elõrehaladtával növekszik, ezek státusát a 4. táblázat tartalmazza. Összességében 40,68%-a a fiataloknak jár elméleti líceumba, és 54%-ot tesz ki együttesen azok aránya, akik elméleti líceumba járnak vagy ott végeztek. 4. táblázat A nem tanulók státusa (Mozaik 15–19, abszolút számok) alkalmazottként dolgozik

vállalkozás- a családi gaz- alkalmi munban segítõ daságban dolkákból él családtag gozik

47

1

háztartásbeli

eltartott

3

15

18

13

fekete munkából él 5

szociális segé- munkanélküli munkanélküli lyezett segélyezett segély nélkül 3

21

24

sorkatona, nincs állása

gyermekgondozási támogatás

4

2

egyéb inaktív

Össz

5

161

Az egyes értékek preferáltsága, értékek közötti különbségek Az elemzés elsõ részében két értékrend-kérdésblokk adatait mutatom be a Mozaik kutatás 15–19 éves korcsoport mintáján. Az elsõ kérdésblokk lényegében a Rokeach-féle értékskála cél-érték6 blokkjának átalakított változata. Az eredeti Rokeachskála egy kétszer 18 itembõl álló kérdésblokkot tartalmazott,

179

ezeket kellett a megkérdezetteknek a személyesnek vélt fontosság szempontjából rangsorolniuk, ezáltal az értékek között egy hierarchia jött létre. Ezt alakították át egyes kutatók (pl. Schwartz, 2003) osztályozásos (Lickert-)skálává, a rendelkezésünkre álló három adatbázis is ilyen formában tartalmazza az értékekre vonatkozó kérdéseket. Végül tehát 16 kérdést kaptunk, amely mindhárom adatbázisban megtalálható és ugyanazon a skálán méri az adatokat (1 – egyáltalán nem fontos, 5 – nagyon fontos). A Rokeach-teszthez képest hiányzik az egyenlõségre, az emberi önérzetre, a boldogságra, a munka örömére, a társadalmi megbecsülésre és a bölcsességre vonatkozó kérdés, és megjelenik a hatalomra, a tradíciók tiszteletére, a kreativitásra (eredetileg eszköz-értékként szerepelt) és a társadalmi rend fontosságára vonatkozó kérdés. Ugyanakkor több kérdés kisebb változtatásokkal jelenik meg, például eredetileg az igazi szerelem érett szerelemként, az érdekes élet élvezetes életként szerepelt (a hedonizmusra utaló konnotációkkal). Rokeach módszerét is érte kritika (l. Váriné Szilágyi, 1987:158) azért, mert az általa kiválasztott értékek nem fedik le az egész értékmezõt, amelyet a modern társadalmakban komplexebbként tüntetnek fel. Ezért saját kutatásommal kapcsolatosan is elõzetesen rögzítem, hogy nem a teljes értékmezõ feltérképezésére teszek próbálkozást, hanem csak a rendelkezésemre álló értékhalmaz feldolgozására törekszem. Az egyes értékekre kapott válaszok átlagait az 1. grafikon tartalmazza. Látható, hogy egy érték – a hatalom – kivételével, mindegyik érték esetében nagyobb az adott értéket preferálók, mint az azt elutasítók aránya. Hat olyan érték van, amelyeknek a mintánkban adódó átlaga meghaladja a 4.6-t, ezek: a családi biztonság, a békés világ, az igaz barátság, a szerelem/boldogság, a szabadság és a belsõ harmónia. Másik nyolc érték esetében 4.0 körüli átlagot regisztráltunk. A sor végén a vallásos hit (3.47) és a hatalom (2.61) található, ezek azok az értékek, amelyek szerint leginkább megoszlik a vizsgált személyek preferenciája.

180

1. grafikon Az egyes értékek átlaga csökkenõ sorrendben Mozaik 15–19 (1 – egyáltalán nem fontos, 5 – nagyon fontos) 5

5.0

4.85

4.80

4.77

4.73

4.62

4.61

4.5 4.19

15-19 évesek

4.18 4.00

4.0

3.99

3.98

3.96

3.95

3.85 3.47

3.5

3.0 2.61

2.5

2.0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

1

családi biztonság

9

gazdagság (anyagi javak)

2

békés világ

10

nemzet szerepe

3

igaz barátság

11

a változatos élet

4

szerelem/boldogság

12

a tradíciók tisztelete

5

szabadság (a cselekvés és a gon dolkodás szabadsága)

13

kreativitás (eredetiség, fantázia)

6

belsõ harmónia

14

szépség

7

az érdekes élet

15

elszakadás az evilági terhektõl (vallásos hit)

8

társadalmi rend (stabilitás a társadalomban)

16

hatalom (ellenõrzés mások felett, dominancia)

15

16

A család és a béke értéke a legtöbb kutatatásban hasonlóan erõs preferenciákat mutatóan pozitív (l. pl. Füstös–Szakolczay, 1999). A vizsgált korosztály legnagyobb hányada még a szüleivel él, ezért itt egyértelmû, hogy a család a fiatalok esetében nem egy elképzelt jövõbeni, általuk alapítandó családra, hanem a kibocsátó ’otthonra’ utal. Talán elmondható, hogy ez az az érték, amelyikben leginkább összefonódik, az, ’ami van’ azzal,

181

’ami fontos, ami kell’. Ez arra is utalhat, hogy a fiatalok esetében a családon belül a szülõkkel adódó esetleges konfliktusaik ellenére – feltételezem, hogy kisebb-nagyobb konfliktusok mindenhol elõfordulnak –, az értékek szintjén tudatosult, hogy életükre a család gyakorolja a legnagyobb befolyást. Továbbá a szerelem és a barátság értékeirõl elmondható, hogy ezek tipikusan az életkorhoz, illetve a fiatalok életviteléhez kapcsolódó értékek (lásd kortárscsoportok). Megállapítható tehát, hogy a 15–19 éves korosztály esetében a privát szféra biztonságához (ideszámítva a belsõ harmóniát is) kapcsolódó értékek pozitív értékelése megelõzi a többi érték preferenciáit. Az egyes egyének értékelései közötti eltérések minimális különbsége a privát szféra értékeire vonatkozóan arra utal, hogy ezek az értékek kulturálisan rögzítettek, az egyéni értékpreferenciák ez esetben életkor-specifikus kulturális minták lenyomatai. Az értékkérdésekre kapott válaszok kapcsán egy módszertani jellegû megfigyelésre szeretnék kitérni. A 16 kérdésre egyéni szinten kapott válaszokat átlagoltam, és megnéztem, ez hogyan oszlik meg a vizsgált populációban. Ezen mutató esetében megfigyelhetõ, hogy az esetek (544 érvényes esetet kapunk, vagyis ennyien vannak, akik mindegyik kérdésre válaszoltak) 1,5%ában kapunk 3-nál kisebb értéket, 35,4%-ban 3 és 4 közé esõ, és 63,1%-ban 4 és 5 közé esõ értéket. Ez azt jelzi, hogy a kérdéseket globálisan együttvéve („mennyire fontosak ezek az értékek számodra együttvéve”) a válaszadás inkább a pozitív értékelés felé hajlik. Tehát elenyészõ azon fiatalok aránya, akik nem találtak olyan pozitív értékeket a listán, amelyek ne tudnák ellensúlyozni az egyes értékkel szembeni esetleges elutasítást. A második, értékrendre vonatkozó kérdésblokk7 eredményeit a 2. ábra mutatja. Ezek a kérdések már nem annyira elvont terminusokat tartalmaznak, mint az elõzõ blokk kérdései, így ezek az értékek jellegükben közelebb állhatnak ahhoz, amit

182

Morris operatív értékaspektusnak nevezett. Az elõzõektõl ezek a kérdések a skála méretében is különböznek (0 – egyáltalán nem fontos, 10 – nagyon fontos). A családra vonatkozó kérdés itt is megjelenik, és a válaszok úgyszintén a legmagasabb preferenciát jelzik. A legtöbb érték itt is magas, 7,5 feletti pozitív preferáltságot kapott. Az egyetlen kivétel a ’politika, közélet’, melynek átlaga 3,8, ami összességében inkább elutasítást jelez. 2. grafikon Az egyes értékek átlaga csökkenõ sorrendben Mozaik 15–19 (0 – egyáltalán nem fontos, 10 – nagyon fontos) 10 .0

9.64

9.43 9.02

9 .0

8.86

8.81

8.72

15 -19 évesek

8.67 8.40 8.12

8.08

8 .0

7.97

7.74

7.53

7 .0

6 .0

5 .0 3.80

4 .0

3 .0 1

1 2 3

2

3

4

5

6

7

a család a saját jövõjével kapcsolatos elképzeléseinek megvalósulása a barátok

8

9

10

11

12

13

8

a kérdezett jövedelme

9

a kérdezett nemi identitása (férfi / nõ) a pénz

10

14

4

a szabadidõ, a kikapcsolódás

11

5

a kérdezett “magyarsága”

12

hogy mennyi re érzi magát hasznosnak a társadalomban kultúra, mûveltség

6

a kérdezett mûveltsége

13

a saját vallása, hite

14

a politika, a közélet

7

a környezet állapota

Ha az elõzõ kérdésblokkból összehasonlítjuk a vallásosságra vonatkozó (’elszakadás az evilági terhektõl’) érték átlagát (3,47)

183

az ebben a kérdésblokkban szereplõ ’mennyire fontos, hogy mi a saját vallása, hite’ kérdésre kapott válaszok átlagával (7,53), azt tapasztaljuk, hogy bár a két skála különbözik, a második relatív preferáltsága magasabb, mint az elõzõé. Hasonló tendencia figyelhetõ meg a korábban bemutatott ’gazdagság’ (átlag 4,00) és az itt szereplõ, hasonló értelmû ’pénz’ (átlag 8,08) értéke között. Ezek a különbségek arra hívják fel a figyelmet, hogy az értékekre vonatkozó kérdések csekély jelentésváltozása, vagy a skála átalakítása is megváltoztathatják a válaszokból nyert adatokat. Ezért a továbbiakban végig külön mutatom be a kétféle kérdéstípusból nyert adatokat.

Értékfajták Schwartz és munkatársai (2003:117) kutatásukban az egyes értékeket szembeállították aszerint, hogy az egyes értékek, mint célok elérése inkább az egyén, vagy inkább a közösség/a csoport érdekeit szolgálja. Értéktípusokat alakítottak ki, ezeket empirikusan több érték összekapcsolásából állították össze. Az egyéni érdekeket szolgáló értéktípusok közé sorolható a hatalom-, a teljesítmény- (pl. sikeres, befolyásos, ambiciózus), a hedonizmus-, az önállóság-orientált értéktípus valamint az ösztönzést keresõ (pl. érdekes élet) értéktípus. A közösségi érdekeknek alárendelt értéktípusok pedig: a tradicionális, a biztonság- (család biztonsága, társadalmi rend), konformitás- (pl. fegyelem, engedelmesség) és a jóindulatúság-orientált értéktípusok (pl. segítõkész, becsületes, szerelem, igaz barátság). Számba vettem az általam vizsgált értékeket és csoportosítottam azokat, amelyek egyértelmûen besorolhatók a két, szembeállított általános értéktípus valamelyikébe, ezeket az alábbi táblázat tartalmazza. Ha visszatekintünk az 1. és 2. diagramra, akkor elmondható, hogy a mintánkban egyik értékfajtához sorolt érték preferenciája sem „dominál” a másik felett. Tehát egyaránt találunk erõs/gyenge preferenciájú egyéni és közösségi értékeket is.

184

5. táblázat Az értékek tipizálása inkább az egyé nek érdekeit szolgálják

inkább a közösség / csoport érdekeit szolgálják

érdekes élet

békés világ

kreativitás

igaz barátság

belsõ harmónia

a család biztonsága

szabadság

társadalmi rend

szépség

a nemzet biztonsága

változatos élet

a tradíciók tisztelete

hatalom

politika, a közélet

gazdagság

a környezet állapota

a saját jövõjével kapcsolatos elképzeléseinek megvalósulása

mennyire érzi magát hasznosnak a társadalomban

Korspecifikus értékek? – életkor szerinti különbségek A vizsgált korcsoport értékei kapcsán feltevõdik az a kérdés, hogy ezek mennyiben specifikus, a korosztályra jellemzõ értékek. Rokeach eredményei szerint az életkorral párhuzamosan nõ a családi biztonság fontossága és csökken olyan értékek fontossága, mint az izgalmas élet és a szabadság (Váriné Szilágyi, 1987:156). Schwartz és munkatársai is hasonló következtetésre jutottak, éspedig az életkor negatívan korrelál a hedonizmus értékeivel és pozitívan a biztonsági értékekkel (Schwartz:147). A ’80-as években Magyarországon végzett kutatás eredményei szerint a felnõtt és az egyetemista minta közötti különbségekben hasonló tendenciákat mutatnak (Hankiss–Manchin–Füstös–Szakolczai, 1982 II:364). Az egyetemisták számára fontosabb a barátság, a szabadság, az érdekes élet, és kevésbé fontos a család, az udvariasság, a társadalmi megbecsülés, az anyagi jólét.

185

3. grafikon Az egyes értékek átlaga korcsoportok szerint Mozaik2001, átlagok (1 – egyáltalán nem fontos, 5 – nagyon fontos) 5.0 15-19 20-24

4.5

25-29

4.0

3.5

3.0

2.5

2.0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

1

családi biztonság

9

gazdagság

2

békés világ

10

nemzet szerepe

3

igaz barátság

11

változatos élet

4

szerelem / boldogság

12

a tradíciók tisztelete

5

szabadság

13

kreativitás

6

belsõ harmónia

14

szépség

7

érdekes élet

15

vallásos hit

8

társadalmi rend

16

hatalom

14

15

16

Ezzel kapcsolatosan lehetõségem van összehasonlítani a Mozaik2001 adatait korcsoportok (15–19, 20–24 és 25–29 évesek) szerinti bontásban.8 Az eredményeket a 3. és 4. számú diagramok tartalmazzák. Meglepõnek tûnhet, hogy nagyon kevés szignifikáns eltérést találunk. Másrészt az érdekes és a változatos élet, a szépség, a szabadidõ és a barátság az idõsebb, 25–29 éves korosztály számára már kevésbé fontos, mint a náluk fiatalabbaknak. Párhuzamosan növekszik a belsõ harmónia és a pénz fontossága.9 Ezekrõl az értékekrõl mondható el, hogy leginkább kapcsolódnak az egyének életviteléhez, így a generációs

186

különbségek az életvitelben hatással vannak az ehhez kapcsolódó értékekre is – ez megfelel az elõzetes várakozásoknak is. A többi értékre viszont az életkor nincs hatással, ennek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a legtöbb, általunk vizsgált érték nem korspecifikus. Ezek esetében más társadalmi törésvonalak hatásával kell számolnunk, amelyek az egyes korcsoportok szintjén jelentkeznek. 4. grafikon Az egyes értékek átlaga korcsoportok szerint Mozaik2001, átlagok (0-eegyáltalán nem fontos, 10-n nagyon fontos) 10

9

8

7 15-19 6

20-24 25-29

5

4

3 1

1 2 3

2

3

4

5

6

7

a család a saját jövõjével kapcsolatos elképzeléseinek megvalósulása a barátok

8

9

10

11

12

13

8

a kérdezett jövedelme

9

a kérdezett nemi identitása (férfi / nõ) a pénz

10

14

4

a szabadidõ, a kikapcsolódás

11

5

a kérdezett “magyarsága”

12

hogy mennyi re érzi magát hasznosnak a társadalomban kultúra, mûveltség

6

a kérdezett mûveltsége

13

a saját vallása, hite

14

a politika, a közélet

7

a környezet állapota

187

Különbözõ felmérések eredményeinek összehasonlítása A továbbiakban a Mozaik felmérés adatait a két korábbi (1999-es és 2001-es) középiskolás minta, valamint a Mozaik kutatás belsõ-erdélyi román alminta és a magyarországi Mozaik 2000 felmérés adataival hasonlítom össze. Ha megnézzük az 5. ábrát, akkor megfigyelhetjük, hogy a három erdélyi magyar minta eredményei között a legtöbb érték esetében nincs jelentõs különbség.10 A magas preferáltságú értékek átlaga az egyes almintákban nagyon hasonló tendenciákat jelez. Kisebb eltérések figyelhetõk meg azon értékek esetében, amelyeknél inkább megoszlik a mintaalanyok véleménye, ezek közül a gazdagság materiális értéke és a vallás értékelése között mutatkozik szignifikáns eltérés (szig. szint 0.001), mindkettõ a Mozaik felmérés esetén jelzi a legerõsebb preferenciát. Mivel a két korábbi felmérésben a lányok felülreprezentáltak voltak, az elméleti líceumokra vonatkozó adatokat összehasonlítottam külön-külön fiúkra és lányokra is (6., 7. grafikon). Látható, hogy a Mozaik kutatás esetében az elméleti líceumokba járó fiataloknál a gazdagság és a vallásosság felértékelõdése inkább a lányoknak tudható be, annak ellenére, hogy a mintán belüli súlyuk kisebb. A fiúk esetében elmondható, hogy olyan, magas preferáltságú értékek esetében, mint a családi biztonság, barátság, szerelem, a Mozaik kutatás átlagai már a lányokéval azonos szintre kerültek, míg a két elõzõ felmérés esetén a fiúk preferenciái a lányokénál alacsonyabb szinten jelentkeztek. Bár a két korábbi minta nem reprezentatív az erdélyi magyar középiskolásokra, ennek ellenére úgy tûnik, hogy egyrészt idõben nagyon kevés elmozdulás történt az értékek szintjén, másrészt sikerült a két korábbi minta esetében is több-kevésbé ’belõni’ a középiskolások értékrendjét (kisebb eltérések a hibaszázalékból adódhatnak).

188

5. grafikon Értékpreferenciák az egyes mintákban átlagok (1- egyáltalán nem fontos , 5- nagyon fontos) 5.0

4.5

4.0

1999

3.5

2001 Mozaik-elmlic

3.0

Mozaik 2.5

2.0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

1

családi biztonság

9

gazdagság (anyagi javak)

2

békés világ

10

nemzet szerepe

3

igaz barátság

11

változatos élet

4

szerelem / boldogság

12

a tradíciók tisztelete

5

szabadság

13

kreativitás

6

belsõ harmónia

14

szépség

7

érdekes élet

15

vallásos hit

8

társadalmi rend

16

hatalom

16

6. grafikon Értékpreferenciák az egyes mintákban fiúk, átlagok (1- egyáltalán nem fontos , 5- nagyon fontos) 5.0

FIÚK 4.5

4.0

3.5 1999 2001

3.0

Mozaik elmlic 2.5

2.0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

189

7. grafikon Értékpreferenciák az egyes mintákban lányok, átlagok (1- egyáltalán nem fontos , 5- nagyon fontos) 5.0

LÁNYOK 4.5

4.0

3.5 1999 2001

3.0

Mozaik elmlic 2.5

2.0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

Még egy összehasonlítási lehetõség adódik, ha az erdélyi magyar fiatalok értékrendjét az erdélyi román11 és a magyarországi magyar fiatalok mintáján kapott eredményekkel mérjük össze. A magyarországi adatok csak a teljes 15–29 éves korosztályra vonatkozóan álltak rendelkezésemre, ezért erre a korcsoportra vonatkozó adatokat mutatom be a másik két minta esetén is (8. és 9. ábra). Itt a következõ tendenciák figyelhetõk meg: – a magyarországi fiatalok az erdélyi magyaroknál és románoknál fontosabbnak tartják a materiális értékeket, viszont jóval kevésbé vallásosak ezeknél. Ebben a magyar társadalom szekularizált jellegére utaló korábbi megfigyelések köszönnek vissza (l. pl. Hankiss–Manchin–Füstös–Szakolczai, 1982 I-II.). – a románok a magyaroknál a szépség és különösen a hatalom értékeit (eddigi leglényegesebb különbség) találták fontosabbnak, ez viszont alapvetõ kulturális különbségekre utal a magyar és a román fiatalok között.12 – az erdélyi magyarok esetében a nemzeti identitás relatív preferáltsága tûnik ki.

190

– a többi érték esetében nincsenek vagy csak csekély különbségek jelentkeznek, ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a vizsgált értékek legtöbbje nem kultúrspecifikus. 8. grafikon Értékpreferenciák az erdélyi magyar és román, illetve magyarországi magyar fiataloknál 15-229 évesek, átlagok (1 – egyáltalán nem fontos , 5 – nagyon fontos) 5.0

4.5

4.0

3.5 erdélyi magyar erdélyi román

3.0

magyarországi 2.5

2.0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

1

családi biztonság

9

gazdagság (anyagi javak)

2 3 4 5 6 7 8

békés világ igaz barátság szerelem / boldogság szabadság belsõ harmónia érdekes élet társadalmi rend

10 11 12 13 14 15 16

nemzet szerepe változatos élet a tradíciók tisztelete kreativitás szépség vallásos hit hatalom

15

16

Ugyanakkor azt feltéteztem, hogy a korcsoportok közötti eltérések hasonlóan jelentkeznek a három mintában, ezért a 1519 éves korosztály esetében is valószínûleg ugyanezek a különbségek jelentkeznek.

191

9. grafikon Értékpreferenciák az erdélyi magyar és román, illetve magyarországi magyar fiataloknál 15-229 évesek, átlagok (0- egyáltalán nem fontos , 10- nagyon fontos) 10.0

9.0

8.0

7.0

6.0 erdélyi magyar erdélyi román

5.0

magyarországi 4.0

3.0 1

1

2

3

4

5

6

a család

7

8

9

10

11

12

8

a kérdezett nemi identitása (férfi / nõ)

13

2

a saját jövõjével kapcsolatos elképzeléseinek megvalósulása

9

a pénz

3

a barátok

10

hogy mennyi re érzi magát hasznosnak a társadalomban

4

a szabadidõ, a kikapcsolódás

11

kultúra, mûveltség

5

a kérdezett nemzeti identitása

12

a saját vallása, hite

6

a kérdezett mûveltsége

13

a politika

7

a kérdezett jövedelme

Társadalmi kategóriák szerinti különbségek Az alábbiakban a Mozaik15–19 mintára vonatkozóan a település típusa, a nem és az elméleti líceumba járás/nem járás szerint mutatom be az azokat az értékékeket, amelyek esetében szignifikáns eltérések mutatkoznak.

192

Településtípusok Mielõtt rátérnék a településtípusok szerinti (falu, község illetve város) különbségek bemutatására, utalnék a minta településtípusok szerinti rétegzõdésére. A 6. és 7. táblázat az apa iskolai végzettsége és a vagyoni helyzet szerinti különbségeket mutatja be. Látható, hogy a városi minta esetében sokkal magasabb az iskolai végzettségû apák aránya. Az egyetemi végzettségû apák aránya falun elenyészõ (0,84%), viszont jóval magasabb az általános iskolai végzettségûek aránya (29,11%). 6. táblázat Az apa iskolai végzettsége – településtípus szerint (Mozaik 15–19, százalékban) (%) általános szak-iskola

szak-kö- elméleti zép líceum

technikum

fõiskola egyetem össz

megye3 székhely 1 más város

9.77

26.05

10.70

21.40

11.16

2.79

18.14

100

4.72

29.25

12.26

26.42

4.72

4.67

18.69

100

község, falu

29.11

42.19

10.97

13.50

2.11

1.27

0.84

100

A vagyoni helyzet szerint is hasonló különbségek figyelhetõk meg. A család vagyoni helyzetének jellemzésére készítettem egy szintetikus mutatót, amelynek referencia egysége a háztartás.14 A csoportok az így létrehozott vagyoni index kvartilisei szerint különülnek el. A kialakított változó indikátora lehet a család relatív vagyoni helyzetének, ezért az elemzésben belsõ (csoportok közötti) összehasonlításra alkalmas. A 7. táblázat adatai szerint a legnagyobb különbségek az alsó és a felsõ vagyoni helyzet között vannak, míg a két középsõ csoport nem mutat eltérést az egyes településfajták szerint: megyeszékhelyen 8% körüli az alsó klaszterbe tartozók aránya, míg falun ugyanennyi az aránya a felsõ csoportba tartozóknak. Ezt nem is találhatjuk meglepõnek, ha figyelembe veszzük, hogy az apa is-

193

kolai végzettsége erõs pozitív összefüggést mutat a vagyoni helyzettel (béta érték 0,490). Összességében megállapítható, hogy a falusi fiatalok sokkal hátrányosabb helyzetben vannak, mint városi kortársaik. Ez úgy is megfogalmazható, hogy a falun élõ fiatalok számára a származási család kulturális (apa iskolai végzettsége) és anyagi tõkéje (vagyon) jóval kedvezõtlenebb indulási pozíciót biztosít. 7. táblázat Vagyoni helyzet – településtípus szerint (Mozaik 15–19, százalékban) Vagyonklaszterek (%) alsó

alsó-közép felsõ-közép

felsõ

össz

megyeszékhely

8.04

24.11

25.89

41.96

100

más város

16.96

29.46

26.79

26.79

100

község, falu

43.90

23.98

23.58

8.54

100

25

25

25

25

Az alábbi táblázat az egyes iskolatípusokba járók arányát mutatja településfajták szerint. Látható, hogy a falusiak esetében az iskolából való kilépés sokkal nagyobb arányú. A mintában a nem tanulók aránya falun 42%, míg ugyanez az arány a nagyvárosiak esetében csak 12,05%. 8. táblázat Hol tanul? – településtípus szerint (Mozaik 15–19, százalékban) (%)

nem ta- általános szak-is- szak-kö- elméleti nul kola zép líceum

technikum

fõiskola egyetem

össz

megyeszékhely

12.05

1.79

3.13

16.07

50.00

2.68

2.68

11.61

100

más város

22.12

-

7.96

13.27

46.02

1.77

2.65

6.19

100

község, falu

42.00

2.00

5.60

16.00

30.00

2.00

0.40

2.00

100

194

Az értékpreferenciák településtípus szerinti eltéréseit a 10. és 11. grafikonon ábrázoltam. A városi fiatalok fontosabbnak értékelik a változatos és az érdekes életet, a kreativitást és az igazi barátságot – ezek olyan ifjúságspecifikus értékek, amelyeket a fiatalok életviteléhez szokás kapcsolni. Ugyanakkor – elõzetes elvárásaink ellenére – nem találtunk szignifikáns különbségeket olyan értékek mentén, mint a vallásosság, a nemzethez való tartozás fontossága vagy a tradíciók megõrzése. Tehát a városi fiatalok esetében az újhoz, a változatossághoz való pozitívabb viszony nem jár együtt a tradicionális értékek elutasításával. A második értékcsoport esetében kimutatható szignifikáns eltérések a 11. grafikonon láthatók. Kiemelném ezek közül a mûveltség és a kreativitás eltérõ preferenciáját a két településtípus között. Ez azt jelenti, hogy a városi fiatalok esetében a kulturális erõforrások megszerzése egy tudatos erõfeszítés eredménye, amely ezen érték felvállalását hozza magával. 10. grafikon Egyes értékek15 preferenciája településtípus szerint Mozaik15–19, átlagok (1- egyáltalán nem fontos , 5- nagyon fontos) 5.00 4.83

4.75

város falu

4.77 4.69

össz

4.50 4.34

4.25

4.20

4.00 3.96

4.11

4.12

3.98

3.95

3.82

3.75

3.69

3.50 igaz barátság

érdekes élet

változatos élet

kreativitás

195

11. grafikon Egyes értékek16 preferenciája településtípus szerint Mozaik15–19, átlagok (0- egyáltalán nem fontos , 10- nagyon fontos) 9.5 város

9.16

9.0

9.02

9.02

8.82

8.86 8.64

8.5

falu 8.96

össz

8.72 8.38 8.21

8.09

8.0

7.97 7.74 7.62

7.5 7.27

7.0 a barátok

a szabadido, a kikapcsolódás

a kérdezett muveltsége

hogy mennyire érzi magát hasznosnak a társadalomban

kultúra, muveltség

Nemek Az értékpreferenciák nemek szerint összehasonlítása már kevesebb szignifikáns eltérést jelez. A fiúk esetén fontosabbnak mutatkozik a gazdagság, a pénz, ezzel szemben a lányok értékelik fontosabbnak a vallásos hitet és a saját mûveltségüket. 9. táblázat Értékdifferenciák nemek szerint17 (Mozaik 15–19, átlagok) fiúk

lányok

össz

gazdagság

4.13

3.88

4.00

vallásos hit

3.26

3.67

3.47

a saját mûveltsége

8.47

8.96

8.72

a pénz

8.39

7.79

8.08

A többi változó esetében ilyen különbségeket nem sikerült kimutatni, ezért ezen adatok alapján az a hipotézis fogalmazha-

196

tó meg, hogy a két nem képviselõi között, – az általunk vizsgált értékeket érintõ – lényeges értékrendbeli eltérés nem tételezhetõ.

Iskolai oktatásban való részvétel : elméleti líceumba jár(t)/nem jár(t) Az elméleti líceumok társadalmi szerepérõl elmondható, hogy továbbra is betöltik azt a szerepüket, amit a felsõfokú oktatásba való bejutás esélyeinek meghatározásában diákjaiknak hagyományosan biztosítottak. Tehát míg korábban a kisszámú líceumi diákság körébõl kerültek ki a (kis számban) felsõfokon továbbtanulók, ma már a kiterjedt felsõoktatásnak a kiterjedt középiskolai oktatás (a szakképzés visszaszorulásával) biztosítja a megfelelõ hallgatói létszámot. Bár az esetszámok kicsik, tájékozódásképpen közlöm, hogy adataink szerint az elméleti líceumokba járók 97%-a (83% egyetemen), míg a szakközépiskolába járók 87%-a (43% egyetemen) szeretne továbbtanulni. A továbbtanulási szándék – fõleg az egyetemre vonatkozóan – realizálódása ugyanakkor a szakközépiskolások esetében kevésbé valószínûsíthetõ, mint az elméleti líceumokba járók esetén. Esetükben inkább a rövidebb, posztliceális vagy fõiskolai képzés felé történõ átirányulást prognosztizálhatjuk. Az iskolai életszakasz ilyen meghosszabbításának elsõ lépcsõfoka tehát az elméleti líceumba való bekerülés. Ez az itteni diákok körében a kulturális tõke megszerzésének fontosságát, ennek tudatosulását jelentheti – szemben a nem elméleti líceumokba járókkal, akik esetében a rövidebb iskolai életszakasz korábbra hozza az anyagi önállóság megteremtésének igényét, és ezáltal a materiális értékek felértékelését. Ezen elõzetes hipotéziseinket az adatok is igazolni látszanak. A két alminta között az eddig látottaknál már markánsabb eltérések jelentkeznek az egyes értékek között, ezek a 12. és 13. számú grafikonon láthatók. A legnagyobb különbség a kreativitás értékelésében mutatkozik, ezt az elméleti líceumba járók

197

sokkal fontosabbnak értékelik, hasonlóan a szabadságot, az igaz barátságot és a mûveltséget. A nem elméleti líceumba járók ezzel szemben a gazdagságot, a tradíciókat és a szépséget értékelik fontosabbnak (a szépség értelmezésemben itt nem valamilyen elvont esztétikumra, inkább testi, fizikai szépségre utal). Ezek alapján úgy tûnik a két csoport közötti különbség mint a materiális és posztmateriális habitus ellentéte jelentkezik. 12. grafikon Értékpreferenciák elméleti líceumba járók/nem járók szerint Mozaik15–19, átlagok (1- egyáltalán nem fontos , 5- nagyon fontos) 5.00 4 .8 3 4 .7 7

4.75

4 .7 1

4 .7 1

nem elméleti líceum elméleti líceum

4 .6 2 4 .5 2

4.50

Total 4.25 4 .1 8

4 .1 5 4 .0 6

4 .0 0

4 .0 0

4.00

3 .9 6

3 .9 5

3 .8 6

3 .8 4

3 .8 1

3.75

3 .7 1

3 .6 6

3.50 igaz barátság

szabadság

gazdagság

a tradíciók

kreativitás

szépség

13. grafikon Értékpreferenciák elméleti líceumba járók/nem járók szerint Mozaik15–19, átlagok (0- egyáltalán nem fontos , 10- nagyon fontos) 9.0

9 .0 0 8 .7 3

8.0

8 .3 7

8 .3 4 8 .1 4

8 .0 8

7 .7 5

7 .8 6

7 .2 9

7.0 nem elméleti líceum elméleti líceum

6.0

Total

5.0

4 .1 9

4.0

3 .7 9 3 .3 2

3.0 a kérdezett muveltsége

198

a pénz

a muveltség, a kultúra

a politika, a közélet

Feltevõdik a kérdés, hogy ez a különbség a származási háttér vagy az iskola szocializációs hatásából adódik. Ugyanakkor mivel az elméleti líceumba járók között több a lány, azt is szükséges megvizsgálni, hogy a nemnek és az elméleti líceumba járásnak milyen együttes hatása van. Ezért a továbbiakban a településtípus/elméleti líceumba járás, illetve a nem/elméleti líceumba járás páros kombinációiból adódó alcsoportok között hasonlítom össze az egyes értékek szerinti különbségeket. Ezáltal már több érték szerint nyerünk szignifikáns eltéréseket. A kapott adatokat a 14.–17. grafikonokon ábrázoltam. Megfigyelhetõ, hogy az átlagtól leginkább eltérõ preferenciákkal a falun élõ nem elméleti líceumba járók rendelkeznek. Õk értékelik a legalacsonyabb szinten az igaz barátságot, az érdekes és a változatos életet, a kreativitást, a mûveltséget, a szabadságot és a társadalmi rendet, ellenben a legmagasabbra a gazdagságot. Ugyanakkor a társadalmi rendet a falusi elméleti líceumba járók, a kreativitást és a mûveltséget a városi licisták, az érdekes életet és a környezet állapotát a városi nem licisták tartják fontosabbnak. Ez utóbbiak estében elmondható, hogy esetükben a nemzeti identitás fontosabb, mint az egyéb csoportoknál. Az elméleti líceumba járó/nem járó fiúk/lányok között is jelentõs különbségek adódtak (grafikon). A gazdagság értéke esetében látható, hogy a legnagyobb átlagot azoknak a fiúknak az esetében kapjuk, akik nem elméleti líceumba járnak. Az érdekes és a változatos élet, valamint a kreativitás relatív elutasításra talál a nemlicista lányok körében. Õk azok viszont, akik a legvallásosabbak és leginkább tisztelik a tradíciókat. A mûveltséget, a környezet állapotát a licista lányok értékelik a legmagasabbra. Összegezve tehát az eddig bemutatott adatokat elmondható, hogy a társadalmi kategóriáknak az értékek preferáltságában együttesen gyakorolt hatása nagyobb, mint amit korábban külön-külön – település, nem, elméleti líceumba járás esetén – regisztráltunk.

199

Megállapíthatjuk, hogy a tipikus ifjúsági értékek valamint a mûveltséggel kapcsolatos értékek a falun élõ nem elméleti líceumba járók körében találnak a legnagyobb elutasításra. Az elméleti líceum ugyanakkor egy szocializációs/szelekciós közegként mûködik, az itt tanuló diákok – és inkább a városi fiatalok – jellemezhetõk leginkább az önállóságra és az önkifejezésre való törekvéssel, az újdonságokra való fogékonysággal. Az itt tanuló faluról származó diákok sok tekintetben idomulnak városi ’padtársaikhoz’, de más értékpreferenciáik szerint inkább hasonlítanak a líceumba nem járó ’szomszédaikra’. A nemek szerinti különbségek is nyilvánvalóbbak lesznek, ha ilyen felbontásban vizsgáljuk a különbségeket. Így a kulturális és a materiális értékékek preferáltságában megmutatkozó különbség – ellentétes elõjellel persze – az elméleti líceumba járó (városi és falusi) lányok és az ide nem járó falusi fiúk között lesz a legnagyobb. Ugyanakkor a család vagyoni helyzete és az apa iskolai végzettsége szerint is csak kis eltérések jelentkeznek az értékhez való viszonyulásban, ezekre most nem térek ki. 14. grafikon Értékpreferenciák településtípus és elméleti líceumba járás szerint Mozaik15–19, átlagok (1- egyáltalán nem fontos , 5- nagyon fontos) 5.0

város- líceum város- nem líceum falu- líceum

4.5

falu- nem líceum

4.0

3.5

3.0 1

200

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

1

családi biztonság

9

gazdagság (anyagi javak)

2

békés világ

10

nemzet szerepe

3

igaz barátság

11

a változatos élet

4

szerelem/boldogság

12

a tradíciók tisztelete

5

szabadság

13

kreativitás

6

belsõ harmónia

14

szépség

7

az érdekes élet

15

elszakadás az evilági terhektõl

8

társadalmi rend

15. grafikon Értékpreferenciák nem és elméleti líceumba járás szerint Mozaik15–19, átlagok (1- egyáltalán nem fontos , 5- nagyon fontos) 5.0 fiú- nem líceum fiú- líceum lány- nem líceum

4.5

lány-líceum

4.0

3.5

3.0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16. grafikon Értékpreferenciák településtípus és elméleti líceumba járás szerint Mozaik15–19, átlagok (0- egyáltalán nem fontos , 10- nagyon fontos) 10.0 város- líceum 9.5

város- nem líceum falu- líceum

9.0

falu- nem líceum

8.5

8.0

7.5

7.0

6.5 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

201

1

8

a kérdezett jövedelme

2

a saját jövõjével kapcsolatos elképzeléseinek megvalósulása

a család

9

a kérdezett nemi identitása (férfi / nõ)

3

a barátok

10

a pénz

4

a szabadidõ, a kikapcsolódás

11

hogy mennyi re érzi magát hasznosnak a társadalomban

5

a kérdezett “magyarsága”

12

kultúra, mûveltség

6

a kérdezett mûveltsége

13

a saját vallása, hite

7

a környezet állapota

17. grafikon Értékpreferenciák nem és elméleti líceumba járás szerint Mozaik15–19, átlagok (0- egyáltalán nem fontos , 10- nagyon fontos) 10.0 fiú- nem líceum 9.5

fiú- líceum lány- nem líceum lány-líceum

9.0

8.5

8.0

7.5

7.0

6.5 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

Értékstruktúrák, értéktípusok Az elemzés eddigi részében az egyes értékeket elkülönülten, a közöttük fennálló kapcsolatokat zárójelbe téve vizsgáltam. Az értékek hierarchiájáról eddig csak olyan értelemben beszéltem, hogy egyes társadalmi kategóriák, csoportok esetében mely értékek bizonyulnak inkább vagy kevésbé fontosabbnak. Az értékek hierarchikus szervezõdése viszont egyéni szinten is mûködik, az egyének esetén is tételezhetünk az értékek között egy fontossági sorrendet. Vagyis egyes értékek preferenciája bizo-

202

nyos értékek preferenciáját vonhatja maga után, míg más értékekkel kevésbé vagy egyáltalán nem kompatibilisek – ugyanakkor bizonyos értékek között teljesen kontrasztos viszony is fennállhat. Az értékek egyéni szinten ezáltal komplex értékstruktúrákká szervezõdnek. Ezeknek az értékstruktúráknak számos változata alakulhat ki. Tehát elképzelhetõ, hogy ha két érték viszonya az egyik személy számára ellentétesnek tûnik, azt másvalaki éppenséggel összetartozónak látja. Evidenciának tûnik, hogy az egyének értékeiket társas kapcsolataikon keresztül, a társadalmi életben való részvétel során sajátítják el. Ezzel kapcsolatosan felmerülhet az a probléma, ami lényegében az értékek objektivitásával/szubjektivitásával, illetve univerzalitásával kapcsolatos. Az értékszociológia klasszikus paradigmáiban az értékek vagy szupraindividuális, „átívelõ, kötelezõ normaként, azaz közösségi szinten léteznek” (Füstös–Szakolczay, 1999:5) vagy szubindividuálisak, „feltételezhetõen az individuális szükségletekben vannak jelen, és minden emberi lény számára univerzálisak” (uo.)18. Weber szerint ezzel szemben „az értékeket individuális és nem kollektív egységekként kell elemezni, mivel csak az egyén életvezetésének (Lebensführung) mikéntjéhez kapcsolódnak” (uo.). Ez végsõ soron elvezetne a klasszikus szociológiai paradigmáknak – a durkheimi és weberi –a társadalom jellegérõl alkotott koncepciói közötti ellentéthez. Anélkül, hogy az értékek kapcsán a szociológiai paradigmák közötti viszonyra kitérnék, amit fontosnak tûnik ezzel kapcsolatosan kiemelni, az a következõ: – jelen vizsgálat az egyéni értékek kutatásán alapszik; – ezek az egyéni értékek a társadalom normatív kényszere alatt alakulnak, a társadalom viszont az értékek közötti választás lehetõségét is biztosítja az egyén számára; – a döntõ viszont, hogy ezek az értékek közötti választás, illetve ezek közötti kompatibilitási viszonyok kialakítása az egyének feladata;

203

– az így kialakuló egyéni értékstruktúrák számos változatával kell számolnunk; – az érdeklõdés – ezen értékpluralitással ellenében – a társadalomban létezõ tipikus értékorientációk feltárására irányul; – ezután a kialakított értéktípusokat szükséges megvizsgálni abból a szempontból, hogy mely társadalmi csoportokhoz köthetõk leginkább. A továbbiakban törekvésem ezen jellemzõ értéktípusok kialakítására irányul. Módszertanilag ez a faktor-elemzés alkalmazását jelentette, ennek a módszernek a segítségével az értékválasztások hátterében mûködõ értékstruktúrákat lehet felderíteni. Elõzetesen utalnék arra, hogy a legtöbb érték egymás közötti összefüggései (béta-együtthatók, lásd melléklet) között nem találunk negatívakat. Ez azt jelenti, hogy olyan egymást taszító értékek, amelyek a fiatalok számára kontrasztba állíthatóak lennének, nincsenek.19 Az eltérések az egyes értékváltozóknak a többi értékváltozóval vett szignifikáns összefüggéseinek száma (illetve ilyenek hiánya) szerint adódnak. Így a hatalom, a gazdagság és a vallásos hit az a három érték, amelyeknél a legkevesebb, velük szignifikáns összefüggésben álló értékváltozót találunk. Ugyanakkor annak eldöntése is szükséges, hogy mely változókat (értékeket) vonjuk be a faktorelemzésbe. Az 1999-es középiskolás minta esetében az értékrend elemzését minden érték számbavételével végezték (ld. Covrig–Rat; Kiss, 2000). Saját elemzésben nem így jártam el. Megnézve az 1999-es és 2001-es, valamint a Mozaik15–19 mintán az összes változó bevonásával kialakuló faktorstruktúrát, láthatóvá vált, hogy bizonyos értékek nem illeszkednek elég jellegzetes módon a kialakult faktorokhoz. Másrészt pedig a sok változó bevonása (feleslegesen) megnövelte a faktorok számát is. Ezután választottam ki azokat a változókat, amelyek mindegyik minta esetén hasonló faktorok kialakulásához vezettek (itt leginkább a Mozaik mintához viszonyítottam) és az egyes faktorokhoz illeszkedõ változók kö-

204

zötti összefüggések is tipikusnak mutatkoztak. Végül 11 értékváltozóra alkalmaztam a faktor-elemzést. A kialakult értékfaktorokat a 10.–12. táblázatokon mutatom be.20 10. táblázat A faktorelemzés eredménye - Mozaik 15–19 értékek/faktorok

1

a tradíciók tisztelete

0.801

nemzet szerepe

0.735

vallásos hit

0.609

változatos élet

4

0.753 0.244

0.685

igaz barátság

0.758

szerelem/boldogság családi biztonság

3

0.764

érdekes élet kreativitás

2

0.753 0.330

0.525

gazdagság

0.762

hatalom

0.749

Total Variance Explained: 56,430% 11. táblázat A faktorelemzés eredménye - 1999, középiskolások értékek/faktorok

1

családi biztonság

0.785

igaz barátság

0.781

szerelem/boldogság

0.765

változatos élet érdekes élet kreativitás

2

3

4

0.773 0.315

0.635 0.628

0.345

a tradíciók tisztelete

0.698

nemzet szerepe

0.688

vallásos hit

0.674

hatalom

0.817

gazdagság

0.739

205

12. táblázat A faktorelemzés eredménye - 2001, középiskolások értékek/faktorok

1

családi biztonság

0.778

szerelem/boldogság

0.726

igaz barátság

0.723

2

nemzet szerepe

0.769

a tradíciók tisztelete

0.709

kreativitás

0.565

érdekes élet

4

0.482 0.675

változatos élet vallásos hit

3

0.647 0.385

-0.556

hatalom

0.821

gazdagság

0.770

Total Variance Explained: 59,211%

Látható, hogy a sorrendtõl eltekintve, nagyjából ugyanúgy jelenik meg négy faktor mindegyik minta esetén. Ezeket a következõképpen lehetne jellemezni: – a hagyományos értékeket hangsúlyozó értéktípus (tradíciók, nemzet, vallásos hit). Ez az értéktípus a politikai konzervatív értékrend „megfelelõjének” tûnik. – az ösztönzésre, a változatosság keresésére utaló, posztmateriális értéktípus (az érdekes és a változatos élet, kreativitás). Ez számít a jellegzetes ifjúsági értéktípusnak. – a biztonságra irányuló, a privát szféra fontosságát hangsúlyozó értéktípus (szerelem, barátság, család). Ennek az értéktípusnak az értékelése során szükséges szem elõtt tartani azt is, hogy ezen értékek esetén a maximumhoz közeli preferáltságot kaptunk (ld. 1. ábra). Ezen értékrendet „elutasító” fiatalok lényegében csak a maximálisnál alacsonyabb, de ugyancsak pozitív preferenciát mutatnak a barátság, a szerelem vagy a család értékei iránt. – a törekvõ, materiális értéktípus (hatalom, gazdagság). Elsõ látásra a céltudatos, ambiciózus fiatalok értékrendjeként értelmezhetõ.

206

Ezt grafikusan az alábbi ábra szemlélteti (a számok az egyes értékváltozók közötti béta-együtthatók). 18. grafikon A tipikus értékorientációk jellemzõi (Mozaik15–19) barátság

0.394

szerelem CSOPORT SZINTJE

0.229

0.201

a tradíciók tisztelete 0.333

családi biztonság

0.460

0.274

a nemzet szerepe 0.192

vallásos hit

posztmateriális, nyit ottság változatos élet

0.404

érdekes élet 0.310

törekvõ, materiális

EGYÉNI SZINT

gazdagság

0.209

hatalom

kreativitás

A faktorelemzésbõl kimaradt értékekrõl elmondható, hogy a társadalmi rend, a békés világ és a saját társadalmi hasznosság fontosságának értékelése a tradicionális értéktípussal, a mûveltség a tradicionális és posztmateriális értéktípussal hozható összefüggésbe. A szabadidõ és a jövõorientáció (a saját jövõjével kapcsolatos elképzelések megvalósulása) a posztmateriális és a privát szférára irányuló értéktípushoz egyaránt kapcsolható. A szépség értéke a privát szféra és a törekvõ értéktípus vonzáskörébe került. Továbbá utalva Schwartznak a már említett tipizálására, mely az értéktípusokat szembeállítja aszerint, hogy melyek azok, amelyek inkább egyéni érdekekhez (individuális szint) kapcsolódnak, és melyek, amelyek valamilyen társadalmi csoporttal szembeni viszonyt jelenítenek meg –, megállapítható, hogy a posztmateriális és a törekvõ értéktípus az elõbbi, míg a privátszféra (kiscsoportok) és a tradicionális értéktípus (tágabb csoport, közösség) az utóbbi értékfajtához tartozik (lásd ábra).

207

Kiemelt jelentõsége van ezek közül a posztmaterialista értékrendnek. Az ifjúsági habitusok átalakulásával kapcsolatban említettem (10. oldal), hogy a kulturális erõforrások, a kulturális tõkébe és a személy egyediségébe való befektetés jelentõsége növekszik. A posztmateriális értéktípus ezt jeleníti meg az értékek tudatosulásnak szintjén. Ez az értéktípus ugyanakkor összefüggésbe hozható a progresszív individualizáció C. Wallace (1998) féle értelmezésével. Wallace ezzel a különbözõ alternatívák közötti választás lehetõségének pozitív vonatkozásait hangsúlyozza. Másrészt pedig a fiatalnak azt a szándékát is jelzi, hogy az ifjúsági kultúrából (intenzív fogyasztás, szórakozás, életstílusok kipróbálása) minél aktívabban vegye ki a részét. A továbbiakban azt mutatom be, hogy a kialakult értéktípusok hogyan jelennek meg a fiatalok különbözõ csoportjainál (azt láttuk már, hogyan alakul az egyes értékek szerint). Ez annak a hatásnak a vizsgálatát jelenti, amit a fiatalok származása, neme illetve az iskolai oktatás különbözõ formáiban való részvétel gyakorol a tipikus értékorientációk egyéni szinten való jelentkezésére. Az eredményeket a 19.–23. ábrák tartalmazzák, ezek alapján a következõ megállapítások tehetõk: – a legélesebb különbségek a posztmateriális értékrend esetében mutatkoznak, éspedig – az elméleti líceumba járás és a városi lakhely a posztmateriális értéktípus fokozott preferenciájával jár, itt a lányok és a fiúk között nincsenek jelentõs különbségek, a posztmateriális értékek a falun élõ, nem líceumba járók körében találnak a legnagyobb elutasításra – ugyancsak a posztmateriális értékorientáció preferenciája irányában hat a jobb vagyoni helyzet és az apa magasabb iskolai végzettsége – a tradicionális értékorientáció fontossága azon lányoknál jelentkezik, akik falun élnek és nem járnak líceumba, ezzel

208

szemben fokozottabb elutasítást jelez a városi licista fiúk esetében, ugyanakkor a jobb vagyoni helyzet is ebben az irányban hat 19. grafikon Értékorientációk településtípus és elméleti líceumba járás szerint Mozaik15–19, faktorsúly-áátlagok

0 .50 vár os-elméleti vár os-nem elméleti 0 .25

falu-elméleti falu-nem elméleti

0 .00

-0 .25

-0 .50 TRA DICIO NÁLIS

PO SZTMATERIÁLIS

P RIVÁT SZFÉRA

TÖ REKVÖ

20. grafikon Értékorientációk településtípus és nem szerint Mozaik15–19, faktorsúly-á átlagok 0 .50 fiú-vár os lány-vár os fiú-falu

0 .25

lány-falu

0 .00

-0 .25

-0 .50 TRA DICIO NÁLIS

PO SZTMATERIÁLIS

P RIVÁT SZFÉRA

TÖ REKVÖ

209

21. grafikon Értékorientációk nem és elméleti líceumba járás szerint Mozaik15–19, faktorsúly-á átlagok 0 .50 fiú-elméleti lány-elméleti fiú- nem elméleti

0 .25

lány-nem elméleti

0 .00

-0 .25

-0 .50 TRA DICIO NÁLIS

PO SZTMATERIÁLIS

P RIVÁT SZFÉRA

TÖ REKVÖ

22. grafikon Értékorientációk az apa iskolai végzettsége szerint Mozaik15–19, faktorsúly-á átlagok 0 .50 általános szakiskola szakközép elméleti líceum

0 .25

technikum felsofokú 0 .00

-0 .25

-0 .50 TRA DICIO NÁLIS

210

PO SZTMATERIÁLIS

P RIVÁT SZFÉRA

TÖ REKVÖ

23. grafikon Értékorientációk a család vagyoni helyzete szerint Mozaik15–19, faktorsúly-á átlagok 0 .50 legjobb vagyoni helyzet 3 2

0 .25

legr osszabb vagyoni helyzet

0 .00

-0 .25

-0 .50 TRA DICIO NÁLIS

PO SZTMATERIÁLIS

P RIVÁT SZFÉRA

TÖ REKVÖ

– a privát szféra fontosságát érintõ értéktípus esetében nem találunk szignifikáns különbségeket, ezen értékorientáció a fiatalok mindegyik csoportjánál egyformán jelentkezik – az önmegvalósításra utaló értékorientáció a falun élõ nem licista fiúk tipikus jellemzõje, ezzel ellentétes viszonyulást a licista lányok jeleznek. Ez az értékorientáció egy felfelé irányuló mobilitási szándékot mutat, amely ennek útját nem az iskolai oktatásban való részvételben, hanem a munkaerõpiacon való (gyors) érvényesülésben látja, így mint a gazdasági habitus exponense jelenik meg. A kapott eredmények alapján elmondható, hogy a posztmateriális értékorientáció kialakulására a származás jelentõs hatást gyakorol. A kedvezõbb származási pozíció felerõsíti ezen értéktípus preferenciáját (ez ugyanakkor a tradicionális értékorientáció elhalványulásával jár együtt). A kedvezõ származási helyzet ugyanakkor az elméleti líceumba való bekerülés esélyét is növeli, a nyitottság, az ösztönzést keresõ értékorientáció így a kedvezõbb családi háttérrel rendelkezõ licisták privilégiuma lesz. Másrészt a falun élõ nem licista fiatalok ezzel az értékori-

211

entációval szemben negatív viszonyulást mutatnak, esetükben az ifjúsági kultúrában való részvétel fontosságának alacsony értékelése van. A nem licista falun élõ lányok inkább a tradicionális, míg a fiúk a materiális, törekvõ értékorientációval jellemezhetõk. Esetükben ezt a hagyományos nemi munkamegosztásnak az értékek szintjén való megjelenéseként is értelmezhetjük.

A szülõkkel szembeni attitûd és az értékorientáció közötti kapcsolat Tanulmányomnak ebben a részében az eddigi eredményeket felhasználva azt vizsgálom, hogy milyen hatása van az értékeknek a fiataloknak a felnõtt világgal szembeni attitûdjeik alakulására. Itt arról a problémáról van szó, ami az ifjúsági kultúra terjedésének a családi nevelési stratégiáktól való relatív függetlenségében nyilvánul meg. A kortárscsoportok felé való orientáción keresztül érvényesülõ ifjúsági kultúra vagy a tömegkommunikációs médiumokon érkezõ ’tudósítások’ a különféle ifjúságkoncepciókról, életstílusokról olyan tényezõk, amelyek a szülõi befolyástól viszonylag függetlenül fejtik ki hatásukat. Ez azt eredményezheti, hogy adott esetben a gyereknél való elmozdulás egy a szülõi kontrolltól függetlenebb életstílus felé nem jár feltétlenül együtt a szülõknél ugyanilyen elmozdulással a saját stratégiáit illetõen.21 Ez feszültségekhez, súrlódásokhoz vezethet. Ennek a problémának a felismerése az ifjúságszociológiában, az ifjúságcentrizmus fogalmának kialakulásához vezetett. „Az ifjúságcentrizmusban a fiatalok által a felnõtt világ kultúrájával és hatalmával kapcsolatban tapasztalt konfliktus fejezõdik ki.” (Watts–Zinnecker, 1992:72) A felnõttek a fiatalok számára egyrészt pozitív referenciaként szolgálhatnak, akik útmutatást, irányítást adnak. A felnõttek másrészt negatív vonatkoztatási csoportként is funkcionálhatnak az ellenõrzést, a felügyeletet testesítve meg, így az ezzel szemben megnyilvánuló ifjúságcentrizmus egyfajta ifjúsági ’etnocentrizmusként’ jelenik

212

meg. Ez a két irányulás ritkán különül el, nem ellentétes pólusokként kell elképzelni ezeket, hanem inkább, amik többé-kevésbé irányítják a fiatalok gondolkodását, magatartását. A felnõttekkel szembeni pozitív, illetve negatív viszonyulás empirikus megközelítésére elõször egy erre kialakított skála kérdéseit használtam fel.22 Ezen változók szerint nem találtunk jelentõs különbségeket a különbözõ társadalmi kategóriák között. Élesebb különbség mutatkozik viszont a magyar és a román fiatalok között, az adatokat a 24. ábra tartalmazza. Látható, hogy a román fiatalok estében sokkal nagyobb a ’szakadék’ a saját és a felnõtt világ között, mint a magyar fiataloknál (a „nem sokat adok a felnõttek tapasztalatára, inkább a magaméra hagyatkozom” kérdésre adott válaszok átlagainak különbsége a magyar s a román minta között 2,8). Tehát míg a szülõkkel szemben érzett hála ugyanolyan szinten jelentkezik, a román fiatalok esetében a fiatalok saját (érték és cselekvési) orientációja valamint az alkalmazott szülõi nevelési stratégiák közötti dinamikát megjelenítõ konfliktusok érzékelését fedezhetjük fel. 24. grafikon A kortársakkal és a felnõttekkel szembeni attitûd Mozaik15–19, átlagok (1- egyáltalán nem ért egyet, 7- teljes mértékben egyetért) 7.0 6.5 6.2

6.5

6.0

5.9

román minta

6.0

magyar minta 5.3

5.5

5.0

4.0

4.0

4.0 4.0 3.5

3.0

3.0 1

2

3

4

5

6

213

1

tulajdonképpen sokat köszönhetek a szüleimnek

4

nem sokat adok a fel nõttek tapasztalataira, inkább a magaméra hagyatkozom

2

törekszem arra, hogy meg értsem szüleimet, még ha ez idõn ként nehezen is megy

5

a hasonló korú barátaimtól több tapasztalatot szerzek, többet tanulok, mint a szüleimtõl

3

a fiatalok problémáit valójában nagyon kevés felnõtt érti meg

6

a szüleim állandóan beleszólnak olyan dolgokba, amik nem tar toznak rájuk

A továbbiakban ahhoz, hogy az értéktípusoknak a fiatalok felnõtt világgal szembeni viszonyulására gyakorolt hatását vizsgálni tudjam két, ezt a viszonyt megjelenítõ faktort alakítottam ki. Ezeket a 13. táblázat tartalmazza. Az elsõ faktor az ’ifjúságcentrista’, ez egyszerre jeleníti meg a saját csoport (ifjúsági kultúra, kortárscsoportok) irányában mutatkozó pozitív, és a felnõtt világgal szembeni negatív viszonyulást. A második a szülõkkel szembeni hála érzetét, egy empatikus viszonyulást jelez. 13. táblázat A faktorelemzés eredménye Mozaik15–19 (magyar minta) ifjúság-cent- szülõ-emparista tikus nem sokat adok a fel nõttek tapasztalataira, inkább a magaméra hagyatkozom

0,760

a hasonló korú barátaimtól több ta pasztalatot szerzek, többet tanulok, mint a szü leimtõl

0,736

a szüleim állandóan beleszólnak olyan dolgokba, amik nem tar toznak rájuk

0,666

-0,216

törekszem arra, hogy meg értsem szüleimet, még ha ez idõnként nehezen is megy

0,845

tulajdonképpen sokat köszönhetek a szüleimnek

0,836

Az alábbi táblázat a értéktípusok és az ifjúságcentrizmusfaktorok közötti korrelációkat tartalmazza. Látható, hogy az ifjúságcentrista attitûdre egyaránt pozitív hatással van a privát-

214

szféra fontosságának értékelése és a materiális, törekvõ értékorientáció, ezzel ellentétes a tradicionális értékrend hatása. A szülõ iránti empátia a tradicionális értékorientációval áll erõs pozitív összefüggésben, a többi értéktípus esetén nem regisztrálható szignifikáns hatás. 14. táblázat Az értéktípusok és az ifjúságcentrizmus-faktorok közötti korreláció23 - Mozaik15–19 (magyar minta) ifjúság-centris- szülõ-empatita kus tradicionális

-0.130**

0.278**

posztmateriális

xxx

xxx

privát szféra

0.121*

xxx

törekvõ

0.211**

xxx

A posztmateriális értékorientáció nincs hatással sem az ifjúságcentrizmusra, sem a szülõkkel szembeni empátiára, ez azt jelzi, hogy a posztmateriális értékorientáció nem a fiatal/felnõtt közötti generációs törésvonal mentén alakul ki. És mivel láttuk, hogy a társadalmi kategóriák szerinti összehasonlítás fõleg a posztmateriális értékorientációban mutatott jelentõs különbségeket, a fentiek alapján érthetõ, hogy a felnõttekkel szembeni viszony miért nem differenciálódik a fiatalok származása, neme vagy az oktatási formában való részvétel szerint. A szülõkkel szembeni attitûdök valamint fõ értékorientációk közötti viszony jellemzésére az adatbázisban egy másik változó is rendelkezésre áll, ez arra kérdez rá, hogy a fiatalok számára megfelel-e a szülei élete, mint eszmény. Tehát ez a változó is azt a generációs távolságot hivatott mérni, ami a szülõi ház hagyománya, másrészt a fiataloknak ezzel a hagyománnyal esetlegesen szembehelyezkedõ elképzelései, elvárásai között van. Ez esetben is összehasonlítást végeztem az erdélyi magyar, román

215

illetve magyarországi minta eredményei között, a kapott adatokat a 25. grafikon mutatja. Itt is a román fiatalok esetében a legnagyobb a szülõk életformáját elutasítók aránya (19%), ez az információ megerõsíti az ifjúságcentrizmus-skála itemeinek elemzésekor nyert adatokat. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a román fiatalok esetében sokkal nagyobb a fiatalok és a szülõ közötti generációs konfliktus, mint a magyaroknál. Az erdélyi magyarok a románok és a magyarországiak között helyezkednek el. 25. grafikon Megfelel-ee a szülei élete, mint eszmény? 15–19 éves korosztály

erdélyi magyar

51.1

34.2

4.2

9.4

igen

1.0

r észben igen, r észben nem

erdélyi r omán

31.2

40.3

6.8

apámé igen, anyámé nem

19.0

2.7

anyámé igen, apámé nem nem

magyar or szági

45.3

38,8

4.9

9.6

1.0

Egy további érdekes adat származott abból az összevetésbõl, amit a megkérdezett szubjektív anyagi helyzete és a szülõk életformájának elfogadása között végeztem. Egyrészt nem mutatkozott jelentõs különbség abban, hogy a szülõi életét mintának tartják-e saját maguk számára is a fiatalok az objektív társadalmi kategóriák (nem, településtípus, vagyoni helyzet, apa iskolai végzettsége) szerint. Másrészt a család anyagi helyzetének szubjektív értékelése komoly összefüggést jelez a szülõi életformához való viszonyulással. A 26. ábrán látható, hogy azok akik úgy értékelik, hogy gondok nélkül élnek, sokkal nagyobb arányban vallják azt, hogy elfogadják a szülõk által közvetített mintákat. Ezzel szemben azoknál, akik azt mondják, hogy nél-

216

külözések között élnek, megnövekszik azok aránya, akik a szüleik életformáját elutasítják. Ez azt jelzi, hogy a szülõkkel szembeni viszony alakulásának egyik fontos tényezõje a család materiális helyzete – annak ellenére, hogy a vagyoni állapot ennek nem jó indikátora. 26. grafikon Megfelel-ee a szülei élete, mint eszmény? a szubjektív anyagi helyzet szerint Mozaik15–19

gondok nélkül élnek

68.3

25.0

igen beosztással jól kijönnek

54.3

37.6

4.9

r észben igen, r észben nem éppen hogy kijönnek a jövedelmükbõl

44.7

38.0

4.5

11.7

apámé igen, anyámé nem anyámé igen, apámé nem

hónapr ól-hónapr a anyagi gondjaik vannak

43.5

27.4

8.1

19.4

nem

nélkülözések között élnek

33.3

11.1

16.7

5.6

33.3

Lássuk most hogy milyen hatást gyakorolnak a szülõk által közvetített minták értékelésére a fõbb értékorientációk, valamint a felnõtt/szülõi világgal szembeni attitûdök. Az adatokat a 27. grafikon tartalmazza.

217

27. grafikon Megfelel-ee a szülei élete, mint eszmény?24 az egyes értéktípusok és a kortársakkal /felnõttekkel szembeni attitûd szerint Mozaik15–19, faktorátlagok 0 .40

0 .20

0 .00

igen

-0 .20

r észben nem

-0 .40

-0 .60 tr adicionális

posztmat.

pr ivátszfér a

törekvö

ifjúságcentr ista

szülö-empátia

Amint az várható volt, a szülõkkel szemben érzett hála az általuk nyújtott minták elfogadásával jár, ugyanakkor az ifjúságcentrista orientáció ezen minták megtagadását implikálja. Az értékorientációk közül csak a tradicionalista esetében beszélhetünk szignifikáns hatásról, a tradicionális értékek és a szülõi minták elfogadása együtt jár.

Összefoglaló, értékelés Dolgozatomban elsõdlegesen az erdélyi fiatalok értékorientációit vizsgáltam. Az értékek számbavétele ugyanakkor nem teljes, még annak ellenére se, hogy a társadalomban az értékek feltételezett száma – az attitûdökéhez viszonyítva – relatív alacsony. Az általam vizsgált értékeket mérõ változók az értékszociológiai vizsgálatokban használt értékváltozók kisebb szeletét jelentik, így következeztetéseim nem értelmezhetõk abból a célból, hogy egy átfogó, értékfeltáró képet rajzoljunk a vizsgált cél-

218

csoportról. Így a kapott eredményeket én is részeredményeknek tartom, a ’valós helyzet’ megismeréséhez további ’számlálás’ szükséges. Az elemzést az értékek ’elterjedtségének’ bemutatásával kezdtem. Láttuk, hogy olyan értékek, mint a család, a békés világ, a szerelem, a barátság, a belsõ harmónia, szabadidõ nem csak az erdélyi fiatalok esetében, nagyon magas (a maximálishoz közeli) preferenciával rendelkeznek. Ezek olyan, az egyén számára a privát szféra biztonságát garantálni hivatott értékek, amelyekrõl elmondható, hogy társadalmunkban (a kelet-európai, nyugat-európai modern társadalmakban) univerzális hatósugárral rendelkeznek. Ezek közül a szerelem és a barátság, valamint a szabadidõ fontossága az életkor elõrehaladtával csökkenni látszanak, de a 30 év alatti fiatalok ezeket még többnyire fontosnak tartják. Az idõsebbeknél növekszik viszont a materiális értékek fontossága (pénz, jövedelem). Továbbá annak ellenére, hogy két korábbi középiskolás mintán készült felmérés nem volt reprezentatív, a Mozaik felmérés adatainak ezen két felmérés eredményeivel való összevetésébõl kitûnt, hogy idõben (rövid távon) sincs jelentõs elmozdulás az értékek szintjén. Vizsgálatomban a fiatalok értékeibõl kibontakozó tipikus értékorientációk közül a posztmaterialista értéktípus kiemelt jelentõséget kapott. Láthatóvá vált, hogy ez az értékorientáció – melynek vonzásába olyan értékek tartoznak, mint a változatos és érdekes élet, a kreativitás, a mûveltség – leginkább képes arra, hogy a fiatalok eltérõ csoportjainak értékpreferenciáiban megmutatkozó különbségeket felszínre hozza. Megállapítottam, hogy a kedvezõ származási háttér igen komoly hatást gyakorol ezen értékorientáció kialakulására. Másrészt dolgozatomban végig kiemelten kezeltem az elméleti líceumok diákjait. Esetükben – azáltal, hogy az egyetemre egyre nagyobb számban kerülõ fiatalok innen kerülnek ki – beszélhetünk a leginkább egy kinyújtott ifjúsági életszakasz lehetõségérõl. Így szá-

219

mukra a rendelkezésre álló idõ is nagyobb (amihez hozzájárulhat a szülõk biztosította anyagi háttér) az életkorspecifikus tevékenységekben való részvételre (szórakozás), a különbözõ életformák, stílusok kipróbálására, ezáltal a posztmateriális értékorientáció is esetükben a legjellemzõbb. Ezzel szemben a líceumba nem járó, különösen a falun élõ fiatalok számára ezek a lehetõségek csak korlátozottan hozzáférhetõk. Õk kimaradnak a licista társaik által élvezett elõnyökbõl, kiemelendõ a falun élõ, nemlicista fiúk materialista irányultsága, illetve a lányok tradicionális értékorientációja. A faluról származó, líceumba bekerült fiatalok értékei az ide nem járókétól távolodni látszanak. Egyrészt ez annak is betudható, hogy származási helyzetük is kedvezõbb (apa iskolai végzettsége), másrészt értékeik átalakulásában az iskola (illetve kortárscsoportok) szocializációs hatása is érvényesül. A különbözõ értékorientációk és a szülõkkel szembeni attitûdök közötti viszonyt vizsgálva az derült ki, hogy a szülõkkel szembeni pozitív attitûd, illetve a szülõk által közvetített minták elfogadása leginkább a tradicionális értékrend fontosságának hangsúlyozásával jár. A kortársak felé történõ irányultság – párhuzamosan a felnõtt világ mintáival való szembehelyezkedéssel – a tradicionális értékrend elutasításával, és a privátszférára irányuló, illetve a törekvõ, materiális orientáció pozitív értékelésével jár. A posztmateriális értékorientáció nincs hatással sem az ifjúságcentrizmusra, sem a szülõkkel szembeni empátiára, ez jelzi, hogy a posztmateriális értékorientáció nem a fiatal/felnõtt közötti generációs törésvonal mentén alakul ki.

Könyvészet Angelusz Róbert–Tardos Róbert (1995) „Társadalmi átrétegzõdés és szociális-politikai identifikáció” in Szociológiai Szemle 1995.2.

220

Beck, Ulrich (1999) „Túl renden és osztályon?” in Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegzõdés komponensei Budapest: Új Mandátum Kiadó Bourdieu, Pierre (1978) A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése Budapest: Gondolat Bourdieu, Pierre (1999) „Gazdasági tõke, kulturális tõke, társadalmi tõke” in Angelusz Róbert (szerk.) A társadalmi rétegzõdés komponensei Budapest: Új Mandátum Kiadó Cohen, Phil (2001) „Az ifjúsági probléma újragondolása” in Gábor Kálmán (szerk.): Ifjúságszociológiai szöveggyûjtemény (egyetemi jegyzet) Covrig, Anca–Rat, Cristina (2000) „Erdélyi középiskolások értékrend profiljai” in Veres Valér (szerk.): Nemzeti vagy nemzedéki korszakváltás Kolozsvár; Budapest: Limes–Új Mandátum Kiadó Csepeli György (1997) Szociálpszichológia Budapest: Osiris Füstös L. – Könyves-Tóth Ildikó (1988) Gyermeknevelési elvek Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézet Füstös L. – Szakolczay Á. (1999) Kontinuitás és diszkontinuitás az értékpreferenciákban (1977-1997) Budapest: Módszertani Füzetek Hankiss E. – Manchin R. – Füstös L. – Szakolczay Á. (1982) Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendszerének alakulása 1930 és 1980 között I–II. Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézet Kiss Tamás (2000) „Ifjúsági életszakasz és jövõstratégiák az észak-erdélyi nagyvárosok középiskolásai körében” in Veres Valér (szerk.) Nemzeti vagy nemzedéki korszakváltás Kolozsvár; Budapest: Limes–Új Mandátum Kiadó Mannheim, Karl (1969) „A nemzedéki probléma” in Huszár Tibor – Sükösd Mihály (szerk.) Ifjúságszociológia Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Schwartz, S. H. (2003) „Univerzáliák az értékek tartalmában és struktúrájában. Elméleti elõrelépések és empirikus próbák

221

húsz országban” in Váriné Szilágyi I. (szerk.) Értékek az életben és a retorikában Budapest:Akadémiai Kiadó Somlai Péter (1997) Szocializáció Budapest: Corvina Varga Károly (2003) Értékek fénykörében Budapest: Akadémiai Kiadó Váriné Szilágyi Ibolya (1987) Az ember, a világ és az értékek világa Budapest: Gondolat Wallace, Claire (1998) „Ifjúság, munka és oktatás a posztkommunista Európában út az individualizáció felé?” in Korunk 1998. 6. Watts, Meredith – Zinnecker, Jürgen (1993) „Ifjúsági kultúra és politika a német fiatalok körében: Az ifjúságcentrizmus hatásai” in Gábor Kálmán (szerk.) Civilizációs korszakváltás és ifjúság Szeged: Szociológiai Mûhely Zinnecker, Jürgen (1993a) „A fiatalok a társadalmi osztályok terében. (Új gondolatok egy régi témához)” in Gábor Kálmán (szerk.) Civilizációs korszakváltás és ifjúság Szeged: Szociológiai Mûhely Zinnecker, Jürgen (1993b) „Gyermekkor, ifjúság és szociokulturális változások az NSZK-ban” in Gábor Kálmán (szerk.) Civilizációs korszakváltás és ifjúság Szeged: Szociológiai Mûhely JEGYZETEK 1. Mindkét felvétel az egyes régiók 15 és 29 év közötti fiataljaira nem és kor szerint reprezentatív mintáján készült és összesen 1946 esetet tartalmaz. Az erdélyi magyar fiatalok számának területi megoszlásával arányosan Belsõ-Erdélyben és a Partiumban 1196, Székelyföldön 750 személyt kérdeztek meg. 2. Az 1999-es adatfelvételre a Nyílt Társadalomért Alapítvány által finanszírozott “Középiskolások interetnikus együttmûködésének a támogatása” elnevezésû, a 2001esre a Sapientia program keretében került sor. Az 1999-es felmérés esetében a konkrét vizsgálati populáció kolozsvári, szatmárnémeti, nagyváradi és marosvásárhelyi román és magyar elméleti líceumok (gimnáziumok) diákjai. 2001-ben az eredeti mintát módosítva brassói, marosvásárhelyi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, dévai, székelyudvarhelyi és gyergyószentmiklósi magyar diákokok voltak megkérdezve. Ebben a fázisban a mintába az elméleti líceumokba járók mellett szakközépiskolás, tanítóképzõs és képzõmûvészeti líceumba járó diákok is be voltak véve.

222

3. A Mozaik2001 kutatásnak a 15–19 évesek korosztályára kiterjedõ mintáját életkor szerint, a két korábbi felmérésbõl származó mintát az iskolai osztály szerint súlyoztam. 4. Ennek egyik oka abban rejlik, hogy az elõzõ rendszerben elmosódott a határ a szakképzés és az elméleti/ általános képzés között. Másrészt maga a megkérdezett sem tud mindig különbséget tenni a szakiskola/szakközépiskola vagy szakközép/elméleti líceum között. Ugyanakkor az egyes kutatások módszertanilag is különböznek, a két MW-es kutatás önkitöltõs volt ezért ebbõl a szempontból feltételezhetõen pontatlanabb információkat nyújt. 5. Itt az apa osztályhelyzetére vonatkozó változó kialakítása több megfontolás alapján történt. Elsõsorban az Erikson-Goldthorpe féle osztályozásból indultam ki. Az osztálybesorolás az (utolsó) foglalkozás és a munkahelyi beosztás alapján történt. A mezõgazdasági szférában tevékenykedõk aránya kicsi (1% körüli) ezért ezeket a fizikai munkásokhoz soroltam. A felsõvezetõk és nagyvállalkozók döntéshozói jogkörük hasonlósága miatt lettek összevonva. 6. A cél (terminális), illetve eszköz (instrumentális) értékek közötti különbséget az adja, hogy míg az elõbbiek a létezés preferált végállapotaira (amire törekedni kell), addig az utóbbiak a viselkedés preferált módjaira vonatkoznak (ami elõnybe helyezendõ a társadalmi élet különbözõ területein). (Varga, 2003) 7. A kérdõívben szerepelt két, a munkával kapcsolatos kérdés. Ezeket az elemzésbõl kihagytam, mert a korosztály nagy része nem végez keresõ tevékenységet. 8. A a 15–19 évesek mintáján belül az életkor szerint nem találtam szignifikáns eltéréseket. 9. Ezek közül a barátság és a belsõ harmónia esetén a szignifikanciaszint 0.05, a többinél 0.01. 10. A szépség értéke nem összehasonlítható, mert a két korábbi felmérés esetében, mint a természet és a mûvészetek szépsége jelent meg a kérdõívben. 11. A román minta belsõ-erdélyre vonatkozik (Székelyföd kivételével), a 15-29 éves korosztályra reprezentatív (eleszám 721). 12. A hatalom értékében ugyanez a különbség mutatkozott a magyar és a román középiskolások között az 1999-es kutatás szerint is (ld. Covrig-Rat, 2000). 13. Ide vettem be jelentõsége miatt Székelyudvarhelyt is. 14. Ezt úgy hoztam létre, hogy 11 vagyontárggyal való ellátottságra vonatkozó kérdésre kapott válaszokat Z-score módszerrel súlyoztam, majd ezeket egyszerû összeadással összevontam. 15. A különbségek ’az igaz barátság’ esetében 0.01, a többieknél 0.001 szinten szignifikánsak 16. A különbségek a ’barátok’ és a ’szabadidõ’ esetében 0.01, a többieknél 0.001 szinten szignifikánsak 17. A különbségek 0.001-es szinten szignifikánsak 18. lásd pl. Maslow elméletét 19. Az elsõ kérdésblokk 16 értékváltozói közötti kombinációi szerint adódó 120 béta-együttható közül nem szignifikáns 33, 0.05-ös szinten szignifikáns 27 a maradék 60 együttható 0.01 szinten szignifikáns. 20. A faktorelemzést fõkomponens-elemzéssel, Varimax forgatással végeztem, az 1nél nagyobb sajátértékû faktorok kialakítására. 21. A szülõk által fontosnak tartott gyereknevelési elvek elemzése során FüstösKönyves-Tóth (1988) két szembenálló stratégiát mutattak ki. Az egyik a modern szemé-

223

lyiségértékeket hangsúlyozza: önállóság, fantázia, felelõsségérzet, önfegyelem, míg a másik a hagyományos közösségi értékek fontosságára épít: jó magaviselet, udvariasság, engedelmesség. 22. Az ifjúságcentrizmus-skála az említett ifjúságcentrizmus fogalmának operacionalizált változata. Az ifjúságcentrizmus skálát Jürgen Zinnecker és munkatársai alakították ki: elõbb egy 23. ** - 0.001 szig.szintet, * - 0.05 szig.szintet, xxx - szignifikancia hiányát jelzi. 24, majd egy rövidített 10 itemes változatban. Magyarországon Gábor Kálmán alkalmazta elõször, itt az õ fordítása szerepel.

TARTALOM

225