SELYEM ZSUZSA Egész Európa szeretettel Kertész Imre: Mentés másként. Magvető Kiadó, Budapest, 2011. 236 oldal, 2990 Ft. Fordulatos két év feljegyzéseit olvashatjuk a személyességet most is kérdésként, hiányként, fölöslegként vagy éppen giccsként elgondoló Kertész Imre 2001-2003-as naplójában. Éles, világos, kegyetlen, kétségbeejtő és humoros mondatok regényírásról, politikáról, barátságokról, idegenségről, házasságról, öngyilkosságról egy olyan konkrét időszakban, amelyben a világpolitika az ikertornyok robajában hirtelen és látványosan szembesült hazudozásaival és tehetetlenségeivel. Amelyben a történelem egy olyan fejezetéhez érkezünk, ahol megint szűkössé válik a világketrec. Amelyben a szerzőt, idézem, azzal „gyötrik”, hogy Nobel-díjat fog kapni, mi több, meg is kapja. „Émelyítő, nevetséges népszerűségről” ír, amiről persze tudunk, csak ki merte volna ilyen pontosan megfogalmazni. Bár szerkezetét tekintve a napok konvencionális időrendje szerint épül fel, a Mentés másként a datálást nélkülöző, mivel az időhöz való viszonyát nem adottnak, hanem feladványnak tekintő Gályanaplóhoz hasonlít. Különös párhuzamokra figyelhetünk fel: a történelmi, valóságosnak gondolt idő szintjén a Gályanapló az önmagát szocialistának nevező kádári diktatúra harminc, állni látszó évét fogja át – a Mentés másként pusztán két és fél év a, Kertész ártatlannak tűnő, de rendesen aláaknázott megnevezésével, „szabadpiaci demokráciából”. Ez a két intervallum mind társadalmi, mind a naplóíró egyén vonatkozásában az eseményeket tekintve nagyjából ugyanannyi. A belső, vagy fiktív idő felől nézve a Mentés másként a Felszámolás című regény esztétikai kérdéseivel viaskodik, ahogyan a Gályanapló a Sorstalanság írásának fölismeréseivel. (További párhuzam: a Felszámolás a Kaddis „szatírjátéka”, ahogyan a Sorstalanság megírásának csodája és kapcsolata a lélekölő hétköznapokkal A kudarc témája.) Az az egyszerre fiktív és valóságos személy, akit a naplójegyzetek kíméletlen önreflexióval megformálnak, biztosít róla, hogy ebben a szabadpiaci demokráciában mielőtt eljutnánk az esztétikai kérdésekig, kedvünket szegi a művészet puszta létének kérdése, gyanússá váló kérdésessége. Ahogyan a Felszámolás Béje írta búcsúlevelében:
„Nem akarom felütni sátramat az irodalmi zsibvásár piacterén, nem akarom kiteregetni a portékámat.” Kertész pedig azt jegyzi fel 2002. augusztus 25-én: „Noha a Felszámolás teljes mértékben fikciónak látszik – s olykor magammal is elhitetem, hogy az –, tisztában vagyok vele, hogy gyökerei életrajzom mélyeibe nyúlnak, s hogy lényege szerint a regény önbüntetés és vallomásos vezeklés, semmi más.” Talán most sem keres mást, mint amit a csábos diktatúrában: a szabadságot, a függetlenséget, a megfelelési késztetések kicselezését – még ha személyes érdekei ellen tenné is. Az egyik ilyen kertészi szabadság-technika fikció és valóság egymásba-tűnése. Első pillantásra egy olyan mondat, mint „A mű valósága egy másik mű” jólhangzó frázisnak látszhatik, de ez a naplóíró részint maga is az írás folyamatában látja magát (ennek minden következményével: ha nem tud írni, nem érzékeli önmagát, pontosabban nem önmagát érzékeli, hanem a korábbról már ismert Valaki mást), részint a konkrét mindennapok megfigyelései, a megfigyelések továbbgondolásai egy-egy történet felé irányulnak, amelyeknek itt csak nyomait látjuk, szerzőjét – Kertész úgy intézi, hogy feltételezzük, van szerző, de ez nem ő – nem ismerjük. A koldus történetének nyomai a legvilágosabbak, legkörülhatároltabbak (és bár a Felszámolás Keserű nevű figurája szintén nézi ablakából a koldusokat, ott egészen más, karneváli irányt vesz a dolog). A Mentés máskéntban azt olvassuk, hogy 2002. február 20-án a Meineke utcai Mayer-féle csemegeüzlet előtt reggeltől estig ott ül egy középkorú férfi, mellette a tálka, amelybe senki nem dob semmit, március 26-án jobb szeme alatt ütésnyom, április 5-én „mintha minden éjszaka megvernék (ami persze lehetséges)”, május 12-én sehol a koldus, a naplóíró elképzeli a menedékhelyet, a nőt, a szeretőt, a bőgő gyerekeket, akik hozzá tartoznak (megcsalják, megverik, elűzik), június 15-én „[a] koldust soha többé nem fogom látni”, augusztus 10-én megpillantja máshol, egy kurfürstendammi kapualjban, végül 2003. szeptember 26-án bezár a Mayer csemegebolt, ahol a koldus valaha ült. Kertész különleges képessége, hogy a legszikárabb, a közmegegyezés által banálisnak ítélt eszközökkel érzékeltet történeteket, olyan történések nyomait, amelyek túl vannak a praktikus, hasznosítható realitáson. Ez is egy lehetséges válasz a zsibvásárra: „portékája” nem illeszkedik műfaji szabályokhoz, témája nehezen meghatározható, mert
mondatai olyanok, hogy ne legyenek birtokolhatóak, vagy ahogyan a Felszámolásról jegyzi fel: „A történet elbeszélése egyszersmind a történet visszavonása.” A Mentés másként, ideje leírnom, misztika és aktualitás mindig is közvetlen, szenvedélyes viszonyát hordozza, viseli el. A szenvedély (pusztító vagy éltető, többnyire mindkettő) változtatja át a banalitást jellé, annak a szenvedélye, amit korábban valahogy úgy írt le, újra meg újra, hogy nem vagyok hajlandó életemet merő véletlenek esetleges sorozataként tekinteni, vagy amit itt így: „Ha volna isten, istenhívő lennék.” Szeptember 11. után, 2001-ben följegyzi, hogy „összeomlott New York, és az eddigi világrend”, aztán szó van egy idegen hálószobáról, majd a legmélyebb halálvágy sorai következnek (aminek, elsődleges szinten, semmiféle kapcsolata nincs a konkrét világrend összeomlásával, hiszen az égvilágán semmi oka nincsen, hogy könnycseppet ejtsen bármelyik eddigi konkrét világrendért, ezzel kapcsolatban szíves figyelmükbe ajánlom a következő három mondatot, a kertészi humor egyik mesterművét: „Úgy tűnik, az ember, hogy is mondjam, peches fajta. Akármi jóba kezd, mindig rosszul végződik. Röviden így lehetne összefoglalni úgynevezett történelmét.”) Október 3-án (még mindig 2001) a tévében látott természetfilmről, egy vérszopó pinty sajátos életmódjáról jegyez fel pár sort. Ha a sokk hatására netalán a természetben keresnénk nyugalmat, a vérfoltos csőrű, dühös pinty felejthetetlen képe meggyőz arról, hogy onnan, ahonnan Kertész látja a világot, idillre aligha számíthatunk: „[v]alahányszor a természet működésével szembesülnöm kell, mindannyiszor rosszul leszek.” (A Nobel-díj és a vele járó pénzösszeg komoly kísértés az idilli állapotok megélésére, és, esetleg, regisztrálására, szóba is kerül egy svájci luxushotel meg a Reid’s Palace Madeirán, Kertész tudja méltányolni az élet örömeit, az uzsonnát a luxushotel teraszán, a jó könyveket – Sebald: Luftkrieg und Literatur, Reiner Stach Kafka-életrajza, ez is milyen jellemző, hogy effélék vannak nála – de azt írja mégis: „mindegy, az életünket mindenhová magunkkal visszük”, és az ő életéhez egy hódmezővásárhelyi hír is hozzátartozik, miszerint „az államilag odaajándékozott Sorstalanságot a tanulóifjúság demonstratívan összetépi és szétszórja az utcán.” 2002. december 31.) Visszatérve a zárójel előtti gondolatmenethez: a naplóírás idején éppen aktuális szeptember 11-i terrorakciót egy későbbi bejegyzésben úgy láttatja, mint amit a giccses amerikai akciófilmek inspiráltak, melyeknek a végén győzedelmeskedik a jó, amelyhez
„neked, a statisztának semmi közöd; erre a szerepre mindig egy sztárt szerződtetnek, s ennek kiváltsága, hogy életben marad, sőt, a kikötött gázsit is megkapja.” A giccs itt nem csak esztétikai, hanem társadalmi kategória is: giccs az, ami azt képzeli és képzelteti magáról, hogy fölötte áll mindenkinek, rá nem érvényesek sem a törvények, sem a logika szabályai, s ha olyan fordulatot vesz a világ, hogy egy szerződés tiszteletben tartása kiváltság-számba megy, akkor ebben a kiváltságban ő részesül, a katasztrófa mintegy őérte van, hogy ő elhozhassa a rendet és nyugalmat. (Itt, kétségtelen, túlaktualizáltam az olvasatomat, térjünk csak vissza oda, hogy mi történt még tíz évvel ezelőtt, Kertész Imre evangéliuma szerint.) Az történt még tíz évvel ezelőtt, hogy egyszeriben igen sok hang „a zsidókat”, vagy szublimáltabb formában: Izrael politikáját találta felelősnek a terrortámadásokért. Kertész Imre az Izraelt bíráló mondatokat az antiszemitizmus új maszkjának látja. Súlyos állítás, s bár ezer érvet lehet ellene felhozni, azt hiszem, minden oka megvan rá, hogy a racionalitást ne tekinse megkerülhetetlen, univerzális alapelvnek. Prófétai szenvedéllyel sorakoztatja fel retorikus kérdéseit az Izrael politikáját bíráló „ájtatos, ostoba, önfeladó zsidóknak”, idézek belőle, hiszen recenzióm szép címe is innen ered. Hogy lássuk, Európa szeretete mire is vonatkozott: „Nem győzöd álcázni magad, te barom – szólítja meg tehát az Izrael politikáját bíráló zsidókat 2002. augusztusában –, elfelejtetted már, hogy Svájc követelésére J betűt nyomtak az útleveledbe, hogy a franciák táborba csuktak és kiszolgáltattak a náci gyilkosoknak, hogy egész Európa szeretettel nézte a zsidó deportáltak utolsó vonaglásait az auschwitzi gázkamrákban?” 2002 májusában meg nem mulasztotta el följegyezni, hogy Európa szeretetteljes tekintete újra aktuális: „Mindig is zavart a csikorgó érzelmességgel leplezett hazugság, amely Auschwitzot körüllengte. Most, hogy Európa nyíltan hitet tesz Izrael elpusztítása, a zsidók kiirtása, tehát voltaképpen Auschwitz mellett, mintegy megtisztult a levegő.” Gondolom, lesznek e könyvnek olyan olvasói, akiket nem a diktatúrák utáni szabadpiaci demokráciák bírálata, még csak nem is az európai kultúra kritikája fog fájdalmasan érinteni, hanem, például, a magyar társadalom állapotának diagnózisa. „A magyar műveletlenséget ma ismét a magyar kultúrának nevezik.” Frappáns, aktuális megfogalmazás 2001-ből. Bartók koncerten: „lassan nyilvánvalóvá vált, hogy Bartók mindmáig nem vert gyökeret a magyar kultúrában”. Talán joggal lehet erre is érzékenyen reagálni, és Bartók-kultusszal ellenérvelni, de amivel ez a bejegyzés
folytatódik, túl van a cáfolhatóság határán: „földönfutó itt mindenki, aki korszerű nyelven korszerű igazságot árul”. A Mentés másként e napjait olvasva lett nyilvánvalóvá számomra, hogy a konzervatív fordulattal gyanússá, kínossá, veszélyessé, tehát érdektelenné válik az innováció, az iddillé stilizált múltra van igény, egynemű, kiszámítható, változásoktól (de legalább a változások tudomásul vételétől) megkímélt társadalomra: „2001. június 22. Érdekes: Hitler teljes egészében korszerűtlen jelenség volt (egész szánalmas »eszmerendszere« a 19. századi bornírtság terméke), amit azonban létrehozott: Auschwitz mégis a legkorszerűbbnek a leghívebb kifejezése.” 2002. február 20-án „Budapest újabban, hitetlen, kapzsi fiatal poltikusok keze alatt, erkölcsös város lett; ebben a városban, ahol hajléktalanok fagynak meg, és a korrupció újgazdagok házait emeli a tiltott természeti övezetekben, úgyhogy az emberek fuldokolnak a mérgezett, gonosz levegőben, nos, Budapesten keresztyén szellem uralkodik […]” Úgy jegyzi föl Kertész a napi megfigyeléseit, hogy kilenc év múlva is éppen aktuális, ez misztikájának formája, stílusa. Rosszul van nemcsak a természet működésétől, de a vallásos képmutatástól is. „Magyarországon azért nem értenek, mert Magyarország nem keresztény ország”, írja a Nobel-díj átvétele után pár nappal (kiemelés az eredetiben). Sejthető, hogy ez a mondat nem teszi könnyebbé a megértést, de az legalább világos, hogy értelme akkor van, ha nem a felületi ellentmondást vesszük észre a korábbi feljegyzéssel, hanem a keresztény szónak egy másik jelentését, amelyet az egyház történelme folyamán sikeresen leplezett, hallgatott el, banalizált „üres politikai formulává”. Kertész Imre, aki önmagát is a tömegdemokrácia új, mindenre képes, én-nélküli embereként láttatja (aki csak írás közben tapasztalja meg a személyiség koherenciáját), Pilinszkyben, aki a mindent – saját magát különösképpen – félreértő magyar konszenzusban magányosan formálta meg a maga szálkás soraival, hogy Auschwitz után csak úgy realizálható a kereszténység, ha Auschwitz szégyenéről, botrányáról beszél, Pilinszkyben tehát Kertész 2001. június 17-én magára ismer. Képes változtatni egyetlen (néhány) személy egy társadalom tévedésre alapozott konszenzusán? Nem képes. „És a szeretet?” – ez a 2001. július 6-i Kertész-kérdés, a folytatás pedig: „Lehetséges, de nincs.” Az emlékezet-etika határain belül maradva azért ezt kommutatívvá olvashatnánk: Nincs, de lehetséges.
