XI. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia Kolozsvár, 2008. május 23–24
A keresztény (jó) halálkép a középkori irodalomban
Szerző: Deák Zsuzsánna Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar- Néprajz szak I. év Témavezető: Korondi Ágnes Doktorandusz Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Irodalomtudományi Tanszék
Ezen dolgozat megírásakor olyan emberi attitűdök, világnézetek szövegbeli megnyilvánulásaira voltam kíváncsi, amelyek a létezés végességének elfogadására kísérelnek meg stratégiákat kidolgozni. Abból indultam ki, hogy minden kor megalkotja a maga sajátos feldolgozási stratégiáját, így a középkor is. A dolgozat törzsanyagát a késő középkor európai és magyar halálelmélkedések szövegeiből válogattam. A szövegek elemzése során, az etnográfiai rítuskutatás
szempontjait,
illetve
fogalomrendszerét
alkalmazva
a
haláletika
pszichológiáját vizsgáltam. Kutatásom célja, hogy rávilágítsak azokra a módszerekre, melyeket a középkori keresztény világnézet a halálfélelem feloldására alkalmaz és terjeszt a halál művészetét taglaló írások által.
*** Kezdjük az elején, pontosan ott, ahol az ember megfogan és beleszületik a világba. Létezni kezd, sőt tudatára ébred annak, hogy ő van, itt, ebben a valamiben. Nos, hogy mi is ez a valami, ami körülveszi, ez a létközeg, még nem érti, nincs kapcsolatban vele. Ahhoz, hogy élhetővé, lakhatóvá tegye ezt a közeget, meg kell magának magyarázza azt. Az ember erre találta ki a kultúrát, azt a mentális térképet1, melyet használva kapaszkodókat, viszonyulási pontokat és viszonyulást teremt a létezés terében. Az ember ezáltal került kapcsolatba az őt körülvevő közeggel, egyszerre értelmezve is azt. Az ember, amíg létezik, ezen az értelmezési hálón keresztül „kommunikál” az őt körülvevő dolgokkal.
1
Edward TOLMAN, Cognitive Maps in Rats and Men, Psychological Rewiew 55, 1948, 189-208 a mentális térkép fogalmának tágabb jelentésérvel kapcsolatban lásd még: http://www.mentalmap.org/hu/main.htm
2
Ez az értelmezési háló viszont nem egyetlen individum találmánya. Az ember szocializációja során az őt körülvevő társaitól „tanulja meg” a világot, pontosabban azt az egyezményesen megalkotott, absztrakt metaforahálót, amelybe elhelyezi a dolgokat, illetve amelyen keresztül érintkezik azokkal. Ez a kultúraépítmény tehát nem biztos, csupán biztosnak vélt, konszenzusos alapra épül. „Az ember e tekintetben minden bizonnyal méltó a csodálatra, mint rendkívüli építőzseni, akinek ingatag alapokon, mintegy
tovafolyó
vízen
sikerül
egy
végtelenül
bonyolult
fogalomkatedrálist
föltornyoznia- természetesen, hogy ilyen alapokon megállhasson, az építménynek olyannak kell lennie, mintha pókfonalból készülne, oly finomnak, hogy tovaringjon a hullámokkal, ám elég erősnek is, hogy szét ne fújhassa bármilyen szél.”2. Az értelmezési folyamat során tehát metaforákba vetítjük a minket körülvevő világot, fogalmakat teremtünk, viszonyhálókat hozunk létre, bináris oppozícióban álló minőségeket: jót, rosszat, igazat, hamisat, tehát pozitívat és negatívat. Keszeg Vilmos megfogalmazásában a kultúra nem más, mint: „a létezés tragikus, abszurd voltának feloldására, az élet megélhetésére tett kísérlet.”3. Az értelmezés folyamata nem más, mint egyfajta nézőpontba helyezkedés, melynek célja, amint a fenti kultúra-meghatározás
is
megfogalmazza,
a
világ
élhetővé
tevése,
valamiféle
biztonságérzet megteremtése, mely szétoszlat mindenféle idegen érzést, és az életünk feletti uralom illúziójának megteremtése által a szabadság érzetét kelti. Mégis csupán kísérletről van szó, próbálkozásról, tehát nem sikerült, befejezett tényről. Erről tanúskodik az ember által alkotott absztrakt fogalmi rendszerek sokasága is, saját, tanult világképünk bármilyen komplex, bármennyire is igyekszik választ adni a lét kérdéseire sosem lesz befejezett és tökéletes, mindig csupán egy lesz a sok közül, egy tökéletlen alternatíva. Hogy miért? Mert a létezés egyes kérdéseire, problémáira képtelenek vagyunk megoldást találni, ugyanis a megismerés -ha egyáltalán van- véges. Tudatunk például a halállal szemben egyszerűen csődöt mond. Ennek oka a halálban, mint olyanban és egyszerűen emberi mivoltunkban rejlik.
2
Friedrich NIETZSCHE, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, ford. TATÁR Sándor Athenaeum 1992/3, 3–15 3 KESZEG Vilmos, Mezőségi jóslások, etnomantikai elemzés, Sepsiszentgyörgy, Bon Ami, 1997, 5
3
A halál és az ember A halál problematikájának természetével kapcsolatban Király V. István így fogalmaz: „… a halál nyílván továbbra is megmarad »megoldhatatlan« problémának lenni. Vagyis olyannak, amelynek nincs -és voltaképpen nem is lehetséges- egyfajta őt »felszámoló«, vagy »kiküszöbölő«, valamint »egyértelműen« és főként megnyugtatóan instrumentalizálható megoldása sem. Hiszen a halál voltaképpen és mégiscsak metafizikai faktum! Az volt és az is marad, ameddig élő ember egyáltalán megszületik! A létezés tragikuma tehát a létező számára abban áll, hogy számára a halál teljes egészében megtapasztalhatatlan
egyszersmind
megismerhetetlen
és
uralhatatlan,
mégis
elutasíthatatlan és megmásíthatatlan tény. (… ) A meghalás magának az emberi életnek egy olyan lényegi sajátos, döntő és a maga ténylegességében –fakticitásában– meghatározott módon tagolódó folyamata, ill. eseménye, amelyet persze minden eddig élt ember megtapasztalt, és amelyet minden most, ill. valamikor elő ember is meg fog majd tapasztalni.”.4 Ami számomra a legabszurdabbnak tűnik, hogy bár a halál teljes egészében hozzánk tartozik és velünk fog megtörténni „annak voltaképpeni mivoltáról mégis semmiféle közölhető, ellenőrizhető tudásunk sem lehetséges”5 A másik ok, mint fentebb említettem, emberi mivoltunkból fakad. Az állatokkal szemben, a tudattal rendelkező ember nemcsak hogy létezéséről, de halandóságáról is tud, és számára az elmúlás tudása feldolgozhatatlan. „Az állat nem tudja előzetesen a halálát. Ezzel szemben az ember tudatában van – már igen korán –, hogy meg fog halni. Ő tehát az egyetlen olyan élőlény, amely ilyen hosszantartóan és borzalmasan éli meg a félelem érzését.”6. Az elmúlás, egyszerűen „a hang a fejemben, ami én vagyok”- tudat megszűnése be- és felfoghatatlan az ember számára. Félünk, mert nem tudjuk megérteni és ebből kifolyólag uralni sem. Ez a helyzet bizonytalanná tesz, tehát a halálfélelem elsődleges oka maga a bizonytalanság. Nem tudni mikor, hogyan fog bekövetkezni és azt, sem hogy mi lesz utána, vagy egyáltalán lesz-e valami. Ez a nem tudás azt az érzést kelti
4
KIRÁLY V. István, Halandóan lakozik szabadságában az ember, Pozsony, Kaligramm, 2007, 11-15 KIRÁLY, i. m. 56 6 Jean DELUMEAU, Frica în occident secolele XIV-XVIII o cetate asediată , Bukarest, Meridiane 1986, I, 19 (saját ford.) 5
4
az emberben, hogy nem ura saját életének. Ezt az érzést viszont nem vagyunk hajlandóak elfogadni és elviselni. Ez a feldolgozhatatlan abszurditás vezetett el oda, hogy a halálnak ma nincs helye a hétköznapokban, nincs köze az élethez, egyszerűen tabuként kezelődik. Az élet uralhatatlansága által keltett bizonytalanság, valamiféle elemi félelmet gerjeszt, melynek feloldására
különböző
stratégiákat,
viselkedésmódokat,
úgynevezett
haláletikát
dolgoztunk ki. A halálnak tabuvá változtatása ugyancsak egy feldolgozási stratégia. A hallgatás, az elfojtás, ha úgy teszünk, mintha nem is történhetne meg jó módszer arra, hogy a félelmet valamiképpen visszaszorítsuk, és ne kelljen szembenézzünk a halál gondolatával. Ezzel persze a félelem, mint olyan nem szűnik meg, de valamiképpen uralható. Bárhol legyen az ember térben és időben, ez a gondolat sosem hagyja nyugodni. Minden kor buzgón keresi a maga bölcsek kövét, hogy uralma alá vonhassa az uralhatatlant, minden kor lázad. A szépségipar a középkori alkimistákhoz hasonlóan ma is igyekszik bármiből kinyerni az életelixírt. A XXI-dik század embere plasztikai műtéteket végeztet, klónozással próbálkozik, még a végső percben is méltóságának utolsó szálaiba kapaszkodva, tenni próbál. Az életre viszont mindeddig még nem találtak gyógyírt, mert „Születve kezdünk meghalni, és a vég az eredetben van” (Manlius)7. Nem marad más hátra, stratégiát kell kidolgozni az elkerülhetetlennel való találkozásra. A stratégiák felépítése, logikája természetesen eltér, igazodik a tér és az idő kontextusához. Ma például a jó halál fogalma az eutanáziával8, azaz a szenvedő, gyógyíthatatlan beteg halálba segítésének, nem egy vitát kiváltó gondolatával egyenlő. Az ember küzdeni próbál a saját élete fölötti uralomért, és legalább annyiban mindenképpen győzni akar, hogy a halál idejét maga választja ki. Azt viszont, hogy mi is következik a halál után, soha nem fogjuk tudni, csupán hinni. A vallásos szemlélet, az Istenben (istenekben), túlvilágban való hit egyfajta feloldása a halálfélelemnek, a nihil kísértésének legyőzési módja. 7
Philippe ARIÉS Omul în faţa morţii, Meridiane, 1996, I, 131 (saját ford.) Az euthanázia „görög eredetű szó, jelentése »jó halál«. Aktív eutanáziáról akkor beszélhetünk, ha a gyógyíthatatlan és elviselhetetlen fájdalmaktól gyötört beteget kérésére orvosa a halálba segíti. A passzív eutanázia azt jelenti, hogy a beteg lemond az életét meghosszabbító gyógykezelésről, amelyet az orvos a beteg akaratát tiszteletben tartva nem végez tovább. Az eutanázia kérdése az egyik legnehezebb etikai, filozófiai és jogi probléma, amely az orvosi gyakorlat során felvetődik” – Magyar virtuális enciklopédia, www.enc.hu 8
5
Meglepő-e ezek után, hogy a kereszténység, melynek Istene szeretetét és dicsőséges hatalmát éppen a halál legyőzésével bizonyította, világvallássá nőhette ki magát?
Más struktúrájú világlátás A kereszténység, a középkori Európa hivatalos szemléletmódjaként olyan „létezési módot” fogalmazott meg, majd széles körben propagált, mely az élet és a kultúra minden területét igyekezett lefedni, így magát a létezés hogyanját és miértjét is. Fontos viszont kiemelni, hogy hivatalosan forgalmazott eszméről van szó, amely nem zárja ki más eszmerendszerek jelenlétét, akár az egyház intézményén belül is. Itt nemcsak az egyházon belül kialakult, eretneknek nyilvánított irányzatokra gondolok, hanem például magára az alkímiára vagy a különböző mágikus tevékenységekre, melyeket igen gyakran, az udvari s egyetemi írástudók mellett, szerzetesek is végeztek: „számos középkori rend szerzeteseitől rendszeresen követelték elöljáróik, hogy hagyjanak fel alkímiai kísérleteikkel, és szabaduljanak meg aranycsináló kézikönyveiktől.”9. Tény, hogy a XXI-dik század emberének gondolkodásmódjában sehogy sem fér össze a mágia és a kereszténység, viszont figyelembe kell vennünk azt, hogy a középkori világnézet, értékrendszer teljesen más struktúrája, működési logikája igenis lehetővé teszi ezeknek a világképeknek az együttműködését Ennek a más szerkezetű világlátásnak egyik igen jó példája lehet a canterburyi Ágostonrendi kolostor, melynek könyvtárában pár generáció alatt igen jelentős gyűjtemény halmozódott fel a korabeli mágia alapszövegeiből. Bár a kolostor elpusztult, néhány példány
fennmaradt.
A
kutatók
a
könyvállományról
szóló
könyvlistákból
következtethetnek nemcsak a könyvek tartalmára, de a használó személyére illetve arra, hogy az a szöveg milyen funkciót töltött be az illető szerzetes vallásos életében10. Nem kell viszont Angliáig mennünk, ha efféle szövegeket szeretnénk olvasni. Itt van például a magyar pálos rend által a XVI-dik század elején készített Peer-kódex, amely a vallásos
9
LÁNG Benedek, Mágia a középkorban, Bp., Typotex, 2007, 121 LÁNG, i. m. 119
10
6
szövegek (legendák, himnuszok, imák) mellett ráolvasásokat és idézéseket is kínál „fegyverek okozta sebek gyógyítására és nyílvesszők megállítására”11. A keresztény eszmerendszer valószínűleg a parasztság körében is módosult formájában volt jelen. A történeti kutatásoknak viszont igencsak nehéz dolguk van a korabeli néphit tanulmányozását illetően, ugyanis elsősorban olyan írásos dokumentumok állnak a kutatók rendelkezésére, melyek közvetetten, a korabeli írástudók szemszögéből láttatják a néphit megnyilvánulásait (lásd boszorkányperek jegyzőkönyvei). Másrészt ezek a dokumentumok csupán utalásszerűen tesznek említést a különböző történésekre, így például a parasztság halálképéről való következtetések jó része is spekuláción alapul. Van viszont olyan hiedelemmotívum, például a visszajáró halotté (magyar nyelvterületen halott ember vagy striga/strigoi), melyre nem egy írásos mű utal a halottak visszatérését megelőző javaslatok formájában.
A keresztény eszmerendszer és a jó halál A keresztény hitnek igencsak fontos része maga a bűnbeesés. Ez a mozzanat teljesen átértékeli magát az emberi életet, így a halált is. A középkori keresztény emberben ott él egyfajta bűnösség-tudat. A bűn törvényszerűen vonja maga után a pusztulást, ami tehát az ember hibáiból, tökéletlenségeiből származik. De mivel Krisztus minden emberért meghalt a kereszten, a hívő embernek nincs oka félni a haláltól, főként, ha életében szorgalmasan imádkozik és vezekel eredendő és emberi gyarlóságából származó bűnei miatt. Az isteni beavatkozás tehát képes feloldani a bűntudatot és megmenthet az örök haláltól. De hogyan? Természetesen az egyház tagjain, intézményén, keresztül. És az egyház teljes mértékben fel is vállalja ezt a feladatot, elsősorban a tanításon keresztül – a kor irodalmi műfajainak repertoárja is ezt tükrözi. A halál és a feltámadás kifogyhatatlan ihletforrása volt a középkor irodalmának. A világszemléletnek természetes, szerves része volt a halál, mint az élet folytatása, átlépés a régen áhított örökkévalóságba. A középkori ember nem céltalan vándor a földi életben,
11
Peer-kódex: a nyelvemlék hasonmása és betűtű átirata, szerk. KACSKOVICS REMÉNYI Andrea, OSZKÓ Beatrix, Bp., Argumentum, 2000, 250-278
7
hanem Isten országa felé tartó zarándok. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a kor emberének élete túlvilág-orientált. A középkori szent ember mintaképéről külön tanulmányt lehetne írni, ezért csupán a legfőbb vonását említem meg: az alázatosságot. Az alázatos ember mindenekelőtt megveti önmagát. Kempis Tamás elmélkedésében így fogalmaz: „… a legmagasabb rendű és leghasznosabb tennivaló: önmagunk igaz ismerete és megvetése.”12.
Az
önmegvetés célja, elsősorban a hiúság, az elbizakodottság elkerülése, ezt tökéletesen alátámasztja a bűnösség-tudat. A gondolat lényege a profán dolgoktól való távolmaradás, mert azok elvonják az egyén figyelmét a belső életről, illetve a szent dolgokról, melyek a keresztény értékrendben természetesen nagyobb értéket képviseltek. A keresztény embernek mindig ébernek kellett lennie a kísértéssel szemben, hisz a halál órája bármikor bekövetkezhetett. A középkori vallásos embernek tehát a halál gondolata része kellett hogy legyen az életének, cselekedeteit annak jelenlétéhez, fenyegetéséhez kellett igazítsa. A képzőművészetben is nagy szerepet kapott a félelmet kihangsúlyozó formák, megoldások használata. Gondoljunk csak például a X-XI században elterjedt fedetlen testű, szenvedő Krisztus ábrázolására (amely ábrázolások gyakran naturalisztikus részletességgel ábrázolták az összetört, megkínzott testet)13, vagy a késő középkorban megjelenő (1400-as évek eleje) haláltánc sorozatokra. (dans macabre), melyeken a különböző rangú és korú emberek körtáncot járnak a halált szimbolizáló csontvázakkal. Mindezeknek határozott célja volt a félelem felkeltése, a halál gondolatának felidézése és a fenyegetettség érzésének folytonos fenntartása. A félelemkeltés célja persze elsősorban nem más, mint az értékes életre való buzdítás, másrészt viszont ügyes egyházpolitikai módszerként is értelmezhetjük, minek köszönhetően a félelemre megoldást ajánló egyház tagjait szorosabb kötelékbe tudja vonni. John Huizinga szerint például ebben a korban létezett egy olyan hiedelem, miszerint a templomban tartózkodás ideje alatt nem telik az idő, tehát az ember nem öregszik. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik az feltevés is, hogy a
12
KEMPIS Tamás, Krisztus követése, I könyv: Oktatás a lelki életre/ 2. Az alázatosság és önmagunk igaz ismerete, http://www.communio.hu/ppek/konyvek/kkjel01.txt 13 Dr. GUZSIK Tamás Szégyenfából megdicsőült jel (Gondolatok a kereszt-szimbolikáról), Architectura Hungarie, 1999, I. évf., 4. sz. http://arch.eptort.bme.hu/webmst18.html
8
szörnyű halál képe ezekben a századokban már a reneszánsz életszeretet korai megnyilvánulásaként is felfogható14. A középkori irodalom halál-elmélkedései is gyakran keltik a fenyegetettség érzését az olvasóban, viszont korántsem ez elsődleges céljuk. A legtöbb efféle írás a halál megmásíthatatlanságával szemben a tudatosság által igyekszik értelmezési módot keresni, hogy megérthesse a megérthetetlent. Ezek a művek rendszerint megírják a haldokló elbúcsúztatásának forgatókönyvét, minden egyes részletre kitérve: hogyan kell viselkedjenek a haldoklót körülvevők, mit kell mondjanak, kérdezzenek, milyen kísértések vehetik uralmuk alá a haldoklót és, hogy annak hogyan kell reagálnia erre ahhoz, hogy ne vétkezzen, és tisztán állhasson Isten színe elé. Ez a fajta részletesség, szertartásszerűség minden átmeneti rítusra15 jellemző, amely az emberélet fázisaihoz és fordulóihoz (születés, serdülés, különböző beavatások, házasság, halál stb.), azzal összefüggésben pedig az egyén egyik társadalmi státusból és szerepből a másikba való átlépéséhez kapcsolódik. Az elmúlást viszont, mint a létezés legtörékenyebb pillanatát, ahogy Arnold Van Gennep írása16 is tanúsítja, különösen sok rítus és hiedelem övezi világszerte. A halál a létezés legfontosabb fordulópontja, afféle keresztút, határ, ahol a túlvilág és az evilág egy személyen keresztül találkozik. Kiélezett pillanat ez, mikor megnyílik a két világ közötti átjáró, és a haldokló lelkét megkörnyékezik a túlvilág lényei. Ahogy Van Gennep fogalmaz ez egy határállapot, melynek során minden gesztus, ima egyszerre az elválasztó, védelmező, bevezető, istenhez közelítő („rituri de apropiere de divinitate”), vagy esetleg megtisztító rítusok része Ezek a rítustípusok az átmeneti rítusok funkció és jelleg szerinti megnevezései, a különböző szövegek, imák, cselekvések ezekbe besorolhatóak. (gyónás, utolsó kenetmegtisztító rítus; a halál után mondatott misék, a tükör letakarása- elválasztó rítus). Van Gennep értelmezéseiben igencsak fontos szerepe van a határ fogalmának, legyen az konkrét (küszöb, kapu) vagy elvont. Erre a fogalomra alapozva ugyancsak három rítustípust különít el: 14
Dicţionar tematic al Evului Mediu occidental, szerk. Jacques LE GOFF, Jean-Claude SCHMITT, Iaşi, Polirom, 2002, 493-505 (saját ford.) 15 Ez a mára már bevett és az antropológiában általánosan használt terminus technicus Arnold Van Gennep (1873-1957) holland származású francia vallásetnológus 1909-ben kiadott művéből származik, mely a rítuskutatás egyik alapműve: Les rites de passage- Átmeneti rítusok 16 Arnold VAN GENNEP, Riturile de trecere, Iaşi, Polirom, 1996, (Colecţtia Plural) 131-147 (saját ford.)
9
• előzetes rítusok („rituri preliminare”), az előző világtól, állapottól elválasztó rítusok; • határrítusok („riturile de liminare”), a határállapot idején végrehajtott rítusok; • utórítusok („riturile postliminare”)- az új világba, státusba való integrálódás rítusai17; A középkori jó halál eszméjével kapcsolatban elsősorban az első két rítustípusba tartozó cselekvéseket, elmélkedéseket, szövegeket tartalmaznak a halálról írott traktátusok. A meghalás rituáléja sosem egyes számban zajlik: a szerzetesrenden belül, sőt máshol is egészen a XIX századig közösségi esemény. Pihilippe Ariés a halállal szembesülő emberről írott könyvében is említi, hogy a XVIII századi orvosok, akik Vicq d'Azyr és az Orvosi Akadémia kutatásában vettek részt gyakran panaszkodtak a haldoklót körülvevő tömegre. Egészen addig viszont szokás volt, hogy a haldoklóhoz bárki bemehetett, nem csupán a családtagok, de az utcáról betévedt idegenek is. Akkoriban a legritkább esetben voltak az emberek fizikailag egyedül haláluk pillanatában, míg mára „valójában minden esélyünk megvan arra, hogy egy kórházi szoba magányában haljunk meg.”18. Ha a haldokló érezte, hogy elérkezett az idő egy harang, vagy a szerzeteseknél egy tábla megverésével hozták a közösség tudomására, hogy eljött az idő, hogy az illetőt a haldoklás ideje alatt segítsék és támogassák imáikkal. „És ha ő szerzetesi személy, amikor a gyülekezet köréje sereglett a tábla megverése után, amint az szokás, először a litániát mondják el, azon zsoltárokkal és könyörgő imákkal, amelyeket azzal elmondani szokás”19. Meghalni a középkorban sem volt könnyebb, mint ma, viszont ha valaki ismerte annak mesterségét (művészetét) az „ars moriendi”-t, „a leggyümölcsözőbb tudományt” lényegesen könnyebb dolga volt. „Hisz ez Isten legfőbb adománya, valóban, hogy az ember örökké felfele irányuljon, azon dolgokra, amik fent vannak, vagyis amikor a halál eljön, felkészülve találja őt, hogy örömmel fogadja, vonakodás nélkül, pontosan úgy,
17
VAN GENNEP, i. m. 29 ARIÉS, i.m., I, 32. 19 Ars Moriendi a meghalás művészete, ford. VIRÁG László, Bp. Arcticus, 2004 (Libri Religiois III), 33 részlet a BODLEIAN-féle angol nyelvű kéziratból, amely valószínűleg a XV század közepén íródott. 18
10
ahogy hőn szeretett barátja érkezését várja”20. Mert a halál öröm és boldogság: „boldogok a halottak, kik az Úrban halnak meg” (Jelenések könyve 14, 13). Ennek a bölcsességnek a birtoklása viszont igen ritka képesség. Nem egy szöveg ezt fel is rója úgy a világi, mint az egyházi személyeknek: ,,De óh igen kevesen vannak, nem csupán a világiak, hanem a különböző egyházi személyek között is, akiknek birtokában van e művészet.”21. A művészet birtoklásának hiánya, viszont igen védtelenné teszi a haldoklót a kísértésekkel szemben.
Kísértések és védelmező rítusok Az Ars Moriendi traktátusait számos fanyomat díszíti. Általában tizenegy illusztráció jeleníti meg a földi élet és túlvilág határán levő lelket fenyegető öt nagy kísértést, melyek legtöbbször démonok formájában jelennek meg a haldokló ágya mellett. A végét járó embert az agyalok és a szentek, illetve a néhol megjelenő, közbenjáró Szűzanya védelmezi a démonoktól. Ezek a kísértések a középkori mentalitást tekintve nem határozhatóak meg csupán képzeletbeli sajátosságokként vagy esetleg a tudatalatti félelmek leképeződéseiként, ugyanis ebben a korban az ördög kísértése szinte kézzelfogható realitásnak számított. Emellett figyelembe kell vennünk, hogy az efféle traktátusok főként tanító jellegűek, tehát az elvontabb érzések, tudatállapotok leírása helyett lényegesen jobb megoldásnak számít egy konkrétabb, szélesebb körben érthető fogalomrendszer használata. Jó példák erre a különböző demonológiai traktátusok, a látomásokat leíró szövegek, melyekben elképesztő részletességgel kapunk hatásos leírásokat a lélek boldogságáról, vagy kínjairól a túlvilágon. A fanyomatokon ábrázolt kísértések tárgyalása a szövegben retorikailag jól megszerkesztett sorrendben következnek egymás után. Ez a tudatos szerkesztés alátámasztja a haldokló ember pszichológiai állapotának hitelesnek tűnő bemutatását, a kísértések ábrázolása által. Az első ilyen kísértés a hité, amely mint tudjuk az üdvözülés elsődleges feltétele: „hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni.” (Zsid. 11, 16). Ezt a kísértést minden igaz 20 21
VIRÁG, i. m., 45 – Heinrich SEUSE, Orologium Sapientiae. VIRÁG, i. m., 33.
11
keresztény
megéli,
és
nem
szabad
engednie
arcát
elfordulni
az
Istentől.
Eltántoríthatatlanul ki kell tartania amellett, amit hisz bármilyen hazug ígéret, vagy fenyegetés, elbizonytalanítás érné, mert a hit képes bármit elérni és bármit megadni az embernek. Mint már a dolgozatom elején említettem az ember sosem fogja teljesen és sikeresen racionális, empirikus érvekkel bizonyítani egyetlen elképzelését sem a túlvilágról, éppen ezért ezek az írások nem is bocsátkoznak részletes bizonyítgatásokba Isten létezését illetően. Ehelyett a hitre alapoznak melynek, mint tudjuk nincs racionális alapja, nem lehet megmagyarázni, mégis ez az egyetlen dolog, amely a haldokló lelki békéjét megteremtheti ebben a kiélezett pillanatban. A második számú kísértés a kétségbeesés. Ezen esetben a halálán levő embert a kísértő démon szembesíti saját bűneinek sokaságával, és azt az érzést kelti benne, mintha Isten ezekért képtelen lenne megbocsátani A tanítás viszont kimondja, hogy Isten kegyelme akkora, hogy a bűneit igazán megbánó embert nem veti meg, és nem löki el magától. A szöveg tanácsa szerint ilyenkor a beteget Krisztus szenvedéseire, áldozatára, illetve a megbocsátásra kell emlékeztetni. „Úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki hiszen Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3, 16)- ez az egy Bibliai idézet magában foglalja a kereszténység misztikáját, és mégis hit nélkül megfejthetetlen. A hit által tapasztalható meg Isten szeretete. Ez a kísértés erről szól: Isten szeretetéről, a kegyelemről és a reményről, melyet a Fiúisten kereszthalála biztosít a benne hívőnek. Az erre ráébredő embernek katartikus élményt jelent mindez – ez a ráébredés a megtisztulás ritusának része. A harmadik kísértés „a Türelmetlenség, amely ellen a könyörületesség való, ami által mindenek felett Isten szeretetéhez kötjük magunkat”. Ez a vigasztalás főként azoknak szól, akik betegségben szenvednék és kínokat, fájdalmakat élnek meg. Ez a tanítás ugyanakkor a halál bekövetkeztének időpontjával való elégedetlenség ellen is int. Mert „Bárki, aki a betegséget vagy a halált bánattal vagy szívbéli nyugtalansággal fogadja, ez annak jele, hogy Istent nem eléggé szereti” (Szent Jeromos), pedig „mindent, amit elszenvedünk, igazságosan szenvedünk el, és éppen ezért igen igazságtalanok vagyunk, ha olyas valamiért zúgolódunk, amit igazságosan szenvedünk el” (Szent
12
Gergely). Arra az esetlegesen feltehető kérdésre, hogy Isten miért bánik szigorúan a földi életben az emberrel a válasz az, hogy ne kelljen a túlvilágon örök bosszúval sújtson. Ez is Isten szeretetének megnyilvánulása, és aki igazán szereti az Istent, annak a fájdalom elviselése semmiség. Ez a rész egyfajta, nemcsak lelki, de viselkedésbeli magatartásformát is közvetít. Ez a haláletika már némileg normatív jellegű. A negyedik kísértés az önelégültség. Ha a haldokló legyőzte már az előbbi kísértéseket, könnyen elbízhatja magát azzal kapcsolatban, hogy ő milyen jó keresztény. A „spirituális gőg” a legfontosabb és Isten előtt legkedvesebb tulajdonság, az alázatosság elvesztésével jár. Erre figyelmeztetnek Isidorus szavai is: „Ne kérkedj, ne dicsekedj, ne is pöffeszkedj, és ne tulajdoníts semmi jót magadnak, mert az effajta önelégültségben oly nagy élvezetét lelheti valaki, hogy ezért örök kárhozatban kell részesülnie”. A szerző ezek után Szent Antal történetét hozza fel követendő példaként, akit mikor az ördög gőg által akart megszólítani, az alázatosság által helyben maradt, és mikor a kétségbeesés által a mélybe akarta taszítani, ő a remény által fent maradt. És íme a középkori jó, azaz szent ember eszmeképének megjelenése a szövegben. Az alázatosság nemcsak a jó életet élő ember sajátja, hanem a jól meghalni akaró egyén viselkedési mintaképe is egyben. A haldoklónak bár megbocsáttattak bűnei, egy percre sem szabad elfelednie, hogy Istennek ezért hálával és hűséges figyelemmel tartozik. Az alázatosság a viselkedésben nyilvánul meg: a türelemben, a szerénységben, a békés boldogságban. Az ötödik és egyben utolsó kísértés főként a világi és hiú emberekről szól. A haldokló figyelmét önmagáról, illetve a szent dolgokról gyakran elvonja a családtagokért, a vagyonért, azaz a földi dolgokért való aggódás. Ez viszont az éberen és teljességgel Istennek szentelten meghalni akaró ember számára igen nagy akadályt jelent. Szükséges, hogy az ember saját akaratát Istenéhez igazítsa, hogy belső békéjét meglelhesse. A szerző továbbá az öt kísértéshez hozzáfűzi, hogy az ördög nem kerekedhet senki fölé, ha az akaratával be nem engedi saját tudatába.22 A fent leírt „kísértések”, meglepően hitelesnek tűnően írják le mindazt, ami egy haldokló fejében megfordulhat. A pánik és a
22
VIRÁG, i. m., 13-19 – BODLEIAN, A meghalás művészete (a XV századból), A második fejezet a halálán levő ember kísértéseiről.
13
kétségbeesés ellen próbálnak megoldásokat javasolni, úgy a haldoklónak, mind a körülötte állóknak. Jellemző a gyakori hivatkozás olyan szerzőkre, nevekre melyek úgymond presztízzsel bírnak. Ilyenek a szentek, illetve a fontosabb teológiai műveket megíró egyházfők (lásd Isidorus23). A szent életű emberek példájának felemlítése nagy fontossággal bír a haldokló búcsúztatásának rituáléjában. A jó példák nemcsak, hogy mintaként szolgálnak a halálán levő embernek, de segítenek a szent dolgok felé való fordulásban is. Ez a funkciója továbbá az imáknak és a katekizmusoknak is, melyeket a halottal kell elmondatni, illetve ha az nem képes a beszédre, a körülötte állóknak kötelességük elmondani a beteg üdvözülése céljából. Ezek a szövegek fontos szerepet játszanak az istenhez való közelítés rituáléjában. Az imáknak jó része a közbenjáró szentkehez, illetve a Szűzanyához szól, például: „Óh Ég dicsőséges királynéja, kegyelem Anyja, minden bűnös menedéke; békítsd meg irántam a te édes Fiadat, az én Uram Jézust és imádkozz érettem bűnös nyomorultért az Ő nagy kegyességéhez, hogy az irántad érzett szeretet miatt, óh édes Hölgy, megbocsássa nekem bűneimet Ámen”24 A szentek kultusza mellett az imákból nyilvánvalóan kitűnik az, hogy Mária szerepe, mint közbenjáróé igencsak fontos volt ebben a korban. A tény, hogy Mária Jézus anyja alapozta meg azt az erős Mária-kultuszt, mely a középkor folyamán a kereszténységen belül elterjedt . A Szűzanya különleges helyet foglal el a szentek között, a róla formált személyiségkép teljesen egyedi: asszonyi mivolta, meg maga az anyai szerep tökéletes alapnak bizonyult egy irgalmas, gyöngéd, szent asszony eszményképének kialakításához. Az előzetes rítus további mozzanata, az ugyancsak védelmező funkcióval bíró, angyalokhoz, Apostolokhoz és minden szentekhez való imádkozás. Ezek a személyek, a keresztény hiedelemrendszerben, a segítőlények szerepét töltik be, akik olyan erővel, hatalommal bírnak, amely képes a kiszolgáltatott lélektől távol tartani a gonoszt, továbbá olyan befolyással rendelkeznek, hogy képesek az Istennél közbenjárni. Itt megfigyelhető 23
Carthago novában született, 600-ban bátyját Leandert követte a hispalisi (Sevilla) püspöki székben. 636ban aprilis 4-én halt meg - Ókori lexikon, szerk. PECZ Vilmos, Arcanum Adatbázis Kft., 2002, http://www.mek.oszk.hu/03400/03410/html/index.html 24 VIRÁG, i. m., 27 – BODLEIAN, A meghalás művészete (a XV századból).
14
az, hogy mennyire fontos ebben a vallási rendszerben a közvetítő szerepe, ami azt bizonyítja, hogy az Isten és ember közötti kommunikáció indirekt módon zajlik. Ez csupán a késő középkorban, illetve a reformáció megjelenésének korában változik, amikor a bibliaolvasás és az Istennel való kapcsolattartás némileg individuálisabb jellegűvé válik. Az jó halálról szóló írások szerint a katekizmus felidézése is rendkívül fontos. Erre a különböző traktátusok más-más szövegpéldákat hoznak fel, például ezt: „Majd tegyék fel neki a következő kérdéseket halála előtt: – Boldog vagy-e, hogy keresztény hitben halsz meg? Ő így válaszoljon: Igen. – Tudod-e, hogy nem éltél olyan igaz életet, amilyet élned kellett volna? – Igen – Megvan-e benned az akarat, hogy megjavulj, ha még élned kell? – Igen – Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus, a mennyeknek Istenfia, a Boldogságos Máriától született? – Igen. – Hálás vagy-e istennek ezért? – Igen. – Hiszed-e azt, hogy nem üdvözülhetsz, csak az Ő szenvedése és halála által? – Igen.”25 A szövegpélda mintájára a katekizmus felidézése többnyire kérdés-felet formájában történik. Fontos hogy a haldokló hangos szóval tegyen tanúbizonyságot a hitéről, mert a szónak ezesetben is teremtő ereje van: amit kimondunk, az létezik, úgy s mások, mind a magunk számára. A felhozott példával kapcsolatosan megfigyelhetjük, hogy ezek a meghalás mesterségére vonatkozó szövegek mennyire nem bíztak semmit sem a véletlenre. A kérdés-felelet dialógusának szigorú rögzítettsége kizár minden egyéb esetleges gondolatot, irányultságot, tehát normatív jellegű főként, ha arra gondolunk, hogy a szövegek egy jónak, tehát egy bizonyos szemszögből pozitívnak minősített haláletikát hirdetnek, állítanak követendő példaként. 25
VIRÁG, i. m., 41 – CARTON, A meghalás művészete, amely az ember lelki üdvéért van (1491)
15
A fennebb beidézett imához, vagy katekizmusokhoz hasonló szövegek szerepe igen komplex: egyszerre töltenek be védelmező, megtisztító funkciót és egyszerre hivatottak biztosítani a haldokló sikeres és minél könnyebb átjutását a másik létformába. A megtisztulás, a bűnöktől való megszabadulás szintén igen fontos a haldokló szempontjából, hisz túlvilági sorsa jórészt ettől függ. Számos más megtisztulási rítus is biztosíthatja a jó halált: szenteltvíz és szent kenyér magához vétele, közgyónás misén, vagy más alkalommal, az egyház egyik szentségének felvétele, egy püspök vagy egy pap misén osztott áldása, esetleg búcsújárás vagy zarándoklat26. Maga a keresztény túlvilágkép is a bűnösség, illetve a hit fogalmaira épül: a bűnös egyének a pokolba, míg az igaz emberek Isten országába kerülnek. Mindez igen egyszerűnek és letisztázottnak tűnik, de feltehető a kérdés mi történik azokkal, akik egy balesetben halnak meg és nincs idejük a megtisztulási rítusok végrehajtására? Tény, hogy bűn és bűn között is van különbség. Talán épp emiatt alakult ki fokozatosan a középkor századaiban egy köztes, túlvilági hely hite.
Túlvilági megtisztulás Jacques Le Goff, francia történetíró és mentalitáskutató a Tisztítótűzről írott könyvének bevezető fejezetében melynek címe A Purgatórium perspektívája: élet a remény és félelem között, így fogalmaz: „A Purgatóriumot úgy képzelték el, mint a) egy harmadik hely a Paradicsom és Pokol között, b) egy várakozási hely, c) a bűnöktől való megtisztulás helye. A Purgatórium megjelenése nemcsak a halál utáni képzetet, de a földi élet perspektíváit is megváltoztatta; a megváltás reménye, egy bizonyos periódusig tartó bűnhődés által, megváltoztatta az ember kapcsolatát az abszolútummal.”27 Mint már említettem ez a hármas felosztású túlvilágkép fokozatosan alakult ki a századok során, bizonyára többfajta hatásra. Philippe Ariés A halál előtt álló ember című munkájában említ például egy olyan hiedelmet, pontosabban pogány eredetű rítust, mely igencsak nagy hatással volt a kora keresztény túlvilágképre. A hitnek nyomait, miszerint a halottak lelke nem száll ki testükből, csupán mély álomba merül, már a rómaiaknál is 26 27
VIRÁG, i. m., 43 - CARTON, A meghalás művészete, amely az ember lelki üdvéért van (1491) Jacques Le GOFF, Naşterea Purgatoriului, Meridiane 1995, (Colecţia Artă şi religie), I, 8 (saját ford.)
16
felfedezhetjük. Ovidius ír a római halottak napjáról, amikor egy bevarrt szájú halat áldoztak a néma, Tacita nevű istennőnek, ezzel utalva a mély csendre, amely a halottak földjén uralkodik. Ugyancsak ezen a napon helyeztek el adományokat a síremlékeken, mert a halottak bizonyos időpontokban felébredtek álmukból, és háborgathatták az élőket. Ez az elképzelés került át a korakeresztény hitbe, természetesen úgy, hogy a halottak álma csupán egy várakozási folyamat, míg eljön az Ítélet Napja. Rengeteg utalás fedezhető fel például a középkori liturgiák szövegében is, melyek nyilvánvalóan erre a túlvilágképre vezethetőek vissza. Egy helyen például így utalnak a halottakra: „az álomba merültek lelkei”. A keresztény hitvilág ezt teljesen befogadta, máig is megtalálhatjuk nyomait, gondoljunk csak a sírfeliratok jól ismert záróformulájára: „nyugodjanak békében”. E hit szerint a halottak lelke egy virágos kertben pihen a Végítélet Napjára várva28. Arról, hogy milyen is ez a túlvilági hely számos további elképzelés született, viszont ami igencsak fontos az az, hogy ennek a köztes helynek a létezésében való hitből fakad az az elképzeés is, mely szerint az evilágiak befolyásolhatják a túlvilágra került szeretteik sorsát. Ennek köszönhetően alakulhattak ki az utórítusok („riturile postliminare”), így például a halott lelki üdvéért mondatott misék, imádságok.
Magyar szövegemlékek a (jó) halálról A magyar, halálról szóló elmélkedések nagy része főként latin nyelvű elmélkedésekből ihletődik. A magyar kódexirodalom szövegeiből kiemelném a Székelyudvarhelyi kódexben található elmélkedés egy részletét29, melyet igencsak reprezentatívnak vélek a kor halálfelfogását illetően. A kódexet eredetileg a székely származású rendi szerzetes, Nyújtódi András készítette 1526 és 1528 között apáca húgának, Judithnak. Akár a fent említett szerzők, Nyújtódi is gondolatait, érveit alátámasztandó, előszeretettel hivatkozik jól ismert szerzőkre (például Seneca vagy Szent Bernát) illetve magára a Bibliára. Az 28
ARIÉS i.m. I, 37-39 Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez, Középkor (1000-1530), szerk. MADAS Edit, Bp., Tankönyvkiadó, 1992, 468-469 http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/465_469_Elmelkedesek_es_imadsagok.htm
29
17
elmélkedés érdekességeinek számítanak azok a hasonlatok, érvek, motívumok, melyekre a szöveg és annak mondanivalója felépül. Keresztény mintára az elmélkedés a halált, mint a bűnbeesés, a bűn szükségszerű következményét határozza meg. Az elmélkedés halálképe a haláltánc-sorozatok halálképéhez hasonló, a gondolatmenet, illetve az érvrendszer is erre a képre épül. Eszerint a halál nem válogat sem vén, sem ifjú, sem a „jobbágy urak”, sem a „nagy orvos doktorok” között. Megtörtént már minden felmenővel, bűnös, de még szent emberrel is. Azzal érvel, hogy a halált nem lehet kikerülni sem tehetséggel, sem vitézséggel, sem gazdagsággal, tehát meg kell térni, és készen kell azt várni, főként a „nyavalyás”, azaz beteg embernek. „Annak okáért mit mondjak terólad, ó halál, embereknek megemésztője? Mend a bínösöket halálra készelítöd, akarjátok-é, nem akarjátok-é, meghaltok! De jaj teneköd, ha gonoszul élendesz! Azért, ó nyavalyás ember, térj meg mastan, mert bizon meghalsz és nem élsz örökké!”30. Ugyancsak ebben a szövegben jelenik meg egy igen elterjedt metafora, amely által a szerző31 – igen szemléletesen – a halált a kaszáló emberrel azonosítja: „És ennek okáért az halál írattatik élös kaszát tartván az ő kezeiben, mend lekaszálnia, miképpen szokott lekaszáltatni a fű az aratásnak idejében”32. A másik, a jó halálképpel kapcsolatos, igencsak fontos kódex a Példák könyve. Ez egy Ráskai Lea és két társnője által 1510-ben másolt, 43 levél terjedelmű példagyűjtemény, melyben számos halál témájú történet és himnusz található33. Ezeknek a szövegeknek nagy része nem a jó halálhoz szükséges cselekvésmódokat ír le, hanem közvetettebb módon jó és rossz példákkal igyekszik az olvasót a helyesebb élet felé terelni. A már fennebb említett köztes túlvilági hely egy igen sajátos formája jelenik meg A tunyán zsolozsmázó szerzetesek című példázatban, amely két doktor látomásos kalandját írja le. Ez a két doktor útja során, Isten csodájának köszönhetően, egy olyan kolostorba tévedt, ahol az imáikat ájtatosság nélkül mondó szerzetesek bűnhődtek egészen megtisztulásuk napjáig. 30
MADAS, i.m. 469 itt nem Nyújtódi Andrásra gondolok, hanem a latin forrásszöveg szerzőjére, ugyanis az elmélkedés latin szövegek fordításának kompilációja 32 MADAS, i.m. 468 33 Pannon reneszánsz (1437-1526). A Hunyadiak és a Jagelló-kor. Encyclopaedia Humana Hungarica IV, szerk. SZENTPÉTERI József, Bp., Enciklopédia Humana Egyesület, 1998 http://mek.oszk.hu/01900/01918/html/index354.html 31
18
A magyar kódexirodalomban számos további történet található, melyek az életüket nem helyesen élő világiak (Rettenetes példa – Lobkowitz-kódex, 1514) és egyháziak (Forseus püspök látomása – Nádor-kódex, 1508) halál után bűnhődéséről tanúskodnak. Már a történetek főszereplőinek kiválasztása is hasonló halálképről tanúskodik, mint ami a Székelyudvarhelyi-kódexbeli halálelmélkedésben is fellelhető. A szövegek stílusára jellemző egyfajta igencsak szemléletes leírási mód, mely elősegíti az olvasó minél könnyebb azonosulását a szöveg tanulságával. Felvethető a kérdés mi közük ezeknek a szövegeknek a jó halál elképzeléshez? A válasz igen egyszerű: mint említettem ezek a szövegek konkrét példákon vagy ellenpéldákon keresztül, tehát legtöbbször közvetetten írnak a jó életről. Minden tanítás, amely a jó életre buzdít, egyben a jó halál felé is közelít, mert minden, amit az ember életében cselekszik, az meghatározza halálának óráját. A jó halál elsődleges feltétele tehát maga a jó élet.
Összegzés A dolgozatban felhozott szövegpéldákon keresztül megfigyelhető, hogy a középkori világszemlélet nem választotta el paradox módon az életet a haláltól, és nem helyezte azokat szembe egymással. Mivel a keresztény világképnek szerves része a túlvilágban, a halálon túli létezésben való hit, a halál fogalma nem egy állapotot, hanem csupán egy átmeneti történést jelent a létezés folyamatában. Akkoriban – mint tudjuk – főként az ember lelkére helyeztek nagyobb hangsúlyt a halál csupán a kevésbé fontos és megvetett test pusztulását jelentette, azaz szabadulást a test „viselése” miatti kísértésektől. A helyes, jó halál elképzelése, akár egész kultúránk, fogalmi rendszereink, mellyel értelmezni próbáljuk a világot, egy sajátos nézőpontba való helyezkedés eredménye. Ez a szemléletmód azon embereknek kínál értelmezési lehetőséget, illetve biztonságérzetet nyújtó attitűdöt, akik elfogadják és hiszik azt. Dolgozatom célja nem csupán a középkori halálkép bemutatása volt, hanem azt is igyekeztem szemléltetni, hogy az ember alapjában véve sosem változik: ma is, akkor is ugyanúgy ijesztő volt az elmúlás gondolata, csupán hozzáállásunk és feldolgozási stratégiáink változtak az idő folyamán. Azt, hogy jó vagy rossz irányba-e sem jogom,
19
sem alapom nincs megítélni. A kérdés amúgy is szükségtelen: a különböző világképek, szemléletmódok nem helyezhetőek egymás fölé vagy alá.
20
