A Kecskeméti Városi Bíróság ítélete a dolog megtartásával elkövetett rablásról*

JeMa 2013/1

Büntetőjog

Ambrus István – Deák Zoltán A Kecskeméti Városi Bíróság ítélete a dolog megtartásával elkövetett rablásról* A tetten ért tolvaj által alkalmazott kompulzív erőszak (vagy nem minősített fenyegetés) esetén zsarolás és lopás valóságos halmazata Hivatalos hivatkozás: Kecskeméti Városi Bíróság B.429/2011/70. Tárgyszavak: alaki halmazat • anyagi halmazat • látszólagos halmazat • lopás • rablás • tetten ért tolvaj • zsarolás Értelmezett jogszabályhelyek: 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről (Btk.) 12. § (1) bekezdés, 16. és 316. §, 321. § (2) bekezdés, 323. §

1. Tények 2. Pertörténet 3. A bíróság jogi érvelésének lényege 4. A rendelkezés és a ratio decidendi 5. A döntés kritikája 6. Az ítélet jelentősége

tanácselnök, Somodi Sándor és Fodor Jánosné ülnökök összetételű tanácsa 2012. április 3. napján meghozott ítéletével a terhelteket a rablás vádja alól felmentette, egyben tulajdon elleni szabálysértés miatt az elsőrendű terhelttel szemben 20.000, míg a másodrendű terhelttel szemben 10.000 forint pénzbírságot szabott ki. A városi bíróság ítélete 2012. július 19. napján – első fokon – jogerőre emelkedett.

1. Tények 3. A bíróság jogi érvelésének lényege Az első- és a másodrendű terhelt 2011. január 13. napján 19 óra 15 perc körül az egyik kecskeméti hipermarketben nézelődött. Közben néhány terméket a kosarukba tettek, majd az elsőrendű terhelt egy üveg skót whiskyt a kabátjába, a másodrendű terhelt pedig egy – az eljárás során ismeretlenül maradt – árucikket a ruházatába rejtett. Az elsőrendű terhelt a kabátjába dugott szeszes italt a pénztárnál nem fizette ki, ahogyan a társa sem a nála lévő terméket, majd mindketten áthaladtak az áruvédelmi kapun. Ekkor az operátor felhívására a vevőszolgálatnál álló biztonsági őr a másodrendű terheltet felszólította arra, hogy menjen vele a recepcióra ellenőrzés végett. E felszólításnak a terhelt nem tett eleget, továbbhaladt a kijárat felé, amit a biztonsági őr úgy próbált megakadályozni, hogy több alkalommal elé állt, aki azonban kikerülte, illetve vállal eltolta őt, közben pedig a biztonsági őr nyakából a fényképes igazolvány – meg nem határozható módon – leszakadt. Eközben a recepció felől, szemből érkező másik biztonsági őr az elsőrendű terheltet kísérelte meg megállítani. Rövid ideig egymás mellett haladtak, majd a biztonsági őr az elsőrendű terhelt elé állt, többször is „test a testtel szemben” próbálta visszatartani, miközben ő folyamatosan elkerülte, kikerülte. Egy alkalommal az elsőrendű terhelt a padlón megcsúszott, emiatt a biztonsági őr is elvesztette az egyensúlyát, amit az elsőrendű terhelt kihasznált és kimenekült az áruházból.

2. Pertörténet A Kecskeméti Városi Ügyészség rablás bűntette [Btk. 321. § (2) bekezdés] miatt emelt vádat a terheltekkel mint társtettesekkel szemben. A Kecskeméti Városi Bíróság Glück Zsuzsanna

A városi bíróság ítéletének jogi indokolásában leszögezte, hogy a Btk. 321. § (2) bekezdése szerinti rablási erőszaknak lenyűgöző erejűnek kell lennie (vis absoluta), amellyel szemben nem lehetséges ellenállás. Ezen felül célzatos is kell legyen, a lopásból származó dolog megtartására kell irányulnia. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint a vádlottak a biztonsági őrökkel szemben ilyen célzatú és mértékű erőszakot nem alkalmaztak. A vállal/testtel történő eltolás erőszak ugyan, de nem tekinthető a lopott dolog megtartása érdekében kifejtettnek, hanem a vádlottak menekülését szolgáló, az őrök kikerüléséhez tartozó, illetve ahhoz szükséges, kismértékű fizikai kontaktus volt. Az elsőfokú bíróság tehát erőszaknak tekintette a vádlottak részéről tanúsított, vállal/testtel történő eltolást, azonban úgy ítélte meg, hogy az nem a lopott dolgok megtartására irányult és nem nyűgözte le, nem törte meg a biztonsági őrök akaratát (vis absoluta), ezért cselekményük nem rablásnak, csupán – mert a lopás tényét az ítéleti tényállás megállapította – tulajdon elleni szabálysértésnek minősül.

4. A rendelkezés és a ratio decidendi A bíróság a vádlottakat bűncselekmény hiányában felmentette és felelősségüket lopással elkövetett tulajdon elleni szabálysértésben állapította meg. A döntés elvi jelentőségű tétele úgy fogalmazható meg, hogy ha a tetten ért tolvaj a menekülés (vagy akár a dolog

* Szakmai lektor: Tóth Mihály és Szomora Zsolt.

Ambrus István – Deák Zoltán: A Kecskeméti Városi Bíróság ítélete a dolog megtartásával elkövetett rablásról

33

Büntetőjog

2013/1 JeMa

megtartása érdekében) a vis absoluta szintjét el nem érő erőszakot vagy – ahogy az érvelésből implicite következik – nem élet vagy testi épség elleni (azaz nem kvalifikált) fenyegetést alkalmaz, akkor a Btk. 321. § (2) bekezdése szerinti rablás helyett – az erőszakos magatartás ellenére – csak a Btk. 316. §-a szerinti lopást vagy az elkövetési érték függvényében annak szabálysértési alakzatát kell megállapítani.

5. A döntés kritikája Úgy gondoljuk, hogy az elsőfokú bíróság álláspontja téves. (I) Az egységes bírói gyakorlatra tekintettel az megítélésünk szerint is egyértelmű, hogy a biztonsági őrök vállal/testtel történő eltolása személyre közvetlenül ható fizikai erő olyan kifejtése, amely az erőszak fogalma alá tartozik. A Legfelsőbb Bíróság jogértelmezése szerint a személy elleni erőszak megvalósulhat már a sértett testének egyszerű érintésével is, ha ez a magatartás támadó jellegű, így lökdösődéssel, rángatással stb.1 Egyetértünk az elsőfokú bírósággal arra vonatkozóan is, hogy a terheltek által alkalmazott erőszak intenzitása nem érte el a rablás megvalósulásához szükséges mértéket. A magyar bírói gyakorlat és jogirodalmi felfogás szerint ugyanis a rablásnál alkalmazott erőszaknak lenyűgöző erejűnek, akaratot megtörőnek kell lennie (vis absoluta), az ilyen erőszakkal szembeni ellenállás nem lehetséges.2 Az erőszaknak ezt a sajátosságát a konkrét helyzetre alkalmazva kell vizsgálni. A vizsgálatnál figyelemmel kell lenni a támadó és a megtámadott erőviszonyaira, szellemi adottságaira, a támadást kísérő valamennyi körülményre. Hogy az erőszak mikor lenyűgöző, azt döntően a sértett személyes benyomásai alapján kell eldönteni. Az erőszak kisebb foka is elég lehet a rablás megállapításához, ha az adott körülmények között a sértettben a lenyűgöző hatást elérte.3 A terheltek által alkalmazott erőszak, a vállal/testtel történő eltolás (a „test a testtel szemben” fizikai kontaktus) az adott helyzetben nem volt alkalmas a két sértett biztonsági őr akaratának megtörésére, nem zárta ki, hogy válasszanak az ellenállás és az engedelmeskedés között, hiszen mindkét biztonsági őr az ellenállás mellett döntött, próbálta megakadályozni a vádlottak távozását az áruházból. Az azonban elkerülte az elsőfokú bíróság figyelmét, hogy a magyar büntetőjog a személy elleni erőszakkal megvalósuló dologelvételnek egy másik formáját is büntetni rendeli: amikor az elkövető által a dolog elvétele vagy elvételének, megtartásának tűrése érdekében alkalmazott erőszak nem megtöri, csupán hajlítja a sértett akaratát. E bűncselekmény pedig a zsarolás [Btk. 323. § (1) bekezdés],4 melynek tényállási elemeit a terheltek cselekményükkel nézetünk szerint maradéktalanul megvalósították.5 Kétségtelen, hogy a zsarolás megvalósulásának nem ez a tipikus esete, de e bűncselekmény megvalósulhat olyan módon is, ha az erőszak hatására a passzív alany nem akadályozza meg az elkövető olyan tevékenységét, amely sérti vagyoni érdekeit. Az áruház biztonsági őrei az áruház vagyoni érdekeit sértő cselekményt próbáltak megakadályozni, a terheltek ál-

34

tal ki nem fizetett dolgok elvitelét. Nézetünk szerint a bűncselekmény elkövetési magatartása, a passzív alany valaminek a tevésére, nem tevésére vagy eltűrésére kényszerítése is megvalósult, hiszen mind az első-, mind a másodrendű terhelt – az elsőfokú bíróság által is megállapítottan – erőszakot alkalmazott az áruház biztonsági őreivel szemben. A kényszerítés (melynek az erőszak volt a módja) egyértelműen arra irányult, hogy a biztonsági őrök cselekvési szabadságát befolyásolja, korlátozza akként, hogy a biztonsági őrök ne tegyék meg, ami egyébként a kötelességük lenne, azaz ne tartóztassák föl a lopás elkövetésén tetten ért terhelteket, ne akadályozzák meg a lopott dolgok elvitelét. Jelen bűnügyben a rablás és a zsarolás közötti elhatároló tényező, hogy a vádlottak által a dolog megtartása érdekében alkalmazott erőszak nem érte el a vis absoluta mértékét, csupán vis compulsivaként hatott.6 A rablás és a zsarolás közötti fent ismertetett különbségek, elhatárolási szempontok jól ismertek (elkövetési tárgy, erőszak/fenyegetés mértéke stb.), a két bűncselekmény hasonlósága azonban talán kevésbé. Hazánkban a zsarolás az 1878-as Csemegi-kódexben jelent meg önálló deliktumként, a rablással egy fejezetben (XXVII. fejezet), a rabláshoz képest szubszidiárius bűncselekményként (350. §).7 Ez a szabályozási konst-

1 BKv. 34. 2 Kereszty Béla – Szomora Zsolt: „A vagyon elleni bűncselekmények (Btk. XVIII. Fejezet)” in Nagy Ferenc (szerk.): A magyar büntetőjog különös része (Budapest: HVG-Orac 2009) 654; Sinku Pál: „Btk. XVIII. Fejezet. A vagyon elleni bűncselekmények” in Belovics Ervin – Molnár Gábor – Sinku Pál: Büntetőjog. Különös rész (Budapest: HVG-Orac 2011) 735; Kis Norbert: „A vagyon elleni bűncselekmények (Btk. XVIII. Fejezet)” in Hollán Miklós – Kis Norbert: A magyar büntetőjog tankönyve II. Különös rész (Budapest: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó 2008) 666. 3 A kérdéskörhöz lásd pl. BJD 7609. sz., továbbá BH 1983. 56., BH 1983. 480., BH 1984. 391., BH 1985. 303., BH 1992. 228., BH 1995. 557. 4 Megjegyezhető, hogy az új Btk. a 367. § (1) bek.-ben szabályozza a zsarolás tényállását, amelyet a jogalkotó akként módosított, hogy kár helyett 2013. július 1. napjától a vagyoni hátrányt kell majd a zsarolás tényállásszerű eredményének tekinteni. Ez a változás azonban az általunk vizsgált kérdés jogi megítélést nem befolyásolja. 5 Az alábbiakban elsősorban a rablás és zsarolás erőszakkal megvalósuló fordulatainak elhatárolását végezzük el, mindezek azonban értelemszerűen a fenyegetéses alakzatokra is irányadók. A gyakorlatban uralkodó felfogás szerint ugyanis hatását és tartalmát tekintve a rablási/zsarolási fenyegetés megegyezik a rablási/zsarolási erőszakkal, a különbség csupán annyi, hogy az erőszak fizikailag, a fenyegetés pedig pszichikailag hat a sértett akaratára. 6 Ugyanígy az erőszak, ill. fenyegetés mértéke volt a rablás és a zsarolás elhatárolásának alapja pl. a BH 1999. 152., BH 1995. 383. és a BH 1985. 303. számon közétett eseti döntésekben is. 7 Csemegi-kódex 350. § „A ki azon czélból, hogy magának vagy másnak jogtalanul vagyoni hasznot szerezzen, valakit erőszakkal vagy fenyegetéssel, valaminek cselekvésére, eltürésére, vagy elhagyására kényszerit: a men�nyiben cselekménye sulyosabban büntetendő cselekményt nem képez – a zsarolás vétségét követi el, és három évig terjedhető fogházzal büntetendő.”


JeMa 2013/1

rukció még hangsúlyosabban fejezte ki a két bűncselekmény hasonlóságát, mint a ma hatályos Btk. Mindkét bűncselekmény közös ismérve, hogy a vagyoni jog elleni olyan jogtalan támadást jelent, amely egyszersmind a személyi, cselekvési szabadságot is sérti. A rablás és a zsarolás lényege is tehát, hogy az elkövető a passzív alany kényszerítésével szerez jogtalan előnyt vagy legalábbis ez a célja. A két bűncselekmény egymáshoz való viszonyát illetően a Csemegi-kódex miniszteri indokolása nem véletlenül hangsúlyozta, hogy a vagyonjog személy elleni erőszakkal (vagy fenyegetéssel) való megtámadása esetén, ha a rablás valamennyi ismérve nem volt megállapítható, a cselekmény – ha a jogtalan haszonszerzési szándék fennállt – zsarolásként minősült.8 A Büntető Jog Tára hasábjain Finkey Ferenc is úgy határozta meg a zsarolás karakterét, mint a lopás és a rablás között álló deliktum, mely a rablásnál enyhébb, a lopásnál súlyosabb. A zsarolás szerinte éppen azért szubszidiárius bűnfogalom, mert mindig kiegészítőül fog szolgálni, ahol a tényállás sem a súlyosabb (rablás), sem az enyhébb (lopás) minősítést nem engedheti meg. Ha a zsarolás elkövetési tárgya idegen ingó dolog, a kényszerítés az a különös ismérv, amely a fő elhatárolási szempontot jelenti e három bűncselekmény között. A zsarolás lényege az a kisebb mérvű erőszak, amelynél fogva az elkövető még nem valósította meg a rablást, azonban cselekménye az egyszerű dologelvételnél többet tartalmaz, s így lopásnak sem lehet azt minősíteni.9 A korabeli gyakorlatot elemezve hasonló következtetésre jutott Heil Fausztin, amikor megállapította, hogy „a rablás és zsarolás megegyeznek egymással az eszközben és a czélban. Mindkettőben az eszköz: a kényszer […] mindkettőben a czél: jogtalan vagyoni haszon.” A különbség csupán az, hogy „a zsarolásnál a fenyegetés kevésbé intensiv lehet, mint a minő a rablásnál megkivántatik”.10 A rablás és zsarolás közötti e lényegi különbséget (mely tehát a két bűncselekmény „összefolyása” esetén irányadó, ha a kényszerítés ingó dolog megszerzésére vagy ilyen lopott dolog megtartására irányul) rendkívül jól szemlélteti a Budapesti Királyi Ítélőtáblának, illetve a Királyi Kúriának a Büntető Jog Tára XII. kötetében közzétett ítélete.11 A bűnügyben első fokon eljáró Temesvári Királyi Törvényszék lopásnak minősítette azoknak a terhelteknek a cselekményét, akik dinnyelopás céljából a sértettek dinnyéskertjébe mentek, majd ott dinnyeszedés közben a csősz őket tetten érte és felszólította a lopás abbahagyására. A terheltek egyike ekkor a csőszt egy bottal egy alkalommal megütötte, majd a terheltek az ezután a helyszínre érkező tulajdonos anyját szidalmazták, valamint a terheltek egyike arra biztatta társait, hogy üssék agyon a tulajdonost. Végül a terheltek a náluk lévő botokkal a csőszt és a tulajdonost visszavonulásra szorították és folytatták a dinnyelopást. E minősítést a Budapesti Királyi Ítélőtábla megváltoztatta, s a terheltek cselekményét zsarolásnak minősítette. Az ítélet indokolása szerint az ítélőtábla a személy ellen intézett erőszak miatt nem tartotta elfogadható minősítésnek a lopást, mert a terheltek támadó fellépésükkel a csőszt és a tulajdonost elriasztották s így a dinnyelopás befejezésének eltűrésére kényszerítették őket. A terheltek cselekményében felismerhető volt egyrészt a vagyon, másrészt a személy ellen intézett támadás,

Büntetőjog

ami a rablás minősítéséhez megkívántatik, ugyanakkor cselekményük nem érte el az erőszaknak azt a magasabb fokát s a fenyegetésnek azt a súlyos voltát, mely a rablás megvalósulásához szükséges. Ezért a kényszerítő erőszak kisebb mértékénél fogva tekintette zsarolásnak, s nem rablásnak a terheltek cselekményét az ítélőtábla. Végül a Királyi Kúria mindkét alsó fokú bíróság ítéletét megváltoztatta s rablást állapított meg.12 Indokai szerint a terheltek dinnyelopás közben tetten érettek, azonban a csősz által a lopás abbahagyására felszólíttatván attól nemcsak hogy nem álltak el, hanem a lopott dolog megtartása végett a csőszt tettlegesen bántalmazták, a tulajdonost megfenyegették, így az erőszak és a fenyegetés mértéke folytán cselekményük rablásnak minősül. A rablás és zsarolás közötti elhatároló tényező tehát mindössze a dolog megszerzése, biztosítása érdekében használt erőszak, illetve fenyegetés foka volt, mely lényegében relativizálja e két deliktum közötti különbséget s a cselekmények közötti hasonlóságot vitathatatlanná teszi. A jelenleg hatályos Btk. szubszidiaritási klauzulát ugyan már nem tartalmaz a zsarolás tényállásában,13 azonban e bűncselekmény lényeges ismérvei alapjában nem változtak a Csemegi-kódex óta. Ezért például még a Magyar Népköztár saság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény miniszteri indokolása is hangsúlyozta, hogy a zsarolás úgy fogható fel, mint a bűnös magatartások olyan nagyobb köre, amelyből a törvényalkotó mint kisebb kört hasította ki a rablás tényállását.14

8 Vö. az 1878. évi V. tc. a magyar büntetőtörvénykönyv a büntettekről és vétségek ről indokolása. Complex DVD-Jogtár Corpus Juris Hungarici. 9 Finkey Ferenc: „A zsarolás és lopás közti határvonal” Büntető Jog Tára XXXII., 228–230. 10 Heil Fausztin: „A rablás és zsarolás elhatárolása” Büntető Jog Tára XI., 394. Maga Heil egyébként – a judikatúra felfogásától eltérően – nem ebben az ismérvben látta a két bűncselekmény közötti fő különbséget, hanem a kényszer kifejtése és az idegen dolog birtokának megszerzése közötti időköz tartamában. 11 Büntető Jog Tára XII., 344–347. 12 A Csemegi-kódex 345. §-a szerinti rablást, mely szerint „[r]ablásnak tekintetik, ha a tetten kapott tolvaj, a lopás véghezvitele, vagy a lopott tárgy megtartása végett erőszakot vagy fenyegetést használ”. Megjegyzendő, hogy a megtartásos rablás korabeli tényállásában szereplő fenyegetéses alakzat esetén is irányadó volt az a rendelkezés, amely szerint fenyegetés alatt „oly cselekmény közvetlen elkövetésével való fenyegetés értetik, mely által a fenyegetettnek, vagy hozzátartozójának, vagy valamely jelenlevőnek élete, testi épsége vagy vagyona súlyos veszélynek tétetik ki”. Lásd az 1878. évi V. tc. indokolása (8. lj.). 13 Kiemelhető, hogy a recens szerzők közül Nagy Zoltán András a közelmúltban javasolta a szubszidiaritási záradék ismételt felvételét a zsarolás törvényi tényállásába. Lásd Nagy Zoltán András: „A felbujtó felelőssége, a zsarolás törvényi szubszidiaritása és a 300/C. § részekre osztása” Rendészeti Szemle 2007/10, 56. 14 A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve (Budapest: KJK) 515. és 517. Lásd még Rónai Róbert – Salamon Géza: A vagyon elleni bűntettek minő sítési kérdései (Budapest: KJK 1969) 97.


35

Büntetőjog

2013/1 JeMa

(II) Vitatjuk az elsőfokú bíróságnak a vádlottak által alkalmazott erőszak célzatára vonatkozóan kifejtett álláspontját is. A bírói gyakorlat szerint ha a tetten ért tolvaj úgy menekül el a helyszínről, hogy a lopott dolgot is magával viszi, általában a Btk. 321. § (2) bekezdése szerint minősülő rablás megállapításának van helye. A rablás megállapítását nem zárja ki az sem, hogy a dolog eltulajdonítása után alkalmazott erőszak annak megtartása mellett a menekülés biztosítását is célozta.15 Az áruház biztonsági szolgálata a terhelteket a lopott dolgoknak az áruházból történő elvitele közben leplezte le. A vádlottak az elvétellel a lopott dolgok birtokába kerültek, majd erőszakot alkalmaztak a biztonsági őrökkel szemben. A vádlottak erőszak kifejtésével kapcsolatos szándékának, tudattartalmának a vizsgálatánál elsősorban a külvilágból megismerhető tényekből kell következtetést levonni.16 A terheltek mindvégig, a vállal/testtel történő eltolás, tehát az erőszak alkalmazása alatt és azt követően is maguknál tartották az áruházból elvett dolgokat. Igaz, hogy az áruházból menekülésre kényszerültek, azonban a zsákmányolt árucikkeket magukkal vitték, a szeszes italt például az elsőrendű terheltnél elvégzett házkutatás során le is foglalta a nyomozó hatóság. Mindkét terhelt a lopás meghiúsítása érdekében jogosan fellépő biztonsági őr ellen alkalmazott erőszakot, a személy elleni erőszak sikeres volt, hiszen a biztonsági őrök nem tudták megakadályozni a terheltek távozását és a lopott dolgok elvitelét. E tényekből megítélésünk szerint csakis az a helyes jogi következtetés vonható le, hogy a terhelteket az erőszak alkalmazásánál kettős cél vezette: szándékuk mind a lopott dolog megtartását, mind a menekülés biztosítását célozta. Az árucikkeket a terheltek jogtalan haszonszerzés céljából szerezték meg, megtartásuk érdekében, tehát jogtalan haszonszerzés szándékával alkalmaztak erőszakot, elvitelükkel az áruháznak kárt okoztak. Tehát a zsarolás megvalósulásához megkívánt célzat és eredmény is nem vitásan megállapítható. Mindezek alapján megítélésünk szerint az elsőfokú bíróságnak meg kellett volna állapítania a terheltek mint társtettesek zsarolás bűntettében való bűnösségét és velük szemben büntetést kellet volna kiszabnia. (III) Az ítéleti tényállás szerinti cselekmény jogi minősítését érdemes egy további nézőpontból is megvizsgálni. Azzal ugyanis, hogy a terheltek az áruház vásárlóterében a ruházatuk alá rejtették a termékeket, befejezett lopást valósítottak meg, ami felveti a kérdést, hogy ezt követően a zsarolás tényállási elemei közül a haszonszerzési célzat és a kár megvalósulhat-e egyáltalán. Lehetne ugyanis úgy érvelni, hogy a kár a dolgok elvételével, a lopás befejezésével érte az áruházat, nem pedig a zsarolással okozati összefüggésben, s a haszonszerzési célzat sem állapítható meg, ugyanis a terheltek már a lopás megvalósításával megszerezték az áruház tulajdonában lévő termékeket. E gondolatmenet szerint a cselekmény csak akkor lenne zsarolásként értékelhető, ha a terheltek a zsarolás elkövetési magatartását, a kényszerítést még az elvétel közben fejtették volna ki, nem pedig a lopást követően, az elvitel során. Megítélésünk szerint azonban más a dogmatikailag helyes megoldás. Először is, a lopás nem eredmény-bűncselekmény,

36

a kár okozása annak nem tényállási eleme, így ez a körülmény tényállástanilag nem is értékelhető a lopás bűncselekményén belül.17 Az mondható ugyan, hogy a sikeresen végrehajtott lopás ontológiailag általában károkozással jár, ennek bekövetkezése vagy elmaradása azonban a lopás megvalósulása szempontjából irreleváns. Esetünkben tehát az elkövetők befejezett – ám nem bevégzett – lopási cselekményüket követően, a megtartás (a dolog elvitelének tűrése) érdekében fejtették ki kényszerítő cselekményüket, amely a kár bekövetkezéséhez vezetett. A kár értékelését tehát a zsarolás tényállásában lehet és kell elvégezni. Ez a megoldás már csak azért sem ütközik a kétszeres értékelés tilalmába, mert míg a lopás minősítési rendszere elsősorban az elkövetési tárgy értékéhez igazodik, addig a kár nagysága a zsarolás mikénti minősülését nem befolyásolja.18 A jogtalan haszonszerzési célzat fennállását is vitathatatlannak tartjuk, amely attól függetlenül megállapítható, hogy a terheltek a lopással már birtokba vették az áruház tulajdonában lévő termékeket. A terheltek jogtalan haszonszerzési célzata ugyanis abban realizálódott, hogy a jogtalanul elvett dolgokat kívánták megtartani, amikor a tulajdonos érdekében eljáró biztonsági őrök azt megpróbálták visszaszerezni. E jogtalan vagyoni előny biztosítása érdekében alkalmaztak erőszakot, így a célzat már az elkövetési magatartás, a dolgok elvitelének tűrésére kényszerítés alkalmazása idején fennállt. Ezzel azonos álláspontot képviselt Angyal Pál is, aki szerint nemcsak a vagyongyarapodás tekintendő vagyoni haszonnak, hanem minden olyan kedvező jelenség is, mely anélkül, hogy gyarapítaná a vagyont, a meglévő vagyon biztosítására alkalmas. Angyal is vagyoni haszonszerzés céljából alkalmazottnak, s ekként zsarolásnak tekinti a bűncselekmény útján szerzett dolog megtartása érdekében alkalmazott kényszerítést.19 Hasonlóképpen Edvi Illés Károly is hangsúlyozta, hogy a vagyoni haszon tágabb értelmű, mint a nyereség, az alatt nem csupán a vagyon tényleges gyarapítása, hanem általában minden vagyoni előny értendő, tehát például a meglévő vagyon biztosítása is.20

15 Az ez irányú egységes ítélkezési gyakorlatot szemlélteti pl.: BH 1983. 394., BH 1984. 380., BH 1987. 115., valamint újabban BH 2009. 265. 16 Vö. BH 1996. 70. 17 Jogtalan eltulajdonítás szándékával tehát el lehet venni úgy is egy dolgot, hogy ezzel senki sem tesz szert haszonra és senki sem szenved vagyoni károsodást. Ha az elkövetőnek pl. megtetszik a barátja egyik műtárgya, melynek a piaci értéke százezer forint, de a barátja attól nem kíván megválni, ezért az elkövető ellopja azt, azonban hogy a barátját anyagi kár ne érje, a helyszínen hagy százezer forintot, ugyanúgy elköveti a lopást, mintha egy fillért sem hagyna a műtárgyért cserébe. Mindez abból következik, hogy a lopáshoz megkövetelt eltulajdonítási célzat nem jelent egyszersmind haszonszerzési célzatot, azt a jogalkotó nem kapcsolta a lopás fogalmához. 18 A befejezettség és bevégzettség kérdéséhez az egység-halmazat tárgyalásakor még visszatérünk. 19 Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve 11. A rablás és zsarolás (Budapest: Athenaeum 1934) 92–94. 20 Edvi Illés Károly: A magyar Büntetőtörvénykönyv magyarázata III. (Budapest: Révai testvérek 1909) 150.


JeMa 2013/1

Fontos hangsúlyozni, hogy a terheltek nem azért alkalmaztak erőszakot, hogy a dolgokat elvegyék, hanem hogy a már birtokba vett dolgokat magukkal vihessék az áruházból, hogy megtarthassák azokat. Ezért az sem hozható fel érvként a zsarolás megvalósulása ellen, hogy az elvétel megelőzte a kényszerítést, az erőszakot, mert ez esetben nem az elvétel vagy az elvétel tűrése volt a kényszerítés célja, hanem a dolgok megtartásának és elvitelének eltűrése. A magyar büntetőjog szerint egyébként egy már befejezett lopás után is el lehet követni erőszakos vagyon elleni bűncselekményt ugyanarra az elkövetési tárgyra. Ebben az esetben az erőszak, fenyegetés alkalmazása nem eszköze a lopásnak, hanem utócselekménye, nem megelőzi, hanem követi a dologelvételt. Ilyen bűncselekmény a rablás már említett, a Btk. 321. § (2) bekezdésében szabályozott esete is. A rablás e változatát már a Csemegi-kódex meghatározta, s megkülönböztette mind a lopástól, mind a szoros értelemben vett rablástól.21 A Csemegi-kódex alkotóinak éleslátása e kérdésben is vitathatatlan: az elvett dolog erőszakkal, fenyegetéssel való megtartása súlyosabb megítélés alá kell essen, mint az „egyszerű” lopás, a személy elleni erőszak ugyanis olyan minőségi többletet jelent, amely megkívánja a súlyosabb értékelést. Ugyanakkor e cselekmény dogmatikailag nem vonható a szoros értelemben vett rablás fogalma alá sem az erőszak, a fenyegetés és az elvétel egymáshoz való időbeli viszonyára tekintettel, ezért a rablásnak egy speciális esetét, válfaját hozták létre, melynek azonos veszélyességet tulajdonítottak, s így büntetési tétele is azonos volt a szoros értelemben vett rabláséval. E jogtörténeti dimenzió feltárásával azt próbáltuk érzékeltetni, hogy a személy elleni erőszak alkalmazásának milyen nagy jelentőséget tulajdonított hajdan a jogalkotó, azzal szemben fokozott szigorral lépett fel. Ma sincs ez másként. Ehhez idézzük fel ismét, hogy amíg egyetlen forint jogtalan eltulajdonítás végett való elvétele (lopás) csak szabálysértést valósít meg, addig egyetlen forint személy elleni erőszakkal való elvétele (rablás) akár nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető. Amennyiben a jelen bűnügyben az elsőfokú bíróság álláspontját fogadjuk el és az elkövetők cselekményét csupán lopásnak tekintjük, értékelés nélkül marad a senki által nem vitatottan megvalósult személy elleni erőszak. Nincs tehát elvi akadálya annak, hogy a már befejezett lopást egy erőszakos vagyon elleni bűncselekmény kövessen. Csakhogy amíg a rablás esetén ennek érdekében a jogalkotó a bűncselekmény önálló válfaját (törvényi egységet) hozta létre, addig erre megítélésünk szerint a zsarolásnál nem volt szükség. A zsarolás tényállása ugyanis sokkal átfogóbb, mint a rablásé: a zsarolásnál a kényszerítés általános jellegű, nem feltétlenül a dologelvételre irányul, hanem az a célja, hogy a passzív alany valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, és a lényege, hogy az elkövető a személy elleni erőszakot, fenyegetést jogtalan haszonszerzés érdekében alkalmazza. In concreto tehát ilyen jogtalan haszonszerzési célt jelenthet a lopott dolog feletti hatalom további fenntartása is. Mindezek alapján úgy gondoljuk, hogy a zsarolás valamen�nyi tényállási eleme megvalósult az adott jogesetben, és csak ez a minősítés biztosítja a terheltek által elkövetett cselekmény

Büntetőjog

valamennyi körülményének büntetőjogi értékelését. Az talán bármiféle dogmatikai érv felhívása nélkül is belátható, hogy nem eshet ugyanolyan megítélés és jogi minősítés alá annak a tolvajnak a cselekménye, aki egyszerűen a ruházatába rejt egy vagyontárgyat és azzal fizetés nélkül távozik egy áruházból, mint azé a tolvajé, aki a lopás felfedezésekor a lopott dolog megtartása érdekében személy elleni erőszakot is alkalmaz. Ezzel azonban még nem értünk a minősítési kérdések végére, hiszen – a zsarolás megvalósulásának elfogadása esetén – a lopás és a zsarolás találkozása miatt felmerülő halmazati kérdésekben is állást kell foglalnunk. (IV) A következőkben alapvetően a minősítés egység-többség-tani vetületét szükséges feltérképezni, amellyel szerves összefüggésben egy stádiumtani aspektus vizsgálatára is sok kerül. Elsőként az tisztázandó, hogy a lopás és a zsarolás jelen esetben alaki vagy anyagi halmazatot alkot-e. Ezt követően pedig el kell dönteni, hogy ez a halmazat valóságos, vagy a két tényállás között fennforog olyan kizáró viszony, amely folytán csak egyikük kerülhet megállapításra, vagyis csupán látszólagos halmazatról van szó. 1. A halmazat két alapkategóriája kapcsán kiindulópontul rögzíthető, hogy a büntető törvénykönyv általános részéről szó ló 1950. évi II. törvény hatálybalépése óta büntető anyagi jogi minősítésbeli és jogkövetkezmény-tani szempontból elvileg nem tehető különbség az alaki és az anyagi halmazat között, vagyis több bűncselekmény az elkövető akár egy, akár több cselekménye révén létrejöhet.22 A fenti tételnek nem mond ellent az sem, hogy nem vitathatóan van mind elméleti, mind gyakorlati konzekvenciája annak, hogy az elkövető egy vagy több cselekményével merítette-e ki több bűncselekmény törvényi tényállását. E következmények közül – mint például az elkövetés helyének és idejének meghatározása, az elévülés számítására irányadó időpont stb. – ezúttal mindössze az az eset szempontjából kiemelt jelentőséggel bíró körülmény emelendő ki, hogy az alaki halmazat sokkal több esetben minősülhet látszólagosnak, mint az anyagi halmazat. Utóbbi látszólagosságát az elméleti szerzők többsége és a gyakorlat egészen kivételesnek tekinti.23 Így sok esetben előfordulhat például az, hogy két adott

21 Lásd az 1878. évi V. tc. indokolása (8. lj.). 22 Nóvumnak tekinthető az új Btk.-nak a 81. § (4) bek.-ben szabályozott, a halmazati büntetésről szóló azon rendelkezése, amely „három különböző idő pontban elkövetett befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény” elkövetését követeli meg a büntetési tétel felső határának kétszeresére emeléséhez, ill. további feltételtől függően a kötelező jelleggel kiszabandó életfogytig tartó szabadságvesztéshez, ezáltal kizárva e szabály alkalmazhatóságából az alaki halmazat eseteit (kiem.: A. I. – D. Z.). 23 Így Kádár Miklós – Kálmán György: A büntetőjog általános tanai (Budapest: KJK 1966) 628. Degré Lajos pedig a folytatólagos bűncselekményről szóló monográfiájában még kifejezetten úgy foglalt állást, hogy „ha különböző tényálladékok valósulnak meg nem azonos cselekvésmozzanatokban: nincsen olyan szempont, mely a tényálladékmegvalósításokat egységbe vonná”. Degré Lajos: Adalékok a folytatólagos bűncselekmény tanához. Tanul mány az anyagi büntetőjog köréből (Budapest: Wessely és Horváth 1912) 110.


37

Büntetőjog

2013/1 JeMa

deliktum alaki halmazata csupán látszólagos, míg anyagi halmazata már valóságos.24 A látszólagos alaki halmazat kiküszöbölésére vonatkozó elvek – a leggyakrabban alkalmazott csoportosítás szerint a specialitás, a konszumpció és a szubszidiaritás25 – ugyanis lényegesen általánosabb érvénnyel bírnak, mint a látszólagos anyagi halmazat kategóriáiba sorolható esetkörök. Mindebből az is következik, hogy ha a bemutatott esetben a lopást és zsarolást egymással alaki halmazatban állónak tekintjük, jóval valószínűbb, hogy végül bűncselekményi egységet állapíthatunk meg; anyagi halmazat esetén erre kisebb esély van. Az alaki és az anyagi halmazat elhatárolása körében a recens büntetőjogi munkák többnyire kevés energiát szentelnek annak eldöntésére, hogy mikor beszélhetünk egy és mikor több cselekményről; a figyelem középpontjában jórészt nem a cselekmények, hanem a bűncselekmények számának megállapítása áll.26 A korábbi szerzők egy részének az volt a véleménye, hogy alaki halmazatról akkor lehet szó, ha az egyik tényállás a másikat részben elnyeli, a tényállások teljes elkülönülése már anyagi halmazat megállapításához vezet.27 Mások szerint alaki halmazat csak olyan esetekben valósul meg, amikor nemcsak részbeni, hanem teljes átfedés mutatható ki két tényállás között.28 Részünkről az előbbi, megengedőbb fogalommeghatározáshoz csatlakozunk. Eszerint nemcsak akkor beszélhetünk egy cselekménnyel megvalósuló halmazatról, ha az elkövető bűncselekményei teljes egészében ugyanazon magatartás kapcsán valósulnak meg (mint például a két személy sérelmére egyetlen kijelentéssel elkövetett szóbeli becsületsértés esetében). Ugyancsak alaki a halmazat azon esetekben, amikor az elkövetés egyes mozzanatai az egyik, más mozzanatai a másik tényállásba illenek bele oly módon, hogy egyes mozzanatok mindkét bűncselekménynek a sajátjai, míg mások kívül esnek vagy az egyik, vagy a másik bűncselekmény körén. Így például a rablás és a súlyos testi sértés [Btk. 170. § (2) bekezdés] ala ki halmazata valósul meg, ha a rablási erőszakkal az elkövető nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoz. Ilyenkor a közös mozzanaton – az erőszak alkalmazásán – a rablás megvalósulása annyiban nyúlik túl, hogy az elkövető az alkalmazott erőszak révén, jogtalan eltulajdonítás céljából elveszi az idegen dolgot, a súlyos testi sértés pedig annyiban, hogy az erőszak alkalmazásához súlyosabb – a rablás tényállásában nem szereplő – eredmény társul.29 Mindez kiegészítendő azzal, hogy olyankor is alaki halmazat forog fenn, ha az egyetlen cselekménnyel megvalósított két tényállás közül az egyik teljes egészében lefedi a másikat, s még azon felül további mozzanatokat is tartalmaz. Ilyen viszonyban áll egymással például a rongálás (Btk. 324. §) és a közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény (Btk. 184. §) rongálással megvalósuló alakzata.30 A vizsgálandó előkérdésre visszatérve: el kell tehát dönteni, hogy kimutatható-e közös mozzanat ügyünkben a lopás és a zsarolás között, vagy pedig két, szerves összefüggésben lévő, ám végeredményben elkülönülő cselekménnyel megvalósított tényállás összefüggéseit kell górcső alá vennünk. A kérdés lényegében egy stádiumtani probléma megoldásával válik

38

eldönthetővé. Ha ugyanis arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a zsarolás tényállásának megvalósítása még abban az időpontban elkezdődött, amikor a lopás csupán kísérleti szakban volt, a két tényállás „egybefolyása” miatt alaki halmazatot kell közöttük megállapítanunk. Ellenkező esetben – vagyis amennyiben a zsarolás csak azt követően vált tényállásszerűvé, hogy a lopás már befejezetten megvalósult – anyagi halmazat létesült. A helyes álláspont szerint31 az ún. áruházi lopás a boltban a polcról levett dolognak az elkövető táskájába vagy ruhájába történő elrejtésével válik befejezetté, feltéve, hogy az eredeti birtokállapot visszaállítása – például a biztonsági szolgálat ellenőrzése folytán – nem automatikus, csupán eset-

24 Vö. pl. BH 1988. 302., BH 1996. 1., BH 2004. 449., BH 2009. 199. 25 Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része (Budapest: HVG-Orac 2010) 241–242; Sántha Ferenc: „A bűncselekményi egység és a halmazat” in Horváth Tibor (szerk.): Magyar büntetőjog általános rész (Budapest: Complex 2007) 212–214. Vitatható módon sok szerzőnél és az ítélkezési gyakorlatban is előfordul még elszórtan az alternativitás kategóriája. Így a német jogirodalomban Adolf Schönke – Horst Schröder (szerk.): Straf gesetzbuch Kommentar (München: C. H. Beck. 272006) 820–821. Nálunk pl. Margitán Éva: „A bűncselekményegység és a halmazat” in Busch Béla (szerk.): Büntetőjog. Általános rész (Budapest: HVG-Orac 42009) 262. A bírói gyakorlatban ugyanígy Legf. Bír. Bfv. II. 962/2007/5. Szóhasználatában helyesen ezzel szemben pl. a Bács-Kiskun Megyei Bíróság 2.B.172/2008/32. és a Vas Megyei Bíróság 3.Bf.131/2008/5. döntése. 26 A legújabb jogirodalomban így Pallagi Anikó: „Az alaki halmazatok” in Németh Zsolt – Pallagi Anikó (szerk.): Rendészettudományok a közbizton ságért. Tanulmányok a 60 éves Blaskó Béla tiszteletére (Budapest: Rendőrtiszti Főiskola 2010) 134–137. 27 Így Edvi Illés Károly: A bűnhalmazat, különös tekintettel a magyar B.T.K. 95. §-ára, s a csalás és okirathamisítás eseteire (Budapest: Lloyd Társulat 1887) 83–84. Fayer László mindezt egy hasonlattal kifejezve úgy fogalmazta meg, hogy az alaki halmazat „analogiát mutat az összenőtt ikrekkel; vannak külön és vannak közös testrészeik”. Lásd Fayer László: A magyar bünte tőjog kézikönyve I. (Budapest: Franklin Társulat 1895) 308. Hasonlóan Földvári József: Az egység és a halmazat határesetei a büntetőjogban (Budapest: KJK 1962) 181. 28 Így Heller Erik: A magyar büntetőjog tankönyve (Szeged: Szent István Társulat 1931) 328–329. és Schultheisz Emil: A bűncselekmény tana (Debrecen: Debreceni Tudományegyetemi Nyomda 1948) 135. 29 Mindez a rablás és a könnyű testi sértés hasonló találkozásának esetére is vonatkoztatható azzal, hogy ilyenkor az alaki halmazat – a konszumpció folytán – csupán látszólagos. Vö. korábbról Löw Tobiás (szerk.): A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878: 5. tcz.) és teljes anyag gyűjteménye. I. (Budapest: Pesti Könyvnyomda Rt. 1880) 547. és Angyal (19. lj.) 44. Napjaink gyakorlatából BH 2004. 41. A recens szerzők közül némileg ellentétesen Tóth Mihály: „Gondolatok büntetőjogunk fejlődésének újabb dilemmáiról és távlatairól” Jura 2010/2, 103. 30 Megjegyezhető, hogy e két bűncselekményt valóságos halmazatként értékelő bírói gyakorlat (így BH 1981. 49., BH 1984.2 52, legutóbb BH 2006. 240. II.) erősen vitatható. A felfogást meggyőző kritika tárgyává teszi Nagy Ferenc: „A közlekedési bűncselekmények (Btk. XIII. Fejezet)” in Nagy (2. lj.) 195. 31 Vö. Kereszty–Szomora (2. lj.) 601. és Kis (2. lj.) 706.


JeMa 2013/1

leges.32 Tehát, mint azt a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság egy eseti döntésében megállapította: „a lopási cselekmény már az üzlet eladóterében befejezetté válik akkor, ha az elkövető az eltulajdonítani kívánt dolgot ruházatba, vagy egyéb módon történő elrejtéssel kivonja a tulajdonos rendelkezése alól […] Emellett azonban a vádlott fizetés nélkül el is távozott az eladótérből, tehát az eltulajdonítási szándékát alappal nem is vitathatta volna.”33 Érdekes a Pest Megyei Bíróságnak a fenti felfogást kiegészítő azon okfejtése, amely szerint „nem követhető mechanikusan e joggyakorlat a technikai felszereltség oly mértékű fejlettsége mellett, amikor a cselekmények igen jelentős részének felfedezése […] az elkövetés megkezdésének pillanatában megtörténik és a biztonsági szolgálat az áru helyzetével mindvégig tisztában van”. Vagyis amikor „az elvételre irányuló első pillanattól fogva mindvégig fennállt a korábbi birtoklás helyreállításának reális lehetősége”, a megyei bíróság szerint a lopásnak csupán a kísérlete állapítható meg. Ezen érvelés elvi megalapozottságának elismerése mellett véleményünk e kérdés kapcsán mégis az, hogy az eladótérben tartózkodó valamennyi, vagy akár csak számos potenciális tolvaj folyamatos szemmel tartása még a magas fokú technikai eszközök bevetése mellett sem igazán keresztülvihető. Ennek oka többek között napjaink bevásárlóközpontjainak méreteiben keresendő; az elkövető teljes nyomvonalának figyelemmel kísérése ugyanúgy jóformán lehetetlen, mint például akkor, ha egy adott időpontban éppen kétszer annyi tolvaj „munkálkodik” az eladótérben, mint ahány biztonsági kamerát ott elhelyeztek. Ezekben az esetekben könnyen elképzelhető, hogy a lopás észlelésére egyáltalán nem kerül sor, vagy ha mégis, az elkövetőnek – miután felfedezi, hogy figyelik – van ideje arra, hogy a lopott dolgot a zsebéből a sorok között kirakja, vagy egyszerűen elfogyassza, a lebukást elkerülendő. Mindezek alapján tipikusan a történteket rögzítő áruházakban is a véletlenen múlik egy-egy elkövető lebukása vagy annak elmaradása. Így általános tételként valljuk, hogy az áruházi lopás – eltulajdonítási célzat mellett – a dolognak az elkövető ruházatában történő elrejtésével befejezett. A vizsgált ügyben így a lopás már a zsarolás megkezdését megelőzően befejezetti stádiumba jutott. Az elkövetők ugyanis ruházatukban elrejtették az eltulajdonítani kívánt értékeket. A biztonsági szolgálat intézkedésére, majd ellenreakcióként a tetten ért elkövetők részéről a kompulzív erőszakkal megvalósított kényszerítés kifejtésére – mint a zsarolás elkövetési magatartására – csak ezt követően került sor. A zsarolási cselekmény tehát már nem az elvételnek, hanem az elvett dolgok megtar tásának eltűrésére irányult, ami az elkövetők eltulajdonítási célzatának az objektív oldalon történő leképeződése ugyan, a lopás befejezetté válása szempontjából azonban már közömbös. Ennek az sem mond ellent, hogy a befejezetti és a bevégzetti stádium időbeli szétválásának lehetősége kapcsán helyeslendő Tokaji Géza álláspontja, amely szerint befejezett, de nem bevégzett a lopás, ha „a dolog a birtokos uralmi köréből az elkövető tényleges uralmi körébe kerül, de az elvételi cselekménnyel tér- és időbeli kapcsolatban a jogi tárgyat ért sérelem megszüntetésére elvileg még megvan a lehetőség”.34

Büntetőjog

Mindezek alapján megállapítható, hogy az ügyben a lopás és a zsarolás egymástól elkülönülő magatartásokkal valósult meg, in concreto tehát az anyagi (és nem az alaki) halmazat jegyeit hordozza magán. 2. Mindebből következően meg kell vizsgálnunk a látszólagos anyagi halmazatnak – a jogirodalmi szerzők többsége által elismert35 – kategóriáit ahhoz, hogy eldönthessük: látszólagos vagy valóságos többség áll-e fenn a lopás és a zsarolás között. A vizsgálandó variációk a következők: (a) a lopás a zsarolás mellett önállótlan részcselekményként (vagy más elnevezéssel: büntetlen előcselekményként36) minősül, (b) a lopás beolvad a zsarolásba, (c) a lopás és a zsarolás a büntetlen eszköz-, utó- vagy mellékcselekmény viszonyában áll. Emellett (d) megvizsgáljuk azokat a leggyakrabban citált szempontokat is, amelyek általános fogódzóul szoktak szolgálni az egység és többség elhatárolásához. Ad (a). Az önállótlan részcselekmény többszörös közreműködést jelent ugyanabban a bűncselekményben, amikor ezek közül csak az az alakzat állapítható meg az elkövető terhére, amely in abstracto a legjelentősebb támadást jelenti a jogi tárgy ellen.37 Ez az elv azonban a fenti definíció és az ismert példák (stádiumok és elkövetői alakzatok) fényében kizárólag

32 Véleményünk szerint ez a felfogás az elektromos biztonsági kaput üzemeltető áruházakban elkövetett lopások többségére is vonatkoztatható, lévén az árukészletnek csak nagyon kis százalékán helyeznek el biztonsági védelmi berendezést, így az ellenőrzés itt is ugyanúgy véletlenszerű, mint a kevésbé modern boltokban, legfeljebb a tolvajok lebukási esélye nőhet kisebb mértékben. Arról nem is beszélve, hogy a védelmi berendezések legtöbbje egy egyszerű mozdulattal eltávolítható. 33 Hajdú-Bihar Megyei Bíróság Katonai Tanácsa KB.II.45/2010/2. Hasonlóan Legf. Bír. Bfv. I. 1.145/2009/5. és Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa III. Kb.184/2007/7. 34 Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban (Budapest: KJK 1984) 332. 35 Földvári az uralkodó felfogással szemben csak büntetlen elő- és utócselekményeket különböztetett meg a látszólagos anyagi halmazat körében. Lásd Földvári József: Magyar Büntetőjog általános rész (Budapest: Osiris 2006) 224–226. 36 Egyes szerzők külön tartják az önállótlan részcselekmény és a büntetlen előcselekmény kategóriáját, lásd pl. Gellér Balázs József: A magyar bün tetőjog tankönyve I. Általános tanok (Budapest: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó 2008) 272. Ez az elkülönítés azonban – tekintettel arra, hogy egység-többség-tani szempontból a korábbi bűncselekményi stádium éppúgy elveszíti önállóságát a későbbivel szemben, miként az enyhébb elkövetői alakzat a súlyosabbhoz képest – feleslegesnek tekinthető. 37 Nagy (25. lj.) 242. Több szempontból hibás ugyanis az a definíció, amely szerint az önállótlan részcselekmény „az a tényállásszerű magatartás, amely az őt időben követő, más bűncselekményhez képest elveszíti értékelésének szükségességét”. Az önállótlan részcselekmény ugyanis egyrészt nem feltétlenül tényállásszerű (mint az előkészület vagy a részesi alakzatok esetében), továbbá nem mindig az időben későbbi cselekmény válik büntetlenné (így gyakori eset, hogy a korábbi felbujtói tevékenység őrzi meg önállóságát az őt időben követő, fogalmilag bűnsegélyként minősülő magatartással szemben). Vö. Margitán (25. lj.) 262.


39

Büntetőjog

2013/1 JeMa

akkor alkalmazható, ha az elkövető egyes cselekményei ugyan azt a bűncselekményt valósítják meg „más szakaszban, illetve vetületben”,38 mely szabály alól véleményünk szerint kizárólag az ún. sui generis előkészületi bűncselekmények esetei39 képezhetnek kivételt. A lopás azonban ezen elv alapján – miután a zsarolástól teljességgel elkülönült tényállásban került törvényi szabályozásra – az önállóságát nem veszítheti el. Ab (b). Összeolvadás (vagy beolvadás) – amely a látszólagos anyagi halmazat egyik esetéként először Schultheisz Emilnél jelent meg40 s amelyet legújabban a pécsi büntetőjogi iskola is külön nevesít41 – az egymással a több és a kevesebb viszonyában álló részcselekmények között jöhet létre. Az összeolvadás tipikus példája az azonos alkalommal, azonos sértett sérelmére elkövetett testi sértés és becsületsértés, rágalmazás és szóbeli becsületsértés, továbbá az erőszakos közösülés és a szemérem elleni erőszak, melyek közül „a többet kifejező tényállás tehát felszívja, magába forrasztja a másik tényállást”.42 Az idézetteken túl, a példákból is láthatóan van az összeolvadásnak egy további – a látszólagos halmazat eseteit egyébként is általánosságban jellemző – feltétele. Ez a feltétel pedig az, hogy összeolvadásról csak a köznapi felfogás szerint gyak ran együtt járó bűncselekmények relációjában lehet szó, vagyis például a becsületsértés azért olvadhat be a testi sértésbe a fenti feltételeken túl, mert azzal – in abstracto – rendszerint együttesen követik el. Ezért ha a becsületsértést a testi sértés mellett külön értékelés tárgyává tennénk, nemcsak hogy a kétszeres értékelés tilalmába ütköznénk, hanem lényegében általános jelleggel fel is emelnénk a testi sértés büntetési tételét, ami a jogalkotónak nyilvánvalóan nem lehetett a célja. A fentiekből kitűnik, hogy esetünkben a lopás nem olvadhat be a zsarolásba. Egyrészt azért, mert a két bűncselekménynek azonos ugyan az elkövetési tárgya (az idegen dolog), azonban csak részben azonos a sértettje (tehát az a személy, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette). A lopás sértettjének ugyanis maga az áruházat üzemeltető cég mint jogi személy tekinthető,43 míg a zsarolás passzív alanyai (és a személy elleni támadás következtében egyben sértettjei is) a biztonsági őrök voltak. Másrészt nem mondható, hogy az elkövetők lopási és zsarolási cselekményeit egységes akaratelhatározás motiválta volna: a történeti tényállás szerint személy elleni erőszak alkalmazását az elkövetést megelőzően nem terveztek, úgymond „egyszerű bolti lopásnak” indult az ügy. Miután azonban a lopás elkövetésén tetten érték őket, ebben az új helyzetben új elhatározásuk jött létre, most már a dolog „mindenáron” történő megtartása érdekében. Harmadrészt pedig egy nem mindennapos, jóformán atipikus bűncselekményi összeütközésről van szó, amelyet éppen kivételes jellegénél fogva nem vehetett figyelembe a jogalkotó. Mindezek alapján a halmazat megállapítása az összeolvadás ismertetett elvei szerint sem mellőzhető. Ad (c). Büntetlen eszközcselekményi viszonyról – Nagy Ferenccel egyetértve44 – akkor beszélhetünk, ha a de fac to meglévő eszköz-cél viszonyban lévő bűncselekmények in abstracto legalább tipikusan együtt járnak, és a törvény a célcselekményre súlyosabb büntetést helyez kilátásba, mint az eszközcselekményre. E feltételek együttes fennforgása esetén

40

kizárólag az eszközcselekmény veszítheti el önállóságát, miután vélelmezhető, hogy a jogalkotó a célcselekmény büntetési tételében az eszközcselekmény elkövetését is értékelte. E feltételekkel kapcsolatban a vizsgált esetben megállapítható, hogy a de facto eszközviszony a lopás és a zsarolás között fennáll, még ha nem szokványos formában, hanem olyképpen jelentkezik is, hogy az elkövető előbb valósítja meg a lopást, s utóbb az azzal elért előny fenntartását biztosító „eszközcselekményt”. Miután azonban, mint láthattuk, e két bűncselekmény ilyen találkozása a tipikus találkozáshoz megkövetelt gyakoriságnál jóval ritkább, s mivel a zsarolás büntetési tétele magasabb a lopásénál, a büntetlen eszközcselekményi jellegre a halmazat kizárása érdekében alappal nem hivatkozhatunk. Szemléletes Békés Imre hasonló példája, amely szerint „ha a cél az országhatár tiltott átlépése, s ennek érdekében a tettes a határőrt megöli: az eszközcselekmény társadalomra veszélyességének foka a célcselekményét messze meghaladja. Ez esetben természetesen az eszközcselekmény nem veszíti el önállóságát és büntetendőségét.”45 Lényegében a fenti elvek miatt nem alkalmazható esetünkre a büntetlen utócselekmény kategóriája. A büntetlen utócselekménynek létezik ugyan egy a példánkkal első ránézésre analóg esete, amely szerint az a tolvaj, aki az általa lopott dolgot később megsemmisíti, ez utóbbi magatartásával nem valósít meg rongálást. Walter Gropp szerint ilyenkor a rongálás – mint az elkövető büntetlen utócselekménye – felemésztődik.46 Földvári József álláspontja szerint pedig „megrongálás, megsemmisítés esetében nincs […] sem új irányú, sem új vonatkozású társadalomra veszélyesség, de az első cselekmény társadalomra veszélyességének fokozódása, növekedése sem állapítható meg”.47 Bár nem tartanánk képviselhetetlennek a lopás és a rongálás között valóságos halmazatot megállapító nézetet sem, esetünkre ez a megoldás még a látszólagos halmazati viszony e két bűncselekmény közötti elismerése esetén sem vonatkoztatható. Ennek oka abban keresendő, hogy – a Földvári-féle szóhasználattal élve – a zsarolás mint erőszakos vagyon elleni deliktum merőben más, nagyobb fokú társadalomra veszélyességről árulkodik, mint a lopás, így a zsarolás értékelést nem igénylő, a sérelmet csupán fenntar-

38 Rácz György: „A bűnhalmazat megállapításának mellőzéséről” Magyar Jog 1962, 435. 39 E kategóriához lásd Nagy (25. lj.) 195. 40 Schultheisz Emil: A látszólagos halmazat (Szeged: Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar 1956) 12. 41 Gál István László: „A bűncselekményegység és a halmazat” in Balogh Ágnes – Tóth Mihály (szerk.): Magyar büntetőjog. Általános rész (Budapest: Osiris 2010) 237. 42 Rácz (38. lj.) 435. 43 BH 2001. 457. 44 Nagy (25. lj.) 243. 45 Békés Imre – Szalma László: A büntetőjog általános része (Budapest: BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség 1973) 319. 46 Walter Gropp: Strafrecht Allgemeiner Teil (Berlin: Springer 22001) 505. 47 Földvári (27. lj.) 239.


JeMa 2013/1

tó utócselekménynek semmiképpen sem tekinthető. Továbbá, mint láttuk, a zsarolás és a lopás sértettje(i) esetünkben részben eltérő(k). Ugyanezért nem alkalmazható jelen esetben az a felfogás sem, amely mellőzi a halmazat megállapítását az elkövető korábbi vagyon elleni bűncselekménye és kizárólag az e deliktumból eredő haszon biztosítása érdekében elkövetett csalás között.48 Továbbá miután a büntetlen mellékcselekményi jellegnek is immanens feltétele a tényállások közötti in abstracto tipikus összefüggés, a lopást figyelmen kívül hagyni – a két bűncselekmény találkozásának esetlegessége miatt – ezen elv alapján sem indokolt. Ad (d). Ebben a pontban – a teljesség igénye nélkül – röviden megvizsgálunk néhány olyan szempontot, amelyeket érvül szokás használni a látszólagos és a valóságos halmazat elhatárolásához. Ezek közül elsőként említhető egy fentebb már érintett szempont, a sértett azonossága vagy különbözősége, mely a személyiséget is támadó bűncselekményeknél viszonylag biztos – ha nem is kivétel nélküli49 – támpontot adhat az egység-többség megkülönböztetéséhez. Mint láttuk, esetünkben a zsarolásnak legalább részlegesen más a sértettje, mint a lopásnak, ez a szempont tehát a halmazati minősítés irányába kell hogy elmozdítson minket. Ugyanez a helyzet, ha a két bűncselekmény jogi tárgyait vizsgáljuk meg. A lopás és a zsarolás révén ugyanis a tulajdonjog mint jogtárgy többszörös sérelmet is szenved, emellett a zsarolással az elkövetők más jogi tárgyat is sértettek (a pas�szív alanyok cselekvési szabadságát), mint a lopással.50 Főszabályként mindkét jogi tárggyal kapcsolatos körülmény többség megállapítását teszi indokolttá.51 Említésre érdemes még az a fentebb már említett, a virágkorát az 1960-as években élő, ám olykor a legújabb kori jogalkalmazásban is fel-felbukkanó elv, amely mellőzi a halmazat megállapítását, ha az elkövető két bűncselekménye – nem törvényi szinten, hanem a konkrét történeti tényállás alapján – szükségszerűen az eszköz-cél viszonyában függött össze egymással. Annak megértéséhez, hogy az in concreto szükségképpeniség halmazatot kizáró jelentőséggel való felruházása mennyire következetlen ítélkezési gyakorlathoz vezethet, elegendő annak a legfelsőbb bírósági döntésnek a felidézése, amely a lopott fegyverrel végrehajtott emberölés mellett a lopást önálló bűncselekményként azért nem állapította meg, mert az elkövető az ölést az adott esetben nem hajthatta volna végre másként, csak a fegyver ellopása révén.52 Hasonló okból helyteleníthető napjaink ítélkezési gyakorlatából a Szegedi Ítélőtábla azon határozata, amelyben a táblabíróság mellőzte az in concreto szükségképpeni eszközcselekményként jelentkező személyi szabadság megsértésének megállapítását, amikor az elkövető a sértettet több mint egy órán át megkötözve az elkövetés helyszínén hagyta, hogy ezt követően megölhesse.53 Mondhatjuk persze, hogy az elkövetők a vizsgált esetben az ellopott dolgot nem tudták volna megtartani másként, mint kompulzív erőszakkal. A jelenből a múltba visszatekintve azonban gyakorlatilag bármely magatartásról elmondha-

Büntetőjog

tó, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett, az adott esetben szükségszerű volt. Ezért egy ilyen, konkrét életbeli szituációban előálló esetleges összefüggés a halmazatot nem küszöbölheti ki. Egyetértünk tehát az 1978. évi Btk. Előkészítő Bizottságának ülésén elhangzott azon hozzászólással, amely szerint „semmiféle dogmatikai és jogpolitikai érv nem hozható fel a konkrét szükségképpeni összefüggés elismerése mellett”.54 Végül felmerülhet egy – a régi jogirodalomban Vargha Ferenc által is felhozott55 – érv a halmazat megállapítása mellett a logikai és rendszertani értelmezés segítségül hívása révén is. Így ha megvizsgáljuk a megtartásos rablás tényállását, azt a megállapítást tehetjük, hogy az valójában egy olyan összefoglalt bűncselekmény, amelyet a jogalkotó – többek között – azért alkotott meg a lopásból és a személyi szabadságot támadó bűncselekményből (ami in concreto lehet személyi szabadság megsértése, kényszerítés vagy akár testi sértés is), mert az ilyen elkövetés esetében nem tartotta elégségesnek az e törvényi egység hiányában irányadó halmazati büntetést. A zsarolásnál azonban ilyen komplex tényállással nem találkozunk. Ebből a contrario arra is következtethetünk, hogy a lopás és a zsarolás hasonló találkozása esetére – vagyis amikor az elkövető kompulzív erőszakot vagy nem kvalifikált fenyegetést alkalmaz a lopott dolog megtartása végett – a halmazati minősítés és büntetés felel meg a jogalkotó szándékának. A látszólagos anyagi halmazat elveinek esetünkre való alkalmazhatóságát megvizsgálva végül arra a következtetésre juthatunk, hogy az kétséget nem hagyó módon egyik látszólagos halmazati kategóriába sem illeszthető bele, így a büntető anyagi jog szabályai alapján a lopás és a zsarolás valóságos halmazatba foglalása tekinthető a következetesebb álláspontnak (annyit kell még szem előtt tartani, hogy a cikk tárgyát képező ügyben lopás vétsége nem, csupán lopás szabálysértése valósult meg).

48 Így pl. EBH 2005.1296., továbbá Szegedi Ítélőtábla Bf.II.169/2008/9. 49 Ilyen kivétel az ítélkezési gyakorlatban az egységes eljárásban fellépő több hivatalos személy sérelmére elkövetett hivatalos személy elleni erőszak egy bűncselekményként történő értékelése. Lásd BKv. 8. 50 Kereszty Béla: „A vagyon elleni bűncselekmények (Btk. XVIII. Fejezet)” in Nagy Ferenc (szerk.): A magyar büntetőjog különös része (Budapest: Korona 2005) 744, 816. 51 Nagy (25. lj.) 233. 52 BJD 2619. 53 Szegedi Ítélőtábla Fkf.I.343/2007/7. A döntés részletes elemzéséhez lásd Ambrus István: „A Szegedi Ítélőtábla döntése Pénzes Henrietta gyilkossági ügyében. A törvény szerinti legsúlyosabb büntetés kiszabásának indokoltsága, valamint a személyi szabadság megsértése önálló megállapításának mellőzése” Jogesetek Magyarázata (JeMa) 2010/4, 28–34. 54 Békés Imre: „A bűncselekmény és az elkövető” in László Jenő (szerk.): A Büntető Törvénykönyv magyarázata I. (Budapest: KJK 1986) 340. 55 Vargha Ferenc: „Adalék a zsarolás fogalmához” Büntető Jog Tára XXVI., 233.


41

Büntetőjog

2013/1 JeMa

6. Az ítélet jelentősége A vagyon elleni bűncselekmények törvényi tényállásait, értelmezését és gyakorlatát a büntetőjoggal foglalkozó szakemberek többsége kiforrottnak, kevés vitára okot adónak tekinti, ennek ellenére e bűncselekmények (és szabálysértések) körében ma is olyan kételyek merülhetnek föl, amelyek az ítélkezési gyakorlatban számtalan nehézséget okoznak, s kiküszöbölésük mikéntjére a jogirodalom sem mindig nyújt megfelelő eligazítást. A problémakör több szempontból is kiemelt jelentőséggel bír. Ismert, hogy a vagyon elleni deliktumok képviseltetik magukat a legnagyobb számban az összbűnözésen belül, ezért a napi jogalkalmazás a velük kapcsolatos jogkérdésekkel találkozhat a leggyakrabban. Emellett különösen felértékelődik a vonatkozó tényállásokat elhatároló ismérvek szerepe, ha arra gondolunk, hogy egyetlen – két adott kriminális magatartást elhatároló – tényállási elem megállapítása esetén akár már alapesetben is súlyos, 2-8 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetni rendelt bűncselekmény valósulhat meg, míg annak hiányában mindössze közigazgatási szankcióval fenyegetett tulajdon elleni szabálysértés.

42

Továbbá egy olyan tárgyi súlyú bűncselekmény, mint például a rablás esetén – különösképpen, ha az elkövető büntetett előéletű – a bíróság szinte automatikusan dönt az előzetes letartóztatásról, illetve annak lényegében az eljárás jogerős befejezéséig való fenntartásáról. Egy esetleges felmentő ítélet esetén pedig mindezért a terheltnek kártalanítás jár [Be. 580. § (1) bekezdés II. a) pont], ami hosszabb tartamú fogva tartás esetén már igen komoly kötelezettséget ró a magyar államra. Különösen fájó lehet, ha az állam egy esetleges dogmatikai tévedés miatt kénytelen kártalanítást fizetni annak a terheltnek, aki egyébként valóban bűncselekményt követett el, még ha adott esetben nem is a vád tárgyává tett rablás, hanem a szintén hosszú tartamú szabadságvesztéssel fenyegetett zsarolás (és, a körülményektől függően, halmazatban lopás) valósult is meg. Ambrus István tanársegéd • Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszék • [email protected] Deák Zoltán alügyész • Kecskeméti Járási Ügyészség • [email protected]


A Kecskeméti Városi Bíróság ítélete a dolog megtartásával elkövetett rablásról*

Recommend Documents