Forrai Miklós 1959-1980 iskolánk tanára 1974-1980 igazgató
A KATEDRA EMLÉKEZIK Ha élet zengi be az iskolát… Forrai Miklós (nyugalmazott tanár, 1959-1980 között iskolánk tanára, egykori igazgatója) Most, a huszonegyedik század elején az iskola 100 éves jubileumát ünnepelve nem minden tanulság nélkül való visszatekinteni 1908-ra. A rohamosan fejlődő főváros iskolaépítő programjában
megalapították
és
felépítették
az
európai
színvonalú
Vas
utcai
felsőkereskedelmit, a kereskedelmi oktatás egyik máig meghatározó bázisát. Nemcsak az épület külseje, de belső elrendezése – a funkció szolgálatában álló tanirodák, könyvtár, tantermek, folyosók és tornaterem napjainkban is elbűvölő, egységes, színpompás dekorativitása – miatt lett a létesítmény a Lajta-stílus egyik meghatározó darabja, az idő haladtával műemlék. A közoktatás irányítói – és elsősorban a székesfőváros – azzal is törődtek, hogy a vonzó iskolapalotát tartalommal töltsék meg. Kiváló tanárok („tanárasztók”, ahogy a nyelvújítás óta nevezik ezt a mesterséget!) árasztották az ismereteket, a legkorszerűbb elméleti és gyakorlati tudnivalókat. És nemcsak azok, akik nevét márványtábla őrzi az utókornak, nemcsak a tankönyvírók egész sora, hanem a sok-sok zseniális és áldozatos nevelő mind a mai napig. Az itt folyó munkának kezdetektől fogva legjellemzőbb vonása a korszerűség, az életszerűség, az állandó megújulás, mind az oktatás, mind a nevelés területén, ha egyáltalán van értelme a kettő szétválasztásának. Ady Endre szavaival élve mindig élet zengte be az iskolát, e falak mindig meghallották a társadalom üzenetét. Meghallották, és válaszoltak azzal,
hogy megszámlálhatatlan kiváló szakembert bocsátottak ki: kereskedőt, közgazdászt, vállalatvezetőt, vezérigazgatót, tanárt, iskolaigazgatót, rektort, minisztert... A sor a végtelenségig folytatható. De nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik más területeken (az élet furcsa fintora!) még ismertebbé tették és teszik az alma matert: országos hírű, sőt határokon túl is elismert szubrett, dzsesszénekes, színész, rádiós, rendező, író, sportoló (kosaras, focista, hajtó, edző) stb. Vagy ki nem tudná, hogy az iskola tornaterméből indult el a magyar kosárlabdasport? Az elmondottakkal szorosan összefügg és semmiképp se mondható véletlennek, hogy az intézmény egyetemek gyakorlóiskolája, rangos pedagógiai műhely is egyszersmind: a tanórán kívüli nevelés meg-megújuló állandó terepe (ifjúsági szervezetek, táborok, túrák, kulturális vetélkedők stb.), a sokoldalú személyiségfejlesztés pedagógiai eszméjének és eszményének megvalósítója. Egy szóval mondva: egyetemesség. Ez többet jelent az univerzitásokkal való vice versa kapcsolatokkal, áttanításokkal, többet az egykori diákjaink büszkélkedésénél („Az egyetemen vígan megéltem abból, amit itt tanultam statisztikából, könyvvitelből!”),
tehát
felsőkereskedelminek,
azt
jelenti
gimnáziumnak,
elsősorban,
hogy
technikumnak,
itt
mindig
(hívják
szakközépiskolának)
akár
névadónk,
Széchenyi István szellemében a „kiművelt emberfők” nevelését tartották elsődleges célnak. Nem lenne hiteles ez a néhány megemlékező sor, ha kimerülne a puszta laudációban. A változások, a permanens innováció (ez nem egyszerűen csak megújulás) a pedagógiában sem jár konfliktusok nélkül. A tetejébe mindez a huszadik században történt. (Csak gondoljunk bele: az alapításkor még Ferenc József uralkodott!) A két világháború, a gazdasági világválság, a forradalmak, a rendszerváltások sem múltak el nyomtalanul. Hősök, meghurcoltak és elhurcoltak, üldözöttek és börtönbe zártak, neves és névtelen diákok és tanárok sora is méltó helyet érdemel a század krónikájában. Róluk sem szabad megfeledkeznünk! A centenárium jeles ünnepén legalább egy főhajtással tisztelegjünk emléktábláik és áldozatos emberi magatartásuk előtt! S hogy mit hoz a huszonegyedik század? Meghozza-e a Kölcsey által hőn óhajtott „víg esztendőt”, egy boldogabb periódust? Én hiszek benne, mert hinni akarom megingathatatlan pedagógiai optimizmussal, és higgyük, mert „nem foly vissza az időnek árja, előre duzzad, feltarthatatlanul …”!
Arcok, emlékek (Forrai Miklós, nyugalmazott tanár, 1959-1980 között iskolánk tanára, egykori igazgatója) „Pedig amint fogy-fogy a jövendő
egyre-egyre drágább lesz a múlt.” (Babits Mihály) Jubileumot ünnepelve magam is engedek a felkérésnek és a régi szokásnak, így néhány „szertehullott gyöngyöt”, emlékeimet – mielőtt végképp elgurulnának a végtelen időben – papírra vetek. Ennyivel tartozom azoknak is, akikkel több mint két évtizeden keresztül együtt dolgoztam, akikkel a jó sorsom csak futtában összehozott (hajdani kollégáknak és öregdiákoknak), és a megszámlálhatatlan tanítványnak, akik kifogyhatatlan csínyeikkel, istrángszaggató törekvéseikkel, szárnyaló szellemük kiteljesedésével vagy csak egy-egy gesztusukkal, mosolyukkal évek múltán is bennem élnek. Nem lesz ez szabályos gyöngysor, csak afféle kláris, szabálytalanul és szaggatottan, ahogy éppen évtizedek távolából élénken vagy megfakulva felbukkannak. A régiekről Magam nem éltem meg azokat az időket, de a furcsa véletlenek folytán mégis kapcsolatba kerültem – olykor áttételesen – a két háború közötti negyedszázad jeles alakjaival.
Középiskolában,
egyetemistaként
nem
is
sejtettem
még
Szerb
Antal
irodalomtörténetét tanulva, hogy majdan abban a könyvtárban, annál az asztalnál, azon a széken dolgozhatok, ahol ezek a művek (is) születtek. Vagy azt sem, hogy amikor dr. Vincze Géza református hitoktató a Széchényi Könyvtárban szakdolgozatom írásakor megszólított, és a Vas utcai éveiről, valamint Ady-kapcsolatáról mesélt, jövendő iskolámat mutatta be szándéktalanul. Arra meg csak jóval később eszméltem rá a régi évkönyveket forgatva, hogy a Szondi utcai emeleti szomszédom, a törékeny Gréti néni, Algöver Andor evangélikus hitoktató özvegye volt. Pedig ő is egész biztosan szívesen mesélt volna, ha kérdezek. De kérdezés nélkül is ömlött a szó abból az öregdiákból, aki talán 1977-ben arra kért, hogy Argentínából hazalátogatva hadd mehessen be egy földrajzórára. Neki dr. Pintér Sándor egykori órái voltak feledhetetlenek. Nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy Kovács Elemér órájáról is szép emlékeket vitt magával. A nagy gazdasági világválság idején – ha jól emlékszem – 1929-ben végzett. Állás híján boldog volt, hogy a Szabadkikötőben borotválhatott és nyírhatott. Pénzt nem kapott, de a borbélyságot kitanulta. Ezzel a nemzetközi szakmával egész Dél-Amerikáig eljutott. Akkor még Argentínában annyi volt a szarvasmarha, hogy „a levesben főtt húst kidobták, mint most Pesten a kukákra a kenyeret” – mondta. Azóta persze ott is más világ van. A két ország kereskedelmét összehasonlítva megdöbbentette, milyen unottan és udvariatlanul szolgálták ki
itthon az üzletekben jártában-keltében. Ő bezzeg azért veszítette el egyik legjobb vevőjét, egy gazdag és népes holland családot, mert az eladókislány udvariatlanul szolgálta ki őket. Az utcán továbbra is köszönnek, de azóta nem tették be a lábukat az üzletébe a vasárnapi fagylaltért. Beszélt még diákcsínyekről, illetve tanárokról megható ragaszkodással. Hogy Pintér Sanyi bácsiról kitüntetetten, nem csodálkozom, hiszen én is kiváló személyiségnek ismertem meg. Akkortájt még tanított is a felnőttoktatásban. Röpke találkozásaink közül legemlékezetesebb, amikor a Múzeum kávéházban osztálya ötvenéves találkozóját ünnepelte. Délceg, fiatalos termetével nem különbözött egykori tanítványaitól. A szokásos történetekből konkrétan csak egy összkép maradt meg bennem máig: tanáruk mindig talpig úriember volt. Számomra talpig tanár. Egy másik öregdiák nevére és megismerkedésünkre viszont jól emlékszem. A folyosókon függő tablókat silabizálta, amikor összetalálkoztunk. Ő Szerb Antal osztályába járt, és sokat mesélt később is látogatásai alkalmával, még a diákoknak is. A debreceni agráregyetem rektoraként sem restellte a fáradozást, emlékeit néhány év múlva meg is írta a 1983-as jubileumi évkönyvben. Sokat elárul az az írás a tudós tanárról, az emberséges nevelőről, az iskola légköréről, a korról, de a szerzőjéről is. Dr. Ács Antal a neve. A 1970-es évek első felében Ungvári László Kossuth-díjas színművész, öregdiákunk tartott nagy sikerű élménybeszámolót Szerb Antalról, hajdani tanáráról. Legemlékezetesebb élményem mégis dr. Krisch Jenőhöz, annak a kornak az igazgatójához fűződik. Borissza Ferivel kaptuk a megbízást, de ő valami miatt meggondolta magát, így hát egyedül állítottam be a testület nevében hozzá, a Kádár utca 6. számú házba. Ennek közvetlen előzménye volt, hogy régi diákjai megkeresték az iskolát, hogy köszöntsük meg 90. születésnapján, mert megérdemli. (Ha nem csalódom, ez a 1970-es évek első felében történt.) A látogatásból leginkább egy ágyban fekvő beteg embernek a csillogó szeme, a ragyogó szelleme és a derűs világszemlélete maradt meg bennem. Pedig mit élt meg! A harmadára zsugorodott országban a konszolidáció, a gazdasági világválság, a háborús készülődés, a holokauszt, majd a II. világháború éveiben vezette az iskolát. Szavaiban semmi panasz, semmi keserűség. Olyan melegséggel, nyíltsággal fogadott, mikor megtudta, mi járatban vagyok, mint egy régi barátot. Hosszú beszélgetésünkből néhány dologra igen világosan emlékszem. Elmesélte, hogyan fogadta kinevezésekor a jezsuita Pezenhoffer, a katolikus hittanár. A kézfogás után közölte, hogy nem örül, mert ide nem evangélikus, hanem katolikus igazgatót kellett volna kinevezni az arányok miatt. De ha már így esett, együtt akar
működni. Az évek során is állta a szavát, mondta Jenő bácsi, vezetőként pedig a legegyenesebb kollégának ismerte meg. Még jobban meglepett, mikor arról beszélt, hogy egy tiszta férfi tantestületben is voltak viszályok. A különböző felekezetek hitoktatói annyira szemben álltak, hogy gyakran nem is beszéltek egymással. (Akkor még nem dívott az ökumené!) A C osztályokba jártak a reformátusok meg a zsidók például. (Mi viszont abban az időben egy merőben más testületi és tanulói tagozódásban éltünk, ahol az határozta meg, ki hol tanul vagy tanít, hogy milyen a származása.) Kollégái közül a hittanárokon kívül csak Pintér Sándort, Kuncze Gézát, no meg hosszasan Szerb Antalt emlegette, különös tekintettel könyveire, külföldi útjaira, családjára és a Nyugatra. (Ez érthető, hiszen mindezekhez neki – mint munkáltatónak – nem kevés köze volt.) Biztosan másokat is említett még, de azokat személyesen nem ismervén kihullottak a fejemből. 94 évesen már Kovács Elemérrel köszöntöttük együtt. Akkor már csak halvány mása volt régi önmagának. Harmadik találkozásunkkor pedig már csak néma főhajtással búcsúztam tőle a Farkasréti-sírkertben. Utak, „barakkok”, egyebek Én már egy másik Vas utcába kerültem 1959 őszén. Nagyon örültem, mert öt percre laktam az iskolától, megszületett a fiam, és nem kellett már a hétvégeken Pápára utaznom, ahová végzősként helyeztek. A testület is szívesen fogadott, nem volt nehéz beilleszkedni. Feladatom is bőven akadt. A harmadik tanévem alig indult be, amikor Oroszi Géza, fiatal kollégám nem kis vihart kavarva távozott a testületből – magánügy miatt. A már felére gyérített osztályát én örököltem meg. Hát, finoman szólva, nem csak arról voltak nevezetesek, hogy ők voltak az utolsó tiszta fiúosztály. Hírük is volt, amit hamarosan igazoltak is. Kinevezésem másnapján reggel 8 órakor üres osztályterem fogadott. Jánosházy Margit is ellenőrizte az órarendemet. A tévedés kizárva, hiszen ő is látta őket néhány perccel korábban. A negyedik emelet egyik zugából, a régi tablók közül kerültek elő. Hosszas nyomozás..., eredmény semmi. Osztályfőnökként ekkor kaptam meg életem egyik legnagyobb pedagógiai kihívását. A bő másfél évben az érettségiig akadt még egy s más, amikor jobb híján hályogkovács módjára döntöttem. Nem részletezem. Lázadozó szellemük, vagányságuk, vitathatatlan szolidaritásuk, kiállásuk régi osztályfőnökük mellett (tudatosan, ösztönösen?) mind-mind belefér a korosztály mentalitásába – gondoltam akkor, és gondolom most is. A ma már évenkénti találkozók – merem remélni – arról tanúskodnak, hogy közelebb kerültünk egymáshoz – ama ominózus 46 évvel ezelőtti fogadtatás óta. Tanítványi ragaszkodásuk baráti borozgatásokká transzformálódott.
A következő osztályaimmal is rengeteg élmény köt össze: sikerek, kudarcok. Az utóbbiakból – azt hiszem – mindig többet tanultam. Ezek mindig újabb megoldásokra, útkeresésekre, erőfeszítésekre sarkalltak. De egyébként is: a pedagógia az egyik legintenzívebben interperszonális elméleti és gyakorlati tudomány. Hadd hozzak fel egy példát! A 1967-ben végzettek (tehetséges társaság volt) nemcsak szorgalmasan tanultak, de kiváló kritikai érzékük is volt. Saját érveimet fordították ellenem. Hogy merem én Berkesit leminősíteni? Meg akartak nevelni, és Mikulásra megkaptam tőlük a Húszéveseket, dedikálva. Elolvastam, máig őrzöm. Akkor ez volt a legnagyobb bestseller. Az ilyen direkt formáknál persze sokkal lényegesebb az állandó kölcsönhatás, és ez érvényesül, mint a fizikában. Vagy nincs hatás. Sem a tanteremben, sem a kirándulásokon, sem a jellemformálásban, sem a tanári módszerekben, sem sehol. Egy egészen egyedi emlék volt a csereút a Kaukázusba. Kievig vonaton, onnan repülővel Minvódiba. A végállomás Pjatyigorszk, a 150 ezer lakosú üdülőváros. Akkor ültem először repülőn, és egyedül vezettem egy vegyes összetételű leánycsapatot. A kalandok sorozata már jóval az indulás előtt kezdődött, de az igazi meglepetés landoláskor, a gép ablakán kitekintve ért: fogadásra felsorakozott csoportot pillantottam meg. Hamarosan kiderült, tényleg minket vártak ünneplőben, virággal, fotósokkal. Hétfőn még a helyi sajtó is beszámolt a magyar delegáció érkezéséről. (Ezek voltunk mi.) Alig hittünk a szemünknek a nagy megtiszteltetéstől. A reptér parancsnoka szalutálva üdvözölt, s ígéretének megfelelően másnap már megkaptam a Kievben elkeveredett kézitáskámat. A folytatás méltó a fogadáshoz: szállodai elhelyezés, éttermi ellátás – az asztalon mindig magyar zászló – tiltott, zárt városokon keresztül a tengerig, miután kiszedték belőlem, miről sutyorognak a leányok, s miről vitatkozom velük. A kereskedelmi tapasztalatcsere, a hivatalos útiterv is megvalósult. Röviden: elképesztően igénytelen, szegényes választék. Pontosabban: kereskedelem helyett elosztás. A feladat elvégezve, kipipáltuk. Hanem a Kaukázus, az Elbrusz, a csodálatos vidék és a gyógyvizek (de sehol egy fürdő!) máig feledhetetlenek. Töméntelen fényképet kaptunk a vadregényes tájról, a Lermontov-emlékhelyekről, mindenről. Külön fotós rögzítette minden lépésünket, a rögtönzött válaszműsorunkat éppúgy, mint az elbruszi és a tengerparti kiruccanást. Nagy élmény volt végigjárni a Zichy Mihály által kb. 100 évvel korábban megörökített tájakat, helyszíneket. Ámde sok mindent nem értettünk, sok kérdésünkre nem kaptunk választ, hiába kérdeztünk. Örmények, azeriek, kabardok, grúzok, csecsenek stb. éltek itt a maguk zártságában, feszültségben. A hamu alatt izzott a parázs. Mi pedig éreztük, hogy a szocialista tábor legnagyobb barakkjában járunk kitüntetett vendégként. Sokszor eszembe
jutnak mostanság, amikor már leszakadva, függetlenedve – sajnos – egymást gyilkolják. Ez lenne a szabadság ára? Kár. Még egy derűs mozzanat az útról. Visszafelé kievi városnézés, séta. Lassít a troli, lépésben halad, kinézek én is az ablakon… Az egész kocsi a forrónadrágos, fagylaltozó leányainkat bámulja... Azóta ott is sokat változott a világ, és nem csak a divat. Egy másik emlékezetes utam 1975 nyarához és Bulgáriához kötődik. Már korábban eszperantó nyelvvizsgát tettünk Kovács Elemérrel. Ő megszervezte, én meg egy évig tanítottam a lelkes jelentkezőket, hogy a nemzetközi nyelvi táborban tovább képezzék magukat. Plovdiv mellett a hegyekben, ahová az élelmet is csak szamárháton hozták fel, úgy kb. nyolc nemzetből verbuválódtunk. Csak egy példa a sok tapasztalat közül: Nyelvtanárként meglepve konstatáltam – sok más mellett – hogy tanítványaim Zamenhof népének fiaivalleányaival a közösen utált orosz nyelven kommunikálnak. A tábor végül is jól sikerült, a bőven megmaradt levát Szófiában vertük el. Szinte minden gyerek diplomatatáskával feszített az utcán, amerre csak néztem. A srácok nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is értettek a kereskedelemhez! Városnézés során mindent megnéztek, nem csak a kirakatokat. Ősszel megindult a tanítás. Az egyik délután két elegáns elvtárs jelent meg a Belügyből: mit kerestek ezek a diákok (pontos névsor!) a szófiai amerikai nagykövetségen? Megdicsértem – nem minden él nélkül – a bolgár elhárítás precíz munkáját, majd elmondtam, hogy a hegyekből jövet a gyerekek minden információra éhesen mentek be az utcára nyíló ajtón a kiállító terembe, ahol valamilyen űrutazást meg egyéb sikereket reklámoztak az amerikaiak. A diplomatatáskákban meg újságot, szórólapot hozhattak. Nemcsak eszperantóul, hanem angolul is szívesen olvasgatnak. Kovács Elemér megerősített, ők távoztak. Anélkül, hogy túldimenzionálnám a témát, inkább a kor jellemzésére (lásd még: legvidámabb barakk, paternialista diktatúra, III/III-as osztály, kukkolás stb.) elmondok néhány apróságot. Nagyon népszerűek voltak az ország-műsorok. Az osztályok a tornateremben mutatták be produkciójukat (kiállítás, tánc, ének, jelmez, irodalom stb.) Egyegy sportoló, püspök vagy jeles személyiség megjelenése a pódiumon nemcsak színesítette a műsort, de pontot is hozott a versenyben. Leleményben nem volt hiány. A Brazíliát bemutató előadásra a nagykövetséget is sikerült beszerveznie az egyik osztálynak. És ki jött el? Az attasé, kísérettel. (Diplomáciai kapcsolataink akkor nem voltak éppen felhőtlenek Brazíliával.) Tetszett nekik a műsor, a könyvtár. A kávé is ízlett, közben mindenről érdeklődtek udvariasan. Válaszoltam. Arra már nem számítottam, hogy pár nap múlva felelősségre vonnak, kinek az engedélyével fogadtam egy nyugati követség munkatársait. Ma
már nevetséges, de akkor úgy szólt az ordré, hogy egyszerű nyugati polgárt is csak engedéllyel lehetett beengedni. Akkortájt ünnepek (október 23., március 15.) előtt a sokszorosítógépet is el kellett zárni, megjelentek a hangulat felől „érdeklődők”, máskor meg másról… Egyszer pedig antiszemitizmus vádjával. Konkrétum nélkül, még azt sem tudtam, mi ellen védekeztem. Éberség, bizalmatlanság, feljelentés, hallgatás, bizakodás. Tudtuk, tudtam, hogy „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van!”. Indexen volt, de mindenki jól ismerte Illyés Gyula versét; mindenki élt, ahogy tudott. Vagy mégse? Tendenciák, teóriák, törekvések A 1960-as években a politikai, társadalmi konszolidációval párhuzamosan a pedagógiában is megjelentek a szabadabb, kísérletező újítási irányzatok. A Vas utcában is. A központi nyári táborok mellett a saját iskolai táborok és kerékpártúrák (cserkészbeütéssel) egymással is rivalizálva, a „fényes szelek” nosztalgiája, közösségi nevelési kísérlet az OPI égisze alatt, a fakultatív napok (sajátos fakultáció), az egész napos oktatási-nevelési kísérlet, az összevont érettségi országos jelleggel, a gyakorlóiskolai státusz reneszánsza és bővítése, sajátos diákönkormányzat és kulturális-művészeti vetélkedők a Széchenyi-napok keretében – csak ami nagy hirtelen eszembe jut. Ezek szellemi és gyakorlati irányítója helyettesként, majd igazgatóként Horn Miklós volt. Akik kollégaként vagy diákként megélték ezeket az éveket, tudják miről beszélek. Eltökéltsége, hallatlan munkabírása legalább annyira közismert, mint a belső és külső konfliktusokat felvállaló természete. A fenti felsorolásból kiemelek néhány dolgot, emlékezve meg magyarázatképpen is. A művészeti vetélkedők közül egy spanyol műsor villan be. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a tüzes táncot járók között a magyar színjátszás egyik legnagyobb szubrettjét, Oszvald Marikát látom. Balatongyöröki táborban Bódi Magdi énekelt tehetségesen az Angyalok brigádban. Ott persze még nem a dzsessz volt a módi. Tábori emlékek fűződnek Bársony Jancsihoz is, bár ő komoly kisebbségkutatóként és – érthető módon Jánosként – politikusként jegyzi írásait. Demeter Ervin pedig még inkább meglep. Hajdanában a kosárlabda-csapat körül tüsténkedett és titokminiszter lett. Nem tanítvány, lehet, hogy az emlékeim csalnak. A gazdasági élet toplistásai közül Bleuer Pisti és Vermes Andris neve ugrik be. Őket éveken keresztül tanítottam; tehetségesek, törekvők és talpraesettek voltak. Nemcsak a reáliákban, hanem a humaniórákon is jeleskedtek, nyelvtudásuk is kiváló volt. Az persze már unikum – tudom –, hogy András negyven év után is eredetiben tudja Puskin csodálatos versét, amit a dekabristákhoz írt Szibériába. Mint ahogy az is meghatott, hogy Füredi Feri a huszonöt éves találkozón kedvenc Jeszenyin versemet mondta Rab Zsuzsa zseniális fordításában.
Egymásra torlódnak az emlékek rendezetlenül... Arcok, nevek, kézírások, néha még a tinta színe is élénken él bennem, ha emlékeimet gereblyézem. Máskor meg érettségi találkozókon el-elvitatkozgatunk, hogy is volt. Ezek a találkozók egyébként akár külön tanulmányt is megérnének. De most a fakultatív napokról. Ilyenkor kiváló vállalatvezetők, kutatók, írók, rádiósok, művészek, humoristák stb. jöttek el az iskolába, meghatározott napon. Az előadások különböző turnusokban zajlottak. Csupán néhány név: Hofi Géza, Sándor György, Cseh Tamás, Hacki Tamás, Maróti Lajos, Fehér Erzsébet, dr. Hagelmayer István, Lengyel József, Hernádi Gyula stb. Csak a nevek felsorolása oldalakat venne igénybe. És a professzorok, kutatók egyetemi szintű előadásai? Erre mondják, hogy traktorral szántottuk a kiskertet, miközben az iskola profilváltásai elsősorban nem az egyetemi továbbtanulást célozták meg. Persze paradoxonként is értelmezhetjük a törekvést. Bennem leginkább efféle színesítő, alternatív jelenségként őrződött meg. A többi témába, kísérletbe most nem kapok bele, nem keresgélem élményeimet.
Mea culpa Eddig nem szóltam még a velem egyívású Sipos Péter kollégámról, aki elég hamar kutatásra cserélte a katedrát, de kritikai szelleme, csípős humora, közvetlen stílusa feledhetetlen. Ahogy Oroszi Géza is. Lobogó hajához, megszállott, szuggesztív alakjához mindig elválaszthatatlanul asszociálódik a sorsszerűen jelképes dallam, amint tanítványainak játssza, most is hallom: „You are my destiny…”. Kornis Lőrinc a maga meg nem alkuvó igényességével, hírhedt keménységével és tartásával főiskolára ment tanítani. Horváth Dodó meg az OPI-ba. Flegma világnézetét, bölcs humorát és jó tanácsait máig őrzöm. Szakos társaim és székszomszédaim voltak a tanári szobában. Sokat tanultam tőlük. Nemkülönben Kovács Elemértől és Illyevölgyi Jánostól, akik szemben ültek velem. Két ellentétes karakter, de követelményekben és igényességben egyek. Ámulva lestem, ahogy vezető tanári és tankönyvírói múlttal a hátuk mögött, milyen gondosan készülnek óráikra. Elemér az állandó kezdeményezéseivel, népszerű „aranyköpéseivel” a diákok rajongott Öcsije volt, a kollégáknak pedig lojális különutasságból mutatott paradox példát. János a maga katonás megjelenésével és forsriftos pedantériájával sem volt idegen, mert mindezeket ellensúlyozta embersége és jellegzetes humora. Szemem előtt most vonul el a tekintélyes tankönyvíró, dr. Jánky Anna arisztokratikus nagyasszonyos tartásával, mellette Nyári Magda fürgén, vibráló megjegyzéseivel. A nevelésről, a sportról van szó? Szavainak nyomatékot ad, hogy olimpiai és világbajnok mondja. Azután a könyvvitel, illetve áruismereti tankönyvek
szerzői, dr. Varga János, Schindler Irén, alias „Cuncimókus”; Kardos Kati, Horváth Gizi és a vezető tanárok népes serege… Bevallom, hát megbocsáttatik, hogy annyi száz kiváló kartársunkról, annyi ezer meg ezer tanítványunkról most nem ejtettem szót, azokról, akik az érettségi és egyéb találkozók rituáléján főszereplők. Tükörben vagy görbe tükörben, egyre megy. Megállok. Snitt! Befejezni nem tudom, hát abbahagyom...
