m á r
…hogy több mint 100 évvel ezelőtt, báró Nopcsa Ferenc erdélyi birtokain kerültek elő az első dinoszauruszok a Kárpát-medencéből? …hogy Nopcsa, az őshüllők nemzetközileg elismert szakértője, aki hét nyelven beszélt s több mint 150 cikket és könyvet írt, kémkedett a Monarchiának, és 1919-ben eltérített egy repülőgépet? …hogy kis híján királlyá választották Albániában? …hogy a báró rendkívüli élete kettős gyilkossággal végződött? …hogy az erdélyi dinoszauruszok kicsik – egyesek szerint törpék – voltak? …hogy az egyik erdélyi őshüllőt Magyarosaurus dacusnak hívják? …hogy a hátszegi ősteknőst Nopcsa saját, albán származású titkára után nevezte el? …hogy a régi és új erdélyi lelőhelyeken a közelmúltban dinoszauruszok lábnyomai és tojásai is előkerültek? …hogy Pécs városának határában gyűjthetők a háromujjú Komlosaurus lábnyomai? …hogy a veszprémi Jeruzsálem-hegyen találták meg az egyik legbecsesebb magyar őshüllőnek, a kavicsfogú álteknősnek a maradványait? …hogy az első hazai dinoszauruszcsontokat csak 2000-ben fedezte fel egy fiatalember a Bakony hegységben? Egy könyv a magyar őshüllőkről, nem csak dinoszauruszkedvelőknek
F ő z y
I s t v á n
A KÁRPÁT-MEDENCE A Kárpát-medence dinoszauruszai
H a l l o t t a
A NOPCSÁK Õsi, Hunyad vármegyei nemzetség a Nopcsáké. Családjuk 1367-ben tûnt fel elõször a magyar történelemben. Valamikor a fél megye az övék volt. A valaha gazdag és elõkelõ család több magas rangú állami hivatalnokot adott a hazának: szolgabíró, kincstárnok, fõkancellár, alispán, fõispán és fõudvarmester is akadt közöttük. Nevük ott szerepel a híres gothai almanachban, ahová Európa legnevezetesebb családjainak történetét jegyezték fel. Kifinomult, mûvelt arisztokrata valamennyi, ugyanakkor többen közülük kalandvágytól fûtött, féktelen emberek hírében is álltak. Máig él a történet, miszerint az egyik Nopcsa rejtelmes, kettõs élete nyomán írta meg Jókai Mór a Fatia Negra történetét. Könyvünk fõhõse, báró Nopcsa Ferenc, tudós és kalandor, mágnás és politikus volt egy személyben. Az õshüllõk világszerte számon tartott tudora egyaránt ügyesen mozgott Európa nagy tudományos mûhelyeiben, az Albán-Alpok akkor még teljesen ismeretlen csúcsai között és az erdélyi pásztorok világában, ahová kémszolgálatai szólították. A család legutolsó férfi tagja volt õ. Regényes, romantikus fordulatokban gazdag, színes életet élt.
„A család õsi nemesi czímere a paizs ezüst mezejében hármas zöld halmon könyöklõ pánczélos kar, mely kivont kardot tart, és arra levágott török fej van szúrva: a kar könyök hajlásában csõrében gyûrût tartó holló áll… Jelenleg a család czímere a bárói diploma szerint megbõvítve… [a] következõ: a paizs függõlegesen kétfelé oszlik, a jobb oldali ezüst udvarban a család õsi czímere, a pánczélos kar, kivont karddal, és a csõrében gyûrût tartó hollóval együtt látható; a bal oldali kék udvarban szintén hármas halmon arany griff hátulsó lábaira ágaskodik, jobb felé fordulva és elsõ lábait ragadozásra készen tartva. A paizst bárói korona födi, mely fölött koronás sisak áll… A sisak foszladéka jobbról ezüstvörös, balról aranykék. A paizst két oldalról telamonok gyanánt két arany griff tartja.”
Szilvás, Déva, Hátszeg, Szacsal, Farkadin, megannyi õsi Nopcsa-fészek. A régi családi kastélyokból mára már nem sok maradt. A farkadini kúria épületét sokáig istállónak használták, a szacsali kicsi kastélyban pedig iskolát nyitottak.
(Nagy I., 1861)
A Nopcsák õsi címere
A család egyike Hunyad megye legrégebbi családjainak. Az elsõ oklevelek azonban elpusztultak 1848-ban, zámi kastélyuk feldúlása során. Valamikor Szilvásinak hívták a famíliát, a Nopcsa nevet a Hunyadiak kora óta viselik. Maga a név (Nopcsa, régiesen Noptsa) talán a baljóslatú „noapte” vagy „noptos” szavakra (román, jelentésük: éjszaka, ill. sötét) vezethetõ vissza.
8
„Amint Hátszeg-Váraljánál elhagytuk a váraljai szorost, egyszerre mint valami tündérkert, terül el szemeink elõtt az erdélyi részek egyik legszebb tája, a háromszög alakú Hátszeg vidéke. A gyönyörû térségben mintegy 80 falu van elhintve. A bádogtetejû tornyok csillogva játszanak a napsugárral, s imitt-amott a zöldelõ fák tömegébõl egy-egy kastély vagy udvarház emeli magasra homlokzatát; dél felé a háttérben kéklõ hegyek lánczolata zárja be a láthatárt, melynek szélén fenségesen emeli legtöbbnyire hóval födött sziklafejét a Retyezát.” (Téglás G., 1901)
9
A FIATAL BÁRÓ Nopcsa Ferenc 1877. május 3-án született a Hunyad megyei Déva városában. Kisgyermekként ideje legnagyobb részét a család szacsali birtokán töltötte. A kastély falai között angol nevelõnõ, bizonyos Miss Stephenson vigyázott a cseperedõ gyermekre, ám a fiatalúr bizonyosan sok idõt töltött a szabadban is. Gyalog vagy lóháton nekiindulva bejárhatta a hatalmas birtok minden zegét-zugát. Az igazi, magas hegyek sem voltak távol, hiszen a szacsali kastély ablakából odalátszottak a Déli-Kárpátok Retyezát hegységének gyakran nyáron is havas csúcsai. A korszellemnek és a hagyományoknak megfelelõen, a már nagyobbacska gyermeket Bécsbe küldték tanulni, a jó hírû Theresianumba. A nyarakat azonban testvéreivel otthon töltötte Hunyad megyei birtokukon. 1895-ben egy ilyen nyári vakáción történt, hogy az akkor 12 éves Nopcsa Ilona, a báró testvérhúga, õsállatcsontokat talált Szentpéterfalva határában. A szünidõ leteltével a fiatal Nopcsa visszatért Bécsbe, hogy folytassa tanulmányait. Magával vitte az otthon talált csontokat is, s a leleteket megmutatta Eduard Suessnek, a kor híres-neves földtanprofesszorának. Megállapították, hogy a csontok kréta időszaki „sárkánygyíkoktól”, azaz dinoszauruszoktól valók. Elõször úgy tervezték, hogy a bécsi akadémia expedíciót szervez Erdélybe, a leletek földtani körülményeinek tisztázására s további anyag gyûjtésére. A feladattal Suess asszisztensét, Gustav Edler von Arthabert bízták meg. Az akadémia azonban egyre halogatta a vállalkozáshoz szükséges pénz kiutalását, így azután, miként Nopcsa megemlékezett a dologról: „A nagy handabandázással megindult üggyel többé senki sem törõdött.” Ekkor a fiatal báró ismét felkereste Suesst, aki arra biztatta, hogy a leleteket maga dolgozza fel. Mikor Nopcsa tiltakozott, hogy a professzor lehetetlent kíván, hiszen nincsenek õslénytani, csonttani ismeretei, Suess állítólag csak annyit mondott: „Hát tanulja meg!” Így történt, hogy a Theresianum elvégzése után a fiatal Nopcsa Ferenc nem a katonai pályát s nem is a birtokon való gazdálkodást választotta (ami megfelelt volna a mágnáscsemeték szokásos életének), hanem beiratkozott az egyetemre. Bámulatos kitartással és munkabírással nagyon rövid idõ alatt elsajátította a földtani Késsel-villával enni, puskával bánni, lovagolni mindenkinek tudni kellett, fõként, ha bárónak született és csonttani alapismereteket, s az ember. alig 22 éves, amikor megtartA képen Ferenc jobbról, öccse, Elek, balról látható. ja elsõ tudományos elõadását Nopcsa késõbb balkáni útjai során is gyakran ült lóra. az erdélyi dinoszauruszokról a A tervek szerint fehér paripán lovagolva köszöntötte volna bécsi akadémián. az albán népet 1913-ban, az általa elõkészített katonai puccs után. Az elõadás, amely nyomtaA puccs megbukott, a bevonulás elmaradt. tásban is megjelent, szakmai Pedig már a fehér paripát is megvásárolták. körökben egyszeriben ismertté tette a fiatal bárót. 12
Egyetemi évei alatt mestere és professzora mindvégig a nagy tekintélyû Suess maradt. Fõ érdeklõdési területe az õshüllõk voltak, különös tekintettel a birtokukon gyûjtött dinoszauruszokra. Nopcsa sokat utazott, tanult és gyûjtött. Professzorához vissza-visszatért, s a vele való konzultációk után önállóan dolgozott tovább. Disszertációját erdélyi birtokukon fejezte be. A doktorrá avatás ünnepélyes szertartása 1903. július 21-én volt. Nopcsát ekkor már nem mint ígéretes ifjú szakembert, hanem mint jó nevû paleontológust tartották számon.
A távoli Bécs A hegyek nyugalmához, a csöndes, vidéki élethez szokott kisfiú bizonyára elámult a császárváros forgatagán. A felvétel a Theresianum udvarán készült az 1890-es évek végén, nem sokkal azután, hogy a fiatal báró elhagyta a jeles iskolát. Nopcsa hamar megkedvelte Bécset. Egyetemi évei után is vissza-visszatért ide, ahol a sok kedves kolléga mindig örömmel fogadta. Tevékeny szereplõje volt a bécsi arisztokráciának, a politikai és tudományos köröknek.
A közeli kisváros „A vidék fõhelye Hátszeg, 2450 lakosú, rendezett tanácsú város, a Hátszeg vagy szokottabb nevén Farkadin vize mellett. Szebb épületei: az apáczák vezetése alatt álló leányiskola és a volt határõrség alapjából fönntartott román népiskola. Fõterérõl gyönyörû kilátást nyújt a Retyezátra. Marha- s fõleg juhvásárai híresek. A középkorban királyi vára volt…” (Téglás G., 1901) A mai Hátszeg legnagyobb nevezetessége a város szélén mûködõ sörgyár. A helyi viszonyok között kiemelkedõnek számító kesernyés italt Hategiana néven forgalmazzák.
Hátszeg városának fõtere az 1910-es években. A vásároknak is helyet adó, kövekkel kirakott tágas teret a módosabb mesteremberek házai szegélyezték. Nopcsa bizonyára gyakran megfordult itt.
13
HÍRES MÚZEUMOK, ÕSMARADVÁNYOK Nopcsa hamarosan felismerte, hogy az Erdélyben gyûjtött csontokat – összehasonlító anyag híján – nemigen tudja meghatározni. Úgy döntött, hogy felkeresi Európa legfontosabb gyûjteményeit, hogy minél jobban megismerje a különbözõ korok õshüllõanyagát. Elsõ jelentõsebb tudományos útja Milánóba vezetett; a bécsi akadémia és idõs nagybátyja (ki egyben a keresztapja is volt) támogatta anyagilag. Nopcsa késõbb is rengeteget utazott, látóköre bõvült, nyelvtudása csiszolódott. Eljutott Németország, Franciaország és Belgium legjelentõsebb gyûjteményeihez. Visszatérõ vendég volt Angliában. Megfordult Cambridge-ben és Oxfordban, s hónapokat töltött Londonban a British Museum falai között. Mindenütt az õshüllõgyûjteményeket kereste. Megismerkedett a kor legjelentõsebb paleontológusaival. Minden csontot gondosan megvizsgált, s e vizsgálatok nyomán számos rövid, de annál fontosabb szakmai cikket készített. Legtöbbjük egy-egy jelentõs lelet újraértékelését (revízióját) nyújtja. A fõként tudományos indíttatású utak során Nopcsa mindig talált alkalmat arra is, hogy felfedezze a tájat, a számára ismeretlen õsi kultúrákat. Így jutott el Egyiptomba, Görögországba és Kis-Ázsiába is. Örökké úton volt. „Londonból hazatérõben Bécsben meglátogatta a szüleit, nyár derekán pedig medvére és zergére vadászott a Fogarasi-havasokban. De utazási vágya nem hagyta nyugodni. Bernbe ment, majd megunva Svejcot nagy idegenforgalma miatt, Kis-Ázsiába utazott. Csak karácsonyra tért haza Üszkübön és Belgrádon át Erdélybe” – írja róla Tasnádi-Kubacska András.
A „ZSIRÁFNYAKÚ” ÕSHÜLLÕ ESETE 1902-ben történt, hogy az akkor még nagyon fiatal Nopcsa európai körútja során megállt Milánóban. A természettudományi múzeumban õrzött õsmaradványok között felfigyelt egy kisméretû, kettéhasított kõlapra, amelyet apró csontocskák borítottak. Gondosan megvizsgálta a leletet, de csak 20 évvel késõbb vállalkozott arra, hogy a rossz állapotban fennmaradt õshüllõrõl cikket írjon. Úgy vélte, hogy a csontok az addig ismert legõsibb repülõhüllõtõl, a korábban már Tribelesodon néven leírt Pterosauriától származnak. A cikk megjelenését követõen hamarosan egy újabb, az addiginál sokkal teljesebb példány került elõ, amelyet a svájci Bernhard Peyer vizsgált meg. Peyer kimutatta, hogy az õshüllõ nem levegõben élõ „repülõsárkány”, hanem vízközelben tanyázó, hosszú nyakú jószág lehetett. Nopcsa tehát alaposan melléfogott. Emberi, szakmai hozzáállását azonban jól tükrözi Peyernek írt levele: „A napnál is világosabb, hogy én tévedtem.” S gratulált a svájci kollégának.
Nopcsa „repülõsárkánya” A Tribelesodon nevû repülõhüllõ maradványaira a milánói földtanprofesszor, Francesco Bassani talált rá. A csontokat Észak-Olaszországban, Lombardiában, középsõ-triász korú, bitumenes, szürke palából bontotta ki. Sokáig úgy tartották, ez a legidõsebb ismert repülõhüllõ. A maradványt Nopcsa újravizsgálta, s a leletet részletesen leírta. Úgy vélte, hogy az állat egy hosszú farkú Pterosauria lehetett, amely a mai repülõmókusokhoz és repülõkutyákhoz hasonlóan siklórepüléssel tudott mozogni. Elkészítette az állat rekonstruált képét is: a bitumenes palában látható vékony csontocskákat a „repülõsárkány” vitorláját kifeszítõ ujjperceknek gondolta. Csak késõbb derült ki, hogy a pálcikaszerû csontok valójában egy vízi õshüllõ nyakcsigolyáinak szokatlanul hosszú nyúlványai.
Eduard Suess (1831–1914) A bécsi egyetem földtantanára. Õslénytani, rétegtani és nagytektonikai dolgozatai egyaránt jelentõsek. A híres professzor nem ismert lehetetlent: állítólag hetvenéves korában tanult meg tökéletesen oroszul. Nagy hatással volt a földtan fejlõdésére, de kortársaira, így Nopcsa Ferencre is. Bátorító szavai elkísérték a gyûjteményrõl gyûjteményre, múzeumról múzeumra járó fiatal tudóst. Nopcsa nagyon jól tudta, hogy mennyi mindent köszönhet tanárának, ugyanakkor látta Suess módszerének gyengeségeit is. „Suess mint elõadó nagyszerû volt, mint tudós egyedülálló, azonban mint tanár nem vezetett rendezett szemináriumot, így növendékei, fõként idõsebb korára, gyakorlatilag magukra voltak hagyva… Ez egy nehéz, idõt rabló, de önálló kutatásra nevelõ módszer volt” – írta naplójába. Az, hogy saját magukra voltak utalva, valószínûleg azoknak a diákoknak kedvezett, akikben az eredendõen jó képességek kellõ kitartással és nagy munkabírással párosultak. Nopcsa közülük való volt.
16
Ilyen állat pedig nincs – gondolhatja az olvasó. S ez így igaz: nincs, de volt a földtörténeti középkorban. Tanystropheus longobardicusnak nevezték el ezt az õsi hüllõt, amelynek nyaka majd’ kétszer akkora volt, mint a teste! A kifejlett állat 3 m hosszú lehetett. Maradványai Közép-Európa alsó- és középsõ-triász rétegeibõl ismertek. (Ide sorolható leleteket leírtak a Bihar-hegység triász kõzeteibõl is.) Kiderült, hogy a Bassani és Nopcsa által vizsgált Tribelesodon egy fiatal Tanystropheus maradványa volt.
A COMPSOGNATHUS UTOLSÓ VACSORÁJA Az európai tanulmányút következõ fontos állomása Németország volt. Nopcsa Tübingenbe látogatva élete végéig tartó barátságot kötött Huene báróval, akit ma vele együtt a legjelesebb õshüllõkutatók között tartunk számon. Járt Stuttgartban, és eljuA müncheni fõpályaudvar a századfordulón. tott Münchenbe is, ahol megvizsgálhatta a Bajor ÁlIde érkezett meg Nopcsa, hogy közelebbrõl lami Gyûjtemény egyik legértékesebb maradványát, a megvizsgálja a híres Compsognathus-csontvázat. Compsognathus csontvázát. Ez a dinoszaurusz a méTalán éppen a képen is látható elegáns, fekete taxik egyikéhez lépve indult szállására. retei miatt volt nevezetes. No, nem mintha hatalmasra nõtt volna. Sõt! Sokáig ez volt a legkisebb ismert dinoszaurusz! Az orra hegyétõl a farka végéig legfeljebb 70-75 cm lehetett. A ritka leletet (évtizedekig nem került párja a kicsi dinoszaurusznak) Kelheim közelében, az õsmaradványairól híres felsõ-jura litográfpalában találták meg. A kicsiny, madárszerû hüllõ majdnem teljes csontvázát sok jó nevû paleontológus kézbe vette már. A szakértõk között ott volt Othniel Charles Marsh professzor, az egyik legnagyobb amerikai „dinoszauruszvadász” is. Marsh alaposan megvizsgálta a csontvázat, s felfedezte, hogy a bordák között egy másik kicsiny állat csontocskái láthatók. Úgy vélte, hogy ez egy Compsognathus-embrió, s a leletet a dinoszauruszok elevenszülésének bizonyítékául kiáltotta ki. Ezek után jött a fiatal Nopcsa. Gondosan megmérte a csontokat, kiszámította a végtagcsontok arányát, összehasonlította az állítólagos embrió és az anyaállat állkapcsát, medencéjét és számos egyéb apróságot. A végeredmény éppen ellentétes volt Marsh véleményével. Nopcsa szerint a Compsognathus belsejében lévõ maradvány nem embrió, hanem egy gyíkféleség csontváza. Végsõ soron megdõlt a Compsognathus elevenszülésének bizonyítéka.
A törékeny csontváz (Nopcsa 1903-as cikke nyomán)
hátrahajló nyak
a koponya széthullott csontjai
A jobb oldalán fekvõ csontváz elemei szinte teljesen együtt maradtak, ami meglehetõsen ritka jelenség. Csak a koponya, a mellsõ végtagok és a farkcsigolyák egy része szóródott szét kissé a halál után. Feltûnõ a kicsavarodott póz: a farok felcsapva, a nyak teljesen visszahajolva, a végtagok sugárirányban. Ez a testhelyzet rendszerint a hosszú nyakú, elpusztult állatokra jellemzõ. A nyak- és egyéb izmok zsugorodása eredményezi a jellegzetes testhelyzetet. A gerincoszlop alatt, a mellsõ és hátsó végtagok között láthatók az apró csontocskák, amelyeket Marsh embriómaradványnak vélt.
A fürge ragadozó
Embrió vagy zsákmány
A rajz a Compsognathus csontvázának rekonstruált képét mutatja. A farok és a koponya hátsó része nem került elõ, ezeken a területeken a rekonstrukció hipotetikus.
Az állítólagos embrió mm-es csontocskái – miként arra Nopcsa rámutatott – valójában egy elfogyasztott gyík földi maradványai. A Bavarisaurusnak Bavarisaurusnak elnevezett kicsiny állat gerincoszlopa többszörösen megtörve, összehajtva helyezkedik el az alig 10 cm-es gyomorüregben.
A Compsognathus utolsó táplálékát jelentõ gyík, felépítésébõl ítélve, nagyon gyors mozgású, kicsiny állat lehetett. Következésképpen a Compsognathus is fürge, zsákmányára ügyesen vadászó, madárszerû dinoszaurusz volt.
35 cm
18
A rekonstruált állat Megnyúlt hátsó lábain gyorsan szaladt, és hosszú mellsõ végtagjaival, bonyolult mozgásra képes ujjaival ragadta meg a zsákmányt. Feje és állkapcsa, mint minden tisztességes ragadozó dinoszauruszé, méretéhez képest meglehetõsen nagy volt. 19
TALÁLKOZÁSA DOLLÓVAL Nem sokkal az egyiptomi kaland után Nopcsát ismét Európában találjuk. Brüsszelben találkozott korának egyik legjelentõsebb paleontológusával, a Belga Királyi Természettudományi Múzeumban dolgozó Louis Dollóval. Dollo hangyaszorgalmú, csöndes ember volt, aki életének jelentõs részét az azóta híressé lett Bernissart (bányászváros Belgiumban) mellõl elõkerült Iguanodon-csontvázak összeállításának szentelte. Nopcsa a múzeumban kereste fel a neves tudóst. „Vékony sétapálcával, óriási szalmakalapban, gomblyukában tenyérnyi sárga virággal állított be hozzá. Dollo nem állhatta meg, hogy szóvá ne tegye a komoly tudóshoz nem illõ, különcködõ öltözködést. Nopcsa megharagudott, s évekig neheztelt öreg barátja megszívlelendõ megjegyzéséért. Pedig Dollo nagyra becsülte Nopcsa tudását. Oly nagyra értékelte, mint kevesen mások. »Mint egy üstökös. Amerre megy, megvilágítja az eget« – mondotta egy alkalommal, amikor Nopcsáról beszélt.” (Tasnádi-Kubacska, 1937)
Louis Dollo (1857–1931) A brüsszeli egyetem professzora és a természettudományi múzeum munkatársa. Több mint 400 õslénytani cikket írt, fõként a Belgiumban található gerinces õsmaradványokról, halakról, madarakról és õshüllõkrõl. Dollót a legjelesebb dinoszauruszkutatók között tartja számon a tudományos világ. Nevéhez fûzõdik a Dollo-törvényként emlegetett felismerés, amelynek értelmében az evolúció visszafordíthatatlan folyamatnak tekintendõ: a törzsfejlõdés során szükségtelenné vált szervek elcsökevényesednek, és soha többé nem tudják ellátni eredeti feladatukat. Dollo a teknõsök fejlõdésével igazolta híressé lett tételét.
AZ ANGLIAI DINOSZAURUSZOK Németországon, Belgiumon kívül Nopcsa járt Bázelben és Zürichben, felkereste Párizs, Le Havre, Bordeaux és Marseille gyûjteményeit. Megfordult Milánóban, Bolognában és Moszkvában is. Elõször magától ment, hogy saját szemével láthassa az õshüllõket, késõbb egyre többet hívták mint ismert specialistát, hogy tartson elõadást vagy tekintsen meg egy-egy különleges leletet. Bécset nem számítva, amely valóságos otthona volt a bárónak, leginkább Angliában szeretett tartózkodni. Nagyra értékelte az angol kollégák barátságát, s azt a határtalan lehetõséget, amelyet a londoni természettudományi múzeum gazdag könyvtára és összehasonlító õshüllõanyaga jelentett számára. Bemutatkozásának különös történeLondon a századelőn – korabeli képeslap te – akár igaz, akár nem – igazi, reá jellemzõ anekdota. „Amikor elsõ alkalommal lépte át a British Museum küszöbét, személyesen senkit sem ismert a múzeum tudósai közül. … Amint nézelõdött, észrevette, hogy a 25 m hosszú Diplodocus-csontvázon az egyik csont rossz helyre van erõsítve. Nem sokáig töprengett, hanem odalépett az óriásgyíkhoz, leemelte a csontot a vasállványról és a megfelelõ helyre erõsítette. Ez a vakmerõség még a méltóságteljes londoni teremõrökben is felforralta az angol hidegvért. Nagy riadalom támadt, de a titokzatos látogató kutyába se vette az õrök tiltakozását. Jelentették a dolgot az igazgatóságnak, mire az egész tisztikar kitódult a terembe. Nopcsa éppen elkészült a munkával s mosolyogva mutatkozott be a csodálkozó társaságnak. Elmagyarázta a javítás okát, amit a többiek vita nélkül el is fogadtak.” (Tasnádi-Kubacska, 1937) Az esetet követõen Nopcsa rövidesen dolgozószobát kapott a jeles intézményben, ahová késõbb is oly sokszor visszatért. Angliai tartózkodásának tudományos hozadéka – többek között – a Notes on British Dinosaurus (Megjegyzések a brit dinoszauruszokról) címmel közölt cikksorozata. Ezek a dolgozatok olyan dinoszauruszokkal foglalkoznak, amelyeket már részletesen leírtak a korábbi kutatók. Nopcsa számos új megfigyelést tett, s több korábbi hibás észrevételt kiigazított.
A milliomos csontváza
A brüsszeli természettudományi múzeum épülete majd’ száz évvel ezelõtt. Az öreg épületet azóta teljesen átalakították, de a Dollo-féle Iguanodonokat érintetlenül hagyták. Tulajdonképpen egy új, modern, sokemeletes múzeumot emeltek a régi, vasoszlopokkal alátámasztott csarnok fölé.
22
A korabeli rajz Londonban, a Diplodocuscsontváz másolatának felállításáról készült. Az õshüllõt az Egyesült Államokban, Wyomingban találták. Az ásatás költségeit Andrew Carnegie iparmágnás fedezte. Az õ tiszteletére nevezték el a hatalmas dinoszauruszt Diplodocus carnegiinek. Az eredeti õshüllõ minden egyes csontjáról másolatok készültek, s a világ legnagyobb természettudományi múzeumai egy-egy életnagyságú Diplodocus-másolatot kaptak ajándékba – a milliomos költségén. Így került az egyik példány Londonba. A súlyos, gipszbõl készült csontok szakszerû felállítása komoly feladatot jelentett, s az egyik darabot végül is helytelenül szerelték fel. A hiba rögtön feltûnt a múzeumba látogató Nopcsának. A helyretett csont történetét Nopcsa Ferenc, fõhõsünk nagybátyja mesélte el a képviselõházban a honatyáknak, s az anekdotaízû történetbõl egy csapásra újsághír lett.
23
Az elsõ tüskönc A Polacanthus nevû páncélos dinoszaurusz újravizsgálata során Nopcsa rámutatott, hogy az õshüllõ csontjaihoz az állat elpusztulása után krokodilmaradványok és egy Iguanodon-szerû dinoszaurusz csontjai keveredtek, amit korábban nem vettek észre. Ezeket elkülönítette a Polacanthus csontjaitól, s elkészítette a képen látható rekonstrukciót. Az állat Anglia és Franciaország korakréta kõzeteibõl ismert. A mai szakemberek véleménye megegyezik abban, hogy a Polacanthus néven leírt õshüllõk a korábban Hylaeosaurus néven ismertetett dinoszauruszokhoz tartoznak. Így a Polacanthus nevet ma már nem használják.
Egy angliai ragadozó A balra látható húsevõ dinoszaurusz maradványai a szakemberek körében jól ismert Oxfordi Agyag jura rétegeibõl kerültek elõ. A csontvázból nem sok hiányzik, a ténylegesen megtalált maradványokat pontozva jelöltük. Ez az egyik legteljesebb Theropoda dinoszaurusz, amelyet valaha is találtak Európában. Nopcsa kimutatta, hogy a csontváz egy kifejletlen, fiatal állattól származik. Az õshüllõt, amelyet Nopcsa Streptospondylusként ként ismertetett, ma az Eustreptospondylus nemzetségbe sorolják a paleontológusok.
A második tüskönc Majdnem húsz évvel azután, hogy Nopcsa részletesen foglalkozott a Polacanthusszal, újabb rövid cikket írt Anglia egy másik páncélos dinoszauruszáról, az Acanthopholisról. Mivel idõközben felfedezte az erdélyi páncélos dinoszauruszt, a Struthiosaurust is, ekkorra már Nopcsa igazi szakértõje volt a csontpikkelyeket és tüskéket viselõ õshüllõknek. 1923-ban írt cikkében – a legújabb eredmények ismeretében – Nopcsa újraértékelte a páncélos és lemezes dinoszauruszok rendszerét. Saját korábbi elképzeléseit is felülbírálva, új rendszertani beosztást dolgozott ki a csoportra, amelynek számos elemét a legújabb rendszerezõk is átvették. A jobbra lévő képen (felülrõl lefelé) az Acanthopholis bõrpikkelyei, csigolyája és ujjpercei láthatók.
A KANADAI „TETÛSZAURUSZ” Nopcsa soha nem járt Amerikában, pedig mindig szeretett volna eljutni a híres dinoszaurusz-lelõhelyekre. A már többször eltervezett útját végül mindig le kellett mondania. Egyszer azonban mégiscsak megadatott neki, hogy egy tengerentúli õshüllõt tanulmányozzon. Abban a megtiszteltetésben volt része, hogy a londoni természettudományi múzeum õt kérte fel, hogy vizsgálja meg a birtokába került gyönyörû, páncélos dinoszauruszmaradványt, amely a kanadai Alberta tartomány késõ-kréta rétegeibõl került elõ. A kövületet a kanadai W. E. Cuttler fedezte fel a Red Deer River („Õz-folyó”) mély, eróziós oldalkanyonjának meredek falában, nem messze a Happy Jack nevû átkelõhelytõl. Albertának ezt a kopár, esõmosta, szélfútta, kietlen tájékát badlandsnek, azaz „rossz föld”-nek nevezik. A környék a világ egyik leghíresebb dinoszaurusz-lelõhelye. A valaha élt állat a hátán feküdt. MaradValahol Albertában. Sivár, kietlen vidék, ez a badlands. ványait szélfútta homok s finomszemcsés Az esõmosta földpiramisok (indián nevükön „huduk”) (levegõbõl leülepedett porból származó), tetején álló óriás kõtömbök idõrõl idõre leomlanak. Növényzet híján intenzíven pusztít agyagos rétegek takarták. A dinoszaurusz az erózió, s évrõl évre újabb és újabb testüregében összeszáradt, görbült levélmadinoszauruszcsontok kerülnek a felszínre. radványokra bukkantak. Mindezek alapján Hasonló helyrõl kerülhetett elõ a Scolosaurus is. arra lehetett következtetni, hogy az állatot a szélhordta finom törmelék a szárazföldön temette be. Vízben vagy mocsárban lerakódott rétegek esetén a levélmaradványok kilapultak volna. A leletet a legnagyobb körültekintéssel gyûjtötték be. A hatalmas darabokat a helyszínen, a kanyon meredek falában, gipszes kéreggel burkolták be. Az így bepólyált csontok már kibírták a szállítást. A múzeumba beszállított példányt azután elõször a gipsztõl, majd a kõzetmorzsáktól kellett megtisztítani. A preparálás több mint tíz évig tartott, igaz, a nagy türelemmel és kézügyességgel megáldott preparátornak, L. E. Parsons úrnak idõközben katonai szolgálatát is le kellett töltenie. Valójában csak a preparálási munkák befejeztével derült ki, hogy mit is gyûjtöttek: a koponya és a farok egy részét és a jobb oldali végtagok bizonyos csontjait nem számítva a lelet szinte teljesen ép volt. Nagy dolog ez a paleontológusok számára, akiknek sokszor egyetlen csontocska alapján kell rekonstruálniuk egy egész állatot. A kanadai lelet külön érdekessége volt, hogy a legtöbb csont egymáshoz viszonyított helyzete nem vagy csak keveset változott meg az idõközben eltelt évmilliók alatt. Ez nagyban megkönnyítette a vizsgálatokat. Nopcsa tisztában volt vele, mekkora megtiszteltetésnek kell tekintenie, hogy az angol paleontológusok átengedték neki a lelet elsõ leírásának jogát. A kõzetbõl kiszabadított dinoszaurusz teljes hossza 398 cm, szélessége 170 cm volt. A nyak egy kicsit bal felé hajlott, a felkarcsontok egyenesen elõreálltak, az alkarcsontok behajlítottan helyezkedtek el. A bunkós farok a gerincoszlop egyenes folytatását alkotta. A lelet nagy részét a bütykökkel díszített, bõr eredetû (dermális) páncél, illetve annak lenyomata tette ki. Nopcsa Scolosaurus cuttlerinek nevezte el az õshüllõt. Mint a tudományra nézve új nemzetség új faját írta le az õsmaradványt. Késõbb további leletek is elõkerültek, így a szakértõk mai álláspontja szerint a kanadai Scolosaurus a korábban elnevezett Euoplocephalus nevû páncélos dinoszaurusszal azonosítható.
25
nyaki páncél
oldalsó páncél háti tüskék
szemcsés bõrfelület A Scolosaurus-kézirat – a páncélos õshüllõrõl szóló tudományos dolgozat. A többszörösen átírt, javított kéziratot a Magyar Természettudományi Múzeumban õrzik.
keresztirányú redõ
bordák
Õshüllõ az újságban A szenzációs leletrõl elsõként egy angol magazin, a The Illustrated London News 1926. szeptember 11-ei száma számolt be a nagyközönségnek. A lelet tudományos leírását két évvel késõbb, a Földtani Intézet Geologica Hungarica kiadványában jelentette meg Nopcsa. A Scolosaurusnak elnevezett dinoszaurusz az egyik legépebben maradt páncélos õshüllõnek számít mind a mai napig.
ilium (csípõcsont)
Az összefüggõ páncél A képen a hatalmas páncélos maradványát láthatjuk a preparálás után, a háti oldal felõl nézve. A csontos páncélelemeket bal oldalt eltávolították, így szinte beleláthatunk az állatba.
27
A Scolosaurus páncélzatának keresztmetszete a nyaki tájékon Jól látható, hogy az állat hát-hasi irányban erõsen lapított volt. Nopcsa találóan utalt is rá, hogy olyan volt, mint egy óriási lapostetû.
A farkcsigolyát ékesítõ kettõs csontbütyök Az állat nemzetségneve (Scolosaurus) egy görög szóból származik, amelynek jelentése: tövis. A legtöbb páncélos dinoszauruszt az itt láthatóhoz hasonló tüskék díszítették. A páncélt borító nyúlványok bizonyára a ragadozók támadásaitól védték az állatot. A farok végén lévõ tüskés buzogány valóságos fegyver lehetett.
Mit és mennyit evett? A leletek tanulmányozása és a rokon dinoszauruszokról való ismeretek gondos ötvözeteként készült el a jobb oldalon látható életkép, amely elõször a londoni magazin hasábjain szerepelt. A rajzot Alice Woodward kisasszony, a londoni természettudományi múzeum igazgatójának leánya készítette a báró útmutatásai nyomán. A feltehetõen lassú mozgású Scolosaurus biztosan nem volt ragadozó. Nopcsa a ma is élõ tüskés, sivatagi, félsivatagi gyíkféléket és a rokon páncélos dinoszauruszok koponyáját tanulmányozva, minden lehetõséget számba véve, arra a következtetésre jutott, hogy a Scolosaurus rovarevõ lehetett. Úgy vélte, hogy fõ táplálékát a sáskákhoz hasonló, egyenes szárnyú rovarok adhatták, amelyek esetenként nagy tömegben élhettek még az egészen szegényes növényzet mellett is. Nopcsát nemcsak az érdekelte, hogy az állat mit, hanem az is, hogy mennyit evett. Elsõ lépésként megkérte egy Budapesten élõ gépészmérnök barátját, hogy becsülje meg a kanadai dinoszaurusz térfogatát. Az „élõsúllyal” való felszorzás után a „tetûszaurusz” súlya 1,8-2 tonnára jött ki. Majd hiteles, állatkerti megfigyelések adataira támaszkodva Nopcsa kielemezte, hogy a különbözõ hüllõk (gyíkok, kaméleonok, krokodilok, kígyók) mennyi táplálékot vesznek magukhoz adott idõegység alatt. Megállapította, hogy a kisebb, mozgékonyabb állatok (pl. gyíkocskák) testsúlyukhoz képest sokkal több táplálékot igényelnek, mint a nagy testû, lomhább élõlények (pl. óriáskígyók). A gyíkok adatait figyelembe véve a Scolosaurus heti 850 kg rovart igényelt volna, az óriáskígyókra vonatkozó adatok szerint csupán 18 kg-ot. Nopcsa úgy vélte, hogy a lassú, lomha „tetûszaurusz” valószínûleg nagyon kevés táplálékkal is beérte.
28
A LEGSÖTÉTEBB EURÓPÁT JÁRVA Nopcsa 1899-ben, rögtön a bécsi akadémián tartott elsõ elõadása után járt elõször a Balkánon. Magányosan, majd alkalmi útitársával, Drašković gróffal lóháton járta be Bosznia egy részét és a Szandzsáknak nevezett vidéket, ahol a Monarchia csak névleg tartotta fenn a hatalmát. 1903-ban azután Albániába, Skutariba (ma Shkodra) is eljutott. Két évvel késõbb, 1905 novemberében fél évig tartó gyalogos vándorutat tett az ország belsejében, bennszülött kísérõinek társaságában. Következõ albán útja 1907 augusztusára tehetõ, amikor is egy csapat hazatérõ albán között elvegyülve, inkognitóban lépte át a török–montenegrói határt.
Veszélyes kiruccanások Azokban az években sem volt mindennapos dolog az utazás Albániában. A törökök által megszállt országban vagy államilag kirendelt fegyveres kísérettel kellett járni-kelni, s ekkor a helyi lakosság barátságtalan fogadtatására lehetett számítani, vagy az utazó a bennszülöttek segítségét kérte, s ekkor a török hivatalok haragját vívta ki. Nopcsa – mondani sem kell – az utóbbit választotta. Mint feljegyzésébõl kitûnik, volt is gondja bõven: „Shalában megtudtam, hogy a shosi bajraktar a török hatóságok kérésére két társával három napig lesett engem Shalában. Megbízatásuk értelmében meg kellett volna gyilkolniuk, amirõl nem is értesültem idejekorán. Tervük csak azért nem sikerült, mert véletlenül négy órával a bajraktar távozása után érkeztem meg Shalába, ahol azután a lelkész figyelmeztetett, milyen veszedelemben forogtam.” Még ugyanezen útja alkalmával történt, hogy a török hatóságok 300 katonát rendeltek ki Budacába, hogy elfogják a bárót, s elkobozzák úti jegyzeteit. Nopcsának sikerült a csendõrjáratot megkerülve elérni úti célját, sõt még arra is volt gondja, hogy a Monarchia konzulátusán kieszközölje: engedjék el a helyette túszként elfogott albán férfiakat.
Késõbb Nopcsa mégis fogságba esett. Az egyházkerület apátjának felkérésére követségbe ment Mustaflitához, a vakmerõ dibrai rablóhoz. Mustaflita jól megerõsített lakótoronyban élt. A bárót és társait jól tartotta ugyan, de nem engedte el. Váltságdíj fejében akarta õket átadni a török hatóságoknak. A dolog odáig ment, hogy az albán ruhába öltözött Nopcsát kötélre fûzve, nyereghez kötözve vitték el a rendõrségre, ahol le is tartóztatták. Ezalatt hû titkára, Bajazid fellármázta az osztrák–magyar konzulátust, s a törökök kénytelenek voltak elengedni Nopcsát. A kínos eset után a törökök gyakorlatilag kitiltották a bárót a megszállt Albániából. Maga a nagyvezír, Hussein Hilmi pasa tiltakozott a bécsi külügyminisztériumban a báró útja miatt, s a Monarchia képviselete hazarendelte a bárót. Õt azonban nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja terveit: a katonákkal és hivatalokkal mit sem törõdve, folytatta kutatásait Albániában.
Üszkübi részlet – Nopcsa báró eredeti felvétele. A háttérben mecset és minaret, az előtérben öszvérek mellett pihenő utasok.
Nopcsa albanológiai munkássága
Nopcsa albán öltözetben – a helyi szokás szerint talpig fegyverben. A puskájára erősített távcső roppant értéket jelentett akkoriban, s tulajdonosának bizonyára nagy tekintélyt szerzett.
30
Nopcsát rabul ejtette a vad, sziklás hegyekkel tagolt, földtani értelemben szinte teljesen ismeretlen táj és a vadnak, féktelennek, félelmetesnek híresztelt albán nép. Több ízben visszatért, heteket, hónapokat töltött el „Európa nagy, fegyveres gyermekei” között. Gyakran mondogatta: „Albánia a második hazám.” 1903 és 1916 között mintegy 4000 km utat járt be. Addig ismeretlen, hófödte csúcsokat hódított meg, megmászta az Albán-Alpokat, és bejárta a maláriától terhes parti síkot. Fotografált, térképezett, földtani felvételeket készített, õsmaradványokat és kõzetmintákat gyûjtött. Megtanulta az albán nyelvet, alighanem a különbözõ nyelvjárások között is elboldogult. Összeállította a terület földrajzi neveit, gyûjtötte a néprajzi tárgyakat és megfigyeléseket. Feldolgozta az albán szokásjogot. Figyelme nem kerülte el a régészeti és nyelvészeti emlékeket sem. Minden érdekelte. Szenvedélyévé lett Albánia, az albán földtan és az albán nép kutatása. Nopcsa 58(!) albán vonatkozású dolgozatot írt. Akad közöttük vékony, alig pár oldalas értekezés, és több száz oldalas, vaskos monográfia is. A tudományt persze nem rõfre mérik, mégis, tiszteletet ébreszt az a munkatempó, amivel dolgozott. A cikkeknek közel a fele földtani témájú, a többi fõként a legtágabban értelmezett néprajz és a geográfia tárgykörébe tartozik. Publikált még két régészeti tárgyú írást is, s elkészítette Albániára vonatkozó (földtani és politikai cikkeket egyaránt tartalmazó) irodalmi összefoglalását. Mindezek mellett további terjedelmes, soha ki nem adott albán vonatkozású kéziratait õrzik Bécsben az Osztrák Nemzeti Könyvtár kéziratgyûjteményében. Földtani térképező munkája, gyûjtõ és felderítõ útjai során sokfelé eljutott. Megfordult a konzulátusok és egyéb hivatalok irodáiban, a kicsiny észak-albán falvak katolikus plébániáin és a pásztorok, vadászok hegyi kunyhóiban. Amerre ment, támogatókra lelt, ám a jóakarók mellett egyre gyarapodott ellenségeinek tábora is. Belesodródott a politikába. Kezdetben a Monarchia iránt érzett elkötelezettségtõl hajtva, késõbb szeretett albánjainak érdekeit szem elõtt tartva, s a Monarchiával is szembefordulva, aktívan politizálni kezdett. Elõkészített több fegyveres puccsot, s kis híján királlyá koronázták az „Elátkozott Hegyek” országában.
31
A Kula Ljums melletti híd a Drina fölött
Földtani szelvény a Jubani-hegyen keresztül
A bal oldalon az eredeti fényképfelvétel, s alul a diáról készített rajz, amely Nopcsa 1905-ben megjelent, Észak-Albánia geológiáját tárgyaló cikkében szerepel. A folyó itt kanyarodik, majd egy „keskeny, megborzongatóan vad hegyszoroson tör keresztül”.
Az ilyen metszeteket a felszíni észlelések eredményeképpen készítik el. Nopcsa a különbözõ földtani képzõdményeket a geológiában szokásos jelek segítségével ábrázolta. A jelkulcs és a földrajzi nevek felirata tõle származik. A rajzon világosan látható, hogy fiatalabb (eocén kori) és idősebb (triász időszaki), majd ismét fiatalabb (eocén) kõzetek váltják egymást. Ez a terület bonyolult szerkezeti felépítésének köszönhetõ. A vázlat Nopcsa egyik cikkéhez készült.
A leírásból tudjuk, hogy a híd mögötti dombok jól rétegzett, õsmaradványokban gazdag, kréta időszaki mészkõbõl állnak. Nopcsa gyakran használta a fényképezõgépet geológiai témák megörökítéséhez is.
Ismeretlen csúcsokon Nopcsa minden hegyet kihívásnak tekintett, s a csúcsokat már csak a készülõ térképe szempontjából is meg kellett másznia; minden körülmények között nagy gonddal olvasta le magasságmérõ mûszerét. 1907 augusztusában ismét nekiindult az Albán-Alpoknak. „Tervem az volt, hogy... felkeresem a Buni i Jezercës havasi kunyhóit, ahol állítólag néhány eleddig ismeretlen alpesi tónak kellett lennie. Utunk nem volt ugyan életveszélyes, de éppen eléggé fárasztó. Ismételten kézzel kellett felkapaszkodnunk egyes sziklákra… hómezõket csak a Mali i Thorës észak-nyugati lejtõjén találtunk 1820 m magasságban. Ez a hegy határolja a Qafa e Jezercëst dél felõl. Az utóbbin újra csodálatos világítási effektusban gyönyörködtem. A nap már lenyugodott, valamennyi magasabb csúcs leírhatatlan szép rózsás pírban izzott, a völgy mélyébõl pedig sötétkék és ibolyás árnyak borultak a hegyek lankáira.” Néhány nappal késõbb a Maja e Radohinëst, a nyugati Prokletije legmagasabb pontját tûzte ki célul: „A hegykolosszus déli lejtõjének utolsó szakaszát csak komoly életveszéllyel kísérelhettük meg, mert itt csaknem merõleges, párhuzamos vízcsatornák szabdalta sziklafal meredt elénk. Lek Curri bámulatos lélekjelenléttel gyõzte le a nehézségeket. Úgy tapadt meg a sziklafalon, mint valami óriás légy. A legsíkosabb pontokon elõrekúszott, és egymás után húzta föl maga után poggyászunkat, engem és Sadri Lukát. Amikor azután végre késõ délután szerencsésen magunk alatt hagytuk a sima, borzalmas sziklafalat, nem magam voltam, aki örült, társaim is ujjongtak. Fáradtan, éhesen érkeztünk fel a hosszú, keskeny gerincre.” A leereszkedés már gyorsabban ment, igaz, ez sem lehetett veszélytelen: „Lódenkabátomat szánkónak neveztük ki, mind a hárman ráültünk és valósággal végigcikáztunk a hómezõn. A hegymászással nehezített földtani térképezés és fotografálás során nehézséget jelentett, hogy az éjszakákat – a zord idõjárási körülmények miatt – a völgyekben kellett eltölteni. Így a magasabb csúcsokat csak délre lehetett megmászni, és emiatt a hegyek északi olA hóval födött Vas Stjefinit csúcsa dalában rendszerint már nem volt megfelelõ a megÉszak-Albániában (Nopcsa felvétele) világítás, s nem készülhettek fényképek.”
36
Triász ammoniteszek Kçira mellõl Nopcsa különösen sokat foglalkozott Albánia triász időszaki képzõdményeinek tagolásával. Ezen a téren tett megállapításai máig helytállóak. Egy Kçira nevû hely közelében, Scutaritól úgy 25 kmre, keletre, gazdag ammoniteszfaunát gyûjtött, amelyet bécsi kollégája, G. Arthaber határozott meg és dolgozott fel. Arthaber számos, a tudományra nézve új fajt írt le a lelõhelyrõl. Az itt látható fényképtábla is az õ cikkébõl való. Az alsó sorban középen álló, addig ismeretlen ammoniteszt a gyûjtõ tiszteletére Monophyllites Nopcsainak nevezte el. Az õslénytani adatok sokat segítettek Nopcsának, hogy az üledékes kõzetek közötti magmás és vulkáni kõzetek korát is meghatározza.
37
Az elveszett kéziratok
A Malcija madhe vidéki népviselet
Viseletek Nopcsa munkáiból nem hiányoznak a különböző népviseletek részletes leírásai sem: „Legfontosabb, soha nem hiányzó darabja az albánok ruházatának kétségtelenül a rüp, a töltényekkel teletûzdelt öv. Öltözetük különben rendesen testhez álló, durva szövésû, fehér gyapjúnadrágból s fehér ujjasból áll. Amazt Skutari, Merdita és Dukadžin vidékén Tšakšir-nak, Djakovában tirš-nek nevezik, kabátjuknak džamadan a neve. Mind a kettõt helybeli ízlés szerint paszománnyal varrják ki különbözõképpen, ami egyszersmind azt is mutatja, hogy melyik törzshöz tartozik a viselõje. A džamadan alatt inget, fölötte pedig többnyire fekete, rövid ujjú vastag gyapjú-mellény alakú ruhadarabot džurdin-t viselnek, hátul lelógó rojtokkal szegélyezett borítással. Általában hordanak továbbá pamutból való alsónadrágot. A bocskor és a félgömb alakú fehér, nemezsapka egészíti ki ruházatukat. A klemenek télen-nyáron nagy, fehér vászon fejkendõben járnak, ami igen jól és harciasan fest. A Malcija madhe vidékieknek testhez álló nadrágját gazdag, széles paszomány díszíti, amely fõleg oldalt, a csípõtõl hosszúra lenyúlik. ... Csak Skutariban hordják azonban elvétve a tanuzot, az alacsony, vörös tuniszi fezt, hosszan lecsüngõ, gazdag, lila színû selyembojttal, azon kívül a feznek rendes konstantinápolyi alakját, de fehér színben.” (Nopcsa F., 1907)
… és a Skutariban lakó katolikus albánok ruházata (Nopcsa F. 1925-ös munkája nyomán)
42
Nopcsa korai halála miatt számos albanológiai munkája kiadatlanul maradt. Egy 1933. április 24-én, azaz halála napján kelt levelébõl, amelyet Norbert Jokl bécsi professzornak, az ismert albánspecialistának írt, tudjuk, hogy legalább öt félbemaradt dolgozatról beszélhetünk. Ezek között említhetõ az a többkötetes mû, amelyet Nopcsa Reisen in den Balkán, azaz Utazások a Balkánon címmel szeretett volna megjelentetni. A részben írógéppel, részben kézzel írt kézirat telis-tele van utólagos javításokkal. Az öt különbözõ színû tintával tett beleírások és korrekciók arról tanúskodnak, hogy a báró sok idõt és energiát szánt a munka pontosítására. A kézirat a báró személyes balkáni emlékeit idézi fel az 1897 és 1917 közötti idõkbõl. A kézirat visszaemlékezés, de nem napló, ám nyilvánvaló módon egy rendszeresen vezetett naplóból építkezik. Nopcsa arra kérte Joklt, hogy vegye fel a kapcsolatot Budapesten gróf Teleki Pállal. Joklnak Teleki segítségével kellett volna a kéziratokat sajtó alá rendeznie. A munkák azonban, feltehetõen fõként anyagi okok miatt, nem jelentek meg. Joklt a nácik elfogták, s 1942 tavaszán megölték. A kéziratok Bécsbe, az Osztrák Nemzeti Könyvtár kézirat osztályára kerültek, ahol Georg Stadtmüller, német albanológus talált rájuk. A kéziratokat végül Stadtmüller tanítványa, Gert Robel dolgozta fel. Földtani megfigyelésekkel és úti jegyzetekkel teli dupla oldalak a megkerült naplóból
De hová lettek Nopcsa eredeti naplói? Úgy tûnt, hogy ezek valóban megsemmisültek. Szerencsére mégsem! Egy másik német Nopcsa-kutató, Robert Elsie bukkant rá a hét vaskos kötetre a tiranai Nemzeti Könyvtárban 1990-ben. Csak az Albániáról szóló rész 2700 oldalnyi útirajz, feljegyzés és térképvázlat. A naplót, a leírásokat és az utazásokkal kapcsolatos költségkalkulációkat ceruzával készített tájrajzok, portrék, néprajzi tárgyak képei illusztrálják. A hét kötet (s talán még több is ennél) a báró halála után, könyvtárának elárverezésekor került az albán politikus és költõ, Mid’hat Bey Frashëri birtokába. Frashërinek mint az albán kommunistaellenes mozgalom vezéralakjának el kellett hagynia az országot a második világháború alatt. 20 ezer kötetet számláló értékes könyvtára, benne Nopcsa kézirataival, az újonnan létrehozott Albán Nemzeti Könyvtárba került. Évtizedekig szinte hozzáférhetetlenül porosodtak ott a báró naplói. Nopcsa terjedelmes és sokrétû albanológiai munkássága egy hatalmas, színes szõtteshez hasonlítható, s e párhuzamban a kiadatlan kéziratok az elvarratlan szálaknak felelnek meg.
43
Gorlopán Péter, a Monarchia kémje
Az eltérített repülõgép
A politikus Nopcsát Albánián kívül egyetlen dolog izgatta: szülõföldjének, Erdélynek a sorsa. 1912-ben és 1913-ban fél évet pásztorkodással töltött. Hamis igazolványában a Gorlopán Péter név szerepelt. Felkereste régi Hunyad megyei juhász barátait, akik befogadták. Megtapasztalta a nomád juhászélet minden örömét és keservét. Bundájába burkolódzva a szabad ég alatt, a nyáj mellett töltötte az éjszakákat. Vízen és kukoricakásán élt. Az egyszerû emberek között járva meggyõzõdött arról, hogy Románia visszafordíthatatlanul eltávolodik a Monarchiától. Bécsbe visszatérve részletesen beszámolt a tapasztaltakról a Monarchia külügyminisztériumában. 1914 októberében a bécsi kormánykörök kérésére Bukarestbe utazott. Feladata az volt, hogy határozott fellépésével és tudományos tekintélyével igyekezzék ellensúlyozni a magyarság és a Monarchia-ellenes érzelmeket szító egyetemi értelmiségi körök agitációját. A bukaresti lapok kezdetben hangosan és ellenségesen tiltakoztak Nopcsa jelenléte ellen, de szuggesztív elõadásai nyomán a helyzet megváltozott. Megszûnt az ellenséges közhangulat.
1918 a háború utolsó éve: a Monarchia szétesett, helyén utódállamok létesültek. Az összeomlás idején Nopcsa erdélyi birtokain tartózkodott. Decemberben a román hadsereg ismét benyomult Erdélybe, s a román nemzeti tanács tagjai bizalmasan értesítették a bárót, hogy hagyja el Erdélyt, mert nem kezeskednek az életéért. Nopcsa Budapestre utazott, ám itt sem érezhette magát biztonságban. A proletárdiktatúra elõl menekülve Bécsbe szeretett volna kijutni, útlevelet azonban nem kapott, hiába kilincselt a hivatalokban. A tõle megszokott módon azonban ezúttal sem tartóztathatta fel semmi. Magához vette albán könyvének német kéziratát (a magyar nyelvû változatot egy bank trezorjában helyezte el), megmaradt családi ékszereit, egy régi igazoló írását, amelyre még idõben rávezette az új hadügyi népbiztos nevét, és a revolverét. Egyenesen a mátyásföldi repülõtérre hajtatott, ahol felmutatta az iratot, s „szolgálati ügyben” sürgõsen repülõt kért Sopronba. Mikor már odafönn voltak, fegyverét elõvette és a pilótára szegezte. Bécsújhelyen szálltak le. A kommunista diktatúrát a császárvárosban vészelte át. A helyzet normalizálódásával Nopcsa egyre kevesebbet politizált, s visszatért a számára oly kedves földtudományokhoz. 1920-ban, minden korábbi románellenes tevékenysége ellenére, meghívták, hogy vezesse a bukaresti Földtani Intézetet. „Nopcsa a tárgyalások ürügyével menlevelet kapott Bukarestbe, ahová nyomban leutazott. Ott kivitte, hogy erdélyi birtokait újból elfoglalhassa, anélkül hogy a román állam szolgálatába állott volna” – emlékezik Tasnádi-Kubacska. Alighanem Nopcsa volt az egyetlen magyar földesúr, aki ilyen módon visszatért az elcsatolt országrészen fekvõ birtokára. Merész tettéért azonban kis híján az életével fizetett. Egy alkalommal a kastélyparkban sétáló bárót megrohanták a románok, s dorongokkal, vasvillákkal agyba-fõbe verték. Vérbe fagyott testére hûséges albánjai találtak rá. Elõször a szacsali, majd a szomszédos Kendeffy-kastélyba vitték, végül Budapestre hozták. Betört koponyáját ezüstlemezzel foltozták. Hónapokig feküdt nagy betegen, de ezúttal is magához tért. Hozzálátott régen félbehagyott tudományos munkáihoz. Újra útra kelt, és sorra látogatta régi kollégáit Németországban és Angliában. Hazatérve újult erõvel látott hozzá a magyar földtani munkálatok újjászervezéséhez.
Hírszerzőként a háborúban Kitört az elsõ világháború. Nopcsa felkereste barátját, Tisza István miniszterelnököt, s az õ tudtával és jóváhagyásával hírszerzõi megbízatást kapott. A kémkedést, amit korábban önként vállalt, ezentúl mint hivatást ûzhette. Jelentkezett Nagyszebenben, kijelölt felettesénél. Innen, hamis útlevéllel a zsebében, mint a Monarchia román nemzetiségû katonaszökevénye egyenesen Romániába ment. Onnan küldte részletes hangulatjelentéseit a magyarok és a Monarchia ellen mozgolódó Romániáról. A jelentéseket azonban nem a címzettek kapták kézhez. A leveleket éppen felettese fogta el, akirõl csak évekkel késõbb derült ki, hogy beépített román ügynök volt… Nopcsa ismét inkább magyarnak minõsült, mint a Monarchia alattvalójának. Bécsi kormánykörök, fõként a hadügyminisztérium illetékesei, azok, akik Erdély védelmével nem sokat törõdtek, tiltakoztak a magyar kormánynál a báró hírszerzõi tevékenysége miatt. Minden erejükkel azon voltak, hogy hazarendeljék Nopcsát Romániából, de a báró ezúttal sem kívánt engedelmeskedni. Az idõ az õ félelmeit igazolta. 1916 augusztusának végén, a korábban szövetségesnek számító Románia hadat üzent a Monarchiának, s az osztrák irányítás sorsára hagyta Erdélyt. Nopcsa éppen szacsali birtokán tartózkodott. Felment a hegyekbe, intézkedett, szervezkedett, de egy egész hadsereggel szemben tehetetlen volt. Családja néhány nappal a megszálló csapatok érkezése elõtt hagyta el az õsi birtokot. Nopcsa szinte a háború végéig folytatta hírszerzõi tevékenységét. Valóságos kémszervezetet épített ki az erdélyi havasok és a régi Románia területén.
(Tasnádi-K., 1937)
46
A Reggel címû napilap 1928. július 2-ai számában megjelent cikk. A riportban Nopcsa – ekkor már mint a Földtani Intézet új igazgatója – szakmai elképzeléseirõl beszél, s feleleveníti a régi idõket, amikor még mint katona és kém titkosszolgálati feladatokat is ellátott.
Nopcsa hagyományos román népi viseletben. (Beállított, mûtermi felvétel.) Pásztornak öltözve, álruhában járta a vidéket. „Ezekben a viharos napokban a második huszárezred festői egyenruhájában gyakran láttuk Budapesten. Részt vett a Földtani Társulat ülésein, rendszeresen bejárt a Földtani Intézetbe, amelynek akkori igazgatója, id. Lóczy Lajos, benne látta majdani méltó utódát. Valahányszor észrevettük, hogy a főhadnagyi sapka alól egyre hosszabb fürtökben omlik alá barna haja, tudtuk, hogy újra nyaktörő útra készül: kémkedni” – emlékszik vissza Lambrecht. (Lambrecht K., 1936)
47
A FÖLDTANI INTÉZET ÚJ IGAZGATÓJA A Monarchia elvesztette a háborút, s Nopcsa kiábrándult a politikai életbõl. Ismét a tudományokra összpontosított. Nem vállalta el ugyan a bukaresti Földtani Intézet vezetését, de a budapesti felkérésnek nem állt ellen. 1925. június 20-án nevezték ki a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatójának. „Azért vállaltam el az igazgatóságot, hogy a Földtani Intézetbõl nemzetközi tekintélynek örvendõ intézetet csináljak, mint az Lóczy Lajos alatt volt” – írta elsõ költségvetési elõirányzatához fûzött indoklásában. Ugyanazzal a hatalmas lendülettel fogott hozzá az intézet talpra állításához, amivel annak idején nekilátott egyedül feltérképezni egy egész országrészt. „Új életre keltette az intézet pompás kiadványsorozatait, gondjába vette a háború eleje óta elhanyagolt könyvtárat és múzeumot. Nyomdát állíttatott fel az intézetben, s kiadványait, térképeit maga nyomattatta. Embereit valósággal hajszolta a munkára, de gondoskodott anyagi helyzetük javításáról is.” – írja 1969-ben megjelent cikkében TasnádiKubacska. Igazgatói mûködésének idején volt a német paleontológusok elsõ vándorgyûlése, amelyet a báró meghívásának eleget téve Budapesten tartottak meg. A rangos nemzetközi eseményre még a tengerentúlról is érkeztek. Mindemellett Nopcsa nem vádolható azzal, hogy igazgatói mûködése során kedvenc szakterületét, az õslénytant elõtérbe helyezte volna. Sõt! Elsõdleges szerepet kapott a közvetlen ipari-mezõgazdasági célú kutatás. Rendkívüli súlyt helyezett az agrogeológia és a mérnökgeológia szerepének elismertetésére, és szorgalmazta az egész országra kiterjedõ hidrogeológiai munkálatokat. Sürgette a geoelektromos vizsgálatok használatát a szénhidrogén-kutatások terén. Az intézetben létrehozta a fúrási és vízügyi, a bányageológiai és az agrogeológiai osztályokat. Személyes kapcsolatait messzemenõen kihasználva, felvette a kapcsolatot Európa számos földtani intézetével. Beadványokkal bombázta a miniszMárton Ferenc rajza Nopcsáról. tériumokat, komoly pénzeket szerzett, hogy feA portré 1926-ban készült, nem dezhesse a fejlõdõ intézmény növekvõ kiadásait. sokkal azután, hogy a báró Az akkor már hosszú évek óta betegeskedõ átvette az intézet vezetését. A kép elõször a Magyarság címû Nopcsa végül belefáradt a számára szokatlan adlap hasábjain jelent meg, egy minisztrációba. A gyakran személyeskedéstõl sem az új igazgatóról szóló riport mentes szakmai viták felõrölték az idegeit. illusztrációjaként. Nopcsa ekkor még bizakodással tekintett 1928. november 28-án lemondott igazgatói álláaz elõtte álló nagy feladatokra. sáról és visszavonult.
48
Pompás épület a Stefánián A Magyar Királyi Földtani Intézet szecessziós palotáját, Lechner Ödön tervei alapján, szinte hihetetlen, de kevesebb mint két év alatt építették fel. A szükséges telket a fõváros ingyen biztosította. Az állami beruházás költségeihez jelentõs összeggel járult hozzá Semsey Andor, a magyar tudomány nagyvonalú mecénása is. Az ünnepélyes megnyitó 1900. május 7-én volt. Az új intézetet, kevéssel a megnyitó után, õ császári és apostoli királyi felsége, Ferencz József személyesen is megtekintette. A tetõzet kék cserepeit és a pirogránit díszeket Zsolnay Vilmos pécsi porcelángyára szállította. A díszek közé tartozik az épület legmagasabb pontján elhelyezett, két méter átmérõjû földgömb, amelyet négy hajlott hátú, izmos férfialak tart. A glóbusz egyszerre jelképezi magát a földtan tárgyát és azt, hogy a geológia nemzetközi tudomány. A földtani képzõdmények határai csak a legritkább esetben esnek egybe a politikai határokkal... Az elsõ világháború elõtt az intézet munkatársai komoly földtani térképezési munkát végeztek Erdély és a Felvidék területén. Nopcsa mint igazgató – már csak a trianoni Magyarország alacsony presztízse okán is – fontosnak tartotta, hogy cikkek és földtani térképek formájában publikálják a korábban elért geológiai eredményeket. Intézeti igazgatósága alatt egymás után jelentek meg az elcsatolt területekrõl szóló tudományos munkák.
Új, gyakorlati célú kutatási irányok Mint a Földtani Intézet új igazgatója, Nopcsa különösen fontosnak tartotta a Lóczy igazgatósága alatt beindított agrogeológiai kutatásokat. A vizsgálatok eredményeképpen olyan olcsó, egyszerû nyelven írt, térképekkel kiegészített füzeteket akart kiadni, amelyekbõl a kisgazdák világosan kiolvashatják, hogy az adott területen miféle trágyát kell használni, és milyen növényt érdemes termeszteni. Tervbe vette a fõváros és környékének geológiai feltérképezését is.
49
A SOKOLDALÚ TUDÓS Nopcsa több mint 150 tudományos cikket és értekezést, köztük számos vaskos kötetet írt. Ezek közül több mint 20 albanológiai (néprajzi, nyelvészeti, jogi kérdésekkel), több mint 30 pedig földtani témákkal (Erdély és Albánia felépítésével, nagytektonikai kérdésekkel) foglalkozik. A fennmaradó mintegy 100 dolgozat zöme az őshüllőkkel kapcsolatos. Legmaradandóbbak azok a munkái, amelyeket az erdélyi és az angliai dinoszauruszokról, valamint az őshüllők rendszerezéséről írt. Foglalkoztatta a kihalás problémája, a repülés eredete és számos az egykor élt állatok biológiájával kapcsolatos kérdés.
A paleobiológus Nopcsa korában a leíró õslénytan volt az uralkodó irányzat, amely az õsmaradványok precíz bemutatását tekintette elsõdleges feladatának. Õ ezzel az irányzattal szakított, amikor a csontok részletes leírása mellett különös figyelmet szentelt azok funkcionális értelmezésének. Nagy gonddal figyelte meg az õshüllõcsontokon látható izomtapadási helyeket, az idegek és erek kilépését jelzõ lyukakat s minden olyan bélyeget, amely az egykori lágytest felépítésére utalhat. Megkísérelte rekonstruálni az egykori környezetet, és – ahol lehetett – igyekezett a ma élõ rokon állatok viselkedését is számba véve következtetni az õsállatok életmódjára. Nopcsa pontosan tudta, hogy az õsmaradványok sokkal többet kell hogy eláruljanak az egykori élõlényekrõl és az õket körülvevõ letûnt világról, mint ahogyan azt elsõ ránézésre gondoljuk. (Ez a nyugtalanító érzés máig kínozza a paleontológusokat.) A bécsi Othenio Abellel és a belga Louis Dollóval együtt neki köszönhetjük, hogy az õslénytani kutatásokban gyökeret vert a paleobiológiai szemlélet.
Miss Ősgyík az újságban Nyomozható-e az ivari kétalakúság a több tízmillió éves dinoszauruszok maradványain? – igazi paleobiológiai kérdés, amely egyaránt foglalkoztatta a bárót és az újságírót. A feltűnést keltő cikk Miklós Andor bulvárlapjában, Az estben jelent meg az 1932. január 23-ai, szombati számban.
52
Hímek vagy nõstények? Nopcsát valóban foglalkoztatta a kérdés, hogy a csontok alapján miként lehet elkülöníteni a hím és a nõstény õsállatokat. Nem elsõként, de az elsõk között foglalkozott a dinoszauruszok ivari kétalakúságával. Azokat a dinoszauruszokat, amelyeket Nopcsa „párba” állított, ma már leggyakrabban külön fajba, sõt sokszor külön nemzetségbe sorolják. Sok összetartozónak vélt hímrõl és nõstényrõl kiderült, hogy még csak nem is egy korban éltek. Ha Nopcsa tévedett is az egyes állatokkal kapcsolatban, az ivari kétalakúság fosszilis felismerésével elõbbre vitte az õsélettudományt.
A Corythosaurus nevû kacsacsõrû dinoszaurusz koponyájának vázlata. Nopcsa a kacsacsõrûek fején található üreges vagy tömör csontokat másodlagos nemi bélyegnek tekintette. Ez az elképzelés megalapozottnak látszik, függetlenül attól, hogy az egyes párok megnevezésekor a báró rendszerint tévedett. (Nopcsa ceruzarajza)
A repülés eredete Az embereket mindig is izgatta a repülés, s a paleontológusokat régóta foglalkoztatja a repülés eredete. Az, hogy a madarak és az õshüllõk szoros leszármazási kapcsolatban állnak egymással, régóta ismert volt az õslénytannal foglalkozó szakemberek elõtt. Némelyik csontvázról alig lehet eldönteni, hogy madártól vagy dinoszaurusztól való. Különösen nehéz megmagyarázni azt, miként kaptak szárnyra az õsi madárszerû lények. Egy elképzelés szerint a fáról fára ugró, a siklórepüléssel már megbarátkozott õsmadarakból fejlõdtek ki az igazi repülõk. Ezzel szemben Nopcsa úgy gondolta, hogy a földön futó, mellsõ végtagjaikkal csapkodó jószágokból lettek a madarak.
Nopcsa rajza két perm időszaki emlõsszerû hüllõ koponyájáról
Az ismeretlen õsmadár Nopcsa rajza a feltételezett madárõsrõl (felül), amelyet Proavisnak (elõmadárnak) nevezett. Senki sem tudja, hogy a mellsõ végtagokra rajzolt buborékszerû szárnykezdemények valójában mit is jelentettek. A jobb oldalon a másik lehetséges elképzelés elevenedik meg, a fáról fára ugró madárõs. A vita a repülés eredetérõl máig nem zárult le teljesen. Van olyan elképzelés is, amely szerint a legfontosabb madársajátságok (így az összenõtt végtagcsontok és talán a szárny is) egy valaha vízben élt, pingvinszerû madárõsnél fejlõdtek ki elõször. 53
UTOLSÓ NÉHÁNY ÉV Nopcsa 1929-ben megvált a Földtani Intézet igazgatói állásától, s Bécsbe költözött az albán tárgyakkal berendezett Singer Strasse-i lakásába. Semmeringbe utazott, hogy a békés alpesi környezetben pihenje ki magát. Korábban nagyon megromlott egészségi állapota javulni látszott. Emlékiratain dolgozott, és ismét elõvette félbemaradt albán vonatkozású kéziratait. Új õslénytani cikkei sorra jelentek meg. Rendszeres egészségügyi sétákat, majd autós kirándulásokat tett, végül barátai legnagyobb meglepetésére motorkerékpárt vásárolt. Sofõrje mögött ülve bejárta Ausztriát, Dél-Németországot és a napfényes Itáliát. A hosszú és fárasztó út során tett geológiai észlelések, az alpi csúcsok nagyszerû látványa figyelmét a Föld globális földtani problémái felé fordították. Hazatérve úti jegyzeteit, megfigyeléseit rendezgette, s hozzálátott a Földközi-tenger melléki földrengések tanulmányozásához. Világosan látta, hogy a földrengések, a hegységszerkezeti mozgások és a vulkánosság egymással összefüggõ, a Föld arculatát alapvetõen meghatározó egységes folyamatokkal hozhatók összefüggésbe. Barátaihoz és kollégáihoz írott levelei arról tanúskodnak, hogy Nopcsa tele volt új tervekkel, és izgalmas szakmai kérdések foglalkoztatták. Izgalmas szakmai kérdések – amelyeknek már nem tudott a végére járni. Kalandos életének – hirtelen elhatározásból – önkezével vetett véget.
Nopcsa két portréja Az elsõ felvételen a báró fejét kicsit elfordítva, oldalról néz velünk szembe. A szemöldök magasan ívelt, a tekintet kérdõ. Nyugodt és határozott. Egy önmaga képességeivel tisztában lévõ, mindennel dacoló, mások közül kimagasló, uralkodni vágyó ember portréja. A kép jobb oldala belevész a sötét háttérbe, így az amúgy is nehezen megfejthetõ arc még kiismerhetetlenebbnek tûnik.
Csavargás kétkeréken A Földtani Intézet igazgatásába belefáradt, testileg és lelkileg egyaránt kimerült Nopcsa végül ismét visszanyerte ifjú életkedvét. Újonnan vásárolt motorkerékpárjával több mint 6000 km utat tett meg. Nagyon büszke volt a masina fogyasztására, amelyrõl több levelében is megemlékezett. Idézet Huenének Londonból, 1931-ben írt levelébõl: „Sajnálom, hogy Bécsbe történõ visszautam alkalmával, idõhiány miatt, nem állhatok meg Tübingenben. Azonban ha egészségem engedi, meglátogatlak motoron. Ami a költségeket illeti, olcsóbb, mint egy jegy (15 liter benzin 250 km-en), és viszonylag gyors, igaz, jó idõ szükségeltetik.” Öt hónappal késõbb, egy másik nagyszabású európai út során már nem ment minden simán: „A drótszamár Párizsban lebetegedett, és most egy drótszamár-kórházban (egy motorjavító mûhelyben, Konstanz-ban) van. Holnap érkezik Zürichbe” – írta barátjának. Két héttel ezután kelt levelébõl tudjuk, hogy Az idõs báró motorkerékpárja mellett a kirándulás végül is jól végzõdött. Keresztül-kasul beszáguldotta a vén Európát, sok idõt eltöltött a Földközi-tenger mellékén és az Alpokban. Hazatérve azokkal a földtani jelenségekkel kezdett foglalkozni, amelyek a magashegységek kialakításában döntõ szerepet játszanak. Pontosan tudta, hogy a gyûrõdések és a kõzetek kiemelkedésének folyamata a földkérget felépítõ kisebb-nagyobb kõzetlemezek mozgásával hozható összefüggésbe. Az ötlet, amelybõl késõbb a lemeztektonika összetett elmélete kikerekedett, nem tõle, hanem egy Wegener nevû tudóstól származott. Wegener Nopcsa kortársa volt. Zseniális megállapításának igazságát sokan, sokáig nem ismerték el. A lemeztektonika elméletét csak a 20. század vége felé fogadták el általánosan. Nopcsa e tekintetben is messze megelõzte korát. Wegener elméletét nemcsak ismerte, értette, hanem saját szakterületén alkalmazhatónak is találta. A Zur Geschichte der Adria, azaz az Adalékok az Adria történetéhez címû cikk az olaszországi motorkirándulás kézzelfogható eredménye volt. Nopcsa ebben a rövid, de nagyon eredeti mûvében kimutatta, hogy az Adria valójában egy elsüllyedt kontinensdarab, nevezetesen Afrikának észak felé kiugró hegyes kiszögellése. Késõbbi vizsgálatok, fõként a geofizikusok szeizmikus adatai, a báró feltevésének helyességét igazolták.
Egy eredeti modell
A második képen Nopcsa kedves, mosolygós, szinte szelíd tekintete egyenesen ránk esik. Az arc megértõ és érdeklõdõ. Az arroganciának – amely oly sokakat sértett – nyoma sincs. A magas homlok és a jól fésült frizura csupán egy csipetnyi felsõbbrendûségrõl árulkodik. A képet nézve nem a balkáni háborúk borzalmait megtapasztalt kemény ember, hanem a gyûjteményét békésen rendezgetõ tudós képe ötlik fel elõttünk.
56
Ez a rajz a báró egyik, még 1927-ben megjelent cikkébõl való. Nopcsa nagyon kifejezõ, s ugyanakkor eredeti módon illusztrálta a különbözõ összetételû kõzetlemezek egymáshoz viszonyított helyzetét és a magmás és vulkáni folyamatok közötti összefüggést. Az ábra világosan láttatja az egymás alá bukó kõzetlemezeket, azt a folyamatot, amelyet a geológusok szubdukciónak neveznek. A mélybe süllyedõ kõzetlemez megolvad, és a kõzetolvadék, a magma, a felszín felé igyekszik. Az egymás alá bukó lemezek határán földrengések pattannak ki, s a felszínre kerülõ magma intenzív vulkáni mûködést okoz. Nopcsa tisztában volt azzal, hogy a fenti folyamatok egymással szorosan összefüggnek, s hogy segítségükkel meg lehet magyarázni a Föld arculatát belülrõl alakító legfontosabb folyamatokat.
57
A földrengésekkel és a csiszolt csontokkal életének utolsó percéig foglalatoskodott. Kilenc nappal halála elõtt Lambrechtnek írt levelében is ezek foglalkoztatták:
16. 1933. ápr. nek írövesligethy svárK y g o h e t omot Boz t két he elt Dr. Úr gési lajstr r több min n á e m r sbe, d n l á ö f pj Igen tiszt a õ l küldje Béc sa a a lev l á m á r e n á r j é n a k e b m , z e é ö k n ne ende Szíves k ngol földr omot elkül ogy küldje a r h t z s , a e aj v l r r á é a m k e a svéd tem. Most tam, arra Amennyiben , áttérekát elvégez m k m felelt. o n e d u n u m t g e i m d e g d í N E ra. ten, m fejezve. maradok it ég be van v r o a hín 0 0 mert addig 3 ros hegy, ozom, á k v l r. k a a e l y l g g o a a f m t l a záin gésekke szolatok s z olyan, m után jönne e si z c E e y d n . o e r , k m é k o v e s z foglako anyag. A földrengé munkával is ánál. Folyton jön új i a g ó l o t is ni: Norat A h fogja olvas nland bejá e t f e f m a e r k a k l i h c ! c res S 500-hoz geológiai eledik az on merész y g a n n a b ma már köz t at a Centralbl e. Nemsokára ik der Erd n o t k e t s s o r G yvét tizen zur b Nopcsa árom a kön v n o y g a n Már
Wien
A báró tragikus halála Nopcsa, aki húsvét vasárnapján még jókedvû volt, és tervekkel a fejében bizakodva tekintett maga elé, hirtelen összeomlott. Talán érezte egy újabb, minden korábbinál súlyosabbnak ígérkezõ vagotóniás roham közeledtét. Bizonyos, hogy anyagi gondjai is nyomasztották: erdélyi birtokai odavesztek, rendszeres fizetést sehonnan nem kapott, mióta megvált a Földtani Intézet igazgatói állásától. Utolsó olaszországi motorbiciklis útjára elköltötte minden maradék pénzét. Könyvtára eladását fontolgatta. Bécsi lakását albán titkárával osztotta meg. Bajazid az éjszakai élet ismert alakja volt, s két kézzel szórta a pénzt – ha hinni lehet a szóbeszédnek. Nopcsa valószínûleg úgy érezte, hogy az élet maga alá temeti: egy arisztokrata vagyon nélkül, egy férfi család nélkül, egy tudós könyvtár nélkül... A döntõ pillanatban nem állt mellette senki, hogy átsegítse a szakadékon. Albán titkárának reggeli italába altatót tett, a bejárónõt pedig elküldte hazulról. Egyetlen lövéssel végzett az alvó Bajaziddal, majd visszatért szobájába, s megírta utolsó levelét: „Öngyilkosságom oka idegrendszerem teljes összeroppanása. Régi barátomat és titkáromat megöltem álmában anélkül, hogy errõl a legcsekélyebb gyanúja lett volna. Nem akartam itthagyni betegen, nyomorultan és szegényen a földi szenvedésre. Utolsó kívánságom, hogy holttestemet égessék el.” Szájába lõtt és szörnyethalt. A következõ napokban és hetekben a magyar és német nyelvû lapok elsõ oldalon hozták a báró halálának hírét.
ztelettel Õszinte tis
Nopcsa betegsége Nopcsa nagy munkabírású, ám gyenge fizikumú ember volt. Hihetetlen szellemi erõfeszítésre volt képes, s a törékeny ember végül összeroppant a saját maga elé állított hatalmas feladatok súlya alatt. Életmódja rendszertelen és megerõltetõ volt. Éveken át altatókon élt, s napközben rengeteg kávét megivott. Egy fennmaradt orvosi zárójelentés és barátainak írott levelei pontos tájékoztatást adnak romló egészségi állapotáról. Évtizedeken át szenvedett vegetatív idegrendszerének vissza-visszatérõ görcsös bántalmai miatt. Ezek a vagotóniás rohamok hónapokra ágynak döntötték. Ilyenkor jártányi ereje sem maradt, és ijesztõen lefogyott. Korábban szerzett maláriás betegsége és súlyos koponyamûtéte is hozzájárulhatott állapota súlyosbodásához. Nopcsa karikatúrája. A rajzot a báró barátja, gróf Teleki Jenõ készítette 1932-ben, néhány hónappal Nopcsa öngyilkossága elõtt.
58
59
0 KVARTER
A mecseki őshüllőnyomok rendszerint súlyos – gyakran többmázsás – kőtömbök réteglapjain találhatók. Begyűjtésük nem is olyan egyszerű dolog, s a szakemberek gyakran kénytelenek megelégedni az eredeti nyom pontos másolatával.
A többmázsás „puzzle”. Részlet az 1988-as lábnyomegyüttes terepi dokumentációjából. A vázlatot a szerencsés felfedezők, a harmadéves geológushallgatók készítették.
A vasasi külszíni szénbánya Pécs közelében
40 50 60
A mecseki alsó-jura széntelepes rétegsor eléri az 1200 métert. A szén az egykori mocsaras tengerparton képződött. A lassan, de folyamatosan süllyedő parti mocsarat fokozatosan feltöltötte az elhalt növényi maradványokban gazdag agyagos, homokos üledék. Így keletkezett a vastag, helyenként több, helyenként kevesebb szenet tartalmazó rétegsor. Az egykori tengerpart vonala hol beljebb, hol kijjebb húzódott. Ennek megfelelően egymás felett találhatók a tengerben és mocsárban (szárazföldön, folyóvízben) lerakódott rétegek. A lábnyomos rétegek a gödör legalján bukkannak ki. A bányászok csak „megkövesedett tyúknyomokként” emlegetik a háromujjú lábnyomokat. Igazság szerint nem is sokat tévednek, hiszen a madarak szoros rokonságban állnak a dinoszauruszokkal.
70 80
100 110
K R É TA
90
120 130 140 150 160 170
Először gondosan megtisztítják és beolajozzák a nyom felszínét, nehogy a másolat hozzákössön a homokkőlaphoz, majd a híg gipszet egyenletes vastagságban felkenik a maradványra. Néhány perc elteltével a gyorsan keményedő gipsz lepattintható. Ilyen módon a több mint 200 millió évvel ezelőtt élt őshüllő lábnyoma akár egy lapos aktatáskában is hazavihető. A képeken G. Gierlinski lengyel paleontológus látható munka közben. Gierlinski véleménye szerint a Komlosaurusként leírt lábnyomok azonosak a korábban Grallator néven leírt őshüllőlábnyomokkal.
180
JURA
Az igazi szenzáció 1988-ban történt, amikor is három, nyári gyakorlatát végző geológushallgató (Hips Kinga, Nagy Ágoston és Pataki Zsolt) újabb lábnyomokra bukkant a Karolina-völgyi hatalmas külfejtésben. Összességében több száz lábnyom került elő. A korábban már jól ismert nyomok mellett olyanok is voltak, amelyek méretükben és/vagy alakjukban némileg eltértek a Komlosaurusétól. A maradványok javát – a szénbánya nyújtotta segítséggel – a Magyar Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárába szállították. Sajnos a leletmentés egyben leletpusztítással is járt, hiszen a lábnyomok részben egymás felett, több szintben helyezkedtek el. Néhány különösen szép példányról gumiöntvény készült, így később reprodukálhatók lesznek. A külön-külön fölfeszegetett lábnyomos kőlapokat egyenként beszámozták a rajzon és a valóságban egyaránt, hogy megkönnyítsék újbóli összerakásukat. Rögzítették a nyomok irányát, s egymástól mért távolságaikat is. Jól megfigyelhetők voltak az egymást keresztező lépéssorozatok. Alighanem egy tébláboló csapat hagyta hátra lábnyomait a tengerparti mocsárban.
30
190 200
A Komlosaurus kora A kőszenes rétegek közül előkerült néhány az Arietites és a Coroniceras nemzetségbe sorolható ammonitesz is, amelyek – mint minden lábasfejű – a normál sótartalmú, tisztán tengeri környezetet jelzik. Ezek az ammoniteszek csak a jura időszak legelején éltek, így pontosan meghatározzák a bezárókőzet – s a kőzetekben fellelhető dinoszaurusz-lábnyomok – korát. A Komlosaurus carbonis a jura legalsó (legkorábban volt), hettanginak elnevezett emeletében, több mint 200 millió évvel ezelőtt élt.
201 205 210 220 230 240 250
73
millió év
TRIÁSZ
Az egyetemisták szerencséje
20
TERCIER
Lábnyom a táskában
10
0 KVARTER
Nyomozzunk együtt! Bizonyára sokan felteszik a kérdést: Mi értelme ennek az aprólékos nyomozásnak? Mi olvasható ki a nyomokból? Nos, a lábnyom (s általában mindenféle egyéb nyom) gyakran valóban keveset mond az állat felépítéséről, de annál többet a viselkedéséről. Ha elég sok a nyom, megállapítható, hogy az ősállatok magányosan jártak-e, vagy csoportban lassan cammogtak vagy éppen futottak, velük voltak-e a kicsinyek vagy sem. Fény derülhet a vándorlási útvonalaikra, s több olyan érdekességre, amelyet egyébként nem tudnánk kideríteni, ha a csontokat vizsgálnánk. Bizonyos nyomtípusokat felismerve megállapítható például, hogy az egyes csoportok (pl. Carnosauriák, Sauropodák és Ceratopsidák) milyen arányban éltek egymás mellett. S ha belegondolunk, hogy egy dinoszaurusznak csak egy csontváza maradhat fenn, de rengeteg nyomot hagyhat hátra, akkor beláthatjuk, hogy a nyomok vizsgálata valóban fontos lehet. Találtak pl. olyan lábnyomokat is, amelyekből világosan kiolvasható volt, hogy a növényevő dinoszauruszok csapatát ragadozó őshüllők követték. A felnőttekből álló csorda közrefogta a fiatal állatokat, hogy megvédje őket a támadástól. A nyomokból olyan magatartásformát lehetett kiolvasni, amely sokkal inkább az emlősöket jellemzi, mintsem a mai hüllőket.
Dinoszauruszlábnyom-lelőhelyek a nagyvilágban A megkövesedett lábnyomok közel sem olyan ritkák, mint azt talán sokan képzelik. Mintegy ezer(!) olyan lelőhelyet ismerünk, ahonnan előkerültek ilyen leletek. Vannak olyan előfordulások, ahonnan csak néhány nyomot ismerünk, de akadnak olyanok is, ahol a sok száz és ezer nyom egymásba ér, akárcsak egy vadetető körüli dagonyában.
20 30 40 50 60 70 80 90 100 110 120
(Barbaczka M. 1995-ös munkája nyomán) 130
1.
2.
140 5.
150 11.
3.
4.
160 170 180
10.
190 6.
200 9. 8.
210
201 205 220
7.
A képen a jura időszaki láperdő rekonstrukciója látható: 1. Ginkgoites sp., 2. Baiera sp., 3. Ctenozamites sp., 4. Todites sp., 5. Elatocladus sp., 6. Macrotaeniopteris gigantea, 7. Dictyophyllum sp., 8. Thaumatopteris sp., 9. Equisetites sp., 10. Clathropteris menuscioides, 11. Komlopteris sp.
230 240 250
76
TERCIER
A jura időszak mocsárvilága nemcsak élőhelyül szolgált a Komlosaurusnak (s feltehetően egyéb, eddig még meg nem talált dinoszaurusznak), hanem egyben a növényevők táplálékforrását is jelentette. Az egykori növényzet összetételéről jól tájékoztatnak bennünket a szenes, agyagos, homokköves kőzetlapok között gyűjthető ősnövénymaradványok. Az eddig előkerült és vizsgált több ezer(!) ősnövény alapján elég pontos Szenesedett fatörzs maradványa a kőzetben képet festhetünk az egykori növényzetről. A keskeny tengerparti sávban sótűrő növények (pl. a Pachypteris banatica nevű magvaspáfrány), a láperdőkben páfrányfák (Clathropteris, Dictyophyllum, Thaumatopteris és Phlebopteris fajok) zöldelltek. Az erdők közötti vizes területeket karvastagságú zsurlók (Equisetites, Neocalamites) uralták. A mocsári fenyők és a magvaspáfrányok fontos erdőalkotók voltak. Az utóbbi csoporton belül a Komlopteris nemzetség volt az egyik leggyakoribb. A fenyőféléknek (Elatocladus, Palissya) nemcsak a levelei, hanem a tobozai is fennmaradtak, kiváló állapotban. A fatermetű formák mellett akadtak fenyőcserjék is (Brachyphyllum, Hirmeriella). A páfrányfenyők (Ginkgoites, Baiera), a cikászok (Nilssonia) és a hozzájuk kicsit hasonló bennettiteszek (Anomozamites) ritkábbak voltak. A növénymaradványok rendszerint erősen kilapult, szenesedett állapotban mint nagyon vékony, filmszerű bevonat maradtak fenn. Ennek ellenére néha olyan kitűnő megtartásúak, hogy a levelek bőrszövetének legfelső védőrétegéből, az ún. kutikulából olyan preparátumok is készíthetők, amelyeken – mikroszkópos vizsgálat során – pontosan felismerhetők a több mint 200 millió éves sejtek, a gázcserenyílások és az egyéb részletek.
K R É TA
egyre halványuló „szellemnyomok”
A legtöbb nyom, amelyet egy állat hátrahagy, nagyon hamar tönkremegy. Ha azonban a puha iszapba mélyült nyomok a napon megszáradnak, a peremük megkeményedik, akkor a következő tengeri vagy folyóvízi elöntés már nem feltétlenül rombolja le azokat. Évmilliók elteltével a puha iszapból kemény kőzet, a nyomokból pedig kövület lesz. Az iszapba nyomódó láb valódi nyomot (lenyomatot), annak kitöltése pozitív nyomot (természetes öntvényt) eredményez. A súlyos állatok a tényleges járófelületet jelentő üledék alatti rétegekben is okozhattak deformációt, így képződtek az ún. „szellemnyomok”. Így keletkeztek és őrződtek meg a Komlosaurus lábnyomai is. A szenes rétegek között gyakoriak az őshüllő „szellemnyomai” is.
10
JURA
valódi nyom (negatív)
Hogyan maradhattak fenn a lábnyomok?
A mecseki ősmocsár
77
millió év
TRIÁSZ
pozitív nyom (természetes öntvény)
0 KVARTER
A krokodilok rendszere Nopcsa nem csak a hátszegi krokodillal foglalkozott. Többek között leírt egy Nigériában gyűjtött eocén krokodilt. Tanulmányozta a Brazíliából ismert fosszilis krokodilokat is, és jól ismerte az európai gyűjteményekben fellelhető példányokat. Nagyszerű cikket írt a csoport rendszerezéséről. A krokodilok rendjét új tudományos szempontok figyelembevételével hat családra osztotta, amelyek közül öt család még ma, a legújabb rendszerekben is teljes joggal szerepel. Fél évszázad távlatából megítélve ezt a tényt, elismeréssel kell adózni Nopcsa szintetizáló képessége előtt.
(Kordos L., 1985)
20 30 40
TERCIER
10
50 60
65 70 71 80
100 110
K R É TA
90
120 130
Nem karneváli maszk, hanem a valiorai krokodil gyönyörű koponyája. A jó megtartású, ám töredékes leletet szépen kiegészítették. A maradványt – az őskrokodil több csontjával együtt – a Magyar Állami Földtani Intézetben őrzik.
1x
140 150
170 180
Szintén krokodil...
JURA
160
190
Nopcsa egy 1919-ben Lambrechthez írt levelében élénken érdeklődik egy másik lelet felől: 200
Igentisztelt Dr ur! Kérem értesítsen milyen korból valo a krokodilus és milyen a megtartása? Legyen vagy régi tehát öreg, akkor csunya is lehet vagy fiatalkoru de akkor legyen szép. Asszonynál ugyanezt várjuk, köztük is van krokodilus. Kiváló tisztelettel b Nopcsa lakczim továbbra is: Villa Bittner Semmering
220 230
Ezek a hüllőkoponyák Nopcsának a krokodilusfélék rendszerezéséről szóló cikkét illusztrálták
240 250
146
147
millió év
TRIÁSZ
210
