Papp Zsolt:
A “JÓLÉTI ÁLLAM” PROBLÉMÁI – SZOCIOLÓGIAI NÉZŐPONTBŐL Lassan évtizede jelennek meg tanulmányok a “jóléti állam” gondjairól, ellentmondásairól, válságáról. A téma irodalmából – nemzetközi vonatkozásban is – kiemelkedőnek mondható a nyugatnémet Claus Offe teljesítménye. A bielefeldi egyetemen oktató szociológus-politológus írásaiból emelnénk ki – némi kommentárral – néhány fontosabb elemzést az alábbiakban, s ehhez szükségesnek látszik, hogy szerzőnket, eddigi munkásságát, vizsgálódási szemszögének sajátosságait röviden bemutassuk. Offe – kinek írásai ma már az NSZK határain túl, angol, francia és olasz nyelvterületeken is megjelennek – a hetvenes évek elején “robbant be a nyugatnémet szociológiába. Tanulmányainak nyomban sajátos arcélt kölcsönzött a marxi társadalomelméleti hagyaték aktualizálására emelt igény, valamint a késeinek nevezett – kivált amerikai, angol és nyugatnémet – kapitalizmus beható terepismerete. Még izgalmasabb azonban, hogy Offe – egy elméleti szélcsend idején – a kései kapitalizmus általános elmélete megalkotásának látott neki, úgy, hogy eközben az az – első pillantásra triviális – szemszög vezérelte, hogy a gazdasági rendszert és a politikai rendszert együttes mozgásban, kölcsönhatásban értse meg és fejezze ki. (Ami későbbi írásaiban, most már tartalmi oldalról, mint a gazdaság “átpolitizálása” és a politika “elpiacosodása” kapott megfogalmazást.) Első nagysikerű kötetébeni a magasan fejlett kapitalizmust mint a magánjellegű és nem magánjellegű struktúraelemek “ellentmondásos szintézisét” próbálta értelmezni. Egy máig gyakran hivatkozott tanulmányábanii a fentről és lentről – állami és állampolgári oldalról – kiinduló legitimációnak, azaz a kétirányú érdek- és akaratelfogadtatás mechanizmusának egymásba-hatolását elemezte, bemutatva, hogy e társadalmak állami-politikai rendszere milyen változásokat mutat egy korábbi időszakhoz képest, éppen mert a társadalmi összrendszer stabilizálásának parancsa vezérli. Későbbi írásaiban a fejlett kapitalizmus államának ténykedését mint megelőző válság- és konfliktuselhárító mechanizmust mutatta beiii; behatóan foglalkozott a tervező-fejlesztőberuházó hatóság (az adminisztráció) és az erre irányuló társadalmi kontroll viszonyának problémáivaliv, majd – nem kevés fogalmi újítást is bevezetve – a tőkés államot és politikát “materiális alapjai” felől próbálta megérteni.v Egy elméleti baloldal pozícióit védve, érzékenyen reagált a hetvenes évek végén az NSZK-ban kibontakozott tendenciózus politikai szociológiai irodalomra, amely az ország állítólagos kormányozhatatlanságáért a baloldalt tette felelőssé.vi Írásaiban – így a “jóléti állam” újkeletű problémáit elemezve isvii – vissza-visszatérő, figyelemreméltó nézőpont: hogyan képes és mennyiben
142
MEDVETÁNC
nem képes a tőkés társadalom a profitorientált gazdaság működését és a polgári demokráciától biztosított nyilvánosságot összeegyeztetni, vagy más megfogalmazásban: nem tart-e a tőkés társadalom egy olyan helyzet felé, amelyben a gazdasági-vállalkozói szabadság és individualizmus, illetve a politikai választásokon való tömegrészvétel és akaratnyilvánítás összeférhetetlensége fog erősödni? Ez a téma is érintve lesz az alábbiakban, amikor előbb röviden Offe “fogalmi újításaiból” mutatunk be egyet, áttekintjük ehhez kapcsolódó válság-elemzését, végül kiemelünk néhány eszmefuttatást a “jóléti állam” mibenlétéről és a jobb- és baloldal részéről érkezett támadásokról és ellenérvekről adott elemzéseiből. I. Elméleti megjegyzések a válság értelmezéséhez (Válság és válságtudat) Mit jelent szociológiailag a válság? Nyilván többet, mint visszaesés, többet, mint “baleset”. Egy válság esetében alighanem arról van szó, hogy egy társadalom alapvető gazdasági és politikai szervező elvei működésképtelenné, s ezzel kérdésessé válnak. Ezzel az általános megfogalmazással, alighanem sokan egyetértenek, ám ha már szakmák, érdeklődési körök szerint keressük a választ napjaink magasan fejlett kapitalizmusa válságának értelmezéséhez, akkor – eltekintve most a válság súlyosságának, mélységének eltérő megítéléseitől – nyomban legalább két részre esnek szét a válságértelmezések. Szokás ezt a szétesést a válságmagyarázat objektivista és szubjektivista kettősségének jellemezni. A mai világnál maradva, az objektivista válságmagyarázat például a következő módon fogalmaz: a hatvanas évektől strukturális túltermelési válság bontakozott ki a világ iparában, ehhez súlyos nyersanyag- és élelmiszertúltermelés kapcsolódott, minek folytán a nyersanyag és az élelmiszer ára lezuhant; némileg önálló tényezőként zavarok keletkeztek a nemzetközi pénzügyi szférában; hatalmas méreteket öltött az eladósodás; országok sorát hozta nehéz fizetési helyzetbe az olajárrobbanás; mindeközben az USA, az inflációt, egyben konkurrenseit gyengítendő, felemelte a bankkamatlábakat, ezzel megdrágultak a kölcsönök, ami további termelési és szolgáltatási zavarokat okozott; megnehezült azoknak az országoknak a helyzete, amelyek korábban bátran vettek fel hitelt. Ami következett: hitelkorlátozások, embargó, protekcionizmus. Jól látható, hogy ez a – nyilván bővíthető és mélyíthető – válságmagyarázat alapjában gazdasági jellegű: keresletről és kínálatról, árakról és kamatlábakról, piaci értékesítésről és konjunkturális feltételekről beszél. Mármost ezek a makroökonómiai dimenziók mentén megvont elemzések a maguk módján teljes mértékben érvényesek és tudományosak lehetnek, csakhogy – most-
A JÓLÉTI ÁLLAM
143
már szociológiailag nézve – az ilyenfajta okfejtések közepette mindvégig nyitva marad a kérdés: hogyan, milyen módon halad együtt egy ilyen válság valamifajta társadalmi tudatállapottal? Az objektivista gazdaságelemzések erre – nem is feladatuk – legfeljebb utalásszerűen reflektálnak. Következik, hogy a szubjektivista elemzések éppen arra a szociális és politikai aktivitásra koncentrálnak, amelyek várhatóan vagy ténylegesen megkérdőjelezik, netán destabilizálják az adott politikai-uralmi építményt. Ezek a megközelítések például úgy fogalmaznak, hogy – napjainknál maradva – a kiépült szociális vívmányok korlátozása, a magán- és közületi fogyasztás visszafogása, a munkanélküliség növekedése, az eladósodás következtében fellépő hiány elvezetnek-e a politikai radikalizálódáshoz, a tudatállapot valamilyen irányú mobilizálásához, a rendszerellenesség erősödéséhez. Látható, hogy ebből a szempontból már nem a kamatláb, a hitel vagy az embargó a kulcskategóriák – ezekre legfeljebb utalások történnek. A használt fogalmak inkább így hangzanak: politikai bizalom, követőkészség, elfogadás, elégedetlenség, engedetlenség, szembenállás – és így tovább. A szociológiai érdeklődés – amely végül is az objektivista és szubjektivista megközelítéseken mint érthető szélsőségeken, azok mondanivalóját megőrizve akar túlkerülni – e polarizálódó nézőpontok és fogalmak, nyelvezetek összekapcsolását szorgalmazza. S amikor így tesz, nyomban szembetalálja magát egy eléggé összetett problémával. Ugyanis arról is tudunk, hogy gazdasági válságok tudati ellenálláshoz, a politikai oppozíció erősödéséhez vezetnek, de arról is – kivált napjainkban –, hogy éppen fordítva, a rendszernek való engedelmesség, a társadalmi integráció, a beleegyezés és elfogadás motívumait építik ki. Íme a szociológiai, ha tetszik, politikai szociológiai probléma: a válság nem mindig jár válságtudattal; a válságtudat nem vezet mindig a politikai oppozíció megerősödéséhez; a politikai oppozíció, bármely erős, nem formálódik feltétlenül rendszerellenes oppozícióvá. S ha így van, valóban újra átgondolandó a válság kifejezés használata, és a válságelméleti alapvetés mibenléte. Lehet-e megállni annál, hogy a tőke megnehezülő értékesítési feltételeiről beszélünk, mint válságról? Jogosult-e a válság kifejezés használata, ha a társadalmi tudat nem mutat dezintegratív fejleményeket? Tőke és tudat – lehet-e őket “összekapcsolni”? Lehet-e az egyikből a másikra “következtetni”? Az alábbi okfejtések e problémákhoz kapcsolódnak – általános szociológiai nézőpontból –, s természetesen nem formálnak igényt sem befejezettségre, sem megkérdőjelezhetetlenségre. (Rendszerintegráció és szociális integráció) Angol és amerikai kezdeményezések után különbözteti meg írásaiban Offe a rendszerintegráció és szociális integráció kategóriáit. Úgy véli, hogy a kapitalizmusnak mint társadalmi rendszernek a válsága e vonatkozási rendszerek felvételével magyarázó értékű általános elméleti szintre emelhető. A társadalmi rendszernek – mondja Offe – van egy síkja, ahol a történések
144
MEDVETÁNC
megmagyarázhatók az emberek normakövető és szabálytól vezérelt, ekképpen tudatosértelmes cselekvése útján. Tradíció, szokás, erkölcs, igazságosság, egyenlőség, arányosság, törvényesség, jogosultság, szolidaritás az idetartozó hívószavak. (Utóbbi vezérelvekhez vagy értékekhez később fűzünk néhány polemikus észrevételt.) Mindenesetre létezik egy – konfliktusaiban is – megegyezést kereső társadalmi tér, amely a politikai akaratképzés és cselekvés színtere, s amelyben érték- és norma-orientált emberek tevékenykednek. Nos, ez volna a szociális integráció világa, ahol egy döntésnek vagy eseménynek társadalmilag legitimálnia kell magát. Van azonban e rendszereknek egy olyan síkja is, amely objektív, funkcionális – fennállást előmozdító – összefüggések útján reprodukálódik, és itt olyan összefüggésekről van szó, amelyek mintegy törvényekként, mégpedig a szubjektumok tömeges tudatától, szabály- és normakövető cselekvésétől nem ellenőrzött törvényekként törnek utat maguknak. Néhány idevágó címszó: profitmaximalizálás diktálta tőke és munka elosztás, verseny, racionalizálás, költségmegtakarítás, inflációs politika – és így tovább. Ez volna a rendszerintegráció világa, ahol a történések nem igényelnek társadalmi legitimációt. (Érdemes megemlíteni, hogy e szemléleti megközelítés kettőssége úgyszólván kezdeteitől kíséri a szociológiai gondolkodást. De nemcsak azt. Elég kiemelni – különböző területekről – olyan fogalmi párosokat, mint használati érték és csereérték, cselekvés és struktúra, közösség és társadalom, én és ő – én és a másik –, állam és gazdaság stb., s e dualizmus nyomban jól láthatóvá válik.) Mikor van hát egy társadalmi rendszer válságban, vagy a hetvenes évek végén divatossá lett kifejezést használva, mikor kormányozhatatlan? Akkor – mondja szerzőnk –, ha azok a normák és szabályok, azok az értékek és vezéreszmék, amelyeket az emberek tudatosan követnek, megsértik azokat a funkcionálási-fennállási törvényszerűségeket, amelyeknek a rendszer alá van vetve. Tehát: a szociális integráció lerontja, gyengíti a funkcionális rendszerintegrációt. Napi példára egyszerűsítve a dolgot, arról van szó, hogy a kiharcolt magasabb bérek, a szociális juttatások, a kiterjedt társadalombiztosítás racionalitásdeficithez vezetnek: túlterhelik és akadályozzák a rendszer funkcionális működését. Ezt nevezhetnénk racionalitás-válságnak, amikor tehát – a fogalmaknál maradva – a szociális integráció értékszempontjai jutnak túlsúlyra. Nyomban ide kívánkozik, hogy az iménti összefüggés megfordításával ugyancsak válság-indukáló tényezőhöz jutunk. A nyugatnémet szociológiában Jürgen Habermasviii az, aki úgy látja, hogy a válság oka – megfordítva – abban keresendő, hogy a fennállásifunkcionálási törvényszerűségek mint adminisztratív-monetarista parancsok és szervező elvek sértik a társadalmi integrációt, rombolják a szabály- és normakövető magatartást, az együttélés emberi princípiumait. Ebből fakad hát – az ő véleménye szerint – a társadalom válsága, az, hogy növekvő népességcsoportok – gondoljunk a zöld és alternatív mozgalomra – egyszerűen kiszakadnak a társadalomból. Másról van tehát szó, mint
A JÓLÉTI ÁLLAM
145
a fenti esetben. Ezúttal a rendszerintegráció elveinek kíméletlen és a szociális integrációt romboló érvényesüléséről van szó, ennek következményeit nevezhetnénk bizalmi válságnak, legitimációs válságnak. Bárhogy is, elméleti síkon maradva, Claus Offe a fenti fogalmi sematizálás alapján egy nem érdektelen megkülönböztetést tesz. Azt mondja, hogy két helyzet is adódik, amikor a társadalom rendszerintegritása és szociális integritása, a funkcionálás és a cselekvés bizonyosan nem szakad el egymástól, s ezzel a válság nem következik be. A dolog különössége – véli –, hogy ez a két helyzet polárisan ellentmond egymásnak. Az első esetben arról van szó, hogy egy társadalom védett a válságtól és kormányozhatatlanságtól, mert fennállási-funkcionálási feltételeit a normától és szabálytól vezérelt cselekvés meghatározni és ellenőrizni tudja, és amit tud és tesz, adekvát a rendszer belső fennállási követelményeivel. A második eset az elsőnek fordítottja. Ebben a helyzetben arról van szó, hogy a társadalmi rendszer védett a válságtól és a kormányozhatatlanságtól, ha a szociális indítékok, értékek és a fennállást biztosító funkciók teljesülése között tökéletesen átláthatatlan és áthághatatlan korlátok húzódnak. Úgy, hogy a funkcionális törvényszerűségek a cselekvés – a norma- és szabálykövető cselekvés és a politikai akaratképzés – oldaláról egyszerűen védve vannak. Persze, mondja a szociológus, az egyik alternatívának sincsenek az ismert társadalmakban valóságos megfelelői, ezek inkább csak konstruált, ideális megoldások. Mindenesetre mindkettő – eltérő módon – a rendszerintegráció és a szociális integráció egymástól való elszakításának megoldására fut ki. Mi mármost a magasan fejlett tőkés-ipari társadalmak sajátossága, a fenti sémákat – vagy ideális helyzeteket – alapul véve? Az okfejtés itt lesz izgalmasabbá és tanulságossá. Nos, a magasan fejlett kapitalizmus társadalmai igencsak paradox módon mind a két megoldást egyidejűleg követik. Ez tehát azt jelenti, hogy reprodukciójuknak problémáit ellentétes, egymásnak ellenszegülő utakon próbálják megoldani. A szociális integráció kívánalmait – a politikai nyilvánosság és a választási rendszer közvetítésével – “beengedik” a rendszer szabályozó elvei közé, ami itt válsághoz vezet (racionalitás-válság); egyúttal megpróbálják, hogy a rendszer működési elveit elválasszák a szociális integrációtól, a politikai akaratképzési folyamatoktól, ami most, ebben a szférában, megintcsak válsághoz vezet (legitimációs válság). (Racionalizáció és legitimáció: együtt, egymással szemben) A magasan fejlett tőkés társadalmakban az egyik oldalon található a termelési eszközök magánrendelkezésű tulajdona, a piac, a konkurrencia, a magánjellegű tőkeértékesítés, az ettől diktált erőforrás-, eszköz- és munkaerő-átcsoportosítás vagy átrétegzés. Ezek intézményes eszközök, amelyek arra szolgálnak, hogy a rendszerintegráció problémáit határozottan elválasszák a szociális integráció (kollektivitás, egyenlőség, szolidaritás stb.) értékeitől, az ezekre az értékekre reflektáló akaratképzési folyamatoktól és kollektív cselekvéstől. Más szóval:
146
MEDVETÁNC
a rendszer racionalizációját leválasztják ennek társadalmi jóváhagyásáról, a nyilvánosságról, a legitimációs folyamatoktól. A rendszerfejlesztés komplex kérdéseitől a nyilvánosságot és óhajait távol kell tartani, különben azok megoldhatatlanok. Energiaproblémáink megoldásáról nem rendezünk társadalmi vitát – jelentette ki energikusan Helmudt Schmidt (miközben, s ez a paradoxon, már százezres tömegek tüntettek az utcán, majd képviselőik útján a helyi parlamentekben, az atomerőművek építése ellen.) Hogy egy nyugat-német konszern a jövőben egy japán vagy francia céggel társul, hogy hány költségspóroló és munkahelyet “felszabadító” mikroelektronikai leleményt léptet életbe – erről nincs “nyilvános vita”. A tőkés indusztrializáció nem követi a nyilvános akarat közvetítette mechanizmusokat: előbbiek át vannak engedve a csereviszonyok törvényszerűségeinek, a csereviszonyt pedig nem a társadalmi akarat tételezi. Előttünk hát a reprodukció egyik útja, amit megpróbálnak járni, s ez a rendszerintegráció és a szociális integráció, a funkcionálás és a cselekvés elválasztása. Csakhogy a tőkés társadalmak – mondja Offe – reprodukciójuk során, egy időponton túl, egy másik utat is megnyitnak, és ez az út az előbbinek pont az ellentéte. A harmincas évektől kiderült, hogy a piac “óráját” valakinek mindig fel kell húzni – önszabályozó piac nincsen, más szempontból a “magára hagyott” piac és értékesítés a legsúlyosabb romboló következményekhez vezet. A piaci folyamatok így – napjainkban – nem államosítottak, ám elválaszthatatlanok a politikailag intézményesített keretfeltételektől. A funkcionálásnak a politikai cselekvés ad mozgási energiát. Ez azt jelenti, hogy a piaci történéseket, a magánjellegű tőke- és munkaerő-allokációt szeretnék, de nem tudják elválasztani a politikai intézményektől: dinamizálása, illetve negatív következményeinek elhárítása az államiköltségvetési politika illetékességébe tolódik fel, ami viszont már nyilvános vita tárgya. Vagyis a cserefolyamatok alakulását mégsem tudják elválasztani a nyilvános akaratképzéstől. Ez esetben tehát megpróbálják az előbb említett első feltételt követni, és a második feltétel – a korlátok áthághatatlansága – nem teljesül. A nyilvánosság arénájába az indusztrializáció problémáinak jelentős része mégiscsak bekerül, ezzel viszont a racionalizáció kiszolgáltatott lesz a legitimációnak, utóbbi viszont befékezheti a rendszer problémamegoldó kapacitását. A racionalitás és a legimitáció, az ésszerűsítés és a nyilvános jóváhagyatás paradox viszonya azonban nem csak a tőke és a politikai struktúra összefüggésében lesz nyilvánvalóvá. Ez a paradoxon egy másik “alrendszerben” még kézenfekvőbb. Ne felejtsük el – mondja Offe – hogy a rendszer csak azok cselekvése révén funkcionál, akik abba “eleven munkaerőként” lesznek bevonva. Hiszen a bérmunkások teljesítménykészültsége és normatív igényei alkotják azt az erőforrást, amelyen az akkumulációs folyamat áll vagy bukik! A munkaerő pedig egyszerre áru (funkcionális oldal) és eleven munkaerő
A JÓLÉTI ÁLLAM
147
(cselekvési oldal). Idézzük Marxot: ez az áru minden más árutól különbözik, hiszen 1. nem eladhatóság céljából jön létre, 2. nem lehet elválasztani tulajdonosától, 3. csak annak jóvoltából jön mozgásba. Másazóval: ez az áru – érdektől és normától vezérelt. Megkerülhetetlenül szubjektumhoz-kötött, ami azt jelenti, hogy a bérmunkában a cselekvés és funkcionálás kategóriái, azaz a szociális integráció és a rendszerintegráció elválaszthatatlanul együtt vannak. S míg egy normák szempontjából semlegesített, magánjellegű s versengő piaci szféra arra törekszik, hogy a társadalmi reprodukciót funkcionálisan oldja meg, azaz az akarati-normatív folyamatoktól elválassza – addig a bérmunka ennek pont az ellenkezőjére törekszik. E kategóriában cselekvés (normára-orientáltság) és funkcionálás egymást akadályozva egymásba folynak, mert a munkaerő akaratilag (szakszervezet!) és piacilag szabályozott, s a kettő között semmiféle előrerendelt harmónia nincs és nem is lehet. S ehhez most vegyük hozzá a fenti szempontot, miszerint a tőkés felhalmozási és elosztási folyamat legitimációt igényelő politikai szabályozás nélkül nem funkcionál. Összegezzünk! A fejlett kapitalista társadalmak – amelyeknek van polgári demokráciája – fennállási alapproblémájukat úgy oldják meg, hogy egyszerre nyitnak meg két logikailag egymást kizáró utat. Megteremtik a termelés funkcionális különválását, privatizálását – és “társadalmasítását”, politikai akaratképzéshez való visszacsatolását. Mindkét stratégia egymást keresztezi és bénítja: a magántőke racionalizációs logikája az állam nélkül nem funkcionál, ám az állam ténykedése a polgári demokrácia formális rendszerében alá van vetve a nyilvános okoskodás és a választások bizonyos mérvű nyomásának, márpedig a csereértékre orientált ésszerűsítés követelményeit az akaratképző nyilvánosság értékorientált kívánalmai leronthatják. A nyilvánosság, a szociális integráció “deracionalizációs” ténykedéseit elkerülendő, lehetséges lépés ugyan a nyilvánosság befagyasztása, csakhogy ez legitimációs válsághoz vezet: nem kap bizalmat s megbukik a kormány. A választott speciális és elméleti nézőpontból – amit később még bővíteni próbálunk – oda kívántunk eljutni, amit napjainkban közkeletű kifejezéssel a “jóléti állam” válságának nevezünk. Ez a nézőpont tehát a magasan fejlett kapitalista társadalmak egy bizonyos problémáját emeli ki. Azt, hogy reprodukciójuk során a cselekvés normatív szabályaitól és a szubjektumok értelmi-akarati vonásaitól el kell vonatkoztatniok – ugyanakkor ezeket az összetevőket mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. A termelés és elosztás szféráit egyszerre próbálják politikamentessé tenni – és ezt a politikamentességet visszavonni. A fejlett tő-kés társadalmak – s ez Offe véleménye – nem rendelkeznek olyan mechanizmusokkal, amelyék jóvoltából tagjaik normáit és értékeit a rendszer funkcionális feltételeivel összhangba hoznák, illetve ez az összhang az időleges egyensúlyok állandó megbomlásán és időleges rekapitulálódásán keresztül tör utat magának. Rendszerintegráció és szociális integráció meg nem felelése
148
MEDVETÁNC
így nem vezet az összrendszer felbomlásához, ezzel szemben e társadalmak állandóan szembetalálják magukat a kormányozhatatlanság problémájával – ami nem azonos a rendszerválsággal. A kormányozhatatlanság a hosszabb gazdaságilag prosperáló időszakokban – például a hatvanas évek – nem merül fel élesen. A nem prosperáló időszakban – hetvenes évek – a probléma kiéleződik, a kormánypultoknál új pártok tűnnek fel, illetve megkezdődik a pártok váltakozó súlyú-kombinációjú-jellegű helycseréje a mindenkori kormányokban. (A pártrendszerek néhány sajátossága) Túlkerülve Offén, fűzzünk néhány, a napi politikára utaló megjegyzést az utóbbi szemponthoz. 1. Nehéz ellenállni a benyomásnak, hogy – erős leegyszerűsítéssel – a rendszer funkcionális kívánalmainak és a társadalmilag követett normák kívánalmainak megfelelő kettősség többé-kevésbé kitapintható a mai nyugati politikai felépítmények pártszerű tagoltságában. Azt lehetne mondani – hangsúlyozva: leegyszerűsítéssel –, hogy a rendszerintegráció “névtelen”, “funkcionális” kívánalmai jobbára a konzervatív-liberális vonalakban (ahogyan néha mondják, a “monetarista ellenpártokban”) fogalmazódnak meg, ezzel szemben a szociális integráció kollektivistább, “emberarcúbb” értékaspektusai a baloldali, szocialista, szociáldemokrata, kommunista szárnyakon fogalmazódnak meg. Közismert az elmúlt évek ama sajátossága, hogy számos helyen megerősödött és kormányra került az a “rendszerintegratív vonal”, amely vállal akár hárommillió munkanélkülit is, csakhogy pl. az infláció tompításának, a pénznem viszonylagos stabilizálásának, s ezzel a fennállás funkcionális követelményeinek valamelyest eleget tegyen. 2. További sajátosság, hogy ebben a helyzetben mind a rendszerintegratív vonal pártjainak magukba kell valamit szívniuk a szociális integráció szempontjaiból, mind a szociális integráció “letéteményeseinek” fel kell valamit venniük a rendszerintegratív szempontokból. Előbbi úgy jelenik meg, hogy a konzervatív-liberális vonal pártjai sem építhetik le teljesen a szociális-jóléti kiadások rendszerét; utóbbi abban látható, hogy a szocialista-szociáldemokrata vonalak – helytől és feltételektől függően – liberálisnak mondott gazdaságpolitikai lépésekre kényszerülnek. 3. Pártpolitikailag nézve, a helyzet további differenciálódását mutatja, hogy Nyugat- és Dél-Európa néhány országában a baloldali (munkáspárti vagy kommunista) vonal, amennyiben kevéssé hajlandó “rendszerintegratív” kívánalmakat magába szívni, rivalizáló helyzetbe kerül nem is a hagyományos jobboldallal, hanem olyan pártformációkkal (vagy koalíciókkal), amely magát szociáldemokrata-liberálisnak, vagy szocialista-liberálisnak nevezi, s megpróbál nagyobb affinitást mutatni a gazdasági fennállási feltételek és a szociális-politikai kívánalmak egyidejű, egy párton belüli összekapcsolása irányában. (Bár ez a képlet az NSZK-ra éppen nem vonatkozik, a nyugatnémet politikai szociológiai szaksajtóban az elmúlt években számos olyan elemzés látott napvilágot, amely a szociáldemokrácia és a liberalizmus házasságában látja a ,,jövő
A JÓLÉTI ÁLLAM
149
zenéjét”.) 4. Végül egy igazán izgalmas és újkeletű sajátosság: hadd utaljunk az 1983. júniusi angliai választásokra. Itt ugyanis az történt, hogy viharos sikert ért el az a konzervatív – megfogalmazásunk szerint rendszerintegratív – párt, amely éppen nem a szociális integráció korábban emlegetett értékeit tűzte zászlajára! Ezen a zászlón ugyanis az államosítás helyett a gazdasági vállalkozás, az egyenlőség helyet az individualizmus, a szolidaritás “helyett” a nemzeti identitás állt, és kiderült, hogy az emberekben – abban a térségben – élénken él a magánvállalkozás, az egyéni kezdeményezés, az érvényesülési vágy szelleme. Kiderült, hogy ezeknek az értékeknek a tagadása nem vezet sikerre, ami – elméleti kategóriáinknál maradva – azt jelenti, hogy az adott térségben a szociális integráció összetevőiben meghivatkozhatóan jelen van a rendszerintegráció értékrendszere (a verseny, az individualizmus az egyenlőtlenség vállalása). Erről pedig semmit nem tud, nem állít Claus Offe fentebbi kategoriális különválasztása. Ide kívánkozik még, hogy a meg-szorító gazdaságpolitikát folytató brit konzervatívok amikor az infláció leszorításáról és a versenyképesség fokozásáról beszéltek, egyetlen szóval sem említették a “jóléti rendszer” alapjainak a megbontását (azaz – a szociális integráció kívánalmainak megsértését), és az újraválasztott brit miniszterelnök asszony első nyilatkozatában élesen elhatárolta magát azoktól az “antiszociális” elképzelésektől, amelyeket ellenzéke és a közvélemény egy része nekik tulajdonít. Margaret Thatcher létfontosságúnak minősítette az általános és ingyenes egészségügyi ellátás megőrzését, közölte, hogy lemondott a közoktatás egy részének fizető rendszerre való átállításáról, a lakásépítés szabad piaci alapokra helyezéséről, a sok helyütt meglévő automatikus szakszervezeti tagság megszüntetéséről. Más dolog persze, amit mondanak, és más, amit tesznek. Ez a program mégis a “jóléti állam” jóléti minőségének megőrzése melletti elkötelezettséget fejezi ki – egy olyan pártvonal vezetője szájából, amely korábban meghökkentő keménységgel látott neki egy monetarista, magánkezdeményezés-támogató és szakszervezet-ellenes politikának. Ez a paradoxnak mondható helyzet olyan kérdéshez vezet, mint a “jóléti állam” további sorsa: fennmarad, vagy lebontják? A kérdés megválaszolásához próbáljunk – követve eddig is hivatkozott szerzőnket – néhány ismérvet összeszedni arról, mi is a “jóléti állam”? II. Mit jelent a “jóléti állam”? (Növekedés és osztálykompromisszum) A jóléti állam intézmények és gyakorlatok sorát jelenti, amely a hetvenes évek közepéig csaknem valamenynyi nyugati országban – úgyszólván tekintet nélkül arra, hogy melyik párt volt
150
MEDVETÁNC
kormányon – érvényben volt. Mit lehetett a legjobban megfigyelni ebben az időszakban? 1. A gazdasági növekedés rendkívüli nagyságát; 2. Az államapparátus azirányú elkötelezettségét, hogy (akár pénzben, akár javakban) megtámogatja azokat az állampolgárokat, akik speciális szükségleteket és kockázatokat mondhatnak magukénak (vagy élethelyzetük hátránya, vagy – széles értelemben vett – piaci esélyeik csökkenése miatt); 3. A munkaszervezetek formális jogait elismerték a kollektív (alapvetően bérjellegű) alkudozásokban, s ezzel némileg átalakult az ipari osztálykonfliktus. Mindez – a munkásosztály felől nézve – kétségkívül azt jelentette, hogy fokozatos eltávolodás következett be a forradalmi-politikai radikalizmustól. Szokás ezt úgy fogalmazni, hogy az osztálykonfliktus növekvő mértékben ökonomizálódott, disztribució-központú és politikailag intézményesített lett. A munkáspártok jelentős része elfogadta a profitorientáltság és a piac logikáját, arra az ígéretre építve, hogy cserébe minimális életsztenderdet, szakszervezeti és liberális-demokratikus jogokat kap, a masszív munkanélküliséget elkerülik, és a reáljövedelem megközelítően a munka termelékenysége vonalán fog haladni. Történjen – s történt – mindez az állam intervenciója jóvoltából. A munkásság szervezeteinek, a szakszervezetnek és a pártoknak jelentős része – mondja Claus Offe – igényeit és elképzeléseit ezzel egy olyan programra redukálta, amely alig különbözött valamiben a III., de akár a II. Internacionálé napirendjétől. Persze ez a perspektíva-változás nem volt érthetetlen, és a modell néhol meglepően jól sikerült, ami Nyugat-Európában a vezető nyugatnémet szociáldemokraták részéről megfogalmazott “Deutschland-Modell”-ben kapta meg a maga némileg kihívó, mintaként felkínált megfogalmazását. Nyugat-Németországban a “jóléti állam” valóban a gazdasági növekedés és az osztályviszony “kölcsönös stimulálását” jelentette. Az osztályharc többé nem a termelés módjára, hanem az elosztás volumenére vonatkozott – ezt sugalmazta a nyugat-német minta, és ezt igazolták az igencsak kiterjedt nyugatnémet szakszervezet-kutatások. Ráadásul az osztálykonfliktusnak ezt az “ökonomizált” módját sikerült hozzáilleszteni a pártversengés útján működő politikához, mivel az utóbbi – pártok versengése – nem az igen vagy nem, hanem a több vagy kevesebb, hamarabb vagy később típusú gazdaságés társadalompolitikai kérdéseket testesítette meg. Konszenzus jött létre a “politikai gazdaság” alapprioritásaiban, a kívánatosságokban és az értékekben. Ennek az osztályközi, növekedés, cserébe biztonság típusú szövetségnek pedig kétségkívül megvolt alapja Keynes gazdaságelméletében – mondja Offe. Ez ugyanis a gazdasági politika-csináláshoz minden osztálynak azt a tanácsot adta, hogy “játssza el a másik szerepét”. A kapitalista gazdaságban – és ez volt a keynesizmus megtanulandó leckéje –, mások kisemmizésére játszani: ez a saját érdek ellen való. Más szóval kívánatos, hogy minden osztály számításba vegye a másik érdekeit: a munkások alkalmazkodjanak a profitabilitáshoz, mivel csak a profit és a beruházás megfelelő szintje
A JÓLÉTI ÁLLAM
151
biztosítja a jövőben a munkaalkalmakat és a jövedelem növekedését; a kapitalistáknak pedig biztosítani kell a munkabéreket és a jóléti állam kiadásait, mivel csak ez fog megteremteni egy “ígéretes”, “egészséges”, azaz jól-trenírozott munkásosztályt. A munkabérek mellé így lépett be a “legális jogosítványok” rendszere: jogosítványok, amelyek fizetséggé válthatók át a kötelező szociális biztonság terén, másrészt az államtól szervezett szolgáltatások (egészségügy, nevelés) szférájában. A jóléti állam legális bürokratikus és pénzügyi eszközökkel interveniált, munkáját tanárok, orvosok, social worker-ek szakszerű ténykedése biztosította. Mindennek ideológiai eredete igencsak heterogén képet mutat: a “jóléti állam” hátterében szocialista és konzervatív-katolikus eszmei gyökerek egyaránt találhatók.ix Hogy mindezzel ki nyert és ki vesztett? – Nem könnyű erre válaszolni – véli Offe. A jóléti állam alapvető funkciója nyilván az, hogy betömje azokat a kockázatokat, eltávolítsa azokat a bizonytalanságokat, amelyeknek a bérmunkások és családjaik korábban ki voltak téve. Mindez közvetve kétségkívül a tőkéseket szolgálta. Azt lehetne mondani, hogy bizonyos értelemben és mértékben mind a ketten jól jártak, s kiderül ez akkor, ha megkezdődik a jóléti állam vívmányainak az eltávolítása: ekkor erősödik az ipari konfliktus – ami a tőkéseknek nem érdeke; másfelől az ipari konfliktus olyan végigharcolása, amely a termelés megnőtt komplexumának szétrobbantásához vezet – nos, ez a munkásoknak sem érdeke. (Belső ellentmondások) A keynesiánus állam – írja Offe – kitűnő eszköznek bizonyult a fejlett kapitalizmus bizonyos gazdasági, szociális és politikai problémáinak menedzselésére és ellenőrzésére. De nem tudta megoldani ennek összes problémáját. Az új típusú problémák jelentkezése ráadásul következménye – mégpedig nem szándékok következménye – a keynesiánus “jóléti állam működésének. Nem vagyok közgazdász – írja szerzőnk –, mégis engedtessék meg három nézőpont kiemelése. Az első – a már említett szempont. A keynesiánus állam bizonyos értelemben “saját győzelmének áldozata”. Sikeres gyakorlatának egyik oldalhajtása egy olyanfajta problematika megjelenése, amely a “jóléti állam” kormányzó kapacitásán túl van. Arról van szó, hogy a kereslet áthelyeződése folytán a gazdasági és szociális politika átalakult “kínálatoldalú gazdasággá”. A nem termelő nyilvános szektor elviselhetetlen teherré lett a magánszektoron, ami elvezetett a beruházásra szánt tőke krónikus hiányához, a munkaetika aláaknázódott, és a független középosztály gazdaságilag belefulladt az adózás és az infláció magas fokába. Egy másik szempont, ami a keynesiánus állam kimerülését mutatja. Ugyan vajon hova vezet az az állami beavatkozás, amelyre a gazdasági élet szereplői várnak, amihez rutinszerűen alkalmazkodnak? Ha ez a helyzet, a beruházó elhalasztja a beruházást – ha eléggé értelmes –, mivel bizonyos lehet abban, hogy az állam előbb-utóbb úgyis megérkezik és interveniál speciális adómentességek, értékcsökkentés, árengedmény vagy keresletjavítás útján. Csakhogy
152
MEDVETÁNC
ezeknek a várakozásoknak a kiterjedése végzetes lehet: a gazdasági élet szereplőinek ilyenfajta stratégiai magatartása rettenetesen megnöveli azt a problématömeget, amellyel az államnak szembe kell néznie. S mit tehet az állam, látva a patologikusan megnőtt várakozás-tömeget? A válasz – vagy az intervenció még magasabb dózisa (ezt tették a nyugatnémet szociáldemokraták), vagy ha végképp hiányoznak a pénzügyi alapok, fel kell adni az intervencionista gyakorlatot, amely éppen hogy előhívta azokat a problémákat, amelyeket meg akartak oldani. Egy harmadik nézőpont. A “jóléti állam” belső gyengeségeihez járult hozzá a beavatkozás bürokratikus, monetarizált és professzionista módja. Hogy ez milyen korlátozásokat foglal magában, az világossá lett a személyes szolgáltatások, vagy “az embereket feldolgozó szervezetek” területein, amilyenek az iskolák, kórházak, egyetemek, börtönök és a szociális munkát ellátó ügynökségek. Megintcsak arról van szó, hogy az intervenció kiterjeszti a problémát, amelyet meg akart oldani. Íme, két ellentmondás: egyrészt az embereknek azirányú képességét, hogy önmagukat megsegítsék, az állami beavatkozás szétrombolja; másrészt a szolgáltatások kínálóinak – különösen a professzionalistáknak és a magas színvonalon dolgozó bürokráciának (amelyeket újkonzervatív körökben “új osztálynak”, vagy “új középosztálynak” hívnak) – anyagi érdeke fűződik e problémák folyamatos fennmaradásához. III. Támadás a “jóléti állam” ellen – jobbról Ismeretes, hogy a hetvenes évek gazdasági visszaesése elősegítette az újkeletű laissez faire és a monetarista gazdasági doktrínák erőteljes reneszánszát. Szokás – és így tesz Offe is – ezt az irányzatot jobboldalinak nevezni. A kifejezés használata azonban – miközben a tárgyalt anyag csoportosítását kétségkívül lehetővé teszi – némileg leegyszerűsítő és probléma-elfedő. Részben azért, mert jobboldalinak minősített kormányplatformok és irányzatok nem egy célja, követelése megtalálható kormányon levő szocialisták, szociáldemokraták programjaiban is. Másrészt arról van szó, hogy a jobboldali kifejezés egy széles, heterogén összetételű politikai-ideológiai képletet jelöl. Egyaránt találhatók ebben konzervatív és liberális pártok, közgazdászok és közgazdász-politikusok, mint Hayek, Friedmann vagy Raymond Barre, “régi tollforgató filozófus-publicisták, mint a francia Aron, és újfajta tollforgatók, mint a némileg kifulladt francia “új filozófia”, találhatók itt valláserkölcsöt és szabadvállalkozást összeházasító ideológusok, mint az amerikai Irving Kristol vagy Norman Podhoretz – és mások. Van köztük, ki a piac rehabilitálására es-
A JÓLÉTI ÁLLAM
153
küszik és az állam lebontását követeli, van aki csak az állami kiadások csökkentését sürgeti, és akad, aki a “nagyra nőtt politikai nyilvánosságban”, a “válságba sodró fölösen sok demokráciában látja a jóléti állam által okozott főveszélyt, mert az, úgymond, elszabadítja az emberi igények és követelések lavináját. Az utóbbi szempont egyébként elsősorban Nyugat-Németországban kapott hangot a hetvenes évek végén: a harmincas évekből ittmaradt filozófusok, az ötvenes évek “megújult polgári szociológusai, a szociáldemokrata oldalról liberális oldalra átment politikusok és politológusok, a hatvanas évek diákmozgalmaiban felnőtt és tapasztalataik alapján a baloldalból “örökre kiábrándult” fiatal publicisták fogalmazták meg a “túlterhelt és legyengített demokrácia” tézisét. De most térjünk vissza a mondanivalóhoz. Nos, a fentebb említett tanok a “jóléti állam” alapvető kritikáját adták, és éppen azt tulajdonították a betegségének, ahogy a “jóléti állam” gyógyítani akart: ahelyett, hogy a piaci társadalom konfliktusainak tényleges harmonizálását segítette volna elő, súlyosbította ezeket, úgy, hogy a társadalom erőit elválasztotta a “helyénvaló és jótékony hatású funkcionálástól”, nevezetesen a piactól. Ennek két összetevője van. Először, a jóléti állam az adózás és a szabályozás terhét a tőke nyakába teszi, és ez a beruházási kedv elvesztéséhez vezet. Másodszor, a “jóléti állam” igényeket támaszt és jogcímeket adományoz, kollektív hatalmi pozíciót ad a munkásoknak és szakszervezeteiknek, ami a munkakedv elvesztéséhez vezet, vagy legalábbis olyan munkavégzéshez, ami nem olyan kemény és termékeny, mint a megbéklyózatlan piaci erők körülményei között. E kettőnek is köszönhetően meggyöngült a növekedés dinamikája, és mind a gazdaságban, mind a politikában megjelentek a “felfokozott várakozások”, aminek az állami “output” nem tudott eleget tenni. Véleményem szerint – írja Offe – ez az elemzés nem hamis abban, amit kimond. Vegyük az első pontot. Talán nem igaz, és nem érthető, hogy csökkenő növekedési rátánál és vehemens hazai-nemzetközi piaci versengés közepette az egyes tőkések, s kivált azok a cégek, amelyek nem élvezik a monopolisztikus szektor kiváltságait, átvizsgálják beruházásaikat és profitkilátásaikat, hibáztatva a jóléti államot, amely a szociális biztonság adóit és a szabályozások variációt rájuk helyezi, csökkentve profitesélyeiket? Talán nem igaz, hogy a szakszervezetek hatalmi pozíciója – amely az ipari viszonyban a kollektív béralkuban elnyert jogokon alapul – elegendő ahhoz, hogy az ipari termelők növekvő száma profitesélytelenné váljék, ami aztán arra készteti őket, hogy beruházási alkalmaikat külföldön keressék? Nem lenne igaz, hogy a tőkés cégek rendületlenül a profitesély függvényében hozzák beruházási és foglalkoztatási döntéseiket, és ezek egyszerűen elmaradnak, ha a hosszú távú profitesély kilátástalan? A “jóléti állam” beleütközik az üzletbe. Mert végülis ki profitál egy olyan állam működéséből, amely rombolja a termelés rendszerét, amelyre éppen
154
MEDVETÁNC
azért kellene támaszkodnia, hogy ígéreteit valóra váltsa? Nem névleges, nem értéktelen az a jólét, amely a tőkét magas költségekkel bünteti, ennélfogva inflációt és munkanélküliséget csinál? Lehetne persze mondani, hogy a tőkések és a konzervatív politikusok eltúlozzák azokat a károkat, amelyeket a “jóléti állam” csinál. S ebben nyilván van igazság: bizonyos, hogy politikai-taktikai megfontolások alapján sokkal kevésbé tolerálhatónak tüntetik fel a terheket, mint amilyenek azok valójában. A kérdés azonban az – írja Offe –, hogy mit értünk “valójában” alatt. A magánberuházók hatalmi pozíciója a valóság definiálásának hatalmaként is jelentkezik. Akármit észleljenek ők elviselhetetlen teherként, az ténylegesen elviselhetetlen teher lehet, ami valóságosan a beruházás iránti csökkenő érdeklődéshez vezet. A konzervatív elemzés másik fő érve annak feltételezése, hogy a jóléti állam nem ösztönöz a munkára. Ennek az érvnek is van empirikus értelme – mondja Offe. Aligha kétséges hogy a gondosan kidolgozott munkavédelmi egyezmények a munkásokat olyan helyzetbe hozzák, hogy ellenálljanak a kizsákmányolás gyakorlatának. Hatalommal rendelkező, elismert szakszervezetek ténylegesen elérhetnek bérnövelést, gyakran a termelékenység rovására. A kiterjedt szociális biztonság és védelem pedig – persze bizonyos munkások számára és bizonyos időszakokban – könnyebbé teszi a nem kívánatos foglalkozások elhárítását. A munkanélküli segély és biztosítás széles skálája, ami magába foglalja a munkásnépesség többségét, a munkanélküliséget számos munkás számára nem teszi nem kívánatossá, ami így “rongálja” a munkanélküliek tartalékseregét. Sajátos valami azt látni, hogy miközben a “jóléti állam” szabályokkal és jogokkal látja el a tőkemunka cserét (miközben persze a termelési struktúra autoritását és a tulajdonviszonyokat érintetlenül hagyja), a munkások belsőleg kevésbé motiváltak dolgozni ahhoz az állapothoz képest, amelyet ilyen jogok és szabályozások nem jellemeztek. A “jóléti állam” tehát fenntartja a tőke kontrollját a termelés fölött, és ezzel fennmarad a munka és a tőke ipari és osztálykonfliktusának alapforrása. Semmiképpen sem valami olyasmi intézményesül, ami a “munkásellenőrzésre” emlékeztetne. Ugyanakkor megerősödik a munkásellenállás a tőke fennhatóságával szemben, s egy változatlan konfliktust olyan eszközökkel harcolnak meg, amelyek a munka javára változtak. A harc alapja változatlanul maradt, a harc eszközei a munkások oldalán bővültek. Nem meglepő ezért azt látni, hogy fellazul a “munka-etika”. Véleményem szerint – mondja Claus Offe – a liberális-konzervatív elemzés két kulcsérve nagymértékben érvényes, szemben azzal a bírálattal, amely a baloldal felől érkezik. Ebben az elemzésben a probléma ott van, hogy nem azt mondja meg, hogy mit kellene tenni az állammal, hanem, hogy az államnak mit kellene kihagynia tennivalói közül. Mindenesetre a konzervatív elemzésnek, ha gyakorlati politikába akar átfordulni, hallatlan nehézségekkel kell szembenéznie, a mai Nyugat-Európában. El lehet-e törölni, akár csak rész-
A JÓLÉTI ÁLLAM
155
ben, a “jóléti állam intézményesült összetevőit? A “jóléti állam” bizonyos értelemben visszafordíthatatlan struktúra, amelynek eltörlése nem kevesebbet jelentene, mint a politikai demokráciának és a szakszervezeteknek az eltörlését, valamint a pártrendszer fundamentális megváltoztatását. Azonban az a politikai erő, amely ilyen drámai változásokra irányulna, manapság sehol nem látható mint jelentős faktor. Dacára a középosztály “jobbszárnyú”, ún. populista mozgalmainak, ami néhány országban beindult. Sőt, a politikai véleményvizsgálatokból az tűnik ki, hogy a laissez faire kapitalizmus és a gazdasági individualizmus legelszántabb védelmezői is lényeges különbséget tesznek általános ideológiai szemléletmódjuk, valamint ama hajlandóságuk között, hogy olyan speciális szubvenciók és szociális biztonság-sémák feladassanak, amelyekből ők személy szerint hasznot húznak. Offe értékelése elfogadhatónak mondható: mivel a nyugati politikában nincs jelen egy hatalommal rendelkező ideológiai és politikai ellenkurzus – akár neofasiszta, akár autoritárius formában –, így a “jóléti állam” hanyatlása, avagy az “egészséges” piacgazdaság megújítása nem több, mint néhány középosztálybeli ideológus politikailag impotens köznapi álma. Thatcher-nek és Reagan-nek is tudomásul kellett venniük hivatalba lépésük után, hogy az intézményes rend marginális megváltoztatásánál sokkal többet nem lesznek képesek elérni (amire a brit miniszterelnöknő fentebb idézett megfogalmazásai bizonyos mértékben csakugyan rárímelnek). A konzervatív elemzés további problémája, hogy képtelen demonstrálni azt, hogy ha létrejönne a “magasan fejlett kapitalizmus mínusz jóléti állam” modell, ez ugyan hogyan és kit tudna munkára serkenteni. Ha megszűnik az a széles skála, amelyben ott található az államtól támogatott lakásépítés, a nyilvános képzés, az egészségügyi szolgáltatás, a kiterjedt szociális biztosítás – nos, ezek nélkül a munka egy ipari gazdaságban egyszerűen elképzelhetetlen lenne. Nézve a urbanizáció mai feltételeit és következményeit, a munka ipari koncentrációját, a kemény technikai, gazdasági és regionális változásokat, a családok ama csökkent képességét, hogy magukban birkózzanak meg az ipari társadalombeli élet összetettségével, nézve a morális rend szekularizációját, a vagyonos középosztályfüggő helyzetét, nézve tehát mindazt, ami manapság egy fejlett kapitalista struktúrát jellemez, elég nyilvánvaló, hogy a “jóléti állam” teljes eltűnése az államot a robbanó konfliktus és az anarchia állapotába hozná. A “jóléti állam” zavarba hozó titka az, hogy valóban destruktív módon beleütközik a tőkés felhalmozás folyamatába – amit a konzervatív elemzés oly meggyőzően hangsúlyoz –, eltávolítása viszont teljesen nyilvánvalóan romboló tendenciákhoz vezetne – és ez az, amit a konzervatív elemzés elhallgat. Az ellentmondás az, hogy a kapitalizmus nem tud létezni a jóléti állammal együtt, de nem tud meglenni nélküle sem. A konzervatív elemzés ennek az ellentmondásnak csak az első oldalát emeli ki és hallgat a másodikról. A probléma persze az, hogy hogyan lehet a két komponens között egyen-
156
MEDVETÁNC
súlyozni. Van-e olyan “optimális pont”, ahol a “jóléti állam” funkciói még fenntarthatók, úgy hogy diszruptív tendenciái eltávolíthatók? Ez azonban már más lapra tartozik. IV. A szocialista baloldal kritikája Kár tagadni – írja Offe –, hogy a harc a törvényes munkásvédelemért, a kiterjedt szociális szolgáltatásokért, a szociális biztonságért, a szakszervezetek elismeréséért, amiért a munkásmozgalom száz éve küzdött, alapvető javulásokhoz vezetett a bérmunkások életfeltételeiben. A “jóléti állam” kritikája ennek ellenére alapvető fontosságú. Ez három pontban foglalható össze. A “jóléti állam” 1. nem hatékony és nem eredményes, 2. elnyomó. 3.a szociális és politikai valóság hamis – ideológikus – értelmezését állítja elő a munkásosztály számára. Röviden, a “jóléti állam” eszköz a kapitalizmus stabilizálásához. Nos, a bérmunkások életfeltételeinek változása dacára a “jóléti állam” intézményes struktúrája semmiféle alternatívát nem testesített meg a munka és a tőke alapvető osztályai közötti jövedelemfelosztás eredeti alternatívájához képest. A redisztribúció óriási masinériája ugyanis nem vertikálisan, hanem horizontálisan, a bérmunkások osztályán belül működött. Hogy a “jóléti állam” – a baloldali kritika szerint – nem volt hatékony, ez azt jelenti, hogy nem szüntette meg az egyéni életproblémák és esetlegességek kiváltó okait, hanem részlegesen kompenzálta bizonyos helyzetek és esélyegyenlőtlenségek következményeit (erre szolgált az egészségi szolgáltatás és a biztosítás, a lakásépítés támogatása, a képességek “szintentartása”, a munkanélküli segély stb.). Általában szólva a “jóléti állam” szociális intervenciója tipikus módon mindig “túl későn” érkezett meg, ennélfogva az ex postfacto intézkedések inkább költségesek és kevésbé hatékonyak voltak, egy “oki jellegű” intervencióhoz képest. A szociális politikának ez persze általános dilemmája, a szokásos válasz erre a még több preventív stratégia ajánlása. Ismeretes, hogy a baloldali kritika szerint a hatékony prevenció azt jelentené, hogy a magántulajdon és a piac szféráiba avatkoznak be, oda tehát, amit a “jóléti állam de facto mindig fenntartott.x (Érdemes itt megemlíteni, hogy az 1983 júniusi brit választások eredményei kapcsán a hazai sajtó miben látta az angol Munkáspárt hanyatlásának okát. Az elemzések ugyanis kiemelték, hogy a Labour Party nem érzékelte a gazdasági szerkezet átalakulását, a mikroelektronikával jelentkező új gazdasági-ipari forradalmat, azt, hogy csökkent a hagyományos munkásság létszáma, hogy új rétegekkel kell számolni a politikában. Ám az elemzések azt is kiemelték, hogy a Labour programja nagyon baloldali volt
A JÓLÉTI ÁLLAM
157
a választók szemében. Nem sikerült népszerűséget elérni azzal, hogy államosítani kell az üzemeket, az egészségügyet, az oktatást. Más szóval, hogy hozzá kell nyúlni a tulajdon szférájához. Ebben is rejlett hát a vereség oka. De hát mit mondjon egy valamennyire is baloldali párt?) A “jóléti állam eredménytelensége mellett további érv, hogy szociális politikája és szolgáltatásai állandó fenyegetéseknek vannak kitéve. Minden nyugat-európai ország átment egy részleges gazdasági recesszión a hetvenes években, és számos példáját tudjuk a szociálpolitikai kiadások fájdalmas megnyirbálásának, ami a visszaesés pénzügyi következményeire adott válasz volt. De ha a szociálpolitika kiadásai változatlanok maradnak is a nemzeti jövedelem meghatározott százalékaként, akkor sem biztos – mondja a baloldali kritika –, hogy a kiadásoknak a szintenmaradása a “jólét” növekedését jelenti. A kiadások ugyanis nem biztos, hogy a “jóléti állam” “outputjainak” a növelésére fordítódnak, nagyon is fel lehet ezeket használni a bürokratikus apparátus táplálására. (Az NSZK-ban az állami alkalmazottak száma – szövetségi, tartományi, községi és városi szinten – 2,2 millióról 2,7 millióra emelkedett a szociál-liberális koalíció kormányzata alatt.) Másfelől, ha a kiadások szintje növekszik is, csendes és erőteljes növekedés mehet végbe az igényekben, a szükségletekben, úgy, hogy a szolgáltatásokat igénybe vevő polgároknál az emelt szintű – például egészségügyi – “output” is negatív kihatású lehet. Az a bürokratikus és professzionális forma, amelyben a “jóléti állam” szétosztja szolgáltatásait, olyannyira megnövekedik, hogy az ineffektivitás egyik forrásává válik. A bürokrácia több erőforrást szív fel és kevesebb szolgáltatást támogat, mint amire egy demokratikus és decentralizált szociális politika elvileg képes lenne. Angol és nyugatnémet szociológusok mutatták ki ezt. Ám hogy a szociális szolgáltatások bürokratikus szervízelésének ez a formája mégis fennmarad, ennek oka, hogy a centralizált jóléti adminisztráció szociális kontroll-funkcióját fenn akarják tartani. Ez az elemzés elvezet a “jóléti állam” elnyomó jellegéhez. A represszivitás abban jelentkezik, hogy a “jóléti állam” javadalmainak és szolgáltatásainak a célja nem egyszerűen az, hogy az egyén kipróbálja ezt vagy azt a “szükségletét”, hanem hogy egy leszerelt és megbékített kliens legyen, aki enged a társadalom uralkodó gazdasági, politikai és kulturális normáinak. A jóléti állam” innen nézve értelmezhető, mint egy csereakció: az anyagi javak juttatását a “morális rend” engedelmes elfogadásával viszonozzák. Mert a “jóléti állam” szolgáltatásai elnyeréséhez feltétel, hogy az egyén engedelmeskedjen a jóléti bürokrácia rutinjának és követelményeinek, jóllehet ezek esetleg éppen fordított viszonyban állnak szükségleteivel. A “jóléti állam” fölött gyakorolt szocialista kritika harmadik aspektusa a politikaiideológiai kontroll-funkció bemutatása. A “jóléti állam” a segélyek és szolgáltatások forrásának tűnik, ám eközben hamis koncepciót ad a tör-
158
MEDVETÁNC
ténelmi valóságról, ami kárt okoz a munkásosztály öntudatának, szervezeteinek és harcának. Először is – mondja a baloldali kritika – a “jóléti állam” megalkotja a munkásosztály életének két elválasztott szférájáról szóló hamis képet. Az egyik oldalon, a munka szférájában a gazdaság és a termelés, valamint az “elsődleges jövedelemfelosztás található. A másik oldalon ott a polgári jogok, az állam, a “másodlagos elosztás” világa. A társadalmi és politikai világ ilyen felosztása oksági és funkcionális kapcsolatokat ködösít el a baloldali kritika szerint, és így is védik a formációt egy olyan politikai értelmezéstől, amely azt összefüggő totalitásnak látná. Más szóval a “jóléti állam” strukturális berendezése arra irányul, hogy az emberek vagy ne tudják, vagy felejtsék el, hogy azokat a szükségleteket és lehetőségeket, amelyeket a “jóléti állam” kielégít, – közvetve vagy közvetlenül maga a “jóléti állam” hozza létre. A “jóléti állam” belső szimbolikája így az osztályok kooperációjának az eszméjét, a gazdasági és a politikai harc elválasztását, a gazdasági növekedés és a szociális biztonság örökös körforgásába vetett bizalmat előfeltételezi. Ezekre a pontokra irányul hát a baloldali kritika. Végül néhány zárómegjegyzés. A “jóléti állam” jobb- és baloldali kritikája – hívja fel rá a figyelmet Claus Offe – meglepő módon három ponton is együtt halad. Először is, ellentétben azzal az ideológiai konszenzussal, ami a fejlett tőkés államokban a “jóléti állam” megítélése. körül az ötvenes és a hatvanas években uralkodott, a “jóléti állam” ma nem tűnik ígéretes és megbízható válasznak a fejlett kapitalizmustól előidézett problémákra – az egyik oldal szerint sem. Mindkét tábor kritikája – írja Offe – egyforma lármát csap, és egyeznek a “jóléti állam” fundamentálisan negatív megítélésében. Másodszor, a két nézőpont egyike sem kíván búcsút mondani a “jóléti államnak”, amennyiben az mind a felhalmozási folyamat, mind a munkásság szociális és gazdasági helyzete szempontjából nélkülözhetetlen. Harmadszor – nézve a konzervatív oldalt, a nem-jóléti állam társadalmi rendjéről sem egy összefüggő elmélete, sem egy odavezető realista stratégiája nincsen. Nem sokkal jobb a helyzet a baloldalon sem – véli szerzőnk –, ahol képesek a szocializmus elméletéről beszélni, de nincs egyetértésre találó stratégia, amely a megvalósítás útját tartalmazná. Nos, ez utóbbiak hiányában – úgy tűnik – a “jóléti állam” egy elméletileg vitatott, ám mégis a valóságba mélyen beágyazott formája-ténye marad a kapitalista társadalmak adott rendjének. Mert, miközben mind a jobb, mind a baloldalról támadják, egyáltalán nem könnyű a helyébe egy egyértelműen konzervatív vagy progresszív alternatívát állítani.
A JÓLÉTI ÁLLAM i ii
iii iv
v
vi
vii viii ix
x
159
Strukturprobleme des kapitalistischen Staates, Frankfurt 1972. Politische Herrschaft und Klassenstrukturen, In: Kress, G.–Senghass, D. (kiadók): Politikwissenschaft, Frankfurt 1972. (Magyarul megjelent a Tudományos Szocializmus Füzetek 1982/65–66. számában.) Krise und Krisenmanagement, In: Janicke, M. (kiadó): Herrschaft und Krise, Opladen 1973. Rationalitätskriterien und Funktionsprobleme politisch-administrativen Handelns, In: Leviathan 1974/4. Demokratische Legitimation der Planung, In: Greiffenhagen, M. (kiadó): Demokratisierung im Staat und Gesellschaft, München 1975. Thesen zur Begründung des Konzepts des “kapitalistischen Staates” und zur materialistischen Politikfurschung, – V. Rongéval írt tanulmány –, In: Pozzoli, C. (kiadó): Rahmenbedingungen und Schranken staatlichen Handelns, Frankfurt 1976. “Untegierbarkeit. Zur Reneissance konservativer Krisentheorien, In: Habermas, J. (kiadó): Stichworte zur “Geistigen Situation der Zeit”. I. kötet, Frankfurt 1979. A “kormányozhatatlanságról” kifejtett álláspontját – egy beszélgetéssel kombinálva – bemutattam a Kritika 1982/4. számában (Kormányozhatatlanság? Látogatás egy nyugatnémet egyetemen.) Some contradictions of the modern welfare state, In: Praxis International, 1981. okt. Habermas, J.: Theorie des kommunikativen Handelns, Frankfurt 1981, ld. különösen az “életvilággal” és a “rendszerrel” foglalkozó fejezetet. Ezt néhány részletében megpróbáltam elemezni “A válság filozófiájától a ,konszenzus’ szociológiájáig” c. kötetben. Nyugatnémet századközép – a ,konszenzus’ gazdaság- és társadalomtörténetéhez c. fejezetben (Kossuth 1980). E beavatkozás okairól, módjairól és lehetőségeiről ld. Az állami termelési módról c. Szelényi Ivánnal készített interjút e számban.
