ELSÕ RÉSZ
A HÕSÖK NAPJA
„Ahogy a víz sodrásából szélfúvás lesz, hadd változzanak úgy bûneim is erényekké!” Hagia Katekizmusa I. könyv 3. fejezet 32. vers
A királyt szögesdrót hurokkal lógatták föl, a folyótól északra levõ terek egyikén. A helyet a Fenséges Nyugalom Terének hívták. Nyolchektárnyi, napszárította, vöröses bazaltlapokkal borított térség volt, amit az Universitariate Doctrinus elegáns mozaikfalai határoltak. Az elmúlt tíz napban azonban nem sok fenséges és nyugalmas dolog történt errefelé. Az Atya zarándokai gondoskodtak róla. Ibram Gaunt elnyújtott, denevérszerû árnyékot vetett a kövezetre, ahogy lebegõ szárnyú viharkabátjában új fedezékbe rohant. A nap delelõn állt és emésztõ forróságot sugárzott a kiszáradt földre. Gaunt tisztában volt vele, hogy a napfény az õ bõrét is égeti, de most csak a jókora teret betöltõ, erõs, hûvös szelet érezte. 7
Egy felborult Kiméra csapatszállító kiégett roncsa mögé húzódott be, és egy gombnyomással kiejtette a sorozatvetõ pisztolya üres tárát. Távolról pukkanó hangot hallott, és a Kiméra megfeketedett páncélján egy sor dudor jelent meg. A lövések hangját elfújta a szél. Mögötte, a tûzforró, lazacszín kövezetû téren fekete egyenruhás, birodalmi gárdistákat látott, akik feléje igyekeztek. Az õ emberei. A Tanithi Elsõ és Egyetlen katonái. Amint látta, hogy jönnek, ismét a királyt vette szemügyre. A néhai nagy király... Mi is volt a neve? A kötõelemekbõl és rozsdás teherautó-tengelyekbõl emelt bitón lógó, rothadó tetem nem tudott válaszolni. Megcsonkított vérrokonai, családja és közvetlen udvartartása ott himbálózott mellette. Újabb lövések. Gaunt feje mellett egy jókora púp jelent meg a roncs kemény fémtestén. A becsapódás erejétõl porló fémmorzsák hullottak a földre. Mkoll õrmester vágódott be a komisszár mellé, kezében a lézerkarabélyával. – Kicsit sokáig tartott – piszkálódott Gaunt. – Hah! Inkább csak ön kapott túl jó kiképzést... uram. Ez minden. Egymásra vigyorogtak. Újabb katonák rohantak át a teret pásztázó lövedékek között, és csatlakoztak hozzájuk. Félúton az egyikük megrándult és fölbukott. A holtteste még legalább egy órát hever majd a tûzõ napon kiterítve, gyászolatlanul. Larkin, Caffran, Lillo, Derin és Vamberfeld átjutottak, és a két tiszt mögé kucorodtak le. Gaunt próbaképp kilesett a Kiméra takarásából. Azonnal vissza is rántotta a fejét, ahogy újabb lövések dörrentek. – Négy lövész. Az északnyugati sarokban. Mkoll mosolyogva rázta meg a fejét, s szinte úgy beszélt, mint egy korholó szülõ: 8
– Legalább kilenc. Lehet, hogy nem figyelt eléggé arra, amit tanítottam, uram? Larkin, Derin és Caffran felröhögtek. Mind tanithiak voltak, alapító Szellemek, igazi veteránok. Lillo és Vamberfeld viszont riadtan figyelték a nyilvánvaló tiszteletlenséget. Õk ketten Vervunhive bolyvárosából származtak, s még újak voltak a Szellem-seregben. A tanithiak „újoncnak” hívták õket, ha kedvesek próbáltak lenni, „rongyosnak”, ha nem igazán gondolkodtak, és „ágyútölteléknek”, ha bosszantani akarták õket. A vervunhive-i katonák ugyanazt a fekete egyenruhát és testpáncélt viselték, mint a tanithiak, de a kiegészítõ színeik és a viselkedésük elárulta õket. Akárcsak a fémtusájú, új lézerfegyvereik, és a gallérjukon viselt, csákányforma, ezüst kitûzõ. – Semmi gond – mondta Gaunt mosolyogva, látván a két újonc kényelmetlen feszengését. – Mkoll õrmesternek általában nagy a szája. De majd csak akkor büntetem meg, amikor ennek az egésznek vége. Újabb lövések dörrentek, és újabb horpadások jelentek meg a Kimérán. Larkin, a sereg legjobb lövésze addig ügyeskedett, amíg jó lõállást nem talált, s nalfa tusájú mesterlövészpuskáját elegáns mozdulattal igazította a törött fémlemezek közé. – Célon van? – kérdezte Gaunt. – Mérget vehet rá, uram – motyogta az õszülõ mesterlövész, aki egy szeretõ gyengédségével csúsztatta optimális pozícióba a fegyverét. – Akkor talán... ha szétlõné a pofájukat... – intett nyájasan Gaunt. – Parancs! – Hogy... hogyan láthatja õket? – hápogta félig fölemelkedve Lillo, de Caffran visszarántotta. Lézersugarak villantak fel ott, ahol egy pillanattal korábban Lillo állt. – Mindannyiunk közül neki van a legélesebb szeme – sziszegte Caffran. 9
Lillo bólintott, de bántotta a tanithi arrogáns viselkedése. Õ Marco Lillo volt, karrierkatona, aki huszonegy évet húzott le a Vervun Egyes seregben, s most itt ez a kölyök, van vagy huszonegy éves, és megszabja, hogy mit csináljon... Puskáját célra tartva kezdett a roncs pereme felé araszolni. Majd õ megmutatja, hogy... – A királyt... a nagy királyt akarom, akármi is a neve! – mondta halkan Gaunt halkan, és szórakozottan a jobb tenyerén húzódó, régi heget dörgölte. – Azt akarom, hogy szedjék le! Nem helyénvaló, hogy ott fönt rothad! – Értettem! – biccentett Mkoll. Lillo úgy érezte, hogy befogott egy célpontot, és egy hosszú sorozatot eresztett meg a tér távolabbi sarka felé. Az Univerzitariátus oldalában egy sor rácsos ablak robbant be, bár a szél elnyomta a csörömpölés zaját. Gaunt megragadta a férfi kezét, és lenyomta. – Ne pazarolja a lõszert, Lillo! – Tudja a nevem! – döbbent meg a katona. – Tudja a nevem! – A verghasti teljesen odáig volt, és igyekezett a rövid megjegyzés minden pillanatát elraktározni az elméjébe. Ibram Gaunt olyan volt neki mint valami félisten. Tíz hónappal ezelõtt Vervunhive-ot a biztos vereség poklából is gyõzelemre vezette. Sondar kardja, ami ezt igazolja, azóta is nála volt. Gaunt magas, erõteljes testfelépítésû férfi volt. Rövidre nyírt, szõke haját félig eltakarta a komisszársapka, arca sovány és csontos. Ugyanolyan fekete uniformist viselt mint az emberei, fölötte hosszú bõrkabátot és a tanithiak jellegzetes álcaköpenyét. Hús és vér volt õ is. – Ember, s talán mégsem félisten – gondolta Lillo – , de... akkor is egy hõs. Larkin tüzet nyitott, s a fegyvere csikorgó hangon felsivított. A Kimérába becsapódó lövedékek száma hirtelen erõsen megcsappant. 10
– Mire várunk még? – kérdezte Vamberfeld. Mkoll megrántotta a vervun katona zubbonyának ujját, és a mögöttük levõ épületek felé intett a fejével. Vamberfeld egy nagydarab férfit látott... egy nagyon nagydarab férfit, aki a fedezéke takarásából fölkelve egy rakétavetõbõl nyitott tüzet. A füstcsíkot húzó lövedék a tér nyugati oldalán találta el egy épület díszes homlokzatát. – Na még egyszer, Bragg! – harsogták kórusban a tanithiak, aztán röhögtek. Újabb rakéta süvített el fölöttük, és robbantott ki darabokat a tér túlsó felébõl. Kõtörmelék záporozott a plázára, s a porfelhõ még le sem ülepedett, a tanithiak már talpon is voltak, és rohanvást indultak tovább. Egyedül Larkin maradt, aki precíz lövéseivel fedezte õket. Vamberfeld és Lillo néhány másodperces késéssel indult a tanithiak után. Derin lézersugártól találva bukott föl, s Lillo odaugrott, hogy kihúzza a tûzvonalból. A tanithi mellkasa csupa égett vér volt, és olyan görcsösen rángatózott, hogy nem lehetett fogást találni a testén. Mkoll rohant vissza és segített a hevenyészett akasztófa árnyékába cipelni Derint, miközben lézersugarak cikáztak körülöttük. Közben Gaunt, Caffran és Vamberfeld elérték a tér túlsó sarkát. A komisszár, kezében az aktivált energiakarddal, bemászott az épület falában ásító lyukon, amit Bragg rakétája robbantott. A kard valaha Heironymo Sondaré, Vervunhive nagyuráé volt, s Gaunt, aki rövid ideig a város katonai parancsnoka volt, szertartásos tisztelettel forgatta. Az éles, kéken izzó penge fölvillant, ahogy a nyílásban feltûnõ árnyékokba hasított. Caffran a komisszár után mászott be az épületbe, és rögvest tüzet nyitott. A Szellemek között õ volt az egyik legjobb tisztogató. Gyors volt és kegyetlen. S most õ védte Gaunt hátát. 11
Niceg Vamberfeld azonban se hõs nem volt, se kemény katona. Odahaza a Verghaston, a Vigasztalódás Ünnepe elõtt gazdasági hivatalnokként dolgozott. A katonai kiképzésen ugyan jól vette az akadályokat, de ez teljesen más volt. Ez most élesben ment. Gaunt és Caffran nyomában hirtelen egy félhomályos világban találta magát, ami árnyakkal és halálos energiasugarakkal volt tele. Ahogy átmászott a csipkés szélû lyukon, valaki nekiugrott, õ pedig közvetlen közelrõl belelõtt. Valami hátulról vetette rá magát, azt meg a rohamkésével nyársalta föl. Viszont mire visszafordult, már sem a komisszár-ezredest, sem a fiatal tanithit nem látta. Tulajdonképpen gakkot sem látott, és kezdett pánikba esni. Közelrõl leadott lövés lézersugara cikázott el a füle mellett. A felvillanástól elvakítva lõtt vissza, és hallotta, ahogy egy test elzuhan. Hátulról egy kéz kulcsolódott a nyakára, és lerántották a padlóra. A támadója hirtelen megrándult, és Vamberfeld érezte, ahogy por és vér záporozik rá. A torkát szorongató támadója már nem élt. Arccal a véres mocsokban heverve Vamberfeld ismét kezdte látni a dolgok körvonalait. Kék derengés adott hozzá némi fényt. A komisszár-ezredes állt fölötte, kezében az izzó energiakarddal. – Jól csinálta, Vamberfeld – mondta, és fölhúzta a verghastit a földrõl. – Áttörtük az arcvonalukat. A katona csak ült, bénultan, szótlanul és csurom véresen. – Be ne kattanjon nekem! – mordult rá szigorúan Gaunt. – A nehezén már túl vagyunk... – Egy kolostor kerengõjében voltak, amennyire a kába verghasti meg tudta állapítani. Ragyogó napfény szüremlett be a bonyolult díszítésû homokkõ ablakrácsokon, bár az ablakok javát mozaikbera12
kásos panelek fedték el. A levegõ száraz és mozdulatlan volt, friss vér, ficelén és ózon szagától terhes. Vamberfeld látta, hogy Gaunt és Caffran elindulnak. A tanithi a falnak lapulva araszolt elõre, és az ellenség nyomait fürkészte. A komisszár a halottakat ellenõrizte. A halottak. A rettegett Infardik. Amikor megtámadták Hagiát, a Káosz erõi Infardinak nevezték el magukat, ami a helyi dialektusban zarándokot jelentett. Egyenruhaként zöld selyemköpenyt viseltek, a szentélyvilág vallásosságának kicsúfolására. A nevet is pontosan ezért választották: az elnevezéssel meggyalázták a hely szentségét. Hiszen hatezer évvel ezelõtt ez volt Szent Sabbatnak, a Birodalom egyik legnagyobb tiszteletnek örvendõ szentjének szülõvilága. Róla nevezték el az egész ûrszektort – akárcsak a Keresztes Hadjáratot. Azzal, hogy lerohanta Hagiát és a zarándok nevet használta, az Ellenség a legnagyobb szentségtörést követte el. S abba, hogy miféle förtelmes és gyalázatos rítusokat hajtottak végre Hagia kegyhelyein, senki sem mert belegondolni. Vamberfeld sokat hallott a Káosz-csürhérõl, és a vezérükrõl, a Bûnök Atyjáról az eligazításon, még a leszállás elõtt. Látni mindezt azonban teljesen más volt. A legközelebbi tetemre pillantott. Zöld selyemcsíkokba csavart, nagydarab, eltorzult testû férfi volt. Ahol a szalagok nem fedték a bõrét, Vamberfeld tetoválásokat látott: Szent Sabbat és buja démonok találkoztak a rajzokon, s a Káosz rúnái rontották meg és kebelezték be a Birodalom szent szimbólumait. A Pokol képei voltak ezek. Szédült. Hiába küzdötte magát végig a hónapokig tartó kiképzésen, még mindig nem volt igazán formában. Csak egy íróasztalhoz szokott hivatalnok volt, aki katonásdit játszott. 13
A félelem szinte megfojtotta. Caffran ismét lõni kezdett, s a lézersugarak egy-egy pillanatig szétszabdalták a sötétséget. Viszont Gaunt már nem volt sehol. Vamberfeld hasra vágta magát, és úgy támasztotta meg a fegyverét, ahogy Corbec ezredes mutatta a kiképzésen. A lövései az oszlopok közt cikáztak, akárcsak a fiatal tanithi sorozatai. Velük szemben egy csapat, zöld rongyokba öltözött alak rohant végig az oszlopsoron, tûz- és energiafegyvereikbõl szórva a halált. A verghasti hallotta a kántálásukat. Valójában... talán nem is a kántálás volt rá a megfelelõ szó. Ahogy egyre közelebb értek, Vamberfeld hallotta, hogy a kultisták egymásba fonódó, hosszú frázisokat skandálnak, s érezte, hogy kiveri a hideg veríték. Újra lõtt. Ezek Infardik, a Bûnök Atyjának katonái. A Császár óvja, most aztán nyakig benne van! Hirtelen Gaunt tûnt föl mellette, fél térdre ereszkedett, és a két marokra fogott sorozatvetõjével lõtt közéjük. A három birodalmi véres rendet vágott a szûk helyen összezsúfolódott támadók közt. Láng lobbant, aztán tompa dübörgéssel törmelék záporozott a folyosóra. A Szellemek robbantotta újabb lyukon napfény áradt be, aztán egy csapat tanithi rontott be a folyosóra, neki az Infardiknak. Gaunt fölkelt, és a szórványossá szelídülõ harcot figyelve bekapcsolta a gégemikrofonját. Egy pillanatig csak sztatikus sistergés hallatszott, aztán: – Egyes, itt a Hármas. Biztosítjuk a helyet. Szünet. Fegyverropogás, lézer sivítása. – Helyszín biztosítva. – Egyes a Hármasnak – válaszolta Gaunt. – Remek munka, Rawne õrnagy. Haladjanak tovább, és biztosítsák az Univerzitariátus környékét is! 14
– Vettem Egyes. Hármas kilép. Gaunt Vamberfeldre pillantott. – Most már fölkelhet.
A verghasti zúgó fejjel és vadul kalapáló szívvel botorkált ki a szeles, napsütötte térre. Tartott tõle, hogy összeesik, vagy ami még rosszabb, el is hányja magát. Hátával a kolostor meleg kõfalának támaszkodott, és mélyeket lélegzett. Érezte, hogy a bõre hideg és nyirkos. Próbált valamit keresni, amire a figyelmét összpontosíthatja. Az Univerzitariátus aranyozott kupolái fölött díszes zászlók, lobogók és szalagok ezreit lobogtatta a Hagián örökké fúvó szél. Azt mesélték neki, hogy a hívõk aggatták oda õket, abbéli reményükben, hogy a lobogóra írt bûneiket elfújja a szél, és feloldozást nyernek. Olyan sok volt... annyi szín, forma és díszítés... Lehajtotta a fejét. A Fenséges Nyugalom Terén száznál is több Szellem közeledett rohanvást. Végigözönlöttek a tér vörös kövein, ellenõrizve az ajtókat, és a kolostor bejáratait. Jókora csoport verõdött össze a bitó körül, ahonnan Mkoll most szedte le a holttesteket. Vamberfeld a falnak vetette a hátát, és lassan lecsúszott a földre. Reszketni kezdett. Még akkor is reszketett, amikor az orvosok rátaláltak.
Larkin, Mkoll és Lillo éppen a király megcsonkított testét eresztették le, amikor Gaunt megérkezett. A komisszárezredes sötét pillantást vetett a maradványokra. Ezt a feudális világot városállamok kormányozták az Istencsászár 15
nevében, s minden városnak volt saját királya. Hagián – némi túlzással – minden bokorban király termett. Doktrinopolisz viszont a szentélyvilág elsõ és legfontosabb városa volt, s így az itteni király állt a legközelebb ahhoz a státushoz, amit máshol a planetáris kormányzó töltött be. A Birodalom itteni legmagasabb rangú hivatalnokát így látni... ez szomorúsággal és haraggal töltötte el Gauntot. – Infareem Infardus – mormolta. Legalább a király neve az eszébe jutott. Még az eligazításkor kapott adattáblán olvasta. Levette a sapkáját és fejet hajtott. – A Császár vigyázza örök álmod, nagy király! – Mit tegyünk velük, uram? – intett Mkoll a megcsonkított tetemek felé. – Amit a helyi szokásjog diktál – mondta Gaunt, aztán fölpillantott. – Katona, ide! – Bran Milo, a legfiatalabb Szellem rohanvást jött a parancsnok szavára. Milót, az egyetlen civilt, aki túlélte a Tanith pusztulását, maga Gaunt mentette meg. Amíg elég idõs nem lett, hogy csatlakozhasson az aktív állományhoz, a komisszár-ezredes tisztiszolgájaként és szárnysegédjeként szolgált. Minden Szellem tisztelettel pillantott rá emiatt, s bár csak közkatona volt, különleges figyelemben részesült. Személy szerint Milo nagyon utálta, hogy szerencsehozó talizmánként kezelték. – Uram? – Azt akarom, hogy találj olyan helybélieket, akik jól ismerik a hagyományokat és a törvényt! Papokat. Tudd meg, hogy mi az óhajuk, hogy legyen a királyi család eltemetve! Azt akarom, hogy az õ szokásaik szerint történjen a dolog! – Utánajárok, uram! – tisztelgett Milo, bár Gaunt már a várossal volt elfoglalva. A pompás Univerzitariátus és Doktrinopolisz háztetõi fölött, egy sziklafennsíkon ott tornyosult a hófehér márványból épült, hatalmas Citadella. A várost lerohanó eretnek sereg mögött munkáló elme, a Ha16
giát megszálló ellenség vezére, a Bûnök romlott Atyja valahol ott fent tanyázik. A Citadella volt az elsõdleges célpont, de az odajutás lassúnak bizonyult. Lassúnak és véresnek, ahogy a Birodalmi Gárda kénytelen volt utcáról utcára visszafoglalni Doktrinopoliszt. Gaunt Raglont, a rádiósát hivatta, és utasította, hogy létesítsen kapcsolatot a második és harmadik fronttal. Raglon épp csak elérte Farris ezredest, a Breviai Centuriók parancsnokát, aki a csapatai élén, a harmadik fronton, a város északi térségében nyomult elõre, amikor ismét lövöldözést hallottak az Univerzitariátus felõl. Rawne csapatai újra összecsaptak az ellenséggel.
Négy kilométerre, keletre, az Óváros keskeny utcáin a tanithiak második frontját körülzárták. A városnegyed labirintusszerû utcái magas, imbolygó épületek, apró árulerakatok és jókora piacok között kanyarogtak. A Birodalom páncélosai egy regimentnyi Infardit ugrasztottak ki az elsõ támadási hullámukkal a szent folyó menti lõállásaikból, s ezek most itt ásták be magukat. Kemény küzdelem volt: házról házra, utcáról utcára folyt. A tanithi Szellemek, a lopakodás mesterei azonban remekeltek az utcai harcokban. Colm Corbec ezredes, Gaunt után a sereg legmagasabb rangú tisztje masszív, szívélyes, szakállas óriás volt. A katonái szerették, humora és lendülete sok nehéz helyzetben segítette már a sereget; ereje és szívóssága mindannyiukat lelkesítette. Karizmatikus vezetõ volt – talán még Gauntnál is jobb. S Rawne õrnagynál, a sereg cinikus, kegyetlen és hatékony másodtisztjénél mindenképpen. Viszont ebben a szent minutumban Corbec egy fikarcnyi hasznát sem vet17
te a karizmájának. Egy utcasarki itatóvályú mögé szorította be az ellenség folyamatos össztüze, s úgy káromkodott, mint a vízfolyás. A sisakrádióját zavarták a magas épületek, így mindentõl és mindenkitõl elvágva, egyedül maradt. – Kettes! Itt a Kettes! Hall valaki? – kiabálta a gégemikrofonjába. – Gyerünk már! A lézersugarak jókora lyukakat égettek az õsöreg homokkõ vályúba, és Corbec kénytelen volt még mélyebbre húzódni mögé. – Kettes! Itt a Kettes! Hall valaki? Corbec az itató aljához lapult, s érezte a nedves kõ szagát. Néhány centire az arcától, a kõkád bronzdíszeiben tanyázó apró pókok hintáztak nyálkás hálóikon. Érezte, ahogy a forró kõ minden találatkor megremeg. A rádiója recsegve megszólalt, de az adást elnyomta az itató peremérõl lezuhanó bádog merítõkanál és két agyagkorsó csörömpölése. – Újra! Nem hallom! – ...fõnök, mi... – Újra! Itt a Kettes! Hall valaki? – ...nyugatra, és mi... – Corbec cifrát káromkodott, és kikapcsolta a rádiót. Elõrecsúszott az itató pereméig, aztán már rántotta is vissza a fejét. Lézersugár villant a füle mellett, és vágódott mögötte a falba. Ha nem bukik le az elõbb, már nem lenne feje. Az ezredes a vályúnak vetette a hátát, és leült, hogy ellenõrizze a karabélyát. A tár harmincszázalékos töltöttségen állt, így kirántotta, és újat tolt a helyére. A jobb combjára szíjazott tokban félig kiürült tárak voltak. Corbec, amikor csak tehette, teli tárra váltott. Nem egy olyan katonát ismert, akinek a fegyvere a harc kellõs közepén ürült ki, amikor nem volt idõ tárat cserélni. Ma már egyikük sem él. A használt tárak pedig még jól jöhetnek az állóháborúban. Nem messze elõtte tûzharc dúlt. Corbec fölfigyelt a hirtelen beállt változásra: az Infardik fegyvereinek mély 18
hangjába most már birodalmi karabélyok magasabb frekvenciájú sivítása is vegyült. Óvatosan kikukucskált az itató mögül. Amikor senki nem próbálta meg szétlõni a fejét, fölpattant, és végigrohant a keskeny sikátoron. A harc már közvetlen az orra elõtt folyt. A magas épületek közt kanyargó utcán árnyékos és napfényes útszakaszok váltogatták egymást. Átugrott egy kapubeugróban heverõ Infardi holtteste fölött, és három Szellem hátába került, akik egy raktártelepet tartottak tûz alatt. Nagydarab vezetõjüket azonnal fölismerte. – Kolea! Gol Kolea õrmester, az exbányász a szabadcsapatokkal verekedte végig a Vervunhive-ban dúló háborút. Még a legcinikusabb és legkiégettebb tanithi is tisztelettel tekintett a férfi elszántságára és önzetlenségére. A verghastiak egyenesen bálványozták. Csöndes, kemény ember volt, és majdnem olyan tagbaszakadt, mint Corbec maga. Az ezredes becsusszant melléjük a fedezékbe. – Na, mi újság, õrmester? – vigyorodott el megkönnyebbülten. – Nem sok – vont vállat Kolea. Corbec kedvelte az õrmestert, de azt el kellett ismernie, hogy a néhai bányásznak semmi humorérzéke nincs. Az elmúlt hónapok során, mióta a verghastiak csatlakoztak a Szellemekhez, Corbecnek semmiféle beszélgetésbe nem sikerült bevonnia Koleát. Mi több, egészen biztos volt benne, hogy a többi tanithinak sem. Viszont az ezredes azt is tudta, hogy a Vervunhive-ért vívott harcok során az õrmester az egész családját elvesztette, így nem furcsállta, hogy a volt bányász nem sok kedvet érzett a csevegéshez. Kolea elõre bökött az ujjával, a fedezéknek használt, rothadó áruval teli ládákon túlra. 19
– Jól beszorultunk ide. A piacon túli épületek és az a nyugati utca még mindig az õ kezükben van. Mintha csak parancsszóra történne, lézersugarak és robbanólövedékek zápora söpört végig a fedezékükön. – Fethre! – sóhajtott föl Corbec. – Csak úgy nyüzsögnek odaát! – Azt hiszem, hogy a kalmárcéh épülete az – morogta Kolea. – A negyediken vannak a legtöbben. Az ezredes a szakállába túrt. – Szóval nem jutunk át a téren. Mi a helyzet a mellékutcákkal? – Már megpróbáltam, uram – mondta Meryn tizedes, az egyik, fedezékben kucorgó Szellem –, balra próbáltam kilopakodni, hogy valami kerülõutat találjak. – És? – Majdnem lepörkölték a seggem, uram! – Azért nem ártott, hogy megpróbálta – biccentett Corbec. Meryn vigyorogva fordult vissza a tûzpárbajhoz. Az ezredes a fedezék takarásában kúszott be egy fém kézikocsi alá, amit a piaci rakodómunkások használtak, és tüzetesen végignézte a teret. A hozzájuk közelebb esõ felét Kolea, Meryn, és a tanithi Wheln biztosította, s három további osztag foglalt el lõállást a piactér két oldalán álló épületek alsóbb emeletein. Az egyik kilõtt ablak mögött Bray õrmestert és az embereit látta egy villanásig. Velük szemben egy jókora Infardi csapat uralta a térség másik felét. Corbec sokáig tanulmányozta a terepet, és egy sor egyéb tényezõt is sorra vett. Mindig is úgy tartotta, hogy az elme gyorsabban nyeri meg a háborút, mint a bombák. Viszont abban is hitt, hogy ha arra kerül a sor, az embernek keményen kell harcolnia. Maga bonyolult ember, mondta neki egyszer Varl õrmester, de akkor éppen mindketten részegek voltak. 20
Az emlék hatására Corbec elmosolyodott, aztán behúzott nyakkal iramodott a legközelebbi épület, egy fazekasmûhely felé. A mûhely padlóján, de még az épület környékén is ezernyi kerámia és porcelánszilánk hevert. Egy gránát robbantotta lyuk közelében állt meg, és onnan kiabált be: – Hé, odabent! Corbec ezredes vagyok! Bemegyek, úgyhogy ne lõjetek! – Egy ugrással bent termett. Az õsrégi épületben Rilke, Yael és Leyr vettek föl lõállást, és a behajtott spaletták fedezékébõl tüzeltek. A lamellákat már rendesen kilyuggatták, s a több tucatnyi lyukon beszûrõdõ napfényben jól láthatóan kavargott a sötét helyiséget betöltõ füst. – Jól szórakoztok, fiúk? – kérdezte az ezredes. Azok hárman mindenfélét morogtak az anyja és a nõrokonai bûnös szokásairól és ferde hajlamairól. – Örömmel látom, hogy van még bennetek küzdõszellem! – bólintott elégedetten Corbec, és dobogni kezdett a padlón. – Mi a szent szart csinál, fõnök? – kerekedett el Yael szeme. Õ volt köztük a legfiatalabb, nem több mint huszonkettõ, s dolgozott benne a fiatalok zabolátlan szemtelensége. Corbec kedvelte a szókimondását. – Használom a fejem – mosolyodott el a tanithi parancsnok, méretes surranójára pillantva, s újra végigdübörgött a padlón. Egy ponton megállt, a lábával félresöpörte a törött cserépdarabokat, és egy fémkarikánál fogva fölemelt egy csapóajtót. – Pince. A trió egy emberként nyögött föl. Corbec visszaengedte a csapóajtót és visszamászott az ablakokhoz. – Gondoljatok csak bele, bátor tanithi barátaim! És amíg töprengtek, nézzetek csak ki! A piac olyan, mint... mint egy emelvény. Látjátok... ott, például azoknál a tartályoknál? A 21
nyakamat rá, hogy egy emelvényt takarnak. Le merném fogadni, hogy az egész piac alatt ilyen pincék és raktárak vannak. Valószínûleg a céhház alatt is. – Én meg azt merném lefogadni, hogy már ebéd elõtt mindannyiunkat kinyírat, uram! – morogta Leyr, aki igazi, kemény veterán volt, s már odahaza is katonaként szolgált a Tanithi Magna milíciában. – Kinyírattalak titeket valaha is? – mordult föl Corbec. – Még nem, de nem is errõl volt... – Akkor pofa be, és figyeljetek! Ha nem törünk ki, akkor ítéletnapig is itt ücsöröghetünk. De ha már verekszünk, csináljuk ésszel! Induljunk ki abból, hogy ez a városnak nevezett pöcegödör van vagy százmillió éves, és dugig van kriptákkal, pincékkel és föld alatti járatokkal. – Bekapcsolta a sisakrádióját. – Itt a Kettes! Hatos, jelentkezz! – Itt a Hatos! – Maradjanak a helyükön, Bray, és vegyék tûz alá a céhes épületet, úgy tíz perc múlva. Megoldható? – Igenis! Össztûz tíz perc múlva. – Rendben. Kilences, jelentkezz! – Itt a Kilences! – hallotta Kolea mély hangját az éterben. – A fazekasmûhelyben vagyok, õrmester, nem messze maguktól. Meryn és Wheln továbbra is biztosítsák a tér azon felét, maga meg jöjjön át ide! – Értettem! – Egy perc múlva Kolea mászott be a mûhely falán tátongó nyíláson, s látta, hogy az ezredes egy nyitott csapóajtón világít be éppen a lámpájával. – Maga jól kiismeri magát a csatornákban, igaz? – fordult hozzá Corbec. – Bányákban, uram. Bányász voltam. – Csatorna, bánya... nem tök mindegy? Mindkettõ a föld alatt van. Készüljenek, uraim, lemegyünk! – fordult a tanithiakhoz. – Na, ki vágyik egy kis kalandra, és kinek van egy zsáknyi robbanótöltete? 22
A katonák újra felnyögtek. – Rilke maradhat – intett kegyesen Corbec. – Cserébe övé az ablaksor. – Rilke kiváló mesterlövész volt, Larkin után a legjobb a seregben. – Viszont kérnénk az összes csõbombádat a bátor önkéntesek számára. Leyr és Yael visszasétáltak a csapóajtóhoz. Akárcsak Corbec és Kolea, õk is álcaköpenyt, fekete egyenruhát, és húszkilónyi, összetett testpáncélt viseltek. A súly javát a hevederrel rögzített tokok tették ki. Ezekben volt a lõszer, a lámpa, a rohamkés, tápegységek, az összetekert kötél, kötszer, plasztacél rögzítõbilincsek, villanógránátok, szögek, lelkesítõnek szánt propagandaszövegek, s minden más, ami a Birodalmi Gárda szabvány felszereléséhez hozzátartozott. – Szûk lesz – morogta Leyr, és savanyú képpel fürkészte a Kolea lámpája által megvilágított üreget. A bányászból lett õrmester biccentett, és lehámozta magáról az álcaköpenyt. – Hagyjanak itt mindent, ami fönnakadhat! Mind így tettek, s a köpenyek egy sor más holmival egyetemben a padlón kötöttek ki. A Birodalmi Gyalogos Lelkének Felemelésérõl mind a négy kötete csúcssebességgel landolt a kupac alján. A katonák némileg röstelkedve sandítottak Corbecre, de az ezredes csak nagyvonalúan megkocogtatta a halántékát. – Minden, amit ez a könyv ír, itt van bent! Kolea egy rögzítõbilincset vert le a padlócsempék közé, és a mászókötelét a bilincs fémhurkán átfûzve dobta le az aknába. – Ki megy elsõnek? Corbec szíve szerint elõreengedte volna az õrmestert, de ez az akció az õ ötlete volt, és azt akarta, hogy a másik három azt lássa, hogy bízik a dolog sikerében. A vállára akasztotta a karabélyát, megragadta a kötelet, és lemászott. Közvetlenül mögötte Kolea jött, aztán Leyr, és 23
a sort Yael zárta. A pincébe vezetõ akna nyolc méter mély volt. Corbec szinte azonnal izzadni kezdett az erõlködéstõl. Bár a felszerelése nagy részét hátrahagyta, a páncélzata és a tárolótokok erõsen akadályozták a mozgásban, és a súlyuk kis híján a mélybe rántotta. Ahogy padlót érzett a lába alatt, azonnal bekapcsolta a lámpáját. A levegõ fülledt és büdös volt, s a négy méter széles pince padlója rothadó, nyálkás szeméttel volt tele. – Fethre! – köpött ki Leyr, ahogy õ is leért. Boltíves csatorna kanyargott a közelükben az alsóbb szintek felé, alig méternyi magas és széles. Még páncél nélkül is csak meggörnyedve, és libasorban oldalazva fértek be. A padlón bugyborékoló mocsok a bokájukig ért. Corbec a karabélyához erõsítette a lámpáját, s amennyi helye éppen volt, a csatornát pásztázta. Hátranézett, nagy levegõt vett, aztán botladozva bevezette az embereit a nyálkás félhomályba. – Talán nem az univerzum legjobb ötlete volt, hogy idejöttünk – jegyezte meg mögötte halkan Kolea. Corbec az õrmester szájából még soha nem hallott semmit, ami enynyire megközelítette volna a viccet. „Próbáldújra” Braggot leszámítva õk ketten voltak a sereg legnagyobb termetû katonái. Leyr és Yael meg sem közelítették õket, se súlyra, se magasságra. – A bányákban hogyan boldogultak? – vigyorodott el Corbec. Kolea kifacsart pózban oldalazott el az ezredes mellett. – Ahol a járatok összeszûkültek, ott négykézláb másztunk. De van más módja is. Corbec lámpájának fénykörében mind jól látták, ahogy az õrmester, a hátát a félköríves oldalfalnak vetette, amíg a maga alá húzott lábaival már majdnem úgy tûnt, hogy ül. Így indult tovább, de a felsõteste kevésbé görnyedt meg, mint az elõbb, a lábaival pedig meg tudott támaszkodni a szemközti falon. – Pazar! – vigyorodott el szélesen Corbec. 24
Mind ebben a kicsavart magzatpózban másztak tovább, egyre mélyebbre a csatornába. A fejük felett – ezt a vastag köveken át is hallották – heves tûzharc tombolt. A tíz perc lejárt, és Bray elindította a beígért támadást. Késésben vannak, konstatálta Corbec. A csatorna kiszélesedett, és egy jóval tágasabb helyiségbe torkollott. A bûzös iszap már a térdükig ért, de legalább a plafon magasabban volt. A lámpák fénykörei a falak mentén álló szentek kopott bronzszobrain vándoroltak végig. Fölegyenesedtek, és átgázoltak a nyúlós folyadékon. Az ezredes úgy becsülte, hogy épp a piactér alatt járnak. Abba az irányba, amerre a céh épületét feltételezte, egy másik csatorna vezetett tovább. Most megint Corbec vezette a sort. Kétszeres iramot diktált, s úgy mászott, hátát a falnak vetve, ahogy az elõbb Koleától látta. Egy felfelé vezetõ járathoz értek. A lámpafénynél látszott, hogy a falakat puha téglákból rakták, de sajnos a kivezetõ aknát is szûkre szabták: alig méterszer méteresre. A falnak vetett háttal, pusztán a combizmok erejével lehetséges volt följutni, ha nem is egy leányálom. Corbec haladt elöl, morogva és izzadva, amíg el nem érte a fa csapóajtót. Lepillantott az alatta kínlódókra, akik fölfelé araszoltak a kürtõben. Mély levegõt vett. – Na, gyerünk! – mordult föl, és nekifeszült a hátával a csapóajtónak. Elõször meg se moccant, aztán nagy nehezen kitárult. A beszüremlõ fényben Corbec lézersugarakra számított, de egy sem érkezett. Sajgó lapockával araszolt még egy kicsit följebb, és átnyomakodott a nyíláson. Corbec után a másik három katona is kimászott az aknából. Büdösek, mocskosak voltak, és ölni készek. Kikapcsolták a lámpáikat és kibiztosították a fegyvereiket. A céh székház alagsorába jutottak. Mindent bedeszkázva találtak. A padlón légyfelhõ döngött körül néhány hullát. Fentrõl tûzharc zajai hallatszottak le. 25
Yael letérdelt, és ellenõrizte a holttesteket. – Infardik! – húzta el a száját utálkozva. – Itt hagyták õket megrohadni. – Hát akkor a cimboráikat se várassuk tovább, és küldjük õket is utánuk! – vigyorodott el Corbec. Föllopakodtak az alagsorból nyíló lépcsõsoron, s egy kopott faajtóhoz értek. Corbec az ajtónak feszítette a lábát. – Milyen nap is ez? A hõsöké? Aztán berúgta az ajtót.
26
