A HORTOBÁGYI NEMZETI PARK JELENTŐSEBB VÍZTÉRTÍPUSAINAK HALFAUNISZTIKAI JELLEMZÉSE

51 Acta Biol. Debr. Oecol. Hung. 27: 51–65, 2012

A HORTOBÁGYI NEMZETI PARK HALFAUNISZTIKAI JELLEMZÉSE

JELENTŐSEBB

VÍZTÉRTÍPUSAINAK

H A R K A Á K O S1 – S A L L A I Z O L T Á N2 1

Magyar Haltani Társaság, 5350 Tiszafüred, Táncsics u. 1., e-mail: [email protected] – 2Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság, 4024 Debrecen, Sumen u. 2., e-mail: [email protected]

FISH FAUNAL CHARACTERIZATION OF THE MOST IMPORTANT WATER BODY TYPES OF HORTOBÁGY NATIONAL PARK Á. H A R K A1

– Z. S A L L A I2

1

Hungarian Ichthyological Society, Táncsics u. 1, H-5350 Tiszafüred, Hungary, e-mail: [email protected] – 2Directorate of Hortobagy National Park, Sumen u. 2, H-4024 Debrecen, Hungary, e-mail: [email protected] ABSTRACT – Since 1882 the researchers have found 52 fish species in the River Hortobágy, in the canals, fish ponds and marshes of the region. According to the investigations of the past 30 years 4 species have disappeared from the area, the recent fauna consists of 48 species. Most of the waters of the region derive from the River Tisa, its fish fauna originates from there too, but the rate of the rheophilous species decreases with the distance from the river. Most of the species with diverse habitats and frequency belong to the euritop species. The unique values of the Hortobágy are the marshland remains, where great number of the stagnophilous crucian carp (Carassius carassius) and weatherfish (Misgurnus fossilis) live. The Tisa Lake reservoir that is situated away from Hortobágy partly belongs to the National Park. It is a flood-plain storage-lake on which the river flows across. Partly fluvial and partly standing waters dominate the lake, this is why its fish fauna is diverse. Since 1976 55 species have been observed there. Key words: watercourses, canals, fishponds, swamps, Tisa Lake reservoir.

52 1.

Bevezetés

A hortobágyi táj jellegét és fő vonzerejét mindenekelőtt a tekintetnek határt nem szabó hatalmas puszták adják, ám a teljes képhez a folyók, erek, csatornák szövevényes hálózata és a nádrengeteges mocsárvilág is hozzá tartozik. Az olyan helynevek pedig, mint Halas-fenék, Csukás vagy Csíkos-ér, megbízhatóan jelzik, hogy a táj népének életében fontos szerep jutott a halaknak. A földrajzi kistáj Magyarország legszárazabb vidékeinek egyike. Jelentős helyi eredetű vízfolyásai nincsenek, felszíni vizeit nagyrészt a Tisza árvizei táplálták. A folyó XIX. század elején megkezdett szabályozásáig a Tiszadob és Tiszafüred között kilépő árvizek – részben közvetlenül, részben a Hortobágy folyó közvetítésével – hektárok tízezreit öntötték el rendszeresen, s nyújtottak kiváló szaporodási feltételeket a halak számára. Ezekben az időkben, amikor még „hajók” szállították a sót és gabonát az egymással összefüggő mocsarak és erek vizén, csodálatos haltermő hely volt a Hortobágy. A sekély, könnyen felmelegedő, növényzettel dúsan benőtt vizek főként az elöntött területek növényzetére ikrázó, úgynevezett fitofil fajok számára nyújtottak nagyszerű szaporodási és táplálkozási feltételeket. Nyilván ezek alkották zömét a halállománynak is, de hogy közelebbről mely halfajok, arra csupán egy-két helynév és néhány régi feljegyzés utal. A mezőgazdasági termelés térhódításával egyre nagyobb gondot okoztak a tájat érintő árvizek, ezért 1816-ban elzárták a Hortobágy folyó tiszai kiszakadását, s ezzel megkezdődött a táj kiszáradása. Az átalakulás, amely három évtizeddel később az ármentesítéssel, majd azt követően a belvizeket Hortobágy folyóba vezető csatornarendszer kialakításával folytatódott, véget vetett a halbőségnek. Ez tükröződik a hortobágyi halászok létszámában, amely tizedére csökkent az alatt a tíz év alatt, amíg Tiszadobtól Tiszafüredig a védőtöltés elkészült. Szerencsére a hanyatlás nem volt megállíthatatlan folyamat. Az első világháború idején megkezdett halastóépítéseknek köszönhetően itt alakult ki az ország legnagyobb halgazdasága, amely – bár a hajdani ártéri gazdálkodástól merőben eltérő módon – a halászat újabb fellendülését eredményezte. Ennek, valamint a Tisza vizét ide szállító, 1956-ban elkészült Keleti- és Nyugatifőcsatornának köszönhetően a Hortobágy és a hal fogalma ma is összefonódik. 2.

Irodalmi áttekintés

A Hortobágy halairól Debrecen XIX. századból származó monográfiája adja az első átfogó ismertetést (KOVÁCS 1882). A dolgozat a táj halgazdagsága mellett a fauna tiszai eredetére is utal. „Rendes halászatunk van még a Hortobágyban is; de ugy ennek mint számos mocsárainknak, melyek kivált a vizes években telve vannak hallal, ugyanazon hal fajait találjuk, melyek a Tiszában és annak kiöntéseiben élnek.” A faunalistában, amelyet a szerző saját vizsgálatai és észlelései alapján állított össze, 22 őshonos, a tudomány által ma is elfogadott faj található. Közülük ugyan időközben a simatok (Acipenser nudiventris), a sőregtok (A. stellatus), a leánykoncér (Rutilus virgo) és a német bucó (Zingel streber) eltűnt a területről, a többi 18 azonban a jelenkori faunának is tagja.

53 Karcag néhány évvel későbbi monográfiája is elismeréssel szól a halfaunáról (DARÓCZY 1890): „A Hortobágy s vidékünk nagy kiterjedésü mocsárai halakban bővelkednek.” Ugyanakkor a vízrendezések nemkívánatos hatásaira is rámutat: „Minél nagyobb lendűletet vesz azonban a vízszabályozás és mocsárlecsapolásoknak ügye: a halak annál inkább fogynak a vizekben”. A tanulmány által felsorolt 10 „nevezetesebb” fajból 9 már az előző forrásmunkában is megtalálható, a menyhal (Lota lota) azonban új a területről. ARROS JENŐ 1938-ban írt, kéziratban maradt dolgozata, amely Debrecen környékének halait foglalja össze, a Berettyóból, a Kodár-patakból, a Halápról és a Hortobágy folyóból összesen 28 fajt sorolt fel. A Hortobágy folyóból 7 fajt említett: vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus), karikakeszeg (Blicca bjoerkna), dévérkeszeg (Abramis brama), compó (Tinca tinca), kárász (Carassius carassius), ponty (Cyprinus carpio), sügér (Perca fluviatilis). A XX. század első feléből nagyon kevés adatunk van a térségből. VÁSÁRHELYI (1961) Magyarország halait ismertető könyve csupán 5 fajnál említi lelőhelyként a Hortobágy folyót, ennek ellenére a domolykót (Squalius cephalus) és a karikakeszeget (Blicca bjoerkna) elsőként publikálja innen. A Hortobágyi Nemzeti Park létrehozását követően – részben belső munkatársak, részben külső szakemberek közreműködésével – széles körű kutatómunka kezdődött a táj élővilágának számbavételére. Ennek egyik első eredményeként SZABÓ (1976) a mocsarakból, a csatornákból és a Hortobágy folyóból 16 fajt mutatott ki, melyek közül a törpeharcsa (Ameiurus nebulosus), a szivárványos ökle (Rhodeus amarus), a küsz (Alburnus alburnus) és a kősüllő (Sander volgensis) újnak számít az eddig említettekhez képest. A Természettudományi Múzeum kutatói 1974 és 1976 között vizsgálták a Hortobágy vizeit. Gyűjtéseik során 22 halfajt jegyeztek fel (HORVÁTH 1983), 3 új fajjal bővítve a korábbi faunalistát. Ezek az ezüstkárász (Carassius gibelio), a fehér busa (Hypophthalmichthys molitrix) és a naphal (Lepomis gibbosus). MURAI és munkatársai (1983) ugyan nem halfaunisztikai, hanem parazitológiai vizsgálatokat végeztek a területen, de a gazdaállatok között 3 olyan halfajt is megemlítenek, amelyek a korábbi forrásmunkákban nem szerepelnek. Ők írták le innen elsőként a laposkeszeget (Ballerus ballerus), az amurt (Ctenopharyngodon idella) és a pettyes busát (Hypophthalmichthys nobilis). Időközben a Hortobágyi Halgazdaságban az angolna (Anguilla anguilla) nevelésével is foglalkozni kezdtek, s ezzel a terület halfajainak száma 36-ra nőtt. Új lendületet kapott a halfauna kutatása 1984-ben, amikor a TÓTH ALBERT tanár úr által 1975-től évente megszervezett természetvédő kutatótáboron belül megalakult a hidrobiológiai és halfaunisztikai munkacsoport. A nagyrészt középiskolásokból, kisebb részben egyetemistákból álló, szakemberek által irányított diákcsapat lelkes közreműködésének komoly szerepe volt abban, hogy 3 év alatt 36-ről 47-re emelkedett a Hortobágyról kimutatott halfajok száma. A felmérések a fajok mellett az egyedszámbeli gyakoriságot és a lelőhelyek környezeti viszonyait is rögzítették. Ezek birtokában – a halfauna áttekintése mellett – ökofaunisztikai jellemzés készült a Hortobágy vizeiről (HARKA 1988). Az ökológiai szemlélet erősödését jelzik azok a dolgozatok is, amelyek a halak élőhelytípusok szerinti eloszlásáról, valamint a hal-, kétéltű- és hüllőfauna tagjainak kapcsolatrendszeréről és a fajok élőhelyhasználatáról adnak képet (ENDES 1988, 1989).

54 Vizes élőhelyeink közül talán a mocsarak szenvedték el a legnagyobb veszteséget a vízrendezések során. A Hortobágyon azonban – szerencsére – még maradtak jelentős pangó vizes területek, amelyek halfaunáját – nagyrészt ugyancsak a kutatótáborok közreműködésével – 1984 és 1993 között sikerült feltárni. Ez idő alatt az eredeti állapotokat nagyobb mértékben őrző Kunkápolnásimocsárból 14 faj került elő. A szám alacsonynak tűnhet, ám a mocsarakban ez természetes, hiszen szélsőséges viszonyaikat kevés hal képes elviselni. Látszólag ellentmond ennek, hogy ugyanezen időszakban az Egyek–Pusztakócsimocsarakhoz tartozó Fekete-rét vizéből 25 fajt azonosítottunk (HARKA et al. 1996). A nagy fajszám azonban nem a mocsarat jellemzi, hanem azt a néhány hektáros, átlagosan 2 méter mély „tavat”, amelyet 1982-ben a meder kotrásával alakítottak ki a Fekete-rétben. Ez a kezdetben növényzet- és üledékmentes nyílt vízi élőhely tette lehetővé, hogy több éven át tavi jellegű fauna is fennmaradjon a mocsár területén. A XX. és XXI. század fordulója táján tovább nőtt a Hortobágyon észlelt fajok száma. Előbb a terjeszkedő tarka géb (Proterorhinus semilunaris) került elő a Hortobágy-Berettyóból (SALLAI 1996), majd a lápi póc (Umbra krameri) és a szilvaorrú keszeg (Vimba vimba) a Keleti-főcsatornából (KOVÁCS 1995, 1998). Idegen tájakról származó jövevények is megtelepedtek. A Távol-Keletről származó amurgébet (Perccottus glenii), a fekete törpeharcsát (Ameiurus melas) és a folyami gébet (Neogobius fluviatilis) a táj több vizéből is kimutatták (KOVÁCS et al. 2001; HARKA et al. 2003; HARKA és SALLAI 2004). Ezekkel a Hortobágyról kimutatott fajok száma 52-re emelkedett. 3.

A jelenkori halfauna

Napjainkra a szakirodalomban szereplő 52 fajból a simatok, a sőregtok, a leánykoncér és a német bucó a Hortobágyról és az érintett Tisza-szakaszról egyaránt eltűnt. Az utóbbi 30 év észlelései alapján összeállított recens faunalistát 13 család összesen 48 faja alkotja: Tokfélék – Acipenseridae Kecsege – Acipenser ruthenus LINNAEUS, 1758 Angolnafélék – Anguillidae Angolna – Anguilla anguilla (LINNAEUS, 1758) Pontyfélék – Cyprinidae Bodorka – Rutilus rutilus (LINNAEUS, 1758) Amur – Ctenopharyngodon idella (VALENCIENNES, 1844) Vörösszárnyú keszeg – Scardinius erythrophthalmus (LINNAEUS, 1758) Domolykó – Squalius cephalus (LINNAEUS, 1758) Jászkeszeg – Leuciscus idus (LINNAEUS, 1758) Balin – Aspius aspius (LINNAEUS, 1758) Kurta baing – Leucaspius delineatus (HECKEL, 1843) Küsz – Alburnus alburnus (LINNAEUS, 1758) Karikakeszeg – Blicca bjoerkna (LINNAEUS, 1758) Dévérkeszeg – Abramis brama (LINNAEUS, 1758) Laposkeszeg – Ballerus ballerus (LINNAEUS, 1758)

55 Bagolykeszeg – Ballerus sapa (PALLAS, 1814) Szilvaorrú keszeg – Vimba vimba (LINNAEUS, 1758) Garda – Pelecus cultratus (LINNAEUS, 1758) Paduc – Chondrostoma nasus (LINNAEUS, 1758) Compó – Tinca tinca (LINNAEUS, 1758) Márna – Barbus barbus (LINNAEUS, 1758) Tiszai küllő – Gobio carpathicus VLADYKOV, 1925 Halványfoltú küllő – Romanogobio vladykovi (FANG, 1943) Razbóra – Pseudorasbora parva (TEMMINCK & SCHLEGEL, 1842) Szivárványos ökle – Rhodeus amarus (BLOCH, 1782) Széles kárász – Carassius carassius (LINNAEUS, 1758) Ezüstkárász – Carassius gibelio (BLOCH, 1782) Ponty – Cyprinus carpio LINNAEUS, 1758 Fehér busa – Hypophthalmichthys molitrix (VALENCIENNES, 1844) Pettyes busa – Hypophthalmichthys nobilis (RICHARDSON, 1845) Csíkfélék – Cobitidae Réticsík – Misgurnus fossilis (LINNAEUS, 1758) Vágócsík – Cobitis elongatoides BĂCESCU & MAIER, 1969 Törpecsík – Sabanejewia bulgarica (DRENSKY, 1928) Törpeharcsafélék – Ictaluridae Törpeharcsa – Ameiurus nebulosus (LESUEUR, 1819) Fekete törpeharcsa – Ameiurus melas (RAFINESQUE, 1820) Harcsafélék – Siluridae Harcsa – Silurus glanis LINNAEUS, 1758 Csukafélék – Esocidae Csuka – Esox lucius LINNAEUS, 1758 Pócfélék – Umbridae Lápi póc – Umbra krameri WALBAUM, 1792 Menyhalfélék – Lotidae Menyhal – Lota lota (LINNAEUS, 1758) Naphalfélék – Centrarchidae Naphal – Lepomis gibbosus (LINNAEUS, 1758) Sügérfélék – Percidae Sügér – Perca fluviatilis LINNAEUS, 1758 Vágódurbincs – Gymnocephalus cernua (LINNAEUS, 1758) Széles durbincs – Gymnocephalus baloni HOLČÍK & HENSEL, 1974 Selymes durbincs – Gymnocephalus schraetser (LINNAEUS, 1758) Süllő – Sander lucioperca (LINNAEUS, 1758) Kősüllő – Sander volgensis (GMELIN, 1788) Magyar bucó – Zingel zingel (LINNÉ, 1766) Alvógébfélék – Odontobutidae Amurgéb – Perccottus glenii DYBOWSKI, 1877 Gébfélék – Gobiidae Folyami géb – Neogobius fluviatilis (PALLAS, 1814) Tarka géb – Proterorhinus semilunaris (HECKEL, 1837) A fajlistából, illetve az ennek hátterét adó kutatási eredményekből a következők állapíthatók meg a Hortobágy halfaunájáról:

56 • A földrajzi kistáj halfaunája tiszai eredetű, s jelenleg is a Tisza hatása alatt áll. Egyetlen olyan faja sincs, amely a Tiszában ne élne. • Annak ellenére, hogy a területnek jelentős helyi eredetű vízfolyásai nincsenek, aránylag gazdag halfaunával rendelkezik. • A fajgazdagságban meghatározó szerepet játszik a Tisza, amelynek halai a Keleti-főcsatorna, majd a kisebb csatornák és erek közvetítésével a táj távoli pontjaira is eljuthatnak. • Nem helyi sajátosság, de sajnos itt is jellemző az idegen tájakról származó fajok térhódítása. Az utóbbi évtizedekben például 4 új invazív faj jelent meg a területen: a fekete törpeharcsa, az amurgéb, a folyami géb és a tarka géb. • A fajlistában jelentős számban találhatók áramláskedvelő (reofil) fajok, ám ezek aránylag kevés lelőhelyen és kis egyedszámban fordulnak elő. A nagy lelőhelyi és egyedszámbeli gyakoriságot mutató halak zöme a különböző környezeti viszonyokhoz jól alkalmazkodó, úgynevezett euritóp fajok közül kerül ki. • A Hortobágy mocsaraiban szép állományai élnek a kifejezetten ilyen élőhelyeket kedvelő (stagnofil) széles kárásznak és réticsíknak. Ezek az élőhelyek és populációk a táj sajátos értékei. 4.

A Hortobágy halasvizei

A táj halasvizei részint folyóvizek, részint állóvizek. Előbbiek közé tartozik (1) a Hortobágy folyó a hozzá kapcsolódó helyi eredetű vízfolyások rendszerével, (2) valamint a mesterségesen létrehozott, különböző méretű és funkciójú csatornák hálózata. Az állóvizek csoportján belül is két víztípus jellemzi a tájat, (1) a körtöltésekkel kialakított halastavak, (2) illetve a mély fekvésű részeken fennmaradt, részben még ma is természetes viszonyokat őrző mocsarak. 4.1.

Folyóvizek

A kistáj vízhálózatában mind földrajzi helyzetéből, mind jelentőségéből adódóan központi helyet foglal el a Hortobágy folyó. Eredeti mellékvízfolyásai közül a Tiszacsegétől induló Árkus-eret is befogadó Sáros-ér és a debreceni Tócó vizét felvevő Kösely jelentősebb. Annak ellenére, hogy a folyó medrét erősen módosították, sokhelyütt megőrizte eredeti formáját és lefutását, ennélfogva változatos élőhelyeket kínál a halak számára. Mellékvizeinek rendszere azonban túlnyomórészt mesterséges kialakítású, ugyanis számos csatornát csatlakoztattak hozzá, amelyek a Tiszával, a halastavakkal és mocsarakkal egyaránt összekötik. Önálló folyó tulajdonképpen soha nem volt, mert vizének csupán kisebb része származott az átlagosan mintegy 40 km széles vízgyűjtőterületről, nagyobb hányadát a Tisza árvizei szolgáltatták. Bizonyíték erre, hogy 1830 után, amikor a tiszai árvizek már nem látogathatták szabadon a vidéket, néhány alkalommal ki is száradt. Napjainkban ilyen veszély nem fenyegeti, mert a Tiszalökről kiinduló Keleti-főcsatornából bármikor kaphat vízpótlást. 3 A kis vízmennyiséget szállító és lassú folyók – amilyen a 3,5 m /s közepes vízhozamú és csekély esésű Hortobágy – nagyon érzékenyek a szennyezésre, mert hígító hatásuk kicsi, s gyenge turbulenciájuk nem képes a víz gyors átlevegőztetésére. Ezt tükrözi a halakra leggyakrabban veszélyessé váló

57 vízminőségi tényezőket feltüntető táblázat, amelyben sajnos egyetlen kiváló (I. osztályú) minősítés sincs (1. táblázat). 1. táblázat A Hortobágy folyó és a Kösely néhány vízminőségi jellemzőjének értékelése a TIKÖFE 2000. évi 25 vizsgálatának eredményeiből számított átlagértékek alapján. Table 1 The evaluation of some water quality parameters of River Hortobágy and the Kösely on the basis of average values calculated from 25 surveys made by the Environmental Protection Inspectorate of the Tiszántúl Region in 2000. Vízfolyás (település) Waterflow (settlement)

Oldott oxigén (O2) Dissolved oxygen (O2)

Szerves anyag (KOId) Organic matter (KOId)

Ammónium-ion + (NH4 –N) Ammonium ion + (NH4 –N)

Ortofoszfát-ion 3+ (PO4 –P) Ortophosphate ion 3+ (PO4 –P)

Kőolaj és kőolajtermékek Crude oil and petroleum products

Hortobágy II-III. IV. III. V. (Görbeháza) Hortobágy II. III-IV. II. IV. (Hortobágy) Kösely IV-V. V. V. V. (Hajdúszovát) Kösely III. IV. IV. V. (Nádudvar) Osztályozás: I. – kiváló, II. – jó, III. – tűrhető, IV. – szennyezett, V. – erősen szennyezett. Classification: I – excellent, II – good, III – acceptable, IV – polluted, V – strongly polluted.

IV. IV. IV-V. IV.

Különösen a szerény vízhozamú Kösely állapota elszomorító. Annak ellenére, hogy Debrecen szennyvize tisztítva kerül bele, vize még Nádudvarnál, a torkolat közelében is alkalmatlan az igényesebb halak számára. Ez arra figyelmeztet, hogy a tisztítás hatásfokának tervezésénél nem elég csak az általános normákhoz igazodni, a befogadó vízfolyás terhelhetőségét is figyelembe kell venni. A Hortobágy helyzete ugyan kedvezőbb, de a tiszavasvári ipari szennyezések ugyancsak hosszan éreztetik hatásukat. A folyónak ezen a felső részén kevesebb faj él, s az egyedsűrűség is alacsonyabb, mint a Hortobágy településtől lefelé húzódó, tűrhető minőségű alsó szakaszon. Ahol maga által mélyített mederben fut a Hortobágy, csupán néhány méter a szélessége, de ahol a táj bővizű ősfolyóinak elhagyott medrét vette birtokba, 50 métert is elérhet a szemközti partok távolsága. E kiszélesedő szakaszokon a víz lelassul, a kanyarok belső oldalán szinte áll. A sekély mederbe mélyen benyomul a nád, a gyékény, a tavi káka, s köztük gazdagon burjánzik az állóvízi jellegű hínárnövényzet. A kanyarok külső oldalán sem erős a sodrás, nem akadályozza a vízi harmatkása megtelepedését, amely a víz felszínén beljebb nyomulva árnyékolja a partszegélyt. Miként a folyó áramlási viszonyai, úgy a halállomány összetétele is kettősséget mutat. Összeszűkülő, ennélfogva mélyebb és sebesebb, bár gyors folyásúnak azért nem mondható szakaszain otthonos a jászkeszeg (Leuciscus idus) és a süllő (Sander lucioperca), amelyek mellett alkalmanként egy-egy balin (Aspius aspius), olykor menyhal (Lota lota), domolykó (Squalius cephalus) vagy más reofil faj is előkerül. A kiszélesedő szakaszok lassú vizében a bodorka

58 (Rutilus rutilus) és a laposkeszeg (Ballerus ballerus), a pangó szélvizekben a szivárványos ökle (Rhodeus amarus) és a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus) gyakori. Függetlenül a víz sebességétől, mindenfelé sok a küsz (Alburnus alburnus), helyenként az ezüstkárász (Carassius gibelio), a karikakeszeg (Blicca bjoerkna) és a dévérkeszeg (Abramis brama). Kevesebb a csuka (Esox lucius), a ponty (Cyprinus carpio) és a harcsa (Silurus glanis), de előfordulásukra ugyancsak bárhol számítani lehet, nem kötődnek egyik vízszakaszhoz sem. A fajok felsorolását folytatni lehetne, hiszen a szövevényes vízhálózat révén tulajdonképpen bármelyik víztípus halai bejuthatnak a folyóba. A változatos környezeti feltételek mellett ennek is része van abban, hogy a Hortobágy folyó és mellékvízfolyásainak halfaunáját – a szennyezettség ellenére is – viszonylagos sokféleség, változatosság jellemzi (2. táblázat). 2. táblázat Halfajok egyedszám szerinti gyakorisága a Hortobágy víztértípusaiban és a Tiszatóban. Table 2 Abundance of fish species in the water body types of the Hortobágy and the Lake Tisa reservoir. Sorszám Nr. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26

Fajok Species Eudontomyzon danfordi*** Acipenser gueldenstaedtii* Acipenser ruthenus Anguilla anguilla Rutilus rutilus Ctenopharyngodon idella Scardinius erythrophthalmus Leuciscus leuciscus Squalius cephalus Leuciscus idus Aspius aspius Leucaspius delineatus* Alburnus alburnus Blicca bjoerkna Abramis brama Ballerus ballerus Ballerus sapa Vimba vimba Pelecus cultratus Chondrostoma nasus Tinca tinca Barbus barbus Gobio carpathicus* Romanogobio vladykovi* Pseudorasbora parva Rhodeus amarus*

Nagyobb Kisebb Vízfolyások csatornák csatornák Larger Smaller Watercanals courses canals

+ +++++ ++ ++ ++ +++ +++ + +++++ +++ +++ ++ ++

++

+++ ++++ +++

(+) + +++++ +++ ++++ ++ +++ +++ + +++++ ++++ +++ ++ ++ (+) (+) + ++ + +++ ++ ++++

+++++ ++ +++ + ++ ++ +++ ++++ +++ ++ + +

+ ++ + (+) ++ +++ ++++

Halastavak Fish ponds

(+) + +++++ ++++ ++++

+++ +++ ++ ++++ +++ ++++ ++

(+) (+) +++ (+) + +++++ ++

Mocsarak Swamps

++ +++

+++ + + +

++

++++ ++

Tisza-tó Lake Tisza reserv. (+) (+) ++ + +++++ +++ +++ (+) ++ +++ +++ + +++++ +++++ +++++ ++++ +++ (+) ++ + +++ ++ (+) ++++ ++ ++++

59 27 Carassius carassius + + ++ + ++++ ++ 28 Carassius gibelio +++ +++ +++ +++++ +++++ ++++ 29 Cyprinus carpio +++ +++ ++ +++++ + ++++ 30 Hypophthalmichthys molitrix ++ ++ ++ ++++ +++ 31 Hypophthalmichthys nobilis + +++ ++ 32 Misgurnus fossilis* ++ ++ ++++ ++ +++++ ++ 33 Cobitis elongatoides* +++ +++ ++ + + +++ 34 Sabanejewia bulgarica* + + + (+) ++ 35 Ameiurus nebulosus + + + + ++ 36 Ameiurus melas ++ ++ +++ +++ ++ ++++ 37 Silurus glanis +++ +++ + +++ +++ 38 Esox lucius +++ ++++ ++++ +++ +++ ++++ 39 Umbra krameri*** + + 40 Salmo trutta fario (+) 41 Oncorhynchus mykiss (+) 42 Lota lota + + (+) ++ 43 Lepomis gibbosus +++ +++ +++ ++ + +++ 44 Micropterus salmoides (+) 45 Perca fluviatilis +++ +++ +++ +++ +++ +++ 46 Gymnocephalus cernua ++ ++ ++ +++ ++ 47 Gymnocephalus baloni* ++ ++ + + +++ 48 Gymnocephalus schraetser* + (+) (+) +++ 49 Sander lucioperca +++ +++ ++ +++ ++++ 50 Sander volgensis + + + + ++ 51 Zingel zingel*** (+) (+) + 52 Zingel streber*** (+) 53 Perccottus glenii ++ +++ ++ +++ +++ +++ 54 Neogobius fluviatilis ++ ++ ++++ 55 Proterorhinus semilunaris +++ +++ +++ + + +++++ (* védett faj, *** fokozottan védett faj, +++++ igen gyakori, ++++ gyakori, +++ mérsékelt gyakoriságú, ++ ritka, + igen ritka, (+) rendkívül ritka) (* protected species, *** strictly protected species, +++++ very abundant, ++++ abundant, +++ moderately abundant, ++ rare, + very rare, (+) extremely rare)

4.2.

Csatornák

A természetes vízfolyások változatos medrével szemben a mesterségesen kialakított, kilométereken át egyenes vonalvezetésű és azonos keresztmetszetű csatornákat bizonyos fokú uniformizáltság jellemzi, ezért halfaunájuk általában szegényesebb, mint az őket tápláló folyóké. A táj csatornái azonban túlnyomórészt nem a Hortobágy folyó, hanem a fajokban bővelkedő Tisza vizét szállítják, így egészében nézve gazdag halállománnyal rendelkeznek. Persze a csatornák sem egyformák, mérettől és funkciótól függően lényeges különbségek mutatkoznak közöttük. Legnagyobb a Tiszából közvetlenül kiágazó, közel 100 km hosszú, 25-30 m széles és 3-4 m mély Keleti-főcsatorna, illetve az ennek kezdeti szakaszából kiinduló, mintegy 70 km hosszú, 10-25 m széles és átlagosan 2-2,5 m mély Nyugati-főcsatorna. A padkás rézsűjű Keleti-főcsatornát és a Nyugati-főcsatorna hasonló kialakítású kezdeti szakaszát nád, gyékény és harmatkása szegélyezi, összefüggő hínársáv azonban csak a Tiszától távolabbi, gyengébb sodrású részeken alakult ki.

60 Tartós és nagymérvű vízfelhasználás alkalmával a nagy csatornák halállományának összetétele hasonlít a Tiszalök fölötti duzzasztott Tiszaszakaszéhoz. Jellemző halai a karikakeszeg (Blicca bjoerkna), a dévérkeszeg (Abramis brama), a halványfoltú küllő (Romanogobio vladykovi), továbbá a vágódurbincs (Gymnocephalus cernua) és a széles durbincs (Gymnocephalus baloni). Az utóbbi másfél évtizedben a fokozottan védett lápi póc (Umbra krameri) és konkurense, a jövevény amurgéb (Perccottus glenii) is előkerült ezekből a csatornákból. Nagy áradások alkalmával, amikor a tiszalöki duzzasztás szünetel, az érintett Tisza-szakaszon megjelenő áramláskedvelő fajok is bejuthatnak a csatornákba. Ezért olykor előkerül belőlük egy-egy kecsege (Acipenser ruthenus), márna (Barbus barbus), paduc (Chondrostoma nasus), esetleg magyar bucó (Zingel zingel). A Tiszától távolodva azonban, ahogyan csökken a szállított víz mennyisége és sebessége, a reofil fajok előfordulási valószínűsége egyre kisebb lesz. A vízfelhasználás szakaszosságából és idényjellegéből következik, hogy még a nagyobb öntöző- és árasztócsatornákat is csak az év egyes időszakaiban jellemzik folyóvízi viszonyok. Vizük többnyire csupán lassan áramlik, oldalágaik és kisebb mellékcsatornáik pedig tartósan állóvíz jelleget öltenek. Ezekben a sokféle víztípushoz alkalmazkodó, euritóp fajok dominálnak, így például a bodorka (Rutilus rutilus), az ezüstkárász (Carassius gibelio), a csuka (Esox lucius) és a sügér (Perca fluviatilis). Némelyikben gyakori volt a törpeharcsa (Ameiurus nebulosus), amelyet napjainkra teljesen visszaszorított közeli rokona, a Magyarországra 1980ban tévedésből behozott fekete törpeharcsa (Ameiurus melas). Meglepőnek tűnhet, de a csupán időszakos vízszállításra használt csatornák visszamaradó tocsogóiban is előfordulnak halak. Néhány kis testméretű, rövid életciklusú faj jellemzi ezeket: a kurta baing (Leucaspius delineatus), a razbóra (Pseudorasbora parva), a szivárványos ökle (Rhodeus amarus) és a vágócsík (Cobitis elongatoides), ám életük többnyire rövidre szabott. A halastavak lecsapolására és a belvizek levezetésére szolgáló csatornákban az év nagyobb részében alig mozdul a víz. Náddal, virágkákával, rizsgyékénnyel szegélyezett üledékes medrükben gyakoriak a különféle lebegő és gyökerező hínárnövények. Halfaunájukat ugyancsak az előbb említett fajok jellemzik, mellettük azonban – attól függően, hogy milyen típusú vizekkel állnak kapcsolatban – halastavi, illetve mocsári fajok is megjelennek. 4.3.

Halastavak

A táj halastavainak többsége az ármentesítés után kiszáradt, elszikesedett területeken létesült. Körtöltéseik, amelyeket gyékényes, tavi kákás állományokkal tarkított nádszegély véd a hullámveréstől, éles határt vonnak a víz és a szárazföld közé. A belsejükben kialakuló nádszigetek a vízimadarak kedvelt és természetvédelmi szempontból jelentős fészkelőhelyei. Összefüggő hínármezők – az iszapot állandóan turkáló halak és a gondos tógazdák beavatkozásai miatt ritkán alakulnak ki a tavakban. Gazdag viszont az algavegetációjuk – ennek kialakulását trágyázással is elősegítik –, s ennek következtében a zooplankton mennyisége is bőséges. A bomló szerves anyag mégis viszonylag kevés, mert a vegyes népesítésű halállomány az alacsonyabb rendű szervezetek

61 biomasszájának jelentős részét táplálékként hasznosítja. A lebontó folyamatok viszonylag alacsony szintje, valamint a nagy szabad vízfelület és a rendszeres vízpótlás következtében a tavak vizének oxigéntartalma az igényesebb halak számára is megfelel, s ez változatos halfauna fennmaradását teszi lehetővé. A tógazdaságban nevelt halfajokról itt csupán annyit jegyzünk meg, hogy a telepített állomány túlnyomó részét a ponty (Cyprinus carpio) adja. Mellette a fehér és pettyes busa (Hypophthalmichthys molitrix, H. nobilis), illetve ezek hibridje, valamint az amur (Ctenopharyngodon idella) állománya jelentős, ragadozóként pedig süllőt (Sander lucioperca), csukát (Esox lucius) és harcsát (Silurus glanis) nevelnek. A természetes halfauna tagjai túlnyomórészt a tápvízzel, ivadékként kerülnek be a tavakba. Kedvező körülmények közé kerülve tömegessé válhat közülük az ezüstkárász (Carassius gibelio) és a razbóra (Pseudorasbora parva). Gyakori a küsz (Alburnus alburnus), a dévérkeszeg (Abramis brama), a bodorka (Rutilus rutilus) és a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus). A feltöltéshez szükséges hatalmas víztömeggel persze nemcsak gyakori fajok, hanem ritkaságok is bejutnak a tavakba, ezért a halfaunájukat viszonylagos sokféleség jellemzi. 4.4.

Mocsarak

Különböző méretű, de rendszerint sekély, növényzettel dúsan benőtt, természetközeli állapotban lévő állóvizek. A kisebbek mindössze néhány hektárnyiak, a nagyobbak a több száz hektárt is elérhetik. Vizük többnyire 60-80 cm mély, s csak néhol éri el vagy haladja meg az 1 métert. Partjaikon nagy kiterjedésű nádasok húzódnak, amelyek a vízbe is mélyen benyomulnak. A nagyobb mocsarak belső részein a vegetációs időszak kezdetén még jelentős szabad vízfelületet találni, de a nyár folyamán ezeken is elburjánzik a hínárnövényzet. Ellentétben a mély medrű tavakkal, a sekély vizű mocsarak területe az évszakok során tág határok közt változik. Nyár végére a kisebbek olykor szinte teljesen kiszáradnak. Bár sok élőlény odavész ilyenkor bennük, a pusztulás nem végleges, sőt a meder szárazra kerülése ad lehetőséget az élővilág megújulására. A levegővel érintkező szerves üledékből ugyanis nagyrészt ilyenkor keletkeznek azok a növényi tápanyagok, amelyek éltetik a dús mocsári vegetációt. A gazdag növényvilág állatok sokaságának ad táplálékot, búvó- és szaporodóhelyet, s ennek köszönhető, hogy az édesvízi élőhelyek közül a mocsarak élővilága a leggazdagabb, produkciója a legnagyobb. A táplálékbőség nagy vonzerő az állatok számára, de kihasználni csak azok képesek, amelyek elviselik a környezeti tényezők gyakori és nagymérvű ingadozását. A vízszint csökkenésével, amelyet az intenzíven párologtató mocsári növények is elősegítenek, nemcsak a sókoncentráció nő, hanem a kiszáradás veszélye is fokozódik. A sekély víz könnyen felmelegszik, de gyorsan le is hűl, hideg teleken szinte fenékig befagy. Kritikus tényező a vízben oldott oxigén mennyisége, amely a fotoszintézis aktivitásától függően szélsőséges ingadozásokat mutat, s gyakorta kevés. A halak többsége képtelen az ilyen viszonyok elviselésére, ám néhány faj nagyszerűen alkalmazkodott a mocsarak világához. A vizeinkben őshonos széles

62 kárász (Carassius carassius) például oxigénhiány esetén a lenyelt és úszóhólyagjába préselt levegőből is képes fölvenni az éltető gázt. Sajnos az utóbbi évtizedekben a mocsarakban is egyre inkább visszaszorítja távol-keleti rokona, az 1954-ben behozott és azóta mindenfelé elterjedt ezüstkárász (Carassius gibelio), az utóbbi időben pedig a két faj egymással alkotott hibridjei is megjelentek. Erősen lecsökkent napjainkra a compó (Tinca tinca) állománya is, amelynek az 1970-es években még nagy populációi éltek a Hortobágyon. Akkoriban néhány tiszafüredi halász nyaranta rendszeresen áttelepült szerszámaival a nagyiváni mocsarakra, mert többszörösét fogta annak, mint amire nyári kisvíz idején a Tiszán számíthatott. A széles kárász és a compó igazi mocsári hal, mindkettő jól tűri a szélsőséges viszonyokat, de a túlélés bajnoka mégis a réticsík (Misgurnus fossilis). Ikrából kikelő lárváinak életben maradását a kopoltyúrésből kinyúló, légzőfelületnövelő kopoltyúbojtok segítik, míg a kifejlett példányok a vízfelszínen nyelt levegőt préselik át bélcsatornájukon, és hajszálerekkel dúsan átszőtt utóbelük segítségével veszik fel belőle a szükséges oxigént. Amikor pedig élőhelyüket kiszáradás fenyegeti, üregeket fúrnak a fenék iszapjába, s azok maradék vizében húzzák meg magukat. A nap hevétől kicserepesedő mederfenék láttán nem is gondolná az ember, hogy a felszín alatt halak élhetnek. A hajdani csíkász azonban nyeles szerszámra cserélte ilyenkor a vesszővarsát, és ásta a halat, amely a fajokat rendszerbe foglaló LINNÉ-től ennek alapján kapta a fossilis, azaz ásott fajnevet. Az említetteken túl gyakori a Hortobágy mocsaraiban a bodorka (Rutilus rutilus) és a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus), rendszeresen előfordul a szivárványos ökle (Rhodeus amarus), és meghonosodott bennük a növényevő halakkal véletlenül behurcolt razbóra (Pseudorasbora parva) is. A víztípus jellemző kisragadozója a sügér (Perca fluviatilis), csúcsragadozója pedig a zsákmányára lesből támadó csuka (Esox lucius). Az árasztóvízzel természetesen más fajok is bejutnak a mocsarakba, ám halállományuk természeti értékét ez kevéssé befolyásolja. E tekintetben ugyanis elsősorban a speciális alkalmazkodású stagnofil fajok állománynagysága számít, s nem a fajok száma. 5.

A Tisza-tó halai

Habár a kistájtól távolabb esik, madárrezervátuma révén a Tisza-tó északi része is a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz tartozik. A korábban Kiskörei-tározónak 2 nevezett vízterület a méretét tekintve is jelentős (127 km , amelynek mintegy 70 százalékát tavasztól őszig víz borítja), halfaunája pedig hazánk bármelyik állóvizénél gazdagabb. Amíg az ötször nagyobb Balatonban 1970-től napjainkig 36 halfajt észleltek (SPECZIÁR 2010), a Tisza-tóból kimutatott fajok száma meghaladja az ötvenet (HARKA 2008). Gazdagsága az élőhelyek sokféleségének köszönhető, ami abból adódik, hogy a vízterület tó és folyó is egyben. Ugyanis az állóvíznek számító tározótéren áthaladó, de attól hátakkal elválasztott Tisza-mederben a duzzasztás ellenére is folyóvízi viszonyok uralkodnak. Persze a duzzasztás következtében lelassult a folyó, ezért itt főként olyan halak élnek nagy számban, amelyek a nyugodt, lenitikus vizeket kedvelik, például a dévérkeszeg (Abramis brama), a karikakeszeg (Blicca bjoerkna) és a laposkeszeg (Ballerus ballerus). A ragadozók közül gyakran mutatja magát a

63 menekülő küszökre (Alburnus alburnus) vadászva víz fölé is kiugró balin (Aspius aspius), ám a horgászok számára a fenéken meghúzódó harcsa (Silurus glanis) és süllő (Sander lucioperca) nagyobb vonzerővel bír. Védett halainkat a halványfoltú küllő (Romanogobio vladykovi) és a bolgár törpecsík (Sabanejewia bulgarica) nagyobb, a széles durbincs (Gymnocephalus baloni) és a selymes durbincs (Gymnocephalus schraetser) kisebb állománnyal képviseli (HARKA 2008; GYÖRE és JÓZSA 2010). Nagy áradások, árvizek idején a duzzasztómű nyitott zsilipkapuin át ma is ugyanúgy rohan a folyó, mint a duzzasztás előtt. Ilyenkor a sodrást kedvelő, reofil fajok is visszatérnek a folyószakaszra, s egy részüket maradásra készteti a táplálékbőség. Ennek köszönhetően alkalmanként előfordul a horgászok zsákmányában a kecsege (Acipenser ruthenus) és a márna (Barbus barbus), horgukra akad néhány bagolykeszeg (Ballerus sapa), domolykó (Leuciscus cephalus) vagy paduc (Chondrostoma nasus). Ritkaságként előkerül olykor a gyorsabb vizeket kedvelő, fokozottan védett magyar bucó (Zingel zingel) is. A sekély tározóteret bodorkák (Rutilus rutilus), vörösszárnyú keszegek (Scardinius erythrophthalmus), ezüstkárászok (Carassius gibelio) és törpeharcsák (Ameiurus nebulosus), illetve utóbbiak helyett néhány éve már fekete törpeharcsák (Ameiurus melas) népesítik be. A horgászok azonban inkább a pontyokat (Cyprinus carpio), compókat (Tinca tinca) és a csukákat (Esox lucius) keresik a tározótér mélyebb részein. Sajnos a széles kárász (Carassius carassius), amely 40 éve még tömeghala volt a régi holtmedreknek, egyre ritkább. Helyén jövevényfajok szaporodtak el (MOZSÁR et al. 2009), például naphal (Lepomis gibbosus), tarka géb (Proterorhinus semilunaris), továbbá az amurgéb (Perccottus glenii), amely a Kárpát-medencében elsőként itt került elő (HARKA 1998). A part menti sekély vizekben számos faj ivadékai fejlődnek (HARKA et al. 2009). Védett halaink közül gyakori itt a szivárványos ökle (Rhodeus amarus) és a vágócsík (Cobitis elongatoides), míg a réticsík (Misgurnus fossilis) inkább a gátak menti kubikgödröket kedveli. Ha kitüntetett is a ritkaságok és a védett fajok szerepe, a halfauna természeti értékét nem kizárólag ők adják. A vízterület igazi kincse az a biológiai sokféleség, amelyet a negyvennél több természetes eredetű, összességében több mint ötven fajt számláló halállomány egésze képvisel. Nemcsak mint élőlénycsoport, hanem úgy is, mint az életközösség nélkülözhetetlen része. Mert a halak – miközben fő fogyasztói a vízi gerinctelen állatoknak – maguk is táplálékul szolgálnak más állatcsoportoknak. Nekik köszönhető, hogy a Tisza-tavon rendszeresen találkozhatunk szerkőkkel, csérekkel és sirályokkal, miattuk települtek ide a kárókatonák, gémek és kócsagok, s részben vagy egészben ők adják a méltóságteljes rétisasok, az ékszerként tündöklő jégmadarak és a játékos kedvű vidrák táplálékát. Irodalom DARÓCZY, E. (1890): Karczag város egyetemes leírása. – Karczag, 136 pp. ENDES, M. (1988): A Hortobágy halfaunájának ökológiai viszonyairól. – Természettudományos Tájékoztató 1: 20–24.

64 ENDES, M. (1989): A hortobágyi hal-, kétéltű- és hüllőfauna ökológiai vizsgálata. – Calandrella 2/2: 41–56. GYÖRE, K. – JÓZSA, V. (2010): A Tisza halközösségének monitorozása 2009-ben. – Pisces Hungarici 4: 39–59. HARKA, Á. (1988): A Hortobágy halfaunája. In: TÓTH, A. (szerk.): Tudományos kutatások a Hortobágyi Nemzeti Parkban 1976-1985. – Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, Budapest, p. 85–111. HARKA, Á. (1998): Magyarország faunájának új halfaja: az amurgéb (Perccottus glehni Dybowski, 1877). – Halászat 91/1: 32–33. HARKA, Á. (2008): A Tisza-tó halfaunája és gazdaságilag jelentősebb halainak állományváltozásai. – Halászat 101/4: 160–173. HARKA, Á. – SALLAI, Z. (2004): Magyarország halfaunája. – NIMFEA Természetvédelmi Egyesület, Szarvas, 269 pp. HARKA, Á. – JUHÁSZ, P. – SALLAI, Z. (1996): Hortobágyi mocsarak halfaunisztikai vizsgálata. In: TÓTH, A. (szerk.): Ohattól Meggyesig. – Természet- és Környezetvédő Tanárok Egyesülete, Budapest, p. 137–143. HARKA, Á. – KOVÁCS, B. – SALLAI, Z. (2003): Újabb adatok a hortobágyi vizek halfaunájáról. In: TÓTH, A. (szerk.): Ohattól Farkas-szigetig. – Természetés Környezetvédő Tanárok Egyesülete és az Alföldkutatásért Alapítvány, Budapest – Kisújszállás, p. 125–142. HARKA, Á. – LENGYEL, Z. – SÁLY, P. (2009): Adatok a Tisza-tó parti övében fejlődő hal-ivadékok első nyári növekedéséről. – Pisces Hungarici 3: 83–94. HORVÁTH, L. (1983): The Fishes of the Hortobágy. In: MAHUNKA, S. (szerk.): The Fauna of the Hortobágy National Park 2. – Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 401–403. KOVÁCS, B. (1995): Lápi póc (Umbra krameri) első adata a Keleti-főcsatornából. – Calandrella 9/1–2: 95. KOVÁCS, B. (1998): A Keleti-főcsatorna halfaunisztikai felmérése. – Halászat 91/1: 8–11. KOVÁCS, B. – KERESZTÚRI, P. – K. KISS, M. – GIDÓ, ZS. – TAKÁCS, P. – LAKATOS, GY. (2001): Ökológiai állapotfelmérés alföldi mesterséges vízfolyásokon, különös tekintettel a halegyüttesek összetételére. – Hidrológiai Közlöny 81/5–6: 419–422. KOVÁCS, J. (1882): Állattani ösmertetés. In: ZELIZY, D. (szerk.): Debreczen sz. királyi város egyetemes leírása. – Debreczen, p. 166–180. MOZSÁR, A. – ANTAL, L. – LÖVEI, G.ZS. (2009): A Tisza-tó tiszavalki medencéjében lévő holtmedrek halfaunája, valamint a természetvédelmi értékesség megítélése. – Pisces Hungarici 3: 161–166. MURAI, É. – SULGOSTOWSKA, T. – MATSKÁSI, I. – MÉSZÁROS, F. – MOLNÁR, K. (1983): Parasitic Helminths of Vertebrates (Fishes, Amphibians, Reptiles and Birds) in the Hortobágy National Park. In: MAHUNKA, S. (szerk.): The Fauna of the Hortobágy National Park 2. – Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 15–30. SALLAI, Z. (1996): A Hortobágy-Berettyó halai. – A Puszta 12: 58–72. SPECZIÁR, A. (2010): A Balaton halfaunája: a halállomány összetétele, az egyes halfajok életkörülményei és a halállomány korszerű hasznosításának feltételrendszere. – Acta biologica debrecina, Supplementum oecologica hungarica 23: 1–185.

65 SZABÓ, L. (1976): Halak. In: KOVÁCS, G.-né, SALAMON, F. (szerk.): Hortobágy a nomád Pusztától a Nemzeti Parkig. – NATURA, Budapest, p. 70–73. VÁSÁRHELYI, I. (1961): Magyarország halai írásban és képekben. – Borsodi Szemle Könyvtára, Miskolc, 134 pp.