A holokauszt-állítások cáfolata. Ami a deportálás természetes hozadéka volt

Tartalomjegyzék A holokauszt-állítások cáfolata Ami a deportálás természetes hozadéka volt Elfogadhatatlan a kettős mérce A törvény uralkodott a német internáló táborokban Döntés az internáltak keleti munkaszolgálatáról Kápók és kelet-európaiak a zsidók ellen Német fellépés az orvlövész-hadviselés ellen a keleti fronton Élet a koncentrációs táborban. Példa: Auschwitz A vég: munkatáborokból haláltáborok A németekkel együtt menekülnek a zsidók az oroszok elől Nem volt hitleri (himmleri stb.) parancs a zsidók kiirtására A szavak nem azt jelentik, amit mondanak Állandóság és változás a holokauszt-tanban A gázkamrákról Messze a jogállami eljárástól a nürnbergi perben Az európai zsidóság háborús vesztesége Előzetes megjegyzés Hány zsidó került hitlerista uralom alá? A német-zsidó konfliktus zsidó áldozatai Melyik hadviselő felet terheli a háborús bűnösség? A németek szövetségesei és „a holokauszt” Honnan érkeztek a zsidók és hányan vesztek oda? Végkövetkeztetés

A holokauszt-állítások cáfolata Ami a deportálás természetes hozadéka volt A holokauszt tagadását megtestesítő állítások lényegét a már említett Körmendy-idézet a következőképpen foglalja össze: a holokauszt tagadói „dokumentált tényeket semmisnek””vesznek, “híradásokat, könyveket, vallomásokat, fényképeket, a testi-lelki sebeket viselő, traumából felépült áldozatokkal készült riportokat” negligálnak, “s csak fújják a magukét: nem igaz, nem úgy volt, nem történt meg, nem bántotta senki az elhurcoltakat, nem is volt haláltábor. Mindez csak fikció. Képzelgés.” Ebből az idézetből mindenekelőtt a holokauszt megtörténtére vonatkozó állítások kiindulópontja látható. Eszerint: egyrészt olyan híradások, könyvek, vallomások, fényképek, riportok szólnak a holokausztról, amelyek „igazak” (primitív felfogás szerint mindannyian és teljesen igazak, tudományosabb-elfogulatlanabb kifejtés során nagyobbik vagy nagy részük igaz csupán úgy, ahogyan elhangzott, írásban megjelent, viszont “lényegében” — akármit is jelentsen ez a szó — mind igazak). Másrészt — s ez a csúsztatás korántsem csak Körmendynél fordul elő — a holokauszt hirdetői szerint a tagadói azt állítják: a szóban forgó történetek nem történtek meg, ill. nem úgy, nem olyan részletekben történtek, ahogyan beállítják őket, ill. „nem bántotta senki az elhurcoltakat, nem is volt haláltábor.” Ezek az állítások ui. így egy füst alatt igencsak különböznek egymástól. Egészen más ui. az az állítás, hogy valamely szemtanú története teljes egészében igaz, mint az az állítás, hogy a történet némely elemében igaz, más elemeiben viszont nem igaz, s ha a beszámolót, vallomást lényegében igaznak minősítjük, akkor a kérdés az, hogy a történet mely elemeit

tekinthetjük lényegesnek, és melyeket nem. Az a megállapítás, hogy a holokausztra vonatkozó fent említett állítások lényegében hamisak, messze nem azonos pl. egy olyan kijelentéssel, hogy „nem igaz, hogy a zsidókat a németek koncentrációs táborba internálták”, vagy hogy „az elhurcoltakat soha senki nem bántotta”. De hát, ilyesmit soha senki nem állított. Egyetlen példán bemutatva azt, ami valóban elhangzott a varsói zsidó gettófelkelésről: Lengyelország megszállása után a németek gettókba kényszerítették a zsidó lakosságot. Itt az adminisztráció a zsidó tanácsok kezében volt, a gettón belül a rendről a zsidó rendőrség gondoskodott. A gettóban a helyi pénz rendszere működött, a gettók túlzsúfoltak voltak. A későbbiekben, a zsidókkal kapcsolatos új koncepció nyomán koncentrációs táborba vitték őket. Így a varsói gettó 400 000-es létszáma 60 000 főre mérséklődött. Ekkor robbant ki a varsói gettófelkelés, amelynek 18 000 zsidó áldozata lett. Valójában mármost olyan állítás, hogy a németek a zsidókat soha nem bántották, soha senkinek a szájából nem hangzott el, de még akkor is, ha azt állítjuk, hogy előfordult: a koncentrációs táborokban pl. a Waffen SS tagjai közül többen is bántalmaztak zsidókat olyankor is, amikor azok ilyen magatartásra nem adtak okot, sőt előfordult zsidókat sújtó német vérengzés is, egészen mást állítunk, mint amit a holokausztra vonatkozó „hivatalos” állítások bármelyike jelent. Hiszen természetes, hogy — mint minden kényszerintézkedés során — a németországi, a lengyelországi vagy másutt létesített német koncentrációs táborba való deportálás körülményei között is előfordult a deportáltak testi bántása vagy lelki megalázása. Annál inkább is előfordulhatott, mert 1. a német politikai elit tisztában volt azzal, hogy az összeesküvő nemzetközi zsidóság (részint a főként angolszász liberális és részint a szovjetorosz kommunista — „bolsevik” — zsidóság) tevékeny szerepet játszott mind a II. világháború első — európai — szakaszának kirobbantásában, ill. a brit-francia tandemnek és a lengyel vezetésnek a háborút megelőző hónapok során végzett összeesküvő praktikáiban, mind pedig az igen súlyos erőösszpontosítást eredményező amerikai-brit-szovjet koalíció előzetes és aktuális megszervezésében. Ráadásul 2. a háború — legalább is a sztálingrádi vereséggel kezdődően — mind az egyre súlyosabb angolszász légi terror, mind az egyre súlyosabb frontharcok nyomán mind a fegyveres erő, mind a polgári lakosság vonatkozásában oly sok szenvedést hozott a német népre, hogy a zsidóság — amelynek nemzetközi csúcsszerve nem elégedett meg azzal, hogy 1933 tavaszán gazdasági-pénzügyi háborúra, bojkottra szólított fel Németország ellen, hanem magát Anglia, ill. a szövetségesek oldalán 1939 szeptembere óta hadviselő félnek tekintette, Ch. Weizmann pl. 1939. szept. 5-én ezt mondta: „a zsidók NagyBritannia oldalán állnak és a demokrácia oldalán fognak harcolni” — a németek szemében érthetően olyan ellenséges lakosságnak volt tekinthető, amelynek mozgását, tevékenységét korlátozni kell. Elfogadhatatlan a kettős mérce A kettős mérce elfogadhatatlan, márpedig tudni való, hogy 1941 után az amerikaiak is 400 000 japán fajú amerikait zártak koncentrációs táborba, mégpedig az előtt, hogy Németországban bekövetkezett volna a zsidók tömeges internálása (és ne legyenek kétségeink: ha abban az időben az USA-ban nem 400 000, hanem 4 millió japán él, akkor e táborok fogolylétszáma is eléri a 4 milliós létszámot). Továbbá azután, hogy Churchill bevezette Angliába a diktatúrát, Angliában is börtönbe csukják, ill. — mint a búr háborúban és egyébként a modern korban elsőként —internáló táborba deportálják a háborúellenes, ill. a németekkel szimpatizáló erőket. Ha tehát az angolszászoknak joguk volt arra, hogy az ellenséghez tartozó személyeket internálják, akkor — amint erre pl. Padányi Viktor is rámutatott A nagy tragédia c. művének 2. részében, a zsidóság második világháborús tragédiájával és a zsidó bosszúval foglalkozó fejezetben — a németeknek is joguk volt arra, hogy a zsidó lakosságot, mint az ellenséghez tartozó népességet internálják. Egyébként a zsidóknak katonáskodniuk sem kellett, s így hősi halott sem válhatott belőlük, ami akár irigylésre méltó helyzetként is értékelhető, pl. a sztálingrádi katlanba került német frontharcos szemében.

A törvény uralkodott a német internáló táborokban A következőkben elsősorban a torontói pereiről híressé vált Ernst Zündelt és az ellen folytatott hajszát bemutató könyv (Lenski, Robert: A holocaust a törvényszéken, Gede Testvérek K, Bp. 2005), ill. e könyv alapjául szolgáló pamflet (Harwood, R.E. — valódi nevén> R. Verral —: A hatmilliós zsidó mítosz nyomában, Gede Testvérek K. Bp. 2004.) anyagára támaszkodva ismertetjük a holokausztdogma állításainak cáfolatát. Indításképpen szögezzük le, hogy a potenciális politikai bűnelkövetőket és a kisebb politikai kihágásokat elkövetőket a hitleri Németországban a dachaui koncentrációs táborba zárták. A zsidó Reitlinger professzor szerint pl. 1941 előtt Dachauba csak azokat a zsidókat internálták, akik ún. politikai bűncselekményeket követtek el, és 1934-1938-ban a koncentrációs táborok foglyainak összlétszáma sose múlta felül a 20 ezret, és közülük sose volt 3000-nél több a zsidó ember. Ráadásul az a megállapítás, hogy az elhurcoltakat (pl. a későbbiekben internált zsidókat) a németek nyakra-főre ütötték-verték, s megalázták, amikor csak tehették, a tényekkel nem igazolható, viszont az ezzel ellentétes állítás (tehát az, hogy azoknak a deportáltaknak a nagy többségét, akik betartották a szabályokat, nem bántották), márcsak azért is logikus, mert a német nép rendteremtő, szervező és fegyelmező képességéről és törvénytisztelő, jogkövető magatartásáról éppúgy híres, mint arról, hogy a világ egyik legkulturáltabb népe, a hitlerizmus pedig éppen a németek jellembeli erősségeit igyekezett elsősorban fejleszteni. Végül is a birodalmi törvényhozás rögzítette: a koncentrációs táborokban tilos azoknak a zsidóknak, ill. egyéb foglyoknak a bántalmazása, kivált meggyilkolása, akik teljesítik a rájuk váró munkafeladatokat, ill. betartják a vonatkozó jogszabályokat. Ennek megfelelően nemcsak a bűnös zsidókat, de a velük szemben bűntettet elkövetett német hatósági személyeket is felelősségre vonták. Az Államügyészség minden bűnügyi letartóztatást kivizsgált, és az ártatlanokat szabadon engedték, a bűnösöket, ill. a táboron belül súlyos bűnöket elkövetőket pedig katonai bíróság elé állították, ill. kivégezték. Ugyanakkor a brutalitás az utóbbiakkal szemben sem volt megengedett. Tekintettel a németek említett precízen jogkövető, törvénytisztelő felfogására, nem meglepő, hogy kevés esetben kellett a német állami szerveknek fellépniük pl. a zsidó foglyokat bántalmazó német katonák, tábori őrök ellen törvénysértő tetteik miatt. 1943-ban a táborbeli túlkapásai miatt (zsidók törvénytelen meggyilkolása miatt) Koch buchenwaldi táborparancsnokot (annak az Elsa Kochnak a férjét, akiről a háború után azt híresztelték, hogy zsidók bőréből lámpaernyőt készíttetett) a katonai bíróság halálra ítélte és kivégezték. Összességében több mint 800 túlkapást vizsgáltak ki. Egyébként a táborokban a zsidókat ért oktalan bántalmazás, megalázó magatartás a birodalom alapvető érdekeivel is merőben ellentétes volt, mégpedig minél tovább tartott a háború, annál inkább: egyre növekedett a fronton harcoló élőerőben mutatkozó hiány, aminek pótlására a német férfiakon kívül egyre inkább igénybe kellett venni a nem német nemzetiségű szovjetellenes erőket is. Mindezzel párhuzamosan megnőtt a hátországi ipari munkaerő-szükséglet is, ami ugyanúgy fokozta a zsidó munkaerő kiaknázásának szükségességét, miként előtérbe állította a nem német nemzetiségűek német ipari igénybevételét is. Ennek gondolata már 1941 nyarán-őszén felvetődött Hitlernek más nemzetiszocialista vezetőkkel folytatott tárgyalásai során, vagyis előtérbe lépett a zsidók „keleti” deportálásának és egyszersmind munkára fogásuknak, a német háborús célok szolgálatába állításuknak a koncepciója. Döntés az internáltak keleti munkaszolgálatáról Ezután (1942 jan. 20-án) került arra sor, hogy a Berlin melletti Wannsee-ben a zsidókérdéssel foglalkozó német vezetők Göring egy korábbi — Heydrich-nek írt — memoranduma alapján konferenciát tartottak, amelyen Heydrich előterjesztését elfogadva rögzítették, hogy a zsidók Európából való kitelepítésének ügye egyelőre megvalósíthatatlan, ráadásul szükség van a zsidó munkaerő foglalkoztatására. Így a zsidók Európán kívüli területre telepítésével meg kell várni a

háború győzelmes befejezését, és addig is, amíg ez bekövetkezik, a zsidókat — elsősorban a Főkormányzóságon belül létesített —munkatáborokba kell internálni, majd a háború befejeződése után nemzetközi tárgyalásokon kell dönteni a zsidók jövőjéről. E döntés következménye volt, hogy a korábbiakban szerepet játszó internáló táborok (Dachau, Belsen, Buchenwald, Sachsenhausen, Dora stb.) mellett előtérbe kerültek a lengyelországi táborok (Auschwitz, Treblinka, Belzec, Chelmno, Sobibor, ill. egyéb táborok: Mauthausen, Ravensbrück vagy pl. az észak-németországi Stutthof stb.) E tanácskozáson született a holokauszt-hívők által „végső megoldásnak” nevezett döntés, az ún. Endlösung. Erről szólván azonban sohasem említik, hogy ez az Endlösung a zsidók számára területi (territoriális) végső megoldást jelentett. (Németországban a nemzetiszocialista hatalomátvétel után kezdetben a zsidók és a németek egymástól való — országon, városon belüli — elkülönítése volt a fő cél. Ebből fejlődött ki egyes német politikusoknál az a törekvés, hogy a cionista erőkkel egyezkedve előmozdítsák a zsidók Palesztinába települését. Ennek lett az eredménye, hogy a hitleri Németország hivatalos szervei és a cionisták között együttműködés jött lére, pl. Németországban jónéhány kibuc-előképző tábor jött létre, igaz nem hosszú távon. Ui. megfontolva azt, hogy a zsidók Palesztinába telepítése éles konfliktust keltene zsidók és palesztinai arabok között, 1938-tól kezdve a németek a zsidók Madagaszkárra telepítését kezdték szorgalmazni. Minthogy Madagaszkár francia gyarmat volt, tárgyalni kezdtek e tekintetben a franciákkal, annál is inkább, mert ők is fontolóra vették a zsidóknak e gyarmatukra való telepítését. A háború kitörése után azonban e terv kútba esett, minthogy a tengerek a brit flotta ellenőrzése alatt maradtak. Mindamellett pl. Goebbels még 1943 tavaszán is dédelgette magában a „Madagaszkár-terv” majdani megvalósulását.) Egyébként ugyanígy ösztönözni kezdték a német nők egészségügyi-polgári foglalkozásba vételét is, bár a nők fegyveres szolgálatát a németek — akikben a háború idején a leginkább élt a nők iránti lovagiasság eszménye — ellenezték, nem úgy, mint a szovjetek vagy pl. a britek. Ráadásul a németek által birtokolt terület (s ezzel a rendelkezésre álló népesség) 1942 végétől szinte folyamatosan csökkent, s ez is szükségessé tette a zsidók bevonását a német termelő tevékenységbe. Kápók és kelet-európaiak a zsidók ellen Ami mármost a foglyok bántalmazását illeti: vajon valóban a német táborvezetés, egészségügyi és ellátó személyzet, munkavezetés, őrszemélyzet tagjairól mondták a tanúk, hogy ők voltak az igazán kegyetlenek, a szörnyű kínzások bűnösei? És pl. a táborokon kívül, pl. a keleti fronton is a Wehrmacht vagy a fegyveres SS tagjai voltak a verés, a kínzás, a brutalitás nagymesterei? Mert a visszaemlékezések szerint a tábori kínzások, szadizmus legfőbb elkövetői körében nem a Wehrmacht vagy a Waffen SS katonái szerepeltek a leggyakrabban, hanem a táborok zsidó rendőrei. S ha valaki a kápókat (jupókat) mentegetni próbálja, arra hivatkozva, hogy a tábori élet embertelen körülményei között csak a németek rendészeti kiszolgálása árán lehetett elviselni a megpróbáltatásokat, akkor jogos a kérdés: miért kellett a német kéréseket, parancsokat túlteljesítve „szadizni” a foglyokat, s mik voltak azok a borzalmas életkörülmények a tábori élet végső szakaszától eltekintve, amelyek között a foglyoknak tevékenykedniük kellett? S miért szól a keleti frontról tájékoztató számos visszaemlékezés arról, hogy a legkegyetlenebbek nem a németek voltak, hanem az ukránok, a románok stb.? Mint említettük: akadtak pl. a front mögött olyan német katonai egységek is, amelyek zsidókat mentettek meg antiszemita ukránok pogromjaitól. Német fellépés az orvlövész hadviselés ellen a keleti fronton

Természetesen a keleti fronton a nyugati frontoktól eltérően nem kis szerepet játszottak azok a szervezett fegyveres alakulatok (Einsatzkommandók), amelyek célja a hadi sikert követően az elfoglalt területek partizánmentesítése, ill. a partizánháború szervezésére hátra maradt komisszárok ártalmatlanná tétele volt, ami a civilizált hadviselés jellemzőiből éppoly logikusan következett, mint pl. a hadifoglyokra vonatkozó Genfi Egyezmény betartása. És a hitleri Németország ugyanúgy aláírta és betartotta ezt az egyezményt, mint a nyugati hatalmak, viszont a Szovjetunió ezt sem írta alá és persze nem is tartotta be. Ha most figyelmen kívül hagyjuk a német nagyvárosok említett angolszász bombázásának sajátosságait (és pl. azt is, hogy a célba vett 59 német nagyváros közül az angolszászok 46-ot elpusztítottak, és ennek során — a brit Baker szerint — 315-ször akkora bombaterhet zúdítottak Németországra, mint amekkora német bombateher sújtotta Angliát, miközben kb. 50-szer annyi német ember halt meg e bombázások során, mint amennyi brit lakos vált a német bombázások halálos áldozatává), akkor elmondható, hogy a nyugati hatalmak hadviselési módszerei és a háborúzás hitleri módszerei nagyjában-egészében véve hasonló képet mutattak (kivált a háború nyugat-európai kezdeti szakaszaiban, amikor is — pl. az angliai csatában — a győztes pilóták ismételt bevetésük során koszorút dobtak a tengerbe azon a helyen, ahol ellenfelüket a korábbiakban legyőzték). Ezzel ellentétben a szovjet hadviselés, legalább is a fejvesztettség első időszakát követően a civilizáció előtti korokéira emlékeztető barbár, sőt vad bolsevista háborúzás volt, s a német hadviselésnek erre a helyzetre kellett reagálnia. A szovjet-német háború első pillanatától kezdve pl. előre megszervezett kemény partizántevékenység folyt a front hátában, s ennek során kb. ötször annyi német katona (kb. 500 000) veszítette életét, mint ahány partizánt, ill. partizánirányító komisszárt a megtorló német hadsereg a normális hadijog alapján kivégzett (kb. százezret és köztük néhány tízezer zsidót). A németeket rágalmazók szerint az Einsatzgruppék által kivégzett szovjet zsidók összlétszáma kb. 1 millió főre rúgott, ami akár 30- vagy 50-szeres túlzásnak tekinthető. A szervezett orvlövész hadviselésnek a szovjet falvak lakossága egyébként kényszerhelyzetében behódolt. Ti. akiről kiderült, hogy nem támogatja a partizánokat, életével, esetleg családja bűnhődésével is fizetett. Élet a koncentrációs táborban. Példa: Auschwitz A táborokban az élet nem volt könnyű. Kétségtelenül barakkokban (vagy ún. kunyhókban) kellett lakni, meglehetős zsúfoltságban, de a barakkokban volt WC, mosdókagyló, zuhanyzó és tűzhely is. Esetenként szűkös élelmiszerellátással kellett olykor igen nehéz fizikai munkát végezni (a Nemzetközi Vöröskereszt jelentése szerint 1943-44-ben a rabok napi 2750 kalória fejadagot kaptak), viszont lehetett tisztálkodni, szabadidős tevékenységet végezni, pl. zenélni, testmozgást végezni vagy pl. Auschwitz I-ben úszómedencében felfrissülni, sőt, bordélyházat (!) is látogatni — s mint említettük — egészségügyi szolgáltatásban (állandó orvosi ellátásban) is részesülni. A súlyosabb betegeket kórházba szállították, és minden internált kaphatott élelmiszer-, gyógyszer- és ruházati csomagot, a Vöröskereszt pl. összesen 1,1 millió (átlagosan kb. 4 kg-os) csomagot küldött a zsidóknak. S ha e táborok nem is voltak egyformák (a keleti táborokban az élet kétségtelenül nehezebb volt, mint pl. Theresienstadtban, ahol az érdemdús zsidók gyakorlatilag önkormányzatban élhettek, sőt pl. Auschwitz I-ben is lényegesen jobb volt az internáltak helyzete, mint pl. Birkenauban, vagyis Auschwitz II-ben vagy Raisko-ban, vagyis Auschwitz III-ban), de vegyük figyelembe azt is, hogy a táborok zsidó népességére ugyanazok a szabályok vonatkoztak, mint a nemzsidó foglyokra. Auschwitz volt a legnagyobb és legfontosabb ipari koncentrációs tábor. A hadiipar egyik bástyájának szerveződött. Itt műszenet gyártó üzem, Buna műgumigyár, mezőgazdasági kutatóállomás, a műgumi alapanyagául szolgáló „kokszagíz” ültetvények, ill. Krupps fegyvergyár működtek. Ez a helység óriási iparteleppé, terjedelmes hadiipari központtá vált. (Természetesen más koncentrációs táborokban is megindult az iparosítás. Így pl. Bergen-Belsenben működött egy Buna gumigyár, Ravensbrückben Siemens-üzem stb.)

Auschwitzban 1940. jan.-tól 1945. jan.-ig 363 000 internáltat regisztráltak. Állítólag precíz németek sok foglyot nem regisztráltak, erre a vádra azonban soha senki nem szolgáltatott bizonyítékot s így ennek ez állításnak a súlya kb. akkora, mint pl. annak a „tanúvallomásnak”, amely szerint egyedül Auschwitz II-ben 4 millió zsidót öltek meg. 1944 szeptemberében a Nemzetközi Vöröskereszt meglátogatta Auschwitzot, de Auschwitzban az internáltak egyénileg is fogadhattak látogatót. A városban ezen az őszön 200 000 ember élt. Közülük a későbbiekben sokan meghaltak, persze korántsem csupán a zsidók vagy akár csupán a foglyok. A vég: munkatáborokból haláltáborok Körmendy Zsuzsanna szerint a holokauszt tagadói azt állítják, hogy e táborok munkatáborok voltak, nem haláltáborok. A kérdés az, hogy mit értsünk a haláltábor fogalmán? Azt a tábort, ahol emberek meghalnak? Nyilván nem, hiszen emberek élete mindenütt befejeződhet. Azt a tábort, ahol sokan halnak meg? Nyilván nem, hiszen sokan halnak meg pl. a kórházakban. S ha azért halnak meg sokan pl. a kórházakban, mert egy adott helyen járvány ütötte fel a fejét? Akkor a szóban forgó tábort már valóban lehetne haláltábornak nevezni, azonban tudni való, hogy a holokauszt-állítások megfogalmazói nem a járványokban látják a német koncentrációs táborokban bekövetkező sok haláleset okát, hanem abban, hogy úgymond „e táborokba azért vitték a zsidókat, hogy ott elpusztítsák őket”. A hivatalos történetírás szerint a Berlin melletti Wannsee-ben 1942 januárjában (az ún. Endlösungra vonatkozóan) hozott döntést követően a német irányítású és működtetésű koncentrációs táborokban 1944 szeptemberéig folyt a zsidók kivégzése. Miután azonban ez az állítás hamis, a szóban forgó táborokat csak az esetben célszerű haláltáboroknak nevezni, ha e szó közlésével arra is kitérünk, hogy a „haláltábor” kifejezést ezúttal abban az értelemben használjuk, hogy olyan hely, ahol sokan halnak meg, de nem erőszak áldozataként, hanem a tábori életfeltételek rendkívüli romlása, ill. tömeges megbetegedések folytán. Ugyanakkor tény, hogy a zsúfoltság, a tisztálkodás hiánya és a silány táplálkozás következtében már 1942-ben tífuszjárvány ütötte fel a fejét több keleti táborban is (Hans Franknak, a lengyel Főkormányzóság kormányzójának a zsidók elfogyására vonatkozó megjegyzése is e tífuszra vezethető vissza). Megfelelő ellenintézkedésekkel azonban a német vezetés megállította a tífusz tovaterjedését, és e járvány csak 1944 végén és 1945 elején jelentkezett újból, akkor már összefüggésben a hadi helyzet romlásával. Az angolszász légi terror 1945-re megbénította a német szállítási és hírközlési rendszert. A táborokat ellátó rendszerek nem tudták teljesíteni feladataikat. A városok bombázása nyomán Németország-szerte éhínség, járványos megbetegedések ütötték fel fejüket, és a higiénia, a kórházi ellátás szintje drámai módon hanyatlott. Kitört a tífusz, Aligha meglepő, hogy az internáló táborokban e bajok fokozottan jelentkeztek. Az ÉszaknyugatNémetországban található belseni táborban pl. erre az időpontra a korábbi normálisnak mondható (és az Auschwitz I.-re jellemzőt is felülmúló, pl. a foglyoknak erdős vidéken, jó levegőt és bőséges főtt kosztot biztosító) helyzet igen rossz irányban megváltozott: a folyamatossá váló angolszász bombázások egyre erőteljesebben akadályozták az élelmiszer- és gyógyszerszállítmányok megérkezését, aminek folytán az élelmiszer-, víz- és gyógyszerellátás elégtelenné vált, miközben elhibázott központi parancsra a keleti munkatáborokból a belseni táborba kellett a rabok nagy részét szállítani. Az éhezést így túlzsúfoltság egészítette ki. Ennek lett eredménye a korábban pár ezres internált-létszámmal működő, de a háború utolsó hónapjaiban kb. 50 000 főre zsúfolódó táborban a sok járványos megbetegedés, haláleset, valamint a rend általános felbomlása. Hasonló volt a helyzet Buchenwaldban és más táborokban is. A németekkel együtt menekülnek a zsidók az oroszok elől Körmendy Zsuzsanna is megtehette volna, hogy elolvassa Kertész Imre Sorstalanság c. munkáját, mégpedig értőn, a sorok között is olvasva. Miért kellett a zsidó fiút kórházban gyógyítani, miért

kellett Otto Frankot (Anna Frank édesapját, akiről Robert Faurisson professzor azt írja, hogy valójában ő írta Anna Frank naplóját vagy annak golyóstollal írt nagy részét) vagy Heller Ágnes édesapját és számtalan más zsidó embert a koncentrációs táborok egészségügyi intézményeiben gyógyítani, ha egyszer a hitleri rendszer célja a zsidók kiirtása volt? Miért a kórházba viszik a beteg zsidót, miért nem a gázkamrába, ha egyébként ott több millió zsidót ölnek meg? De főként: miért menekülnek a zsidó foglyok Auschwitz-ból és a többi keleti koncentrációs táborból a német őrszemélyzettel, orvosokkal, ápolónőkkel együtt a közeledő szovjet haderő elől, de oly mennyiségben, hogy a „felszabadítókat” leginkább már csak a járóképtelenek fogadják. Egyes becslések szerint a németek a lengyel Főkormányzóságból 1945 jan.-ban összesen 800 000, ezen belül Auschwitzból is több tízezer internáltat evakuáltak az oroszok elől a nyugat-németországi táborok valamelyikébe, s az evakuáltak legalább fele zsidó volt. Nem volt hitleri (himmleri stb.) parancs a zsidók kiirtására A holokauszt-dogma sok-sok állításának középponti magva az a kijelentés, hogy Hitler (ill. a hitleri Németország) meg akarta semmisíteni a zsidó lakosságot, függetlenül attól, hogy a szóban forgó zsidók mely országban laknak. Keresték is hosszú időn át e dogma elkötelezett hívei a zsidók kiirtását elrendelő hitleri parancsot, annál is inkább, mert a Führer minden parancsát írásban adta meg. A sok Führerbefehl között azonban semmi ilyen utasításra nem akadtak. Márpedig ilyen parancs nélkül az egész holokauszt-tan meginog, hiszen a zsidók testi-lelki bántalmazásának, meggyilkolásának megannyi esete sem teszi a zsidók szenvedéstörténetét egy egészen különleges, a valós történelmen kívül, a metafizikai régióban lezajló eseménysorrá e vezéri parancs nélkül. Heller Ágnes szerint Hitlerben maga az abszolút Gonosz öltött testet, és a németek világháborús tevékenysége mindenekelőtt a zsidók központilag szervezett, rendszeres és iparszerű meggyilkolását célozta, „amit az is bizonyít — mondja Heller A bicikliző majom c. interjúkötetében — hogy a nácik a legnagyobb háborús szükség idején is e genocídiumnak szentelték erőfeszítéseiket, pl. a német frontharcosoknak az 1944. tavaszi vasúti szállítás iránti igényeit is mellőzték, csak azért, hogy legyen elegendő vasúti szállító kapacitás a magyarországi zsidók Auschwitzba történő deportálásához”. Heller szerint a nácizmusnak a választott nép iránti metafizikai gonoszságához képest a sztálini zsarnokság bűnei, akármilyen méretűek is voltak, a történelem sötét oldalához tartoztak, tehát történelmi bűnök voltak. Más minőséget képviseltek, mint a valós történelemből a szinte vallásos zsidógyűlöletbe lépő hitlerizmus. E megkülönböztetés — rejtett — megokolása szerint a világ népeinek magukévá kell tenniük a holokausztról szóló tanítást, mert enélkül a zsidó világuralom megvalósíthatatlan. A holokauszt-tan ugyan enélkül is erősíti a zsidó faji öntudatot, de ahhoz, hogy a világ népei alávessék magukat a zsidó világkirályság eszményének, e népeknek a zsidókban kell felfedezniük a krisztusi szenvedéstörténet népét. A zsidók necsak intelligenciájukkal, alkotóképességükkel, kommunikációs és más karizmáikkal tűnjenek ki, de különleges szenvedésükkel is, ami olyanná teszi őket, amilyennek a keresztények a „krisztusi nép” fogalmát elgondolják. Itt a Golgota a zsidók bevagonírozásaként, Jézus kereszthalála pedig a gázkamrákban végrehajtott tömeggyilkosságként kap értelmet. Aligha véletlen tehát, hogy a „választott népet” érő holokausztra vonatkozó tanítás hatásosabb a keresztény népek körében, mint pl. a buddhizmus vagy az iszlám híveinek soraiban. Ugyanakkor a világi zsidóság e tekintetben nem kis hibát követett el, amikor a médiát, az iskolát stb. éppen a keresztény világnézet megsemmisítésére használta. Nem véletlen: azt követően, hogy a liberális elit felismerte a zsidók korábbi kereszténypolitikájának gyenge hatékonyságát, a vallásos zsidóknak az a korábban lekezelt, háttérbe szorított típusa, amely a keresztényekkel való együttműködés szükségességét tartotta helyesnek és az ún. zsidó-keresztény kultúrának a szószólója volt, most egyre nagyobb szerepet kap, miközben a harcias, a kereszténységet gyalázó világi zsidóknak visszavonulót kell fújniuk. Miután kiderült, hogy nincs hitleri írásos parancs a zsidók kiirtására, mi sem természetesebb, minthogy a zsidó érdekek szolgálatában álló történészek arról kezdtek értekezni, hogy a hitleri

parancs — mintegy kivételesen — szóban hangzott el. Eszerint Hitler szóbeli parancsot adott Himmlernek, Göringnek vagy Heydrich-nek, akik azután e parancsot a maguk vonalán érvényesíteni igyekeztek. Az írásos parancsokhoz igazodó német hatósági szerveknek azonban Himmler stb. sem adott írásbeli parancsot. A jelek szerint nincs olyan dokumentum, amely azt bizonyítaná, hogy a németeknek szándékukban állt volna a zsidók tervszerű meggyilkolása, vagy hogy ilyesmit véghez vittek volna bármekkora körben is. A holokauszt-tan hívei jelentéktelen részletekbe kapaszkodnak (Goebbels egyik álmodozó naplóbejegyzésébe, Hans Frank említett gondolatába, átértelmezve azt, Himmler 1943-as poseni beszédébe, amit meghamisítottak vagy éppen a Wannsee-i konferencia hamisított jegyzőkönyvébe) — és valódi bizonyítékra sehol semmi utalás, sehol nincs arra adat, hogy a németek ki akarták volna irtani a zsidókat. Ezt a rágalmazást-vádaskodást tudományos szempontból a leghitelesebben David Irving cáfolta meg. Irving azon kevés történészek egyike, akik történeti kutatásaik során a valódi-eredeti dokumentumokra, az ilyen dokumentumok ismereteire és a dokumentumok szerzőinek szándékaira támaszkodva fogalmazzák meg véleményüket, nem törődve a mérhetetlen mennyiségű szekunder és tercier irodalommal. Irving Hitler háború előtti és alatti életének percre pontos felidézése során arra a meglepő következtetésre jutott, hogy — idézem őt — „..én, a szerző, aki Hitler életrajzát elsődleges forrásból merítettem, semmit sem tudok a holocaustról. Nem találtam olyan dokumentumot, ami bármilyen kapcsolatot mutatott volna Adolf Hitler és a holocaust között, .. nem volt semmiféle dokumentum, ami azt mutatta volna, hogy a holocaust valaha is végbement.” (Id. Lenski, Id. mű. p. 410.) A szavak nem azt jelentik, amit mondanak A zsidóság internálásával, munkatáborokba szervezésével kapcsolatban természetesen bőven akadt dokumentum. Sok „holokauszt-szakértő” így azt találta ki, hogy e dokumentumokban bizonyos szavak metaforaként voltak használatosak, vagyis nem azt jelentették, amit mondtak. Amikor pl. Göringnek Heydrich-hez írt memorandumában a zsidókérdés kivándorlással vagy evakuálással történő végső megoldásáról van szó, akkor e szavak valójában a zsidók meggyilkolásáról szólnak. Így pl. a „keleti munkaszolgálat” kifejezés is ezt jelentette a németek számára. Mindenesetre közismert, hogy a szavak és mondatok nemcsak arra jók, hogy segítségükkel másokat a tényekről tájékoztassunk, de arra is, hogy segítségükkel eltakarjuk mondandónkat (a nyílt hazugság és a hazugságot elrejtő semmitmondás eseteiben). Schopenhauer szerint pedig a zsidóság a hazugság nagymestere. Ki mint él, úgy ítél, vagyis a hazudozók is önmagukból indulnak ki. Hazudozás, fedőszavak, fedőnevek nélkül már el sem tudják képzelni az életet. Miután sem Hitlertől nem lelhető fel parancs a zsidók kiirtására vonatkozólag, és Himmlertől sem került elő parancs a zsidók kiirtására vagy a szlávok 30 milliós megtizedelésére, de olyan — 1944. őszi — parancs sem, amely a zsidók kivégzésének leállítását rendelte volna el, a történészek egy része (pl. Raul Hilberg) a „holokausztra” azt a magyarázatot adta, hogy Németországban a különböző náci tevékenységekben, pl. a zsidók megsemmisítésének kivitelezésében „hihetetlenül egységes gondolkodás, egyetértés és egy hatalmas bürokrácia részéről gyakorolt gondolatolvasás volt jelen”. Ehhez a koncepcióhoz már kommentár sem kell, mint ahogyan ahhoz a vélekedéshez sem, hogy Hitler és legtöbb munkatársa ugyan valóban nem akarta a zsidók elpusztítását, azonban dr. Goebbels igenis akarta. Ugyanennyire minden kommentár felesleges ahhoz a holokausztmagyarázathoz, hogy a szóban forgó egységes gondolkodás és bürokratikus cselekvés kialakulását az indította el, hogy Hitler „alvezéreinek” a zsidóság kiirtását célzó javaslatára rábólintott. A hitleri parancstól így jutottak el a holokauszt-dogma hívei a hitleri „bólintáshoz”. Mindenesetre ebben a helyzetben az értelmesebb emberek azt a kérdést is felteszik, hogy ha Hitler valóban ki akarta irtani a zsidókat, akkor miért engedte, hogy a Német Birodalomból (ide értve az 1938-39-ben a Birodalomba integrált területeket is) 1941 őszéig összességében sok százezer

(szerintünk: kb. 1 000 000) zsidó emigráljon? Állandóság és változás a holokauszt-tanban Ennek ellenére a legtöbb holokauszt-tan hitelességét, mindenekelőtt a három alapvető állítás igazságát a holocaust-hívő történészek ma is vallják (1. Hitler és hívei a zsidóságot fizikailag megkívánták semmisíteni, 2. tevékenységükkel több millió zsidót, összességében 6 milliót meg is semmisítettek, mégpedig 3. döntően az ún. gázkamra módszerével). Ugyanakkor e téren a sokszor vad kezdeti állításokra ma már nem hivatkoznak. Ma már csak az ún. keleti táborok egy részéről mondják, hogy haláltáborok voltak (egyre többen vannak olyanok, akik szerint a szovjet megszállás alá került táborokat a szovjetek lengyel közreműködéssel átalakították, ennek ellensúlyozására a holokauszt-hívő történészek és politikusok arra hivatkoznak, hogy az átalakítások csak a turisztikai igényeket igyekeztek kielégíteni). Az Eichmann-perben a hat milliós számot sem az ügyészek, sem a bírák nem említették, a nyilvánvalóan abszurd rágalmakat is kiiktatták a tanúságtételek tárházából, így pl. a magyarországi zsidónő, Lengyel Olga ostoba meséjét, aki szerint Auschwitzban naponta kereken 24 000 holttestet égettek el a kemencékben vagy az ún. halálgödrökben. Eszerint 1942. márc. és 1944. okt. között 21 000 000 halottat kellett volna eltakarítani, ami hat vagy közel hat millióval több volt a világ zsidóságának összlétszámánál! A nürnbergi perben még bizonyítéknak tekintett „tanúvallomások” (pl. írásos, eskű alatt tett vallomások) nagy részét is időközben ejtették: ma már senki nem beszél az egyébként csonttá és bőrré soványodott zsidók zsírjából készített szappanról, Elsa Koch zsidó bőrből készült lámpaernyőjéről, és egyre kevesebbet lehet látni a zsidókról lehúzott cipőket, a halomba rakott zsidó műfogakat vagy a hosszú évtizedeken át rendszeresen bemutatott olyan holokauszt-jelképeket, mint a zsidókat a „haláltáborba” szállító vasúti kocsik egyik ablakán kitekintő fiatal lányfej, az idős zsidóasszonyon ostorral végigvágó német katona vagy az a jelenet, amikor bulldózerrel takarítják el a zsidónak sugallt egymásra dobált ruhátlan holttesteket. Rengeteg fénykép készült a táborokban, és a csonttá és bőrré soványodott emberek és holttestek fényképei valóban megrázóak. Azonban közülük nagyon sok volt a hamisított fénykép. Udo Valenty kimutatta, hogy a fényképek nagy részét hamisították. A legegyszerűbb eset az volt, hogy csupán a kép aláírását változtatták meg (pl. ugyanarról a helyszínről több kép is szól, azonban mindegyik helyen más aláírással. Sok fénykép esetében megváltoztatták a hajviseletet, a lefényképezett személyek testtartását. Sok fényképszerű dokumentumot rajzolással készítettek. Sok atrocitásfénykép szovjet eredetű, de olyan fényképek is vannak, amelyek önmagukban véve semmit sem bizonyítanak. Egy halom szemüvegről készített felvételt egy szemüveggyárban is elkészíthettek. Kb. 10 évvel ezelőtt a Magyar Nemzet hírül adta, hogy Ungváry Krisztián a háborús archívumból kb. 600 (vagy 800) fénykép hitelességét vizsgálta, s úgy találta, hogy a felvételek kb. felén hamis volt az aláírás. Az egyik korabeli felvételen pl. a hullákból rakott hasábot úgy mutatták be, mint a buchenwaldi rabok holttesteinek egy csoportját. Pedig e halottak az említett drezdai légitámadás áldozatai voltak, akiket azután a németek heteken át égettek el. De sok más fénykép is szövetséges légi támadások áldozatait mutatja be. A hamisítások egy része fotomontázs volt, az egyiken pl. meztelen internáltakról készült fényképhez halomban heverő hullák fényképét montírozták hozzá. A gázkamrákról A már említett zsidó történész, Reitlinger szerint a zsidóság lemészárlásának terve 1941 nyarán, a Szovjetunió megtámadását követően fogant. Mások szerint később, és ennek kapcsán az a feltételezés vált e történészek meggyőződésévé, hogy a zsidók keletre szállítása azonnali (a táborba érkezésüket követően rögtön véghezvitt) meggyilkolásukhoz vezetett. (A nürnbergi és a hasonló perekben eskű alatt valló tanúk érkező szállítmányokat láttak, gázkamrákról, ill. gázkamrákban történő kivégzésekről hallottak, krematóriumot is láttak, de

gázkamrát nem látott egyikük sem. Akik tehát gázkamrákról beszéltek, ezt hallomásra hivatkozva tették. Soha senki nem látott gázkamrát működni. Állítólag a raboknak kellett a hullákat a gázkamrákból a kemencékbe szállítaniuk. De nem akadt olyan zsidó, aki a gázkamrákban elpusztított zsidóhullák eltakarításában tettlegesen közreműködött volna. A Nemzetközi Vöröskereszt jelentésében nem szerepelnek gázkamrák. A dachaui gázkamráról szóló adatközlést a tények gyorsan megcáfolták. A dachaui krematórium egykályhás kisteljesítményű berendezés volt. Amikor a München elleni 1944. szeptemberi légitámadások során 30 000-en meghaltak, Faulhaber müncheni érsek arra kérte a hatóságokat, hogy a járvány megelőzése érdekében a halottakat hamvasszák el a dachaui krematóriumban. Ekkor azonban kiderült, hogy ez a krematórium e célra alkalmatlan. Hasonlóan több koncentrációs táborban is kénytelenek voltak a halottak egy részét ún. halottas gödrökbe temetni. Rassinier francia professzort, mint ellenállót a németek letartóztatták és a buchenwaldi táborba vitték. Elég hosszú időt töltött a táborban ahhoz, hogy tábori élményeit megírja. Tulajdonképpen őt tekinthetjük a revizionista történetírás atyjának. Megállapítása szerint Buchenwaldban nem voltak gázkamrák. Ugyanerre a következtetésre jutott Mark Weber is, aki kutatásának eredményeit Buchenwald: Legenda és valóság c. könyvében ismertette. Megállapításai szerint Buchenwaldban összesen 239 000 ember fordult meg. E tábor meglehetősen átmeneti hely volt. Kezdetben egy pár ezres táborként működött, de még 1943-ban sem volt több mint 12 000 lakója. A háború végére azonban 80 000-es agyonzsúfolt táborrá vált, ennek minden súlyos következményével.) Fred Leuchter amerikai gázkamra-tervező mérnök és Roth, J., anyagok kémiai analízisével foglalkozó kutatóintézeti igazgató, a védelem részéről a torontói második Zündel-per tanúi, vallomásukban elmondták, hogy az auchwitzi, a birkenaui és a majdaneki táborban vizsgálatot végeztek a szóban forgó gázkamrák tárgykörében. Mintákat mutattak be a gázkamrák falából és padlózatából. E minták oly parányi cianid nyomot mutattak ki, amelyhez képest a birkenaui ruha- és fehérnemű-fertőtlenítő kamrában található cianid nyomok 1000-szeres mértékben voltak találhatók. Leuchter szerint a vizsgált három táborban az ún. gázkamrák szerkezete — a szellőzőrendszer, a kémények és a szigetelés hiánya miatt — alkalmatlan volt emberek kivégzésére, és egy ilyen megsemmisítési kísérlet során életveszélyes fenyegetést jelentett volna a kivégző osztagok, őrség stb. számára is. Az elmondottak számos rágalom alól kihúzták a talajt, így pl. azon állítás alól is, hogy a varsói zsidó felkelés után elfogott ellenállókat pl. Majdanekben elgázosították. Hasonlóan alaptalanoknak tekinthetők az ún. gázteherautókkal végzett tömeggyilkossággal kapcsolatos feltételezések is. Pár évvel az 1988-as második torontói Zündel-per után az Ausztriai Mérnök Kamara elnöke, az ún. Lüftljelentés szerzője vizsgálat tárgyává tette az auschwitzi és a majdaneki „gátkamrákat”. Tapasztalatai megerősítették a 2. Zündel-perben a védelem tanújának, Fred Leuchter amerikai gázkamra-tervező mérnöknek a vallomását. Vizsgálatának további eredménye: a gázkamrákról szóló történetek titkának nyitja a Zyklon B-ben keresendő. A Krakkói Törvényszék Jogtudományi Intézete 1990-es jelentésében ugyancsak megerősítette Leuchter beszámolóját az auschwitzi gázkamrákról. További revizionista kutatók, akik jelentős szerepet vállalnak az auschwitzi és a birkenaui „gázkamrák” vizsgálatában: Germar Rudolf, Jürgen Graf és Carlo Mattogno. Messze a jogállami eljárástól a nürnbergi perben Említsük meg, hogy a holokauszt (korábban vészkorszaknak nevezett) bizonyítékainak hitelességét német hadifoglyok (pl. SS-tisztek) vallomásaival is alátámasztani igyekeztek. Néhány olyan vallomáson kívül, amelyet a szövetségesek által beszervezett tisztek vélhetően önként vagy egyesek vádalkuval tettek, a legtöbb vallomást a német foglyokból testi-lelki kínvallatással csikarták ki. A verés, rugdosás, a nemi szervek bántalmazása, kikötés, vizelettel, széklettel való aljas megalázások módszerei teljesen általánosak voltak. Éheztetés, körömletépés egészítették ki a testi kínzásokat, és álpapok szereplésére támaszkodó szellemi átverések vagy a családtagok élelmiszerjegyének

bevonásával való fenyegetések is szerepeltek a kínvallatás eszközeinek palettáján. A ronccsá vert meggyötört emberek készek voltak bármit bevallani, amit az ügyészség követelt tőlük. Mint Faurisson mondta az 1985-ös (első) Zündel-perben: „Nem csoda, hogy egy náci tiszt bármit bevall, amit fogvatartói követelnek tőle, ha az alternatíva az, hogy feleségét és gyermekeit Oroszországba deportálják (amivel gyakran fenyegették őket). (Lenski, Id. mű p.32.) A kikényszerített vallomások jellegzetes példái közé tartozik az a kijelentés, hogy a keleti fronton bevetett négy akciócsoport feladata a zsidók kiirtása volt, és e csoportok kereken egy millió zsidót öltek meg. De maga az egész nürnbergi per messze volt attól, hogy jogállami aktusnak lehessen tekinteni. Pl. (egyes ritka kivételektől eltekintve) nem engedték, hogy a védelem keresztkérdéseket tegyen fel a vád tanúinak. A liberális amerikai nyomozók, ügyészek semmivel sem voltak emberibbek, mint a bolsevista szovjet apparátus emberei. A II. világháború megindításának nyugati meséjét pl. az amerikaiak dolgozták ki, amikor az 1939. aug. 31-i történéseket egy Naujocks nevű SS-tisztnek, mint koronatanúnak a meséjével „bizonyították”, majd az illetőt megszöktették egy szigorúan őrzött börtönből, és úgy eltűntették, hogy az illetőnek nyoma sem maradt. (Ld. Shirer: A harmadik birodalom tündöklése és bukása, az egyik lábjegyzetben említve.) Az amerikaiak magatartását érthetővé teszi, hogy az USA-ban az Államügyészi Hivatal munkatársainak 60 %-a olyan zsidó volt, aki a hitleri hatalomátvétel után elhagyta Németországot. (Ugyanakkor a szovjet magatartás kevésbé volt konspiratív és kevésbé törekedett színházias előadásra, ami a jaltai egyezménynek köszönhető.) Az európai zsidóság háborús vesztesége Előzetes megjegyzés Gyakran hallható, hogy a számszerű adatok pontatlanok, s ezen nem is lehet változtatni. Következésképpen nincs értelme a különböző történészek között vívott számháborúknak, az ilyen számszerűsítésekkel való foglalkozás haszontalan dolog. Különben is egy halott is sok halott. Így értelmetlen az európai (pl. a magyarországi) zsidóság veszteségeinek (pl. halálos veszteségeinek) számszerűsítése. Ez az érvelés természetesen elfogadhatatlan. Mert igaz ugyan, hogy a mind az emberéletben, mind az anyagiakban bekövetkezett veszteségek felmérése sok esetben pontatlan, de a hozzávetőlegesen elfogadható adatok általában meghatározhatók, és így pl. a különböző forrásokból adódó nagyságrendi vagy azt megközelítő különbségek kiszűrhetők. Mindez vonatkozik az európai (vagy éppen a magyarországi) zsidóság veszteségeire is. Mindamellett éppen a zsidóság vonatkozásában a számszerűen pontos meghatározás szinte lehetetlen. Ennek egyik oka a zsidóság rendkívüli mozgékonysága, amely a legújabb korban főleg egy határozott keletről nyugati irányban zajló áramlásban, valamint a zsidók ugyancsak határozott és gyors társadalmi emelkedésében, pénzügyi és véleményhatalmuk növelésében nyilvánul meg. A másik ok (amely olyankor szokott előfordulni, amikor valamely egyén, család, nép a maga környezetében ellenséget lát, de ezt befolyásának növelése érdekében eltitkolja) abban rejlik, hogy a judeokrácia szolgálatában állók a zsidókra vonatkozó adatokat meghamisítják. E két ok azzal is kapcsolatos, hogy a zsidóság — Szálasi meghatározásával — nem honképes és talajgyökeres népcsoport, más szóval nem kötődik a röghöz (nem paraszti gyökerű), és nem is tud meggyökeresedni (sem foglalkozása, fizikai életmódja, sem hagyományai, kultúrája folytán). Történelme folyamán nem volt sem államalkotó, sem nomád nép, hanem — Hitler és többek megállapítása szerint — egy élősködő népcsoportként tapadt a „gazdanépre”. Valószínűleg az egyetlen „nemzetközi nép”, mindazonáltal nemzeti jellege és céljai is vannak, amelyek — főként a világháborúval összefüggésben — két ágon is jelentkeznek (s ez is azt bizonyítja, hogy a zsidóság az emberiség legvéresebb háborújának egyetlen igazi nyertese, amelynek befolyása a háború után a háború előttinek a sokszorosára növekedett, mégpedig nagy mértékben a holokauszt dogmája, ill. az ide tartozó hazugságok, „csúsztatások” következtében). A nemzeti törekvések két ága: 1. a zsidóság mint globalista nemzet világviszonylatban érvényesíteni kívánja akaratát mind a pénzügyek, mind a

közvélekedés területén és 2. mint cionista nemzet Izrael létrehozásával bizonyította államalkotó képességét, ill. nemzetközi viszonylatban érvényesíteni kívánja politikai uralmát, közjogi befolyását. „Magyarország ma zsidó hódoltsági terület” — mondta küldetéses olimpiai bajnokunk, a magyar fajfenntartás ikonja, Balczó András. E megállapítás igazságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a hazugság, amely szerint „a nyilasok a zsidókat belelőtték a Dunába”, valamint az a tény is, hogy ennek cáfolatára még a mai liberális magyar honban sem adnak lehetőséget, bár már az ilyen cáfolatkísérletek súlyosságát enyhébben ítélik meg, mint egykor, a kommunista diktatúra éveiben. Semmiképpen nem elfogadható pl. az, hogy ezzel kapcsolatban az iskolai oktatás során vagy a médiában folyamatosan olyan számadatokat közölnek, amelyek között egy nagyságrendi különbség is van. Ungváry Krisztián pl. a Budapest ostroma c. könyvében 1500 áldozatról tud. Horváth Balázs, néhai MDF-es politikus egy beszédében 3000 halottat említett, Schiffer János volt fővárosi képviselő 7000 zsidó halottról beszélt, Kuncze Gábor pedig több mint 10 000 áldozatról szólt. Ungváry Krisztián megemlíti ugyan a mentőszolgálati, rendőrségi feljegyzések adatait, de azok alapján a szóban forgó halottak száma még a 20-at sem érhette el. Arról nem is beszélve, hogy az egyáltalán nem tömegméretekben előforduló zsidóellenes atrocitásokat Szálasi (vagy pl. Kovarcz Emil is) keményen elítélte. Mindenesetre a hungarista hatalomátvétel után is érvényesült hazánkban a törvényuralom, ill. annak az ország védelmével kapcsolatos speciális formája, az ún. hadijog (rendkívüli állapot, rögtönítélkezés, rendeleti kormányzás a törvényalkotás mellett stb.). Nyilas rémuralomról tehát senki nem szólhat, természetesen a zsidók sem, arról azonban igen, hogy mind a nagy gettó, mind a nemzetközi gettó (az ún. védett házak) intézményét Szálasi éppen azért szervezte (szerveztette meg pl. egy Szalai Pál nevű hungaristával), hogy megvalósuljon a zsidók és a nem-zsidók elkülönítése. Ez egyébként növelte a zsidók védettségét, ha nem is a tífusszal, de a fegyveres harcokkal szemben. Minden okom meglenne arra, hogy gúnnyal szóljak a történész Karsai László új keletű pálfordulásáról, de nem teszem. A történész elismeri, hogy korábban tévedett Szálasi zsidópolitikáját illetően, dicső emlékű Nemzetvezetőnk „a rá nehezedő nagy német nyomás ellenére” meg tudta kímélni a budapesti zsidóság döntő hányadát a német koncentrációs táborokba való deportáltatásuktól (a fővárosban a nagy gettóban 60—70 000, a védett házakban 30—35 000 és bujkálva is több tízezer zsidó maradt életben Budapesten), miközben a felderített zsidóellenes atrocitások felelőseit a hungarista kormányszervek felelősségre vonták, pl. a Maros u-i vérengzés elkövetőit is őrizetbe vették. Így pl. elhangzott Karsai részéről, hogy Kun pátert a „nyilas” hatóságok tartóztatták le először. A gettók lakóinak élelmezéséről a zsidó vagyonból gondoskodtak. „A nyilasoknak — mondja Karsai — összesen kb. 10 000 zsidó esett áldozatul, miközben 1944. máj. 15. — júl. 9. között egyetlen napon deportáltak ennyi magyarországi zsidót a haláltáborba”. Az persze elfogadhatatlan, hogy Auschwitz „megsemmisítő tábor” lett volna, hiszen a németek ugyanazért vitték (vitették) a zsidókat koncentrációs táboraikba, amiért viszont a hungaristák, akik szerint a zsidó munkaerőre Magyarországon van szükség, ezt ellenezték. Ahhoz, hogy meg lehessen állapítani a zsidóság veszteségének nagyságát s azon belül is az ún. holokausztra visszavezethető veszteséget, mindenekelőtt arra kell fényt deríteni, hogy hány zsidó került német megszállás, ill. a németekkel szövetséges azon államok uralma alá, amelyek eleget tettek a zsidók — német internáló táborokba történő — deportálására vonatkozó német igényeknek. Nézzük tehát a statisztikai adatokat! Hány zsidó került hitlerista uralom alá? Amikor hitlerista uralom alá került zsidókról szólunk, akkor nemcsak a német birodalmi fennhatóság vagy a német katonai megszállás alá került zsidókra gondolunk, de azokra is, akik a németekkel szövetséges országokban éltek, és onnan kerültek közvetlenül hitlerista uralom alá, pl. német

koncentrációs táborba. Ugyanakkor ennek az írásnak — mint említettük — nem témái a nem németek által elkövetett atrocitások. Ennek az írásnak tehát nem tartoznak a témakörébe pl. az ukrán zsidóellenes atrocitások vagy a romániai pogromok, viszont e körbe tartoznak a német koncentrációs táborokba került magyarországi zsidók. Kiindulópontként adódnak a világ zsidóságának összlétszámára vonatkozó adatok. Ezek az adatok — mint általában minden adatsor — egy meghatározott időpontra vonatkoznak. Ráadásul a szóban forgó adatok legnagyobb részt becslések. Mint ilyenek csupán többé-kevésbé megbízhatóak, vagyis többé-kevésbé megbízhatatlanok is. A Tolnai Világlexikon vonatkozó 1930-as kötete, amely kifejezetten judeofil leírással szolgál a világ zsidóságáról, a zsidók összlétszámát — az American Israelite akkoriban friss adatai alapján — 15 430 000-ben állapítja meg. Ez a szám az akkori egyes államokra tagolva — lefelé vagy felfelé kerekítve — így oszlott meg: Lengyelország 3 300 000, Ukrajna 3 300 000, Oroszország és Szibéria 900 000 (vagyis a Szovjetunió összesen 4 200 000), Románia 650 000, Németország 540 000, Magyarország 480 000, Csehszlovákia 450 000, Ausztria 300 000, Jugoszlávia 200 000, Franciaország 150 000, a Baltikum és a Benelux-országok összesen 500 000, Olaszország és Görögország összesen 110 000 Ez összesen 10 880 000. A többi zsidó Amerikában, Észak-Afrikában, Elő-Ázsiában és olyan európai országokban élt, amelyek a későbbiekben vagy nem kerültek német megszállás alá (így pl. Nagy-Britannia, Írország, Svédország, Spanyolország, Portugália, Svájc, Törökország esetében; ezekben az országokban 1930 körül 570 000 zsidó élt, egyedül Nagy-Britanniában 300 000 fő, vagy a németekkel szövetségben voltak ugyan a háború alatt, de tőlük nem kerültek zsidók német fennhatóság alá, mint pl. Bulgária, Finnország és a számszerűen fent már szereplő Románia, ill. elhanyagolható számú zsidó élt területükön, így pl. Dánia, Norvégia, Albánia esetében, így összesen további 80 000 fő. Ily módon az európai zsidóság összlétszáma az American Israelite 1930-ban hivatkozott adatai alapján kb. 11 530 000 (vagyis az Európán kívüli zsidóság 3 900 000) főre rúgott. Dr. Ch. Browning professzor, aki közel két évtizeden át fordította idejét az ún. holokausztkutatásokra, és aki az Ernst Zündel ellen indított torontói holokauszt-perben a vád tanúja volt, arra a következtetésre jutott, hogy 1940 nyarán, amikor a zsidók elleni német „genocídium” még nem kezdődött el, az európai zsidóság lélekszáma 9,8 — 10,7 millió (középértékén számolva: 10 250 000) lehetett. Browning e becslése jó összhangban van egyrészt az ún. Burgdörfer-felméréssel, amely szerint Európában 1940-ben (a Szovjetuniót is beleszámítva) 10 720 000 zsidó élt, valamint az American Israelite által megadott fenti adatsorral, ha figyelembe vesszük egyrészt a természetes szaporulatot, másrészt a zsidóknak Európából az Európán kívüli területre történő nettó migrációját a 30-as évek — 10-11 év — távlatában. A termékenység kb. a 18-42. életévükben járó nők jellemzője, ők pedig akkoriban a zsidó népesség kb. 20%-át alkották. Feltételezve a zsidó nők 3,5-es átlagos termékenységi rátáját, a zsidó népesség 25 év alatt kb. 70%-kal (mert 20 x 3,5 = 70), 10 év alatt pedig kb. 28%-kal növekedett volna, ha ezen idő alatt egyetlen zsidó sem hal meg. Minthogy a zsidó népesség átlag életkora az idő tájt kb. 50-55 év (középértéken: 52,5 év) volt, a 30-as években az érintett zsidóság kb. 20%-a halt meg (mert az 52,5 évnyi átlag életkor azt jelenti, hogy ha 52,5 év alatt az egész már élő népesség elhal, akkor 10-11 év alatt a teljes népesség 20%-a hal meg). Ez azt is jelenti, hogy ha a zsidó népességet a 30-as években az ekkor élve születettek 28%-kal növelték meg, az ekkor elhunytak pedig 20%-kal csökkentették, akkor 10-11 év alatt összesen 8 százalékponttal, ill. évi átlagban eleinte 0,8%-kal, az időszak végén 0,9%-kal növekedett a világ zsidó népessége, ami igen jó egyezésben van az amerikai World Almanac 1938-as számának a közlésével, amely a világ zsidóságának a létszámát 16 600 000re tette. Nyolc-kilenc év alatt tehát 16 600 000 – 15 430 000 = 1 170 000 fővel, vagyis összességében 7,6%-kal növekedett a világ zsidóságának létszáma. Ami a migrációt illeti, a zsidóság elvándorlása a gazdaságilag fejletlenebb, szociálisan és politikailag számukra hátrányosabb keleti térségekből a műszaki-gazdasági tekintetben fejlettebb, gazdagabb,

liberálisabb nyugati térségekbe — mint említettük — már régóta tartó, de a XIX. sz. harmadik harmadától felerősödő folyamat volt. Különösen szembeötlő volt a zsidóság vonzódása Amerikához az Észak győzelme után, ill. európai viszonylatban pl. a galíciai zsidóság beáramlása Magyarországra az 1867-es kiegyezés után. A szóban forgó migráció a 30-as években — részben a világgazdasági válság nyomán és összefüggésben az amerikai New Deal gazdasági sikereivel — általános és fokozódó európai jelenség volt. Pl. 1940-ben az európai zsidóság létszámának — természetes szaporulata alapján, évi átlagban közel 1%-os növekedést feltételezve — az 1930-as adathoz képest 12,8 millióra (azaz 1 270 000 fővel) kellett volna növekednie. Ebből következik, hogy a Burgdörferfelmérés szerint 2 080 000, a Browning-becslés szerint 2 550 000 zsidó hagyta el Európát, elsősorban az Egyesült Államokba, ill. a többi angolszász országba, valamint Palesztinába emigrálva. Vagyis e nettó migráció mutatója a 30-as években közel kétszeresen múlta felül a népesség természetes szaporulatának mértékét (mert a szóban forgó 1 270 000-es növekedés kétszerese = 2 540 000), és azt jelzi, hogy a szóban forgó időszakban az európai zsidóság kb. 20%-a elhagyta az Óvilágot. Így hazánkból is erőteljes, ráadásul az átlagosnál nagyobb mérvű zsidó kivándorlás volt tapasztalható, döntően angolszász országot jelölő úti céllal. A megcsonkított Magyarországon a 20-as évek végén 480 000 zsidó élt, 1936-ban 440 000 (e népesség fele Budapesten), 1939-ben 403 000. Kb. 1%-os évi természetes szaporulattal számolva migráció nélkül a magyarországi zsidó népességnek 10 év alatt, 1939-re 530 000 főre kellett volna növekednie. E szerint a 30-as években közel 130 000 zsidó hagyta el Magyarországot. Miután 1939 és 1945 között a megnagyobbodott Magyarországról 70 000 zsidó Nyugatra emigrált (még a hungarista hatalomátvétel után is folyt a magyarországi zsidók nyugatra távozása), és e csoport kb. fele Csonka-Magyarországról származott, a német megszállás pillanatában pedig a trianoni országrészünkből származó zsidó népesség (a más honnan érkező zsidókat ezúttal figyelmen kívül hagyva, de figyelembe véve, hogy a trianoni országrészből származó emigrálás 35 000-es mértéke egyensúlyban volt a zsidó népesség 1939-44-es természetes szaporulatával és háborús veszteségével) maradt a 400 000-es szinten, elmondható, hogy a szóban forgó 1930-1945-ös, elsősorban nyugati migráció nyomán az ide született zsidók közel 30%-a továbbállt kis hazánkból. Mindezt tetézte azután a magyarországi zsidók nagy részének deportálása a német irányítású koncentrációs táborokba, jelesül 1944. máj. 15. és 1944. júl. 9.-e között Auschwitzba. (Jóval kisebb hányadban olyan magyarországi zsidók is voltak, akik más táborban — esetleg: más táborban is — voltak, ill. más időpontban kerültek német internáló táborba.) Padányi Viktor táblázatos formában közöl az európai zsidók 1939-es létszámára, 1945-ös meglétükre, ill. a két évszám közötti különbségekre (vagyis a háború alatt keletkező hiányukra) vonatkozó adatokat. (Id. mű: II. rész, p. 184.) Az adatok az amerikai megszállók németországi kiadványának, a zsidó szerkesztésű Die Neue Zeitungnak az egyik 1946. febr. számában jelentek meg. Eszerint a következő adatsort kapjuk az európai zsidóság 1939-es létszámára vonatkozóan (zárójelben a fent említett 1930-as adatok): Lengyelország 3 250 000 (3 300 000), Magyarország 403 000 ( 480 000), Csehszlovákia 360 000 (450 000), Franciaország 300 000 (150 000), Jugoszlávia 75 000 (200 000), Románia 850 000 (650 000), Németország 240 000 (540 000), Ausztria 60 000 (300 000), Olaszország és Görögország 125 000 (110 000), Benelux-országok 250 000 (240 000), Bulgária 50 000. Az Egyéb országok rovatban 360 000 fő szerepel. (Ez utóbbi adat helyesbítendő: 560 000 főről van szó.) Így az 1939-es összesített szám: 6 523 000. Az adatsor nem tartalmazza a Szovjetunió, valamint a Baltikum adatait, az Egyéb országok között viszont Nagy-Britannia, Írország, a skandináv országok, Spanyolország, Portugália, Svájc, Albánia és Törökország szerepelnek. Az Egyéb országokra vonatkozó adatok jó egyezésben vannak azzal az adattal, amely szerint 1942-ben a németek által nem megszállt országokban (Nagy-Britanniában, Írországban, Svédországban, Spanyolországban, Portugáliában, Svájcban és Törökországban), amelyekben 1930-ban még 570 000 zsidó élt — és a természetes szaporulattal e népesség 1942-re elérhette volna a 620-630 000 főt is —

a migráció folytán ekkor már csak 413 000 zsidó élt. Más szóval ezekből az országokból a zsidóságnak kb. oly nagy hányada emigrált, mint hazánkból, a kivándorlás az 1930-as 300 000 főnyi nagy-britanniai zsidóság esetében pedig a mienkénél jóval nagyobb volt. Ugyanakkor a meglevő európai (de a Szovjetunió és a Baltikum zsidósága nélkül számított) zsidó népesség Padányi szerinti 1939-es adatsorának az 1930-as adatokból kiindulva — és közel 1%-os éves természetes szaporulattal számolva — 7 700 000 főnek kellett volna lennie, amiből az következik, hogy az Európából való nettó kivándorlás a 30-as években kb. kétszeresen múlta felül a természetes szaporulatot (mert az 1930-as adatsor összege = 7 070 000, míg az 1939-esé = 6 523 000). Az 1930-as és az 1939-es adatsor összehasonlítása jól mutatja, hogy Németország és Ausztria zsidóságának nagy többsége 1939-ig elhagyta származási országát, Csehszlovákia zsidósága pedig már megkezdte távozását a Reichsprotektoratból. Románia zsidóságának kb. 30%-os növekedése mögött nyilvánvaló a téves számlálás ténye. Ugyanakkor a franciaországi zsidóság létszámának megkétszereződése a német térségben végbemenő változások számlájára írható. Lengyelországban 1931-ben egy zsidó lakossági összeírás 2 732 600 zsidóról tudósított. Ez a szám kb. 600 000-rel kisebb, mint az American Israelite által közölt fenti adat. Nézetem szerint ezt a lakossági összeírást csak részben kell elfogadni, miután az egyéb adatokkal nincs összhangban. Pusztán a természetes szaporulattal a lengyelországi zsidóság létszáma akár a 3 650 000 főre is felemelkedhetett volna. Így a háború előtti 500 000 fős elvándorlás, amely főként 1933 után vált erőteljessé, egy kb. 3 150 000 fős zsidóságot eredményezett 1939-re Lengyelországban. Bizonyosan téves a jugoszláviai zsidóság létszámára vonatkozó adat is az 1930-39-es viszonylatban. Ily sok zsidó nem emigrálhatott ennyi idő alatt Jugoszláviából, miként Romániában sem lehetett a természetes szaporulat ily nagy. Viszont a két ország együttes zsidó népessége 1930-ban 850 000 fő volt, ugyanakkor 1939-ben 925 000 fő. Nyilvánvaló, hogy az 1939-es statisztikai adatsorban a jugoszláviai zsidók nagy része a romániai adatsorba került át. A kettő közötti 75 000-es különbség a természetes szaporulat és a nettó migráció együttes számlájára írható. Mindez nagyjában-egészében összhangban van a Padányi által bemutatott táblázat adataival, mindamellett a Német Birodalomból a zsidók kivándorlása még 1941 őszéig folytatódott, e két év alatt még kb. 360 000 zsidó távozott innen, vagyis a zsidóságnak nem kétharmada, hanem egy másik adat alapján a háromnegyede hagyta el a Német Birodalmat (persze, korántsem teljes vagyonával, inkább csak a legszükségesebbekkel). Ugyanakkor a zsidók elvándorlása a német uralom térségéből nemcsak keletről nyugatra történt, de ellenkező irányban is zajlott. 1939 és 1941 között Lengyelországból 250 000 zsidó, más országokból 50 000 zsidó emigrált a Szovjetunióba (ez összhangban van Reitlinger vonatkozó adatával). A lengyel vereséget követően Magyarországra, Romániába is menekültek lengyelországi zsidók, kb. 50 ezren. Minthogy Kelet-Lengyelország szovjet megszállásával 1 170 000 lengyelországi zsidó a Szovjetunióhoz került, ill. a háború előtt már 500 000 lengyelországi zsidó ment nyugatra, valamint 250 000 zsidó a németek megszállta NyugatLengyelországból távozott a Szovjetunióba, és 50 000 zsidó Magyarországra, ill. Romániába menekült, a lengyel-német háború után a 3 150 000 lengyelországi zsidó közül 1 180 000 fő került német megszállás alá. Ez a szám — figyelembe véve a természetes szaporulatot és a szóban forgó háború zsidó veszteségét — 1941-re 1 150 000-re módosult. Miután a Német Birodalomban és a Birodalom védnöksége alatt álló Szlovákiában 1939-ben 660 000 zsidó (240 000 németországi, 60 000 ausztriai zsidó, a Protektorátusban 300 000, ill. Tiso Szlovákiájában ugyancsak 60 000 zsidó) maradt, majd a zsidók kivándorlása tovább folytatódott, egészen 1941 őszéig, s ez alatt kb. 360 000 zsidó hagyta el a Birodalmat, a német-szovjet háború kitörésének pillanatában kb. 1 450 000 zsidó élt a Birodalom területén, ide értve a lengyel Főkormányzóságot és a védnökölt Szlovákiát is. Ekkortájt a németek által megszállt vagy a németekkel szövetséges európai országok zsidó lakosainak a száma mintegy 2 170 000 lehetett (Románia és a megnagyobbodott Magyarország 1 200 000, Franciaország 300 000, Hollandia és Belgium 250 000, a Kárpát-medence és a Balkán szláv országai, ide értve Görögországot is 400 000, Olaszország 50 000, Skandinávia 20 000

zsidójával, de ebből a számból kivonandó legalább 50 000 olyan zsidó, aki 1939-1941-ben Lengyelországon kívülről menekült a Szovjetunióba). Következésképpen a német-szovjet háború kezdetekor a német megszállás alatt álló vagy a németekkel szövetséges Európában a zsidók létszáma 3 620 000 fő lehetett, amennyire ez az általában zsidó források alapján megállapítható, amiből mellesleg az is következik, hogy Harwood 3 millió körüli adata pontatlan. (Harwood hivatkozik a Basler Nachrichten c. semleges svájci kiadvány zsidó statisztikai forrásokra támaszkodó egyik adatsorára, amely szerint 1933 és 1945 között 1 500 000 zsidó vándorolt ki NagyBritanniába, Svédországba, Spanyolországba, Portugáliába, Ausztráliába, Kínába, Indiába, Palesztinába és az Egyesült Államokba. E számadatsor azonban több sebből is vérzik: összességében a valóságosnál kisebbnek látszik, ha a kiindulási országokra vonatkozó adatokat nézzük. Eszerint a háború előtt már emigrált ezekbe az országokba 500 000 lengyelországi, valamint — 1939-ig — Németországból az 1930-as 540 000-ből 300 000, Ausztriából a 300 000-ből 240 000 és Csehszlovákiából 450 000-ből 90 000. Tehát a megnagyobbodott Német Birodalmat érintően az 1930-as 1 290 000-es létszámból összesen 630 000 fő, majd 1939 és 1941 között e birodalom zsidó népessége tovább csökkent, részben azért, mert ezekben az években inkább a fiatalok távoztak és az idősebbek maradtak, ami csökkentette a természetes szaporulatot, részben azért, mert 1939 tavasza után a csehszlovákiai zsidóság nagy része Nyugatra távozott, egy kisebbsége pedig — mint az önálló Szlovákia népességének része — kikerült a Birodalomból. Összességében a Német Birodalomból kb. 1 millió zsidó távozott 1930 és 1945 között nyugatra (ez esetben a természetes szaporulat és a csehszlovákiai zsidóság egy részének szlovákiaivá válása kiegyenlítették egymást). Bizonyos, hogy az összesítésen belül további pontatlanságok is vannak. Igy pl. egyedül Magyarországról kb. 130 000 zsidó emigrált a vonatkozó időszakban. Ide illik Ben Gurion egyik nyilatkozata, amely olyanféle beismerésként is értékelhető, mint a későbbiekben Simon Peresz már említett megállapítása a Manhattan és egyes közép-európai országok felvásárlásáról. A néhai izraeli vezető szerint az amerikai zsidóság létszáma hivatalosan 5,6 millió fő, de a teljes szám nem lenne túlértékelve 9 millióval. A zsidók milliói távoztak az USA-ba, áthágva a kvóta-törvényt is, amit egyébként az amerikai igazgatási és rendészeti szervek is megszegtek, amikor a háború alatt és után a kvótavízumok 90%-át a zsidóknak adták.) Ugyanakkor a Szovjetunió uralma alá tartozó zsidók létszáma 1939-1941-ben egyrészt jelentős mértékben megnövekedett, másrészt felettébb bizonytalan adat, mégpedig nemcsak a valós adatok eltitkolása vagy a bolsevista adatnyilvántartás anarchikus elemei miatt, de azért is, mert a Szovjetunió egyidejűleg volt a zsidó bevándorlás célországa, valamint a zsidó kivándorlás kiinduló országa. Az említett 1930-as adatok szerint a Szovjetunióban 4,2 millió, a Baltikumban mintegy 250 000 zsidó élt. Ehhez lenne számítandó a Vörös Hadsereg által 1939. szept. 17-én lerohant KeletLengyelország Reitlinger szerinti 1 170 000-es zsidósága, valamint az 1939 és 1941 között a Szovjetunióba emigrált 300 000 zsidó, ill. Besszarábia 50 000 fős zsidósága. Mindez — abban az esetben, ha 1930 óta a Szovjetunió zsidóságának természetes szaporulata és kifelé irányuló nettó migrációja azonos mértékű volt — 5 970 000 zsidóra utal. Mindamellett igen megnehezítik a becslést a következők: 1. a szovjet állam statisztikái eleve propagandacélokat szolgálták, s így hamisak voltak, 2. kérdés, hogy a nemzetközi zsidóság (pl. az American Israelite apparátusa) mennyire volt képes a sztálinizmus ilyen irányú hamisításait ellensúlyozni, 3. a kivándorlást kétségtelenül hátráltatták a bolsevista határőrizet tulajdonságai, viszont 4. a kivándorlást előmozdította az, hogy — a zsidóság nemzetközi mozgékonyságára, információs és kommunikációs tehetségére és főként a bolsevizmus iránti vonzalmára tekintettel — Sztálin és hívei ösztönözték a zsidóság „egyeztetett” kivándorlását a „kapitalista” országokba. A kérdés mármost az, hogy Kelet-Lengyelország, a Baltikum, Besszarábia, Ukrajna, Belorusszia és Nyugat-Oroszország zsidóságából — a keleti szovjet területekre, pl. Szibériába történő evakuálás és a Gulágra hurcolás után (a szovjetek zsidókat is deportáltak a Gulágra, pl. kelet-lengyelországi

„burzsujokat”) — milyen mértékű zsidó népesség maradt német megszállás alatt? E ponton a rendkívül különböző feltételezések és becslések világába kerülünk. Feltételezve, hogy L. Levine, az American Jewish Council for Russian Relief elnöke lényegében valós adattal szolgált, amikor állítása szerint „a háború elején…. a hitlerista invázió által fenyegetett nyugati régiókból…két millió zsidót” telepítettek az Ural keleti részére. Miután a Gulágra került zsidók közül kb. 100 000 veszítette életét, az 5 970 000-es adatból 2,1 millió zsidóval kevesebbel kell számolni annak meghatározása során, hogy hány „szovjet” zsidó került német megszállás alá. Továbbmenve Harwood idézi egy — ugyancsak zsidó — statisztikus, Leszczynski megállapítását, aki szerint 1939ben Oroszország nyugati részén (értsd: azon a II. világháború előtti szovjet területen, ahová a későbbiekben a német hadsereg eljutott) 2 100 000 zsidó élt. Ebben az adatban nincs benne sem a kelet-lengyelországi 1 170 000-es, sem az 1939-1941 között a Szovjetunióba menekült 300 000-es, sem a baltikumi 250 000-es vagy a besszarábiai adat. Ez azt jelenti, hogy a németek által megszállt szovjet területen 1941-ben a megszállás előtt 3 870 000 zsidó élt összesen. Minthogy a német megszállás Kelet-Lengyelországra, a Baltikumra, Besszarábiára és a zsidó Leszczynski által Oroszország nyugati részének tekintett szovjet területre terjedt ki (formailag Besszarábia visszakerült Romániához), a Szovjetunióba evakuált és oda hurcolt zsidó népességet (a 2,1 milliós zsidóságot) az érintett 3 870 000 fős népcsoportból kivonva kapjuk meg a német megszállás alá került zsidóság létszámát. Ez kb. 1 770 000 fő. (Reitlinger szerint a megszállt nyugat-oroszországi térségből 750 000 zsidót nem sikerült kimenekíteni. Viszont Bergelson zsidó újságíró szerint az evakuálásnak köszönhetően a baltikumi, az ukrajnai és a belorussziai zsidók 80%-át sikerült „megmenteni”. Azt, hogy mennyire, David Berkelman jelentéséből megtudhatjuk. Szerinte „1941-42 telén 1 200 000 zsidó fagyott meg és halt éhen Szibériába való transzportálásuk során”. — ld. Padányi Viktor, Id. mű: II. r. p. 183. Mindamellett ez a szám túl nagynak látszik.) Figyelembe véve a Német Birodalom területén (ide értve a Főkormányzóságot is) maradt 1 450 000 fős zsidó népességet, az adódik, hogy a háború előtt és alatt német megszállás alá került zsidóság összlétszáma nem volt több mint (1 450 000 + 1 770 000 =) 3 220 000 fő. Minthogy a legnagyobb kiterjedésű német megszállás alatt, valamint a németekkel szövetséges országokban kb. 3 220 000 + 2 170 000 = kb. 5,4 millió zsidó élt, a németek és szövetségeseik által elpusztított kerekítve hat milliós zsidó áldozat mítosza még akkor sem lenne elfogadható, ha a szövetségesek által 1944-45ben „felszabadított” területeken egyetlen élő zsidó sem akadt volna. Ha igaz lenne a hat milliós állítás, akkor természetesen a New York Times 1948. febr. 22. számában sem írhatták volna, hogy a világ zsidósága 15,6-18,7 millió főt tesz ki. (Idézi Harwood, id. mű p. 28.) Ugyanis, ha valóban „náci” kezektől elpusztult volna hat millió zsidó, akkor az élő zsidóság évi 1%-os természetes szaporulatát figyelembe véve 1948-ban legfeljebb 12 millió zsidó lehetett volna életben. Ugyanakkor feltűnő a New York Times által adott becslés határainak tágassága: e határok több, mint 3 milliós különbsége nagy mértékben a háború után életben maradt zsidóság rendkívüli és sok irányú mozgékonyságára vezethető vissza. E becslés középértéke: 17 150 000. Ha az 1938-as 16 600 000-es zsidó népességre vonatkozó adatot tekintjük mérvadónak, akkor 1947-ben 18,12 millió főre kellett volna e népességnek emelkednie a természetes szaporulat mutatója alapján. Ez pedig a New York Times által adott fenti becslés középértékéhez képest 970 000 főnyi zsidó olyan pusztulására mutat, amely egyértelműen háborús cselekmények következménye lehetett. Ez a szám természetesen nem pusztán a németek terhére róható, még csak nem is a német uralom alá került zsidók háborús vesztesége, mert magába öleli a szovjet uralom alatt álló zsidók háborús halálos áldozatát is, egyszersmind azonban úgy vélem: ezúttal a középértéktől lefelé haladva érhetünk el a valós adathoz, a zsidók háborús vesztesége — elsősorban a szovjethez kapcsolható veszteség miatt — e mutatónál nagyobb volt. A német-zsidó konfliktus zsidó áldozatai A II. világháború halálos európai áldozatainak a számára vonatkozólag számos különböző becslés

látott eddig napvilágot. E becslések nem terjedhetnek ki azokra, akik természetes halállal haltak meg. Csak azok jöhetnek szóba, akik háborús cselekmények következményeként haltak meg. Ezeknek egy része bombázás, belövés, utcai harcok, eltévedt golyók és más lövedékek, esetleg kivégzés áldozatává lett. Ők természetesen háborús halottak, csak úgy, mint a katonák, akár frontharcosok, akár a hadtáp katonái. De háborús áldozatok az ellenségnek tekintett népcsoportokkal szemben alkalmazott korlátozások, elnyomás következtében elhaltak is, pl. a koncentrációs táborokban vagy a Gulágon elhunytak is, akkor is, ha az illetőket a represszió ugyan a háború következtében, de közvetlenül a háború után éri. Végül szigorúan véve vagy háborús áldozatok, vagy természetes körülmények között elhaltak, azaz határesetnek tekinthetők azok, akik a harci cselekmények során éhen haltak (mint pl. Szabó Dezső) vagy nem kapták meg életmentő gyógyszerüket (mint barátom tájékoztatása szerint Serédy Jusztinián hercegprímás). Ilyen körülmények között a becslés rendkívüli körültekintést és természetesen az igazság minden áron való tiszteletét igényli. Hajdan pl. még azt tanították nekünk, hogy a 2. magyar hadsereg 1943 elején odaveszett a Donkanyarban, s ez 200 000 katonánk pusztulását jelentette. Ma már tudjuk, hogy a meghalt és eltűnt magyar katonák száma mintegy a 70 000-es számhoz közelít, ami nem csökkenti ugyan hősi halottaink iránti tiszteletünket és megbecsülésünket, de közelebb hoz a józanabb számvetéshez, a történelmi igazsághoz. Az 1980-as években a U. S. News and World Report egyik— amerikai történészekkel készített — beszámolójának megállapításai szerint a II. világháború európai áldozatainak száma 48 millió fő volt. Ebből a számból 24 millió a Szovjetunió „polgára”, 5 millió lengyel polgár, 10 millió pedig a Német Birodalom polgára volt. Kétségkívül ez a három állam szenvedte el a legnagyobb emberveszteséget, és arányaiban a lengyeleké a legnagyobb veszteség (16%), de a szovjeteké is igen nagy (12%), valamint a németeké is (közel 12%). A szóban forgó beszámoló szerint tehát a halálos veszteségek több mint négyötöde e három ország népeinek soraiból került ki. A halottak közül 7 millió volt szovjet katona, 3,5 millió pedig német hősi halott. E két nép halálos veszteségét illetően tudni kell, hogy a szovjet katonák közül legalább 1 millió az embertelen sztálini represszió áldozata volt, de a háború után kb. ennyi áldozata volt a német katonák elleni megtorlásnak is. A német áldozatok tekintélyes hányada (kb. 3,5 millió lélek) a szövetséges légi támadások és a keleti területekről végzett elűzések áldozata volt. (Természetesen kérdéses, hogy a háború alatt hány ember halt meg természetes halállal, hiszen a háború folytán súlyosan megváltozott életkörülmények is módosíthatják a természetes halál fogalmát.) A kérdés mármost az, hogy az érintett zsidó népesség milyen hányada lett háborús cselekmény áldozata, és az ilyen áldozatok közül mekkora a német uralom alá tartozó területeken, ill. a németekkel szemben vívott harcok során elpusztult zsidók hányada és mekkora a szovjetek területén elhunyt zsidók hányada. Írásunknak a szovjet oldalon elpusztult zsidóság számossága nem témája, minthogy a holokauszt-dogma nem foglalkozik a szovjeteknek a zsidóság veszteségében játszott szerepével. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk azokat a zsidókat, akik a németekkel szövetséges országokból kerültek hitleri uralom alá, pl. a magyarországi zsidókat, az ő Auschwitzba kerülésüket, de pl. a háború alatti magyarországi zsidó munkaszolgálat áldozatait is (akik függetlenül attól, hogy milyen érzésekkel mentek a frontra, ha feladataik teljesítése során a hitleri Németországgal szövetséges harcainkban meghaltak, szintén a hősi halottaink közé számítanak). A háború előtt és alatt német uralom alá került zsidóság összlétszáma tehát kb. 3 220 000 fő volt, s ezen kívül figyelembe kell venni azt a 2 170 000 zsidót is, aki a németek által megszállt (nem szovjet) vagy a németekkel szövetséges országban élt. E zsidóság nagy többsége (összesen kb. négy és fél millió fő) azon a területen élt, amelyről Padányi így ír: „a háború magva éppen azon a területen lángolt a legborzalmasabban és legtovább, amely területen a legtöbb zsidója lakott a világnak. A délorosz, lengyel és román területeken, valamint a Kárpát-medencében, a Balkánon és

Németországban tízmillióknak kellett meghalniuk. S Európa zsidóságának négyötöd része (a Chambers Encyclopaedia 1939-es adatai szerint a háromnegyede) ezeken a területeken lakott.” (Id. mű: p.182.) Majd tovább: „az Odera és a Don között kétszer végig dübörgő kettős háborús henger nyomán …a hullák elképesztő tömege maradt vissza.” (Id. mű p. 185.) Itt tehát a természetes szaporulat formájában jelentkező népességnövekedést (ami négy év — 1941. jún.-1945.ápr. — folyamán kb. 200 000 fő lehetett volna) a háborús cselekmények szinte nullifikálták. Ha most a német-zsidó konfrontációnak a zsidó oldalon mutatkozó háborús halálos veszteségét vesszük figyelembe, akkor a következőkkel kell számolnunk: Két lengyelországi városban (Varsóban és Lembergben) a háború alatt a gettók zsidó lakossága fegyveres felkeléshez folyamodott (ez 30 000 zsidó áldozattal járt); önként partizánharcra vállalkozott és abban életét vesztette 80 000 zsidó (ide számítanak azok a zsidó partizánok, ill. komisszárok is, akiket a négy Einsatzkommandó valamelyike végzett ki); a szovjet hadseregben (többnyire mint tiszt) harcolt, és úgy esett el (mint pl. a parlamenter Steinmetz kapitány, összesen kb. 40 000 fő). Mindez nem több, mint 150 000 fő. Olyan ember, aki egyértelműen ellenség volt a német háborús fél számára. Áldozatuk a háború számlájára írandó. Erkölcsi megítélésük annak is függvénye, hogy a háborús felelősség (és az alapvető háborús bűnösség) melyik hadviselő felet terheli. Teljesen hasonlót kell mondanunk a kémkedés vagy szabotázs miatt elítélt zsidókkal kapcsolatban is, valamint a németekkel szövetséges országokban (pl. hazánkban is) hasonló okokból elítélt (elfogott partizán, kémkedő, szabotőr, katonaszökevény) zsidókkal vagy a szovjet hadseregben szolgálva harc közben elesett zsidókkal kapcsolatos szövetségesi (pl. magyar) felelősségről is. A németek szövetségeseivel, pl. Magyarországgal kapcsolatban meg kell említeni a zsidók háborús — a fronton vagy otthon, a hátországban teljesített — munkaszolgálatát is. Mindez német viszonylatban a zsidók újabb ezreit, szövetségesi viszonylatban ugyancsak ezreket, kiemelten magyar vonatkozásban legfeljebb 25 000 zsidót érinthetett, beleértve a munkaszolgálatból engedély nélkül eltávozott, vagy e szolgálatot elkerülő, majd elfogott, ún. katonaszökevény zsidókat is. A német oldallal szemben harcoló-ellenálló zsidóság összes vesztesége tehát legfeljebb 200 000 fő lehetett. Az elhunyt zsidók körében külön kategóriát alkotnak azok a zsidók, akik a velük szemben támasztott törvényi, rendeleti követelményeknek megfeleltek ugyan, de rabló szándékú csőcselékelemek vagy fanatikus zsidógyűlölők kegyetlenkedésének estek áldozatul. Ezek számát Padányi Viktor magyarországi viszonylatban legfeljebb 10 000-nek gondolja. Úgy vélem, hogy a koncentrációs táborok zsidó foglyainak életét, biztonságát védő törvényhozást, ill. a németek fejlett törvénytiszteletét figyelembe véve (vagy azt tekintve, hogy a szovjet invázió elől a koncentrációs táborokból a német őrszemélyzettel, egészségügyiekkel együtt zsidótömegek is menekültek) a német hatókörben jogtalanul-kegyetlenül elpusztított zsidók száma sem lehetett lényegesen több 10 000 főnél. (Más volt a helyzet a szláv népek antiszemitizmusát illetően, de e dolgozat témája nem az általában vett antiszemitizmus, hanem az ún. holokauszt-doktrina.) Ha igaz, hogy a hitleri Németország volt a megtámadott fél, és ezért a németek ellen harcoló, nekik fegyveresen ellenálló zsidók pusztán háborús vesztesége miatt (a brutalitás stb. nem tartozik ide) a németeket nem érheti gáncs, akkor legalább ugyanannyira az is igaz, hogy gáncs a céljukat tévesztett harci cselekmények (légi bombázások, földi ágyúlövések, rossz azonosítással indított akciók, eltévedt golyókkal jellemezhető tűzcsapások stb.) során nem szándékoltan megölt vagy megsebesített zsidók miatt sem érheti a német hadviselő felet, márcsak annál kevésbé sem, mert az ily módon bekövetkező zsidó pusztulás nagy részét a németek ellen harcoló angolszász-szovjet erők lövedékei, bombái okozták. A németek és szövetségeseik, ill. hadi ellenfeleik részéről okozott ilyen esetekben elhunyt zsidók száma csak igen távoli közelítéssel adható meg, mértéke talán megegyezhet a németek ellen harcoló zsidók veszteségének — kb. 200 000-es — mértékével. Ez utóbbi csoport zsidó halottai egyértelműen nem sorolhatók azon zsidó halottak közé, akiknek 300 000-es tömegéért a Svájci Nemzetközi Vöröskereszt 1945-ös vizsgálata szerint a németek

egyértelműen felelősök. Természetes ui., hogy a németeket és szövetségeseiket nem terhelheti a harci cselekmények során ártatlanul-vétlenül elpusztult zsidó civil lakosok áldozata, ők ti. a háború áldozatai, és a svájci szervezet nem vádolta egyértelműen a német hadviselő felet a háborús bűnösséggel. Igaz, arra az álláspontra sem helyezkedett, mint e sorok írója, aki szerint a háborús felelősség (és bűnösség) Isten és egy majdani objektív történetírás színe előtt döntően a nemzetközi zsidóság által is ösztönzött angolszász-szovjet erőtényezőt terheli. Viszont a Vöröskereszt a németek ellen harcoló, ellenálló bizonyos személyek, csoportok haláláért (pl. a lengyelországi zsidó felkelések áldozataiért) a német oldalt felelőssé teszi. Külön kérdés a német koncentrációs táborokba deportáltak számának és a táborokban elhunyt zsidók halálának minősítése. Kétségtelen, hogy a táborok népessége egyre növekedett, s végül is kb. 3 millió főt ért el. E népességen belül a zsidó deportáltak létszáma nagyjából 2 millió főre tehető. Kétségtelen, hogy e népesség megpróbáltatásai, halálozási mutatói háborús cselekményből fakadó halálos veszteségnek tekintendők, mert a zsidók internáló táborokba deportálását előíró rendelet végrehajtásának a következményei. A zsidó áldozatok döntően nagy hányadát a Vöröskereszt a német irányítású koncentrációs táborokban elhunyt zsidókban jelöli meg. Kb. 250 000 zsidóról van szó, ami jó egyezésben van mind a „németek által elpusztított” zsidóknak a Vöröskereszt jelentésében szereplő 300 000-es számával (ez esetben a németekkel szemben folytatott harcban elesett zsidóknak kb. a negyedét tekintette a Vöröskereszt a németek lelkiismeretét terhelő áldozatnak), mind a német koncentrációs táborokban elhunyt összes fogoly 350 000-es számával. Az internáltaknak a táborokban 3 év alatt (1942-44-ben) bekövetkező pusztulása a tábori népesség mintegy 12%-át érintette. A tábori életnek a háború végén bekövetkező rendkívüli súlyosbodása nélkül, vagyis három évi „normális” tábori élet esetén e mérték nem haladta volna meg a 3,5-4,5%ot, vagyis a 100 000-130 000 főt, az egyébként rövid időn (egy-két hónapon) át tartó éhezés és tífusz azonban az elhalálozás mértékét a többszörösére növelte. Melyik hadviselő felet terheli a háborús bűnösség? A valós erkölcsi felelősség meghatározásához meg kell állapítani, hogy az 1939. aug. 31-én este bekövetkező lengyel provokációval indult német-lengyel konfliktus, majd a szept. 3-án a Németországnak szóló brit hadüzenettel indult II. világháború kirobbantásában a felelősség csak annyiban terhelhette a hitleri Németországot, amennyiben egy megtámadott országnak joga lehet arra, hogy védekezzék, és e védekezést akár a támadó fél harcképtelenné tételéig folytathassa. Akik azt állítják, hogy Németország indította el (robbantotta ki) a háborút, nem mondanak egyebet, mint azt, hogy „a verekedés (a háború) úgy kezdődött, hogy Németország visszaütött”. Már szóltunk róla, hogy e történelmi játszmában bizonyos zsidó, ill. zsidócsahos gój körök a „nemzetközi zsidó nemzet” hathatós közreműködésével és bizonyos hagyományos államközi kapcsolatokra, országos és magánérdekekre támaszkodva a Versailles-i békediktátum “eredményeit” megőrizni — ill. a Versailles-i rend nemzetiszocialista felszámolását elhárítani — akarván, egyszersmind a judeokrata szempontok és érdekek uralmi helyzetét fenntartani kívánva egy olyan nemzetközi koalíciót szerveztek, amely 1933 után nyilvánvalóvá tette, hogy 1. e koalíció elsősorban a hitleri Németország ellen irányul, 2. miközben a fő ellentét Németország és a Szovjetunió között feszül (bizonyság rá pl. a spanyol polgárháború), a Szovjetunió élvezi az USA hosszú távú támogatását, és 3. a liberális európai erők egy (nem-zsidó) része bizonytalan a szóban forgó ellentét távlatait illetően (bizonyság rá az ún. brit-francia benemavatkozási politika a spanyol polgárháború idején, valamint az 1938 őszén megkötött Müncheni Egyezmény). A Müncheni Egyezmény éles angliai (főként zsidó) bírálata azonban azt a fordulatot jelezte előre, amelynek során létrejön az Egyesült Államok háttérből fakadó támogatásával egy olyan európai koalíció, amelyben a brit-francia erők nyugatról, a lengyel és szovjet erők pedig keletről harapófogóba szorítják a német erőtényezőt, miközben a lengyelek vállalják a háború fő provokátorának a szerepét. E koncepción azonban változtatni kellett, miután a lengyelek nemet mondtak a szovjettel való együttműködésre. Ennek kapcsán a Szovjetuniónak át

kellett szabnia 1938-as hadműveleti terveit és — óriási meglepetést előidézve a nemzetközi közvéleményben — változtatnia kellett németellenességén. Közelednie kellett a szorult helyzetbe került Hitlerhez, cserébe bizonyos európai expanziós lehetőségek német elfogadásának elnyeréséért, ráadásul az ily módon létrejövő Hitler-Sztálin paktum titkos angolszász elfogadásával. Mint ismert, e paktum nyomán a háború gyorsan kirobbant, Németország simán leverte Lengyelországot, majd Hitler újabb békeajánlatot tett Nagy-Britanniának, újfent eredménytelenül. Ebben a helyzetben az angolok Norvégiát próbálták a maguk szövetségesének megszerezni, ezt azonban a németek észrevették, és ők is megjelentek Norvégiában. A norvégiai csatát a németek ugyanolyan gyorsan megnyerték, mint a lengyelországit. Mindez lényegében azonos „forgatókönyv” szerint zajlott le. (E szerint az angolok a maguk — Szálasi által igen pontosan kufárhadászatnak nevezett — stratégiája jegyében szövetségest keresnek, aki bizonyos területi vagy egyéb anyagi előnyökért cserébe katonai akcióba kezd a németek ellen. Ezután a kibontakozó csatában a németek győznek, majd békeajánlatot tesznek a megvert ellenfél angol szövetségesének. Ezt az ajánlatot az angolok visszautasítják és új szövetségest keresnek.) A tények bizonyságot adtak a brit kufárhadászat alkalmazásáról: az angoloknak először a lengyelek próbálták – sikertelenül – kikaparni a tűzből a gesztenyét. A következő vállalkozó Norvégia lett volna, e támaszpont-ország azonban gyorsan a német érdekszférába került, és német megszállás alatt ott is maradt, egészen a háború végéig. Az angolok pedig újabb első vonalbeli — a gesztenyét a tűzből a briteknek kikaparni szándékozó — szövetséges után néztek, bevonva most már a konkrét háborúba a német erő nagyságával vetekedő, de annak bátorságát és szervezettségét, fegyelmét nélkülöző francia sereget is. Angol expedíciós hadsereg érkezik Franciaországba, az egyesült brit-francia haderő felsorakozik a belga határon, miközben a belga hadsereg is felsorakozik, de nem a francia-belga, hanem a belganémet határon (és hasonlóképpen a holland sereg is a holland-német határon), s megkezdődik a nyugatiak suttogó propagandája egy olyan angolszász akcióról, amely a Földközi tenger felől irányulna Németország ellen. 1940. máj. 10-én azután a németek összpontosított támadást indítanak az Ardenneken át s az ugyanezen a napon újonnan kinevezett — és Angliába a diktatúrát a hitleri diktatúra németországi bevezetését megelőzve bevezető — brit miniszterelnök (Churchill) rövidesen megállapítani kényszerül az újabb angol vereséget. Hitler pedig elköveti legnagyobb stratégiai baklövését a háború alatt: 1940. máj. 24-én leállíttatja Rundstedt páncélosait, amelyek Dunkerquetől már csak 15 km-re voltak, s így lehetővé teszi 300 000 angol és francia katona Angliába menekülését. Hitler ugyan betakarítja Dunkerque franciaországi termését, de azzal, hogy gesztust tesz a „fajrokon” angolszászoknak, a helyett, hogy Rundstedték segítségével harcképtelenné tenné e hatalmas sereget és az akkor még megvalósíthatónak látszó Manstein-terv alapján megkísérelné az angliai partraszállást, óriási hátrányba manőverezi magát. Ugyanakkor franciaországi győzelme után Hitler újabb békeajánlatot tesz Angliának, amit a ködös Albion ismét elutasít. A továbbiakban a partraszállás terve — „köszönhetően” a radar működésbe lépésének, a RAF gépeinek és pilótáinak s a Luftwaffe relatív gyengeségének — füstbe megy, sőt Hitler az angliai légi csatát sem nyeri meg. A forgatókönyv következő érdemi lépése: brit akció indul a görög partoknál, ui. a legújabb vállalkozó a gesztenye brit érdekű kikaparására a tűzből: Görögország, mely néhány hónappal korábban bebizonyította vitézségét az olaszokkal szemben. 1941. márc. 4-én brit erők szállnak partra Szalonikiben, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy lábukat görög földön megvetve reális repülőtámadásokat indítsanak a romániai olajmezők ellen. Hitler tehát elhatározza a soron következő brit szövetséges legyűrését, majd amikor a Háromhatalmi Egyezményhez csatlakozó Jugoszláviában brit-szovjet együttműködéssel kormánybuktató puccs zajlik le (1941. márc. 27.-én), Hitler kénytelen lesz Görögországnak a brit erők köréből való kiiktatását összevonni Jugoszláviának a német érdekszférában való megtartásával. A szovjet-német kapcsolatok az 1939. őszi kedvező indulásuk után az angliai csata időszakában hanyatlásnak indultak. A gazdasági együttműködés ugyan megmaradt, sőt, fokozódott, egészen a német-szovjet háború kirobbanásáig, azonban a németek előtt nemcsak logikailag volt következetes

a brit-szovjet kapcsolatok majdani fenyegető alakulása, de a tények is ezt látszottak alátámasztani. 1940 nyarán a Szovjetunió nemcsak megvalósította az 1939. aug. 23-i Hitler-Sztálin paktum titkos záradékából, valamint a második német-szovjet szerződésből következő lehetőségeit, de ezen is túlment, majd 1940 őszén Molotov berlini látogatása során a Háromhatalmi Egyezményhez való szovjet csatlakozás fejében azt kívánta Hitlertől, hogy jelentős további európai szovjet hódításhoz adja áldását. Erre Hitler már csak önérdekből sem volt hajlandó, viszont utasította a vezérkart a Barbarossa-terv kidolgozására. A jugoszláviai fordulat bebizonyította Hitlernek, hogy a Szovjetunió valójában „London hazug szövetségese”, Sztálinban pedig felvetette azt a gondolatot, hogy Németország esetleg még Anglia leverése előtt megtámadja a Szovjetuniót. Sztálin tehát ismét módosíttatta németellenes hadműveleti terveit, és a Németország (ill. szövetségesei, pl. Magyarország) elleni, eredetileg 1942-re tervezett szovjet offenzívát 1941 nyarára (Szuvorov szerint július első dekádjára) előre hozta. Mint tudjuk, a szovjet szándékokat Hitler preventív csapása hiúsította meg, legalább is néhány évre, s végül jobb feltételek elérésével, mint amilyenek bekövetkeztek volna, ha a Vörös Hadsereg 1941 nyarán meglepetésszerűen rázúdul Európára. (A történetírásban pozitív új elem az igazság sok részletének megjelenítése mind a Magyar Nemzet 2011. jún. 25.-i számában, Pethő Tibor tollából — ld. Visszacsapás, p. 36. —, mind a Magyar Hírlap 2011. jún. 24-i számában, Faggyas Sándor tollából — ld. Hitler és Sztálin végzetes háborúja /2./ p. 13. —. „A Szovjetunió támadásra készült. 1939 szeptemberében…Sztálin…még 1942-re tervezte a támadás megindítását,…azonban… 1941 tavaszán felgyorsították a Vörös Hadsereg felvonulását a nyugati határra. Sztálin… Európa bolsevizálásának lehetőségét látta a világháborúban…A háborút …1941. augusztus környékén indította volna el a Szovjetunió, amely ekkor már a költségvetés 43%át hadseregfejlesztésre, mozgósításra fordította (miközben Németország esetében ugyanez a mutató 15% volt — U. Gy.)…A német támadás …kétségtelenül meglepte a szintén támadásra készülő s e miatt a védekezésre hirtelen képtelen Vörös Hadsereget.” Id. Pethő Tibor: Visszacsapás, p. 36.) Tegyük ehhez hozzá, hogy az anyagelvű Sztálin számára Európa bolsevizálása szükségszerű volt, Hitler számára pedig létfontosságú volt a preventív háború a Szovjetunió ellen, márcsak azért is, mert a Vörös Hadsereg harcoló létszáma a támadás pillanatában közel kétszerese lehetett volna az 1941 júniusában támadó német hadseregének, nehézfegyverzete pedig ennél is fölényesebben többszöröse a németekének (a harci repülőgépek tekintetében háromszorosa, a harckocsik, rohamlövegek, ágyúk tekintetében ötszöröse, az aknavetőket illetően tízszerese). Más szóval szamárság olyasmiket mondani, hogy Hitler nagy hibát követett el a Szovjetunió megtámadásával. A Führernek ui. egyszerűen nem volt más választása. A valós erkölcsi felelősség (háborús bűnösség) az európai zsidóság németellenes oldalon harcoló és elesett tagjai tekintetében egy szemernyit sem terheli a német hadviselő felet, minthogy a háború kirobbantásában a németek vétlenek voltak, viszont annál inkább jeleskedtek a békeajánlatok megtételében s a háború eszkalálódásának megakadályozásában, legalább is az USA-nak szóló német hadüzenet pillanatáig. Ez utóbbi azonban az európai zsidóság sorsára csak annyiban hatott, amennyiben szerepet játszott a német koncentrációs táborok zsidó emberekkel való feltöltésében. A németek szövetségesei és a „holokauszt” Különbséget kell tenni a németek szövetségeseinek zsidópolitikája, ill. az adott országok lakosságának a zsidókhoz való viszonya tekintetében is. Összefügg ez annak a kérdésnek a megválaszolásával is, hogy honnan származott e kb. 2 milliós zsidó népesség? Franciaországnak a háború előtt 300 000-esre felduzzadt zsidóságából a zsidó Reitlinger prof. szerint csupán 50 000 zsidót deportáltak (a torontoi Zündel-perben a védelmet támogató tanú, Faurisson professzor szerint 75 000 főt). Akár a zsidó Reitlinger, akár a revizionista Faurisson számadata is a helyes, nyilvánvaló, hogy a franciaországi zsidóság többségét nem internálták. Hasonló volt a helyzet a Benelux-országok zsidóságával is, Közülük sem deportálhattak többet, mint 50 000 főt. Az 50 000 olaszországi zsidónak szintén csak egy kisebbségét internálták,

összefüggésben XII. Pius pápa bizonyos lépéseivel, valamint azzal, hogy maga Mussolini továbbra sem pártolta a válogatás nélkül represszív zsidópolitikát. Nem kerültek német koncentrációs táborba bulgáriai, finnországi zsidók és csak igen kevés görögországi, dániai vagy norvégiai zsidót internáltak. Romániából nem deportálták a zsidókat a német koncentrációs táborokba (Antonescu ezt ellenezte), viszont tudni való, hogy Románia keleti területein, majd a románok által megszállt szovjet (pl. korábban Romániától elvett) területeken sok helyütt pogromokra került sor, amiben a németeknek nem volt szerepük. Szlovákiából sem kerültek zsidók német koncentrációs táborokba. (A szlovákiai zsidók egy része szlovák irányítású, Szlovákiába telepített koncentrációs táborba került, ami szlovák belügynek számított. Kétségtelen, hogy a zsidóságot hátrányosan érintő bizonyos intézkedések tekintetében Szlovákia megelőzte a hitleri Németországot, pl. a sárga csillag kötelező nyilvános viselését illetően.) Jugoszláviából több tízezer zsidót internáltak, ott a németek koncentrációs tábort is működtettek, pl. a bori munkatábort. A jugoszláv állam felbomlása után tehát a Balkán sem maradhatott ki a zsidók német irányítással folyó internálásából. Közismert, hogy a volt jugoszláv térségben az Ante Pavelics vezette horvát usztasák, a Mihajlovics vezette szerb nacionalisták, Tito kommunista partizánjai és az ország nagy részét megszállva tartó német hadsereg egy több szereplős polgárháború során igyekeztek a maguk képére formálni e délszláv országokat. A zsidók, akiknek mozgását a németek az első pillanattól korlátozták, szintén bekapcsolódtak a harcokba, Himmler egyik megjegyzésében éppen a németellenes partizánharcot folytató kb. 30-35 000 zsidóra hivatkozva indokolta a jugoszláviai zsidók koncentrációs táborba deportálását. A háború vége felé azután a jugoszláv területről deportáltakat gyalogmenetben vonultatták Németország felé. Egy ilyen menetben fejeződött be a Győrhöz közeli Abdánál Radnóti Miklós élete is. Azután Szálasi gyalogmeneteket állíttatott le, amit a magas halálozási arányszámmal indokolt. A jugoszláviai német koncentrációs táborokban vagy táborokból menet elpusztult zsidóság létszáma együttvéve legfeljebb 20 000 fő lehetett. Összességében viszont igen nagy mérvű volt a magyarországi zsidók deportálása Auschwitzba 1944. máj. 15.— 1944. júl. 9. között. A hivatalos történetírás szerint 437 000 zsidót vittek a vonatszerelvények ebbe a lengyelországi városba. Egyes holokauszt-történészek még ma is ismételgetik azt a hazugságot, hogy a magyarországi zsidók e páratlanul nagy tömegű auschwitzi internálása 75%-uk azonnali kivégzésével végződött. E történelmi eseményről szólt a farizeus Churchill is 1944-ben, amikor a magyarországi zsidók deportálását és a velük kapcsolatos bánásmódot a legnagyobb-legszörnyűbb világtörténelmi bűnnek nevezte. Magyarországról való zsidódeportálásra ezen kívül is került sor, azonban ennek mértéke összesen sem érte el az auschwitzi méretek tizedét. A kérdés jogos: miként deportálhattak majd fél milliónyi zsidót Magyarországról Auschwitzba, ha pl. a magyarországi zsidók száma pl. 1939-ben 403 000 volt? Egyáltalán miért beszélnek 600 000 legyilkolt magyar zsidóról? A magyarázat kézenfekvő: az első kérdés esetében hallgatnak arról, hogy pl. az 1937-es Magyarországot az 1944 tavaszán ténylegesen meglevő Magyarországtól az ország 1938-1941-es négy lépéses gyarapítása során szerzett 77 000 km2-nyi terület és kb. 5 milliós népességtöbblet választja el. A második kérdés esetében arról a nyilvánvaló tényről hallgatnak, hogy az országgyarapítás (és a német-lengyel háború) nyomán csaknem annyi zsidó érkezett a magyar állam területére, mint amennyi addig itt volt. Nem véletlenül beszéltek 1944 tavaszán Magyarország 800 000-es zsidó népességéről. (Az 1942-es német felmérés Magyarország zsidó népességét 743 800-ban határozta meg.) Az 1944 tavaszán deportált zsidók nagyobbik része a visszacsatolt területekről származott (a 437 000 zsidóból legalább 250 000), minthogy a fővárosi zsidók deportálása előtt a magyarországi zsidók deportálását addig ellenállás nélkül tűrő Horthy nemzetközi, pl. pápai befolyásra leállíttatta a további deportálást. Akkor a németek ebbe lényegében beletörődtek, majd a hungarista hatalomátvétel után kívánták folytatni a deportálást. Ez azonban — amint azt Karsai László hangsúlyozza — Szálasi ellenállásán meghiúsult, aminek következtében kb.

150 000 budapesti zsidó elkerülte a német koncentrációs táborokat. A kérdés mármost az, hogy a koncentrációs táborokba került magyarországi zsidók (közel félmillió fő) közül hány zsidó ember került ki élve e táborokból? Mint Padányi Viktor írja: „zsidó hivatalos adatok szerint 276 000 zsidó maradt meg..”, természetesen itt (a csonka) Magyarországon. Közöttük kb. 120 000 lehetett olyan zsidó, aki a koncentrációs táborok valamelyikéből került elő. Ezzel párhuzamosan „a Magyarországról hiányzó zsidók felkutatását végző magyarországi zsidó szerv 1949-ig csak 75 000 zsidó halálát volt képes megállapítani, s ennek a 75 000 zsidó halottnak jó része a bombázások, utcai harcok, partizántevékenység, szovjet katonai szolgálat, valamint kémkedés és szabotázstevékenység következtében beállt veszteség és háborús munkaszolgálat következtében beállt h a d i veszteség.” (Id. mű, 2. rész: p. 186.) Ha mármost a kérdés az, hogy az áldozatok e mennyiségének mekkora része tartozhatott a Padányi által szóba hozott két csoportba, vagyis a zsidó halottak bombázások stb. folytán elhunyt, ill. munkaszolgálat keretében életét vesztett csoportjába, akkor a válasz: kb. 40 000 fő. E szám híven tükrözi egyrészt az ún. zsidó munkaszolgálatosok veszteségét és a fővárosi zsidóság Pesten maradását (pl. a nagy gettó halálos áldozatainak a száma az ostrom alatt csupán 4000 fő volt), másrészt viszont az alábbi adatsor bemutatása tükrében nagynak mutatja a német koncentrációs táborokban, ill. a táborokba vonultatás során bekövetkezett halálos áldozatok számát. Kérdés, hogy hány olyan zsidó akadt e körben, akinek halálát a jogszabályok mellőzésével előállt hanyagság, ellenszenv vagy kegyetlenkedés váltotta ki? Más adatokkal egybevetve e körben talán ezres nagyságrendről lehetett szó. Ha most az 1944. tavaszi magyarországi 720 000-es zsidóság (kb. erre a számra csökkent az 1942. évi zsidó népesség) sorsát tesszük vizsgálat tárgyává, akkor a trianoni Magyarországon 1946-ban élő 276 000 zsidón, valamint a háború során elpusztult 75 000 zsidón (összesen 350 000 zsidón) kívül figyelembe kell venni azokat a zsidókat is, akik vagy az országgyarapítás során vagy lengyelországi menekültként kerültek Magyarországra, és vagy élve maradtak, pl. élve kerültek ki a német koncentrációs táborok valamelyikéből, vagy meghaltak. Őket érintően kb. 300 000 életben maradt zsidóval, ill. a trianoni Magyarország (kb. 275 000-es) élő zsidóságával, valamint az 1942-44 között Magyarországról távozó 20 000-es zsidó népességgel számolva a háború után közel 600 000 főnyi élő zsidó népesség adódik, miközben a megnagyobbodott Magyarország zsidó népessége kb. 120 000 fős veszteséggel számolhatott s e népesség kb. fele valamelyik német koncentrációs táborban halt meg. Elmondható tehát, hogy a német koncentrációs táborokból (ahová a megnagyobbodott Magyarországról összesen kb. 480 000 zsidót deportáltak) sok olyan zsidó került elő élve, aki a 30-as években még romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai területen élt. Ezek nagy része eredeti anyaországába tért vissza. Közülük elsősorban az erdélyiek a szovjet érdekeket szolgáló kommunista irányzathoz, Pauker Anna szárnyai alá álltak, mentendő a magyarságot (főként a magyar anyanyelvű zsidóságot) a magyarfaló Maniu-gárdisták rémuralma elől. A német koncentrációs táborokba az 1944-es Magyarországról került közel fél millió zsidóból 1945-46-ra összesen kb. egynegyed millió került vissza anyaországába (ebből mintegy 120 000 a trianoni Magyarországra). A továbbiakban e mennyiség tetemes hányada, valamint sok olyan zsidó, aki e térségből nem lett deportálva (ilyenek voltak pl. a budapesti zsidók), ill. a német koncentrációs táborokban életben maradt, de anyaországába vissza nem térő, pl. nagyrészt Palesztinába távozó zsidó, a származási országa helyett a „nagyvilágot” választotta. Néhányan közülük Palesztinában fegyveres cionistaként harcoltak, hogy a későbbiekben a cionizmust felcseréljék a szovjet szolgálatával, és kivegyék részüket a „bolsevista paradicsom” közép-európai megteremtéséből. Ugyanakkor e zsidók nagyobbik hányada az újonnan létesített Izrael Államban maradt, a magyar anyanyelvűek számát az 1944-es néhány tízezerről 1951re több mint negyed millióra növelve. A szóban forgó 720 000-es zsidó népességből tehát kb. 250 000 zsidó maradt az eredeti anyaországában, 200 000 került Izraelbe, kb. 120 000 pusztult el a háború alatt, ami azt is jelenti, hogy a háború után legalább 150 000 zsidó egyéb helyre (főként az USA-ba) távozott. Minthogy ez esetben a népesség természetes elhalálozási rátája az 1942-44-es

háborús évekre vetítve kb. 5%, a valóságos elhalálozás pedig 16%, elmondható, hogy a népesség pusztulásában a két százalékszám közötti különbséget tükröző háborúnak jóval nagyobb szerepe volt, mint a természetes halálokoknak. Honnan érkeztek a zsidók és hányan vesztek oda? Az elmondottakból következik, hogy a németek által megszállt, ill. velük szövetséges országokból (és Magyarországra mindkét jelző érvényes volt) a német (németországi, lengyelországi, jugoszláviai) koncentrációs táborokba összesen mintegy 680 000 zsidó került. Kérdés honnan érkezett oda a többi? Miután zsidó forrás szerint a baltikumi, kelet-lengyelországi, besszarábiai és nyugatoroszországi zsidók 80%-a elkerülte, hogy német táborokba internálják, a maradék 20%-nyi, kb. 700 000 fő a táborok népességének egy következő részét tette ki. Értelemszerűen a Német Birodalomban (ide értve a Főkormányzóságot is) maradt zsidó népesség közel fele ugyancsak koncentrációs táborba került. Ezeknek zöme ugyancsak „lengyel zsidó” volt. Tehát három forrásból (az 1939. óta német területről, az 1941-től megszállt „szovjet” zónából és a németek által megszállt többi országból – ez utóbbiak típusos példája: Magyarország) nagyjából egyenlő mértékben (700 000-es — 700 000-es és ugyancsak közel 700 000-es nagyságban) töltődött fel e táborok zsidó kényszermunkás serege. Származási országuk szerint kimagaslóan a legtöbben lengyel zsidók voltak, őket azonban bizonyosan a „magyar zsidók” követték. Az igazán komoly, mert élethalál-kérdés az, hogy milyen nagy volt az elhalálozás mértéke a német koncentrációs táborokban, és az elhunyt internáltak között mennyi volt a zsidó áldozat? Nyilvánvaló volt ui. az, hogy a Svájci Vöröskereszt 1945-ös vonatkozó jelentésében szereplő két 300 000-es szám („a németek lelkiismeretét terhelő adat” és a „fogolytáborokban elhunytak összességét mutató” adat) csak véletlenül esik egybe, és valójában két részlegesen egybeeső halmaz számszerűségét jelenti. Természetesen a holokauszt-indoktrináció általában nem a német kényszer-munkatáborokkal s az ilyen helyeken általában elhunytakkal foglalkozik, hanem a háború alatt és után bárhol (elsősorban persze a koncentrációs táborokban) előfordult — és kifejezetten zsidó — pusztulással (annak okaival, mértékével stb.). Eszerint a Vöröskereszt-jelentés a fegyverrel megvívott német-zsidó konfliktus zsidó áldozatai számának a negyedét, valamint a német koncentrációs táborokban elhunyt zsidók összességét tekinti a németek felelősségi körébe tartozónak. Ez adja ki azt a 300 000-es halálesetet, amiről a bizonyítékok szólnak, de ami a zsidók kiirtására vonatkozó hitleri célokról, akaratról, valamint a hat (vagy akárhány) millió zsidó szándékos, tervszerű kiirtásáról szóló holokauszt-állításokat, kivált a gázkamrás tömeggyilkosságról szóló mesét egyértelműen megcáfolja. Igen, de mi bizonyítja, hogy a német internáló táborokban összesen valóban közel 400 000 ember vesztette életét, és hogy az áldozatok összességében a zsidók aránya valamivel magasabb volt, mint az internáltak összességén belüli hányaduk? Ez utóbbi kérdésre pontos válasz nem adható, de az előbbire viszonylag pontosan lehet válaszolni. A torontói per második szakaszában a védelem tanúja: Faurisson professzor arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyugat-németországi Arolsenben van az igazság. Ott tárolják azt a hatalmas kéziratcsomót, amelyben megtalálható a német koncentrációs táborokban 1941-45 között elhunyt foglyok nyilvántartása. Mindenesetre 1978 végén az Arolseni Rendkívüli Anyakönyvi Hivatal a Nyomozó Hivatal vizsgálatai eredményeként jelentést tett közzé az egykori német koncentrációs táborokban bekövetkezett halálesetekről. Eszerint az egyes táborokban hitelesített halálesetek száma összesen 271 304. (Csak példaként említve e táborokban elhunytakat: Auschwitz 52 389, Bergen-Belsen 6507, Buchenwald 20 601, Dachau 17 842, Mauthausen 77 727, Majdanek 6920, Natzweiler 3944, Sachsenhausen 4785 stb.) A jelentés megemlíti, hogy az arolseni kartotéktárban további 93 069 utalás található olyan halálesetekre vonatkozólag, amelyeket más anyakönyvi hivatalokban hitelesítettek. Ezek szerint a hitelesített halálesetek száma: 364 373. A jelentés megemlíti, hogy az anyakönyvezett halottak származását bizonyosan nem lehetett megállapítani sem az anyakönyvezés időpontjában, sem a

későbbiekben. Minthogy a regisztráltak között kb. 2 millió zsidó és 1,0 millió nem zsidó volt (és nem regisztrált személyként senki nem jelentkezett), az 5:2 arány a halottak esetében megfelelőnek tekinthető. Miután a hitelesítők távozása és az ún. felszabadítók érkezése között is történtek halálesetek,valamint az ő megérkezésük és a hozzájuk tartozó ellátó személyzet megérkezése között is, kivált a keleti fronton, a szóban forgó halálesetek száma akár 10 000-rel is megnövekedhetett a vonatkozó idő alatt. Ugyanakkor az utolsó hetekben, amikor a tífusz terjedése nyomán a halál már valósággal aratott a kaszájával, a németek őr-, egészségügyi és ellátó személyzetéből és családjukból akár 20-30 000 személy is életét veszthette. Így kb. 350 000 internált személy veszítette életét e táborokban 1941 és 1945 között. Végkövetkeztetés Az adatok egyértelműen arra mutatnak, hogy a holokauszt-dogma mindhárom alaptézise messzemenően hamis. 1. Hitler és hívei nem akarták Európa zsidóságát megsemmisíteni. 2. Nem semmisítettek meg hat millió zsidót. 3. A koncentrációs táborokban nem működtek emberek kivégzésére alkalmas gázkamrák. A német, ill. németek által megszállt területeken hadi tevékenység folytán vétlen civil lakosként 200 000 zsidó pusztult el. A német-zsidó konfrontáció keretében, ill. e harc során ugyancsak 200 000 zsidó halt meg. A német hadviselő felet egyik esetben sem terheli háborús felelősség. A német koncentrációs táborokban 250 000 zsidó hunyt el. Minthogy ez utóbbi esetben ártatlan civilekről van szó, velük kapcsolatban felvethető a németek felelőssége. Ez azonban nem teszi háborús bűnössé Hitlert, ill. a német népet, mert alapvetően a győztesek voltak a háborús bűnösök, a háború kirobbantói, eszkalálói, azok tehát, akik az ártatlan civil lakosság ellen példátlan harcot kezdeményeztek és a brutális háborút gátlástalanul végig is vitték. Minthogy pedig az internáló táborokban a foglyoknak is megvoltak a maguk törvény által biztosított jogaik, és tábori életük a háború végső szakaszától eltekintve civilizált, tűrhető mederben folyt, Hitlert és az ő Németországát a zsidóság internálásáért összességében aligha lehet bűnösnek tekinteni, de legalább is kevésbé, mint az angolszászokat a hasonlókért vagy — kivált – a Szovjetuniót a háború előtt és után is üzemeltetett „Gulág” nevezetű pokolért. Nyomtatható változat Értékelve: 4.17 pont az 5-ből. Megosztás