1. Melléklet
Gaul Géza: Mi a szép? című tanulmányához
Egy Petőfi-vers Szöveg forrása: Petőfi Sándor összes költeményei, sajtó alá rendezte Baróti Lajos, Budapest, 1900. Singer és Wolfner. Megtartottam a forrás írásmódját. A hivatkozások megkönnyítése végett a sorokat beszámoztam, jelezve, hogy hányadik versszak melyik felének melyik sora. Petőfi Sándor Temetésre szól az ének 1 2 1 2
Temetésre szól az ének, Temetőbe kit kisérnek? Akárki! Már nem földi rab, Nálam százszorta boldogabb.
1 2 1 2
Itt viszik az ablak alatt; Be sok ember sírva fakadt! Mért nem visznek engemet ki, Legalább nem sírna senki.
Petőfi ezt a versét valamikor 1843 végén, Debrecenben írta. Szeretném a verset az egyszerű, naiv befogadó szemével (fülével?) végigvenni! Mi is az a bázis, amit ismertnek tételezek fel a vers olvasása vagy meghallgatásakor? Először is általában a nyelvi kommunikációs készséget, a grammatikai szerkezetek magától értetődő használatának, ismeretének az emberrel veleszületett képességét, különösen a magyar nyelv alapvető ismeretét. Így a magyar nyelv hangrendjének, hangsúlyozásának, ritmikájának érzékelését, a nyelvnek a használatából eredő természetes, spontán tudását, a magyar nyelvnek legalábbis a versben előforduló szavakra, kifejezésekre kiterjedő ismeretét. Ezen belül az afféle kifejezésekét is, mint a „földi rab” keresztény sztereotípiáját. Mondatonként haladunk, azaz önmagukban értelmes, zárt gondolatonként, azaz verssoronként. Mert ez a három e versben egybeesik!1 Itt hangsúlyozom, hogy a továbbiakban fogok használni nyelvi, verstani szakkifejezéseket is, de csak a tömörebb fogalmazás kedvéért, nem azért, mert a befogadónak ismernie kellene őket. Éppen ellenkezőleg! A befogadó a hallott-olvasott, egyébként addig közömbös szövegben felismer egy ismétlődő ritmusszerkezetet – ez hívjuk verssornak. Felismer egy zárt nyelvtani szerkezetet – ezt hívjuk mondatnak. Felismeri, hogy ebben a szövegben ez a kettő egybeesik: ekkor már annak ébred tudatára, hogy nagyon érdekes, sőt, szép szöveggel találkozik. Végig ilyen értelemben kell olvasni az elemzést! És most lássuk a verset! Az elemzés követését tipográfiai elemekkel is támogatom. 111
Temetésre szól az ének,
Az első szó megadja a gondolati alaphangot: temetés, temető, gyászolók, gyászmenet, halál, szomorúság, rossz, legalábbis szomorú hangulat jut eszünkbe [1 felismerés]2. A folytatás ezt kerek képpé egészíti ki, feltehetőleg egy temetés eseményeinek a közepén vagyunk [+1 felismerés]. Ez idáig hangulatkeltő bevezetés, ahol kialakul a belső várakozásunk a megfelelő folytatásra. 1
Ez voltaképpen célszerű egy vers kezdetén, és megkönnyíti az olvasó-hallgató dolgát. Szögletes zárójellel [+1] jeleztem, ha a szöveg hallatán a hallgató-befogadó valaminek a felismeréséhez jut el, a beírt számmal egyúttal az elemzésből látható felismerések számát is megadtam. 2
1
A t ismétlődő kopogása3 feszes ritmusú hangzást okoz [+1], és két azonos hosszúságú félre osztja az első, négy szótagból álló szót [+1]. Ezt megerősíti [+1] a második szótag e magánhangzójának megismétlődése a negyedik szótagban [+1]. A következő hangsúlyt hallva, egy új, önálló (mint hamarosan kiderül, egy szótagú) szó kezdetén, úgy érezzük, hogy lezárult a megelőző négy szótagos egység, új ritmikai egység kezdődik [+1]. A hangsúlytalan névelőt megint hangsúlyos szótag, a következő szó eleje követi [+1], és ez a szó is két szótag, éppúgy mint a megelőző egység [+1]. Majd ennek a szónak a végén akár vége is lehetne a mondatnak [+1]. Valóban, a következő verssort kezdő „Temetőbe” szót hallván, ha a hangsúlyból és a szöveg dallamából odáig nem tettük volna, felismerjük a zárt szerkezetet: itt volt a mondat vége [+1], és a második fele 4 szótagos [+1], és két, egyenként két szótagos félre oszlik [+1], ahogyan azt a szavak tagolása és a szóhangsúlyok helye megadja. Ezt a szimmetriát megerősíti a sorfelek második felének ismétlődő magánhangzó-párja: é-e (...ésre-ének) [+2]. Rögtön érzékelhető a verssor szerkezete: A mondat egyben ritmikailag is zárt egész: 8 szótag, amit az értelmes olvasás hangsúlyai 4-2-2 arányban tördelnek (aláhúztam a hangsúlyokat), ugyanakkor értelmileg is 2 részből áll: elől van a határozó, majd a mondat törzse, 4-4 szótag. A nyelvtani szerkezet tehát összecseng a ritmikaival [+1]. Az is érezhető, hogy a hangzás időtartamviszonyai nincsenek ilyen szép szimmetriában a többivel, hiszen ˘˘ˉ˘ˉ˘ˉˉ a forma, ahol tehát csak a középső négy szótagnál ismerhető fel valamiféle azonos szerkezet az előbbiekkel, amit viszont a korábban említett többi jellemzőben semmi sem támaszt alá, tehát a hosszú-rövid viszony nem jellemző.4 Ez a verssor két félre tagolódik, és még a felek is felezők. Tehát hangsúlyozottan szabályos sor, ez kiválóan megfelel ritmikai expozíciónak.5 A szöveg jelentése pedig tartalmi expozíció. 112
Temetőbe kit kisérnek?
Az első szó többszörösen is ismerős: az előző (111-es) sor elején keletkezett asszociációink egyike [+1], másrészt 8 hangjából 6 azonos azéval, nagyon hasonlít rá [+1], tehát itt is megvan a ritmuserősítő t-ismétlés [+1], a hasonló szerepű páros szótagbeli magánhangzó ismétlés (e) [+1]. Ráadásul nemcsak ritmikailag, sorrendben van azonos helyzetben [+1], hanem a mondattani helyzete is azonos: előrevetett határozó [+1]. Ez a kettős rámutatás még elő fog fordulni a versben. Itt van még több funkciója is! Egyrészt az azonos mondatszerkezet jelzi, hogy azonos súlyú, mellérendelt jellegű kapcsolatban lévő mondat következik [+1], és ami evvel jól összefér: a verskezdő képet egészíti ki [+1]. Itt találkozunk másik asszociációnkkal: gyászmenet, gyászolók [+1]. A sor pontosan úgy oszlik két félre, mint a 111-es [+1], ritmikailag [+1] és mondatszerkezetileg [+1]. Első fele ugyanúgy [+1] feleződik tovább a t-kkel [+1]. Második felében azonban máris megtörik a gépies feleződés lendülete [+1]: az első szó csak egyszótagos, ez még egybevág az előző sorral, de utána nem semleges névelő, hanem fontos jelentéshordozó ige jön, így a következő szóhangsúly nem a félsor harmadik, hanem második szótagjára esik [+1]. Ezt még fokozza az azonos, alliterációnál erősebb, majdnem teljes szótagnyi ismétlődő szókezdet: ki-[+1]. Mindez csak kiemeli, hogy az első két sor, az expozíció legfontosabb gondolata az, hogy valakik valakit kísérnek, tehát összetartozó emberekről van szó, társakról [+1]. A ritmus megtörése kísértetiesen emlékeztet egy zeneszerzők által gyakran használt trükkre, ahogyan a korábban bevezetett szabályosság megtörésével várakozást keltenek, előkészítik a dallam megváltozását. Itt a ritmikai törés még azzal is összevág, hogy 111 személytelenebb képe egyenletes (gépiesebb) ritmusú [+1], míg 112 érzelmileg telítettebb, személyesebb kérdést hordozó [+1] szövege a megtört ritmusú. Ehhez jön még a 111 dallamát (magas-mély-magas) mintegy tükröző dallam (magas-még magasabb-magas) [+1]. A sor dallambeli csúcspontján van az erősített alliteráció [+1] és a 3
Alliterációszerű hatás. Ezért mondjuk, hogy ez nem időmértékes, hanem hangsúlyos verselés. 5 A felező nyolcas! Itt fontos, hogy a szakkifejezés és a hozzátartozó fogalom ismerete nem szükséges a befogadónál, ő csak felismer egy jelenséget, felfedez egy formát. 4
2
személyes jellegű kérdés is. [+1] Az azonos mondatok azonos értelmi és ritmikai helyén a két sor végén is azonos (azazhogy nagyon hasonló) a hangzás: ezt hívjuk rímnek [+1]. Ezzel a formai expozíció is zárt, kerek, kész a párosrímű felező nyolcas [+1].6 A sor hallatán, mivel kérdéssel zárul, a halott személyéről várunk valamit, és érezzük, hogy a halott és a gyászolók viszonya a fontos [+1]. A kerek forma és kerek bevezető gondolat után nincs szükségünk további magyarázkodásra: várjuk, hogy térjen a tárgyra a költő! Az eddigiektől eltérőt, valami mást várunk [+1]. 121
Akárki! Már nem földi rab,
Az első szó majdnem az, amit vártunk: felelet a kérdésre, a halott személyéről szól [+1], de egyúttal rögtön jelzi is, hogy nem ez a személy a fontos. A folytatás már nem konkrét, hanem általános, az élet szenvedéseiről vall [+1]. Ennek a konkrét -> általános váltásnak felel meg az idáig meglehetősen kötött, szabályos forma fellazulása [+1]. S milyen finom az átmenet: a felkiáltás 3 szótagos hiányos mondata után kívánkozik értelem szerint a sormetszet, ezt azonban még gyengíti az első sorfelek eddigi feleződésére emlékeztető [+1] kár-már belső rím [+1], ami tehát még a szabályos felezést idézi. A nem szóra kerülő hangsúly pedig végleg kétségessé teszi, hogy hol is a cezúra? [+1] Érzésem szerint helyesebb, ha nem a formális-grammatikai alapon adódó felkiáltójellel egybeeső szünethez, hanem a belső rím és a hangsúly által indokolt helyre tesszük, tehát az előző soroknak megfelelően helyreállítjuk a felezést [+1]. A hiányos mondat úgyis voltaképpen a következő mondat alanya. De akárhová is tesszük a sormetszetet, a témaváltást az előző meglehetősen feszes szerkezetű sorok után jól érzékelhetően a forma kötöttségének gyengítése kíséri [+1]. A sorzáró szótag vagy szótagok, az előző sorpár tapasztalata alapján azt a várakozást keltik, hogy a rab-ra rímelő vége lesz a következő sornak [+1]. 122
Nálam százszorta boldogabb.
Itt jelenik meg először az egyes szám első személy, még csak vonatkoztatási alapként. Ezzel személyessé válik az imént még általános kijelentés [+1]. Ennek pedig pompásan megfelel – nem meglepő most már – a ritmus teljes fellazulása [+1]. A három hangsúly eloszlása lehetetlenné tesz bármiféle cezúrát [+1], ehelyett valami halvány időmértékszerű ritmika nyomai tünedeznek fel, ezt azonban csak mint az eddigiektől való eltérést vesszük észre [+1]. Figyeljük meg, hogy milyen rafináltan, sorról-sorra fokozatosan jutott el szerzőnk a szemérmes távolságtartástól a vallomásig. 111-ben még nincs semmi szubjektív, 112 második felében vezette be a személyt, rákérdezett, 121 második felében érzelemtől telített kijelentést tett róla [+1], 122-ben pedig rajta keresztül tesz érzelmes önvallomást [+1]. Ez a fokozás egy fajtája [+1]. Ezzel párhuzamosan lazítja fel egyre jobban a kezdetben bevezetett feszes ritmust [+1]. A 122 a megelőző 121-es sorral több rokon vonást mutat: a sor végén a hangzás többszörösen is összefügg. Egyrészt a rím: rab-gabb [+1], másrészt a megelőző mássalhangzócsoport: ld-ld, ritmikailag is azonos helyen [+1], ugyanis az utolsó 3 szótag időmértéke is azonos. Hogy jobban látható legyen, egymás alá írtam: f ö
i r l d
b o ˉ
a b o g ˘
b ˉ
Ez utóbbi két sor a gondolatváltást a ritmusváltáson kívül még eggyel megerősíti [+1]: a hangzás mélyebb lesz. A 121-ben még vegyes a hangrend, de kissé már a 111 kiegészítőjét (fordítottját) idézi [+1], 122 már tiszta mély, és így a 112 tiszta kiegészítője [+1]. A hangrend tehát nemcsak soronként, hanem kétsoros egységenként is rendszert mutat [+1]7. 6
U.a. a megjegyzés érvényes, mint az előző lábjegyzetben. Megint hangsúlyozzuk, hogy a hangrend fogalmát csak a tömörebb fogalmazás kedvéért használjuk, a vers befogadójának nem kell ismernie. Neki a magyar nyelvet kell ismernie, amelyben van hangrendi illeszkedés, tehát amelyben a beszélő-hallgató szükségképpen érzékeny a hangrendre. 7
3
Rájövünk, hogy itt valami lezárult, egy gondolatsornak, hangzássornak vége [+1]. Egyúttal az ismételt páros rím is jelzi a záródást [+1]. 211
Itt viszik az ablak alatt;
Új expozíció. Nem véletlenül új versszak. A hangzás vegyes, de a magas kezdet jelzi a váltást [+1], ezt megerősíti a ritmus megújuló feszessége: a felezés újra éles [+1], sőt, a második fél kettős okból is tovább feleződik [+1]. Egyrészt két szó, tehát két szóhangsúly [+1], másrészt belső rímszerű hangzásbeli hasonlóság (lak-latt) [+1]. A gyászmenet újra megjelent [+1], de most még szorosabb a halott-gyászoló kapcsolat (már viszik, nemcsak kísérik) [+1]. A hangnem, a kép, a ritmus egyaránt a 111 és 112 sorra emlékeztet, de azokból is inkább a 111-re, tehát az első strófa első sorára [+1]: de hiszen ez a második strófa első sora! Tehát itt új formai egység kezdődik, lezárult az előző, itt ismerjük fel a strófaszerkezetet. Az egész előzőben (első strófában) érvényes volt mindegyik verssorra, hogy egy gondolat-egy ritmikai egész (verssor) [+4], a gondolatilag összetartozó mondatok ritmikailag, rímmel is összefüggenek, párosrímű verssorokat alkotnak [+2], a négysoros egység maga is zárt egész [+1]. A fölöslegesnek tűnő helymeghatározás szerepe a személyesítés (L. 122-ben „nálam”) erősítésén kívül a ritmus újra hegyezése [+1]. 212
Be sok ember sírva fakadt!
A gondolat – immár egyáltalán nem meglepően – újra a szubjektivitás felé tolódik el, mint történt négy sorral korábban is [+1]. Ezt ezúttal nem kíséri ritmustörés, inkább e sor valamivel szabályosabb, mint a 211. A párhuzamot fokozza, hogy a 112 kérdő, a 212 felkiáltó, szemben az őket megelőző, kijelentő 111 ill. 211 sorral [+1]. Felhívom a figyelmet arra a rafinériára, hogy nem ismétli itt a vers a kérdést, hanem szerzőnk egy pici változatossággal (kérdés helyett felkiáltás) fokozza a hatást, növeli a hasonlóság felismerésének nehézségét, ezzel a siker által okozott örömet [+1]. A fő mondatrészek is felezik a sort (alany és környezete 4 szótag - állítmány és környezete 4 szótag) [+1], az első sorfélt a szóhangsúly felezi [+1], a másodikat hasonlóan [+1]. A sor végén ott az előző sorra rímelő hangzás [+1]. Megismétlődő tapasztalatunk, hogy a 212 éppúgy, mint a 211 verssor egy-egy zárt gondolatot, mondatot foglal egy-egy ritmikai egységbe [+2], továbbá hogy a gondolati összetartozásukat a ritmikai-hangzási hasonlóság megerősíti. [+1] Az utóbbi két sor önmagában a legkevésbé drámai része a költeménynek, szerepük elsősorban az egész egységének, szimmetriájának növelése és az, hogy a befejező szubjektivitásig jutó fokozáshoz kellőképpen kontrasztos, tárgyilagos kiindulást adjon. 221
Mért nem visznek engemet ki,
A vessző a végén ne tévesszen meg senkit: ez a sor kérdés, éspedig fájdalmas, felkiáltó. És a 112-es sor, amelyik szintén kérdés volt, ugyanígy csupa magas hangot tartalmaz [+1]! A fájdalmat, panaszt itt külön jelzi a sok nazális [+1]. A visz- szótag a 211-beli előfordulásának helyzetéhez hasonlóan második hangsúlyos helyen van [+1], a raggal úgy módosított értelemmel, ami a 122 egyes szám első személyét hozza újra elő [+1]. A visznek szóban tehát egy gondolati („én”) és egy ritmikai (második hangsúlyos hely) párhuzamot összekötő kapcsot ismerünk föl [+1]. Ezen kívül a sor feleződik [+1], az első fele tovább [+1]. A második viszont nem, ezzel szemben van benne egy belső rím (nem-engemet) [+1], ami a két sorfél közötti szimmetriát erősíti [+1]. Az egyes szám első személy kettős előfordulása – a visznek ragja első vagy második személyű tárgyra utal, amit az engemet pontosít (újabb fokozás) [+1] – bevonja az „én”-t a halott-gyászoló viszonyba [+1]. Előkészülünk a „...metki”-re jövő rímre [+1]. 222
Legalább nem sírna senki.
A mondat csúcspontját 3 szótagon át késlelteti a meglehetősen semleges első szóval [+1]. Ez egyrészt az előző versszak végén látott ritmustörést idézi [+1], másrészt ellentmondásban van a második sorfél tökéletes belső szimmetriájával [+1]. A sormetszetet én az első szó után teszem. A hangsúlyok miatt aligha szabad másként. Ezáltal a sor nem oly szimmetrikus, viszont a ritmuskép hasonlóbb lesz az első versszakéhoz [+1] annyiban, hogy ott is nagyon fellazult az utolsó sorra. Az eddigiek után már érezzük, hogy itt nem költői lazaságot, hanem éppen ellenkezőleg, valami 4
szándékos módosítást tapasztalunk [+1], ami, valóban, a következő szó, ezzel a strófa és az egész költemény csúcspontjának, mondhatjuk csattanójának, a kiemelésére szolgál. A nem szó egy előző sorbeli belső rímre újra rímel [+1]. A rákövetkező alliteráció (s-s) ritmusfeszítő szerepű [+1] azzal, hogy a szabályos formát (2-2 szótag) erősíti [+1]. Ez a feszültségteremtő szerepe érthető, amint észrevesszük, hogy mi is rejlik az utolsó két szóban. Először is a sírva (212) – sírna (222) sorbelsőbeli rím [+1] (az összecsengő szavak soruk azonos helyén vannak!), másrészt az „engemet ki” (221) – „senki” (222) sorvégi rím [+1] az, amit a 2 darab 2 szótagú szó ritmusa és az ezt megerősítő alliteráció összeköt [+1]. A nem – sen(ki) belső ríme hangzásilag összeköti a kettős tagadás két elemét is egymással [+1]. Ez a gondolati csúcspont is [+1]. Az előző mondatban kötötte össze a lírikus „én" saját magát a gyászolókkal, és itt derül ki, hogyha ő lenne halott, nem volna gyászolója, tehát az egész vers folyamán vonzó színben feltűntetett embertársi viszony az „én”-nek csak vágy! Mindezt a hatást csak erősíti, hogy felismerjük, hogy a jelenlegi (222) és az előző (221) sor gondolatilag összefügg, szubjektív, érzelmes [+1], ezt megerősítendő, hangzásban is van a dolognak logikája: a végig magas kérdésre a válasz lejjebb szál, komorabb lesz (vegyes hangrendű) [+1]. Az egy gondolat/mondat – egy sor elv itt is érvényes [+1]. Ráadásul a 221 és 222 összefüggése hasonlít az 121 és 122 közötti összefüggéshez [+1], sőt, a 111-112 és 121-122 közötti viszony hasonló a 211-212 és 221-222 közötti viszonyhoz hangzásbelileg és gondolatilag egyaránt [+2]. Itt teljesül be a versszak formai rendje is, tehát hogy az előző 4 sorral azonos a szerkezete [+1], érvényesül a zárt forma – zárt gondolat elv is [+1]. A gondolati és hangzásbeli eszközöknek ez az egymást erősítő felhasználása egy minden szempontból feszült csattanó létrehozására egyetlen szóval jellemezhető: zseniális! S mindez olyan versben, amely első vagy felületes olvasásra egy éppen rossz passzban lévő, szenvelgő fiatalember romantikus pózának is tetszhet. Lehet, de nagyon tudott verset írni! Számoljuk össze a felismeréseket soronként: 16 + 26 + 10 + 16 + 16 + 10 + 12 + 21 = összesen 127 felismerés. Ennyi jut 64 szótagra, vagy 155 hangzóra. Itt nem voltunk tekintettel az egyes felismerések egymáshoz képesti súlyára, sem pedig arra, hogy milyen szerepe lehet a befogadó lelkében az egyes szavaknak, hangulatoknak, sem önmagában a hangzás szépségére, csak a felismerhető szerkezetekre, viszonyokra. Megjegyzem még azt, hogy egy strukturalista elemzés (ez nem az!) még számos szabályosságot tudna feltárni a versben, amelyeket azonban, szerintem, az egyszerű olvasó-hallgató aligha ismer fel. Ilyen például, hogyha a sorokat öt osztályba soroljuk aszerint, hogy a magas és mély magánhangzók aránya 8:0; 7..5:1..3; 4:4; 1..3:5..7; 0:8, az alábbi szimmetrikus sorpárok kerülnek azonos osztályba: 111-222; 112-221; 121-212; egyedül a fennmaradó 122 és 211 osztálya nem azonos, de azoké is szomszédos. Tehát a hangrendben elég magas fokú szimmetria van elrejtve. Ezt mégsem vettem figyelembe, mert nem a sorrendben történő befogadás során tárul fel, hanem csak utólagos, meglehetősen kacifántos elemzéssel, ezért nem tartom valószínűnek, hogy bárki, aki nem kifejezetten ilyesmire kihegyezve vizsgálódik, hanem egyszerűen olvassa a verset, észrevenné. Ilyen szabályosság van még egynéhány. A versben nem számoltuk az egyes beszédhangok felismerését, amelyek léte feltétele az általunk vizsgált szintnek, de nem befolyásolja az ezen a szinten felismerhető szerkezeti törvényszerűségeket. Nem foglalkoztunk a nyelvi megértés elemeinek, tehát a nyelvtani elemeknek és a szavak jelentésének felismerésével sem, ezeket a vizsgált szinten már adottnak tételeztük fel.
5
