A Hévízi-tó, vagy a Nyirádi bauxitbányászat kálváriája
Amikor 2011 májusában megjelent a Mérnök újságban Holló Csabának Dr. Balogh Zoltán főorvossal készült interjúja, arra döbbentem rá, hogy 25 éve nem írta meg senki a Hévízi-tó 1986-ban kialakult vészhelyzetének igaz történetét. A főorvos első könyve A Hévízi-tó kálváriája és megmentése címmel akkor már megjelent. Ebben részletesen beszámolt ténykedéséről, amelynek hatására született meg Németh Miklós kormányának egyik – de nem az egyetlen – vitatható döntése 1989. április 20-án, mely elrendelte Nyirádon a bauxit termelés biztonságát szavatoló vízemelés azonnali hatályú megszüntetését. Az ma már egyértelműen megállapítható, hogy ez a döntés elhamarkodott volt és a vészhelyzet kialakulásában komoly felelősség terheli Dr. Strecker Ottó és Dr. Balogh Zoltán főorvost. Az egészségügyi kormányzat nagyot hibázott, amikor 1986. március 3-án a Hévízi- tó közepén leégett a fürdőház, és a probléma feltárása érdekében nem intézkedett időben. Dr. Strecker Ottó főigazgató a 27 éves működése alatt számtalan engedményt tett és már nem volt ura a helyzetnek. Dr. Balogh Zoltánt a katasztrófa után egy évvel nevezték ki miniszteri biztosként a Hévízi Gyógykórház vezetőjévé, állítása szerint ennek ellenére nem kapta meg a páncélszekrény kulcsát, amelyben a korábbi 30 év titkos aktái lehettek. Volt, aki tisztelte, volt, aki félt Dr. Strecker Ottó főigazgatótól, aki a II. világháború idején már katonaorvos volt, és az „ellenforradalom” idején a győri katonai kórház igazgatójaként teljesített szolgálatot. Helytállására való tekintettel Kádár János 1956 végén kinevezte a BM Büntetés-végrehajtó Intézet főorvosának és Dr. Balogh szerint innen helyezték át Hévízre 1959ben az Állami Gyógyfürdőkórház élére. Az ö tudtával üzemeltek és létesültek a hévízi kutak az állami vállaltok üdülőiben, ahol gyógyító tevékenység is folyt. A II. világháború előtt csak a Gyógykórház és néhány családias jellegű apró üdülő kapott naponta néhány 10 m3-nyi termálvizet. A 60-as évektől kezdve azonban nagy szállodák és üdülők épültek (Hotel Termál, Hotel Aqua, a SZOT-, Bányász-, Honvéd-, Postás- stb. üdülők), amelyek szolgáltatásaikhoz egyre több vizet igényeltek. Új mélyebbre fúrt nagyobb átmérőjű hévízkutak épültek (Fontanális, B-18), de volt megfigyelő kút pl. az Attila u. 29 sz. ház, a főigazgató úr kertjében is. A régi kutak üzeme folyamatossá vált, a vételezett víz mennyiségét nem ellenőrizték, a Nyugat dunántúli Vízügyi Igazgatóság csak 1989-ben rendelte el a mérőórák felszerelését. A főigazgató a belügyi és politikai vezetőkkel jó kapcsolatokat ápolt és 1979ben, amikor Hévíz városa Veszprém megyétől átkerült Zala megyébe nem tudott ellenállni a zalai párttitkár, Karvalits Ferenc kérésének és engedélyezte a fürdőházba egy szauna létesítését, amelyet csak párt- és a belügyi szervek vezetői használhattak nyitvatartási időn túl is. Előző este telefonon értesíteni kellett Bíró Csaba villanyszerelőt, aki parancsra bekapcsolta a fűtést. Azon a bizonyos éjszakán valami közbejött, nem jött fürödni senki. Az inkognitó miatt az áramtalanításról a fürdőzők gondoskodtak. Bíró Csaba értesítés, illetve parancs híján nem áramtalanított és a szauna a fél fürdőházzal együtt reggelre leégett. Dr. Gyarmathy Józsefet főigazgató-helyettest és a villanyszerelőt vád alá helyezték. Amikor Dr. Balogh Zoltánt egy évvel később kinevezték a páncélszekrényben őrzött iratokat nem ismerhette meg, a helyi problémákat nem tudta feltárni, megoldani, ezért orvosként karszt-hidrológiai, bauxitbányászati kérdésekkel, az alumíniumipar múltjával és gazdaságosságával, a szovjet-magyar kapcsolatokkal kezdett foglalkozni. Amikor 24 évvel később Holló Csaba a mérnöktársadalom nevében interjút készített, olyan kérdéseket tett fel a főorvosnak, amely a kérdező tájékozatlanságáról tanúskodott. A legsúlyosabb kritika a magyar alumíniumipar létjogosultságának, gazdaságosságának kétségbe vonása, amit az interjúban állítanak. Minden tájékozott műszaki és gazdasági szakember előtt 1
ismert, hogy a magyar alumíniumipar 1958 és 1989 között csak a trösztön belül, több mint 25.000 embernek köztük több mint 1000 mérnöknek biztosított jól megfizethető munkát és az országnak jelentős keményvaluta bevételt jelentett, közvetve orosz piacot az élelmiszeripari és könnyűipari exportunknak, amivel a bérkohósítást ellentételeztük. Az iparág stabil alapját pedig a megkutatott bauxitkincs, a fejlett és gazdaságos bauxitbányászat biztosította, amire a fejlesztéseket alapozni lehetett. Voltak ugyan kísérletek jó minőségű bauxit importjára (Guinea (Bóké), Jugoszlávia, Vietnám), de ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A hazai alumíniumipar múltja az 1920-as évekre nyúlik vissza, és a Gánti bauxit feldolgozásával kezdődött. A II. világháború előtt elkerülhetetlen volt a németek érdeklődése és a velük való együttműködés, ami a vesztes háború után nem folytatódott. 1945 után a Szovjetunióba jóvátételként 1956-ig szállítottunk bauxitot és különböző alumíniumárukat. 1950-ben megalakult a MASZOBAL, és 1955-ig az oroszok felügyelete alatt folyt a bauxitkutatás, a bányászat és a feldolgozóipar újjáépítése. 1956 után energiaellátási gondok jelentkeztek, ennek ellenére folytatódott az alumíniumipar fejlesztése a termelés növelése, a feldolgozó kapacitások kiépítése, korszerűsítése. Felújítás alatt kohóink az 50-es évek végén nem tudták kohósítani a teljes timföldtermelést, amit átmenetileg Ausztriába exportáltuk. Importáramra alapozott új hazai kohó építése helyett kölcsönös egyezményeken nyugvó, táboron belüli együttműködést kerestek az iparág vezetői. Az első timföld-alumínium egyezményt a lengyelekkel írtuk alá 1960-ban, ebben a kiszállított 80 kt timföld fejében 17,5 kt fém alumíniumok kaptunk vissza. Ez gazdaságosabb volt, mint a timföldexport. 1963-ban megalakult a Magyar Alumíniumipari Tröszt. Első feladata volt a KGST-én belül egy nagyobb volumenű és előnyösebb együttműködés előkészítése. Jelentős, kölcsönös előnyökön alapuló volt a szovjet-magyar timföld-alumínium egyezmény, melynek keretében 1967 és 1990 között 20.000 kt bauxitból előállított 7.000 kt timföldet szállítottunk ki részben a Bajkál-tó (6800 km) melletti Bratszkba (ahol 1961-ben 4500 MW áramtermelő kapacitás kihasználása gondot jelentett) és 3.100 kt alumíniumtömböt kaptunk vissza. Ezzel az egyezménnyel elértük, hogy nem kellet kohót és egy 400 MW-os erőművet megépítenünk, ezt 23 évig pl. szénnel ellátni. Ez a szovjeteknek is előnyös volt, mert így hasznosítani tudták vízerőműveik áramát. A magyar timföld kohósítása elsősorban a Volga menti kohókban (2450 km) történt. Az igaz, hogy ez is tetemes szállítási költséget jelentett, de ezt akkor a szovjetek magukra vállalták. Nem a titántartalom miatt, amint azt Dr. Balogh állítja, hanem feltehetőleg a katonai repülőgépgyártásuk biztonsága érdekében, mert egy háború esetén le tudták volna állítani az alumínium visszaszállítását. Az igaz, hogy a magyar bauxit tartalmaz titánt és ez a timföldgyártás során feldúsul 5 %-ra, de ez a vörös-iszapban marad és most is ott van a hányókban, erre a szovjetek soha nem tartottak igényt. Ami egy nagyobb saját kohó létesítését illeti, megjegyzem a MAT 1980-ban tervezte is egy 104 kt-ás kohó építését, de még akkor sem tudott az iparág ebbe 400 M$-t befektetni. Dr. Balogh főorvost a szovjet-magyar egyezménnyel kapcsolatban az is zavarja, hogy az egyezményt magyar részről Apró Antal írta alá. Ebből akkor neki semmi haszna nem volt. Más kérdés, hogy unokája (Gyurcsány Ferenc felesége), 30 évvel később Apró Piroska bankvezér segítségével és hitelével, férje révén résztulajdont szerezhettek a Magyaróvári Timföldgyárban. Megállapíthatjuk, hogy az 1989-ig tartó 32 éves időszak volt a bauxitbányászat aranykora, amikor kitermeltünk 72 millió tonna bauxitot. A magyar timföldgyárak Bayer eljárással (lúgos technológiával) dolgoztak, illetve dolgoznak, ezért csak a jobb minőségű bauxitot dolgozták fel. A termelés 20 %-át kitevő, gyengébb (5 modul körüli) bauxitot a költségesebb pirogén technológiát alkalmazó szlovák és keletnémet gyárakba exportáltuk (évi 600 kt).
2
A műrevaló bauxit-előfordulások a Dunántúli Középhegységben, a mélyebben fekvő lencsék a hegységet képező triász korú dolomitkőzetekre települtek. Kitűnő minőségű bauxitot az egymástól 100 km-re lévő területen, a Fejér megyei Kincsesbányán és a Bakonyban, Nyirád körzetében bányásztak. 1958 évtől kezdődően a bauxitlencsék zömét és javát már nem lehetett volna a bányászok életének kockáztatása nélkül lefejteni csak aktív vízvédelem mellett. Az Aluterv Pohl Károly irányításával 60as években kidolgozta az aktív vízvédelem korszerű műszaki terveit és azt a Nehézipari Minisztérium egyeztette az Országos Vízügyi Hivatallal. A két főhatóság megállapodott a 10.000 km2 kiterjedésű Dunántúli Középhegység területén kiépítendő karsztvízszint észlelő hálózat kiépítéséről, az adatok éves kiértékeléséről, valamint a bányavízre építendő ivóvízellátó rendszerek építéséről, a térítési díjakról és a víz minőségének garantálásáról (19/1969.sz. NIM-OVH közös utasítás). Ez a megállapodás a szénbányákra nem, csak a Bakony hegység É-i és D-i részén működő bauxitbányákra vonatkozott, akik garantálták a kiemelt víz iható minőségét. Kincsesbányán az eredeti karsztvízszint a + 136 mBf. Nyirádon a +176 mBf. volt. Kincsesbányán a 60-as években már vízvágatokkal, bányabeli fúrásokkal csapolták a karsztvizet a fejtési szintek alá süllyesztve azt. 1970-ben a Rákhegy II. bauxitbánya beruházása már egy független vízakna mélyítését és ivóvíz értékesítő rendszerek létesítését is tartalmazta. A bánya -133 m-es szintjén vízvágattal csapolt vizet búvárszivattyúkkal emelték a felszíni elosztóba, ahonnan 100 km hosszú vezetékrendszer szállította a vizet a fogyasztókhoz. Két vezeték ment Székesfehérvárra, ezeket 1973-ban helyezték üzembe. A Sőréd-Csókakő, az Isztimér-Bakonykúti községekig kiépített vezeték a feltételezett bányakárok preventív rendezését szolgálta. Az 1974-ben a Péti Nitrogénművekig kiépített vezeték Csór, Inota, Várpalota részére is szállított vizet. A vízszint a bányában a +30 mBf. szintig süllyedt, a közelben elapadt néhány kisebb forrás, de a vízhiányt mindig időben pótolták. Példaértékű volt a Közép Dunántúli Vízügyi Igazgatósággal az együttműködés. A bauxitbánya kezdetben 1,25 Ft/m3 költségtérítést kapott a ivóvízért, amit később az infláció mértékével növeltek. A vízakna a bauxitbánya kimerülésekor 1999-ben a regionális vízmű kezelésébe került. A maximális vízemelés évi 45 millió m3 volt (1981-ben), az értékesített ivóvíz 24 millió m3, ami nem haladta meg a dinamikus víz után pótlódás mértékét. 2006-ban – a bányászat befejezése után hét évvel – már az eredeti karsztvízszintet mérték a térségben. Nyirádon a 15 millió t kitűnő minőségű bauxit nem telepszerűem, hanem elszórtan lencsékben települt, ezért itt nem központi vízaknát, illetve aknákat telepítettek. Az aktív vízvédelem korszerű megoldását 1966-ban sikerült megtervezni és kezdték megvalósítani a bányaműveletektől független fúrt aknák létesítésével. Ehhez egy, majd 1969-ben még egy Wirth L 10-es aknafúrógéppel fúrtak le 42 db, 220 m mélységű aknát. 31 acél-béléscsővel és kavicsszűrővel létesített aknába 7,5 m3/perc teljesítményű búvárszivattyúkat építettek be. Dr. Balogh főorvos döbbenetesen drágának találta ennek költségeit, mert nem tudja, hogy pl. két 4000 m-es szénhidrogén-kutató fúrás, ennél többe kerül. Nyirádon a maximális vízemelés 1978-ban volt (160 millió m3), ezután fokozatosan csökkent (1988-ban 120 mm3). A NIM-OVH megállapodás a Nyirádi vízbázisról induló regionális ivóvízellátó rendszerekre is kiterjedt. Itt kezdetben 0,96 Ft/m3 volt a térítési díj. A helyi vezetékek után 1972-ben először Ajkáig épült egy 19 km-es távvezeték, ami a timföldgyár és a város igényeit biztosította. Miután a Tapolcafői források hozama csökkeni kezdett a vezetéket 32 km-rel meghosszabbították, így és a két regionális rendszert összekötötték. A karsztvízszint először csak északnyugat felé kezdett süllyedni. A vízügyi és bányász szakemberek felmérték a Nyirád 21 km-es körzetén belül fekvő 60 település vízbázisát és a vízelvonás lehetőségét, veszélyét. Harminc település esetében ez nem volt kizárható, ezért a hatóságok közötti megállapodást úgy bővítették, hogy még a vízellátási gondok megjelenése előtt, ezek elhárítására vezetékes rendszereket építenek ki. Így létesült SümegCsabrendek-Gyepükaján és Sümegtől délre a Lesence patak menti településeken, majd a Művészetek 3
völgyében is önálló kistérségi regionális vízmű nyírádi vízbázison. Ezek költségét részben (35%) a NIM, bányakár alapból fedezhette, ehhez az OT és a PM hozzájárult, mivel a beruházás az ivóvízeladásból megtérült. 1973-ban megkezdték a Nyugat-balatoni Regionális rendszer építését. Ennek déli ága 115 km, Tapolca–Keszthely-Fonyód (innen leágazás Kaposvárra)-Balatonöszöd (kormányüdülő). A másik 53 km-es északi ág szintén a parton halad Révfülöpig. Hévíz számára már 1974-ben adott volt Keszthelyről a rácsatlakozás lehetőssége, de árvita miatt inkább a helyi ivóvízbázisokat (Dobogói, Vadaskerti vízmű) üzemeltették, sőt bővítették. A statikus vízkészlet és a dinamikus utánpótlás több mint a fele nem került értékesítésre, ennek háromnegyede a Balatonba került és 20 év alatt a tó vize kicserélődött ivó-vízminőségűre. Mintegy félmilliárd m3 vizet a vízügy rendelkezése szerint a Marcal vízgyűjtőjébe kellett átemelni. Célszerűbb lett volna, ha ezt a vizet a csapadékhiányos időszakban a Keszthelyi hegység fedetlen karsztjára, a Zalaszántói tározóba vezetni. Dr. Heinemann Zoltán okl. olajmérnök (NIM) nevéhez fűződik a Dunántúli Középhegység karsztvíz háztartásának matematikai modellje, amellyel először a Bányászati Kutatóintézetben, később a VITUKI-ban Csepregi András irányítása alatt végezték, illetve végzik az adatok feldolgozását, kiértékelését. Az adatsorok elemzése azt mutatja, hogy 1970 előtt a Dunántúlon csapadékbőség volt, ezt követően 20 éven keresztül csapadékhiány, ami 1980-tól fokozottan jelentkezett. Ez a vízhiány a Hévízi-tóban is jelentkezett a 80-as évek második felében. A Hévízi-tóban télen is lehet fürödni, úszni. A tó mellett már a XIX. században gyógykórház épült, de épült a tó partján és a közepén is fürdőház és a tó is gyógyfürdőként működött. Már akkor megállapították, hogy a fürdő vizének enyhe rádióaktivitása csúz gyógyítására alkalmas, hőmérséklete és hozama nem állandó, nagy különbség mutatkozik a csapadékos és a száraz időjárástól függően. Dr. Balogh Zoltánt nem kérdezték, de nem is szólt arról, hogy 1960 előtt csak a Gyógykórház és néhány családis kis üdülő vételezett néhány 10 m3 termálvizet, ezt követően, - mint azt az előzőekben említettük - Dr. Strecker Ottó főigazgatóságának idején nagy szállodák (Thermál, Aqua) és üdülők (SZOT, Bányász, Postás, Honvéd, Belügy stb.) épültek, amelyek orvosi szolgáltatásaikhoz egyre több vizet igényeltek. Új mélyebbre fúrt hévízkutak épültek (Fontanális, B-18), de volt megfigyelő kút pl. az Attila u. 29. sz. ház, a főigazgató kertjében is. A régi kutak üzeme folyamatossá vált, a vételezett víz mennyiségét nem ellenőrizték és szinte hihetetlen, hogy erről a Tó gazdája ne tudott volna. A Hévízi-tó és a Nyirádi vízemelés hidrogeológiai összefüggéseivel a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetben Dr. Böcker Tivadar és Sárváry István foglalkozott. A tó vízutánpótlási viszonyainak tisztázása a vízügynek nem volt érdeke, egyszerűbb volt azt állítani, hogy a mutatkozó vízhiányt teljes egészében a bauxitbánya okozza, mert akkor minden kutatást és kárelhárítást bányakár alapból lehetett igényelni. Dr. Böcker Tivadart magasabb fizetéssel átvette az Aluterv, hogy vízügyi tapasztalataival kutassa a bányászaton kívüli okokat. Ö először Zalában, később a tóban és közvetlen közelében szervezete és irányította a vizsgálatokat, amíg Sárváry István feltételezte, és publikálta, hogy a Hévízi-tó vízutánpótlása nem olyan messziről érkezik, hanem elsősorban a Keszthelyi hegységben lehulló és a karsztba ott beszivárgó csapadékból származik. Elfogadta a Vendel-Kisházi elmélet eredeti formáját, mely szerint a hideg és a meleg vizet szállító pályák egymás alatt, illetve felett helyezkednek el és nem kell feltételezni és kutatni a nagy távolságból induló, nyugat felől visszatérő íves áramlási pályákat. Sárváry szerint a tóforrásba érkező meleg ág és hideg ág a Keszthelyi Hegység felől, annak vízkészletéből táplálkozva áramlik, a hideg víz magasabb szinten, egyenes pályákon, a meleg ág is keletről, mélyebbre leszállva félkörívben, felmelegedve már Ny-i irányból érkezik. A Hévízi tóban 1988-ban mért 300 l/sec kritikus vízhozam okai: 4
1. a Keszthelyi Hegység területére hulló és a karsztba beszivárgó 20 éves csapadékhiány, aminek hatása 120 liter/sec (52%) hozamcsökkenés. 2. a helyi, termálvízkivételek becsült mennyisége 35 liter/perc (15,1%), 3. a dobogói és vadaskerti ivóvízművek vízkivétele 45 liter/sec (19,4%). 4. a Nyirádon kiemelt víz miatti hiány, ami abból származik, hogy Lesencetomaj-Bazsi között (a Tátika alatt) a Ny-Bakonyból kevesebb víz szivárogott át a Keszthelyi hegység ÉK-i peremébe, ennek hatása mindössze 32 liter/sec (13,8%) hozamcsökkenést okozott Hévízen. Ha ezek a negatív hatások nem léptek volna fel, akkor a tó vízhozama normális, 532 l/sec lett volna. Dr. Balogh ezzel szemben azt állítja, hogy a helyi termálvízkivétel 0,68%-ban, az ivóvízhasználat 11 %-ban felelős a tó vízhiányért, és figyelmen kívül hagyta a 20 éves, illetve az elmúlt 100 évben többször is megfigyelt csapadékhiányos periódus hatását. A hiányzó 88 %-ért a bauxitbányászokat tette felelőssé. A vízügyi szakemberek mulasztása, hogy 1.) Nem rendelték el a Hévízi ivóvízművek leállítását, amely a Balaton körüli ívó vízhálózatból, Nyirádról biztosítható volt, a leágazó vezeték meg is épült. 2.) Nem fogadták el Sárváry javaslatát, mely szerint a Zalaszántói tározót, illetve a Keszthelyi Hegység fedetlen karsztos kőzeteit kellett volna a Nyirádról a Marcalba átnyomott vízzel tölteni, ezzel a csapadékhiányt pótolni. Sárváry elméleti megfontolásait és számításait, amit akkor sokan vitattak, bizonyítva látja, aki áttanulmányozza a Magyar Tudományos Akadémia Földrajztudományi Kutatóintézetének 2007-ben kiadott könyvét. Címe: Bányászati Karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli Középhegységben. Szerzői: Dr. Alföldi László bányamérnök, akadémikus, a VITUKI volt igazgatója és Csepregi András a szimulációs modell főszakértője. Szerzők bemutatják a Dunántúli karsztvíztárolók, ezen belül az egyes tárolók határait, az eredeti, a leszívás mélypontján (1990) és a visszatöltődés utáni állapotokat. Bizonyított tény, hogy a két bauxitterület vízszintsüllyesztése között nem volt átfedés, ilyen egymásra hatás csak a dorogi és a nagyegyházi szénbányák vízemelés között volt. Téves Dr. Balogh főorvos azon állítása is, hogy a magas Bakony középső (Pécsely 1. észlelőkút 280 mBf) részének vízkészlete 171 m vízoszlopnyomással áramlik a 109 mBf szinti Hévízitó felé. Amikor a karsztvíz a triász dolomiton, mészkövön átküzdi magát, a súrlódás felemészti a potenciális energiájának nagy részét és nem jut messzire. Nem véletlen, hogy Pécselyen, az elmúlt évtizedekben, a beszivárgástól függően pár méterrel csökkent, vagy emelkedett a vízszint, miközben a 26 km-re lévő Nyirádon a 176 mBf szintről a 60 mBf szintre csökkentették a víznívót. Ha itt is igaz lenne korrekció nélkül a közlekedő edények elmélete, a Balaton és a Hévízi-tó vize is a Nyirádi bányába folyt volna. A főorvos több esetben téves következtetésekre jutott akkor is, amikor Dr. Kapolyi László ipari miniszterrel, az eocénprogram menedzserével kezdett levelezni. A szénbányászok Nagyegyházán az instantán vízvédelem melletti termelést erőltették. A vízkizárásra költött milliárdok ellenére a Dunántúli Középhegység északi részén 250 m3/perc bányavizet emeltek. Az eredmény: Nagyegyházán az 51 millió tonna szénvagyonból 10 év alatt 5 millió tonnát tudtak csillagászati költségek mellett kitermelni, a többi bennmaradt és lehetetlenné vált az ott megkutatott 10 millió tonna kitűnő minőségű bauxit kitermelése. A bauxitbányászat pechjére e vízemelés hatására a Buda környéki langyos források hozama csökkenni kezdett és ez felerősítette a Hévízért aggódók félelmeit. Az ipari miniszter lemondott a nyírádi 1,5 millió t bauxitról, hogy Nagyegyházán a széntermelést és a vízemelést még két évig folytatni lehessen. A sikertelen instantán vízvédelem Dr. Kapolyi László szabadalma volt, a sikeres aktív vízvédelemért Pohl Károly állami díjat kapott. 5
Dr. Balogh Zoltán 1989. április 20-án a csatát megnyerte, a nyírádi készletek víz alá kerültek. 1989. július 6-án meghalt Kádár János és ezekben a napokban halt meg Dr. Strecker Ottó is. A gyógykórház páncélszekrényének a kulcsa és a benne lévő titkos iratok ez után hova kerültek, milyen titkokat őriztek? Ezek publikálása, elemzése jobban érdekelte volna az társadalmat (különösen az orvosokat), mint a bauxitbányászok besározása. Dr. Balogh Zoltán, a 3 kötetes művében (A Hévízi-tó kálváriája egy orvos szemével) több olyan dologgal vádolta meg az alumíniumipart, és személy szerint néhány vezetőjét, ami egyszerűen nem igaz. Még szerencse, hogy könyvei érdeklődésre nem tartanak számot, mert az egy iratmásolatok és abból levont, legtöbb esetben téves következtetések halmaza, sok ismétléssel. A könyveket 2014-ben végigolvastam, kijegyzeteltem, de meg nem vettem. A orvosi Egyetem (SOTE) könyvtárából kértem kölcsön, de ott nem volt egyetlen példány sem. Egy orvosprofesszor barátom kérésére szereztek be akkor egy példányt. 1990-ben kormány- és rendszerváltás. Dr. Balogh főigazgató kezdeményezte a Gyógykórház privatizálását, amelyben, lehet, hogy szeretett volna részt venni. Úgy gondolta a nyert csata erre feljogosítja. Mivel az MDF kormánynak ez nem állt szándékában fegyelmivel figyelmeztették, hogy erre ne számítson. Fegyelmijét egy évre rá visszavonták, állásába visszahelyezték, de rá egy évre 1994. július 15-én ő mondott fel és az időközben, a Hévízi tó vizét elvezető patak partján létesített Castrum Gyógycamping és Panzió kisszövetkezetben résztulajdonosként folytatta orvosi praxisát. A vízügyi hatóságnak felróható, hogy amíg a bauxitbányákkal a 70-es évek óta fizettettek vízkészlet-használati díjat, addig Hévízen a termál vízfogyasztás mérését is csak 1989-ben rendelték el. A Bakonyban a karsztvíz rendszer feltöltődött, Nyirádon rendelkezésre áll a dinamikus vízhozam és a Balaton északkeleti medencéjében, a nyári időszakban az ivóvíz zöme még ma is tisztított, de langyos tóvíz. 1969-ben abban állapodtak meg a bauxitbányász és a vízellátást tervező szakemberek, hogy a nyírádi dinamikus vízkészletek erejéig kihasználják a vízbázist és a Balatoni Regionális rendszer tovább épül Balatonőszödtől északra, összekötik a part menti kis rendszereket Siófokon, Balatonaligán, Balatonfűzfőn keresztül Balatonfüredig. Felelőtlenség volt 1976-ban a vízjogi engedély kiadása a Nagyegyházi szénbányanyitás részére. Naivitás volt azt hinni, hogy a dolomit és mészkő rétegekből beáramló 250 m3/perc vizet a szénfejtések közelében fúrólyukon besajtolt tömítő anyagokkal ki lehet zárni. 50-100 m–es körzeten belül itt működött a közlekedő edények törvénye. Sem a tatabányai szénbányászok, sem a vízügy ezt a kudarcot őszintén nem tárta fel. Erről csak e lap hasábjain lehetett 2012-ben és 2015-ben olvasni. A jelen írásban foglaltakkal a www.energiaakademia.lapunk.hu honlapon lehet vitába szállni. Ami a Mérnök újságot és Holló Csaba interjúját illeti, mindkettő helyreigazításra szorul. Sokunkat érdekelne, hogy milyen titkokat őriztek a Hévízi Gyógykórház páncélszekrényében, amit a balneológusok szaklapjában kellene leközölni. Budapest, 2015. október 28. Beke Imre aranyokleveles bányamérnök
6
