NYILVÁNOS TAN- ÉS
NEVELŐ-INTÉZETE. R O S E R J Á N O S BU PAPEST, ARAPI-UTCZA 10. (RÖSER-tiAZ).
A TAVASZLÉS NYÁRI DIVAT LEGÚJABB TERMÉKEI DÚS VÁLASZTÉKBAN ÉS A LEGJUTANVOSABB GYÁRI ARAKBAN KAPHATÖK
SZEKULESZ művirág-
és
%
disztoll-gyárában.
Budapest, IV. ker., Károly-utcza 4. és 5.
E
zen intézet alapíttatott 1853-ban. — Eddigi tanulók száma 16756, magában foglalja: a FELSŐ KERESKEDELMI ISKOLÁT, melynek záró — érettségi — bizonyítványai egyévi katonai szolgálatra jogosítanak ; a POLGÁRI ISKOLÁT, mely egyenjogú és egyenrangú az állami és községi iskolákkal. — Növendékek felvétele szeptember 5-ig. — Tanácsos azonban a beiratást minél előbb eszközölni, mert az elmúlt évben sem adhattunk a később jelentkezőknek helyet. — Értesítést küld = = = = = és felvilágosítást ad az igazgató, = = = = =
Kalapvirágok, tolldiszek, kócsagtollak, tollboak. Alkalmi ajándékok, finom dísztárgyukban. Menyasszonyi koszorúk, és diszek a legújabb divat szerint. Színházi, alkalmi és sirkoszorúk szalag es nyomattal, bármily kivitelben; különlegességek dísznövények és pálmakban.
RÖSER JÁNOS, BUPAPEST, ARAPI-UTCZA 10.
A L A P Í T T A T O T T 1860-BAN.
lesz és egészségét ezáltal csak megerősíti, ha PILULES APOLLO-t használ. Ennek hatása a növényból nyert »Vesiculosine.-ben rejlik Ezek az orvosok által jónak talált pilullk karcsúvá teszik a termetet es nem hatnak kedvezőtlenül az egészségre, mint sok más készítmény. Nem hajtanak, hanem közvetetlcnül hatnak a táplálkozásra és a zsiranvagscitekre A tulnouv elkövéredes gyógyításán kívül e PILULES APOLLŐ-k szabályozzák a test funkczióit, megifjitják az arczvonásokat és a testnek visszaadják a rugékonyságot és a z e r ő t . Ez minden nő titka, kl karcsú és fiatal testalkatot akar. A PILULES APOLLO-k maguk mindkét nem számára, még a legkényesebb termeszetüeknek Is, kellemesek és nem á r t h a t n a k az egészségre. A körülbelül két havi kezclcst könnyen lehet követni és a tényleges eredmcny állandóan megmarad. (Törvény védi.) Üvegje utasítással 6 korona 4 5 fillér, bcrmontesen, utánvéttel é korona 7 5 fillér. J. Katié g y ó g y " . 5- «*»•• W e r d e a u , Paris I X . - Egyedüli raktár Magyarország és Ausztria réazére T O R O K J . gyógyszerésznél Budapest, Király utcza 12. Kérjenek dobosokét es „UNION DKS FABRICANTS' pecsétjérei
Karcsú
Eladás nagyban és kicsinyben. Sürgönyczim
Szekulesz, Károly-utcza.
A Kalap-király IV. ker., E s k ü - ú t ,
A HÉT
3, 4, 6 k o r o n á s különlegességekb e n speczlallsta.
Klotild-palota.
ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egy évre 20 kor. és félévre 10 korona.
XV. évfolyam.
1904.
IEBJEIEI MINDEN VASÁRNAP.
AHÉT
Előfizetési feltételek: Egész évre _ ... kor. 20.— Félévre
»
10.—
Negyedévre ... _
»
5.—
POLITIKAI
Egyes szám ára 40 fillér.
08/758. szám.
ÉS I R O D A L M I
SZERKESZTI
KISS
SZEMLE.
JÓZSEF.
Szerkesztőség ét kiadóhivatal •
BUDAPEST, V I I I . , R ö k k Szilár J-utcza IS. sz.
Hirdetések felvétele
ugyanott.
Kéziratok nem adatnak vissza
— B u d a p e s t , julius hő 10.
Julius elsején kezdődött lapunknál az uj félévi folyam. Tisztelettel kérjük olvasóinkat, hogy előfizetésüket még a nyári hűselő előtt megújítani szíveskedjenek. Mint minden nyáron, az idén is a legpontosabban utánuk küldjük a lapot a fürdőre, és csak arra kérjük, hogy minden helyváltoztatást nekünk idejekorán jelezni méltóztassanak. Előfizetési feltételek: Egész évre 20 kor. Negyedévre 5 kor. Mutatványszámok ingyen. A
HÉT
Félévre 10 kor.
kiadóhivatala,
VIII. ker., Rökk Szllárd-utcza 18. szám.
Krónika. Bánffy Dezső. — jul.
8.
Bánffy redivivus . . . az ő debutje, mint a Ház »legfiatalabb« tagja, adta meg a parlament e hetének savaborsát. Bánffy, a kemény államférfiú, Bánffy, az engesztelhetetlenül szeretni és gyűlölni is tudó, Bánffy a legsovénebb és legaulikusabb politikus, sok évi passzivitás, két évi készülődés után felszólalt a képviselőházban, szemben azokkal, akik tapsolni szokták, azok mellett, akik lehurrogták, szóhoz jutni nem engedték, hazugnak, sőt sikkasztónak is megtették. A helyzete nehézsége volt legnagyobb előnye. Az ut a jobboldalról a baloldalra nagyon rövid s öt esztendő alatt nem tehette meg ugy, hogy elejthetett volna mindent, ami nélkül uj helyén teljesen feszélyezetlenül állhatna meg. Ellene fordulni tulajdon pártjának, az inkonzekvencziának legrikitóbb nyilvánvalóságával uj elvet hirdetni nem kecsegtet a megbízhatóságnak valami n a g y mértékével. De Bánffy huszárosán segitett a helyzet nehézségén: nem várta be, mig ráolvassák az inkonzekvencziát, hanem még mielőtt a Házba lépett, n i a g a mutatott rá: akkor rosszul cselekedtem, elfogultan gondolkodtam, de ez nem kötelez arra, hogy ezentúl is mindig rosszul cselekedjem és elfogultan gondolkodjam. Ebben igaza van. Különös, hogy minálunk a politikai becsületességet a konzekvenczia' fogalmához fűzik. is változnak, hatvanéves korában A z ember ,s, a dolgok máskent látja a világot, mint harmincz éves a Z ember koraban- A Bánffy inkonzekvencziájának is megvannak fejlődésbeli oka, es semm, esetre sincsenek önző, számító motívuma,. Sőt ellenkezőleg. Ha csak egy kicsit is számító ¿s ambicziozus, akkor megmarad teljes passzivitásában a gzéll era alatt, szívesen és gyönyörűséggel nézi, mint öli
meg az obstrukezió azt, aki obstrukczióval megölte őt. Az ő számára érett a buza. Széli után sem Khuenra, sem Tisza Istvánra nem került volna a sor, hanem Bánffyra, akit az események igazoltak, hogy hiba és végzetes baj az obstrukeziónak engedményekkel való leszerelése, mert úrrá válik s végül olyan nagy árakat szab, miket megadni kész lehetetlenség. Ezt mondta ő 1898-ban a koronának, ezzel a kijelentéssel búcsúzott 1899-ben hivatalától, megjósolván a még nagyobb obstrukeziót, melyet azután mégis csak erőszak hatalmával kell elfojtani. Politikai álláspontot és jövőbe látást soha ugy nem igazolt a valóság, a helyzet visszatért s természetszerűleg visszatért a feladat a Ház elé a Bánffy öklével — de ekkor Bánffynak már nem volt ökle, ekkor már az ő politikai programmja kialakult azokból az elemekből, melyek körül az obstrukezió dult. De tudta, hogy az ő ideje elérkeznék, nem kombináczióból, hanem közvetlenül. Kérték és figyelmeztették, ne igen angazsálja magát továbbra is, tartsa magát jégen, mert Bécsben rágondolnak. Nem tartotta magát jégen, sőt mikor Tisza István jött, kétszeres tűzzel nekirugaszkodott s az eddigi intranzigens nemzeti programmot megtoldotta még az önálló magyar külső képviselet követelésével. És ő, aki soha feledni és megbocsátani nem tudott, régi barátja és oszlopos hive ellen szövetkezni és barátkozni tudott olyanokkal is, akik erre abszolúte nem érdemesek. Ezt okvetlenül meg fogja bánni, mert ennek következtében távolodott el tőle nem egy igaz hive, aki ebbe a társaságba nem akart keveredni, másrészt azonhan ezeknek az uraknak kezében ő csak eszköz, akit kezelnek s mihelyt számításukban csalódnak, mint barátok nem lesznek kevésbé perfidek, mint voltak ellenségkorukban. A kemény embert azonban a csalódás nem bántja majd, egyszerűen ezt mondja: hiba volt és jár tovább a maga utján. Azt hiszem azonban, hogy ugyanezzel a pogány elfogulatlansággal természetesnek tartja azt is, hogy akik vele együtt nem fordultak eddigi politikájuk ellen, most szemben állnak vele s nem kevesebb kitartással, olykor kimélétlenséggel küzdenek ellene, mint ő küzd ellenük. Körülötte sokan nyivákolnak és szentimentáliskodnak: ni, hogy tapsolnak, mikor volt vezérüket bántják. Ha valaki más táborba megy, tisztában van vele, hogy csak ellenséget cserélt, de az elhagyott tábort nem kötelezi több, mint az ujat. Ezért nincs is értelme a kinos érzetnek, mely olyik kormánypárti politikust gyötör — elég, ha nem gyűlöletesen és ordináréul viselkednek vele szemben, mint tették annak idején mostani tapsolói.
1
438 Ebből a szempontból Ítélendő meg a Tisza István elevenbe vágó kíméletlensége is. Valamennyi ellenzéki akczió között az ő politikai missziójának leginkább a Bánffyé ártalmas. Mert ő azt mondja: könnyű, de veszedelmes a túlzó követelődzés s ime, elébe áll Bánffy és mondja: mondom, aki tudom, mit lehet, mit nem, hogy magyar kommandót, önálló vámterületet, magyar udvartartást, külön magyar konzulátust lehet követelni. A tekintély és a személyes tapasztalat nimbuszával erősítheti Bánffy ezt a kijelentést, melyet bárki más ajkán merő frázisnak és avatatlanságnak lehet bélyegezni. Hát ezzel az erős poziczióval szemben Tisza nem lehet válogatós és azzal a kíméletlenséggel szemben, melyet a poziczió elfoglalása Bánffy részéről jelent, nem lehet kíméletes. De hát ennek a küzdelemnek, ha teljes önzetlenül az ország érdekében vívják, nem is szabad szentimentálisnak lenni. Két tétel áll egymással szemben, egyiknek vagy másiknak helyességét be kell igazolni. Az egyik, a Tiszáé: a nemzeti politika befelé, Ausztria felé és a korona felé nem szabad ellenzéki princzipiumnak lenni, melyet harczczal, hódítással, kényszerrel és erőszakkal érvényesítenek, mint győzelmes háború után diktált békeföltételeket. Az egységes nemzeti magyar államnak első sorban egységesnek kell lennie az uralkodójával, másodsorban a népeivel. Ezzel szemben áll a Bánffyé: küzdelemmel, erőkifejtéssel igenis lehet a koronát arra birni, hogy a maga érdekét lássa a magyar nemzeti érdekek felkarolásában. Lényegében a két politika között voltaképpen nincs különbség, s ha véletlenül — mert hiszen véletlenség volt — nem merülnek fel a katonai követelések — a Bánffy Dezső programmjában egyetlen pont sem volna olyan, mely elvileg elválasztaná a kormányétól. Amiben a két programm eltér egymástól, az a napi események folytán csak rárakódott a Bánffy programmjára. A gazdasági különválás is voltaképpen ilyen természetű, előállt az osztrák bonyodalmak és az 1899 : X X X . t.-czikknek Széli Kálmán által történt olyan értelmezése folytán, melyet addig senkisem álmodott. S előállt főképpen a Széli ellen való campagne forszirozása révén. A Széll-regimenek Bánffy természetszerű ellensége volt s minden kérdést, mely kellemetlen, kihegyezett ellene. Becsületes embernél csak természetes, hogy amivel huzamos időn át taktikaképpen foglalkozik, idővel átmegy az igazi gondolkodásába is, végre meggyőződésévé válik. Az a vámönállóság, ha különben exponálják, megint nem politikai különbség, hiszen a Tisza támogatói között is sok hive van az önálló vámterületnek, sőt maga Tisza sem mondja, hogy inkább főbe lövi magát ; semhogy az országot el engedné szakadni Ausztriától. Itt is, mint minden egyébben eltérés csak a czélszerüségi momentumokban van: Bánffy szerint nem lehet tovább nézni, Tisza szerint nem szabad mesterségesen siettetni a kifejlődést. De hát a küzdelem elvi jelentősége éppen az, hogy nem elvek, hanem
gyakorlati
kivihetőség körül
forog.
Bánffy, mint a gyakorlat tekintélye képviseli az elméletet, ez veszedelmes nimbusz annak, aki a gyakorlati állásban sokkal kevesebbet sokkal lassabban vall kivihetőnek. A köz-
vélemény méltán ahhoz fordul, aki ugyanolyan gyakorlati megbizhatósággal sokkal többet igér. Ha joggal teszi, övé a világ, ha nem: ugy annak ki kell derülnie, ne hogy jogtalan tekintélyével diszkreditálja a kézzelfogható munkát s légvárakat Ígérhessen kőből és téglából való kunyhók helyett. A Bánffy Dezső megbízhatatlanságának kimutatásaid vetik föl a kérdést: hol a bizonyság, hogy aki egyszer tévedett, nem fogja-e újból állitni, hogy tévedett ? Ez nem argumentum, de igen biztató perspektíva. Mert lehet, hogy Bánffy is meggyőződik a szükséges programmpontok gyakorlati tarthatatlanságáról, ebben az esetben azonban megint csak azt fogja tenni, amit az első esetben: át fogja látni, hogy tévedett és visszatér gondolkodásával, érzésével oda, ahonnan kiindult. Ezt senki sem fogja sajnálni, legkevésbbé ő maga, elvégre is azok a tapsok, miket most kap balfelől, nem olyan csábítók, hogy nekik meghozza azt az áldozatot, amit a hatalommal való csábitásnak nem hozott meg. Semper.
Asszony. Elállta utadat egy ábrándos asszony, Hogy a bűntől téged ő visszariasszon — Az a tiszta asszony. S kérő, óvó szeme, hogy lelkedbe nézett, Nem lelt abban sem bűnt, sem pedig vétket Az a büszke asszony. Látta czédrus módra a vihart hogy' állód, Fejedet büszkének, szélesnek a vállad Az a sápadt asszony. Megértette lelked ragyogó varázsát, S megtalálta benned rég keresett párját Az a boldog asszony. S mikor összevillant szeme a szemeddel, Két karjával átfont, csókjával fedett el Az a gyönge asszony. Lett a titkos mátkád, szeretőd, barátod, S kikaczagta ezt az erkölcsös világot Az a bűnös asszony.
Violante.
A filozófia érett eszű emberek játékszere csupán.
Henry
Stone.
#
»Nincsen tisztességes asszony« — hirdeti szegény szerelmi Lázár, boszuból, mert a tisztességes asszonyok teszik keservessé az'életét. Maupassant.
tt A biblia szerint negyven napig tartott a tiz parancsolat elkészítése. Vájjon mennyi időt igényelt volna törvénykönyv megszerkesztése. Saladin. *
*
A nők semmit sem kerülnek annyira, mint az igen szócskát; legalább mindig a nem után moncjják.
PauI,
439
A hazugság. Irta . L Ö V I K K Á R O L Y .
Velenczéből jöttem haza, éjjel Klagenfurton át. Már közel járhattunk a határhoz, mikor egy kis állomásnál a szakasz ajtaja kinyilt s a folyosóról beszivárgó gyenge fénykévében egy gömbölyű, nagy fej jelent meg. Félálomban voltam; az ajtó nyílására fölemelkedtem és szembe néztem leendő útitársammal. Aránylag fiatal ember volt, tömött körszakállal, szelid tekintetű, nagy szemmel: ruházata után itélve valami vidéki gyáros vagy ügyvéd. Udvariasan megemelte kalapját s az ablak mellé a túlsó pamlagra ült. — Bocsánatot kérek — szólt halk, kellemes csengésű hangon — hogyha háborgattam s nagyon lekötelezne, ha nem zavartatná magát, hanem tovább pihenne. — Köszönöm uram, — feleltem, — de úgyis ki vagyok pihenve. Este hét órától heverek s most, ha nem csalódom, már hajnalodik. — Igenis — válaszolta útitársam — négy óra reggel van. Szép éjszakánk volt s szép hajnalunk lesz. Az égbolt tele van ibolyaszín meg narancssárga csikókkal . . . Erre felé a reggeli órák igen hangulatosak. Az álom kiszállt a szememből. Félretoltam a sárga ablakfüggönyt és kinéztem a harmatos vidékre. Tényleg, szépen pirkadott: a szántóföldek kemény vonalakkal kezdtek a homályból kiemelkedni, az égbolton tüzvörös, ibolyakék, habfehér és tengerzöld szinü apró fátyolok úsztak, a távoli fenyvesek széle feketén csipkéződött a nap felkeltétől izzani kezdő látóhatáron. A hold halovány sarlója még fent világított, de lent a bokrok között már repdestek a madarak, egy-egy fecske lecsapott az aczélkék-tó mozdulatlan tükrébe. — Ön bizonyára barátja a természeti szépségeknek? — kérdezte, látva, hogy gyönyörködöm a reggeli képben. — De nem kellemetlen önnek — tette hozzá bocsánatkérő hangon — hogy beszélgetek önnel, mikor talán nem kíváncsi a kérdéseimre s éppen nem érdekli, hogy ki vagyok ? — Legkevésbbé sem, uram — feleltem, mint udvarias emberhez illik. Az idegen megérintette ujjával a kalapja szélét. — A nevem Balázs, a foglalkozásom . .'. Nos, többféle foglalkozásom van, uram. Tanultam jogot, azután egy ideig szolgáltam a hadseregben, majd mikor a szüleim elhaláloztak, átvettem a gazdaságot. E mellett egy ideig filozófiát is hallgattam Bécsben, majd pedig festőnek készültem. Nos, mindebből semmi sem lett s ma megelégszem azzal a szerény összeggel, amelyet bérbe adott birtokunk után kapok. Vagyis igy kellett volna bemutatkoznom: Balázs, foglalkozása: nulla. En is megneveztem magamat, s megmondtam a mesterségemet is.
— Nos, ezt végre mint festő is érvényesítheti. — Oh nem. A festő, igaz, hogy ábrándokat szintén megörökithet, de mennyi idő kell hozzá, mig egygyel is elkészül. Az én fantáziám ellenben szüntelenül repdes, minden tárgyat feldolgoz, semminek nem tér ki. Például, látja ott azt a korhadt bükköt ? Mit gondol róla ? Ugyebár azt, hogy egy idejét túlhaladott fa. Én azonban másnak látom. Élőször is: a háttér rózsaszín fátyla előtt, meggörbült ágával ez a bükk olyan, mint egy nagy vadászkürt. Az idő belefúj és panaszos dallama szétszivárog a tavaszi tájon, amely meghajtva fejét hallgatja az elmúlás zenéjét. . . Generácziók jártak e fa körül s mind eltűntek. Jött a tavasz, a tél, a nyár, mind tovasiklott az elmúlásba. Eső, hó, napsugár érte, hol a nyoma? Szerelmes párok, portyázó rablók, ártatlan gyerekek, reszkető aggastyánok pihentek árnyékában: ki emlékszik vissza rája ? Holnap levágják baltával, feldarabolják fürészszel s a hatalmas bükkből keskeny füstsávocska lesz, amelynek árnyéka sietve szalad el a rétek fölött . . . Ebben természetesen nincsen semmi mélység, erő, vagy eszme, ez nem is czélom. Csak azt akarom mondani, mennyire foglalkoztatni tud minden csekélység. Ha egy kutya valami kocsira csahol, megállok és elnézem, hogy' csinálja. íme. A kutya előre szalad, hirtelen megáll, aztán visszafelé kapar és minden ugatásnál megrázza a fülét, mint a haragos szónok az ökleit szokta. Majd elhallgat, csöndesen visszaüget, de egyszerre megint dühbe gurul, utána veti magát a kocsinak, eléri, a ló előtt tánczol és jobbra-balra dobja az ugató hangokat, mig csak hite szerint eleget nem tesz kötelességérzetének. Akkor felemelt fővel megy haza, kiás a vaczkából egy csontot és megjutalmazza magát vele . . . Minek ilyesmiken elgondolkodni ? Ugy-e nem érdemes. De én ha napsütötte rétet, vagy holdvilágos hegyet, vagy akár ruczalakta pocsolyát látok, mindjárt elkezdek elmélkedni és mindenféle hímet varrok körülötte. így a fönt emiitett kutyáról elgondolom, hogy e derék állatnak legfőbb istene a lábravaló. A mezítlábas embert dühösen megugatja, a czipőst már farkcsóválva üdvözli, mig a csizmásat, a vadászt, őrjöngve üdvözli. Persze a csizma a legbüdösebb jószág köztük . . . Ezt nevezzük az ember szellemi fölényének az állattal szemben . . .
Mosolyogtam és megkínáltam útitársamat szivartárczámmal. Mohón gyújtott rá s mintha magába akarná lehelni a tüzet, ugy szivta, szivaros boldogsággal nézve el a füstkarikákat. Egy ideig hallgatott, aztán folytatta. — A polgári életben azt az embert, akinek képzelőtehetsége van, ugy hivják, hogy hazug. Ön például elképzeli, hogy X. ur belészeret Y. kisasszonyba, aki azonban nem szereti őt vissza, mire X. ur agyonlövi magát, vagy nem tudom mit tesz. Mindezt ön leirja s ezért iró a czime. Az emberek gyönyörködnek a munkájában; ön is. De ha ezt a dolgot, amelynek megírása önnek élvezetet szerez, mert hiszen az irónak gyönyör a munka, mondom, ha — ezt a dolgot ebédnél az asztal társainak elmeséli, akkor Ah, iró — szólt s a szeme megcsillant. — Egy azok titokban lökdösni fogják egymást és azt fogják önre időben nekem is voltak irói hajlandóságaim. Mint diák verseket, majd novellákat irtam, amelyekről azt hittem,, mondani: »hazug« . . . Aki valótlant állit, többnyire megbéhogy remekművek. Beküldöttem őket néhány újságnak, lyegzik és lenézik, alacsony műveltséggel, jellemhiánynyal vádolják. Ám jó. Engedje meg, hogy erre valamit válade egyik sem fogadta el közlésre. A válasz rendesen az volt, hogy Írásaim kelleténél fellengősebbek. A szerkesztők. szoljak. Elvégeztem két fakultást, annyit olvastam és tanulazt tanácsolták, próbáljak közelebb jutni a való élethez, tam, amennyit emberileg lehetséges, tehát van némi képaz örök igazságokhoz, a tételes határokhoz . . . Ehhez zettségem. Továbbá: mint tiszt három embert húztam ki azonban nem volt semmi kedvem s azért abbahagytam a Drávából és leütöttem egy olasz dij-vivómestert, aki feraz irást. Azt hiszem ugyanis — bocsánat, ha önnel ellen- dén nézett rám, tehát van egy kis karakterem. Mégis, kezésbe jutok — hogy az irónak első sorban fantáziájá- be kell vallanom, a hazugság, ha a képzelőtehctséget annak nak kell lennie. A szerkesztők azonban azt kívánják, hogy szabad nevezni, élvezetet szerez nekem. az iró jó ügyvéd, orvos vagy filozófus legyen, aki jogilag Érdeklődéssel kezdtem liallgatni útitársamat, noha ez vagy psychologiailng meg tudja indokolni mondanivalóit, a gyors őszinteség, amelylyel lelkét kitárta, kissé meglepett. így hát rám nincs szükségük. Kár, mert a képzelőtehctUgy gondoltam, hogy talán éjjel, nehogy a vonatot elmuségem valóban élénk. laszsza, egy-két pohár pálinkát ivott s ez oldotta meg a
1*
440 állatnak néz, amely lassan dörmögve járja körül a szobát, nyelvét. Ez végre is mindegy volt, fődolog, hogy nem mint az állatkerti medve a ketreczét... Hiszen nem is volt közönséges emberrel hozott össze a sors. — Ah, hazudni! Milyen gyönyör volt gyerekkorom- semmi panaszom az agyamra, de hát élet ez? Körülöttem ban! Emlékszem jól, a piaczon összegyűjtöttem iskolatár- minden szürke, egyforma és esetlen, minden máról holnapra saimat s mesélni kezdtem nekik. Például, hogy éjjel kecske- tenyészik, tartalom, czél, akarat nélkül. Sehol egy csöpp mekegésre ébredtem s a következő pillanatban egy kék szin, egy szemernyi hangulat, sehol senki, aki megértse láng gyúlt ki ablakomban. Fölkeltem és kimentem a kertbe, ' az embert . . . E h ! egy nap sutba dobtam az egyenruhát, ahol egy nagy szakállú szellem állott; a zsebéből csurgott felültem a vasútra és Bécstől Brassóig utazva egyre csak a viz. A szellem elvezetett az erdőbe és egy sziklába ment a szitáló havat néztem és ábrándoztam, álmodoztam, szavelem, ahol óriás pereczekből voltak a fák és mézeskalács- badjára eresztettem fantáziámat, amely a villám sebesból a föld. Akkor pedig mindaketten leültünk és ettünk, ségével járta be a földtekét és felszedett minden szint, ami ettünk reggelig, mikor a kakas kettőt kukorékolt és a útjába akadt! szellem elsülyedt a patakban . . . Mindazt oly élénkséggel Szelid arcza ismét földerült s ajka mosolygott. hazudtam, hogy végül magam is elhittem. Képes voltam — Nos, ekkor találtam meg azt, akit régen kerestem, állandóan valótlanságokat beszélni, képzelőtehetségem egyre az igazi nőt, az ideált. De előbb meg kell önnek jegyezműködött. Mindenütt manókat, rejtélyes állatokat láttam, nem, hogy az asszonyokat s a leányokat általában nem akikkel furcsa bűvésznyelven beszélgettem; minden apró- tudtam szeretni. Az egyiknek rossz a foga, a másiknak a ságot kiszíneztem, mindenben titokzatosságot kerestem. csipeje, a harmadiknak a lelke, a negyedik meg ugy nevet, Apám sokszor megbüntetett, amiért nem tudtam igazat hogy a fűzője megpattan. Ha pedig egynek elkezdtem mondani, de azért a következő pillanatban már megint beszélni a lelkemről és az agyam csodálatos kirándulásaimeseországomba tévedtem és napestig ott jártam. Sok szépet ról, az illető hölgy nevetett és igy szólt: »Doktor ur, ön láttam mesgyéin. Volt benne egy háromfejű kutya, amelyik most meg akar tréfálni?« Vagyis nem értett meg senki. tüzet okádott, de emellett hóban rekedt vándorokat is megTehát segítettem magamon és hazudtam magamnak egy mentett, ez a kutya még ma is gyakran odaül ágyam asszonyt. De érdekli tulajdonképpen mindez? — kérdezte széléhez és három nyelvével hálásan nyalja meg a kezemet. félbeszakítva beszédét. — Minden bizonynyal, uram. ö n nemcsak ügyes Nevettünk, Balázs pedig folytatta. — Mint nagyobb diák manók helyett nőkkel barát- elbeszélő, de gondolkodó ember is. koztam. De nehogy félreértsen, akikkel foglalkoztam rég — Akkor hát folytatom . . . Akit szerettem, egy elhalt asszonyok, leányok voltak. így szerelmes voltam vidéki papnak volt a leánya, hófehér, okos és alázatos. Dobó Katiczába, meg Corday Saroltába, vagy Boleyn Kendővel vállán ott ült egész nap a tornáczon és nézte Annába és igy tovább. Visszavarázsoltam magamnak egy a láp szomorú világát, a panaszosan gágogó vizimadarakat elmúlt kort, beléje képzeltem személyemet s ugy rémlett, és a felemás, vizben tengő fákat. Egy kicsit beteg is volt, vértes vitéz, vagy Keresztes vagyok és mohón epedek Izolda de szomorúsága nem ettől fakadt, azt az Isten ajándékozta jóindulatáért. Képes voltam órákig elülni egy helyen és neki, hogy megértse azt a végtelen fájdalmat, mely a világ ilyesmiről ábrándozni. Néha másoknak is szóltam meren- fölött leng. Gondolatai elkeringtek a láp fölött és találkozgéseimről : ugy tetszett, mintha már egyszer éltem volna, tak az enyéimmel s én éreztem, hogy van valaki, aki évszázadok előtt, sőt talán már kétszer is végigfutottam a együtt érez velem s láthatatlan kézzel szoritja meg jobboföldi pályát. Ezek a dolgok annyira igénybe vették kép- mat . . . Oh be jó volt viharos hóban szánkóba ülni, a zelőtehetségemet, hogy hatalmas működésétől néha magam lovak közé csapni s aztán reágondolni, akit soha nem is megijedtem. Egész világrészeket, évszázados korokat vará- láttam, de akit őrjöngésig tudtam szeretni szomorú kis zsoltam magam elé, minden apróságukkal, legkisebb rész- arczocskájával, áttetsző kezeivel . . . Odaültem melléje és letükkel egyetemben. A középkort ugy ismertem, mint a elnéztem a nádas fölött repdeső titokzatos madarakat, szobámat s nem volt az a történelmi alak, akivel el ne hallgattam a sás lemondó mormolását és szivtam az örökké csevegtem volna harczászatról, alchymiáról vagy a feudaliz- korhadó láp sajátságos, hervatag szagát. Néha pedig ő jött musról, már mint amihez legjobban értett. Egyszer aztán el hozzám, vidéki kis kastélyom üveges termébe, a melynek pórul jártam. A keresztes vitézek, amint velők egy gályán ablakain át kísérteties sávokat vetett be a hold és ahol elbeszélgettem, maguk közt tartottak, nem eresztettek vissza az egész világ minden gondolata, minden szine elsuhant a rendes életbe. Helyesebben: ugy rémlett, hogy egy nap ábrándjaink előtt. Együtt álmodoztunk, mily csodás képek nem ösmerem föl a háziasszonyomat, meg a házmestert, voltak azok, hogy élt bennök minden, mennyi szó jutott meg a kiszolgáló pinczért . . . Landsknechteknek néztem az utolsó rögnek, az utolsó állatnak, mily rejtelmes volt, őket. . . Akkor gyorsan orvoshoz mentem, aki azt ajánbeszédük s mily tisztelettel vettek körül bennünket... Földi lotta, ne foglalkozzam ilyen bolondságokkal, hanem erősítasszony igy megérteni nem tudott volna soha . . . Pedig sem az idegeimet és keressek testedző foglalkozást. mindez puszta hazugság volt, amint hazugság volt, hogy minÚtitársam arcza elborult. Egy kis szünetet tartott, dennap leültem és neki, a nem létezőnek levelet irtam, amelyeaztán folytatta. ket ott őrizek az Íróasztalom titkos fiókjában... Igy mult el — Ekkor álltam be katonának s ez volt életem leg- életem tiz boldog éve, volt életczélom, volt életkedvem és szomorúbb időszaka. Orvosi rendelés szerint éltem s ipar- soha nem éreztem szükségét, hogy a való életből vegyem kodtam éppen olyan durva, nyers lenni, mint többi ember- ki a részemet. Ha megházasodom, csak csalódásaim lettek társam. Semmi képzelődés, ismételtem magam előtt száz- volna; a czifrálkodó asszony, a rosszalkodó gyerekek, a szor, az élet mást kiván, legyünk férfiak. Megcselekedtem, piszkos szakácsnék — oh! utálom mindezt! Nem szebb-e és tüzelőfának néztem a tölgyet, mosogatóviznek a patakot, végighazudni ezt a nyomorúságos földi létet, amelynek rögös, sáros minden lépése? rabszolgának az állatot. Ugy vettem a dolgokat, amilyenek voltak, hideg tárgyaknak, érzéketlen földi tényezőknek. Már erősen reggeledett, a nap harántsütött a szakaszÉppen ugy teljesitettem a szolgálatot, mint a többi tiszt, ban, az éjjelen át elpihent porszemek uj életre kapva tánlovagoltam, káromkodtam, tánczoltam, ittam és dohányoz- czoltak a fénysugáron. tam. Ha néha erőt vett rajtam az ábrándozás, fölkerestem — Ekkor azonban — folytatta útitársam, akit az egy lengyel tiszttársamat és kantusofkát ittam vele. Ez elbeszélés lassan fölizgatott — borzalmas eset történt. aztán elkergette a képzelődést. Ismeri ön ezt az italt? Menyasszonyom, egy nap, a távolból tisztán láttam, a Nem? A kantusofkától az ember minden tárgyat lomba tornáczon ült és fejét fehér kezére támasztotta. Egyszerre
441 a láp erdejéből kilépett egy hosszú szakállú, ősz ember, kezét intőleg emelte föl s ebben a pillanatban kedvesem összeesett és meghalt . . . Meghalt 1 Az egyetlen lény e világon, aki megértett, elpusztult s velem összedőlt a mindenség, agyam recsegve-ropogva megtört s ábrándjaim tarka szinei ott hevertek megtépve és megtörve a porban . . . Vége! vége! ezt kiáltottam és elvesztettem eszméletemet . . . Nem tudom, mikor tértem magamhoz. Sokára lehetett. Valami meleget éreztem a kezemen, arra fölemeltem szempilláimat... A háromfejű kutya állt ágyam mellett és szomorúan nyalogatta kezemet . . . A vonat állomáshoz ért. Útitársam elhallgatott. A folyosón lépések hallatszottak, aztán valaki fölrántotta az ajtót és egy Iapátszakállu, nagy-pápaszemes ur lépett be. Egyenesen útitársamhoz ment és megfogta a kezét. — Jöjjön azonnal velem — szólt rá szigorúan — ön ismét megszökött. Balázs lecsüggesztette fejét. A pápaszemes ur hozzámfordult és odadörmögte: — Veszedelmes őrült . . . Remélem nem esett bántódása ? Tagadólag intettem, sőt meg is koczkáztattam egy választ. — Az őrültsége nem is oly megdöbbentő. Sőt sok tekintetben Balázs urnák igaza is van . . . A pápaszemes ur fürkésző, szigorú tekintetet vetett reám, mire gyorsan elhallgattam. Éjjeli útitársam fölállt és félszegen meghajtotta magát. — Bocsássa meg uram — szólt hozzám — ha kellemetlenséget okoztam önnek; nem történt szándékkal. Körülnézett s aztán füttyentett egyet, ahogy kutyáknak szokás. — Mit akar még? — kérdezte keményen a Iapátszakállu. — A kutyám itt fekszik a pamlag alatt — hebegte útitársam. — De ime, itt jön már . . . Persze, ha egy kutyának három feje van, nem tud olyan könnyen kimászni . . . Bocsánat uram . . . Gyere hű ebem . . .
Egyedül. Az est lenge árnyat fest művészi kézzel S szeszélyes ujakkal tépegeti széjjel . . . Nedves szemmel nézem, pedig nem fáj semmi Szeretnék meghalni, szeretnék nem lenni, Itthagyni a rosszat, itthagyni a szépet, Olyan sivár, bántó, oly üres az élet. . .
Hirtelen gyors« mozgás ömlik a mély csendre. Halk dudolás árja tapad a fülembe, Ismerős kéz kulcsa surran be a zárba, A kilincs szótfogad, az ajtó kitárva, Ismerős hang csendül, s ismertek a léptek, Istenem, Istenem — be édes az é l e t . . .
M. Korniss Aranka.
Az érzékenykedő ember olyan, mint a fegyvertelen, csupa fegyveresek közt. Auerhach. »
Vádolod az asszonyt, hogy egyiktől a másikhoz ingadozik? Ne vádold: állhatatos férfit keres. Qöiht.
SAISON. Amerikai vonások. Irta : IGNOTUS.
4. Minduntalan alá kell húzni, s jó vastagon, hogy egyre lássuk s közben el ne felejtsük, hogy az átutazó idegen alig lát valamit az igazi amerikai életből, az igazi amerikai életéből. Ezt ők maguk is mondogatják, figyelmeztetik is rá az idegent — s egy finom, előkelő washingtoni öreg ur, kiben egy amerikai intellectuel üditő példáját ismertem meg, elmesélte, hogy mikor M. Paul Bourget ajánló-levéllel járt nála: elsősorban erre figyelmeztette a hires irót. Félek, hogy M. Paul Bourgetnak ez a figyelmeztetés túlságosan használt ; legalább az elragadtatásból, melylyel az amerikai nőket mind csupa Vittoria Colonnáknak festi, kik egyében sem kapnak, mint az intellektualitáson ; azt kell hinnem, hogy ez a tökéletes snob egyebütt sem fordult meg Amerikában, mint csakis egy pár legeslegelőkelőbb szalonban, hol az asszonyok, a kaczér amerikai asszonyok az érdekes idegenre való tekintettel afféle intellektuális decolletéba vágták magukat. Ám mindenesetre az egyszerű logika is megmondja az idegennek, hogy vagy hetven millió ezer felől összepatakzott ember nem vallaná magát büszkén és boldogan amerikainak, nem vallaná, hogy nagy Amerika földjén élet az élet, ha mindnek oly sivár, fáradságos és unalmas volna az élete, mint amilyen az átutazó idegené. Ezt a levonandót újra meg újra levonva, az idegen e hatalmas világ mérlegét ugy vonhatná meg, hogy üressége csak látszólagos; ez a világ nem üres, hanem nagyvonásu; plakátstilusban rajzolt. Ilyen itt maga a természet is; a rettenetes meleg s a rettenetes hideg közt átmenet nélkül váltakozó időjárás; a roppant puszták, a roppant hegységek s az órajárásnyi széles folyók. A mi budapesti szemünk számára is nevetséges nagyzásnak tetszik, ha Drezdának vagy akár Prágának is vizmenti részét egy napon emlegetik a mi szélesen hömpölygő Dunánkkal, a mi fenséges Dunasorunkkal. De New-Yorkból Buffalón át St.-Louisba menet az utas végigszáguld a tündérszép Hudson vidékén, átkel a Niagarán s a Michigan vizén s St.-Louisnál a Mississippin — s másfél nap alatt háromszor, négyszer megismétlődik előtte a Dunasortól a Vaskapuig a mi vizmenti romantikánk minden nagyszerűsége, gyakran még hatalmasabban, még fényesebben, még félelmetesebben, mint otthon. Hol roppant pusztaságokon, hol roppant városok mellett száguld el a vasút — s száguldanak el érzéketlenül, közömbösen, érdeklődésre rá nem érve vagy meg nem éretten az odavalók. A munka, a vagyon, a szabadság és a rabság, a szerencse (itt chancenek hiják) és a kilátástalanság, a méltányosság és a kíméletlenség, bizonyos dolgokban a fejlettség, bizonyosokban az elmaradottság, nagy dolgokban a bőkezűség, kicsinyességekben a szűkmarkúság: mind, mind ilyen nagyvonásu ideák — s a mi parczellázott világunknak kisszerüségéhez szokott idegzetünk ugy meggyötrődik bele, mint a fülünk dobja a new-yorki utcza rettenetes lármájában. Husz emeletes házakban vágtatva visz fel a felhúzó a pinczéből a padlásra, s pinczétől a padlásig az egész ház csupa hivatal, ahol kilencztől ötig szakadt.ianul dolgoznak az emberek, és nyernek vagy veszítenek milliárdokat. Mértföldnyi messzeségen visz át a villamos kocsi, földrésznyi területeken a vasút; a korcsmában hat embernek való
442 ételt vetnek eléd s egy rizsma papirost kapsz egy újságszámban ; a borbély nemcsak megberetvál, de megfürdet, megnyir és megken; beretválás közben elkapják a lábadat, hogy kifényesítsék a czipődet; ha fölkelsz, végigporolnak és agyonkefélnek, — csakhamar az az érzésed van, mintha kolbaszvágó masinába kerültél volna, aminek egyik felén bedobják az eleven embert, a másik felén hurkába kötve kapják ki. S nemcsak az idegennek van ez az érzése. Amerre jársz: hivatalokban, kocsin, sör-korcsmában: mind csupa fáradt, kimerült, idegesen kapkodó embert látsz; türelmetlent és szórakozottat, aki nem arra gondol, amiről szó van, nem arra néz, akivel beszél, s nem azzal foglalkozik, amit csinál. A jövőnek élő jelen, a holnapnak élő ma, a folytonos ideiglenesség, az állandó változás, a folyton forgó koczka, a megeresztett kantárok s a lovak közé vágott gyeplők világa ez a világ, főképp ez a város, New-York, az amerikaiak Urbsa, melyre mire ráborul az este s hivatalai becsukódnak s emberei hazaszélednek, olyan is, mint az agyonhajszolt csikó, mely őrületes, árkon-bokron át való s ezerszer a nyaktöréssel járó vágtatás és száguldás után tajtékban fürődve, vértől égő szemmel, pihegő szügygyel, gőzölgő orrczimpával és megrogyó térddel vánszorog be a karámba.
5. E vastagvonalu plakátstilusban az utas számára alighanem az a legkellemetlenebb, hogy a pénzre is kiterjed; az amerikai tallér, melyért nekünk körülbelül öt koronát kell fizetnünk, használatban igen gyakran alig ér többet a mi koronánknál — jó, ha forintunknál. Nem mindig s nem mindenben van ez igy, de általában igy van — s valahányszor magas amerikai bérekről és fizetésekről hallunk, mindig gondoljuk hozzá, hogy e fizetésnek ahányszor nagyobb a nálunk szokottnál, többnyire ugyanannyiszor drágább életre kell futnia — és játék és üzérkedés nélkül pusztán a munkája után járó keresetből takarékoskodni nagyobbára csak az olyan tud, aki amerikai módon keres és európai módon szükösködik. Az igen gazdag ember számára persze itt is jó az élet, és jó — talán jobb, mint egyebütt — az egészen szegény ember számára, kinek, ha csak valamit is dolgozik, sőt félig-meddig munkátalan is: éhen nem kell vesznie, mert Amerika nyersterményekben, gyümölcsben, főzelékben, tejben, húsban, tojásban, búzában és kukoriczában bővelkedik; az osztrigát s az ananászt New-York utczáin garasával vesztegetik, s az öt czentes pohár sör mellé (ami itt alig megy öt krajczár számba) ingyen-uzsonna járja. Egyáltalában: nem drágák, már az idevaló pénz szerint, a hazai, a domestic termékek és áruk; a pamutvászon, a hitvány szövet, a gyári czipők. De európai fogalmak szerint hallatlanul drága a lakás és lélekzetmegakasztóan drága minden, ami külföldi dolog vagy külön egyéni kényelmet szolgál, tehát (különös, de igy van a fejlett iparára oly büszke Amerikában) majd minden, ami vászon, csipke, prém, gyapjú, bérkocsi, színház, a vasúton csukott szakasz, a fogadóban csendes szoba, a korcsmában tiszta teríték a középsorsu és jövedelmű embernek Európában természetes jussa. Ám e ^különbséget nem nézve, akármiféle osztályozással és osztály számára a mi kontinentális fogalmaink szerint igen drága az élet ott, ahol a munkás huszonöt filléres szivart szí s ugyanennyi a villamos kocsi egységára is; ahol a st.-louisi kiállításba a puszta bemenet két korona ötven fillér s legalább is ugyanekkora a sarcz az ezerféle látnivalóért, óriás területen, melyet gyalog bejárni lehetetlen ; minduntalan az intramurán villamosra kell ülni, ami minduntalan ötven fillér kiadást jelent. Ezek igen érdekes adatok, éppen a mi számunkra, akik éppúgy nem számoljuk a garast vagy a fillért, mint az amerikai az ő
centjét, s akik számára (legalább az én számomra) a világ legelszomoritóbb s legszánalmasabb látványa és jelensége a katonatiszt vagy az állami tisztviselő, kit az uri élet igényei s a fizetése csekély volta egyre garasoskodásra kényszeritvén, végre is fixa ideájává válik az s nem tud egyébről beszélni, mint arról: mit hol kapni a legolcsóbban s min hol lehet ennyi meg annyi krajczárt megtakarítani. Mily szomorú, mily megalázó ez: értelmes, művelt, testi és lelki igényekre jogosult emberek számára — s hány ily szomorú, ily nyomasztó, ily napokra kedvemet szegő példával találkoztam. Amerikába szakadt európaival, ki beleőszül az azon való töprengésbe: hogy' oszsza be az otthonról kapott hatvan dollárt ugy, hogy New-Yorkban is megérjen háromszáz frankot ? . . . Kettőt azonban meg kell adni. Az amerikai drágán fizetteti meg, amit ad, de jót és egyérőt ad a drága pénzért; a vendéglőben a drága étel, ha ízetlen is, de jó materiából való és bőséges; a drága fogadó minden intézményével, kényelmével és figyelmességével éjjel-nappal rendelkezésére áll a vendégnek; a drága ruha, kalap, czipő vagy csipke jó, finom és tartós is — s ha jó havannáért aranynyal kell is fizetni, viszont a világ legjobb havannáit itt kapni, zölden, frissen, olajosan, szinte még földszaguan. Coney Islandon, egy New-Yorkhoz közel félszigeten, afféle Paprika Jancsi vagy Ős-Budavára rendezkedett be — de óriási méretekben; valóságos tündérpalotákkal s vagyonokba kerülő tündéri világítással; az egyes mulatságokba a bemenet drágább, mint akárhol Európában, de viszont a hullámvasut majd egy félórát elviszi az embert, valóságos szakadékok fölött, alagutakban, hidakon, hegyeken és völgyeken, az egész csodavároson átgyürüdző vadregényes kilátásokkal; a tűzoltók mutatványai ötemeletes vászonház előtt játszódnak le, valóságos utczai sokadalom másával, bérkocsikkal, lovakkal, katonabandával, gyümölcsös kofákkal, és főképp a new-yorki tűzoltóság remek eszközeinek s kábitó gyakorlottságának teljesen hű bemutatásával. Alkudni csak nagy hajóvállalatokkal kell a hajókabin iránt, de többnyire felesleges az üzletekben; a boltos nem is igen csalja meg a vevőt, az amerikai, ha már csal, nagyban teszi; ebben is a nagy vonások embere. Ez egyik megnyerő vonása e nagy drágaságnak. A másik az, hogy mint már pedzettem, ez a drágaság egyrészt az óriási, a legtöbb külföldi iparczikkre hatvan vagy még nagyobb százalékig emelkedő százalékkal kivetett vámoknak a következése — s ez a védővám nem pusztán a hazai üzérkedést szolgálja, mint szolgálná vagy szolgálja legtöbb helyütt Európában. Nem mondom, hogy aki a tengeren szabadkereskedőnek mentem át, most Amerikából protekczionistaképpen tértem vissza — de azt merném mondani, hogy ugy, ahogy Amerika csinálja, a védővám mindenesetre jogosabb és okosabb, mint az európai jelszavak szerint való. Éppen, mert a külföldi árura vetett vám itt is, mint mindenütt, tulajdonképpen adó, amit a belföldi vásárló fizet: az Egyesült-Államokban, ahol adót csak ingatlan után fizetnek s fogyasztási adót alig ismernek : ezek a roppant vámok voltaképp megvalósítása a világ leghelyesebb, legbecsületesebb, legszocziálisabb intézményének : a progresszív, kit-kit tehetségéhez képpest terhelő adónak. Mert, mondom: ami a szegény embernek kell: étel, ital és egyszerű ruha, az megterem vagy megcsinálódik otthon is, tehát olcsó, s a kiskeresetű ember számára valóságos adómentes létminimumot biztosit. Viszont akinek van miből élni ezen a fokon fölül is — pontosan annyiszor nagyobb adót fizet a nagyobb vámok formájában, amekkora fényűzést kifejt vagy amekkorára képes. A prémre, a drága szövetre és fehérneműre kivetett adó pedig mindenesetre igazságosabb, mert terhében valóban és arányosan fokozottabb például a mi aljas fogyasztási
443 adóinknál, melyek, teszem a czukrot, egyformán drágává teszik a munkás és a milliomos számára — pedig a milliomosnak sem kell sokkal több czukor, mint a munkásnak, a munkásnak sem sokkal kevesebb, mint a milliomosnak. 6. De végre is: csak a mi világunknál jobb, de jónak nem jó Amerikában sem szegénynek lenni — s hogy itt a szegénységből a gazdaságba átmenetet alig ismernek; hogy Amerikában a vagyontalan vagy kevés jövedelmű polgárembernek a sorsa s az állapota elviselhetetlen pokol: az talán legfőbb sarkalója e vad energiájú népsokaságnak abban az egeket verő pénzcsináló munkában, mely viszont arra sarkalja őket, hogy a természet erőit, az emberi elme kitalálásait a mi képzetünket elkábító, lesújtó, lefőző és megszégyenítő arányokban kutassák ki, és mihelyt kikikutatták, menten bele is oktassák és be is fogják munkájuknak dantei nagyszerűségébe. S megfordítva is igaz lehet: éppen mert ez a semmitől vissza nem riadó vállalkozó kedv és mindent munkájába illesztő elfogulatlanság határt nem ismer: annyira nyitva áll minden tehetség, erő, élelmesség és szomjúság előtt a meggazdagodás lehetősége, hogy Amerikának szegény emberek számára is berendezkednie egyszerűen nem érdemes — csakúgy, mint ahogy, valljuk meg, a mi intellektuális világunk is, mentül intellektuálisabb, annál türelmetlenebb kezd lenni a lélekbeli alacsonyság iránt,annyira, hogy például Berlinben vagy Párisban ostobának és korlátoltnak lenni nem kissebb pokol, mint New-Yorkban szegénynek lenni. Való Mgaz: ez a minden eddigi emberi erőlködést túlszárnyaló munka eredményeiben egyelőre egyoldalú, és minden inkább, mint vonzó. De ezek a minden eddiginél teljesebb anyagi föltételek egy minden eddiginél hatalmasabb értelmi fejlődés számára rakják le a gazdasági alapokat, s amily rettenetes volna, ha a mai Amerika a maga képére formálná át a világot, oly gyönyörűség lesz egy-kétszáz év múlva élni, mikor majd a mai kalmárok unokái az egész emberiség számára értelmi gyönyörűséggé fogják átszublimálni apáik és nagyapáik minden eddigi mennyiséget eltörpítő anyagi hagyatékát. S aztán — ezt se tagadjilk el — e mai egyoldalúságon, ez egyelőre lélektelen materializmuson belül is már van is valami, ami spirituális érték: a nagy stilus, melyet a mi eddigi czivilizácziónk eddig a művészeten kivül csak a politikában ismert, s ott is csak olykor, egy-egy Napoleon idejében. Ezek a kalmárok, ha pusztán kalmárok is, történelmi nagyságú nevelői az emberiségnek, mikor kíméletlenségükkel, vakmerőségükkel és versenyükkel összezúzzák, megfojtják és kisöprik a világból a kicsinyes szatócskodást. (Befejező czikk jön.)
St.-Louisba! Túlságos megtisztelő, hogy egyre-másra kapom a tanacskérő leveleket: érdemes-e Amerikába menni s hogy mint kell odajutni s odaát viselkedni; itt is ismételnem kell, amit egyebütt is egyre aláhúzok: hogy az a néhány hét, amennyit magamformáju utas idegenben tölthet, Amerika felől semmifele szakértőségre nem jogosítja föl az embert. Annyit persze megmondhat egy olyan is, aki Amerikát még meg nem jarta, hogy ott a miénktől annyi mindenben elütő s ezért oly kimerülhetetlenül tanulságos világba mindenkinek érdemes elmennie, aki teheti - 8 ¿ppen s csak ezért már eleve is érdemes elmenni magara a St.-Louisban épült kiállításra, mely, ha talan nem is út el a kiállítások szokott típusától: éppen Amerika felöl olyan speczilikus tanításokkal és adatokkal szolgai, amik magukban is fölérnek egy amerikai tanulmányúttal. Hogy csak egy példát említsek: nem mondhatom, hogy engem
az Egyesült-Államok polgáraival való érintkezésem túlságosan ellágyitott volna — mindazonáltal igazán meghatottan, megindultan, szinte a történelem levegőjétől áthevülten láttam a kiállítás kormányzati palotájában az Egyesült-Államok történeti emlékeit; s ha benyomásaim még nem is kristályosodtak, máris észreveszem, mennyivel más, én azt hiszem, jobban informált szemmel olvasok ma amerikai dolgokról, mint amerikai átrucczanásom előtt, mely pedig oly rövid volt, hogy szinte nem is illik beszélnem róla. Hasonlóképpen azt itthon is tudtam, hogy Amerikában a pénz sokkal olcsóbb mint nálunk; most azonban már nem csak elméleti, hanem gyakorlati alapon is óva intek mindenkit, hogy elegendő pénz nélkül ne menjen át a tengeren; a mi keleti kényelmünket odaát irtózatosan meg kell fizetni. Még aki szerényen óhajt is élni, ami azt jelenti, hogy nem vásárolgat, nem igen kocsikáz, nem igen mulat, nem lakmároz, csak eszik: az is körülbelül annyi dollárt vigyen magával, amennyit, megfelelő időre, frankot vinne magával például Svájczba vagy Olaszországba. Fogadóba csak elsőrend übe szálljon s ott is szokjmeg a gondolatot, hogy, bár a kiszolgálás kitűnő, a rendszera más, mint az európai, s szokja meg azt is, hogy egyre villae mos kocsin kell járnia, mert a bérkocsi nemcsak megdöbbentően drága, de ritka is. Hajónak természetesen senkit sem beszélek le sem a Cunard gyönyörű hajóiról, sem a Norddeutscher Lloyd vagy a Hamburg-America Line hires gyorshajóiról, annál kevésbbé, mert a Cunard hajóit csak kikötőből ismerem, a németeket még onnan sem. A nagy tröszt-haboruságba sem ártom bele magamat, annál kevésbbé, mert nemsokára vége lesz; remélem: minden fél megnyugvására. Arról azonban meg kell emlékeznem, amit a nagy német hajók minden utasától hallok: hogy ezek a hatalmas gőzösök igen gyorsak ugyan — van, amelyik valóbán hat nap alatt teszi meg a roppant tengeri utat — ám e gyorsaságért az utas keservesen fizet azzal, hogy a gép roppant erőfeszítése állandó lüktetésben remegteti meg a hajót, ami legcsendesebb időben és legsimább tengeren is megrontja az utat, főképp ideges, különösen pedig álmatlan ember számára. Én, mint a st.-louisi sajtóparlament meghívott, bár későn érkezett, vendége, az antwerpen—newyorki Red Star vonal vendégszeretetében voltam részes s igazán nem tudok elég hálás lenni azért az ide-odamenet egyformán ideális utért, melyet odamenet a Finnland — visszajövet a Kroonland hajó egyforma tökéletességeinek köszönhettem; igaz, kitűnően kedvező időben, mely előreláthatóan el fog tartani ősz derekáig, mikor már, szeptember közepétől fogva, az amerikai hőség enyhül; de végre is voltak rossz napjaink is, hatalmas hullámok és szélviharok, melyeket azonban a hatalmas hajók csöndes és méltóságos siklásán alig hogy megéreztünk. Igaz, hogy az út e hajókon kilencz napig tart, de ebből 1 n a p a Scheldére esik és az Északi-Tengerre, mely idő alatt az ember elmegy Vlissingen, Ostende, Dower s az egész déli angol part előtt, ami maga is gyönyörűség, s viszont a lassúbb járású hajó nem is ráz anynyira, mint a német gyorsgőzösök. Hálával kell megemlékeznem Mr. Tompkitu-ról, a Finnland gazdájáról, egy igen művelt és szeretetreméltó úriemberről s Dotrud úrról, a Kroonland kapitányáról, egy szerény és csöndes norvég emberről, ki eddig vagy négyszáz embernek mentette meg életét — igaz, nem Red Star hajókon, mert azokon ilyesmire nincs alkalom. Dotrud kapitány különben fanatikus szabadkőmives és kitűnő ismerője a nemzetközi politikának, kivel élvezet és tanulság ebbe vágó dolgokról elbeszélgetni. S különösképp megtisztelő ismeretségem volt M. Eduárd Slrasser-rcl, a hatalmas vállalat főigazgatójával, német úriemberrel, ki azonban irigylendóen kiérett példája a művelt s az egész földgömböt átlátó kozmopolitának, s azonfelül elsőrendű kereskedő és igazgató talentum, azt hiszem, ilyen lesz a jövő arisztokrácziája. Legalább remélem, hogy ilyen lesz. — Kabint, akinek pénzéből telik, a legfelsőbb fedélzeten váltson; mindenesetre azonban lehetőleg a hajó legközepén valót, mert ott érezni legkevésbé, ha a hajó himbálódzik.
444 Ezek után rátérek arra, ami miatt tulajdonképpen rászerénytelenkedtem e referáló soroknak: hazánknak a st.-louisi kiállításon való részvételére. Nem szeretem hazafias érzésemet emlegetni, de, megvallom, sírt bennem a hazafi, mikor Mr. Ocker, a mi kifogyhatatlan szeretetreméltóságu amerikai kollegánk, egy bizalmas negyedórában ki akarta tudni tőlem: hogy és mint lehetséges, hogy az a Magyarország, mely a párisi kiáilitáson oly fényesen szerepelt, St.-Louisba még csak azt sem tette, amit még Siam is megtett: hogy külön házat épített volna ? Nem szólok Japánról, mely egyenesen szenzácziós tárlatokkal s azonfelül külön palotával és kerttel ékeskedik a kiáilitáson. De ott van Ausztria, mely, mig az egyes kiállítási épületekben éppen nem múlja felül a mi kicsiny, de értékes kiállításainkat, teszem a mi háromszobás képkiállitásunkat, melynek például a Horti művészetét dicsérő frízei elragadták az ilyesmihez ugyancsak értő francziákat és japánokat, vagy a kézműipar épületében levő magyar sarkot, melyre messziről felhívja a figyelmet a pittoreszk székely-kapu s a Kriesch művészi homlokfestménye — ám a külön osztrák házzal, mely remeke az Ízlésnek, az előkelőségnek s az érdekességnek, bizony megint csak monopolizálja az osztrák-magyar monarchiát. Ha ilyen alkalmakat elmulasztunk, mit obstruálunk itthon amiatt, hogy Ausztria elsikkaszt bennünket a külföld elől ? Pedig, s ez az, ami fáj, lett volna mivel kirukkolnunk; a kiállítás valósággal könyörgött, hogy küldjük oda a mi Párisban világ csodájaként tündöklött államvasuti kiállításunkat, melytől nem sajnálták volna a Grand Prix-t — nem küldtük, mert takarékoskodunk. Pedig — sajnálom, hogy a pedig szónak nincs felső foka — pedig éppen most olyan férfiak képviselnek bennünket odalenn, akiket megirigyelhet tőlünk akár Anglia is; Horti Pált, ezt a geniális művészt itthon is ismerjük és ismeri már mindenki, aki a kiállításon megfordul, a nagy magyar közönség azonban nem tudja, a magyar talentumnak és előkelőségnek micsoda kiválósága a mi ottani kormánybiztosunk, dr. Szögyény György, akit, hogy e tiszt vállalására valósággal rákényszeritett Hieronymi miniszter, az mindeneknél jobban dicséri ő exczellencziája éles szemét és ember-ismeretét. Szögyény doktor, aki valóságos lexikona a bonyadalmas amerikai gazdasági életnek, azonfelül szeretetreméltó és művelt nejével együtt kedvelt és tisztelt tagja a nevvyorki és st.-louisi legelőkelőbb társaságnak: igazán predesztinálva van az ő nehéz és felelősséges kiküldetésére, annál képtelenebb helyzet, hogy akinek e tisztében paloták uraival és dúsgazdag nemzetek képviselőivel kell versenyt reprezentálnia: minderre hivatalból nem rendelkezik többel, mint néhány ezer forinttal, ami itthon megjárja például államtitkárifizetésnek,de a kiáilitáson kocsiköltségre sem elég. Remélem, Szögyény ur elé nem kerülnek e sorok s nem tudja meg, hogy kiirtani ezt a dolgot, melyet ő mélységesen elhallgatott előttünk, de amit nem volt nehéz kitudnunk; kiirni pedig azért irtani ki, mert az egész közvéleménynek össze kell fogni arra, hogy e képtelen állapot mentül elébb megszűnjék s meg kell segítenie kormányunkat abban, hogy legalább ez egy esetben eltérhessen a nálunk ujabban kötelező keserves takarékosságtól. Szögyénynek és Hortinak különben nagy segítsége van a kormánybiztosság két fiatal tisztviselőjében: Havas és Lichtenstein urakban, kik vállvetve dolgoznak azon, hogy a magyar utas számára a st.-louisi kiállítás meglátogatását emlékezetessé tegyék. Tőlük tudom s newyorki magyar kereskedőktől, hogy amerikai érdekeink mily kitűnő kezekben vannak, például newyorki főkonzulunk Desseívffy és chicagói fökonzulunk Nuber Sándor kezében. Szögyény ur is a kiállítás megnyitásáig kereskedelmi attachénk volt New-Yorkban, de nem hiszem, hogy sokáig lesz az; nem vágyunk oly bővében az államférfiúi tehetségeknek, hogy ilyen férfiakat sokáig idegenben hagyhatnánk. Még egyszer mondom: a st.-louisi kiállítás sokkal érdekesebb s maga Amerika sokkal tanulságosabb és nagyszerűbb, hogysem nagyképűség ne volna még biztatni is az embereket, hogy menjenek oda. Természetes, hogy menjen, aki teheti. Ignotus.
A halál meséje. (Költemény prózában.) Irta : KAFFKA MARGIT.
A gálya, melynek kormányosa nincs, megindult a nesztelenül sikló, fekete vizén. Magányosan pihent rajta a Lélek. Az első pillanatokban még érezni vélte a hullámok kígyós csuszamlását, és szerette volna megkérdezni tőlük, vájjon virágosak-e a Léthe vizének partjai, és ott, — a messze tünedező sziklarémek ormain fészkel-e valami madár? — Ám csak egy távoli sivatag fényért látott azokon túl, ahonnét fáradt viharok zúgása hallatszik és lassan, foszladozva vándorolnak elő a tépettszárnyu fellegek. Közelébe jönnek, sűrűn sereglenek, — összefogódzva lengik körül és halkan a Lélek szemére simulnak. Mert ezek az opálszinü, vándorló fellegárnyak az elhagyott élet küldöttei. És habár most egy szempillantásra megnyílnék előtte a Végtelenség, a titkok örökforrása — ő nem nézhet bele miattuk. Csak az imbolygó ködalakokat látja. Mintha valami régi ezüstzománczu hárfa pengése hallatszanék messziről, ismeretlen csodatájak felől — ám a végtelen harmóniába még ismerős, földi akkordok zörrennek bele. Olyanok, mint egy-egy eleven, piros színfolt. A Lélek felismeri őket. Ez pohárcsengés volt — ez lánykaczagás. így csak a megbántott asszony panaszolkodása rezeg — és igy "hangzik az emberi inség szava. Es ime — egyszerre valamennyit elhallgattatja egy magányos, tiszta, szomorú kiáltás, mely egyetlen élő sziv mélyéből fakadt és egyenes uton követte a távozót. A lélek fölismerte: — Te vagy, anyám, — te szomorú! És az anyaszivből egy forró, eleven sugár szállott — ködön át, felhőn át — egyenesen feléje. Utolérte. — Híd vagy-e te, hogy visszamehetnék rajtad — mondotta végtelen szomorúsággal a Lélek, és visszahanyatlott a sötét hullámok szinére. Körülte mind sűrűbb lett a köd. Ám egy helyen — közel-e, vagy távol — talán aranyszínűre bágyad a gomolygó szürkeség. Vagy olyan az, mint a május-oltárok bátortalan dicsfénye? h.s átrezdül a lélek, amint a jelenés szárnya legyint felé, amint felsurran az ismeretlen, csillagos magasokba, ő volt. A soha el nem ért — a meg sem illetett — akinek talán csak halvány képmása volt egy földi leány - s az igazit a Lélek elpazarolt álmai teremtették meg. — Az első szerelem vagy! — mondotta. És akkor jöttek egymásután a többiek. Kék és rózsaszínű sugárkévék, csillogó szivárványoszlopok — permetező, kaczagó emlékei elillant perczeknek — röpke gyönyöröknek. Majd fátyolos árnyak, amiket hosszú sóhajok suhognak körül. Egymásután jönnek elő roskadozón, haloványan — uszálykép vonszolva maguk után tönkretett életüket. A Lélek följajdul: — Az üldözöttek ők — akiket hitegettem és elűztem. És mind a könnyek, amik valaha ő miatta ömlöttek, végigperegtek rajta, és sajtoló fájdalommal égettek milió láthatatlan sebet. A Lélek könyörgött: — Hol a feledés? Miért nem jő, hogy elborítana engem? — Az imént volt-e, vagy sok ezer éve annak, hogy búcsúzva átöleltem ama híd karfáját? Még mindig én vagyok én, — ki átöleltem és elhagytam nz éjszakában egy hídfő oszlopát — mert nyugalmat akartam és feledést — amig a messzeségből felém integetett a csillagszemű város?
445 És még egyszer — utoljára — feltűnt előtte a nagy, parti város képe, — amint akkor látta, az utolsó éjszakán. Aztán előtűntek a márványos paloták, — az oszlopos kapuk — szőnyeges termek és redős ablakok pajzán világossága. És körülszárnyalták még egyszer az ifjúság sejtelmei és illatai — a lét sűrűsége és a mesterséges titkok varázsa. — Hol vagyok ezekben én? — kérdezte a Lélek. És akkor jöttek az ő szülöttei. Eszmék, amelyek belőle fogantak, rythmusok, amiket ő lélegzett ki, formák, amiket saját képére alkotott meg. Érezte a mult forradalmait, — a teremtés kinját és gyönyörét, — a cselekvés viharának szegélyet. — Fáradt vagyok! — lihegte a Lélek. Most valami könnyű, tompa zúgás jött felé — enyhe, csillapító nesz, — amit aranyszárnyu lepkeparipák ezüst patkói okoznának, amint repülve végigszántják a ködöt. Összeomlott minden, — az álmok, az emlékképek. A Lélek már nem is érezte, vet-e vájjon hullámot körülötte a nagy, fekete folyam. — Most jön a Semmi! — gondolta. Még egyszer kitágult, szétterjedt a látása előtt minden. Egy nagy sugárban fürdő tavaszi mezőt látott a delelő nap csillámos foltjait szétszórva a virágos gyepen. A virágok közt szines lapdát kerget lihegve egy fényesszemü fiúgyerek. Egy idegen gyerek! Már nem ismert önmagára és nem ismerte meg a virágokat, — a verőfényt és a lapdát. Kié ez a rétség? ötlött fel egy homályos félgondolat — és ama fehérszinü kastély kié lehet ? Idő és távolság eloszlott már akkor — és elmultak néki mind az élet gyönyörű szemfényvesztései — a dolgok összetartozása és a képek szine. Mint a tépett gyöngysor, ugy bomlott szét először minden — aztán szétpárázott a semmiségbe. Már gondolata nem volt, — csak valami érzése — alig egy sóhajnyi. — Beh jó igy! És a lét legutolsó rezdülésekép a lélek önmagába tekintett. És ott a legmélyén — sohasem ismert sejtelmek helyén most valami vajúdó, felcsukló remegés született. Elébb halkan, mint az elékivánkozó virágrügy, — aztán mind erősebben — tombolva. Forró vad örvények zuhatagja volt, mely szakadozón, hatalmasan tört a felszínre az utolsó pillanatban. Kiszállottak belőle, és amikor elhagyták — élettelen rom gyanánt üresen maradt utánuk a Lélek. — Mert ők voltak a leigázottak, a lánczon tartott rabszolgák, ő k a korán elölt érzések, halvaszületett eszmék és tárgytalan vágyakozások. És mind a bennfelejtett, elevenen eltemetett zokogás — és mind az álmok, melyeket felriasztva félbenszakitottak, a dalok, amik szóhoz nem jutottak. Azok a dolgok, amik soha nem történtek meg, noha megtörténendők voltak, és mind a szárnyas igék, amik nem hangzottak el. Most felszabadult, formát lelt valamennyi. Éltek. — Hol van a Lélek? Merre? — kérdezték. A Lélek pedig akkor már nem volt sehol. Nem pihent többé a gályán és nem ringott a fekete hullámokon Egy volt velük. Egy a homályos, puha köddel, és a folyam sötéten csúszó, egyenletes hullámaival. • A ravatal körül akkor gyújtogatták a viaszgyertyákat.
A tudomány jegyében. A repülő automobil. Még nincs meg. Az automobil még nem repül. De repülni fog. A technika elméleti oldala felől ugy áll a dolog csakugyan, hogy az automobillal tanulunk meg repülni. Repülni a szó szoros értelmében és nem turulozni, léghajózni. T. i. hogy nem a szél viszi majd a gömböt, aminek tehetetlen testével szantoszdümontoskodnak éppen, ha valami ritka szép idő engedi. Az automobil hozza a repülés technikai lehetőségét. Kicsiny, szük helyen, könnyű sulylyal 200 lóerőt kifejteni, az automobil ösztökélte a gépkészitést. És ez az alapja mindennek, ami a repülést technikailag lehetővé teheti. Tessék elképzelni, hogy volt az állatok fejlődése világában egy időszak, amidőn az őskori nagy gyíkfélék kergetődztek a tengerpartokon. Ezekből vedlett át a Pterodactylus, a mindenféle repülő sárkányok őse. A szaladó gyik addig kísérletezett a levegőben, mig szárnya nőtt. Ugyanitt tartunk most az automobillal. A szaladó masinaállat az ő őrült 200 kilométerig is fokozható gyorsaságával kiszorul a polgári országutakról, a hatósági parancs, hogy »itt tilos az agyongázolás«, kirekeszti őket a tengerpartok homokstrandjára, és ott kergetődznek a fövenyen azok a versenykocsik, amelyeket egy-egy világraszóló versenyre kikészítenek. Hihetetlen gyorsaságokkal, a levegő roppant nyomása ellen, ma is majd hogy repülnek már. A kerék néha alig éri már a földet. Mi kell még ahhoz, hogy ezekből is kifejlődjék az első masinapterodactylus, a minden jövendő légjárművek technikai őse ? Azt a megvadult kilométerdühöt, amit az automobilizmus a nyaktörésig, agyvelők fröccsenéseig üz, mi csöndesebb polgári elemek akárhányszor a poklokba kívánjuk már, vagy az őrültek házába. Azonban minden őrjöngést meg kell bocsátanunk, ha arra gondolunk, hogy a repüléshez szükséges használható motort éppen ez a hajsza fejlesztette ki. A masinapterodactylus izomereje megvan már. És ugyancsak ezek a csodálatos kicsiny, óriási erejű robbanó motorok tanították meg a technikát a repülésnek egy másik fontos dolgára. Amióta t. i. ilyen motorokkal dolgoznak, apró kis motoros hajókat is építettek. Kis csolnakokat 150—200 lóerőre. Ugy-e azt képzelné az ember, hogy ennyi erővel micsoda gyorsasággal kell annak a kis hajónak tovasiklania ? Csakhogy csudára azt kellett tapasztalni, hogy ha teljes erőre megeresztették a motort, akkor a hajócska alig mozdult előre. A csavar ugyanis oly gyorsan forgott, hogy a mozgása egész területéről annyira kizavarta a vizet, hogy a csavar egy vízmentes űrben kavargott. Tehát éppen a víznyomás esett el. Ebből kiindulva aztán hasonlót tapasztaltak a légcsavaroknál is. Egy bizonyos gyorsaságon tul a motor a légcsavarokat is hiába forgatja, a levegő annyira megritkul, hogy a csavar lapátjai nem fognak levegőt, hanem szinte légüres teret. Ezek a tapasztalatok aztán arra indították a technikusokat, hogy gyökeresen újból foglalkozzanak az egész csavarkérdéssel és uj formákat, uj erőviszonylatokat keressenek. Olyanokat, amelyekkel a kifejtett motorerőt tényleg a mozgás, előrehaladás czéljaira lehessen felhasználni. Természetesen itt már aztán nem a nagy gyermekek, Szantosz Dumonték játékairól van szó. Hanem arról, hogy a nagy gyorsasággal, amelyet a hatalmas kis motorok
446 kifejthetnek, olyan légnyomást tudjanak fogni a gép haladásának irányában, amely már elegendő arra, hogy szárnyszerű, nyugvó lapok, gépestül, mindenestül együtt, fentarthatók legyenek a levegőben. Az automobil földi gyorsasága elegendő arra, hogy a levegő ellentállása felhasználtassák. Ily gyorsasággal a ferde szárnysik valósággal felemeli a szükséges súlyt. A motornak pedig ekkor már csak azt kell pótolni, amit a megkezdett földi gyorsaságból a levegő ellenállása, súrlódása csökkent. A papírsárkányokra kell gondolni. A szellő légnyomása tartja fenn a sárkányt, amely egy helyt áll. Tessék most a sárkányt nem egy helyt tartva, hanem haladva elképzelni: akkor ez repülés. Feltéve, hogy a sárkány — illetőleg az ezen mód mozgó repülőgép — fel nem fordul. Mert bizony a repülőgép-feltalálók legnagyobb része ekképen törte eddig a nyakát. Egy kis szélroham jött és az egész szerszám felborult. Eddigelé a felborulás ellen olyan szerkezeteket próbálgattak, hogy az ember maga tudja az egyensúlyt a testével igazgatni. Azonban ez nem technikai megoldás. Hanem a dolog technikai megoldása is ma már igen szépen kifejlett. Ismeretes a bicziklizés fizikai alapelve: t. i. hogy a kerekek a maguk forgásával már olyan czentrifugális erőt fejtenek ki, amely a kerekeket a függőleges sikban megtartja. Azaz egy pergetyünek (Schwungrad) oly nagy a tehetetlenségi ereje, hogy a forgása síkjából ki nem akar mozdulni. Amint a gyerekek csigajátéka is ezen alapszik. Ez az úgynevezett gyrostatikus erő. Hogy milyen óriási ez, azt az automobilisták nagy gyorsaságnál igen kellemetlenül tapasztalják. Száz kilométer gyorsaságnál például a kocsi kormányzása már igen nehéz, mert a kerekek oly nagy lendülettel forognak a maguk síkjában, hogy ebből alig lehet kézerővel, kormányzással kitéríteni. Sőt igen gyakori ilyenkor a tengelytörés, ugyanis a gyors forgásban . levő kerék annyira meg akar a maga forgása sikjában maradni, hogy inkább a tengely törik. Ami azonban itt nagy hátrányt jelent, ugyanaz a gyrostatikus erő nagy előnyt is nyújthat. Egy nagynevű mérnök, Schlik, például legújabban a tengeri betegséget akarja ezzel mérsékelni. Hogy a hajó ne himbálódzék ugy, ő egy tiz tonna sulyu pergetyüt forgat egy nagy tengeri Lloydgőzösön. És ennek a tiztonnás lendkeréknek akkora a gyrostatikus ereje, hogy az egész hajót kibalancirozza a hullámok hajigálása ellen. Nos, és ugyanezen alapszik a légjáróművek technikai biztosítása is az ellen, hogy fel ne boruljanak. És szó sincs róla, hogy ide nagy sulyu kerekek kellenének. Amióta a svéd Laval a gőzturbinával perczenkint ÖOO-as forgásokat tudott a gyakorlatban lehetővé tenni, sőt a Köttgen és Meyersberg-féle kerekek még ennél is nagyobb forgásszámmal tartósan dolgoznak: azóta a suly hatását a forgás gyorsaságának a hatása pótolja. A golyós tengelyágyakat a bicziklizés, a repülésnek ez az első kis masinaállatja hozta. Ott találták ki, a bicziklikészitésnél, és ma általánosan használják mindenütt, ahol könnyű forgásra van szükség. Az automobil a gyors forgás erőit szük helyen tette lehetővé. Ezzel kész a könnyű pergetyük gyors forgásának a lehetősége. Szóval megvan a technikai alap ahhoz is, hogy a repülő szerszámot vihar se boritsa fel többé. Egyszerre csak itt lesz a repülő automobil. Bizonyos már, hogy megszületik. Most már csak a dolgokat helyesen összekombináló zsenire van szükség. Épp ugy, mint ahogy Marconi is csak az volt, amidőn a drótnélküli táviratozás minden technikai elemei már készen vártak. Mérya.
Boldogtalan szerelem. — Biologiai fantázia. —
(Történik egy szerelmes ifjú nemesebb szerveiben. Maga az ifjú álomtalanul hánykolódik ágyán, mert reménytelenül szerelmes. Nagyokat sóhajt, egyik szivart a másik után szivja el, a feje irtózatosan fáj.)
A JOBBOLDALI bronchus bácsi! A BALOLDALI
TÜDŐCSŐ
BRONCHUS:
(átszól a baloldalihoz): Kérem Mi kell már megint?
A J O B B O L D A L I : Ez az ember annyit szivarozik, hogy nem birom tovább. A réteges csillóhám már egy óra óta panaszkodik. A nyákhártyák mindenütt pirosak a dühtől! A B A L O L D A L I : Nekem mondja? Egy félórája magyarázom főnökünknek, a tüdőcsúcsnak, hogy nem illik egy tisztességes tüdővel igy bánni. Én egy köztiszteletben elmeszesedett légzőcső vagyok, de azt még nem hallottam, hogy huszonhét évi becsületes munka után az embert azzal fizessék ki, hogy tönkreteszik a dohányfüsttel. A
JOBBOLDALI
: Borzasztó !
A B A L O L D A L I : Magamat nem bánom! De a gyermekeim ? Húszezer neveletlen árva bronchiolus marad utánam. Ki fogja azokat táplálni? A J O B B O L D A L I : Figyelmeztetni kellene Pistát, hogy ez igy nem megy tovább. A B A L O L D A L I : Hiába figyelmeztetjük, nem dobja el a szivart. A J O B B O L D A L I : Mindenesetre megpróbálom. Meg fogom köhögtetni. A
BALOLDALI:
Csak köhögtesse, kollega ur.
A
JOBBOLDALI (kiadja a parancsokat):
Mély
belégzés!
Elzárni a hangrést! — Mindkét tüdőben erős kilégzési izomműködés! — Most hirtelen kinyitni a hangrést! (Mindez megtörténik. A hangrés kinyilik és a levegő nagy robajjal feltolul a tracheába. A rekeszizom nagyot mozdul. Az aorta jugularis egy ütést kap. Az infondibulumukon az alveolusok egy pillanatra megürülnek.) fene egye meg, megint köhögök! A J O B B O L D A L I T Ü D Ő c s ó : Na lássa, ugy-e mondtam? Mit értünk vele? Semmit. E G Y VÖRÖS VÉRSEJT (arra jön): Jó estét, urak. Mit szólnak ehhez, ma irtózatos nagy a nyomás! (Lerakja a tüdőben a magával hozott bomlási anyagokat.) PISTA : A
E G Y T Ü D Ó H A J S Z Á L É R (visszaad neki valamit): Ez nem ide szól, maga marhal Ezt vigye a vesébe? Még mindig nem tudta megtanulni, mely anyagokat választ ki a tüdő és melyeket a vese? A
VÖRÖS
A
HAJSZÁLÉR:
VÉRSEJT:
Pardon.
Egyebekben mi újság?
A V É R S E J T : A szivből jövök. Nagy A tricuspidalis nagyon rendetlenkedik.
bajok
vannak.
A H A J S Z Á L É R : Azt már mi is éreztük itt a tüdőben. Más újság nincs? A K I S V É R S E J T : Nincs. Isten áldja. A fejbe sietek. Már egész vérkongresszus van ott. Nagy fejfájás lesz!
447 A A
HAJSZÁLÉR TÜDÓCSÓ:
(a tüdőcsőhöe): Főnök u r ! Főnök u r ! Mi kell?
A H A J S Z Á L É R : Most ment erre egy vörös vérsejt, és azt mondta, hogy mind a fejbe mennek, mert nagy fejfájás lesz! A T Ú D Ó C S Ő : Na még csak ez hiányzott! Pista eczetéthert fog szagolni és mi köhöghetünk és prüsszöghetünk holnapig! Az ördög vigye el, hogy nem hagyják aludni az embert! A HOMLOKCSONT (látja, amint messziről nagy tömegben jön fölfelé a vér): Jönnek már! jönnek már! Na hiszen, lesz most fejfájás! Megint vizes kendőt borítanak rám! (Ráordit a vérsejtekre) Mit akartok ? Mit kerestek itt ? Mind idejöttök? (szalutál): Jelentem alássan, a véredények mozgató idegei megbénultak egy kicsit, és most elernyedt az artéria-izomzat. Kénytelenek voltunk egy kis ideopátikus tódulást rendezni. (Szalutál, sarkonfordul és beáll a sorba.) EGY
VÉRSEJT
A HOMLOKCSONT : Micsoda bajok! Micsoda rendetlenség ! Mi van ezzel a Pistával ? A V É R S E J T : Jobbra á t ! Indulj! A
HOMLOK
: Jobbra mennek ? Hát féloldali fejfájás
lesz? A V É R S E J T : Igenis. Indulj! (Jobbra tódulnak.) A HOMLOK : Legalább az egyik oldalam nem fog fájni. Was einem nicht zukommt . . . P I S T A : A fene egye meg, már megint fáj a fejem! Be fogok venni egy antipirint. A V É R S E J T (lerohan az agyból a szivbe és megáll a pitvarban, onnan átkiált a jobb szivgyomorba): Valvula tricuspidalis! A
HÁROMHEGYÜ
BILLENTYŰ
: Mit akar ?
A V É R S E J T : Most jövök az agyból, ahol e pillanatban Pista azt gondolta, hogy antipirint fog bevenni. A B I L L E N T Y Ű : A nyomorult! Hát tönkre akar tenni engem ? (Diasztolikus sóhajtást ereszt meg): Nem tudja, hogy a sok antipirin árt nekünk? Kérem szépen, én ezt nem birom tovább! Ez az ember megőrült! Tudhatná, hogy elégtelen vagyok és a vér minden pillanatban regurgitál. Meddig birjam ezt ? A V É R S E J T : Egyebet se tesz, mint panaszkodik. Az embernek elveszi a kedvét a keringéstől! Vén insufficiens! (Elrohan.) A BÁRZSING (lekiált a gyomorba): kinyitni! Egy adag antipirin j ö n !
A
gyomorszájat
A G Y O M O R : Már megint? (Kiadja a vezényszót): Chymificatio! Brunner-féle mirigyek, előre! Pepszin-mirigyek, előre! Rajta, analizáljatok! (A gyomorszáj kinyilik. az antipirin vizzel keverve bezuhan rajta. A ptyalin, a pepsin stb. körülveszi és azonnal elemezni kezdi.) A PTYALIN (szalutál): Jelentem alássan, a jövevény összetétele: phenyl-dimethyl-pyrazolon. Képlete C u H1S N* O.
A V É R S E J T E K (fönn a fejben): Itt az antipirin! Meneküljünk ! (Lerohannak és eloszlanak a testben.) PISTA (végigsimítja a homlokát): Kezd múlni a fejfájásom . . . mégis nagyszerű szer ez az antipirin! (Ásít.) Na, csakhogy végre elálmosodom . . . ah, Irén, Irén . . . (A szivére teszi a kezét.) A S Z Í V B I L L E N T Y Ű : Mit akar tőlem? Mit nyom? Megállj, majd visszanyomlak! (Őrült ambiczióval kezd el dolgozni.) PISTA: Ha csak a nevét emlitem, megdobog a szivem ! (Ásít.) Az Ö S S Z E S S Z E R V E K (fáradtan teszik le szerszámaikat és figyelnek az ásitásra): Halljátok? Fújja már a czapistrángot! Az AGY : Nem birom tovább . . . Nagyon sok bomlástermék halmozódott fel .bennem. Itt az ideje, hogy szüneteljek. (Beszünteti a működését.) (Pista elszunnyad. A szervezetben lassan minden elcsöndesedik. A máj, a vese, az elválasztó mirigyek alighogy dolgoznak. Az anyagforgalom csökken. A vér csöndesen folydogál az erekben és hordja mindenünnen a fölösleges bomlástermékeket, mint a szemetes, aki minden ház kapujából beszedi a szemetet és a város végén csomóba önti ki. A test hőmérséke közben egyre csökken. A máj ráhajtja a fejét a gyomor kis hajlására, a tüdő megveti a lábát a rekeszizmon s fejét a szivre hajtja, a sziv nekidől a bordának, szóval mind pihenő helyzetet foglalnak el.) A VÉR-ÓRJÁRAT (végigmenve a testen, igy szól a vakbélhez) : Maga minek folytatja a perisztaltikus mozgást ? Hisz már éjjel van . . . Nem látja, hogy mindenki nyugszik ? A V A K B É L : Már hogy látnám ? Micsoda banda . . . még csúfolják is a szegény vakot! (Az őrjárat tovább megy. A gyomorban egy elkésett kis pont igyekszik hazafelé.) Az Ő R J Á R A T : Állj! Ki vagy? A Az
KIS
PONT
ŐRJÁRAT
: Fehérnye. : Passirt!
(Tovább mennek. Most már nem hallatszik más, mint a tüdő egyenletes fujtatása és a sziv dobbanásai, melyek közül élesen kiválik a tricuspidális billentyű rendetlen hangja. Holdfény. Csönd. Az ember mélyen alszik.) Vessző.
Dal. Jók közt legjobb, szépek szépe, Legszebb álmom álomképe, Hozzád száll a lelkem. Bús reményim szebb valója Most élek csak, amióta A szivedre leltem.
Csuda-jóm, te hű, te drága, Boldogságnak harmatába' Te fürösztőd lelkem.
A G Y O M O R : Tehát szénvegyület a kis hamis! Rajta fiuk, bánjatok el vele! Hóhér, végezze kötelességét!
Rámszakadhat gondok
árja:
A G Y O M O R F A L : Igenis, főnök ur! (Megragadja és felszívja az oldatot. Az antipirin hatni kezd a szervezetre.)
Csak te szeress engem !
Nem borul rám búnak árnya,
Csergő Hugó.
448
Az amulet. — Történeti elbeszélés. — Irta : CONRAD FERDINÁND MEYER. (5)
— Ma Bertalan napja van. A kapitánynak ugyan sok neve van, talán nyolcz-tiz is, de mivel mindannyi között a megnyúzott Bertalan a legnagyobb szent és martir az ő szemében, tehát, mint jó keresztény, ezt a napot a legjobban megüli. Ha elmaradnál, rádfogná, hogy hugenotta keménynyakuságból teszed. Természetesen emlékeztem rá, hogy Boccard gyakorta ostromolt efféle meghívásokkal s hogy hétről-hétre huztam-halasztottam őket. Hogy mára eligérkeztem volna, arra már nem tudtam visszaemlékezni, de lehetséges volt. — Boccard — mondtam én — ma nincs kedvem hozzá. Ments ki Pfyffernál és hagyj, ma itthon kell maradnom. De ekkor a legcsodálatosabb módon kezdett rábeszélni, majd tréfálkozva és gyermekes bolondságokkal hozakodva elő, majd könyörögve és esedezve. Végre felpattant: — E h ! Hát igy tartod meg a becsületszavad ? S mert bizonytalan voltam benne, vájjon nem adtam-e valóban szavamat, ezt a szemrehányást nem hagyhattam magamra száradni s végre beleegyeztem, habár keserves kedvetlenséggel, hogy elkísérem. Addig gyötörtem, mig megígérte, hogy egy óra múlva hazabocsát s aztán a Louvreba mentünk. Párizs nyugodt volt. Csak néhány polgár-csoporttal találkoztunk; az admirális állapotáról susogtak. Pfyffernek a Louvre nagy udvarán földszinten volt egy szobája. Meglepődtem, mikor ablakait csak gyengén megvilágítva láttam és halálos csendet találtam a vidám ünnepi lárma helyett. Amint beléptünk, a kapitány maga állt a szoba közepén, tetőtől-talpig fegyverben s egy sürgős parancsba elmélyedve, melyet figyelmesen olvasni és kibetűzni látszott, mert a sorokat bal keze mutató ujjával követte. Észrevett és hozzám lépve durván megszólított: — A kardját, fiatal ur! ö n foglyom! Ugyanakkor két svájci közeledett felém, akik addig árnyékban állottak. Egy lépéssel hátráltam: — Ki adott jogot önnek fölöttem, kapitány ur? — kiáltottam. — Az admirális Íródeákja vagyok. Anélkül, hogy válaszra méltatott volna, saját kezével kapott kardom után és hatalmába is kerítette azt. A meglepetéstől annyira magamon kivül voltam, hogy nem is gondoltam ellenkezésre. — Teljesitsétek a parancsot! — szólt Pfyffer és a két testőr közrefogott: én fegyvertelenül követtem őket, dühös, szemrehányással teli pillantást vetve Boccardra. Nem tudtam mást képzelni, mint hogy Pfyffer királyi parancsot kapott: fogasson el a Guiche gróffal vivott párbajomért. Csodálkozásomra azonban csak néhány lépésnyire vittek, Boccard előttem jól ismert szobájába. Az egyik testőr egy kulcsot vont elő és megpróbálta az ajtót kinyitni, de hiába. Ugy látszik, a nagy sietségben másikat adtak át neki, s visszaküldte társát, hogy Boccardtól, aki Pfyffernél maradt, az igazit elkérje. E rövid idő alatt, én mig odafigyeltem, a kapitánynak durva és dorgáló hangját hallottam: — Ez a te csúnya csínyed az állásomba kerülhet! Ezen az ördögi éjszakán remélhetőleg senki sem fog velünk
törődni, de hogyan viszszük holnap az eretneket ki a Louvreból? Bocsássák meg minden szentek nékem, hogy megmentettem egy hugenotta életét — de egy földinket, egy berni polgárt nem szabad ezektől az átkozott francziáktól lemészárolni hagyni — ebben meg neked van igazad, Boccard . . . Ekkor kinyilt az ajtó, én a sötét szobában álltam, a kulcsot megforgatták mögöttem a zárban és nehéz reteszt is toltak rá. Föl és alá jártam a szobában, melyet már több látogatásomból jól ismertem; szörnyű gondolatok kínoztak, mig a vasrácscsal ellátott magas ablak lassankint megvilágosodott, mert a hold felkelt. Elfogatásom egyetlen valószínű oka, akárhogy forgattam is a dolgot, párbajom maradt. Természetesen nem értettem Pfyffer baljóslatú utolsó szavait, de talán rosszul hallottam őket, vagy talán ivott kicsit a vitéz kapitány ? Még érthetetlenebb, sőt valósággal hajmeresztő volt előttem Boccard eljárása, akiről soha, de soha ilyen gyalázatos árulást fel nem tételeztem volna. Minél tovább gondolkoztam a dolgon, annál nyugtalanítóbb kétségek és megfejthetetlen ellenmondások hálóztak körül. Csakugyan valamely véres tervet kovácsoltak volna a hugenották ellen? Képzelhető-e ez? Beleegyezhetett-e a király, hacsak az eszét el nem vesztette, egy párt megsemmisítésébe, melynek tönkretétele őt lotharingiai rokonai akaratnélküli szolgájává sülyesztené? Vagy talán uj támadás készült az admirális személye ellen s azért hű emberei egyikét távol akarták tartani tőle? De sokkal jelentéktelenebbnek láttam magamat, semhogy első sorban reám gondolhattak volna. A király nagyon dühös volt az admirális megsebzése miatt. Lehetséges, hogy egy ember, hacsak az őrület el nem fogta, a meleg szeretetből tompa közönybe, vagy vad gyűlöletbe csapjon át néhány óra alatt? Miközben igy fejemet törtem, szivem azt kiáltozta, hogy feleségem ez órában vár reám, a perczeket számlálja s én itt vagyok elfogva, anélkül, hogy hirt adhatnék neki. Még akkor is föl-alá jártam, mikor a Louvre toronyórája ütött; tizenkét ütést számoltam. Éjfél volt. Ekkor eszembe jutott, hogy egy széket tolok a magas ablakhoz, felszállok a fülkébe, kinyitom az ablakot és a vasrácsban megkapaszkodva kitekintek az éjszakába. Az ablak a Szajnára nézett. Minden csendes volt. Már újra vissza akartam ugrani a padlóra, mikor tekintetemet fölfelé irányítva, a rémülettől megmeredtem. Jobbra tőlem, az első emelet balkonján, oly közel, hogy csaknem kezemmel elérhettem őket, a holdvilágtól szinte nappali fénynyel körülöntött három alakot pillantottam meg, akik a korláton keresztülhajolva hangtalanul fürkészték a teret. Legközelebb állt hozzám a király; arczának nem éppen nemtelen vonásait a félelem, a düh, az őrület pokoli kifejezésüvé torzították. Lázálom nem lehetne rettenetesebb, mint ez a valóság. Most, hogy e régen elmúlt dolgokat leirom, újra látom lelki szemeimmel a boldogtalant — és összeborzadok. Mellette testvére, az anjoui herczeg állott, petyhüdt, asszonyosan kegyetlen arczával és vaczogott a rémülettől. Mögöttük, mindkettőjüknél higgadtabban, mozdulatlanul Medici Katalin állt félig lecsukott szemekkel s csaknem közömbösen. A király ekkor, mintha lelkiismereti furdalás gyötörné, görcsös mozdulatot tett, mintha egy kiadott parancsot vissza akarna vonni, s ugyané pillanatban puskalövés dörrent, ugy véltem, a Louvre udvarán.
449 — Végre — susogta a királyné megkönnyebbülten és a három éjjeli jelenés eltűnt az erkélyről. Egy közeli harangot félre kezdtek verni, majd egy második és harmadik is belekongott. Ijesztő fáklyafény villant fel, mint tűzvész lángja, lövések dörögtek és túlfeszített képzeletem halálhörgést vélt hallani. Az admirálist megölték, ebben nem kételkedhettem. De mit jelentenek a félrevert harangok, az előbb egyenként majd mind sűrűbben felhangzó lövések? A gyilkos jelszavak, melyek távolról fülembe jutottak? Az iszonyatos dolog megtörtént volna. Valamennyi párizsi hugenottát meggyilkolnák ? És Gasparde, az én Gaspardeom, akit Coligny rámbizott, most a védtelen öreggel e szörnyűség prédájául van adva ?! Hajam égnek állt, vérem megdermedt ereimben. Minden erőmből döngetni kezdtem az ajtót, de a vaslakatok és a kemény tölgyfa nem engedtek. Tapogatózva fegyvert kerestem, valami szerszámot, hogy fölfeszítsem vele és semmit sem találtam. Öklömmel ütöttem, lábammal rúgtam az ajtót és kiáltoztam — de künn a folyosón halálos csend ült. 0 Újra felugrottam az ablakfülkébe és kétségbeesetten ráztam a vasrácsot, de lehetetlen volt megnyitnom. A hideg kilelt és fogaim egymáshoz verődtek. Az őrüléshez közel Boccard fekhelyére vetettem magam és halálos aggodalomban henteregtem rajta. Végre, mikor már a hajnal szürkülni kezdett, valami álom és ébrenlét közti állapotba estem, melyet nem tudok leirni. Ugy véltem, még mindig a vasrácson kapaszkodom és kitekintek a pihenés nélkül aláfolyó Szajnára. S ime, hirtelen kiemelkedett a hullámok közül egy félmeztelen, holdvilágban ragyogó nőalak, egy vizi-istennő, buzogó urnájára támaszkodva, amilyenek Fontainebleaubanaszökőkutakon ülnek és beszélni kezdett. De szavait nem hozzám intézte, hanem egy kőaszszonyhoz, mely közvetlenül mellettem azt az erkélyt tartotta, melyen a három fejedelmi összeesküvő állott. — Testvér — kérdezte a folyóbeli nőalak — te talán tudod, miért gyilkolják egymást? Hullát hulla után dobnak hullámzó ágyamba s engem beszennyez a vér. Fuj! Fuj 1 Talán a koldusok, akik este rongyaikat vizemben megmossák, most végeznek a gazdagokkal ? — Nem — suttogta a szoborasszony — azért gyilkolják egymást, mert nem tudnak megegyezni benne, melyik az üdvösség igaz utja. És hideg arcza gúnyosan eltorzult, mintha valamely óriási ostobaságot nevetne ki . . . E pillanatban csikorgott az ajtó, félálomból fölriadtam és Boccardot pillantottam meg, sápadtan, komolyan, amilyennek még soha sem láttam és mögötte két emberét, kik közül az egyik kenyeret és egy kancsó vizet hozott. — Az isten szerelmére, Boccard — kiáltottam én és feléje rohantam — mi történt ma éjjel ? . . . Beszélj! Megragadta kezemet és mellém akart ülni az ágyra. Eltoltam magamtól és könyörögtem, hogy szóljon. — Nyugodj meg — mondta. — Gonosz éjszaka volt. Mi svájcziak nem tehetünk róla, a király parancsolta. — Az admirális halott? — kérdeztem és mereven reátekintettem. Igenlőleg bólintott fejével. — Es a többi hugenotta vezetők? — Halottak. Ha csak egyiket-másikat, mint a navarrait, a király különös kegyelmére meg nem kímélték. — Vége a vérfürdőnek? — Nem, még tovább dühöng Párizs utczáin. Egyetlen hugenottának sem szabad életben maradnia.
Ekkor izzó villám gyanánt czikázott agyamon át Gasparde képe s minden egyéb homályba veszett. — Eressz! — kiáltottam. — A feleségem 1 Szegény feleségem ? Boccard csodálkozva és kérdően nézett rám: — Feleséged ? Hát megházasodtál ? — Eressz, szerencsétlen 1 — ordítottam és reá vetettem magam, mert elállta a kijárást. Birkóztunk egymással s le is gyűrtem volna, ha egyik svájczija nem siet segítségére, mig a másik az ajtót őrizte. Térdre nyomtak. — Boccard — lihegtem én. — Az irgalmas isten nevére . . . mindenre, ami előtted szent . . . atyád fejére... anyád üdvösségére . . . könyörgöm, eressz szabadon! . . . Ember, mondom, hogy a feleségem odakünn van . . . talán ebben a pillanatban ölik meg . . . talán ebben a pillanatban gyalázzák meg . . . Jaj . . . jaj . . . És kezem ökölbe szorítva homlokomat csapkodtam. Boccard csititva felelt, ahogy betegekkel szokás beszélni: — Nem vagy eszednél, szegény barátom! ö t lépést sem tehetnél odakünn és máris leterítenének egy golyóval 1 Mindenki ugy ismer, mint az admirális íródeákját. Térj magadhoz! Amit kérsz, lehetetlen. Térdemen fekve zokogni kezdtem, mint egy éretlen gyermek. Mint az ittas ember, már csak fél öntudattal emeltem föl tekintetemet, hogy menekvést találjak, mig Boccard hallgatva kötötte össze a birkózás közben elszakadt selyemzsinórt, melyen a Madonna képével ellátott ezüst érem csüngött alá. — Az einsiedelni istenanya nevében! — könyörögtem összekulcsolt kezekkel. Boccard mintegy megbűvölve állt ott, szemét égnek emelve és valamit mormolva, mintha imádkoznék. Aztán ajkával megérintette a medaillont és ismét visszabocsátotta gondosan mellzsebébe. Mindaketten hallgattunk még, midőn parancscsal a kezében egy fiatal hadapród lépett be. — A király nevében és a kapitány parancsára — szólott ez — vegyen magához kettőt emberei közül, Boccard ur és adja át sajátkezüleg e parancsot a Bastille kapitányának. A hadapród távozott. Ekkor Boccard, egy pillanatnyi megfontolás után, az Írással kezében gyorsan hozzám lépett. — Cserélj ruhát Cattanival — susogta és egyik svájczira mutatott — meg fogom kisérelni. Hol lakik a feleséged ? — A Szent Lajos-szigeten. — Jó. Igyál egy kortyot, mert szükséged lesz erőre. Miután gyorsan ledobáltam magamról ruháimat, a királyi testőrség öltözetét vettem fel, kardot kötöttem, megragadtam az alabárdot és Boccard velem és a másik testőrrel kirohant a szabadba. IX. Már a Louvre udvarán iszonyú látvány tárult szemem elé. A navarrai király kíséretéből való hugenották feküdtek ott, nemrég legyilkolva, egy halomban egymáson. Némelyik hörgött még. A Szajna mentén tovasietve, minden lépésre ujabb borzalmakkal találkoztunk. Itt egy agg feküdt vérében, kettéhasitott fejjel, odébb egy halálsápadt asszony vonaglott egy durva lándzsás-katona karjai közt. Egyik utcza csendes volt mint a sir, másikból még segélykiáltások fe szörnyű halálhörgés hallatszott. En azonban, érzéketlenül a n y o m o r ú i g e telfog-
450 hatatlan nagysága iránt, kétségbeesve rohantam odébb, ugy hogy Boccard és a testőr alig tudtak nyomomban maradni. Végre elértük a hidat és átmentünk rajta. Sebes futásban közeledtem a tanácsos házához, szememet folyton a magas ablakokra szegezve. Ezek egyikében birkózó karokat pillantottam meg s egy fehérfejű emberi testet taszítottak ki rajta. A szerencsétlen Chatillon volt, aki még egy pillanatig gyenge kezeivel megkapaszkodott a párkányon, aztán elengedte és a kövezetre zuhant le. Az összezúzott test mellett elfutva, néhány ugrással fönn voltam az emeleten és a szobába rohantam. Tele volt fegyveresekkel és vad lárma hallatszott a könyvtár nyitott ajtaja felől. Utat törtem magamnak alabárdommal és megpillantottam Gasparde-ot, akit egy sarokba szorítottak; mohó, orditó tömeg vette körül, melyet, pisztolyommal kezében, hol egyikre, hol a másikra czélozva, távol tartott magától. Sápadt volt mint a viasz és tágranyitott kék szeméből iszonyú tűz szikrázott.
Félelmetes —
vájjon ki hinné ?
Az enyhe nyári
alkonyat,
Mert a vonat, mely ekkor indul A közismert
hering-vonat.
Apákért siró gyermekekkel, Kövér delnőkkel van teli És valamennyit a közös sors Forrón egymáshoz préseli. A férj kiáll a folyosóra S a mit ott szenved
iszonyú.
Néha a szél jön s némi
kormot
Mindkét szemébe belefú. Néha viszont a kalauz jön, Hogy egyet csípjen a jegyen, A férj buzgón keresni
kezdi
S káromkodik:
meglegyen!«
»Csak
(Vége következik.) Keresi mindenütt
—
sehol sincs,
Kétségbeejtő pillanat,
Krónika II.
Mig végre százszor Mellényzsebében A kutatásban
A
átfürkészett
ráakad.
kimerülve
Leülni ugy szeretne, ó h !
vonatlakó.
Ám kis faluja messze van még Mikor itt helyben Budapesten,
S megy megy az uj bolygó zsidó.
A julius heve kitör, Jobb ügyhöz méltó
buzgalommal
Nyaral már a családi kör. A feleség a gyermekekkel
A nyaralás bolygó zsidója. A sorsa ah, irtóztató, Naponta ötszáz kilométert Tesz meg a bús vonatlakó.
Élvezi a kies falut A férj viszont korán lefekszik És reggel Pestre visszafut.
Egymás elé, őket ha rakná —
Mily nagyszabású gondolat!
—
Körülutazhatná a földet Hat órakor indul vonatja.
A nyári nyolezvan nap
alatt.
Beszáll ásitva és bután, De Budapestre hétkor ér csak Es nyolczra dolga van
Budán.
Mig végre révbe ér vonatja, »Fülöp-lak, egy perez!«
Áll a gép.
És a vonat szegény lakója Mivel az asszony akkurátus
Most a családi körbe lép.
S féltékeny (isten tudja mér' ?) A férj az oly kies falúba
És meggyötörve, összetörve,
Tizenkettőkor
Hangtalan szidja az eget,
visszatér.
Ennyit talán Kolumbus Ott hamarosan
megebédel,
Kristóf
Vagy Nordenskjöld se szenvedet.
Mert ideje sok nincs neki, Egy órakor indul
vonatja,
Mely Pestre visszakergeti. Egy órakor indul vonatja,
Hogy ezt a szenvedést leirj.a, Arra egy toll-gyár is kevés És ezt ugy hivják
Budapesten:
»A nyaralás!«
pihenés!«
»A
Beszáll ásitva és bután, Kettőkor ér be Budapestre,
Alomba roskad, zord az álma,
Háromkor dolga van Budán.
Mint alkonyatja s reggele.
A feleség a kertben áll és
S be Pestre száguldoz vele.
Á l m á b a n is vonat j ö n érte A zsebkendőjét lengeti, A férjet ez meghatja, ámde Ez nem vigasztalás neki. Mivel vasúton leli újra A lenyugvó nap bibora. gZ)
Ilyenkor gyér a kocsi és hely, De a közönség szapora.
Es fölriad . . . s már el sem alszik, Csak révedez búsan, bután. Hat órakor indul vonatja És nyolczra dolga van Budán.
Ineubus.
451 már Kina falain ott szerénykedtek és 5 0 0 0 p. Ch. n. is helyükön lesznek.
INNEN-ONNAN.
Sok
ember
rajzoló
„*, A v a m p e t i c s . A Vampeticsből vampetics lett, a szincs
A
fogalom.
vampetics
Budapestnek
szürke
az,
ami
ábrácsMiután
valószínűleg
De most egyszerre székes-fővárosi
életének
ábrák
metropolis
tartozéka,
kifejezője, szokásainak, erkölcseinek jegecze, egy kocsma, amely Budapest kirakata,
ahol
megtalálhatsz
erényt, bűnt, urat, koldust,
mindenkit
herczegnőt és
és
cocotte-ot,
mindent, minisztert
és sikkasztót, püspököt és zsebtolvajt, sőt még pörkölt és fejes salátát is. Mi
sem
élet legzajosabb csatája katonazene multa
és
felül,
is
természetesebb, a
közepette.
akinek
a
publikum a
a nyári
folyt le, sikongás,
Vampetics
véres roastbeefet, hanem
déget is adott s külön szenzáczióként egy főhadnagyot,
minthogy
vampeticsben
köz-érdeklődés
nemcsak
csirkét
önmagát
véres törzsven-
kardjával
pártját
hadakozó
fogja. A z
esetnél
—
a
polgármester
elé
ügy lett belőlük s a pajzán
kerültek
lészen
annyira fel tudta
vinni
a
dolgát.
vampetics
(kis v-vel)
Morál pedig mindebből
az,
hogy igazi nagyságra Magyarországon csak a vendéglősök tudnak vergődni, hogy Budapesten a
pörkölt csirke hajtja
a leg-
szebb virágokat s általános népszerüségü ember csak egy Vampetics. Mert hiába deák
ferencz,
Apponyi
Vampetics máris
minden,
Deák
Albert
soha
vampetics
lett,
Ferencz apponyi
olyanformán,
soha
van:
helyeket
és
A palánkok
eltörölje
az
biztosítani,
erkölcstelenség
tehát Budapesten
az uszodák látogatói,
ha művüknek
nefelejcseket
és
nyomait
morálisak
a
lesznek
falakon.
a jövőben s
örökkévalóságot
liliomokot
akarnak
kénytelenek
pingálni.
erény
is kell hozzá, ahol
mert
hát
nem
nem terem fürt.
így
kellett megállapítani, hogy a székes-főváros morális. Nehéz dolog volt, de sikerült,
ámbátor
félő,
hogy
az
erénycsőszi
állás is
sinecura lesz a szó mindkét értelmében. » •
•
albert, ellenben mint
Zilahi
ahogy a
hirtelen
*
Simon.
fellendülése
ujságcsinálás
mesternél,
*
ennél
Anno Tisza-Eszlár óta, honnan datálódik, mind
mechanismusának a
lucidus eszű
e
mai
műértőbb
és
újságaink
napig, nem kezelője
szerencsés
kezű
volt Simon
férfiúnál,
Gordon Bennetnck lehetett ilyen kaliberű administrátora és csak Puliizer, a World magyarországi születésü gazdája tekinthet vissza olyan megnyugvással a maga pályájára, mint Zilahi Simon, a legújabb magyar nemes. Nincs az ujságkezelésnek az a trucje, amit ő ne ismerne, nincs az a fogás, mely ő előtte idegen volna s nincs a népiéleknek olyan rezdülése, melyet ő a lapja előnyére kiaknázni ne sietne: egy gyakorlati bölcs, egy vesékbe látó filozóf, a cselekvés embere, aki nem töpreng, nem haboz, hanem vasmarokkal dirigálja hajóját a maga czéljai felé. Ha van valami, ami az ő nagy sikereinek teljességét megzavarhatja, az az egy gondolat lehet csak, hogy miért oly szük ez a kis Maczedonia! A kitüntetéshez, melyre igazán rászolgált, mely ezúttal kivételesen igaz érdemet jutalmaz, mi is kollégiális meleg kézszorítással gratulálunk neki. akit a magyar ujságcsinálás apjának lehet nevezni. Csak
ó Tolsztoj. Egy országban, ahol többé-kevésbé minden ember — rab, ahol hangosan beszélni sem szabad, él egy aggastyán, aki az egész földkerekségre elhallatszó hangon olyan dolgokat mond, amilyeneknek a megtorlására még a világ legszabadabb államának kódexében is van paragrafus. Igazságtalannak mond egy háborút, amelyet a hazája visel, képmutatónak és tévelygőnek mondja a szent czárt, aki egy ujjmozdulattal kikergetheti a házából, otthonából és örökös börtön éjjelébe vetheti, az engedelmesség megtagadására biztatja az ellenség ellen vonuló katonákat, csupa főbenjáró bűn nemcsak Oroszországban, hanem akár Angliában is: és ime az öref* Tolsztojnak még csak egy hajaszála sem görbül meg. Pedig ha még olyan nagy ember, ^ z egesz emberiség büszkesége is, az bizonyos, hogy ha vérpadra küldené is a czár, háborút ennek a megtorlására ellene egy hatalom sem indítana, sőt még a forradalom erkölcsi alapján álló franczia respublika sem húzná vissza szövetséges jobbját miatta. Sajátos, megkapó, vigasztaló és roppant tanulságos jelenség ez, alaktalan cs megfoghatatlan erők gyönyörű megnyilatkozása, amely perspektívát nyit látszatok mögé, amely látszatok aczélból készülték, de igazában az idegek finom szövedékén állanak. Sejtelmet ad egy hatalomról, amelynek egy puskája, egy szál katonaja sincs, de amelylyel ime nem mer szembeszállni a teher czar, akinek sok millió katonája van és több ágyuja, mint ahány mondatot Tolsztoj leirt. Pedig valószínű, hogy ha teljesednek Plehvc kívánsága és Tolsztojt letartóztatnák, nem lenne miatta forradalom Oroszországban: de Miklós-czár végre is művelt ember és tudja, hogy akkor az egész országa helyett kellene szégyellenie magát.
•
«
6
A levegő királya.
•
A budapesti rendőrség kurrentáló leve-
let adott ki » a levegő királya«
Placsek
alkalmasint
János ellen, aki nem sas mint első pillanatra hanem léghajós. Még pedig ugyan
ezer
koronát
igen óvatos
ünnepély rendezőségétől, de egyébként
mert
totta, mert
sok
csak az
minden fölszállt azon
fölvett
gyanánt a Dunaünnepség elma-
radt csodáinak amúgy is pazarul gazdag programmját
gyarapí-
a viszontagságos
estén,
de Placsek alkalmasint Nepomuk János mester nem volt a között a sok minden között. Sőt a levegő királya azóta sem jelentkeel. Most aztán körözik.
»
Nepomuk
gondolni lehetne,
léghajós,
szárnyalási honorárióm
zett, eltűnt, mintha nem a levegő, hanem a »
mint-
Mégis csak derék város ez a Budapest és erkölcsösek a lakói.
az
•
könyör-
hogy malterrel, festékkel kezében járja be az összes inkriminált
sem lesz
Caesar szóból a császár szó vedlett ki. *
tanácsnak
az ábrák ellenőrzése,
tartanak kerülőt abban a szőlőben,
a
a
telen megsemmisitése. Egy ember egyebet sem fog tenni,
Mert ha erénycsősz van,
amiért
magának
Hozsánna! A z eset el is lett intézve, külön hivatalnokot neveztek ki, a kinek feladata
feje körül
ragyogott,
s
hogy is mondjuk csak — kellett az ügyet a kezébe vennie.
természetesen ott volt tout Budapest és Vampetics (nagy V-vel) gloriola
sem
égett el szégyenében miattuk, ezután sem fenyegeti veszedelem.
Bécsnek
magyar
az utódokat
teszik tönkre s ha e metropolis ezredéves fennállása alatt nem
a Newsky prospect,
a
ha a maga
merül ki,
káit az uszoda deszkázata helyett újságpapírra irja le.
Velenczének a Márk-tér, Szent Pétervárnak a Graben:
bennük
kis
nem ártottak őseink erényének, névből
tehetsége
amint sok iró is készen van erejével,
Annyi
bizonyos,
föld
hogy
nyelte volna a
rendörségre
ezúttal nagyon kényes föladat hárult. A levegőben való nyomoAz
ábrák.
kiterjed, nemcsak
A
főváros
eszének
az ingyen-telkekre,
az
figyelme
mindenre
igazgató-tanitói
állá-
zásra a policzáj nincs berendezve és detektívek nem röpködnek ötszáz méter magasságban nem is a tenger, hanem a föld szine
sokra, hanem az ábrákra is. Mik az ábrák ? Szerény elnevezései
fölött. Placsek alkalmasint Nepomuk
ama illusztratív hajlamoknak, amelyek
oda, mikor eszébe jut.
kerítésen,
kültelki
megnyilatkozást. és
fölöttébb
E
házfalakon
és
élénkebb
uszodai
rajzok primitívek,
szinü deszka-
kabinokon
kérnek
prae-praerafaelisztikusak
egyértelműek, egyebekben pedig
internaczionálisak,
János
pedig akkor megy
A z igaz, hogy a Duna-ünnepély példá-
jából következtetve, ez nem igen szokott az eszébe jutni. Egyelőre tehát azt sem
lehet t u d n i : a
földön
keressék-e ő kelmét
vagy a levegőben, de miután Placsek mester már kimutatta az
452 ő
nagy idioszinkráziáját
a
légi
utak
ellen,
mégis
valószínű,
értük, kijelentette, hogy
hogy itt lesz valahol a földszinten a derék cseh léghajós. A helyes
sárga
metódus tehát az lenne:
diadalra.
hirdessenek
pályázatot:
ki
hajlandó
legénynek Még
semmi
semmiféle
csak
bántódásuk nem lesz.
reménye
nem
lehetett
A z ezer semmiféle
nem is verekedhettek, mert ágyujuk
volt, és egy orosz
nak jelentkezni és igy aztán azok között,
hajójukat. A haláluknak sem volt semmi értelme, amely szó ilyen-
nek,
könnyebb
Jánost
lesz megtalálni
Placsek
akik nem jelentkezalkalmasint
Nepomuk
»a levegő királyát«. *
Tisza
a
kulturát meg
környékén.
István
szubvencziót
a magyarságot
A főváros azonban
igért
a
az
ó-budai
hogy ez
az
hajógyár
kijentette, hogy nem kér ebből
a műintézetből, még akkor sem, ha ráfizetnek — nyilvánvaló,
ó-budai műintézet
neki. Amiből
valami
kívánatos
üzlet nem lehet. Olyan, mint az a szegény nagyon szép leány, akinek az egész família minden tehetősebb hozzátartozója szívesen hozzájárul valamivel a hozományához, csak — el valaki. Azt a színházat külömben
lehetett
mégis meghaltak,
fővárosnak, ha ez átveszi a Kisfaludy-szinházat és hajlandó terjeszteni
kor hasznot jelent: mert az életük árán a hazájuk semmit sem megmentéséről
*
Kisfaludy-szinház.
vegye már
már »elvette« egy egész
csomó ember, valamennyi pórul járt vele, megcsalta és fölfalta őket, ami éppenséggel nem gyarapítja a kívánatos voltát. Miután bizonyos, hogy az eddig megkisérelt módokon nem akad pályázó, ujat kell próbálni. Ki kell sorsolni. Ez lesz a legkedvesebb sorsjáték. Mert idáig minden sorsolásnál egy ember örült, aki ineg-^
halnak meg. perczet. vissza.
volna
nem
Sorba
álltak
kis ferdeszemü
halálra itélt
hajón
macskahangjukon
,*„ T ó t h f a l u s s y . ugy
mikor
Pap
össze tudta
az,
is
volt, bohém
egyeztetni,
a
volt,
is
volt
A
ban
lep
ismerte a bohémet s
mert
alkalmazkodni
meg
bennünket.
talánál
részvéttel
Ellenségei
viselkedését, állunk
tudnak
de száz formá-
bizonynyal
jellemgyönge-
meg:
e
koporsóban
nem egy rideg
Boros
S a m u kollegánkat s barátunkat a török császár
a mult héten a Il-od osztályú Medsidiével tüntette ki — olyasmivel,
ami
arrafelé csak igen magas katonai s polgári
ságoknak jár ki.
A
Boros Samu
érdemrendei
és
méltó-
kitüntetései,
a becsületrenden kezdve a Medsidiéig, csak külső jelezői annak a kedveltségnek s elismertetésnek,
mely
Borost
Páristól
Kon-
stantinápolyig az európai újságírók népszerű és ismert alakjává tette
—
várták
küldtek,
igazabban csöndesen,
fiuk ingyen
az
utolsó
üresen
tértek
tömegben a
nyávogták mert
az
ezek
ő az
emberek nagyon hangosak lenni sohasem tudnak. Egyik sem félt a
haláltól és egyik sem törődött vele, hogy az élete árán egy
garasára hasznot sem vásárol a hazájának. És ez az, ami ebben a hősiességben —
idegenszerű és minden megkapó volta mellett
is lehangoló. Van benne valami
tragikus
hetvenkedés,
valami
véres önzés, valami bántó megtévelyedés, valami embertelenség, amely szinte versenyre kél azokéval, akik A halál soha, még meddő
cselekedet,
hogy —
a
háborúban
amelynek
sem
elpusztították
semmi más eredménye,
az élők szenvedjenek
őket.
lehet önczél, tudatosan mint
az,
miatta. *
»
*
nemcsak
A r e a k e z i ó . Pouly, Pouly, P o u l y ! Pouly itt, Pouly ott, Pouly minden s a r k o n ! ! A németek, akik szörnyen lecsepülték a bikaviadalokat, most szintén tüzet fogtak, Bukarestben pedig már építik az arénát és invitálják a torerokat és espadákat. Es ez a szinte hihetetlen változás a hangulatban és az ízlésben mindössze annyi idő alatt történt meg, mig egy tiz czentiméteres sebhely beforrad és egy biczczenő láb kiegyenesedik ! Vén Európa, a te hangulataid kiszámíthatatlanok!
az
Női festő-Iskola, Városligeti fasor 22. Tanár
Bertalan.
Beiratkozhatni
Karlovszky
bármikor.
mi őszintének nevezzük s rava-
póz, hanem igaz ember nyugszik.
«
sárga
respektálni tudta a papot. Ezek a kétéltű
legrokonszenvesebbek,
mondták
kettőt
dolog magyarázata valónem
az élethez, amely egy napon szintén nem egy, ségnek
s a
hogy a pap nem ártott a
hogy mikor pap volt,
bohém
emberek
és
e
egészen
rizsevők ott álltak egy
himnuszukat,
lesz szomorú. Aki
is.
bohémnek és a bohém a papnak. színűleg
értük
és énekelték, a
És hogy
a fedélzeten
A csónakok, amelyeket A
—
vele,
a dijat. Annyi szerencsétlen ember búsul a világon,
hadd örüljenek egyszer ezek
mégis
egy
szó.
törődve
ütötte a főnyereményt és tizezer bosszankodott. Ennek a húzásánál tízezer ember fog örülni és csak megnyerte
tehette a
kapott és semmit sem mentett meg, hiszen éppen csak az életük
«
5
torpedó öt perez alatt koporsóvá
nem
ezer koronáért léghajón fölszállni ? Bizonyára nagyon sokan fog-
újságírók,
de
a
kormányok
előtt
HETI POSTA. Magyar Miska. Idejét multa. Különben és oly terjedelmű, hogy nem adhattuk volna ki. R. M. Köszönjük, hogy ránk gondolt. Mint láthatja a magunk emberségéből is megírtuk. Az actualis czikkeket mindig saját benső embereinkkel kell megíratnunk. És ritka véletlen, ha valami külső ember kapóra jő olyan czikkel, melyet használhatunk. Különben is a közönség azt akarja tudni, hogy nekünk mi a nézetünk egyik másik kérdésben. Szives üdvözlet. Pozsony. R. M. Szépek, de nem nekünk valók; a kéziratokat visszaszármaztatjuk.
is,
amelyeknél Boros gyakran jár kiküldetésben — s mindig ügye-
Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: KISS J Ó Z S E F .
sen, diszkréten, és, ami fő, sikerrel. Türr Istvánon kivül alig van magyar ember, kinek
annyifelé
volnának barátjai,
s akit annyi helyütt látnának szívesen, mint őt útját, hogy ne itthon becsüljék
őt legtöbbre, mint
biztos itéletü és erős megfigyelésü
politikai
mint
neki,
Ami nem állja munkájában
újságírót,
kollegái
iránt pedig szives és barátságra mindig kész jóbarátot.
*
6
Meddő h ő s ö k .
•
*
Egy angol lap most leirja a Kiucsumaru
nevü japán szállítóhajó utolsó óráját, amelyet a tenger fenekére sülyesztett Skrydlov admirális. E zer j a p a n katona volt a hajon és az orosz admirális egy órai gondolkodási időt adott a legénységnek —
a
Kocsijáratok, a Tátrában. Julius elsején megindultak az Idegenforgalmi Vállalut kocsijáratai Csorbató és a többi tátrai fürdők, szintúgy P.-Felka állomás között. A kocsijáratokra mérsékelt áru szelvényjegyek aduinak ki, amelyek a budapesti irodában (Vigadótér 1.) előre is megválthatók. A vállalat ezenkívül kibocsátott kedvez ményes tátrai kirándulási jegyfüzeteket, amelyek három, esetleg több napi teljes ellátásra különböző jobbnevü tátrai sáállóban, kirándulásokra a Csorbatói fogaskerekű vasutru, sétakocsizásra érvényesek. A füzetek ugy önálló, mint társasutazásra jogosítanak, Prospektusok a vigadótéri irodában díjtalanul kaphatók.
kegyelem elfogadására.
—
Csónakokat
küldött
A menetjegyiroda utitervei. A fjordok bűbájos világába, Svédországba, Norvégiába és Dániába, valamint a Tátra kies vidékére tervezett magános és társasutazásokról praktikus utmututók jelentek meg, umelyek a Központi Menetjegyirodában (Vigadó-tér 1.) díjtalanul kaphatók.
Budapest, 1804. — Nyomatott az Athenaeum irodalmi és nyomdai r.-társ. betűivel.
