A hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához

„A hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához”

„A hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához” Az államterület és anemzet areformkori ellenzéki liberális gondolkodásban Tevesz László

Tanulmányunkban azt a modernista nemzetelméletet igyekszünk árnyalni, illetve némely ponton vitatni, amely a nacionalizmust a kulturálisan homogén, területileg egységes, politikailag centralizált államra igényt tartó törekvésekkel azonosítja.1 A számunkra most fontos territoriális aspektust nézve, arról van a nemzet kialakulása kapcsán szó – mondják e nézet képviselői –, hogy a kora újkori nemzeti abszolutizmusok tér- és államfelfogását a nemzetépítő mozgalmak az állampolgári jogegyenlőség és a nemzeti önrendelkezés nevében kisajátították, a különféle partikuláris csoportlojalitásokat a nemzetállami térképzethez kötődő identitás alá rendelték, így pedig a területi elvet abszolút politikai mércévé, szigorú nemzeti normává avatták. Ebben az összefüggésben a reformkori magyar liberális nemzetépítés lényege, a jogegyenlőség és a nem magyar ajkú honpolgárok magyarosításával összekapcsolódva, az önálló és területileg egységes modern állam kiépítésében ragadható meg. Mivel pedig Magyarországon nem volt nemzeti abszolutizmus – állítja Szűcs Jenő és a reá hivatkozó, a modern magyar nemzeti identitás kialakulásával foglalkozó eszmetörténészek –, a magyar liberalizmus nemzetfogalma és történeti 1

Gellner 2004, 2009; Anderson 2006; Szűcs 1974; Gyáni 2010.

59

TE V E S Z L Á S Z L Ó

önértelmezése szorosan kötődik Werbőczy nemesi ideológiájához, illetve ennek modern átértelmezéséhez, a „történeti Magyarország államnemzeti fikciójához”, amely területi szempontból a magyarság Pannóniára vonatkozó történeti jogát támasztja alá.2 Az alábbiakban a fenti nézetekkel vitába szállva amellett fogunk érvelni, hogy a magyar liberális nemzetépítés középpontjában nem az önálló modern állam és a történeti államterület, hanem éppen az államhatalmat korlátozó, decentralizált szerkezetű társadalmi önkormányzatiság, másképpen a társadalom szabad önszerveződését biztosító alkotmányos szabadság állt. E társadalomközpontú liberális nemzetkoncepciót alátámasztó történeti érvelésben pedig korántsem Pannónia birtoklásra esnek a hangsúlyok, hanem az etelközi vérszerződésre. Vagyis arra a közösségi aktusra, amely révén a magyar etnikai népcsoportból még a Kárpát-medence elfoglalása előtt önálló politikai struktúrával bíró, alkotmányos politikai nemzet vált. Ebben az összefüggésben pedig a területiség nem eredendő része a nemzeti közösség lényegének.

A magyar nemzetépítés európai kontextusa Hogy e társadalomközpontú liberális nemzetfogalom eszmetörténeti jelentőségét fölmérjük, illetve tágabb összefüggésekben lássuk, mindenekelőtt azt érdemes leszögezni, hogy a modernista nemzetelméletek túl nagy hangsúlyokat helyeznek az abszolutizmus állami és területi örökségére, egyszersmind túl éles váltást feltételeznek a premodern abszolutista és a modern nemzeti politika között. Miközben a nacionalista igényű társadalmi önszerveződés, más szóval a „nyugati típusú civil társadalom” politikai, eszmei és társadalomtörténeti gyökerei éppen az abszolutista államhatalommal szemben folytatott rendi küzdelmek kora újkori századaiba nyúlnak vissza.3 Az alábbiakban tehát abból indulunk ki, hogy az európai nemzetek kiformálódásában a rendiség eszme- és intézményrendszere sokkal fontosabb, ha úgy tetszik „szervesebb” szerepet játszott, mint az abszolutista állam, lévén, hogy a kormányzati szakigazgatással ellentétben évszázadokon át mélyen beleszövődött a társadalom mindennapi életébe és kultúrájába, ugyanakkor lényegénél fogva jóval többet takart a nemesi kiváltságok megőrzésénél. Már a középkorban is magába 2 3

60

Szűcs 1974, 1983; S. Varga 2005; Debreczeni 2009. A kora újkori rendiség és a „nyugati típusú civil társadalom” történeti összefüggéseire lásd Huizinga 2001; Bibó 1986; Szabó 1989, 1993; Huntigton 1998; Fukuyama 1997, 2000; Taylor 2002; Keane 2004; Scruton 2004.


foglalta a helyi önszerveződések kollektív jogi személyiségét; a kora újkorban pedig a társadalom meglehetősen széles rétegeinek az autonómiáját oltalmazta a terjeszkedő államhatalommal szemben. A legtöbb 16–18. századi európai rendi mozgalom ugyanis az uralkodó jogkörét korlátozó országgyűléseken túl egyszersmind a regionális és helyi önkormányzatok autonómiáját, illetve a formálódó társadalmi nyilvánosság kulturális fórumait is védte, továbbá – a társadalom vallási-kulturális önszerveződését erősítő „felekezetképződés” korabeli tendenciájának megfelelően – a helyi gyülekezetek és iskolák önállósodási törekvéseit is képviselte. A modern kori politikai mozgalmak pedig csaknem mindenütt a régi, rendi eredetű intézmények bázisán fejlődtek ki: az amerikai gyarmatokon és Franciaországban épp úgy, mint Belgiumban és Németországban vagy Csehországban. Ebben az összefüggésben a 16. századi németalföldi szabadságarctól az 1848-as „népek tavaszáig” kirobbanó „polgári forradalmak” nem az abszolutizmus keretei között megerősödő, az egységes, centralizált államot birtokba vevő „burzsoázia”, illetve a nyugati társadalomfejlődéshez felzárkózni szándékozó, s így „harmadik rend” szerepét elvállaló nemesség kitörési kísérleteiként értékelhetők, hanem mindenütt a rendi keretek között megerősödő társadalmi önszerveződés dinamikáját jelzik. S e szempontból mindegy, hogy az önszerveződő társadalomnak idegen abszolutizmussal kellett szembenéznie (mint Németalföldön és Csehországban), vagy a „nemzeti” államhatalom terjeszkedésével (mint Angliában és Franciaországban). Összességében tehát a polgári-nemzeti fejlődés legfőbb tényezőjét a rendi társadalom ama felső- és középrétegében kell látnunk, amely az önkormányzati jogokkal bíró „köztes testületek” keretei között „hosszú időtartamban” civil társadalommá szerveződött; az udvari társadalom „nagyhagyománya” és az archaikus népi kultúra „kishagyománya” közé ékelődő „középosztályi magkultúráját” pedig a „társadalmi nyilvánosság” fórumain alakította ki. Áttérvén ezen európai folyamat eszmetörténeti vetületeire: a fent említett politikai csoportok értelmezésében a polgári társadalom nem a szervezett erőszakkal, a személytelen politikai hatalommal, vagyis az állam modern fogalmával azonos, hanem az eredendően politikai létre rendelt, saját magukat közösen önkormányzó honpolgárok autonóm közösségével, amelyet a leggyakrabban a nemzet, a haza, a köztársaság vagy az országos közösség egymást jórészt lefedő fogalmaival jelöltek.4 E közösségfelfogás hirdetői a politikai hatalom isteni eredetével, illetve a társadalom absztrakt, szerződésen alapuló racionális értelmezésével szemben általában történeti érveket sorakoztattak 4

Skinner 1999.

61


föl: a nemzeti közösség alkotmányos szabadságát az ősi időkbe, a népvándorlás korába vetítették vissza, azt feltételezve, hogy a nemzeti önkormányzat politikai szerkezete már a királyi hatalom kiépülése előtt megszerveződött.5 (Az már más kérdés, hogy néhány politikai irányzat, például az 1688-as rendszert kialakító és fenntartó angol elit a „vegyes kormányzat” elvét hangsúlyozva a politikai hatalom uralkodói pólusát is a társadalmi-politikai egyensúly elengedhetetlen tényezőjének, s így az egyensúlyt biztosító „ősi alkotmány” szerves részének tartotta.)6 A 18–19. században előbb a felvilágosodás, majd a modern liberalizmus vagy konzervativizmus jegyében ezt a nemzetfogalmat gondolták tovább azok a politikai szereplők, akik a központi kormányzat erős korlátozását, a társadalom széles körű autonómiáját, a politikai-közigazgatási berendezkedés decentralizált szerkezetét és a honpolgári erények gyakorlását a modern kor hajnalán, akár a természetjogi gondolatkörből fakadó egyéni jogok érvényesítése mellet is fontosnak tartották. Számukra a polgári létforma közösségi minősége nem annyira az önálló államiságban és az állampolgári jogokat garantáló jogállamban, mint inkább a társadalmi önigazgatás és önszerveződés intézményeiben ragadható meg: a történetileg kiformálódó, közösségi vitafórumként működő parlamentáris rendszerben, a regionális és helyi önkormányzatokban, az autonóm gyülekezetekben és iskolákban, az egyesületekben és a klubokban, s a mindezeket közös nyelvi-kulturális keretbe szervező „társasági” nyilvánosságban. Innen már természet szerint következik, hogy a polgári értékrend e klasszikus, a rendi világból kibontakozó válfaja úgy foglalja magában az egyéni jogokat, hogy közben a polgár személyes felelősségét és közösségi beágyazottságát is jelzi. Az egyik oldalon az önerőből megteremtett anyagi és szellemi függetlenséget, az önálló véleményalkotás képességét, az emberi méltóság védelmét és a személyes autonómia igényét emeli ki. A másik oldalon a közvélemény mértékadó része által elfogadott kulturális normák és viselkedési minták integrációs szerepét, az iskolázottság, a műveltség, a kifinomultság követelményét, a köztanácskozásokon élénk vitákban kialakított közös meggyőződések alkotmányformáló erejét, egyszóval a közösségi önszerveződés, a civilizáció és a társadalmi szocializáció egymással szorosan összefüggő igényét hangsúlyozza. Az ilyképpen felfogott nemzeti közösség a nacionalizmus „modernista” felfogásának nem minden szempontból felel meg, már csak azért sem, mert a legtöbb ismérve a francia forradalom és az iparosodás korszaka előtt jelent meg, de azért sem, mert képviselőitől távol állt az állami szakigazgatás által

62

5 6

Skinner 1978; Gelderen 1992; Prak 2004; Varga 2006. Kontler 1997.


megszervezett, a helyi elöljáróságok és gyülekezetek iskolaügyi autonómiáját felszámoló közoktatási rendszer koncepciója. Gondoljunk csak a brit birodalmi nemzetfogalomra, amely whigek és toryk, liberálisok és konzervatívok gondolatvilágában egyaránt központi szerepet játszott. Értelme szerint az alkotmányos intézményrendszerben, az önszerveződő középosztály értékrendjében, a felekezeti és magániskolák nevelési hagyományaiban, illetve a gentleman viselkedéskultúrájában kifejeződő nemzeti szellem adja a nemzeti közösség lényegét, mégpedig az államterülettől teljesen függetlenül.7 A sok példa közül elég legyen itt csak David Hume meghatározását idéznünk, aki a közösségi élet sodrában kialakuló, folyvást finomodó nyelvben, szokásokban és törvényekben látta a nemzet lényegét. A területileg széttagolt brit gyarmatbirodalom, illetve a birodalmat fenntartó helyi elitek nemzeti jellegét hangsúlyozandó pedig leszögezte, hogy „a szokások valamely rendje éppúgy elkíséri a nemzetet, s vele marad, bárhová vándoroljon is, ahogy nyelve és törvényei”.8 A skót filozófus nemzetfogalmával többé-kevésbé rokon nézeteket vallottak a kontinensen mindazok a 18–19. századi politikusok és politikai gondolkodók, akik az állami bürokráciával szemben a társadalom politikai-kulturális önkormányzatát védték. A német politikai kultúrából Möser, Dahlamann vagy Humboldt nevét lehet itt megemlíteni. A francia politikai kultúrából Montesquieu-ét és Tocqueville-ét. Az előbb felsoroltak mindnyájan a bürokratikus államhatalom, illetve a porosz vagy jakobinus típusú centralizált politikai-közigazgatási berendezkedés éles bírálói, s a rendi eredetű, decentralizált szerkezetű társadalmi önkormányzatiság hívei voltak.9 Sőt, igazából még az államnemzet tipikus teoretikusának tartott Renan sem az államterület épségét tartotta elsősorban szem előtt, amikor ElzászLotaringia franciasága mellett érvelt. A francia gondolkodó értelmezésében a nemzet a „történelem szövedékéből kifejlő szellemi princípium”, amely részint a múlt közösen birtokolt örökségében, részint az együttélés közös akaratában ragadható meg.10 Voltak persze olyan 18. vagy 19. századi közösségfogalmak is, amelyek a felvilágosult abszolutizmus, a francia köztársasági eszme vagy a porosz 7

A brit, illetve az angol értékrendről tágabb összefüggésekben: Kontler 1997; Horkay Hörcher 2006; Scruton 2004. 8 Hume 1992: 203. 9 A német liberalizmus, illetve nacionalizmus különféle irányzataira: Erdődy 1993; Winkler 2005. A francia politikai gondolkodás társadalomközpontú, a racionális centralizációval szemben az angolszász önkormányzatiságot preferáló irányzatára: Montesquieu 2000; Tocqueville 1994; Hayek 1995; Tamás 1994; Furet 1994; Rosanvallon 2007. 10 Renan 1994: 1187.

63


hivatalnoki liberalizmus koncepciójához kötődve az államhatalmat és az államterületet helyezték a politikai lojalitás fókuszába. Ám azt még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy a magyar liberálisok számára példát szolgáltató francia és német liberalizmus fő vonala éppen ezekkel a bürokratikus, államközpontú nézetekkel szemben fogalmazta meg elképzeléseit a nemzetről, s így viszonylag szorosan kötődött a társadalmi önkormányzatiság rendi örökségéhez. Az imént említett rendi eredetű, társadalomközpontú nemzeti értékvilág tehát mindaddig az európai politikai kultúra meghatározó vonulata maradt, amíg a nemzeti mozgalmak elsősorban a társadalmi önszerveződés kereteit akarták kitágítani. Az államterület és a centralizált államhatalom csak a 19. század utolsó harmadában kapott nélkülözhetetlen nemzeti szerepet, a hagyományos társadalmi struktúrákat szétroncsoló iparosodás, az egyre súlyosbodó nemzetiségi és munkáskérdés, a középosztály válsága és az államközi konfliktusok kiéleződése következtében.

A magyar nemzetépítés jellegzetességei

64

Alapvonásaiban nem tért el fent ismertetett modelltől a nyugati civilizáció fő trendjeivel együtt fejlődő kora újkori Magyarország sem. Hiszen a három részre szakadt ország közigazgatási szerkezetének megőrzése, a vármegyék megerősítése, a városi, mezővárosi, falusi közösségek és gyülekezetek viszonylag autonóm igazgatása; az utóbbiakhoz tartozó templomok, iskolák és nyomdák fenntartása; a társadalmi intézmények működését biztosító kultúra szakadatlan újrateremtése; nem utolsó sorban pedig az állami központosítás korlátozása – komoly társadalmi önszerveződést, gyakran a rendi törésvonalakon átívelő közösségi együttműködést követelt. Korántsem véletlen, hogy az európai látókörű nemesi politikusok, illetve a városi és mezővárosi közegből kiemelkedő, nem nemesi származású, ám „nemzeti” kérdésekben az ellenzéki nemességgel együttműködő egyházi értelmiségiek, s kivált az angol és holland kulturális élettel élénk szellemi kapcsolatban álló kálvinista tollforgatók már a 17. században túlléptek Werbőczy nemesi kiváltságőrző álláspontján. Elsősorban nem az „egy és ugyanazon nemesi szabadság” megőrzése végett, hanem a kiváltságos csoportok és a bevett felekezetek, illetve a bevett felekezetekhez tartozó minden helyi gyülekezet és iskola önigazgatása érdekében érveltek a „régi magyar szabadság” oltalmazása mellett. Másképpen ama – a kora újkor századai és a reformkor között egyértelműen folytonosságot mutató – nemzeti hitvallást hirdették, hogy Magyarország politikai, vallási és kulturális önkormányzatát meg kell óvni a német zsarnokság és a nem „európai” despotizmus (a 17. században a keleti török, a 19. században az északi orosz hatalom) roppant erői


között. Mivel pedig a régi magyar szabadság, későbbi megfogalmazásban az ősi magyar alkotmány védelme az ország rendi törésvonalakon átívelő együttműködését követeli meg, a társadalom minél szélesebb rétegeit meg kell nyerni a nemzeti önvédelem ügyének – mondták már a 17. században is, lényegében az érdekegyesítés érv- és értékrendszerét körvonalazva. Már az eddigiekből is következik, de talán nem árt külön is hangsúlyoznunk, hogy itt nem csupán a katonáskodó „szegénylegények” idejekorán nemzetivé formálódó „kuruc” identitásáról vagy a Rákóczi szabadságharc alatt néhány évig hangoztatott politikai koncepciókról beszélünk, hanem olyan hosszú távon érvényes szemléletváltásáról, amely a társadalmi tudattal kölcsönhatásban formálódó politikai gondolkodás egészét meghatározta. Sőt, 1608-tól a törvényhozás síkján, illetve az „ország” sarkalatos „törvényeit és szabadságait” summázó szövegekben is megjelent, következésképpen a 18. század végén felélénkülő rendi ellenállás alaphangvételét is megadta. Beszédes például, hogy amíg a Hármaskönyv még a szabad királyi városokat is a Szent Korona tulajdonának, vagyis a nemesség és az uralkodó közös birtokának nevezte, addig az ország sarkalatos törvényeit összegző 17. századi koronázási hitlevelek minden kollektív joggal rendelkező csoportot az országos szabadság birtokosai közé soroltak; a koronázás „feltételei” között pedig még tételesen is megerősítették a szabad királyi városok és a hajdúk kiváltságait, valamint a protestáns felekezetek, s ebből fakadóan a mezővárosi és falusi gyülekezetek vallási önkormányzatát.11 Ráadásul az európai és magyar rendi politikai kultúra nem csupaszítható le a „nemzet”, az „ország” és a „szabadság” közjogias jellegű meghatározására, hiszen a kor művelt közvéleménye számba vette, s a helyi tapasztalatok függvényében sajátos nyelvi-ideológiai rendszerekbe szervezte mindazokat az antik, keresztény és humanista hagyományokat, amelyekkel az emberi lét alapvető keretének tartott „polgári társaság” mibenlétét, működését és fennmaradásának feltételeit meggyőzően körül lehetett írni. Így került szóba a nemzet ügyében a „régi szokások és erények” kérdése, a „barbárság” állapotából való kiemelkedés lehetősége, az anyanyelv „csinosításának” szükségessége, a „szép és hasznos 11

Lásd erre a bécsi, illetve a linzi békét megerősítő törvénycikkeket (1608. I. tc., 1647. VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII. XIII. XVI. tc.), valamint a békéket ugyancsak megerősítő, egyben az ország különféle szabadságairól és kiváltságairól szóló koronázási hitlevelek becikkelyezését (1622. II. tc., 1638. I., 1659. I. tc.). E törvényeket már a kortárs ellenzékiek is a „régi magyar szabadság” alapjaként tartották számon. Lásd például Alvinczi 1979, 1989. Az 1790-es rendi mozgalom pedig az „ősi magyar alkotmány legerősebb sáncaként” tekintett rájuk (Ócsai Balogh 2003; Magyar Museum 1790. III.), s a diétán arról is gondoskodott, hogy a „sarkalatos törvényekként” újra erősítessenek meg (1790. XXV., XXVI. tc.).

65


tudományok” anyanyelven való „tökéletesítése”, a társadalom minél szélesebb rétegeit lefedő iskolarendszer kiépítése, a művelt és erényes politikai-szellemi elit kinevelésének programja és a politikai köztanácskozásokon folytatott viták szorgalmazása – már a 17. századi Magyarországon is!12 Némi leegyszerűsítéssel tehát kijelenthető, hogy a nemesi kiváltságvédelmet meghaladó „polgárias” értékrend, egyben a klasszikus liberalizmus néhány alapvetően fontos összetevője, így a közösségi autonómiákon alapuló társadalmi önigazgatás igénye, a csinosodás-tökéletesedés vágya és az érdemei szerint kiválogatódó politikai-szellemi elit eszménye egyértelműen a francia forradalom és az iparosodás előtt vált a „nyugati keresztény” és benne a magyar politikai gondolkodás szerves részévé. Másképpen: a társadalmi önkormányzatisághoz kapcsolódó szabadság-, nemzet-, haza- és tudományfogalom már az állampolgári jogegyenlőség tételes kinyilatkoztatásától és az iparosodás által megkövetelt társadalmi mobilitástól függetlenül, mi több, a rendi tagoltság elfogadása mellett is kifejezhetett a nemesi kiváltságvédelmen jócskán túlmutató tartalmat.13 Mindezek ismeretében talán nem meglepő, hogy a bécsi hatalommal szakadatlanul viaskodó reformkori ellenzéki liberalizmus a társadalmi önkormányzatiságnak ezt a fent leírt, 17. századra visszanyúló rendi örökségét gondolta tovább, s ötvözte össze a honpolgári jogegyenlőség és a gazdasági liberalizmus alapelveivel. E politikai csoport értelmezésében a korkívánatoknak és a természetjog egyetemes erkölcsi parancsainak megfelelő gazdasági és jogi viszonyok csakis a társadalmi önkormányzatiság keretei között, a nemzet önakaratából, önszerveződése jóvoltából valósíthatók meg – és teljesedhetnek ki. Következésképpen Kossuth, Deák, Wesselényi és Kölcsey soha nem beszélt centralizált államhatalomról, de még csak centralizált államterületről sem. Felfogásuk szerint a társadalmi önkormányzatiság történetileg formálódó elemei voltak nemzetalkotó tényezők: a „közös alkotmány”, a történelmi léthez kötődő „közös emlékezés”, az „önállás” megőrzésének „képessége”, a „haladásnak és kifejlésnek közös szüksége”, a „műveltségnek bizonyos menynyisége”, „a cselekvőségre serkent öntudatnak bizonyos fokozata”, az „anyagi és erkölcsi erő”.14 Más – ugyancsak korabeli – megfogalmazásban: a magyar nemzet olyan önigazgatásra igényt tartó és képes históriai képződmény, amelynek két, a hazafias kötelességek tekintetében világosan szétválasztható, 12

66

Lásd ide vonatkozóan: Magyari 1979; Rimay 1992; Szenczi 1979; Zrínyi 1976; Apáczai 2003; Siralmas könyörgő ének 1979. 13 A liberális magyar nemzetfogalom kora újkori előzményeiről részletesebben, forrásanyaggal alátámasztva, készülő PhD-értekezésemben írok. 14 Pesti Hírlap 1842. 155. sz.


ámde történetiségében és funkciójában szorosan összefüggő aspektusa van: „alkotmányosság és nemzetiség”.15 Az alkotmányosság lényegében a zsarnokság és a despotizmus erőitől egyaránt védendő „régi szabadság” rendi kategóriájának a korszerű, liberális szellemű átfogalmazása volt. Kossuth és elvbarátai értelmezésében a magyar szabadság alappilléreit adó sarkalatos törvényeket, illetve az ország decentralizált önkormányzati szerkezetét jelölte; egyszersmind világosan kifejezte, hogy honunkban az „újításokat” és a „javításokat” nem lehet az egyetemes elvekből levezetett bürokratikus reformpolitika révén kivinni, hanem csakis a „szerves nemzeti önfejlődés” útján, a magyar intézményes sajátságokba illő módon lehet megvalósítani. Már csak azért is, mert a magyar alkotmány olyan „históriai képződmény”, „nemzetéletünk” olyan „ősi, eredeti, gyönyörű típusa” – dicsekedett a Pesti Hírlap szerkesztője –, amely az európai filozófusok „merev és üres elméleti konstrukcióival” szemben rugalmasságot biztosít a szabadság terén: a nemzettel egyszerre, szervesen, de „korkívánatoknak” megfelelően formálódik. Miközben tehát Hobbes, Bodin, Haller és Rotteck nézeteit az „élet kineveti”, a magyar alkotmány „annyi asszimilációs fogékonysággal [azaz integráló képességgel] bír, hogy a józan elmélet posztulátumait láncolatába igen könnyen beillesztheti a nélkül, hogy eredetiségét s alapelveit csökkentené”.16 A magyar alkotmány ilyetén felfogása a felvilágosult abszolutizmus elvi, illetve az óvatos reformokban gondolkodó kormányzati politika gyakorlati elutasításán túl és az érdekegyesítés igenlése mellett, a konkrétumok szintjén két fontos gyakorlati szempontot takart. Az egyik ilyen szempont a decentralizált szerkezetű önkormányzati intézmények, azaz a vármegyék, a városok, a szabad kerületek és a mezővárosok megőrzése és korszerűsítése, illetve ezen önkormányzati jogok kiszélesítése: a községek megváltása volt.17 A másik pedig az, hogy a törvényhozásnak a „mindennapi élettel” összhangban kell állnia, a közéleti vitákban, a sajtó hasábjain és a civil egyesületek keretei között kiérlelt társadalmi „meggyőződések” alapján kell törvényeket alkotnia.18 Ebben az összefüggésben a „státus” avagy az „álladalom” nem a társadalmat formáló bürokratikus központi hatalmat, nem a társadalomtól élesen 15 16 17

Kossuth 1841. Gorove 1842. Wesselényi 1992. Szontagh 1843. Pesti Hírlap 1842. 166. sz. Pesti Hírlap 1842. 106, 107. sz. 1843. 228. sz. A megyékre: Szontagh 1843; Pesti Hírlap 1841. 80, 90. sz. 1842. 148. sz. 1843. 227, 240, 242, 243, 249, 257, 258, 259, 260, 265, 266, 267, 268, 298. sz. A városokra: Gorove 1842; Wesselényi 1843; Pesti Hírlap 1841. 85, 86, 87, 88, 90, 93, 94. 1842. 160, 161, 165, 193. sz. 1843. 220, 223, 224, 225, 226, 228, 236, 237, 239, 246, 272, 273, 274, 275, 290, 291. sz. 18 Kossuth 1841; Pesti Hírlap 1841. 1. sz. 1842. 108, 136. sz.

67


szétválasztható kormányzatot, s még csak nem is Magyarország történetileg kialakuló területi egységét szimbolizálja, hanem a nemzeti lét „alkotmányos szabadságát”, „független törvényhozási rendszerét” jelöli. A fent hivatkozott szövegekben gyakran idézett 1790. évi X. törvénycikk szerint Magyarország önállósága abban áll, hogy „törvényhozási rendszerében független”, „saját törvényei és szokásai szerint kormányzandó ország”. Gyakorlati értelemben e függetlenség pedig annyit tesz – fűzte hozzá a fenti tételhez Kossuth és számos elvbarátja –, hogy a magyar törvényhozás a nemzet mindennapi politikai életébe mélyen beleszövődik: a sajtónyilvánosság révén a történetileg kialakuló önkormányzatokkal épp úgy élénk szellemi-politikai kapcsolatban áll, mint „társasági élet” önszerveződő egyesületeivel. Ami a nemzeti megmaradás másik tényezőjét illeti: a nemzetiség részint a „honpolgári erény” és a „régi erkölcsök és szokások” antik-humanista hagyományához, részint nyelvi-kulturális „csinosulás” humanista-protestáns örökségéhez kötődött. A német historizmus kultúrafelfogásával ötvöződve kifejezte, hogy az alkotmányos szabadság „talpkövét” adó „polgári erényeknek” és a társasági élet működését biztosító kulturális kötelékeknek egyaránt a magyar anyanyelvi hagyományban kell gyökerezniük. Mivel a polgári lét nem teremthető meg bürokratikus eszközökkel, a társadalmakra egyformaságot erőltető felvilágosodás egyetemes értékei szerint, hanem a történelem szövedékéből fejlett ki – hangoztatták –, a politikai közösség fennmaradásának és működésének fő tényezőjét a szervesen formálódó kulturális sajátságokban kell keresnünk.19 Ugyanakkor a nemzetiség ügye – a humanista-protestáns tollforgatók, illetve a 18. század végén színre lépő, a brit felvilágosodás történelemszemléletét magyar szempontok szerint továbbgondoló világi értelmiség iránymutatásának megfelelően – kifejezte a kulturális megújulás, a polgárosodás, a csinosodás, a civilizálódás igényét is. Vagyis azt a törekvést, hogy a magyarság nem maradhat meg „félig” bárdolatlan, elavult állapotában, hanem társadalmi viszonyait megjavítva, az emberi méltóság szempontjait érvényesítve és műveltségét kifejlesztve az európai polgárosodás legmagasabb lépcsőfokára kell hágnia.20 Külön kell hangsúlyoznunk, hogy a nemzetiség ügyét állhatatosan képviselő ellenzéki liberalizmus a társadalom kulturális integrációját nem az államtól vagy az államilag megszervezett közoktatási rendszertől várta, de még csak nem is önmagában az egyéni és politikai jogoktól. Leginkább a politikai 19

68

Gorove 1842; Wesselényi 1992; Szontagh 1843; Pesti Hírlap 1842. 108, 10, 149, 150, 160, 163, 164, 165. sz. 20 Wesselényi 1992; Szontagh 1843; Pesti Hírlap 1841. 11. sz. 1842. 148. sz.


köztanácskozások, a közösségi vitafórumként működő vármegyei és helyi önkormányzatok, az egyesületek, az önképzőkörök, a civil társaságok és az önálló felekezeti gimnáziumok kultúraápoló, kultúrafejlesztő, egyszersmind közösségformáló erejében bízott. Kossuth, Gorove és Wesselényi tehát mindenekelőtt a városi belszerkezet reformját, a helyi önkormányzatok nyilvános vitafórummá alakulását, illetve a társasági élet fellendítését szorgalmazta.21 Másfelől pedig nagy gondot fordítottak arra is az ellenzéki liberálisok, hogy az autonóm felekezeti gimnáziumok a magyar anyanyelvi kultúra ápolói és kiművelői, ezáltal pedig a magyar nyelvű, szellemű és identitású középosztály kinevelői legyenek.22 E program szerint a jórészt német ajkú városi polgárságból és zsidóságból, az értelmiségből és a műveltebb birtokos nemességből kiformálódó magyar középosztály nem lett volna etnikailag homogén, a közösségi élet sodrában a magyar gyökerű polgári kultúrába integrálódva viszont a magyar elem kulturális befolyását és társadalmi súlyát növelte volna. Ami pedig a társadalmi önszerveződés önkormányzati és társaséleti fórumaitól távol maradó, kompakt etnikai tömbökben élő nem magyar lakosokat illeti: a magyar liberálisok csupán a magyar nyelv ismeretét várták el a honpolgároktól, s korántsem akarták fölszámolni a lokális „népélet”, illetve a helyi népiskolák és gyülekezetek nyelvi-kulturális sajátságait.23 Az ellenzéki liberálisok persze az eleven vitaközösséget alkotó, az önszerveződő társadalom mindennapi életébe mélyen beleszövődő törvényhozásnak, illetve a vele azonosított státusnak már a reformkorban is fontos, kiegyensúlyozó szerepet szántak a modern kor által felvetett problémák, így a nemzetgazdasági és szociális kérdések megoldásában vagy az infrastruktúra és az ipar fejlesztésében. Sőt, a Pesti Hírlap már 1842-ben felvetette a törvényhozásnak felelős minisztérium felállítását, mondván, hogy a nemzeti újjászületés időszakában szükséges „egy szem, amely a nemzet egész állapotát felfogja”. Ám az ellenzéki liberálisok következetesen elvették a kormányhatalom túlsúlyát és a bürokrácia elterebélyesedését eredményező politikai berendezkedés minden formáját. A Josef Sonnenfels nevével fémjelzett, Mária Terézia ideje alatt kimunkált, II. József politikájában csúcspontjára jutó, de még Metternich törekvései hátterében is felsejlő felvilágosult kormányrendszert a világtörténelem egyik legkárhozatosabb képződményének tartották. Kossuth és Pulszky értelmezése szerint pedig a Pesti Hírlap 21 22 23

Gorove 1842; Wesselényi 1992; Pesti Hírlap 1842. 166, 184. sz. 1843. 234, 267. sz. Wesselényi 1992; Szontagh 1843; Pesti Hírlap 1841. 11, 29, 33, 34, 37, 44, 59. sz. Wesselényi 1992; Szontagh 1843; Pesti Hírlap 1841. 66, 70, 73, 76. sz. 1842. 183, 184. sz. 1843. 209, 210, 212. sz.

69


a „francia módi” centralizált köztársaságnak is „engesztelhetetlen ellensége”, mert a francia nemzettől „mindent lehet tanulni, csak alkotmányt s közigazgatási rendszert nem”.24 Az ellenzéki liberálisok büszkék voltak arra, hogy Magyarországon „a végrehajtó hatalomnak a nagyobb része a nemzet kebelében” marad; hogy a magyar nemzet „törvényhatóságok útján önmagát igazgatja”.25 A Pesti Hírlap ide vonatkozó álláspontjának részletes kifejtése Pulszky Ferencre hárult, aki cikksorozatában valódi politikaelméleti szintézist alkotott: Tocqueville, Heeren és a Rotteck-Welcker-féle államlexikon szempontjait a honpolgárok önszerveződését és közösségi erényeit magasztaló, a római birodalom hanyatlását elrettentő példaként felemlegető rendi-humanista hagyományokkal ötvözte össze.26 Pulszky meglátása szerint az utóbbi évek történeti tendenciája a központi rendőrállam kialakulása felé mutat: II. Nagy Frigyes és II. József felvilágosult abszolutizmusa épp úgy az államhatalom centralizációját erősítette, mint a francia forradalom és az utána kiépülő politikai berendezkedés. E tendencia káros hatása, hogy a társadalmi élet minden viszonyában „egyformaságot” eredményez; felszámolja a „történetileg kialakult” nemzeti „sajátságokat”, elsorvasztja a helyi szokásokat és törvényeket; a végletekig korlátozza a regionális és lokális önkormányzatokat, testületeket és egyesületeket. Megakadályozza, hogy a nép „önügyeit önmaga intézhesse”, hogy a jegyzők és tisztviselők megválasztása, az oktatás megszervezése, az utak, csatornák és hidak karbantartása helyi keretek között dőljön el. Ráadásul a francia és porosz mintákat követő „rendőri hatalom” a kormányra „országgép” gyanánt tekint, s nem a nemzet legműveltebb, autonóm gondolkodású, önszerveződő polgáraira bízza a társadalom vezetését, hanem törleszkedő, szolgalelkű hivatalnoksereget nevel, a politikai hatalomhoz lojális kontraszelektált bürokráciát épít ki. A közboldogság államközpontú felfogásával a társadalmat gyámság alá helyezi, illetve az egyén és a kormányhatalom viszonyára egyszerűsíti; az anyagi jólét propagálásával a magánérdekeket helyezi előtérbe; elsorvasztja a közszellemet, ellehetetleníti a társadalom valódi politikai letét; egyszóval a nemzetet „demoralizált szolgasereggé” zülleszti. Pulszky e kárhozatos tendencia ellenszerét – a magyar hagyományokat becsben tartva, illetve a francia és a dél-német liberalizmus iránymutatását megfontolva – a történetileg kialakult „tartományok, megyék, helyhatóságok” önállóságában, 24 25 26

70

Pesti Hírlap 1843. 237. sz. Pesti Hírlap 1842. 157. sz. 1843. 256. sz. Pesti Hírlap 1842. 116, 117, 118, 119, 157, 158, 159. sz.


illetve az „egyesületek” autonómiájában lelte fel. Azon nemzetek a legszabadabbak, amelyeknél „az önkormányzás testületek által a legnagyobb mértékben gyakoroltatik”. A Pulszky fejtegetésével minden tekintetben egyetértő Kossuth megfogalmazásában ugyanez a gondolat a fonákjáról: „azok a nemzetek a legboldogabbak, amelyek a legkevésbé kormányoztatnak”. Miután a centralizáció hátrányait gondosan számba vette, Pulszky fölvázolta a „középítés” – más szóval a mérsékelt közép-pontosítás – helyesnek tartott formáját. A közigazgatás teljes egységét feltételező francia modellel, illetve a bécsi, a budai és a pozsonyi „kormányszékekben” széttagolt honi kormányzati gyakorlattal szemben az angol példát tartotta követendőnek. Angliában ugyanis a „kormány nem kormányszékekben középül, hanem felelős miniszterekben”; a végrehajtás pedig részint a „szabad városi szerkezet” keretei között működő, helyileg választott tisztségviselők, részint a megyei békebírák és esküdtek kezében fekszik. Az angol példa ráadásul a törvények előkészítése szempontjából is követendő mintának tűnt a lap szemében, olyan országnak, ahol a politikai döntésekben a gazdasági, kereskedelmi és ipari társaságok javaslatai, illetve a sajtóviták és a megyei köztanácskozások is meghatározó szerepet játszanak. „Ez által minden tárgy kimerítettik, s tökéletes dologismerettel döntetik el: nem csuda tehát, ha ezen előzményekből eredő törvények céljuknak megfelelnek, mert csak úgy lehet haladni, ha minden körülmények előbb kellően megismertetnek, s kellően megvitattatnak”.27

Cikksorozata konklúziójaként, egyben a Pesti Hírlap közös álláspontjaként Pulszky a felelős nemzeti kormány igényét fogalmazta meg, amely nem elnyomója, hanem kifejezője, egyszersmind összegzője a társadalom akaratának. Tehát a „középítés által erős, a nemzet többségének nézeteit képviselő minisztériumot óhajtunk” – írta –, amely úgy a „földművelés, az ipar, a kereskedés és a nevelés”, mint a „belső közigazgatás érdekeit” ismeri és védi, mellette pedig „kifejlett, önkormányzású törvényhatóságokat és helyhatóságokat”. Íme: a Pesti Hírlap már Kossuth szerkesztősége idején, két évvel a centralisták fellépése előtt megfogalmazta a parlamentnek felelős, nemzeti kormány koncepcióját. Azaz korántsem gondolkodott „örök ellenzékiségben”, a gazdasági és népnevelési ügyeket szerette volna az udvartól függetlenül ellenőrizni, saját kezében tartani; viszont ragaszkodott a politikai-közigazgatási berendezkedés decentralizált szerkezetéhez, s a politikai döntések 27

Pesti Hírlap 1843. 222. sz.

71


gondos előkészítését és végrehajtását, illetve a regionális és a helyi ügyek intézését távlatos elképzeléseiben is a társadalmi önszerveződés körébe utalta.

A magyar liberális nemzetépítés történeti alátámasztása Természetesen az ellenzéki liberalizmus történeti önértelmezése is ezt a társadalomközpontú nemzetfogalmat támasztja alá. Egyértelműen elvetette tehát Werbőczy értelmezését. Helyette részint Anonymust, részint a 17. századi humanista-protestáns tollforgatók biblikus és antik elemekből építkező történeti elbeszélését, részint a felvilágosult abszolutizmussal szemben ellenzékbe vonuló 18. századi jezsuita és piarista történetírók koncepcióját használta föl, s ötvözte össze a brit felvilágosodás, a francia liberalizmus és a német historizmus haladáselvű történelemszemléletével. Azt akarta bebizonyítani ugyanis, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt, a német befolyás térnyerése és az uralkodói hatalom kiépülése előtt is valamelyest polgárosult, önálló politikai struktúrával bíró nemzet volt: az etelközi vérszerződéssel nyert szervezett, teljes nemzeti létre hivatott közösségi formát. E történeti érvelés gyökerei, hangsúlyozzuk még egyszer, a rendi-ellenzéki politikai kultúra 17. századi világába nyúlnak vissza; előzményeit már a magyarság nemzeti önállóságát alátámasztó, egyúttal Werbőczy kirekesztő nemesi önértelmezésén túllépő kora újkori politikai szövegekben megtaláljuk. A Hármaskönyv még egyértelműen a rendi királyság intézményére, az uralkodó és a nemesség által alkotott politikai test közjogi dimenzióira helyezi a hangsúlyokat. A honfoglalás kapcsán pedig a nemesség „eredetét” tartja fontosnak. Amikor a hunok „kijővén” Scytiából politikailag megszerveződtek – írja Werbőczy –, kapitányokat választottak és meghatározták a peres ügyek rendezésének mikéntjét, egyszersmind arról is döntöttek, hogy szükség esetén hadba kell szólítani az egész közösséget, aki pedig nem engedelmeskedik e parancsnak, vagy „pallóssal kell ketté vágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni”. „Azt állítják – folytatja Werbőczy egy paragrafussal lejjebb –, hogy ez a végzés igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába. Különben nem történhetett volna, hogy az egyik úrrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségből, tudniillik Hunortól és Magortól származtak”.28

72

28

Werbőczy 1990: 73–74.


A 17. századi szerzők viszont már egészen más szempontból írták le a magyarság „kijövetelét”, voltaképpen meg is fordították Werbőczy történeti érveit. Nem a nemesség máig érvényes egykori érdemeit méltatták, hanem jelenkori restségét, tunyaságát, erkölcstelenségét ostorozták, sőt, sokan éppen azt támasztották alá, hogy a nemesség érdemtelenül viseli címét. Így persze a szkíta földről Pannóniába vándorló magyarságot sem bátor nemesekből és gyáva nemtelenekből álló hadként, hanem már a népvándorlás állapotában is összetartó közösségként, a jelen nemzedék számára szolgáló példaként mutatták be. „Magyarországot és a mi nemzetünket – írja például Bocskai végrendeletében –, idegen földről kiszállítván, az egyezség erre a szép földre plántálta, naggyá nevelte és sokáig virágoztatta. A visszavonás viszont megszaggatta, elrontotta és ebbe a jó napba hozta, amelyben most vagyon”.29

Érdemes rá külön is felfigyelnünk: a „mi nemzetünk” társadalmi formája már az „idegen” földön, a honfoglalás előtt is „Magyarországnak”, vagyis szervezett politikai közösségnek neveztetik. A korabeli szövegekben persze gyakran bukkan föl a tejjel-mézzel folyó Kánaánnal párhuzamba állítható Pannónia toposza, de mindig azzal együtt, hogy e gazdag területet a már közösséggé szerveződő magyarság vette birtokba, akárcsak Kánaánt az Egyiptomból kivonuló zsidóság, Isten választott népe. „Csak fordítsuk Izraelt magyar népre, egyenesen, ez az én állításom, a mi kebelünkben állítja fel igazságát: Valamiképpen Isten az Izrael népét kihozta Egyiptomból, és a tejjel, mézzel folyó Kánaánnak földén megtelepítette, bornak, búzának bőségével megelégítette; hasonlóképpen cselekedett a Magyar Nemzettel is. Az hideg Szkítiának sovány földéből, hatalmas kézzel és karral kivezérlette; ezen Kánaánhoz hasonló Pannóniának zsíros földjén megtelepítette, bornak, búzának bőségével, sőt egyéb áldásaival is, igen-igen megáldotta.”30

Írta például Tolnai Mihály, de akár Magyari István híres röpiratát vagy Zrínyi nem kevésbé nevezetes eposzát is említhettük volna.31 Nyilvánvalóan azért vált a zsidó-nemzeti párhuzam Európa szerte, illetve az amerikai telepes-társadalomban, s nem utolsó sorban a több oldalról 29 30 31

Bocskai 1979: 13–14. (Saját kiemelésem.) Tolnai 1675. (Oldalszám nélkül.) Magyari 1979; Zrínyi 1989.

73


szorongatott, három részre szabdalt Magyarországon a zsarnoki hatalommal szembefordított politikai érvek egyik fontos motívumává, mert az ószövetségi zsidó önértelmezés szerint a közösség lényege nem területi államhatalomban vagy a jog síkján, hanem magában a népségben ragadható meg. Másképpen: a honi és az idegen közötti határvonal nem a földrajzi térben és a jog szférájában, hanem erkölcsi-szellemi dimenzióban húzódik, s így a közösség akkor sem veszíti el önálló entitását, ha területileg és közjogilag bizonytalan helyzetbe kerül, ellenben romlása elkerülhetetlen, ha morális állapotát éri vész. Ezt az ószövetségi közösség-értelmezést a korabeli európai és magyar gondolkodók általában a honpolgári erény antik-humanista felfogásával szőtték össze, amely a politikai közösség aranykorát, egykori virágzását állította szembe a jelenkori romlásával, erényei lezüllésével. A fent idézett szövegek is kivétel nélkül azért beszélik el a magyarság honfoglalását, hogy bűnbeesését és az Úr által reá mért méltó büntetését leírják, s mostani rossz állapotáról, erkölcsi romlásáról, benső meghasonlásáról adjanak kritikus állapotrajzot, egyben régi szabadságának visszanyeréséért fohászkodjanak. „Ügyét magyaroknak, magyarok Istene,/ Az ki Szkítiábúl voltál ki vezére,/ Szánd meg, légyen elég ennyi bűntetése,/ Add meg szabadságát, régi segítője!” – hangzik például egy 17. század végi kuruc vers.32

Bár e biblikus és antik-humanista elemekből építkező történeti mítosz a magyar nyelvű nyilvánosság második vonalában egészen a 19. századig fennmaradt, mi több, Kölcsey Himnusza és Petőfi Nemzeti dala jóvoltából a modern magyar nemzeti tudat szerves részévé vált, az „ész” és a tudomány századában önmagában kevés volt a magyar nemzeti lét igazolására. Következésképpen a felvilágosult abszolutizmussal szemben ellenzékbe vonuló 18. századi katolikus historikusok igyekeztek történeti forrásokkal, elsősorban Bölcs Leó és Anonymus írásaival alátámasztani a népvándorlás-kori magyarság önálló nemzeti létét. Fejtegetéseik lényege az ugyancsak ellenzéki katolikus (piarista) hátterű Dugonics András Etelka című regénye nyomán vált magyar nyelven is elérhetővé – egyszersmind igen népszerű, közvélemény- és identitásformáló nemzeti „történelemmé”. Hogy irodalmi alkotásának értelmezéséhez „kulcsot” adjon, Dugonics regénye keletkezésével közel egykorúan számot adott politikai motívumairól, nevezetesen arról, hogy mindenekelőtt a magyarság politikai és kulturális önkormányzatát végveszélybe sod-

74

32

Petkó 1995: 36.


ró józsefi abszolutizmus áttételes bírálata végette ragadott tollat.33 Regénye a mindenkori önkényes uralkodói lépések és a zsarnoki intézkedéseket szorgalmazó „rossz tanácsadók” éles bírálatát adja, egyszersmind történetileg igyekszik alátámasztani, hogy a német történetírók és gondolkodók ítéletével szemben a magyarság már a honfoglalás korában sem volt teljesen bárdolatlan nép. Ráadásul politikai szervezete az uralkodói hatalomtól függetlenül, a nemzeti közösség önnön akaratából alakult ki, mégpedig olyan formán, hogy a fejedelem csak a „polgárok elejével”, azaz a nemességgel együtt gyakorolhatja politikai hatalmát, s neki magának is „fejet kell hajtania a szabott törvények előtt”. Fő mondanivalója tudományos hitelesítés végett Dugonics lábjegyzetekben hivatkozott a népvándorló magyarság szervezettségét igazoló forrásokra, például Bölcs Leó és Anonymus írásaira. A névtelen történetíró elbeszélésére támaszkodva Árpád pusztaszeri törvényeit az „előbbeni öt törvényeink megmásolásának” tartja, vagyis az etelközi vérszerződés pontjaiból eredezteti, ugyanakkor lábjegyzetében az ötödik pontot az Aranybulla ellenállási záradéka jegyében értelmezi át, azaz a rendi dualizmus kifejlett rendszerét visszavetíti a királyság megalapítása előtti időkbe.34 Jóllehet Dugonics regénye és a reformkori szövegek között nincs filológiailag közvetlenül kimutatható kapcsolat, mégis nyilvánvaló, hogy a liberális ellenzék történeti fejtegetései éppen azt a kora újkori hagyományt formálták tovább, amelynek az Etelka is szerves része volt. A reformkor két liberális történeti elméletalkotója, Pulszky Ferenc és Horváth Mihály történeti témájú írásai ugyancsak a felvilágosult abszolutizmus elmélyült filozófiai-történeti bírálatát adták; azaz körültekintő, aprólékos bizonyítását annak, hogy a polgárosodás útján járó, politikailag önálló és szervezett magyar nemzet csak a „mechanikusan” működő államhatalom önkényétől mentesen, a „szerves” önfejlődés útján hághat föl az európai civilizáció legmagasabb lépcsőfokára.35 Amint Dugonics regénye, úgy e történeti fejtegetések kritikai éle is a „fejedelmi önkény” ellen irányul, ide értve a felvilágosult Habsburg uralkodók politikáját is, amelyet Pulszky elméleti síkon, a történetileg kialakuló társadalmakra egyetemes normákat erőltető racionalizmus éles bírálatával vet el, Horváth pedig gyakorlati szempontból, összességében értékel negatívan. A felvilágosult uralkodók által szorgalmazott reformok irányával egyetért, a módjával azonban nem, mert szerinte „minden reform, bár mi üdvös és 33 34 35

Penke 2002. Penke 2002; Dugonics 2002: 92–94. Athenaeum 1838. II. 9, 18, 21, 25, 30, 47. sz. 1839. I. 26, 27, 33. sz. 1839. II. 42. sz. 1840. I. 3, 4, 5. sz.; Horváth 1842–1846.

75


szükséges csak nemzeti úton és módok által létesülhet, egyedül a történetileg adottnak s nemzeti elemnek alapján”. Mária Terézia korszakát azért látja hanyatlásnak Horváth, mert a fényűző bécsi udvarba bejáratos, törleszkedő magyar arisztokrácia „sajátos jelleméből mindinkább kivetkezni, elnémetesedni kezdett, nemzetiségével erkölcsi erejét is elvesztegetvén”. II. József törekvéseit pedig azért utasítja el, mert a kalapos király önkényes „parancsokat tett közé egymás után”, s „kíméletlen” eszközökkel, „erőszakos” úton rombolta le népei „alkotmányát, nyelvét és nemzetiségét”.36 Aligha véletlen, hogy e történeti fejtegetések Dugonics regényéhez hasonlóan, s talán az Etelkából is ihletet nyerve elsősorban Bölcs Leó és Anonymus forrásaira támaszkodva mutatják be a magyarság népvándorlásés honfoglalás-kori históriáját. Az Athenaeum hasábjain publikáló Pulszky szerint nem lehet megtagadni az igazságot az Anonymus által leírt vérszerződéstől. E közösségi aktussal még az ázsiai pusztákon „vette eredetét a magyar népekből, kóbor törzsökből a magyar nemzet”. A reformkor e jeles ellenzéki liberális bölcselője nem követte Dugonics önkényes forráskezelési módszerét: Anonymus öt pontját az eredeti szövegből idézte. Ugyanakkor mindjárt hozzá is tette a maga sajátságos, historizáló értelmezését, hogy a „föderalizmus, nem a centralizáció a szerződés fő elve, melyből később a megyei alkotmány dicső institúciója a nemzet legrégebbi eszméivel egészen megegyezően keletkezett”. Sőt, igazából már az „ellentállási cikkely csírái” is benne rejlettek. Egyszóval az ázsiai pusztákon kóborló magyarságból a vérszerződéssel „új szabad nemzet alakult”, amely „régi lakásait elhagyva” felkerekedett, s „új hazát keresni megindult”. Letelepedés után persze a magyarság társadalomszerkezetében és politikai berendezkedésében jelentős változások történtek: alkotmányának „patriarchális demokratikus” elemei „arisztokratikus” vonásokkal egészültek ki, kultúráját a keresztény vallás újította meg. Ám e változások Pulszky szerint a társadalmi önkormányzatiság keretein belül valósultak meg, s végeredményben a régi alkotmány kiteljesedéséhez járultak hozzá. István ugyanis a „kereszténység felvétele után a nemzettel egyetemben folytatta a magyar alkotmány dicső palotájának építését, melyhez az ázsiai szerződés és Árpád [pusztaszeri] rendelései az előcsarnokot képezék”.37 Horváth Mihály nagy történeti munkája, a magyarok története, amelyet először az 1840-es évek elején publikált, eszmetörténeti szempontból lényegében a Pulszky által megfogalmazott honfoglalás mítosz bővebb kifejtését adja. Szakszerű történetíróként Horváth igyekszik persze a magyarság

76

36 37

Athenaeum 1840. I. 3., 4., 5. sz.; Horváth 1842–1846: III/418–471. és IV/1–10., 55–69., 203–210. Athenaeum 1838. II. 9., 18., 21., 25., 30., 47. sz.


őstörténetével kapcsolatos több évtizedes vitákra is reflektálni, s inkább a hun-szittya, semmint a finn rokonság elfogadása felé hajlik. Ám őstörténetünk e homályban leledző vonatkozásait nem tartja különösebben fontosnak. A hangsúlyt annak bizonyítására helyezi, hogy a magyarság már a kereszténység felvétele és a királyság megalapítása előtt is szervezett politikai struktúrájú, „polgári” jellegű társadalom volt. E szempontból nyeri el jelentőségét az etelközi vérszerződés, vagyis azon aktus, hogy a „Hétmagyar” szerződést kötött és „szabad akaratából” megválasztotta Árpádot fejedelmének, egyszersmind arról is döntött, hogy a mindenkori fejedelmek a „nemzeti gyűléssel” együtt gyakorolják a politikai hatalmat. Lényegében erre az aktusra vezethető vissza a magyarság erős nemzetté szerveződése és a nemzeti alkotmány alapja. „E szerződés pontjai, melyeken mint első köveken fejlődött ki utóbb a nemzeti alkotmány, egységet s evvel együtt nagyobb erőt hoztak az eddig laza nemzeti testbe; egyszersmind fényes bizonyítványai eleink szabadság- és rendszeretetének, józan értelmességének”. Horváth a „vérszerződésnél meghatározott alkotmány” mellett ismét Bölcs Leó korabeli leírásaiból vezeti le, hogy eleink nem „vad csordák”, hanem szervezett nemzeti közösség alkotóit voltak. A honfoglalás sikere, az „állandó haza, független hatalmas állam” kialakítása lényegében a népvándorlás-kori magyarság szervezettségének köszönhető, alapját az etelközi vérszerződés adja, „azon még egyszerű, még fejletlen, de szabad, tágas lapú, majdnem népuralmi alkotmány, mely e szerződésnek lett eredménye”. A pusztaszeri gyűlés persze fontos változást hozott a magyarság életében. Precízen meghatározta az „új haza szervezetét”, a közigazgatás, a bíráskodás, a jogok és kötelességek rendszerét, valamint a „nép, a főrendek és a fejedelem közötti viszonyt”; növelte a fejedelmi hatalmat, s korlátozta a nemzetségek fejeit, a honvédelmi szervezet és a vármegyei rendszer kiépítésével pedig az „új államnak is erőt kölcsönzött”. Ugyancsak a nemzeti társadalom szervezettségét és erejét növelte Horváth szerint, hogy Árpád emberséges bánásmódot tanúsított a „bennszülöttekkel” és a „jövevényekkel” szemben, „vallás és népiség különbsége nélkül minden önként meghódoltat egyenjogúvá fogadott az új hazában”, aminek köszönhetően a nem törzsökös magyarok „habár nyelvre nem is, de legalább érzelemre, hazafiságra nézve eggyé váltak a magyarokkal”. Ugyanakkor Horváth értelmezésében a magyarság társadalomszerkezete és alkotmánya „az új hon megalapítása után is jóformán amaz etelközi vérszerződésen alapult”. Ugyanezt mondja el Horváth azokról a lényeges változásokról, amelyek Géza fejedelem és Szent István országlása alatt következtek be. A kereszténység felvétele, a királyság megalapítása, az egyházszervezet kiépítése és István törvényei új jelleget kölcsönöztek a magyar államnak, átformálták

77


a társadalmat, átalakították az ország belső szerkezetét, s új alapokra helyezték külkapcsolatait. Megszilárdult az uralkodói hatalom, megszerveződött az ország három rendje, kialakult a rendi szerkezet, kiforrott a vármegyei rendszer és így tovább. Mindezzel együtt azonban Horváth szerint az „alkotmány kifejtése” az „etelközi vérszerződés alapjain” ment végbe. „Mert ezt [mármint az etelközi alkotmányt], mely saját hatalmának is forrása volt, nem vetette el István, hogy helyébe újat emeljen: ő csak a régit fejtette ki s alakította át a monarchia követelései szerint. Az új cím nagyobb fényt adhatott neki; de hatalomkörét tulajdonképpen nem tágította”. Ezek az intézkedések ugyanis „míg a király hatalmát szilárdították, az önkormányzatnak is tágas tért engedtek, a nemzetség fejeinek törvényalkotásban és igazgatásban eddigi kizárólagos jogát az egész nemesi osztályra kiterjesztették”. Magyarán szólva „nagy reformon vitte István keresztül a nemzetet; de ezt aligha tehette volna, ha benne a kultúrai életnek részint csírái, részint maradványai egy régebbi korból nem léteznének vala”.38

A magyar liberális nemzetépítés területi vetületei A fentiekből egyértelmű: nem Werbőczyből indultak ki, s nem a Magyar Királyság területi egységét tartották történeti szempontból fontosnak a magyar liberálisok, hanem a rendi ellenzékiség 17–18. századi hagyományait megújítva a nemzet önkormányzatát biztosító intézményekre, az önszerveződő politikai közösség erkölcsi, szellemi és társadalmi egységére helyezték a hangsúlyt, nem utolsó sorban pedig a nemzeti önfejlődés, a társadalmi önszerveződés körében előmozdítható reformok lehetőségét igazolták. Világos, hogy ebben az összefüggésben a területiség nem tartozik eredendően a nemzet lényegéhez. Hogy csak két, sokat mondó, bár kétség kívül kissé sarkító idézetet hozzunk a korszakból, Kölcsey a reformkor hajnalán a következőket írja: „Krisztus így szólott: ahol ketten-hárman öszvegyűltök (tiszta imádással tudniillik), ott leszek én veletek! Ilyenformán szól a haza is: ahol ketten-hárman öszvegyűltök (tiszta nemzeti lélekkel tudniillik), ott leszek én bennetek! Mert a hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához. Ezen tartomány, melynek kiterjedését most magyar hazának nevezzük, századok előtt más néptől mondatott hazának; őseink a Don mellett is, a Kaspium partjain is, magokkal hordozták a magyar hazát, s magokkal együtt hozták azt ide. Emberek teszik

78

38

Horváth 1842–1846. I/4–6. és 31–40.; Horváth 1868: 77–89 és 127–128.

„A hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához” a valóságos hazát, nem az élet nélkül való halmok és térségek, melyek ezerféle népnek egyforma érzéketlenséggel adhatnak lakást”.39

Bajza pedig úgy érvel, hogy nem a térben, hanem a szellemben ragadható meg a nemzet lényege, s nem nevezhető hazafiságnak: Az „állati puszta ragaszkodás a földhöz és göröngyhöz, melyre önakaratunk és tettünk nélkül, vakesetleg jutánk. Hol szabad vagyok, ott van Róma, úgy mond Brutus, mi azt teszi, hogy nem a hét halom, nem a Tiberis vagy ama falak teszik hazámat, hanem a római lelkek sajátságos szabad érzelme. Hol rómaiak vannak, ott van Róma, hol népem sajátságai élnek, ott van hazám”.40

Nem tekinthetünk el e források konkrét kontextusától és megszövegezői szándékaitól, nevezetesen attól, hogy Kölcsey és Bajza egyaránt a magyar anyanyelvi kultúra fontosságára, illetve anyanyelvi kultúra és hazafiság elválaszthatatlan kapcsolatára akarta fölhívni a figyelmet. Ám érvelésük így is szervesen illeszkedik a magyar ellenzéki liberalizmus nemzetfelfogásába, amely az önkormányzati intézmények (az alkotmányosság) és az anyanyelvi kultúra (a nemzetiség) kapcsolatát ugyancsak elválaszthatatlannak tartotta, sőt, Kölcsey és Bajza érvelésével megegyezően a nyelvi-kulturális tényezőkben látta a nemzeti megmaradás végső biztosítékait. Mivel a „nemzetiség gyökere” az etnikummal, egyszersmind tehát a nemzeti karakterrel is azonosított „népiség”, ennek pedig a „leghatalmasabb tulajdona s létege a nyelv” – fejegeti például a liberális nemzetkoncepció szabatos megfogalmazója, a filozófus Szontagh –, a nemzet nyelvi-kulturális minősége nem csupán a civilizálódással szemben élvez elsőbbséget, de a politikai létnél is tartósabb tényező. A társadalmi élet tekintetében tehát: „[M]indennek alapja, sarka a nemzetiség: ez minden felett az első, mert fennállás, tehát élet kérdése; minden más, míveltség, jólét, maga a szabadság hozzá mérve csak másodrendű fontossággal bír; mert nemzetnek előbb fennállni s lenni kell minekelőtte míveltségét, jólétét, szabadságát eszközölhetné; vesszen el jóléte vagy szabadsága, ha él, vissza szerezheti azt, de nem megfordítva, ha meghalt, akkor jólétéről és szabadságáról nem lehet többé szó”.41

39 40 41

Kölcsey 1960a: 640. Bajza 1863: 16. Szontagh 1843: 166–167.

79


Kossuth tömörebb megfogalmazásban ugyanez: a „nemzetiség tekintete azon fontos tekintet, melyben e nemzetre nézve létel vagy enyészet kulcsa rejtezik”.42 Mindezek után fölmerül a kérdés, hogy a magyar liberálisok miként érveltek Magyarország területi épsége mellett. Hiszen köztudott, hogy Magyarország és Erdély egyesülése, illetve a Részek visszacsatolása a reformkorban mindvégig az ellenzéki liberalizmus egyik fő nemzeti törekvése volt. Nos, itt kétféle ellenzéki liberális érveléssel találkozhatunk, amelyek persze, talán mondanunk sem kell, a társadalmi önkormányzatiság rendi örökségéhez kötődtek. Az egyik Kölcsey Ferenc nevével fémjelezhető, aki Magyarország és Erdély egyesülését, illetve a Részek visszacsatolását alkotmányjogi-sérelmi érveléssel támasztotta alá. Ősrégi törvények és szerződések közül hámozta ki Magyarország területi-közigazgatási egységének szükségességét. Az Erdélyt önálló tartománynak nyilvánító uralkodói intézkedéseket pedig alkotmánysértőnek nevezte. Fölhozta a nagyváradi szerződést, a bécsi békét, valamint az 1552: I., az 1595: LVI., az 1608: XIX., az 1613: V., az 1613:XIII. és az 1647: XX. törvénycikket. Ezekből a fiktív elemekkel kiegészített, s némely vonatkozásban önkényes magyarázattal ellátott, de alapjában valós történeti adalékokból azt az alapelvet olvassa ki Kölcsey, hogy „Erdélyt Magyarországtól elidegeníteni szabad soha ne legyen”, már csak azért sem mert „minden alkalommal ismételtetik a két haza közös kívánsága: hogy a lehetség legelső esetében Erdély a magyar koronához visszakapcsoltassék”. Erdély persze csakis az erdélyi rendek belegyezésével egyesülhet a szűken vett Magyarországgal, hiszen a „nemzet elszakadozott állapotában is alkotványos formáit megtartotta”, máskülönben pedig már Mohács előtt is voltak önálló országgyűlései. Ugyanez a történeti érvelés minden megszorítás nélkül vonatkozik a Részekre, amelyek az erdélyi fejedelemségnek „mindig a magyar koronai jogok fenntartásával, s az első alkalommal lehető visszakapcsolás feltétele alatt engedtettek által”. A Részek, tehát, „mint országunk valóságos territóriuma, haladék nélkül adassanak vissza”. „Erdélynek a Mohács-előtti szoros egyesűletbe lehető visszatételére” pedig „a testvér hazák közt kölcsönös alkudozás nyittassék meg”.43 A másik argumentáció Kossuthhoz kötődik, aki a magyar liberálisok körében népszerű történetbölcseleti fejtegetéssel érvelt Magyarország és Erdély egységesülése mellett. E történetbölcselet, amelyet Kossuth is használt, két forrásból merített. Részint a magyar anyanyelvi kultúra kifej-

80

42 43

Pesti Hírlap 1842. 160. sz. Kölcsey 1960b: 1232–1263.


lesztését szorgalmazó 17. századi magyar humanista-protestáns tollforgatók örökségét használta föl, részint az ugyancsak humanista és protestáns elemekre épülő, az európai civilizáció szerves fejlődését hangoztató skót felvilágosodás tételeit gondolta tovább – magyar szempontok szerint, illetve a német nemzetgazdaságtan jegyében. Értelmezésében az európai polgárosodás sok száz éves fejlődés eredménye, amelynek középpontjában az önszerveződő nemzeti társadalmak kulturális önfejlődése áll. Kossuth szerint e kulturális önfejlődés egyfelől a napóleoni expanzióra, másfelől a szent szövetségi rendszer kiépülésére válaszul erősödött fel, amelynek két, a német nemzeti mozgalom példáján világosan megmutatkozó, a magyarság számára is intő példaként szolgáló következménye van: az egyik a gazdasági önállóság igénye, a másik a kulturálisan kifejlődő nemzet politikai egységesülése. A Pesti Hírlap szerkesztője nem minden gúny nélkül ajánlotta a Habsburg-magyar közös vámrendszer kormánypárti, illetve fontolva haladó híveinek figyelmébe a „németek saját tanját, példáját, kik azt tanítják s azt tanúsítják, hogy egyedül nemzetiség a szírt, min a nemzetboldogság épülete emelkedhetik”. E törvényszerűséget már csak azért is érdemes a magyar politikusoknak szem előtt tartania, mert a jórészt német ajkú városi polgárság csak az önálló nemzetgazdaság keretei között lehet a „magyar középrend” része, „nemzetiségünk tántoríthatatlan tartóoszlopa”. Másutt arra hívta fel a figyelmet Kossuth, hogy Európa szerte megfigyelhető törekvés a kulturálisan „kifejlett nemzetiséget egyesíteni”. A „politikai egység […] a nemzeti egységgel tőszomszéd. Nézzünk magunk körül. Ez az irány, mely századunk vezérjeleként a világ évkönyveiben csillagbetűkkel immár írva van. […] Igenis, világerővel hat a nemzeti egység iránya, s amely nemzet […] e világirányhoz nem simul, annak jövendője: elnyeletés, meg járom, szolgaság”.44

Mivel pedig a kulturálisan kifejlődőben lévő magyarság nem akar elenyészni a bécsi zsarnokság és a cári despotizmus erői között – mondta Kossuth –, sőt, az európai polgárosodás legmagasabb grádicsára hágva teljes nemzeti életet szeretne élni, múlhatatlanul szükséges mind a gazdasági önállóság, mind a politikai egység megvalósítása. Ezért nem maradhat Erdély Magyarországtól független tartomány.

44

Pesti Hírlap 1841. 112. és 130. sz.

81


Összegzés Tanulmányunk lényegét összefoglalva megállapítható, hogy a reformkori liberalizmus nemzetfogalma és nemzetépítő törekvése még nem a 19. század második felében kibontakozó, az államterület és államhatalom egységesítésére összpontosító nacionalizmusokhoz sorolható. Hanem ama 17. századig viszszanyúló nagy európai társadalmi-szellemi mozgalomnak volt a szerves része, amely az antik, humanista és protestáns, illetve a megújuló katolikus gondolkodás örökségét vállalva a társadalmi önszerveződést, a decentralizált társadalmi önkormányzatiságot, az alkotmányosságot és a hazafias szellemet helyezte a nemzeti lét középpontjába. A nemzet területi egységét pedig, amelyet nem tartott a nemzeti lét eredendő részének, de alkotmányos, történeti és politikai okokból egyaránt fontosnak vélt, ezekkel a régi érvekkel támasztotta alá. FORRÁSOK Alvinczi Péter 1979: Magyarország panasza. In: Tarnóc Márton (szerk.): Magyar gondolkodók: XVII. század. Budapest, 165–185. Alvinczi Péter 1989: Magyarország panaszának védelme. Budapest. Apáczai Csere János 2003: Válogatott pedagógiai művei. Budapest. Bajza József 1863: Nemzetiség és nyelv. Akadémiai beszéd. In: Bajza összegyűjtött munkái. V. Pest, 12–35. Bocskai István 1979: Bocskai politikai végrendelete. In: Tarnóc Márton (szerk.): Magyar gondolkodók: XVII. század. Budapest, 9–22. Dugonics András 2002: Etelka. Debrecen. Gorove István 1842: Nemzetiség jelenünk szempontjából. Pest. Horváth Mihály 1842–46: A magyarok története. I–IV. Pápa. Horváth Mihály 1868: Párhuzam az Európába költözködő magyar nemzet s az akkori Európa polgári s erkölcsi műveltsége között. In: Horváth Mihály kisebb történeti munkái. I. Pest, 1–146. Hume, David 1992: A nemzeti sajátságokról. In: David Hume összes esszéi. 1. köt. Budapest, 195–212. Kossuth Lajos 1841: Felelet. Pest. Kölcsey Ferenc 1960a: Játékszín. In: Kölcsey Ferenc összes művei I. Budapest, 630–643. Kölcsey Ferenc 1960b: Históriai vázlatok a két magyar haza egyesülése s Magyarországnak a Részekhez való joga felett. In: Kölcsey Ferenc összes művei I. Budapest. 1230–1263. Magyari István 1979: Az országokban való sok romlásnak okairól. Budapest.

82

„A hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához” Montesquieu, Charles Louis de Secondat 2000: A törvények szelleméről. Budapest. Ócsai Balogh Péter 2003: Programja. In: Pajkossy Gábor (szerk.): Magyarország története a 19. században: szöveggyűjtemény. Budapest, 38–50. Petkó Zsigmond (szerk.) 1995: A kuruc költészet. Budapest. Renan, Ernest 1994: Mi a nemzet? Holmi (8.) 1177–1188. Rimay János 1992: Epicédium a Balassi fivérek, Bálint és Ferenc halálára. In: Rimay János írásai. Budapest. Siralmas könyörgő ének 1979: Siralmas könyörgő ének. In: Tarnóc Márton (szerk.): Magyar gondolkodók: XVII. század. Budapest, 186–139. Szenczi Molnár Albert 1979: Ajánlásai. In: Tarnóc Márton (szerk.): Magyar gondolkodók: XVII. század. Budapest, 389–430. Szontagh Gusztáv 1843: Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira. Buda. Tocqueville, Alexis de 1994: A régi rend és a forradalom. Budapest. Tolnai Mihály 1675: Hazám számkivetett békességének helyreállítása. Kolozsvár. Werbőczy István 1990: Tripartitum: a dicsőséges Magyar Királyság szokásjogának hármaskönyve. Budapest. Wesselényi Miklós 1992: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Budapest. Zrínyi Miklós 1976: Az török áfium ellen való orvosság. Budapest. Zrínyi Miklós 1989: Szigeti veszedelem. Budapest. Athenaeum 1837–1843. Magyar Museum 1788–1793. Pesti Hírlap 1841–1849. H I VAT KO Z O T T I RO DA L O M Anderson, Benedict 2006: Elképzelt közösségek: gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest. Bibó István 1986: Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. 3. kötet. Budapest, 8–123. Debreczeni Attila 2009: Tudós hazafiak és érzékeny emberek: integráció és elkülönülés a XVIII. század végének magyar irodalmában. Budapest. Erdődy Gábor 1993: A 19. századi német liberalizmus. Budapest. Fukuyama, Francis 1997: Bizalom: a társadalmi erények és a jólét megteremtése. Budapest. Fukuyama, Francis 2000: A Nagy Szétbomlás: az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Budapest. Furet, Francois 1994: Gondoljuk újra a francia forradalmat. Budapest. Gelderen, Martin van 1992: The Political Thought of the Dutch Revolt 1555–1590. Cambridge.

83

TE V E S Z L Á S Z L Ó Gellner, Ernest 2004: A szabadság feltételei: a civil társadalom és vetélytársai. Budapest. Gellner, Ernest 2009: A nemzetek és a nacionalizmus. Budapest. Gyáni Gábor 2010: A tér nemzetiesítése: elsajátítás és kisajátítás. Helikon: irodalomtudományi szemle. (56.) 1–2. 239–257. Hayek, Friedrich August von 1995: A liberális társadalmi rend alapelvei. In: Uő: Piac és szabadság. Budapest, 325–342. Horkay Hörcher Ferenc 2006: A gentleman születése és hanyatlása: válogatott eszmetörténeti tanulmányok, 1990–2005. Budapest. Huizinga, Johan 2001: Hollandia kultúrája a tizenhetedik században. Budapest. Huntigton, Samuel Phillips 1998: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest. Kontler László 1997: Az állam rejtelmei: brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei. Budapest. Keane, John 2004: A civil társadalom: régi képzetek, új látomások. Budapest. Penke Olga 2002. Utószó. In: Dugonics András: Etelka. Debrecen, 409–456. Prak, Maarten 2004: Hollandia aranykora: a köztársaság talánya. Budapest. Rosanvallon, Pierre 2007: Civil társadalom, demokrácia, politikum: történelmek és elméletek: válogatott tanulmányok. Budapest. Scruton, Roger 2004: Anglia: egy eltűnő ideál. Budapest. S. Varga Pál 2005: A nemzet költészet csarnokai: a nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban. Budapest. Skinner, Quentin 1978: The Foundations of Modern Political Thought: The Age of Reformation. Cambridge. Skinner, Quentin 1999: Liberty befor liberalism. Cambridge. Szabó Miklós 1989: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Budapest. Szabó Miklós 1993: A magyar nemesi liberalizmus, 1825–1910. In: Dénes Iván Zoltán (szerk.): Szabadság és nemzet. Budapest, 150–181. Szűcs Jenő 1974: Nemzet és történelem: Tanulmányok. Budapest. Szűcs Jenő 1983: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest. Tamás Gáspár Miklós 1994: Búcsú a baloldaltól. In: Uő: Másvilág: politikai esszék. Budapest, 11–31. Taylor, Charles M. 2002: A polgári társadalom megidézése. In: Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): Közösségelvű politikai filozófiák. Budapest, 185–209. Varga Benedek 2006: Szempontok a Bocskai-felkelés ideológiájának európai kontextusához. Studia Caroliensia (1.) 29–41. Winkler, Heinrich August 2005: Németország története a modern korban. Budapest.

84

TEREK, TERVEK, TÖRTÉNETEK Az identitás történetének térbeli keretei 2.

Szerkesztette Cieger András

Atelier Budapest, 2011.

© Cieger András, Czoch Gábor, Csizmadia Dominika, Erdősi Péter, Gergely András, Granasztói György, Hajdú Zoltán, Horváth Gyula, Illés Iván, Klement Judit, Lajtai L. László, Sonkoly Gábor, Takács Ádám, Tevesz László, 2011.

A kiadásért felel: Gergely András kutatócsoport-vezető

A borító Navratil Judit‚ Tsepadub és Tsa’ című képsorozata (2010) felhasználásával készült.

A kötet Az identitás történetének térbeli keretei: civilizáció, nemzet, régió, város kutatási program keretében készült. MTA–ELTE Atelier, Európai Historiográfia és Társadalomtudományok Kutatócsoport (MTA TKI).

Nyomdai előkészítés: Kalonda Bt. Készült az OOK-Press Kft. nyomdájában Vezetõ: Szathmáry Attila

ISBN 978-963-08-3222-9

Tartalom

Cieger András: Előszó

7

Hajdú Zoltán: Magyarország természeti erőforrás-ellátottságának minősítése és ennek tükröződése a nemzeti tudatban, 1796–1956

11

Kovács Ákos András: „Németországba a Politiával!” Egy politikai fogalom használatáról Magyarországon a 18–19. század fordulóján 37 Tevesz László: „A hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához”. Az államterület és a nemzet a reformkori ellenzéki liberális gondolkodásban 59 Czoch Gábor: A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről

85

Cieger András: Konfliktusok a tér körül. Kormányzati területrendezési törekvések és a lokális identitás elbeszélései az 1870-es években Magyarországon

101

Varga Bálint: Árpád és Mária Terézia között. Pozsony város identitásai és emlékművei a 19. század végén

121

Horváth Gyula: Kísérletek az orosz államhatalom térbeli berendezkedésére az 1920–30-as években

145

Heltai Gyöngyi: Orfeum az operettben. A pesti zenés színházi szórakoztatás helyszíneinek fikcionalizálása

169

Sonkoly Gábor: Pannonhalma újkori territorializációja

191

Rácz Szilárd: Déli szomszédsági városhálózatok és hatások

211

5

A hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához

Recommend Documents