A három vadász királyfi Egy királynak minden esze-kedve a vadászat volt, a erre a fiait is úgy megtanította, hogy vadász királyfiaknak nevezték őket. Ezek a vadász királyfiak az apjuk országának hat havasát mind összevadászták, a hetedik a fekete havas volt, ebbe is sokszor kéredzkedtek az apjuktól vadászni, de az öreg király sohasem engedte meg. Egyszer meghalt a király, s a fiúk az ország igazgatását az öreg vezérre hagyták, maguk pedig elmentek egyenesen a fekete havasba vadászni. Napokig ott bolyongtak, de még csak madarat sem láttak. Azt határozták, hogy különválnak, s hárman elmennek háromfelé a havas három nyílásán, hátha úgy több szerencséjük lesz. Abban is megegyeztek, hogy amelyikük a nyilát haszontalanra találja elpattintani, azt felpofozzák. No. Hát elindultak. Egyszer a kisebbik királyfi meglát egy repülő hollót, az a szájában valami fényeset vitt; gondolta valami drága portéka lehet, s rápattintotta a nyilat. Hát egy acél esett ki a holló szájából, de maga a holló továbbrepült. A nyíl pattanása messzire elhallatszott a havasban, előjött a két bátyja, s amikor látták, hogy az öccsük egy haszontalan portékára lőtt, jól felpofozták, azzal visszamentek a helyükre. Megint széjjelmentek háromfelé. Akkor a kisebbik királyfi meglátott egy sólyommadarat egy kőszikla tetején, gondolta, hogy ez talán nem haszontalanság, s ha meglövi a sólymot, csak nem pofozzák fel a bátyjai. Ráfogta nyilát a sólyommadárra, de a nyílvessző a sólyom lába alatt egy kiálló, hegyes kőszikladarabban megakadt, a sólyom továbrepült, s a kősziklából egy darab leesett a földre. Nézi, hát valóságos kova! Hanem a bátyjai újból odasereglettek, s felpofozták az öccsüket a haszontalan lövésért. Alig távoztak el egymástól, a nap haladni kezdett, az idő alkonyodott; ő ismét nézelődött, s észrevett egy mókust, amint éppen bebújt egy fa odvába. Azt gondolta a kis királyfi, hogy annak a mókusnak jó enni való húsa van, s rálőtt. De a mókus a fa odvában megmaradt, s a nyílvessző egy nagy gombát talált el. Leütött belőle egy darabot, nézte, s mindjárt látta, hogy jó lesz taplónak. Ismét odasereglettek a bátyjai, s jól felpofozták az öccsüket. Ő ezt is elszenvedte békességesen. Ezután immár nem távoztak el egymástól, mert sötétedni akart, hát mentek együtt. Egyszer egy nagy őz keresztülfut előttük, mind a hárman rálőnek, s az őz futtában elesik. Mennek tovább, s beérnek egy szép rétbe egy forrás mellé; oda volt készítve egy rézvályú. Ott letelepedtek, az őzet megnyúzták, megmosták, vacsorát akartak készíteni meguknak, de nem volt tüzük. Azt mondja akkor a legkisebbik királyfi: - Látjátok-e bátyáim? Ti engem ma háromszor pofoztatok fel, mert azt mondtátok, hogy haszontalanra lőttem. Ha megengeditek, hogy én nektek azokat a pofonokat visszaadjam, tüzet csinálok! A két bátyja beleegyezett, de ő a pofozást elengedte. Hanem azt mondta nekik: - Látjátok-e, amíg nincs szükségetek valamire, haszontalan dolognak tartjátok. Most pedig mekkora szükségünk van acélra, kovára s taplóra! Azzal tüzet csinál; felhúznak nyársra egy őztagot, megsütik, s pompás vacsora kerekedik belőle. Vacsora után arról tanácskoztak, hogy melyikük vigyázzon éjjel, mert vigyázás nélkül nem alhatnak el. Úgy határoztak, hogy egyenként őriznek; de jól vigyázzon mindegyikük, nehogy baj történjék, mert máskülönben az őrzőnek halálnak halálával kell meghalnia. Első éjjel a legnagyobb királyfi lett az őrző, s a két kisebb aludt. Telik–múlik az idő éjfélig, s hát egyszer csak a fekete gyász városa felől, a fekete havas mögül jő egy háromfejű sárkány, de úgy, hogy háromsingnyire szakad a láng a szájából!
Ez a sárkány a fekete gyász városán túl, a fekete tóban lakott másik két társával, az ötfejű sárkánnyal s a hétfejű sárkánnyal. Mindhárman nagy ellenségei voltak a fekete gyász városának . A sárkányok erre a forrásra jártak inni, mindig éjfélkor. Azért nem lehetett ott járni sem embernek, sem állatnak, mert akit ott kaptak a forrás mellett, azon helyben megölték. Amikor a sárkány leszállt a forrás mellett, s meglátta a királyfiakat, rájuk rohant, hogy felfalja őket, de az őrző királyfi szembeszállott vele, megölte, behúzta a legközelebb levő bokorba. Hanem a sárkány vére a tüzet kioltotta, hogy alig maradt egy tüzes üszök; abból az őrző reggelre jó tüzet durrasztott, amúgy igazit. Reggel ismét elindultak vadászni, s estére visszatértek a szállásukra. Akkor a középső királyfi küzdött meg éjfélkor a sárkánnyal, s ő is megölte a sárkányt, de a sárkány vére a tüzet úgy kioltotta, hogy alig maradt egy csöpp parázs, amiből ismét tüzet lobbanthatott. De harmadik éjjel a legkisebbik királyfira a hétfejű sárkány jött. Hiába volt hét feje, a királyfi mégis legyőzte és megölte. Igen ám, de a sárkánynak annyi vére folyt, hogy a tüzet merős-merőbe kioltotta. Csinált volna most tüzet a kis királyfi, de akkor vette észre, hogy a kova a zsebéből kiesett, s valamerre az erdőn elvesztette. Mit tegyen hát? Megindult, hogy valamerre szertenézzen, s tüzet keressen. Felhág egy nagy fára, s hát látja, hogy harmadnapi járóföldre egy messzi havasban valami tűz villáncsol. Arrafelé indul, s amint megyen, találkozik az Éjféllel. Az elsurrant volna mellette, de a királyfi rárikoltott: - Hó, megállj! Várj meg engem ezen a helyen, ameddig visszajövök! Az Éjfél nem akart megállni, erre a királyfi megkötötte jó szíjas hánccsal egy vastag cseresznyefához. - No, most tudom, hogy megvársz! – mondta neki. Megyen tovább; alig jut el négy-öt órányi távolságra onnét, találkozik a Hajnallal. Kéri azt is, hogy várja vissza őt, de az sem akar; hát azt is megköti. Ment, ment tovább, ő haladott, de az idő maradott; így hát elérkezett oda, ahol a tüzet látta. Mikor odaért, látja, hogy huszonnégy erdei tolvaj egy kazal fából tüzet rakott, s mellette egy ökröt süt. Nem mert odamenni, hanem a nyílvessző végibe egy darab taplót tett, s azt a tűzőn keresztüllőtte. A tapló meg is gyúlt szerencsésen, de mikor utána indult volna, a lába alatt a száraz lapu erősen zörgött, s erről a tolvajok észrevették. Gyorsan utána eredtek s megfogták. Némelyik tolvaj az ő apja országából származott, s haragudott is a királyra; úgy határoztak hát, hogy a királyfit megölik. Azt mondta az egyik tolvaj: - Nyársaljuk fel! A másik pedig azt mondta: - Fenekeljük be ezt a királyfit egy hordóba, s égessük meg! De a vezérük csak ennyit mondott: -Ne öljük meg ezt a fiút, hanem vegyük magunkhoz, mert még hasznunkra lehet! Tudjátok-e, hogy a fekete gyászvárosi király leányait el kéne lopnunk; s ha el kéne, akkor el is lopjuk, az udvarát prédára hányjuk. De a torony tetején levő vaskakastól nem férhetünk hozzá, mert mihelyt közelítünk, mindjárt kukorékol, s arról az őrzők észrevesznek! Vigyük magunkkal ezt a királyfit, lövessük le véle a toronyról a vaskakast, mert jó lövő; s ha lelőtte, eresszük el! Erre a tolvajok hamarosan ráállottak, mert így több nyereséget láttak, mintha megölték volna. Elindultak hát, vitték magukkal a királyfit is. Mikor a fekete gyász várától még jó távolra voltak, a királyfit előreküldték, hogy menjen olyan közel a várhoz, ahonnét a vaskakast lelőheti.
A kis királyfi a várhoz közel lopakodott, s rejtekéből a kakast lelőtte. Ekkor a vezér azt mondta: - No, pajtásaim! Most ezt a fiút segítsük fel a vár fokára, ő majd minket felhúz, s túlfelöl leereget. De amíg mi a dolgunkat bent intézzük, ő kint őrizzen, s ha jövünk ki a várból, neki is adunk valamit, aztán mehet isten hírével. De hamis volt a vezérnek az a kutya lelke, mert azt akarta, hogy amikor mindent szépen elintéznek, a királyfit a tolvajok kezére adja, csináljanak vele, amit akarnak. Hanem a királyfi ezt a suttogásukból megértette, de úgy tett, mintha az ő emberük lenne. Mikor a tolvajokat a várfokról egyenként eregette le a vár udvarára, mindegyiknek lenyisszantotta a nyakát, s fej nélkül küldte be őket a várba, a vezérrel együtt. Aztán amikor látta, hogy már egyedül van, s nincs kitől féljen, maga ment be a király palotájába. No, besétált az első szobába, ott hált a király, a másodikban a királyné, a harmadikban a három királykisasszony. Mindegyikük fejénél gyertya égett; ezt a lábukhoz rakta. Egyik sem vette észre őt, csak a legkisebbik királykisasszony. Az felébredt s megijedt, mikor a hálóházában férfit látott. De amikor a királyfi elbeszélte neki, hogy ő kicsoda-micsoda, s hogy miken ment keresztül, felkelt, felöltözött, s a királyfit egy oldalsó szobába vezette. Ott jól megvendégelte, jó szívvel látta, kedvesének fogadta, s egy gyűrűt és egy kiskendőt adott neki jegybe. Sietett a királyfi, elbúcsúzott hát a szeretőjétől, s ment a tolvajokhoz. A tolvajok füle hegyéből egy kicsit lecsipdesett, kendőbe kötötte, s kiment a várból. Elment, parazsat vett a tolvajok elhagyott tüzéből, s ment vissza a bátyjaihoz. Hanem előbb az Éjfélt és a Hajnalt eloldozta; a szállásra ért, s ott reggelre jó tüzet rakott. Virradatkor a fekete gyász városába érkezett Veres vitéz. Amikor ráakadt a fejetlen tolvajokra, ő is jegyeket szedett magának. Aztán járni kezdett a városban fel-alá, s nagy kevélyen beszélte, hogy ő az igazi vitéz, mert ő az éjjel megölte a huszonnégy tolvajt, akik fekete gyász városát olyan régen ijesztgették. Ezt az örömhírt a király is hamar meghallotta. Veres vitéz magához hívatta, kérdezte tőle, hogyan bánt el a huszonnégy tolvajjal. Ő dicsekedett a királynak is, s előmutogatta a jegyeket. A király hitelt adott a Veres vitéz szavának, olyan erősen örvendett a jó hírnek. Választást engedett neki, hogy azt vegye feleségül a leányai közül, amelyik tetszik; s országából is részt kínált. Hanem Veres vitéz a dolgot elhibázta, mert a király legkisebb leányát választotta, aki az egész dolgot tudta, s már a királyfival jegyben is volt. Mikor az apja megmondta a leánynak, hogy férjhez akarja adni, a kis királykisasszony azt felelte: - Jól van, apám, csakhogy akihez engem adni akarsz, érdemes ember legyen, s bizonyítsa be, hogy városunknak valami nagy szolgálatot tett! A király azt mondta: - Ki tehetne s ki tehetett volna nagyobb szolgálatot a városunknak, mint az az ember, aki a huszonnégy tolvajt megölte? A leány csak azt felelte erre: - Igazad van, apám. Aki azt tette, én annak a felesége leszek! No, megörült ennek a király. - Jól teszed, leányom, hogy az én akaratom szerint jársz. Készülj lakodalmadra, mert ráakadtam arra az emberre, aki városunkat a veszedelemtől megmentette! A királykisasszony örömmel készült, mert a Veres vitéz dolgáról semmit sem tudott, s csak az igazi szeretőjére gondolt. Csak akkor látta, hogy mit akarnak vele, amikor asztalt készítettek, s vendégséget hívtak! Mert akkor Veres vitéz állt elé vőlegénynek, akit ő mindig úgy gyűlölt, hogy látni se tudott.
Befutott a szobájába, sírva borult a vánkosra. Jelen voltak már mindnyájan, akik a vendégségbe meg voltak híva, de ő nem jött elő. Bement hozzá az apja, annak a lány sírva elbeszélte, hogy a múlt éjjel találkozott a legkisebb vadász királyfival, s kérte az apját, hogy küldjön egy követet a rétre, ahova a fekete tóbeli sárkányok a rézvályúra jártak inni; az ott mulató három ifjat hívassa meg a vendégségbe, s amíg azok el nem jönnek, addig őt a Veres vitézzel összekelni ne erőltesse. Megígérte ezt az apja, s követet küldött a rézvályúhoz, a leány pedig a vendégsereg közé vegyült. Folyt tehát a vendégség istenigazában. A követ elment a rézvályúhoz; megbútt egy bokor mögé a tisztás rét szélén, hallgatózott, s megértette a királyfiak beszélgetéséből, hogy jó helyen jár. Akkor elébük állott, s a fekete gyász városának királya nevében meghívta őket a legkisebbik királylány lakodalmába. Készek voltak erre a királyfiak, kivált a legkisebbik, amikor meghallotta, hogy az ő mátkáját férjhez akarják adni. Ha lehetett volna, egy miccre ott termett volna. Mikor az udvarba érkeztek a királyfiak, a Veres vitéz alatt meglódult a tizenkét vánkos, amire az asztalfőnél ültették. Mikor a legkisebb királyfi az első grádicsra lépett, a Veres vitéz alól egy vánkos kiszökött; mindegyik grádicslépésre kiszökött alóla egy, s mikor a királyfiak a ház küszöbén beléptek, még a szék is kiszökött alóla, ő pedig a pad alá került. A legkisebbik vadász királyfi sorra elbeszélte, mi történt, hogy történt. Elmondta, hogy a nagyobbik bátyja a háromfejű sárkányt ölte meg, a kisebbik bátyja az ötfejűt, ő pedig a hétfejűt. Elbeszélte, hogyan járt az erdei tolvajokkal, aztán azt, hogyan találkozott a király legkisebbik leányával, hogyan ment keresztül a szobákon, s hogy a gyertyákat a fejüktől a lábukhoz rakta. Előmutatta a jegybe kapott gyűrűt s a kendőt, abból az asztalra rakosgatta a tolvajok levágott füle hegyét, s összeméregette azokkal a darabokkal, amelyeket a Veres vitéz mutatott föl; jól kilátszott, melyik honnét való. Fekete gyász városának királya a vadász királyfinak adott igazat, s a Veres vitézt hamis lelkűnek ítélte, aki huncutsággal akart boldogulni. Ott, azon helyben mindjárt lófarkra kötötték, s a város minden utcáján végigvonszolták, aztán négy darabba vágták, s a város négy szegletére felszögezték. A vadász királyfiak pedig mindhárman elnyerték az öreg király három leányának a kezét: a legkisebbik királyfi a legkisebbik leánnyal kelt egybe, akivel immár meg voltak egyezve, s ő lett az örökös fekete gyász városában. A két bátyjáé pedig az apjuk országa lett. Holnap legyenek a ti vendégeitek!
Szép Palkó Volt egyszer hetedhét országon túl egy szegény asszony. Volt neki egy haszontalan fia, aki egy szép napon rászánta magát, hogy szolgálni menjen. Azt mondta az anyjának: Tarisznyáljon fel engemet, anyámasszony, hadd menjek el szolgálni. Több hasznom lesz, mintha ingyen tölteném az időt! A fiút Palkónak hívták. Az anyja feltarisznyálta, s ő útnak indult. Estére beért egy erdőbe, ahol távolról valami szikrányi világosságot látott, arrafelé tartott, mert azt gondolta, hogy ott valakinek lennie kell, s ott bátorságosan meghálhat. Sokáig ment a világosság felé, s minél közelebb ment, a tüzet annál nagyobbnak látta. Éjfél fele járhatott az idő, mire odaért, s hát, ott egy éktelen nagy óriás szundikált a tűznél! Illendően ráköszöntött: - Jó estét adjon isten, apámuram! - Hozott isten, fiú! – felelt az óriás. – Köszönd, hogy apáduramnak szólítottál, mert ha nem, egészben lenyeltelek volna! Hát te mi járásbeli ember vagy? - Csak elindultam – feleli Palkó -, hogy szolgálatot keressek, s a jó szerencse ide vetett kendhez, apámuram! Engedje meg, hogy én is itt háljak a tűznél, mert egyedül járok, s a helyet nem ismerem! - Jó szívvel, fiam, csak telepedj meg! Palkó letelepedett, vacsorált, aztán elaludtak. Reggel azt kérdi tőle az óriás: - Hova szándékoztál beállani szolgálatba? Palkó azt felelte, hogy ha lehetne, egyenesen a királyhoz szegődne, mert úgy hallotta, hogy ott a cselédet igazságosan kifizetik. - Héj, fiú! – azt mondja az óriás. – Messze lakik a király, az útravalód addig hétszer is elfogyna. Hanem segítünk a dolgon: ülj fel a vállamra, s jól kapaszkodj meg az üstökömben! Nem kellett Palkót sokáig biztatni, felült az óriás nyakába. Akkor azt mondja az óriás: - Hunyd be a szemedet, mert ha nem hunyod, elszédülsz! Palkó behunyta a szemét, s az óriás megindult. Hegyről hegyre lépett, s délig meg se állt. Akkor azt kérdi Palkótól: - Nyisd ki a szemedet, mit látsz? Palkó elnézett, ameddig csak ellátott, s azt mondta: - Látok valami véghetetlen messze akkora fehérséget, mint egy csillag. Hát az ugyan micsoda, apámuram? - Az a király fellegvára – feleli az óriás. Leültek mind a ketten, ott a mezőn megebédeltek. Az óriás tarisznyája kilenc bivalybőrből volt szabva, abban tíz kenyér, mindegyik egy köböl búzából sült, s tíz hordó, jó magyar borral teli. Két kenyeret s két hordó bort délebédre elköltött; Palkót is kínálta belőle. Utána egy kicsit aludtak, majd ismét vállára vette az óriás Palkót, a szemét behunyatta, s megindult nagy léptekkel. Lépett hegyről hegyre, s délután három órakor azt mondta: - Nyisd ki a szemedet, mit látsz? Palkó azt felelte: - Látom most is azt a fehérséget, de most már épületforma! - No, csak hunyd be megint a szemedet! – mondja az óriás. Ment még egy óra hosszat, akkor is megnézette Palkóval, mit lát. Palkó most egy gyönyörű tündöklő várat látott, amilyet soha még álmában sem látott. - Hunyd be csak a szemed még egy kicsit, aztán ott leszünk – mondta az óriás. Palkó még egyszer behunyta a szemét, s mire egyet gondolhatott volna, ott állt az óriás vele a király fellegvárának a kapuja előtt. Letette Palkót a földre, s azt mondta neki: - Én már téged itt hagylak, mert sietős utam van visszafelé. Hanem akármiféle szolgálatra fogadjanak meg, vállalkozz örömest, viseld igazságosan magadat, légy hűséges cseléd; az isten viselje gondodat!
Palkó szépen megköszönte a jóakaratot, s az óriás elment. Szép fiú volt Palkó, örömest megfogadták, előbb három hónapra pulykapásztornak, mert más szolgálat nem volt. De addig is adtak neki másféle dolgot, s ő úgy viselte magát, hogy három hónapra rá asztalos-inas lett belőle. Ügyesen felöltözött inasnak, olyan volt, mint egy szép virágszál. Volt a királynak három lánya, a kisebbik olyan szép, hogy szebb még a rózsánál és a liliomnál is. Ez a kis királylány igen erősen megszerette Palkót, s a fiú csak azt vette észre: annyira hozzábátorodott, hogy napra nap módját ejtette egy kis beszélgetésnek Palkóval. Neki is igen tetszett a kis királykisasszony, annyira, hogy egykettőre szerelembe habarodtak. De a királyné az áspis szemével csakhamar fölfedezte a dolgot, s megmondta a királynak. - Még csak az kell – dühösködött a király -, eligazítom a baját annak a hitvány kölyöknek, csak bízd rám, feleség! Szegény Palkó, mi vár rád! Elébe hívatja Palkót a király, s azt parancsolja neki: - Hallod-e, te csóró! Úgy látom, ügyes legény vagy; azt mondom hát én neked, hogy az éjjel azt a nagy erdőt az ablakommal szemben mind levágd, hazahordd, felhasogasd, s az udvaromon kazalba rakd, mert ha nem, reggel leütöm a fejedet! Palkó úgy megijedt a beszédre, hogy fehérebb lett, mint a gyolcs. Azt felelte a királynak: - Jaj, uram királyom, hiszen azt ember nem tudja megtenni! - No, te semmirekellő, még te mersz az én szómra egyet vakkanni? Takarodj a tömlöcbe! Tömlöcbe vetteti Palkót, és újra meghagyja neki, hogy amit parancsolt, megtegye, mert ha nem, feje nélkül marad! Nekibúsult Palkó a tömlöcben! Úgy sírt, mint a kicsi gyermek. Hanem a legkisebbik királylány egy titkos ajtón beosont hozzá, és megvigasztalta. Adott neki egy rézcsapójú ostort, s azt mondta: - Ezzel állj ki a kapu elébe a dombra, rittyents vele hármat, s arra az ördögök előjönnek. Amit te parancsolsz nekik, ők megteszik! Kieresztette Palkót a titkos ajtón, ő maga ott bent maradt, várva, hogy Palkó visszaérkezzen. Palkó pedig kiállott a dombra, jót rittyentett az ostorral hármat. Hát, jönnek ám mindenfelől elébe az ördögök, és kérdik tőle nagy szorgosan: - Mit parancsolsz, szép Palkó? Palkó azt mondta: - Azt parancsolom, hogy reggelig azt a nagy erdőt levágjátok, a király udvarába behordjátok, s mind kazalba rakjátok! Azzal visszament a tömlöcbe. Egy darabig kettesben voltak a királylánnyal, ott mulattak magukban, aztán a kis királykisasszony visszaosont a szobájába. Nekiláttak az ördögök az erdőnek, tépni, nyírni kezdték, csak úgy zúgott, csattogott, recsegett; tővel-heggyel hazavonszolták a nagy fákat, felaprították, a király udvarán mind kazalba rakták, s azzal visszatakarodtak a pokolba. Reggel a királynak legelső gondja az volt, hogy kinézzen az ablakán az erdő felé, s hát, a tegnapi erdőnek csak a kopasz helyét látta! Veti szemét az udvarra: ott a sok fa összeaprítva, kazalba rakva. Felviteti Palkót a tömlöcből, azt mondja neki: - Látszik, hogy mégiscsak tudsz valamit, te legény. Nem tudom, a te eszedet járta-e meg, vagy valahonnan jött e segítség; de most azt parancsolom neked, hogy ma éjszaka annak az erdőnek a helyét felszántsd, hajdinával bevesd, fölneveld, megérdemeld, learasd, kicsépeld, megőröld, s reggelre nekem főzzél istenes puliszkát belőle, mert máskülönben fejed nélkül maradsz! Azzal megint csak visszaküldte a tömlöcbe. Szegény Palkó, de megbúsult!
Mert már ilyen dolgot még csak hírből sem hallott. Hogyan tudja ő ezt véghezvinni? De a kis kisasszony kedvese este csak belibbent a rejtett ajtón, látta, hogy Palkó ott sírdogál, magában. Amint a dolgot megértette, azt mondta: - Ne búsulj egyet se, édesem! Mert itt van ez az aranyostor! Eredj, csattints vele hármat a dombon, arra az ördögök megint mind előjönnek. Ismét csattints hármat, arra a nőstény ördögök is előjönnek. Aztán megint csattints hármat, akkor még a sánta ördögök is, még a betegek is mind előbújnak. Mondd meg nekik, mit akarsz, s ők majd eligazítják a te dolgodat! Úgy is lett. Kiállott Palkó a dombra, csattintott hármat, amúgy igazit; aztán megint hármat, és még hármat olyant, hogy a füle ugyancsak csengett belé. Abban a szempillantásban a sok ördög úgy nyüzsög előtte, mint a hangya; nagy, öreg, kölyök, bak, nőstény, sánta, még a beteg ördögök is mind ott vannak, akkora seregben, hogy a szeme nem látta a végét. Nagy szorgosan kérdezték: - Mit parancsolsz, szép Palkó? Ha azt akarod, hogy a csillagokat leszedjük, azt is mind a markodba rakjuk! Palkó megmondta nekik, amit a király parancsolt, azzal visszament a tömlöcbe, ahol a kedvese már várt rá. Hajnalig ott múlatták az időt, akkor a kis királykisasszony visszasuttyant a szobájába. De milyen sürgés-forgás támadt odakint! A hegyoldalban úgy kiáltoztak az ördögök, hogy egyik szót alig lehetett érteni a másiktól: - Hájde! Csá bé! Hőha, Miska! Térj be! Fordulj! Nocsak, rajta! Hadd suvadjon az a munka! Egy szempillantás alatt felszántották a hegyoldalt, bevetették hajdinával, kel, nő, érik, aratják, hordják haza szekérrel, a hátukon, s ahogy lehet, még talyigán is. Aztán cséplik vascséppel, viszik a malomba, őrölik, szitálják. Harmadik szempillantásra tüzet raknak a kazal fából az udvaron, meggyullad, dorombol, úgy világol, hogy a hetedik ország királyának a házában is pénzt lehetne számolni a fénye mellett. Előkerítik a pokolból a legeslegnagyobb érckondért, felteszik a tűzre, belerakják a lisztet a forró vízbe. Fő, rotyog a hajdinapuliszka, leveszik a tűzről kondérostul. Plutóné kezébe nyomnak egy keverőt, jókora nagyot, s a főördögné addig keveri, kavargatja a szapora friss kezével, amíg nagy szortyogás után kezd elváladozni a kása az üst oldaláról. Még egy szempillantás, akkor nagy szuszogva jól összekavargatja, a keverőt odanyújtja Plutónak, aki az egész munka alatt ott őrködött. Plutó mind levakargatja a maradékot a tüzes bicskájával a keverőről, s jóízűen benyalogat a felesége főztjibe. Aközben Plutóné a puliszkát szépen elsimítgatja, tapicskálgatja, s mikor jól megfőtt, az óriási nagy hajdinapuliszkát az udvar közepére kiborítják, a nagy kondérral pedig hazafutottak a pokolba. Kinéz a király reggel az ablakon, látja ám, hogy az irgalmatlan nagy puliszkarakás nagy peckesen ott ül az udvaron! Tele volt vele az udvar, hogy lépni se lehetett. Akárhogy bosszankodott is, nem tudta megállni, hogy el ne kacagja magát. Azt parancsolta, hogy hívják meg vendégségbe az egész várost puliszkát enni, s azt a rengeteg puliszkát mind egy falásig eltakarítsák. Lett is olyan puliszkahordás, amilyen több sohasem volt, nem tudom, lesz-e még valaha! Ki kézben, ki tarisznyában, ki abrosszal, ki zsákkal, még szekérrel is, fazékban, pendelyben, mindenképpen vitték mindenfelé. Három óra alatt a nagy puliszkahegyet úgy elhordta a népség, mintha ott se lett volna. Mást se ettek három napig, csak a király puliszkáját. A király is felvitetett magának reggelire egy jó adagot porcelán tányéron, s bekebelezte egy ültében. Megivott rá három pohár piros óbort, s azt mondta: - Ez volt csak az igazi istenes reggeli! No, a puliszka mind elfogyott. Hanem akkor a király Palkót újra maga elé hívatta a tömlöcből, s azt parancsolta neki: - Héj, te sátánkölyök, te sütötted-e ki ezt, amit tettél, vagy más, nem tudom. Hanem van az én istállómban egy barna ménló, egy barna kanca, két szürke kancacsikó s egy pej kancacsikó.
Azokat holnap reggelre rendre járasd meg, amíg jól elfáradnak. Ha ezt meg nem teszed, a fejed a karóba hág! Palkó most nem búsult; füttyögött, dúdolgatott jókedvvel a tömlöcben, mert azt gondolta, hogy lovat jártatni könnyű, nem először csinálja. De másképpen vélekedett erről este a kedvese, amikor beköszönt hozzá a titkos ajtón. Nagyon szomorúan azt mondta Palkónak: - Jaj, lelkem, ez nagyobb munka, mint a többi! Mert azt eligazították helyetted az ördögök, de ezt egyenesen neked kell megtenned. Az a barna ménló az apám lesz, a barna kanca az anyám, a két szürke csikó a két néném, s a pej csikó én magam. Hanem megtaláljuk a módját ennek a parancsolatnak is! Mikor az istállóajtóhoz mész, úgy rúgunk feléd, hogy alig léphetsz egyet, de te valamiképpen az ajtón belül levő vasrudat vedd a kezedbe, azzal jámborítsd meg mindegyiket, s rendre jártasd meg, minél jobban lehet; de engem ne verj meg, mert én könnyen megadom magamat! Akkor a kis királykisasszony adott Palkónak egy rézkantárt, amit ő elrejtett a köntöse alá. A kis kisasszony pedig mindjárt kisuttyant tőle, ment aludni a szobájába, mert tudta, hogy holnap sok dolga lesz. Meghagyta Palkónak, hogy ő is aludja ki magát. Reggel a porkoláb Palkót két hajdúval az istállóhoz kísérte, hogy a lovakat jártassa meg. Már távolról hallotta, milyen horkolás, kapálódzás, döngetés, nyerítés van az istállóban, hogy szinte elsüllyedt az istálló belé. Eleget próbálta, hogy lábát az istállóajtón betehesse, de annyi istenes lelke sem volt, hogy egyet lépjen befelé. Hanem valahogyan a vasrudat mégiscsak a kezébe vette, és odaállt a barna ménlóhoz, s azt addig ütötte-döngölte, amíg kínjában le nem feküdt. Vette a kantárt, s a fejébe vágta, kivezette, felpattant a hátára, s úgy megjáratta, hogy a hab szakadt róla . Akkor visszavezette az istállóba, és a helyére kötötte. Úgy bánt a barna kancával is, de az még gonoszabbul viselkedett. A szürke csikók igen délcegek voltak, s Palkó ereje a nagy dögönyözésben majd elfogyott. Utoljára ment a pej csikóhoz, de a világ minden kincséért egyet nem ütött volna rá, hanem csak az állást, közfát, gerendát, hídlást verte – végül a pej csikó jószántából lefeküdt. Ekkor megszólalt a barna kanca, a királyné, s azt mondta a barna ménlónak: - Látod-e, hogy a pej csikó volt az oka mindennek! De várjatok még, eb a lelketek! – kiáltotta utánuk, amint Palkó a pej csikót vezette ki az istállóból. – Lesz nekem is annyi eszem, mint nektek, s megtanítlak! Hadd el csak, leányka, mert jól megkínoztattál mindegyikünket a vasrúddal, de ezért nemsokára megfizetsz! Palkó erre a szóra úgy elrémült, hogy a csikót alig tudta kivezetni. De a pej csikó csak bátorította: - Ne félj, szívesem szerelme, csak menjünk, de minél sietősebben, s mire ide vissza se gondoljunk, mert máskülönben jaj lesz nekünk! Egyvágtában elvágtatott a királyi palotába, föl a kincsesszobába, ahonnét pénzt, drágaságokat s egyebeket hozott el, aztán gyorsan elvágtatott Palkóval a hátán. Mentek délig, olyan sebesen , ahogyan csak bírtak. Már hetedhét országon keresztülmentek, amikor a csikó azt mondta: - Szívem szerelme, nézz vissza: mit látsz? Palkó visszanéz, hát távolról repül egy sas, akinek a szájából a láng hétölnyire szakad. Mondja a pej csikónak, a az azt feleli: - Én a fejemen átalbukom, s lesz belőlem egy zsendülő kölesvetés, te is bukjál átal a fejeden, s lesz belőled kölespásztor. Az a sas az apám, s ha azt kérdi tőled, nem láttál-e itt ilyen s ilyen utazókat, mondjad, hogy láttál, amikor ezt a kölest ide elvetették! Úgy is lett. A csikó átbukott a fején, s lett belőle kölesvetés. Palkó is azt tette, ahogy a kis királykisasszony mondta; belőle kölespásztor lett. Odaér a sas, kérdi a pásztort: - Te fiú, nem láttál itt nagy sebesen elmenni egy ifjút egy pej csikón?
- Biza láttam – felel a pásztor -, amikor ezt a kölest ide vetették, de azok eddig isten tudja, hol járhatnak! - Akkor nem erre jöttek az enyimek! – mondta a sas, azzal megfordult, és elrepült visszafele. Otthon megmondta a feleségének, mivel járt. Nagy mérgesen felelte a felesége: - Ó, te süt bolond! Hiszen az a köles éppen a leányod volt, s a kölespásztor Palkó! Takarodj vissza, hozd haza őket! Palkóék alig jutottak odább, amikor azt mondja a pej csikó: - Szívem szerelme, nézz vissza: mit látsz? - Újból látom a sast – felel Palkó -, de most tizennégy ölnyire szakad a láng a szájából, olyan gyorsan jön! - Bukjunk átal a fejünkön – mondja a csikó -, én leszek bárány, s te az én pásztorom. Ha az apám az utazókat kérdi, mondjad neki, hogy akkor láttad őket, mikor én születtem! Átalbuktak a fejükön. Odaér a sas, kérdezősködik az utazókról, s a pásztor azt feleli: - Azok akkor mentek itt, mikor ez a bárány született! Ismét visszatért a király, de a felesége még dühösebben visszakergette: - Az a bárány a leányod volt, s a pásztor Palkó! Ilyen könnyen túljártak az eszeden, te tökfejű! Palkóék megint mentek egy darabon, egyszer csak azt kérdi a csikó: - Szívem szerelme, nézz vissza: mit látsz? Palkó most is a sast látta, de úgy, hogy egészen lángba volt borulva. Gyorsan átalbuktak a fejükön: a csikóból lett egy kápolna, s abban Palkóból egy remete. Elérkezik a kápolnához a sas, kérdi a remetét, hogy látta-e az utazókat. A remete azt felelte: - Azok akkor mentek el itt, amikor ezt a kápolnát ide építették! Harmadszor is visszafordult a sas, felesége pedig nagy mérgelődve otthon marasztotta, s azt mondta: - A kápolna a te leányod volt, s a remete Palkó, re ostoba! De te olyan is vagy, hogy veled mindent el lehet hitetni, te vén gyászhuszár! Most én megyek utánuk, s tudom, hogy nem járnak túl az én eszemen! Elindult a királyné sólyom képében; Palkóék pedig közben csak haladtak. Egyszer csak azt kérdi a csikó: - Szívem szerelme, nézz vissza: mit látsz? - Én bizony látok egy sólyommadarat – felelte Palkó -, akinek a szájából hetvenhét singnyire szakad a láng! - Az már az anyám lesz – mondja a csikó. – Most az egyszer légy igazán ügyes, Palkó! Mert az anyámnak hazugsággal nem szúrod ki a szemét! Hamar bukjunk átal a fejünkön, mert egy miccentés alatt itt van. Én egy tejtóvá válok, te pedig abban egy aranyréce leszel. De jól vigyázz, meg ne tudjon fogni, mert akkor végünk! Alighogy átalbuktak a fejükön, s a csikó tejtóvá, Palkó aranyrécévé változott, a sólyom abban a szempillantásban odaért. Egyenesen a récére csapott, mint a villámlás, hogy a récének alig maradt ideje víz alábukni. A sólyom többször megpróbálta, hogy elfogja, egészen elfáradt belé, de a réce mindig lebújt a tó alá. Akkor nagy méreggel átalbukott a sólyom a fején, s királyné lett belőle. Nagy dühösen követ szed, a récét agyon akarja dobni, de a réce ezt is sokáig ügyesen elkerüli. Ebbe is belefáradt a királyné, végezetül azt mondta: - Látom, ti átkozottak, hogy semmire se megyek veletek! A szemünk előtt halt meg majdnem a másik két leányom, annyira elbántál velük a vasrúddal, te hóhér! Hanem én azzal átkozlak meg titeket, hogy egymásról úgy elfeledkezzetek, mintha sohasem ismertétek volna egymást! Azzal a fején átalbukott, szárnyra kerekedett, s nagy búsan elrepült hazafelé. Amazok is visszaváltoztak, mégpedig most Palkó s királylány lett belőlük. Azt mondja a leány:
- Többet nem jön utánunk senki, csendesen, békében utazhatunk! Így haladtak egy keveset, beszélték a maguk dolgát, aztán kis idő múlva egy város mellé jutottak. Immár a nap jól elhaladt, fáradtak voltak, leültek nyugodni. Egy cseppet mind a ketten elszenderedtek. Amikor a nap teljesen lehanyatlott, felébredtek, s nézték egymást, de nem ismertek egymásra. Ami addig történt velük, mind elfelejtették. Elbámészkodva kérdezték egymástól: - Te ki vagy? - Hát te ki vagy? De egyikük se tudta megmondani, hogy kicsoda. Bementek a városba ketten, de úgy lépkedtek egymás mellett, mint két ismeretlen; a városba érve egyik a másiktól elszakadt. Palkó beszegődött egy urasághoz inasnak a város innenső végén, a leány pedig szolgálónak a másik részen. Egy esztendeig voltak szolgálatban, és sem egymásról, sem az együtt átélt dolgaikról nem tudtak semmit. Egyszer aztán Palkó azt látja álmában, hogy a barna ménló vonaglik, s csakhamar meg is hal. A szolgáló is éppen akkor álmodja, hogy a barna kanca vonaglik, s csakhamar meg is hal. Az álomból mind a kettőjüknek egyszeribe eszébe jutott minden, de azt nem tudták, hogy mind a ketten ugyanabban a városban laknak. Az álomlátás napján Palkót elküldte titkon a gazdája fia egy szerelmes levéllel annak az uraságnak a lányához, akinél a szolgálólány lakott. Elvitte Palkó a levelet, odaadta a szolgálólánynak, hogy adja a kisasszonya kezébe. Akkor látja, ki is a szolgálólány: hiszen az éppen az ő kedves lelke szeretője! A szolgálólány is ráismert Palkóra az első szempillantásban. Megölelték egymást, sírtak nagy örömükben, hogy megint egymásra találtak, aztán elbeszélték egymásnak, hogy mit láttak akkor éjjel álmukban. A lány az álomból kitalálta, hogy apja is, anyja is a múlt éjjel meghalt, ők voltak az egykori barna ménló és barna kanca. - Menjünk hamar – mondta a lány Palkónak -, menjünk, nehogy a királyságot más kaparintsa el előlünk! Megegyeztek, hogy másnap indulnak. Ugyanazon az úton mentek, ahol korábban menekülniük kellett. Csakugyan úgy történt minden, ahogyan megálmodták. A lány azonnal beült a királyságba, Palkót pedig urának választotta, megesküdött vele. Nagy lakodalmat csaptak, hogy csak úgy folyt a lé meg a lé, s ha meg nem haltak, máig is élnek nagy boldogságban.
Szerencsének szerencséje Egyszer volt egy király, s annak volt egy fia. Amikor a fiú tizennyolc esztendős lehetett, az apjának háborúba kellett menni. Összeszedte magát a király, s nagy sereggel elment a háborúba, a fiának pedig azt hagyta meg, hogy országoljon helyette, de amíg ő haza nem jő, meg ne házasodjék. Telt-múlt az idő. A királyfi országolt a király helyett, és a házasságot eszébe se vette. De amikor a huszonöt esztendőt elérte, egyre csak azon gondolkodott, hogy ideje volna már feleséget keresni. Hanem eszébe jutott az apja intelme, és várt, várt még esztendőkig. Amikor már tíz esztendeje volt az apja odalétinek, nagy sereget gyűjtött, és egész pompával elindult feleséget keresni. Maga sem tudta, hogy hova-merre, csak ment, ment húsz álló napig, amikor szembe találta magát az apja táborával. Éppen az történt, hogy az ellenség rútul megszalasztotta az apja seregét. No hiszen, örvendett a király, hogy a fiát meglátta; de amikor megtudta, hogy az ő akarata ellenére házasodni indult, s nem várta őt haza, erősen megharagudott rá, a királyfi seregét a magáéhoz csapta, s azt mondta a fiának: - Te elmehetsz, amerre a szemed lát, de az én népemet nem adom a kezedre! A királyfival csak egy hűséges vadász maradt. Mentek hegyen-völgyön keresztül, addig mentek, hogy éppen egy aranyvárig értek. Volt az aranyvár királyának egy ékes szép leánya, bekopogtattak hát háztűznézőbe. Bezzeg örömmel fogadták a királyfit, mert szemrevaló szép legény volt. Megkérte a királyleány kezét, adták is neki jó szívvel. Abban a helyben nagy lakodalmat laktak, egy hónapig tartott a vendégség. A lakodalom után elindultak a fiatalok hazafelé. Első este beszálltak egy fogadóba. Minden ember lenyugodott már, csak a hűséges vadász maradt fenn őrzőnek. Egyszer csak úgy éjféltájban hallja, hogy három varjú repül a ház tetejére, s azok azt beszélik egymást közt: - Szép fiatal pár szállt meg ide ebbe a fogadóba, csak az a kár, hogy ilyen hamar el kell pusztulni szegény fejüknek. - El bizony – mondta a második varjú -, mert holnap délben az aranyvíz hídja leszakad alattuk, amint átalmennek rajta. - Le bizony, - károgott a harmadik -, mert az ifjú király apja mind egy szálig befűrészeltette a hídlábakat! Hanem halljátok-e?! Aki ezt a mi beszélgetésünket ki találja mondani, térdig sóbálvánnyá változik. Egy darabig még ott röpködtek a varjak, aztán huss elrepültek onnét. De a nyomukba érkezett három galamb, s ezek azt beszélték: - Ha az ifjú király s királyné valahogy a hídnál meg is tudna szabadulni, mégis el kell hogy pusztuljanak, mert az öreg király olyan szép hintót küld elébük, mint egy hímes tojás. Hanem amikor abba beleülnek, olyan forgószél kerekedik, hogy hintóstól felröpteti őket a levegőbe, s onnan úgy lepotyognak, hogy szörnyű halálnak halálával halnak meg. De aki ezt a mi beszédünket hallja, úgy próbálja elmondani, hogy övig sóbálvánnyá változik. Azzal nagy sebes szárnycsattogással elröpülnek a galambok is. Jő helyükbe három sas. Azok azt mondják: - Ha ez az ifjú pár a hídtól s hintótól megmenekülne is küld elébük a vén király egy pár arannyal hímzett öltözetet, hogy vegyék fel. De amikor felveszik, az őket szörnyűséges tűzzel összeégeti. Hanem aki ezt a mi beszédünket hallja, úgy mondja el, hogy egészen sóbálvánnyá változik. Reggelre kelve asztalhoz ül az ifjú pár, s elmondja egyik is, másik is, hogy mit látott az éjjel álmában. Akkor megszólal a hűséges vadász is:
- Felséges királyfi! Én azt álmodtam, hogy ha felséged minden kérésemnek enged, hazajutunk békével, de ha nem, mind egy szálig el kell vesznünk. Engem az álmom nem szokott megcsalni. Ígérje meg felséged, hogy egész úton reám hallgat. - Ne csinálj olyan nagy ügyet az álomból! – mondja a királyfi. – Az álom, ha rossz álom, csak annyi, mint az esős idő. De hogy ne nyugtalankodj, megígérem neked, hogy végig az úton szót fogadok. Azzal megreggeliznek s elindulnak. Délre eljutnak az aranyvízhez. Azt mondja a vadász az aranyhídnál: - Felséges királyfi! A hintót hagyjuk itt, s menjünk gyalog. Nem messze van ide egy város, ott vehetünk egy másik hintót, mert ennek rossz a kereke, s a városig széttörne alattunk. Szégyen volna az egy királyfinak! Megnézegeti a hintót innen is, túl is a királyfi, de nem találta olyan rossznak, hogy romlástól kéne tartani. Hanem már egyszer szavát adta a hűséges vadásznak, hogy hazáig szót fogad neki, s abban meg is maradt. Leszálltak hát a hintóról, minden holmit lerámoltak, s a lovakra rakták; a vadász lóháton gázolt átal a vízen, hogy közben a lovakat megitassa, a királyfi meg a felesége pedig gyalog gázoltak át mögötte a vízen. Baj nélkül átértek. Három puskalövésre nem volt messzebb a város, odáig gyalogoltak, ott új hintót vásároltak, s úgy folytatták az útjukat tovább. Egyszer csak jő elébük egy követ az öreg királytól, s azt mondja az ifjú királynak: - Felségednek az édesatyja küldi ezt a szép hintót, hogy felséged ezen érkezzék haza, mert egy királyfinak így illik megjelenni a népe előtt. Az ifjú király úgy megörvendett a szép hintónak, hogy száját is eltátotta örömében. De a vadász megint szóra kelt: - Felséges uram! Ezt a hintót meg kell vizsgálnom, s csak akkor telepedjünk rá, ha jónak találom; máskülönben a magunkén maradunk. A királyfi most sem szólott a vadász ellen. Az pedig jól körülnézegette a hintót, és azt mondta rá: - Ez amilyen cifra, olyan rossz! – S azzal úgy összeaprította a hintót, hogy egy szempillantás alatt forgács lett belőle. Mentek tovább, eljutottak a birodalom széléig. Akkor újabb követ érkezik elébük, s jelenti, hogy az öreg király a fiának is, a menyének is küldött egy-egy ajándék gúnyát, azt vegyék magukra, s abban érkezzenek meg. De a vadász a gúnyákkal se sokat teketóriázott, mind a kettőt összeaprította. Bosszankodott az öreg király magában, hogy nem pusztíthatta el a fiát, s immár most át kell, hogy adja neki a királyságot. Hanem erősen meg akarta tudni, hogy miképpen kerülték ki a veszedelmet. Ezért így szólott a fiának: - Édes fiam! Nagy az én örömem szerencsés megérkezéseden, de föl nem foghatom, hogy miért nem kellett neked sem a szép hintó, sem a lakodalmi drága köntös. Te azokat még el is pusztítottad! Mivel érdemlem én ezt tetőled? Erre az ifjú király csak hímezett-hámozott, végül csak kibökte: - Felséges apámuram! Magam is erősen sajnáltam azokat az értékes holmiknak az elpusztulását, de a vadászomnak az volt a kívánsága, hogy az úton mindent ő igazítson el. Én neki szavamat adtam, hogy beleegyezem. Azt mondta, ha mindent el nem pusztíttatok, nem tudunk szerencsésen hazaérkezni. Orrolt a vén király a vadászra, csak azért is, hogy miért ment el a fiával az ő akarata ellenére. Tanácsot hívott egybe, s a vadászt halálra ítélte. A palotaudvar közepére fölállíttatta az akasztófát, azzal a szegény vadászt máris kivezetteti a vesztőhelyre. A törvénybíró felolvasta az ítéletet, amiben meg volt írva, hogy mért ítélték halálra. A vadász azt mondta erre:
- Amit én tettem, azzal hűségből tartozom a gazdámnak. Mikor visszaindultunk a fehér királytól, első éjjel megszállottunk egy fogadóban, de én egész éjjel nem hunytam le a szememet, hanem talpon állva is strázsáltam. Szépen sorra elmondta, hogy mit hallott a varjaktól. No hiszen! Abban a minutában, ahogy a varjak beszédét elmondta a vadász, térdig sóbálvánnyá változott. Akkor odakiált az ifjú király, hogy egy szó nem sok, de annyit se szóljon, mert anélkül is látja a hűségét. De a vadász nem hagyta félbe a mondókáját, s elmondta mind, amit a galamboktól és a sasoktól hallott. Mikor a beszéde végére ért, bizony tetőtől talpig sóbálvánnyá változott. Aj, de megbúsult az ifjú király, hogy a hűséges vadászát elvesztette! Fájt a lelkének erősen, hogy a derék szolga kimentette őt a veszedelemből, és ő mégis a pusztulását okozta. Arra szánta el magát, hogy elindul világgá, s addig meg nem áll, amíg ki nem tanulja valahol, hogyan válthatja megint emberré a sóbálvánnyá változott vadászt. Volt a királyi udvarban egy öreg banya , aki a királyfinak karon ülő gyermekkorában a dajkája volt, azzal közölte szándékát, s különösen a lelkére kötötte, hogy vigyázzon a feleségére. A vénasszony arra utasította: - Fiam, te nagy utat vettél magadra, de ne keress más senkit, hanem keresd fel Szerencsének Szerencséjét, s ha ő a te bajodon nem tud segíteni, akkor az egész földkerekségen senki lélek nem. No, elindult az ifjú király, hogy felkeresse Szerencsének Szerencséjét. Ment, mendegélt, s ahogy a birodalomból kiért, egyszer csak egy nagy pusztaság közepében találta magát; ott tévelygett harmadnapig, de még csak egy élő állatot sem talált. Harmadnapján estére egy sebes folyóvíz partjához ért. Volt ott egy hétkövű malom, s annak nemcsak ványolója, de ,még kásatörője is volt. Szállást kért a molnártól éjszakára, s amikor reggel indulna tovább, azt kérdi a molnár: - Felséges uram, életem-halálom kezedbe ajánlom, hova s meddig ilyen egyedül? Elmondja az ifjú király, hogy mi járatban van. Akkor azt a tanácsot adja a molnár: - Kérdezze meg felséged, ha rátalál, a Szerencsének Szerencséjét: mi az oka, hogy én hétkövű malomban vagyok, van a malomnak ványolója is, kásatörője is, őrlető is elég jár hozzám, mégis olyan szegény vagyok, hogy alig-alig tengek egyik napról a másikra? Megígéri a király, hogy megkérdi, s azzal továbbindul. Ismét vagy három nap bolyong a réten anélkül, hogy emberi lélekkel találkozna. Harmadik nap estefelé meglát egy városkát, odaér késő este, bemegy, de nem lát semmi világló fényt semerre sem, szinte kiért már belőle, s még nem talált magának éjszakára szállást. Végre a város vége felé egy szélső ablakban világot lát. Odamegy, bekéredzkedik, s talál a házban három leányt, akik éppen a tűzzel játszódtak. Szállásra ajánlja magát, s el is fogadják. A leányok éppen elunták a játszódást, s hamarjában vacsora után láttak. Asztalhoz ültették a királyt, aki jól bevacsorált, aztán ágyat vetettek neki. Lefeküdt az ifjú király, s jót aludt reggel. Reggel, mikor el akar indulni, kérdik a leányok, hogy mi járatban van. Elmondja nekik is. - Felséges király! – kérik a leányok. – Kérdje meg Szerencsének Szerencséjét: mi lehet az oka, hogy mi már túljutunk mind a hárman a harminc esztendőn, s ennek előtte tíz-tizenöt esztendővel férjhez mehetett volna a legkisebbik is köztünk, de nem akadt kérőnk, pedig szépek is vagyunk, jól is viseljük magunkat, s dolgosak is vagyunk. Megígéri azoknak is a király, hogy választ hoz a kérdésünkre, avval továbbvándorol. Beér egy rengeteg erdőbe, s ott bolyong reggeltől estig, estétől reggelig. A patak egyszer csak megáll a szeme előtt, nem folyik tovább egy cseppet sem, hanem megszólal, s azt mondja: - Uram király! Mondd meg nekem, hogy mi cél hozott téged ebbe a nagy rengetegbe! Mert lehet száz esztendeje is, hogy az én utam megkezdődött, s azóta itt soha nem járt semmiféle lélek. Azt mondja erre a király: - Megmondom én, ha kétfelé nyílsz, hogy átmehessek rajtad.
No, a patak ahajt kétfelé nyílik, s a király száraz lábal átalmegyen. Túlfelől megáll, s elmondja rendre a pataknak, hogy mi dologban jár-kél. Azt mondja akkor a patak: - Kérd meg Szerencsének Szerencséjét, mi lehet az oka, hogy én olyan szép tiszta vizű híves patak vagyok, s mégse volt még bennem soha eddig sem egy hal, sem egy rák, sem élő állat. Megígéri ennek is a király, azzal továbbmegy. Mikor az erdőből kiér, megpillant egy szépséges szép völgyet, egyenest feléje tart. Elér egy nádfedelű kicsiny házikót. A házban minden szépen rendbe volt szedve, az udvara tisztára söpörve, s egy becsületes vénasszonyt talált ott. Mindjárt rá is köszönt az ifjú király: - Jó napot adjon isten, anyámasszony! - Hozott a jó szerencse, fiam! Mi járatban vagy? Mi szél hozott ide, ahol a madár se jár? - Én bizony Szerencsének Szerencséjét keresem – mondta a király. - No, akkor jó helyen jársz, fiam, mert én éppen az anyja vagyok. Ő most nincs itthon, kiment a szőlőbe kapálni, menj oda te is. Nesze, itt van két kapa! Ahogy odaérkezel, kezdj mellette kapálni két kézre, de egy szót se szólj hozzá. Most tizenegy óra van; tizenkét órakor viszek nektek ebédet. Amikor leül a fiam enni, te is ülj le, s egyél vele. Evés után megkérdez, s akkor mondd el neki, ami bajod van. Amit kérdezel, arra bizonyosan megfelel. Azzal megmutatta, hogy melyik ösvényen kell a szőlőbe menni. A király elment, és mindent úgy csinált, ahogy a vénasszony mondta. Ebéd után letelepedtek egy kicsit megpihenni. Egyszer csak megszólal Szerencsének Szerencséje, s azt kérdi: - Mond meg nekem, hogy miféle ember vagy! Néma vagy-e, hogy amióta idejöttél, még csak hozzám se szóltál? - Nem vagyok néma, hanem az a szerencsétlen király, akinek a leghűségesebb embere sóbálvánnyá változott. Azt szeretném megkérdezni, hogy mi módon segíthetnék rajta. Gondolkodott egy kicsit Szerencsének Szerencséje, aztán így szólott a királyhoz: - Igen jól cselekszel, mert az a vadász megérdemli, hogy érte fáradjunk. Eredj csak haza; amire hazaérsz, a feleségednek éppen fia születik. Annak a kicsi fiúnak a kicsi ujjából csippents egy pohárba három csepp vérecskét, abból egy tollszáracskával kend meg a sóbálványnak a szívét, s a vadászból az lesz, a mi volt. - Volna még egy kérésem – felelt a király. – Itt a legközelebbi erdőben van egy szép híves patak, de nincsen abban sem hal, sem rák, sem más élő állat; mi lehet annak az oka? Felelt megint Szerencsének Szerencséje: - Az annak az oka, hogy abba a patakba még nem veszett bele senki. De vigyázz, hogy előbb menj által rajta, onnét eredj az erdőnek a tetejébe, s még ott is a legmagasabb fának a hegyibe hágj fel, s onnét kiáltsd meg neki, amit mondok. Mert ha nem így teszel, te leszel a legelső, aki belépusztul. Megköszönte ezt a király, aztán folytatta: - Még egyet kérdenék! Mostani utamban, ahogy egy városkába értem, három lánynál voltam éjszakára megszállva. Mind a három elhagyta már a harminc esztendőt, szépek is, jól is viselik magukat, jó dolgosak is, mégse akadt kérőjük. Hát ennek mi lehet az oka? - Annak bizony az , hogy azok a lányok a szemetet a nappal szembe öntik. - Hát annak mi lehet az oka – faggatta Szerencsének Szerencséjét a király tovább - , hogy van egy hétkövű malom, és van annak még kásatörője és ványolója is, a molnárnak elég őrletője van, s mégis olyan szegény, hogy csak teng egyik napról a másikra? - Annak az oka, hogy a molnár soha nem adott semmit egy fia szál koldusnak sem. No, ezt a négyféle dolgot jól az emlékezetébe véste a király, szépen megköszönte a hallottakat, és becsületesen elbúcsúzott Szerencsének Szerencséjétől. Azzal elindult hazafelé. Mikor a szép híves patakhoz ért az erdőbe, a patak megkérdezte, hogy mi jó hírt hoz neki. De ő azt mondta, hogy eressze csak átal, aztán majd megmondja. A patak kétfelé
nyílt erre, ő átalment, s fel az erdőnek a legmagasabb részére, még ott is felmászott a legmagasabb fára, s onnan kiáltott le a patakhoz: - Hallod-e, te szép híves patak! Szerencsének Szerencséje azt mondja, hogy ezen az árnyékvilágon addig semmiféle élő állat nem tud teremni benned, amíg beléd nem vész valaki! Mihelyt az utolsó szót elrikkantotta, olyan éktelenül megáradt a patak, hogy annak a fának, amelyiken ő volt, a derekát egész ellepte, s azzal a futóbolond csapdosásával őt az ágak közül szinte lemosta. A lábát már ki is kapta alóla, de ő a két karjával egy jó erős ágat olyan anyásan megölelt, hogy a patak semmi úton-módon nem tudta onnan lesodorintani. A víz ezt az éktelen áradást egymás után három ízben tette meg, aztán egészen megcsendesedett. Akkor a király leszállott a fáról, megszárogatta a ruháját a napon, és újra útnak eredt. Megérkezett a molnárhoz, egy éjszakára megszállt nála, s megmondta neki, hogy ne sajnáljon jót tenni a szegényekkel. Megmondta a lányoknak is, hogy többet ne öntsék a szemetet a nappal szembe. Még hazáig se ért a király, amikor megtudta, hogy valami tolvajok a szép híves patakon lopott lovat vittek átal, de ahogy átgázoltak volna rajta, a patak ahajt úgy nekidurálta magát, hogy lovastul elseperte a tolvajokat. Attól fogva pedig a leghíresebb halászó, rákászó patak lett belőle. A molnár is megfogadta Szerencsének Szerencséje tanácsát, s adni kezdett a szegény koldusoknak, senki sem ment el tőle üres kézzel. Ezután úgy meggazdagodott, hogy azt se tudta, mennyi kincse, marhája van. Holtig úgy élt, mint malomgát alatt a harcsa. Bezzeg a három lánynak is akadt kérője, alig egy hétre rá, hogy nem öntötték a nappal szembe a szemetet. Mikor az ifjú király hazaérkezett, aznap szült a felesége egy aranyhajú kisgyermeket. Nosza, örült a király a szép újszülött fiacskájának, s egy pillantást se tudott várni, hanem kapta a gyermeket, a kicsi ujjából vért eresztett, belemártotta egy tollszáracskát, s megkente vele a sóbálvánnyá változott vadász szívét. Erre a sóbálvány egy istenes nagyot pattant, hétfelé repedt, s egyszeribe megébredt a hűséges vadász. Amint ezt látta a vén király, mérgében egyet nagyot horkantott, aztán egyet –kettőt tátintott, földhöz verte magát, s elment Földvárra deszkát árulni. Egyszóval azon helyben elhalálozott. A vadász egész élete végig megmaradt az ifjú királynál szolgálatban, mert továbbra is becsületes, hűséges ember volt.
