Történelem
A GYOSZ története (8. rész) Május hónapban Sztójay Döme aláírásával már napvilágot látott „A m. kir. minisztérium 1944. évi. 2 010 M.E. számú rendelete az ipari termelés megszervezésérôl”. A minisztertanács a hadfelszerelési iparral szembeni mind nagyobb követelményekre és a tapasztalt lazaságokra hivatkozva a GYOSZtagság kötelezô elrendelésérôl, a szövetség „újjászervezésérôl” döntött. Új, centralizált, a fasizálódás szellemében létesített szervezetet alapított, a Gyáripari Országos Központot (GYOK). A szervezeti átalakításban - az alig negyedévre gazdasági csúcsminiszterré lett Imrédy Béla törekvései érvényesültek. Az egységes „ipari korporáció” terveit újra elôvették, különösen a Nemzeti Munkaközpont szorgalmazta ezt a „megoldást”. Közben a kormány államosította a munkaközvetítést, „egységesítette” a társadalombiztosítást, és létrehozta a Munkástudományi Intézetet. A GYOK üléseinek napirendjén nagyrészt a munkafegyelem sürgôs helyreállításának módozatai, a termelésben jelentkezô zavarok felszámolása, eredménytelenül maradt „jobbítási” kísérletek szerepeltek.
óhoz megszerezni, a magyar vagyon megszerzésében továbblépni ekkor nem tudtak. A Kurt Becher SS-Obersturmbannführer bonyolította törvénytelen ügyet Imrédy Béla is ellenszenvvel kezelte. A németek Imrédyt kompromittálták, augusztus 7-én lemondásra kényszerült. Mindez mit sem változtatott a tényen, hogy a magyar ipar termelése, irányítása és ellenôrzése lényegében kicsúszott a magyar tôke, egyben a magyar kormány kezébôl is. A magyar gyáripar felett ténylegesen a német „különbizottság”, a Deutsche Industrie Comission in Ungarn rendelkezett. A német tôke terjeszkedése fôképpen a magyar repülôgépgyártás, az alumíniumipart és az olajipart érintette. A továbbiakban a légitámadások, a harci cselekmények, a német csapatok rombolásai a magyar gyáriparnak óriási károkat okoztak. A gyárak felszerelésének, anyagés árukészletének kiszállítása vonaton, hajón és teherautókon 1945 áprilisáig szakadatlan folyt. Legalább 55 000 vagon magyar áru került át Németországba, ahol a javak egy részét heteken belül széthordták vagy elárverezték.
A hazai gyáripar legerôsebb finánctôkés csoportja, a Weiss, Chorin, Mauthner család - a németek zsarolására - magyarországi pozícióit 1944 nyarán elvesztette. Személyes szabadsága fejében (június 25-én 32 családtag 1210 kg csomaggal Lisszabonba érkezett) 25 évre átadta magyarországi vagyonát, mindenekelôtt a csepeli konszernt a Heinrich Himmler vezette SS-nek. A hatalmas vagyon közvetlen, „legális” befolyást biztosított volna az SS-nek a magyar gazdasági életben, de még a németbarát magyar politikusokból is tiltakozást, ellenállást váltott ki. Bár a németeknek sikerült a Sztójaykormány utólagos jóváhagyását a tranzakci-
A gyáripar összességében 2 milliárd pengô feletti háborús károsodást szenvedett el. A gyárakban tárolt gyártmányok elhurcolásából, elpusztulásából 799 761 000 pengô, az anyagkészletek veszteségébôl 402 268 000, a fontosabb munkagépek elvesztésébôl 343 274 000, épületrombolásokból 245 672 000, mûszaki létesítmények pusztulásából 216 170 000 és végül a hajtógépek tönkretételébôl 55.246.000 pengô kár származott. A bányászatot és a kohászatot ért pusztulás értékben meghaladta a 65 millió pengôt. A legsúlyosabb veszteségeket többek között a gépgyártás, a vas- és fémipar és a vegyészet szenvedte.
Magyarország hadviselése a visszacsatolt területek elvesztésével, a nemzeti vagyon közel negyven százalékának elpusztításával, milliós személyi veszteséggel és tetemes háborús jóvátétel fizetésével járt. 1945 tavaszára Magyarország a legsúlyosabb háborús kárt szenvedett államok egyikévé vált.
ÚJRAKEZDÉS, 1945 A fôváros pesti oldalán 1945. Január derekán elcsitultak a harcok. Budán még folytatódtak, amikor a GYOSZ néhány korábbi vezetôje a szervezeti élet újraindításával próbálkozott. Az elsô megbeszélésre a német megszállás után elbocsátott tisztviselôk, Fellner Pál, a volt ügyvivô igazgatóság tagja és Fenyô Miksa hívására jöttek el a gyáriparosok, akiket értesíteni tudtak. Az Alkotmány utcai székház a budai várral szemben a tartós tüzérségi és gépfegyvertûz miatt megközelíthetetlen volt. A Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács képviselôje részvételével újrakezdésre emiatt a Benczúr utca 11. Sz. épületben, február 11-én került sor. A GYOSZ talpraállását az ideiglenes nemzeti kormány iparügyi miniszterétôl érkezett üzenet is bátorított. Takács Ferenc Debrecenbôl a szövetség mûködésének haladéktalan megkezdését igényelte. Az elsô megbeszélést követôen az áldozatkész, korábbi tisztviselôk ismét munkába kezdtek. A postai összeköttetés és a telefon hiányát küldöncökkel pótolták, fagyoskodtak, romot takarítottak. Márciusban egyre többen vették fel az érdekképviselettel az erôszakosan megszakadt kapcsolatot. A gyáripar helyzetének komorságát a háborús pusztításokon felül a teljes pénztelenség okozta, mely a termelés, a gazdálkodás gátjának bizonyult. (A bankok és a vállalatok pénztárait a visszavonuló németek és nyilasok legtöbbször kiürítették, vagy a velük menekült tisztviselôk magukkal vitték. Az esetleges maradék szovjet hadizsákmány lett.) A romeltakarítás, a termelés beindítása emiatt sokszor hetekig - ellenszolgáltatás nélkül folyt. A munkások és az alkalmazottak alkalmilag kaptak pénzt vagy élelmiszert, amit bérként lehetett nevezni. A gyárak általában a kifosztott pénzintézeteknél levô követeléseikhez sem juthattak, a hitelélet megbénult. A GYOSZ sürgetésére az ideiglenes kormány májusban intézkedett, hogy a heti béreket az ún. iparindítási hitelek révén a vállalatok valamiképp kifizethessék. A GYOSZ-élet megújítását ideiglenes elnökként Fenyô Miksa irányította, a tennivalókról a kommunista pártvezetôség tagjával, Vas Zoltánnal, Budapest polgármesterével is tárgyalt. A szervezet alelnöki posztját ideiglenesen Fellner Pál töltötte be. A magyar politika formálásában mind markánsabban megnyilatkozó munkáspártok az újjáépítés-
Történelem ben a magánkezdeményezés szükségességét hangoztatták. A Szociáldemokrata Párt pl. a gyáripart „a jóhiszemû és aktív magántôke” révén kívánta helyreállítani, a terv a GYOSZ egyetértésével találkozott. Ezekben a hónapokban a gyáripari érdekképviselet több szakegyesülete ismét munkába kezdett: a Magyar Bánya- és Kohóvállalatok Egyesülete, a magyar Vegyészeti Gyárosok Országos Egyesülete, a Magyar Ásványolajfinomító Gyárak Szövetsége, a Magyar Bôrgyárosok országos Szövetsége, valamint a Tejipari és az Üvegipari Szakosztály. Említésre méltó, hogy az Elhagyott Javak Kormánybiztossága 1945-ben mintegy 700 tôkés vállalatot nyilvánított gazdátlannak. A GYOSZ a hivatalos statisztikát megelôzôen a gyáripart ért háborús pusztítás felmérésébe fogott. Összegyûjtötte, feldolgozta a károkat, a helyreállítás teendôit. A veszteségek pótlásának lehetôségeit kutatva a nyugatra hurcolt óriási értékek gyors visszahozataláért emelt szót. Az utóbbi ügyben a kormány külön kormánybiztosságot létesített. A gyáripari szövetség Tóth B. László fôtitkárt küldte Bécsbe, hogy a magyar vállalatok elhurcolt tulajdonainak felkutatásáért és visszaszerzéséért a helyszínen dolgozzék. A gyáripari termelés mielôbbi és minél teljesebb megindítását az ország lepusztult állapota, a termelési eszközökben és fogyasztási cikkekben megnyilvánuló rendkívüli hiány éppúgy sürgette, mint a Moszkvában még 1945. Január 25-én aláírt fegyverszüneti szerzôdés parancsa. Ez alapján június 15én került sor a jóvátételi szerzôdés aláírására, a Szovjetuniónak fizetendô 200 millió dolláros jóvátételbôl 165, 6 millió a magyar iparra hárult. Jelentékeny része - az üzemleszerelések mellett - a vasgyártásra és a gépgyártásra nehezedett, ezzel összefüggésben számos ipari vállalat kizárólag a jóvátételre termelt. A munkák összehangolására a Magyar Vasmûvek és Gépgyárak Országos Egyesületének keretében Jóvátételi Munkaközösség alakult. A pótolhatatlan személyi veszteségekrôl hónapok múltán - mind teljesebb kép alakult ki. Túlnyomó részben a német megszállás, a háborús események viharában tragikus körülmények között vesztette életét a hazai gyáripar, a GYOSZ felelôs munkát végzett vezetôi közül Vida Jenô tiszteletbeli elnök, Mátyás Jenô igazgatósági tag, a Magyar Munkaadók Központjának elnöke, Hirsch Albert volt alelnök. Az igazgatósági tagokból tizennégyen: Budy-Goldberger Leó, Fillencz Illés, Görgey István, Helvey János, Herz Henrik, Hiller József, Koltai Mátyás, Rényi Oszkár, Richter Gedeon, Vinnay Géza, Vizer Vilmos, Werkner Lajos, Wolfner András és Zalay György nem érhették meg az újrakezdés örömét. Áldozatul esett Bertalan István, a Magyar Bánya- és Kohóvállalatok Egyesületének igazgatója is. A demokratikus átalakulás részeként az iparügyi miniszter a munkabér-politika irányítását a szakszervezetekre bízta. Rendelete nyomán 1945 márciusában a GYOSZ és a szakszervezeti Tanács vezetôi tárgyalásokat indítottak, a kollektív keretszerzôdések
alapelveiben egyezségre jutottak. Ezt követôen az egyes szakmák kollektív szerzôdését az illetékes szakszervezetek és a gyáripari szövetség érdekelt szakosztályai kötötték meg. Elsôként április 20- a vasiparban, majd a többi iparágban is sor került a szerzôdéses megállapodásra. Az év ôszére az általános, rendkívül súlyos tüzelô- és energiahiány, a gazdaság vérkeringésének katasztrofális elégtelensége a háborús jellegû hiánygazdálkodás fenntartását, az állami elosztási-adagolási rendszer továbbélését és kiterjesztését hozta magával. Az iparvállalatok a helyreállítás, üzemindítás feladatainak sokaságával küszködtek. Legnagyobb részük a szüntelen pénzhiány, a hitelkorlátozás, a kötött árszint, a szigorú devizagazdálkodás és az állami terhek folyamatos növekedésének gyûrûjébe szorult. Egyre magasabb számban és 1946 elején - a termelési költségek megállapíthatatlan emelkedése miatt - már fokozódó mértékben deficitessé váltak. A gyáripari szövetség a nehézségek megoldásának könnyítéséhez elemzéseket készített. Gyakori körleveleivel a tájékozódást, a gyors reagálást segítette. A munkabér, az áralakulás és árszabályozás kérdéseiben, a hitel ügyében éppúgy javaslatokkal élt, mint a szükség hozta természetbeni ellátás (fizetés) feladatai terén. Az 1946 decemberében készült jelentésben a különösen nehéz periódusról ügyvezetôi úgy összegeztek, hogy a gyáripar „lelkiismeretesen és igaz meggyôzôdéssel a maga hivatásáról a nemzeti termelésben, a közre hasznos módon illeszkedett be a demokratikus politika vonalába; legfeljebb ha néha zavarban volt azoktól a különbözô értelmezésektôl, amelyeket a pártok a szónak - >>demokrácia<< adtak”. A GYOSZ vezetô szerveiben jórészt felismerték az új kor változásainak fô vonalát. A munkás- és alkalmazotti képviseletek megnövekedett szerepét, a gyáripar ügyeiben gyökeresen új befolyását. A jóvátételi terhek többirányú kihatásait, a hazai termelés szer-
kezetének kényszerû módosításait. Felfigyeltek a formálódó külkereskedelmi irányváltásra, hogy Németország helyett a magyar export súlypontjába a Szovjetunió került. A kivitel jellege is változott, a mezôgazdasági termékek helyett keletre ipari termékek kivitelét igényelték. Megállapították, hogy az ország gazdaságpolitikája bizonytalan, „még nem ölthetett végleges formát”. A lezáratlan békefeltételek hozadékát ugyancsak az ismeretlenek közé sorolták. Ahogy mérlegre tették, Európa és a világ a következôkben miképpen, a védôvámok vagy a szabad kereskedelem alapján építi fel a jövô külkereskedelmét, az országok közötti gazdasági érintkezést. Az iparügyi miniszter felhívására a GYOSZ behatóan foglalkozott a szomszéd államokkal tervezett (inkább elgondolt) vámuniók kérdéseivel. Fôként a magyar-román vámunió került elôtérbe, ahonnan a vámszövetséget támogató nyilatkozatok érkeztek. A többi ország fogadókészséget nem mutatott. Kezdetben velük a közlekedési viszonyok javulásával, a vasútvonalak helyrehozatalát követôen kis terjedelmû magánkompenzációs megállapodások realizálásával folyt a kereskedelem. Az elsô gazdasági egyezmény Csehszlovákiával - kompenzációs alapon - 1945. Augusztus 16-án jött létre. 27-én pedig a Szovjetunióval Moszkvában árucsere-egyezményt írtak alá. A moszkvai tárgyalásokon a gyáripari szövetséget Jendrassik György alelnök, a Ganz és Társa Rt. vezérigazgatója, Módos József, a Magyar Pamutgyár vezérigazgatója és Török Gábor igazgató képviselte. (Az árucsere bonyolítására részvénytársaság formájában állami szervezetet alapítottak. Ekkor indult meg az orosz bérmunka, melynek ellentételezése a hazai textilipart nyers pamuttal látta el.) A román féllel 1946-ban sikerült kompenzációs gazdasági egyezményt kötni. 1945-ben megtörtént a GYOSZ szervezeti újjáépítése. Az iparügyi minisztérium úgy vélte, helyesebb lenne, ha a gyáripari szake-
Történelem gyesületek szakosztályként mûködnének tovább, hogy „ily módon a gyáripari termelés összességének képviselete egységesebben jusson kifejezésre”. A szövetség vezetô szervei a korábbi felálláson nem kívántak változtatni. A régi gyáripari szakegyesületek önálló jogi személyként, de a GYOSZ kötelékében folytatták munkájukat. Újra tevékenykedtek az érdekképviselet vidéki fiókjai is. A GYOSZ vezetôi, Fellner Pál elnök, Barcza Károly, Fenyô Miksa, Jendrassik György és Rassay Gyula alelnökök, Knob Sándor vezérigazgató a demokratikus átalakítást elfogadták, történelmi szükségszerûségnek tartották. ôszinte akarással beilleszkedtek a demokratikus változásba, mert felfogásukban mindig jelen voltak a demokratikus, liberális tradíciók. Bizalmáról biztosította ôket Gerô Ernô, Vas Zoltán, elismeréssel írt a német szövetség elleni magatartásukról Révai József. Együttmûködésre törekedtek a demokratikus közélet legtöbb tekintélyes résztvevôjével. A barátságos nyilatkozatokkal összefüggésben úgy vélték, a GYOSZ állandó érintkezést, tartalmas munkakapcsolatot alakíthat ki „az összes illetékes tényezôvel” az ország újjáépítéséért. Meggyôzôdésük volt, hogy a gyáripari érdekképviseletre hosszú távon szükség lesz. Az ipari termelés fontos problémáiban szakvéleményük, befolyásuk érvényesülhet, a termelés a magántulajdon hirdetett elismerése, fenntartása alapján folyik majd.
2.5. A NAGYTÔKE ÉS A GYÁRIPARI ÉRDEKKÉPVISELET FELSZÁMOLÁSA Az 1946. Február 4-én hivatalba lépett Nagy Ferenc-kormány a gazdasági problémák megoldását, közöttük is elsôsorban a pénzromlás, az infláció felszámolását jelölte meg legfontosabb feladatának. A miniszterelnök nemzetgyûlési programbeszédében kinyilvánította, hogy a kormány egyfelôl a függetlenségi front államosítási programjának elvi álláspontján áll, másfelôl a gazdasági és pénzügyi problémák megoldása érdekében „összefüggô és egységes” terv kidolgozására készül. A magyar gazdaság mûködésében közben erôteljes változást hozott, hogy 1945. November végén munkába kezdett a Gazdasági Fôtanács. Közvetlen intézkedéseivel, gazdasági rendeletek kibocsátásával a gazdasági beavatkozás legfôbb irányító szervét, új formáját valósította meg. Az államhatalom befolyását mutatta - mint a Gazdasági Fôtanács 1946 tavaszán megállapította -, hogy a magyar gyáripar bevételeinek 75%-a állami forrásokból származott. A bányászat, a vas-, fém- és gépipar termelését több mint 90 %ban állami megrendelések, újjáépítési és jóvátételi szállítások alapján folytatta. A textilipar termelésének mindössze 30%-át értékesíthette szabadon.
Az infláció a nagybankok betétállományát szétolvasztotta, ezzel önálló akcióképességük nagyrészt elveszett. Szerepük leginkább az állam fedezetlen papírpénz-kibocsátó tevékenysége révén elôteremtett összegek közvetítésére szorítkozott. A részvénytársasági nagybankok forrásai 1945 végén még 90, 1946-ban pedig mintegy 76%-ban jegybankhitelekbôl származtak. Az állami beavatkozás nemhogy enyhült, számos területen fokozódott. Az államhatalom megváltozott politikai-társadalmi jellege mellett mindez a magántôke további erôteljes korlátozásához, sajátos államkapitalista gazdálkodáshoz vezetett. A GYOSZ a tervszerû és céltudatos állami beavatkozás átmeneti szükségességét elfogadta, általában „ gazdasági élet bizonyos területein és bizonyos mértékig”. 1946 elején visszatérôleg tapasztalta, hogy a termelésbe történt beavatkozás a gazdasági szabadság tudatos korlátozása, „sokkal inkább pártpolitikai érdekek, mint gazdasági érdekek szerint alakul”. A külkereskedelem minden mozzanata állami irányítás és ellenôrzés alatt történt. A hitelellátás a bankok üzletkörébôl egyre inkább az állami gazdálkodás szférájába került, és az állami gazdaságpolitika egyik legfontosabb tényezôjévé vált. A tervgazdálkodás bevezetésének szükségessége melletti érvelés mind hangsúlyosabb lett. Az érdekvédelmi szövetség vezetôsége aggodalommal észlelte, hogy a gyáripar önrendelkezési lehetôségei visszavonhatatlanul csorbultak. A Gazdasági Fôtanács intézkedései - Vas Zoltánnal többoldalú munkakapcsolat létezett - a helyzet által messze túlmenô mértékben szûkítették a vállalatok mozgásterét. Az állami bürokrácia hatalmi törekvései teret nyertek. A stabilizáció igénye elemi erôvel felszínre tört, a munkáspártok által gerjesztett tömegmozgalmakban ugyancsak helyet kapott. Ezzel együtt a bûnbakképzés is. Egyes politikai és sajtókörök a gondok súlyosbodásáért a „reakciót”, az inflációért és kísérôjelenségeiért a gyáripari termelést tették felelôssé. Minél mélyebben zuhant az ország az inflációs szakadékba, mi-
nél kuszáltabbá - éppen az ipari termelés számára pedig tarthatatlanná - vált a helyzet, annál gyakoribb az áskálódás: az infláció haszonélvezôje a gyáripar, a tôkések, ezért a stabilizáció megteremtése ellen vannak. A GYOSZ minden alkalmat megragadott, hogy a politika és a kormányzat reprezentánsai elôtt a vádak tarthatatlanságát bizonyítsa. Vezetôi hangsúlyozták, hogy az infláció a gyáripar érdekei ellenében hat, a vállalatok teljes tönkremeneteléhez, elvérzéséhez vezet, a szövetség „semmiféle közösséget nem vállal azzal a káros mocsári élôsdi tenyészettel, amely az inflációt a maga céljaira használja ki”. Ügyvivô igazgatósága és választmánya 1946. Május 31-én tartott együttes ülésén a stabilizáció mellett nyilatkozott. Helyeselte a magyar pénz értékállandóságának helyreállítását, hogy „a magyar állam, a magyar termelés és minden magyar polgár számvetése stabil pénzen alapuljon”. Egyhangúlag kimondta, a stabilizáció sikeres megoldásában „a magyar gyáripar termelôerejének szélsô megfeszítésével, a leglelkiismeretesebben kíván részt venni”, egyben reméli, hogy a kormány a stabilizáció sikerének valamennyi külsô és belsô feltételét biztosítani tudja. A kizárólag belsô erôforrásokra alapozott stabilizáció, szigorú deflációs pénzpolitikával, maximálisan szabályozott hitelpolitikával, teljesen központosított árszabályozási és ellenôrzési tevékenységgel, továbbá az államháztartási egyensúly biztosítását szolgáló különlegesen erôteljes adópolitikával eredménnyel megvalósult. Közben - gazdasági érvekkel alig, inkább politikai motívumokkal „támogatva” - a GYOSZ és a Magyar Bánya- és Kohóvállalatok Egyesülete ellenzésével, az 1946: XIII. tc. alapján megtörtént a szénbányák államosítása, a kincstár tulajdonában a Magyar Állami Szénbányák vállalat, majd részvénytársaság létrehozása. Az államosítási tervek részeként a törvényhozás megkérdezése nélkül, rendeletileg állami kezelésbe vették az ország három legnagyobb nehézipari üzemét is. A nehézipari vállalatok mellett elrendelték a nagyobb energiatelepek, valamint a 60 kilowattot meghaladó teljesítôképességû távvezetékek állami tulajdonba vételét. A stabilizációt követôen az iparellenes támadások nem ültek el. A GYOSZ szervezeti életét ekkor már belügyileg “nyilvántartották” . Egyes fennmaradt informátori jelentések arról tanúskodnak, hogy a megbeszélések tartalmát és idôpontját „állampolitikai szempontból” regisztrálták. A GYOSZ szerveit, egyes tagjait súlyos vádak érték, abból kiindulva, hogy „az ipar számára a pénzromlás valóságos aranyesôt jelentett”. Tehát az inflációs idôk visszatérését óhajtja, a szigorú hitelpolitika ellenében dolgozik. A gyáripar vezetôi pl. nem akarnak hallani a teljesítménybérrôl, és több olyan kérdésrôl, mely a pártok közötti mind élesebb versengésben fókuszba került. A hangnem, az alaptalan vádaskodás miatt a szövetség vezetô szervei augusztus 26-án együttes ülésen fejezték ki tiltakozásukat. Fellner Pál elnök tényekkel és érvekkel szólt a vádak ellen. Knob Sándor
Történelem vezérigazgató és a fórum határozata pedig úgy összegezett, hogy az ellenséges megállapítások „a tárgyilagosságra törekvô bírálat világánál egy pillanatig meg nem állhatnak”. A GYOSZ, az általa képviselt gyáripari termelés az ország újjáépítése elôfeltételeként „nagy súlyt helyezett a munkáspártokkal való megértô együttdolgozásra”, ezért sem hagyhatja a vádakat válasz nélkül. 1946 ôszén a hatalmi törekvések új lendületet nyertek. Az állami beavatkozás tovább nôtt, az érdekvédelmi szervezet ellenvéleményét negligálva „rendkívül erôs akcentust” kapott, olyan vállalatoknál is, melyek a GYOSZ szerint „erre az állami gondoskodásra semmilyen okot nem szolgáltattak”. Több gazdaságpolitikai intézkedést immár nem gazdasági megfontolásokból, hanem a politikai feszültségek következményeként, idôleges „megoldásaként” hoztak. Az iparügyi minisztérium Ipari Termelési Tanácsot, iparáganként termelési bizottságot létesített. Utóbbiak száma rövidesen 26-ra emelkedett. Legfôbb feladatuk a többtermelés elérése volt. A párizsi béketárgyalások elôkészületei az ország közvéleményét reményekkel és mély aggodalommal egyaránt eltöltötték. A béketárgyalások gazdasági elômunkálataiba a magyar kormány a GYOSZ részérôl Ferenczi Izsó ny. államtitkárt, a Magyar Textilgyárosok Országos Egyesületének ügyvezetô alelnökét vonta be. Kivételes tudását és tapasztalatait csupán a problémák teoretikus megvitatásában vették igénybe. A bizottság munkája „akadémikus jellegû” maradt. A konkrét gazdasági és pénzügyi kérdésekrôl folyt fontos tárgyalásokból a szövetség kimaradt, nem tartották illetékesnek. A Magyar Kommunista Párt szeptember 29-e és október 1-je között tartott III. kongresszusa a GYOSZ szempontjából is több kérdésben sorsdöntô volt. A párt politikai irányvonalát tömör jelszóban összegezte: „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!”. Gazdaságpolitikájának részeként követelte a termelés és a hitel állami irányítását, a bankok és a külkereskedelem - addig is gyakorolt állami ellenôrzését, a megkezdett államosítások folytatását. Megerôsítette, hogy az újjáépítést hároméves gazdasági terv keretében kell megvalósítani. Fellépett „a kartellek és bankok uzsorája” ellen, programként megfogalmazta: „Nem a nagytôkének, a népnek építjük az országot ! A célokkal alapjában véve a Szociáldemokrata Párt vezetôi is egyetértettek. Az államosítások következményeként 1946 végén az ipari munkások 43%-a már az állami szektorba került. A gyáripari szövetség céltáblává vált. Az MKP lapja, a Szabad Nép szinte napi gyakorisággal „a GYOSZ urainak” ún. termelésellenes, demokráciaellenes, népnyúzó és más üzelmei „leleplezésén” szorgoskodott. „Ki drágít?” Nem a munkaerô, hanem a tôkések hamis számvetése. Árhivatali statisztika a GYOSZ szolgálatában” (szeptember 18.) „Van pénz a vezérigazgatók mammutfizetésére, Nincs pénz a munkások és kistisztviselôk fizetésére” (szeptember 29.) „Vezérigazgatónak 6000, munkásnak 200 forint. Véget kell vetni a fizetések túlzott arányta-
lanságának” (október 8.) „A GYOSZ urait nem érdekli a tudomány. Buzágh professzor a >> Munkásság a tudományért << akció eredményeirôl” (október 10.). A 1946. December 3-i Szabad Nép megállapította, hogy a Weiss Manfréd-üzemek tulajdonosai „szabotázsig menô nemtörôdömséggel” vitték az ügyeket, „nem akarják a magyar gyárat fejleszteni”. Egyik igazgatójuk - a tollnok szerint - az Európában egyedülálló csôgyár szabadalmi rajzait külföldre akarta csempészni, a WM központi üzemvezetôségét „a tervszerûtlenség, ésszerûtlenség (…) a drága termelésbe való belenyugvás jellemezte”. (ezért kellett elrendelni az üzemek állami kezelésbe vételét, mely „a demokratikus államhatalom legelemibb érdeke”.) A durva rágalmazások özönét december 29-én a Mauthausen nimbusza címû figyelmeztetô cikk zárta. Formailag a Magyar Nemzet karácsonyi számával szállt vitába, mivel „nem mindenki antifasiszta hôs, akit a németek börtönökbe vetettek, deportáltak”. Betlen Oszkár szerint közülük újra belevetették magukat a pénzhajhászás áradatába. Pedig Mauthausenban, Dachauban esküdöztek, hogy a jövôben szerényen fognak élni, megbecsülik a munkát. Hazatérve, „a polgári jólét simogató falai között” ismét megtalálták kommunistaellenes meggyôzôdésüket, „a tôke hatalma erôsebb rajtuk Mauthausennél”. A korábbi magatartásuk, a német megszállókkal vagy a nyilasokkal történt összeütközésük nem lehet felmentés, Mauthausen „még nem politikai igazolvány”. A gyáripari érdekképviselet alapszabálya szerint tovább végezte dolgát. A realitások alapján állandó kapcsolatot tartott fenn a Gazdasági Fôtanáccsal és fôtitkárával, Vas Zoltán államtitkárral. A gyáripari termelés szempontjait, javaslatait képviselôi rendszeresen eljuttatták Vashoz, aki a GYOSZ szakértelmét felhasználta és alig követhetô mértékben érvényesítette. A hároméves terv ipari részének elôkészítésében a GYOSZ részvételét igényelte, az organizáció készségesen és haladéktalanul a szakmákhoz fordult. Iparági tervgazdálkodási vázlatokat készítettek. Ezek felölelték a szükséges rekonstrukció szakszerû technikai és pénzügyi tennivalóit, a korszerûsítés kérdéseit, a belföldi fogyasztás, az export és az anyagimport szükségleteinek mutatóit, végül a negyedik csoportban a hazai iparfejlesztés ki-
látásait. A szakmák szerinti hároméves tervvázlatokat a Gazdasági Fôtanács a GYOSZtól olyan felépítésben kapta, hogy azok a minisztériumoknál végzett elôkészítô munkálatok hasznára legyenek. Folyamatosan foglalkozott a GYOSZ a jóvátétel terheivel, költségkihatásaival, teljesítésével. Fôképp az országépítés, a költségvetés és a jóvátétel összefüggéseit elemezte, mivel a gyáripar teljesítôképességérôl a legteljesebb áttekintéssel rendelkezett. Bizalmas átirataiban, belsô anyagaiban a „jóvátételi dollár” irreálisan magas árfolyamának (a szállításokat az 1938. Évi világpiaci árakon számolták el, ami külön veszteséget okozott) követelményeit éppúgy mérlegelte, mint a magyar érdek szempontjából lehetséges teljesítési variációkat, esetleges könnyítési módozatokat. A jóvátétel ügyeiben, az ipari vállalatok védelmében, a magas termelési költségek miatt, az ipari árak tartósan vitás kérdésében az illetékes kormányhatóságokat ismételten megkereste. Memorandumban fordult a Szövetséges Ellenôrzô Bizottsághoz, a jóvátételt ellenôrzô szovjet hatóságokhoz is. A GYOSZ tartalmas és kiterjedt munkájának egyik mutatója lehet, hogy a gyáripart érintô és érdeklô kérdésekrôl, a gondok megoldási módozatairól 1946-ban több mint 200 körlevelet juttatott el közvetlenül tagvállalataihoz. Az ügyvivô igazgatóság kéthetente ülésezett, meghatározta a szövetségi tennivalók fôbb irányait. Az év novemberében új egységként a magasépítô nagyvállalatokat magában foglaló Építôipari szakosztály alakult. 1947 elején a szigorú árcsökkentô, illetve árrögzítô politika folytatódott, a tôkés gazdasági szükségleteknek megfelelô árpolitika nem érvényesülhetett. A tôkés vállalatok nagyarányú terhelését az állami adóbevételek növelése is kiváltotta. 1947 júniusára az állami árpolitikai beavatkozás következményeként a politikai kérdésként kezelt agrárolló megszûnt. Ipari olló alakult ki. Ez a tendencia a következô hónapokban sem változott. A GYOSZ júniusi rendes közgyûlésén Fellner Pál elnök a gyáripar lavírozási lehetôségeinek hiányát, az államhatalom korlátozó intézkedéseit sorolta. „Úgyszólván naponta raknak részben a kormány, részben az adott viszonyok új és új terheket az ipari termelés roskadozó vállaira, amelyek a páratlanul súlyos adóterheken felül további oly megterheléseket jelentenek, amelyek kifelé az ipari árakban jutnak kifejezésre, de amelyek tekintetében az ipar csak pénzbeszedô a kincstár részére. Számításaink szerint ma már az ipari árszint 35-65%-a ilyen természetû kiadás.” A magántulajdonú vállalatok rentábilitása vészesen csökkent. A szoros gyûrû miatt a gyáripar rendkívül széles területein a tôke egyre kevésbé juthatott profithoz. Ezt az utat az állami intézkedésekkel együtt a tôkés üzemekben megszilárdult szakszervezeti és üzemi bizottsági pozíciók is leszûkítették. A profitok kihasítását csakis a vállalatok adó- és egyéb tartozásainak, bank- és állami adósságainak felhal-
Történelem mozódása kísérhette. Az üzemi bizottságok pedig figyelték és ellenôrizték a termelést, az adózást. A legközvetlenebb beleszólást gyakorolták a bérpolitikában, szemmel tartották az üzemi árpolitikát, az értékesítést. A bérigények állandóan napirenden voltak. Az 1946-1947. Gazdasági évre vonatkozó számítások szerint a vállalatok szociális kiadásai a legtöbb helyen megközelítették a kifizetett bérek 50%-át. A tôkekivonás, a termelés korlátozása vagy akár csak részleges leállítása megvalósíthatatlan volt. A gyáripari szövetség elleni politikai indíttatású támadások folytatódtak. Ürügy mindig akadt. Az állami gazdaságirányítás balfogásainak következményeit, a hiányokat, a termelés és fogyasztás megannyi gondját rajta kérték számon. Szabotázs és árurejtegetés, síbolás és „reakciós” tudatos kártevés (saját üzemben, saját érdekek ellenében), elôre elhatározott deficitokozás, a forintrontás éppúgy szerepelt, mint pl. a „jobboldali építészek mesterkedése”. ôk „a GYOSZ segítségével tisztességtelen úton akartak elônyöket szerezni” (Szabad Nép, 1947. Április 18.) A GYOSZ tevékenységérôl objektíven a Kis Újság, a Világ és a Magyar Nemzet c. lap tudósított. 1947 derekára a bankok államosítása a legközelebbi lépések között szerepelt. Variánsaként a Kisgazdapárt külföldi kölcsön felvételét fontolgatta, mintegy ezzel „helyettesítve” a kommunisták államosítási javaslatát. Május 12-én a kisgazdák képviselôi a GYOSZ és a TÉBE vezetôit arról igyekeztek meggyôzni, hogy a - közvetlenül napirendre került - „hároméves terv külföldi anyagi alátámasztása érdekében is mozgósítsák összeköttetéseiket”. Fellner Pál elnök és Knob Sándor vezérigazgató csak napokkal késôbb, sürgetésre nyilatkoztak a hároméves terv mellett. A gesztust egyidejûleg feltételhez kötötték: további államosításokra, így a bankok államosítására Magyarországon nem kerülhet sor. (Ezen az állásponton volt a május 30-án lemondatott nagy Ferenc miniszterelnök is.) A feszült koalíciós tárgyalásokon a pártok egyes csoportjai - a kommunista javaslattal ütközve - hevesen ellenezték az államosítások bejelentett kiterjesztését. Hiába, június 1-jén megjelent a kormányrendelet, a tíz legnagyobb hazai bankhoz széles körû hatalommal felruházott miniszteri biztosokat küldtek ki. Az állami ellenôrzés az államosítás közvetlen elôzménye volt. Folytatásként a nagybankok magyar tulajdonban levô részvényeit novemberben állami tulajdonba vették. A tôkés szektor lényegében kiszorult a hitelélet terrénumából, de a nagybankok birtokolta iparvállalatok elvesztése miatt szerepe tovább csökkent az iparban is. A bankok államosításának következményeként a hitelrendszerben az állam monopóliuma lényegében teljessé vált, a magyar gyáriparban pedig az állami szektor túlsúlyra jutott. Az egész gyáriparban alkalmazott munkások 58%-a állami üzemekben, egykorú elnevezéssel nemzeti vállalatoknál dolgozott.
A magyar társadalom és a gazdaság helyzetében - a nemzetközi viszonyok változásaival összefüggésben - alapvetô fordulat állt be. A magántulajdonon alapuló polgári demokrácia híveit elnémították, a polgár- és tôkeellenes offenzíva folytatódott. A Magyar Kommunista Párt elôtt új lehetôségek nyíltak, 1948 tavaszán módosította gazdaságpolitikai céljait. Minden korábbi tárgyalást, pártközi egyeztetést, eredeti elgondolást félretéve vezetôi szûk körben eldöntötték, hogy Magyarországon minden magyar magántulajdonban lévô ipari, közlekedési, bánya- és kohóvállalatot, villamos erômûvet, amelynél a bármely munkakörben alkalmazott munkavállalók létszáma (1946. augusztus 1-jétôl az államosítást a késôbbiekben kimondó 1948:XXV. Tc. hatálybalépéséig eltelt idôben bármikor) elérte a száz fôt, állami tulajdonba vesznek. Az államosítási elôkészületeket összehangolt propaganda-hadjárat kísérte. Gerô Ernô közlekedésügyi miniszter az 1948. Március 7-én rendezett országos kommunista nagyüzemi propagandista értekezleten megállapította, hogy Magyarország a munkaverseny, az élmunkások országa lesz, átlépte a kapitalizmus határmezsgyéjét. „Magyarország végre valóban kivált az imperializmus országainak területébôl, a kapitalista rendszerbôl, és a többi demokratikus országgal együtt tovább halad a szocializmus útján.” A Szabad Nép március 9-i összefoglalója szerint akadtak még bajok. Pl. a borsodi bányáknál amiatt, hogy a tervszerû többlettermelés ellen „izgat a reakció”, mert „Barankovics-párti képviselôk és szerzetesek lepték el a bányakerületet”.
Az élmunkások és „az általuk kezdeményezett” üzemi termelési versenyek átfogták az országot, a termelés emelésével „növelik a dolgozók életszínvonalát”. „A nagy tömegek megértették a hároméves terv célját”, ezzel szemben a vállalatvezetôk, üzemvezetôk, igazgatók nem. Az elôírt terveket számosan nem mutatták be a Tervhivatalnak. Kötelességszegésük miatt „ugyanolyan szigorral fogják ôket megbüntetni, mint a rombolókat és gyújtogatókat”. (Szabad Nép, március 20.) Közben „leleplezték” és „felszámolták a jobboldali szociáldemokratákat” is eltávolították mindazokat, „akik gátolták a munkát”. (Ugyanott, március 23.) Így történhetett,
hogy a nagyipari dolgozók hatvan százaléka munkaversenyben termelt, és március 28-án „fellobogózták az üzemeket az államosítás örömére”. Az államosítások törvényi indoklása szerint a demokratikus Magyarország fejlôdésének iránya elhatárolt, „másfelôl azonban a gazdasági élet jelentôs része a nagytôkések gazdasági és politikai befolyása alatt állott, s ez a dolgok természeténél fogva igyekezett a fejlôdés menetét gátolni”. A hároméves terv megvalósításához „ez a felemás állapot” fenn nem tartható. Az államosítások a magánüzemek nagyobb részének sorsát eldöntötték, az ország gazdasági életében, a magyar gyáripar történetében egyedülálló beavatkozást jelentettek. 594 vállalatra és több mint 160 000 munkásra terjedtek ki. A bányászatban és a kohászatban a munkások majdnem 100%-as, a vas-, a fém- és a gépiparban 91%-a, a villamosenergia-termelésben 98%-a, a z építôanyag-iparban és nyomdaiparban 92%-a állami tulajdonú üzemekben dolgozott tovább. A textiliparban az államosításokig a munkások 77%-a dolgozott magántulajdonú üzemben, ezután 25%. Ez az arány a bôriparban 91%-ról 13%-ra, a gumiiparban 100%-ról 6,5%-ra csökkent. A tôkés szektor csak a kisebb üzemtípusokkal dolgozó iparágakban maradt jelentôsebb, a papíriparban (46%) és élelmiszeriparban (45%). A hazai gyáripar egészét tekintve az állami szektorban dolgozott a munkások 83,5%-a. Ugyancsak felszámolásra jutott a magán-külkereskedelmi vállalkozás, mely 1948-ig a külkereskedelem 60%-át ölelte fel. A folyamatot mintegy betetôzte, hogy 1949 decemberében a tíznél több munkást alkalmazó iparvállalatokat is államosították, egyes iparágak - pl. a hazai nyomdaipar - teljes államosítása megtörtént. A GYOSZ - több mint hatszáz tagjának túlnyomó része száznál több munkavállalót foglalkoztatott - április 2-án igazgatósági ülést tartott. Addig átszervezésére több elgondolás felmerült, azonban vezetôi a további munkának nem látták értelmét. Az igazgatóság az alkalmazottaknak felmondott. Az érdekképviselet vezetô szervei lemondtak. Április 4-én feloszlott. Ezután a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségérôl - bô négy évtizedig múlt idôben ejtettek szót.
RÉSZLET AZ MGYOSZ KIADÁSÁBAN MEGJELENT, SZITA SZABOLCS A GYOSZ KIÉPÍTÉSE ÉS TEVÉKENYSÉGE 1902-TôL 1948-IG CÍMÛ KÖTETÉBÔL
