Vida Anikó
A gondozási etika szociálpolitikai jelentôsége Egy módszer a normatív dokumentumelemzéshez a gondozási etika perspektívájából
Bevezetés 2003 januárjában – a szlovéniai Béke Intézet1 által szervezett nemzetközi fórum résztvevôjeként2 – ismerkedtem meg a gondozási etika szociálpolitikai vonatkozásaival, valamint egy – a gondozási etika értékein és elôfeltevésein alapuló – dokumentumelemzô módszerrel, melynek segítségével beazonosítható és megújítható egy szakmapolitikai anyag normatív kerete. A „Trace”nek3 nevezett eljárást Selma Sevenhuijsen (2002), az Utrechti Egyetem professzora a holland egészségügyi rendszerrel kapcsolatos vita során fejlesztette ki. A konferencián Sevenhuijsen professzor személyesen mutatta be a módszerhez tartozó lépéseket, melyek segítségével a résztvevôk elkészítették a szlovéniai társadalmi kirekesztôdés és szegénység elleni program elemzését4 (Sevenhuijsen–Sˇvab 2003). A módszer gyakorlati alkalmazását és elterjesztését célozta a kutatás folytatása, melynek keretében a résztvevôk saját országuk (Magyarország, Észtország, Szlovákia és Szlovénia) szociálpolitikai anyagait vizsgálták a gondozási etika szûrôjén keresztül. A tanulmány elsô felében a gondozási etika sajátos értékeit és politikafilozófiai elôfeltevéseit szeretném ismertetni, míg a második részben – a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerôforrás-fejlesztés Operatív Programjának elemzésén keresztül – szemléltetni a módszer lényegét és gyakorlati mûködését.
www.mirovni-institut.si (Ljubljana). A konferencia részvételi és egyéb költségeit a Soros Alapítvány (East-East Cooperation Center) finanszírozta, melyért ezúton is szeretnék köszönetet mondani. 3 Miután a trace szó magyar megfelelôje – ’nyom’, ’nyomkövetés’ – kicsit nehézkesnek tûnik a módszer megjelölésére, ezért a tanulmányban mindvégig az angol kifejezést használom. 4 Természetesen a két nap nem lett volna elegendô a módszer elsajátításához, ezért a résztvevôk már jóval a konferencia elôtt megkapták a szükséges szakirodalmat. 1 2
185
A gondozás helye és szerepe napjaink szociálpolitikai gyakorlatában Sevenhuijsen (2004) szerint jelenleg éppen egy paradigmaváltásnak lehetünk a szemtanúi. A gondozás tradicionális normatív kerete már nem tûnik kielégítônek, ugyanakkor még nem állnak rendelkezésünkre jól kidolgozott alternatívák. A gondozási etika alkalmas lehet arra, hogy betöltse ezt az ûrt. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a gondozás egyszerre jelenlévô és hiányzó fogalom. Azért jelenlévô, mert a gondozás napjainkban egyre nagyobb politikai jelentôségre tesz szert. A gondozással összefüggô feladatok a legkülönfélébb csatornákon keresztül válnak politikai napirendi pontokká az egészségügyi és szociális jóléti rendszerek reformjától kezdve egészen a szülési szabadság szabályozásáig, valamint az idôsekkel való törôdésig. Másrészrôl hiányzó, mivel a döntéshozók gyakran nem kielégítô definíciókat alkalmaznak (egymásnak ellentmondó értékek és feltevések), valamint a domináns politikai paradigmák kevés helyet hagynak a gondozási etika számára. Továbbá túl gyakran tekintik még ma is természetesnek és magától értetôdônek azt, hogy a gondozás elsôsorban nôi feladat, így a szakmapolitikai programok és szabályozók is ezt a hallgatólagos elôfeltevést alkalmazzák. Sevenhuijsen egy másik tanulmányában (2001) amellett érvel, hogy a jelenkori társadalmakban két – egymással szorosan összefüggô – folyamat játszódik le, nevezetesen a gondozási és politikai folyamatok átrendezôdése. Ezek együttesen olyan új, kollektív, morális megfontolások felbukkanását eredményezték, amelyek a javak elosztásához, az adórendszerhez és a gondozás minôségének kérdéséhez kapcsolódnak. A „politikai átrendezôdés” koncepciója5 szerint a politikai konfliktusok a nemzetállam klasszikus arénáiról a társadalmi élet egyéb színtereire helyezôdnek át (pl. nemzetközi nagyvállalatok igazgatótanácsai, európai és egyéb szupranacionális szervezetek folyosói, nemzeti és nemzetközi bíróságok, kórházi és laboratóriumi kutatóegységek stb.). Ennek következtében a hatalom elszivárog a parlamentáris demokrácia politikai központjából, ezért politikai rendszerünk a demokratikus deficit állapotába kerül. A fentebb említett problémákra a szerzôk egy új típusú kormányzásban látják a megoldást, mely elképzelés „interaktív politikai folyamatok” néven vált ismertté. A gondozási folyamatok átrendezôdése egyszerre három szinten is megfigyelhetô. Az elsôn a gondozás feladatát a nôk helyett egyre inkább a férfiak veszik át6, mivel a hetvenes évek óta jelentôsen növekedett a nôk részvétele a gazdasá-
Mark Bovens politológus és szerzôtársai 1995-ben megjelent tanulmányára hivatkozva. Miután a tanulmány szerzôje holland, így elsôsorban a saját országa tapasztalatait általánosítja. Nyilvánvalóan Magyarországon még nem annyira jellemzô ez a fajta átrendezôdés. 5 6
186
gi, kulturális és politikai szférában. Ezenközben a férfiak egyre inkább kiveszik részüket a gondozási feladatokból, bár korántsem olyan mértékben, mint azt a nôk közéleti szerepvállalása indokolná. Az átrendezôdés második aspektusát legrövidebben a gondozás belülrôl kívülre helyezôdésével jellemezhetjük. Azokat a gondozási feladatokat, amelyeket korábban a háztartásokban láttak el – egyre növekvô mértékben –, a közösségi és kereskedelmi szolgáltatások veszik át7. Az átrendezôdés harmadik szintje az egészségügyi szférában történik, de visszahat a szociális gondozás területére is. A népesség elöregedésével jelentôsen emelkedett a krónikus megbetegedésekkel összefüggô tünetek száma, amelyek már nem igénylik a szó klasszikus értelmében vett függôséget az orvosi ellátástól, ugyanakkor fokozódik a gondozási tevékenység nagysága és jelentôsége is. A fentiek következtében a társadalom egésze szembekerült egy új „szociális infrastruktúra” megszervezésének szükségességével. Sevenhuijsen (2001) szerint helyet kell(ene) találni a „gondoskodó állampolgárság” újfajta tevékenységeinek, melyek során az emberek úgy tekinthetnek magukra, mint gondoskodást végzô és elfogadó személyekre. Sevenhuijsen arra is figyelmeztet, hogy a jóléti állam tradicionális struktúrái olyan beépített „vakfoltokkal” rendelkeznek, amelyek akadályozzák a gondozást végzôket napi feladataik ellátásában. Ha semmi sem változik, nem elképzelhetetlen, hogy a gondozási tevékenység átrendezôdése a jóléti állam gondoskodó funkcióinak leépüléséhez vezet. A gondozási etika politikafilozófiai elôfeltevései és értékei Kölcsönös függôség és autonómia A gondozási etika emberi természetrôl alkotott elképzelése különbözik az egyoldalú individualizmusétól, amely számos erkölcsfilozófia alapjául szolgál. A gondozási etika a kölcsönös függôség és kapcsolatiság ideáján alapszik. Legfontosabb alapelve, hogy az embereknek szükségük van egymásra életvezetésük során, és csak a másokkal való kapcsolatokon keresztül élhetik meg saját individualitásukat. A gondozási etika nézôpontjából fontos különbséget tenni az önállóságra való törekvés és az önállóság között. Ha az autonómiát az önállóságra való törekvéssel tekintjük egyenértékûnek, háttérbe szorul a gondoskodás, valamint a másokért érzett felelôsség.
7
Ez sem kimondottan magyar gyakorlat.
187
Aszimmetrikus reciprocitás A képesség és hajlandóság mások nézôpontjának és észlelésének átvételére elengedhetetlen követelmény a gondozási munka gyakorlatában. Az „aszimmetrikus reciprocitás” elmélete szerint soha nem vagyunk képesek arra, hogy teljes egészében valaki másnak a szemüvegén keresztül lássuk a világot. A gondozási etika emberképe A gondozási etika emberképe az ún. gyengeségontológián alapul, melynek legfontosabb jellemvonásai a következôk: – kétértelmûség: az emberi tapasztalatoknak nincs egyféle rögzített jelentése, nem illeszthetôk be egy homogén értelmezési keretbe, sokféle interpretáció lehetséges; – gyengeség, sebezhetôség: az emberi élet természetes velejárói, ilyen módon nem csupán a függô, kiszolgáltatott helyzetben lévô csoportok tagjait jellemzi; – megtestesülés: saját életünket egy meghatározott testben éljük le, ezért nagyon fontos, hogy milyen módon konstruáljuk meg a testtel kapcsolatos normáinkat, és hogyan foglalkozunk mindezekkel mindennapi társadalmi tevékenységeinkben; – pluralizmus: annak a ténynek a tudatosítása, hogy az emberek a legkülönfélébb élethelyzetekben élhetnek, melyekre a csoportidentitások is hatással vannak; – hatalom: mindig benne vagyunk valamilyen hatalmi konfigurációban, ezért nem lehet célunk a minden hatalomtól mentes emberi autonómia megvalósítása, sokkal inkább a hatalom humánus és kreatív formáinak megteremtésén kell fáradoznunk. Tronto (1993) és Fischer a gondozás folyamatát négy analitikusan különálló, de egymással szorosan összefüggô szakaszra osztja, mindegyik szakaszhoz egy-egy alapértéket rendelve hozzá. A törôdés szakaszában ismerjük fel a gondozás iránti szükségleteket, ezért itt a figyelmesség értéke kerül elôtérbe. A második dimenzió feltételezi a gondozási szituáció által megkívánt lépések végrehajtását, a felismert szükségletek kielégítéséért vállalt felelôsséget. A harmadik szakasz az aktuális gondozási tevékenység elvégzéséhez kapcsolódik. Ez azt feltételezi, hogy a gondozást végzô személy rendelkezik azokkal a kompetenciákkal és forrásokkal, amelyek az adott szituációban kívánatosak. Végül az utolsó a gondozás elfogadásának dimenziója, amely a gondozó és a gondozott közötti interakción alapszik. Ehhez a szakaszhoz szorosan hozzátartozik a bizalom kérdése is, mivel a gondozási folyamat sikeressége nagymértékben múlik azon, hogy a gondoskodásra szorulók mennyire bíznak meg a gondozók kompetenciájában és jóhiszemûségében. 188
A normatív dokumentumelemzés módszertana Sevenhuijsen (2002) a holland egészségpolitikával foglalkozó cikkében azt állítja, hogy a politikai (szakpolitikai) anyagok, mint a normatív paradigmák közvetítôi, elemezhetôk. A normatív paradigmák általa adott definíciója: az ismeretek olyan halmaza, csoportja, amelyek rendszerbe foglalják a társadalmi problémák leírását abból a célból, hogy elôkészítsék azokat a társadalmi szabályozás, illetve a törvényalkotás számára. Éppen ezért azt javasolja, hogy a különbözô szakpolitikákra tekintsünk úgy, mint a kormányzás egyfajta formáira. Egy másik tanulmányában Sevenhuijsen (2004) részletesen ismerteti az általa kidolgozott normatív dokumentumelemzô módszert, melyben a gondozási etika kettôs értelemben használatos: egyrészt mint egy lencse, melyen keresztül beazonosítható az elemzett dokumentum normatív kerete, melynek segítségével megtalálhatjuk egy szakpolitikai anyag releváns elemeit; másrészt mint mértékegység vagy összehasonlítási alap. Ugyanakkor ez a kettôs használat veszélyeket is rejt magában. Elôször is felmerül az objektivitás vagy értékmentesség problémája, valamint a túlinterpretálás kockázata (azt látom, amit látni szeretnék). Ezen csapdák elkerüléséhez elengedhetetlen a Trace egyes lépéseinek gondos követése, valamint a megfelelô szöveg kiválasztása. Mindenképpen meghatározó jelentôségû, ún. kulcsszövegnek kell lennie, emellett elegendô diszkurzív teret kell biztosítania a gondozásnak és mindazon értékeknek, melyek szerepet játszanak ezen a területen. Ezzel együtt a módszer nagyon sok területen és mûfajban használható, így a szakmapolitikai dokumentumok mellett a törvény-elôterjesztések, parlamenti jegyzôkönyvek, jogi anyagok, nyilvános viták anyagai, valamint a szakmapolitikák normatív keretét meghatározó háttéranyagok8 is alkalmasak lehetnek az elemzésre. A módszer hatékony alkalmazásához fontos tisztában lenni a politikai szövegek néhány fontos sajátosságával is. Ezek közül talán a legfontosabb a normativitás tagadása, mivel a törvényalkotók, döntéshozók és programkészítôk a semleges állam ideáját akarják megvalósítani, így azt gondolják, hogy csakis a tények számítanak. Ebbôl azonban nem következik, hogy ne lennének a szövegben morális koncepciók és érvek, csak ezeket elszórtan, a sorok között vagy empirikus állításokba csomagolva találjuk meg. Emiatt van az is, hogy az értékeket és morális argumentációkat magától értetôdônek tekintik, így ezek a szövegek sokszor ellentmondásosak, hiányzik belôlük a konzisztencia.
Ilyen fontos háttéranyag pl. Anthony Giddens magyarul 1999-ben megjelent könyve – Harmadik út – a modern szociáldemokrácia megújításáról, melynek kritikai értékelését Sevenhuijsen ezzel a módszerrel végezte el (Sevenhuijsen 2000).
8
189
A Trace lépései A módszer alkalmazását és terjesztését elôsegítendô Sevenhuijsen (2004) négy fô lépésre osztotta a Trace-t, melyek mindegyikéhez kérdéseket rendelt hozzá. Fontos megjegyezni, hogy nem mindig lehetséges az egyes lépésekhez tartozó összes kérdésre válaszolni, és nem kell ragaszkodni az általa megadott sorrendhez sem. 1. Nyomozás Ennek a lépésnek az a legfôbb célja, hogy kiderítsük, mi az a normatív keret, amelyben a dokumentum íródott. Ehhez a következô kérdésekre kell választ keresni9: Ki beszél kihez? Milyen hatalmi viszonyok között keletkezett a szöveg? Kik voltak a szerzôi, ki tartozik felelôsséggel a szövegért? Valójában kinek címezték az anyagot, kit akartak meggyôzni és mirôl? Milyen csoportok voltak hatással a problémák megoldására? Milyen értékekre hivatkoznak, és ezek milyen szerepet játszanak a szöveg egészében? Milyen elôfeltevéseket alkalmaznak az emberi természetre vonatkozóan? Milyen módon említôdik meg a gondozás? Hogyan foglalkozik a szöveg a férfiak és nôk közötti társadalmi különbségekkel? Milyen szerepeket fogalmaznak meg az állam számára? Milyen retorikai jellegzetességeket találunk a szövegben? 2. Értékelés Itt azt kell meghatározni, hogy milyen politikafilozófiai elmélet támasztja alá a szöveget. Ez nemcsak a normatív keret beazonosításánál lehet segítségünkre, hanem irányjelzôként is mûködhet a másodlagos irodalom vonatkozásában, amely mélyebben foglalkozik a megközelítéssel. Mutat-e valamilyen érzékenységet az anyag a hatalmi viszonyok iránt? Sztereotipikus elképzeléseket alkalmaz-e a program, vagy komolyan foglalkozik az egyenlôtlenségek különféle formáival? Milyen forrásokat használtak a dokumentum központi állításainak megfogalmazásakor, ezek honnan származnak? Vannak-e olyan alternatív ismeretek, amelyeket nyilvánvalóan ignoráltak? 3. Megújítás A gondozás alternatív definícióját10 (Tronto 1993), a gondozási etika speciális értékkészletét és emberképét felhasználva a dokumentum normatív keretének megújítása.
Természetesen a teljesség igénye nélkül. „A legáltalánosabb szinten minden olyan tevékenység gondozásnak tekinthetô, amely magában foglalja mindazt, amit a saját »világunk« karbantartása, továbbfejlesztése és megjavítása érdekében teszünk, annak érdekében, hogy a lehetô legjobb minôségû legyen az életünk” (Tronto 1993: 103.) 9
10
190
4. Megszilárdítás, konkretizálás Ennek a lépésnek az a célja, hogy elmozduljunk a filozofikusabb, elméleti szintrôl egy konkrét szintre, valamint hogy összevessük a harmadik lépés megállapításait az elsô lépésben megfogalmazottakkal. A kérdések elsô csoportja egy alternatív értelmezési keret szükségességére és megteremtésének lehetôségére összpontosít, míg a második csoport konkrét politikai intézkedésekhez kapcsolódik: Mit kellene módosítani? Minek kellene kikerülni a szövegbôl? Mivel kellene még kiegészíteni? A Humánerôforrás-fejlesztés Operatív Program elemzése Az elemzés tárgyául választott anyag a jelenkori magyar szociálpolitika elsô vonalába tartozik. Az európai uniós források igénybevételéhez szükséges egy átfogó fejlesztéspolitikai célokat és prioritásokat tartalmazó nemzeti fejlesztési terv. A stratégia megvalósítása operatív programokon keresztül történik, Magyarország a csatlakozás elôtt öt ilyen programot dolgozott ki. A Humánerôforrás-fejlesztés Operatív Program kidolgozása a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium irányítása mellett, az Oktatási Minisztériummal és az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztériummal való szoros együttmûködés keretében folyt. Az operatív program stratégiája öt prioritás mentén valósul meg: aktív munkaerô-piaci politikák támogatása; a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem; az oktatás és képzés rendszerének fejlesztése; az alkalmazkodóképesség és a vállalkozói készségek fejlesztése; az oktatási, szociális és egészségügyi infrastruktúra fejlesztése. A terjedelmi korlátok, valamint tudományos érdeklôdésem miatt úgy döntöttem, hogy a fenti prioritások közül csak a társadalmi kirekesztés és szegénység elleni küzdelemhez tartozó intézkedéseket és helyzetjelentést, valamint – az aktív munkaerô-piaci politikák prioritásán belül – a nôk és a férfiak esélyegyenlôségére vonatkozó fejezeteket fogom elemezni. A program normatív keretének meghatározása Problémadefiníció A program normatív keretének meghatározásához – a Trace elsô lépésének egyik legfontosabb dimenziójaként – elôször is azt kell megállapítanunk, hogy milyen módon fogalmazták meg a megoldásra váró problémákat. Az esetek többségében ezek a definíciók nem objektíven, értékmentesen közelítenek a társadalmi problémákhoz, hanem számos normatív elôfeltevést tartalmaz191
nak. Miután az Európai Unió politikáját meghatározó alapdokumentumok egyértelmûen közösségi feladatként kezelik a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelmet, így nem meglepô, hogy ezek a kérdések a Humánerôforrás-fejlesztés Operatív Programban is központi szerepet játszanak. A szegénység fogalmának operacionalizálásával adós marad a program, a szegénység leginkább a „jövedelmi egyenlôtlenségek növekedése” terminusában jelenik meg. Ez az eufemisztikus kifejezés arra is jó, hogy el lehessen kerülni a problémával való szembesülést – nem véletlen, hogy a szegénységgel kapcsolatban semmilyen konkrét intézkedést nem tartalmaz a program. Így a „közösségi átlagnak megfelelô 7,5–8-szoros” jövedelmi különbség nem társadalmi problémaként, hanem inkább egyfajta törvényszerûségként jelentkezik. Ugyancsak nincs kielégítô módon definiálva az egyébként nagyon hangsúlyosan jelenlévô társadalmi kirekesztettség fogalma. A program szövegébôl az alábbi jelentéstartományok rajzolódnak ki: 1. a jövedelemszerzô képesség bizonytalansága; 2. az anyagi biztonság hiánya; 3. a társadalmi részvétel lehetôségeinek szûkössége; 4. a támogatórendszerek hiányosságai. A szegénységet és a társadalmi kirekesztettséget egyaránt a marginális munkaerô-piaci pozícióból vezetik le, ilyen módon nem tesznek különbséget a „hátrányos helyzetûnek” vagy „különösen sérülékenynek” bélyegzett társadalmi csoportok között (romák, fogyatékkal élôk, rossz egészségi állapotúak, hajléktalanok, egyszülôs családok stb.). Ebbôl következôen az összes probléma adekvát megoldásaként tüntetik fel a képzési és foglalkoztatási lehetôségekhez való hozzájutás elôsegítését. Vezetô értékek A különbözô szakmapolitikai programokat meghatározó normatív paradigmák megismeréséhez az is jó kiindulási alapul szolgál, ha feltárjuk a szövegben található értékalapú argumentációkat, valamint ezen értékek egymáshoz való kapcsolódását és a dokumentum egészében betöltött szerepüket. A humánerôforrás-fejlesztési programban a közösségorientált értékek két fô szervezôelv köré csoportosulva jelennek meg. Az elsô csoportban találjuk a szociáldemokrácia értékeit, úgymint: társadalmi kohézió, társadalmi befogadás, esélyegyenlôség és szolidaritás. A második csoportban a piacorientált liberalizmus (neoliberalizmus) értékeivel találkozhatunk: a piaci mechanizmusok és a gazdasági versenyképesség elsôbbsége a társadalom többi alrendszerével szemben, a jövedelemtermelô képesség (egyéni és társadalmi szinten egyaránt) normája, autonómia, valamint a társadalmi és gazdasági fejlôdésbe vetett hit. 192
Az emberi természetrôl alkotott elképzelések Az értékek feltérképezésével arra a kérdésre is választ kaphatunk, hogy a politikai dokumentumok milyen elôfeltevéseket tartalmaznak az emberi természetre vonatkozóan, valamint, hogy ezek a képzetek milyen módon illeszkednek a gondozási etika fogalomrendszerébe. Az általam elemzett anyag szövegében az „egydimenziós” ember van normaként feltüntetve, akinek legfontosabb tulajdonságai mind munkaerô-piaci pozíciójához kapcsolódnak: szakmai és területi mobilitás, önállóság, versenyképes jövedelem és tudás, gazdasági aktivitás, vállalkozói készségek. A munkavégzô képesség kitüntetett szerepére utal az is, hogy a szövegben az „ember” szót nagyon gyakran a „munkaerô” és a „humán erôforrás” kifejezésekkel helyettesítik. Ebben az összefüggésben a romák marginális munkaerô-piaci pozíciója egyet jelent a többségi társadalom normáit fenyegetô deviáns magatartással: „Az állandósuló tartós (immár több mint egy évtizedes) munkanélküliség miatt egyre szélesebb körben fenyegeti a romákat az elkerülhetetlen inaktivitás normává rögzülésének veszélye.”11 Az állam szerepe A szociális és gondozási feladatokkal összefüggô állami szerepvállalásról alkotott elképzelések ugyancsak fontos szerepet játszanak a szakpolitikai anyagok normatív keretében. A humánerôforrás-fejlesztési programban a szociális ellátórendszerrel kapcsolatos állami feladatok kizárólag a foglalkoztathatóság javításával, illetve az EU szakpolitikáinak maradéktalan megvalósításával összefüggésben jelennek meg. Ezek szerint az államnak elsôsorban azokat a – konkrét célcsoportokra irányuló – segítô és tanácsadó, valamint szociális és foglalkoztatási szolgáltatásokat kell fejlesztenie, amelyek célja a munkavállalás elôsegítése. A hátrányos helyzetû emberek – köztük a romák – foglalkoztathatóságának javításában kiemelt szerepet szánnak a foglalkoztatás, az oktatás-képzés és a szociális szolgáltatások területén mûködô civil szervezeteknek. Az állami felelôsségvállalás ebben az esetben a civil szervezetek számára nyújtandó szakmai és módszertani támogatást jelenti. A programban több helyen is megemlítôdik a romákkal és a nôkkel szembeni diszkrimináció problémája, ugyanakkor a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemmel összefüggô állami felelôsséget az Európai Unióra hivatkozva hárítják el: „Ezen a téren a magyar jogi szabályozás lényegében összhangban
http://www.hefop.hu/uploaded/pages/44/content/HEFOP_hu_20060503.pdf (Humánerôforrásfejlesztés Operatív Program 2004–2006: 31). 11
193
van az európai normákkal (…). A jogérvényesítés területén azonban hasonló gyakorlati problémák tapasztalhatók, mint a közösség tagállamaiban (panaszmechanizmusok, szankciók, közvetett diszkrimináció)”.12 A gondozás helye és szerepe A humánerôforrás-fejlesztéssel foglalkozó program a gondozást nem tekinti saját jogon önálló társadalmi tevékenységnek, a szociális szolgáltatások elsôsorban a társadalmi kirekesztéssel leginkább veszélyeztetett csoportok helyzetével összefüggésben említôdnek meg. A gondozás (szociális szolgáltatások) fogalma alárendelôdik a társadalmi kirekesztés megelôzésének, és mivel a szövegben a társadalmi kirekesztés az inaktivitással egyenlô, így a gondozással összefüggô tevékenységek a munkavégzô képesség megszerzésének, illetve visszaszerzésének szolgálatában állnak. Ebbôl adódik, hogy az „igazán függô”, de még nem munkaképes korú csoportokhoz tartozók – idôsek, gyerekek – gondozási szükségleteirôl alig esik szó a programban. A családokat segítô szolgáltatásokra is csak a hátrányos helyzetû, gyermeküket egyedül nevelô szülôk formálhatnak jogos igényt, természetesen csupán munkaerô-piaci esélyeik javítása céljából. A program készítôi az alábbi csoportok tagjait tartják „érdemeseknek” a szociális gondoskodásra: hátrányos helyzetû térségekben élôk (elsôsorban a romák); fogyatékkal élôk; szenvedélybetegek; pszichiátriai betegek; hajléktalanok és rossz lakhatási körülmények között élôk; veszélyeztetett, fogyatékkal élô és speciális szükségletû gyermekek; egyszülôs családok. Nôi munka? A gondozás nem kizárólagosan a magánszféra hatókörébe tartozó feladatként jelenik meg a szövegben, viszont ezen feladatok végzése önmagában még nem biztosítja a teljes jogú társadalmi tagságot. A cél az, hogy „a gyermeküket nevelô vagy más eltartottakról gondoskodó nôknek lehetôségük legyen képzési programokban részt venni, állást vállalni vagy vállalkozói tevékenységet folytatni (…)”13. Az elemzett programban a szociális problémák megoldását
http://www.hefop.hu/uploaded/pages/44/content/HEFOP_hu_20060503.pdf (Humánerôforrásfejlesztés Operatív Program 2004–2006: 36). 13 http://www.hefop.hu/uploaded/pages/44/content/HEFOP_hu_20060503.pdf (Humánerôforrásfejlesztés Operatív Program 2004–2006: 56). 12
194
egyértelmûen nôi feladatként tüntetik fel, a családi élet és a munkavállalás összehangolásának követelménye a férfiakra nem vonatkozik. A dokumentum megemlíti ugyan, hogy a nôk gyengébb munkaerô-piaci pozícióiban „a nôk bizonyos csoportjai esetében bizonyos fokú latens diszkrimináció”14 is kimutatható, de a horizontális és vertikális munkaerô-piaci szegregáció leküzdésére – a vállalkozói készségek javításán túl – nem fogalmaz meg semmiféle javaslatot. A program készítôi szerint tehát a nôkkel szembeni hátrányos megkülönböztetést a nôk önfoglalkoztatóvá válásával lehet csökkenteni. A vállalkozói készségek szerepének hangsúlyozása egyúttal azt is jelzi, hogy a humánerôforrás-fejlesztési program normatív keretében nemcsak explicit szinten, hanem szimbolikusan is – a mások segítségére nem szoruló, független férfi ideáltipikus alakjában – megjelennek a „férfiközpontúság” terminusai. Retorikai jellegzetességek Az értékelés egyik fontos mozzanata a szövegben elôforduló retorikai elemek (tipikus fordulatok, ellentétpárok, inkonzisztenciák, metaforák, tabuk) bemutatása. A humánerôforrás-fejlesztési programban a „munkaerô-piaci” és a „társadalmi beilleszkedés” kifejezésekkel találkozhatunk a leggyakrabban. A két fogalom együttes használatával elkerülhetôvé válik a társadalmi befogadás egyéb aspektusainak kidolgozása, ráadásul a munkaerô-piaci részvétel normaként való feltüntetésével az inaktivitás társadalmi stigmává, deviáns magatartássá válik. A statisztikai számadatokkal alátámasztott helyzetjelentésben minden a „közösségi vagy az uniós átlaggal” hasonlítódik össze. Az európai országok legitimációs bázisként való felhasználásával a program készítôi valószínûleg az objektivitás és az értékmentesség látszatát kívánják kelteni. Az Európai Unióra való állandó hivatkozásnak még két további, latens funkciója is kimutatható: egyrészrôl így el lehet hárítani a beavatkozással járó állami felelôsséget azokon a területeken, ahol a magyar adatok megközelítôen azonosak az „uniós átlaggal”; másrészt ily módon is bizonyítható, hogy Magyarország már elég felkészült a csatlakozásra. A retorikai elemek sorában különös jelentôséggel bírnak az ellentétpárok, mivel ezek minden esetben egy hierarchikus gondolkodásmód megjelenítôi, ebbôl következôen az ellentétpár egyik oldala elônyt élvez a másik, nemkívánatos, alulértékelt oldallal szemben (Sevenhuijsen 1999). Az operatív program-
http://www.hefop.hu/uploaded/pages/44/content/HEFOP_hu_20060503.pdf (Humánerôforrásfejlesztés Operatív Program 2004–2006: 36). 14
195
ban az alábbi fogalmakat állítják szembe egymással: társadalmi integráció/társadalmi dezintegráció, szociális közszolgáltatások/házi gondozás, társadalmi befogadás/kizárás, anyagi biztonság/szegénység, munkaerô-piaci jövedelem/ szociális transzferek, aktivitás/inaktivitás, egyenlô bánásmód/diszkrimináció, társadalmi-gazdasági átalakulás nyertesei/vesztesei, fizetett munkavégzés/otthoni munkavégzés, férfimunka/nôi munka. Ezeknek a dichotómiáknak van egy olyan rejtett jelentésük is, mely szerint a gondozási feladatok nemcsak a privát szférában, hanem a szociális szolgáltatások gazdasági szférájában is alárendelt szerepet játszanak az egyéb jövedelemtermelô tevékenységekhez, ágazatokhoz képest. A humánerôforrás-fejlesztési programban tabuként kezelik a férfiak gondozási feladatokkal összefüggô szerepvállalását. Ugyanígy nem esik szó az ún. nem hátrányos helyzetû csoportok gondozási szükségleteirôl, az egyéni élethelyzetek sokszínûségérôl. A munkaerôpiacon hátrányosan megkülönböztetett csoportok sorában nem tesznek említést azokról, akiket életkoruk (40 év felettiek) vagy a szexuális szokásaik miatt diszkriminálnak. A hátrányos helyzetû és/vagy egyszülôs családokban nevelkedô, valamint a „beilleszkedési, magatartási, szocializációs” problémákkal küzdô gyermekeken kívül a programban semmilyen formában nem jelennek meg a gyermekek állampolgári jogaival kapcsolatos kérdések. A normativitás tagadásából következôen a szakpolitikai szövegek gyakran tartalmaznak egymásnak ellentmondó állításokat. Az operatív programban a nôk és a férfiak esélyegyenlôségét az egyik legfontosabb demokratikus alapelvként deklarálják, miközben a kisgyermekek vagy hozzátartozók otthoni gondozása egyértelmûen nôi feladatként jelenik meg. Többször is hivatkoznak a hátrányos helyzetbôl adódó problémák komplex módon való megközelítésének szükségességére, ezzel szemben a társadalmi kirekesztôdésnek és a hátrányos helyzetnek csak egy erôsen leszûkített értelmezésével találkozhatunk a szövegben. Egy másik érdekes paradoxon, hogy a nôk nagyobb munkaerô-piaci részvételét célzó segítô szolgáltatások (gyermekgondozás, idôs emberek gondozása) fejlesztésével elsôsorban a nôk számára kívánnak újabb munkalehetôségeket teremteni. A gondozási tevékenységek ellátásáért tehát – történjen akár a családban, akár a közszférában – mindenképpen a nôk a felelôsek. A normatív kerethez fûzött értékelô megjegyzések A normatív keret releváns elemeinek ismerete segítségünkre lehet annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy az elemzett anyag normatív kerete alkalmas-e arra, hogy a gondozás, mint társadalmi (állampolgársági) és erkölcsi gyakorlat, betölthesse a szerepét. 196
Az állítások alátámasztására szolgáló politikafilozófiai elmélet Természetesen a humánerôforrás-fejlesztési programban is – csakúgy, mint a szakpolitikai anyagok többségében – keverednek egymással a különféle politikai diskurzusok argumentációi. Ebben az esetben a domináns megközelítés a piacorientált neoliberalizmus, illeszkedve a Nemzeti Fejlesztési Terv egyik legfontosabb célkitûzéséhez, a gazdaság versenyképességének a javításához. Ennek a felfogásnak a túlsúlyát jelzik az emberi természetrôl alkotott versenyés hatékonyságelvû nézetek is. A szociáldemokrata és a hagyományos szociológiai diskurzus jelenlétére utal, hogy a program készítôi a jövedelmi és a társadalmi egyenlôtlenségekre nem mint a piacgazdaság természetes velejáróira, hanem mint a társadalmi kohéziót veszélyeztetô jelenségekre tekintenek. Problémadefiníció A társadalmi kirekesztettség terminusát az uniós követelményeknek való megfelelés szándéka emelte be a szegénységrôl szóló szociálpolitikai diskurzusokba, emiatt a magyar kormány programjában nincs kielégítô módon definiálva a fogalom. Ebbôl adódik az is, hogy a dokumentumban megfogalmazott állítások mögött nincsenek empirikus kutatási adatok. A szegénység fogalma marginális pozíciót foglal el a dokumentum egészében, a gazdagon rendelkezésre álló kutatási adatokat nyilvánvalóan nem vették figyelembe a dokumentum készítôi. A jövedelmi egyenlôtlenségekkel leírható relatív szegénység koncepciója kompatibilis ugyan az uniós standardokkal, de nem vesz tudomást az abszolút szegénység problémájáról. Egyenlôtlenségi viszonyok A társadalmi kirekesztettség szempontjából különösen veszélyeztetett csoportok sorában a romák helyzetével foglalkoznak a legrészletesebben. A programban nem találkozunk a szokásos sztereotípiákkal, viszont a cigányság lélekszámának emelkedésére vonatkozó demográfiai elôrejelzések, implicit módon, problémaként jelenítik meg a népességen belüli arányuk várható növekedését: „A csökkenô nem roma népességgel szemben létszámuk nô, a demográfiai elôrejelzések szerint a következô 50 évben a népességen belüli arányuk a jelenlegi 5%-ról 11%-ra emelkedik.”15 A fogyatékkal élôk és a szenvedélybete-
http://www.hefop.hu/uploaded/pages/44/content/HEFOP_hu_20060503.pdf (Humánerôforrásfejlesztés Operatív Program 2004–2006: 30). 15
197
gek problémái csak munkaerô-piaci esélyegyenlôségük megteremtésével kapcsolatban említôdnek meg. A nôk és férfiak esélyegyenlôségével kapcsolatosan egymásnak ellentmondó állításokat tartalmaz a program. Egyfelôl elismeri, hogy megfigyelhetô a nôi munkaerônek a szolgáltatásokban és bizonyos alacsony presztízsû, rosszul fizetett, hagyományosan nôi foglalkozásokban való koncentrációja (az egészségügyben és az oktatásban foglalkoztatottak több mint háromnegyede nô), másfelôl a szociális szolgáltatások bôvítésén keresztül kívánják javítani foglalkoztathatóságukat. Ily módon válik láthatóvá, hogy a nôk és a férfiak esélyegyenlôségének koncepciója átgondolatlan és inkonzisztens, nem több, mint az uniós elvárásoknak megfelelni kívánó deklaráció. Átfogó értékelés A humánerôforrás-fejlesztési program normatív keretében a gondoskodás egyfelôl a fizetett munka támogatórendszereként, másfelôl, a szegénységgel és társadalmi kirekesztôdéssel érintett egyének/csoportok esetében, gazdasági szükségszerûségként jelenik meg. A gondozási tevékenységek társadalmi szerepe ily módon alárendelôdik a gazdasági függetlenségre és az önellátásra való törekvés normájának. A magyar kormány programja a gondozást nem tekinti kizárólagosan a magánszféra hatókörébe tartozónak, éppen ellenkezôleg, a szociális védelmi rendszer mûködtetésében nagyobb szerepet szán az állami, önkormányzati és civil szervezeteknek, mint a családnak. Az otthon végzett gondozási tevékenységek ellátását viszont egyértelmûen nôi feladatként definiálják, még a szociális közszolgáltatások bôvítésével is elsôsorban a nôk foglalkoztatási szintjének emelését kívánják elérni. Összességében elmondható, hogy a gondozás fogalma nem tölt be jelentôs szerepet a dokumentum normatív koncepciójában, a gondoskodás iránti szükségleteket a gyengeség és a kiszolgáltatottság jeleiként értelmezik, így – paradox módon – a gondozásra azért van szükség, hogy ne legyen rá szükség. Alternatív értelmezési keret A humánerôforrás-fejlesztési program normatív keretének megújítását a függôség és a sebezhetôség fogalmainak újragondolásával célszerû kezdenünk. A gyengeséget és a kiszolgáltatottságot nemcsak a „különösen sérülékeny” társadalmi csoportok tagjaira kellene vonatkoztatni, mert a kölcsönös függés és a sebezhetôség az emberi élet természetes velejárói. Ily módon elkerülhetôvé válna a segítségre szorulók stigmatizációja, a jóléti transzferekbôl és a munkajövedelmekbôl élôk szembeállítása. Különösen igaz ez a romák esetében, mi198
vel az etnikai alapon nyújtott szociális támogatás tovább mélyítheti a lakosság többségének cigányellenes elôítéleteit. A gondozási etika perspektívájából másképp fogalmazódik meg a szegénység és a társadalmi kirekesztés, valamint a nôi-férfi esélyegyenlôség problémája is. A szegénységgel és a társadalmi kirekesztéssel érintett csoportok teljes jogú társadalmi tagságát nem lenne szabad a fizetett munkavégzésben való részvételükhöz kötni. Ebbôl következik, hogy a társadalmi beilleszkedési politikáknak – a foglalkoztatáspolitika és a szociális védelem mellett – szerepet kellene tulajdonítaniuk további tényezôk fontosságának is: pl. lakhatás, információ és kommunikáció, biztonság (nem kizárólag anyagi értelemben), társas kapcsolatok, szabadidô és kultúra. Ugyanígy a nôk és a férfiak esélyegyenlôségét nem elég a nôk munkaerô-piaci részvételének elôsegítéséhez kötni; a nemektôl független feladatmegosztás koncepciójának helyet kellene kapnia a törvényalkotásban és a társadalmi-politikai diskurzusokban is. Ahhoz, hogy a gondozási etika szerephez jusson a humánerôforrás-fejlesztési program normatív keretében, szakítani kellene azzal a nézettel, amely evidenciaként kezeli a nôk gondozási feladatokkal összefüggô kötelezettségeit. A gondozási etika megközelítését alkalmazva a szociális gondoskodást a saját jogán önálló társadalmi tevékenységnek kellene tekinteni, nem pedig a munkaerô-piaci integráció/reintegráció egyik eszközének. A kibôvített értelmezésbôl adódódik az is, hogy a munkanélküliek mellett a munkavállalók jogaival és gondozási szükségleteivel is foglalkozni kellene a humánerôforrásfejlesztési politikáknak, így például az érdekvédelem, a szociális párbeszéd, valamint a munkahelyi biztonság és egészségvédelem kérdéseivel is. A dokumentum normatív keretében megjelenô értékek a gondozási etika perspektívájából kiegészítésre és megújításra szorulnak. A leszûkített értelemben használatos társadalmi integráció valójában nem érték, hanem egy olyan alkalmazkodási kényszer, amelynek nincs alternatívája. Ez a makroszociológiai megközelítés a fizetett munkavégzésben való részvételt tekinti az integráció egyetlen kritériumának. A társadalmi, kulturális és politikai részvétel lehetôségét kellene biztosítani a „kirekesztettek” számára, nem pedig elôírni a beilleszkedéshez szükséges magatartási normákat. A teljes jogú társadalmi tagságot alanyi jogon kellene biztosítani minden állampolgárnak, elfogadva az egyéni élethelyzetek pluralizmusát. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a gondozást ismerjék el a társadalmi részvétel egyik lehetséges formájaként. Hasonlóképpen, a társadalmi befogadás elôsegítése nem egyenlô a munkaerô-piaci esélyegyenlôség megteremtésével. Ennél sokkal fontosabb lenne a szolidaritás és a kölcsönös függôség értékeinek hangsúlyozása, valamint a „sérülékeny/nem sérülékeny csoportok” közötti oppozíció megszüntetése. A szociális ellátó rendszer hatékonyabb mûködéséhez az „ellátottak” emberi méltóságának tiszteletben tartása is hozzátartozik. Ide kapcsolódik még Ferge 199
Zsuzsa javaslata is, aki szerint az „inklúzió” magyar fordítását meg kellene változtatni. Jelezni kellene a paternalizmussal való szakítást azzal, hogy „befogadó” társadalom helyett „összetartozó” társadalomról beszélünk (Ferge 2002). Konkrét politikai intézkedések A nôk és a férfiak esélyegyenlôségével foglalkozó fejezetbôl mindenképpen törölni kellene a családi élet és a munkavállalás összehangolására vonatkozó nôi felelôsséget. A gyermekgondozási, illetve a gondozásra szoruló családtag ellátását biztosító szolgáltatásokat nem azért kell(ene) fejleszteni, hogy ezzel a nôk munkaerô-piaci részvételét elôsegítsük, annál is inkább, mivel a nem fizetett gondozási tevékenységek elvégzése nem kevésbé fontos társadalmi gyakorlat, mint a fizetett munkavégzés. Mindezen túl, természetesen, a gondozási feladatok ellátása nem függ össze a gondozó nemével. Ehhez kapcsolódik, hogy a szociális szektor foglalkoztatási potenciáljának javítását ne a nôk számára biztosított foglalkoztatási lehetôségként kezeljék. Az esélyegyenlôség és az egyenlô bánásmód demokratikus alapelvének hangoztatása önmagában nem elég. A jogi szabályozás mellett ki kellene dolgozni a diszkrimináció elleni jogszabályok hatékony állami biztosításának módszereit, hiszen a jogok sérülékenysége vagy gyengesége önmagában is kirekesztéshez vezet. Összegzés A Humánerôforrás-fejlesztési Operatív Program prioritásait és intézkedéseit elsôsorban az Európai Szociális Alap tevékenységi területeihez – aktív munkaerô-piaci politikák alkalmazása, egyenlô esélyek biztosítása valamennyi munkavállaló számára, a nôk munkaerô-piaci részvételének elôsegítése – illeszkedve fogalmazták meg az anyag készítôi. A dokumentum normatív keretében, kissé eklektikus módon, keverednek az Európai Foglalkoztatási Stratégia irányelvei a szegénység és kirekesztés elleni közösségi szociálpolitikai dokumentumok elvárásaival. Hogy mennyire nem voltak könnyû helyzetben a szakpolitikusok, az is mutatja, hogy az ’exclusion’ fogalmát magyarul csak három különbözô kifejezéssel tudjuk érzékeltetni, s mindegyik kifejezés más és más társadalomképet, illetve társadalompolitikai cselekvési szándékot hordoz. A ’social inclusion’ magyar megfeleltetésénél azonban még ennél is nagyobb a gond, ugyanis a fogalomnak nincs hiteles magyar tükörfordítása. Szalai Júlia szerint a megfelelô kifejezés hiánya hû leképezése a mögöttes politikai diskurzus és az integratív tartalmú demokratikus társadalompolitikai tradíció hiányának (Szalai 2002). Az elemzés egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a gondozási etika megközelítése nemcsak a program releváns elemeinek beazonosítását tette lehetôvé, 200
hanem – reményeim szerint – ötleteket adott a társadalmi részvétel kiszélesítésével foglalkozó politikai paradigmák újrafogalmazásához is. Irodalomjegyzék FERGE, ZS. (2002): Az EU és a kirekesztés. Esély, (6.) LESKOSEK, V. (2003): Tracing the Slovenian Programme on the combating poverty and social exclusion. In Labyrinths of Care. The relevance of the ethics of care perspective for social policy. Sevenhuijsen, S. L.–Svab, A. (szerk.), 109–117. Ljubljana: Peace Institute. SEVENHUIJSEN, S. L. (1999): Too good to be true? Feminist considerations about trust and social cohesion. Focaal (34): 227–222. (2000): Caring in the third way: the relationshop between obligation, responsibility and care in Third Way discourse. Critical Social Policy. A Journal of Theroy and Practice in Social Welfare, (20): 5–37. (2001): The Place of Care. The relevance of the feminist ethic of care for social policy. Feminist Theory, 4 (2): 179–197. (2002): Normative concepts in Dutch policies on work and care. In A Woman’s Work is Never Done. Bashevkin, S. (szer.). New York/London: Routledge. SEVENHUIJSEN, S. L.–SVAB, A. (szerk.) (2003): Labyrinths of Care. The relevance of the ethics of care perspective for social policy. Ljubljana: Peace Institute. (2004): The Heart of the Matter: The contribution of the ethic of care to social policy in some new EU member states. Ljubljana: Peace Institute. SZALAI, J. (2002): A társadalmi kirekesztôdés egyes kérdései az ezredforduló Magyarországán. Szociológiai Szemle, (4): 34–50. TRONTO, J. C. (1993): Moral Boundaries. A political argument for an ethic of care. New York and London: Routledge.
201
