A fotográfus, aki művészi rangra emelte a polaroid fotózást
Robert Mapplethorpe: Önarckép 1986, © Jelen írásomat kissé rendhagyónak szánom az 1946. november 4-én, egy hatgyerekes szegény katolikus munkáscsalád harmadik gyerekeként New York Qeens negyedében született Robert Mapplethorpe-ról, akinek munkái a fotóművészet iránt érdeklődők körében hazánkban is jól ismertek. 2008-ban, a Szépművészeti Múzeum „Test és lélek” c. tárlatán láttam első ízben kiállítva néhány fotóját. Képeinek egyedisége felkeltette érdeklődésemet, és attól kezdve igyekeztem minél többet megtudni róla. Az elmúlt hetekben örömmel olvastam, hogy a Ludwig Múzeum a New York-i Robert Mapplethorpe Foundation-nel együttműködve, 200 munkáját bemutatja. A hír fellelkesített és elmentem megnézni az életmű kiállítást, ahol a korai polaroidoktól kezdve életének utolsó évéig láthatók munkái. Írásom rendhagyósága abban áll, hogy a mostani kiállításról megjelent jó néhány művészeti kritikával ellentétben inkább életének kettősségére fókuszálnék, hiszen művészete is ebből fakadt. Alapfokú tanulmányai után – szülei kívánságára - 1963-tól a brooklyni Pratt Institute reklám és formatervezési szakára iratkozott be. Őt azonban inkább a grafika, a festészet és a szobrászat érdekelte, így hamarosan szakot váltott. Főiskolás évei egybeesnek az amerikai hippi-mozgalom, a vietnami háború elleni megmozdulások időszakával, vagyis mindazzal, melynek csúcspontja az amerikai ifjúság számára Woodstock volt.
Tanulmányai idején, 1967-ben szeret bele az akkor még teljesen ismeretlen költő-zenész lányba, Patti Smith-be. New Yorkban a Chelsea Hotelba költöznek, mely akkoriban az amerikai szubkultúra egyik emblematikus helyeként volt ismert.
New York – Hotel Chelsea
…szállodai szobájukban..
1969-ben Bachelor of Fine Arts végzettséggel befejezi főiskolai tanulmányait. Megélhetésüket biztosítandó magazinokból kivágott kollázsokat készít. Ekkor ismeri meg a polaroid fényképezési technikát. Később erről az időszakról ezt mondta: „kezdtem felfogni, hogy a fényképezés akár művészet is lehet”.
Patti és Robert egy 1969-es és egy 1970-es fotón
A pár életében ekkor a művészet még csak vágy és lehetőség volt, melynek realitását együtt kezdték megtapasztalni. Mapplethorpe, kortársaihoz hasonlóan, imádta az azonnaliságot. „Ha olyasmit csinálnék, ami két hétig tartana, elveszíteném lelkesedésemet. A folyamat munkává válna, kihalna belőle a szeretet”, mondta.
Polaroid korszakában (1970-ig) több mint másfélezer polaroid képet készített. Ezek közül a legbensőségesebb a Patti Smithről készített portré-sorozat. Az azonnaliságot, közvetlenséget, totális őszinteséget minden más fölé helyező punk mozgalom egyik alapítója, Patti, szinte élni látszik ezeken a képeken. Kettejük egymás iránti megértése és elfogadása életüket és művészetüket végigkísérte.
Londonban - 1970
A Polaroid cég e technikával készített fotóiért 1971-ben ösztöndíjban részesítette. Művészi korszakának ezen első munkáit a Chelsea Hotelben állította ki.
1972-ben megismerkedett Sam Wagstaff műgyűjtővel, aki korábban a Detroit Institute of Arts kurátora volt. A két férfi közötti kapcsolat erejét tisztán éreztetik az intim pillanatokban készített polaroid felvételek, melyek a Patti-sorozat képeihez hasonlóan, élettel teltek. A dúsgazdag Wagstaff nem sokkal később saját stúdiót vesz Mapplethorpe-nak.
Első önálló kiállítására 1973-ban a New Yorki Light Gallery-ben kerül sor. Mapplethorpe polaroidjain a tőle megszokott témákat találjuk: a test, mint a szenvedés és az öröm színtere, a klasszikus szépség ideálja, az alternatív életstílusok ünneplése, de a hagyományos technikával készített képeinél spontánabb módon kibontva. A polaroid technika alapvetően kollaboratív, hiszen a modellek azonnal láthatják a róluk készült képeket és korrigálhatják arcukat, testtartásukat. 1975-ben Mapplethorpe professzionális Hasselblad kamerát kapott ajándékba szeretőjétől. Többé nem készített polaroid képeket.
Kezdetben a klasszikus technikával készített fényképeihez pornográf magazinokban talált ihletet adó pózokat. A fényképezés érzéki gesztus. Barátjának, Patti Smith-nek 1976-ban elkészített lemezborítója után a televíziótól kap megbízásokat.
Patti Smith – 1978
Mapplethorpe egyik kedvenc témája a meztelen emberi test volt. A tökéletes kép a tökéletes testet kereste: fekete férfiakról, testépítő nőkről…
Ken, Lydia and Tyler – 1985
Más képeken Mapplethorpe és modelljei bőrmaszkokat és a s/m szex más jelképeit, nyakörveket, szegecselt csizmákat viselnek.
A 70-es évek közepétől a felső tízezer udvari fényképésze lett. Nagyhatalmú, gazdag, híres emberekről készített polaroidjai konvencionális kamerával készített portréihoz hasonlítanak.
Annie Leibowitz - 1983
Andy Warhol – 1986
Isabella Rossellini - 1988
Mapplethorpe életének és művészetének azonban legplasztikusabb kifejezője az a meghívó, mely az 1977. februári New Yorki kettős kiállításra szólt. Az egyiket a felső tízezer kedvenc kiállítóhelyén, a Holly Solomon Gallery-ben, a másikat pedig az akkori avantgárdok fő fészkében, a The Kitchen-ben rendezték. A kihajtható meghívó bal és jobb oldalára a művész e két képe került: Baloldali… (1977)
….és a jobboldali…(1977)
Mindkét képen nemcsak a kéz, de még a kéztartás is azonos. A baloldalin a kéz fehérarany hegyű töltőtollal fehér papírra épp leírt egy szót: „Képek.”. A nyomaték kedvéért a szó végére még pontot is tesz, ezzel hangsúlyozva mind a lakonikusan rövid címet, mind pedig magyarázva is: itt csak képek lesz szó. A baloldali képen látható kéz tulajdonosa hagyományos, az üzletemberek eleganciája szerinti kék-fehér csíkos inget, csuklóján szögletes Cartie órát visel. A jobboldali kezet ujjvég nélküli bőrkesztyűbe bújtatták. Itt a kéz tulajdonosa csuklóján ezüst pántot és szegecsekkel kivert bőrkarkötőt visel. Attól függően, hogy a kép-páron hová helyezzük az akcentusokat: a kezek azonosságára, avagy a ruházat különbözőségére, elénk tárul Mapplethorpe művészi és identitásbeli problematikája. A két kép az ellentmondások pillanatfelvétele egy olyan korszakból, mikor az amerikai társadalom szociális, szexuális és esztétikai áttörési folyamata még nem fejeződött be. E két képpel Mapplethorpe mintegy önmagát mutatatja be amolyan „kint is vagyok”, „bent is vagyok” módon. Az outsidernek az insidert, az insidernek pedig az outsidert. A kiállításra szóló meghívó kettős képével nyilvánvalóan nemcsak homoszexuális voltát kívánta kifejezésre juttatni, de egyben a művészete iránt érdeklődőknek szóló üzenetnek is szánta. A New Yorki high society véglegesen az 1977-es Holly Solomon Gallery-beli kiállítással fogadta be és el művészetét. Itt hírességek (műkereskedők, hercegnők, transz-szexuálisok és testépítők) portréi voltak láthatók. Énjének és művészetének kettőssége itt is megmutatkozott. Piac-stratégiai okokból hírnévre szexuális fotói révén tett szert, ugyanakkor a híres és gazdag emberekről (mint pl. Andy Warhol, Annie Leibowitz, Isabella Rossellini, Richard Gere) készített portréinak és virágcsendéleteinek honoráriumai által meggazdagodott. A szinte szigorúnak tűnő virágokról készített felvételei mintha ugyanazt az egy képet fogalmaznák meg újra és újra.
Afrikai százszorszép - 1988 Virágcsendéletei, valamint az Amerika-szerte ismert gazdag és híres emberek portréi mellett – mint egy ellenpontként – kontroverz témákat is keresett. Akt-képei a klasszikus homoerotikus jelenetektől a szado-mazoig terjednek. Az utóbbi terén Mapplethorpe különösen az „X-Sorozat” képeivel vált ismertté.
1979–ben New York Állam Creative Artists Public Service elnevezésű ösztöndíjban részesíti az akkor már befutott és nemzetközileg is egyre ismertebbé váló fotográfust. Velencében, a Palazzo Fortuny-ban rendezett kiállítását 1983-ban ő nyitja meg. Képei nagy vihart váltanak ki Olaszországban, ezért a kiállítást kiskorúak nem látogathatják. A következő évben filmet forgat a pár évvel korábban megismert bodybuilding világbajnoknőről, Lisa Lyon-ról. A filmet a Nemzeti Művészeti Alapítvány (National Endowment for the Arts) 15.000 dollárral támogatja. Közben világszerte egymás után nyílnak kiállításai. 1986-ban piacra dobják a platina lemezekhez készített borítóképeinek vászonra és selyemre nyomtatott változatait. A drogokkal, számos homo-, és heteroszexuális kapcsolattal felturbósított élet kikezdte Mapplethorpe egészségét. 1986. szeptemberében tüdőgyulladással kórházba került, ahol az orvosok HÍV fertőzöttséget állapítottak meg nála. Mikor ennek híre ment, képeinek az ára az egekbe szállt.
Önarckép – 1988
1987-ben szeretője, Sam Wagstaff, elhunyt AIDS-ben. Vagyona nagy részét Mapplethorpe örökölte. 1988-ban a fotóművész egészsége állapota rohamosan tovább romlott.
Önarckép bottal - 1988 A new yorki Whitney Museum of American Art először rendez amerikai múzeumi retrospektív kiállítást Mapplethorpe műveiből. A megnyitón ott van ő is. Betegsége ekkor már köztudomású, így egyetlen képéért egy vevő 1988. decemberében már félmillió dollárt adott.
Botjának feje - 1988 Még ugyanebben az évben a "The perfect moment" címet kapott, hét s/m fotóból álló vándorkiállítás philadelphiai megnyitóján Mapplethorpe még részt vesz.
1989. március 9-én Bostonban hunyt el AIDS-ben.
Szoborszerűen szép, minden részletében megkomponált képei a klasszikus fotográfiai hagyomány folytatói és megújítói. Klasszicizmusuk azonban nem tette érinthetetlenné ezeket a képeket a kritika számára: témái és bemutatási módjuk egyaránt vitákat gerjesztett. Halálát követően a washingtoni vándorkiállítást két héttel a megnyitó előtt lemondták. A művészvilág politikai indíttatást sejtett a lemondás mögött. A művészet cenzúrája okán ebből országos nyílt vita kerekedett. Jesse Helms szenátor megsemmisítteti a "The perfect moment" katalógusát és Mapplethorpe munkásságát pornográfiának titulálja. A fentiek ellenére a kiállítást mégis megnyitották. Az épület előtt – a kiállítás teljes ideje alatt – Mapplethorpe művészete iránt érdeklődők tömegei álltak sorban. ….és a Ludwig Múzeumbeli kiállítás…
…amiből két dolgot hiányoltam. Az egyik, hogy a roppant érdekes, az egykori modellekkel készített és DVD-ről folyamatosan vetített filmet, és az ebbe beleszőtt - még annak idején Marppethorpe-al készült dokumentumfilmrészleteket – nemhogy nem szinkronizálták, de még magyar felirattal se látták el. Egy ilyen kvalitású és nagyságrendű tárlat esetében az utóbbit a magyar publikum joggal elvárhatta volna. Még angol nyelvtudás birtokában se biztos, hogy az amerikai szlengen megszólaló, merjük kimondani: nem éppen professzori fokozattal rendelkező, néhai modellek beszédét megértsék. Hiánylistám másik darabja: a vendégkönyv. Az ugyanis – ki tudja miért – de nincs. Egyébként a tárlat nagyszerű, köszönet érte mind a LuMú-nak, mind pedig az amerikai alapítványnak. Megtekintését csak és kizárólag mindenféle prűdségtől mentes, kultur-ínyenceknek ajánlom. Kiegészítve írásom címével: „Csak 18 éven felülieknek!”
Poppy – 1988
Szöveg és kép: László Judit Budapest, 2012. június 7.
