A fogszabályozó kezelés alapjai
A fogszabályozás célja a helytelenül álló fogak és a rendellenes helyzetű vagy aránytalan, esetleg nem megfelelő méretű állcsontok gyógyítása, szabályozása; valamint a dentoalveolaris régió zavartalan fejlődésének biztosítása. Fogszabályozó kezelésre elsősorban esztétikai okok miatt jelentkeznek a páciensek. Zavarják őket szabálytalanul, „rendetlenül” álló fogaik. Az esztétikai szempontok mellett természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a fogazat (hosszú távú) egészségét, épségét, megfelelő működését sem. Szabályosan érintkező fogsorok, azaz jó okklúzió nélkül, nem vagyunk képesek megfelelően rágni, gondjaink lehetnek a beszéddel és a hangképzéssel, állkapocsizületi panaszok léphetnek fel stb. A fogszabályozásnak szerepe van a fogászati prevencióban is: a szabálytalanul álló, torlódott fogak nehezebben tisztíthatók, így nagyobb a valószínűsége fogszuvasodás kialakulásának. Ezzel szemben a szabályos fogazat tisztán tartása könnyebb. A nem megfelelően érintkező, szabálytalan fogsorok a parodontium megbetegedését is okozhatják, így mindenképpen törekedni kell a fogszabályozó kezelés során arra, hogy a kezelés végére szabályos okklúziós egységek, kiegyensúlyozott fogsorzáródás alakuljon ki. Jelentősen kitolódott a fogszabályozásban részt vevő páciensek életkora. Míg korábban szinte kizárólag gyermekek, tinédzserek, esetleg fiatal felnőttek voltak az orthodontiai kezelések alanyai, addig napjainkban középkorú, sőt idősebb páciensek is gyakran vállalkoznak fogszabályozásra. Az orthodontus szakma is azzal „csábítja” a pácienseket, hogy szinte bármilyen rendellenesség megoldható bármilyen életkorban. Óvatosnak kell lenni azonban az idősebb páciensek fogszabályozó kezelésével, hiszen a szervezet – így a csontállomány – reakció-, illetve regenerálódó képessége az életkor előre haladtával gyengül és a lebontó folyamatok egyre inkább előtérbe kerülnek a felépítő folyamatokkal szemben. Így nem biztos, hogy a fogazat több éven keresztül történő mozgatását, szabályozását követően a fogak épp olyan stabilak lesznek mint a kezelés megkezdésekor. Ráadásul a felnőtt páciensek esetében néha irreális elvárások társulhatnak a fogak szabályozásához (akárcsak egy plasztikai műtéthez); sikerek a párkapcsolatok vagy a munka terén, nagyobb önbizalom stb. Nem biztos, hogy a fogszabályozó orvos, illetve maga a kezelés minden esetben meg tud felelni a páciensek túlzott elvárásainak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy felnőtt korban korlátozottabbak az orthodontus lehetőségei. Felnőtt pácienseknél már nincs lehetőség állcsontorthopédiai beavatkozásokra (hiszen a növekedés, fejlődés már lezárult), így a súlyosabb szkeletális rendellenességek már konzervatív úton nem oldhatók meg. Előtérbe kerülnek a sebészi, sebészi-orthodontiai, illetve különböző kompromisszumos (például extractiókkal kombinált) orthodontiai megoldások. Az Angle-féle diagnosztikai rendszer Edward H. Angle az egyik legismertebb fogszabályozó orvos volt, aki a 20. század első felében élt és dolgozott. A mai napig használjuk diagnosztikai rendszerét, a fogazati rendellenességek csoportosítására. Beosztásának az alapja az alsó és felső állcsont egymáshoz viszonyított anteroposterior (mesiodistalis) viszonya. Angle I. osztály, azaz normocclusio vagy neutrális okklúzió áll fenn, ha a felső első moláris mesiobuccalis csücske az alsó első moláris centrális barázdájába harap, illetve, ha a felső szemfog az alsó hármas, négyes fogközzel van okklúzióban. Angle II. osztályról beszélünk, ha az alsó első moláris distalisabban (distoocclusio), tehát hátrébb helyezkedik el a felső első hatoshoz képest; ugyanez igaz a szemfogak viszonyára is. Angle
III. osztályban, az alsó első moláris és felső szemfog mesiálisabb (mesioocclusio) helyzetű, mint a felső hatos, illetve hármas (a rendellenesség gyakran forntális keresztharapással jár együtt). Az Angle II. osztálynak két alcsoportja van. Az első alosztályban (Angle II/1) a disztálharapás mellett a felső metszők előre állnak (protrúzióban vannak), míg a második alosztályban (Angle II/2) a felső (két középső, néha mind a négy) metszők hátrafelé dőlnek (retrúzióban vannak). Mindegyik eltérés jellegzetes arcprofil-változással párosul. Az Angle diagnosztikai rendszerbe szinte minden fogazati rendellenesség besorolható, ugyanakkor vannak gyengéi is ennek a beosztásnak. A felső hatosok helyzetét Angle stabilnak tekintette, de ez a feltétel természetesen nem mindig teljesül (például korai tejfogextractiókat követő fogvándorlás során). Nem foglalkozik a rendszer az egyes fogak eltéréseivel, illetve a mesiodisztális síkon kívül álló egyéb dimenziókkal sem. Vertikális eltérések tekintetében megkülönböztetünk mély-,illetve nyitott harapást, mint fogazati rendellenességet. Mélyharapásról beszélünk, ha a felső metszőfogak több, mint 3 mm-t fednek az alsó metszőfogakból, nyitott harapásról akkor beszélünk, ha az alsó és felső fogak nem érintkeznek egymással (rés van közöttük) a fogív valamelyik területén. Leggyakrabban a frontfogak területén találkozunk nyitott harapással. Mindkét vertikális típusú rendellenességnek létezik szkeletális (tehát az állcsontok helyzetéből, fejlődéséből következő), illetve dentális változata, amikor „csak” a fogak helyzete okozza az eltérést. Transzverzális rendellenességek is kialakulhatnak, ami általában a fogívek szűkületét, keskeny voltát (sokkal ritkábban túlzott szélességét) jelenti. A fogszabályozó készülékek csoportosítása Az egyik csoportosítás a készülék elhelyezkedésén alapul. Megkülönböztetünk extraorális, intraorális, valamint vegyes (extra- és intraorális) elhorgonyzású készülékeket. Az extraorális készülékek közül az állsapka-fejsapka készülék az egyetlen széles körben elterjedt és rendszeresen használt szerkezet. Az állsapka a mandibula növekedését gátolja III. osztályú (progén) esetekben és már egészen kisgyermekkorban elkezdődik az alkalmazása. A vegyes, extra- és intraorális készülékek közül a Headger (arcív) és a DeLaire maszk használata terjedt el hazánkban is. Előbbi kivehető és rögzített készülékhez is csatlakoztatható és a maxilla, illetve a felső fogak distális irányú elmozdítását teszi lehetővé. Az arcívhez csatlakozó rugalmas gumiszalag occipitalis és nyaki húzási iránnyal is használható. Az extraorális erő iránya alapján vertikális rendellenességek (mély- vagy nyitott harapás) is befolyásolhatók Headgerrel. A DeLaire-féle arcmaszk a homlokon és az állcsúcson támaszkodik. A maszk és az intarorális (multiband vagy kivehető készülék is lehet) készülék között létesített gumihúzás a maxilla anterior irányú növekedését serkenti. A fogszabályozó készülékeknek többsége intraorális elhelyezkedésű.. Megkülönböztethetünk kivehető és rögzített fogszabályozó készülékeket. A kivehető készülékek, ahogy nevükből is következik, a szájból eltávolíthatók. Napi 14-16 órás viselésük (lenne) szükséges, tehát nem elegendő csak éjszaka hordani őket. A kivehető készülékek között három nagy csoportot különböztetünk meg: az aktív lemezek, a passzív lemezek és a funkciós vagy bimaxilláris készülékek. Az aktív lemezekre jellemző, hogy egy vagy több csavart tartalmaznak, melyek elsősorban a fogívek tágítására szolgálnak. A passzív lemezben soha nincs csavar, ezeket általában a fogszabályozó kezelés végső szakaszában, az ún. retenciós fázisban használjuk, amikor a kezelés során elért eredményt szeretnénk megőrizni. A csavarok – mint elsőrendű aktív elemek – kis kulcs segítségévek aktiválhatók. Ezt a műveletet a gyerekek vagy a szüleik is el tudják végezni otthon, a fogorvos által betanított módon és meghatározott időközönként. A kulcsot a csavarban található lyukba helyezi a
páciens vagy az orvos és a mellette látható nyíl irányába fordítja. Az aktiválás általában negyed fordulatot (0,2 mm) jelent). Típusos tágítócsavaros lemezről beszélünk, ha a csavar szimmetrikusan a készülék közepén helyezkedik el - mintegy felezi az akrilát alaplemezt míg atípusos a lemez, ha a két akrilátrész nem egyforma nagyságú és a lemez aszimmetrikus. Különböző irányokban lehet beépíteni a csavarokat, annak érdekében, hogy különböző irányú tágítást érjünk el. A leggyakoribb a transverzális tágítás, de növelhetjük a fogív méretét sagittális irányba is. A csavaron kívül egyéb aktív elemeket is tartalmazhatnak a lemezek: segédrugókat az egyes fogak vagy fogcsoportok elmozdítására. A segédrugók lehetnek szabad végű, konzolos, ún. ujjrugók vagy zárt, hurokrugók. Beépíthetünk a lemezekbe akrilát harapásemelő (mélyharapásnál) vagy előreharaptató (II. osztályú rendellenességeknél) sáncot is. A fogszabályozó lemezek további részei: akrilát alaplemez, amely palatinális, illetve linguális irányból érinti a fogak koronai részét. Felül a szájpadlást is borítja, alul patkó alakú; és vagy a tágító erőt közvetíti a fogakra, vagy a fogakat a tartja helyükön (passzív retenciós készülékek esetén). Kapcsok is részei a lemezeknek. Feladatuk a készülék rögzítése szájban, az ún. elhorgonyzás. Az akrilát alaplemezből indulnak ki és általában az első őrlőfogakon (Adams kapocs) ill. a két premoláris fog között (Schwarz vagy nyílkapocs, máskor gömbkapocs) rögzülnek. A kapcsokon kívül az ún. labiálív is rögzíti a készülékeket a szájban. Ez mind az alsó mind a felső fogívben a metszőfogak előtt található, horizontális elhelyezkedésű, 0,7-0,9mm vastag kör alakú acéldrótból meghajlított rész, amely a szemfogak területén ún. U-loopot tartalmaz. A labiálívek az U-loop megfeszítésével aktiválhatók, így a metszők tengelyállása is változtatható. A labiálívnek tehát passzív rögzítő szerepe mellett, aktív fogmozgató hatása is lehet. . A kivehető készülékekkel elsősorban döntjük a fogakat. Ez azt jelenti, hogy a fogak koronai részére ható erő (amelyet csavarok vagy segédrugók fejtenek ki) elsősorban a koronai részt mozdítja el, míg a gyökércsúcs helyben marad. A funkciós vagy bimaxilláris készülékek egy külön csoportját alkotják a kivehető fogszabályozó készülékeknek. Mindkét fogívet borítják, egyszerre hatnak az alsó és a felső állcsontra, pontosabban képesek arra, hogy a két a két fogív, illetve állcsont viszonyát elsősorban a szagittális és vertikális (kisebb mértékben transzverzális) síkban megváltoztassák. Az állcsontok növekedési ütemét és irányát lehet a segítségükkel befolyásolni. Ilyen nagy mértékű szövetformáló, átépítő hatás azonban csak a növekedés aktív időszakában érhető el. A serdülőkor, annak is a kezdeti szakasza az, amikor a növekedés a legintenzívebb, ezért leginkább ez az időszak alkalmas a növekedési korrekció kivitelezésére. A serdülőkor a lányoknál hamarabb, 11-13 év között, fiúknál kicsit később, 14-16 éves kor között következik be. A bimaxilláris, funkciós készülékeket leginkább szagittális (leggyakrabban II. osztályú) és vertikális (az európai populációra jellemző a mélyharapás) rendellenességek kezelésére használjuk. A kiindulási helyzet gyakran egy hátra helyeződött vagy alulnövekedett (disztálharapás)alsó állcsont, de a jóval ritkább III. osztályú rendellenességek kezelése is lehetséges bizonyos határok között ilyen típusú készülékekkel. A készülék szájba helyezve kimozdítja a mandibulát a nyugalmi, ám kóros, (pl. disztalis) pozíciójából egy megfeszített, aktivált állapotba. Az állcsontok új helyzetét az ún. konstrukciós viaszharapással rögzítjük és a mikor a páciens a készüléket viseli, kénytelen mindig az általunk meghatározott helyzetbe zárni. A funkciós készülékekkel naponta 12-14 órára kimozdítjuk a mandibulát a kényelmes, de rossz helyzetéből és új helyzetbe kényszerítjük. Ennek következtében a csontállományban, az izmokban, az állkapocsizületben struktúraváltozás következik be; a szövetek adaptálódnak az új helyzethez. Az állcsontok új helyzetében el kell érni, hogy a fogak stabil okklúziója, pontos záródása is kialakuljon; ennek érdekében a készüléket az adott rendelleneségnek
megfelelően kell becsiszolni, segítve ezzel a fogak elmozdulását, növekedését, okklúzióba kerülését. Még egyszer szeretnénk hangsúlyozni, hogy ilyen típusú, ún. állcsontorthopédiai beavatkozások csak a növekedés aktív időszakában hajthatók végre. A kivehető készülékeket elsősorban vegyes fogazat időszakában alkalmazzuk. A funkciós, bimaxilláris készülékek a vegyes fogazati periódus második szakaszában (10 éves kor fölött) használatosak. A hagyományos (bracketekből álló) rögzített készüléket általában multiband vagy multibond néven szokták emlegetni. Szemben a kivehető készülékekkel, multibandot csak maradó fogazatban alkalmazhatunk, tejfogakra nem ragasztunk bracketeket. A legnagyobb különbség a rögzített és a kivehető készülékek között, hogy a rögzített készülékek 24 órán keresztül „működnek” a szájban. A rögzített készülékek részei a bracketek, amelyek általában a metszőkre, szemfogakra és a kisőrlőkre ragasztott tartópillérek; a moláris tubusok, amelyeket fémgyűrűk segítségével vagy fémgyűrűk nélkül direkt ragasztással rögzítünk az őrlőfogakon; a fogszabályozó ívek, amelyek a bracketek horizontális résébe és tubusok nyílásába illeszkednek; és amelyeket ún. ligatúrákkal, azaz fém vagy elasztikus rögzítő elemekkel kapcsolunk a bracketekhez. A bracket részei: talp, bázis (vagy test), a slot (vagy bracketrés) és a szárnyak. A bracketek talpa nagy kiterjedésű gazdagon struktúrált felszín, háló vagy lézerrel kialakított barázdált felület. A nagy kiterjedésű felszín segíti a ragasztó anyag megkapaszkodását. A bracketek bázisa a különböző fogtípusok (szemfog, kismetsző stb.) esetén különböző vastagságú. A különböző vastagságú brackettest segít kialakítani a normál anatómia helyzetnek megfelelő fogívformát (in-out). A bracketek horizontális résébe, a slot-ba (amely szögletes keresztmetszetű) illeszkedik a fogszabályozó ív. A bracketek szárnyai alatt (általánban négyszárnyú bracketeket használunk) rögzülnek a különböző fém- és elasztikus ligatúrák. A modern rögzített készülékek tartópillérei a bracketek, illetve a moláris tubusok tartalmaznak olyan információkat, amelyek segítik az ideális fogívforma kialakítását és az egyes fogak pontos beállítását a tér mindhárom dimenziójában. A fogak mesiodistalis dőlését meghatározó információ az ún. anguláció, amelyet a slot mesiodistalis lejtése révén érünk el ; a vestibuloorális pozíciót meghatározó információ az ún. torque, amit a slot vestibuloorális lejtése határoz meg; míg a fogak megfelelő fogíven belüli helyzetét az ún in-out befolyásolja – amit a bracketbázis vastagsága determinál. A bracketek lehetnek fém (acélötvözetek, titán vagy arany), kerámia vagy műanyag zárak, ez azonban nem befolyásolja a készülékek alapvető működési elvét. A bracketek anyaga elsősorban esztétikai szempontból lényeges (bár bizonyos acélötvözetek tartalmazhatnak allergiát kiváltó nikkelt és krómot), viszont a porcelán bracketeket a kialakuló erős kémiai kötés miatt sokkal nehezebb eltávolítani a zománcfelszínről, mint a fém zárakat. Léteznek ún. önligírozó bracketek is, amelyeknél szükséges fém- vagy elasztikus ligatúra ahhoz, hogy a fogszabályozó ív a bracket slot-jában maradjon. Az önligírozó bracketek egy saját zárszerkezetet tartalmaznak; ez rögzíti az ívet a brackethez. Szintén viszonylag új technikát jelent a fogszabályozásban a linguális technika, amikor a bracketeket a fogak belső (linguális és palatinális) felszínére ragasztják fel. Ennél a technikánál direkt ragasztás helyett ún. indirekt ragasztási technikát alkalmazunk, amelynek lényege, hogy a fogívekről lenyomatokat veszünk, a mintákat egy speciális orthodontiai laborba küldjük és a laborban a mintákon történik a bracketek pozícionálása. A fogorvos a
bracketeket sínbe ágyazva kapja vissza a laborból, a sín felhelyezhető a fogívekre és a bracketek felragasztása egyszerre, a sínbe ágyazott helyzetben történik. Ragasztás után a rugalmas sín eltávolítható a szájból. A linguális technika jelentősen nagyobb költséggel jár, mint a hagyományos rögzített készülékes technikák. Az utóbbi években kezdett elterjedni a fogszabályozásban az ún. orthodontiai implantátumok alkalmazása. Az implantátumoknak az elhorgonyzásban van nagy szerepe. Lehetővé teszik, hogy a fogíveken belül csak azok a fogak vagy fogcsoportok mozduljanak el, amelyeket mozgatni szeretnénk. A fogmozgatás során tehát nem a fogazat többi fogát használjuk elhorgonyzásra, hanem a fogíven kívül az állcsontba csavarozott implantátumokat. Sajátos, szokatlan módja a fogszabályozó kezeléseknek az ún. invisalign készülék alkalmazása. Az invisalign átlátszó sínek sorozata, amelyeket nap közben is viselni tudnak a páciensek és amelyeket hetente-10 naponta cserélnek. Az egymás után alkalmazott sínek fokozatosan, lépésről-lépésre mozgatják a fogakat a kindulási állapotból a célként meghatározott pozícióba. A sínek legyártása számítógépes tervezés alapján történik és a páciensek már a kezelés kezdetén megkapják a meghatározott időközönként lecserélendő síneket. A fogszabályozó ívek anyaga: lehetnek acélötvözetek azaz Cr-Ni-Fe; vagy Elgiloy, azaz Co-Cr-Ni-acél ötvözetek. Az acélötvözetek kemény merev anyagok. A hajlításuk során rugalmas meghajlítást csak nagyon kis tartományban érhetünk el, tehát szűk az a tartomány, amikor erőhatás után az ív visszanyeri az eredeti formáját. A rugalmas szakasz után a vas ötvözetek maradandó alakváltozást szenvednek el, viszont a rugalmas szakaszban nagy erők kifejtésére képesek keménységük miatt. Fő funkciójuk emiatt nem a fogívek nivellálása, szerepük inkább a vezető, a kontrakciós és a kiegyenlítő fázisban (lásd később) jelentős. A titán ötvözetek ellenben nagyon rugalmasak. Jellemzőjük az ún. memóriaképesség, azaz mindig visszanyerik az eredeti alakjukat, ami általában egy gyárilag kialakított ideális fogívforma. A nikkel-titánium ötvözetek maradandó alakváltozás nélkül áthidalnak és kiegyenlítenek nagy szintkülönbségeket. Biofizikai jellemzőjük, hogy majdnem állandó, folyamatos erővel tudnak nagy, majd egyre kisebb szintkülönbségeket kiegyenlíteni. Ez előnyös tulajdonság a fogszabályozásban, ahol fontos követelmény az ívekkel szemben az ideális nagyságú, konstans erő. A rögzített fogszabályozó kezelésnek öt fázisa van. Az első fázis során a szabálytalanul álló, komoly vertikális, szagittális és horizontális szintkülönséggel elhelyezkedő fogakat egy szintbe („nívóba”) szabályozzuk. Ez a nivellálási fázis. Ezt a feladatot leggyakrabban rugalmas nikkel-titánium ívekkel (memóriaívek) végezzük el vagy nagyon vékony sodort acélívekkel. A második szakasz a vezető fázis. Ebben a fázisban végezzük el az oldalsó fogak ív mentén történő elmozdítását, illetve az oldalsó fogak (molárisok, kisőrlők, szemfogak) pontos okklúzióba történő beállítását . Ebben a fázisban a fogak testes elmozdítását végezzük, ami azt jelenti, hogy a fog koronai része és a gyökére egyszerre, egy időben, párhuzamosan mozdul el. Ez az a fogelmozdítás-típus, amit nem lehet kivehető készülékekkel elérni; erre kizárólag a rögzített (multiband) készülék képes. Ebben a fázisban merev, szögletes, acélíveket alkalmazunk, amelyek a szögletes slot-ba illeszkedve, mintegy vezető sínként működnek. A fogelmozdításhoz szükséges erőt gumik, drótok fejtik ki a fogra, az ív ebben a fázisban vezető funkciót tölt be, megakadályozza a fogak nem kívánatos dőlését, rotációját stb. A harmadik fázis a kontrakciós fázis, amikor a metszőfogak háromdimenziós beállítása következik be. Ilyenkor a metszőket együtt, egy blokkban mozgatjuk ún. kontrakciós ív segítségével. A kontrakciós ívet szögletes acélívből hajlítjuk; a záró loop általában a kettes és
hármas fogak között helyezkedik el. Bizonyos esetekben elasztikus gumilánc is alkalmas lehet a metszőfogak beállítására. A negyedik fázis a korrekciós vagy kiegyenlítő fázis, amikor azokat a korrekciókat, kisebb pontosításokat kell elvégeznünk, amelyekre korábban nem került sor. Végül a retenciós fázis következik, aminek során az elért eredményt őrizzük meg. A retenciós készülék lehet kivehető passzív, ún. retenciós lemez, esetleg mélyhúzott sín, positioner, néha bimaxilláris készülék (pl. aktivátor); vagy alkalmazhatunk rögzített (lingualis vagy palatinális) retainereket, amelyek hármastól hármasig a fogak belső felszínére felragasztott vékony drótívek. Bizonyos esetekben az orthodontiai kezelés részét képezik az extrakciók is. Ez az orthodontiai estek többségében az első premolaris fogak extractióját jelenti. Gyakran távolítjuk el mind a négy premolárist, ilyenkor a kezelés végére tökéletes I. osztálynak megfelelő okklúzió állítható be. Többnyire súlyos torlódás, helyhiány vagy a frontterület nagy mértékű protrúzója indikálja a fogeltávolításokat. Más esetekben csak két felső premolárist távolítunk el; erre főképp II. osztályú rendellenességek kezelése során kerül sor, ilyenkor elfogadható kompromisszumnak számít, hogy a hatosok viszonya II. osztályú a kezelés végén. Ritkán – súlyos alsó frontfogtorlódás esetén - egy alsó metszőfog extrakciója mellett döntünk, ha ez tűnik a legegyszerűbb, leggyorsabb helyteremtő megoldásnak. A bölcsességfogak viszonylag gyakori eltávolítására a recidiva elkerülése céljából kerülhet sor, illetve a nyolcasok gyakran okoznak szubjektív panaszokat is: fájdalom, feszülés, pericoronitis stb, amelyek indokolják kihúzásukat. Léteznek más típusú rögzített készülékek is,pl. a sutura palatina mediana megrepesztése útján a felső állcsontot hatékonyan és gyorsan tágító ún. hyrax készülék, ami csavart tartalmaz, és fogara felcementezett gyűrűk segítségével rögzül a szájban (általában a hatos és négyes fogakon). Vegyes fogazat időszakában az oldalsó fogakon gyűrűk helyett inkább egy akrilát sín segítségével rögzítik a hyrax-csavart. Szintén a felső fogív tágítására szolgáló rögzített készülék a quad-helix. A fogszabályozó kezelés alapelve, nagyon leegyszerűsítve a folyamatot, a fogak és állcsontok nyomásán és húzásán alapul. A nyomás és a húzás fizikai erőknek számítanak. Ezen erőknek nemcsak nagysága, hanem iránya is van. Az erők nagyságának és az irányának a szabályozásával kontrollált fog és állcsontmozgások érhetők el. Az alkalmazott erők 50 és 400 cN, azaz gramm között mozognak.. Minden fognak más nagyságú erőre van szüksége, hogy elmozduljon egyik pontból a másikba. Nagyon fontos, hogy a fog és az állcsontmozgások csak azzal a feltétellel végezhetők el (nil nocere), hogy ne károsítsuk a beteg egészségét. A fogmozgatás alapja az, hogy nagyobb erővel hatunk a fogakra, mint amennyi a fogat körülvevő parodontium ellenállása. Ebben az esetben a fog az erő irányában elmozdul. Fluorens elmélete kimondja, hogy míg a nyomás csontresorptiót, csontfelszívódást okoz (osteoclastok); addig a húzóerő csontképződést indukál (osteoblastok). A cementben és a fogat körülvevő szövetekben is hasonló átépülés zajlik, csak a csontnál jóval lassabban. Ha túl nagy erőket használunk a cement, a fogíny, a csont és még a fog is egy idő után károsodást szenved, felszívódik, parciálisan eliminálódik. Milyen feltételeknek kell eleget tenni a fogszabályozó kezelés alatt? 1. Ne használjunk túl nagy erőket: a betegnek nem szabad erős fájdalmat éreznie a kezelés alatt
2. Ha a fogelmozdítás nem történik meg, használjuk a készüléket hosszabb ideig, ahelyett hogy növelnénk az erő nagyságát 3. Legyünk tekintettel az egyéni különbségekre. 4. Ne változtassuk az erő irányát (jiggling hatás): mert a parodontium nem tudja ezt követni és a fog meglazul, a parodontium károsodik.
