A FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁS KÖRNYEZETI DIMENZIÓI TANULMÁNYKÖTET AULA KIADÓ KFT

A FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁS KÖRNYEZETI DIMENZIÓI TANULMÁNYKÖTET

AULA KIADÓ KFT.

A FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁS KÖRNYEZETI DIMENZIÓI TANULMÁNYKÖTET Szerkesztette: Kerekes Sándor Szirmai Viktória Székely Mózes A kiadvány az EGT és a Norvég Finanszírozási Mechanizmusok program támogatásával megvalósuló „0056 Fenntartható fogyasztás, termelés és kommunikáció” kutatás keretén belül készült.

Közreműködők: Csutora Mária Luda Szilvia Borítóterv: Szöbölödi Anita Technikai szerkesztő: Mészöly László Pósvai Adrienn Éda

© Kerekes Sándor, Szirmai Viktória, Székely Mózes, 2011 ISBN 978-963-339-004-7 AULA Nyomda Budapest, 2011

A KIADVÁNY SZERZŐI: Balázs Bálint, Szent István Egyetem Balogi Csilla, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Baranyai Nóra, MTA Regionális Kutatások Központja Czippán Katalin, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Csanádi Gábor, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Csíkos Péter, Edutorial Bt. Csizmady Adrienne, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Csutora Mária, Budapesti Corvinus Egyetem Greenwood, Lisa, Rochester Institute of Technology Heltai László, Budapesti Corvinus Egyetem Hofmeister-Tóth Ágnes, Budapesti Corvinus Egyetem Kelemen Kata, Budapesti Corvinus Egyetem Kerekes Sándor, Budapesti Corvinus Egyetem Kovács Szilvia, MTA Szociológiai Kutatóintézet Kraiciné Szokoly Mária, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Lányi András, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Lockwood, Kelley, Rochester Institute of Technology Luda Szilvia, Budapesti Corvinus Egyetem Magerholm, Annik Fet, Norwegian University of Science and Technology Marjainé Szerényi Zsuzsanna, Budapesti Corvinus Egyetem Molnár Géza, Budapesti Corvinus Egyetem Morelli, John, Rochester Institute of Technology Nádasy Katalin Bernadett, Budapesti Corvinus Egyetem Olt Gergely, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Piskóti Marianna, Budapesti Corvinus Egyetem Podmaniczky László, Szent István Egyetem Portillo, Clemente, Rochester Institute of Technology Schuchmann Júlia, Közép-és Kelet Európai Regionális Környezetvédelmi Központ Sipos Balázs, Szent István Egyetem Széchy Anna, Budapesti Corvinus Egyetem Székely Mózes, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Szirmai Viktória, MTA Szociológiai Kutatóintézet Váradi Zsuzsanna, MTA Szociológiai Kutatóintézet Zilahy Gyula, Budapesti Corvinus Egyetem Zsóka Ágnes, Budapesti Corvinus Egyetem

Tartalomjegyzék Ajánlás ................................................................................................................7 Előszó .................................................................................................................9 I. fejezet. A fenntartható fogyasztás esélyei az egyének és közösségek szintjén11 Nádasy Katalin Bernadett, Kerekes Sándor, Luda Szilvia: A termékszolgáltatás rendszerek szerepe a fenntartható fogyasztásban ..................13 Hofmeister-Tóth Ágnes, Kelemen Kata, Piskóti Marianna: A zöld fogyasztás árnyalatai Magyarországon .......................................................................44 Csutora Mária: A látványos akcióktól a hatásos cselekvésig ..........................70 Annik Magerholm Fet, Zilahy Gyula: A környezetbarát beszerzés gyakorlata Norvégiában és Magyarországon ..............................................................88 John Morelli, Lisa Greenwood, Kelley Lockwood, Clemente Portillo: Fenntartható fogyasztás és termelés a vállalatoknál: hol legyen a felelősség? ...............................................................................................106 II. fejezet. A lakótérség hatása és lehetőségei a fenntarthatóságra .................126 Szirmai Viktória, Váradi Zsuzsanna, Kovács Szilvia, Baranyai Nóra, Schuchmann Júlia: A nagyvárosi területfogyasztás térbeli társadalmi problémái: város és környék dichotómiák ..............................................128 Csanádi Gábor, Csizmady Adrienne, Olt Gergely: A városrekonstrukció és a társadalmi fenntarthatóság dilemmái ......................................................171 Lányi András: Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? A környezetbarát gazdálkodás és a közösségi vállalkozás esélyei egy aprófalvas régióban197 Molnár Géza, Podmaniczky László, Sipos Balázs: Modellkísérlet az ártéri gazdálkodásról ........................................................................................240 Balázs Bálint: Helyi élelmiszer-hálózatok fejlesztése ...................................264

5

III. fejezet. A képzési rendszerek feladatai a fenntarthatóvá válás folyamatában ................................................................................................ 277 Marjainé Szerényi Zsuzsanna, Zsóka Ágnes, Széchy Anna: A magyar értelmiségi fiatalok fogyasztói szokásai és életmódja a környezettudatosság szemszögéből......................................................... 279 Csizmady Adrienne, Balogi Csilla: Környezeti nevelés a közoktatásban ..... 307 Czippán Katalin, Kraiciné Szokoly Mária: Fenntartható fogyasztás a nemformális és az informális tanulás világában ............................................ 335 Csíkos Péter: Innováció a fenntartható termelésért ....................................... 355 IV. fejezet. Ajánlások .......................................................................................... 375 Heltai László, Székely Mózes: Közpolitikai javaslatok ................................ 377

6

Ajánlás Norvégia évek óta aktívan hozzájárul Európa különböző térségei közötti társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek csökkentéséhez az Európai Gazdasági Térségről szóló Egyezmény (EGT Egyezmény) keretében. Az EGT Egyezmény Norvégia legfontosabb külpolitikai szerződése, amelyik Norvégiát az EU belső piacának egyenjogú tagjává teszi. Az EGT, a neve ellenére, sokkal többet jelent, mint kereskedelmet és gazdaságot. A szerződés közös értékeket és Európa jövőjéért viselt együttes felelősséget is jelent. A Norvég Alap keretében nyújtott pénzügyi támogatás ennek a felelősségnek a megnyilvánulása. Az EU 2004-es kibővítése óta, a 2004-2009-es időszakban Norvégia évente, több mint 260 millió Eurót biztosított az új EU tagállamokban megvalósított projektekre. A 2009-2014-es időszakban, ez az adomány évente 347 millió Eurót biztosít az Alap keretében nyújtott támogatásokra. A 2004-2009-es időszakban Magyarország volt a támogatások második legnagyobb kedvezményezettje, összesen 135 millió Eurót kapott. Ez alatt az időszak alatt pályázatok ezreit nyújtották be az Alaphoz, amelyek közül 100 projektet fogadtunk be Magyarországon. A fő támogatott területek közé tartoztak az európai kulturális örökség megőrzését, a környezeti és az emberi fejlődést segítő projektek. A Norvég Alap támogatásainak körülbelül harmada érintette az akadémiai szektort, a környezetvédelmet és fenntartható fejlődést. „A fenntartható fogyasztás, termelés és kommunikáció” projekt, amelynek a konzorciumát a Budapesti Corvinus Egyetem vezette, egyike volt a támogatott projekteknek. A Norvég Alap kiváló lehetőség a két ország közötti kapcsolatok fejlesztésére, erősítésére. Ezért is nagyon örülünk látva, hogy ez a projekt megerősítette a nemzetközi kapcsolatokat és segítette a kutatói mobilitást. A konkrét esetben, a Norwegian University of Science and Technology (NTNU)-val kapcsolatos közeli együttműködésen keresztül. Örömünkre szolgál, hogy az adomány hozzájárult a két egyetem közötti kapcsolatok erősítéséhez. A mód, ahogyan termékek és szolgáltatások eljutnak a küszöbünkhöz, egyre komplexebbé válik. A fogyasztói és termelői magatartás, a fejlődési trendek és hatások, olyan fontos kérdések, amelyekre válaszokat kell találniuk a kutatóknak és eredményeiket közkinccsé kell tenniük. A társadalom termelési, és fogyasztási módszerekről születő többlet információk segítenek bennünket abban, hogy elérjük a globális fenntarthatósághoz vezető fontos változásokat. A „Corvinus projekt” több tudományág együttműködésével valósult meg, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük a környezeti hatásokat, és nélkülözhetetlen ahhoz is, hogy konkrét javaslatok szülessenek a fogyasztási, a termelési és a szolgáltatási szokásoknak a fenntartható fejlődés irányába történő

7

elmozdulása érdekében. Örömünkre szolgál, hogy Norvégia a kutatási tevékenység feltételeit biztosíthatta ezen a területen. Befejezésül szeretnék köszönetet mondani a Corvinus Egyetemnek az éveken át tartó elkötelezett munkáért. Mindannyiuknak a legjobbakat kívánom jövőbeli munkájukhoz. Aki többet akar megtudni Norvégia magyarországi hozzájárulásáról, kérem, látogassa meg weblapunkat www.norvegia.hu. Egyúttal azt remélem, hogy Önök örömüket lelik a most kezükben tartott könyv tanulmányainak olvasásában.

Siri Ellen Sletner Norvégia Magyarországi Nagykövete

8

ELŐSZÓ A „Fenntartható fogyasztás, termelés és kommunikáció” című, 2011-ben záruló Projekt (HU0056/NA/2006-2/ÖP) célja egy olyan hatékony és méltányos gazdaság-, társadalom- és településpolitika megalapozása, amely úgy szolgálja az életmód tartós javítását, hogy maximálisan figyelembe veszi az ökológiai fenntarthatóság feltételeit. A támogatók által elfogadott fejlesztési irány középpontjában a fogyasztás áll, amely egyrészt elsődleges színtere – az ipari szennyezések arányának csökkenésével – a környezetre kifejtett emberi tevékenységeknek, másrészt központi eleme a termelési folyamatoknak megágyazó társadalomszervezési technikáknak. Jelen kötet az EGT és a Norvég Finanszírozási Mechanizmusok program által támogatott projekt legfőbb eredményeinek összefoglalását tartalmazza. Az I. fejezet a gazdaság szerepét vizsgálja, miként tud a leghatékonyabban hozzájárulni a fogyasztás környezeti hatásának mérsékléséhez. Ennek egyik – kifejezetten kívánatos – módja az ún. termék-szolgáltatás rendszerek bevezetése, amelyek a legnagyobb ökohatékonyság elérésével kecsegtetnek. A tervezett magatartás modell segítségével a kutatók megállapították, hogy a környezeti kérdésekben közepesen informált magyar lakosság érzékeny ugyan az ökológiai krízisre, de nem tartja reálisnak a technológiai megoldásokat. Hasonlóképp kérdőíves felméréssel mutatható ki, hogy a környezettudatos és közömbös fogyasztók ökológiai lábnyoma szignifikánsan nem különbözik egymástól, ugyanis az előbbiek viselkedésmintái környezeti értelemben nem hatékonyak. A fejezet végén a norvég és a magyar környezetbarát közbeszerzési gyakorlat összevetéséből az derül ki, hogy a közösségi fogyasztás esetében is a szabályozás mellett legalább ugyanolyan fontos az informálás és a partnerség kiterjesztése a beszállítói oldal felé. A kötet II. fejezetében látszólag a fogyasztás távolabbi vidékeire kalandozunk. Az egyes városi negyedek és város környéki települések eltérő fejlettségű és státuszú társadalmi rétegeket vonzanak, ami térbeli dichotómiák, sőt szegregációk kialakulásával jár. Sajátos példája ennek a Pest belső kerületeiben jelen lévő „természetes” slumosodás és emellett egyes területek kiemelt fejlesztése, amely utóbbit nem a szuburbanizáció tudatos visszafordítása, sokkal inkább az ingatlanpiaci megfontolások irányítják. Mindezzel szemben egy aprófalvas régióban (Őrség) az „ott nem levés” (elvándorlók, ingázók, nyaralók, betelepülők) borítja fel a fenntartható egyensúlyt, és ezen néhány erős egyéniség visszatelepülése sem segíthet. Nem, mert ahogy az ország másik végében (Bodrogköz) modellkísérletekkel igazolható, a támogatási rendszer határozza meg leginkább, hogy a helyi társadalmat szétziláló versenyképesség, vagy épp a helyi gazdálkodás erősítése nyer teret. Lokalizáció, közösségi együttműködés, közvetlen értékesítés – ezek lennének egy helyi élelmiszer-hálózatot támogató szabályozás kötelező elemei, azonban legtöbbször nem csak hiányoznak, de korántsem lennének elegendők a résztvevők szakmai felkészültségének hiányában.

9

A III. fejezet fokozatosan vezet át a szükséges ismeretek megszerzésének folyamataihoz. Hallgatói mintán is igazolható, hogy az életmódjában, fogyasztói szokásaiban és környezetvédő aktivitásban egyaránt elkötelezett csoportokat alig találunk, s egy kevésbé szigorú szűrőn is csak negyede-harmada mutat következetességet. A „kemény magot” talán leginkább az ökoiskolák tanulói között kereshetnénk, azonban szignifikáns különbségeket ebben az életkorban nem sikerült kimutatni. Felnőttkorban viszont csak akkor számíthatunk sikerre, ha az ismeretek átadását kompetenciafejlesztéssel, mintaadással és saját élményt nyújtó módszerekkel kombináljuk. Nem kétséges, hogy innovatív, a társadalmi-környezeti problémákra nyitott, ugyanakkor a gyakorlati-termelői megvalósításban is jártas szakértők nélkül a legjobb elméleti javaslat sem vihető át a mindennapokba, és nyilvánvaló egyetemi feladat a szükséges tudás-transzfer feltételrendszerének kimunkálása. A kötet zárófejezetében egyetlen összefoglaló munka tekinti át a célul is kitűzött szakpolitikai javaslatokat. A „bölcsek kövével” ugyan nem szolgálhat, de strukturáltan sorolja fel a teendőket, és végkövetkeztetésként a szükséges tudatformálás mellett megkerülhetetlennek tartja a gazdasági-társadalmi feltételrendszer átalakítását, vagyis az érték alapú cselekvéses válasz lehetőségének megteremtését. E kötettel is kommunikálunk, ahogy ma mondjuk. De vajon szabad-e igazat szólnunk az ökológiai katasztrófáról? – teszik fel a kérdést a szerzők. Egy hasonlattal élve, a nagybeteg elől sem titkolhatjuk el állapotát, de nem a kétségbe ejtés a feladatunk, hanem a megküzdés útjainak kijelölése. A rendszer átalakítása elővigyázatosságot és megingathatatlan kitartást igényel. Nem is kívánhatnánk olvasóinknak mást, mint Schumacher szavait idézve: „Jó munkát!” Budapest, 2011. április

10

I. FEJEZET. A FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁS ESÉLYEI AZ EGYÉNEK ÉS KÖZÖSSÉGEK SZINTJÉN

11

12

„Az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe és gondba vagyunk beleágyazva. Semmi sem elégít ki, semmi sem nyugtat meg, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom. A valódi lét kell; valódi emberek akarunk lenni.” Hamvas Béla: Anthologia humana

NÁDASY KATALIN BERNADETT, KEREKES SÁNDOR, LUDA SZILVIA: A TERMÉK-SZOLGÁLTATÁS RENDSZEREK SZEREPE A FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁSBAN

A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS ÉS A FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁS ÉRTELMEZÉSE

A fenntartható fejlődés elméletét társadalom és természettudósok egyaránt vizsgálják és értelmezik. Sokan a közgazdaságtan kudarcának tekintik mindazt, amit az elmúlt ötven évben a globalizálódó világ a „környezetpusztítás érdekében összehozott”. A következőkben röviden, és nagyon leegyszerűsítve megpróbáljuk bemutatni, hogy mi a közgazdaságtan álláspontja a fenntartható fejlődést illetően. A fenntartható fejlődésnek 1987-ben megfogalmazott, és azóta továbbfejlesztett elmélete az ökológiai, a társadalmi és a gazdasági fenntarthatóságot egyidejű harmóniaként feltételezi. A három dimenzió közti kölcsönhatásoknak nemcsak mennyiségi, hanem minőségi következményei is izgalmasak. A gazdaság és a bioszféra viszonyát jelentős részben az anyag és energia áramok jellemzik. Környezeti szempontból a legproblematikusabbnak azt tekinthetjük, hogy a közgazdaságtan szerint szabad javaknak tekintett ökológiai rendszerből a gazdasági rendszer nyersanyagokat és energiát igényel, amit aztán hulladékká transzformálva ad vissza az ökológiai rendszernek. Az „értékteremtés”, amit a gazdasági rendszer végez, az ökológiai rendszerből nézve hulladéktermelés, vagy természettudományos kategóriákkal kifejezve, kis entrópiájú természeti erőforrásoknak nagyobb entrópiájú hulladékká történő átalakítása. Eközben a gazdasági rendszer emberi szükségleteket elégít ki az ipari alrendszer által termelt termékek és szolgáltatások segítségével. Az „értékteremtés” azonban értékvesztéssel, minőségromlással jár a természet szempontjából. Nem mindegy természetesen, hogy milyen ennek az értékvesztésnek a sebessége és persze az sem közömbös, hogy közben milyen színvonalon elégítette ki a gazdasági rendszer az emberi szükségleteket. Az emberi szükségletekkel kapcsolatban célszerű megjegyezni, hogy Csíkszentmihályi 2000ben írt cikkében megkérdőjelezi azt a Maslow-tól származó általános tételt, miszerint a fogyasztók racionálisan döntenek a szükségleteik kielégítését illetően 13

(Maslow piramis). Csíkszentmihályi megállapítja, hogy a jóléti gazdaságban a fogyasztók már kevéssé törődnek a „létezéssel” magával, hanem figyelmük inkább a”tapasztalati” (experiential) szükségletek felé fordul. Tehát olyan tevékenységekre van szükség ami ezt a gyakorlati élményszerzést elégíti ki. Érdekes módon nem az érdekli a fogyasztót, mit vásárol, hanem a vásárlás élménye maga. Ennek a fenntartható fogyasztás szempontjából lehetnek pozitív és negatív következményei is. A fenntarthatóság „valami” szakadatlan létezésének a biztosíthatóságát jelenti. A fejlődés jelentésével bonyolultabb a helyzet, hiszen értelmezhetjük mennyiségi és minőségi növekedésként is, például a jólét vagy a jól-lét szakadatlan növeléseként. Természetesen nem mindegy, hogy hogyan értelmezzük. A GDP növekedése például nem feltétlenül jelenti a jólét, és különösen nem a jól-lét növekedését. A jól-lét növekedésébe beletartozik az oktatás fejlődése, az egészségesen megért élettartam növekedése, az élet és szociális biztonság javulása, sőt olyan tényezők javulása is, mint például a személyes szabadság, amelyek mind-mind alkotó elemei az életminőségnek. Pearce és Atkinson megfogalmazzák az úgynevezett gyenge fenntarthatósági kritériumot. Három tőke típust különböztetnek meg: a KM- az ember által létrehozott (vagy újratermelhető) tőke (utak, gyárak, lakóházak stb.), KH a humán tőke (a felhalmozott tudás és tapasztalat), és KN a természeti tőke, amit igen tágan értelmeznek, és magában foglalja a természeti erőforrásokat (ásványok, termőföld stb.) de az élet fenntartásához nélkülözhetetlen egyéb természeti javakat is, mint például a biodiverzitás, a szennyezés asszimiláló kapacitás stb. A neoklasszikus közgazdaságtan alapfeltevése, hogy a tőkejavak egymással korlátlanul helyettesíthetők, közgazdasági értelemben a gyenge fenntarthatóság akkor áll fenn, ha a társadalom rendelkezésére álló tőkejavak értéke időben nem csökken. A szigorú fenntarthatóság teljesülésének feltétele (amennyiben nem fogadjuk el, hogy a tőkejavak egymással helyettesíthetők), hogy a természeti tőke értéke időben ne csökkenjen. Az ökológusok, és általában a természettudósok érthető okokból a tőkeelemek helyettesíthetőségét, és így a gyenge fenntarthatóságot nem fogadják el, sőt még a szigorú fenntarthatósággal is problémáik vannak, hiszen a természeti tőkén belüli kompenzációkat ez utóbbi is feltételezi. Az ökológiai közgazdászok zöme a szigorú fenntarthatósággal kapcsolatban kiköti, hogy a természetben nem szabad irreverzibilis változásokat (pl. fajok kipusztulása) előidézni. Ez a feltétel persze a gyakorlatban nem teljesíthető és ezáltal az ökológiai közgazdászok és követőik egy olyan fogalomhoz jutnak, amelyre környezetpolitika nem építhető. A közgazdasági szakkönyvek szerint fenntartható az a fejlődési pálya amely biztosítja, hogy az „átlagos (egy lakosra jutó) jólét” ne csökkenjen. Első közelítésben a közgazdászok nem „bajlódnak” a jólét szabatos meghatározásával, azt feltételezik, hogy a több (növekvő GDP) egyúttal magasabb életminőséget is jelent.

14

A fenntartható fejlődésnek mint láttuk sokféle értelmezése létezik. Érdemes azonban a három alaptípust megkülönböztetni. 1. Értelmezhetjük a fenntarthatóságot, mint konstans fogyasztást. Ez az értelmezés felel meg a gyenge fenntarthatósági kritériumnak, amelynél a természeti és ember alkotta tőke egymással helyettesíthető. Az össztermelés illetve az egy főre jutó fogyasztás színvonala mindaddig tartható, ameddig a természeti erőforrások használatából származó profitot nem elfogyasztják, hanem anyagi tőkébe fektetik. 2. Értelmezhetjük a fenntarthatóságot, a természeti erőforrások időben állandó (konstans) készleteként. Ez az értelmezés felel meg a szigorú fenntarthatóságnak, és azt feltételezi, hogy a természeti és az ember alkotta tőke a termelésben kiegészítik, de nem helyettesítik egymást. 3. És végül értelmezhető a fenntarthatóság mint generációk közötti egyenlőség is. Ez utóbbi abban különbözik az előző kettőtől, hogy nem tesz semmilyen kikötést a természeti és emberalkotta tőke helyettesíthetőségére vonatkozóan, helyette „valamilyen generációk közötti egyenlőség” biztosításának, a nem jól definiált követelményét helyezi a középpontba. Mint láttuk az első két definíció közgazdasági kategóriaként jól leírható. A gyenge fenntarthatóság a gazdaság számára az uralkodó paradigma rendszer keretein belül is teljesíthető lehetne. Az EU környezeti direktíváinak zöme is csak a gyenge fenntarthatósági kritérium teljesülését segíti. Az IPPC direktíva például a „legjobb elérhető technológia” (BAT) kiválasztásánál előírja a költség-haszon elemzést, vagyis a kiválasztott „legjobb” technológia költséghatékony technológia kell, hogy legyen. A második definíció, a szigorú fenntarthatóság, közgazdaságilag ugyan értelmezhető kategória, de a létező gazdaság nem képes megfelelni ennek a kritériumnak és legfeljebb kísérletet lehet tenni bizonyos „safe minimum standard” szerű szabályozással a közelítésére. Egy autópálya vagy egy erőmű építése biztosan csökkenti a biodiverzitást, ami pótolhatatlan veszteséget okoz a természeti tőkében. A harmadik definíció közgazdaságilag nem is értelmezhető, ez magyarázza, hogy vitatkozni lehet ugyan a definíción, de gyakorlati környezetpolitikát nem lehet rá alapozni. Talán nem véletlen, hogy ez a legkevésbé kézzelfogható fogalom a leginkább ismert a köztudatban.

A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS ÉS KUZNETZ NÖVEKEDÉSELMÉLETE A növekedés és a fenntartható fejlődés eddigi vizsgálatából kimaradt két tényező figyelembevétele, ami pedig fontos a probléma megértéséhez. Az egyik a népesség szám változás, másik pedig a technológiai haladás. Nyilvánvaló, hogy ezek hatá-

15

sának a figyelembevétele nélkül vizsgálódásunk statikus marad. A Pearce-Atkinson képletek nem a jólétnek a változásával, hanem a különböző tőkeelemek állományának az időbeli változásával foglalkoznak. A Brundtland jelentés definíciója viszont a jelen és a jövő generációk szükségleteinek a kielégítéséről, vagyis a jelen és a jövő generációk jólétéről beszél, ami a felhalmozott tőke nagyságától és attól is függ, hogy mekkora az ellátandó népesség száma. Amennyiben feltételezzük, hogy a természeti tőke nagysága nem csökken az időben (szigorú fenntarthatóság), a jólét akkor is csökkenhet, ha a népességszám nő. A népességszám növekedést ellensúlyozhatja a technológiai haladás, ami elősegítheti, hogy egységnyi természeti tőke nagyobb jólétet eredményezzen. A technológia fejlődése javítja nemcsak a munkatermelékenységet, hanem az úgynevezett ökohatékonyságot is. Például az energetikai hatásfoka a gőzgépeknek csak 5-15 % volt, a mai erőgépek nem ritkán 50-65 %-os hatásfokkal dolgoznak. Ha a technikai haladás gyorsabb ütemű, mint a népesség számának növekedési rátája, elvileg teljesíthető a szigorú fenntarthatósági kritérium is. A Világbank 1992-ben megjelent kötete (World Development report) bemutatja, hogy a gazdasági növekedés bizonyos szintjén, a növekedés és a környezetszennyezés elválik egymástól. Tízezer dollár egy főre jutó GDP felett olyan környezeti mutatók, mint például a kéndioxidkibocsátás, a tisztítatlan szennyvíz mennyisége, a levegő ólom és más nehézfém tartalma stb. egyértelműen javulnak. Ezeket az összefüggéseket leíró görbéket szokás a környezetgazdaságtanban Kuznetz görbéknek nevezni. Simon Kuznetz akit gazdasági növekedés-elmélet egyik pápájának tekinthetünk, 1971-ben kapott Nobel díjat. Természetes talán, hogy Kuznetz a növekedést optimistán szemlélte. A Nobel díj átvételekor mondott beszédében a növekedés negatív hatásait is elismerve, egyértelműen azt állítja: „Két fontos dolgot kell kiemelni. Az első, hogy ezideig a növekedés negatív hatásait sohasem tekintették olyannak, ami megkérdőjelezné a növekedés pozitív hatásait, olyan mértékben hogy az a növekedés tagadásához vezetne- függetlenül attól, hogy milyen durva a háttérszámítás. A másik, biztosan feltételezhetjük, hogy ha a növekedésnek valamely nem várt negatív hatása megjelenik, a növekedés negatív hatását csökkentő anyagi vagy a társadalmi technológia lehetősége is megjelenik, ami a negatív hatást csökkenti vagy megszünteti... A gazdasági növekedés története alapján megalapozottan elmondható, hogy az általa előidézett bármely sajátos probléma csak átmeneti jellegű lesz – bár sohasem leszünk mentesek a negatív hatásoktól, függetlenül attól, hogy milyen gazdasági fejlettséget érünk el.” Földünk erőforráskészleteinek szűkössége, a szennyezésből fakadó problémák, népesség számának növekedése a fejlődő országokban, míg a társadalmak fogyatkozása a világ fejlett országaiban mind jól ismert, már-már elcsépelten hangzó problémák. Nem csak a fejlett országokban növekszik azonban a fogyasztásra való igény, hanem a fejlődő országokban – elsősorban Indiában és Kínában – felemelkedő új középosztály szintén növekvő keresletet képvisel. 16

Mindez pedig súlyos fenntarthatósági problémákhoz vezet nem csak hosszú, de már rövid távon is (Kerekes, 2008). Opschoor és Wetering modellje ábrázolja, milyen összetevők definiálják a környezetre háruló összes terhelést. Eszerint EI = P * US *EM, ahol EI – Environmental Impact – Környezeti hatás P – Population – Népesség US – Units of Service – Szolgáltatásegység EM - Environmental Metabolism – Környezetterhelés mértéke (Opschoor, Wetering, 1994). Az összes környezeti hatás a népesség, a felhasznált szolgáltatásegység és a szolgáltatásegységre jutó környezetterhelés mértékének szorzataként adódik. A modellben a népesség szerepe nem kíván különösebb magyarázatot, a környezetterhelést elsősorban a Földön élők száma határozza meg. A modell összevontan, szolgáltatásegységként tartalmazza mindazokat a javakat, melyeket az egyén elfogyaszt. Ilyen szolgáltatásegység lehet például az autóval megtett kilométerek száma, az elfogyasztott marhahús kilogrammja, vagy a sörfogyasztás mértéke, literben kifejezve. A lakosság által igénybe vett szolgáltatások, fogyasztott termékek mindegyike valamilyen terhet ró a környezetre, akár az előállításhoz szükséges nyersanyag, akár a környezetbe kibocsátott szennyezés, de legfőképpen a kettő kombinációja által. Ezt a tényt a modell a szolgáltatás egységére jutó környezetterhelés mértékeként tartalmazza - például egy megtett kilométer által okozott környezetterhelés. (Meijkamp, 1998) A Svéd Természetvédelmi Ügynökség (Swedish Environmental Protection Agency) 2000-ben kiadott tanulmányában (Mont, 2000) az alábbi három megoldási alternatívát fogalmazta meg a napjainkban egyre égetőbben jelentkező fenntarthatóság problémájára: • Népesség számának csökkentése • Fogyasztás szintjének csökkentése • Fogyasztás fenntarthatóvá tétele Az első alternatíva nyilván nem valósítható meg rövid távon, hiszen minden jel arra mutat, hogy ha a népesség növekedésének üteme nem is gyorsul, hanem csupán a jelenlegi ütemben halad, a Föld népessége 2100-ra akkor is eléri a 8-10 milliárd főt. (United Nations, 2003) Ilyen hatalmas népesség eltartása nyilván ellehetetleníti a második alternatívát, miszerint a fogyasztás mennyiségének csökkentésére kellene törekednünk. A

17

helyzetet súlyosbítja, hogy a népességnövekedés nagy része olyan fejlődő régiókban fog végbemenni, ahol az életszínvonal messze elmarad a fejlett világban tapasztalhatóhoz képest. A gazdasági teljesítmény javulásával azonban ezen régiók lakosai is nagy valószínűséggel hasonló fogyasztási mintát akarnak majd követni, mint a fejlett világ vásárlói (Kerekes, 2008). Ráadásul a szegénységből felemelkedő országok lakói valószínűleg sokkal kevésbé fogják a természet szempontjait figyelembe venni, és inkább lesznek hajlandóak az életkörülmények marginális javulásáért a környezeti erőforrásokat aránytalan mértékben igénybe venni. A fogyasztás szintjének csökkentésére irányuló törekvések pedig azokban az országokban is meglehetősen nagy felháborodást keltenének, ahol a lakók szükségleteiknél jóval magasabb mértékben fogyasztanak. Ilyen népszerűtlen programot valószínűleg egyetlen ország kormánya sem szívesen tűzne zászlajára. Egyetlen megvalósíthatónak tűnő alternatíva marad tehát, mégpedig a fogyasztás fenntarthatóvá tétele. Itt is vannak azonban definíciós problémák. UNEP 1999: „A fenntartható fogyasztás nem kisebb fogyasztást jelent, hanem másként fogyasztást, hatékonyabb fogyasztást, és egy jobb életminőség elérését jelenti” National Consumer Council, UK, 2003: „A fenntartható fogyasztás egyensúlyi szabály. A fogyasztást olyan útra kell terelni, ami segít megvédeni a környezetet, segíti az erőforrások bölcsebb használatát, és ösztönzi az életminőség javítását, miközben nem rontja az elkövetkező fogyasztói generációk életfeltételeit.” Hogyan valósítható ez meg? A SEPA tanulmánya szerint az alábbi lehetőségek közül választhatunk: • Termékek és szolgáltatások nyersanyagtartalmának csökkentése – dematerializáció • Termékek életciklusának meghosszabbítása • Ökohatékonyság növelése – az egységnyi előállított termékre/szolgáltatásra jutó környezetterhelés csökkentése • Termék hasznos élettartamának jobb kihasználása Mindegyik területen óriásiak a tartalékok. Könnyű belátni ezt, ha figyelembe vesszük, hogy egyes országok egy főre jutó, tonnában mért anyagfelhasználása mennyire eltérő. Az ábrán látható, hogy a környezeti szempontból példamutatónak számító Finnország egy főre jutó anyagfelhasználása háromszorosa az olasz és kétszerese az EU 15-ök átlagának, de több mint másfélszerese a szomszéd Svédország felhasználásának is. Ezen adatok különbözőségének csak néhány százalékát indokolják a szerkezeti tényezők, a nagyobbik rész megmagyarázhatatlan.

18

1. ÁBRA A HAZAI EGY FŐRE JUTÓ ANYAGFELHASZNÁLÁS SZERKEZETE EURÓPA NÉHÁNY ÁLLAMÁBAN 2000-BEN. SOURCE: DMC: WEISZ ET AL. (IN PRESS-B); POPULATION: EUROSTAT (2002A)

A szerkezeti különbségek egyike például a szolgáltatások szerepe a gazdaságban. A pozitív példaként említett olaszokra és általában a mediterrán népekre jellemző, hogy vendéglőben étkeznek (magas a catering aránya 7-15 % ), míg az É-Európai államoknál ez az arány viszonylag alacsony 4-5,5 %. Vannak persze kivételek, de a fogyasztás 20-25 %-át kitevő élelmiszerfogyasztás ilyen mértékű szerkezeti különbségének foglalkoztatási, de környezeti hatásai sem elhanyagolhatóak. Furcsának tűnhet, de az éttermi szolgáltatások fajlagos környezetterhelése bizonnyal előnyösebb, mint a sok felesleges kiadással járó „házikoszt” létrehozása, beleértve a hűtés és szállítás stb. közvetett környezetterheit is.

19

1 TÁBLÁZAT. A HÁZTARTÁSOK VÉGSŐ ÉLELMISZER TERMÉK FOGYASZTÁSA AZ ÖSSZFOGYASZTÁSUK %-ÁBAN 2009-BEN Food Élelmiszer

EU27 Belgium Bulgaria* /Bulgária Czech Republic/ Cseh Köztársaság Denmark / Dánia Germany / Németroszág Estonia / Észtország Ireland* / Írország Greece /Görögország Spain /Spanyolország France* / Franciaország Italy / Olaszország Cyprus / Ciprus Latvia / Lettország Lithuania* / Litvánia Luxembourg Hungary / Magyarország Malta* Netherlands / Hollandia Austria /Ausztria Poland / Lengyelország Portugal* / Portugália Romania / Románia Slovenia / Szlovénia Slovakia* / Szlovákia Finland / Finnország Sweden* / Svédország United Kingdom / Egyesült Királyság Iceland* / Izland Norway* Norvégia Former Yug. Rep. of Macedonia / Macedónia

20

Non alcoholic beverages Alkoholmentes italok

Alcoholic beverages Alkohol tartalmú italok 1.5 1.7 1.7

Catering services catering szolgáltatá sok 6.9 5.2 7.5

11.9 12.5 21.0

1.2 1.1 0.8

14.1

1.5

3.7

5.2

10.1 9.8 20.9 8.6 16.0 13.1 12.2 13.7 13.7 18.4 23.3 8.1

1.3 1.4 1.4 1.0 0.8 1.0 1.1 1.0 1.7 0.1 1.9 1.1

1.8 1.5 5.8 2.4 0.9 0.8 1.5 0.7 3.4 4.3 4.7 2.4

4.5 4.8 4.4 11.8 10.4 14.8 5.4 7.7 8.0 3.3 1.9 6.0

15.1

2.6

5.3

3.5

13.6 10.7 9.6 18.2 15.4 26.6 13.6 16.2 11.9 11.2

1.9 1.0 1.2 1.8 0.8 2.5 1.4 1.5 1.1 1.2

1.4 1.2 1.3 3.8 1.3 2.2 1.7 2.3 3.7 2.1

8.6 4.5 7.9 2.2 8.8 2.8 5.6 5.9 6.0 4.5

8.5

1.2

1.7

8.8

12.8 10.9

1.6 :

2.9 2.1

7.1 5.1

30.5

1.9

1.1

3.5

2010: France, Malta and Iceland; 2008: Ireland and Slovakia; 2007: Lithuania, Portugal and Norway; 2005: Bulgaria and Sweden : Data not available 1. Includes restaurants, catering services, bars and cafés. 2. Eurostat, Statistics in Focus 27/2011 "From farm to fork – a statistical journey along the EU's food chain" can be downloaded in PDF format from the Eurostat website, as well as the pocketbook "Food: from farm to fork statistics".

Ha nő a szolgáltatások igénybevételének az aránya, vajon az valóban radikális ökohatékonyság-növekedést fog okozni a gazdaság működésében? Elképzelhető, hogy az áttérés bizonyos javulást eredményez a termékek életciklusának növekedésében, a felhasznált erőforrások volumenének csökkenésében. Vajon elképzelhető, hogy a jövőben a termékeket nagyrészt felváltják a szolgáltatások? Tényleg az a jövő útja, hogy a gyártók nem arra törekednek, hogy újabb és újabb modelleket állítsanak elő, amit aztán értékesíthetnek, hanem inkább a termékek élettartamának növelése lesz a céljuk, fő profiljuk pedig nem termékek gyártása, hanem kölcsönzése lesz? Ameddig a szolgáltatás nagyobb versenyelőnnyel és kevesebb költséggel jár, mint a termék-előállítás, a gyártók valószínűleg hajlandók lesznek azt az üzleti modellt alkalmazni, mely a környezet számára is kíméletesebb. Ne felejtsük el azonban, hogy a vállalatok nem altruisták, ha adódik olyan modell, vagy gyártási eljárás, mely nagyobb versenyképességet, vagy kedvezőbb költségmegtakarítást biztosít számukra, a környezet érdekei háttérbe szorulhatnak az üzleti megfontolással szemben. A szolgáltatás alapú gazdaságra való áttérés nem jelenti automatikusan a fogyasztás csökkenését, ennek megvalósulása nélkül pedig nem beszélhetünk valódi, fenntarthatóságot növelő változásról (Kerekes, 2008). Ezzel egyidejűleg felvetődik a kérdés, hogy a fogyasztók mennyire lesznek hajlandók lemondani a termékek birtoklásáról és lesznek hajlandóak azokat nem megvásárolni, hanem a használatukért fizetni? Milyen kompenzáció mellett lesznek hajlandók némi kényelmetlenséget vállalni, kompromisszumot kötni fogyasztásuk környezetbarátabbá tétele érdekében? Vagy hallani sem akarnak majd megszokott fogyasztási mintáik megváltoztatásáról és a szolgáltatás alapú gazdaság bukásra van ítélve a környezeti attitűd nagymértékű javulása nélkül? Jelen dolgozatban ez utóbbi kérdésre keressük a választ. Megvizsgáljuk, milyen lehetőségek állnak jelenleg rendelkezésünkre fogyasztásunk fenntarthatóbbá tételére, majd a magyar fogyasztók funkcionális gazdasággal kapcsolatos attitűdjét vizsgáljuk (funkcionális gazdaságon azt a típusú gazdaságot értjük, melyben a fogyasztó nem terméket, hanem a termék által biztosított szükségletkielégítést, „végeredményt” vásárolja meg). Megpróbáljuk megragadni, milyen tényezők

21

gátolják, vagy segítik a szolgáltatások és termékek egybeolvasztását célzó innovációkat.

A SZOLGÁLTATÁSOK SZEREPE A FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁSBAN Fejlett országok gazdaságairól napjainkban szokás úgy beszélni, mint szolgáltatás alapú gazdaságok. A kifejezés használata jogos is, hiszen ezen országok dolgozóinak közel 70%-a dolgozik olyan területen, melyet klasszikusan szolgáltatásnak lehet nevezni: telekommunikáció, kereskedelem, pénzügyi szolgáltatások, vagy egészségügy. (Mont, 2002) Ez a fajta gazdaság számos előnnyel bír a korábbi, termelés alapú gazdasághoz képest: teret ad az innovációnak, a közvetlen emberi kapcsolatoknak, lehetővé teszi személyre szabott szolgáltatások létrehozását, nem utolsó sorban pedig hozzájárul fogyasztásunk fenntarthatóbbá tételéhez. A szolgáltatás alapú gazdaságra gyakran utalnak a szakirodalom szerzői úgy, mint funkcionális gazdaság, melyben a fogyasztó nem a terméket, hanem az általa nyújtott funkciót, szolgáltatást vásárolja meg: a fogyasztó nem autót, hanem a mobilitás lehetőségét vásárolja meg, nem hűtőszekrényre van szüksége, hanem arra, hogy ételei sokáig elálljanak. Egy tökéletesen működő funkcionális gazdaságban elméletileg a SEPA által felsorolt összes kritérium teljesülhetne. Stahel rámutatott, hogy a fogyasztó számára nem egy-egy termék birtoklása, hanem a termék által nyújtott szolgáltatás jelenti a hasznosságot (Stahel, 1989). Ezáltal világossá válik, hogy szükségtelen a tömegtermelés jelenlegi fenntarthatatlan szintjéhez ragaszkodni, új fogyasztási modell kialakítására van inkább szükség. Olyan rendszert képzelt el, melyben a gyártókat felváltják a szolgáltatók, a termékek vásárlói, pedig szolgáltatások fogyasztóivá válnak. Ebben a modellben minimalizálódik az új termékek gyártására fordított nyersanyag-szükséglet, megnő a termékek életciklusa, az eddig felesleges hulladék pedig alapanyaggá válik, mivel a gyártó újra fogja azt hasznosítani.

SZOLGÁLTATÁS RENDSZEREK A szolgáltatás kifejezést napjainkban több különböző értelemben alkalmazzuk, mind gazdasági, mind hétköznapi értelemben. A szolgáltatások osztályozásakor a szolgáltatás kifejezés alapvetően három értelemben merül fel (Heiskanen, Jalas, 2003): 1. szolgáltatásoknak hívjuk a gazdaság tercier szektorát, 2. szolgáltatás lehet új üzleti stratégia, de 3. szolgáltatást „állíthat elő” termék is, használatának eredményeként. A továbbiakban a szolgáltatások ökohatékonyság szerinti osztályozása az alábbi kategóriákat foglalja magában (Heiskanen, Jalas 2003; Tukker 2004): • Nem tárgyiasult szolgáltatások (Non-material services)

22

• Termék-szolgáltatás rendszerek (PSS, vagy Product-Service System) • Szolgáltatásorientált ökodizájn (Ecodesign with a service approach, vagy functional design) A továbbiakban bemutatásra kerülnek az egyes kategóriák jellemzői, tartalma, a dolgozatban azonban legnagyobb hangsúllyal a termék-szolgáltatás rendszerek (PSS) fognak szerepelni, hiszen a szolgáltatások ezen típusa kecsegtet a legnagyobb ökohatékonyság elérésével.

NEM TÁRGYIASULT SZOLGÁLTATÁSOK A három felsorolt kategória közül a nem tárgyiasult szolgáltatások csoportja áll legközelebb a köztudatban élő szolgáltatás-fogalomhoz. Talán kicsit ellentmondásosnak is tűnhet a fenti elnevezés, hiszen általánosan az összes szolgáltatás közös jellemzője, hogy nem öltenek tárgyi formát. Jelen esetben azonban az elnevezés a másik két kategóriától való elkülönítést szolgálja, és olyan szolgáltatásokra utal, melyek termékekkel nem helyettesíthetők, nem termékekkel kapcsolatosan lépnek fel, míg látni fogjuk, hogy a másik két típus esetében a helyzet ettől eltérő. Nem tárgyiasult szolgáltatásnak minősül például az orvosi ellátás, informatikai szolgáltatás, jogi szolgáltatás, tanácsadói tevékenység, vagy az oktatás, jellemzően a tudás-intenzív szolgáltatások. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha maga a szolgáltatás nem ölt tárgyi formát, akkor hol érhetjük nyomon az ökohatékonyság változását ezen tevékenységekkel kapcsolatban. Bár a nem tárgyiasult szolgáltatások közös jellemzője, hogy termékkel nem helyettesíthetők, létrehozásukban mégis komoly támogató infrastruktúra, számos termék játszik szerepet. Hiszen gondoljunk csak bele, egy tanácsadó, munkája során rengeteget utazik autóval, vagy repülővel azért, hogy ügyfelekkel tárgyaljon, információt nyerjen. Nagyban növelné az ő munkájának ökohatékonyságát, ha személyes találkozó helyett például videokonferencia keretében „találkozna” a megbízóval. Vagy vehetjük példaként akár az orvosi ellátásban használt eszközök fertőtlenítésére alkalmazott vegyszerek által okozott környezeti hatásokat. A példákat még hosszan lehetne sorolni, de összességében elmondható, hogy ökohatékonysági javulás a nem tárgyiasult szolgáltatások esetén a létrehozás folyamatának javításával lenne elérhető.

TERMÉK-SZOLGÁLTATÁS RENDSZEREK (PSS) Tukker 2004-ben megjelent cikkében szemléletesen ábrázolja a termék-szolgáltatás rendszerek evolúcióját:

23

Termék-szolgáltatás rendszer (PSS) Érték fő hordozója a termék

Szolgáltatás tartalom (intangibilis)

Érték fő hordozója a szolgáltatás

Termék tartalom (tangibilis)

Tiszta termék

A: Termék orientált 1. Termékkel kapcsolatos szolgáltatások 2. Termékkel kapcsolatos tanácsadás

B: Használat orientált 3. Termék lízing 4. Termék bérbeadás/ megosztás 5. Termék közös használata

C: Eredmény orientált

Tiszta szolgáltatás

6. Tevékenység menedzsment/ outsorcing 7. Egységár alapú kompenzáció 8. Funkcionális eredmény alapú kompenzáció

2. ÁBRA TERMÉK-SZOLGÁLTATÁS RENDSZEREK FŐ ÉS ALKATEGÓRIÁI (TUKKER, 2003)

TERMÉKORIENTÁLT SZOLGÁLTATÁSOK A termékorientált szolgáltatások közös jellemzője, hogy a gyártó fő profilja továbbra is termék-előállítás, viszont kiegészítő szolgáltatásokat is ajánl a fogyasztónak. Termékkel kapcsolatos szolgáltatás Ilyen szolgáltatás lehet beszerelés, javítás, fenntartás, élettartam lejárta után visszavétel. Kiváló példa a termék orientált szolgáltatás gyakorlati megvalósítására az amerikai Interface Inc., mely elsősorban szőnyegek gyártásával foglalkozik, de emellett vállalja az elpiszkolódott termék tisztítását, illetve hasznos élettartamának végén visszavásárolja a szőnyegeket és újrahasznosítja azokat. (Roy, 2000; Csutora-Kerekes, 2004) Termékkel kapcsolatos tanácsadás Mivel a gyártó szakértő ismerője saját termékeinek, így hatékonyan tud tanáccsal szolgálni arra vonatkozóan, hogy az adott eszköz milyen feltételek mellett éri el teljesítményének maximumát. A fent leírt kiegészítő szolgáltatások nagyon sok előnyt hordoznak magukban: 1. Hasznos a fogyasztó számára, kényelmi, költségtakarékossági szempontokat figyelembe véve.

24

2. Segíti a gyártót, hogy szoros, hosszú távra szóló bizalmi kapcsolatot építsen ki a fogyasztóval. Sok esetben akár „magához is láncolhatja” a fogyasztót, aki számára súlyos nehézségekbe ütközhet a beszállító lecserélése, például technológiai korlátok okán. 3. Témánk szempontjából azonban sokkal fontosabb, hogy a környezet számára milyen előnyökkel szolgálnak a termék orientált szolgáltatások. A gyártó szakértő közreműködése, a szakszerű karbantartás nagyban megnövelheti a termék életciklusát, vagyis később kell lecserélni az adott berendezést, ami nyersanyag-megtakarítást jelent a környezet számára. Hozzáértő tanácsadással biztonságosabban és hatékonyabban működtethető a berendezés, elkerülhetők olyan balesetek, melyek bekövetkezésük esetén súlyos környezeti károkat okozhatnak. A hatékonyság növekedésével pedig csökken a környezetbe kibocsátott hulladék, esetleg kevesebb nyersanyag, vagy energia felhasználásával érhető el a kívánt végeredmény. Végül, de nem utolsó sorban, a termék élettartamának végén, ha a gyártó visszaveszi, visszavásárolja azt, akkor sokkal hatékonyabban tudja újrahasznosítani, mintha a fogyasztó tenné, ha egyáltalán lenne ilyen irányú szándéka.

HASZNÁLATORIENTÁLT SZOLGÁLTATÁSOK A termék-szolgáltatás rendszerek közül talán a használat-orientált szolgáltatások rendelkeznek a legnagyobb hagyománnyal. Termék lízing és bérbeadás évtizedek óta létezik az általános gyakorlatban, most azonban ezen szolgáltatásokat környezetre gyakorolt hatásuk mentén vizsgáljuk meg. Használat-orientált szolgáltatások esetén a termék továbbra is fontosabb szerepet tölt be, mint a szolgáltatás, azonban ebben az üzleti modellben nem a termék értékesítése áll a középpontban. Alapvetően három típusba sorolhatók a használatorientált szolgáltatások: • terméklízing, • termék-bérbeadás/-megosztás, • termék közös használata. A három típus mindegyikére jellemző, hogy a kérdéses termék nem kerül a fogyasztó tulajdonába, hanem használata során mindvégig a gyártónál/bérbeadónál marad a tulajdonjog (Heiskanen, Jalas 2003). Jellemzően a gyártó/bérbeadó végzi el a szükséges javításokat, fenntartó tevékenységeket. Kiemelten fontos megkülönböztetni azt a két esetet, amikor a gyártó maga a bérbeadó, vagy mikor két tevékenység elkülönül egymástól. Hiszen, ha a gyártó és a bérbeadó egy és ugyanaz a szereplő, akkor a gyártó törekedni fog arra, hogy minél jobban kitolja a termék hasznos élettartamát, hosszabb ideig funkcionáló 25

berendezést fog gyártani. Ez magától értetődik, hiszen ha új terméket kell használatba vennie a lejárt élettartamú helyett, az számára költségként fog felmerülni működése során. Ezzel szemben a második esetben a gyártó és bérbeadó között nincs kapcsolat. A gyártó a bérbeadótól függetlenül tervezi és értékesíti termékeit, elsődleges célja, hogy egyre újabb termékeket dobjon piacra, így növelve bevételeit. Érdeke az lesz, hogy a termék élettartama minél rövidebb legyen, erős K+F tevékenységgel igyekszik gondoskodni a gyors technológiai avulásról. Míg az első esetben a K+F tevékenység háttérbe szorulhat, esetleg a termék élettartamának növelésére korlátozódik. A jelenlegi tapasztalat azt mutatja, hogy a gyakorlatban szinte kizárólag ez utóbbi eset áll fenn, példaként szolgál erre, hogy az autógyártók és autóbérléssel foglalkozó vállalatok között vajmi kevés kapcsolat áll fenn. A két eset közül vajon melyik szolgálja jobban a környezet érdekeit? Mindenképpen az első típus javára írható a termékek hosszabb élettartamából fakadó nyersanyag-megtakarítás. Negatívum viszont, hogy ebben az esetben a gyártó hajlamos lehet a K+F tevékenység elhanyagolására, nem fejleszt ki például új, hatékonyabban működő, kevesebb energiát felhasználó berendezéseket.

EREDMÉNYORIENTÁLT SZOLGÁLTATÁSOK A három bemutatott termék-szolgáltatás rendszer közül az eredmény-orientált szolgáltatások rendelkeznek a legkisebb megfogható „termék tartalommal”, a legnagyobb megfoghatatlan „szolgáltatás tartalommal” és állnak legközelebb a klasszikus értelemben vett szolgáltatásokhoz (Tukker, 2003). A szolgáltató adott eredmény megvalósítását ígéri a fogyasztónak, akinek vajmi kevés szerep jut a megvalósítás során. Legjobb példa ilyen jellegű szolgáltatásra a vállalatok által külső cégnek kiszervezett tevékenység (outsorcing).

A TERMÉK-SZOLGÁLTATÁS RENDSZEREK ALKALMAZÁSÁNAK ELŐNYEI

Előnyök a gyártó vállalatok számára A gyártó vállalatok számára stratégiájuk, üzletmenetük nagybani átalakítására van szükség ahhoz, ha át akarnak térni termék-szolgáltatás rendszer szolgáltatására. A döntés meghozatalával azonban számos előnyt lesznek képesek elérni versenytársaikkal szemben (Mont, 2002): • További hozzáadott értéket tudnak ajánlani fogyasztóiknak, például felújítás. • Érett piacokon új növekedési lehetőséget kínál.

26

• Közelebbi kapcsolatot tesz lehetővé a fogyasztóval. A szorosabb kontaktus által pontosabb képet alkothat a vásárló elvárásairól, igényeiről. • Jobb költség- és bevételtervezést tesz lehetővé, hogy a fogyasztóval hosszú távú kapcsolatot épít ki a szolgáltató • Elébe mehet a jövőben várhatóan törvény által előírt visszavételi kötelezettségnek, ily módon téve szert versenyelőnyre. • Nehezen utánozható szolgáltatásokat alakíthat ki fogyasztói számára Előnyök a kormányzat és társadalom számára A szolgáltatás alapú gazdaság támogatása lehetővé teszi a kormányok számára, hogy új, fenntartható fogyasztási mintát támogassanak. (White, Stoughton, Feng, 1999) Míg a korábbi, tömegtermelésen alapuló gazdaság egyre inkább automatizálttá vált, addig a funkcionális gazdaságban jóval intenzívebb munkaerő-igény jelentkezik. Így járul hozzá a PSS rendszerek bevezetése jobb foglalkoztatási színvonal eléréséhez, ezáltal pedig magasabb életszínvonal kialakításához. Termék-szolgáltatás rendszerek elterjedése esetén azonban van még egy fontos szempont, ami miatt a kormányzat a funkcionális gazdaság elterjedését negatívumként érzékelheti. Hiszen a PSS rendszerek elterjedése maga után vonhatja a fogyasztás csökkenését, ez pedig szükségszerűen a kormányzatnak kifizetett adó csökkenését okozza, bár a környezet számára kétségtelenül nagy előnyt jelentene. Előnyök a fogyasztó számára • A termékek és szolgáltatások kombinálása rendkívül rugalmas kínálatot tesz lehetővé. • A szolgáltató rengeteg terhet levesz a fogyasztó válláról azáltal, hogy átvállal olyan terheket, melyeket egyébként a fogyasztónak, mint tulajdonosnak kellene magára vállalni. Pl.: fenntartás terhei, esetleges javítási költségek, az élettartam lejártával pedig a hulladéktól való megszabadulás. • Termék-szolgáltatás rendszer választásával a fogyasztót jó érzéssel töltheti el, hogy hozzájárul a környezet megóvásához, saját ökológia lábnyomának csökkentéséhez. Előnyök a környezet számára A környezet számára az előnyök nyilvánvalók: kevesebb felhasznált nyersanyag, hosszabb ideig használt termékek, kevesebb ökoszisztémába kerülő hulladék. Felmerül azonban a kérdés, hogy nem jelentkezik-e a termék-szolgáltatás rendszerek esetében is az ún. ostorcsapás-effektus (Biswanger, 2000). Az ostorcsapás-effektus, vagy visszapattanó hatás elmélete arra világít rá, hogy a

27

hatékonyság növekedésével együtt járó technológiai, szervezeti újítások esetén 1%nyi hatékonyságnövekedés nem jár együtt arányos erőforrásfelhasználáscsökkenéssel, szélsőséges esetben akár az erőforrás-felhasználás növekedését is okozhatja a megnövekedett igény következtében. Hiszen ha például egy háztartás saját autó vásárlása helyett carsharing szolgáltatást veszi igénybe, és így fajlagosan – például megtett kilométerre vetítve – költséget takarít meg, akkor előfordulhat, hogy többet fog utazni, mint saját autóval tenné (Mivel a dolgozat során több helyen elő fog kerülni a carsharing szolgáltatásra való hivatkozás, itt szeretnénk a fogalom tartalmát tisztázni. Carsharing szolgáltatás keretében a szolgáltató arra vállal garanciát, hogy városszerte tart fenn kihelyezett autókat, melyeket a fogyasztó, adott díj ellenében igénybe vehet, használhat. A carsharing szolgáltatás nem keverendő össze a ridesharing szolgáltatással, melynek során egyazon irányba tartó utasok – akár vadidegenek is – utaznak egy autóban.) Az is előfordulhat, hogy egy család, aki nem engedheti meg magának egy második autó vásárlását, fenntartását, carsharing szolgáltatást fog igénybe venni a második autó helyettesítésére. Mindkét eset azt eredményezi, hogy egyrészt nem csökken a széndioxidkibocsátásból fakadó környezetterhelés, másrészt előfordulhat, hogy nem csökken az igény az új autók iránt.

A TERMÉK-SZOLGÁLTATÁS RENDSZEREK MEGVALÓSÍTÁSÁNAK KORLÁTAI, NEHÉZSÉGEI, BUKTATÓI • Korlátozott azon termékek köre, melyek PSS-mel helyettesíthetők. Nagy valószínűséggel a ritkán használt, nagy értékű termékek lesznek azok, melyeket a fogyasztók hajlandók lesznek PSS keretében igénybe venni. • Félő, hogy a funkcionális gazdaság nem felváltani, hanem csupán kiegészíteni fogja a már működő gazdaságot. Ebben az esetben a fogyasztás szintje – és ezzel párhuzamosan a környezetterhelés színvonala – nem csökkenni, hanem növekedni fog. • A legtöbb eddigi tanulmány középpontjában a vállalat és a fogyasztó számára biztosított előnyök szerepelnek, a környezetre gyakorolt hatás ritkábban szerepel. Ennek nyilván az lehet az oka, hogy míg az első két előny viszonylag könnyen azonosítható és pénzben mérhető, addig a környezetre gyakorolt hatással kapcsolatban sok a bizonytalanság. Egyrészt nehéz a környezeti hatásokat pénzben kifejezni, nincs olyan érintett, akinél ténylegesen, pénzértékben jelentkezne a környezet állapotának javulása. Másrészt több szerzőnél vetődik fel a kérdés, hogy a funkcionális gazdaságra való áttérés valóban átütő javulást eredményezne-e fogyasztásunk fenntarthatóvá tételében. • Jelenleg nincs olyan közvetlen fogyasztói igény, amely indokolná a funkcionális gazdaságra való áttérést. Ha eltekintünk a környezeti tudatosság és

28

lelkiismeret hatásától, a fogyasztó azért fogyasztó, hogy fogyasszon. A korábban leírt előnyök – úgy, mint rugalmasabb, széles körű kínálat, kiegészítő szolgáltatások – elvitathatatlanok, viszont egyik pozitívum sem változtat azon a tényen, hogy a funkcionális gazdaságra való áttérés rengeteg kompromiszszumot fog kívánni a fogyasztótól. Az „új gazdaság” a megszokott fogyasztási minta radikális átalakítását követeli meg a fogyasztótól, aki nagy valószínűséggel nem fog önként változtatni, hacsak ebből jelentős előnye nem származik. • Hiányos az infrastruktúra, amely segíthetné PS rendszerek kiépítését.

A TERMÉK-SZOLGÁLTATÁS RENDSZEREKKEL SZEMBENI FOGYASZTÓI ATTITŰD, AZ ELFOGADÁS FOLYAMATA A potenciális fogyasztói réteg társadalmi-gazdasági jellemzőinek felméréshez valószínűleg a fogyasztói magatartás szakirodalmából vett életstílus-szegmentációs besorolások nyújtanak segítséget. Nemzetközi irodalomban a legelterjedtebb, leggyakrabban használt az ún. VALS - modell. (Hofmeister, 2008) A Values, Attitudes and Lifestyles-modell két dimenzió alapján vizsgálja a fogyasztót: milyen módon elégíti ki szükségleteit, illetve milyen a személyiség külső, illetve belső orientációja. Ezen szempontok alapján nyolc mentalitástípust különböztet meg, melyek: innovátorok, gondolkodók, hívők, teljesítményorientáltak, élménygyűjtők, törekvők, gyakorlatiasak, túlélők (vagy küszködők). (Lawson, Todd, 2002) Az alábbi ábra horizontális tengelye az elsődleges motivációk, vertikális tengelye pedig a rendelkezésre álló erőforrások alapján ábrázolja a nyolc életstílus-típust. Az innovátorok kifinomult ízlésű, jólszituált, technikai újdonságok iránt nyitott, elsősorban fiatal értelmiségiek csoportja. Fontos számukra, hogy használati tárgyaik tükrözzék a társadalomban elfoglalt helyüket. Az innovátorok attitűdje a termék-szolgáltatás rendszerekkel szemben kétséges. Egyrészt, mivel újdonságról van szó, az első kipróbálók között lehetnek. Mivel azonban ezek a termékek jellemzően nem tükröznek luxust és presztízst, gyorsan elveszíthetik érdeklődésüket. A gondolkodók csoportját jellemzően érett, felelősségteljes, tanult fogyasztók alkotják. Nyitottak az újdonságok iránt, de mint mindenben, ebben is megfontoltan viselkednek. Jól informáltak a világ dolgairól, tehát tudatában vannak a környezeti problémáknak, és kedvelik a praktikus termékeket. E két utóbbi jellemző teheti őket PS rendszerek fogyasztóivá.

29

Innovátorok Bőséges erőforrás Magas innovációs hajlam

IDEÁLOK

TELJESÍTMÉNY

ÖNKIFEJEZÉS

Gondolkodók

Teljesítmény orientáltak

Élménykeresők

Hívők

Törekvők

Gyakorlatiasak

Kevés erőforrás Alacsony innovációs hajlam

Túlélők

3. ÁBRA. A VATS- MODELL (HOFMEISTER, 2008)

A hívők csoportjába konzervatív értékrendű, biztonságot kedvelő fogyasztók tartoznak. Jövedelmük jellemzően szerényebb, márkahűség jellemzi őket. Biztonságra, stabilitásra törekvésük miatt nem valószínű, hogy a viszonylag „kiszámíthatatlan” termék-szolgáltatás rendszerek fogyasztóivá váljanak. Ugyanakkor a szerény kereset miatt, esetleg költségszempontokat figyelembe véve dönthetnek mégis PSS igénybevétele mellett. Teljesítményorientáltak táborába olyan konzervatív értékrendet képviselők tartoznak, akik számára fontos a biztonság, és az, hogy használati tárgyaik tükrözzék a társadalomban betöltött szerepüket. Jól keresnek, kényelmüket pedig nem hajlandók feladni, vagy annak korlátozását eltűrni. Az élménykeresőket az önkifejezés vágya hajtja. Gyorsan lángra lobbannak egyegy újdonság iránt, de a kezdeti lelkesedés ugyanolyan gyorsan meg is szűnhet. Szívesen próbálják ki az újdonságokat, fiatalok, aktív társasági életet élnek. Átlagéletkoruk jellemzően 25 év. A PS-rendszereket – újdonságról lévén szó – valószínűleg szívesen kipróbálják, de hogy tartós fogyasztóvá válnak-e, kérdéses.

30

A törekvők csoportját szerényebb jövedelmű teljesítményorientáltak alkotják. Fontos számukra a szórakozás. Nincs igazán önálló ízlésük, fogyasztási mintáikban olyan embereket utánoznak, akikre hasonlítani szeretnének. Hogy hajlandók lesznek-e termék-szolgáltatás rendszert igénybe venni, az adott szolgáltatás „trendiségétől” függ. A gyakorlatiasak nem hajlandók magukat mindenféle divatirányzatnak alávetni, annál sokkal jobban szeretik a jól bevált, praktikus dolgokat. Szeretik kifejezni saját egyéniségüket, önállóságra törekednek. Nem valószínű, hogy szabadságuk bárminemű korlátozását elviselnék, ezért nem válnak a termék-szolgáltatás rendszerek első számú fogyasztóivá. Jellemzően idős, nyugdíjas emberek alkotják a túlélők csoportját. Anyagi javaik alapvető szükségleteik kielégítésére elegendők, nem is képesek ennél többet fogyasztani. Ennek megfelelően, nem fognak PS rendszerek fogyasztóivá válni. Az elmondottak alapján leginkább valószínű, hogy fogékonyak lesznek a funkcionális gazdaság vívmányai iránt a gondolkodók, a hívők és az innovátorok. A termék-szolgáltatás rendszerek jellegéből adódik, hogy rengeteg bizonytalanságot hordoznak a fogyasztó számára, ami az elfogadási hajlandóságot nagyban akadályozza. (Srite, Karahanna, 2006) Már a termékek esetén is szükség van némi bizalomra a fogyasztó részéről, az információs aszimmetria miatt, szolgáltatások esetén pedig a bizonytalanság és az aszimmetria még fokozottabban van jelen. A szolgáltató adott eredmény elérésére vállal garanciát, míg a fogyasztónak a szolgáltatás eredményére nincs szinte semmi ráhatása.

Ajánlat megragadása

Eredmény előrejelzése

bizonytalanság Igény folyamatosságának megbecslése Szolgáltatás vonzerejének és kapcsolódó kockázatoknak megbecslése

4. ÁBRA A FOGYASZTÓ BIZONYTALANSÁGAI EGY TERMÉK-SZOLGÁLTATÁS RENDSZER AJÁNLAT MEGBECSLÉSEKOR (REXFELT, ORNAS, 2009)

Először is, bizonytalanság lép fel az ajánlat megragadásakor, értelmezésekor, hiszen az adásvétel tárgya megfoghatatlan eredmény. Ezután, nehéz előre jelezni 31

egyrészt azt, hogy milyen lesz a valóságban kapott eredmény, másrészt bizonytalan, hogy az eredmény milyen hatással lesz a fogyasztó jólétére. – „Rendben, a szolgáltató azt ajánlja, hogy tiszta ruhát kapok a szolgáltatás eredményeként, de hogyan tudom azt ellenőrizni, hogy az eredmény valóban makulátlan tisztaság?” – merülhet fel a fogyasztóban. Az igény folyamatosságnak megbecslése, mint bizonytalansági tényező akkor lép fel, mikor a fogyasztónak hosszabb időre, mondjuk egy évre, el kell köteleznie magát ahhoz, hogy a szolgáltatást igénybe vehesse. Például, ha a carsharing szolgáltató egy éves szerződést hajlandó csak kötni és nincs lehetőség a szerződés idő előtti felmondására, sőt, kipróbálási időt sem biztosít. Végül a fogyasztó nehézségbe ütközhet, amikor a szolgáltatást más, alternatív szolgáltatásokkal akarja összevetni, a kockázatokat megbecsülni, hiszen teljesen új szolgáltatással találja szembe magát. Látható tehát, hogy a bizonytalanság számos ponton jelentkezik a vásárlás során, ami a fogyasztót eltántoríthatja a fogyasztóvá válástól. Ezért a szolgáltató elsődleges célja kell, hogy legyen az előbbiekben tárgyalt bizonytalanságok csökkentése. Az alábbi táblázat tartalmazza a bizonytalanság forrásait és egy-egy megoldási javaslatot. 2. TÁBLÁZAT BIZONYTALANSÁG FORRÁSA ÉS POTENCIÁLIS MEGOLDÁSOK (SAJÁT ÖSSZEÁLLÍTÁS REXFELT, ORNAS, 2009 NYOMÁN)

Bizonytalanság forrása

Potenciális megoldás

Ajánlat megragadása

Értékajánlat tisztázása, kommunikáció

Eredmény előrejelzése

Jó hírnév kiépítése, eredményre garancia vállalása

Igény folyamatosságának megbecslése

Próbavásárlás, kipróbálási lehetőség biztosítása

Szolgáltatás vonzerejének és kapcsolódó kockázatoknak megbecslése

Fogyasztó oktatása, információs aszimmetria csökkentése

A termék-szolgáltatás rendszerek fogyasztásakor tapasztalható bizonytalanság újabb kérdést vet fel a fogyasztó magatartásával kapcsolatban, mégpedig az 32

érzékelt és valós kockázat közötti eltérésből fakadó fogyasztói dilemmát. A vásárló által érzékelt kockázat szintjének megvizsgálása azért rendkívül fontos, mert a szolgáltató elsődleges feladata kell, hogy legyen – a bizonytalanság csökkentése mellett – az érzékelt kockázat szintjének csökkentése. Mikor az egyén új szituációval találja szembe magát, szorongással tölti el a helyzet ismeretlensége. Nem tudja, pontosan mire számíthat, milyen veszélyek leselkednek rá, a jólétére, jól-létére, családjára, satöbbi. Az egyén nyilvánvalóan ennek a szorongásnak a csökkentésére fog törekedni. Hasonló a helyzet – bár nem ennyire extrém módon – amikor a fogyasztó új termékkel találja szembe magát. Mivel nincsenek információi a termékről, megpróbál releváns, megbízható forrásból informálódni (Kotler, 1996), vagyis minden módon arra fog törekedni, hogy csökkentse azt a kockázatot, ami „tudatlanságából” fakad. Stone és Gronhaug (Stone, Gronhaug, 1993) az érzékelt kockázatot öt komponensre osztotta: pénzügyi kockázat, teljesítménybeli kockázat, fizikai kockázat, szociális kockázat és pszichológiai kockázat. Pénzügyi kockázatként definiálták a vásárló azon félelmét, hogy feleslegesen „dob ki pénzt” az adott termékre, vagy szolgáltatásra, vagyis az érte kiadott összeg nem áll arányban annak értékével. Teljesítménybeli kockázat annak veszélye, hogy a vásárolt eszköz nem úgy funkcionál, ahogy tőle elvárható. Például attól való félelem, hogy a mosodába adott ruhát piszkosan kapjuk vissza. Fizikai kockázat annak az eshetősége, hogy a termék használata, vagy szolgáltatás igénybevétele során a fogyasztónak, környezetének baja esik. Tipikus kockázat ez például carsharing szolgáltatás esetén: félő, hogy az autókat üzemeltetőjük nem tartja karban, ezért esetleg súlyos baleset kockázatát vizionálja a fogyasztó. Szociális kockázat azért merül fel, mert a fogyasztó nem mindig lehet biztos benne, hogyan reagál környezete arra, ha például carsharing szolgáltatást vesz igénybe. Nem tudhatja, nem fogják-e ezért lenézni, kiközösíteni. A szociális kockázattal szorosan összefügg a pszichológiai kockázat, amikor a fogyasztó szorongásának forrása, hogy saját magáról alkotott képe, önértékelése szenvedhet csorbát, ha igent mond egy addig nem használt termékre. Nyilván ezen kockázatok egy része egyáltalán nem jelenik meg tudatos szinten, amit a fogyasztó érzékel, az sok esetben csupán annyi, hogy akarja-e, vagy sem az új terméket, szolgáltatást. TAM és TAM2 (Technology Acceptance Model) modellek Minden újdonág – természetesen – kezdeti stádiumában a fogyasztók ellenállásába ütközik. Példaként említhetjük az elektronikus szolgáltatásokat, mint az elektronikus kereskedelem. Az elektronikus kereskedelem megjelenésekor a

33

fogyasztók még gyanakodva figyelték fejlődését, mérlegelték a lehetséges kockázatokat, majd lassan hozzászoktak a használatához, míg mára már el sem tudják az életüket képzelni az általa nyújtott szolgáltatások nélkül. Davis fejlesztette ki azt a modellt, amely leírja a fogyasztók viselkedését a fent említett esetben. A Technology Acceptance Model (TAM) eredményeit – némi módosítással - hatékonyan lehet alkalmazni a termék-szolgáltatás rendszerek bevezetésére is (Rexfelt, Ornas, 2007). Hasonlóan az elektronikus kereskedelemhez, a fogyasztó ez esetben is már meglévő szolgáltatás új modelljével találkozik, mely arra készteti, hogy korábbi fogyasztási szokásait cserélje le az újonnan megjelent lehetőséggel. A kezdeti TAM szerint az új szolgáltatás fogyasztó általi elfogadása két tényező függvénye (Davis, 1986): • érzékelt hasznosság, • használat érzékelt egyszerűsége.

Érzékelt hasznosság Hajlandóság a használóvá válásra

Használói magatartás

Használat érzékelt egyszerűsége

5. ÁBRA A TECHNOLOGY ACCEPTANCE MODEL (TAM) FELÉPÍTÉSE (DAVIS, 1986)

Az eredeti modellben az érzékelt hasznosságot annak függvényében definiálták a szerzők, hogy a felhasználó érzékelése szerint milyen mértékben járul hozzá az elektronikus szolgáltatás a munka hatékonyabbá, sikeresebbé tételéhez. Bár termék-szolgáltatás rendszerek esetén is felmerülhet szempontként a munka sikerességének javulása, az érzékelt hasznosságot itt inkább úgy definiáljuk, mint a termék hozzájárulását a mindennapi élet jobbá tételéhez. Ehhez nem csak a fogyasztó számára nyújtott szolgáltatás minőségének színvonala tartozik, de a környezet számára megjelenő előnyök is. A használat érzékelt egyszerűsége azt fejezi ki, hogy a felhasználónak milyen mértékű erőfeszítést kell tennie annak érdekében, hogy a szolgáltatást igénybe tudja venni. PS rendszerek esetén ez a szempont szintén rendkívül fontos: sokkal valószínűbb, hogy valaki hajlandó lesz mosodai szolgáltatást igénybe venni, ha a mosoda a lakhelyétől 5 perc sétával elérhető, mint ha órákat kell utaznia ahhoz, 34

hogy elérje a szolgáltatást. Még inkább hajlandó lesz a mosodát igénybe venni, ha egy alkalmazott begyűjti a szennyes ruhákat, majd a tiszta ruhát szintén házhoz szállítja. Hajlamosabb a fogyasztó igénybe venni a szolgáltatást, ha nem kell új, pótlólagos képességeket kifejlesztenie a fogyasztóvá válás érdekében. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a hasznosság érzékelt szintje nem független az egyszerűségtől, hiszen egyéb tényezők változatlansága mellett a szolgáltatás egyszerűsége a hasznosságérzet szintjét fogja növelni. Az előbbi példánál maradva: ha a piszkos és a megtisztított ruha szállítását is magára vállalja a szolgáltató, akkor a fogyasztó rengeteg időt takarít meg, melyet hasznos tevékenységre, vagy kedvteléseire fordíthat. A kutatásból az derült ki – és ezt az elméleti háttér is alátámasztja -, hogy a fogyasztók ellenállásának egyik fő oka az a bizonytalanság, bizalmatlanság, amit a termék-szolgáltatás rendszerek irányában éreznek. Ráadásul, nem elég, ha a szolgáltató a kockázat objektív szintjét csökkenti, annál sokkal fontosabb, hogy a fogyasztó bizalmát elnyerje és az általa érzékelt kockázat szintjét csökkentse. Aggódnak például a fogyasztók amiatt, hogy a szolgáltató nem tartja karban megfelelően a járműveket, ezáltal esetleg nagyobb a baleset kockázata. Fenntartásuk van azzal kapcsolatban, hogy együtt mossák ruháikat másokéval, félnek, hogy ilyen módon nem garantálható a makulátlan tisztaság. A fogyasztó bizalmának megnyerésére célzott marketingkampány kínálkozik a legcélszerűbbnek, arra a tényezőre fókuszálva, ami a fogyasztókat a szolgáltatással kapcsolatban a leginkább aggasztja. Olyan pozicionálás, mely a termék-szolgáltatás rendszerek környezetbarát jellegét helyezik a középpontba, valószínűleg nem vezetnek sikerre. Az elfogadás gátló tényezőjeként merült fel továbbá a kényelem problémája. Sok esetben a fogyasztónak nem is termék jellegével van problémája, hanem azt a kényelmetlenséget akarja elkerülni, amit a fogyasztóvá válás okoz. Nyilván létezik olyan szint, ami felett a szolgáltatónak nem éri meg a kényelem fokozására törekedni, de addig, amíg számára „megéri”, mindenképpen a fogyasztó legjobb kiszolgálását kell célul kitűznie. Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy nem lennee reálisabban megvalósítható, ha a termék-szolgáltatás rendszerek fogyasztói számára azokért a kényelmetlenségekért, melyeket „el kell tűrniük”, valami módon az állam kompenzálná őket. Esetleg a szolgáltatók is lehetnek kompenzáció alanyai azokért a veszteségekért, amit a kényelem maximalizálása miatt szenvednek el. Külföldön bevett gyakorlat, hogy a hibrid gépjárművek egy külön sávban – ezáltal a többi autósnál jóval gyorsabban - közlekedhetnek az autópályán. Hasonló mintára lehetővé lehetne tenni, hogy a „shared car” – ok közlekedhessenek a buszok számára elkülönített sávban és/vagy számukra külön parkolóhelyeket biztosíthatna az önkormányzat. A javasolt újítások által nagyban növekedne a szolgáltatás igénybevétele által biztosított kényelmi funkció, ami jelentkezne a szolgáltatás iránti elfogadási hajlandóság növekedésében is.

35

Az állam szerepe fontos még egy további tényezőben: nagyon fontos lenne, ha a fogyasztók figyelmét felhívnák a fenntartható fogyasztás problémájára. Legeredményesebben a fiatal generáció lenne megcélozható, hiszen alapvetően is ők mutatnak nagyobb hajlandóságot termék-szolgáltatás rendszerek igénybevételére. Ha már fiatal korban internalizálják a fenntarthatóbb fogyasztási mintát, valószínűbb, hogy felnőttként sem fognak ettől eltérni. Iskolai oktatás keretében a fenntartható magatartásra való oktatás, nevelés érhetné el a legjobb eredményt.

A FENNTARTHATÓSÁG ESÉLYEI EURÓPÁBAN Kontinensünk aggodalomra okot adó fejlődési sajátosságait a következőkben foglalhatjuk össze: miközben a szolgáltató szektor növekedése a GDP létrehozásában általában kedvező eredménynek tekinthető, mára Európából nem csupán a munkaintenzív, de az anyag- és energiaintenzív ágazatok is távoznak, leginkább Kínába. Kényelmes volna azt mondani, hogy ez elsősorban a lazább kínai környezetvédelmi és munka-egészségügyi előírásoknak köszönhető, de ma már ennél többről van szó. Többek között arról, hogy Európában elhanyagoltuk a szakmunkásképzést, és a feldolgozóipari ágazatok már nemcsak az olcsóbb, hanem fokozatosan a szakképzett munkaerő miatt is Kínába és Indiába törekednek. Többek közt ez az oka annak is, hogy utóbbi óriási szeletet hasított ki a szoftverpiaci tortából. Az ázsiai régió államai ma már ösztöndíjakkal csábítják az európai és amerikai diákokat, kutatókat, annak érdekében, hogy a sok évtizedes agyelszívás kedvezőtlen hatásait kompenzálják. Ezzel szemben az európai ösztöndíjprogramok továbbra is erősen nemzeti jellegűek, jó esetben Európa-centrikusak. Azt mondhatjuk tehát, hogy a lisszaboni stratégia, amely a tudásalapú társadalomban látja Európa egyik kitörési pontját, féloldalas és ütemezési gondokkal küzd. Előbb célszerű volna kitalálni, miként válik Európa tudásalapú társadalommá, és csak azután lenne szabad leépíteni az ipari termelést. Az Európai Unió is nagyrészt a francia/német/angol nyelvű tudományosság erősítését szolgálja, emiatt sehol sem éri el a tudományos műhelyek mérete a kritikus tömeget. Minden állam önállóan dolgozza ki a saját knowledge society-elképzeléseit, sőt az EU a lisszaboni stratégiában kifejezetten ezt tűzi ki célul, miközben nyilvánvaló, hogy közösségi szintű vízióra és egyetértésre volna szükség. Ha az Európai Unió végre eldöntené, hogy miben akar első lenni a világon, és elegendő pénzt áldozna e célok megvalósítására, akkor valószínűleg elsők is lennénk néhány területen. A fenntartható fejlődés sokféle értelmezéséből a gyenge fenntarthatóságot a társadalmi támogatottság reményében is fel lehetne vállalni. Ez a koncepció elfogadja a gazdasági növekedést, amennyiben az a gazdaság által „elhasznált” természeti tőke pótlására is elegendő új értéket hoz létre.

36

Az a tény, hogy az utóbbi évtizedben szinte a teljes feldolgozóipar Ázsiába települt, kvázi monopolhelyzetbe hozza Ázsiát Európával és az USA-val szemben. A feldolgozóipar azért hagyja el a Nyugatot, mert Ázsiában alacsonyak a bérek, és jó a munkakultúra. A csökkenő létszámú és ráadásul elöregedő európai népesség számára vonzónak tűnhet, hogy az „alacsonyabb rendűnek tekintett” fizikai munkától megszabadul. Európa jobban járna, ha itt tartaná a termelőtevékenységeket, lassítaná a bérek növekedését, sőt engedné betelepülni az alacsonyabb bérért is dolgozni hajlandó fiatal keleti munkaerőt, ezáltal elősegítve egyfajta kulturális, az európai demokratikus hagyományokat tiszteletben tartó asszimilációt. Ez hozzájárulna a sokszínű gazdasági szerkezet megőrzéséhez, amely Európát eddig jellemezte, és az európai gazdaság stabilitását biztosította. A globalizáció egyik legnagyobb veszélye, hogy a nemzetközi munkamegosztás túlhajtásához vezet, s a tömegtermelés kétségtelen előnyeivel együtt annak hátrányai is ránk zúdulnak. Az európai államok kvázi monokultúrákká válnak, ami a gazdaságot és a társadalmat egyaránt sérülékennyé teszi. A diverz rendszerek mindig fenntarthatók, míg az egynemű rendszerek, a monokultúrák igen törékenyek és instabilak. A fenntartható fejlődési stratégiák az EU tagországai egy részében kifejezetten zöld stratégiák, amelyek az ökológiai, környezetvédelmi célok elérését szolgálják (például skandináv országok), míg más stratégiák esetében a fenntartható fejlődés társadalmi és gazdasági dimenzió is hangsúlyosak (például Ausztria). Hazánk fenntarthatósági stratégiájának tehát célszerű volna, ha – ez utóbbi klaszterba tartozó tagállamok gyakorlatát követve – a gazdasági és társadalmi dimenziókat a környezetiekkel legalább hasonló szinten kezelné. A fenntarthatósági stratégia műfaját tekintve nem lehet a környezetvédelmi tárca ágazati jellegű stratégiája, hanem az államigazgatás, sőt a társadalom egésze átfogó cselekvési programjának az alapját kell képeznie. A környezet- és a természetvédelem helyzetét illetően kifejezetten javítjuk, míg a társadalmi igazságosság, az esélyegyenlőség és más vonatkozásokban jelentős feladatokat kellene megoldanunk ahhoz, hogy elérjük az EU átlagát. Nem lebecsülve a gazdaság érzékelhető fejlődési trendjeinek a természeti környezetre gyakorolt kedvezőtlen hatásait, tárgyilagosan be kell látnunk, hogy a fenntartható fejlődést jelenleg inkább a társadalmi dimenzió oldaláról érik veszélyes hatások. Fokozódnak a jövedelemkülönbségek; az esélyegyenlőség, illetve a társadalmi mobilitás bizonyos csatornái pedig, mint például az oktatás, bedugulnak. A hátrányos helyzet és megkülönböztetés halmozottan érint egyes társadalmi rétegeket. E problémák miatt – hangsúlyozva, hogy a természeti és épített környezet megfelelő minősége nemcsak az emberi élet minősége, de még a gazdaság működése szempontjából is elsődleges – a fenntartható fejlődés stratégiája nem adhat kizárólagos prioritást a természethasználat fenntarthatóságának, vagyis csak egy ésszerű kompromisszumokra épülő fenntarthatósági

37

stratégia kidolgozására van lehetőségünk. Ezt tanulmányunk előző részében gyenge fenntarthatóságként említettük, amelynél jelentős gazdasági hasznok esetén a társadalom eltűri a környezet minőségét rontó beruházások megvalósulását is. Ennek nem feltétlenül kell az „emberi környezet” minőségének a romlását jelentenie, de kilépve a humáncentrikus gondolkodásból, minden bizonnyal irreverzibilis változásokat okoz a természeti környezetben, olyanokat is, amelyek sajnos, hosszú távon az ökoszisztémák alkotta rendszerek működésére kedvezőtlenül hathatnak, de amely hatások ma még nem érik el észlelési küszöbünket. Amennyiben megkötjük ezt a kompromisszumot, akkor kidolgozható egy olyan környezetkímélő és a társadalmi problémákat csökkentő szabályozási rendszer, amely innovációbarát, és mint ilyen, nem korlátja, hanem előmozdítója a gazdasági fejlődésnek. Út a szolgáltatásgazdaságba A bruttó hazai termék (GDP) szerkezete nemzetközi és hazai összefüggésben is kedvező irányba változik. A GDP anyag- és energiaintenzitása jelentős mértékben csökken azáltal, hogy a szükségletek egyre inkább a szellemi-kulturális javak irányába tolódnak el, amely javak létrehozása kevésbé környezetterhelő. Mindezek hatására az ökohatékonyság jelentős mértékben javult az elmúlt évtizedekben. A 21. század első harmadában arra számíthatunk, hogy az ökohatékonyság javulásában hasonlóan radikális változások következnek be, mint amilyet az ipari forradalom után a munkatermelékenység változásában tapasztaltunk. Igaz, a munkatermelékenység egyes területeken akár száz-kétszázszoros növekedést mutatott, de a közeljövőben az ökohatékonyság is nagyságrendileg nőhet, amennyiben a készletgazdaságról (stock economy) áttérünk a szolgáltatásgazdaságra (flow economy). Az emberi szükséglet ugyanis nem az árutest birtoklására irányul, hanem azokra a szolgáltatásokra, amelyeket az árutest közvetíthet számunkra. Szükségletünk nem a mosógépre irányul, hanem a tiszta ruhára, amelyhez a gép csak eszköz, de a tiszta ruhát másként, sokkal kevesebb természeti erőforrás felhasználásával is biztosíthatnánk, mint ahogy jelenleg tesszük. Ha belegondolunk, mekkora környezeti terhet generál az a tény, hogy minden háztartásban mosógépet működtetünk, kiépítve hozzá a vízkivétel és energiaszolgáltatás infrastruktúráját, akkor megértjük, hogy a ruhatisztító szalonok kedvezőbb megoldást kínálnának. Az, hogy ez a korábban virágzó szolgáltatási ágazat szerkezetileg átalakult, nem azért ment végbe, mert megszerettük az otthoni mosást és vasalást, hanem azért, mert a szolgáltatás a magas munkabérek miatt megfizethetetlenné vált a háztartások számára. Az energia és a nyersanyagok drágulása, ami épphogy csak elkezdődött az elmúlt években, megváltoztatja a tényezőárakat, s ez kedvezhet a szolgáltatásgazdaság fejlődésének. Erőteljes lökést adhat a szolgáltatásgazdaságnak a kiépülő informatikai hálózat 38

is, amely jelentősen csökkenti a szolgáltató rendszerek működésének tranzakciós költségeit. Az említett példánál maradva: interneten leköthetjük azt az időpontot, amikor a szolgáltatást igénybe kívánjuk venni, és esetleg SMS útján értesítenek, hogy mikor mehetünk a frissen vasalt ruhákért. Interneten megrendelhetjük az intercity-állomásra a személygépkocsit, amellyel a kívánt célállomásra folytathatjuk utunkat, miközben a hosszú úton élveztük a vonat előnyeit, és ugyanez az eszköz lehetővé teszi, hogy amíg nekünk nem lesz rá újra szükségünk, valaki más használja az autót, mert mindez csak annyi fáradságunkba kerül, hogy kábel nélküli hálózaton, telefonon megjelöljük, hol is hagytuk a négykerekűt. Veszélyforrások Az optimista kilátásokat ma még beárnyékolja, hogy az erőfeszítések ellenére a környezetterhelés alapfolyamatainak iránya nem változott. Sajnos, az ökohatékonyság növekedését egyelőre ellensúlyozza a fogyasztásnövekedés. Az emberek a kisebb anyag- és energiafelhasználás miatt olcsóbban jutnak hozzá a termékekhez, és ezért több terméket vásárolhatnak meg jövedelmükből, ez pedig összességében, naturáliákban mérve (kilogramm, Joule) növeli a természeti erőforrások felhasználását. Ezt a jelenséget hívjuk visszapattanó hatásnak (rebound effect), amelyre szemléletes példát szolgáltat a már említett Finnország, ahol ma körülbelül hetven százalékkal nagyobb az egy főre jutó, naturáliákban mért anyagfelhasználás, mint tizenöt évvel ezelőtt volt. Mindez kétségkívül előny a fenntartható fejlődés szemszögéből, mivel ily módon csökkenthető a kimerülő erőforrások használata, és alacsonyabbá válhat a káros emisszió. A váltásnak azonban rendszerint ára van. Miközben az egyik oldalon a stacioner szennyezések csökkennek, ami kétségkívül előnyös, a másik oldalon a baleseti kockázatok olyan mértékben nőhetnek, amely mérték a társadalom szemében megkérdőjelezheti az elért eredményeket. Könnyen megérthető a probléma, ha belegondolunk azokba a fejlesztésekbe, amelyek az utóbbi néhány évtizedet jellemezték. A növényvédő szerek körében például ma már ismerünk olyanokat, amelyeknek egyetlen grammja elegendő egyhektárnyi ültetvény védelmére, míg hagyományos szerekből a szükséges mennyiség esetleg több tíz kilogramm volt. Ezt tudván elképzelhető az ilyen nagy hatású készítményt eredményező gyártási és felhasználási technológiának az érzékenysége és baleseti veszélyessége. Említhetünk példaként olyan baleseteket is, mint az emlékezetes németországi vasúti szerencsétlenség, amelynél az anyaghiba és az extrém igénybevétel együttesen okozott tömegkatasztrófát. Mindezek arra hívják fel a figyelmet, hogy a fenntartható fejlődést szolgáló fejlesztések kedvező eredményeit csak a környezeti kockázatokkal együttesen lehet értékelni. A fenntartható fejlődést gazdasági fejlettségtől függően másként értelmezik a fejlett, és megint másként az úgynevezett fejlődő országok. Az ENSZ-konferenciák és más nemzetközi rendezvények is azt bizonyítják, hogy szinte lehetetlen megállapodásra jutni, miközben az elmaradott régiókból a helyzet kilátástalansága

39

miatt fokozódik a népvándorlás. A környezetvédelmi menekültáradat fokozott mértékben megváltoztatja a politikai határok stabilitását. A fenntartható fejlődés eme politikai-biztonsági dimenziója kétségtelenül új megvilágításba kerül. Kína felbukkanása az olajpiacon máris érzékelhető változásokat indukál. A tavalyi év elképesztő természeti katasztrófái pedig a legpesszimistább várakozásokat is felül-, jobban mondva alulmúlták. Mindezek egyértelművé teszik, hogy ennek az évszázadnak a versenyképességnél is fontosabb problémája a környezeti biztonság kérdése lesz.

ZÁRÓ GONDOLATOK A kutatás során arra is fény derült, hogy a magyar válaszadók fogyasztási döntéseiben továbbra is az ár játssza a döntő szerepet. Tehát akkor valószínűbb, hogy áttérnek a termék-szolgáltatás rendszerek igénybevételére, ha az számukra anyagi előnyt biztosít. Emlékezzünk rá, az elfogadási hajlandóság egyedül a ritkán használt tárgyak esetén volt magas. Elképzelhető, hogy pont amiatt, hogy ezen szolgáltatás által elkerülhető az egyszeri, nagyobb pénzkiadás. A termékszolgáltatás rendszereknek tehát nem elég környezetbarátnak lenniük, vonzónak kell lenniük anyagi szempontból is. A fent felsorolt tényezők rávilágítanak arra, hogy melyek azok a dimenziók, melyek a fogyasztóvá válás legnagyobb akadályait képezik. Ez idáig azonban mellőztük a gazdasági csere intézményének másik szereplőjét, vagyis a kínálati oldalt. Többször a dolgozat során említésre került, hogy a fogyasztóvá válás egyik legnagyobb akadálya talán az lehet, hogy nem létezik, vagy legalábbis nagyon gyenge, a kínálati oldal Magyarországon. A mosodai szolgáltatás nem rendelkezik nagy hagyományokkal hazánkban, ennek megfelelően valószínűleg sokat kell utaznia annak, aki szeretné mosodában mosatni ruháit. A carsharing szolgáltatás a mai napig egyáltalán nem létezik Magyarországon. Kik lehetnek az első hazai carsharing szolgáltatók? Legvalószínűbb, hogy külföldön már működő láncok vetik meg lábukat hazánkban (pl. Zipcar), esetleg valamely autómárka, autókereskedés válhatna a carsharing szolgáltatás úttörőjévé Magyarországon. Ahhoz azonban, hogy bármely szolgáltatónak megérje a carsharing szolgáltatást hazánkban elindítani, nagyban javulnia kell a fogyasztók attitűdjének is. A ritkán használt tárgyak bérlete kétségtelenül a legelterjedtebb Magyarországon a három vizsgált termék-szolgáltatás rendszer közül. Ezzel párhuzamosan az irányában tanúsított elfogadási hajlandóság is messze megelőzte a másik két vizsgált dimenzióban tapasztaltat. Ebből kiindulva fennáll annak valószínűsége, hogy amint a fogyasztók „megbarátkoznak” egy új termék-szolgáltatás rendszerrel, akkor az irányában tanúsított elfogadási hajlandóság is nagyban megnövekszik.

40

A kutatás végeztével felmerül jó néhány kérdés, melyek érdemesek a további vizsgálódásra. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a magyar fogyasztók attitűdje vajon „magától”, az életszínvonal növekedésével párhuzamosan átalakul-e a külföldi mintában tapasztalt irányban, vagy olyan mélyen gyökerező kulturális hatások hatnak, melyek teljesen ellehetetlenítik a termék-szolgáltatás rendszerek iránti elfogadás növekedését. Milyen hatása lenne, ha például állami beavatkozásnak köszönhetően felélénkülne a kínálati oldal, hogyan változtatná ez a fogyasztók elfogadási hajlandóságát? A felvázolt kérdések képezhetik egy következő vizsgálat témáját.

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] [2] [3] [4] [5]

[6] [7] [8] [9] [10] [11] [12] [13] [14] [15] [16]

Ajzen, I. (1991): The Theory of Planned Behavior, Organizational Behavior and Human Decision Processes 1991, 50, p. 179-211, University of Massachusetts at Amerst Belk, R.W (1988): Possessions and the Extended Self, Journal of Consumer Research, vol.15 September, 1988, p.139-168 Binswanger, M. (2001): Technological progress and sustainable development: what about the rebound effect? Ecological Economics 2001, 36, p. 119–132 Chatzidakis A., Hibbert, S., Smith P. A. (2007): Why People Don’t Take Their Concerns about Fair Trade to the Supermarket: The Role of Neutralisation, Journal of Business Ethics 2007, 74, p. 89-100 Csikszentmihalyi, Mihály (1988), “The Flow Experience and its Significance For Human Psychology” in Optimal Experience: Psychological Studies of Flow in Consciousness, eds. Mihaly Csikszentmihalyi and Isabella S. Csikszentmihalyi, New York: Cambridge University Press, 15-35. www.clearlycultural.com letöltés ideje: 2010-03-18 Csikszentmihalyi, Mihály (2000), “The Costs and Benefits of Consuming”, Journal of Consumer Research, 27 Csutora, M., Kerekes, S. (2004): A környezetbarát vállalatirányítás eszközei, KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2004 Davis, F.D. (1986): A technology acceptance model for empirically testing new end-user information systems: Theory and results. Ph.D. dissertation, Massachusetts Institute of Technology Hamvas Béla: Anthologia humana – ötezer év bölcsessége Heiskanen, E., Jalas, M. (2003): Can services lead to radical eco-efficiency improvements? – a review of the debate and evidence, Corporate Social Resposibility and Environmental Management 2003, 10, p. 186-198 Hofmeister – Tóth, Á. (2008): Fogyasztói magatartás, Aula kiadó, Budapest, 2008 Hofstede, G. (1991): Cultures and Organizations: Software of the Mind, London, McGraw, Hill, 1991 Hunyadi, L., Vita, L. (2002): Statisztika közgazdászoknak – statisztikai módszerek a társadalmi és gazdasági elemzésekben, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest Kerekes, S. (2008): A környezetgazdaságtan alapjai, Aula Kiadó, Budapest Kotler, P. (1996): Marketing management: analysis, planning, implementation and control, Prentice Hall. Journal of Business Research, 49, p.101–111. Lawson R., Todd S. (2002): Consumer Lifestyles: A Social Stratification Perspective, Marketing Theory 2002; 2; p. 295

41

[17] [18] [19] [20] [21] [22] [23] [24] [25] [26] [27] [28] [29] [30] [31] [32] [33] [34] [35] [36] [37] [38] [39]

42

Lin, W.-B. (2008): Investigation on the model of consumers’ perceived risk—integrated viewpoint, Expert Systems with Applications 2008, 34 p. 977-988 Markus Wohlfeil ([email protected]) and Susan Whelan ([email protected]) Consumer motivations to particpate in marketing-events: The role of predispositional involvement Waterford Institute of Technology, Cork Road, Waterford, Rep. of Ireland Meijkamp, R. (1998): Changing consumer behaviour through eco-efficient services: an empirical study of car sharing in The Netherlands, shorted version, Business Strategy and the Environment, 7, 1998, p. 234-244 Mooija, M., Hofstede, G. (2002): Convergence and divergence in consumer behavior: implications for international retailing, Journal of Retailing, 78, 2002, p. 61-69 Mont, O. (2000) : Product Service Systems, Final Report, February 2000, The International Institute of Industrial Environmental Economics, Lund University Mont, O. (2002): Clarifying the Concept of Product-Service System. Journal of Cleaner Production 10 (3) 237-245 Mont, O., Plepys A. (2008): Sustainable consumption: should we be proud or alarmed? Journal of Cleaner Production, 16, p. 531-537 Opschoor, J.B., Weterings, R. (1994): Environmental utilisation space: an introduction, Milieu, 9, p.198–205 Pavlou, P.A. (2003): Consumer Acceptance of Electronic Commerce: Integrating Trust and Risk with the Technology Acceptance Model, International Journal of Electronic Commerce, 2003, 69-103 Rappai, G. (2001): Üzleti statisztika az Excellel - statisztikai módszerek a társadalmi és gazdasági elemzésekben, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2001 Rexfelt, O., Ornas V. (2007): Consumer acceptance of product-service systems - Designing for relative advantages and uncertainty reductions, www.emeraldinsight.com/1741-038X/htm, letöltés ideje: 2010-03-20 Rogers, E. F. (1995): Diffusion of Innovations, 4th ed., Simon & Schuster, New York, NY. Roy, R. (2000): Sustainable Product-Service Systems, Futures, 32, 2000, p. 289-299 Srite, M., Karahanna E. (2006): The role of espoused national cultural values in technology acceptance, MIS Quarterly, vol. 30, No. 3, September 2006, p. 679-704 Stahel, W. (1998): From Products to Services: Selling performance instead of goods, http://ipts.jrc.ec.europa.eu/home/report/english/articles/vol27/STA1E276.htm, letöltés ideje: 2010-03-15 Stone, R. N., & Gronhaug, K. (1993): Perceived risk: Further considerations for the marketing discipline. European Journal of Marketing 1993, 27, 39–50 Sykes, G. M. and D. Matza (1957): Techniques of Neutralization: A Theory of Delinquency, American Sociological Review, 1957, 22(6), p. 664–670. Tilley, F. (1999): The Gap between the Environemntal Attitudes and Environmental Behaviour of Small Firms, Business Strategy and the Environment 1999, 8, p. 238-248, Durham University Business School, United Kingdom Tukker, A. (2004): Eight types of Product-Service Systems: eight ways to sustainabilty? Experiences from Suspronet, Business Strategy and the Environment 2004, 13, p. 246-260 United Nations (2003): Long-range Population Projections, United Nations, Department of Economic and Social Affaires, 21 August, 2003 Venkatesh, V., Davis, F.D. (2000): A Theoretical Extension of the Technology Acceptance Model: Four Longitudinal Field Studies, Management Science, Feb 2000, 46, p.186 White AL., Stoughton, M., Feng L. (1999): Servicizing: the quiet transition to extended product responsibility. Report Submitted to U.S. Environmental Protection Agency, Office of Solid Waste Mária Csutora (2011) ):From eco-efficiency to eco-effectiveness? The policy-performance paradox Society and Economy 33 (2011) p..161-181

[40] [41]

Kocsis Tamás (2002): Gyökereink - Örömről és gazdagságról egy világméretű fogyasztói társadalomban. Kairosz, Budapest Zsuzsanna Marjainé Szerényi, Zsóka Ágnes, Széchy Anna (2011): Consumer behaviour and lifestyle patterns of Hungarian students with regard to environmental awareness Society and Economy 33 (2011) p.89-109

43

HOFMEISTER-TÓTH ÁGNES, KELEMEN KATA, PISKÓTI MARIANNA: A ZÖLD FOGYASZTÁS ÁRNYALATAI MAGYARORSZÁGON BEVEZETÉS A fogyasztók viselkedése nagyban meghatározza a társadalom környezetre gyakorolt hatását. Az egyén életstílusa, vásárlási döntései és magatartása direkt vagy indirekt módon hat a környezetre, ahogyan az egyéni és kollektív jóllétet is befolyásolja. Felismerve ezt a tényt, a fenntartható fogyasztás mára a nemzeti és nemzetközi szabályozások és kutatások központi témájává vált. A probléma olyan kérdéseket vet fel, mint például: mi határozza meg a fogyasztási minták alakulását? Mely tényezők befolyásolják leginkább a fogyasztók döntéseit és cselekedeteit a téma kapcsán? Miért és mely helyzetekben viselkednek az emberek környezettudatos vagy felelős módon? Végül hogyan mozdítható elő, hogy az egyén attitűdje, viselkedése és életstílusa a fenntarthatóság kritériumainak jobban megfeleljen? Az elmúlt évtizedekben a nyugati társadalmakat jellemző növekvő egyéni fogyasztás olyan fejlődési tendenciával társult, amely hosszú távon visszafordíthatatlan következményekhez vezethet. Ennek belátása a probléma iránti aggodalommal társult. A háztartások fogyasztásának mértéke mégsem csökkent az elmúlt évtizedekben, inkább átformálódott. A közép-kelet-európai országok fogyasztói számára ez az időszak hozta el a lehetőségét, hogy életszínvonalukat növelve a nyugati minta alapján alakíthassák ki új fogyasztói szokásaikat. A gazdasági válság kirobbanása fordulópontot jelentett abból a szempontból, hogy az emberek kénytelenek voltak szembenézni a fogyasztói társadalom okozta következményekkel. Ez elsősorban a fenntarthatóság gazdasági oldalát érintette, de hatása kiterjedt a környezeti és társadalmi problémákra is. A National Geographics és Globescan Greendex 2010-es felmérése alapján a fogyasztók a legfontosabb problémák között országuk gazdasági helyzetét, illetve az energia- és üzemanyagárak növekedését emelték ki mind Magyarországon, mind a világban. 2009-hez képest napjainkra csökkent a válság miatti aggodalom. A környezetvédelem a megkérdezett 17 országban a problémákkal való szembenézés ellenére sem került a kiemelt, aktuális kérdések közé (National Geographics and Globescan, 2010). A vizsgált országok 2008-hoz képest mégis enyhe javulást mutatnak a környezettudatos viselkedés terén (National Geographics and Globescan, 2010). A javulás főként a háztartások energiacsökkentésének köszönhető. Noha a változást előidéző motiváció nem a környezeti terhelés mérséklése volt, hanem az energiaköltségek csökkentése, mégis biztató, hogy a környezetvédelmi szempontok a 17 megkérdezett országban változó mértékben (20%-50%-ig), de mindenhol

44

megjelentek. A fogyasztók többsége már érzi, hogy az aktuális életmódja a jövő generációi számára nem fenntartható. A megfelelő fogyasztási minták kialakításához azonban még számos ponton támogatást igényelnek.

A KUTATÁS ELMÉLETI KERETE A tudatos fogyasztóvá válás és az adekvát magatartás kialakulása hosszú, sokoldalú folyamat, amely során az egyén megismeri a fogyasztási javakat és szolgáltatásokat, és megtanulja, hogyan viselkedjen piaci viszonyok között. A környezettudatos viselkedés ennek megfelelően komplex jelenség, melynek egyik aspektusa a környezet érdekében végzett tevékenység (Majláth, 2004). A magatartás megnyilvánulásába beletartozhat az aktív környezetbarát politizálás, a környezetvédő szervezetekben való részvétel vagy azok támogatása és a környezetvédelmi szempontok érvényesítése a munkahelyi döntéshozatalban is. A környezettudatos fogyasztónak több definíciója létezik. Roberts (1996) szerint az a fogyasztó tekinthető környezettudatosnak, aki olyan termékeket és szolgáltatásokat vásárol, amelyekről feltételezi, hogy pozitív vagy kevésbé negatív hatása van a környezetre. Meffert és Kirchgeorg (in: Nagy, 2005) meghatározása szerint a környezettudatos fogyasztók olyan természetes vagy jogi személyek, akik az ökológiai hatásokat figyelembe véve hozzák meg vásárlási döntéseiket. Az ökológiailag tudatos fogyasztó felismeri, hogy egy termék kifejlesztése, előállítása, disztribúciója, fogyasztása és a használata, sőt az azt követő szakasz is környezetet terhelő hatásokkal jár, és többletköltségeket okoz. Ezeknek a negatív hatásoknak és az okozott többletköltségeknek a minimalizálására törekszik. Meffert és Kirchgeorg (1993) szerint a környezettudatos viselkedést is többféle módon valósíthatja meg a fogyasztó. A legtöbb fogyasztó csak néhány tevékenységet végez, a lehetőségek teljes körét nem használja ki. Meffert és Kirchgeorg (1993) ötféle viselkedésmódot határozott meg, amelyeket egy környezettudatos fogyasztó alkalmazhat; (1) hagyományos termékek fogyasztásának csökkentése, (2) keresletmódosítás - környezetbarát termékek vásárlása a hagyományos helyett, (3) környezethatékony termékek fogyasztása, (4) részvétel az újrahasznosításban, a szelektív hulladékgyűjtésben, (5) környezettudatos panasz, illetve tiltakozás. Ahhoz, hogy a fogyasztási szokásokban a fenntarthatóság kritériumait érvényesíteni lehessen, fontos azonosítani, hogy mely befolyásoló tényezők hatnak a legnagyobb súllyal a fogyasztó ilyen irányú döntéseire. Az egyén környezettudatosságának meglétét, illetve mélységét az ökológiai tudás, a környezeti értékek, a környezeti attitűdök, a cselekvési hajlandóság és a tényleges cselekvés vizsgálata mentén lehet jellemezni (Zsóka, 2007). A fogyasztói magatartás minél jobb előrejelzésére, illetve az egyéni akarat versus környezeti determináltság problémájának a kezelésére számos átfogó megközelítés 45

született. Ezek közül kettőt emelünk ki, amelyek kvantitatív kutatásunk elméleti megalapozásául szolgáltak. Az átgondolt cselekvés elméletében (TORA: theory of reasoned action) Ajzen és Fishbein (1980) kihangsúlyozza, hogy az attitűdök nincsenek közvetlen hatással a magatartásra, csupán a cselekvési szándékot befolyásolják. A cselekvési szándék azonban több tényező függvényében mozog, így az attitűdök és a szubjektív norma, továbbá az ezeknek tulajdonított relatív fontosság mentén. A TORA modell továbbfejlesztett változata a tervezett magatartás modellje (TPB: theory of planned behavior) (Ajzen, 1985, Ajzen, 1991).

Forrás: saját szerkesztés Ajzen (2002) alapján

6. ÁBRA A TERVEZETT MAGATARTÁS MODELLJE

A modellben az irányító meggyőződések és következményükként az észlelt magatartás-irányítás új elemként jelennek meg. Ajzen modelljében jelentős hangsúlyt helyez az észlelt magatartás-irányításra, amely nemcsak a cselekvési szándékon keresztül, de közvetlenül is befolyásolja a magatartást. A modell dinamikussá válása az aktuális magatartás-irányítás elemével bővülve valósult meg (Ajzen, 2002), amely arra utal, hogy adott helyzetben az egyén mennyire képes magatartásával a kívánt hatást elérni. A kutatás során alkalmazott további elméleteket a kutatási eredmények tárgyalásánál, közvetlenül mutatjuk be.

46

A KUTATÁS CÉLJA A tanulmányban bemutatott kutatási eredményeink a Norvég Alap támogatásával létrejött «Fenntartható fogyasztás, termelés és kommunikáció» projekt kereteiben készültek 2008 és 2010 között. A projekt célja egy olyan hatékony és méltányos gazdaság-, társadalom- és településpolitika megalapozása, amely úgy szolgálja az életmód tartós javítását, hogy maximálisan figyelembe veszi az ökológiai fenntarthatóság feltételeit. A projekten belül vállalt feladatunk a hazai és keletközép-európai fogyasztói magatartásminták változásának feltérképezése, valamint a fenntartható fogyasztást akadályozó és előmozdító tényezők azonosítása volt. Megfogalmazott kutatási kérdéseink ennek megfelelően a következő témakörökre terjedtek ki: • Mely tényezők befolyásolják a fogyasztók környezettel kapcsolatos magatartását és milyen relatív fontossággal rendelkeznek ezek a fogyasztói döntések során? • Mennyire érzi saját felelősségének az egyén környezete megóvását? • Érez-e leküzdhetetlen akadályokat ez irányú törekvései megvalósításában? A fentiek mélyebb megértéséhez kvalitatív kutatást végeztünk. A kisszámú, nem reprezentatív megkérdezés célja az volt, hogy azonosítsuk a változást befolyásoló tényezőket, illetve hogy az itt nyert ismeretek alapján fejlesszük ki a kvantitatív megkérdezés kérdőívét, ennek megfelelően olyan állításokat használjunk, amelyek alkalmasak a kutatási téma mérésére. A kutatás kvantitatív szakaszában a hazai lakosság környezettudatos fogyasztói magatartásmintáit vizsgálatuk. A továbbiakban az egyes szakaszok eredményeire térünk ki.

A KVALITATÍV KUTATÁS EREDMÉNYEI A kutatás kvalitatív szakasza három lépcsőben valósult meg. A kiválasztott interjúalanyokkal első lépésben mélyinterjút készítettünk, melynek célja az volt, hogy azonosítsuk az egyének által észlelt támogató és korlátozó tényezőket a fenntartható fogyasztás kapcsán, továbbá megismerjük jellemző magatartásmintáikat és a témával kapcsolatos ismereteiket. Jelen módszer alkalmas volt arra, hogy feltárja a mögöttes okokat és megvilágítsa mélyebbről is a motivációkat. Ezt követően a kiválasztott résztvevőket arra kértük, hogy megadott szempontok szerint naplózzák egy hónapon keresztül fogyasztói magatartásukat. A naplózás hosszát a hazai családi költségvetési időszak hossza indokolta. Záró lépésként a tapasztalatok megbeszélésére, a korlátok megértésére és a személyes benyomások, érzések és vélemények csoportos megvitatására fókuszcsoportos beszélgetéseket szerveztünk az egyes régiókban. Vizsgáltuk továbbá,

47

hogy milyen változások következtek be a megkérdezettek fogyasztói magatartásában és ezeket mennyire érezték tarthatónak. A kutatást három régióban, összesen húsz személy bevonásával bonyolítottuk le Budapesten (5 fő), Miskolcon (5 fő) és Győrben (10 fő). Ez a mennyiség megfelelő volt arra, hogy előkerüljenek mindazon szempontok, amelyek a kutatási téma megértését szolgálták. A kvalitatív kutatás résztvevője lehetett minden olyan 18. életévét betöltött személy, aki legalább középfokú végzettséggel rendelkezett, a témával kapcsolatos attitűdje pozitív vagy semleges volt, továbbá nem tartózkodott távol otthonától egy hétnél tovább a vizsgált időszakban. A mélyinterjúk és a fókuszcsoportok moderátorai a projekt kutatói voltak, akik a kvalitatív adatok feldolgozásában egyaránt részt vettek. A kvalitatív kutatás 2009. május és november között zajlott le. A kutatásunk során azonosított előmozdító és hátráltató tényezőket az OECD (2002) által is alkalmazott NOA modellt (7. ábra) követve rendszereztük. A modell alapján az egyén viselkedését makroszinten a nemzet technológiai, gazdasági, demográfiai, intézményi és kulturális sajátosságai befolyásolják, míg mikroszinten a szükségletek, a lehetőségek és a képességek jelennek meg.

Forrás: Gatersleben and Viek, in Noorman and Uiterkamp 1998, in OECD Toward Sustainable Consumption, 2002

7. ÁBRA NOA MODELL

48

A viselkedést befolyásoló tényezők bemutatásánál tehát a fenti struktúrára alapozunk. Az OECD objektív megközelítésétől eltérően azonban a tényezőket azok fogyasztói észlelése alapján ismertetjük. Mikroszinten ható tényezők A szükségletek köre A szükségletek kapcsán öt igényt sikerült azonosítanunk, amelyek hatással voltak a fogyasztói döntésekre, ennek megfelelően a környezettudatos termékek, illetve szolgáltatások iránti keresletre. Ezek a kényelem, a bizalom, a biztonság, az egészségmegőrzés és az öröm. A kényelem fontos visszatartó erőként jelent meg az olyan környezettudatos tevékenységek esetében, amelyek az adott személytől is nagy energiabefektetést igényelnek. A meglévő vásárlási rutinok, megszokott termékek fogyasztásáról nehezen váltanak át a megkérdezettek, még akkor is, ha nyilvánvaló számukra a környezetvédelmi előnye a terméknek. A kényelem jelent meg az autóhasználat (bevásárlás megkönnyítése, gyermekek szállítása, szabadidős utazások, illetve rokonlátogatások) fő okaként és a bevásárlás helyének megválasztásánál is. Utóbbi kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy néhány (főleg saját márkás) bio- vagy környezetbarát termék esetén olyan mértékű elköteleződést figyelhettünk meg, amely a részvevőket arra ösztönözte, hogy messzebbre is hajlandók legyenek elmenni érte. A bizalom szintén nagy hangsúlyt kapott a szempontok között. Tekintve, hogy a legtöbb esetben a környezetbarát alternatíva anyagi vagy egyéb áldozattal társul, a résztvevők hozzáállását nagyban meghatározta, hogy mennyire érzik valósnak az adott termék vagy szolgáltatás környezetbarát jellegét. Többen megemlítették, hogy bizalmatlanok a bio- és egyéb környezeti emblémával ellátott termékekkel szemben, így nem is vásárolják azokat. Akinek lehetősége volt rá, inkább a saját, illetve szülők kertjében termesztett zöldséget és gyümölcsöt fogyasztotta. Ezt indokolhatja az is, hogy ezekben az esetekben a fogyasztónak valós ismeretei lehetnek az esetleges vegyszeres kezelések módjáról és hatásairól. A címkézett termékek vásárlásánál visszatartó erőként jelent meg az átlag élelmiszerhez képest eltúlzottan magas ár is. A megkérdezettek gyakran megkérdőjelezték a vállalatok környezetbarát viselkedésének hitelességét is. A szelektív hulladékgyűjtés kapcsán például felmerült, hogy hiába válogatják a háztartások megfelelően a szemetet, ha azt ömlesztve szállítják el. A bizalom hiánya jelent meg a fogyasztók árral kapcsolatos döntéseiben is. A legtöbb környezetbarát termék még magasabb áron érhető el. Mindaddig, amíg a fogyasztó nem tudja, hogy miért fizet többet, vagy nem hisz annak jogosságában, a takarékosság mint motiváció erősebbnek bizonyul, mint a környezet védelme.

49

A csomagolás mértékének megítélése kapcsán került előtérbe a biztonság kérdése. A fogyasztók félelme a fertőzésektől meghatározóbbnak bizonyult, mint a környezeti szempontok. A termékek túlcsomagolása megnyugtatóan hat a vásárlókra, akik aggódnak az élelmiszer-biztonság miatt. Számos agresszív tisztítószer alkalmazását is azzal magyarázták a résztvevők, hogy csak ezekkel érzik valóban biztosítottnak lakókörnyezetük higiéniáját. Az egészség megőrzése iránti igény a fenti példától eltekintve mégis a környezeti szempontok érvényesülésével társult. További szükségletként jelent meg az örömszerzés iránti vágy, amely gyakran túlfogyasztáshoz vezet. A vásárlás ezekben az esetekben önjutalmazásként funkcionált. A lehetőségek köre A résztvevők a lehetőségek közül az árakat, az infrastrukturális adottságokat és az információ hozzáférhetőségét emelték ki. Válaszaik alapján vásárláskor az ár az egyik legmeghatározóbb tényező. Ez az érvelés az ártudatosság mellett különösen megerősödött a válság megélése miatt. A megkérdezettek gyakran érveltek azzal, hogy a környezetbarát termékek megfizethetetlenek vagy hasonló ár esetén alacsonyabb minőséget képviselnek. Az infrastrukturális nehézségek elsősorban a szelektív hulladékgyűjtéssel kapcsolatban merültek fel. Nincs kellő számú hulladékgyűjtő sziget, és a tartályok sem elég nagyok a lakóközösségek teljes igényéhez. Emellett ezek a szigetek túl nagy távolságra vannak a lakóhelyektől, ami miatt a kényelmüket nehezen feladó fogyasztók nem köteleződnek el a szelektív hulladékgyűjtés mellett. Ezt figyelhettük meg a miskolci, illetve budapesti válaszadóknál, akiknél nem volt jellemző a szelektív hulladékgyűjtés. A hulladékgyűjtő szigetek távolságát sokkal jelentősebb akadálynak élték meg. A háztól való szelektív elszállítást tartották járhatóbb útnak. Ezzel szemben Győrben, ahol a többi vizsgált régióhoz képest korábban vezették be a szelektív hulladékgyűjtést, már a hulladék megfelelő kezelése volt a figyelem középpontjában. Fontos tényező, hogy a részvevők nem megfelelően informáltak. Annak ellenére, hogy a kommunikációs kampányokat már unják, mégis információhiányban szenvednek a megfelelő környezettudatos fogyasztási módszereket illetően. A nehezen elérhető információt alapvető akadályként élték meg a megkérdezettek. Ezzel összefüggésben fontosnak tartottak minden olyan kezdeményezést, amely közösségi szinten kezeli ezeket a problémákat és irányadást ad számukra. A megkérdezettek ugyanakkor kevés olyan civil szervezetet ismernek, amelyhez fordulnának, ha valamilyen kérdésük van a környezettudatos fogyasztással kapcsolatban.

50

A képességek szerepe A részvevők képességeit a jövedelmük, illetve ismereteik határozták meg legnagyobb mértékben. Többen érveltek azzal, hogy a rendelkezésükre álló jövedelem nem teszi lehetővé, hogy környezeti szempontok mentén is mérlegelni tudjanak. Problémát jelentettek a hosszabb távon megtérülő megoldások finanszírozásai is. Ezek főként a tartós fogyasztási eszközökre vonatkoztak. Kisebb értékű termékeknél, mint az izzó, a környezetbarát verzió alkalmazása a takarékosság jegyében viszonylag könnyen megvalósult. Ugyanez mondható el az energia- és a vízfogyasztás kapcsán is, ahol a használat környezetbarát módja spontán fel sem merült, csupán rákérdezés útján. A meglévő ismeretek és a korábbi tapasztalatok nagyban meghatározták, hogy a résztvevők mennyire voltak tájékozottak a környezettudatos alternatívákkal kapcsolatban, illetve mennyire éltek velük. Az ismeretek hiánya, illetve az alulinformáltság érzése alapvetően jellemezte a válaszadókat, amely gyakran bizalmatlansággal, ezzel egy időben a környezeti szempontok túlzott alulértékelésével is társultak. A résztvevők gyakran gondolták úgy, hogy a környezettudatos fogyasztás túlságosan bonyolult, komplikált feladat, amihez nehéz felnőni. Megfigyelhető volt továbbá, hogy azok, akik neveltetésüknek köszönhetően rendelkeztek a területen előismeretekkel, jóval tudatosabban hozták meg döntéseiket és osztották meg a tudásukat környezetükben. A lehetőségek és a képességek között megjelenő erős akadályozó tényezők miatt a megkérdezett fogyasztók bár érzik az egyéni felelősségvállalás fontosságát, mégis az észlelt viselkedés kontrolljuk nagyon alacsony. A résztvevőkben az az érzés alakult ki, hogy a lehetséges cselekvési körük túlzottan meghatározott a külső, makroszintű tényezők által. A továbbiakban ezekre a tényezőkre térünk ki. A fentiekben tárgyalt mikrotényezők, illetve az ezekkel kapcsolatban felmerült álláspontok összegzéséhez az 3. táblázat nyújt segítséget.

51

3. TÁBLÁZAT FOGYASZTÁST MEGHATÁROZÓ FŐBB MIKROTÉNYEZŐK ÉS JAVASLATOK EZEK VÁLTOZTATÁSÁRA

Forrás: Saját szerkesztés

52

Makroszinten ható tényezők Intézményi feltételek Általános tapasztalat volt, hogy az államtól számos területen nagyobb mértékű szerepvállalást vártak el a megkérdezettek. Az állam legfőbb feladataként a résztvevők a környezetvédelmi stratégia kialakítását, a kapcsolódó szabályozó közeg megteremtését, az ellenőrzést és a szükséges változások finanszírozhatóságának elősegítését emelték ki. A változások előmozdításához leggyakrabban a fiskális ösztönzők alkalmazását javasolták az interjúalanyok. Mind a pozitív magatartás támogatását, mind pedig a helytelen viselkedés büntetését egyaránt helyes módszernek vélték. Többen kiemelték az egyértelmű irányadás, az érthető és elérhető információ fontosságát. További javaslatként hangzott el a megfelelő infrastruktúra kialakítása, a tömegközlekedés megreformálása, a hulladékgyűjtési és feldolgozási folyamatok átalakítása, az alternatív energiafelhasználás támogatása, a hazai vállaltok versenyképességének elősegítése (magyar termékek árának csökkentése ilyen módon), illetve a környezetbarát innovációk támogatása. A vállalatok esetében a valódi felelősségvállalást emelték ki a megkérdezettek. A rohamosan fejlődő technológiák alkalmazása által lehetséges lenne a károsanyagkibocsátások csökkentése. A termékfejlesztéseknek a környezetbarát termékek előállítását kell támogatnia, valamint a termékek életciklusát nem csökkenteni, hanem növelni kellene. A vállatok feladatai közé sorolták azt is, hogy a fogyasztók környezetbarát magatartásait ösztönözzék. Gazdasági körülmények Az elmúlt évek látványos kínálatbővülésére és a promóciók hatására a fogyasztók gyakran túlzott mértékű fogyasztással reagáltak. A résztvevők ezt a magatartásukat a reklámokra, a mennyiségi kedvezményekre, illetve a limitált ajánlatokra vezették vissza. A túlfogyasztás ellenpontjaként jelentek meg a gazdasági válság fogyasztást korlátozó hatásai. A résztvevők annak ellenére, hogy bevallásuk szerint egyikük esetében sem járt jövedelemcsökkenéssel a válság, mégis a válság miatti takarékoskodással indokolták, hogy nem tudják a költségesebb, de környezetbarát termékeket megvásárolni. A válság egyúttal a pénz átgondoltabb kezelésére is sarkall. A takarékoskodás pedig hatásos motiváció a környezet megóvásához is. A résztvevők beszámoltak arról, hogy különösen odafigyeltek a naplózás során az energia- és a vízfelhasználásra. Lecserélték az égőket energiatakarékosra, kikapcsolták a feleslegesen működő elektronikai eszközöket, mindig lekapcsolták a lámpákat. Megjelent a tudatosság az élelmiszer-vásárlásban is, jobban meggondolták, hogy csak olyat vásároljanak, amely termékek tényleg szükségesek.

53

Technológiai adottságok A szükségesnél magasabb fogyasztást az interjúalanyok a technológiai avulással is magyarázták. Számos termék innovációja olyan gyors, hogy ha lépést kíván tartani a fogyasztó, akkor rákényszerül az újabb vásárlásokra. A résztvevők ide sorolták az egyes elektronikai berendezések kompatibilitási problémáját vagy bizonyos szolgáltatások megfelelő eszközökhöz kötését. Másik oldalról közelítve ezt a tényezőt, a technológiai fejlődés lehetőség a környezetvédő viselkedésmódok könnyebbé tételére. Általános aggodalomforrás volt a szelektíven gyűjtött hulladék megfelelő kezelése. A hazai újrahasznosítási módszerek fejletlensége a fogyasztókban azt az érzést kelti, hogy az ő erőfeszítéseik is feleslegesek a szelektív hulladékgyűjtés során. Kulturális sajátosságok A makrofeltételek közé soroltuk a környezeti oktatást. A résztvevők egyhangúan kifejezték annak szükségességét, hogy a felnövekvő új generációban normává, napi rutinná váljon a környezettudatos gondolkodásmód és viselkedés. Az állam, a média és a családok, közösségek egyaránt tehetnek a környezettudatos nevelés érdekében. A média hatásköre az informáltság javítása. Annak ellenére, hogy a kommunikációs kampányokat már unják, mégis információhiányban szenvednek a megfelelő környezettudatos fogyasztási módszereket illetően. Szomorú tapasztalat volt, hogy a kutatás résztvevői nem tudtak ismert magyar személyt asszociálni a környezettudatos viselkedésmódhoz, a fenntartható fogyasztás eszméjéhez. Nem ismerik azokat a közismert személyeket, aki felkarolták már a témakört, illetve azokat, akik felkarolhatnák, mert az emberek bíznának a véleményében. További kérdések után meghatároztak mégis jellemzőket, amelyeknek teljesülniük kellene az adott személy kapcsán. A miskolci válaszolók egyértelműen sportolókat tudtak volna elképzelni, az egészségtudatosságuk miatt, hiszen ha azon a területen tudnak tudatosan dönteni, az kihathat a környezetvédelmi cselekedeteikre is. Fontos szempont még, amely Győrben is megjelent, hogy szilárd elvű legyen, aki a maga ura, akit nem a pénz motivál a kampányban való részvételre. Érdekes, hogy alapvetően nőkben gondolkoztak az ötletelés során. Külön felszólításra később olyan férfi közszereplők neveit sorolták fel, akikről tudták, hogy más társadalmi probléma során már szót emeltek a közösségi érdekekért. Kommunikációs stratégia szempontjából figyelembe kell venni ezeket a szempontokat, illetve az alapvető nehézséget, hogy megfelelő, hiteles személyiséget válasszanak. A kutatás során felmerült makrotényezőket és a hozzájuk fűződő javaslatokat a 4. táblázat összegzi.

54

4. TÁBLÁZAT. FOGYASZTÁST MEGHATÁROZÓ FŐBB MAKRO TÉNYEZŐK ÉS KAPCSOLÓDÓ JAVASLATOK

Makrotényezők

Említett területei Megjelenő javaslatok

Intézményi feltételek

Állami szerepvállalás

Környezetvédelmi stratégia Szabályozó közeg megteremtése Ellenőrzés Fiskális ösztönzők alkalmazása Megfelelő infrastruktúra kialakítása Hazai vállaltok versenyképességének elősegítése Környezetbarát innovációk támogatása

Vállalati szerepvállalás

Valódi felelősségvállalás Káros-anyag kibocsátások csökkentése Termék-életciklus növelése Fogyasztási szokások tudatosabbá tétele

Gazdaság

Válság

Technológia

Innovációk

Kultúra

Média Oktatási intézmények

Megfelelő magatartást támogató innovációk Technológiai avulás lassítása Informáltság javítása Oktatás

Forrás: Saját szerkesztés

A KVANTITATÍV KUTATÁS EREDMÉNYEI A kvantitatív kutatás design-ját a kvalitatív eredmények felhasználásával alakítottuk. A kutatás jelen szakaszában a hazai lakosság környezettudatos fogyasztói magatartás-mintáinak alakulását vizsgáltuk. Kutatási kérdéseink a következők voltak: 1. Milyen mértékű informáltság és aggodalom jellemzi a magyar lakosságot a környezeti problémák kapcsán? 2. Melyek azok a cselekvések, amelyeket fontosnak tart a lakosság környezeti szempontból? 3. Ezek közül melyek azok, amelyek jellemzően megjelennek a valós magatartásban? Milyen sajátosságok mutatkoznak etekintetben? 4. Hogyan jellemezhető a hazai lakosság környezeti attitűd szempontjából? 5. A kvalitatív kutatás során körvonalazódott befolyásoló tényezők vizsgálata (érték, egészségtudatosság, árelfogadási hajlandóság, kockázatkerülés, változás kereső magatartás).

55

Az adatfelvétel 2010. május 15-31. között zajlott. A minta elemszáma 803 fő, országosan reprezentatív régiókra, településtípusra, korra és nemre vonatkozóan. A kérdőív személyes megkérdezéssel készült. A kapott adatok elemzését SPSS szoftverrel végeztük. A kérdőív 21 kérdésből állt, ebből 8 kérdés vonatkozott a demográfiai adatokra. A megkérdezés megközelítőleg 25 percet vett igénybe. A kérdések a környezet iráni aggodalom, az informáltság, a környezetvédő magatartás és a környezeti attitűd megismerésére koncentráltak elsősorban. A továbbiakban ezeket a témaköröket érintve mutatjuk be eredményeinket. A fogyasztók környezeti problémák iránti aggodalma és informáltsága a téma kapcsán A lakosságot leginkább aggasztó környezeti problémák 2010-ben megegyeztek az Eurobarometer 2008-as tanulmányában megemlítettekkel. A problémák súlyosság szerinti sorrendje azonban megváltozott. Kiemelt helyre került a természeti katasztrófák iránti aggodalom (60,4%). Ez részben magyarázható azzal, hogy az adatfelvétel olyan időszakban készült, amikor a probléma iránti érzékenység hatványozottan jelen volt társadalmunkban a magas csapadékmennyiség és az ebből fakadó katasztrófák következtében.

Természeri katasztrófa Ember által okozott katasztrófa 2010

Vízszennyezés

2008

Légszennyezés Klímaváltozás 0

10

20

30

40

50

60

Forrás: saját és Eurobarometer (2008) adatai alapján saját szerkesztés

8. ÁBRA A FOGYASZTÓKAT LEGINKÁBB AGGASZTÓ ÖT KÖRNYEZETI PROBLÉMA ALAKULÁSA 2008 ÉS 2010 KÖZÖTT (%-BAN)

A legsúlyosabbnak tartott további négy környezeti probléma a klímaváltozás (59,78%), az ember által okozott katasztrófák (51,93%), a vízszennyezés (49,56%) és a légszennyezés (47,2%) voltak.

56

A problémák iránti aggodalom, illetve az ezekkel kapcsolatos informáltság közötti kapcsolat alapján a környezeti problémák három főbb csoportját különböztethetjük meg:

Forrás: Saját szerkesztés

9. ÁBRA A KÖRNYEZETI PROBLÉMÁK MEGÍTÉLÉSE AZ AGGODALOM MÉRTÉKE ÉS AZ INFORMÁLTSÁG TÜKRÉBEN

Kismértékű aggodalom a probléma iránt, amely kisebb szintű információhiánnyal társul. A megkérdezettek ide sorolták a turizmus által okozott problémákat, a zajszennyezést, a fogyasztási szokásainkat, a nagyvárosi problémákat és a jelenlegi közlekedési mód hatásait. A problémák iránti aggodalom magasabbnak mutatkozott a férfiak, a 45 év alattiak, a fővárosban, illetve megyeszékhelyen lakók, a magasabb végzettséggel és jövedelemmel rendelkezők és a 16 évnél fiatalabb gyermeket nevelők körében. a. Közepes mértékű aggodalom közepesnél valamivel nagyobb információhiány mellett. Az élővilág sokszínűségének csökkenését, a mezőgazdasági tevékenység során okozott szennyezéseket, a természeti erőforrások kimerülését már súlyosabbnak ítélték a megkérdezettek. Ez részben abból fakad,

57

hogy a válaszadók kevésbé érezték magukat tájékozottnak ezekben a kérdésekben. Az ide sorolt problémák a nőket, a 35 évesnél idősebbeket, a kisebb településeken élőket, az alacsonyabb végzettséggel és jövedelemmel rendelkezőket és életüket már egyedül vezetőket (elvált, özvegy) nyugtalanította az átlagosnál jobban. b. Nagymértékű aggodalom közepes információhiány mellett. Az aggodalomra legtöbb okot adó környezeti problémák jellemzően közepes információhiánnyal társultak. Ezek a kérdések tehát foglalkoztatják a megkérdezetteket, de nem érzik magukat kellően informáltnak bennük. Ide sorolták a klímaváltozást, az ember okozta katasztrófákat, a vízszennyezést és a légszennyezést. Az átlagosnál nagyobb aggodalmat váltottak ki ezek a kérdések a 35 év felettiek, a budapestiek, a magasabb végzettséggel rendelkezők, a még egyedülállók és a közepes jövedelemmel rendelkezők körében. A gazdálkodásban alkalmazott génmódosítás, a hulladék mennyiségének növekedése és a természeti katasztrófák olyan problémaként jelentkeztek, amelyek nem voltak a fenti három csoportba sorolhatók. A génmódosítás kapcsán a válaszadók alulinformáltsága kis mértékű aggodalommal társult. Ebben az esetben vélhetőleg az ismeretek hiánya a probléma alulértékelésével társul, ami a nyugtalanságot is csökkenti. A megkérdezettek ezzel ellentétben a természeti katasztrófákat súlyos környezeti problémaként említették meg, amelyről kellően informáltnak érezték magukat és ennek megfelelően tartottak is ezek bekövetkezésétől. A hulladék mennyiségének növekedése közepesnél magasabb informáltság mellett közepes aggodalommal társult. Arra a kérdésre, hogy mennyire tartják tájékozottnak magukat környezeti kérdésekben, a megkérdezettek közepes informáltságról számoltak be. A kérdésekben történő tájékozódás kapcsán a válaszadók a televíziós híreket, a TVben bemutatott filmeket és dokumentumfilmeket, a rádiót, az újságokat és a rokonokkal, családtagokkal, ismerősökkel való beszélgetést sorolták fel a legfontosabb forrásként. A megkérdezettek a folyóiratokat és internetes oldalakat közepes gyakorisággal használják. A könyvek, blogok, fórumok, közösségi oldalak, szakcikkek és kiadványok, konferenciák, kiállítások, vásárok, fesztiválok olyan csatornáknak bizonyultak, amelyeket a válaszadók csak ritkán vettek igénybe a téma kapcsán. Legfontosabbnak ítélt környezetvédő viselkedések A lakosság által végezhető legfontosabb cselekvésnek a szemetelés megszüntetését tartották a válaszadók. Ezt követte a szelektív hulladékgyűjtés és az otthoni energiafogyasztás csökkentése. Egyetlen nem támogatott, fontosnak egyáltalán nem tartott tevékenység a magasabb adófizetés volt, annak érdekében, hogy az állam a befolyt összeget környezetvédelmi célokra használhassa.

58

A vásárlási szokások vizsgálatakor nem csak a környezetbarát, hanem az etikus vásárlás viselkedésbeli megnyilvánulásait is vizsgáltuk. A válaszadók a legnagyobb arányban a termék árára vonatkozó kijelentéssel értettek egyet, amely bizonyítja a magyar lakosság erős árérzékenységét. Ezt követték a termékek környezetkárosító hatásainak az elkerülésére vonatkozó kijelentések. Ezzel ellentétben a háztartási hulladék újrahasznosítása az, amellyel a legkevésbé értettek egyet a válaszadók. Az etikus fogyasztást jellemző megfontolások az átlagok alapján hátrébb sorolódtak a rangsorban, mint a környezetbarát fogyasztói viselkedések. A vállalatok társadalmilag felelős viselkedése, hogy kizsákmányolják a munkavállalókat, illetve hogy zsarnoki hatalommal rendelkező országban is jelen vannak-e, alig befolyásolja a fogyasztókat a vásárlási döntéseik során. Leggyakrabban megvalósuló környezetvédő viselkedések A környezeti indíttatású magatartás vonatkozásában az elmúlt három évben több változás is bekövetkezett. Részben átrendeződtek a leggyakrabban végzett cselekvések, így a környezetbarát közlekedés visszaesett az első helyről a harmadikra, a víz- és az energiafogyasztás a két legfontosabb cselekvések közé lépett elő. Részben pedig növekedés figyelhető meg a környezettudatos cselekvést folytatók arányában. Ezt a bíztató tendenciát a korábban már vázolt gazdasági körülmények és fogyasztási tendenciák tükrében is megvizsgáltuk. 5. TÁBLÁZAT VALÓS MAGATARTÁS MOTIVÁCIÓI Anyagi indíttatásból %

Környezetvédelmi indíttatásból%

Saját termelésű élelmiszert fogyasztok

33

14

Környezetbarát tisztítószereket használok

10

24

Viszek magammal szatyrot vásárláskor Csak akkor ülök autóba, ha feltétlenül szükséges

62

33

27

13

Újratöltöm az elemeket

24

15

A ruhákat alacsonyabb hőfokon mosom

38

15

Szelektíven gyűjtöm a hulladékot

20

51

Elzárom a csapot fogmosás közben Lekapcsolom a villanyt, ha utolsóként hagyom el a helyiséget

65

22

84

29

Energiatakarékos izzót vásárolok Vonattal utazom nyaralni autó vagy repülőgép helyett

51

26

9

3

59

Anyagi indíttatásból % Nyaraláskor környezetbarát szállást választok Nyaraláskor nem vásárolok olyan ajándéktárgyat, amely veszélyezteti a helyi élővilágot (pl. védett virágot, állatok bőrét, csontjait) Nyaraláskor a helyiektől vásárolom az élelmiszert a nemzetközi élelmiszerláncok helyett

Környezetvédelmi indíttatásból%

3

5

3

15

4

8

Forrás: Saját szerkesztés

A fentiek mellett a nyaralás során is figyelembe vehető szempontok azok, amelyeket annak ellenére, hogy kevés válaszadó végez, de aki igen, az környezetbarát jellege miatt teszi (környezetbarát szállás választása, helyileg termelt élelmiszerek fogyasztása). A motiváció mellett választ kerestünk arra is, hogy milyen különbségek adódnak, amennyiben a megadott környezeti cselekvést eltérő helyszínekre vonatkoztatva kérdezzük meg. Várakozásainknak megfelelően a válaszadók lakóhelyükön nagyobb környezettudatosságot mutattak, mint az üdülés helyszínén. A legjellemzőbb magatartás a víz- és energiafogyasztás csökkentése, a környezetbarát közlekedési mód volt mindkét helyszínen. A legkevesebb említést az önkéntes munka vállalása és a környezetbarát emblémával ellátott termékek vásárlása kapta. A cselekvések közül egy sem volt, amely az üdülés helyszínén több említést kapott volna, mint a lakóhelyen. A két hely közötti eltérés a víz- és energiafogyasztásban mutatkozott meg leginkább. Ezt követte a hulladék szelektálása és a környezetbarát közlekedési mód választása. Környezet iránti attitűd A környezeti attitűdök vizsgálatára a New Ecological Paradigm (NEP) skálát alkalmaztuk (Dunlap et al., 2000). A skála megbízhatóságának vizsgálatára a Cronbach alfát használtuk, amely alkalmas az egyes állítások és a teljes skála közötti konzisztencia vizsgálatára. Az aktuális mintán a Cronbach alfa értéke 0,76. A széleskörűen elfogadott értékelés szerint (Nunnally, 1978) az alfa értékének 0,7 és 0,9 között kell lennie. Ez alapján a teljes skálára vonatkozó érték az elfogadható tartományba esik. A NEP-skála értéke a negatív állítások átalakítása után kapott értékek összegzését jelenti. A skála így felvett értékei 15 és 75 pont között mozogtak. A teljes mintára nézve kapott átlag 54,53 pont. Mivel a vonatkozó szakirodalom nem ad javaslatot arra, hogy mekkora átlag számít magasnak, az értékeket a minta különböző csoportja közti összehasonlítással vizsgáltuk. A NEP-értékekre a

60

demográfiai változók közül csupán az iskolai végzettség bizonyult befolyásoló változónak. A befejezett általános iskolai végzettség és a befejezett főiskolai végzettség között van szignifikáns különbség. A befejezett főiskolai végzettséggel rendelkezők magasabb értékeket kaptak a NEP-skálán. A befejezett egyetemi végzettséggel rendelkező válaszadók NEP-érték átlaga eltér a felfedezhető egyenes arányosságtól, a legalacsonyabb átlagot adták. A válaszadók legmagasabb arányban a környezeti egyensúly törékenységével és az ökológiai krízis bekövetkezésének nagy valószínűségével értettek a egyet. Az anti-antropocentrizmusra vonatkozó állítások közül a válaszadók nagymértékben egyetértettek azzal, hogy az állatoknak és a növényeknek is joguk van az élethez, mint az embereknek. Ezzel szemben azzal is inkább egyetértettek a megkérdezettek, hogy a természeti környezetünket jogunk van az emberi igényekhez igazítani. Abban viszont kevéssé bíznak a magyarok, hogy az emberi találékonyság által megoldhatóak a környezeti problémák (4,9,14 állítás). Az egyes állításokra adott válaszok gyakoriságát a következő táblázatban foglaltuk össze. 6. TÁBLÁZAT NEP ÁLLÍTÁSOK VÁLASZ GYAKORISÁGAI

Állítás 1, A népesség száma kezdi elérni azt a mértéket, amit a Föld még képes ellátni. 2, Az embereknek jogukban áll a természeti környezetet igényeikhez igazítani. 3, Amikor az ember beleavatkozik a környezetbe, annak gyakran katasztrofális következményei vannak. 4, Az emberi találékonyság biztosíték arra, hogy ne tegyük elviselhetetlenné a földi életet. 5, Az emberek túlzott mértékben rongálják a környezetet. 6, A Föld rengeteg természeti erőforrással rendelkezik, csak meg kell tanulnunk kiaknázni őket. 7, A növényeknek és állatoknak épp annyi joguk van az élethez, mint az embereknek. 8, A természet egyensúlya elég stabil ahhoz, hogy megbirkózzon a modern ipari nemzetek okozta hatásokkal. 9, Különleges képességeik ellenére az emberek még mindig alá vannak rendelve a természet törvényeinek. 10, Az emberiséget fenyegető úgynevezett

Gyakoriság (%) Nem ért Egyetért meg Egyetért egyet nem is 8,0 21,4 70,3 33,4

25,8

40,7

1,9

12,0

85,9

18,3

35,5

45,9

2,0

6,2

91,3

11,3

22,2

66,1

4,0

13,8

81,9

42,3

29,1

28,3

4,9

16,3

78,6

45,0

25,9

28,7

61

Állítás "ökológiai válság" túlzottan felnagyított. 11, A Föld olyan, mint egy űrhajó, amelyen mind a hely, mind pedig az erőforrások korlátozottak. 12, Az emberek a természet feletti uralkodásra hívatottak. 13, A természeti egyensúly nagyon kényes és könnyen felborítható. 14, Az emberek eleget fognak tudni a természet működéséről, ahhoz, hogy irányítani tudják. 15, Ha a dolgok ugyanígy folytatódnak tovább, hamarosan jelentős ökológiai katasztrófa elé nézünk.

Gyakoriság (%) Nem ért Egyetért meg Egyetért egyet nem is 5,3

27,0

67,3

54,6

23,4

21,8

3,1

11,6

84,7

36,6

35,7

27,2

3,1

23,9

72,7

Forrás: Saját szerkesztés

A környezethez való viszony alapján elkülönülő fogyasztói csoportok A NEP-skála által vizsgált környezeti attitűd alapján négy csoport különböztethető meg, így a szkeptikusok, a közömbösek, az érzékenyek és az egocentrikus törekvők. A fenti csoportok környezethet való viszonyuk és egyéb karakterisztikáik alapján eltérő támogatást és kommunikációt igényelnek a kívánt magatartásminták kialakítása során. Ennek támpontjait a következőkben összegezzük. 7. TÁBLÁZAT A SZKEPTIKUSOK CSOPORTJÁNAK FŐBB JELLEMZŐI

Értékek Jellemző környezetvédő viselkedés Érzékenység

SZKEPTIKUSOK Valahová tartozás Jó kapcsolat másokkal Szemetelés elkerülése Helyi termékek Takarékossági megfontolások Szociális környezet iránti érzékenység Kockázatkerülés

Forrás: saját szerkesztés

A szkeptikusok számára a társadalmi kapcsolatok és értékek kiemelten fontosak. Legfontosabb értékek az esetükben a valahova tartozás érzése, a jó kapcsolat másokkal és az elismertség. A legkevésbé fontos az alkotás érzése volt számukra. A környezet megóvása átlagosan fontos számukra, emellett ők érzik magukat a legkevésbé tájékozottnak a környezetvédelmi kérdésekben.

62

Közepesen környezettudatos fogyasztói csoportnak tekinthető. Viselkedési szándékaik között is a szemetelés elkerülése a leghangsúlyosabb, illetve a helyi termékek vásárlása. Ez azzal is magyarázható, hogy ebbe a csoportba kerültek legnagyobb arányban a községben és falun élők, ezáltal nagyobb lehetőségük van az élelmiszerek saját termelésére, illetve a helyi termékek vásárlására. Környezetvédő viselkedéseik között az egyszerűbb cselekvések jelennek meg, mint a saját szatyor használata, illetve a villany lekapcsolása, ha kimegy a szobából. A környezetvédő viselkedések megvalósításánál általában a takarékossági okok motiválják inkább őket, még a saját termelésű élelmiszer fogyasztása esetében is. Fogyasztói attitűdjük szempontjából kiemelendő, hogy figyelnek arra, hogy a vásárolt termékek ne legyenek káros hatással a környezetre, illetve másokra sem. Erre a csoportra jellemző leginkább a kockázatkerülés. Az egészségükre átlagosan figyelnek, de aggasztja őket az élelmiszerekben található káros anyag és az ivóvizek minősége. A szkeptikusak csoportja a legkevésbé ártudatos szegmens. 8. TÁBLÁZAT A KÖZÖMBÖSÖK CSOPORTJÁNAK FŐBB JELLEMZŐI KÖZÖMBÖSÖK Valahová tartozás Értékek Biztonság érzése Szemetelés elkerülése Jellemző környezetvédő viselkedés Egészségtudatosság Érzékenység Alacsony kockázatkerülés Magas ártudatosság Forrás: saját szerkesztés

A valahova tartozás érzése a közömbösöknél is a legfontosabb értékként jelent meg, de kicsit eltérő hangsúllyal, mint a szkeptikus klaszter esetében. Kiemelten fontos érték volt még a biztonság érzése és az önbecsülés, azaz a valahova tartozás esetében inkább az individuum oldaláról közelítenek. A környezet megóvása a többi csoporthoz képest számukra a legkevésbé fontos, és ezzel párhuzamosan ők érzik magukat a legkevésbé informáltnak is a környezetvédelmi kérdésekben. Mint a legkisebb mértékben környezettudatos csoport, a közömbösek viselkedési szándékában csupán a szemetelés elkerülése jelenik meg, mint fontos környezetbarát tevékenység. Legkevésbé fontos számukra a tömegközlekedés használata, a környezet megóvása a kirándulásokon és a nyaralás során. A többi csoporthoz képest bármelyik környezetbarát tevékenység iránt kevésbé elkötelezettek. Sem a takarékosság, sem a környezetvédelem nem motiválja erősen őket az elvégzésükre. Érdekes, hogy a többi csoporthoz képest a nyaralás során jobban odafigyelnek a víz- és az energiafelhasználásukra.

63

A fogyasztói gondolkodásmódjukban alig jelenik meg a környezettudatosság, számukra a legkevésbé fontos, hogy kevés szennyező anyagot tartalmazzanak a termékek. Ezzel szemben ez a szegmens vallja magát a leginkább egészségtudatosnak. Ehhez párosul az alacsony kockázatkerülés és a magas ártudatosság. 9. TÁBLÁZAT AZ ÉRZÉKENYEK CSOPORTJÁNAK FŐBB JELLEMZŐI

ÉRZÉKENYEK Természet védelme Önmegvalósítás Alkotás érzése Szemetelés elkerülése Jellemző környezetvédő viselkedés Háztartási hulladék csökkentése Helyi termékek Környezet- és egészségtudatos Érzékenység Kockázatkerülő Lakókörnyezetére érzékenyebb Értékek

Forrás: saját szerkesztés

Az érzékenyek esetén a természet védelme már az értékrend vizsgálatakor előtérbe került. Legfontosabb értékeik közé a természet védelmén kívül az önmegvalósítás és az alkotás érzése tartozik. Legkevésbé fontosnak a szórakozást és az élet élvezetét tartják. A környezetvédelem számukra a leginkább fontos, és közepes mértékben érzik informáltnak magukat a témában. Cselekvési szándékaikban már megjelennek a kevésbé alapvető tevékenységek is. Nem csak a szemetelés elkerülésére törekszenek, hanem arra is, hogy csökkentsék az otthon keletkezett hulladék mennyiségét. A helyi termékek vásárlását is hangsúlyozzák. A megvalósult cselekvések vizsgálata során ez a szegmens végzi a leggyakrabban a környezeti szempontból fontos cselekvéseket. A környezettudatos viselkedésük mögött mind a takarékosság, mind a környezetvédelem megjelenik mint releváns motivációk. A fogmosás közbeni folyóvíz-takarékosságot is inkább környezetbarát, mintsem takarékossági okból végzik. Lakókörnyezetükben figyelmesek, de a nyaralások során hajlamosak elkényelmesedni, valamint kevésbé foglalkoznak a víz-, az energia-, illetve a hulladékgazdálkodásukkal. Ahogy a környezetvédelemmel kapcsolatban is próbál informálódni, ezt a szegmenst különösen érdeklik az egészségére vonatkozó információk. Erősen kockázatkerülő viselkedést mutatnak. Fogyasztói attitűdjük is igazolja, hogy az egocentrikus törekvőkkel együtt ez a csoport tekinthető a leginkább tudatos vásárlókból állónak. Az ártudatosság tekintetében ugyanakkor elmaradnak a közömbösöktől.

64

10. TÁBLÁZAT AZ EGOCENTRIKUS TÖREKVŐK CSOPORTJÁNAK FŐBB JELLEMZŐI

EGOCENTRIKUS TÖREKVŐK Élet élvezete Alkotás érzése Külvilág felé látványos cselekvések Jellemző környezetvédő viselkedés Optimisták és tájékozottak Érzékenység Tudatosak Erős imázsépítés Értékek

Forrás: saját szerkesztés

Az egocentrikus törekvők számára az élet élvezete és az alkotás érzése a legfontosabb érték. Legkevésbé helyezik előtérbe a valahova tartozás érzését, a jó kapcsolatot másokkal és a biztonságot. A mintaátlaghoz képest fontosabb számukra a környezet megóvása. Minden kérdés esetében érezhetően optimista válaszokat adnak. Ők azok, akik a többiekhez képest tájékozottabbnak érzik magukat, de még így is csak közepesen tájékozottak. Legfontosabb információforrásuknak a folyóiratokat tartják. Viselkedési szándékaikban tükröződik, hogy ők képviselik azt a szegmenst, akik a leginkább bíznak az ember képességeiben, illetve úgy gondolják, hogy a technológiai fejlődés segíthet a krízishelyzet megoldásában. Fontosnak tartják, hogy az autókat jobb fogyasztásúra cseréljék, illetve hogy környezetbarát termékeket vásároljanak. Hasonlóan az érzékenyek csoportjához, a szemetelés elkerülése esetükben sem hangsúlyos. Cselekvéseikben is hasonló tudatosságot mutatnak, mint az érzékenyek. Saját lakókörnyezetükben azokat a tevékenységeket végzik leginkább, amelyek a külvilág számára is láthatóak, amelyek kifelé is jelzik elköteleződésüket. Ami mások számára rejtett, mint a vízfogyasztás és az energiahasználat, arra kevésbé figyelnek. Nyaralásuk alatt is a látható tevékenységek dominálnak, a hulladékszelektálás, a helyi termelésű termékek fogyasztása. Kiemelkedő az önkéntes munka megjelenése a nyaralások során. A téma iránti érzékenységüket jelzi, hogy fogyasztásuk során figyelembe veszik, hogy melyik vállalat gyártotta az adott terméket. A felelőtlen magatartású vállalatokkal szemben a mintaátlaghoz képest jobban elutasítóak. Az egészségükkel kevésbé törődnek, mint a többi csoport. Informálódnak, az élelmiszerek címkéjét is elolvassák, de nem aggódnak annyira. Kockázatkerülésük és árérzékenységük közepes mértékű.

65

AZ EREDMÉNYEK GYAKORLATI ALKALMAZHATÓSÁGA A környezettudatos fogyasztói magatartásminták kialakításának első lépcsőfokait a fogyasztás mértékének csökkentése, illetve a fogyasztás szerkezetének átalakítása jelenti. Eredményeink alapján a magyar fogyasztók ezzel a feladattal még csak kismértékben tudnak azonosulni. Ennek hátterében részben az állhat, hogy a fogyasztói társadalom nyújtotta „élményeket” alig több mint egy évtizede élvezzük, így annak hatásai gyakran elkerülik figyelmünket. A leginkább aggasztó problémaként a szemetelést nevezzük meg. Ezt a szelektív hulladékgyűjtés és az otthoni energiafogyasztás csökkentése követi. A környezetbarát viselkedés inkább takarékossági szándékkal, elsősorban a lakóhelyen valósul meg. Azok, akik e viselkedést az otthonon kívülre is kiterjesztik (így a nyaralás helyszínére), erősebb elköteleződést mutatnak a téma iránt. Ezek a személyek nagyobb arányban főiskolát végzettek, illetve 350 000 Ft feletti jövedelemmel rendelkező háztartások tagjai. A nyugati társadalmakban már azonosított ökológiai állampolgárok (ecological citizen) vélhetőleg e demográfiai sajátosságokkal bíró csoportban formálódnak a magyar társadalomban. Ennek pontosabb azonosítása fontos feladat, hiszen ők azok, akik egyéni életvezetésükön túl közösségi feladatokat is vállalnak, hogy változtatni tudjanak a meglévő helyzeten. A fentiekhez kapcsolódva az eredményeink azt mutatják, hogy az önkéntes munkavégzés vagy más közösséget szolgáló komplexebb feladat még nem jellemzi társadalmunkat. Felelős viselkedésünk olyan egyszerű cselekvésekre korlátozódik, mint a bevásárlószatyor magunkkal vitele. Informálódásunkat is elsősorban a passzív befogadást igénylő csatornák jellemzik. Ennek megfelelően a magyar lakosság elsősorban a TV hírműsoraiból, dokumentumfilmjeiből és a rádióból tájékozódik a kérdésben. A témában folytatott párbeszéd személyes kapcsolataikon keresztül valósul meg, csak a fiatalabb korosztályokban terjed ki az online közösségekre. Utóbbi információ fontos üzenetet tartalmaz a jövő fogyasztóinak megszólítására vonatkozólag. Észlelhető jelenség, hogy ez a korcsoport nyitottabb és befogadóbb az olyan interaktív csatornákra, mint a társadalmi média. Ennek jelentősége elsősorban abban áll, hogy gyorsabb, közvetlenebb és tisztább képet nyújt a fogyasztók problémáiról, őket akadályozó vagy lelkesítő tényezőkről és egyben lehetővé teszi azt is, hogy szakértői tanácsokat kaphassanak rövid időn belül a felmerülő kérdésekben. Kutatásunk során a környezethez való viszony alapján négy csoportot sikerült azonosítanunk. E csoportok tagjai eltérő környezet iránti érzékenységet mutatnak. Odafordulásuk más-már üzenetekre történik meg. Eredményeink alapján a csoportok megszólítására vonatkozó javaslatainkat a 11. táblázat tartalmazza:

66

11. TÁBLÁZAT KLASZTEREK ÜZENETEI

Forrás: saját szerkesztés

Összegezve, társadalmunk tagjai kezdik megérteni a környezeti problémák jelentőségét. A lakosság vallott informáltsága közepes mértékű. A fogyasztók felelősségvállalása inkább környezeti, mint etikai kérdésekre terjed ki. A demográfiai sajátosságok alapján a problémára inkább a nők, a magasabb képzettséggel és jövedelemmel rendelkezők érzékenyebbek. A lakosság hisz a környezeti egyensúly törékenységében és tart egy esetleges ökológiai krízistől. A probléma pusztán technológiai megoldásokkal való orvoslását nem tartja reálisnak.

67

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] [10] [11] [12] [13] [14]

68

AJZEN, I. 1985. From intentions to actions: A theory of planned behavior. In: KUHL, J. & BECKMAN, J. (eds.) Action control: From cognition to behavior. Heidelberg: Springer. AJZEN, I. 1991. The theory of planned behavior. Organisational Behavior and Human Decision Processes, 50, 179-211. AJZEN, I. 2002. Perceived Behavioral Control, Self-Efficacy, Locus of Control, and the Theory of Planned Behavior. Journal of Applied Social Psychology, 32, 665 - 683. AJZEN, I. & FISHBEIN, M. 1980. Understanding Attitudes and Predicting Social Behavior, New Jersey, Prentice Hall. DUNLAP, R. E., VAN LIERE, K. D., MERTIG, A. G. & JONES, R. E. 2000. Measuring Endorsement of the New Ecological Paradigm: A Revised NEP Scale. Journal of Social Issues, 56, 425-442. EUROBAROMETER. 2008. Special Eurobarometer, Attitudes of European citizens towards the environment. Available: http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_295_en.pdf. MAJLÁTH, M. 2004. A környezeti tudás és a környezetbarát fogyasztás kapcsolata. Magyar Tudomány Napja. Budapesti Gazdasági Főiskola MEFFERT, H. & KIRCHGEORG, M. 1993. Marktorientiertes Umweltmanagement. Grundlagen und Fallstudien, Stuttgart, Schäffer Verlag. NAGY, S. 2005. Környezettudatos Marketing. PhD, Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Kar. NATIONALGEOGRAPHICS & GLOBESCAN. 2010. Greendex 2010: Consumer Choice and the Environment - A Worldwide Tracking Survey. Available: http://environment.nationalgeographic.com/environment/greendex/. NUNNALLY, J. C. 1978. Psychometric theory, New York, McGraw-Hill. OECD. 2002. Towards Sustainable Household Consumption? Trends and Policies in OECD Countries. Available: http://www.oecdbookshop.org/oecd/display.asp?lang=EN&sf1=identifiers&st1=972002041e. ROBERTS, J. A. 1996. Green consumers in the 1990s: profile and implications for advertising. Journal of Business Research, 36, 217-231. ZSÓKA, Á. N. 2007. A fenntartható fogyasztás alapfeltétele: a környezettudatos egyéni magatartás. In: GULYÁS, E. & VADOVICS, E. (eds.) Fenntartható fogyasztás Magyarországon 2007. Budapest.

69

CSUTORA MÁRIA: A LÁTVÁNYOS AKCIÓKTÓL A HATÁSOS CSELEKVÉSIG ÖSSZEGZÉS A tanulmányban ismertetett kutatás az egyéni környezetvédelmi magatartásnak a fenntartható fogyasztással való kapcsolatát elemzi a cselekvés-hatás közötti résre fókuszálva. Felteszi a kérdést, hogy mekkora ökológiai lábnyom csökkenés várható pusztán az egyén környezettudatosságának fokozásától, anélkül, hogy változtatnánk a fennálló gazdasági- társadalmi konfiguráció alapvetésein. A tanulmány ismerteti a környezetpolitika hatásosságának mérésére szolgáló elméleti kereteket, majd bemutat egy empirikus vizsgálatot, amely a „zöld” és „közömbös” fogyasztók környezeti hatásait mérte. A méréshez a kérdőíves felméréssel feltárt egyéni fogyasztási szerkezeteket kombináltuk a környezeti adatokkal kiterjesztett szimmetrikus input-output táblákkal (SIOT táblák). A környezeti attitűd méréséhez az Eurobarométer által használt standard kérdéseket használtuk fel. A kutatás nem talált szignifikáns különbséget a környezettudatos és közömbös fogyasztók ökológiai lábnyoma között. A „zöld” attitűd megjelent ugyan az egyéni akciók szintjén, azonban a fogyasztási mintákra nem gyakorolt lényegi hatást. Ennek oka kettős. A fogyasztók egyrészt többletfogyasztással kompenzálják egyéni akcióik hatását, másrészt a környezettudatos viselkedéssel kapcsolatos berögződéseink nem hatékonyak, marginális cselekedetekre buzdítanak. Mindezek ellenére szép és követendő példákat is találtunk a mintában.

BEVEZETÉS Magyarországon az utóbbi 20 évben igen jelentős előrehaladás történt a környezeti tudatosság formálása terén. Elterjedtek és népszerűvé váltak a szelektív hulladékgyűjtők, megjelentek a biotermékek az üzletetek polcain és betörtek a nagy áruházláncok kínálatába is. Hatékonyabb, kevesebb energiát fogyasztó háztartási gépeket vásárolunk, és energiatakarékos égőket használunk a lakásokban. Elvezetnek-e vajon ezek az eredmények végül a környezet terhelésének tényleges csökkenéséhez? Vagy éppen ellenkezőleg: a környezettudatosság növekedését kompenzálják azok a gazdasági-társadalmi folyamatok, amelyek a konzumerizmus terjedésén, a fogyasztás növekedésén keresztül ellene hatnak nemes céljainknak? A környezetvédelmi politika célja végső soron a környezet állapotának javítása. Mégis, a kutatások Európa és Észak-Amerika esetében is az ökológiai lábnyom növekedését vetítik előre, noha éppen ezen régiók dicsekedhetnek a legmutatósabb környezetpolitikával. (Lenzen, M. et al. 2007) Az egyéni stratégiák a környezettudatos fogyasztók esetében csökkenthetik valamelyest az ökológiai lábnyomot a közömbös fogyasztókéhoz képest, azonban nem tudják ellensúlyozni a társadalmigazdasági konfiguráció hatását: a magasabb jövedelmű nemzetek állampolgárai

70

nagyobb mértékben terhelik a környezetet. (Csutora–Kerekes, 2004; Csutora 2008) A radikális változtatás feltétele az életmód átalakítása (Shove, 2003). A tanulmányban bemutatott kutatás célja, hogy meghatározza, mekkora lehetőség rejlik az egyéni környezettudatosság fokozásában, ha a cél az ökológiai lábnyom csökkentése. Felmérjük és számszerűsítjük, milyen mértékben határozza meg a társadalmi-gazdasági konfiguráció, és milyen mértékben az egyén környezeti attitűdje a társadalom tagjainak fogyasztását, és azon keresztül ökológiai lábnyomát. Mekkora terhet rakhatunk az egyénekre, amikor felelőssé tesszük őket környezeti hatásaikért, egyáltalán mekkora potenciál rejlik a környezeti tudatformálásban, ha a cél a hatások tényleges csökkentése? Elképzelhető-e radikális változás a fogyasztók szuverenitására, egyedi döntéseikre építve, vagy esélytelenek vagyunk az infrastruktúra, az értékrend, a gazdasági ösztönzők megváltoztatása nélkül? Szabadon döntenek az egyének életstílusukról, vagy a társadalmi normák rugalmas kötelékei között lavírozgatnak? A cikkben ismertetett kutatás arra tett kísérletet, hogy mérje az önkéntes környezettudatosság és a jövedelmi helyzet hatásának egymáshoz viszonyított arányát a fogyasztás ökológiai lábnyomára. Számos ökológiai lábnyom kalkulátort fejlesztettek ki a világon, melyek közül a legnépszerűbbek a Global Footprint Network, a Best Foot Forward vagy a Redefining Progress kalkulátorai. Ezek alapján számolva hatalmas lehetőség mutatkozik az egyéni cselekvés során arra, hogy ökológiai lábnyomunkat csökkentsük, pl. energiatakarékossággal, a húsevés csökkentésével, a szelektív hulladékgyűjtéssel vagy pozdorjából készült bútorok vásárlásával. De vajon mennyiben realizálódik ténylegesen az így feltárt potenciál? A visszapattanó hatás könnyen benyelheti azokat az előnyöket, amelyekre egy-egy szeparált akciónkkal szert teszünk. Vajon a magasabb környezettudatossággal jellemezhető állampolgároknak kisebb-e, és ha igen, mennyivel kisebb az ökológiai lábnyomuk, mint a hasonló jövedelmi helyzetű, de a környezeti problémák iránt érzéketlen társaiké? Egyáltalán rendelkezünk-e működőképes elképzeléssel a környezettudatosság miben létére vonatkozóan? Ha nem, akkor félő, hogy jószándékú, de marginális környezeti cselekedeteink célt tévesztenek Eddig még nem folytattak le olyan jellegű empirikus vizsgálatokat, amelyek megvizsgálták volna, hogy ténylegesen és mérhetően mekkora a szerepe a környezettudatosságnak az egyén által indukált környezeti hatások csökkentésére, és ez hogyan aránylik a társadalmi-gazdasági rendszer befolyásához. Ez a tanulmány felteszi azt a környezetpolitikai szempontból is igen nagy jelentőséggel bíró kérdést, hogy mekkora csökkenést lehet vajon elérni a környezeti hatásokban csupán a lakosság környezettudatosságának fokozása révén, pusztán az önkéntes jószándékra építve, anélkül, hogy újragondolnánk a társadalmi-gazdasági konfiguráció adottságait.

71

A KÖRNYEZETTUDATOSSÁG RÉSEI Számos tanulmány vizsgálta már korábban a környezettudatosság komponensei között megbúvó réseket. Kollmuss, A. és Agyeman ( 2002) a demográfiai tényezőket (pl. intézményi, gazdasági és kulturális), valamint a belső tényezőket (pl. motiváció, környezeti tudás, tudatosság, attitűd, érzések, a kontroll lehetősége, felelősség és prioritások) találta a legfontosabbaknak a környezetbarát magatartás meghatározásában. A környezettudatosság növelése önmagában nem feltétlenül vezet el a környezettudatos cselekvésig. Zsóka (2005, p.5.) a környezettudatosság öt komponensét különbözteti meg, amelyeket a szakirodalom feltárása során azonosított: ökológiai tudás, környezeti értékek, környezeti attitűdök, cselekvési hajlandóság és tényleges cselekvés.” (Zsóka, 2005, Rokeach 1968, Sear et al 1985, Hofmeister-Tóth, Törőcsik, 1996). Több tanulmány megállapítja, hogy a környezettudatosság komponensei között rések húzódnak meg. Előfordulhat, hogy a magas környezettudatossági szinttel jellemezhető fogyasztók sem fenntartható módon cselekszenek. Sanne (2002) szerint a fogyasztókat csapdába ejtheti egy életstílus, amely távolról sem fenntartható (pl. a társadalmi normák által megkövetelt életvitel), még akkor is, ha nem erre vágynak és nem jókedvükben cselekszenek így. A körülmények bezárják őket a fenntarthatatlanság körébe, nem önszántukból választják azt. Thogersen (2005) a társadalmi infrastruktúrát, az elérhető termékválasztékot és szolgáltatásokat, a természet és tudomány által determinált bizonytalansági tényezőket sorolja fel mint olyat, amelyek kényszerítésében kell a fogyasztóknak életstílusukról dönteniük. „Némely ilyen körülményről érdekvezérelt körök önkényesen döntenek, és ha a környezetpolitika céljai közé bevesszük a fogyasztás korlátok közé szorítását, akkor széles körben változatos eszközöket kell használnunk.” „Habár az egyes fogyasztóknak is van némi szabadságuk fogyasztási mintájuk kialakításában… a lehetőségek és képességek korlátozottak, a normák és ösztönzők pedig adottak… mindez még az erősen motivált egyének számára is ugyancsak megnehezíti, hogy életstílusukat radikálisan eltolják a fenntarthatóság irányába” (Thogersen, 2005). Jackson (2005) szintén amellett érvel, hogy a magatartás megváltoztatása körülményes, mivel az egyéni cselekvések mélyen beágyazódnak a társadalmi és intézményi kontextusba. Hobson (2001) úgy találta, hogy a környezettudatossági kampányok hatástalanok, ha a fenntartható életstílusra való áttérés a tét. A környezetpolitika önmagában kevés ahhoz, hogy semlegesíteni tudja a társadalmi megfontolások teljes spektrumát. Hobson felhívja a figyelmet annak jelentőségére, hogy felfedjük, a környezettudatosság és a környezettudatos cselekvés miért válik el egymástól.

72

Ez a cikk még tovább megy, és azt a kérdést teszi fel, hogy a környezettudatos magatartás miért nem eredményezi feltétlenül az ökológiai lábnyom csökkentését. A kérdés furcsának tűnhet, amelyet ugyan még mélyen nem vizsgált meg senki, viszont műveiben már több szerző is érintette. Barr et al. (2010) például az állampolgárok utazási szokásait vették szemügyre. Úgy találták, hogy a környezeti attitűd fontos meghatározója a közlekedési eszközök megválasztásának a napi utazások során, viszont ugyanez egyáltalán nem jellemző a pihenéssel, nyaralással kapcsolatos utakra. Ez utóbbit sokkal nagyobb mértékben befolyásolják a társadalmi-gazdasági körülmények – amelyek konfliktust teremtenek a személyes értékrend és a társadalmi elvárások között. Számos tanulmány egybehangzóan állítja, hogy az ökológiai elkötelezettséget vállaló fogyasztók főként a felsőbb társadalmi rétegekből származnak (ld. pl. Balderjahn,I., 1988). Ez vajon azt jelenti-e, hogy a gazdagodás a környezet terheinek könnyítéséhez vezet? Nem feltétlenül, hiszen amennyiben a visszapattanó hatás az egyéni magatartás szintjén is működik, úgy könnyen felfalhatja az elért eredményeket. Fuchas és Lorek (2005) sürgetik az elmozdulást a fenntarthatóság hatékonyság központú gyenge értelmezésétől a fenntarthatóság erős értelmezése felé, amely viszont már feltételezi az életmód radikális megváltoztatatását. Nagyon fontos, hogy megértsük, mekkora potenciál rejlik az önkéntes környezettudatosságban – a társadalmi-gazdasági meghatározottságokhoz képest. Míg az önkéntesen választott környezettudatosság kompatibilis a neoliberális közgazdaságtan alapfeltevéseivel – pl. a fogyasztók szuverenitására vonatkozó axiómával –, addig ugyanez már nem áll a társadalmi-gazdasági rendszert érintő változásokra, amelyekkel magyarázhatóak a fenntarthatóságra vonatkozó fogyasztói politika kudarcai és hiányosságai. „A fenntartható fogyasztás szembe helyezkedik a neoliberális közgazdaságtan dogmáival és a hagyományos politikai célokkal is.” (Cohen, p. 67)

RÉS A CSELEKVÉS ÉS EREDMÉNYE KÖZÖTT A tanulmány az önkéntes környezettudatos magatartás és annak környezeti eredménye között tátongó szakadékra fókuszál. Állítja, hogy még azokban az esetekben is, amikor a fogyasztók környezettudatosan cselekszenek, ökológiai lábnyomuk vagy karbonlábnyomuk esetleg csak csekély mértékben változik. Vagyis: az elért ökológiai nyereséget részben kompenzáljuk magas lábnyomú cikkekre eszközölt költéseinkkel. Ezeket a költéseket társadalmi-gazdasági elvárások és adottságok indukálják, amelyek társadalmi státuszuk által meghatározott életstílusokhoz és fogyasztói mintákhoz kötik a polgárokat, és amelyek csapdájából azok nehezen tudnak kivergődni.

73

Kutatási kérdések A tanulmány az ökológiai cselekvés−ökológiai eredmény között meghúzódó rést próbálja felmérni, a következő kérdésekre keresve a választ: • Mekkora eltérés valószínűsíthető a jövedelem által meghatározott szinthez viszonyítva, ha a polgárok környezettudatosan cselekszenek? •

Mekkora különbség észlelhető a zöld és a közömbös fogyasztók karbon lábnyoma között?

•

Mennyiben tér el egymástól a zöld és a közömbös fogyasztók fogyasztási szerkezete?

A fenti kutatási kérdéseket az 10. ábra foglalja össze.

A fogyasztás ökológiai lábnyoma

Környezettudatosság hatása

Társadalmigazdasági konfiguráció hatása

Ökológiai elkötelezettség (attitűdhatás)

Közömbös fogyasztó

Környezettudatos fogyasztó

Jövedelem (A társadalmi-gazdasági konfiguráció hatása)

10. ÁBRA AZ ÖKOLÓGIAI LÁBNYOM MEGHATÁROZÓI: A TÁRSADALMI-GAZDASÁGI KONFIGURÁCIÓ ÉS A KÖRNYEZETTUDATOSSÁG

A vízszintes tengely a társadalmi-gazdasági konfiguráció hatását szemlélteti, amelyet a későbbiekben a jövedelem hatására egyszerűsítünk. A jövedelmet 74

helyettesítő változóként használom a gazdasági-társadalmi-kulturális hatások kifejezésére. Ez a probléma túlzott egyszerűsítésének tűnhet. Mégis, amikor egy adott időpontban meghatározott kultúrát vizsgáltam statisztikai módszerekkel, a jövedelem hatása annyira erősnek bizonyult, hogy elmosta az egyéb tényezők befolyását, amelyeket statisztikailag szignifikánsan ki sem lehetett mutatni. A demográfiai tényezőknek – nem, kulturális tényezők – van hatása, azonban ezeket nem lehetett leválasztani a jövedelmi hatásoktól Magyarországon, amely kulturálisan kevésbé diverzifikált európai állam. A fogyasztói kultúra erősen rányomja a bélyegét minden réteg fogyasztási mintázatára. Ezzel együtt jogosan feltételezhetjük, hogy a kulturális tényezők szerepe jelentős lehet egy diverzifikáltabb kultúrával rendelkező országban. A függőleges tengely a fogyasztásból származó ökológiai terheket méri, amelyek a jövedelem emelkedésével együtt emelkednek. Egy környezettudatos fogyasztónak elképzelhető, hogy magasabb az ökológiai lábnyoma, mint egy kevésbé környezettudatos, de alacsonyabb jövedelmi szinthez tartozó társáé. (CsutoraKerekes 2004) Ezzel együtt azt feltételezem, hogy a környezeti attitűdnek van legalább némi hatása az ökológiai lábnyomra, vagyis a környezettudatos fogyasztó ökológiai lábnyoma kisebb, mint a kevésbé környezettudatos, hasonló jövedelmi szinten élő társáé. Természetes módon vetődik fel ezután a kérdés, hogy milyen arányban áll egymással a környezeti attitűd és a társadalmi-gazdasági helyzet hatása a fogyasztás ökológiai lábnyomának meghatározásában. Minél magasabb ez az arány, annál nagyobb potenciál rejlik a környezettudatosság fokozására irányuló kampányokban. Amennyiben az arány eléri az 1-es értéket, vagyis a környezettudatosság hatása megegyezik a társadalmi-gazdasági konfiguráció befolyásával, akkor lehetséges a teljes kompenzáció, vagyis a környezettudatos fogyasztó ökológiai lábnyomát tudatosan képes lecsökkenteni minimális szintre. A zéró érték az önkéntes környezetvédelem teljes hatástalanságát mutatná, vagyis ez esetben az ökológiai lábnyomot teljes mértékben a jövedelmi helyzet determinálja. Hipotézisünk szerint ezek szélsőséges esetek, a valóságban az arányszám a két szélső érték között mozog, ámde korántsem mindegy, hogy milyen értéket vesz fel. A fenti ábrából kiindulva a következő – egymással összefüggő – kutatási hipotéziseket lehet felállítani: • A jövedelmi szint növekedésével együtt nő a fogyasztás ökológiai lábnyoma. A jómódúak lábnyoma nagyobb, mint az alacsonyabb jövedelmi decilishez tartozó csoportoké. •A környezettudatos fogyasztók (zöld fogyasztók) alacsonyabb ökológiai lábnyomot hagynak, mint az azonos csoporthoz tartozó nem környezettudatos – más szóval közömbös – fogyasztók.

75

•A környezettudatos fogyasztói magatartás ugyanakkor nem képes teljes egészében kompenzálni a jövedelmi hatást: az ökológiailag elkötelezett fogyasztók nagyobb lábnyomot hagyhatnak, mint az alacsonyabb jövedelmű közömbös fogyasztók. •A jövedelmi szint által meghatározott átlagos értékhez képest az ökológiai lábnyom eltérése a környezettudatos fogyasztók esetében jellemzően (átlagosan) negatív, míg a közömbös fogyasztók esetében pozitív. •Az ökológiai lábnyom átlagos eltérése a becsült értékhez képest mutatója annak a potenciálnak, amely a környezettudatos magatartásban rejlik. Minél jelentősebbek a negatív eltérések, annál nagyobb lehetőség rejlik az ökológiai lábnyom önkéntes csökkentésében. Ha ezek az eltérések nagyon kicsik a becsült értékhez képest, akkor az a táradalmigazdasági konfiguráció meghatározó szerepére utal. Ez esetben jelentős változásra csak akkor van esély, ha újragondoljuk a gazdasági rendszert, infrastruktúrát, értékrendet, amelyben élünk.

KUTATÁSI MÓDSZERTAN A cikk a mostanság elterjedt környezeti adatokkal kiegészített input-output elemzés top-down módszertanát ötvözi egy 1000 fős reprezentatív lekérdezés bottom-up adataival az ökológiai lábnyom meghatározására. Az ökológiai lábnyom, illetve karbonlábnyom adatokat beépítettük az EUROSTAT által publikált szimmetrikus input-output pénzügyi táblákba, amellyel meghatározhatóvá vált a pénzügyi kiadások ökológiai lábnyoma fogyasztási árucsoportok szerint. Ezek után a környezeti adatokkal kiterjesztett input-output táblákból meghatároztam az ökológiai lábnyom/kiadás arányt. A legtöbb elemzéshez az ökológiai lábnyom karbonlábnyom komponensét használtam fel, mivel a karbonlábnyom esetében erős asszociáció feltételezhető az energiára, üzemanyagra és elektromos energiára fordított kiadások és az okozott szén-dioxid-kibocsátás között. A pénzügyi kiadások és az ökológiai lábnyom között is feltételezhető asszociáció, de ez valószínűleg gyengébb, hisz pl. az élelmiszerek esetében a drágább sajt, kenyér stb. esetében nem feltételezhetünk magasabb ökológiai lábnyomot további vizsgálódások nélkül. Az ökológiai lábnyom fogalmát és meghatározását Wackernagel és Rees (1995) adta, akiknek sikerült olyan fogalomkört alkotniuk, amellyel hatékonyan és szemléletesen bemutatható az erőforrás-használat fenntarthatatlansága. A Leontief által kialakított input-output elemzés módszertanát először Bicknell et al. (1998) ötvözték környezeti indikátorokkal annak érdekében, hogy az ökológiai lábnyom meghatározásának egy alternatíváját kínálják, mely széles körben hozzáférhető

76

statisztikai adatokon – mint a tranzakciós mátrix és a földhasználati statisztikák – alapul. A módszer azóta hatalmas karriert futott be, hiszen különösen jól használhatónak bizonyult olyan problémák megválaszolására, mint a termelés közvetett – a beszállítói láncon keresztül jelentkező – környezeti hatásai, vagy az importált termékek ökológiai lábnyoma. 2006-ban már az eredeti szerzők, Wackernagel et al. (2006) is támaszkodtak a környezeti adatokkal kibővített input-output elemzésekre publikációikban, ezzel is elismerve és legalizálva az új megközelítést. Tukker and Jansen (2006) áttekintést adott a környezeti iput-output elemzéseket használó tanulmányokról és az ökológiai lábnyomot közvetlenül a fogyasztáshoz – mint a termelés végső céljához – kapcsolta. A környezeti hatásokat a tranzakciós mátrix segítségével felosztották a fogyasztás kategóriái között. Ezzel a módszerrel a legmagasabb ökológiai lábnyomot a lakásfenntartás, a közlekedés és az élelmiszer-fogyasztás produkálta. Kerkhof et al. (2008) további újításokat eszközölt elemzésében, a holland háztartások kiadásait vizsgálva négy környezeti hatás területén – üvegházhatás, eutrofizáció, savasodás és szmog – vizsgálták a hatások rugalmasságát a kiadások változására. Úgy találták, hogy a növekvő háztartási kiadások általában növekvő környezeti hatásokat eredményeznek, de a növekedés mértéke és progresszivitása eltérő a vizsgált négyféle hatás esetében. Az üvegházhatás és az eutrofizáció csak regresszíven emelkedik a kiadások növekedésével. A savasodás majdnem arányosan emelkedik, míg a szmoghoz való hozzájárulás kifejezetten progresszíven emelkedik a kiadások növekedésével. A kapcsolat eltérését a luxustermékek és alapvető szükségletek arányának változása magyarázhatja, amely eltérő környezeti hatásokat okoz a négy területen. Pl. a szmogért döntő részben felelős közlekedés és gépkocsi használat aránya a jövedelem emelkedésével progresszívan nő. A tanulmány hat termékcsoportot vizsgált a népesség jövedelmi decilisek szerint vett csoportjaiban, és megállapította, hogy a magas kiadási szinttel jellemezhető háztartások egyre többet költenek szabadidős tevékenységre, rekreációra és lakásfenntartásra. Ugyanakkor az élelmiszerre fordított kiadások relatíve kisebb hányadot adnak a jómódú családok kiadási szerkezetében. Ez aláhúzza annak jelentőségét, hogy a jövedelmi szint változásával párhuzamosan a fogyasztási minták is változnak. Druckman és Jackson (2009) a brit háztartások fogyasztási mintáját vizsgálta, illetve annak hatását a CO2-kibocsátásra. Érdekes megállapításra jutottak: a britek a nyári pihenést a kemény munka jutalmának tartják, ezért ilyenkor egyébként magas környezettudatosságukat is pihentetik. A nyaralás ökológiai lábnyoma ezért aránytalanul magas. A lehetőségek számosak, a makroszintű input-ouput elemzés felhasználásával olyan kérdések is megválaszolhatóak, amelyeket korábban nem volt érdemes feltenni sem. Jelen tanulmányunk egy további alkalmazási területet javasol és

77

mutat be, nevezetesen a környezettudatos magatartás hatásosságának mérésére való alkalmazást.

A KÖRNYEZETI ADATOKKAL KITERJESZTETT INPUT-OUTPUT ELEMZÉS MÓDSZERTANA

A empíria módszertana a következő lépéseket foglalta magában: 1. lépés: az ágazatok teljes ökológiai lábnyomának meghatározása a környezeti adatokkal kiterjesztett input-output elemzés segítségével, alkalmazva a Bicknell et al. és Wiedmann et al. által javasolt módszertant, amelyet később Lenzen finomított. A kalkuláció a következő lépésekből tevődik össze: 1. A környezeti adatokkal kiterjesztett input-ouput tábla előállítása, amely a számítások legidőigényesebb fázisa. Az A tranzakciós mátrixot kiegészítjük ökológiai lábnyom adatokkal, vagyis minden egyes iparágra meg kell határozni az ökológiai lábnyom kiinduló értékét. Ez természetesen még csak a közvetlen hatásokat tartalmazza, a beszállítói láncon keresztül érvényesülő hatások ezután kerülnek számszerűsítésre. 2. Ezután meghatározzuk a fizikai koefficiens vektort a környezeti hatások és az ipari output hányadosaként. 3. A Leontief inverz mátrix kiszámítása (I-A)-1, felhasználva a KSH által publikált ágazati szimmetrikus inut-output mátrixot. 4. A teljes hatásintenzitás vektor kiszámítása, a Leontief inverz és a fizikai koefficiens vektor szorzataként. (I-A)-1 * P/X. 5. A háztartások teljes ökológiai lábnyom igényének meghatározása. Ehhez a diagonizált intenzitás vektort szorozzuk a háztartások végső fogyasztásával. (I-A)-1 * P/X * C 6. Ezt követően a végső fogyasztást fogyasztási kategóriákba soroljuk a TEAOR segítségével. 7. Végül a háztartások közvetlen – pénzmozgással nem járó – ökológiai lábnyomát is hozzáadjuk a kapott értékekhez. Ez elsősorban az üzemanyagfogyasztás karbonkibocsátását, illetve a háztartások által elfoglalt földterületet foglalja magában. 8. A makroelemzés adatait végül egy reprezentatív felmérés adataival egészítjük ki, így kapjuk az egyes háztartások ökológiai lábnyomát a kiadási adataikból 2010-ben reprezentatív felmérést hajtottunk végre a 18 éven felüli magyar állampolgárok körében. Kíváncsiak voltunk fogyasztási szokásaikra, kiadásaik

78

szerkezetére, környezettudatosságuk mértékére, demográfiai adataikra és az élettel való elégedettségük fokára is. Összesen 1012 embertől kaptunk választ. A felmérést a Norvég Alap finanszírozta és a lekérdezést a TÁRKI hajtotta végre. A minta a 18 év feletti lakosságra reprezentatív volt nem, kor, településtípus és képzettség szerint. Próbalekérdezéssel biztosítottuk a jelentősebb hibák kiszűrését. A véletlen mintát több lépcsőben választotta ki a TÁRKI, arányos rétegzéssel. Minden magyar lakcímmel rendelkező felnőtt lakosnak ugyanakkora esélye volt arra, hogy a mintába kerüljön. A mintában minden magyar régió szerepelt, összesen 70 feletti településszámmal. A háztartások kiválasztása a véletlen séta módszerével történt, amely elterjedt mintavételi eljárás, majd azt a Leslie Kish kulccsal kombinálva történt a háztartáson belül megkérdezendő alany kiválasztása. A fogyasztók magatartását percepcióik irányítják (Leon G. Schiffman, Håvard Hansen, Leslie Lazar Kanuk, 2008), igaz ez a környezettudatos cselekvésre is. Nem az számít, hogy tudományos értelemben mit tekinthetünk környezetbarát magatartásnak, illetve milyen irányzatok uralkodnak e téren a tudományos világban, hanem az, hogy a fogyasztók miként vélekednek a környezettudatosság miben létéről. Ennek okán gyakorlatias megközelítést követtünk, amikor a fogyasztók környezettudatosságát kérdőív segítségével teszteltük. Az Eurobarométer mint a véleményvezér média képviselője kérdéseit használtuk fel, ahelyett, hogy elméleti alapra helyeztük volna a környezettudatosság komponenseinek mérését. Ezáltal remélhetőleg a környezettudatosság média által is képviselt felfogását követtük, amely feltételezhetően sokkal nagyobb befolyással bír a fogyasztói magatartás alakítására, mint a vegytiszta tudomány. Ez a megközelítés is rejt magában torzításokat, hiszen a környezettudatosság percepciója országonként is eltérő lehet, míg az Eurobarométer kérdőíve egységes Európa-szerte. Ezek a torzítások valószínűsíthetően kisebbek, mint más alkalmazható módszerek esetében lettek volna. A környezettudatosság mérése során tehát az Eurobaromter 217 és 295 felmérésekből ismert kérdéseket használtuk, amelyek az elmúlt hónap során tanúsított környezeti tevékenységeket értékelték: • kevesebb egyszer használatos cikket vásárolt (pl. eldobható táska, PET palackos ital), • szelektíven gyűjtötte a hulladékok többségét, • csökkentette vízfogyasztását (pl. nem folyóvízben mosogat, zuhanyozik fürdés helyett), • csökkentette energiafogyasztását (pl. energiahatékony égők, nem hagyja készenléti módban készülékeit, alacsonyabb fűtési fokozat, energiahatékony berendezések vásárlása), • környezetbarát emblémás terméket vásárolt,

79

helyi terméket választott vagy helyi kis üzletben (nem szupermarketben) vásárolt, • kevesebbet használta az autóját, • fentiek közül egyiket sem. Ezt követően a válaszadókat három csoportba soroltam aszerint, hogy hány területen viselkedtek környezettudatos módon. „Zöld” fogyasztóknak azokat tekintettük, akik legalább négy tekintetben mutattak ökológiai érzékenységet az elmúlt hónapban. „Közömbös” minősítést kaptak azok, akik egyáltalán nem mutattak aktivitást egyetlen felsorolt területen sem. Az átlagos fogyasztók egyhárom tevékenységük során viselkedtek zöld módon, és összességében véve az érvényes válaszok 56,9%-át adták. Közömbösnek bizonyult a válaszadók 21,5%-a, míg 21,6%-ot tekinthettünk feltett kérdések alapján „zöld”-nek. A csoportosítás tehát a válaszadók által bevallott tényleges magatartáson alapult, nem pedig a környezetre vonatkozó általános attitűdkérdéseken vagy véleményeken. Feltételei vannak annak, hogy a környezettudatos cselekvést hatásosnak minősíthessük, amelyek röviden a következőképpen foglalhatók össze: •

•

A környezettudatos közlekedés a karbonlábnyom mérhető csökkenését eredményezi.

•

Az energiatakarékosság az energiafogyasztás csökkent mértékét eredményezi a hasonló adottságokkal bíró, de nem takarékos háztartásokhoz képest.

•

A víztakarékosságnak a vízfogyasztás csökkenését kell eredményeznie, ha valóban lényegi, nem csak marginális és eseti takarékossági intézkedéseket teszünk.

•

Az összes felsorolt tevékenységnek – közvetlenül vagy közvetve – hozzá kell járulnia az ökológiai lábnyom csökkenéséhez.

A fenti elvárások magától értetődőnek tűnnek, de valójában nem szükségszerűen teljesülnek. A környezet érdekében végrehajtott cselekedetek lehetnek önmagukban is esetiek, nem rendszeresek, marginálisak, de az is előfordulhat, hogy az egyik területen elért eredményeket kompenzáljuk egy másik területen, ahol növeljük ökológiai lábnyomunkat. Pl. a szelektív hulladékgyűjtést vagy az energiatakarékosságot kompenzáljuk újabb háztartási gépek, esetleg számítógépek és szórakoztató elektronikai berendezések vásárlásával, vagy repülővel megyünk nyaralni, amivel kompenzáljuk a környezettudatos munkába járással elért ökológiai hasznokat. A környezetbarát cselekedetek egy részéről feltételezhető, hogy kirakatakció, amellyel ökológiai bűneinkért érzett rossz lelkiismeretünket akarjuk megnyugtatni, anélkül, hogy meggyőződnénk ezen cselekedetek hatásosságáról.

80

A FELMÉRÉS EREDMÉNYEI A makroadatokon alapuló top-down (felülről-lefelé) haladó elemzés szoros korrelációt mutatott az ökológiai lábnyom és a jövedelem szintje között, ami egyáltalán nem meglepő. A kapcsolatot a 11. ábra szemlélteti.

11. ÁBRA ÖKOLÓGIAI LÁBNYOM A JÖVEDELMI DECILISEK SZERINT, MAGYARORSZÁG, 2005

A kérdőíves felmérés során is hasonló eredményeket kaptunk: a jövedelmi szint korrelált mind az ökológiai lábnyommal, mind pedig annak komponenseivel. Két kivételt találtunk azonban. Az egészségügyi kiadások nem mutattak korrelációt a jövedelemmel, és ugyanez igaz volt a háztartási cikkekre is. Az előbbi könnyen megmagyarázható, hisz az idősebbek jövedelmi helyzete általában rosszabb, ugyanakkor több egészségügyi problémájuk akad, amely több kiadást kíván. Ezt követően vizsgálódásom tárgya a zöld, közömbös és átlagos fogyasztók fogyasztási szerkezete és ökológiai lábnyoma volt. Arra voltam kíváncsi, hogy a környezettudatos „zöld” fogyasztók ökológiai lábnyoma szignifikánsan különbözik-e a hasonló jövedelmi körülmények között élő „közömbös” fogyasztókétól. A 12. ábra bemutatja az elemzés eredményeit. Ezen egy térképen ábrázoljuk a három szegmens jövedelmi helyzetét és ökológiai lábnyomát. Azt várnánk, hogy a barna fogyasztókat reprezentáló körök inkább az átlagos lábnyomot jelző vonal fölé kerülnek, míg a zöldek inkább alatta helyezkednek el. Ehhez képest nem ismerhető fel semmilyen jellemző mintázat a zöld vagy a barna fogyasztók esetében. Ez ellentmond hipotézisemnek, amely alapján azt vártam, hogy a környezettudatosságnak van némi – ha korlátozott is – hatása az ökológiai

81

lábnyomra. Az ábra azt mutatja, hogy a környezettudatosság ma elsősorban az akciók szintjén mérhető, de a fogyasztói kultúrában még nem érezteti hatását. Természetesen ezeket az eredményeket statisztikai elemzéssel is megpróbáltam alátámasztani, melyek eredményét az 12. táblázat mutatja be. Látható, hogy nem találtam szignifikáns különbséget a három csoport ökológiai lábnyoma között, sőt a nem szignifikáns negatív eltérés is inkább a barnák mellett mutatkozott Úgy tűnik tehát, hogy a környezetpolitika eddig nem eredményezte a fogyasztói kultúra megváltozását, még a környezettudatosan viselkedő polgárok esetében sem. Az eredményeket a komponensek szerint vett és a karbonlábnyomra alapozott számítások is igazolták.

12. ÁBRA A ZÖLD, BARNA ÉS KÖZÖMBÖS FOGYASZTÓK ÖKOLÓGIAI LÁBNYOMA 12. TÁBLÁZAT Model l

A REGRESSZIÓS ELEMZÉS EREDMÉNYTÁBLÁI

b

Modell

dimension0 1

82

R

R négyzet

Korrigált R2

A becslés standard hibája

,747a

,558

,556

2,76172E7

a. Független változók: (Konstans), A háztartás nettó havi jövedelme b. Függő változó: ökológiai lábnyom=(EFélelmiszer + EFruházat + EFlakásfenntartás + EFháztartás + EFközlekedés + EFegészség + EFkultúra + EFTurizmus

Leíró statisztika Standardizált eltérés 95% konfidencia tartomány

N

Mean

Tapasztalat

Átlag

i szórás

szórása

Alsó határ

határ

,091385

-,3719263

-,19034 ,86695892

Felső Min.

Max.

-,0087642

-2,25185

3,30475

közömbös

90

átlagos

180 ,04123

,98129012

,073141

-,1030987

,1855606

-1,74595

3,53896

zöld

71

1,17022079 ,138879

-,1410362

,4129372

-3,99772

2,95295

összes

341 -,00016 ,99999521

-,1066838

,1063495

-3,99772

3,53896

,13595

,054152

ANOVA

Négyzetek Négyzetösszeg Csoportok között

Df

átlaga

4,879

2

2,440

Csoporton belül

335,118

338

,991

Összes

339,997

340

F 2,461

Szig. ,087

A standardizált eltérésnek a becsült értékhez képest negatívnak kellene lennie a zöld csoportnál abban az esetben, ha a jövedelem alapján becsült ökológiai lábnyomuk valóban kisebb lenne, mint az átlag alapján becsült érték. Valójában azonban nincs statisztikailag szignifikáns eltérés a csoportok között. Zavarba ejtően az átlagos standardizált eltérés nemhogy nem szignifikánsan negatív, hanem még enyhén pozitív is a környezettudatos csoportnál. Mindez azt jelenti, hogy nincs semmilyen esély az ökológiai lábnyom csökkentésére, ha növeljük a környezettudatosságot? Semmi esetre sem. Az ökológiai lábnyom terjedelme adott jövedelmi szint mellett meglehetősen széles, ahogy az a

83

12. ábran látható. Az egyéni kezdeményezéseknek és a fogyasztási mintának igenis van szerepe az ökológiai lábnyom csökkentésében: megfelezhetjük, vagy akár megduplázhatjuk ökológiai lábnyomunkat attól függően, hogy mit fogyasztunk. A mintában is találhatók szép példák arra, hogy a jövedelemszint szerinti lábnyom érték alá kerülhetünk, ha megfelelő fogyasztási mintát követünk. Pl. a mintába került 13 vegetariánus személy élelmiszer-fogyasztásának ökológiai lábnyoma több mint 20 %-kal alacsonyabb az átlagnál. A fenntartható fogyasztás egyéni szinten lehetséges. A tanulmány ugyanakkor nem talált statisztikailag lényeges eltérést a környezettudatos és közömbös fogyasztók között az egész mintára nézve. Elképzelhető, hogy a környezettudatosságról alkotott képünk torz, nem eredmény-, sokkal inkább akcióorientált. A környezettudatosság sokkal inkább jelen van egyes látványos tevékenységek szintjén – szelektív hulladékgyűjtés, energiahatékony háztartási gépek vásárlása –, mint a fogyasztói minták zöldítése terén.

AZ EREDMÉNYEK ÉRTÉKELÉSE A környezettudatosság nem mindig manifesztálódik környezettudatos cselekvésben, azonban ha igen, ez akkor sem jelenti feltétlenül, hogy a fogyasztás ökológiai lábnyoma csökkenne. Jelentős lehet az űr a környezettudatos cselekvés és annak ökológiai hatásai között. Ez komoly korlátját jelentheti az önkéntességre és a környezettudatosság növelésére építő környezetpolitikának. Úgy tűnik, hogy a fogyasztók beragadnak egy életstílusba, amelyből nem tudnak kitörni. A fogyasztók szuverenitásának axiómája nem tartható fenn: a fogyasztókat befolyásolja mind a társadalmi-gazdasági környezet, mind pedig az intenzív marketingtevékenység. Mindezek miatt a visszapattanó hatás egyéni szinten is működik: egyik oldalról zöld cselekedetekkel nyugtatjuk meg lelkiismeretünket, másik oldalról viszont a pozitív ökológiai hatásokat további vásárlásokkal rontjuk le. A környezetvédelem érdeke így áldozatul esik azoknak a kibúvó stratégiáknak (Csutora 2009), amelyek marginális cselekvésben domborodnak ki, miközben a céltábla mellé lőnek. Makroszinten nem mutatkozott összefüggés az önkéntes tevékenységek és az ökológiai lábnyom között. Ettől még természetesen van helye az egyéni kezdeményezéseknek. A környezettudatos magatartás egyáltalán nem felesleges, hisz ugyanolyan jövedelemszint mellett akár kétszeres különbség is mutatkozott az egyének ökológiai lábnyomában. Tudunk tenni a környezetünkért, lehetünk zöld pont a regressziós vonal alatt, még akkor is, ha esetleg a többség nem ezt teszi. A környezeti kommunikáció ugyanakkor nem hatékony, célt tévesztett, hisz marginális, de politikailag elfogadható cselekedetekre buzdítja az embereket. A politikai elfogadhatóság fontosabb szempont, mint az ökológiai hatásosság. Ez nagyon erős állítás, amely további vizsgálatokat igényel. A környezettudatosság jelenleg a látványos cselekvésre koncentrál, de vajmi kevés hatása van a fogyasztói mintákra. Magyarországon sok fogyasztó az energiatakarékosságot vagy a

84

vegetarianizmust sem tekinti a környezetvédelmi tevékenység részének, noha ezek hatása valójában több, mint a szelektív hulladékgyűjtésé vagy a biokozmetikumok vásárlásáé. A kutatás meglepő eredményeire más magyarázatok is elképzelhetőek. Feltételezhetjük, hogy az ökológiai kérdésekre érzékeny vásárlók nagyobb becsben tartják a nem anyagi jellegű értékeket – pl. családi élet, kultúra, míg a karrier kiteljesítése vagy a vagyon növelése kisebb vonzóerővel bír számukra. A kisebb jövedelem általában alacsonyabb terhelést jelent a környezetre. A „zöld” fogyasztóknak ezért kisebb az ökológiai lábnyoma, mint a közömböseké, azonban esetleg ezt elfedi jelenlegi elemzésünk, amely a jövedelemszinttel korrigált ökológiai lábnyomot vizsgálja. Jelenlegi elemzésünk ugyanakkor egyértelmű korrelációt tárt fel a jövedelem és a környezettudatosság alapján, ami ezen hipotézis elutasítását jelenti, amennyiben a környezettudatosság jelenlegi fogalmát elfogadjuk. Szükségesnek látszik azonban a környezettudatosságról alkotott közvélemény átalakítása, hisz elemzésünk alapján az látható, hogy a jelenlegi értelemben vett környezettudatosság nem eredményezi az ökológiai lábnyom csökkenését, sem pedig a karbonlábnyom csökkenését. A környezettudatosság fogalmának átalakítása A kutatás alapján szükségesnek látszik, hogy oly módon definiáljuk újra a környezettudatosság fogalmát, amely jobban összhangban van a hatásos cselekvés kívánalmaival: a környezettudatosságot azokon a területeken kell leginkább fokozni, amelyek a legnagyobb mértékben járulnak hozzá a környezet terheléséhez. A húsfogyasztás csökkentése, a háztartások szigetelése, helyi termékek vásárlása és a közlekedési kibocsátások visszaszorítása nagyobb szerepet kell kapjon a környezettudatosság kommunikációjában. A környezettudatosság fogalma ma Magyarországon túlságosan és szinte kizárólagosan is szelektív hulladékgyűjtés központú.

85

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] BALDERJAHN, I., 1988. Personality variables and environmental attitudes as predictors of ecologically responsible consumption patterns Journal of Business Research, 17(1), pp. 51 56. [2] BARR, S., SHAW, G., COLES, T. and PRILLWITZ, J., 2010. ‘A holiday is a holiday’: practicing sustainability, home and away. Journal of Transport Geography, 18(3), pp. 474 481. [3] BICKNELL, K.B., BALL, R.J., CULLEN, R. and BIGSBY, H.R., 1998. New methodology for the ecological footprint with an application to the New Zealand economy. Ecological Economics, 27(2), pp. 149-160. [4] BUENSTORF, G. and CORDES, C., 2008. Can sustainable consumption be learned? A model of cultural evolution Ecological Economics, 67(4), pp. 646 - 657. [5] COHEN, M.J. and MURPHY, J., 2001. Exploring sustainable consumption: environmental policy and the social sciences. Amsterdam: Pergamon. [6] COHEN, M.J., 2006. Sustainable Consumption Research as Democratic Expertise Journal of Consumer Policy, 29(1), pp. 67 - 77. [7] CSUTORA, M., 2009. Fenntartható fogyasztás: közösségi, egyéni és vállalati kibúvó stratégiák, OTKA tabnulmány, BCE. 63 p. http://korny.unicorvinus.hu/otka/tanulmanyok/kibuvostrategia.pdf [8] CSUTORA, M. and ZSÓKA, Á., 2011. Maximizing the Efficiency of Greenhouse Gas Related Consumer Policy. Journal of Consumer Policy, 34(1), pp. 67 - 90. [9] CSUTORA, M. and KEREKES, S.: 2004. A környezetbarát vállalatirányítás eszközei, Complex. [10] DE FLEUR and BALL-ROKEACH, 1982. Theories of mass communication. 4 edn. New York etc.: Longman. [11] FUCHS, D.A. and LOREK, S., 2005. Sustainable Consumption Governance: A History of Promises and Failures Journal of Consumer Policy, 28(3), pp. 261 - 288. [12] HOBSON, K., 2001. Sustainable Lifestyles: Rethinking Barriours and Behaviour Change. In: M.J. COHEN and J. MURPHY, eds, Exploring sustainable consumption: environmental policy and the social sciences. Amsterdam: Pergamon, pp. 191-208. [13] HOFMEISTER-TÓTH Á., KELEMEN, K., PISKÓTI M.: Environmentally conscious consumption patterns in Hungarian households, Society and Economy in Central and Eastern Europe 1, pp. 51–68. [14] JACKSON, T., 2005. Motivating Sustainable Consumption: A review of evidence on consumer behaviour and behavioural change. Energy & Environment, 15(6), pp. 10271051. [15] JACKSON, T., 2004; 2009. Negotiating Sustainable Consumption: A review of the consumption debate and its policy implications Energy & Environment, 15(6), pp. 1027 1051. [16] KEREKES, S.. (2011): Happiness, environmental protection and the market economy. Society and Economy in Central and Eastern Europe 1, pp. 5–13. [17] KERKHOF, A.C., NONHEBEL, S. and MOLL, H.C., 2009. Relating the environmental impact of consumption to household expenditures: An input–output analysis. Ecological Economics, 68(4), pp. 1160-1170. [18] KOLLMUSS, A. and AGYEMAN, J., 2002. Mind the Gap: why do people act environmentally and what are the barriers to pro-environmental behavior? Environmental Education Research, Vol. 8,(3), pp. 239-260. [19] LENZEN, M., WIEDMANN, T., FORAN, B., DEY, C., WIDMER-COOPER, A., WILLIAMS, M. and OHLEMÜLLER, R., 2007. Forecasting the Ecological Footprint of Nations: A Blueprint for a Dynamic Approach.

86

[20] LENZEN, M. and MURRAY, S.A., 2001. A modified ecological footprint method and its application to Australia. Ecological Economics, 37(2), pp. 229-255. [21] LEON G. S.,HÅVARD HANSEN,L. L. K., 2008. Consumer Behaviour: A European Outlook. UK: Pearson Education Limited. [22] MOLL, H.C., NOORMAN, K.J., KOK, R., ENGSTRÖM, R., THRONE-HOLST, H. and CLARK, C., 2005. Pursuing More Sustainable Consumption by Analyzing Household Metabolism in European Countries and Cities. Journal of Industrial Ecology, 9(1-2), pp. 259-275. [23] PRILLWITZ, J. and BARR, S., 2010. Motivations and Barriers to Adopting Sustainable Travel Behaviour. , pp. 1-12. [24] ROKEACH, M., 1968-last update, Beliefs, attitudes, and values: A theory of organization and change [Homepage of Jossey-Bass], [Online]. Available: http://www.getcited.org/pub/101276424 [3/21/2011, 2011]. [25] SHOVE, E., 2003. Comfort, Cleanliness and Convenience: The Social Organization of Normality. [26] THØGERSEN, J., 2005. How May Consumer Policy Empower Consumers for Sustainable Lifestyles? Journal of Consumer Policy, 28(2), pp. 143-177. [27] TUKKER, A. and JANSEN, B., 2006. Environmental Impacts of Products: A Detailed Review of Studies. Journal of Industrial Ecology, 10(3), pp. 159-182. [28] WACKERNAGEL, M. and REES, W.E., 1996. Our ecological footprint: reducing human impact on the earth. Gabriola Island, B.C.: New Society Publishers. [29] WIEDMANN, T., MINX, J., BARRETT, J. and WACKERNAGEL, M., 2006. Allocating ecological footprints to final consumption categories with input–output analysis. Ecological Economics, 56(1), pp. 28 48. [30] ZSÓKA, Á., 2005. Következetesség és rések a környezettudatos szervezeti magatartásban. Budapest: CUB. [31] ZSÓKA, Á., MARJAINÉ SZERÉNYI, Z. and SZÉCHY, A., 2009. Environmental education and sustainable lifestyle of students International research. Budapest: CUB.

87

ANNIK MAGERHOLM FET, ZILAHY GYULA: A KÖRNYEZETBARÁT BESZERZÉS GYAKORLATA NORVÉGIÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON BEVEZETÉS A Fenntartható fejlődés irányába való törekvések mind vállalati, mind kormányzati szinten jól hasznosíthatják a „zöld beszerzés” gyakorlatát, melynek célja a környezeti és társadalmi szempontok érvényre juttatása a vállalati, illetve kormányzati beszerzési folyamatok során. Bouwer et al. (2005) meghatározása szerint a „zöld közbeszerzés” (Green Public Procurement, GPP) egy „olyan megközelítés, melynek segítségével a kormányzati intézmények a környezeti kritériumokat a beszerzési folyamataik minden lépésébe integrálják és ezáltal elősegítik a környezetbarát technológiák elterjedését, valamint a környezetbarát termékek kifejlesztését azáltal, hogy olyan megoldásokat keresnek és választanak, melyeknek teljes életciklusuk során a lehető legkisebb káros hatása van a környezetre”. A zöld közbeszerzést nevezik még „környezeti szempontból felelős közbeszerzésnek” (Li and Geiser, 2005), „fenntartható közbeszerzésnek” (Preuss, 2007), „környezeti termékbeszerzésnek” (European Commission, 2004), „zöld beszerzésnek” és „öko-beszerzésnek” (Bolton 2008). A fenntartható beszállítói lánc menedzsmentet Seuring és Müller (2008) úgy határozza meg, mint „az anyag-, információ- és tőkeáramlások irányítását és a beszállítói lánc mentén működő vállalatok közötti együttműködést olyan módon, hogy azok a fenntartható fejlődés mindhárom dimenzióját figyelembe vegyék”. A kormányzati intézmények jelentős fogyasztók Európában: az EU GDP-jének mintegy 16%-át költik el, mely Németország GDP-jének kb. a felét teszi ki (European Commission, 2004). 1998-ban a közbeszerzés Norvégia és Magyarország GDP-jének 19, illetve 11%-a volt (OECD, 2000). Az olyan termékek és szolgáltatások vásárlásával, amelyek egyúttal környezeti teljesítményük szempontjából is kedvezőek, a zöld közbeszerzés jelentősen hozzájárulhat a fenntartható fejlődés céljainak a megvalósításához. A zöld közbeszerzés olyan területeket fed le, mint az energiahatékony számítógépek és épületek beszerzése, a fenntartható alapanyagok felhasználásával készült irodaberendezések, újrahasznosított papír, elektromos autók, környezetbarát tömegközlekedés, bioélelmiszerek az éttermekben, megújuló energiahordozók felhasználásával előállított elektromos áram, a környezeti előírásoknak megfelelő légkondicionáló berendezések (European Commission, 2004).

88

A közbeszerzés elősegítheti a beszállítók fejlődését is. A környezetbarát termékek iránti kormányzati kereslet példát mutathat a magánszféra számára és piacokat teremthet a fenntartható termékek és szolgáltatások előállítói részére (Brander et al. 2003, Erdmenger 2003b, Preuss 2007). Ezenkívül ösztönzést nyújthat a vállalatok számára a környezetbarát technológiák kifejlesztésére (European Commission, 2004). Végül, amikor egy-egy szerződés életciklus-költségeit (lifecycle costs) meghatározzák, a zöld közbeszerzés költségcsökkentéshez is vezethet az alapanyagok és energiahordozók megtakarításain, a hulladékok és szennyezés mennyiségének a csökkenésén, valamint fenntartható magatartási formák ösztönzésén keresztül (European Commission, 2004). Egyes vélemények szerint a környezetbarát termékek és szolgáltatások kormányzati beszerzése által támasztott kereslet önmagában is fenntartható szemléletmódra tanítja a vállalkozásokat és elősegíti az általános környezeti tudatosság fejlődését (Erdmenger, 2003a, Cerin, 2004, Preuss, 2007). A legfontosabb vállalkozásokat beszállítóik egyre inkább számon kérik környezeti teljesítményükkel kapcsolatban, és annak érdekében, hogy megfeleljenek az ilyen jellegű kihívásoknak, az iparnak is ki kell fejlesztenie saját környezetbarát beszerzési gyakorlatát (Seuring és Müller, 2008). Mindazonáltal, a zöld közbeszerzés növekvő fontossága és a szakirodalom fejlődése (New et al. 2002; Preuss, 2005; Gunther és Scheibe, 2006; Walker et al., 2008) ellenére viszonylag még mindig kevés empirikus bizonyíték van arra, hogy a nemzetközi és nemzeti szabályozás hogyan alakítja a zöld közbeszerzés gyakorlatát. Bolton (2008) értékes beszámolót nyújt a zöld közbeszerzésről DélAfrikában, azonban a más országokról szóló hasonló beszámolók igen ritkák. Ezért azt a célt tűztük ki tanulmányunk megírásával, hogy Norvégia és Magyarország példáján keresztül hozzájáruljunk a zöld közbeszerzés kialakulását és fejlődését leíró tudáshoz. A zöld közbeszerzés helyzetéről Norvégiában Michelsen és De Boer (2009) készítette el az első helyzetelemzést. Cikkünkben kiegészítjük az általuk közölteket. Bemutatjuk a két kiválasztott ország, Norvégia és Magyarország zöld beszerzési gyakorlatát: a jogszabályi környezetet, a zöld beszerzést támogató kezdeményezéseket, majd kitérünk a programok értékelésére. Végül javaslatokat fogalmazunk meg a zöld közbeszerzéssel kapcsolatos további teendőkre.

ZÖLD KÖZBESZERZÉS NORVÉGIÁBAN Jogszabályi háttér Norvégiában a zöld közbeszerzés a fenntartható fejlődés nemzeti stratégiájának a részét képezi, ezért az ezt a területet célzó szabályozások és kezdeményezések segítségével nemzeti politikává vált.

89

A jogszabályi keretek alapvetően az alábbi törvényeken nyugszanak: • Közbeszerzési Törvény (1999); • a környezeti információkra vonatkozó törvény (2003); • az információ szabadságára vonatkozó törvény (módosítva 2009-ben). A Közbeszerzési Törvény (1999) és a hozzá kapcsolódó egyéb előírások szerint a környezeti szempontokat figyelembe kell venni a közbeszerzési eljárások során. Az erőforrás- és környezettudatos beszerzésre vonatkozó 6. paragrafus szerint “A központi, helyi és regionális (‘county’) önkormányzatoknak (…) minden egyes beszerzés tervezése során figyelembe kell venniük a beszerzés erőforrásokra és környezeti tényezőkre gyakorolt következményeit”. Ez a paragrafus, mely 2001ben került a törvénybe, illetve a kapcsolódó előírások hivatottak biztosítani az erőforrás-felhasználás leghatékonyabb módját. A folyamatnak olyan termékek és szolgáltatások választását kell eredményeznie, melyek csekély káros hatással vannak a környezetre. Norvégiában minden kormányzati intézménynek meg kell felelnie ennek a szabályozásnak, amikor beszerzéseit tervezi, beleértve az életciklus-költségeket, az általános tervezést és a környezeti hatásokat is. A 2003-as környezeti információkra vonatkozó törvény 1.§-a szerint “E törvény célja, hogy elérhetővé tegye a nyilvánosság számára a környezeti jellegű információkat és megkönnyítse az egyének számára, hogy hozzájáruljanak a környezet védelméhez, ahhoz, hogy megvédjék magukat az egészségüket és környezetüket veszélyeztető károsodásoktól és befolyásolni tudják a kormányzati és magán döntéshozókat a környezetet érintő kérdésekben. A törvény további célja, hogy elősegítse a környezeti szempontból fontos döntéshozatali folyamatokban való részvételt”. A környezeti információkra vonatkozó törvény az Århus-i Konvención alapul (UNECE, 1998), de a magánszférát is felöleli. Környezeti információk alatt a környezetre és értékelésére vonatkozó tényszerű információkat kell érteni. Ez azokat a tényezőket foglalja magában, melyek hatást gyakorolnak vagy gyakorolhatnak a környezetre, mint például olyan projektek és egyéb tevékenységek, melyek tervezés alatt állnak, vagy melyeket már meg is valósítottak; a termékek jellemzői és összetételük; a termékek használatával kapcsolatos tényezők; valamint adminisztratív döntések és intézkedések. Ezen kívül a környezeti állapot emberi egészségre, biztonságra és életkörülményekre gyakorolt hatására vonatkozó információkat is elérhetővé kell tenni. A törvénynek ezen felül elő kell segítenie a környezet szempontjából kritikus, különböző szintű kormányzati döntésekben való részvétel lehetőségét. A törvény hatálya kiterjed a norvég kormányzati intézményekre, illetve azon vállalkozásokra, melyeket Norvégiában alapítottak. Ez azt jelenti, hogy a Norvégiában alapított vállalkozások minden vevője információkat igényelhet a termékek és szolgáltatások életciklusa során felmerült környezeti hatásokról.

90

Az információk szabadságára vonatkozó törvény (2009) az állampolgárok azon jogát definiálja, mely szerint hozzáférhetnek a közbeszerzésekkel kapcsolatos információkhoz. A jogszabály a gyakorlatban azt jelenti, hogy kivétel nélkül minden ajánlatot és a hozzájuk kapcsolódó kiválasztási kritériumokat is nyilvánossá kell tenni. Zöld beszerzéssel kapcsolatos kezdeményezések Norvégiában A három ismertetett jogszabályon felül néhány egyéb kormányzati kezdeményezés is napvilágot látott Norvégiában. A Környezetvédelmi Minisztérium 2003ban jelentette be a kormányzati intézmények számára készült Környezeti Irányítási Útmutatóját (Guidelines for Environmental Management). Az útmutató célja, hogy szilárd alapokat nyújtson a kormányzati intézmények számára a környezeti aspektusok szervezetükbe integrálásához. Az útmutató a környezeti irányítási rendszerek integrálását javasolja a meglévő menedzsment rendszerekbe, példákat és ajánlásokat mutat be, és arra törekszik, hogy megfelelő alapokat biztosítson a legfontosabb környezeti problémák kezeléséhez. A zöld közbeszerzéssel kapcsolatos tanácsok az útmutató központi elemét képezik. 2007-ben a kormány Környezeti és Társadalmi Felelősség a Közbeszerzésben – Fenntartható Közbeszerzés (Environmental and Social Responsibility in Public Procurement - Sustainable Public Procurement) címmel programot hirdetett (The Norwegian Action Plan 2007-2010). A tervezet integráns részét képezi a kormány klíma- és környezeti politikájának és fontos elemét képezi a ‘Zöld állami kezdeményezés’ (Green state-initiative) nevű projekt folytatásának és továbbfejlesztésének. Az általános cél, hogy a közszféra beszerzései minimális környezeti hatást okozzanak és tiszteletben tartsák az alapvető emberi jogokat. Ezenkívül a közbeszerzés környezeti, etikai és társadalmi szempontjai eszközül kell hogy szolgáljanak a hatékony közszféra és a versenyképes üzleti szféra felé vezető úton. A mindent átfogó alapelv szerint a termékek és szolgáltatások közül az életútköltségeik, minőségük és környezeti teljesítményük alapján kell választani. A közbeszerzés során az olyan kritériumokat kell előtérbe helyezni, mint az energiahatékonyság, alacsony veszélyes vegyianyag-tartalom, alacsony káros kibocsátások és erőforrás-felhasználás. A kormány számos Fehér könyvet is kibocsátott a zöld közbeszerzéssel kapcsolatban. Ezek közül az egyik a mérgező anyagok felhasználásának a csökkentésével kapcsolatos (Stortingsmelding 14: 2006-2007) és az együttműködés támogatását célozza a mérgező vegyi anyagok környezetbe kerülése elkerülésének érdekében. A Fehér könyv szerint a fogyasztókat nem szabad veszélyes vegyi anyagoknak kitenni az általuk vásárolt termékekben. A Fehér könyv kitér azon veszélyes hulladékokra is, melyek mennyiségét csökkenteni kell. Egy másik központi fontosságú Fehér Könyv az általában vett közbeszerzést tárgyalja (Stortingsmelding 36: 2008-2009). Ez a dokumentum kiemeli a környe-

91

zeti és etikai tényezők fontosságát a közbeszerzés során. Ezenkívül számos konkrét intézkedést és kezdeményezést is bemutat, közöttük az ún. „Nemzeti Környezeti Panel”-t (National Environmental Panel, NEP) és a környezeti „csomópontokat“ (nodes). A NEP-et, mely jelentős közbeszerzést végző intézmények és beszállítóik 13 képviselőjét foglalja magába, 2005-ben alapították. Alapvető célja az volt, hogy gyakorlati környezeti kritériumokat fejlesszen ki, melyeket azután a beszállítók minősítése során és a nyertes ajánlatok kiválasztásakor lehet alkalmazni. A NEP számos termékkategóriára kidolgozta a kritériumokat: irodai bútorokra, ruházatra, papírra, telekommunikációs eszközökre stb. A kritériumokra vonatkozó javaslatokat elküldték a releváns stakeholderek számára és az ő visszajelzéseiket is figyelembe vették a végső követelmények meghatározása során. A NEP ilyen jellegű feladatát később az ‘Agency for Public Management and eGovernment’ (norvégül: DIFI) vette át. Ez a hivatal a Modernizációs és Adminsztrációs Minisztérium (Ministry of Modernisation and Administration) része és többek között a központi kormányzat beszerzési politikájának a koordinálásáért és megvalósításáért is felelős. A közbeszerzésre vonatkozó Fehér Könyv által bejelentett intézkedések legtöbbjét (Stortingsmelding 36: 2008-2009) az Agency for Public Management and eGovernmentnek kell továbbfejlesztenie és bevezetnie. A norvég kormány zöld beszerzési politikájának fontos része ún. csomópontok (norvégül: knutepunkter) létrehozása minden egyes régióban, melyekből 19 található az országban. Ezen csomópontok céljai az alábbiakban adható meg (www.anskaffelser.no): • tudás átadása a zöld beszerzéssel kapcsolatban; • hatásos eszközök elérhetővé tétele, hogy a környezeti szempontok érvényesüljenek a beszerzések során; • gyakorlati tanácsadás konkrét beszerzési folyamatok során; • tanácsadás a helyi közintézmények számára zöld beszerzési stratégiájuk kifejlesztése és alkalmazása során; • a közbeszerzést folytató intézmények igényes vásárlókká való fejlesztése annak érdekében, hogy a kínálatot biztosító vállalati szférával együtt elősegítsék az innovációt és az új megoldások kifejlesztését. A csomópontokat kormányzati hivatal támogatja (Agency for Public Management and eGovernment), mely koordináló szerepet tölt be, valamint tudással és pénzeszközökkel támogatja azokat. A közbeszerzésekkel foglalkozó kormányzati szervezet (Agency for Public Management and eGovernment) létrehozott egy közbeszerzéssel kapcsolatos, részletes információkat nyújtó internetes honlapot (www.anskaffelser.no), mely hasznos dokumentumokat, eszközöket és más kapcsolódó internetes honlapokra

92

mutató linkeket tartalmaz. Ez az internetes portál kell legyen a kiindulópontja minden közbeszerzést alkalmazó intézménynek Norvégiában. A DIFI ezenkívül egy nemzeti programot is ápol, mely a beszállítók fejlesztését tűzte ki céljául. E programot a Norvég Vállalkozások Szövetsége (Confederation of Norwegian Entreprise, NHO) kezdeményezte, mely a norvég munkaadókat, egyúttal a közszféra beszállítóit képviseli a Norvég Helyi és Regionális Kormányzatok Szövetségével közösen. A program 2010 márciusában kezdődött és öt évig fog tartani. Egyik célja, hogy hatékony, innovatív és fenntartható megoldások kifejlesztéséhez járuljon hozzá a közbeszerzési folyamat hatékonyságának a javításával és a közszféra és a vállalkozások együttműködésével. A környezet védelme, illetve a fenntartható fejlődés a program alapvető céljaiként jelennek meg.

Nemzeti Akcióterv Fehér könyv 14

Fehér könyv 36

DIFI Webportál Beszállítókat fejlesztő nemzeti program Regionális csomópont

Helyi beszerző Helyi beszerző Helyi beszerző

Regionális csomópont

Beszállító Helyi beszerző Helyi beszerző Helyi beszerző

Beszállító

Beszállító

Beszállító

13. ÁBRA A ZÖLD BESZERZÉSRE IRÁNYULÓ INTÉZKEDÉSEK ÉS KEZDEMÉNYEZÉSEK NORVÉGIÁBAN

A 13. ábra jól mutatja a DIFI központi szerepét a zöld beszerzés fejlesztésében és megvalósításában. A különböző kormányzati szintek között számos kommunikációs forma létezik: a web-portálon megjelenő tudásbázison felül a csomópontok bevezetésével lehetővé válik a személyes kommunikáció is. Eredmények a zöld közbeszerzés területén A zöld beszerzés hatásait több tanulmány is vizsgálta Norvégiában. A GRIP (‘Green in Practice’ – egy norvég alapítvány) megbízásából Bouwer (2006) összehasonlította a zöld beszerzés mértékét Norvégiában és az EU tagállamaiban. A felmérés kérdőíveken, illetve tenderdokumentációk elemzésén alapult és lehetővé

93

tette egy korábbi, az EU tagállamaiban elvégzett kutatással való összehasonlítást. Az eredmények azt mutatták, hogy Norvégiában a zöld beszerzés azonos szinten van a „7 zöld” tagállamban (’Green-7’) tapasztaltakkal (Bouwer et al. 2005). Solevåg (2005) hasonló felmérést végzett a norvég tenderdokumentációk vizsgálatával és hasonló eredményekre jutott (Bouwer, 2006). Solevåg (2005) eredményei szerint 2004-ben a beszerzési felhívások 58%-ánál környezeti követelményeket is megfogalmaztak, mely érték 2005-ben 66%-ra növekedett. Ezt a növekedési tendenciát erősíti meg Lambert és Solevåg (2010) is az általuk 2009ben talált 70%-os értékkel. Bouwer (2006) szerint a vizsgált tenderfelhívások 54%ának esetében használtak környezeti kritériumokat. Ez három kategóriát ölelt fel: ’sötétzöld’, ahol legalább három környezeti kritériumot határoztak meg, ’világos zöld’ 1-3 kritériummal és végül a ’szürke’ beszerzések, ahol a környezeti kitételek csak elnagyoltan kerültek meghatározásra és ezek várhatóan nem fognak környezetbarát termékek beszerzéséhez vezetni. A fenti tanulmányok eltérő számú tendert elemeztek, de mindegyik kimutatott eltérést a különböző termékcsoportok között: a tenderkiírásokban túlsúlyban voltak a papírtermékekkel és tisztítószerekkel szemben támasztott követelmények. A PricewaterhouseCoopers et al. (2009) hasonló eredményekre jutott más európai országokban. De Boer és Michelsen (2007), valamint Michelsen és de Boer (2009) a norvég helyi és regionális önkormányzatok zöld közbeszerzési gyakorlatát vizsgálta, melynek során nem a tenderkiírásokra, hanem a beszállítók végső kiválasztására koncentráltak. Eredményeik szerint az önkormányzatok 74,3%-a állította, hogy rendszeresen megfogalmaznak meg követelményeket a környezeti teljesítménnyel kapcsolatban, amikor a tendereket kiírják és/vagy megkeresik a potenciális szállítókat. A releváns követelményeket a következő táblázat mutatja.

94

13. TÁBLÁZAT A HELYI ÉS REGIONÁLIS ÖNKORMÁNYZATOK ÁLTAL A POTENCIÁLIS BESZÁLLÍTÓK FELÉ MEGFOGALMAZOTT KÖRNYEZETI KÖVETELMÉNYEK Megfogalmazott követelmények

Igen

Alkalmanként

Nem

Nem tudom

N

1. Környezeti irányítási rendszer működtetése a termékek beszállítóinál

25.9%

51.9%

14.8%

7.4%

108

2. Környezeti irányítási rendszer működtetése a szolgáltatások beszállítóinál

20.4%

50.9%

17.6%

11.1%

108

3. Környezetvédelmi ismeretek birtoklása szolgáltatások beszerzése során

19.8%

35.8%

27.4%

17.0%

106

43.9%

34.6%

11.2%

10.3%

107

4. Környezeti címkék kötelező használata (vagy ezzel ekvivalens) vagy egyéb (minimum) környezeti teljesítmény szabvány (pl. az energiafelhasználásra, a vegyi anyagokra, recikláltanyag-tartalomra vonatkozóan) termékek beszerzése során

A felmérés egyértelmű kapcsolatot mutatott ki a környezeti követelmények és az önkormányzat mérete között, mely szerint a nagyobb önkormányzatok aktívabbak a zöld közbeszerzés terén. A környezeti követelmények szintén összefüggtek a beszerzési részleg, illetve stratégia létezésével a vizsgált önkormányzatoknál. A potenciális környezeti követelmények is korrelációt mutattak egymással, azaz ha az önkormányzat már megfogalmazott egy környezeti igényt, akkor nagy valószínűséggel más környezeti igényeket is megfogalmaztak. Az önkormányzatok 41%-a állította, hogy a beszállítók minősítése során aktívan használ környezeti információkat, míg 50%-uk használ ilyen információkat a végső kiválasztás során. Mindazonáltal a megkérdezett önkormányzatok 50,5%-a válaszolta, hogy környezeti kritériumok soha sem vezettek a legalacsonyabb áron kínált ajánlat elutasításához. 4% válaszolta, hogy ez gyakran megtörténik, míg 45,5% szerint ez alkalmanként előfordul. Az önkormányzatok potenciális beszállítói között végzett felmérés sokkal alacsonyabb értékeket eredményezett a környezeti követelmények jelenlétével kapcsolatban. A válaszolók 56,3%-a jelentette, hogy szinte soha nem kértek tőlük információkat termékeik vagy szolgáltatásaik környezeti hatásával kapcsolatban. 75,9% állította, hogy szinte soha nem tapasztalták, hogy a termékekre, illetve a szolgáltatásokra vonatkozó környezeti információk fontosak lettek volna a szállítók végső kiválasztása során (Michelsen and de Boer, 2009). A legújabb norvég kutatás Lambert és Solevåg (2010) nevéhez fűződik, akik a zöld beszerzés széles körű értékelését végezték el. Végső következtetésük szerint a nemzeti akcióterv számos területén tapasztalható előrelépés. Mindazonáltal a fejlődés mértéke alacsonyabb, mint azt a kormány eltervezte és 2009-ben a

95

tendereknek még majdnem 30%-a nem foglal magában semmilyen környezeti kritériumot. A szerzők szerint jelentős erőfeszítésekre lesz szükség a célok eléréséhez a zöld beszerzés különböző területein. A zöld közbeszerzést elősegítő eszközök A legmegfelelőbb beszállító kiválasztásával kapcsolatos információs igények kielégítésének számos módja van. A NEP-ben meghatározott kritériumok egyaránt információkat igényelnek a termékekről és azok előállítóiról. Ez azt jelenti, hogy a termelőnek információkat kell szolgáltatnia a környezeti politikájáról, menedzsment rendszereiről és a termékeire vonatkozó deklarációkról. A jelenlegi kritériumok nem egyértelműek abban a tekintetben, hogy a termékre, illetve előállítóra vonatkozó információkat hogyan kell együttesen közölni, például hogyan értékelendő a szállító és a termék környezeti teljesítménye az egymáshoz való viszonyukban. A vállalatok leggyakrabban Környezeti Irányítási Rendszerüket (ISO14001) vagy a norvég „Környezeti világítótorony” programban (Environmental Lighthouse Program, www.miljofyrtarn.no) való részvételüket demonstrálják. Ha ilyen rendszereket nem üzemeltetnek, akkor a vállalatok gyakran információkat adnak a környezeti, munkaegészségügyi és biztonsági (EHS) rendszereikről vagy a környezetvédelmi nyilatkozatukról, környezeti politikájukról. A beszerző szervezet döntése érdekében a termékekre vonatkozó dokumentációra is szükség van. Fet (2008) számos környezeti címkét, illetve nyilatkozatot említ, melyeket termékek és szolgáltatások esetében lehet alkalmazni. A Nemzetközi Szabványügyi Testület (International Organization for Standardization, ISO) 14000-es szabványsorozata háromféle nyilatkozatot különböztet meg, melyek mind az életciklusszemlélet alkalmazását teszik szükségessé. Az első típusú programok számos kritériumot magába foglaló, harmadik feles programok, melyek az általános környezeti teljesítményre utaló címkéket jelentenek (ISO14024: 1999). A második típusú programok az életciklus szemléleten alapuló önbevalláson alapulnak (ISO14021: 1999), míg a harmadik típusú programok képezik e cikk témáját (ISO14025: 1999). A skandináv országokban a legismertebbek az első típusba tartozó Északi hattyú öko-címke (Nordic Swan) és a harmadik típusba sorolható Környezeti Termékdeklarációk (Environmental Product Declaration, EPD). Mindkettő megköveteli az ISO14040 szerinti életciklus-elemzés elkészítését, de az EPD esetében harmadik fél tanúsítására is szükség van. Számos harmadik típusú program létezik különböző nevek alatt: az EcoLeaf Japánban (Japan Environmental Management Association for Industry, JEMAI, 2002), az ’eco-profile’ (Tillmann 1998), a termékek környezeti nyilatkozatai Koreában (Korea Environmental Labelling Association, KELA, 2005), környezeti

96

termék deklarációk Svédországban (EPD, Swedish Industrial Research Institutes, Sirii, 2002) és a környezeti profil adatlap (Row és Wieler 2003). A norvég EPD-program (www.epd-norge.no) gazdája a Norvég Vállalkozások Szövetsége (Confederation of Norwegian Enterprise, NHO), melynek három bizottsága van: a technikai, a tanúsítási és a marketing bizottságok. A technikai bizottság felelős az EPD tartalmáért, a termékkategóriák szabályaiért (Product Categories Rules, PCR) és a különböző szervezetek munkájának a koordinálásáért. A tanúsítási (verifikációs) bizottság a felelős az EPD-k külső tanúsítóinak az elfogadásáért és ellenőrzésükért, regisztrációjukért. Míg az Északi hattyú ökocímke egyaránt alkalmazható a magánfogyasztók és szervezetek beszerzései során, addig az EPD-ket az intézményi beszerzések során alkalmazzák. Annak ellenére, hogy a rendszer már 2003 óta létezik, Michelsen és de Boer (2009) csak az önkormányzatok 10,1%-ának esetében tudták kimutatni, hogy a termékek dokumentációjának részeként EPD-ket is kaptak, míg 43,1%-uk nem ismeri a rendszert.

ZÖLD KÖZBESZERZÉS MAGYARORSZÁGON Jogi szabályozás Magyarországon a zöld közbeszerzésre irányuló szándékok már a rendszerváltást követően megjelentek, azonban az átfogó, kötelező jellegű törvényi szabályozás, illetve a gyakorlati megvalósítás kormányzati támogatása a mai napig várat magára. A legmagasabb tervezési szinten a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégia foglalkozik a zöld közbeszerzések kérdésével. Eszerint a „közbeszerzések során a leginkább ökohatékony és környezetbarát technológiákat célszerű előnyben részesíteni, például az infrastruktúra-fejlesztéseknél vagy a közlekedési eszközök („zöld járművek”) beszerzésénél”. A stratégia készítői azt is megfogalmazzák, hogy a zöld közbeszerzés piaci hatásain túl az állami vezetők példamutatása is fontos, hiszen az katalizátora lehet a fenntartható fejlődés irányába történő változásoknak (Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégia, 2007). A zöld közbeszerzés jogi feltételeit hazánkban a közbeszerzéssel kapcsolatos 2003. évi CXXIX. törvény határozza meg, melyet a 2005. évi CLXXII. törvény módosított. Ez utóbbi módosító jogszabály ültette át az Európai Parlament és a Tanács környezetvédelmi szempontok érvényesítésére vonatkozó 2004/17/EK irányelvét a hazai gyakorlatba (Környezetbarát Termék Nonprofit Kft, 2010). A közbeszerzésre vonatkozó 2003. évi CXXIX. törvény kimondja, hogy az ajánlatkérőnek a beszerzési folyamat megvalósítása során törekednie kell a környezetvédelmi szempontok figyelembevételére. E törvény 58.§-a kimondja,

97

hogy az ajánlatkérő a közbeszerzési műszaki leírásban határozhatja meg a környezeti feltételeket a következők szerint: 58. § (5) Amennyiben az ajánlatkérő a (3) bekezdés b) pontja szerint teljesítmény-, illetve funkcionális követelmények keretében környezetvédelmi jellemzőket állapít meg, hivatkozhat az európai vagy nemzeti (illetve) nemzetközi ökocímkékre vagy bármilyen más ökocímke által meghatározott részletes leírásokra, vagy szükség esetén azok egy részére, feltéve, hogy: a) ezek a jellemzők alkalmasak a közbeszerzés tárgya tekintetében megkövetelt jellemzők meghatározására; b) a címke követelményeit tudományos adatok alapján állapították meg; c) az ökocímke olyan eljárás keretében került meghatározásra, amelyben valamennyi érdekelt fél részt vett; d) a leírások valamennyi érdekelt fél számára hozzáférhetők. 58. § (6) Az ajánlatkérő jelezheti, hogy az ökocímkével jelzett termékek és szolgáltatások esetében vélelmezi a közbeszerzési műszaki leírásnak való megfelelést. A közbeszerzésekre vonatkozó törvény ezen felül lehetővé teszi környezetvédelmi megfontolásokat a közbeszerzési eljárás alábbi elemeiben is: • az alkalmassági feltételek körében, • a bírálati szempontok között, valamint • a szerződés teljesítése feltételeinek megadásakor.

a

Az Európai Bizottság 2003-ban felhívta a tagállamokat arra, hogy nemzeti cselekvési terveket készítsenek a környezetbarát beszerzés témakörében. Hazánkban 2006-ban indult meg e tervezési folyamat, melynek során a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium által vezetett munkacsoport a cselekvési terv több tervezetét is kidolgozta, azonban a kormány a mai napig nem fogadta el a végső változatot. Az első tervezet hét, majd a második tervezet három termékcsoportot emel ki (számítástechnikai és irodatechnikai eszközök, papír és gépjárművek), melyekre irányszámokat is meghatároz: ezeket a központosított közbeszerzések körében kötelezően, az önkormányzatok közbeszerzéseinek az eljárásai során ajánlottan kellene teljesíteni a 2012. évre. Ezenkívül a tervezet oktatási programokat, médiakampányt és monitoring tevékenységeket is meghatároz (Havas-Kovács, 2010). A Cselekvési Terv középtávú célkitűzése, hogy az EU terveivel összhangban 2011-re a közbeszerzések 50%-a zöld közbeszerzéssel valósuljon meg (Környezetbarát Termék Nonprofit Kft., 2010).

98

A zöld közbeszerzésekkel szemben a környezeti szempontok konkrétabban jelennek meg különböző európai uniós támogatásokra vonatkozó pályázati kiírásokban, ahol a környezet védelme gyakran mint horizontális tényező szerepel. Ezenkívül számos program kifejezetten környezeti célokat határoz meg, mint például a Környezeti és Energetikai Operatív Program, mely 2007-2009 között önkéntesen, 2009 óta pedig kötelezően várja el a zöld (köz)beszerzést értékhatártól függetlenül minden KEOP által finanszírozott beszerzés esetén. A KEOP értelmezésében „zöld beszerzés az, ami minél több (de legalább egy, egyértelműen azonosítható) környezetvédelmi, környezettudatossági szempontot alkalmaz a beszerzésben” (Környezetvédelmi Fejlesztési Igazgatóság, 2010). A zöld közbeszerzés területén előrelépést jelent, hogy 2011 áprilisában életbe lépett a 48/2011. (III.30) Kormányrendelet, mely a környezetkímélő és energiatakarékos közúti járművek beszerzését célozza: „A rendelet célja, hogy a bizonyos közúti járművek beszerzésekor kötelezően figyelembe veendő energetikai és környezeti hatások meghatározásával a piacot környezetvédelmi szempontú innovációra ösztönözze, továbbá segítse a környezetkímélő és energiahatékony technológiák elterjedését, a társadalmi tudatosság növekedését és az állami példamutatás erősítését.” (Közbeszerzések Tanácsa, 2011). A zöld beszerzés gyakorlata Magyarországon Az Európai Unió 2006-ban vizsgálatot végzett arra vonatkozóan, hogy milyen akadályok nehezítik a zöld közbeszerzés elterjedését. A felmérés során az alábbi eredményekre jutottak (idézi: Környezetbarát Termék Nonprofit Kft., 2010): • kidolgozott környezetvédelmi követelmények hiánya, illetve ezek korlátozott hozzáférhetősége; • a termékek teljes életciklusára vonatkozó költségek ismeretének hiánya viszonyítva a környezetbarát termékek és szolgáltatások költségeihez; • a környezetbarát termékek előnyeinek csekély ismerete; • jogi bizonytalanság a környezeti szempontoknak a tenderkiírásban való megjeleníthetőségéről; • politikai támogatottság hiánya; • a legjobb eljárásokra vonatkozó információcsere hiánya. Az Európai Tanács „Közbeszerzéssel a jobb környezetért” című 2008. júniusi hatástanulmánya hasonló okokat sorol fel: • az előnyök ismeretének hiánya, a költségek félreértelmezése és a politikai támogatás hiánya; • jogi tisztázatlanság;

99

• információ és eszközök hiánya, nem megfelelő képzés, a prioritások ismeretének hiánya, egyszerűen alkalmazható zöld közbeszerzési követelmények hiánya; • eltérő zöld közbeszerzési gyakorlat az EU tagországaiban, ami növeli az adminisztratív költségeket, különösen a kis és közepes vállalatok számára és hátráltatja a belső piacot. A jogszabályi kötelezettségek hiányán felül a fenti problémák Magyarországon feltehetően hatványozottan fennállnak és összességében a zöld beszerzési gyakorlat alacsony szintjét okozzák. Ezt támasztja alá a Budapesti Corvinus Egyetem felmérése is, mely szerint hazánkban az ajánlatkérők zöld közbeszerzési gyakorlatáról kevés információ áll rendelkezésre, s az e tárgyban elvégzett kutatások alapján a válaszadók kismértékben tekintik a hazai közbeszerzéseket zöldnek. (Füleki és Tátrai, 2009). Az ajánlatkérők az esetek többségében arra panaszkodnak, hogy nem áll rendelkezésre elegendő információ, nem ismernek gyakorlati megoldásokat, ezáltal nem merik kiaknázni a törvény által biztosított lehetőségeket, például a zöld szempontok alkalmazását beszerzéseik során. Egyértelmű, hogy Magyarországon a tapasztalatok, az információ, illetve a szükséges mértékű elkötelezettség hiánya folytán még mindig nem beszélhetünk egységes zöld közbeszerzési politikáról, pusztán helyi szintű kezdeményezések ismertek (systemmedia.hu). A Közbeszerzések Tanácsa a 2008-as évre vonatkozóan készítette el utolsó jelentését a „közbeszerzések tisztaságával és átláthatóságával kapcsolatos tapasztalatairól, valamint a 2008. január 1.–december 31. közötti időszakban végzett tevékenységéről” (Közbeszerzések Tanácsa, 2009). A beszámoló a zöld közbeszerzésekkel rövid fejezetben foglalkozik és megállapítja, hogy a 2008. esztendő e területen nem hozott jelentős változásokat. A Nemzeti Cselekvési Terv elfogadása elmaradt és erre azóta sem került sor annak ellenére, hogy a Bizottság által erre a feladatra megállapított 2006-os határidő már régen lejárt. A beszámoló készítői szerint a Cselekvési Terv hiányában a környezetbarát közbeszerzés területén nem lehet számítani jelentős előrelépésre. A 2010-ben választott új kormány programjában célul tűzte ki a közbeszerzések tartalmi elemeinek és irányultságának újragondolását, amelynek részeként kiemelt fontosságú lenne a közbeszerzések „zöldítése” is, azonban a zöld közbeszerzés területén eddig előrelépés nem történt. A Fenntartható Fejlődés regionális tapasztalatait, illetve követelményeit vizsgálva Zsóka és Zilahy (2011) arra a megállapításra jutott, hogy a zöld közbeszerzés komoly kihívást jelent a hazai építőipar számára, melynek a legfőbb okai: • a szakemberképzés lassan alakul;

100

• hiányoznak a referenciákkal bíró, minősített (pl. zöld ponttal rendelkező) tervezők és kivitelezők; • a magyar tervezői gárda jelentős része nem követi a nemzetközi tendenciákat, hanem a jól bevált sablonokat használja, ami nem segíti elő például a megújuló energiahordozók használatát. A zöld közbeszerzés hazai példáit keresve meg kell említeni Budapest Főváros Önkormányzatának 2006-ban elfogadott Zöld Közbeszerzési Szabályzatát, melyben azt a távlati célt tűzték ki, hogy a beszerzések 40%-ának esetében a környezeti szempontokat hangsúlyosan veszik figyelembe és ezáltal követendő példát állítanak más önkormányzatok, illetve az állampolgárok elé. A Magyar Közbeszerzési Intézet által készített interjúban Barna Orsolya a fővárosi zöld közbeszerzési szabályzatról elmondta, hogy megalkotása során annak ’reklámértékét’ is figyelembe vették a döntéshozók (Magyar Közbeszerzési Intézet, 2009). „A Főváros esetében az ágazatszakmai ügyosztályok minden év január 31-ig kötelesek közbeszerzéseik vonatkozásában minden egyes – a zöld közbeszerzési szabályzat tárgyi hatálya alá tartozó – eljárásra nézve nyilatkozni, hogy az zöld közbeszerzés lesz-e, azaz a zöld közbeszerzési szabályzatban foglalt szempontok legalább egyikének megfelel-e, avagy sem. Az ágazatszakmai ügyosztályok – az intézkedésben meghatározottak között nem szereplő – további környezetvédelmi kritériumokat is meghatározhatnak. A zöld közbeszerzések szerződéshez rendelt elnevezésében – az ajánlati/részvételi/ajánlattételi felhívás tárgyának meghatározásánál – a környezetvédelmi szempontok érvényesítésére egyértelműen utalni kell. Ami az eddigi tapasztalatokat illeti, mára eljutottunk oda, hogy a Főváros beszerzéseinek legalább 40%-a tartalmaz valamilyen zöld szempontot” (Magyar Közbeszerzési Intézet, 2009). Hasonló kezdeményezést indított útjára Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata is, amikor meghatározta a város környezetpolitikáját, mely szerint: • „Beszerzéseinél a környezetkímélő technológiákkal előállított és környezetbarát felhasználási tulajdonságokkal rendelkező javakat részesíti előnyben. • Lehetőség szerint helyben vásárol, hogy ezáltal elősegítse a szállítás okozta káros környezeti hatások csökkentését.” (Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata)

KÖVETKEZTETÉSEK, JAVASLATOK Tanulmányunkban összefoglaltuk a zöld közbeszerzés legfontosabb ismérveit Magyarországon és Norvégiában: a háttérül szolgáló jogszabályokat, kezdeményezéseket és a rendelkezésre álló eszközöket. Ezenkívül igyekeztünk bemutatni a 101

csekély számú értékelő tanulmány eredményeit is, melyek a zöld beszerzés hatékonyságát próbálták meg felmérni. A norvég kutatások azt mutatják, hogy a közbeszerzések során az elmúlt években megnövekedett a környezeti követelmények szerepe az országban, aminek az oka egyrészt a jogi szabályozásban, nemzeti politikákban, másrészt a regionális csomópontok felállításában és a DIFI létrehozásában keresendő. A helyi és regionális önkormányzatok közül a nagyobbak bizonyultak aktívabbnak a zöld közbeszerzés területén, ami feltehetően a magasabb szakmai színvonalon végzett beszerzési tevékenységeknek köszönhető. Ebből következik, hogy a zöld beszerzés előmozdítása feltehetően csak a kisebb önkormányzatok beszerzési funkciójának a fejlesztésével párhuzamosan valósítható meg (Michelsen és de Boer, 2009) és nem a környezeti menedzsment és a beszerzés elkülönült kezelésével. Ebben a tekintetben a DIFI-nek a továbbiakban is alapvető szerepet kell játszania a zöld beszerzés előmozdításában. A beszállítók nemzeti programokban való részvétele is fontos. Michelsen és de Boer (2009) úgy találták, hogy a beszállítók és a beszerzők igencsak eltérő véleménnyel vannak arról, hogy a környezeti kritériumok mennyire fontosak a beszerzési folyamatok során. Lambert és Solevåg (2010) szerint a beszállítók nem értenek egyet abban, hogy melyik kritérium a legfontosabb a beszerzések során, ezért a hatékony zöld beszerzésnek a beszállítói oldal ösztönzését is magában kell foglalnia. Ugyan Norvégiában a zöld beszerzésre vonatkozó jogszabályok igencsak szigorúak és a megvalósításhoz is rendelkezésre állnak az eszközök, mégis azt találtuk, hogy a megfelelés nem teljes körű: sem a beszállítói, sem a vevői oldal tekintetében. A zöld beszerzési gyakorlat még azoknál az önkormányzatoknál sem teljes körű, ahol megpróbálják követni az előírásokat. Úgy gondoljuk, hogy ennek az oka a környezeti problémákkal kapcsolatos ismeretek hiányában keresendő, illetve abban, hogy nem állnak rendelkezésre jó gyakorlatok a környezeti információk megkövetelésével kapcsolatban – és talán abban a vevők által tartott hitben is, mely szerint a környezetbarát termékek drágábbak. Magyarországon kezdetlegesebb helyzettel találkozhatunk. Ugyan a kormányzat részéről megjelent a környezetbarát beszerzés iránti igény – amit az Európai Unió ez irányú törekvései is sürgetnek –, sőt egyes jogszabályok bizonyos keretek között lehetővé is teszik alkalmazását, kötelező érvényű megvalósítása még várat magára. E tekintetben a norvég példa azt mutatja, hogy a megfelelő jogszabályok nélkül várhatóan Magyarországon sem válik általános gyakorlattá a kormányzati intézmények zöld beszerzése – legalábbis belátható időn belül. Feltehetően igaz ez akkor is, ha figyelembe vesszük a főváros ez irányú erőfeszítéseit, melyek azonban jelenleg egyedülállóak az országban.

102

A norvég példa azt is jól mutatja, hogy a zöld közbeszerzés gyakorlati elterjedéséhez nem elegendő a jogszabályi feltételek megteremtése. Szükség van az önkormányzatok és egyéb kormányzati intézkedések információkkal való ellátására, eszközök nyújtására, melyek megkönnyítik a zöld beszerzés elveinek az alkalmazását, sőt a beszállítók felkészítése is elengedhetetlen. Bár a norvég rendszer európai tekintetben jónak mondható és a jogszabályi környezetet számos egyéb eszközzel egészítik ki, még ebben az országban sem teljes körű a zöld közbeszerzés alkalmazása. Különösen a beszállítókat megkérdezve válik egyértelművé, hogy Norvégiában is van még tere a fejlődésnek. A zöld közbeszerzés jelentős potenciállal rendelkezik Magyarországon, melynek kihasználatlanul hagyása egyaránt károsítja az ország gazdasági, társadalmi és környezeti érdekeit. Mindezeket figyelembe véve javasoljuk a szükséges jogszabályi keretek mielőbbi megteremtését és egyéb eszközökkel való hatékony támogatását.

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] Bolton, P. (2008): Protecting the environment through public procurement: The case of South Africa. Natural Resources Forum 32: 1-10 [2] Bouwer, M. (2006): Green Public Procurement in Europe. 05/06 status overview. Report prepared for GRIP, Norway. Virage Milieu & Management bv, Haarlem, The Netherlands [3] Bouwer, M. - de Jong, K. - Jonk, M. - Berman, T. - Bersani, R. - Lusser, H. – Nissinen, A. – Parikka, K. – Szuppinger, P. (2005): Green Public Procurement in Europe 2005 – Status overview. Virage Milieu & Management bv, Haarlem, The Netherlands. Available at http://ec.europa.eu/environment/gpp/pdf/Stateofplaysurvey2005_en.pdf [4] Brander, L. - Olsthoorn, X. – Oosterhuis, F. – Führ, V. (2003): Triggering innovation. In Erdmenger C. (ed.): Buying into the environment: Experiences, opportunities and potential for eco-procurement. Greenleaf, Sheffield pp 94-113 [5] Cerin, P. (2004): Where is corporate social responsibility actually heading? Progress in Industrial Ecology 1: 307-330 [6] Boer, de L. – Michelsen, O. (2007): Offentlig innkjøp i Norge. En kartlegging av dagens praksis og mulige effekter av en eventuell heving av den nasjonale terskelverdien mot EUnivå. IØT Working paper 2/07. Norwegian University of Science and Technology, Trondheim [in Norwegian] [7] Erdmenger, C. (2003a): Green purchasing: A concept lagging far behind its potential. In Erdmenger C. (ed.): Buying into the environment: Experiences, opportunities and potential for eco-procurement. Greenleaf, Sheffield pp 253-257 [8] Erdmenger, C. (2003b): Public purchasing: A new, old policy tool. In Erdmenger C. (ed.): Buying into the environment: Experiences, opportunities and potential for eco-procurement. Greenleaf, Sheffield pp 1-9 [9] Füleki, D. és Tátrai, T. (2009): Etika és hatékonyság a közbeszerzésben, elérés: http://www.kozbeszkut.hu/images/stories/pdf/etika%20s%20hatkonysg%20a%20kzbeszerz sben%20-%20kutats%202009_fdkorr.pdf [10] Gunther, E. - Scheibe, L. (2006): The hurdle analysis. A self-evaluation tool for municipalities to identify, analyse and overcome hurdles to green procurement, Corporate Social Responsibility and Environmental Management, 13, pp. 61-77.

103

[11] Havas-Kovács, G. (2010): Cselekvési Terv, Zöld közbeszerzés Nemzeti Konferencia, Szentendre, 2010. március 22., elérés: http://www.kvvm.hu/zoldkozbeszerzes/wpcontent/uploads/2010/04/Zold_Kozbeszerzes_Nemzeti_Cselekvesi_Terv.pdf [12] Japan Environmental Management Association for Industry (JEMAI) (2002): Introduction of the EcoLeaf environmental Program guidelines. Japan [13] Korea Environmental Labelling Association (KELA) (2005): EPD Program Introduction. , Korea [14] Környezetbarát Termék Nonprofit Kft (2010): A környezeti címkézés és zöld közbeszerzés, elérés: http://www.kornyezetbarat-termek.hu/img/kiadvanyweb.pdf [15] Környezetvédelmi Fejlesztési Igazgatóság (2010): Segédlet a zöld közbeszerzésről, elérés: http://www.kofi.gov.hu/data/segedletek/94.pdf [16] Közbeszerzések Tanácsa (2009): J/9457 Beszámoló az Országgyűlés részére a Közbeszerzések Tanácsának a közbeszerzések tisztaságával és átláthatóságával kapcsolatos tapasztalatairól, valamint a 2008. január 1. - december 31. közötti időszakban végzett tevékenységéről [17] Közbeszerzések Tanácsa (2011), elérés: www.kozbeszerzes.hu [18] Lambert, N. - Solevåg, Ø. (2010): Kartlegging av statlige anskaffelser. Vurdering av oppfølging av Regjeringens handlingsplan for miljø og samfunnsansvar i offentlige anskaffelser 2007-2010 (in Norwegian), Bergfald & Co As, Oslo. [19] Li, L. – Geiser, K. (2005): Environmentally responsible public procurement (ERPP) and its implications for integrated product policy (IPP). Journal of Cleaner Production 13: 705-715 [20] Magyar Közbeszerzési Intézet (2010): Mire jó a zöld közbeszerzési szabályzat? Beszélgetés dr. Barna Orsolyával a ZKM vezető szakértőjével, VKI Zöld Közbeszerzés Műhelypublikáció [21] Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata környezetpolitikája, elérés: http://www.miskolc.hu/pages/template1.aspx?id=1663733 [22] Michelsen, O. - De Boer, L. (2009): Green procurement in Norway; a survey of practices at the municipal and county level, Journal of Environmental Management, 91(1), pp. 160-167. [23] Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégia (2007), elérés: http://www.nfft.hu/dynamic/nemzeti_fenntarthato_fejlodesi_strategia.pdf [24] New, S. - Green, K. - Morton, B. (2002): An analysis of private versus public sector responses to the environmental challenges of the supply chain, Journal of Public Procurement, 2 (1), pp. 93-105. [25] OECD. 2000. Greener public procurement. Issues and practical solutions. OECD, Paris [26] Preuss, L. (2005): The green multiplier: a study of environmental protection and the supply chain, Palgrave MacMillan. [27] Preuss L. (2007): Buying into our futire: Sustainable initiatives in local government procurement. Business Strategy and the Environment 16: 354-365 [28] PricewaterhouseCoopers, Significant and Ecofys. (2009). Collection of statistical information on Green Public Procurement in the EU. Report on data collection results. [29] Row, J. – Wieler, C. (2003): Environmental Labelling for Hydrogen in Canada. The Pembina Institute, Drayton Valley [30] Seuring, S. – Müller, M. (2008): From a literature review to a conceptual framework for sustainable chain management. Journal of Cleaner Production 16: 1699-1710 [31] Solevåg, Ø. (2005): Bruk av miljømerkingskrav i anbud. Stiftelsen Miljømerking, Oslo [in Norwegian] [32] Stortingsmelding 14: (2006-2007), Sammen for et giftfritt miljø – forutsetninger for en tryggere fremtid, Miljøverndepartementet, (in Norwegian), Oslo, Norway [33] Stortingsmelding 36: (2008-2009), Det gode innkjøp, (in Norwegian), Oslo, Norway [34] Swedish Industrial Research Institutes’ Initiative (Sirii) (2002): Guidelines to Type III Environmental Declarations. Sirii, Sweden

104

[35] The Environmental Information Act (2003): Act of 9 May 2003 No.31 Relating to the Right to Environmental Information and Public Participation in Decision-making Processes Relating to the Environment, Oslo, Norway [36] The Freedom of Information Act (2009): Lov om rett til innsyn i dokument i offentleg verksemd (offentleglova), (in Norwegian), Oslo, Norway [37] The European Commission. (2004): Buying green! A handbook on environmental public procurement. SEC(2004) 1050, Brussels [38] The Norwegian Action Plan 2007 – 2010: Environmental and Social Responsibility in Public Procurement (Sustainable Public Procurement), Government White Paper Report No. 26 (2006-2007), The Government´s Environmental Policy and the State of the Environment. [39] The Public Procurement Act (1999), Fornyings-, administrasjons- og kirkedepartementet, Oslo, Norway [40] Tillmann, A.M. (1998): LCA-baserade miljövarudeklarationer typ III. Rapport 1998:4, Chalmers, Göteborg [41] UNECE (1998). The UNECE Convention on Access to Information, Public Participation in Decision-making and Access to Justice in Environmental Matters. UN Economic Commission for Europe [42] Walker, H. - Di Sisto, L. - McBain, D. (2008): Drivers and barriers to environmental supply chain management practices: lessons from the public and private sectors, Journal of Purchasing and Supply Management, 14, pp. 69-85. [43] 2003. évi CXXIX. Törvény a közbeszerzésekről, elérés: http://net.jogtar.hu/jr/gen/ hjegy_doc.cgi?ocid=A0300129.TV

105

JOHN MORELLI, LISA GREENWOOD, KELLEY LOCKWOOD, CLEMENTE PORTILLO: FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁS ÉS TERMELÉS A VÁLLALATOKNÁL: HOL LEGYEN A FELELŐSSÉG? ÖSSZEGZÉS Egy szervezet fenntarthatóság érdekében tett kezdeményezéseit az határozza meg, hogy a szervezet hogyan észleli a felelősségét a fenntarthatósággal kapcsolatban és a felelősség hol van jelen a szervezetben. E tanulmány azt vizsgálja meg, hogy a fenntarthatósági lépések, cselekvések különböző dimenziói a vállalat mely szervezeti egységeinél a legmegfelelőbbek, illetve a vállalati funkcionális területek szakértőinek véleményét és észlelését elemzi. A kutatási eredmények alapján kívánatos lenne az együttműködés a környezeti, egészségbiztonsági szakemberek között annak érdekében, hogy még meg nem valósított lehetőségeket használjanak ki, továbbá szükséges lenne a beszerzési szakemberek szerepét kiterjeszteni azért, hogy hatással legyenek a beszállítói magatartásra. A kutatás bemutatja, hogy a vállalatok milyen módon próbálják a tevékenységeiket fenntarthatóbbá tenni, ami azt jelenti, hogy a saját belső anyag- és erőforrás-fogyasztásukra is figyelmet fordítanak. Jelenleg azonban nincs jele annak, hogy a vállalatok jelentős külső társadalmi felelősségvállalást folytatnának a termelésük és fogyasztásuk fenntarthatóvá tétele érdekében.

BEVEZETÉS Az üzleti vállalkozások fogyasztók és termelők egyaránt. Ésszerű kijelenteni, hogy a fenntarthatóság érdekében tett fogyasztási és termelési kezdeményezéseiket nagyban meghatározza az, hogy a szervezeten belül hol található (melyik funkcionális egységben) az a felelősségi jogkör, ami a szervezetet fenntarthatóbb jövő felé vezeti. A marketingosztály például egészen másképpen közelíti meg a fenntarthatóságot, mint a terméktervezői csoport vagy a beszerzési osztály. Ha meg akarjuk ismerni a szervezet fogyasztási és termelési eredményeit, fontos meghatározni azt, hogy a szervezetben hol található a felelősség. Ennél azonban még fontosabb és hasznosabb lenne az, hogy megértsük, hogyan lehetne a leghatékonyabban a felelősséget allokálni a szervezet funkcionális egységei között. 2010. október 6-án az U.S. Federal Trade Comission (FTC) javasolta az ún. Útmutatás a Környezeti Marketing érvek használatához, közismertebb nevén „Zöld

106

irányvonalak” c. kézikönyv jelentős felülvizsgálatát, ami segíti a marketingszakértőket abban, hogy elkerüljék a fogyasztókat megtévesztő érvek használatát az FTC Törvény 5. szekciója értelmében (FTC, 2010). A javaslat öt fogalmat sorol fel, amelyeket nem érint a szabályozás. Az első felsorolt fogalom a fenntarthatóság. Ennek az érdekes döntésnek az az oka, hogy a szakértők között nincs közös megegyezés e fogalom tartalmát illetően, nem lehet definiálni és nincs egy elfogadott kritérium a módszertanra vonatkozóan sem, hogy hogyan is lehetne mérni a fenntarthatóságot. Tettek ugyanis erőfeszítéseket arra, hogy a fenntarthatóság fogalmának olyan tartalmat adjanak, amit a szakemberek is elfogadnak. Calliott és Mumford (1997) például az ökológiai fenntarthatóság fogalmát dolgozta ki, amely a konzervációs biológusok számára hasznos fogalom, Foy (1990) a gazdasági fenntarthatóság fogalmát magyarázta, Goodland (1995) a környezeti fenntarthatóság fogalmát tanulmányozta a növekedés és a növekedés határainak tükrében, McKenzie (2004) a társadalmi fenntarthatóság fogalmát vizsgálta és más szakértők a vállalati (például Matthex, 2009) és az agrárfenntarthatóságot (Timothy et al, 1991) próbálták megfogalmazni. Több mint egy évtizedes küzdelmet követően kevés előrelépés történt a vállalatok körében azért, hogy a fogalmat az egyéni szakemberekkel megismertessék és elmagyarázzák. A fenntarthatóság fogalmát nemrégiben definiálták egy vállalatok számára készített éves útmutató kiadványban, és az a fogalom az egyik legrosszabbul és legmegtévesztőbben használt fogalmak egyike a vállalati szaknyelvben (UIN, 2011). A fogalom egy üres vállalati divatszóvá vált, amelyet olyan gyakran és olyan széles körben használnak, hogy a fogalom elvesztette a specialitást, és az egyéni politikai és filozófiai értelmezésén múlik, hogy ki hogyan értelmezi és használja (Robinoson, 2004). Ezt a megállapítást egyértelműen alátámasztják a jelenlegi fenntarthatósági szakemberek és vezetők által készített és közzétett hirdetések. Greenwood és Bliss (2009) a környezeti szakemberek és vezetők álláshirdetési ajánlatainak kutatása alapján megállapította, hogy nagyon nagy a változatosság az amerikai vállalatok fenntarthatósági vezetőinek munkával kapcsolatos elvárásai tekintetében. A munkaköri leírások között volt az egyértelmű környezeti elszámolástól kezdve sok változat a szinte teljesen szélsőséges vallásos áhítattal átszőtt fenntarthatósági küzdelemig. Az Economic Intelligence Unit 2010-es beszámolója alapján, a vállalatvezetők azt jelezték, hogy a vállalatok a fenntarthatósági és a társadalmi felelősségvállalási erőfeszítéseiket próbálják az ellátási láncba is integrálni, mindezt az energiahatékonyság javításával, az alkalmazottak oktatásával és azok elhivatottságának növelésével igyekeznek megvalósítani. Ezen vállalatoknak azonban csak a fele tudott tényleges javítást felmutatni a fenntarthatósági célokat tekintve, a többi

107

vállalat arra hivatkozott, hogy a legnagyobb akadály a belső felelősség nem megfelelő megállapítása (EIU, 2011). Jelen tanulmány azt vizsgálja, hogy a szervezeten belül hol a legmegfelelőbb a fenntárhatósággal kapcsolatos felelősségvállalás. A kutatás célja, hogy jobban megértsük, a szervezeten belül melyik funkcionális egység a leginkább felkészült és legalkalmasabb a fenntarthatósági kezdeményezések megvalósítására annak érdekében, hogy a vállalat fenntarthatósági és társadalmi felelősségvállalási törekvéseihez hozzájáruljon.

MÓDSZERTAN A kutatás során 20 különböző funkcionális terület szakembereivel készítettünk felmérést. A funkcionális területek: jogi osztály, környezeti menedzsment, munkahelyi egészségbiztonság, beszerzés, termék- és folyamattervezés, anyagbeszerzésmenedzsment, gyártás, termelés, létesítménygazdálkodás, marketing és eladás, kommunikációs, emberi erőforrás, kockázatmenedzsment, minőségirányítás, pénzügy és számvitel, vásárlói kapcsolat, műszaki osztály, vállalkozásfejlesztés. A cél az volt, hogy legalább 200 egyént érjünk el minden funkcionális területen, de jelentős eltérés volt a megkérdezettek számában a különböző vállalati területeken. A kutatás előfeltételeként a szervezet vezetősége kifejezte azon szándékát, hogy a vállalatot fenntarthatóbb és társadalmi felelősséget vállaló jövő felé vezeti (l. az alábbi szövegdobozban), ezt követően megkérték a vállalati szakértőket, hogy értékeljék a 45 felsorolt cselekvési lehetőséget és határozzák meg, melyikben és milyen mértékben tudnának felelősséget vállalni. A cselekvési feladatok összeállítása az ISO 26000 Társadalmi Felelősségvállalás standard alapján történt, ahol a 220 feladatból 45 reprezentatív cselekvési akciót választottak ki. A felmérés 45 darab, két részből álló kérdést tartalmazott, amelyek a következő A megkérdezés előfeltétele: Az Ön szervezete úgy döntött, hogy fenntarthatóbbá és társadalmilag felelőssé kíván válni és ezért megkérdezi a szakértőket minden osztályon és funkcionális egységen, hogy járuljon hozzá ehhez az erőfeszítéshez. Kérjük, nézze át a következő cselekvési akció listát és jelölje meg, hogy milyen mértékben tudna az egyes cselekvési feladatokhoz hozzájárulni az Ön osztálya vagy funkcionális egysége. formában szerepeltek a kérdőívben: Példa:

108

5. kérdés: A szervezet olyan módon történő vezetésének biztosítása, ahol a szervezet és az érintettjei közötti kapcsolat kiegyensúlyozott, beleértve a közvetlen szükségletek és a jövő generációk szükségletei közötti egyensúly biztosítását is. ( ) Nincs szerepe vagy felelőssége ( )Kicsi szerep vagy felelősség ( )Támogató szerep vagy felelősség ( )Nagy szerep vagy felelősség ( )Legfőbb felelős Kérjük, jelölje be, hogy a saját területén kívül, mely funkcionális terület játszhat szerepet a fenti feladat megvalósításában. ( ) Jogi ( )Környezeti ( )Egészség és biztonság ( )Beszerzés ( )Termelés ( )Más funkcionális terület ( )Létesítménygazdálkodás ( )Marketing ( )Kommunikáció/PR ( )Emberi erőforrás ( )Kockázatkezelés A kérdés második fele egy ellenőrzés volt arra vonatkozóan, hogy a felelősségnek hol kellene lenni és kivel kellene azt megosztani.

KUTATÁSI EREDMÉNYEK 7400 szakembert kérdeztünk meg, 7% (523) kezdte el a kérdőívet és 3,4% töltötte ki teljesen a 45 kétrészes kérdéssort tartalmazó kérdőívet. Funkcionális területek szerint változott a kitöltött kérdőívek száma, a funkcionális területek 62%-ánál több mint 10 válasz érkezett, 38%-nál több mint 20.

109

95%-os konfidencia intervallumot számoltunk minden kérésnél a válaszok arányára, azzal kapcsolatban, hogy a válaszadók milyen mértékben vállaltak nagy vagy jelentős felelősséget az adott kérdésben. A kérdőívben szereplő 45 kérdés közül a fenntartható fogyasztás és termelés témaköréhez legszorosabban kapcsolódóan kiválasztott 16 kérdés a következő: 1.

A szervezet irányításának oly módon történő biztosítása, ami a szervezet és az érintettjei közötti kapcsolat kiegyensúlyozottságát figyelembe veszi, beleértve a közvetlen szükségletek és a jövő generációk szükségletei közötti egyensúly biztosítását is. 2. Annak biztosítása, hogy a szervezet nincs kapcsolatban olyan szervezetekkel, amelyek emberi jogi vagy környezeti visszaélést tanúsítanak. 3. Annak biztosítása, hogy a szervezet méri, rögzíti, jelenti és nyilvánosságra hozza a felhasznált és kibocsátott mérgező anyagok fajtáját és mennyiségét, és feltünteti az emberi egészségre és a környezetre gyakorolt kockázatokat. 4. Intézkedések megvalósítása a hulladékcsökkentés, szennyezésmegelőzés érdekében és a meglévő szennyezések megfelelő kezelése. 5. Programok, gyakorlatok és eljárások megvalósítása a fenntartható anyag, energia és természeti erőforrás beszerzése tekintetében, annak érdekében, hogy csökkenjen a szervezet termelése, fogyasztása és egyéb tevékenysége során keletkező környezeti hatás. 6. Az ökoszisztémára és biodiverzitásra gyakorolt kedvezőtlen hatások azonosítása, tervezési és működési eljárások kidolgozása a hatások megszűntetése vagy csökkentése érdekében. 7. Olyan piaci mechanizmusok figyelembevétele, mint például a szén-dioxidkereskedelem, annak érdekében, hogy a szervezet termelése, fogyasztása és egyéb tevékenysége során keletkező környezeti hatásának költségeit internalizálja. 8. Környezetileg és társadalmilag felelős teljesítmény figyelembevétele a beszállítók és partnerek értékelése során. 9. A területfejlesztési projektekben a természetes élőhely, vizes élőhely, vadállatok számára biztosított folyosók, védett területek és mezőgazdasági területek figyelembevétele és integrálása. 10. Biztosítani a szervezet részvételét abban, hogy a környezettudatosságot és társadalmi felelősségvállalást hirdeti, tudatosítja azok körében, akikkel üzleti kapcsolattal rendelkezik. 11. Biztosítani, hogy a szervezet nem vesz részt olyan tevékenységekben, amely megtévesztő, félrevezető, tisztességtelen vagy igazságtalan gyakorlatokat tartalmaz, ide értve a kritikai információ kihagyását is.

110

12. Biztosítani, hogy a szervezet olyan termékeket és szolgáltatásokat nyújtson, amelyek normális és meglehetősen előre látható használati körülmények között biztonságosak a felhasználó és más emberek számára is, illetve azok tulajdonára és a környezetre is. 13. A fogyasztók tájékoztatása a termékek megfelelő használatáról és a megfelelő biztonsági információk közlése. 14. Biztosítani, hogy a szervezet a fogyasztói számára társadalmilag és környezetileg hasznos terméket kínál. 15. A fogyasztók megfelelő információval való ellátása a vállalat termékei és szolgáltatása környezeti és társadalmi tényezőivel kapcsolatban. 16. A termékek és szolgáltatások beszállítóinál a helyi beszállítók előnyben részesítése és a helyi beszállítók fejlődéséhez való hozzájárulás, amennyiben ez lehetséges és megvalósítható. A két részből álló kérdéseknél, a kérdés első fele volt az ún. ön-meghatározott válasz, míg a másik fele az ún. észlelt válasz. Voltak olyan funkcionális területek, ahol a válaszok konfidencia intervalluma meglehetősen nagy volt, ami a funkcionális területen kitöltött kérdőívek kis számából adódott, így azok a vállalati területek nem kerültek a kutatás során elemzésre. A kihagyott vállalati területek a következők voltak: jogi osztály, anyaggazdálkodás, minőségbiztosítás, pénzügy és számvitel, fogyasztói szolgálat, vállalkozásfejlesztés, kommunikáció/PR. 13 olyan funkcionális terület maradt az elemzésben, ahol az adatok megfelelő számban álltak rendelkezésre ahhoz, hogy megfelelő megbízhatóságú eredményeket kapjunk. Eredmények Fogyasztókkal kapcsolatos kérdések Fenntartható fogyasztás •

Kevés válaszadó jelölte meg, hogy nagy felelősséget vagy a teljes felelősséget szeretné vállalni abban, hogy a szervezet a fogyasztókat környezetileg és társadalmilag felelős termékekről biztosítsa. A legtöbben a marketing, a termelési és a környezeti osztályt jelölték meg, mint akiknek nagy szerepet kellene vállalni ebben a kérdésben.

111

14. TÁBLÁZAT.

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában Rangsor

Vállalati terület

•

Marketing

28%

1

Termelés

16%

2

Környezet és egészségbiztonsági osztály

11%

3

A kutatás alapján a marketing osztály feladata legfőképpen, hogy a fogyasztókat megfelelő információval lássák el a termékek és szolgáltatások környezeti és társadalmi tényezőivel kapcsolatban. A marketinget a kommunikációs/PR, illetve a jogi osztály követi. Kevesen jelölték meg önmagukat felelősnek ebben a kérdésben mint fő felelősségvállaló, a marketing osztályról is kevesen, a marketingszakemberek 29%-a érezte csak így. Marketingosztály Önjelölés: 29%, CI: 10%-56% 15. TÁBLÁZAT

Vállalati terület

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Rangsor

Marketing

33%

1

Kommunikáció

18%

2

Jogi osztály

13%

3

A fogyasztók egészégének és biztonságának védelme •

112

A környezeti és egészségbiztonsági területen dolgozók 92%-a jelölte meg, hogy az ő felelősségük lenne teljesen vagy nagymértékben, hogy a szervezet olyan termékeket és szolgáltatásokat nyújtson, amelyek normális és meglehetősen előre látható használati körülmények között

biztonságosak a használó és más emberek számára is, illetve azok tulajdonára és a környezetre is. A többi funkcionális terület szakembereinek véleménye alapján azonban a termelési részlegnek kellene jelentős felelősséget vállalni ebben a kérdésben, míg a környezeti és egészségbiztonsági osztályt csak másodiknak jelölték meg. Környezeti és egészségbiztonsági osztály Önjelölés: 92%, CI: 81%-98% 16. TÁBLÁZAT

Vállalati terület

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Termelés Környezeti és egészségbiztonsági osztály

•

Rangsor

92%

1

13%

2

A környezeti és egészségbiztonsági területen dolgozók 89%-a jelölte meg, hogy teljesen vagy nagymértékben felelős szerepet vállalnának a fogyasztók tájékoztatásában a termékek megfelelő használatáról és a megfelelő biztonsági információk közlésében. A többi válaszadó a marketing osztályt jelölte meg, mint akinek a legfőbb felelősséget kellene vállalni ebben a kérdésben, és másik helyen az termelési, jogi és egészségbiztonsági osztályt említették. Környezeti és egészségbiztonsági osztály Önjelölés: 89%, CI: 77%-96% 17. TÁBLÁZAT

Vállalati terület

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Rangsor

Marketing

27%

1

Jogi osztály

12%

2

12%

2

12%

2

egészségbiztonsági osztály Termelés

113

Fair Marketing • A pénzügy/számvitel szakemberek mintegy 80%-a jelölte meg, hogy vezető szerepet vállalnának abban, hogy a szervezet nem vesz részt olyan tevékenységekben, amely megtévesztő, félrevezető, tisztességtelen vagy igazságtalan gyakorlatokat tartalmaz, ide értve a kritikai információ kihagyását. Az emberi erőforrás és a környezeti és termelési részlegeken megkérdezettek közel fele válaszolta azt, hogy nagy vagy vezető szerepet vállalnának az adott kérdésben. Az összes megkérdezett véleménye az volt, hogy a jogi osztálynak kellene vezető szerepet vállalnia a megfelelő információk biztosításában, és hogy az emberi erőforrás és termelési részlegeknek is fontos szerepe lenne ebben a feladatban. Pénzügy és számvitel osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 80%, CI:26-88% Mások véleménye alapján felelős: nem volt ilyen Emberi erőforrás osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 50%, CI:19-81% Mások véleménye alapján felelős: 16%, 2. hely Környezeti osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 48%, CI:28-69% Mások véleménye alapján felelős: 9%, 4. hely Termelési osztály Önmaguk megjelölése,mint felelős: 48%, CI:28-69% Mások véleménye alapján felelős: 12%, 3. hely Jogi osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: nem volt ilyen Mások véleménye alapján felelős: 20 %, 1. hely

114

Környezet, egészség és biztonság Fenntartható erőforrás-használat • A környezeti és egészségbiztonsági osztály 70%-a, valamint a termelési osztály szakembereinek 46%-a jelölte meg a saját részlegét mint a legfőbb vagy jelentős felelősségvállalót a fenntartható erőforrásfelhasználás tekintetében. Más szakemberek a termelési osztályt említették elsőnek a funkcionális egységek között a felelősségvállalás tekintetében, valamint további felelősséget allokáltak még a létesítménygazdálkodás, környezeti és egészségbiztonsági, valamint a beszerzési osztálynak. Környezet és egészségbiztonsági osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 70%, CI:59-79% Termelési osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 46%, CI:31-61% 18. TÁBLÁZAT

Vállalati terület

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Rangsor

Termelés

25%

1

Létesítménygazdálkodás

16%

2

Környezeti osztály

15%

3

egészségbiztonsági osztály

12%

4

Beszerzési

12%

4

A klímaváltozás enyhítése és adaptáció • A beszerzési szakemberek mintegy 60%-a látja magát alkalmasnak és felelősnek abban, hogy a környezeti és egészségbiztonsági felelősséggel

115

kapcsolatos kérdéseket és szempontokat is figyelembe vegyen a szállítók értékelése és kiválasztása folyamán. A többi szakember a beszerzési osztályt nevezte meg mint vezető felelősségvállalót, akinek ebben a kérdéskörben cselekedni kell. Beszerzési osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 60%, CI:26-88% Mások által megjelölt: 33%, 1. hely • A környezeti és egészségbiztonsági szakemberek 64%-a vállalna vezető felelősséget abban a kérdéskörben, hogy az ökoszisztémára és biodiverzitásra gyakorolt kedvezőtlen hatásokat azonosítsa, tervezési és működési eljárásokat dolgozzon ki a hatások megszüntetése vagy csökkentése érdekében. Más szakértők az termelési osztályt nevezték meg elsőnek a fenti felelősségi körben, ezt követi a környezeti és egészségbiztonsági osztály. A vélemények közötti eltérést az magyarázhatja, hogy a tervezési és a működési eljárások kidolgozásban nem csak egy osztály kapna szerepet, hanem együttműködésre lenne szükség a hatások azonosításában és a tervek kidolgozásában. Környezeti és egészségbiztonsági osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 64%, CI:53-74% 19. TÁBLÁZAT

Vállalati terület

116

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Rangsor

Termelés

22%

1

Környezeti osztály

20%

2

Létesítménygazdálkodás

16%

3

egészségbiztonsági osztály

15%

4

• A környezeti és egészségbiztonsági szakemberek 48%-a vállalna vezető felelősséget a piaci mechanizmusok vállalati integrálása tekintetében. A többi szakember a termelési osztályt említette elsőként és a környezeti osztályt a második helyen. Környezeti és egészségbiztonsági osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 48%, CI:37-59% 20. TÁBLÁZAT

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Vállalati terület Termelés Környezet és egészségbiztonsági osztály

Rangsor

21%

1

20%

2

• A klímaváltozás hatásainak enyhítése és az adaptáció kérdéskörében a környezeti és egészségbiztonsági szakemberek közel fele (49%) vállalna jelentős vagy vezető szerepet. A környezeti osztályt nevezték meg a legtöbben első helyen ebben a kérdéskörben, míg a termelési osztályt második helyen. Környezeti és egészségbiztonsági osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 49%, CI:35-63% 21. TÁBLÁZAT

Vállalati terület Környezet és egészségbiztonsági osztály Termelés

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Rangsor

23%

1

16%

2

117

Szennyezésmegelőzés • Az általános környezeti kérdésekben és a szennyezésmegelőzés tekintetében a környezeti és egészségbiztonsági osztály vállalna vezető szerepet annak érdekében, hogy a szervezet megfelelően mérje, rögzítse, jelentse és nyilvánosságra hozza a felhasznált és kibocsátott mérgező anyagok fajtáját és mennyiségét, és feltünteti az emberi egészségre és a környezetre gyakorolt kockázatokat. A többi szakértő is azon a véleményen volt, hogy mindez elsősorban a környezeti és egészségbiztonsági osztály feladata. Környezeti és egészségbiztonsági osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 84 %, CI:75 - 91% Mások által megjelölt: 35%, 1. hely • A hulladékcsökkentés, szennyezésmegelőzés és a meglévő szennyezések megfelelő kezelése tekintetében a környezeti és egészségbiztonsági osztály 86%-a, míg a termelési osztály 61%-a vállalná fel a vezető felelősséget. A termelési osztályt nevezték meg a többi osztályon megkérdezett szakértők, de jelentős felelősséget tulajdonítottak a létesítménygazdálkodásnak és a környezeti és egészségbiztonsági osztálynak. Környezeti és egészségbiztonsági osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 86 %, CI:77 - 92% Termelés Önmaguk megjelölése mint felelős: 61 %, CI:45 - 75% 22. TÁBLÁZAT

Vállalati terület

118

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Rangsor

Termelés

24%

1

Környezeti osztály

16%

2

Létesítménygazdálkodás

15%

3

egészségbiztonsági osztály

14%

4

Közösségek bevonása a környezeti kérdésekbe Vagyon- és jövedelemteremtés • A beszerzési szakemberek 89%-a látja magát nagyrészt vagy teljes mértékben potenciálisan felelősnek a közösségek bevonásánban és a vagyonés jövedelemteremtésben, a helyi beszállítók előnyben részesítésével, amennyiben ez lehetséges és megvalósítható, ami által és a helyi beszállítók fejlődéséhez is hozzájárulnak. A beszerzési osztályt nevezték meg a többi osztályról megkérdezett szakemberek is mint legfőbb felelősségvállaló a helyi közösségekkel kapcsolatban. Beszerzési osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 89%, CI:52 - 100% Mások által megjelölt: 45%, 1. hely Fair működési gyakorlat A társadalmi felelősségvállalás támogatása • A környezeti szakemberek 58%-a jelezte, hogy jelentős vagy vezető szerepet vállalna abban, hogy a szervezet a környezettudatosságot és a társadalmi felelősségvállalást előmozdítsa azok körében, akikkel üzleti kapcsolatban van. Az észlelt felelősség tekintetében változatos eredményeket kaptunk, hiszen sok külső és belső kapcsolat és felelősségi kör tartozik az egyes funkcionális területekhez. A legtöbben a környezeti, emberi erőforrás, beszállítói osztályt és a termelési osztályt nevezték meg mint legfontosabb felelősségvállalókat a környezettudatosság előmozdításának kérdéskörében. A válaszadók javasolják a beszállítói kapcsolatok jövőbeli fejlesztését, a munkavállalók oktatását és képzését. Ezenkívül különös figyelmet kellene fordítani a jövőben a környezeti és az emberi erőforrás osztály együttműködésének a munkavállalók környezettudatosságának növelése érdekében, illetve a beszerzési és termelési osztály együttműködésének a beszállítói kapcsolatok tekintetében. Környezeti osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 58 %, CI:37 - 77%

119

23. TÁBLÁZAT

Vállalati terület

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Emberi erőforrás

24%

1

Beszerzési

16%

2

Környezeti osztály

15%

3

Termelés

14%

4

Rangsor

Emberi jogok Megfelelő gondosság (due diligence) • Annak biztosítását, hogy a szervezetnek nincs olyan vállalati kapcsolata, ami emberi jogokat vagy környezeti kérdéseket sértő magatartást tanúsít, a környezeti osztályról megkérdezettek 42%-a vállalta magára, míg a mások által megállapított felelősség alapján az emberi erőforrás osztálynak, a beszerzési osztálynak, illetve a jogi osztálynak kellene jelentős szerepet játszani és felelősséget vállalni. Környezeti osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 42 %, CI:29- 54% 24. TÁBLÁZAT

Vállalati terület

120

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Rangsor

Emberi erőforrás

24%

1

Beszerzési

16%

2

Jogi osztály

15%

3

Termelés

14%

4

Vállalatirányítás Általános elvárások • A válaszadók 44%-a vállalna jelentős vagy vezető szerepet a vállalat fenntartható módon való vezetésében, és több mint 80%-uk határozott meg legalább támogatói szerepkört abban, hogy biztosítsák a szervezet olyan módon történő vezetését, ahol a szervezet és az érintettjei közötti kapcsolat kiegyensúlyozott, beleértve a követlen szükségletek és a jövő generációk szükségletei közötti egyensúly biztosítását is. A funkcionális területeket tekintve, a termelési osztály szakembereinek 67%a és a környezeti és egészségbiztonsági szakértők 42%-a jelezte, hogy jelentős vagy vezető felelősségi szerepet töltene be a fenti kezdeményezésben. A többi válaszadó is ezt a két funkcionális vállalati területet nevezte meg mint lehetséges felelősségvállalók. A kutatás alapvetően a nem felsővezetői pozícióban lévők felelősségvállalását kívánta vizsgálni, érdemes azonban megjegyezni, hogy a felsővezetők 89%-a gondolja úgy, hogy vezető szerepük van a vállalatok fenntartható módon való irányításában. Ez az eredmény bíztató, a felsővezetők is készek felelősséget vállalni és a szakemberek többsége is legalább támogató szerepkört vállalni. Így fontos lesz a jövőben a különböző vállalati osztályok és együttműködéseik fejlesztése. Az összes funkcionális terület Önmaguk megjelölése mint felelős: 44%, CI: 39%-49% Önmaguk megjelölése mint felelős vagy támogató szerepkör: 80,4%, CI: 76-84% Termelés Önmaguk megjelölése mint felelős: 67%, CI: 54%-78% Környezeti osztály Önmaguk megjelölése mint felelős: 42 %, CI:29- 54% Felsővezetés Önmaguk megjelölése mint felelős: 89%, CI:72- 98%

121

25. TÁBLÁZAT

Vállalati terület

Az osztály megnevezése a megkérdezettek %-ában

Rangsor

Termelés

17%

1

Emberi erőforrás

14%

2

Környezeti osztály

10%

3

Egészségbiztonsági osztály

10%

3

KÖVETKEZTETÉSEK A környezeti és egészségbiztonsági osztály legtöbb válaszadója jelentős vagy vezető felelősséget tulajdonított saját részlegének a fenntartható fogyasztás megvalósítása érdekében, három állítás kivételével. Ennek a felelősségvállalásnak a jogosultságát megerősítette a többi vállalati terület szakembereinek véleménye is. A környezeti és egészségbiztonsági szakemberek tehát hajlandóak felelősséget vállalni a fenntarthatósággal és a társadalmi felelősségvállalással kapcsolatban. A kutatási eredmények azt is alátámasztják, hogy vannak jelentős potenciállal rendelkező együttműködési lehetőségek más funkcionális területtel a vállalaton belül. A 16 állítás közül 10 esetében a környezeti és egészségbiztonsági osztályt és a termelési osztályt nevezték meg mint legfőbb felelősségvállalót. Néhány esetben releváns ez a megállapítás, például a környezeti osztály feladata lenne a környezeti hatások feltárása, mérése és jelentése, míg a termelési osztály végezné a tervezési és megvalósítási lépéseket a hatások csökkentése végett. Míg a környezeti és egészségbiztonsági osztály felelősségét önmaguk állapították meg, addig a termelési osztályt a más területeken dolgozó szakemberek nevezték meg a legtöbb esetben. Ez is mutatja, hogy szükség van a két vállalati osztály együttműködésére a fenntartható vállalatműködés elősegítésére, valamint jobban kellene hangsúlyozni és segíteni a jövőben a termelési osztály környezeti és társadalmi felelősségvállalásban betöltött szerepét. A beszerzési szakemberek a beszállítókkal szemben vállaltak felelősséget, de kevesen vállaltak felelősséget abban a tekintetben, hogy a vállalat kapcsolati hálójában növeljék a környezeti és a társadalmi felelősségvállalást és tudatosságot, illetve az emberi jogokkal kapcsolatos állításban is kevéssé vállalták magukra a felelősséget. Ez utóbbi két esetben a szakértők nagy része a környezeti és a beszerzési osztályt nevezte meg felelősnek.

122

Elképzelhető, hogy a beszerzési szakemberek jelenleg nem képesek megfelelő módon felhívni a figyelmet a környezettudatosságra, de ez jó lehetőséget ad arra, hogy a környezeti osztállyal együttműködve elősegítsék a társadalmi felelősségvállalást a vállalat érdekeltségi körében. Az eredmények alapján megállapítható, hogy a környezeti osztálynak nagy felelőssége van a szennyezésmegelőzés, a fenntartható erőforrás-használat, a káros környezeti hatások csökkentése tekintetében, olyan termékek és szolgáltatások biztosításában, ahol a használat biztonságos a fogyasztók és a környezet számára, ugyanakkor mindezek biztosításában jelentős szerepe lehet a termelési osztálynak is. Csak kevés válaszadó jelölte meg a fogyasztók számára kedvező környezeti és társadalmi hatással rendelkező termékek biztosítását vagy a fogyasztók számára a megfelelő információ biztosítását a termék környezeti és társadalmi hatásait illetően. Ezeket a területeket egyik vállalati osztály sem tartotta a felelősségi körébe tartozónak. Míg a vállalatok bizonyos környezeti kérdésekben elköteleződnek, hogy működésük fenntarthatóbbá tétele érdekében például saját belső erőforrás-felhasználásukra helyeznek hangsúlyt, addig a külső érintettek felé történő felelősségvállalásra nincsenek igazán kezdeményezések a fenntartható termelés és fogyasztás tekintetében. További kutatási irányok A módszertani fejezetben leírtak alapján több vállalati funkcionális terület nem került be az elemzésbe, mivel kevés volt a megkérdezettek száma az adott területen. A jövőben szükséges lenne ezeken a vállalati területeken új válaszadókat keresni, és az így kapott eredményeket elemezni és beépíteni a már meglévő kutatási eredményekbe. Kiegészítő adatokat is gyűjtöttünk a felsővezetéstől. Ezt az adatbázist is tovább lehetne bővíteni és elemezni annak bizonyítására, hogy a felsővezetés is elkötelezett a fenntartható fogyasztás és a társadalmi felelősségvállalás tekintetében, különösen a több területen is átívelő és nagy jelentőségű kérdésekben, illetve a fenntarthatóság vállalatirányításba történő beépítésében.

123

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] Federal Trade Commission, 16 C.F.R. Part 260: Guides for the Use of Environmental Marketing Claims: Request for Public Comment on Proposed, Revised Guides, FTC File No. P954501, Federal Register Notices, Oct. 15, 2010. http://www.ftc.gov/os/fedreg/2010/october/101006greenguidesfrn.pdf [2] George E. Foy, 1990. “Economic Sustainability and the Preservation of Environmental Assets,” Journal of Environmental Management, Vol. 14, No. 8, pp. 771-778.FOu [3] J. Baird Callicott and Karen Mumford, “Ecological Sustainability as a Conservation Concept,” Conservation Biology, pp. 32 – 40, Vol. 11, No. 1, February 1997. [4] Lisa Greenwood and Alexis Bliss, “An exploration of disparate missions served by the sustainability manager,” Workshop, Sixth Environmental Management Leadership Symposium: From Environmental to Sustainability Management, Leuphana University, 23 March 2010. RIT EHS Management MS program, 6 Nov. 2009. [5] Managing for Sustainability,’ The Economist Intelligence Unit Limited. 2010 [6] Matthew W. Tueth, Fundamentals of Sustainable Business: A Guide for the Next 100 Years, World Scientific, 2009. [7] Robert Goodland, “The Concept of Environmental Sustainability,” Annual Review of Ecological Systems, Vol. 26, pp. 1-24, 1995. [8] Robinson, J. 2004. Squaring the circle? Some thoughts on the idea of sustainable development. Ecological Economics 48(4): 369-384. [9] Stephen McKenzie, “Social Sustainability: Towards Some Definitions,” Hawke Research Institute Working Paper Series, No 27, 2004. [10] Timothy E. Crews, Charles L Mohler and Alison G. Power, “Energetics and ecosystem integrity: The defining principles of sustainable agriculture,” American Journal of Alternative Agriculture, Vol. 6, No. 3, 1991. [11] UIN (2011) http://www.rudi.net/node/20653 Accessed 15 January, 2011. Urban Intelligence Network.

124

125

II. FEJEZET. A LAKÓTÉRSÉG HATÁSA ÉS LEHETŐSÉGEI A FENNTARTHATÓSÁGRA

126

127

SZIRMAI VIKTÓRIA, VÁRADI ZSUZSANNA, KOVÁCS SZILVIA, BARANYAI NÓRA, SCHUCHMANN JÚLIA: A NAGYVÁROSI TERÜLETFOGYASZTÁS TÉRBELI TÁRSADALMI PROBLÉMÁI: VÁROS ÉS KÖRNYÉK DICHOTÓMIÁK A VÁROSI TERJESZKEDÉS PROBLEMATIKÁJA Az amerikai középosztály által lakott elővárosok elidegenedett légkörét, sekélyes kapcsolatait, az amerikai álom és családmodell sikertelenségének területi megnyilvánulásait szemléletesen mutatják be Edward Elbee 1960-as években írt drámái, a „Nem félünk a farkastól”, a „Mindent a kertbe” vagy a „Kényes egyensúly”. Az európai, közte a francia elővárosok bizonyos típusainak a problémáit, az elővárosi bűnözést, az erőszakot, a félelmet a filmművészet területéről kiragadott művek is kiválóan érzékeltetik, például a Mathieu Kassovitz rendezte „Gyűlölet” (La Haine) vagy Luc Besson „B13-Bűnös negyed” (Banlieue 13) című filmjei. Az európai elővárosok természetesen különböznek az amerikaiaktól, részben a városfejlődési sajátosságok, a társadalomszerkezeti különbségek, részben a társadalmi feszültségek jellegzetességei miatt. Az amerikai elővárosokban a középosztálybeli életforma, önmagát kiteljesítő bezártsága és individualizmusa, az európai esetekben a hátrányos társadalmi helyzetűek koncentrációi, a társadalmi kirekesztés adják a fő társadalmi és politikai gondot, jóllehet itt is megtalálhatók a középosztálybeli elővárosi jelenségek, az individualizáció is. Az elővárosok, illetve az ún. „peri-urbaine” térségek terjedését eredményező „urban sprawl” folyamata és annak társadalmi hatásai azonban mindenképpen közös bennük. A városi terjeszkedést erőteljesen bírálja a nemzetközi szakirodalom. A kritikák az urbanizált, egyben kontrollálatlanul növekvő területek problémáit, a rurális térségek visszaszorulását, a mezőgazdasági területek, az erdők csökkenését, a zöld területek fogyását emelik ki. Szinte minden bírálat rámutat az erőteljes motorizáció környezeti ártalmaira, a lakó- és a munkahely közötti időigényes utazások egészségügyi hatásaira, a lakóhelyváltással összefüggő radikális életmódváltás negatív következményeire (Frumkin, 2002). A kedvezőtlen gazdasági hatásokat, a gazdaság dinamizmusát is fékező infrastrukturális, azon belül is az úthálózatfejlesztési igények kielégítésének a költségeit is felvetik (Williamson-ImbroscioAlperovitz, 2005). A belvárosi környezeti ártalmak, valamint a szegénység látható jelei miatt a városkörnyékre menekülő polgárok, a radikálisan csökkenő nagyvárosi lakosságszám, a hagyományos kompakt város eltűnése is az aggodalmak között szerepel (Munoz, 2003).

128

A területi terjeszkedésben átalakuló nagyvárostérségi társadalmak új szerkezeti jellegzetességeit, a felső- és középosztálybeliek által benépesített lakóparkok szegregációját és azok kedvezőtlen városi hatásait (Le Goix, 2004), de a város környéki társadalmi kirekesztést is komoly bírálatok illetik. Európában egy újféle térbeli társadalmi dichotómia szerveződése, a város-vidék ellentét helyett létrejött centrum és a periféria, város és a környék egyenlőtlensége okoz gondokat (Vieillard-Baron, 2008). A társadalmi kirekesztés legszélsőségesebb példáit a harmadik világ, Afrika, Dél-Amerika, Brazília, India vagy éppen Kína elképesztő méretű, teljes mértékben kontrollálatlan városnövekedése hozza, ahol a városok szélén, a perifériákon létrejött slumok sokaságában embertelen körülmények között élnek a szegények legszegényebbjei (Davis, 2007). Nem mindenki vitatja a városnövekedés jelentőségét. Főként azért nem, mert tudomásul veszik a szuburbán környezet iránti társadalmi igényeket, azt, hogy egyre több azok száma, akik a lakóhelyválasztáskor a városkörnyéket részesítik előnyben. Sokan gondolják azt is, hogy az urban sprawl a városkörnyék fejlesztésének egy olyan eszköze, amelynek a segítségével a vidék urbanizálódik (Fishman, 1990; Le Goaziou-Rojzman, 2006, 10). A problémák megoldására mind a két tábor kínál eszközöket. Az ellenzők a centralizált, városfejlesztési modellek erősítését, a város belső területére kiterjedő fejlesztéseket, a magasabb és sűrűbb beépítést ajánlják. A városterjeszkedést pártolók a tömegközlekedés dinamikus fejlesztését, erőteljes tervezési beavatkozásokat sürgetnek. Nem újak sem a viták, sem pedig a megoldási javaslatok. A számos történeti példa közül talán a legjelentősebb Howard kertváros eszméje, amely a 19. század, sokak szerint a mai napig érvényes tervezési beavatkozását kínálja. A nagyvárosok környékén épülő, de attól elkülönülő kertváros – mint egy kompakt település – lakó- és munkahelyet, a szabadidő eltöltésének teljes körű feltételeit nyújtja, teljes mértékben integrálja az ott élőket, felszívja az eredetileg a nagyvárosba törekvőket, így megakadályozza a centrum település korlátlan növekedését (Howard, 1902). A kertvárosi gondolat jegyében született bolygóvárosok, új városok, kertvárosi elővárosok bár számos európai nagyváros esetében kísérelték meg a túlzott mértékű terjeszkedést megakadályozni, a népesség letelepedését meghatározott irányokba terelni soha nem voltak igazán sikeresek. A kertvárosi eszme relevanciáját, a tervek megvalósulását, vagyis a lakó- és a munkahely egységét hirdető térbeli közösségek kialakulását és hosszú távú fenntarthatóságát az európai esetekben a gazdaságot időközben átformáló új folyamatok írták felül. Az 1900-as évek elején még nem is igen érzékelhető, de később emberek tömegeit vonzó városi szolgáltató szektor dinamikus fejlődése, nem utolsó sorban az életmódigények és -formák átalakulása, azok lokális jellegének enyhülése, a globalizációs trendeknek is köszönve (Szirmai, 1988).

129

Egy másik példa az orosz avantgarde építészek két különböző felfogást képviselő csoportja, az urbanisták és a dezurbanisták 1929 és 1931 között zajló vitája. Az első csoport hívei a koncentrált városfejlesztéssel, a másik tábor pedig a dekoncentrált, vagyis a szétszórt városfejlesztés modelljével képzelték az akkor érzékelhető nagyvárosi problémák enyhítését (Kopp, 1979). A korai megoldási javaslatok mai alkalmazhatóságát az újabb folyamatok teszik kétségessé. Howard vagy éppen az avantgarde építészek által felvetett problémák és megoldási javaslatok óta az urbanizációs folyamatok és azok hatásai radikális módon megváltoztak, többek között a globalizációs folyamatok dinamizálódása miatt is. A történeti viták az urbanizáció első szakaszaiban zajlottak, az akkori városnövekedés, a felgyorsult városba áramlás vagy már az éppen kibontakozó szuburbanizáció idején. Természetesen a jelzett periódusok térbeli társadalmi problémái is súlyosak voltak, de eltérőek a mai folyamatoktól, a globalizáció előretörésének a hatásaitól, amely mögött ma már szinte tudományos közhelynek számító nagy mechanizmusok húzódnak. Egyrészt a fejlett nyugat-európai országokban (Amerikai Egyesült Államokban és Japánban is) megfigyelhető erőteljes gazdasági és társadalmi centralizáció, a szolgáltató szektor, a szakképzett munkaerő nagyvárosi koncentrációja, a multinacionális, a transznacionális vállalatok előretörése és ennek hatására a nagyvárosok és a perifériájuk erőteljes fejlődése (Veltz, 1996, 33). Másrészt a nagyvárosi régióknak a világ gazdaságában betöltött központi szerepei. A gazdaság, illetve a népesség egyre erősebb nagyvárosi koncentrációja a lakóhelyek és a munkahelyek dinamizálódó területi szétválásában, a lakóhelyek munkahelyeknél is gyorsabb kifelé történő terjeszkedésében jelentkezett. Ez a tőkebefektetéseknek, az infrastrukturális fejlesztéseknek, a kereskedelmi és egyéb szolgáltatások kialakításának a centrumoktól kifelé irányuló térbeli rendjét határozta meg (Hall, 1996). Az eredmény a városi agglomerációk területet fogyasztó térbeli expanziója, a rövid és hosszú távú ingázás mértékének emelkedése, a közlekedés iránti igény és kapacitás növekedése, a környezeti károk kiterjedése, a térbeli társadalmi szerkezet átalakulása, vagyis az urban sprawl és hatásai. A nagyvárosi térségek mai területfogyasztási jelenségei mögött a fogyasztói társadalom értékrendjének térhódítása, a jólétben élők számának növekedése, az átalakult lakóhelyi igények is ott vannak. Az 1950-es években az USA-ban 30 millió ember, a lakosság 19%-a volt elővárosi lakos1. Ez a szám az 1970-es, 1980-as években tovább nőtt. A tények szerint a

1

Az Amerikai Egyesült Államokban az 1930-as években kidolgozott New Deal, a kormányzat új gazdaság-, társadalom-, valamint hitelpolitikája indította meg az elővárosi fejlődést, amelyet az 1950-es évek lakásépítési támogatásai, a hosszú lejáratú, 20-25 évre szóló hitelek tovább dinamizáltak (Batár, 1999). Az új amerikai életideált hirdető, szuburbán életforma marketingje is hatást gyakorolt a folyamatokra, hiszen választ kínált a

130

trend folytatódik, az amerikai társadalom ma körülbelül fele él elővárosokban. A nagy amerikai világvárosokban2, 1990 és 2000 között tovább csökkent a városi és nőtt a város környéki lakosság aránya. A városszéli népesség arányai jóval meghaladják a városi népesség arányait, az urbanizált térségeken elhelyezkedő népesség túlnyomó többsége a városkörnyékeken lakik. Az európai trendek ettől azonban eltérőek. A nagy európai világvárosok esetében a városi népesség aránya számos esetben jóval meghaladja a város környéki népesség arányait. (Ilyen például Berlin, Bécs, Brüsszel, London, Prága, Róma, Varsó és Budapest is.) Vannak kivételek, így például Koppenhága,3 de kiváltképp Párizs,4 ahol a városkörnyékeken jóval magasabb a népességarány. Miközben számos európai nagyváros-térség népességmegoszlásában is érzékelhető változás, 1996 és 2004 között például Madrid, Berlin, Róma, Bécs, Varsó, Prága, Ljubljana eseteiben néhány százalékkal növekedett a város környékiek aránya. A legjelentősebb növekedés Budapest környékén zajlott le.5 Ezért is fontos megvizsgálni az nagyvárosi léttől elfáradt akkori középosztálybeliek igényeire, egy új életstílus, a kevesebb zaj, a kisebb forgalom, a kevesebb bűnözés, sőt a szegényektől való védettség, a lokális közösségi kohézió megteremtésének az ígéreteivel (Williamson-Imbroscio-Alperovitz, 2005). 2 A rendelkezésünkre álló terjedelem sajnos nem teszi lehetővé, hogy adatokkal is illusztráljuk az amerikai, illetve az európai nagyvárosi folyamatot. Az adatokat lásd: http://www.census.gov/population/www/documentation/twps0027/twps0027.html#tabA Table B. Population of the 20 Largest Cities and Urbanized Areas: 1990 3 A dán főváros esetében az 1945-ös „Fingerplan” szerepére kell utalni, amely a jóléti állam tervezési eszközeként, tudatosan fejlesztette és egyben irányította a Koppenhága Nagyrégió fejlődését, a szuburbanizációt, az akkori középosztálybeliek kiköltözését, bérbe vehető családi házak építésével, a szükséges közlekedési és egyéb infrastruktúra megteremtésével. A terv a mai folyamatokra is hatással van, bár a városkörnyék ma az állam által támogatott banki hitelstruktúrák segítségével, az állam és az önkormányzat, valamint a privát területfejlesztők, a befektetők együttműködésével alakul (Reeh-Zerlag, 2011). 4 A Párizsi Régió esetében is tudatos cél volt a fejlődési folyamatok irányítása, amelyben az állam kiemelkedő szerepet játszott, főként az 1960-as, 1970-es években. Ezek között kiemelkedő az új városfejlesztési program, amely az új városok helykijelölésével határozta meg a peri-urbaine fejlődés fő irányait, egyszersmind a (lakótelepekkel elégedetlen) középosztálybeliek város környéki elhelyezkedésének a fő célterületeit is (Szirmai, 1988). A város környéki területek mai alakulását már főként a piaci erők szabályozzák, a banki hitelstruktúrák segítségével, a társadalmi igények és lakóhelyi szükségletek szerint. Az utóbbi esetben a párizsi igen magas ingatlanárak szerepe kiemelkedően fontos, a városi lakosság egyre nagyobb arányban törekszik város környéki olcsóbb ingatlanhoz jutni (Cattan, 2011). 5 Az 1990-es években lezajlott budapesti város környéki növekedés esetében alapvetően ellentmondásos hatásokat találni: részben a főváros védelmét, de a környék fejlődését, ha nem is támogató, de engedő folyamatokat. Mindez azt jelenti, hogy az állam, de az érintett önkormányzatok is átengedték a terepet a piaci erőknek, illetve a városkörnyék fejlődésben

131

urban sprawl hazai folyamatait. Már csak azért is, mert miközben a világban a városi terjeszkedés egyre jellemzőbbé válik, a magyarországi városterjeszkedés folyamatait kevéssé ismerjük.6 Nem igazán tudjuk, hogy mi történik a magyar nagyvárosi térségekben. Érzékelhető-e a nagyvárosi terjeszkedés, s ha igen, mindez milyen következményekkel jár? Ezzel összefüggésben hogyan alakul át a nagyvárosi tér társadalmi szerkezete, változnak-e szegregációs sémák? A 2009 és 2011 között megvalósított, a „Fenntartható fogyasztás, termelés és kommunikáció. A modern fogyasztási modelleket meghatározó társadalmi mechanizmusok és érdekviszonyok. A fenntartható fogyasztás társadalmi és térbeli modellje”7 című projekt a fenti kérdésekre keresi a választ részben a budapesti városrégió, részben pedig a magyar nagyvárosi térségek esetében8. A kutatás főbb

érdekelt gazdasági csoportoknak, és a kiköltözni vágyó középosztálybelieknek, de az alacsonyabb státusúaknak is. Ezt az mutatja, hogy az állami, a regionális, illetve a fővárosi tervek szintjén megjelentek ugyan a terjeszkedést korlátozó elképzelések (ennek érdekében például a belső városnegyedeket megújítani akaró tervek) miközben a szükséges (források, jogi és érdekeltségi) eszközök hozzárendelése lényegében elmaradt. Számos folyamat, így az állami lakás-, valamint hitelpolitikák nem jelöltek ki fejlesztési prioritásokat, így nem befolyásolhatták érdemben a város környéki fejlődést, amelyet a föld és a lakásprivatizáció eredményeként létrejött privát tőke, valamint az új szuburbanizációs költözési igények is mobilizálták. (A Budapest környéki folyamatok alakulásának a terület-és településfejlesztéssel összefüggő okait egy másik tanulmányban majd részletesen is bemutatjuk.) 6 A városi terjeszkedés fogalmát a nemzetközi szakirodalom többféle értelemben is használja. A gazdasági és a társadalmi szuburbanizáció, a városból történő kiköltözések, és ezek következtében a városi és a város környéki népesség számának és arányainak, a várostérségen belüli elhelyezkedéseknek, a belső népesség arányoknak az átalakulása, valamint a területhasználat változásai egyaránt a fogalomhoz tartoznak, mint ahogy a kompakt város felbomlása, és a diszperzió jelenségei is. A térbeli társadalmi szerkezetre gyakorolt hatások szintén fontos indikátorok, ahogy a tervezési beavatkozások hiánya, vagy éppen célzott jellege is. 7 A projekt konzorciumi keretben valósult meg, a Budapesti Corvinus Egyetem vezetésével, a Norway Grants (Norwegian Financial Mechanism) támogatásával. (Referencia szám: 0056/NA/2006-2/ÖP.) Az MTA Szociológiai Kutatóintézet által végzett részkutatást Szirmai Viktória irányította. A kutatásban részt vettek még: Baranyai Nóra szociológuspolitológus, Kovács Szilvia közgazdász-szociológus, Laki Ildikó szociológus, Schuchmann Júlia geográfus, Váradi Zsuzsanna geográfus. Az eredményeket a budapesti várostérségekben megvalósított 1000 főre kiterjedő reprezentatív kérdőíves adatfelvétel és 53 mélyinterjú adja. 8 A magyar nagyváros-térségeket 2004 és 2007 között végzett, „Várostérségek, térbeli társadalmi egyenlőtlenségek és konfliktusok – Az európai versenyképesség térségi társadalmi tényezői” című kutatás tárta fel részletesen. A projekt konzorciumi keretben valósult meg, a Nemzeti Kutatási Fejlesztési Programok (NKFP) támogatásával. (Nyilvántartási szám: 5/083/2004.) A konzorcium vezető intézménye az MTA Szociológiai Kutató Intézet, a kutatás vezetője Szirmai Viktória volt. A konzorcium tagjai: az MTA Regionális

132

elméleti hátterét, kiinduló szempontrendszereit a főbb nemzetközi trendek adják meg. Az elemzésből kiderülnek egyrészt a vizsgált nagyvárosi terekben élők társadalmi szerkezeti jellegzetességei, annak belső egyenlőtlenségei, főbb társadalmi dichotómiái, másrészt a társadalom szerkezeti jellegzetességek, közte a költözési folyamatok révén is szerveződő, illetve átszerveződő terület„fogyasztási” minták. Végül a (főként budapesti) várostérségi társadalom hierarchikus szerkezetében eltérő helyet foglaló főbb társadalmi státuscsoportok társadalmi szerkezeti elhelyezkedéseiben és a területfogyasztási folyamataiban létrejövő társadalmilag meghatározott területi-fogyasztási modellek sajátosságai is. Város és környék dichotómia a fejlett nyugati társadalmakban A francia társadalomban az utóbbi években kiemelt politikai és tudományos figyelmet kap az elővárosi probléma, amit a város környéki népesség magas arányán túl a 2005-ös párizsi elővárosi megmozdulások, brutális tüntetések is magyaráznak. De az is, hogy a francia többség számára a városkörnyékek, illetve inkább a város környékiek a társadalmi deviancia megtestesítői. Miközben a francia kutatók szerint a negatív kép kialakulásában a média hatása kiemelten fontos, illetve az, hogy néhány szakmacsoport, így az építészek, a kutatók, a politikusok igen kedvezőtlen vagy inkább egyoldalú képet mutattak a közvéleménynek, történetileg elsőként a lakótelepekről, majd az elővárosokról is (Vieillard-Baron, 2008). A lakótelepekkel kapcsolatos társadalmi megbélyegzés kiinduló pontja az ún. „sarcessizmus”, vagyis az 1960-as években Párizstól 15 km-re felépített akkori új negyed, Sarcesses-Lochére negyeddel9 kapcsolatban megfogalmazott kritikák, az elszigeteltség, a gigantikus méretű, ingerszegény épített környezet, az itt koncentrálódó bűnözés túlzott mértékű hangsúlyozása volt. Jóllehet a korabeli vizsgálatok szerint a lakótelepi népesség jelentős része elégedettnek bizonyult a lakóhelyével, kivéve ahol a bűnözés valóban jelentős mértékűnek mutatkozott (Vieillard-Baron, 2008, 28). A média hatása érzékelhető abban is, hogy az 1980-as évektől kezdve már nemcsak a lakótelepek, hanem az elővárosok is a társadalmi problémák gyűjtő területeiként jelentek meg. Kutatások Központja, Közép-Dunántúli Osztálya, a Kodoányi János Főiskola, a PESTTERV Pest megyei Terület-, Település-, Környezet Tervező és Tanácsadó Kft. és a Székesfehérvári Regionális Vállalkozásfejlesztési Alapítvány voltak. A kutatás mintaterülete a kilenc magyarországi nagyváros: Budapest és agglomerációja, a nyolc 100 ezernél népesebb magyarországi nagyváros, Debrecen, Győr, Kecskemét, Miskolc, Nyíregyháza, Pécs, Szeged és Székesfehérvár, valamint térségeik voltak. A kutatás számos módszerre épült, a legfontosabbak az 5248 fő megkérdezésén alapuló reprezentatív kérdőíves adatfelvétel és a 108 mélyinterjú, valamint a statisztikai adatbázis-elemzések. 9 A szóban forgó negyedet most kezdik felújítani.

133

Tényleges folyamatok is magyarázták a lakótelepekkel kapcsolatos negatív megközelítést (Le Goaziou-Rojzman, 2006, 36). A II. világháborút követő lakáshiány, majd a demográfiai robbanás, a baby-boom szükségleteire válaszolni kívánó új lakótelep-fejlesztések főként a középosztálybeliek számára okoztak elégedetlenséget, mivel alig nyújtották a szükséges lakóhelyi infrastruktúrát, a kis üzleteket és a (franciák számára oly fontos) kávéházakat, egyéb szabadidős szolgáltatásokat. A monoton épített környezetet sem kedvelték. Ezért többnyire a magasabb társadalmi státusúak az 1970-es, 1980-as években már kezdték elhagyni az új negyedeket, és vagy visszaköltöztek az időközben megújult vagy megújuló városközpontokba, vagy a jó ökológiai és társadalmi pozíciójú környékbeli településekre, a jobb elővárosokba, illetve az új városokba költöztek. Az 1960-as évek közepétől egyre több külföldről bevándorló települt (részben hatósági akaratra) a lakótelepekre, részben az északi és nyugat-afrikai bevándoroltak által spontán létrehozott ún. „bidon-ville”-ekből, a bádogvárosrészekből. Az 1960-as években a nagyvállalatok (elsősorban autógyárak) részben a francia, de nagyobb részben a külföldi, Észak-Afrikából, Algériából bevándorolt, szakképzetlen, iskolázatlan munkásaiknak is építettek Párizs környéki elővárosokat (Le Goaziou-Rojzman, 2006, 21). Az egykori bevándorlók második, harmadik generációi élnek itt, akik az első generációhoz hasonlóan szakképzetlenek, iskolázatlanok, többnyire munkanélküliek. Az országban körülbelül 5 millió ember él az ún. „Érzékeny Városi Zónában” (Zones Urbaines Sensibles, ZUS10), a társadalmilag problematikus elővárosi térségekben. Az itt élők majdnem 40%-a nem fejezi be az iskoláit. Közülük kerül ki a mai munkanélküliek számottevő része. A 2009-es adatok szerint a 7,5%-os országos átlaggal szemben 16,9% az elővárosi munkanélküliek aránya, főként fiatalok, sok közöttük a fiatal férfi (Le Goaziou-Rojzman, 2006, 24; Bronner, 2010, 9). A jövő bizonytalansága, a mindennapi megélhetés gondjai lakóhelyi társadalmi feszültségek, számos konkrét konfliktus forrásai. Ellentmondások vannak az idősebb és a fiatalabb nemzedék között, amelynek oka az idősebbek félelme az utcán „élő” és randalírozó fiatal bandáktól. Néha csendes, néha inkább hangos viszályok alakulnak ki az aktívak és a munkanélküliek között is, amelyek sok esetben etnikai problémává eszkalálódnak. Miközben a lakóhelyi konfliktusok lényegében társadalmi strukturális ellentmondások, mégpedig a bevándoroltak vagy azok leszármazottjai és a francia „őslakosság”, de legfőképpen a kisebb-

10

A zónát az elővárosi problémák tervezéspolitikai válaszaként az 1990-es évek derekán jelölte ki a politikai akarat. 1996-os törvény és annak módosítása 751 érzékeny zónát (megközelítőleg 26 ezer városnegyedet) határolt le. Ebből 396 a francia nagyvárosi térségekben található. Az 5 millió ember kb. negyede, 25% él a párizsi régióban.

134

ségben lévő elővárosi alsó középosztálybeliek, középosztálybeliek és a többségben lévő underclass, a kirekesztettek között. Korántsem francia jelenség, hogy a városkörnyék meghatározott részei az alacsonyabb társadalmi státusúak lakóhelyei, illetve, hogy a városcentrumokból kirekesztett rétegek befogadói. A brüsszeli városrégióban lejátszódó folyamatok, az első generációs bevándorlóknak otthont adó régi városcentrumot környező részeknek a felújítása következtében a peremterületekre, illetve a városkörnyékre fokozatosan kiszoruló szegények is ennek példái (van Criekingen, 2003). Ettől eltérő modellt képviselnek azok a nyugat-európai, például francia elővárosok, de az észak-amerikai vagy éppen kanadai elővárosok is, amelyek az előbb ismertetekhez képest – a társadalmi sajátosságaiknak megfelelően – más utat jártak be, amelyek a különböző lakáspolitikai támogatások eredményeként jöttek létre, alapvetően a családi életformára koncentráló, többnyire középosztálybeli, illetve sok esetben a felső-középosztálybeli lakosság számára (JaumainLemarchand, 2008). Ezt a modellt Európában a felsőbb és az alsóbb társadalmi osztályok térbeli elkülönülése váltotta ki. A párizsi régió esetében például egyértelműen látni ezt a trendet, mert amíg a szuburbán övezet nyugati szélén a magas jövedelmű, vezetői rétegek lakta települések (enclave-ek) koncentrációit látni, addig a dél-keleti övezetben az alacsonyabb státusúak által benépesített településegyütteseket lehet megtalálni (Cattan, 2011, 13). Amerikában a jelzett modellt etnikai tartalmak is formálják, a fehér felső- és felső-középosztálybeliek által lakott elővárosok, az amerikai „mainstream” és az ún. „mások”, a problematikus, gyakran sötét bőrű amerikaiak által lakott alacsony társadalmi státusú (többnyire belső) városrészek ellentmondásai miatt (Williamson-ImbroscioAlperovitz, 2005, 318). A kanadai elővárosok az 1950-es, 1960-as években jöttek létre. A nagyvárosi terjeszkedés követelményeinek, a városcentrumok válságának, funkcionális átalakulásainak, a középosztály szuburbanizációs, közte elkülönülési törekvéseinek, a gépkocsiforgalomra építő életformának is engedve (Harter, 2008). Az első időszakban főként fiatal, gyerekes családok érkeztek, az akkor általában 25 éves fiatalok, a baby-boom képviselői, olyanok, akik többnyire 1970-ben léptek a lakáspiacra (Gill, 2008). S akik már nem akartak a szüleik mellett élni, az egyéni családi ház iránti vágy a felnőtté válás igényével is párosult. A 2000-es évek első fele azonban jelentős változásokat hozott. 2006-ban a babyboom képviselői, jellemzően diplomások, magas jövedelműek már a 60 évesek korosztályának a tagjai. Gyermekeik időközben elköltöztek, visszaköltöztek a városcentrumokba, a belvárosok megújulásának is köszönve. Ez gyökeresen átalakította az elővárosokban élő háztartások szerkezetét, jelentősen csökkent a gyerekeikkel együtt élő családok aránya, illetve megnőtt az egyszemélyes vagy egyszülős háztartások aránya (a válások következtében is).

135

A kanadai kutatók szerint az 1990-es évektől kezdve jellemzővé vált idősödés és az individualizáció jelenségei miatt ma már az a kérdés, hogyan lesznek fenntarthatók az elővárosok, amelyek főként a magas jövedelmű és magasabban képzett középosztálybeliek családos életformáihoz készültek. Az újonnan érkező fiatal családok már alacsonyabb jövedelműek, és kevésbé tudnak élni az elővárosi lakáspiac kínálatával. A magasabb jövedelműek ismételt kiáramlására pedig már nem lehet számítani. Például a Montréal nagyváros régióban élő 25 és 54 év közötti egyedül élő, aktív, diplomások, főként nők kétharmada a városi létformát választja, a városban lakik, a városi környezet jobban megfelel a mai életformájuknak (Gill, 2008, 61). A kanadai példa a fejlett nyugati országok nagyvárosainak egyre dinamikusabb dzsentrifikciójára, a belvárosi negyedek reneszánszára, ismét megnövekedett társadalmi jelentőségére utalnak11. A különböző kutatások szerint a belső részekben élő fiatalabb, aktívabb, képzettebb rétegek már a városokban maradnak, sőt a szuburbanizációban kiáramlott középosztály visszaköltözése is érzékelhető folyamat. Ez hosszú ideje európai jelenség is. Az utóbbi tíz évben Párizs esetében is megfigyelhető a visszaköltözés, ennek köszönhetően a város lakossága 3%-kal, a belső negyedeké pedig 6%-kal növekedett (Cattan, 2011, 5). Mindez az elővárosi környezet jövőbeni új társadalmi tartalmát is sejteti, a középosztálybeliek által lakott szuburbiák jelentőségének (esetleg arányának) a visszaesését, az alacsonyabb társadalmi státusúak által benépesített városkörnyék számának a növekedését. Hiszen a középosztálybeliek elővárosi életforma iránti vágya enyhülni látszik, miközben a városkörnyék új társadalmi rétegek számára is vonzóvá és elérhetővé is válik. A nagyvárosi ingatlanárak alakulásai részben kifejezik, részben erősítik a folyamatot. Az utóbbi tíz évben a párizsi belső kerületek ingatlanárai drasztikus módon megnövekedtek, a 2000-es évi árak háromszorosára emelkedtek. Ma már átlagosan 7 ezer Euro egy négyzetméter lakás ára az ún. „Beaux Quartiers”-ben, vagyis a valóban jó negyedekben (Bronner, 2010, 9). Ez a meglévő térbeli társadalmi hierarchiát erősíti fel, a középosztálybeliek nagyvárosi kötödését, az alacsonyabb (nem csak az iskolázatlan, hanem inkább az alacsonyabb jövedelmű) társadalmi státusú csoportok, közte a pályakezdő fiatalok, alsó középosztálybeli 11

Egyetértek azokkal a nézetekkel, amelyek szerint a belváros reneszánsza nagyon differenciált módon zajlik le a különböző országokban. Az eltérések főként az európai és az észak-amerikai városok között szignifikánsak. Az előbbiek esetében különböző társadalmi csoportok, és nemcsak a yuppie rétegek valósítják meg a belső részek felújítását, mint ahogy azt például Manhattan esetében, vagy a Sassen által leírt globális városcentrumokban, New Yorkban, Londonban, Tokióban látni (van Criekingen, 2003; Sassen, 1991), Mert a különböző csoportok, különböző beavatkozási eszközökkel újítják meg a belső negyedeket, ami differenciált épített környezetet, eltérő fogyasztási lehetőségeket és eltérő társadalmi tartalmat okoz (van Criekingen, 2003, 96).

136

családok dinamizálódó kiköltözését vagy a szegényebbeket érintő, felgyorsuló kirekesztés folyamatait. A párizsi belső részekről már, vagy csak potenciálisan kiszorulókért szinte harc indult a régió külső negyedei részéről. Az elővárosok geográfiai, illetve társadalmi pozícióik szerint várják és hívják a fiatal, aktív, alsó középosztálybeli családokat vagy a kisebb jövedelmű középosztálybelieket. A társadalmi szerkezetüket javítani óhajtó elővárosok kritikusan bírálják azt a 2007-es törvényt, amely az érzékeny városi zónákban élők lakásproblémáit akarja mindenekelőtt kezelni, a lakásfelújítások támogatási rendszerén keresztül. Ez a törvény szerintük a gettósodás veszélyét növeli, mivel akadályozza a társadalmi heterogenitás erősödését, ami ellentmond az elővárosi rehabilitációt támogató beavatkozásoknak, az erre fordított források hatékonyságának. Jóllehet az utóbbi támogatás kiemelt célja a homogén, hátrányos helyzetű népesség által lakott elővárosok társadalmi megújulása. Az érvek mögött kimondva vagy kimondatlanul is érezni lehet a társadalmi kirekesztési törekvéseket, a ma stigmatizált vagy annak határán álló elővárosok társadalmi presztízse növelésének célját, az új, egyben magasabb státusú lakók vonzása révén. Egyetértve a francia szociológusok nézetével, a szegény elővárosi negyedek problémáit nem lehet a biztonság fokozásával, a bevándoroltak kulturális eltéréseire adott válaszokkal (több rendőrrel, jobb oktatási rendszerrel) enyhíteni (Le Goaziou-Rojzman, 2006, 122). A térbeli társadalmi problémák tovább görgetése nem ad gyógyírt, hiszen a feszültség áthelyezéséről és nem megoldásáról van szó. Ennek sokkal szélesebb körűnek, strukturálisnak kell lennie. Város és környék dichotómiája a magyar nagyvárosi térségekben A 9 magyar nagyvárostérségben 2005-ben végzett reprezentatív vizsgálat eredményei feltárták a hazai nagyvárosi térségek, közte a budapesti várostérség térbeli társadalmi szerkezetét, a centrum térség belső egyenlőtlenségeit, valamint a városok és a környékek, illetve a környékek közötti társadalmi dichotómiákat (Szirmai, 2009a).12 Az adatok rámutattak, hogy a városokban, azok centrum 12

A városi övezetek lehatárolását helyszíni bejárással, várostérségi szakértők javaslatai és a térképek alapján végeztük, a 9 várostérségre érvényes egységes (a szakirodalomban elfogadott) szempontrendszer alapján (lásd bővebben, Szirmai, 2009a). Elsőként tizenöt városrésztípust, majd további tipizálás okán a következő részeket különböztettük meg: A belvárosi övezet: más néven (történelmi) városközpont, a city, vagy első munkahelyi övezet, ahol a városközpont jellegadó munkahelyegységei találhatók (pl. közigazgatási szervek, pénz- és hitelintézetek, luxusigényeket kielégítő szaküzletek, oktatási és kulturális intézmények, irodák, stb.), de elsősorban az üzleti és kereskedelmi élet, valamint a szórakoztatóipari létesítmények. Inkább intenzív beépítés és többszintes házak, mint a lakóövezeti funkció jellemzi (nagy nappali és kicsi éjszakai népesség), bár saját lakossága is van. Az átmeneti övezet: két részből, a belvároshoz közeli ipari üzemek és kereskedelmi egységek zónájából és az azt körülölelő – szintén kettős – lakóövezetekből áll. A lakóövezet belső részeire néhány szintes épületek (korábban esetleg bérházak), valamint kis

137

részein erőteljesebb a magasabb társadalmi státusúak (a magasabban iskolázottak és magasabb beosztásúak, nagyobb jövedelmű csoportok) jelenléte, míg a város külső negyedeiben, illetve a városkörnyékeken az alacsonyabb társadalmi státusúak (az alacsonyabban iskolázottak és alacsonyabb beosztásúak, illetve alacsonyabb jövedelműek) aránya a jellemzőbb. (Ennek az iskolázottsággal kapcsolatos példáját lásd az 14. ábra, 15. ábra.) Fontos trend, hogy a városcentrumból a városkörnyékek felé haladva a térbeli társadalmi szerkezet egyértelműen hierarchikusan alakult. A városok és térségeik gazdasági, infrastrukturális- és intézményellátottságát is kifejező ökológiai térbeli lejtőn, a várostérség centrum részeitől fokozatosan távolodva egyrészt csökkent a magasabb státusúak, másrészt növekedett az alacsony státusúak aránya. A hierarchiát a kedvezőbb földrajzi helyzetben lévő, jobb infrastruktúrával rendelkező fejlettebb város környéki településeken élő magasabb társadalmi státusúak magasabb arányai azonban megtörték. Ezt a jelenséget kettős térbeli társadalmi hierarchiának, a centrum és a periféria átalakult rendszerének neveztük (lásd bővebben Szirmai, 2009b).

zöldterület a jellemző. Az itt élők keveset költenek a lakásfenntartásra, ezért fokozatos lepusztulás figyelhető meg. A lakóövezet külsőbb részein főképp különálló, nagyobb méretű kerttel rendelkező családi házas területek találhatók, de jelen vannak a szállodák és apartmanok is. A külvárosi övezet: más néven előváros, a nagyvárossal szoros funkcionális kapcsolatot tart fenn, jól elkülönülve közvetlen közelében fekszik, esetleg korábban közigazgatásilag is önálló település volt, amely ma már a nagyváros beolvadt településrészévé vált. Legfőbb szerepköre a lakófunkció (főként családi házas beépítéssel vagy lakóteleppel, újabban lakóparkkal), lakóik nagy része a városközpontban dolgozik. Végül a háttértelepüléseket rangszám-módszerrel választottuk ki, mely során a megközelíthetőség, a lakáshelyzet, a köz- és felsőoktatás, az egészségügyi ellátás, a vállalkozói aktivitás, az adózás, a jövedelmek, a foglalkoztatás, a munkanélküliség, a mobilitás, a szociális ellátás szempontjait vettük figyelembe. Az így elkészült mutatók összesítéséből kaptuk meg azt a fejlettségi rangsort, amely alapján a három legfejlettebb (mégpedig Törökbálint, Százhalombatta, Gödöllő) és a három legfejletlenebb (vagyis Tök, Tinnye, Szigethalom) településeket kiválasztottuk.

138

átlag

28,6

fejletlen…

18,7 47,3

fejlett…

25,9

38,4 27,2

belvárosi övezet 0%

21,2

13,7

20%

alapfokú középfokú, érettségivel

4,5 12,4

31,6

8,9

34,2 39,4

40%

20,0 27,9

19,2

17,7

18,4

28,2

33,8

külvárosi övezet átmeneti övezet

34,3

19,4 29,3

60%

80%

100%

középfokú, érettségi nélkül egyetem, főiskola

Forrás: NKFP kérdőív adatai

14. ÁBRA A 9 MAGYAR NAGYVÁROS-TÉRSÉG KÜLÖNBÖZŐ ÖVEZETEIBEN ÉLŐK ISKOLAI VÉGZETTSÉG SZERINTI MEGOSZLÁSA, % ( 2005)

Forrás: NKFP kérdőív adatai

15. ÁBRA A BUDAPESTI VÁROSTÉRSÉG KÜLÖNBÖZŐ ÖVEZETEIBEN ÉLŐK ISKOLAI VÉGZETTSÉG SZERINTI MEGOSZLÁSA, % ( 2005)

139

fejlett városkörnyék

fejletlen városkörnyék

A 2010-es budapesti várostérségi kutatás a társadalmi demográfiai változók szerinti dichotómiákra is rámutatott (lásd a 16. ábra). Budapesten a házasok aránya mindössze 40 százalék, míg a város környéki településeken arányuk csaknem eléri a 60 százalékot. A házasságot manapság gyakran helyettesítő élettársi kapcsolat esetében a törésvonal a várostérség és a fejletlen város környéki települések között húzódik: a fejletlen városkörnyék esetében hat, a többi vizsgált egység esetében 1013 százalék az élettársi kapcsolatban élők aránya. A házasok aránya mind a fejlett és a fejletlen városkörnyék esetében magas, miközben a fiatalok együttélési szokásaiban különbség rajzolódik ki; a fejletlen településeken a hagyományosnak számító házasság, míg a fejlett településeken az élettársi kapcsolat a jellemzőbb. Budapesten, de különösen a két külső övezetben átlagot meghaladó arányban élnek egyedülállók, a belvárosban az elváltak és az özvegyek felülreprezentáltak.

élettárssal él házas özvegy elvált egyedülálló élettárssal él házas özvegy elvált egyedülálló

Budapest

élettárssal él házas özvegy elvált egyedülálló 0,0

60 éves és idősebb

30,0

50-59 éves

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

140

60,0

40-49 éves

30-39 éves

90,0

18-29 éves

16. ÁBRA A BUDAPESTI VÁROSTÉRSÉG KÜLÖNBÖZŐ ÖVEZETEIBEN ÉLŐK CSALÁDI ÁLLAPOT ÉS KORCSOPORT SZERINTI MEGOSZLÁSA, % (2010)

A város környéki települések fiatalabb korösszetételűek, mint Budapest, melyen belül további különbségeket tehetünk az idősebb korszerkezetű belvárosi és átmeneti övezet, valamint az agglomerációs településekre inkább hasonlító külvárosi zóna között. Az aktívak és a nyugdíjasok arányainak hasonlósága mellett a város környéki településeken található a kisgyermekükkel otthon maradók, valamint a munkanélküliek legnagyobb csoportja. A város-városkörnyék dichotómia jelentkezik a gyermekek átlagos számában is; a budapesti átlagértékkel szemben (1,78) a fejletlen városkörnyéken 1,85, míg a fejlett agglomerációs településeken 1,95 az átlagos gyerekszám. A 2010-ben megvalósított budapesti várostérségi vizsgálat megalapozásakor kiemelt cél volt az összehasonlíthatóság13. Az elemzések alapján 2005 és 2010 között fontos változások érzékelhetők a népesség társadalmi-demográfiai jellemzőiben, és főként a területi elhelyezkedésében14. Az eltelt öt évben legerőteljesebben a belvárosi társadalom elöregedése, valamint a külvárosi zóna, illetve a fejletlen város környéki települések fiatalodása tapasztalható. A külvárosi övezetben az aktívak, a fejletlen városkörnyéken, a gyesen, gyeden lévők arányának a növekedése is jellemzővé vált. Az iskolai végzettség, a munkahelyi beosztás, és a jövedelem szerinti összevetések lényeges eredménye, egyrészt hogy a térségi hierarchia átrendeződni látszik, másrészt, hogy a lényeges különbségek a városcentrum és a környék, 13

Az ehhez szükséges legfontosabb módszertani megoldás a mintavétel szempontjainak a kidolgozása volt. 2005-ben a vizsgálat mintaterülete a 9 magyarországi nagyváros és ezek térségei voltak. A mintavételi eljárás a mintába bekerült települések mindegyikének egészét tekintve aránytartó volt, nemre, korcsoportra és iskolai végzettségre nézve reprezentatív, a 2005. évi T-STAR adatbázis valamint önkormányzati adatokat figyelembe véve, ami a területek demográfiai sajátosságaira hívta fel a figyelmet, és iránymutatóként szolgált a válaszadók kiválasztásakor. A településeken belüli, valamint a mintába bekerült települések közötti lakosságarányt tekintve viszont nem aránytartó rétegzett valószínűségi mintavételi eljárás került alkalmazásra. A 2010-es budapesti várostérségi vizsgálat mintájának a kialakításakor a szempontok megegyeztek a korábbi vizsgálatéval. A fővároson belüli területek és az ott megkérdezendők száma megegyezett a korábbi kutatáséval, a város környéki almintában az elemszám csökkenése miatt nem 3-3, hanem 2-2 településről vettük a mintát, ezek megegyeztek a korábbi kutatásban kérdezettekkel. (2010-ben, fejlett város környéki településekként Törökbálint és Gödöllő, fejletlen településekként pedig Tinnye és Szigethalom kerültek a mintába.) A 2010. évi, reprezentatív, kor, nem és iskolai végzettség szempontok rögzítésével készített kvóta alapja a 2001. évi népszámlálás adatbázisa volt. Az elemzés során ez a három változó a 2005-ös adatfelvétel alapján került súlyozásra. 14 Ez a tanulmány a főbb eredményeket közli, a részletes elemzéseket a kutatásból készülő kötet jeleníti majd meg.

141

illetve a városcentrum és a fejletlen városkörnyék közötti eltérésekben jelennek meg. A város belső övezetei között 2005-ben érzékelhető erőteljes hierarchikus elrendeződés enyhült, 2010-ben mind az iskolai végzettség, mind a munkahelyi beosztás, mind pedig a jövedelem szempontjából viszonylag kiegyenlítettebbek a városövezeti megoszlások, a magasabb társadalmi státusúak korábban inkább belvárosi koncentrációja most visszafogottabb, az elhelyezkedésük a főváros egyéb belső negyedeire is kiterjedő. Jelentős különbség azonban, hogy amíg a 2005-ös vizsgálatban csak a belvárosi koncentrációik lépték túl a mintabeli arányokat, addig 2010-ben a városi arányaik a magasabbak. A jövedelem szerinti megoszlások ettől eltérőek. Mert amíg 2005-ben a legmagasabb jövedelműek a mintaátlaghoz képest nagyobb mértékben a belvárosban jelentek meg, addig 2010-ben, a mintához képest magasabb arányokban a fejlett agglomerációs településeken találjuk meg őket. A belvárostól a külsőbb negyedek felé hierarchikusan növekvő alacsonyabb társadalmi státusú arányok esetében is tapasztalható egy relatív kiegyenlítődés. 2005-höz képest jelentős különbség, hogy amíg 2005-ben az alacsony státusúak városi arányai a mintabeli átlaghoz képest magasabbak voltak, ezek az arányok 2010-ben alacsonyabbak, miközben a fejletlen városkörnyéken magasabbak (lásd a 17. ábra, 18. ábra, 19. ábra, 20. ábra).

Forrás: NKFP kérdőív adatai

17. ÁBRA A BUDAPESTI VÁROSTÉRSÉG KÜLÖNBÖZŐ ÖVEZETEIBEN ÉLŐK MUNKAHELYI BEOSZTÁS SZERINTI MEGOSZLÁSA, % (2005)

142

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

18. ÁBRA A BUDAPESTI VÁROSTÉRSÉG KÜLÖNBÖZŐ ÖVEZETEIBEN ÉLŐK MUNKAHELYI BEOSZTÁS SZERINTI MEGOSZLÁSA, % (2010)

Forrás: NKFP kérdőív adatai

19. ÁBRA A BUDAPESTI VÁROSTÉRSÉG KÜLÖNBÖZŐ ÖVEZETEIBEN ÉLŐK HAVI NETTÓ JÖVEDELEM SZERINTI MEGOSZLÁSA, % (2005)

143

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

20. ÁBRA A BUDAPESTI VÁROSTÉRSÉG KÜLÖNBÖZŐ ÖVEZETEIBEN ÉLŐK HAVI NETTÓ JÖVEDELEM SZERINTI MEGOSZLÁSA, % (2010)

A budapesti várostérségre vonatkozó 2010-es eredmények, valamint a 2005-ös és a 2010-es kutatási tapasztalatok összehasonlítása alapján egyrészt erősödni látszik a magas társadalmi státusúak városi (már nemcsak belvárosi), illetve a fejlett város környéki településekre érvényes koncentrációja. Másrészt, jellemzőbbé válik az alacsony társadalmi státusú csoportok főként fejletlenebb város környéki településeken történő elhelyezkedése. Mindez a város és a környék társadalmi szerkezeti elhelyezkedésének a dichotómikus elrendeződését mutatja. Továbbá azt a feltevést is sugallja, hogy a Budapest térségben élők területi elhelyezkedésének rendje fokozatosan követi a nyugat-európai modellek példáit, az ott látott fő folyamatokat15.. Ezt a hipotézist a Norway Grants kutatási program keretében készült, a francia és az osztrák, valamint a dán fővárosra és annak térségeire kiterjedő, az „urban sprawl” folyamatát feltáró tanulmányok eredményei is igazolni látszanak (Cattan, 2011; Reeh-Zerlag, 2011; Görgl et al, 2011)16. Város és környék dichotómiák és a területhasználat társadalmi különbségei A kutatás centrális kérdésfeltevése az volt, hogy a várostérség térbeli társadalmi szabdaltsága milyen hatással van a lakosság mindennapi életében, a munkavégzési 15

Ennek részletes tesztelésére európai empirikus kutatási összevetésekre is szükség lenne, továbbá a következő hazai népszámlálás eredményeire is. 16 Ennek eredményeit, a magyar esettanulmánnyal együtt, egy angol nyelvű kötetben adjuk majd közre.

144

tevékenységeiben, a vásárlási, a szórakozási, az egészségügyi intézmény igénybevételei révén megvalósuló területfogyasztási szokásaira? Meg akartuk tudni, hogy a mindennapi élet különböző tevékenységei a térbeli társadalmi szerkezet által kijelölt szűk térben, a lakás környékén, a lakóhelyen, tehát inkább lokálisan zajlanak le vagy szélesebb térre is kiterjedő módon nemcsak a közvetlen lakóhelyen, nemcsak a településen, hanem a térség több egységére is kiterjedő módon valósulnak meg, tehát inkább globálisnak, mint lokálisnak nevezhetők. 17 A modern városfejlődési folyamatok ismeretében az előzetes feltevés az volt, hogy a nagyváros-térségi népesség mindennapi élete inkább globálisabb. Hiszen a globális folyamatok eredményeként erőteljes a gazdasági, az infrastrukturális, a legkülönbözőbb intézményi nagyváros-centrumi koncentráltság. S ez számottevő vonzást gyakorol a népesség térbeli fogyasztási szerkezetére, növekszik a centrum és a környék közötti ingázás, a városlakok mindennapi élettere egyre több negyedre terjed ki. A városlakók által már elfoglalt tér viszonyait újra és újra átszervező, a meglévő határokat feszegető, az egyre globálisabb egységekre kiterjedő mindennapi élettevékenységek a területfogyasztás új hullámait hozzák létre, a szuburbanizáció, kiköltözés mellett a helyben maradók, de a nagyvárosi teret egye nagyobb egységekben használók, inkább fogyasztók a városi terjeszkedés, az „urban sprawl” új dimenzióját hozzák létre. A szociológiai törvényszerűségek azonban óvatosságra intettek bennünket. Hiszen az is nyilvánvaló volt, hogy a nagyváros-térségi társadalmi csoportok térben megnyilvánuló, mindennapi élethez kötött fogyasztási szokásait, és modelljeit nemcsak a konkrét nagyváros-centrum fogyasztási lehetőségei, a kínálat területi eloszlása, és tegyük hozzá, a kulturális fogyasztási minták generálják (Sassen, 1991), hanem a társadalmi strukturális helyzet (a jövedelem, az iskolai végzettség, a foglalkozás, a beosztás, a családi háttér) által meghatározott lehetőségek is. Ez utóbbiak pedig igencsak egyenlőtleneknek bizonyultak, közte éppen a társadalmi szerkezeti dichotómiák miatt. A munkavégzés területi szerkezete A differenciált belső elemzések szerint a nagyváros-térségi népesség eltérő módon és eltérő mértékben használja, illetve fogyasztja a teret a mindennapi élettevékenységei során.

17

A mindennapi élet megvalósulásának a területi szerkezetét a budapesti agglomerációban élők munkavégzési, vásárlási, szórakozási, egészségügyi intézmény igénybevételi helyszínei, a társadalmi-területi (iskolai végzettség, jövedelmi szint, munkahelyi beosztás, valamint lakóhely típus) dimenziók alapján vizsgáltuk

145

A munkavégzési tevékenységek során a nagyváros-centrumot inkább a városi és a fejlett város környéki magas társadalmi státusúak fogyasztják, mindennapi életükkel összefüggő térfogyasztásuk inkább „lokális, mint globális”. A városcentrumi alacsonyabb társadalmi státusú csoportok esete is hasonló. A város környéki népesség, annak főként alacsonyabb státusú rétegeinek mindennapi életével összefüggő térfogyasztása azonban inkább „globális”, mint lokális. A munkavégzéshez kapcsolódó térhasználat alakulásában elmondható, hogy a Budapesten élők, magas és alacsony társadalmi státusúak a városban dolgoznak, nem járnak sem más agglomerációs településre, sem pedig más településre dolgozni. A budapesti, magas státusúak jóval nagyobb arányban találnak munkát a lakásuk közelében, valamint a városon belül, mint az alacsonyabb társadalmi státusúak. A fejlett városkörnyéken a magas státusúaknál két tendencia figyelhető meg: a lakása közelében, valamint a más településen történő munkavégzés aránya kiemelkedő, vagyis elsősorban helyben, valamint más településen dolgoznak. Az alacsony státusúaknál kiegyenlítettebb minden kategória válasza, de átlag feletti eltérés tapasztalható a más településen történő munkavégzésnél. A fejletlen városkörnyéken a magas státusúak esetén egyrészt megjelenik az, hogy az átlaghoz képest jóval nagyobb arányban járnak el más településre dolgozni, másrészt a lakásuk közelében való munkavégzés aránya szintén átlagérték feletti. Az alacsony státusúaknál az agglomerációs településen, valamint a más településen történő munkavégzés mutat jóval az átlag feletti értékeket. Összességében tehát jól látszik az agglomerációs települések alvó jellege, valamint a munkahelyek koncentrációja Budapesten. A más településen történő munkavégzéssel kapcsolatban megkérdeztük, hogy mi ennek az oka. Az eredmények szerint a legjellemzőbb különbségek a város környéki településtípusok esetén, különböző státusúaknál alakultak ki. A magas és alacsony státusúak közötti különbségek úgy jellemezhetők, hogy a fejlett városkörnyéken a munkájuk jellege miatt járnak máshová dolgozni, az alacsony státusúaknál emellett az is megjelenik, hogy nincsen megfelelő munkahely. A fejletlen városkörnyéken mindkét indok átlagon felül jelenik meg a különböző státusúaknál, de az alacsony státusúak esetén nagyobb arányban jelenik meg az, hogy nincsen a lakóhelyen megfelelő munkahely. A térhasználati szokások alakulásában a következő tevékenység a vásárlás helyszínének feltérképezése és elemzése volt. Ugyanis a bevásárlás, mint a mindennapi élet tevékenysége, annak térhasználata a piacgazdasági folyamatok következtében jelentős mértékben átalakult. A bővülő kínálat – áru és üzletek szerint is – differenciált lehetőségeket biztosít a lakosságnak, hogy különböző tereket, helyszíneket vegyen igénybe a vásárláshoz. Az élelmiszerek és tartós fogyasztási cikkek vásárlása esetén előbbinél a lokalitás jellemző, vagyis az itt élők a lakásuk közelében intézik bevásárlásukat. A tartós 146

fogyasztási cikkeknél a tér használata bővül, köszönhetően a bevásárlóközpontok, hipermarketek térnyerésének. Térbeli-társadalmi státuscsoportok mentén történő vizsgálat során kiderül, hogy a Budapesten élők egyértelműen lokális bevásárlási szokásokkal rendelkeznek, függetlenül státusuktól, ugyanis itt mind az alacsony, mind pedig a magas státusúak a lakásuk közelében vásárolnak (az alacsonyabb státusúak viszont nagyobb arányban). Az itt élők egyáltalán nem járnak más településre vásárolni. A legtágabb térhasználat a magas státusú, fejlett városkörnyéken élők esetén tapasztalható, mivel az átlaghoz képest ők járnak el legnagyobb arányban más településre. A vásárlási szokásokról elmondható, hogy leginkább a térségi kínálati viszonyok a meghatározó tényezők, ez befolyásolja alapvetően a bevásárlással kapcsolatos térhasználatot: Budapesten lokálisabb jellegű a tevékenység, míg a fejlett településen mindegyik társadalmi csoportnál már megjelenik a tágabb térhasználat, a fejletlenen pedig egyértelműen. Státusbeli különbségek abban a tekintetben érzékelhetők, hogy a magas státusúak nagyobb arányban járnak el más településre vásárolni, mint az alacsony státusú csoport, amely elsősorban a fejlett városkörnyéken élők esetén érzékelhető.

147

26. TÁBLÁZAT A MUNKAVÉGZÉS HELYSZÍNÉNEK MEGOSZLÁSA, LAKÓHELY ALAPJÁN, % (2010)

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

148

Az egészségügyi szolgáltatások területi igénybevétele Az egészségügyi intézmények használata során szinte általános a lakóhelyi koncentráltság, ezeknél a tevékenységeknél a területi kínálat hatása a döntő. Mégpedig az ellátói hálózat területi és szakpolitikai meghatározottságai alapján18.

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

21. ÁBRA AZ EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÁSOK IGÉNYBEVÉTELÉNEK TERÜLET SZERINTI MEGOSZLÁSA, LAKÓHELY ALAPJÁN, % (2010)

A távolabbi, vagyis a lakás szomszédságát elhagyva a városnegyedben, településrészen, illetve az azon túl felkeresett rendelők, intézetek látogatási mutatói viszont 18

Magyarországon az alapellátás szabad orvosválasztás szerint történik, ami annyit jelent, a biztosítottak szabadon választhatnak háziorvost, a doktor pedig köteles a saját körzetébe tartozó betegeket fogadni. A körzetén kívül érkező páciensek befogadása kapcsán az orvosnak mérlegelési joga van, figyelembe veszi, például a körzetének nagyságát, az ellátottak számát, illetve a jelentkező lakóhelyének körzettől mért távolságát. A szakellátás azonban sokkal inkább már területi elveken nyugszik, egyes ellátásokat csak körzeti egészségügyi központokban lehet igénybe venni, másokat pedig csak regionálisan kijelölt intézményekben, vagyis lakóhelytől és/vagy tematikus ellátó helytől függően. (Vonatkozó jogszabályok: 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről 8. §; 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény végrehajtásáról 13/A, 13/B, 13/C §)

149

már differenciáltan jelentkeznek, így ezek vizsgálata mutatja igazán az egészségügyi szolgáltatások területfogyasztásában megmutatkozó strukturált jellegét. Például azt, hogy a budapesti lakosokhoz képest leginkább a fejletlen város környékiek mozdulnak el lakásuk környékéről. A fővárosban élő magas és alacsony státusúak megegyező arányban használják a városnegyedük áltál kínált lehetőségeket, azonban annak határain túl már csak a magas státusúak keresnek fel ellátó helyeket, ám ők sem hagyják el Budapest közigazgatási határait. A fejlett városkörnyék magas státusú lakója nagyobb arányban fordul a településrészén található szolgáltatókhoz, illetve nagyobb mértékben használja mind az agglomerációs öv, mind más városok, közte kiugróan a főváros adottságait - az ugyanott élő alacsony státusúakhoz képest, akik az egészségügyi szolgáltatásokat koncentráltan, átlag feletti mértékben a lakóhelyük közelében veszik igénybe. A fejletlen környékbeliek magas státusú képviselői településrészüket elhagyva, következő célterületként nagymértékben támaszkodnak a centrum település, Budapest lehetőségeire. Alacsony státusú szomszédjaik kevésbe keresik fel a lakásuk közelében található szolgáltatókat, a térben kiterjedtebb, egyenletesebb megoszlással a településrész, az agglomeráció és a régiócentrumot egyaránt megcélozzák. Mindehhez adalékul szolgálhat, hogy a fejlett városkörnyéken élők a legelégedettebbek mind a közvetlen lakóhelyükön található egészségügyi szolgáltatásokkal (átlagosan 3,99 ponttal, ahol az 5-ös érték jelentése: leginkább elégedett), mind a településük egészére vonatkozó (3,98) ellátási jellemzőkkel. A budapestiek érzékelése szerint a lakóhely közeli rendelők szolgáltatásai átlagosak (3,8), míg a főváros egészét nézve már elégedetlenek, kritikusak az egészségügy helyzetével (3,65), megítélésük szerint színvonala a fejletlen városkörnyékbeliek helyi és településszintű adottságaival megegyező (3,63). Szórakozás tekintetében a legjellegzetesebb vonás – ismételten a főváros szívó hatása, vagyis a nagyvárostérség külső, fejletlen övezetében lakóknak több mint fele, a „más városban” kategórián belül, szinte csak itt keres és/vagy talál kikapcsolódási lehetőséget. Ennek másik oldala, hogy a Budapesten élőknek szinte már lakásuk és városnegyedük lefedi az igényeiknek megfelelő célterültet.

150

27. TÁBLÁZAT AZ EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÁSOK IGÉNYBEVÉTELÉNEK TERÜLET SZERINTI MEGOSZLÁSA, LAKÓHELY ÉS STÁTUS SZERINT, % (2010)

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

22. ÁBRA A SZÓRAKOZÁS TERÜLETI MEGOSZLÁSA, LAKÓHELY SZERINT, % (2010)

A státusjellemzők vizsgálata során kiderül, hogy a fővárosi magas státusúaknál bár elenyésző mértékben, de felmerül, hogy a várostól távolabb keressenek

151

szórakozási lehetőséget, míg az alacsony státusúak csoportjánál a fővárosi határral lezárul a kiválasztott helyszínek sora. A fejlett városkörnyék egyfajta kiegyenlítő teret biztosít a szórakozás nézőpontjából. Úgy tűnik, a helyi és távolabbi adottságokat az alacsony és magas státusbeliek egyaránt ki tudják használni (az egyes célterületek használati arányának mintaátlag feletti mértékében). A térség mintaátlag közeli szabadidős eltöltéshez kapcsolódó minősítése is ezt támasztja alá (3,4; mintaátlag 3,47.) Így a szórakoztató események csak mintegy negyede zajlik más településen, döntően Budapesten. A fejletlen környéken élők társadalmi csoportjainak szokásai szignifikáns eltérést mutatnak, a magas státusúak kizárólagosan a fővárosban, az alacsony státusúak fele részben helyben is igénybe veszik a fellelhető szórakozási lehetőségeket. A vendéglők, kávéházak látogatásának területi vizsgálata a fent leírtakat tovább erősíti. Vagyis a fővárosi városmag helyben (lakása közelében 47,32%), a fejlett környékeik 22,95%-ban, míg a fejletlen városkörnyéken élők 45,44%-ban települéeik határain túl elégíti ki ezeket az igényeket. Összegezve a fenti folyamatokat: a város és környék közötti dichotómiák a mindennapi élet megvalósulásának a területi szerkezetében, a különböző társadalmi státuscsoportok mindennapi tevékenységei által „fogyasztott” terek differenciált struktúráiban is megjelenik. Jóllehet a kutatási eredmények természeten nem mutattak tiszta típusokat, a különböző társadalmi csoportok mindennapi térfogyasztása a globális és lokális dimenziók szerint a következő főbb típusokban írható le: a) A centrum település, vagyis Budapest magas státusú csoportjainak a térfogyasztási tevékenységei esetén nagyobb arányú a lokálisabb jelleg. b) A centrum település, vagyis Budapest alacsonyabb társadalmi státusú csoportjaink a térfogyasztása szintén inkább lokális jellegű. c) A fejlett város környéki települések magas státusú csoportjainak a térfogyasztási tevékenységei részben lokálisak, miközben a globális jelleg erőteljesebb. d) A fejlett város környéki települések alacsony státusú csoportjainak a térfogyasztási tevékenységei viszonylag kiegyenlítettek, részben lokálisak, részben globálisak. e) A fejletlen város környéki településeken magas státusú csoportjainak a térfogyasztási tevékenységei erőteljesen globálisak, miközben lokálisak is. f) A fejletlen város környéki településeken élő alacsonyabb társadalmi státusú csoportok térfogyasztási tevékenységei globális egyben lokális jellegű is.

152

A tipizálásból az látható, hogy a nagyváros centrumban élők, szinte a társadalmi helyzetüktől függetlenül a (meglévő) területi kínálat alapján szervezik a mindennapi életűket. A város környékiek esetében a területi kínálat mellett a társadalmi helyzet (az azzal összefüggő jövedelem, igény, gépkocsi stb.) hatása számottevő módon érvényesül. Város és környék kapcsolatrendszerei Az államszocialista redisztributív (újraelosztási) rendszerben a helyi hatalmak, a települések nagyon szűk tervezési és fejlesztési mozgástérrel rendelkeztek. Hiányoztak az önállóságot biztosítani képes törvényi feltételek és lehetőségek. Ezért az 1990-ben lezajlott társadalmi politikai változások felerősítették a város környéki önkormányzatok önállósodási törekvéseit, amelynek jogi feltételeit az új önkormányzati törvény biztosította, jóllehet a különböző fejlesztésekhez szükséges források biztosítása többnyire elmaradt. Mindez nem volt összhangban sem a törvény adta elvi önállósodási lehetőségekkel, sem az átmenet követelményeivel. A globális gazdasági hatások, valamint az, hogy a külföldi nagyvállalatok a városkörnyéket is szívesen választották a beruházásaik, fejlesztéseik területeiként, oldani kezdték a centrumok és a környékek között történetileg kialakult gazdasági egyenlőtlenségeket. Ezek között különösen lényegesek voltak az 1990-es évek elején elsőként (Budapest után) a budapesti agglomerációban, majd a többi nagyvárosban és térségeiben felépített, többnyire zöld mezős város környéki bevásárlóközpontok. A városkörnyékeken újonnan létesült vállalkozások is hozzájárultak a centrumtérségek gazdasági előnyeinek az enyhüléséhez. A város környéki gazdasági potenciál növekedése, illetve az állami fejlesztési források nem kielégítő mértéke közötti ellentmondások részben konfliktusokat generáltak, részben tovább ösztönözték a helyi önállósodási törekvéseket, főként a fejlettebb városkörnyékek esetében. Ezeket a törekvéseket a rendszerváltozás során felerősödő, középosztálybeliek által megvalósított szuburbanizációs folyamatok is táplálták. A belvárosi problémák, a hiányzó városfelújítás, de az új lakáspiaci lehetőségek, a vidéki ház iránti igények is felgyorsították a kiköltözés folyamatát19. A polgárosodás, a jólét erősödése mellett a zöld értékek is hozzájárultak a vidéki természeti környezet iránti középosztálybeli vágyak növekedéséhez. Hasonló hatásokkal jártak a fogyasztói társadalom értékei is. Az 1990-es években felfutott egyben megújult gépjárműpark, az arra alapozott (törekvéseiben amerikainak mondható) életforma iránti vágyak szintén a kiköltözést dinamizálták. 19

Budapest népessége a 2001-2007 közötti években 81.793 fővel (éves átlagban 13.632 fővel) csökkent, 2007-ben érte el a mélypontot 1.696.128 fővel. 2007-2009 között azonban a lakónépesség kismértékű növekedése következett be. 2009. január 1-jén a főváros lakónépessége 1.712.210 fő volt. A város környéki népesség 2007 és 2009 között 35.885 fővel (évente 17.942 fővel) nőtt.

153

A város környéki települések hosszú ideig nyitottak voltak a szuburbanizációra. A külső települések keresték és találtak is eszközöket arra, hogy új otthont, az új otthonteremtés lehetőségét kínálják. Településekként eltérő mértékben ugyan, de alapvetően mindegyik növelni óhajtotta a lakosságszámot, minthogy ettől (is) remélték a növekvő bevételeket. Ennek a célnak rendelték alá a telekpolitikájukat, a fejlesztési céljaikat. Az eredmény nemcsak az volt, hogy a városkörnyék új adófizető polgárokhoz jutott, hanem az is, hogy 1990-es évek során a város környéki lakóhelyi infrastruktúra jelentős mértékben fejlődött, a lakáskörülmények javultak. Az új elővárosi lakók sok esetben vállalkozásokba is fogtak, vagy a helyi foglalkoztatási lehetőségekkel éltek, s ezzel a települési önkormányzatok helyi forrásai is bővültek. A főváros és a környékbeli települések között mindig ellentmondás volt a szuburbanizáció megítélésében. A főváros (és meghatározott szakmacsoportok is) ellenezték az 1990-es években fokozatosan felgyorsuló kiáramlást, amelynek oka a személyi jövedelemadó helyben maradó részének a területi megosztása volt, továbbá a nagyvárosi népesség egyre erőteljesebb csökkenése miatti aggodalom is. A város környéki gazdaság fejlődését akadályozó különböző tényezők miatt, de a személyi jövedelemadó helyben maradó részének fokozatos elvonása következtében a városkörnyéken is megjelentek a szuburbanizációval kapcsolatos ellenérzések. A helyi önkormányzatok számára is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem képesek biztosítani a megnövekedett számú népesség számára szükséges infrastruktúrát, nem tudják kielégíteni sem a régiek, sem pedig az újonnan érkezettek gyermekintézményekre, egészségügyi szolgáltatásokra vonatkozó igényeit. A Budapest környékbeli települések önkormányzatai közül többen is úgy vélik, hogy túlzott mértékű a beköltözés, erőteljesebb, mint ahogy remélték, ezért már nem kívánatos a népességszámot növelni.20 A lakosság között szaporodik azok száma, akik ellenérdekeltek a növekedéssel szemben, és akik számára a fő cél azoknak az értékeknek a megóvására, amelyek miatt valamikor ide költöztek, ez pedig a csend, az elszigeteltség, a nyugalom. S bár a városterjeszkedéssel szembenálló „urban sprawl” ellenes mozgalmakról21

20

A leirt jelenség annak az ellentmondásnak a következménye, amit a 8-as számú lábjegyzetben jeleztem, vagyis az 1990-es években lezajlott budapesti város környéki növekedéssel kapcsolatos tervezéspolitikai bizonytalanság. 21 Az 1990-es évek végén, Amerikában kifejezett urban sprawl-ellenes városi mozgalmak jöttek létre, számos város és megye vezetése, valamint az ellenérdekelt polgárok léptek fel városhatáraik, a zöld területek védelmében, és szavazták meg az ahhoz szükséges források biztosítását is. Számos állam vásárolta fel a város környéki szabad területeket, a területfejlesztési jogokat és állított ezzel akadályt a további növekedés elé. Ebben a szavazó polgárok teljes támogatását élvezték.

154

nem beszélhetünk, szinte minden vizsgált településen létrejönnek a népességszám növelését ellenző helyi konfliktusok. Az új ingatlanfejlesztések is számos helyi összeütközést generálnak. A résztvevő társadalmi szereplők általában ugyanazok. Az elszigeteltségben vagy a meglévő megőrzésében, fenntartásában érdekelt társadalmi, lakossági csoportok, többnyire az őslakosság, de azok az újabbak is, akik már integrálódtak a településhez, és akik már nem örülnek az ismét csak újonnan érkezőknek, hiszen úgy érzik, hogy azok kiszorítják őket a lakóhelyi intézményekből, munkahelyekről is, megzavarják a kialakult elővárosi életformákat. Ezt néha azokkal kapcsolatban is megfogalmazzák, akik más településeken laknak, de akik a vizsgált lakóhelyek infrastruktúráját használják. Az igazi őslakosság, a régiek és az újak között is vannak életformabeli ellentmondások. Az előbbiek joggal érzik úgy, hogy az utóbbiak elutasítják a meglévő életformák őket zavaró elemeit, hiszen míg a régiek számára az előváros nemcsak lakó, hanem munkahely is, a ház környéke és kertje a termelés helye, a most érkezettek főként lakóhelyet kerestek és ahhoz a csendet és nyugalmat várják el. A népességet növelni törekvő korábbi helyi önkormányzati elképzelések helyett (elsősorban a személyi jövedelemadó helyben maradó részének jelentős csökkenése és a helyi iparűzési adó számottevő bővülése miatt) ma már inkább a gazdaság dinamizálása a fő törekvés, 2000 óta ennek rendelik alá a telekpolitikát, a fejlesztési célokat is. A PESTTERV Kft. elemzései jól mutatják, hogyan változott 1996 és 2008 között a különböző célú művelésből kivont területek nagysága, és hogy az évek alatt hogyan csökkentek a lakóterületi és hogyan növekedtek a gazdasági (kereskedelmi) területi fejlesztések (lásd a 23. ábra). A város környéki gazdasági (közte kereskedelmi) fejlesztések sem mentesek a város és a környék közötti konfliktusoktól. Hiszen a különböző típusú vállalkozások (közte a multi vagy transznacionális cégek magyar telephelyei) megszerzéséért, vagy a bevásárlóközpontok területi elhelyezkedéséért is komoly verseny folyt. S minthogy ebben a versenyben a főváros korábbi és mai előnyei nemcsak nyilvánvalóak, hanem a tények szerint nem is igazán akarják a lehetséges előnyöket a többi környékbeli településsel is megosztani (azért is, mert kevés a felosztható előny), a környékbeli települések közül többen is bezártságra kezdenek törekedni, kimondatlanul, de egyre inkább kimondva is. A ma jellemző versenyszellem, a minden szinten érzékelhető forráshiány is azt sugallja, hogy az individuális részvétel hatékonyabb, mint a közösségi.

155

Forrás: PESTTERV Kft. (2010): A Budapesti Agglomeráció Területrendezési Tervéről szóló 2005. évi LXIV. Törvény módosításának tervezete

23. ÁBRA A LAKÓ, GAZDASÁGI ÉS EGYÉB CÉLRA MŰVELÉSBŐL KIVONT TERÜLETEK NAGYSÁGA A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓBAN (HEKTÁR, 1996-2008)

A városi terjeszkedés jövője Nyilvánvaló, hogy a városi terjeszkedés jövője nemcsak a lakosság költözési törekvéseitől, hanem a gazdaság igényeitől, a demográfiai folyamatok, az érintett népesség életkilátásainak az alakulásától, az országos regionális egyenlőtlenségekből adódó területi mozgásoktól is függ. De ennek szerepe sem elhanyagolható, emiatt ezek vizsgálatára is vállalkoztunk. Már a 9 nagyváros térséget elemző kutatásból is kiderült, hogy a nagyvárosi népesség jelentős része (közel 80%-a) nem akar elköltözni, a városlakók csupán 13%-a mondta, hogy biztosan el fog költözni, 7,3%-a pedig azt válaszolta, hogy elköltözne, de nincs rá lehetősége. A város környékiek csupán 4,5%-a állította, hogy költözni fog, és további 4,5%-a mondta, hogy megtenné, de nincs rá módja (Szirmai, 2009c, 54). A kilenc nagyváros térséghez hasonló volt budapesti várostérség esetében is a 2005-ös trend, 79,4% nem akart, 15,1% pedig akart költözni, 5,3% a költözési szándékot, de inkább annak akadályait említette. A 2010-es szintén a Budapest térségre elvégzett vizsgálat meglepő eredménye volt a már korábban is alacsony költözési szándék 10,1%-ra történő csökkenése. Továbbá az is, hogy 3,3%-ra esett vissza azok aránya, akik elmennének, de nincs rá lehetőségük (lásd a 24. ábra).

156

100 86,5

90

2005 2010

79

80 70 60 50 40 30 20 10

15,1 10,1 5,3

3,3

0 igen, el is fog költözni

elköltözne, de nincs rá lehetősége

nem akar elköltözni

Forrás: NKFP és Norway Grants kérdőív adatai

24. ÁBRA A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓBAN ÉLŐK KÖLTÖZÉSI SZÁNDÉKA 2005-BEN ÉS 2010-BEN (%)

A belső differenciáltabb elemzések szerint a 2010-es vizsgálatban költözni szándékozók között átlagon felüli arányban voltak az 1960-as, és az 1970-es évtizedben születettek, tehát a most késői harmincas és a korai negyvenes korosztály. Ők azok, akik vagy a család bővülése, a gyermekvállalás miatt szeretnének elköltözni jelenlegi lakóhelyükről Az elemzés szerint átlagon felüli arányban jelentek meg a tizenéves és a huszonéves korosztály tagjai is, ezt az magyarázhatja, hogy a szüleikkel együtt költöznek, vagy tanulmányaik miatt változtattak lakóhelyet. A demográfiai eredmények hasonlóságot mutatnak a korábban bemutatott kanadai szuburbanizációval, ahol a költözni vágyók között szintén felülreprezentáltak voltak a fiatalabb korosztályok 2010-ben a megkérdezett költözni akarók között az átlaghoz képest alacsonyabb arányban (7,6%) jelentek meg a házasok, azonban az élettársi kapcsolatban élők már nem, ezek aránya magasabb, mint az átlag (13,8%) Átlag feletti arányban az egyedülállók (18,9%) óhajtanak költözni, az elváltak aránya is magasabb. (12,5%) (lásd a 28. táblázat). A táblázatból kiderül, hogy a gyermek nélküliek akarnak átlag felett költözni, ami azt mutatja, hogy a gyermek nélküli, élettársi kapcsolatban élők vagy az egyedülállók azok, akik ma mobilabbak. Jóllehet bár az egyedülállók akarnak a

157

legmagasabb arányban költözni, ők azok is, akiknek erre az átlaghoz képest kevésbé van lehetőségük. 28. TÁBLÁZAT A KÖLTÖZŐK CSALÁDI ÁLLAPOT SZERINTI MEGOSZLÁSA, % (2010)

Lakásból költözés igen, el fog költözni

elköltözne, de nincs rá lehetősége

Nem akar elköltözni

Összesen

Egyedülálló

18,9

5,3

75,7

100,00

Elvált

12,5

2,3

85,2

100,00

Özvegy

2,6

0,0

97,4

100,00

Házas

7,6

3,8

88,6

100,00

Élettárssal él

13,8

2,8

83,5

100,00

Átlag

10,1

3,3

86,4

100,00

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai 29. TÁBLÁZAT KÖLTÖZÉSI SZÁNDÉK A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓBAN ÉLŐ GYERMEKES ILLETVE ANÉLKÜLI MEGKÉRDEZETTEK VÁLASZAI ALAPJÁN, % (2010)

Lakásból költözés Van-e gyermeke?

Igen, el fog költözni

Elköltözne, de nincs rá lehetősége

Nem akar elköltözni

Összesen

Van

8,2

4,4

87,3

100

Nincs

13,0

1,8

85,2

100

Átlag

10,1

3,4

86,5

100

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

A költözni akarók budapesti várostérségen belüli elhelyezkedését elemezve az látszik, hogy 2005-ben átlagon felüli volt az arányuk a belvárosban (20,7%) és az átmeneti övezetben élőknek (16,6%), míg átlag alatti a külvárosban (7,7%) illetve a fejlett (4,2%) és fejletlen agglomerációs településeken is. (4,5%). 2010-ben a trend alapvetően ugyanaz, a költözni akarók aránya a belvárosban szintén átlag feletti (17,5%), és átlag feletti az átmeneti övezetben is (16,7). Szintén átlag alatti a külvárosban is (8,6%) de különösen az a fejlett környékbeli településéken, (3,5%). A fejletlen agglomerációs településeken azonban nemcsak nagyobb az elöltözni akarók aránya, ha az öt évvel korábbi időszakkal vetjük össze (7,12%)., hanem jelentős mértékben csökkent az átlaghoz képesti eltérés is. A két

158

időszak összevetéséből az is látszik, hogy Budapest belvárosában csökkent azok aránya, akik el akarnak költözni, míg valamivel magasabb a költözni vágyók aránya az átmeneti övezetben és a külvárosban.

Forrás: NKFP kérdőív adatai

25. ÁBRA KÖLTÖZÉSI SZÁNDÉKOK A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓBAN, VÁROSÖVEZETENKÉNT, % (2005)

159

A költözési szándékokat és lehetőségeket a társadalmi helyzet erőteljesen befolyásolja. A 2005-ben a költözők átlagát meghaladta a főiskolai és egyetemi diplomával rendelkezők (15,5%), valamint a szakközépiskolai végzettséggel rendelkezők (19,7%) aránya, miközben átlag alatt maradt a maximum nyolc általánost végzettek (9,6%) és az érettségizettek aránya (14,1%) (lásd: 27. ábra).

igen, el fog költözni Átlag 10,1 3,3

Bp.belváros

17,8

Bp.átmeneti övezet

16,7

Bp.külváros

8,6

86,6

82,2

77,9

5,4

88,4

3

Fejlett városkörnyék 3,52,3

93

Fejletlen 7,1 2,5 városkörnyék 0%

elköltözne, de nincs rá lehetősége Nem akar elköltözni

90,4

20%

40%

60%

80%

100%

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

26. ÁBRA KÖLTÖZÉSI SZÁNDÉKOK A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓBAN, VÁROSÖVEZETENKÉNT, % (2010)

160

Átlag

15,2 5,3

79,0

Főiskola, egyetem

15,5 2,6

81,3

Középiskola érettségi nélkül

Középiskola érettségivel

19,7

5,6

73,5

14,1 7,1

78,8

Maximum 8 9,6 5,6 általános iskola

0%

igen, el is fog költözni Elköltözne de nincs rá lehetősége Nem akar elköltözni

84,7

20%

40%

60%

80%

100%

Forrás: NKFP kérdőív adatai

27. ÁBRA KÖLTÖZÉSI SZÁNDÉK A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓBAN A VÁLASZADÓK ISKOLAI VÉGZETTSÉGE SZERINT, % ( 2005)

Ez a tendencia 2010-ben is érvényes, a költözni akarók átlagát jelentősen meghaladta a felsőfokú (15,6%) és az érettségivel rendelkező (17,5%) válaszadók aránya. Vagyis a költözési szándék (és a lehetőség is) lényegesen magasabb a képzettebb társadalmi csoportok esetében, de a magasabb jövedelmi helyzetben lévők esetében is (28. ábra, 29. ábra).

161

Átlag 10,1 3,4

főiskola, egyetem

középiskola, érettségivel

15,6 3,5

80,9

17,5

81,5

középiskola, 6,5 5,9 érettségi nélkül

elköltözne, de nincs rá lehetősége Nem akar elköltözni

87,5

maximum 8 5,82,4 általános iskola

0%

igen, el fog költözni

86,4

91,8

20%

40%

60%

80%

100%

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

28. ÁBRA KÖLTÖZÉSI SZÁNDÉK A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓBAN A VÁLASZADÓK ISKOLAI VÉGZETTSÉGE SZERINT, % ( 2010)

Mind 2005-ben, mind 2010-ben a magas és a nagyon magas jövedelműek akartak az átlagot meghaladó mértékben költözni. Kiemelkedően fontos azonban az a tény, hogy 2010-ben már az átlagot négyszeresen meghaladó mértékben akartak költözni a nagyon magas jövedelemmel rendelkezők (42,9%). Figyelemre méltó az is, hogy míg 2005-ben az alacsony jövedelmű csoportok átlag alatt, 2010-ben már az átlag felett (12,1%) akartak elköltözni (29. ábra). A középes jövedelműek mind két időszakban átlag alatti arányban mozdulnának, de 2010-ben csökkent az átlaghoz képesti eltérés, közöttük is növekedett a költözők, de visszaesett azok aránya, akiknek nincs lehetőségűk a változtatásra. A különböző jövedelmű csoportok eltérő tényezők alapján döntenek, a magas jövedelműek esetében a költözés egy szabadon választott lehetőség, addig az alacsony jövedelműek esetében ez inkább kényszer, a belvárosi részek lakhatási költségeinek a növekedése, vagy az eladósodás.

162

igen, el fog költözni Átlag

10,1 3,1

86,7

nagyon magas

42,9

magas

15,6

közepes

7,61,8

alacsony

57,1

5,2

79,2

90,5

12,1 4,7

0%

elköltözne, de nincs rá lehetősége Nem akar elköltözni

20%

83,2

40%

60%

80%

100%

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

29. ÁBRA KÖLTÖZÉSI SZÁNDÉK A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓBAN A VÁLASZADÓK JÖVEDELMI HELYZETE SZERINT, % (2010)

Az eddigiek mellett még egy fontos tényező vár bemutatásra, ez pedig a költözési irányok alakulása. A megkérdezettek több mint fele (69,2%) Budapestet jelölte meg mint költözési célpontot, 18,4%-uk a Budapesti agglomerációt, míg 5,3%-uk más települést. (A külföldre költözők aránya elhanyagolható volt (0,7%).) Budapest belvárosában élők mindegyike a belvároson belül akar költözni. Ugyancsak átlag feletti arányban akartak Budapesten belül költözni az átmeneti (85,4%) és a külvárosban élők (75,8%) is. Ezzel szemben átlag alatti arányban említették Budapestet a fejlett (25%) és a fejletlen agglomerációs (7,2%) települések megkérdezettjei is. Az agglomeráción belül átlagon felül költöznének a fejlett város környéki településen élők (58%). Más településre, azaz a Budapesti agglomeráción túli településekre átlag feletti arányban (7,27%) költöznének a fejletlen agglomerációs településeken és főként a Budapest külvárosában élők (10%). Elemzéseink azt mutatták, hogy Budapest külvárosában élők alacsony jövedelemmel (14, 2%) illetve a magas jövedelemmel rendelkezők (21,0%) akartak átlag felett költözni. A fejletlen városkörnyéken élők esetében is ugyanezt tapasztalhatjuk, hogy az alacsony jövedelműek átlag felett (8%) akartak költözni. Ez az eredmény, mutathatja, hogy a várostérség ezen övezeteiben élő alacsony jövedelmű csoportok azok, akik az agglomeráción túli térségekbe szorulnak.

163

30. TÁBLÁZAT A KÖLTÖZÉS IRÁNYAI A BUDAPESTI VÁROSTÉRSÉGBEN (2010, %)

Budapest

AgglomeMás ráció település Külföld

Nem tudja

Bp. belváros

100,00

0,00

0,00

0,00

0,00

Bp. átmeneti

85,45

12,73

0,00

0,00

1,82

Bp. külváros

75,86

6,90

10,34

3,45

3,45

Fejlett agglomeráció

25,00

58,33

0,00

0,00

16,67

7,27

14,55

7,27

0,00

7,27

69,23

18,46

5,38

0,77

6,15

Fejletlen agglomeráció Átlag

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

A költözési folyamatok alakulását számos tényező magyarázza, ezek között fontos a mai gazdasági válság, és ennek egyik megnyilvánulása, a lakáshitel tartozások alakulása. 2010-ben a Budapesti várostérségben élő megkérdezettek több, mint felének azaz 63,7%-nak okozott gondot a felvett hitelének törlesztése. Átlagon felül érintettek a szakközépiskolát végzettek (74,2%) és a maximum nyolc általánossal rendelkezők (70%) (lásd: 30. ábra). 80,0

74,2 70,0

70,0

63,7 59,6

60,0 50,0 40,0

38,0

30,0 20,0 10,0 0,0 főiskola, egyetem

középiskola, érettségivel

maximum 8 általános iskola

középiskola, érettségi nélkül

Átlag

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

30. ÁBRA HITEL-TÖRLESZTÉSI PROBLÉMÁK A VÁLASZADÓK LEGMAGASABB ISKOLAI VÉGZETTSÉGE SZERINT (%, 2010)

164

A magas társadalmi státusuk esetében a kiköltözést visszafogó tényezők voltak a lakóparkfejlesztések, az a tény, hogy 2003 és 2006 között Budapesten 35 ezer új lakás épült. Ebből lakóparki formában több mint 6 ezer új lakás készült el (Cséfalvay, 2008, 23). Valószínűsíthető, hogy a fővárosban épített új lakóparkok felszívták azokat, akik elégedetlenek voltak a többnyire belső kerületi, vagy éppen lakótelepi lakásaikkal, és akik tiszta és biztonságos, másképp fogalmazva olyan szuburbán környezetbe vágytak, amely egy időben nyújtotta a városi és szuburbán élet előnyeit22, miközben megóvta őket a bejárás nehézségeitől, az elővárosi viszonyok kialakulatlanságától is. A fővárost és a környékeit összekötő közlekedési utak állapota, a megnövekedett gépkocsiforgalom miatti zsúfoltság, az állandósult dugók, a városfejlődés dinamikájától jóval elmaradt mennyiségi és minőségi tömegközlekedés szintén szerepet kapnak akár a költözési célok visszaesésében, akár a visszaköltözési igényekben. Ezt igazolják a problémához kapcsolódó korábbi kutatások eredményei is23, amely szerint Budapesten az elmúlt évtizedben drasztikusan megnövekedett a gépkocsihasználók aránya és lecsökkent a tömegközlekedést igénybe vevőké. Ez utóbbi európai szinten még mindig magas aránynak mondható, azonban ha azt vizsgáljuk, hogy az 1990-es évek elején 80%-os arányról indult a város (31. ábra). Az agglomerációban 1990-ben 50% volt a személygépkocsit használók aránya, amely 2010-re másfélszeresére nőtt24, így jelenleg a Budapest határát átlépő utazásoknál az emberek kétharmada inkább az autót választja s csupán egyharmaduk jár tömegközlekedéssel25. A jövőbeni becslések is az autóhasználat növekedését vetítik előre, akkor a környezeti fenntarthatósági problémák növekedésével számolhatunk. A kutatás empirikus eredményei a fenti, kiköltözést követő, szuburbán léttel kapcsolatos életformát igazolják, de térbeli-társadalmi csoportonként különbségekkel találkozhatunk. A magas státusúak, függetlenül a térbeli helyzetüktől, jóval nagyobb arányban használják a személygépkocsit, mint az alacsonyak. Kiemelkedő érték jelenik meg a fejlett városkörnyéken a magas státusúaknál, ahol 70% az autót használók aránya, ami a státusátlaghoz képest is jóval magasabb. Ez utóbbi tényező egyértelmű összefüggésben van a fejlett város környéki, magas státusú, város környéki életformával.

22

A lakóparki lakásokat nemcsak fővárosiak, hanem a magasabb státusú vidéki lakosok is megvették, akár gyerekeik számára, akár befektetési szándékkal. 23 A Budapestre ingázó dolgozók es tanulók közlekedési mód szerinti megoszlása (KSH, 2001). Kapcsolódó eredményeket lásd a mellékletben. 24 http://www.catch-mr.eu/public/DB_Data/files/Downloads/Documentation__Goeteborg_Workshop_-_Catch_MR.pdf. 25 Egyre többen választják inkább az autót. http://regiolapok.hu/egyre_tobben_valasztjak_inkabb_az_autot

165

Budapest

Budapesti agglomeráció

Forrás: http://www.catch-mr.eu/public/DB_Data/files/Downloads/Documentation__Goeteborg_Workshop_-_Catch_MR.pdf

31. ÁBRA AZ EGYÉNI ÉS TÖMEGKÖZLEKEDÉSI SZOKÁSOK ALAKULÁSA BUDAPESTEN ÉS A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓBAN

31. TÁBLÁZAT A MUNKÁBA JÁRÁS ESZKÖZE STÁTUSMUTATÓK ÉS LAKÓHELY TÍPUS ALAPJÁN

Magas státusúak Budapest

Fejlett városkörnyék

Fejletlen városkörnyék

Átlag

szervezett járat

0,00

0,00

0,00

0,00

motorkerékpár

0,68

0,00

3,70

0,91

egyéb

0,68

2,27

0,00

0,91

kerékpár

2,70

2,27

7,41

3,20

gyalog

19,59

20,45

11,11

18,72

tömegközlekedés

43,92

4,55

18,52

32,88

autó

32,43

70,45

59,26

43,38

100,00

100,00

100,00

100,00

összesen

166

Alacsony státusúak Budapest

Fejlett városkörnyé k

Fejletlen városkörnyék

Átlag

szervezett járat

0,00

0,00

0,00

0,00

motorkerékpár

1,10

0,00

3,23

1,53

egyéb

2,20

2,33

3,23

2,55

kerékpár

2,20

2,33

6,45

3,57

autó

12,09

25,58

24,19

18,88

gyalog

23,08

18,60

19,35

20,92

tömegközlekedés

59,34

51,16

43,55

52,55

100,00

100,00

100,00

100,00

összesen

Forrás: Norway Grants kérdőív adatai

A költözési adatok részletes elemzése azt mutatja tehát, hogy az elmúlt öt évben csökkent a költözési kedv, amelynek oka a mai gazdasági válság, a lakás- és hiteltartozások költözést visszafogó következménye, különösképpen a fejletlen város környéki településeken élő, hátrányosabb helyzetű, alacsonyabban iskolázott rétegek esetében. Az is kiderült, hogy azok, akik költözni szeretnének, jellemzően az egyedülállók, gyermektelen, magas iskolai végzettséggel és jövedelemmel rendelkezők. És végül, hogy a költözni törekvők főként Budapesten belül maradnának. Nyilván nemcsak ezért, de emiatt is 2007 óta nemcsak csökkent a fővárosi kiköltözés dinamikája, hanem enyhe népesség növekedés is látszik26. Mindez arra utal, hogy a közeljövőben valószínűleg nem várható a lakossági kiköltözéssel összefüggő drasztikus városi terjeszkedés. Mindez tovább erősíti a korábban már igazolt centrum és a környék közötti társadalmi dichotómia szerveződését, a magasabb társadalmi státusú csoportok részben centrumbeli, illetve a fejlettebb város környéki koncentrációit. Egyszersmind a centrum és a fejlett városkörnyék közötti társadalmi hasonlóságokat, illetve a centrum és a fejletlen környék közötti eltéréseket.

26

A korábbiakban már jeleztük, hogy 2009. január 1-jén a főváros lakónépessége 1.712.210 fő volt. 2010. január 1-jei adatok szerint azonban Budapesten 1.721.556 fő él, az agglomerációban pedig 803.141 fő.

167

ÖSSZEGZÉS A városi terjeszkedés mai folyamatai a kompakt vagy szétszórt város dichotómiája helyett új struktúrákat eredményezett, eltérő társadalmi tartalmú térbeli-társadalmi dichotómiák modelljeit, azok mai változásait. A budapesti régió kutatási eredményei alapján ma erőteljesnek látszanak a város és a környék közötti ellentmondások, annak több szimptómája is érzékelhető. A régió társadalmi szerkezete hierarchikus, egyenlőtlen. A városkörnyéken is létrejöttek a magasabb és az alacsonyabb ökológiai és társadalmi pozíciójú települések. S bár az eltérések nem adják a nyugati típusú felső- és középosztálybeli, illetve a társadalmilag érzékenyebb, alacsony státusú települések és a centrumok erőteljes dichotómiáját, de már érzékelhetők a dichotómiákat szervező folyamatok. A fejlett város környéki települések népességének magasabb a jövedelme, jobb az iskolázottsága, valamivel idősebbek, inkább házasok. A fejletlenebb város környéki településeken élők alacsonyabban iskolázottak, alacsonyabb, illetve közepes a jövedelmük (fiatalabbak, inkább ott vannak a munkaerőpiacon is)27. A települési (tehát a centrum és a környékbeli) önkormányzatok között történetileg változóak a kapcsolatok, a mai viszonyok és érdekeltségek, kulturális tényezők inkább a zártságot ösztönzők. Mindez azt is igazolja, hogy az urbanizáció történeti útjait nem lehet megkerülni, a fejletlenebb országok végül is követik az előbbre járók által már kijelölt vagy bejárt utat, az urbanizáció főbb törvényszerűségeinek érvényesülései miatt. S ezek a törvényszerűségek néha arra is képesek, hogy felülírják a tudatos terület- és településfejlesztési beavatkozások céljait és hatásait is. Ez utóbbi szempont nélkül aligha lennének könnyen magyarázhatók az európai és a magyar város környéki társadalmi hasonlóságok, a magas és az alacsony társadalmi státusú települési dichotómiák, amelyek eltérő társadalmi és történeti kontextusban, differenciált gazdasági fejlettség közepette, a folyamatok alakításában részt vevő szereplők különböző aktivitásai alapján jöttek létre. De ennek a kérdésnek a feltárása már egy másik kutatás tárgya. A kutatás igazolta, hogy a nagyváros-térségi népesség eltérő módon és eltérő mértékben használja, illetve fogyasztja a teret, egyrészt a területi elhelyezkedés folyamatai, a térbeli társadalmi dichotómiák következtében, másrészt a mindennapi élettevékenységek területfogyasztási folyamatai, a költözési célok eltérései miatt, mindez eltérő természeti és környezeti, valamint társadalmi problémákat

27

A kanadai esettel összevetve az látható, hogy az ott leírt, történetileg egymás utáni folyamatok, a fiatalok és aktívak kiáramlása, majd az idősödés a magyar esetben egy időben játszódnak le, de különböző településeken érzékelhetők. Ez részben a globális urbanizációra jellemző folyamatok követő jellegét mutatja, részben a történeti okok miatti egyedi megvalósulást.

168

egyszersmind fenntarthatósági feszültségeket generál. A magasabb társadalmi státusúak inkább a városcentrum környezeti és társadalmi problémáit (a személygépkocsira alapozott forgalomból fakadó környezeti károkat, a magas státusú lakóparkok elzártságát) hívják életre. A fejlett város környékiek is élnek a nagyváros lehetőségeivel. A személygépkocsira alapozott forgalomból fakadó környezeti károk kialakulásához jelentős mértékben hozzájárulnak. Az esetükben feltárt költözési törekvések alapján a ma még városi, de majd kiköltöző magas társadalmi státusú rétegek képviselői várható módon növelni fogják a közlekedéssel összefüggő környezeti károkat, a város környéki társadalmi dichotómiák erősödését is. A városi, főként annak külső negyedei, illetve a fejletlen városkörnyékek alacsonyabb társadalmi státusú népességeinek az életmódja eltérő fenntarthatósági problémákkal jár. A főként tömegközlekedésre alapozott mozgásaik kevesebb környezeti kárt okoznak, mint a gépkocsira alapozódó magasabb státusú életformák, de a társadalmi szegregációs veszélyek, a rosszabb városnegyedi koncentrációk következményei, ennek fenntarthatatlan folyamatai őket érintik.

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] Batár, A. (szerk.) (1999): Városaink az ezredfordulón. Európai füzetek 6., Budapest, Új Világ Kiadó [2] Bronner, L. (2010): La politique de la ville impuissante á résoudre les difficultés des quartiers. Le Monde, 16 Octobre [3] van Criekingen, M. (2003): La ville revit! Formes, politiques et impacts de la revitalisation résidentielle a Bruxelles. In: Bidou-Zacharisen, C. (ed.): Retour en ville - des processus de „gentrification” urbaine aux politiques de "revitalisation" des centres. Paris, Descartes et Cie, pp. 73-107. [4] Cattan, N. (2011): Urban Sprawl in the Paris Metropolitan Area (Kézirat) [5] Cséfalvay, Z. (2008): Kapuk, falak, sorompók, a lakóparkok világa. Gondolat-Marina Part, Budapest [6] Davis, M. (2007): Le pire des mondes possbiles. De l’explosion urbaine au bidonville global. Parizs, La Découverte/Poche [7] Gill, D. (2008): Modes de vie et modes d’habiter. La banlieue québécoise, un modele de moins en moins adapté mais toujours en expansion. In: Jaumain, S., Lemarchand N. (eds.): Vivre en banlieue: une comparaison France/Canada. Études canadiennes-Canadian Studies, vol. 14, pp. 53-65. [8] Le Goaziou, V.- Rojzman, C. (2006): Les banlieues. Paris: Le Cavalier Bleu. [9] Le Goix, R. (2004): Gated communities: Sprawl and social segregation in southern California. http://hal.archives-ouvertes.fr/docs/00/03/58/67/PDF/legoix20041012.pdf [10] Fishman, R. (1990): Megalopolis Unbound. „The Wilson Quarterly” 14 (1990), nr. 1., pp. 25-45. [11] Frumkin, H. (2002): Urban Sprawl and Public Health. Public Health Reports 117 (May– June): 201–217. [12] Görgl, P. - Helbich, M. - Matzenetter W. - Fassmann, H. (2011): Spatial and Social Development Trends of Metropolitan Vienna: An Overview. (Kézirat)

169

[13] Hall, P. (1996): La ville planétaire. In: Revue international des sciences sociales, Mars, Nr. 147. pp. 19-31. [14] Harter, H. (2008): La suburbanisation á Ottawa: une approche historique. In: Jaumain, S., Lemarchand N. (eds.): Vivre en banlieue: une comparaison France/Canada. Études canadiennes-Canadian Studies, vol. 14, pp. 95-109. [15] Howard, E. (1902): Garden Cities of To-Morrow. London [16] Jaumain, S. - Lemarchand, N. (2008): Vivre en banlieue. Une comparaison France/Canada. Bruxelles, Bern, Berlin, Frankfurt am Main, New York, Oxford, Wien. Études canadiennesCanadian Studies, vol. 14. [17] Kopp, A. (1979): Architecture et mode de vie, textes de années vingt en U.R.S.S. Presses Universitaires de Grenoble [18] Munoz, F. (2003): Urban Sprawl in Mediterranean Cities. Cities 20(6): 381–385. [19] PESTTERV Kft. (2010): A Budapesti Agglomeráció Területrendezési Tervéről szóló 2005. évi LXIV. Törvény módosításának tervezete [20] Reeh, H.- Zerlag, M (2011): Fairytales from the Fingerplan: Representing Strategies for Suburban Copenhagen. (Kézirat) [21] Sassen, S. (1991): Global City: New York, London, Tokyo. Princeton University Press [22] Szirmai, V. (1988): „Csinált” városok. (Gyorsuló Idő sorozat) Magvető Kiadó [23] Szirmai, V. (szerk) (2009a): A várostérségi versenyképesség társadalmi tényezői. Hogyan lehetnek a magyar nagyvárosok versenyképesebbek? Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest [24] Szirmai, V. (2009b): A centrum-periféria modell átalakulása. In: Szirmai V. (szerk): A várostérségi versenyképesség társadalmi tényezői. Hogyan lehetnek a magyar nagyvárosok versenyképesebbek? Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest, pp. 119-122. [25] Szirmai, V. (2009c): A magyar történeti belvárosok társadalmi sajátosságai. In: Szirmai V. (szerk): A várostérségi versenyképesség társadalmi tényezői. Hogyan lehetnek a magyar nagyvárosok versenyképesebbek? Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest, pp. 43-56. [26] Veltz, P. (1996): Mondialisation, Villes et territoires. L’économie d’archipel, Paris, Presses Universitaires de France [27] Vieillard-Baron, H. (2008): La constuction de l’imaginaire banlieusard francais: entre légende noire et légende dorée. In: Jaumain, S. - Lemarchand N. (eds.): Vivre en banlieue: une comparaison France/Canada. Études canadiennes-Canadian Studies, vol. 14, pp. 17-32. [28] Williamson, T. – Imbroscio, D. – Alperovitz, G. (2005): The Challenges of Urban Sprawl. In: Nancy Kleniewsk (ed.): Cities and Society. Blackwell Publishing Ltd., pp. 303-329.

170

CSANÁDI GÁBOR, CSIZMADY ADRIENNE28, OLT GERGELY: A VÁROSREKONSTRUKCIÓ ÉS A TÁRSADALMI FENNTARTHATÓSÁG DILEMMÁI

BEVEZETÉS A „fenntarthatóság” modern értelmezései a természeti környezettel való viszony kérdései mellett a más területeken megjelenő problémák integrálásával is foglalkoznak. Azonban legtöbbször még mindig azzal találkozunk, hogy jelentősen különböző elveket, gyakorlati megoldásokat helyesnek tartó, de egyaránt normatív megközelítésű álláspontok vitáznak egymással arról, milyen társadalmi gyakorlatok lennének azok, amelyek megfelelnek a „fenntarthatóság” kritériumainak. Ettől a kétségtelenül tiszteletre méltó vonulattól ebben a cikkben némileg eltérő megközelítést alkalmazunk. Nem annyira annak megállapítására törekszünk, hogy a városrekonstrukció során hogyan kellene eljárni ahhoz, hogy az általunk helyesnek tartott fenntarthatósági kritériumoknak megfeleljen a folyamat, hanem azt igyekszünk megvizsgálni, hogy melyek azok a társadalmi konfliktusok, amelyek az adott város(rész) átalakulása, átalakítása során megfigyelhetőek. Ezekből igyekszünk következtetéseket levonni arra nézve, hogy a fenntarthatóság társadalmi vonatkozásai hogyan érvényesülnek a gyakorlatban.

FENNTARTHATÓ BELVÁROS Bár a fenntartható fejlődés alapdokumentumaiban, mint amilyen a Burtlandjelentés (WCED, 1987) vagy a Riói-szerződés (ENSZ, 1992), a fenntarthatóság eléréséhez vezető különböző célok mind egyformán fontosnak és csak együttesen elérhetőnek tekintendők, a gyakorlatban mégis gyakran a környezeti fenntarthatóság témája az uralkodó. (McKenzie, 2004; Littig és Greißler, 2005; Lee, 2006). Az egypilléres29 modellekben a fenntarthatóság alapvetően a környezet fenntarthatóságát jelenti, és a társadalmi és gazdasági szempontokra úgy tekintenek, mint amelyek alávethetőek a környezetvédelmi célok megvalósításának.30 A hárompilléres modellben megpróbáltak továbblépni a szigorúan környezetvédelmi 28

A szerző MTA Bolyai János kutatási ösztöndíjas. A fenntarthatóságról szóló vitákban a fenntartható fejlődés feltételeit gyakran pilléreknek nevezik. 30 Ha a lakók környezeti terhelés miatti felháborodása eléri a politikai döntéshozók ingerküszöbét, akkor azok általában a legegyszerűbb szabályozással csökkentik a szennyezést. 29

171

felfogáson, és emiatt jóval népszerűbbé is vált a fenntarthatóságról szóló diskurzusban. A három pillér − a környezeti, a gazdasági és a társadalmi (szociális) fenntarthatóság − megőrzése az eljövendő generációk számára elvileg mind egyformán fontos. A környezeti és a gazdasági igények mellett tehát itt már képviselve vannak a kulturális és társadalmi értékek is a Burtland definícióban szereplő eljövendő generációk igényei között. A valóságban azonban a környezeti és gazdasági fenntarthatóság rendszeresen háttérbe szorítja a harmadik pillért. Egyrészt a takarékos megoldások éppen a gazdaság és a környezetvédelem területét tudják közös érdekek mentén összekötni, másrészt a gazdasági és környezetvédelmi érvek sokszor hangzatosabbak a társadalmi kérdéseknél (Littig és Greißler, 2005). Ráadásul a környezeti és gazdasági fenntarthatóság kérdései jóval könnyebben operacionalizálhatók, mint a harmadik területé (Omann és Spangenberg, 2002). Természetesen ezt a hárompilléres modellt is nagyon sok kritika érte, elsősorban a három pillér kiválasztását kérdőjelezik meg, vagyis azt, hogy a fenntarthatóság fókuszában miért pont ez a három áll, mikor ezek mellett például az esztétikaikulturális, a vallási-spirituális és a politikai-alkotmányos fenntarthatóság is szóba jöhetne (Pfahl, 2005). Azzal mindenesetre szinte mindenki egyetért, hogy a fenntarthatóság három (vagy több) pillére szorosan összefügg egymással, bár azok egymásra hatását még nem kutatta elég alaposan a tudományos közvélemény. A témánk szempontjából fontos fenntartható társadalom fogalom körül is viták vannak. A tudományos közvéleményben ütköznek a nézetek, akár azt is mondhatnánk, hogy ahány kutatás, annyiféle felfogás létezik, és még gyakran az is problémát okoz, hogy a „társadalmi (szociális) kérdések” körét meghatározzák. A fenntarthatóság ebben a kontextusban nem annyit jelent, hogy egy közösség (pl. egy város) úgy működik, hogy nem szükséges állandó külső segítséget igénybe venniük vagy nem kell folyton karhatalommal rendet tenni. A fenntarthatóság különböző területei állandó kölcsönhatásban vannak egymással, és többek között a természet és az ember egymásra hatása jelentősen befolyásolja a folyamatokat (Littig és Greißler, 2005). Tanulmányunk nem kíván „rendet teremteni” a fenntarthatóság körüli vitában, inkább egy új, a szociális fenntarthatóság lehetőségére fókuszáló aspektust kíván bevinni a diskurzusba, mégpedig a dzsentrifikáció és a fenntarthatóság közötti viszonyt. Ehhez példaként a pesti belvárosban a rendszerváltás óta eltelt időben vizsgáljuk azokat a folyamatokat, melyek a dzsentrifikáció megindulását vagy lehetséges megindulásához vezető lépéseket eredményezték.

172

A SZOCIÁLISAN FENNTARTHATÓ VÁROS Jóllehet a szociális fenntarthatóságnak egyelőre még nem alakult ki meghatározó elméleti kerete, a szociális értelemben is fenntartható városra már több gyakorlati példa is létezik. Ezek közül esettanulmányszerűen tíz várost vizsgált meg az UNESCO MOST egyik projektje, a kormányzati, a kulturális intézkedések, az infrastruktúra, a lakhatás, a közeledés és a munkahelyek összehasonlításával. Eredményeik szerint nemcsak az országos politikák, hanem a helyi szabályozás is meghatározó a fenntartható városok fejlődőséhez. A kutatás eredményei összegzéseként Polése és Stern a szociálisan fenntartható várost a következőképpen definiálták: „Fejlődés és/vagy növekedés, ami kompatibilis a civil társadalom harmonikus fejlődésével, segít létrehozni egy, a kulturálisan és szociálisan különböző csoportok együttélését lehetővé tévő környezetet, miközben egyszerre erősíti a szociális integrációt az életminőség javulásával a populáció minden szegmense számára.” (Polése & Stren, 2000:14) A társadalmi fenntarthatóság problémája ugyanakkor szorosan kapcsolódik a belső városrészek átalakulásának kérdésköréhez (Szirmai, 2006). A fővárosban megfigyelhető dzsentrifikációs folyamatok a szociális fenntarthatóságról szóló diskurzusban megjelenő szinte mindegyik feltételt érintik valamilyen formában (Kovács, 2008). Természetesen nem csak negatív értelemben (pl. a szegényebb lakók térhasználati lehetőségei csorbulnak), hiszen a leromlott városi területekre újonnan érkező, magasabb státusú lakók a városrész érdekérvényesítő képességét, gazdasági lehetőségeit is növelhetik éppen, és ennek előnyeit a területen maradt szegényebb lakosok is érezhetik − bár a tapasztalatok ennek esélyeit aránylag csekélynek mutatják. Másrészt az egész városra vetítve a kérdést: abban az esetben, ha a dzsentrifikáció inkább lakossági keveredést jelent, és nem a szélsőséges szegregáció újabb formáját (Ladányi, 2002), akkor lehetséges, hogy a fenti kritériumok szerint inkább a fenntarthatóság irányába tett lépés, hiszen csökkennek a szuburbanizáció miatt fellépő környezeti terhelések, a látványos térbelitársadalmi szegregáció a magas státusúak szuburbán és a szegénység belvárosi koncentrációjával. A kérdés tehát éppen az, hogy a dzsentrifikáció a történelmi belvárosok átalakulásának egyik olyan útja lehet-e, mely bizonyos értelemben hozzájárul a terület mindhárom pillére szerint − tehát a társadalmi dimenzió szerint is − értelmezett fenntarthatóságához. Az, hogy mi a dzsentrifikáció oka, éles vita tárgya manapság is. A kutatók egy része a tőke akkumulációjával és a belvárosi területek átértékelődésével magyarázza a folyamatot: a deindusztrializáció során ezeknek a területeknek az ára jelentősen lecsökkent, és egyre szélesedő különbség keletkezett a területek központi fekvéséből eredő potenciális és valós értéke között, amit például úgy lehet feloldani, ha megfelelő (dzsentrifikációba bevonható) lakhelyeket alakítanak ki a

173

belvárosi terülteken (N. Smith, 1979; 1987). Ha a tőke ilyen jellegű vándorlása megvalósul, az már magyarázza a többi jelenséget is. Más magyarázatok a kulturális tényezőket tartják a leglényegesebbnek, főleg abból a szempontból, hogy a magasabb végzettségű, középosztálybeli fogyasztóknak igénye van azokra az egyéni vásárlási lehetőségekre, amiket csak a belvárosban találhatnak meg (és nem a külvárosi, standardizált plázákban, hipermarketekben, mivel ezt a szegmenst nem érinti a méretgazdaságosság) (Ley, 1980; 1986). A következő lehetséges magyarázat a foglalkozási szerkezet megváltozását helyezi középpontba. A tercier szektor súlyának növekedése azt eredményezte, hogy a belvárosi területeken lévő munkahelyekhez (ahol fontos a központi fekvés, vagyis a jó megközelíthetőség), a lakóhelyeknek is közelebb kellett kerülni, legalábbis a társadalom azon része esetében, akiknek ez a szempont fontos. A fehérgalléros dolgozók csoportjában pedig több ilyen embert találni (Hamnet, 1991). A nők növekvő léptékű munkába állása az egyfős vagy az egy párból álló (gyerek nélküli) háztartások arányának növekedését eredményezte, akiknek (eltérő életstílusuk miatt) szintén fontossá vált a belváros közelsége (Bondi, 1991). Emellett az egyszülős (általában nőkkel a szülői szerepben) gyermekes háztartásokkal (melyek aránya szintén megnőtt), megjelent az ún. marginális dzsentrifikáció, mely egy olyan belvárosi életmódot jelent, ahol jobban meg lehet osztani a felelősséget, mint a homogén szuburbokban (Rose, 1984). Végül az utóbbi évtizedekben a felújítások fajlagos költségeinek − a technikai fejlődés nyomán jelentkező − drasztikus csökkenése is felgyorsította a belváros felértékelődését (Redfern, 1997). A globalizáció társadalmi és gazdasági hatásait is gyakran hozzák összefüggésbe a dzsentrifikáció különböző formáival, méghozzá a gyarmati idők mintáit követve, enklávékban, a más városi területektől szegregáltan. Épp ezért lehet a dzsentrifikáció globális jelenség. A nemzetközi cégek expanziója során a korábbi, klasszikus gyarmatosítás során megfigyelt települési folyamatokhoz hasonló jelenségeket figyeltek meg. Mivel − különösen a középvezetői beosztású − dolgozóik a világ minden táján ugyanazokkal az alapvetően szabványosított városi kultúra által kielégíthető igényekkel lépnek fel, melynek gyakori vonása az is, hogy ezeket különleges, a helyiek által nem elérhető módon elégítsék ki. Így a lakóhelyek is elzártak, és az őket kiszolgáló „osztály” is megjelenik (Sassen, 2000). Ezek a hatások gyakran formálják bizonyos belvárosok képét is: a világ különböző pontjain, egymáshoz hasonló, gyarmati jellegű, szegregált környékeket létrehozva (Atkinson és Bridge, 2005). Végül mindezt összegezzük Hamnett vélekedésével, mely szerint egy dzsentrifikációt magyarázó elméletnek a hol (földrajzi hely, város), milyen területeken (környék), ki (az érintettek köre, különös tekintettel a beköltözőkre), miért ők és 174

mikor (miért éppen abban a korszakban) kérdésekre kell válaszolnia (Hamnett, 1991). A dzsentrifikáció megindulásához tehát szükséges, hogy a városi környezet, példánkban a belváros bizonyos tulajdonságokkal rendelkezzen, például olyan kulturális értékeket tudjon kínálni (‘a dzsentrifikáció esztétikája’), amely elég vonzóvá teszi a társadalom azon csoportjának, akiket nem vonz a szuburbán életmód. Másrészt szükség van olyan gondolkodású (potenciális) lakókra is, akik igénylik a belváros nyújtotta lehetőségeket. Ez a csoport annyiban eltér a magas státusúak jelentős részétől, amennyiben nem taszítja a heterogenitás, az ismeretlen, és nem preferenciája a teljes biztonságra való törekvés. A hasonló státusú társadalmi csoportokon belül tehát az átalakuló terület azokat vonzza erősebben, akiknek értékrendjében ezek a tényezők (legalább időlegesen) dominánsakká válnak. Ahhoz tehát, hogy a dzsentrifikáció meginduljon, szükséges egy csoport, mely a terület adottságainak megfelelően nagy keresletet jelent, és kiteljesedéséhez szükséges, hogy a csoport létszáma megfelelően nagy legyen, és huzamosabb ideig tartózkodjon ezen a területen. A dzsentrifikáció bizonyos elméletei szerint (Hamnett, 1991; D. Smith, 2005) az a réteg, amely igényli az ilyen fajta életet, nemcsak újratermelhető, de többletben is „előállítható”31. A dzsentrifikáció első hullámának jellegzetes csoportjait az értelmiségiek és diákok jelentik. Amint felkapottá válik a negyed és valamiféle divatirányzattá válik az ott tartózkodás, a spekulációs tőke is lehetőséget lát az árak felfuttatásában. Ennek hatására lassan kiszorulnak az első beköltözők, akik az alacsony lakbérek miatt költöztek ide, és helyettük megjelennek olyan csoportok is, akik a divatirányzat miatt („manapság sikk itt lakni”) és státusuk jelzésére választanak itt lakhelyet (Lees, 2003). Ezzel megjelennek az első elitszegregtumok, és a heterogenitásból gyorsan a legszigorúbb elkülönülés lehet. Építészetileg is brutális eszközöket felhasználva erődöket, lakótornyokat emelve, az utcákról a szegénység nyomainak erőszakos eltüntetésével. Végül pedig az árak felhajtásával más értelemben, de újra élhetetlenné teszik a környéket.

A DZSENTRIFIKÁCIÓ LEHETSÉGES HELYSZÍNEI A PESTI BELVÁROSBAN

Sajnos Budapestre még nem állnak rendelkezésre olyan népszámlálási adatok, melyek alapján a dzsentrifikáció megindulását és mértékét teljesen pontosan követhetnénk és becsülhetnénk. Vannak azonban a pesti belvárosnak olyan 31

A „studentification” jelensége arra hívja fel a figyelmet, hogy minél több lesz a jól képzett ember, akik hozzászoknak a pezsgő szellemi élethez és az intellektuális szórakozáshoz, talán annál többek számára lesznek érdekesek a város adta lehetőségek, és a dzsentrifikációban részt vevők nemcsak egy kis csoportot jelentenek.

175

színhelyei, ahol a folyamatnak jól látható jelei vannak, illetve olyanok, ahol bár valamilyen értelemben városrekonstrukció zajlik, az nem tekinthető sem dzsentrifikációnak, sem pedig (legalábbis) szociális értelemben fenntartható városrekonstrukciónak. A dzsentrifikáció lehetséges irányait és a városrehabilitációs folyamatokat az ezredforduló utáni években többen is vizsgálták (Szirmai, 2006; Enyedi, 2007; Kovács, 2008, 2009). Ezen belül külön hangsúlyt kapott a Ferencváros mint az első lehetséges dzsentrifikációs helyszín (Tomay, 2007). Az itt folyó rehabilitációt a kutatók egy része sikeresnek tartja, mivel a terület felértékelődött, a leromlott lakásállomány átalakult – a régi házak megújultak vagy elbontották őket, és új házakat építettek a helyükre. Az ezredfordulón az önkormányzat deklarált céljai között szerepelt az olyan környezet kialakítása, amely egyaránt megfelel a területre beköltöző (lehetőleg magasabb státusú családoknak) és a korábban itt lakó, helyben maradó lakóknak (Egedy és mások, 2002). Csakhogy ez a kettős cél, úgy látszik, nem volt megvalósítható, a terület státusának emelése magával vonta a korábbi lakók elköltözését vagy elköltöztetésének szükségességét is. Ennek következtében a rehabilitáció során nagymértékű lakosságcsere zajlott (Aczél, 2007). Hasonlóan jelentős mértékű lakosságcserével járó, sum-clearance jellegű átalakulásnak vagyunk tanúi a VIII. kerületi Corvin sétány projekt esetén, ahol egy egész városrészt bontanak le és építenek újjá. A VII. kerületben a folyamat még nem jutott ilyen messzire, de már itt is megkezdődtek a változás jelei. Tanulmányunk további részében részletesen megvizsgáljuk a dzsentrifikáció jeleit a pesti belvárosban, majd ezen belül a Belső-Erzsébetvárosra helyezzük a hangsúlyt. A vizsgálódást kezdjük a területek vizsgálatával, vagyis azzal, hogy hol teremtődtek meg a régi pesti belváros átalakulásának, dzsentrifikációjának lehetőségei. „Pesti belváros” összefoglaló névvel ebben a tanulmányban a VI., VII., VIII. és IX. kerületeknek azon részeit jelöljük, melyek lakásállománya szinte teljes hányadában a 19. és 20. század fordulóján épült, és a klasszikus pesti építészeti arculatot hordozza (1. térkép). Ez a terület a rendszerváltásig szinte mozdulatlan volt. Az építészeti környezetet a lassú leromlás jellemezte (csak néhány, egy-két tömbre korlátozódó városrehabilitációs mintaprojekt zajlott, amelynek nem lett továbbgyűrűző hatása). A kilencvenes években az általános gazdasági visszaesés hatása szintén azzal a következménnyel járt, hogy hosszú időn keresztül aránylag kevés látható változásnak lehettünk tanúi. A terület átalakulásához alapvetően a vállalkozói lakásépítés 2000 körüli megjelenése, illetve felfutása járult hozzá. Az építkezések egyre inkább nemcsak a rendelkezésre álló foghíjtelkekre korlátozódtak, hanem – részben a várostervezési – szabályozási „réseket” kihasználva nagyarányú bontást és új építést eredményeztek. Az építési kedv növekedése a fizetőképes vásárlók megjelenéséhez – jórészt az olcsó hitelekhez – kapcsolódott. Ezek visszaszorulásá-

176

val, illetve megszűnésével 2008 után (a válság beköszöntével egyre erőteljesebben) ismét szinte a minimálisra csökkent.

Forrás: saját szerkesztés 1. TÉRKÉP. PESTI BELVÁROSI MINTATERÜLETEK

Ennek ellenére az ezredfordulótól eltelt tíz év során megkezdődött egyes mikroterületek teljes átalakítása, és ezek a folyamatok a fenntarthatóság szempontjából is érdekesek. Nézzük meg részletesen, milyen tényezők együttállása volt szükséges ahhoz, hogy a mai helyzet létrejöhessen. Kezdjük a lakásállomány tulajdonviszonyaival, a lakásbontásokkal és -építésekkel. A rehabilitáció és a házfelújítás szoros összefüggésben van a tulajdonviszonyokkal. A privatizációval a régi pesti belváros lakásállományának jelentős része magántulajdonba került (azok a családok vásárolták meg a lakást, akik benne laktak), és ezzel megszűnt a bérlakáspiac (többek között: Hegedűs-Tosics, 1993; Hegedűs és mások, 1998; Egedy és mások, 2002; Csanádi-Csizmady, 2002). A nagyobb városfelújítások viszont csak olyan területeken indulhattak be, ahol önkormányzati tulajdonban maradtak a lakások. Ez a IX. kerület egy részét (a Középső-Ferencvárost) jelentette, amit még a privatizáció előtt rekonstrukciós területté nyilvánítottak,32 és így nem került sor a lakások eladására, illetve a VIII. kerület jelenleg már lebontott (Corvin sétány program területe), illetve a szociális

32

A fővárosban csak a Ferencváros élt 1994-ben azzal a törvény biztosította lehetőséggel, miszerint az önkormányzat eladási tilalmat jelölhetett ki azokra az ingatlanokra, melyekre rehabilitációs tervvel rendelkezik. Ennek nyomán – az erős lakossági nyomás ellenére is – 7300 lakást tartottak tilalmi listán.

177

városrekonstrukciós övezetté nyilvánított területe (Magdolna-negyed), ahol legalábbis a fővárosinál jóval mérsékeltebb volt a lakások értékesítése.

A LAKÁSOK Míg az ezredforduló előtt a lakásépítések jelentős része foghíjtelkeken zajlott, addig az utóbbi néhány évben elkezdődött a belváros gyors ütemű lebontása, és még menthető házak estek áldozatul a beruházók és önkormányzati tisztségviselők érdekeinek. A IX. kerületben a rekonstrukció miatt 2001–2005 között évente 53–65 házat bontottak le. A VIII. kerületben a bontási szám megugrását a Corvin-Szigony sétány projekt terület-előkészítése jelentette: 2006. január 1-jére 293, nagyrészt körfolyosós bérház tűnt el a területről. A VII. kerületi buldózeres „városszépítés” is 2005 végén indult, és 98 ház esett áldozatául. Ha a 2001–2005 között a KSH által készített „száz épített lakásra jutó megszűnt lakás” mutatót évi átlagban vizsgáljuk (32. táblázat), akkor látható, hogy 2005-ig a VI. kerületben évente 11, a VII. kerületben 3, a VIII. kerületben 22, a IX. kerületben 7 megszűnt lakás helyére épült 100 új lakás. 2006 után a VI. kerület kivételével felgyorsult az átalakulás: a VII. kerületben háromszorosára, a VIII. kerületben 1,7-szeresére, a IX. kerületben kétszeresére nőtt ennek a mutatónak az értéke. Ez jól jelzi, milyen ütemben sűrűsödik tovább az amúgy is sűrűn lakott belvárosi rész. 32. TÁBLÁZAT A SZÁZ ÉPÍTETT LAKÁSRA JUTÓ MEGSZŰNT LAKÁS A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN, 2001–2009

Városközponti kerület

2001–2005

2006–2009

VI. kerület

11

5

VII. kerület

3

10

VIII. kerület

22

38

7

14

IX. kerület

Forrás: KSH, Lakásstatisztikai Évkönyvek alapján saját számítás

A lakásmegszűnések okait vizsgálva (33. táblázat): a VIII. kerületi lakásmegszűnések mögött szinte teljes részben nem az avulás, hanem a városrekonstrukció (a KSH táblázat terminusa szerint településrendezés) állt. A VII. és IX. kerület esetében a lakásmegszüntetés okaként 67 százalékban az avulást, 12 százalékban az új építést adták meg. A rekonstrukciót a IX. került esetében csak 5,6 százalékban, a VII. kerületben közel háromszor akkora arányban (15,4%) jelölték meg.

178

33. TÁBLÁZAT. A MEGSZŰNT LAKÁSOK SZÁMA ÉS ARÁNYA A MEGSZŰNÉS OKA SZERINT A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN, 2006–2009

Városközponti kerület

VI. kerület VII. kerület VIII. kerület IX. kerület

2006–2009 között megszűnt lakás összesen, db

46 149 758 425

Településrendezés

Avulás

Lakásépítés

Egyéb ok

miatt megszűnt lakások aránya, %

0,0 15,4 90,1 5,6

0,0 67,1 4,2 67,8

23,9 12,8 1,1 11,8

76,1 3,4 0,8 12,7

Forrás: KSH, Lakásstatisztikai Évkönyvek

A megszüntetett lakások igen gyakran nem is a legrosszabb összetételű, komfort nélküli lakásokból kerültek ki (34. táblázat). A 2006 és 2009 közötti periódus adatai is jól jelzik, hogy a lakások mindegyikében volt víz és csatorna (kivéve a VIII. kerületet, ahol ez a mutató 95% körüli). A gázellátottság is igen magas volt, 93–100 százalék közötti, kivéve a VIII. kerületet, ahol 79,6 százalék. A fürdőszobás megszüntetett lakások aránya a VI. kerületben volt a legmagasabb (87%), 60 százalék körüli a VII. és a VIII. kerületben, és csak 46 százalék a IX. kerületben. 34. TÁBLÁZAT. A MEGSZŰNT LAKÁSOK SZÁMA ÉS ARÁNYA FELSZERELTSÉG SZERINT A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN 2006–2009

VÁROSKÖZPONTI KERÜLET

VI. kerület VII. kerület VIII. kerület IX. kerület

2006–2009 KÖZÖTT MEGSZŰNT LAKÁS ÖSSZESEN, DB

46 149 758 425

FÜRDŐVÍZVEZESZOBÁVA VEZETÉKE KÖZCSATO TÉKKEL L S GÁZZAL R-NÁVAL

ellátott megszűnt lakások aránya, % 87,0 61,1 62,7 46,1

93,5 100,0 79,6 96,0

100,0 100,0 97,8 100,0

100,0 100,0 94,9 100,0

Forrás: KSH, Lakásstatisztikai Évkönyvek

A bontásokat építések követték: az ezredfordulóig a legkisebb beruházási kedv – ami nem érte el tíz év alatt a 100 lakást – a VI. és a VII. kerületben volt. 2001– 2010 között a korábbihoz képest azonban 21,7-szer, illetve 28-szor több lakás épült, ami a kerületek egy részének jelentős átalakulását vetíti előre (35. táblázat). Kisebb, de még így is jelentős volt a változás a IX. kerületben, ahol a BelsőFerencvárosban folyó rehabilitációt már 2000 előtt is jól jelezték az új építések. Itt

179

4,5-szeresére, a VIII. kerületben, ahol ötszörösére nőtt az új lakások száma, a lakások szinte teljes hányadát értékesítési célból építették.33 35. TÁBLÁZAT. AZ ÉPÍTETT LAKÁSOK SZÁMA A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN 1990–2010 (DB)

Városközponti kerület VI. kerület VII. kerület VIII. kerület IX. kerület

1990–2000

2001–2004

67 80 803 1575

2005–2010

130 351 1042 2769

2001–2010 1456 2236 4005 7056

1326 1885 2963 4287

Ha az utóbbi évtizedet félbevágjuk, akkor két olyan periódust különíthetünk el, melyek igazodnak az általános ingatlanpiaci trendekhez (36. táblázat): az egyik a 2000–2004 közötti időszak, amikor folyamatosan emelkedett az új lakások száma, bizonyos kerületekben ez nagymérvű megugrást mutatott. Ettől kezdve azonban a kerületek kedveltsége eltérő volt. A beruházók érdeklődése a VIII. kerületben a 2005-ös kisebb visszaesés után ismét emelkedett, és 2010-re is csak megtorpant, de nem esett vissza jelentősen, ami természetesen legnagyobbrészt a Corvin sétány építkezéseinek tudható be. A VII. kerületet 2004-ben „fedezték fel”, és az új építések kisebb hullámzással, de 2009-ig kitartottak: 2001–2004 között 351, 2005– 2008 között négyszer annyi, 1485 lakás épült. A IX. kerületben 2006-ban volt az építkezések számában nagyobb visszaesés, majd 2008-tól folyamatos csökkenést látunk. A VI. kerületben történt a legkevesebb beavatkozás, és ha a 2007-es visszaesés nem lenne a trendvonalban, azt is mondhatnánk, hogy 2001–2004 között alig, 2005–2010 között pedig kissé érdeklődtek a beruházók a terület iránt. 36. TÁBLÁZAT. AZ ÉPÍTETT LAKÁSOK SZÁMA A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN, 2001-2010 (DB)

Városközponti 2001 2002 2003 2004 2005 kerület VI. kerület 5 51 31 43 269 VII. kerület 44 54 49 204 434 VIII. kerület 84 247 199 512 259 IX. kerület 504 653 625 987 1008

2006 2007 2008 2009 2010 Össz 219 73 222 273 315 331 663 1065

269 556 630 785

296 374 719 602

200 26 709 164

1456 2236 4005 7056

Megjegyzés: A 2010-re vonatkozó adatok csak az első 3 negyedév adatait összegzik. Forrás: KSH, Lakásstatisztikai Évkönyvek

33

A VIII. kerületben volt az utóbbi időben a legnagyobb a beruházó kedv (30 projekt), ezt követi a IX. (20 ház), majd a VII. (19 ház) és a VI. kerület (10 ház).

180

A befektetők – akik ebben az időszakban főleg spanyolok és izraeliek voltak, leginkább a nagy – akár többszáz lakásos – házak építésére alkalmas területeket keresték, és projektjeik jelentősen, a korábbi utcaképtől és használattól szembetűnően eltérő házak megjelenéséhez vezettek. Ráadásul a beruházók megtérülési számításai és a kereslet alakulása az utóbbi években erősen a kis lakások felé tolta az építési piacot (37. táblázat), de ezen a területen még az átlagoshoz képest is sokkal kisebb lakásokat építettek (átlagosan 47–59 m2 között). A 2000-es 102 m2 átlagos lakásnagysághoz képest 2004-ben 71 m2, 2007-ben 64 m2, 2010-ben pedig 69-64 m2 volt a felépült lakások átlagos nagysága. De nemcsak a lakások lettek kisebbek, hanem a szobaszám szerinti összetétel is megváltozott: 2008-ban az átlagos fővárosi lakásnagyság 67 m2-re emelkedett, és a lakások szobaszám szerinti összetételében is javulás következett be: miközben az egyszobás lakások aránya változatlan maradt (14%) és a kétszobásoké csökkent (39%), megnőtt a három (26%), illetve a négy- és többszobás lakások aránya (21%). Ám ha a statisztikai mutatókat jobban megvizsgáljuk, látható, hogy a két időpont között a szobaszám és az alapterület közötti viszony is nagyban módosult: míg 1991–2000 között egy átlagosnak tekinthető egyszobás lakás alapterülete 38– 43 m2 között mozgott, addig 2001–2008 között ez az érték 35–39 m2-esre szűkült. Ugyanilyen csökkenést látunk a többi típusnál is. A problémával foglalkozó kutatók és elemzők már régóta emlegetik a kis lakások túlzott piaci részesedésének hosszú távon érezhető negatív hatását; a kevéssé tőkeerős beruházók és a korlátozott anyagi erővel rendelkező vásárlók együttes érdekei azonban eddig a változtatás ellen hatottak. 37. TÁBLÁZAT. AZ ÉPÍTETT LAKÁSOK ÁTLAGOS ALAPTERÜLETE A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN, 1991–2010 (M2)

Megjegyzés: A 2010-re vonatkozó adatok csak az első 3 negyedév adatait összegzik. Forrás: KSH Lakásstatisztikai Évkönyvek

181

A megnövekedett beruházási kedv hatására 2003 óta a belvárosi területek lassú felértékelődésének vagyunk tanúi, s ez jó alapja lehet a dzsentrifikációs folyamat beindulásának. A lakóépületek mellett irodaházak is létesültek, ami egy lépést jelentett a Marshall-féle működő város felé, melynek kritériuma az, hogy legyen valamilyen jövedelemtermelés a városban, méghozzá olyan módon, hogy a településen vagyon halmozódjon fel. A működő város munkahelyeket teremt, és „bevándorlókat” vonz (Marshall 2000). Természetesen egy kerület/terület átalakulását és azt is, hogy kiket fog hosszú távon vonzani, nagymértékben befolyásolja, hogy mekkora beruházói tőke irányul az adott területre, és ezen belül az, hogy milyen létesítményeket, milyen lakásokat építenek. Ez előre eltervezett hatással lehet a negyed jövőjére, hiszen a fejlesztők aszerint pozicionálják „áraikat”, hogy milyen vásárlóközönséget tartanak odacsábíthatónak: például a VII. kerületi régi pesti zsidónegyedben elkészült nagyobb beruházások lakásárait a régi lakások árszínvonala felett szabták meg. A beruházó tehát bízott abban, hogy a területben rejlő lehetőségeket (a néhány éven belüli felértékelődést) az általa megcélzott vásárlóréteg is felismeri, és ezért lakásaira lesz olyan fizetőképes kereslet, amely a most még kicsit leromlott környezetben lévő luxust meg tudja és meg is akarja vásárolni. A válság azonban ezen a ponton is közbeszólt, a beruházások megálltak, és ezzel a negyed gyors – és lényeges társadalmi hatásokkal is járó – átalakulása is megtorpant. Az egyik legfontosabb projekt, a Gozsdu-udvar és az ehhez kapcsolódó beruházások elkészülte például szinte egybeesett a válság első hullámával, ami nagy hatással volt az értékesítésre. A nagyon drága lakások és üzlethelyiségek értékesítése lassan haladt. A lakások mérete és központi fekvése miatt a beruházó a külföldiekre és a fiatalabb generáció azon részére számított, melynek elég jelentős szegmense, különösen a vidékről a fővárosba kerültek – interjúink szerint – az új, „tiszta” és főleg biztonságos lakásokra vágynak, melyeknek azért a városon belüli központi fekvéséből származó előnyei felülírhatják a jelenleg még elhanyagolt, de láthatóan átalakulás alatt álló környéket. A terület a maga lepusztultságában is szép, a 19–20. század fordulóján épült házaival egyszerre volt csábító és taszító. A lakások ára viszont – a más, hasonló környezetben épültekéhez képest – megközelítőleg kétszeres volt. Mindennek következményeként a lakások egy részét külföldi vagy hazai befektetési célú vásárlók vették meg, más részük eladhatatlan maradt, tehát kevesen költöztek be. Jelenleg a Gozsdu-udvart talán legjobban a kihalt, üres, elhagyott, bár tiszta, talán a környékhez képest túlontúl tiszta és emiatt lélektelen jelzőkkel lehet a legjobban jellemezni. A projektnek valóban nagy hatása volt a környékre, de nem abban az értelemben, hogy elkezdte megemelni a státusát, hanem inkább fordítva: olyan környezetet teremtett, amely nem tud integrálódni a régibe, ám önmagában működésre képtelen.

182

A VIII. kerületben is van egy olyan negyed, melynek jövője teljes egészében a beruházók kezébe került. A Corvin sétány program34 megvalósítása miatt több tömböt bontottak le, hatalmas üres területeken indult meg az építkezés. A negyed arculata átalakulóban van, a 19. századi eklektikus bérházakat felváltja a 21. század elejének modern, ilyen tömegben és emeletszámmal leginkább a lakótelepi negyedekre emlékeztető stílusa. A lakások mellett 150 ezer négyzetméternyi irodát és kereskedelmi létesítményeket építenek fel. Várost alakítanak ki a belvárosban, amely a saját szabályai szerint fog működni. De felvetődik a kérdés: milyen hatással lesz a környezetére? Zárt, bizonyos értelemben szegregált környezet lesz, ahová autókon érkeznek az emberek, hogy elkerüljék a környék leromlott, gyakran slumosodó házait? Esetleg pozitívabb hatással lesz a környezetére, és megemeli az ingatlanárakat, aminek hatására kicserélődik a környék lakossága is? Most még mind a két szcenárió lehetséges: emelheti és ronthatja is a környezet piaci és társadalmi státusát. Mindezek a változások (bontások-építések-rehabilitációs törekvések) tehát megmozdították az ingatlanpiacot is, és 2002 és 2008 között eltelt hat évben megindult a belváros felértékelődése. Ezen belül is kiemelt hatása volt a nagyobb területű városrehabilitációs projekteknek, sőt már azok hírének is. Így a VII. kerületben a legnagyobb (40%-os) áremelkedés a régi pesti zsidónegyed területén és annak környékén történt; úgy tűnik, már láthatók a buldózeres rekonstrukció átmeneti „pozitív” hatásai, melyek a környéket időlegesen felértékelik. Ugyanakkor sok jel mutat arra, hogy a felértékelődés csak átmeneti lesz. Az ideköltözők jelentős része ugyanis, mint említettük, nem csupán magas státusú lakásra, hanem pezsgő belvárosi életre vágyik. Az új, színtelen-szagtalan-steril házak egészen más miliőt sugallnak, és nem biztos, hogy ugyanolyan vonzót, mint amilyen a jelenlegi, heterogén, színes környezet. A VIII. kerületben a legnagyobb árváltozás a Magdolna-negyed és a Corvin sétány program területén tapasztalható. Ebben az árváltozásban azonban még semmiképpen nem lehet benne a rehabilitáció hatása, csak a rehabilitáció hírének hatása, és az általános lakásár-emelkedés okozhatta a változást. A lakáspiaci változások tehát kétféle módon is hatottak a régi pesti belvárosi területekre. Egyrészt sok lakás épült, aminek révén megélénkült a lakáspiac, és egy olyan réteg előtt is nyitottá vált ez a terület, mely számára az új lakás elsőrendű fontosságú, és gyakran még a környéket is vonzóbbnak találják. Másrészt a kedvező kölcsönök miatt sokan inkább vásároltak, mint béreltek lakást (a lakás havi törlesztőrészlete gyakran megegyezett egy hasonló adottságú lakás havi bérleti díjával). Több, egyetemre kerülő vagy a tanulmányaik befejeztével a fővárosban munkát vállaló (gyakran vidékről felköltöző) fiatal most induló önálló életéhez választott itt lakást. Harmadrészt sok kis alapterületű és alacsony rezsijű ún. 34

A Corvin mozi, Práter utca, Szigony utca és Üllői út által határolt övezet.

183

kislakás (26–35 m2) épült ezen a területen. Ám már most látjuk a hosszú távú negatív következményeit ezeknek a folyamatoknak: a nagyobb lakások hiánya még több évtizedig érezhető lesz. Ugyanakkor rövid távú előnyt is megjelölhetünk, mégpedig a diákok számára elérhető, belváros és egyetem közeli lakásokat, melyek előmozdíthatják ezeken a területeken a studentifikáció folyamatát (Smith, 2005). Az eddig leírt fejlődési trendet, mint korábban is jeleztük, megállította a válság. Egyrészt csökkent a külföldiek kereslete a belvárosias (többek között a VII–IX. kerületi új építésű) lakások iránt. Másrészt a VIII. kerületben a lakásárak kisebb mértékben növekedtek, mint amennyiért – az építési költségek növekedése miatt – egy új építésű lakást nyereséggel a piacra lehetne dobni. Harmadrészt mostanában a beruházók is a kisebb projektek felé fordultak, és a korábbi 200–400 lakásos beruházások helyett 100–150 lakás építésére alkalmas telkeket keresnek. (A projektméret csökkenését az urbanisták egy része pozitív folyamatnak tartja, de általában úgy vélik, hogy még ezek a kisebb beruházások is nagyobb mértékűek, mint amit az ilyen környezet elbírna.) A válság tehát lefékezte a piacot (amit a fejlesztők természetesen negatív tendenciaként értékeltek), viszont – legalábbis időlegesen – megállította a belvárosi „buldózeres” rekonstrukciót. Esély kínálkozhat arra, hogy néhány évig ne legyen olyan nagy nyomás a még megmenthető körfolyosós bérházak lebontására, és talán a válság évei alatt megváltozik a várostervezésben és -szabályozásban érintett szakemberek és politikusok érdekrendszere, megközelítési módja is, és hosszabb távon kevesebb esély nyílik a történelmi környezet lerombolására.

A LAKÓK A lakásállomány vizsgálata után térjünk át a területen élők helyzetének feltérképezésére. Fő kérdésünk, hogy a korlátozottan rendelkezésre álló statisztikai adatok alapján kiválasztható-e olyan városrész, ahol végbement a dzsentrifikáció, illetve a dzsentrifikáció többdimenziós jelenségének mely vonatkozásai érvényesülnek erősebben, és melyek azok, amelyek kevésbé tekinthetők karakterisztikusnak. Általánosságban elmondható, hogy a statisztikai és egyéb forrásokból származó adatok (survey, önkormányzati adatbázisok, esettanulmányok stb.) – a vizsgált területeinken – egyelőre még nem jeleznek radikális dzsentrifikációt, de teljes bizonyosságot erről majd csak a következő népszámlálás adatainak elemzése után szerezhetünk. Tény viszont a népességcsökkenés lassulása (38. táblázat). Az 1990-es években a belváros népessége jelentősen csökkent. 2001-re a VI–VII. kerületé 25,8–22,6 százalékkal, a IX. kerületé 19,7, a VIII. kerületé pedig 11,5 százalékkal. 2001 után a csökkenés lassult: a 2007-es adatok már csak néhány százalékos (2–5%) mérséklődést jeleztek (a fővárosi átlag 4,6% volt). 2009-re a 2001-es állapothoz képest a VI. kerületben 3,3 százalékos, a IX. kerületben már csak 0,5 százalékos

184

volt a csökkenés, két kerület esetében pedig kismértékű növekedést látunk: a VII. kerületben 0,4 százalékost, a VIII. kerületben 2 százalékost. 38. TÁBLÁZAT. A NÉPESSÉG SZÁMÁNAK VÁLTOZÁSA A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN, 2001–2007 ÉS 2001–2009 KÖZÖTT

Forrás: KSH (2007): Társadalmi, gazdasági jellemzők; KSH (2010): Budapest statisztikai évkönyve 2009

Itt tehát megtaláltuk a beinduló dzsentrifikáció első jeleit: a leromlott terület népessége még ugyan csökken, de a csökkenést már elkezdi kiegyensúlyozni a beköltözések száma. A KSH adatai szerint a 2001-es népesség jelentős része vidéken született (de nem lehet megkülönböztetni azokat, akik dzsentrifikációs hatásra kerültek a belvárosba). A nemzetközi migráció is egyre jelentősebb forrássá válik: a külföldről érkezők legnagyobb része Budapestre települ, a KSH adatai szerint a Budapesti népesség 5 százaléka külföldi állampolgár. Ahhoz, hogy az általunk vizsgált területen bekövetkezett státusváltozásokat értelmezni tudjuk, foglaljuk röviden össze a korábbi évtizedben bekövetkezett változások néhány lényegesebb vonatkozását (39. táblázat). 1990 és 2001 között a vizsgált terület egészének státusa – a várakozásokkal ellentétben – már nem romlott, sőt inkább abszolút és relatív értelemben (a főváros átlagához képest) is javult. Bár még mindig idősebb a lakosság, mint a fővárosi átlag,35 a belső övezetben csekélyebb mértékben, a Nagykörúton kívüli területen viszont radikálisan csökkent az idősek aránya. A fiatal felnőttek korosztályából a 20–30 éves közöttiek aránya kiugróan magas a Mikszáth Kálmán tér környékén és a Ráday utca mentén. Mindkét helyen köztéri rehabilitáció zajlott le, ami ilyen szempontból sikeresnek mondható. Ezt már vehetjük a dzsentrifikáció vagy a „studentification” jelének is. Ehhez hasonló környék még a központi fekvéssel, mégis viszonylag olcsó árakkal jellemezhető Belső-Erzsébetváros környéke is. Szintén diákok által lakott lakóhelyek lehetnek az orvosi egyetem környékén lévő 35

Az idősek aránya fővárosi szinten is emelkedett kissé.

185

olcsóbb lakások, ahol a néhány egyetemista által lakott közös albérletek a jellemzőek, mint például a Korányi Sándor és az Illés utca környékén. A 30–40 éves közötti korosztály magasabb aránya inkább a Középső-Ferencvárosra jellemző, s ez valószínűleg azzal is összefügg, hogy itt volt leginkább megfelelő a lakásnagyság a gyerekvállalásra is. A státusmutatók közül talán a felsőfokú végzettségűek aránya a legfontosabb a dzsentrifikáció szempontjából. A belső-pesti városrészekben a diplomások aránya dinamikusabban emelkedett, mint a főváros egészében, noha sok helyen (a Nagykörúton kívüli kerületrészekben, illetve a Belső-Erzsébetvárosban) még így is a fővárosi átlag alatt marad. A munkanélküliek arányának változása is hasonló tendenciát jelez: a fővárosi átlagnál valamivel magasabb ugyan az itt tapasztalható munkanélküliség, de 1990-hez képest nem romlott nagyobb mértékben, mint a főváros egészét tekintve. A foglalkoztatottság szempontjából is jó helyzetben van a rehabilitált terület, hiszen a második legjobb mutatója van a vizsgált környékek közül, és a bár a környező részekben – mint a Külső-Ferencvárosban – jelentősen nőtt a munkanélküliek aránya a két népszámlálás között, ez nem volt jellemző a rehabilitációs területen. A 2001 utáni helyzet változásának főbb tendenciáit először kerületi szinten nézzük meg, majd városrészekre is lebontva. Az adatok korlátozottsága miatt kis területi felbontású, részletes elemzésre még nincs lehetőségünk, ezért adataink főleg a tendenciák valószínűsítésére lesznek elegendők. A népesség összetételére, státusára kevésbé, a gazdasági mutatókra inkább vannak hivatalos statisztikai adatok. A népesség helyzetének változását leginkább az önkormányzati, főleg a segélyezési adatokkal lehet megbecsülni.

186

39. TÁBLÁZAT. NÉHÁNY TÁRSADALMI STÁTUST JELZŐ MUTATÓ VÁLTOZÁSA A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN 1990–2001 (%)

* A 60 éven felüli népesség. Forrás: KSH, Népszámlálás 1990 és 2001.

187

A népesség korösszetétele az elmúlt évtizedben még egyik kerület összesített adataiban sem jelez jelentős változásokat (ezek természetesen inkább kisebb területegységekben lesznek láthatóak a 2011-es népszámlálás adatai alapján), de ennek ellenére bizonyos változásokat ezek az adatok is mutatnak – különösen, ha a többi kerülethez hasonlítjuk őket. A 40. táblázatból látható, hogy az utóbbi évtizedben a korábban jellegzetesen idős kerületek fiatalabbak lettek. 2001-ben a négy kerületből háromban a fővárosi átlag fölött volt a 60 éven felüli népesség arányát jelző mutató, ez az évtized végére mindegyik kerületben alacsonyabbá vált, mint a város egészében. Sőt, miközben Budapest elöregedése kismértékben növekedett is, kerületeink mindegyikében észrevehetően csökkent a mutató értéke. Ezzel a folyamattal függ össze az is, hogy a nyugdíjasok aránya is ezekben a kerületekben a legalacsonyabb – a VII. és a VIII. kerületben a fővárosi átlagnál mintegy 20 százalékkal kisebb ez a mutató. Ugyanakkor az itt lakó nyugdíjasok ellátásának mértéke a főváros kerületei között szinte a legalacsonyabbak között van: a VII. és a VIII. kerületben mintegy 10 százalékkal a fővárosi átlag alatt van az átlagos nyugdíj összege, és a másik két kerületben is az átlagnál alacsonyabb értékeket tapasztalhattunk (KSH 2010: 108). 40. TÁBLÁZAT. A NÉPESSÉG SZÁMA ÉS 60 ÉVEN FELÜLI NÉPESSÉG ARÁNYA A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN, 2001, 2005, 2010

Népességszám, fő

A 60 éven felüliek aránya, %

Városközponti kerület

VI. kerület VII. kerület VIII. kerület IX. kerület Budapest összesen

2001

2005

2010

2001

2005

2010

44 141 64 141 81 791 62 999

41 839 62 001 80 166 59 992

42 686 64 377 83 465 62 708

27,1 24,8 21,9 25,9

25,3 22,6 21,6 24,1

24,1 21,7 20,7 22,7

1 775 203

1 696 128

1 721 556

23,7

24,8

24,9

Forrás: KSH (2010: 33): Budapest statisztikai évkönyve 2009

A népmozgalmi arányszámok segíthetnek értelmezni a bemutatott változásokat (41. táblázat). A természetes fogyás 2009-ben három kerületben 260 fő körüli, a IX. kerületben „csak” 175 fő volt. A természetes fogyást azonban a belső kerületek összességében kiegyenlíti a területre Budapesten kívülről érkező állandó bevándorlási többlet. Ez a VII. kerület esetében néhány száz fős növekményt jelent, míg a VI. kerület esetében a természetes veszteségnek csak a felét kompenzálja a vidékről állandóra bejelentkezők érkezése. És ha ehhez még hozzávesszük az

188

ideiglenes vándorlást is, akkor a népességszám „nyeresége” még ennél is lényegesen nagyobb. 41. TÁBLÁZAT. A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEK NÉPMOZGALMI ARÁNYSZÁMAI, 2009

Forrás: KSH (2010): Budapest statisztikai évkönyve 2009 (31., 35., 53., 54. o.)

189

Kérdés persze, hogy kik azok, akik ide költöznek? A fővároson belüli (kerületek közötti) költözési mutatók azt jelzik, hogy mindegyik kerületből nagyobb a másik kerület felé elköltözők száma, mint a más kerületekből beköltözőké. A VII. kerület esetében viszont a többi kerülethez képest eltérő tendenciát tapasztalunk. A főváros más kerületeibe állandó lakosként átköltözöttek többlete egyedül itt kisebb, mint amennyivel a vidékről érkezők növelték a lakosság számát, itt tehát a vándorlások és költözések együttes hatása az állandó népességre nézve is pozitív. A másik három kerületben viszont az a helyzet, hogy olyan sokan költöztek el a főváros más kerületeibe, hogy a veszteség nagyobb, mint amennyit a vidékről való pozitív vándorlási különbözet eredményezett az állandó népességben. Az ideiglenes költözéseknél is hasonló folyamatok eredményeit láthatjuk. A többi kerületből a VII. kerületbe költözők csak itt vannak többen, mint ahányan az adott kerületből a főváros más részeire költöztek ideiglenesen. A másik három kerület esetében az egyenleg negatív, és a vidékről ideiglenesen vándoroltak többletét nagyjából éppen semlegesíti. Összességében a különféle jogcímeken eltávozók, illetve az ideérkezők a VII. és a IX. kerületben többé-kevésbé kiegyenlítik egymást, a népesség számához képest 0,1–0,2 százalékos pozitív egyenleget mutatnak. A VI. kerületben viszont a népesség 0,7 százalékával többen távoztak, mint amennyien érkeztek. A VII. kerületben ugyanakkor a másik végletnek lehetünk tanúi: elsősorban a vidékről a kerületbe költözöttek magas száma miatt az itt lakók 1,6 százalékával többen költöztek a kerületbe, mint ahányan elmentek innen. Azt persze ezekből az adatokból közvetlenül nem tudjuk megmondani, hogy az adott területek státusa hogyan változik e folyamatok eredményeként, mivel a népesség összetételének változására nincsenek hivatalos adataink. Bizonyos mértékben pótolhatja ezt az a tény, hogy a gazdasági mutatókra inkább vannak hivatalos statisztikai adatok. A gazdasági mutatókban történt változások képet adhatnak arról, hogy a beinduló rekonstrukciók mennyire változtatják meg a kerületek helyzetét. Ha nő a vállalkozások, különösen a kereskedelmi profilú vállalkozások száma, az a helyi adóbevételek emelkedésével együtt a helyzet javulására utalhat. Ilyen jellegű tendenciát azonban kerületi szinten még nem észleltünk, mivel a vállalkozások számában 2000–2006 között lényegében nem történt változás: a VI. kerületben 5 százalékkal nőtt, a többi kerületben 0,3–0,9 százalékkal csökkent. A VIII. kerületben a vállalkozások 23,2 százaléka szakosodott 2006-ban kereskedelemre vagy javításra, ez az arány a többi kerületben 15– 18 százalék volt. Valószínűleg a VIII. kerület az, ahol a népesség összetétele miatt több kisiparos, olcsó árut tartó kis üzlet él meg (ezt támasztja alá az egyszemélyes vállalkozások magas aránya is: 55,4%). Itt volt viszont a legkisebb (41%) az ingatlanügyletek gazdasági szolgáltatásra szakosodtak aránya (a 48–52%-hoz képest).

190

2006–2009 között szintén nem történt jelentős változás a kiskereskedelmi vállalkozások számában: a VII. kerületben a számuk 136-tal csökkent, a többi kerületben nem változott (a VIII. kerületben 28-cal emelkedett). A személyi jövedelemadó adatai alapján nem mutatható ki jelentős különbség a vizsgált négy kerület helyzetében (42. táblázat). A VI. és a IX. kerület kissé gazdagabb, a VIII. kerület pedig szegényebb. A VIII. kerületben legkisebb az adófizetők aránya, és az is látható, hogy azok jövedelme, akik fizetnek szja-t, itt a legalacsonyabb, hiszen az egy adófizetőre jutó adó a fővárosi átlagnak csak háromnegyede, miközben a másik három kerületben lényegesen jobb a helyzet. 42. TÁBLÁZAT. AZ ADÓFIZETŐK ARÁNYA ÉS A SZEMÉLYI JÖVEDELEMADÓ ALAPJÁT KÉPEZŐ JÖVEDELEM NAGYSÁGA A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN, 2009

Városközpon ti kerület

Az adófizetők száma az állandó népesség %-ában

VI. kerület

41,8

A személyi jövedelemadó alapját képező jövedelem, összege, EFt/fő EFt/fő 2,529 627

VII. kerület

41,0

2,274

520

VIII. kerület

37,7

2,201

481

IX. kerület Budapest összesen

42,0

2,524

596

43,9

2,556

636

Forrás: KSH (2010): Budapest statisztikai évkönyve 2009

A kerületek szociális összetételének jó jelzője a nyilvántartott álláskeresők és a segélyezettek aránya (43. táblázat). 2006 végén e mutatók mentén a legrosszabb helyzetben a IX. kerület volt, ahol 4,4 százalékot tett ki a nyilvántartott álláskeresők aránya a munkavállalási korú népességhez viszonyítva. Megközelítőleg feleekkora arányt (2,5%) mértek a VIII. kerületben, 2,2 százalékot a VI. és 1,9 százalékot a VII. kerületben. Az álláskeresőkön belül a fél évnél régebben állás nélkül lévők arányában nincsenek nagyon lényeges eltérések. E mutató mentén a kerületek sorrendje: Ferencváros, Erzsébetváros, Józsefváros és Terézváros. A segélyezési adatok alapján a legtöbb segélyezettet a Ferencvárosban tartották nyilván. Három évvel később a helyzet jelentősen változott. Miközben a főváros egészében majdnem kétszeresére emelkedett az álláskeresők aránya, a VIII. kerületben – ahol a városrekonstrukciós projektek hatásai még nem érvényesültek – ennél még nagyobb mértékű emelkedést tapasztalhattunk. Ezzel szemben a IX. kerületben már olyan mértékben haladt előre a nagymérvű lakosságcserével párosuló rekonstrukció, hogy a korábbi, a vizsgált kerületek közötti legmagasabb munkanélküliségi arány egyedülálló módon jelentősen csökkent, a fővárosi átlag alá került.

191

43. TÁBLÁZAT. A NYILVÁNTARTOTT ÁLLÁSKERESŐK FŐBB ADATAI A VÁROSKÖZPONTI KERÜLETEKBEN, 2006 ÉS 2009

Forrás: KSH (2007): Társadalmi, gazdasági jellemzők; KSH (2010): Budapest statisztikai évkönyve 2009

A munkanélküliek szerkezetében az általunk vizsgált területen többé-kevésbé a fővárosi tendenciák képét láthatjuk. A felsőfokon képzettek aránya a fővárosban

192

nőtt a lakónépességen belül, így a munkakeresők közötti aránycsökkenésük helyzetük némi javulására utal. Az adatok azt is jelzik, hogy a viszonylag rövid időtáv alatt a középfokú végzettséggel nem rendelkezők aránya a munkakeresők között radikálisan megnövekedett: a fővárosban közel kétszeresére nőtt, a munkakeresők majdnem fele alacsony iskolai végzettségű. Kerületeinkben is hasonló a tendencia, a VIII. kerületben felhalmozódó problémák súlyosságát jelzi, hogy itt már 2006ban is megközelítette az 50 százalékot az alacsony iskolázottságúak munkanélküliek közötti aránya, és ez tovább is növekedett. Ez természetesen egyrészt a kerület társadalmi összetételének általános vonásaival függ össze, tehát azzal, hogy egyelőre még alig tapasztalható az általános státusmutatók változása. Ugyanakkor ez az adat arra is rámutat, hogy a szociális, lakóhelyi, etnikai hátrányok az érdekérvényesítésben milyen szorosan fonódnak össze. A másik három kerületben, ahol hozzávetőleg másfélszeresére nőtt az itt vizsgált arány, inkább annak következményeiről beszélhetünk, hogy az iskolázatlanok helyzete viszonylag erőteljesen romlott akkor is, ha a kerületi szinten mért lakóhelyi státus változásaitól el is tekintünk.36

ÖSSZEGZÉS Annak ellenére tehát, hogy a rendszerváltás utáni teljes időszakban tapasztalható volt a szuburbanizáció magasabb státusúakat elszívó hatása is, és ennek ellensúlyozására nem történtek látványos rehabilitációs beavatkozások, az egész városközponti övezet mégsem tekinthető slumosodónak. Az utóbbi néhány évben felerősödő, a terület különböző részeinek rendbehozatalát célzó, eltérő nevű programok indítása mögött tehát nem állhat indokként kizárólag az övezet helyzetének szélsőséges romlása. A városrekonstrukciós irodalomból ráadásul tudható, hogy miközben a nagyon erősen slumosodott (gansi értelemben véve slummá vált, tehát lakóinak és a tágabb közösségnek bizonyíthatóan veszélyes, kártékony környezet) területeken talán erősebb érvek is szólnak a lebontásos újjáépítés mellett, addig az egyszerűen alacsony státusú területeken a szervesebb, participatorikus megoldások esélye is számottevő lehet. Mind a négy belső-pesti kerületre jellemző, hogy lebontásos-újjáépítési stratégiájukat nem kifejezetten az adott kerület legrosszabb fizikai állapotú és leginkább alacsony társadalmi státusú övezetében hajtották, hajtják végre, hanem olyan övezetekben, ahol a helyi társadalom tartalékai elvileg más megoldást is elképzelhetővé tesznek. Bár a meghirdetett célok között kiemelt helyen szerepel a rászorulók reménytelen helyzetének javítása, sem a kijelölt területek jelentős része, sem a projektek ágensei, sem az adott területeken alkalmazott módszerek nem konzisztensek

36

E hatás következményeinek pontos mérésére majd a következő népszámlálás adatainak elemzésével lesz lehetőségünk.

193

ezekkel a célokkal. A munkálatok megkezdése mögött tehát nem annyira a slumosodott területen élők helyzetének javítása áll, hanem az ingatlanpiaci viszonyok megváltozása, illetve ezzel összefüggésben az a koncepció, hogy a középosztály bizonyos csoportjai számára vonzóvá tegyék az övezetet. Így azután nem is csoda, hogy az ezredforduló táján bekövetkezett viszonylagos gazdasági fellendülés egyrészt kívánatosabbá tette a belső városrész területeit a befektetői tőke számára,37 másrészt – ettől nem teljesen függetlenül – a társadalom különféle közepes és magasabb státusú csoportjai részéről is megnőtt a kereslet a terület iránt.

37

A befektetői tőke képes volt arra is, hogy érdekeit nemcsak a helyi, hanem magasabb szinteken is hatékonyan érvényesítse.

194

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] Aczél Gábor (2007) A Középső-Ferencváros rehabilitációjának társadalmi hatásai in: A történelmi városközpontok átalakulásának társadalmi hatásai (szerk. Enyedi György) MTA Társadalomkutató központ, Budapest. pp151-170 [2] Atkinson, R. & Bridge, G. (2005) Introduction. In: Atkinson, R. and Bridge G. (eds.) Gentrification in a global context the new urban colonialism. London and New York, Routledge. [3] Atkinson, R. (2000) Measuring gentrification and displacement in Greater London. Urban Studies, 37(1), pp. 149–166. [4] Bondi, L. (1991) Gender divisions and gentrification: a critique. Transactions of the institutions of the British Geographers, 16(2), pp. 290-8. [5] Bridge, G. (2001) Bourdieu, rational action theory and the time-space strategy of gentrification. Transactions of the institutions of the British Geographers, 26(2), pp. 205-16. [6] Colomb, C. (2007) Unpacking new labour’s ’urban renaissance’ agenda: Towards a socially sustainable reurbanization of British cities? Planning, Practice & Research, 22(1), pp.1-24. [7] Csanádi, G., Csizmady A., Kőszeghy L., & Tomay K. (2006) Belső-erzsébetvárosi rehabilitáció. Tér és Társadalom, 20(1), pp. 73-92. [8] Csanádi, G., Csizmady A., Kőszeghy L., & Tomay K. (2007) A városrehabilitáció társadalmi hatásai Budapesten In: Enyedi Gy. (eds.) A történelmi városközpontok átalakulásának hatásai. pp. 93-118. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ. [9] Csanádi, G., Csizmady A., Kocsis J., Kőszeghy L., & Tomay K. (2010) Város-tervezőtársadalom. Budapest, Sik Kiadó. [10] Egedy T, - Kovács Z (2009): The capacity and potentials of Budapest to attract creative economy. Földrajzi Értesítő - Hungarian Geographical Bulletin 58:(4) pp. 281-294. [11] Egedy T.-Kovács Z. –Székely G.- Szemző H. (2002): Városrehabilitációs programok eredményei és tapasztalatai Budapesten in: Falu, Város, Régió 2002/8. [12] Enyedi Görgy (szerk.) (2007) A történelmi városközpontok átalakulásának társadalmi hatásai. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, p. 69-91. [13] Hamnett, C. (1991) The blind man and the elephant: the explanation of gentrification. Transactions of the institutions of the British Geographers, 16(2), pp 173-189. [14] Hamnett, C. (2003) Unequal city: London in the global arena. London, Routledge. [15] Jager, M. (1986) Class definition and the aesthetics of gentrification: Victoriana in Melbourne In: N. Smith and P. Williams (eds.) Gentrification of the City Australia, pp. 7891. Allan and Unwin. [16] Kovács Zoltán (2009): Social and economic transformation of historical neighbourhoods in Budapest. [17] Tijdschrift Voor Economische En Sociale Geografie 100:(4) pp. 399-416. [18] Kovács Zoltán (2008): Social sustainability of historic districts.: the East-Central European experience. In: Yuan Y, Wei C, Calza C, Romero R W (szerk.) Balanced Urban Revitalization: for social cohesion and heritage conservation. Paris: UNESCO,. pp. 55-72. [19] Ladányi, J. (2008) Lakóhelyi szegregáció Budapesten, Budapest, Új mandátum Kiadó. [20] Ladányi, J (2002) “Residential Segregation among Social and Ethnic groups in Budapest during the Post- communist Transition” in P.Marcuse and R. van Kempen (ed), Of State and Cities The Partitioning of Urban Space, pp.170-82, Oxford: Oxford University Press [21] Lee, K.N. (2006) Urban sustainability and the limits of classical environmentalism. Environment and Urbanization, 18(1), pp. 9-22. [22] Lees, L. (2003) Super-gentrification: the case of Brooklyn Heights, New York City. Urban Studies, 40(12), pp. 2487-510. [23] Lees, L. (2008) Gentrification and social mixing: Towards an inclusive urban renaissance? Urban Studies, 45(12), pp. 24-49.

195

[24] Ley, D. (1980) Liberal ideology and the post industrial city. Annaels of the Association of American Geographers, 70, pp. 238-58. [25] Ley, D. (1986) Alternative explanations for inner city gentrification: A Canadian assessment. Annales of the Association of American Geographers 76, pp. 521-35. [26] Littig, B., Greißler, E. (2005) Social sustainability: a catchword between political pragmatism and social theory. International Journal of Sustainable Development, 8 (1-2), pp. 65-79. [27] Marshall, A. (2000) How cities work – Suburbs, sprawl, and the roads not taken. Austin, University of Texas Press. [28] McKenzie, S. (2004) Social sustainability: Towards some definitions. Hawke Research Institute Working Paper Series 27, South Australia, University of South Australia Magill. [29] Népszámlálás (2001) Központi Statisztikai Hivatal Budapest, KSH. [30] Omann, I., Spangenberg, J.H. (2002) Assessing social sustainability, the social dimension of sustainability in a socio-economic scenario. Paper presented at the 7th Bienniel Conference of the International Society for Ecological Economics, March 6–9, Tunisia. [31] Pfahl, S. (2005) Institutional sustainability. International Journal of Sustainable Development, 8(1-2), pp. 80 – 96. [32] Polése M., Stren R. (eds.) (2000) The social sustainability of cities: Diversity and the managament of change. Toronto, University of Toronto Press. [33] Redfern, P. (1997) A new look at gentrification: gentrification and domestic technologies. Environment and Planning, 29(7), pp. 1275-1296. [34] Rose, D. (1984) Rethinking of gentrification beyond the uneven development of Marxist and urban theory. Environment and Planning, D: Society and Space, 2(1), pp. 47-74. [35] Sassen, S. (2000) Cities in a world economy. Thousand Oaks, CA: Pine Forge Press. [36] Seo, J-K. (2002) Re-Urbanisation in regenerated areas of Manchester and Glasgow - New residents and the problem of sustainability. Cities, 19(2), pp. 113-121. [37] Smith, D. P. (2005) Studentification the gentrification factory? In: Atkinson, R. and Bridge G. (eds.) Gentrification in a Global Context The new urban colonialism. London and New York, Routledge. [38] Smith, N. (1979) A theory of gentrification: a back to the city movement by capital not people. Journal of American Planning Association, 45(4), pp. 538-548. [39] Smith, N. (1987) Gentrification and the rent gap. Annales of Association of American Geographers. 77. pp 462-478. [40] Központi Statisztikai Hivatal (2008) Lakásstatisztikai Évkönyvek 2001-2007. Budapest, KSH. [41] Központi Statisztikai Hivatal (2007) Társadalmi, gazdasági jellemzők. Budapest, KSH. [42] Szirmai Viktória (2006): Társadalmilag fenntartható városfejlõdés a kelet-közép-európai történelmi belvárosokban. In: Bulla M. - Tamás, P. (eds): Fenntartható fejlődés Magyarországon. Új Mandátum, Budapest. Pp. 402-419 [43] Tomay, (2007) Városrehabilitáció és dzsentrifikáció Budapesten In: Enyedi György (szerk.) A történelmi városközpontok átalakulásának hatásai, MTA társadalomkutató központ. pp.119-150. [44] Zukin, S. (1987) Gentrification culture and capital in the urban core. Annual Review of Sociology, 13. pp. 129-147.

196

LÁNYI ANDRÁS: MIÉRT FENNTARTHATATLAN, AMI FENNTARTHATÓ? A KÖRNYEZETBARÁT GAZDÁLKODÁS ÉS A KÖZÖSSÉGI VÁLLALKOZÁS ESÉLYEI EGY APRÓFALVAS RÉGIÓBAN „Nem az a hiba, hogy ez vagy amaz, ami az egyéni vagy a közjóra nézve hasznos volna, nem történik meg, hanem a hiba abban rejlik, hogy lehetetlen, hogy megtörténjen.” (Széchenyi István: Hitel)

BEVEZETŐ Az itt következő beszámoló az Őrségben végzett terepmunka tanulságaira támaszkodik. Tíz őrségi településen jártunk – szinte mindenütt megfordultunk, ahol szempontjainknak megfelelő gazdasági vagy kulturális vállalkozásokról értesültünk a hólabda módszerrel végzett előzetes adatgyűjtés során. Az általunk felkeresett falvak: Bajánsenye, Ispánk, Kercaszomor, Magyarszombatfa, Nagyrákos, Őrimagyarósd, Pankasz, Szalafő és Viszák népessége nem haladja meg az 500 főt. Városi ranggal a megismert települések közül egyedül a vidék központja, az 1300 lelkes Őriszentpéter rendelkezik. Több mint negyven interjú készült, a megkérdezettek öt csoportba sorolhatók:
családi gazdaságok, mezőgazdasági kis- és középvállalkozók,
kulturális vállalkozások résztvevői,
polgármesterek,
vidékfejlesztési, természetvédelmi szakemberek,
falusi fiatalok.

ELŐZETES ÉSZREVÉTELEK A FENNTARTHATÓSÁGRÓL Egy széles körben elterjedt megállapítás szerint a fejlődés akkor fenntartható, ha a ma élők úgy elégítik ki szükségleteiket, hogy ezzel nem akadályozzák az utánuk jövőket abban, hogy ugyanezt majd ők is megtehessék. Ez a meghatározás az ökológiailag tudatos gondolkodás számára, sajnos, alig értelmezhető. A fenntarthatóság fogalmának ugyanis az úgynevezett szükségletekhez nincs közvetlen köze. Nem is lehet, hiszen a két fogalom két különböző tudásterületről származik. A gyakran idézett kijelentés pedig egy politikai dokumentumban olvasható, az

197

úgynevezett Brundtland-jelentésben38, és nem a tudományos meghatározás igényével vetették papírra, hanem egy globális cselekvési program jelszavának szánták. A fenntartható fejlődés fogalma, amennyiben egy élő rendszer (természeti vagy társadalmi) jellemzésére akarjuk használni, tautologikus, és ezért felesleges. Az élő rendszerekben zajló folyamatokat ugyanis csak addig nevezzük fejlődésnek, ameddig a rendszer teljesítményének növekedése (több vagy bonyolultabb feladat elvégzésére képes, mintázatát szélesebb körre terjeszti ki stb.) úgy megy végbe, hogy a rendszer megújulásához szükséges erőforrások a növekedéssel arányos mértékben vagy ennél nagyobb mértékben állnak rendelkezésre. Amikor ugyanezek a folyamatok veszélyeztetik, tönkreteszik vagy felélik a rendszer működésének létalapját, legyen az energia, tudás vagy az önszabályozás képessége, akkor nem fejlődésről beszélünk, hanem hanyatlásról, krízisről, adott esetben összeomlásról. Röviden: a fejlődés addig fejlődés, amíg fenntartható. Ami nem fenntartható, az per definitionem nem fejlődés. Az önpusztító növekedés (pl. hódító birodalmak, rákos sejtszövetek, mezőgazdasági monokultúrák esetében) kóros jelenség: nem minősül fejlődésnek, és nem fenntartható. De miért is kellene fenntartani? Mielőtt a fejlődés fenntarthatóságáról formálnánk véleményt, jó lesz tehát eldönteni, hogy civilizációnkat a fejlődés vagy a hanyatlás szimptómái jellemzik-e. Vajon a növekedés és terjeszkedés most zajló folyamatai gyarapítják a megújuláshoz nélkülözhetetlen szellemi és természeti erőforrásokat, a természeti valamint a kulturális életformák gazdag változatosságát és harmonikus együttélését, vagy pedig éppen ellenkező hatást gyakorolnak? A kérdés korántsem teoretikus. Ha értékelni kívánjuk működését, még inkább, ha stratégiákat készítünk a befolyásolására, igenis tudnunk kell, hogy az adott rendszer fenntartása a célunk vagy inkább a felszámolása, és elemeinek újjászervezése más működési elvek szerint. Ami a szükségleteket illeti, először is emlékeztetnünk kell arra a tényre, hogy egy történelmi formáció életképességéről (fenntarthatóságáról) nem sokat árul el, hogy kielégíti-e az alattvalók szükségleteit. Kinek a szükségleteit? És miféle szükségeteket? Mi minősül éppen elismert szükségletnek? A történelemben ezek a releváns kérdések. Egyes társadalmi csoportok nélkülözése, elégedetlensége sértheti jóérzésünket, de nincs összefüggésben a fejlődés témájával. Gyakori eset, hogy egy társadalmi rendszer épp fejlődésének legdinamikusabb korszakában hagyja kielégítetlenül (kifosztott, leigázott, kizsákmányolt, deklasszált stb.) csoportok legelemibb szükségleteit – ez attól még fejlődés lehet, ha nem is az ízlésünk szerint való.

38

A szóban forgó jelentést, Közös jövőnk címmel a Környezet és Fejlődés Világbizottság készítette 1987-ben, Gro Harlem Brundtland norvég miniszterelnök vezetésével, az ENSZ közgyűlés megbízásából.

198

A jövő nemzedékeknek pedig nem szükségletei vannak, hanem jogai. Előre nem látható „szükségleteik” ugyanis a ma élők szükségleteivel összemérhetetlenek. Jogaik viszont kimondhatóak és immár kimondattak: az emberiség közös öröksége az, ami megilleti őket. Ez az örökség tartalmazza a földi élővilág gazdag változatosságát és változékonyságát az általunk ismert és az ember megjelenésétől napjainkig úgyszólván változatlan színvonalon. Tartalmazza továbbá kulturális örökségünket a maga sokszínűségében, a nemzedékről nemzedékre gyarapodó tudást, amelynek megőrzése és áthagyományozása feltétlen kötelességünk. Nem felesleges ezt hangsúlyozni egy olyan korban, amikor a tudás koncentrációja és hatékonyság-elvű szelekciója a helyi tudásnak, a kulturális hagyománynak, azaz szellemi örökségünknek ugyanolyan hatalmas részét pusztítja el visszafordíthatatlanul, mint amennyi az évmilliók alatt felhalmozott genetikus információból vész el a kihaló fajokkal. Az örökös jogai sokkal egyértelműbb tájékozódási pontot kínálnak munkánkhoz, mint a szükségletek vagy akár a fenntarthatóság homályos értelmű elgondolása. Jogellenes és bűnös minden olyan tevékenység, amely visszafordíthatatlan módon szegényíti az élővilágot vagy a tudás világát. De a szükségletek fogalmával már csak azért sem dolgozhatunk, mert az alternatív közgazdaságtudomány képviselői joggal mutatnak rá, hogy közkeletű alkalmazása elhibázott. Civilizációnk fejlődése nem a szükségletekkel, hanem kielégítésük aktuális módjával került kibékíthetetlen ellentmondásba. Az emberi szükségletek a történelem során alig változnak és jól azonosíthatók: megértés és figyelembe vétel a társak részéről, biztonság, szabadság, egészség, élelem, hajlék. Kielégítésük eszközei azok, amelyek változnak az idővel, és hatalmas változatosságot mutatnak39. Az emberiség örökségét, különösen a biodiverzitást elsősorban nem a szükségletek kielégítésének mértéke, hanem a módja veszélyezteti. A környezetünket, egészségünket, kapcsolatainkat, kultúránkat, életünk minőségét és politikai intézményeinket egyaránt romboló örömtelen pazarlás, vagyis az irányított kényszerfogyasztás mai rendszere valószínűleg nem több, hanem kevesebb embert tesz elégedetté, kevesebb embert ajándékoz meg azzal a tudattal, hogy értelmes életet él, mint ha „szükségleteinket” más módokon elégítenénk ki. Ezt azért is fontos hangsúlyoznunk, mert az úgynevezett fenntarthatóság hívei semmivel sem okozhatnak több kárt ügyüknek, mint ha azt hangoztatják, hogy a jövő nemzedékek érdekében elkerülhetetlen áldozatokat kell hoznunk. Szó sincs áldozatokról! Szó sincs lemondásról: az értelmes és szerethető élet feltételeinek visszaköveteléséről van szó. Nem csak a jövő nemzedékek számára, hanem lehetőleg már nekünk, mostaniaknak. Legalább mi ne higgyük és ne is akarjuk másokkal elhitetni, hogy a jó – rossz. A fenntarthatóság azonban igencsak viszonylagos értelmű fogalom, hiszen a változékonyság és az elmúlás minden természeti és történelmi folyamat lényegi 39

A szükségletek fogalmáról lásd pl. Ekins – Max - Neef (1992).

199

vonása. Mégis, az ember azért ép-íti a maga környezetét (épít = éppé tesz, gyarapít, tökéletesít), hogy oltalmazza és megtartsa azt, amit szeret.40 „Hiába ódzkodunk a ’szeretet’ terminus technicusként való használatától, tény, hogy a kényerközösségek, amelyek más lények erőszakos alávetésén, a létforrások kizsákmányolásán alapulnak, rövid életűek, csak az erőszak fokozásával tarthatók fenn (pl. hódító birodalmak, a természet kifosztásán alapuló gazdasági növekedés stb.), és maradandó pusztulást hagynak maguk után. A történelem tanúsága szerint az „ökológiai komplexum” elemei közti dinamikus egyensúly fennmaradására41 csak addig van esély, amíg a cselekvőképes aktorok meghatározó többsége eltökélt és célszerű erőfeszítéseket tesz az egyensúly fenntartása érdekében. Minden kultúra ilyen „fenntarthatósági” stratégiák összefüggő rendszere, amely leginkább a résztvevők ragaszkodásának, szeretetének tárgyával jellemezhető (értékrend). A puszta önfenntartás kétségbeesett – ugyanis kilátástalan – igyekezete csak a kultúra hanyatlásának, széthullásának korszakait jellemzi. „Talán a legfontosabb ökológiai tapasztalat az a halált megvető nagyvonalúság, ami szeretni meri a szenvedő és elmúlásra ítélt világot”, írja Erazim Kohak cseh ökofilozófus. Szerencsésebb tehát fenntarthatóság helyett az élet szeretetéről beszélni: „Az élet az igazságról, a jóságról és a szépségről szól, arról, hogy egy sirály szárnyal az öböl felett és nem fullad olajfoltokba. Arról, hogy az anyaelefánt gyöngéden gondoskodik követelőző kicsinyeiről és nem orvvadászok elől menekül. Arról, hogy az ember féltő szeretettel óvja a földet, és nem arról, hogy mohóságtól fuldokolva sorvasztja el” (Kohak, 2000:99). Földi lakóhelyünk, az ember oikoszának pusztulása ma olyan értékrend, olyan életstratégiák kialakítását követeli, melyekben központi szerepet kap a több-mintemberi világ épségéért, gazdag sokféleségéért viselt személyes felelősség belátása. Ez erkölcsi kérdéssé teszi azt, amit a természettel művelünk, s ahogy műveljük: a technológiát, a javak előállításának intézményrendszerét. Hans Jonas szerint egy technológiai civilizációban, ahol „a cselekvés helyét az előállítás foglalja el, az erkölcsnek be kell hatolnia az előállítás területére, amelytől eddig távol tartotta magát, éspedig a nyilvános politikában kell ezt megtennie. A politikának eddig sosem kellett foglalkoznia ilyen széles körű előrelátást igénylő kérdésekkel. Az emberi cselekvés megváltozott természete voltaképpen magának a politikának a természetét változtatja meg”(Jonas, 2000:150). Az ökológiai fenntarthatóság szempontjai túlhaladottá teszik a javak szaporításától, elosztásuk ilyen vagy olyan értelemben igazságos rendszerétől remélt „jólét” technokratikus ideálját. A politika 40

Az építés fogalmának mint a megértés-módján-létező különös létmódjának kifejtését ld. Martin Heidegger: Építés, lakozás, gondolkodás, in Schneller (2005). 41 Az ökológiai komplexum kifejezést a humánökológia Chicago-i iskolája nyomán használjuk, elemei Duncan (1959) szerint a népesség, az őt eltartó fizikai környezet, a megélhetést biztosító technológia és a technológia alkalmazását lehetővé tevő társadalmi szervezet.

200

eredeti értelmének helyreállítását kívánják: elkerülhetetlennek tüntetik fel a nyilvános vitát és megegyezést a közjó mibenlétéről. Ehhez az állam és a piac intézményei nem elégségesek. Az ökológiai politika lényege a helyi, szakmai, kulturális és egyéb közösségek önrendelkezésének, a civiltársadalom önszerveződésének helyreállítása. Emancipáción nem jogkiterjesztést ért, hanem az egyén kiszolgáltatottságának mérséklését a számára átláthatatlan és ellenőrizhetetlen hálózatok, mechanizmusok, „szükségszerűségek” uralmával szemben. Földi otthonunkért, utódainkért viselt elháríthatatlan személyes felelősségünknek csak autonóm közösségek részeseiként tehetünk eleget. Az ilyen közösségek azonban nem nélkülözhetik az önrendelkezés anyagi eszközeit: a fenntarthatóság feltétele a helyi forrás alapú gazdasági szemlélet, amely nem a globális mutatókban mért teljesítmény fokozását tekinti a gazdálkodás legitim céljának (hatékonyság=haszon=hatalom), hanem a helyi közösség gyarapodását, az élet minőségének javulását. Ezért környezetét nem „használja”, hanem kíméli, nem „elfogyasztja”, hanem részt vesz – a természet és a kultúra – életében. A növekedéssel szemben előnyben részesíti a dolgok emberi léptékének megőrzését, a szabadságban a mások szabadsága iránti elkötelezettséget hangsúlyozza, s nem téveszti szem elől, hogy a szolidaritás alapja nem lehet egyéb, mint a kölcsönös bizalom és megértés, bizalom a megértés lehetőségében, a párbeszéd értelmében. Ha nem így volna, a „fenntarthatóság” pusztán technikai kérdés volna, azonban nem az. Politikai filozófiai és végső soron etikai kérdés.42 Most pedig próbáljuk meg tisztázni, hogy a vidékfejlesztésben mit tekintünk ma a fejlődés (azaz a fenntarthatóság) ismérveinek!
A helyi tudásra, helyi munkakultúrára épülő és ezt a tudást gyarapító tevékenységek szerepének növekedését.
A helyi természeti adottságok hasznosításán alapuló gazdálkodást, ami azonban nem járhat e források megújuló képességét meghaladó mértékű igénybevétellel.
A kisvállalkozások, pl. családi gazdaságok számára kedvező feltételeket, mivel ezek rendszerint változatosabb és kevésbé környezetterhelő gazdálkodást folytatnak, méreteikhez képest több embert foglalkoztatnak, jobban építenek a helyi tudásra, erősödésük pedig a helyi társadalom megerősödésétől elválaszthatatlan.
Élelmiszer-önrendelkezést: ez csökkenti a helyi társadalom kiszolgáltatottságát, egyszerre biztosít több munkalehetőséget és egészségesebb táplálkozást, miközben a felesleges áruszállítás mérséklésével enyhíti a környezetre nehezedő terhelést.

42

Az ökológiai világnézet etikai és politika-elméleti következményeit másutt bővebben fejtegetem, többek között (Lányi 1999, 2003, 2009).

201


A helyi közösségek megerősödését. Az ép természeti környezet és az emberséges együttélés érdekében csak összefogásra képes, önmagukban bízó közösségek tudnak sikeresen fellépni.

MIGRÁCIÓS FOLYAMATOK ÉS HATÁSUK A HELYI TÁRSADALOMRA Az ökológiai elkötelezettségű kutatások rendszerint az ember–természet viszonylatokra összpontosítanak, és figyelmük a szereplők jövőjére irányul, nem a múltjukra. Az agrár-közgazdaságtant a gazdasági teljesítmény összetevői foglalkoztatják, s ezek között a társadalomtörténeti vagy ökológiai összefüggéseknek csak alárendelt szerep jut. A faluszociológia a vidéki Magyarország hiteles leírásával szolgál, azonban a kutatók többségének kifejezett vagy öntudatlan elkötelezettsége egy túlhaladott modernizációs koncepció iránt gyakran érzéketlenné teszi őket az alternatív elképzelések és a sémákba nem illő, marginális jelenségek iránt, melyek a vidék jövője szempontjából esetleg fontosak lehetnek. A tranzitológia specialistái olyan világos fogalmakkal rendelkeznek arról, hogy minek kellett (volna) történnie Kelet-Közép-Európában 1989 után, hogy olykor csak jelentős késéssel veszik észre, ami ténylegesen történt. Nem valószínű, hogy az alábbiak túl sokat tudnának hozzátenni ahhoz a tekintélyes ismeretanyaghoz, ami ezen a négy tudásterületen felgyülemlett, arra azonban kísérletet tehetünk, hogy tereptapasztalataink alapján összefüggést keressünk a különböző szempontrendszerek között. Ami a falusi társadalom – különösen az aprófalvas térségek társadalma – elszegényedését, leépülését és jövőtlenségét illeti, a magyarázatok többsége gazdasági és gazdaságpolitikai trendekre szorítkozik, és a piaci versenyt vagy a hazai, illetve az uniós agrárpolitikát kárhoztatja, esetleg védelmezi. Mások a változó viszonyokhoz alkalmazkodni képtelen falusiakat hibáztatják. Az ő viselkedésüket azonban nem érthetjük meg, ha figyelmen kívül hagyjuk azt az elemi – de ritkán emlegetett – tényt, hogy a magyar falusi társadalom – csonka társadalom. Olyan társadalom, amelyet megfosztottak a normális működéshez nélkülözhetetlen tényezőktől. Politikai előítéletek, a kollektív emlékezetben keletkezett „fekete lyukak” és a hallgatás kultúrája – az elhallgatásé – okozzák, hogy sem a kutatók, sem maguk a vidéki emberek nem szívesen beszélnek, a fiatalabbak talán nem is tudnak arról a tömeges veszteségről, amelyet falvaink az elmúlt két-három emberöltő során szenvedtek el – emberéletben, anyagiakban és tudásban. A birtokos és hivatalviselő nemesség – megítélésétől függetlenül – meghatározó szerepet játszott a vidéki élet megszervezésében és az igazgatásban. Kulturális mintákat közvetített, így vagy úgy képviselte kifelé és felfelé a helyi érdekeket, nem utolsó sorban eltartott olyan szolgáltatásokat és mesterségeket, amelyek az ő „luxusfogyasztásukra” épültek. Az Őrségben az arisztokrata Sigray család emlékét

202

őrzik a helybeliek: műemléki nevezetességű szecessziós templom, jelentős szociális és karitatív tevékenység fűződik a nevükhöz. A szovjet megszállás elől külföldre menekültek. Valamivel korábban, legkésőbb 1944-ben itt is sor került a zsidók elhurcolására és kifosztására. Őriszentpéter emeletes épületei minden jel szerint, a Kultúrpajtának otthont adó volt Novák-féle deszkamalom bizonyosan zsidó vállalkozó tulajdona volt. A termények felvásárlásában és az erre épülő helyi feldolgozó iparban, valamint a hagyományosan tőkehiányos mezőgazdaság meghitelezésében országszerte döntő szerepe volt a zsidóságnak, amelyet predesztinált erre, hogy sokáig nem telepedhetett le a rendezett jogú városokban és nem vásárolhatott földbirtokot. A terménykereskedő és a hitelező tragikus hiánya mai mezőgazdaságunkban nem csak a téeszesítésre és a visszás módon lebonyolított privatizációra emlékeztet, hanem a holocaust áldozataira is. A vidéki társadalom szétverésének döntő mozzanata azonban valamivel később, a kommunista diktatúra időszakában következett be: a birtokos parasztság megsemmisítése. Az őrségi falvakban a téesz-szervezés első hullámát megelőzte már az osztályellenség kitelepítése. Saád József kutatásai derítették ki, hogy a hortobágyi munkatáborokba hurcolt „kulákok” többsége innen, a jugoszláv, illetve osztrák határ közeléből került ki, vagyis a tisztogatások elsősorban a határsáv megtisztítását, azaz a háborús készülődést szolgálták (Saád, 2005). Megfélemlítő hatásuk messze túlmegy az érintett néhány száz családon: a félelem, a gyanakvás és a jóvátehetetlen sérelem tartósan mérgezte és mérgezi az emberi kapcsolatokat. „Aki nagyobb gazda volt, azt kideportálták vagy elvitték. Onnantól jött a téesz. Csak az volt a baj, hogy elvitték vele a tudást is, a szorgalmat is, a többszáz éves családi gyakorlatot is, úgyhogy ezek a téeszek tönkrementek pár év alatt. 1200 tehén volt ebben a hosszú faluban. Kivágták a szőlőt, gyümölcsöst, ahogy elvitték a kulákokat”, emlékezik vendéglátónk. Az erdőket is kivágták, kellett a faanyag. Az értékes fajták helyébe fenyveseket ültettek. A megélhetés hagyományos formái mind veszélybe kerültek. A munkatáborokból hazatérőket pedig eleinte nem is engedték vissza a határsávba, másutt telepedtek le, sokan véglegesen. A népesedési adatok keveset mondanak a falusi középosztály egyes csoportjainak kieséséről. Az Őrségben például a dzsentri, a zsidóság és a polgárosodó birtokos parasztság létszáma együtt sem lehetett valami jelentős: a társadalom életében betöltött szerepük bizonyult pótolhatatlannak. Elmenekült vagy deklasszálódott a földhöz, gazdálkodáshoz értő paraszti középosztály, eltűnt a városok anonim sokaságában, ahol nem számított többé osztályellenségnek. Így tettek többnyire a hortobágyi táborok túlélői is – birtokaik többnyire idegen kézbe kerültek -, de főképpen a gyermekeik, akik okultak a történelmi leckéből. S ha tehették, követték őket azok is, akiket majd a kollektivizálás második, még kegyetlenebb hulláma foszt meg mindenüktől 1959/61 között. „Azok az emberek mentek el, akik egy közösség karakterét adják, és én erre vezetem vissza, hogy mára ezek a közösségek úgy viselkednek, mint egy juhnyáj”, véli egy helybeli erdész.

203

Az oszmán hódítás óta ehhez fogható veszteség – emberéletben és anyagiakban – nem érte falvainkat, mint a második világháborútól a hatvanas évekig. A falusi társadalom lefejezése, majd a parancsuralmi módszerekkel szervezett téeszekben végzett kényszermunka megfosztotta a helyi társadalmat az önszerveződés és az önálló gazdálkodás képességétől. Ez az, aminek a következményeit utódaik most keservesen megszenvedik. A hazai szociológia ráadásul sokáig hajlamos volt összetéveszteni a mozgósítást a mobilitással, sőt a „felfelé mobilitással”. Kevesen vonták kétségbe, hogy a falusiak városba költözése, a mezőgazdasági munka felcserélése az iparban vagy a szolgáltató szektorban végzett tevékenységgel az érintettek életében fejlődést, felemelkedést jelentene. Erőszak ide vagy oda, vélekedtek, a szocializmus építésének korszakában városlakóvá vagy legalább ingázóvá lett emberek jól jártak, és e változások az ország javát szolgálták. Valójában az esetek egy részében kifejezetten deklasszálódásról vagy a politikai üldöztetés előli menekülésről volt szó. Kovács Teréz döbbenetes adatot közöl: 1960-ban, a téeszszervezés évében 970 000 olyan – állandó vagy ideiglenes – lakcímváltozást jelentettek be Magyarországon, ahol a bejelentő más településre költözött (Kovács, 2000). A kiugró szám mögött az erőszakos kollektivizálás elől menekülő gazdatársadalom áll. Minden tízedik magyar állampolgár. De még a tanulatlan falusi proletariátus városi proletárrá „emelkedése” is sok veszteséggel járt. A megszokott környezet és az identitás elvesztéséhez rendszerint a családi és rokoni szálak elvékonyodása járult. A munkásszállók, később a lakótelepek („a munkaerő sorozatvetői” ahogy a költő, Petri György nevezte őket) befogadták a cselédházak egykori lakóit, de urbanizálódásuk egy igen alacsony fokon megrekedt. Az ipari munka magasabbrendűségét a mezőgazdasággal szemben sokáig evidenciának tekintették ugyan, de még senki se bizonyította. Az ingázók és a város peremén megtelepedők életformáját pedig már a korabeli szociográfia és a szépirodalom tanúsága szerint is a gyökértelenség és az önkizsákmányolás jellemezte. Való igaz, a modernizáció urbanizációt jelent. Az urbanizáció azonban nem okvetlenül jelenti a népesség összpontosítását a városokban. Jelentheti éppen ellenkezőleg, mint Nyugat-Európában mindenütt, a városi civilizáció áldásainak, a városias szolgáltatásoknak az elterjedését falun. Kelet-Európában az erőltetett iparosítás tervezői és parancsnokai nem ezt az utat választották népeiknek. A mozgósítás egyedüli célja a felduzzasztott ipar munkaerő igényének kielégítése volt. Nem kellett ehhez valóságos urbanizáció, a kistelepülések urbanizálására pedig éppen nem futotta. Úgy is mondhatnánk, hogy nem az urbanizáció, hanem annak hiánya magyarázza az ipari központok felé irányuló tömeges migrációt: a falvak relatív lemaradásának súlyosbodása, amely a fiatalokat menekülésre készteti. Ez a tendencia – amelyet a hetvenes években erőteljesen támogat a tervezőasztaloknál „funkciótlannak” minősített településeket elsorvasztó fejlesztési

204

politika – a jellemzően aprófalvas Őrségben is érezteti hatását. Az általunk meglátogatott tíz községet 1975-től évről évre a mindenkori népesség kb. 6%-a, a rendszerváltozás után kb. 5%-a hagyja el (a szám együttesen tartalmazza azokat, akik más településen állandó lakosként, illetve ideiglenesen jelentkeztek be), annak ellenére, hogy a közeli városokban elérhető nem mezőgazdasági munkalehetőségek (ruhagyár, téglagyár, cserépüzem, szerelőüzem) – valamint az erdőgazdaság, a kialakuló háztájival együtt (marhatartás, gyümölcstermelés stb.) – minden munkaképes ember számára biztosították a megélhetést. A fiatalok itthon tartásához azonban ez már nem volt elég. A rendszerváltozást követő években az elvándorlás üteme enyhén mérséklődik. Az agráriumban végbemenő nagyarányú változások ezt úgy tűnik, nem befolyásolják, pedig a mezőgazdaság leépülése nem kerülte el ezt a térséget sem. Országosan az ágazat teljesítménye a rendszerváltozás előttinek a 38%-ára csökkent, és a nemzeti jövedelemnek mindössze 5%-át állította elő. Hagyományos piacai összeomlottak, kül- és belföldön egyaránt. A szövetkezeti vagyon privatizálásának sajátos magyar útja a falusiak többsége számára nem tette lehetővé, hogy a mezőgazdaságból megéljenek43. Az önálló gazdálkodáshoz kellő tudással, tapasztalattal nem rendelkező családok felszerelés, pénz és piaci kapcsolatok nélkül jutottak többnyire túlságosan kisméretű földbirtokhoz. A téeszvagyon java részét káeftékben és egyéb utódszervezetekben hasznosító falusi elit vállalkozásai az odáig foglalkoztatottak egy töredékének biztosítottak csak munkát. A feldolgozó iparban és az élelmiszer-kereskedelemben pedig nemzetközi cégek jutottak monopóliumokhoz, és törték le az árakat, miközben a termelési költségek folyamatosan nőttek, azaz az agrárolló ismét szélesre nyílt44. Az őrségiek elsőrendű megélhetési forrása, az állattartás az itt jelzett folyamatok következtében ellehetetlenült, az állatállomány, mint látni fogjuk, radikálisan lecsökkent, az ágazat gazdasági jelentősége háttérbe szorult. Azonban a kilencvenes években a többség bejáróként még talált magának munkát a környező városokban. Zalaegerszeg, Szentgotthárd, Körmend és Zalalövő iparát fellendítette a nyugati határ közelsége, s a mezőgazdaság ellehetetlenülése vélhetőleg ezért nem érintette tragikusan a helybelieket. Az őrségi Nagyrákosról szóló esettanulmányában Szabó Piroska 2005-ben a foglalkoztatottak közel 80%-ára teszi az eljáró munkavállalók arányát (Szabó, 2005). A kedvezőtlenebb közlekedési adottságokkal rendelkező őrségi falvakban ez a szám, persze, akkor is alacsonyabb

43

A kilencvenes években országosan mintegy 600 ezerrel csökkent a mezőgazdasági keresők száma (Beluszky – Sikos, 2007: 95). 44 A falusi rendszerváltozás főbb folyamatait és azok nagyságrendjét illetően a kérdéssel foglalkozó szakirodalom – az értelmezések különbségeitől függetlenül – egyetért: lásd Harcsa – Kovách – Szelényi (1994), Fertő – Mohácsi (2001), Szalai (2001), Laki – Gazsó – Pitti (2008), vagy Kovách Imre és munkatársainak tanulmányai in Kovách (2002).

205

lehetett.45 Az ingázók egy része idővel beköltözött a városokba, és legfeljebb a hétvégeken látogat haza, ami hozzájárul a falvak elöregedéséhez. Helyben viszont egyre kevesebb munkalehetőség kínálkozik. Az utolsó évek drámai fejleménye, hogy az ipari üzemek a környéken sorra bezártak vagy tömegesen bocsátják el alkalmazottaikat. Az addigi bejárók most a munkanélküliek számát szaporítják. Súlyosbítja a falvak elszegényedését, hogy napjainkra elfogytak vagy megcsappantak azok a kiegészítő jövedelmek is, amelyek a mezőgazdaság összeomlásának évtizedében még többé-kevésbé stabilizálták a falvak életszínvonalát: a kárpótlási pénzek, a szövetkezetből kivitt vagyontárgyak eladogatása, a korai nyugdíjaztatás, az előző évtizedekben „felhalmozott” lakásvagyon értékesítése, melyekre Harcsa, Kovách és Szelényi hívják fel a figyelmet fentebb hivatkozott tanulmányukban. Az elvándorlás okozta létszámveszteséget a vizsgált időszakban mindvégig ellensúlyozta, ha nem is egyenlítette ki a bevándorlás, amiről később esik majd szó. (Migrációs nyereséget az általunk bejárt térség mindössze 1998-2000 között könyvelhetett el, amikor hirtelen ismét megnőtt a kilencvenes években – várakozásainkkal ellentétben – megcsappant betelepülési kedv. Érdekes, hogy a falvak életében és riportalanyaink emlékezetében mégis a kilencvenes évek bevándorlói játszanak fontosabb szerepet.) Egészében véve, várakozásainkkal ellentétben, a hetvenes-nyolcvanas években valamivel többen költöztek az Őrségbe, mint a későbbi években, csakhogy az elvándorlás még erőteljesebb volt. 1995-ig szerény természetes szaporulat is mérsékelte a migrációs veszteséget. Ezzel együtt, az Őrség lakóinak száma az elmúlt negyed században egyenletesen csökkent. A mi tíz településünkön 1975-ben 5176 lélek élt, 2008-ban mindössze 3686. Ami a nagyjából egyenletes migrációs adatok mellett szembeszökő, hogy a kilencvenes évek második felétől kezdve – és nem előbb – a népesség csökkenésében már nagyobb szerepet kap a negatívba forduló természetes szaporulat, miközben a migrációs veszteség valamelyest csökken. Az előző évtizedek vándormozgalma ugyanis értelemszerűen a fiatalokat érintette, s ma már a falvak elöregedése „magától” gondoskodik a születő gyermekek számának drasztikus csökkenéséről, s az elhalálozások relatíve gyakoriságának növekedéséről. Sajátos őrségi jelenségnek tűnik ráadásul a fiatal férfiak házasulási hajlandóságának hanyatlása, amelyre több helyi adatközlőnk utalt. Ezt a kétlaki, gyökértelen életforma terjedésével magyarázták. Az otthon maradók számára pedig a kereső munka és a családalapításhoz nélkülözhetetlen megélhetés hiánya nehezíti a fészekrakást. A lányok mintha élelmesebbek lennének, férjhez mennek városon – a falu, persze elveszti őket és gyermekeiket -, korábban pedig sokan a határőrség állományából választottak férjet maguknak. „A lányok mozgékonyabbak, kicsit intelligensebbek, tanulnak és elmennek” hallottuk. „A fiúk nem tanulnak, nem mennek el és nincs párjuk…” A fiatalok nem versenyezhetnek a földeket, 45

Beluszky – Sikos idézett adatai szerint az aprófalvakban országosan a keresők 60-70%-a bejáró munkavállaló.

206

értékesebb régi házakat összevásárló osztrákokkal. „Minden ilyen régi házat külföldiek meg pestiek vesznek meg. A helybéliek nem nagyon vesznek itt házat. Aki el tud menni, az inkább elmegy, mert munkahely szinten nem talál semmi megélhetést.” A helyben születő gyerekek számának rohamos csökkenése itt is az iskolák bezárásával járt. Jelenleg az Őrségben csupán Őriszentpéteren és Pankaszon működik nyolcosztályos általános iskola, a többi község gyerekei – egy-két még működő alsó tagozat diákjainak a kivételével – reggelente buszra szállnak, hogy Őri, Zalalövő vagy Körmend általános iskolájába eljussanak. A csökkenő költségvetési normatíva mellett az általános iskola fenntartása egyre nagyobb áldozatot követel az önkormányzatoktól: gyakorlatilag minden egyéb fejlesztési célt törölni kell terveikből, ha az iskola fenntartása mellett döntenek. De kinek fejlesztenének, ha nem lesz gyerek, érvelnek a pankaszi szülők, akik meg tudták győzni polgármesterüket az iskola szükségességéről. A gyerekes családok általában oda települnek, ahol van iskola. Azok a gyerekek, akik már az általános iskolát is idegenben végzik, nagy valószínűséggel elhagyják szülőfalujukat. Az álságos és a szakirodalomban többször megcáfolt pedagógiai érvekkel alátámasztott iskolaösszevonások három valóságos célt szolgálnak. A gazdaságtalannak és ésszerűtlennek ítélt magyar településszerkezet „korszerűsítését”; az új, de alkotmányosan nem létező alsó közigazgatási szint, a többcélú kistérségi társulás szerepkörének növelését, valamint a roma integrációt. 46 Ez utóbbit a lehető legrosszabbul szolgálja. Ahol az összevont intézményben a roma tanulók száma egy bizonyos hányadot meghalad, ott a gyermekeik előmeneteléért aggódó többségi szülők rendszerint megtalálják a módját, hogy távolabbi vagy alapítványi iskolákba vigyék gyermekeiket. Az esetek többségében azonban éppen ellenkezőleg, a legszegényebb és legtöbb beilleszkedési gonddal küszködő roma gyerekek nem jutnak el a központi intézménybe. Pankasz az egyetlen őrségi település, ahol jelentős számban élnek romák, akiket a téglagyár létrehozása idején telepítettek ide. A gyár megszűnt, a romák azonban fakitermelésből és egyéb munkákból ma is megélnek, az együttélés sem a községben, sem az iskolában nem okoz konfliktusokat. A roma-kérdés megoldása ugyanis csak helyben lehetséges, mert a helyi szereplők közötti együttműködési hajlandóságon múlik (Miklóssy, 2007). A központi beavatkozás és a központosítás csak árthat ennek a folyamatnak. Mint jeleztük és köztudott, a hetvenes évektől kezdve az Őrségben a folyamatos elvándorlással párhuzamosan egy ellentétes irányú népmozgás is kibontakozott. Miközben az őshonos lakosság fiatalabb része elhagyja szülőhelyét, egyes városlakók szemében megnőtt a szinte érintetlen természeti környezetben meghúzódó 46

Erről lásd Váradi Monika (2007), Hermann – Varga (2006), Horn (2006), Kapornai – Bíró (2008).

207

csöndes és hangulatos őrségi falvak vonzereje. Elsősorban a budapesti értelmiség körében vált divattá házat vásárolni az Őrségben. Sokan a végleges leköltözés mellett döntöttek. Ezek egy része olyan gyökeres életforma-váltáshoz keresett alkalmas terepet, amelybe a mezőgazdasági munka, esetleg az állattartás is beletartozott. Az önellátás vagy a biogazdaság kísérletei azonban ritkán bizonyultak sikeresnek, rendszerint a felkészültség vagy a tőkeerő hiányzott hozzá. Mások – művészek, programozók stb. – távmunkából vagy bárhol végezhető önálló alkotó tevékenységből tartották fenn magukat, ezeknek azonban ritkán alakult ki bensőségesebb kapcsolatuk a helybeliekkel. A nagyvárosi civilizációból kiábrándult, vidéken önmegvalósítást vagy lelki nyugalmuk helyreállítását remélő új telepesek elkötelezett, az őslakosoknál néha elkötelezettebb őrségiek lettek, azonban – vagy talán éppen ezért – a békés egymás mellett élés szinte soha sem válik valóságos együttműködéssé újak és régiek között. Figyelemre méltó, hogy a nyolcvanas évekhez képest a rendszerváltozás után nemcsak az elvándorlás, hanem a bevándorlás is átmenetileg csökkenő tendenciát mutat: mindenki ott próbál boldogulni, ahol odáig élt – hátha most sikerülni fog. Az ezredforduló körül azután ismét megszaporodnak a vidékre vágyó városlakók. Egy részük csak nyaralás céljára használja őrségi ingatlanát – ezek között a magyarok mellett osztrákok és más nemzetiségek is szép számmal akadnak47. Magyarszombatfán, Szalafőn és másutt a falukép szempontjából meghatározó, műemlék jellegű épületek szinte kivétel nélkül városi emberek tulajdonában vannak, ezek többsége külföldi. A nyaralóközönség jelenléte vásárlóereje folytán élénkítő hatást gyakorolhatna a helyi gazdaságra –ha volna mit eladni. A „gyüttmentek” jelentős csoportját alkotják az osztrák, esetleg német vagy holland földbérlők – ténylegesen: földbirtokosok –, akiket a zsebszerződések az őrségi termőföld egyharmadának birtokába juttattak, óvatos becslés szerint. Magyar munkást nem foglalkoztatnak, és nem is töltenek túl sok időt magyarországi birtokukon. A többség intenzív szántóföldi gazdálkodást folytat, és okosan sáfárkodik az itteni támogatási rendszer lehetőségeivel. Megjelenésük komoly feszültség forrása: felverik a termőföld árát (európai viszonylatban így is nagyon olcsón jutnak hozzá), a helybeliek nem versenyezhetnek velük, s így többé nem juthatnak földhöz, akik fejlesztenék gazdaságukat, sem azok a fiatalok, akik most kezdenének vállalkozásba. A gazdák joggal állítják, hogy a kormányzat magukra hagyta őket, hiszen előttük sem ismeretlenek az uniós tagországokban alkalmazott módszerek, amelyek a földvásárlást, földbérlést helyben lakáshoz, hazai nyelven szerzett mezőgazdasági képesítéshez kötik (Tanka, 2003). Az Őrségben az elmúlt két évtizedben tehát egyszerre lehettünk tanúi nagyarányú urbanizációs és a dezurbanizációs népmozgásnak. Miközben a munkájukat, 47 A dezurbanizáció megjelenéséről agrár-térségeinkben, a migránsok típusairól beszámol többek között Kovács (2000), valamint Csite – Kovách (2002).

208

megélhetésüket vesztett falusiak közül egyre többen költöznek a városokba, helyüket a zsúfolt, zajos és lepusztult nagyvárost elhagyó középosztály és értelmiség gyermekei foglalják el, akik felfedezik a falusi környezet szépségét, szellemi értékeit és egészségükre gyakorolt kedvező hatását. Beilleszkedésük kérdésére később még visszatérünk, mivel a bevándorlók fontos szereplői lesznek az Őrség megújulását szolgáló kezdeményezéseknek, különösen kulturális téren. Úgy tűnik tehát, hogy kritikus időszakban érkeztünk az Őrségbe, amelyet a népesség összetételének alapvető változása jellemez:
Lassan kiesik a munkából a mezőgazdasághoz értő utolsó nemzedék, és több mint kérdéses, hogy tudásukat és gazdaságaikat át tudják-e adni az utánuk jövőknek, akiket a romló megélhetési viszonyok válaszút elé állítanak.
Milyen választ adnak az ingázó – háztájizó életforma ellehetetlenülésére a fiatalabbak, akik közül most sokan elveszítették városi állásukat. Elvándorolnak vagy helyben teremtenek maguknak új megélhetési lehetőséget – ez is napjainkban dől el, de az érintettekkel folytatott beszélgetések inkább tanácstalanságukról árulkodtak, a vágyaik és lehetőségeik között tátongó, áthidalhatatlan szakadékról. Az mindenesetre világos volt, hogy nem belőlük hiányzik a szülőföldhöz való ragaszkodás, hanem a falvakból hiányzik a gazdasági és kulturális életképesség.
A házak és birtokok egy számottevő része külföldi kézre került, az “új földesurak” többsége ezúttal is az osztrák határ túloldaláról érkezett.
Migrációs jelenség a turizmus is. Az Őrség lakossága a nyári szezonban szinte megkétszereződik. Az átutazóktól a visszatérő nyaralókon át a bebíró háztulajdonosokig sokféle módon, de jelen vannak az Őrség életében. Azonban a helyi társadalom életében nem vesznek részt – vagy a helyi társadalom nem vesz részt az ő életükben –; és a megnövekvő idegenforgalom hasznából is aránytalanul szerény mértékben részesednek a helybeliek, aktivitásuk lényegében kimerül a szobáztatásban. A kétféle és ellentétes irányú népmozgás következményei igen sajátosak. Az őslakosság egy jelentős része munkaidejét lakóhelyétől távol, városi munkahelyén tölti, idehaza csak a családjával érintkezik és a ház körüli teendőkkel foglalkozik. A „gyüttmentek”, ahogyan a helyi népnyelv a betelepülőket nevezi, különböző mértékben ugyancsak ingáznak korábbi vagy jelenlegi városi otthonuk, kötelezettségeik vagy társaságuk és az Őrség között. Azt mondhatjuk, hogy az emberek többsége nincs egészen otthon a falujában, többféle helyszín között osztja meg az idejét és a figyelmét, sok időt tölt közlekedéssel. Kialakul a távollevők társadalma: az emberek többsége ideje nagy részében „távol van” olyan célpontoktól, amelyeket aznap még okvetlenül el kell érnie (munkahely, iskola, közintézmények). Értelemszerűen nem vesznek részt a helyi társadalom életében, hiszen túl sokat vannak távol, s ha hazatérnek, örülnek, hogy végre otthonuk falai között lehetnek. De okuk is mind kevesebb adódik az együttlétre: érdekeik, kapcsolataik 209

más- és másfelé vonzzák őket, egyre kevesebb közös ügyük akad. Nem csoda, hogy jelentősen lecsökken az élő találkozások száma a helybeliek között, idővel tehát a helyi közösségek elsorvadnak.

A GAZDÁLKODÁS FELTÉTELEI48 Miből élnek az Őrségiek? Nem kerülhetjük meg ezt a kérdést, bár a megválaszolásához kellő adatokkal nem rendelkezünk. Kutatásunk a fenntarthatóság korábban ismertetett szempontjaira tekintettel nagyjából két vállalkozási formára szorítkozott, nevezetesen a családi gazdaságokra és a közösségépítő kezdeményezésekre, ennek megfelelően választottuk ki interjúalanyainkat. A fenntarthatóságot szolgáló vállalkozások esélyeit azonban messzemenően befolyásolja a gazdálkodási viszonyok általános alakulása, amiről a megkérdezettek igen ellentmondásos képet festettek. Ha megpróbáljuk összegezni megfigyeléseinket, azt mondhatjuk, hogy megélhetésük valamennyi hagyományos forrása veszélybe került. Ennek katasztrofális hatásaival mégsem találkozhatunk, amit megmagyaráz, hogy az itteniek megszokták, és meg is tudják oldani, hogy megélhetésüket a falvainkban megszokottnál is többféle forrásra és tevékenységre alapozzák. Aki megpróbál két lábon állni, az tönkremegy, de ahol négy- vagy ötféle lábon áll a családi gazdaság, ott még ma sincs nagy baj. Vegyük hát sorra a megélhetés forrásait! A térség mezőgazdaságát meghatározó ágazat évszázadokig a szarvasmarhatartás volt. Egyik adatközlőnk, a kérdés szakértője szerint a legeltetéses állattartás legalább annyira jellemezte az Őrséget, mint az istállózás, tehát a legeltetés elhagyása nem a tradícióval, hanem a jelenlegi nyomorúságos viszonyokkal magyarázható. A téesz-idők háztáji gazdaságainak is az állattartás volt az egyik fő profilja. A jól működő tejbegyűjtési rendszer, stabil húsipari kapcsolatok – és a téesz-infrastruktúra a háttérben – kifizetődővé tette az ágazatot. A kilencvenes években ezek a kedvező feltételek sorra megszűnnek, és az állatállomány mintegy 40%-a 1991 és 2000 között eltűnik (az általunk felkeresett tíz faluban összesen 1061-ről 627-re esik vissza, ezen belül a tehén-állomány megfeleződik, ami a tejgazdaságok ellehetetlenülését jelzi). A fogyatkozás 1994, tehát a téeszprivatizáció után válik drasztikussá, és tart azóta is. Az általunk meglátogatott falvakban a rendszerváltozás idején átlag száz szarvasmarhát tartottak, ma ez a szám 10-nél kevesebb. Tanulságos kivételt képez Őrimagyarósd, ahol nem volt tsz, hanem szakszövetkezet működött. Itt a szarvasmarhatartás folyamatosan fennmaradt, és az állomány csak kis mértékben csökkent, míg a tőle nyugatra fekvő, hasonló 48

Az Őrség mezőgazdasági viszonyairól részletesebben szól Györke Zsuzsanna–Varga Enikő: Mozaikok az őrségi gazdálkodásról című, e kutatás keretében készült esettanulmánya, melyre a jelen összefoglaló is támaszkodik.

210

adottságú külső-őrségi falvakból már a kilencvenes években szinte eltűnt a lábasjószág. (A nehéz viszonyokra jellemző, hogy a hagyományosan állattartó faluban ahol a szakszövetkezet valamikor az egész falunak munkát adott, jelenleg alig pár családot tart el a tehenészet. Alkalmazottakra, gulyásra, legeltetésre nem futja többé.) Az előállítási költségek alá szorított felvásárlási árak, a gazdák kiszolgáltatottsága a bizonytalan piaci partnerkapcsolatoknak, a korszerű eszközök hiánya, és nem utolsó sorban a fiatalok idegenkedése a rendkívül munkaigényes, szoros családi munkamegosztást követelő állattartástól még azoknak is a kedvét szegte, akik a téesz feloszlása után megfelelő hozzáértéssel és racionális üzemméretben kezdtek állatokkal foglalkozni.“Minden eszközzel rendelkeztem: traktor, eke, borona, kombájn, kaszálógép, vetőgép, tárcsák, hát minden”, sorolja egy rokkant nyugdíjas. 24 tehenük volt, amellett sertést hizlaltak, kaszálórét, szántóföld is volt épp elegendő. Mindent el kellett adniuk. „A férjem beteg lett, amikor a kamion elvitte azokat a gyönyörű szarvasmarhákat! Fájt a szívünk és belebetegedtünk.” Nem volt más választásuk, a tejbegyűjtő rendszer megszűnt, a tej ára az előállítás költségeit sem fedezte, ha egyáltalán akadt, aki átvegye. „Évek óta nincs csarnok. Napi 150 liter tejet adtunk a disznóknak. 48 forintot fizetnek a tejért annak a nyomorult parasztnak, a vizet meg itatják a nyomorult emberekkel.” Most csak annyi a gazdaságuk, amennyit saját maguk elfogyasztanak. „Ha a kertben nem termelnénk meg mindent, meg nem lenne disznó, baromfi, az a nyugdíj semmire se lenne elég. A fiam meg aztán eladja az összes birtokot, aztán megél egy darabig belőle. Itt nincs munka. A fiatalok először elmennek dolgozni, aztán el is költöznek. Ide nem terveznek családot.” Egy másik faluban 900 sertéssel működik hizlalótelep egyetlen alkalmazottal. A telepet fenntartó állatorvos pár a munka túlnyomó részét maga végzi, mert csak így éri meg. E vállalkozások önállósága erősen korlátozott: ugyanaz a partner („integrátor”) gondoskodik a növendék állatokról, adott esetben a tápról is, aki a hizlalt jószágot – alacsony áron – átveszi. Az állattartási hajlandóság olyannyira megcsappant, hogy a kaszálórétek rekultivációjában érdekelt Nemzeti Park jelentős támogatás mellett is csak néhány gazdát talált, aki az NP által kezdeményezett üsző-kihelyezési programba bele mert vágni. Az Őrség szívében létesülő új tejfeldolgozó üzem tulajdonosa pedig úgy tervezi, az egyenletes mennyiségű és minőségű ellátás érdekében Szlovéniából fogja hozatni a tejet. (A kézirat lezárása előtt úgy értesültünk, mégis talált hazai beszerzési forrást, de nem az Őrségben.) Szinte kivétel számba megy az a tíz tehenes, idősebb gazdálkodó, aki háromnégy községet lát el tejjel – esténként, fejés után maga hordja ki a frissen fejt tejet ügyfeleinek. Általában, ahol még egy-egy tehén akad, a tej – ugyanúgy, mint a sertéshús, a szárnyas, a gyümölcs, a zöldség, a pálinka vagy a méz – a helyi cserekereskedelemben talál gazdára. Az élelmiszer önellátás a családokban és a

211

településeken szerény mértékben megvalósul ugyan, de nem ösztönöz a gazdasági tevékenység fokozására, mert az így szerzett vagy megtakarított jövedelem szerepe a családi költségvetésben általában nem túl jelentős. Sokan az idősebbek közül inkább kedvtelésből, megszokásból vagy nosztalgiából foglalkoznak a ház körül állattal, méhekkel, gyümölccsel, veteménnyel. Egyesek azt állítják, hogy már a helybeliek is szívesebben veszik a tejet a TESCO-ban, mint a szomszéd őstermelőtől. A megmaradt családi gazdaságok egy jellegzetes válfaját azok a gazdák alkotják, akik munka-, természet- vagy állatszeretetből, hagyománytiszteletből, mondhatni, világnézeti okokból vállalkoznak. Hagyományos termékekkel foglalkoznak: tökmagolajjal, mézzel, gyümölcspálinkával, kecskesajttal, hajdinával, tönkölybúzával. Félreértés ne essék, e piaci szempontból pillanatnyilag „gazdaságtalan” vállalkozások értelméről, létjogosultságáról meg vagyunk győződve. A mezőgazdaság mindig is több volt, mint üzlet. Életforma-választást jelentett és jelent ma is, egy értékes hagyomány folytatását. Választása tehát ízlés, meggyőződés, életstratégia kérdése, s a jövedelmezőség – bizonyos kritikus határok között – csak egyike a számításba jövő szempontoknak. Sajnos, az így vagy úgy piacra termelő háztáji gazdaság – a hetvenes és nyolcvanas évek falusi konjunktúrájának motorja – gyakorlatilag eltűnt, leépült, és maradványai jelenleg a szomszédsági barterkapcsolatokban, helyi szürkegazdaságban vegetálnak. A megváltozott körülmények között a nadrágszíj-parcellákon, induló tőke híján korszerűtlen technológiával folytatott gazdálkodás nem lehetett életképes, fejlődni, korszerűsödni pedig nem tudott. A megkérdezettek ezt kivétel nélkül a téesz-privatizáció visszásságaival magyarázzák. Úgy vélik, az agrárpolitikának akkor vagy a szövetkezetek együtt tartását és belső átalakítását kellett volna szorgalmaznia, vagy a mezőgazdasági kisvállalkozókat kellett volna olyan helyzetbe hozni, hogy megállhassák a helyüket piaci körülmények között. Egyik sem történt meg, ellenben az új földosztás igazolhatatlan előnyök és hátrányok forrása lett. „Az őrségi ember, már én is annak vallom magam, nem lusta fajta”, mondja egy évtizedekkel ezelőtt betelepült biogazdálkodó. „Ami van neki a kertben, műveli, próbálkozik, csak ebből élni nem lehet. Az erdő volt az régebben, ami plusz pénzt hozott. Mindig volt annyi faanyag, amit el lehetett adni, valakinek építkezett a gyereke, tanult, jól jött az. Aztán jött a kárpótlásnak nevezett a dolog, ami nem volt az, nagy kitolás volt az a néppel. És rátérhetünk erre a témára is, ami magyarázza, hogy miért megy most rosszabbul az Őrségnek, mint régen. Hiszen munkalehetőség akkor sem volt sokkal több, csak az alapvető lehetősége volt több. Például volt 5 hold erdeje, ami majdnem 2 hektár. Jött a téesz aztán, az elvette, majd be lehetett adni a kárpótlási igényt. Én is beadtam a miénket. Ugye, volt egy táblám. De idejött az XY városból egy bőrönd jeggyel, és 94 névvel. Bagóért megvette a kárpótlási jegyét a szerencsétlen helybelieknek. És ő 94 tárcsát megemelt akkor, amikor a helyi megemelte a maga egyét. Most, amikor itt osztalékra kerül az erdő, 96 egységet kiemel ő, miközben a helyi egyet.” 212

A visszaemlékezők egyetértenek abban, hogy a legjobb földek, a banki támogatás, a szövetkezetek eszközparkja és üzleti kapcsolatai a Földkiadó Bizottságok intézkedései nyomán az egykori szövetkezeti, állami és pártvezetők által létrehozott vállalkozásoknak jutottak, a többség pedig kilátástalan körülmények között vágott neki az egyéni gazdálkodásnak49. Ezzel maguk is tisztában voltak, ezért és nem csak a gazdák tájékozatlansága miatt volt könnyű dolga a kárpótlási jegyeket felvásárló spekulánsoknak. A gazdák emlékezete szerint „a téesz vezetősége jelölte ki a bizottságot, hogy ki ossza ki a földeket és melyiket. Volt az a rész, amit a tagoknak adtak ki, és volt egy kárpótlási. Na most a téesz azt adta kárpótlásba vissza, ami a tagjainak nem kellett már.” Ahogy egy szomszédos göcseji faluban hallottuk: „az itteni emberek tapasztalata az volt, hogy bármit tegyenek is – hiszen tíz bordájukat eltörték, a nagyapámat a földje végében verték agyon –, a törvény mindig az erősebbnek ad jogot. Az a három család, aki visszavásárolta a magáét, a kárpótlás során az eredeti birtok tíz százalékát kapta vissza; ellenben a téeszelnök a tízszeresét…” A beszélgetések során egyértelművé vált, hogy a múlt sérelmei közül a privatizáció körüli visszásságok élnek a legélénkebben az emberek emlékezetében. Ezek máig tartó gyűlölség, bizalmatlanság forrásai, ami a falvak lakóit sok esetben elidegeníti vezetőiktől, egyúttal magyarázattal szolgál nekik a saját későbbi kudarcaikra. A gazdatársadalom annak idején talán könnyebben beletörődött a földek kollektivizálásába – amikor az állam mindenkivel egyformán bánt el –, mint abba, hogy idegenek, éspedig nagyon is ismerős idegenek birtokába jusson, ami egykor az övék volt. A téesz-privatizáció évében a kistermelői összeírás 112 főfoglalkozású egyéni gazdálkodót talált azon a tíz településen, amelyre mostani vizsgálódásaink kiterjedtek. Az ezredfordulóra számuk 83-ra apadt. Frissebb adatokkal nem

49

Ezért nem érthetünk egyet azzal a vélekedéssel, hogy a téeszek szétverése „a veszélyesnek ítélt téesz-vezetés háttérbe szorítását” szolgálta volna. (Az idézet Csite – Csurgó – Himesi – Kovách: Agrárpolitikai „hatásvizsgálatából” származik – Csite–Csurgó–Himesi–Kovách 2002 – , a vélemény azonban meglehetősen közkeletű.) Ennek az ellenkezője is elképzelhető, nevezetesen hogy az állami és szövetkezeti vagyon menedzserei elérkezettnek látták az időt – nálunk ugyanúgy, mint a Szovjetunióban – a köztulajdon magántulajdonná alakítására, elkótyavetyélésére és felvásárlására mélyen ár alatt, ráadásul oly módon, hogy ennek a folyamatnak a nyertesei ők maguk legyenek, szemben a második gazdaságban beindult spontán újrapolgárosodás résztvevőivel. Aki a politikusok tetteire figyel, és nem a jelszavakra és nyilatkozatokra, az nehezen térhet ki e felismerés elől. S ha valamiért, hát ezért nincs ma Magyarországon parasztság. A nyolcvanas években még volt és egyre inkább akart lenni, modernizálódni, öntudatos „utóparaszti” osztállyá válni, bármit jelentsen is ez. Nem a fejlődés logikája akadályozta meg ebben, hanem nyers hatalmi tények – bárki meggyőződhet erről, aki a politikai beavatkozás nyomán keletkezett friss, még alig hegedő sebeket a helyszínen tanulmányozza.

213

rendelkezünk, adatközlőink elbeszélése és az állatállomány rohamos fogyatkozása azonban nem hagynak kétséget a felől, hogy ez a tendencia azóta csak fokozódott. A gazdaságok jövedelmezőségére és a gazdálkodás nagyságrendjére nézve eligazítással szolgálhat az alkalmazottak száma. 1994-ben összesen 18 munkás állt állandó alkalmazásban a 114 gazdánál. 2000-ben a 83 gazda összesen 9 állandó alkalmazottat foglalkoztatott. Az Őrség jelenleg legnagyobb forgalmat bonyolító mezőgazdasági vállalkozása harminc embernek ad munkát. Ez egy virágkertészet, amely az európai élmezőnyhöz tartozik, és stabil üzleti kapcsolatokkal rendelkezik külföldön. A rendszerváltozás idején alapított, elhivatottsággal és szakértelemmel vezetett vállalkozás ugyanakkor az ökológiai fenntarthatatlanság iskolapéldája. A szaporítóanyag Hollandiából, a tőzegtalaj Litvániából, a műanyag fólia Olaszországból érkezik, a teherautó német, a növények egy csehországi elosztó központból jutnak el a vevőhöz – a magyar vevőhöz is. A nemzetközi piacon csak így lehet helytállni, a tulajdonos érvei kivédhetetlenek. A nagyobb földterületek gazdái – 200-300 hektárokról van szó – szántóföldi növénytermesztéssel, elsősorban gabona-félékkel foglalkoznak, többnyire osztrákok, köztük egy-két magyar család. A gabonafélék túlsúlyát természetesen nem a természeti adottságok magyarázzák, amelyek erre a célra itt kevéssé kedvezőek, hanem az ország agrárpolitikája. Aránylag legkevesebb munkabefektetéssel és költséggel a legtöbb támogatási forráshoz így lehet hozzájutni – még akkor is, ha az agrár-környezetvédelmi támogatás kedvéért elvetett hajdinát utóbb aláforgatják a tavaszi veteménynek. S ha semmi se termett, mondják, vadkár fejében az élelmesebb külföldi vállalkozó akkor is szép summához jut. Az Őrségben egyébként a mezőgazdasági szakigazgatás illetékesének becslése szerint mintegy 6000 ha föld hever parlagon. Ebbe az elhanyagolt, bozóttá lett kaszálórétek is beleszámítanak. Egyes községekben mégis földhiányra panaszkodnak: a határ nagyobb része erdő vagy beerdősült terület, a megművelhető földek pedig már magánkézben vannak, ha tulajdonosuk nem is mindig műveli őket. A családi gazdaság ellehetetlenülése és a városi munkahelyek vészes fogyatkozása egyszerre, párhuzamosan ment végbe az elmúlt években. A helyzet következményeit még senki se látja át. Sokan reménykednek abban, hogy a kieső jövedelmet az idegenforgalom pótolja majd. Aki ki tud adni egy házat vagy házrészt, az tavasztól őszig nagy valószínűséggel folyamatos bevételre tesz szert. Aki pedig ugyanezt nagyban csinálja, fogadót, vendéglőt nyit, az jelenleg a legsikeresebb helyi üzletágba fektet. Az idegenforgalom bevételei azonban igen egyenlőtlenül oszlanak meg a falvak és lakóik között, és messze elmaradnak a lehetőségek mögött. Az Őrség idegenforgalma még nincs „kitalálva”, a kínálat nem ösztönzi a turistát, hogy tartósan itt maradjon, elfoglalja magát és költse a pénzét. A nyugati határ közelsége nemcsak osztrák kirándulókat – és osztrák földbérlőket – vonz ide, hanem az ausztriai munkaerőpiacot is elérhető közelségbe hozza. Az

214

elhelyezkedni nem tudó falusi fiatalok körében népszerűek a szomszédos országban végezhető alkalmi munkák, melyekhez se szakértelem, se nyelvtudás nem szükséges. Az ország más tájegységeihez képest korlátozott gazdálkodási lehetőségek (agyagos talaj, sok erdő, kevés művelhető terület) ahhoz is hozzászoktatták az őrségieket, hogy országos közszolgáltató hálózatoknál vállaljanak munkát, a vasútnál, határőrségnél, az áram- vagy gázszolgáltatónál. Jelenleg a legnagyobb munkaadó az Őrségben a Nemzeti Park50, amellyel egyébként a helybelieknek korántsem felhőtlen a viszonya. (Erről egy másik tanulmányban számolunk be.) Az állami erdészeti vállalatnál ugyan egyre kevesebben dolgoznak, az erdészettel szerződő (kiszervezett) fakitermelő cégeknél azonban adódik munkaalkalom. A reprivatizált és rengeteg tulajdonos között megoszló magánerdők pedig nem csak fűtőanyaggal szolgálnak télire. Sok család a faanyag eladásával egészíti ki jövedelmét, amikor megszorul. Mások, nem is kevesen, karácsonyfát termesztenek földjeiken, ami biztos kiegészítő jövedelemnek számít errefelé. Végül fontos és aránylag egyre fontosabb jövedelemforrást jelent a családok életében a társadalombiztosítási juttatás valamint a szociális segély. Mindenekelőtt a nyugdíj, hiszen a fiatalok elvándorlásával egyre nő falvainkban az öregek részaránya. A határőrségnél a korkedvezményes nyugdíj már negyven éves kortól jár, más, kevésbé szerencsés emberek munkahelyük elvesztése után rendszeres szociális segélyre szorulnak, vagy megromlott egészségükre hivatkozva rokkantsági ellátásban részesülnek. Az önkormányzatok a közmunka-program keretében költségvetési pénzből a tartós munkanélkülieket foglalkoztatják. A társadalombiztosítás és a szociálpolitika szerepe tehát egyre nő. Az őrségi aprófalvak polgármestereivel folytatott beszélgetések igazolják azokat a becsléseket, amelyek szerint az aprófalvak lakosságának kétharmadát a keresőkorú inaktív valamint a nyugdíjas népesség alkotja.51 Azonban a munkanélküliek számának növekedésével mit sem enyhül a mezőgazdasági munkaerő hiánya. A fiatal mezőgazdasági vállalkozók számára hirdetett pályázaton alig akadt jelentkező. A Nemzeti Park a mezőgazdasági munkára létesített státuszok egy részét nem tudta betölteni, a jelentkezők alkalmatlansága folytán. Több kisvállalkozó panaszkodott, hogy nem talál megbízható munkást. Az említett tejfeldolgozó távoli községekből utaztatja dolgozóit. Mindez jól mutatja a mezőgazdasági szakértelem rohamos eltűnését, az ágazat alacsony presztízsét immár a falusi lakosság körében is, akiket két nemzedéken keresztül arra neveltek, hogy „a földet túrni” az elmaradottság jele,

50

Jelenleg 61 főállású dolgozónak ad munkát, ebből 16 fő foglalkoztatására a közmunkaprogram nyújt fedezetet. 51 Részesedésük az ezres lélekszámot el nem érő településeken már Beluszky Pál–Sikos Tamás 2007-ben publikált adatai szerint is meghaladja a 60%-ot (Beluszky–Sikos 2007).

215

alábbvaló, mint a városi munka. Másrészt igazolja a közismert tényt, hogy a tartósan munkanélküli népesség leépülése elkerülhetetlen, alkalmatlanná válnak a munkavégzésre. A pályakezdőkkel és tizenévesekkel folytatott beszélgetésekből az derült ki, hogy a felsőoktatásban részt vevő fiatalokban is él, sőt talán erősebben él az elkötelezettség szülőfalujuk mellett, mint kevésbé iskolázott társaikban; ismerik a vidéki életforma lehetséges előnyeit – azonban esélyük sincs rá, hogy hazatérhessenek. A városi értelmiség körében egyre népszerűbb kétlaki életformát – anyagi okokból – nem engedhetik meg maguknak, az legfeljebb távlati terveik között szerepel. Az értelmiségi állások száma pedig falun ma kevesebb, mint volt akár száz évvel ezelőtt. A műszaki és agrárértelmiség jelenlétét feleslegessé tette a gazdaságok elaprózódása és a mezőgazdaság fokozatos felszámolása. Tanító, pap, kultúros, jegyző, sőt orvos és gyógyszerész foglalkoztatását is már csak a nagyobb községek engedhetik meg maguknak. Értelmiség híján és kellő vásárlóerővel, érdekérvényesítő képességgel rendelkező középosztály híján a különféle szolgáltatások eltünedeznek, az infrastruktúra minősége, és ezzel együtt a vidéki élet minősége romlik. A város és a falu közötti különbség nemhogy csökkenne, mint Európa nyugati felén, de szakadékká mélyül. Ehhez már csak az kell, hogy a tömegközlekedési hálózatok leépülése akadályozza a városok megközelítését, amit napjainkban a vasúti szárnyvonalak bezárása, a járatok ritkítása, az országutak karbantartásának elmulasztása idéz elő, hogy a falvak sorsa megpecsételődjék. A falusiaknak azonban nincs más választásuk, maradni fognak, mert nincs hová menniük. Belátható időn belül Magyarországon a városi munkalehetőségek száma nem fog szaporodni. A városi-városkörnyéki településhálózat infrastruktúrája pedig még az elmúlt évtizedek migrációs sokkjának feldolgozására sem képes. A falusi fiatalok többségének tehát a szülőhelyén kellene majd értelmes életlehetőséget, megélhetést, családalapításra alkalmas körülményeket találnia. A jövőképes, helyi forrásokra és adottságokra építő, azaz „fenntartható” vidékfejlesztésnek éppen ez a tétje. A fenntarthatóság korábban felsorolt ismérveinek az Őrségben – és a falusi térségek többségében – a mezőgazdaság és az ehhez kapcsolódó tevékenységek felelnének meg a leginkább. Ezt elsősorban a kedvező természeti adottságok indokolják, de alátámasztják a világgazdaságban végbemenő folyamatok is. Nemcsak a keresleti nyomás növekedésére gondolunk, amely előbbutóbb az árszínvonal emelkedéséhez fog vezetni. A földrészek közötti gazdasági kiegyenlítődés – amely rohamléptekkel halad előre – hamarosan mérséklő hatást gyakorol a világkereskedelemre. Nem lesz értelme többé az interkontinentális élelmiszer-forgalomnak, amelyet az üzemanyag árának emelkedése is gazdaságtalanná tesz. A földrészek és országok, ha tehetik, visszatérnek az ökológiai fenntarthatóság szempontjából már ma is szorgalmazott élelmiszer-önellátáshoz, és felfedezik ennek előnyeit: ellenőrizhető forrásból jobb minőségű élelemhez jutnak ismét. Ebben a helyzetben a magyar mezőgazdaság visszaszerezheti hazai piacát és termékei keresettek lehetnek más európai országokban is. Ha ugyan lesz még 216

Magyarországon mezőgazdaság. Ha magyar kézben lesz még. Az Őrségben készített interjúk azonban egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy a távlati kilátások és a jelen lehetőségei között nincs semmi összefüggés52. Eddig főleg a mezőgazdasági vállalkozás belső akadályairól beszéltünk, s érintettük a szakértelem, a földterület, a hitel és a korszerű technológia hiányát. Szólnunk kell azonban a külső akadályokról is, amelyek a vállalkozásokat ellehetetlenítik. A családi gazdaságokkal szemben támasztott értékesítési korlátok gyakorlatilag áthághatatlanok, azaz megfelelnek hallgatólagos céljuknak, ami nem egyéb, mint ennek az Európa szerte elismert, támogatott és a vidék népességmegtartó képessége szempontjából nélkülözhetetlen gazdálkodási formának a felszámolása.53 Kizárólag nyersterméket értékesíthetnek, így a saját készítésű lekvár, sajt, hurka, sonka, pálinka stb. értékesítése még a gazda saját házánál is bűncselekmény számba megy. Ez a falusi turizmus vonzerejét is a töredékére csökkenti. Még a rendezvényeken, vásárokon sem árusíthatnak, mert nem tudnák kigazdálkodni a kitelepülési engedély árát, nem felelnének meg az ÁNTSZ előírásainak és több más bürokratikus kikötésnek, melyek teljesítése komoly többletköltséggel járna. Az őrségi vásáron helyi gazdával csak kivételként találkozhattunk, az árusok többsége profi vásározó volt, az országban bárhol kapható kommersz termékekkel. Nem tart – de nem is tarthat – helyi terméket a kulturális fesztiválokon megjelenő büfés sem. Őriszentpéter központjában, az út mentén ellenben egész nyáron papírládából árusítják a kínai fehérneműt. Tavasztól őszig két zöldséges stand látja el a nyaralókat a Bosnyák téri nagybani piacról ide szállított, részben külföldi zöldséggel, gyümölccsel, miközben az őshonos helyi gyümölcsfákat kivágják. Őrségi termék, ezt mondani se kell, a két nemzetközi élelmiszerkereskedelmi lánc boltjában sem kapható. Piac pedig sehol sincs az Őrségben, bár az idegenforgalom valószínűleg bőségesen eltartaná. Állítólag nincs rá igény: helybeliek és nyaralók egyaránt hozzászoktak a mindenütt egyforma kiszerelésben kapható műkajához, 52

Másféle jövőt látnak maguk előtt, akik a vidék túlnépesedéséről beszélnek. Márpedig ebben sokan egyetértenek. A neoliberális közgazdász, Mihályi Péter ugyanúgy a vidéken „felesleges” népesség, különösen a bővítetten újratermelődő szegénység városba menekítését szorgalmazza, mint a társadalmi igazságtalanság áldozatai mellett elkötelezett Laki L. László. A Csite András–Kovách Imre szerzőpáros is azt fájlalja korábban idézett Falusi történetében, hogy az agráriumot érintő reformok „nem oldották fel a vidék túlnépesedettségét és elmaradottságát”. Túlnépesedés – mihez képest? A megélhetés elvesztése nem bizonyítéka a túlnépesedettségnek. Városaink túlnépesedettségéről is beszélhetnénk, amennyiben a pályakezdő fiatalok ott hasonló elhelyezkedési nehézségekkel küzdenek. Az elmaradottságtól pedig – ha valamit, ezt bebizonyította a szocialista iparpolitika – nem szabadít meg, ha a nyomort a városokba költöztetjük. 53 A kézirat lezárása után, 2010. május 1-én elfogadott rendeletmódosítások jelentős mértékben változtattak ezen a helyzeten.

217

vagy a szürkegazdaságban elégítik ki igényeiket. Így a helyi gazdálkodók minden értékesítési lehetőségtől meg vannak fosztva, a turisták és nyaralók pedig a helyi ízektől. Ez a helyzet visszahat a gazdaságra: az eladhatatlan termék egy idő után eltűnik, a gazdálkodó családok csak annyi húst, tejet, lekvárt, pálinkát, aszalványt állítanak elő, amennyit a rokonság elfogyaszt. Biotermékkel, helyi termékkel próbálkozó kereskedő riportalanyunk az elmúlt években már nem talált vállalkozásához partnereket a térségben. A kereskedelmi korlátozásokkal kapcsolatban elterjedt, de álságos a hivatkozás az uniós szabályozásra. A közösségi előírások az osztrák, szlovén vagy olasz farmereket nem akadályozzák. Az országok többsége ugyanis a maga jól felfogott érdekében megalkotta azokat a helyi rendelkezéseket, amelyek a hagyományos helyi termékek előállítását és kis volumenű értékesítését kivonják a szigorú uniós előírások hatálya alól. A magyar kormány ezt a gazdák és képviselőik ismételt kérése dacára elmulasztotta, szembe helyezkedve többek között az általa is elfogadott corki nyilatkozat elveivel. Így a pusztulásra ítélt családi gazdaságok nálunk többé nem jelentenek konkurenciát a földeket tízezer hold számra felvásárló befektetőknek, sem a piacot igénytelen és egészségtelen tömegtermékkel elárasztó nemzetközi üzlethálózatoknak. Ugyanez a diszkrimináció figyelhető meg az állami pályázatoknál. A fejlesztési forrásokért folyó versengésből körmönfont és nehezen átlátható szabályozás zárja ki a mezőgazdasági kisvállalkozókat. A korlátozás hol a mezőgazdasági tevékenységet sújtja, hol a település vagy éppen az üzem méretével kapcsolatos, hol az önrész nagysága, hol a pályázat benyújtásának abszurd és alig teljesíthető bürokratikus feltételei teszik lehetetlenné részvételüket. A Leader Programból, ami a helyi társadalom önrendelkezését hivatott biztosítani a fejlesztési döntésekben, a mezőgazdasági vállalkozás – valamint az iskolák és szociális intézmények – támogatását eleve kizárták, arra hivatkozva, hogy ezek a célok az UMVP más pályázati kiírásaiban szerepelnek már. A Leader és az UMVP összekapcsolása alkalmat adott arra is, hogy formálissá tegyék a helyi Leader Szövetségek autonómiáját. Döntéseiket a külön e célra létrehozott, kellő terepismerettel és személyi kapacitással nem rendelkező megyei Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalok felülbírálják, vitás esetekben pedig az utolsó szót a szakminisztériumban mondják ki. A 2008-ban benyújtott és elbírált Leader pályázatokról egyébként 2009 őszén még sehol sem született jogerős döntés és ebben az évben, úgy látszik, már nem is kerül sor a (tavaly beadott) pályázatokra megítélt összegek folyósítására. Az Őrség területének jelentős része természetvédelmi védettséget élvez. Ezért az itteni gazdálkodók a terület alapú támogatás mellett a legkönnyebben az agrárkörnyezetvédelmi programba kapcsolódva juthatnak némi pótlólagos forráshoz. Az ezzel kapcsolatos kötelezettségeket azonban a gazdák többsége a gazdálkodásra károsnak és értelmetlennek ítéli.

218

Költségvetési támogatásban részesülhetnek még a fiatal gazdák is, ha átveszik a családi gazdaságot. A hajlandóság ezúttal is alatta marad a várakozásnak. Ebből is látható, hogy az embertelen szabályozási környezetben, sokféle diszkriminációval sújtott, szegényes technológiával és forgótőke nélkül működő családi gazdaságok jövőjét hogyan ítélik meg a fiatalok. Végeredményben elmondhatjuk, hogy az Őrségben kiegyensúlyozott, harmonikus viszonyokat találtunk. Nincs munka, de rátermett munkavállaló sem igen akadna. Nincs szabad föld, de hiszen így is épp elég hever parlagon. Nincs kereslet helyi termékekre, s még szerencse, hogy nincs, mert termék se volna. S ha se kereslet, se kínálat, mivégre akkor a piac? Ha a családi gazdaságok megszűnőben, mi értelme volna a nekik kedvező szabályozásnak? A pályázatok java részéből a családi gazdaságokat kizárták, de jobb is így, mert úgyse ismernék ki magukat a pályázati bürokrácia labirintusában, nem tudnák megfizetni az önrészt, és tönkremennének az utófinanszírozásban.

AZ EGYÜTT-NEM-MŰKÖDÉS ERŐFORRÁSAI A saját erejére és adottságaira támaszkodó s ezért távlatos gondolkodásra képes vidékfejlesztés legfontosabb tényezője az összetartó helyi társadalom. Manuel Castells szerint a nemzetállami keretek relativizálódása a helyi identitások felértékelődéséhez vezet, különösen a kulturális és/vagy gazdasági szempontból magára hagyott, hátrányos helyzetű népesség körében (Castells, 2006). A helyi közösségeket azonban – nemcsak Magyarországon – alaposan kikezdte a globalizáció és a migráció, s a szegény emberek spontán összefogása érdekeik védelmében – ha egyáltalán képesek erre – nem ajándékozza meg őket új identitással, írja Castells, ha nincs a puszta védekezésen túlmutató közös céljuk, saját jövőképük. Az ilyen közösség- és identitásteremtő „projektek” példájaként ő a helyi környezetvédő mozgalmakat hozza fel, s az ökológiai öntudat erősödésétől reméli a helyi társadalmak identitásának megújulását. Ezek rendszerint hagyományos helyi tudásokat mozgósítanak, és nyilvánvalóan közös, lokális érdekekre hivatkozhatnak, hiszen a környezet mindig helyben van. Terepmunkánk színhelyeit ennek megfelelően választottuk ki: olyan településeket kerestünk, ahol kulturális, gazdasági vagy környezetvédelmi célokért szervezkedő csoportokról hallottunk. Feltételeztük, hogy az említett három dimenzió a fenntarthatóság fogalomkörében egymástól elválaszthatatlan. Az Őrségben a közösséget megmozgató kulturális rendezvények vonták magukra a figyelmünket. A regionális központban működő kulturális egyesület évente két ízben rendez fesztivált, ahol a gazdag és igényes művészeti program mellett a fő vonzerő az őrségi porták bemutatkozása. Ugyanez a csapat havi rendszerességgel megjelenő újságot ad ki és közösségi rádiót működtet. Hasonló kulturális központ kialakításába kezdett egy másik faluba betelepült színművész. Egy kollegája az

219

Őrséggel közvetlenül szomszédos göcseji aprófalu polgármestereként hagyományos eljárással építtet fából új templomot a kihalófélben lévő településnek. Nem messze onnan, a térség őshonos, lassan eltűnő gyümölcsfa-fajtáit gyűjti és menti egy elhivatott szakember. Kezdeményezése nyomán és odaadó segítségével több falu határában ültetnek gyümölcsöst, amely a helyi fajtákat génbankként őrzi meg az utódok számára. Más falvak tavasszal rönkhúzásra, ősszel tökfesztiválra hívják a látogatókat, s a népszokások felelevenítése, a rendezvényszervezők tettrekészsége mögött eleven közösségeket sejtettünk. Amikor közelebbről ismerkedtünk meg vállalkozásaikkal, zavarba ejtő tapasztalatokat szereztünk. A térséget megmozgató nagy kulturális rendezvényektől a helybeliek távol tartják magukat, s bár korántsem turista-csalogató eseményekről van szó, a közönség szinte teljes egészében a nyaralóközönségből és az esemény hírére érkező turistákból áll. A nyitott porták között a bemutatkozó családi gazdaságok kisebbséget alkotnak az Őrségbe települt művészekhez képest. A vállalkozásban részt vevő őstermelők – részben „gyüttmentek” maguk is, részben elkötelezett lokálpatrióták – inkább kivétel számba mennek, hiszen a családi gazdaságok többsége érthető okokból kerüli a nyilvánosságot, mivel a szürkegazdaságba szorult. A regionális központ szerepét betöltő település elöljárói nem támogatják sem az újságot, sem a fesztiválokat, melyek programja megítélésük szerint nem érdekli választóikat. „Azt hallottam vissza, hogy ez az én ügyem, meg a barátaimé, akik ezért idejönnek”, mondja az ünnep szervezője. „Számukra ennek nincs jelentősége, értéke… és jobb lesz nem összeszűrni velem a levet, mert a lakossági szavazatoknál ez nem lesz egy pozitív dolog.” A helyi elöljárók inkább az őrségi vásárt részesítik előnyben, amely nélkülöz minden helyi vonást, sörsátorokkal és az országjáró vásározó kereskedők portékáival van tele. Tény, hogy a helybeliek ezen a rendezvényen jóval számosabban vesznek részt – fogyasztóként, természetesen, hiszen a kínálati oldalon őstermelőként nem lehetnek jelen, s nem is valószínű, hogy a szemérmetlenül magas kitelepülési díjat (napi 14 000 Ft körül) ki tudnák termelni. (Annál is kevésbé, minthogy feldolgozott terméket Magyarországon őstermelő nem értékesíthet – szemben szlovén, osztrák vagy olasz kollegáival, akik számára ez a jog magától értetődő.) Pünkösdkor, a Virágzás Ünnepének nyitó hangversenyén, ami egyedülálló művészi élményt nyújtott, a református templomban a helyi iskola tanárai és tanulói közül eggyel sem találkoztunk – kizárólag a bebíró szombathelyi családok hozták el gyermekeiket (akik naponta Szombathelyre járnak iskolába). A helyi általános iskolások számára kirándulást szerveztek a hónapokkal előre beharangozott rendezvény napjára. A szervezők korábban maguk sem fordítottak kellő figyelmet az évről évre hatalmas fáradsággal összehozott programok népszerűsítésére. Azt remélték, hogy amit kínálnak: „legyen egy ünnep és legyünk együtt”, vonzani fogja a helybelieket és nem szorul reklámra. Fájdalmasan tapasztalják azt is, hogy míg kezdetben legalább a leköltözők közössége részt vett a kulturális rendezvényeken, lassan ők is elmaradoztak, mintha hasonultak volna az 220

itteniekhez, s ma már „mindenki önmaga guruja”, szellemi közösséget nem igényel. Más, a kulturális turizmust élénkítő vállalkozások sem tudtak meggyökeresedni. A sikeres pályázatok nyomán beinduló kezdeményezések (pl. a vakok számára létesített, egyedülálló Batthyány-Strattmann tanösvény) elhaltak az érintett települések érdektelensége következtében. A tavaszi rönkhúzás hagyományát felelevenítő faluban a lelkes szervezők évről-évre egyre nehezebben tudják megnyerni társaik együttműködését a mozgalmas és mulatságos felvonuláshoz. A templomépítés, kultúrpajta, pajtaszínház, újság, rádió mögött kivétel nélkül “gyüttmentek”, betelepülők állnak, támogatóik, közönségük túlnyomó része nem a helyi társadalomból kerül ki. „Ez már lassan ki is halt, azt kell hogy mondjam”, állítja az egyik messzi földről érkezett polgármester. „Ez a folyamat már a legvégén tart. Ugyanis a faluközösségek egyáltalán nem működnek, a hagyományos falusi ünnepek már csak turistalátványosságok… A városba költözött családoknak a falusi szülőház ugyanolyan nyaraló, mint a városiaknak.” A göcseji erdész szép elgondolását megvalósító őshonos gyümölcsös, a „tündérkert” telepítését is „gyüttment” szorgalmazta, s egy olyan polgármester karolta fel, akinek lakása, cége egy nagyvárosban található. Az osztrák kézilabda válogatott magyar származású mesteredzője is egy közeli faluban polgármesterkedik, ahol a minőségi turizmus követelményeinek megfelelő sporttábort létesített. Mindez korántsem volna baj, éppen ellenkezőleg, a hiányzó, elüldözött falusi értelmiség utánpótlásának megjelenését üdvözölhetnénk. Csakhogy az esetek túlnyomó többségében egyelőre áthidalhatatlan az újonnan jötteket a bennszülöttektől elválasztó szakadék. Szó sincs ellenséges érzületről, csupán közönyről és óvatos, de leküzdhetetlen bizalmatlanságról. A jövevényt barátságosan fogadják, magyarázza egy betelepült gazdálkodó, „ha megmarad abban a státuszban, hogy hülye pesti, akkor ez így tulajdonképpen mehet a végtelenségig… amíg a helybeli úgy érzi, hogy ő különb ennél a városi embernél, akármiben, amíg ő ezt a lelkében fel tudja dolgozni, hogy az valahogyan idekeveredett, majd visszamegy, és addig ő a függöny mögül röhög rajta, hogy csetlik-botlik a fűnyíróval…” A kommunikációs szakadék létét megérteni könnyű, áthidalni nehéz. Az Őrségbe szerelmesedett művészegyéniségek, new age proféták, életforma-kísérletek úttörői, titkos és nyilvános önmegvalósítók a városi társadalomban is, ahonnan érkeztek, inkább különcök, kívülállók voltak. A vidéki életről alkotott elképzeléseik néha távol álltak a valóságtól, de nem is okvetlenül a helybeliekhez akartak közelebb kerülni, amikor falura költöztek, hanem önmagukhoz. Akik pedig az ökológiai fenntarthatóság vagy az egészséges életmódra való áttérés jegyében a gazdálkodás hagyományos módozataival próbálkoztak, olyasmibe kezdtek, amit a helybelieknek épp a legutóbbi évtizedekben kellett feladniuk, önhibájukon kívül. Nem csoda, ha a jövevények nem találtak helybeli partnereket. S az sem, hogy az alja tömegkultúrára szoktatott, tanulatlan embereknek nem kellett, de még az autentikus népi

221

kultúráról, hagyományőrzésről alkotott elképzeléseikkel sem illett össze az a kultúra, amit a bevándorlók magukkal hoztak. A közösségi vállalkozások mögött elszánt világjobbító szándékot szép számmal találtunk, helyi közösséget sehol sem. A kivitelezés minősége – a magyarföldi templomtól a viszáki pajtaszínház előadásán át a Virágzás Ünnepe és a Hétrét Fesztivál programjáig – világszínvonalon áll, azonban az őrségi közönség nem vesz részt a saját kulturális életében. Már csak azért sem, mert ezek a kulturális kezdeményezések, amennyiben egyáltalán ambíciójuk volt, hogy a helyi közösségekhez szóljanak, szervi hibában szenvedtek: t.i. idegenek, jövevények voltak. Az őrségi emberek pedig nem bíznak többé az idegen, városi jövevényben. Erre pedig jó okuk van. A gyökerek a távoli múltba nyúlnak. „Batthyány elvette a nemességüket, a császár a vallásukat, a kolhoz a földjüket, jószágukat” foglalta össze valaki. Sokféle népbarát, sokféle világjobbító szándék próbálkozott már errefelé. Néphatalmat, majd ismét piaci versenygazdaságot, szabadkereskedelmet s más csodatévő szereket igyekeztek eladni nekik, újabban műemlékvédelmet, természeti értéket, biogazdaságot. Megmagyarázzák nekik, hogyan kellene élniük a maguk földjén, majd így vagy úgy maguknak szerzik meg ezeket a földeket és házakat, melyekből manapság csak az idegen tud „népi” műremeket varázsolni. Sokan jöttek, sokszor rászedték őket, az őrségiek legalábbis így magyarázzák. De óvatos tartózkodásuk mélyebb okai közt esetleg olyasmit is találunk, ami nem az idegenekkel kapcsolatos. Nem velük, hanem egymással szemben tette őket gyanakvóvá a történelem. Egykori kitelepítettek és az ő kitelepítőik, téeszszervezők és a saját földjük végében agyonvert kisgazdák leszármazottai élnek egymás szomszédságában, és mindenki tudja, ki kinek a házát lakja, kinek a földjét birtokolja. Egymást megfigyelni és jelenteni a határsávban kötelesség volt – menekülőket a határon átsegíteni pedig megélhetés vagy tisztesség dolga. Megtanultak hallgatni, elhallgatni, és azt is megtanulták, hogy nem azok járnak jól, akik társaikkal összefogva próbálnak javítani a sorsukon – azokra megtorlás vár és kegyetlen büntetés. Hanem azok, akik mások rovására vagy éppen a mások szerencsétlenségét kihasználva kötik meg a maguk külön alkuját a mindenkori hatalommal. (Hiszen a Hortobágyra sem azt a családot vitték okvetlenül, akiknek a legnagyobb földje volt, hanem akinek a nevét a tanácselnök a lajstromba beírta...) Mindezt nehéz és fájdalmas belátni annak a bio-vállalkozónak, természetvédelmi szakembernek, kultúraszervezőnek, művészembernek, aki a legjobb szándékkal közeledik feléjük. Még nehezebb az őrségieket meggyőzni arról, hogy ezek a mostani kezdeményezések esetleg a javukat szolgálhatnák. Mert ha így volna is, van abban valami sértő és megalázó, ha az embernek a maga portáján mások, jövevények akarják megmondani, hogy mit tegyen és mit ne tegyen.

222

A FENNTARTHATÓSÁG ELŐŐRSEI A fenntarthatóság – tanulmányunk második fejezetében megfogalmazott – ismérveinek megfelelő kezdeményezések többségének fő vonása s egyúttal paradoxona az Őrségben, hogy résztvevőik felnőttkori pályamódosítás nyomán, rendszerint jövevényként, érzelmi alapon vagy intellektuális meggyőződésből kezdtek a számukra új életet vagy legalábbis az élet új értelmét jelentő gazdálkodásba. Paradoxnak azért nevezem ezt a helyzetet, mivel korábban szoros összefüggést tételeztünk a fenntarthatóság és a helyi tudás, a helyi közösségek léte között. Ehhez képest úgy találtuk, hogy az elmúlt évtizedekben az őrségi falvak életében mindennemű folytonosság megtört, a lakosság részben kicserélődött, a hagyományos struktúrák szétestek. Az egymást követő, sodró erejű változások, egymással ellentétes irányú migrációs hullámok a közösségeket szétszórták, a gondolkodás, az együttműködés és a megélhetés hagyományos formáit pedig ellehetetlenítették. Elsősorban nem a helybeliek, hanem a városból kitelepülő vagy visszatelepülő jövevények körében találjuk meg azokat, akik az ezredforduló kihívására a választ a természetközeli életforma és a környezetbarát gazdálkodás falusi hagyományainak felelevenítésében keresik. Tanulmányunkban igyekeztünk rámutatni ennek okaira. A társadalomtörténeti folyamatok mellett figyelembe kellett vennünk a fenntarthatóság szempontjából kedvező – és Európa-szerte virágzó – családi gazdaságokat irgalmatlanul sújtó hazai agrárpolitikát. A történelem magyarázatot ad a kezdeményezéshez kellő tudás, vagyon, bizalom és önbizalom hiányára, a gazdasági környezet pedig arra, hogy az önálló vállalkozásra képes kevesek számára miért járhatatlan vagy kockázatos az az út, amelyet elméleti megfontolások alapján „fenntarthatónak” kellene mondanunk, miközben megfigyeléseink azt bizonyítják, hogy a mai hazai gyakorlatban nem az. Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? S miként tehető fenntarthatóvá? Az alábbiakban néhány őrségi kezdeményezés példáján keresztül közelítjük meg a kérdést. Mint látni fogjuk, közös vonásuk, hogy a fenntartható alternatíva nem spontán és nem naiv magától értetődéssel következik valamely hagyományból vagy éppen a jelen körülményekből, hanem éppen ellenkezőleg, tudatos elköteleződés eredménye. Nem okvetlenül jelent gazdasági értelemben sikeres alkalmazkodást az adott körülményekhez. Hőseinket sokkal inkább ezeknek az adottságoknak a tudatos elutasítása, konstruktív kritikája motiválja. Megfigyeléseink megerősítik azt a gyanúnkat, hogy a fenntarthatóság hazai előőrseit külföldi társaiktól az intellektus magas és a jövedelmek alacsony színvonala különbözteti meg. S ha így volna, akkor legalább ebben a tekintetben egy töretlen és jogfolytonos hazai hagyomány talaján állunk, s eszünkbe juthat a naplóíró Széchenyi István kifakadása: micsoda képtelenség, hogy Magyarországon olyan újítások követelnek önfeláldozást, amelyeket más országokban józan számításból, önérdekből visznek véghez.

223

A Ferjáncz54 házaspár kitűnő példája ezeknek a „világnézeti” vállalkozóknak, akik – a dolgok természetes rendjének megfelelően – nem gazdálkodni, hanem élni akartak, amikor lakóhelyüknek az Őrséget választották. Élni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a harmonikusabb, függetlenebb, természetközeli falusi élet ígért a huszonéves pesti villamos mérnöknek és élete párjának. Madártávlatból sikertörténet az övék – pyrrhuszi sikertörténet, mérhetetlen tömegű küszködéssel, ár ellenében. „Mi vagyunk itt már a legnagyobb gazdák a faluban. Mindenki eladott minden állatot, minden földet, a TESCO-ban veszi a nem tudom mit, mi meg gazdálkodunk, meg hát működik is.” Az élelmiszer-önrendelkezés elvét elsősorban a saját háztartásukban kívánták megvalósítani, ennek megfelelően alakították gazdaságukat, éppen akkor, amikor a falusiak többsége már szabadulni igyekezett a mezőgazdasági munkától. „Közben ugye a ’90-es évek elején-közepén az volt, hogy a termőföld senkinek se kell. Az emberek, a paraszt emberek egy része úgy gondolta, hogy ő beül egy ilyen 36 fokos tápoldatba, és nézi a tévét, és akkor marha boldog lesz ettől. Tehát szabadulni akart ettől a gumicsizmás nyomortól. A falusi ember a mai napig is be akar költözni legalább egy ilyen Körmend kaliberű kisvárosba. A városi ember meg ugye menekülne onnan. Ezt szoktam mondani a globalizációval, hogy senki sem érzi jól magát ott, ahol éppen van. Valahol marha jól ki van találva. Mindenki szeretne valami mást csinálni.” Többek között kecskét is vettek, de „szegény, az mekegett nagyon egyedül”, és akkor rájöttek, hogy az állatok nem szeretnek egyedül lenni, tehát hoztak neki társat. Megszerették a kecskét, s felvitték százas létszámig az állományt, de már nem győzték, felhagytak vele. Jelenleg a vendégszállás mellett elsősorban szarvasmarhával foglalkoznak, extenzív, azaz legeltetéses tartásban, ami az állat és a rét szempontjából egyaránt a legelőnyösebb. Hatvan hektár rét, gyep, kaszáló tartja el a gazdaságot, nagyjából ez az az üzemméret, ami ma Európában biztos megélhetést nyújt egy farmer-családnak. Ferjánczék nem ismerik ezt a biztonságot. Ha nem verik magukat adósságokba, nem tudták volna előteremteni a gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen gépparkot. A hazai agrártámogatás töredéke annak, amit a lengyel vagy a szlovén gazda elérhet, a piacot a multik uralják, a falusiak is ott vásárolnak, nincs megbízható munkaerő, a bonyolult és szigorú állategészségügyi és egyéb előírások rettegésben tartják a gazdákat, vállalkozásuk fejlesztésére nem is gondolhatnak: „mi megpróbáltunk ebben a legegyszerűbb variációban létezni. Pontosan azért, mert tudtuk, hogy nem léphetünk feljebb, mert akkor kinyírnak bennünket”. Bár Ferjáncz a helyi gazdakör elnöke, az összefogásban rejlő lehetőségekre csak rálegyint. „Ez egy ilyen vad világ”, jellemzi helyzetüket, „mert egy dán paraszt el tud menni szabadságra, mert neki a gazdaszövetkezetbe megszervezik azt, hogy akkor valaki helyettesítse egy hétig. Ott minden működik, Magyarországon semmi sem működik. De hát ez olyan dolog,

54

A megkérdezettek nem a valóságos nevükön szerepelnek.

224

hogy Magyarországon mindenki magára van utalva, ez egy ilyen hely… Nincs munkamegosztás, itt nem bíznak egymásban, itt senki se csinálja meg a ráosztott feladatot, hanem mindenki úgy kavar…” A kilencvenes években itt megtelepedő városi jövevények többsége számára az Őrség az életformaváltás lehetőségét ígérte. A nagyvárosi civilizáció – s nem utolsó sorban saját életútjuk – válságának menekültjei lévén, ízlésük, szellemi útkeresésük arra predesztinálta őket, hogy a közösségépítő, alternatív életformateremtő kísérletek alanyai legyenek. Az egyik őrségi zsákfaluban megtelepedő antropozófus közösség szellemi műhelyként működött, és egy időben sok érdeklődött vonzott az országból. Belső konfliktusaik azonban később meghasonláshoz vezettek, ami az ilyen életforma-kísérletek gyakori velejárója. A szokatlan körülmények között, többé-kevésbé belterjes életet élő „kísérleti” közösségek fennmaradása nagymértékben múlik a vezető karizmáján, a társak bizalmán, s épp ezeket kezdik ki az életformaváltás váratlan nehézségei. Jelenlétükhöz lazább szálakkal több kezdeményezés kapcsolódott, amelyben a bevándorló értelmiségé volt a fő szerep. Ezek közé számíthatjuk bizonyos értelemben az őriszentpéteri teleház kulturális vállalkozásait is (Hétrét Fesztivál, Virágzás Ünnepe, újság, rádió), egy környezetbarát autó kifejlesztésének és majdani gyártásának kísérletét, de a biogazdálkodás felé is történtek komoly lépések ebben a körben. Közepes kapacitású lekvárfőző üzem létesült, amelyet most talán ambiciózus, felkészült fiatal csapat vesz át. A társaság egyik tagja pedig bioalmalé-üzemet próbált létesíteni, de ez a kísérlet kudarcot vallott, mert nem sikerült megfelelő kapcsolatot kialakítani a helyi termelőkkel. A beszállított alma rohadt volt, munkásai cserbenhagyták, szövetkezet-alakítási kísérletét „kolhoz nem kell!” felkiáltással hárították el. Az Őrségbe települt városi értelmiségiek sokat tehetnének a helyi közösségek megújulása érdekében, de mint láthattuk, inkább egymás mellett s nem együtt élnek a helyi társadalommal, és a mentalitások és életformák markáns különbsége egy nemzedék életében nem is tűnik áthidalhatónak. A befogadó társadalomból hiányzik az ehhez kellő nyitottság, együttműködési készség és az önbizalom. Nézőpont kérdése, melyik csoportot látjuk ma hontalanabbnak: az Őrségben menedéket kereső és találó városiakat vagy a megélhetés hagyományos formáitól elzárt, ingázó és falvaik „megszállását” beletörődéssel szemlélő – vagy éppen abból élő – őslakosokat. A helyzet mindenesetre épp elég frusztráció forrása mindkét fél számára, s ez nem könnyíti meg együttélésüket. Félreértések, kölcsönös bizalmatlanság és sérelmek gyakran kísérik az újdonsült őrségiek vállalkozásait. Leginkább éppen akkor, amikor saját világukból kilépve kezdeményezéseikkel a helyi társadalmat szólítják meg. Egy alföldi tanyasi múlttal, de fővárosi karrierrel a háta mögött bebíró művész beilleszkedésének története tanulságos ebből a szempontból. Először őt is a táj ragadta meg, de egy már-már mesébe illő történet rávezette, hogy ennél szorosabb kötelék köti ehhez a

225

vidékhez. A szomszéd faluban ugyanis véletlenül rábukkant arra az idős asszonyra, aki családjával a hortobágyi kitelepítés éveiben nehéz kétkezi munkával felhúzta azt a tanyasi vályogépületet, amelyben ő egy évtizeddel később napvilágot látott. Az őrségi falu közepén, a saját portáján létrehozott kis kultúrcentrum programjai azonban kezdetben több idegenkedést váltottak ki a falusiakból, mint rokonszenvet. Éveken át kitartó igyekezete talán csak akkor vezetett igazi áttöréshez, amikor egy olyan vállalkozást kezdett patronálni, amely végre nem „adni” akart valamit a falusiaknak, hanem „visszaadni”. Egy göcseji erdész, évtizedes munkálkodás eredményeként a helyben őshonos gyümölcsfafajták páratlanul gazdag, mintegy 500 változatot magában foglaló gyűjteményével rendelkezik. Akkor látott munkához, amikor tapasztalta, hogy a helybeliek, s még inkább a régi kertek, ingatlanok új tulajdonosai hogyan vágják ki az egész évben termő régi gyümölcsösöket. A gyűjtemény célja, „hogy itt, nagyon kicsiben, létrehozzam a hagyatékunkat, azoknak az embereknek, akik veszik hozzá a fáradságot, hogy bepillantsanak ebbe a hagyatékba, és ez megragadja őket, és megpróbálják tovább őrizni. Ennek a vidéknek a hagyatéka sokszorosan gazdagabb, és ebből semmit nem tud kamatoztatni”, hangoztatja. A sokféleségnek nagyon is gyakorlatias értelme volt: más és más alma- vagy körtefaj terem nyáron, ősszel, más gyümölcs őrzi meg a frissességét tél végéig, megint más az ecetnek, aszalványnak, pálinkának való.”Ha lesz olyan ember, aki ebből értéket csinál, akkor érték lesz belőle, ha nem, akkor felveri a gaz.” A fajtagazdagság a gyümölcsnemesítés kultúrájának egészen korai jelenlétére utal. „Annak a pár évszázadnak a művét mi pár évtized alatt tönkretesszük.”55 Művész ismerősünk közvetítésével eljutott a hír faluja polgármesteréhez is, a nevezetes gyűjteményben ráadásul az itteni kertek fáiról metszett oltványok is szép számmal akadtak. Megszületett a terv: telepítsenek gyümölcskertet a faluban és környékén őshonos fajtákból. A polgármester gondoskodott a telekről, a temetővel épp átellenben, ahol ma már a 2-3 éves fácskákból álló kert szemléletes formában hirdeti a feltámadás ígéretét. A több mint ötven magonc mellett táblán olvasható a fajta talán sosem hallott neve, valamint azé a helybeli vagy innen elszármazott családé, melynek gyermeke védnökséget vállalt az illető fácska felett. A „Tündérkert” példája remélhetőleg követőkre talál más községekben is. Megmentheti még a lassan pusztuló gyümölcsösöket. Ha sikerülne mozgalmat indítani az őshonos fajták felkutatására és nyilvántartásba vételére, ez az otthonhoz és a hagyományhoz való kötődés kézzelfogható lehetőségét teremtené meg, főleg a fiatalság számára. S tekintve, hogy a faluban jól felszerelt községi pálinkafőző üzemel, és az Őrségben a lekvárfőzés, aszalás hagyományai is elevenek, a vállal-

55

Hasonló keserűséggel és megokolt aggodalommal szólaltak fel a téma legkiválóbb szakértői a 2009. májusában rendezett parlamenti nyílt napon, lásd különösen Surányi Dezső és Szabó Tibor hozzászólásait, in Ángyán (2009).

226

kozás a környezetet egyszerre gyarapító és hasznosító gazdálkodás sikeres példája lehetne. De ettől ma még sajnos, távol vagyunk. Magyarországon tilos értékesíteni olyan terméket, amely nem a Gyümölcsfa Hitelesítő Intézet nyilvántartásában szereplő gyümölcs-féleségből készült. A nyilvántartásba vételi eljárás nemcsak roppant költséges és körülményes, de abszurd is, hiszen az uniformizálás kényszere homlokegyenest ellene mond a biológiai sokféleségnek, amely a változatok azonosíthatatlan és minden szabványosításnak ellenszegülő sokféleségén alapul. Erdészünk évtizedes munkájának eredménye, a zalai községben létesült faiskola és főleg ennek szaporítása felettébb gyanús, többé-kevésbé büntetendő. Az pedig súlyos jogi következményekkel járna, ha az így megmentett fajokból készült lekvár, aszalvány vagy pálinka értékesítésre kerülne. Márpedig haszonnövényeket szerelemből, hazafias buzgalomból tartani nem sokan hajlandóak. „Mindenki Európában foggal-körömmel védi a hagyatékát, kivéve minket. A horvát, a szlovén, az osztrák a saját kolbászával, kenyerével, borával, pálinkájával vendégel meg minket. Ebből valahogyan profitálni tud. Nálunk ehhez ennyi meg ennyi ÁNTSZ engedély kell. Egyetlen gyümölcsfajta engedélyezése belekerülne úgy 250 000 forintba,” állítja.56 Egy létező biogyümölcsös tulajdonosai – pár faluval odébb – éppen ezért nem is gondolkodnak piaci értékesítésben. A fák szerelmese ezúttal is egy erdőmérnök, aki ifjú korában, 1963-ban települt az Őrségbe, ahol feleségével nyugdíjas korukban, húsz esztendeje kezdtek biogazdálkodáshoz, meggyőződésből, szakmai érdeklődésből és szórakozásból is. „A földhöz kell egy olyan belső késztetés, hogy az ember szeresse, amit csinál. Ehhez kell a szeretet, amit nem is tudok elmagyarázni… jön a tavasz, és a fold illata… és az ember úgy érzi, csinálnia kell, be kell vetnie.. Volt eg fiatalember, aki azt mondta, szép – szép, amit csinál, csak mi lenne ebből az ő haszna? Hát az egészséged, te marha…” Fazekasék azonban csak konyhakert-méretű gazdaságot visznek, hiszen a vegyszermentes termesztés több kézi munkát, több időt igényel, s ők már nem fiatalok. A felesleget kizárólag háznál árusítják, s habár a felesége lekvárjának, mint büszkén mondja, fergeteges híre van, nem folyamodtak bio-minősítésért, és soha nem tervezték a gazdaság fejlesztését, „mert akkor jönnek az ilyen jogi, közegészségügyi, adózási és társadalombiztosítási kéményseprők, hogy mást ne mondjak, akik megakadályozzák, hogy 56

Az őshonos hazai gyümölcsfa-fajtákat pusztulásra ítélő rendelkezések és piaci trendek hatása közismert, a kézenfekvő ellenintézkedések mégis elmaradnak. Ember és természet sok évszázados együtt-munkálkodásának alkotásaival a jövő nemzedékek már nem találkozhatnak a Kárpát-medencében - egyetlen emberöltő életellenes, rövidlátó gazdálkodása fosztja meg őket örökségüktől. A kérdés szakértője kb. 500-ra teszi a kivesző tájfajták számát: „A kedvező telepítési statisztikák mellett van mintegy 500 tájfajta, [...] amelyek részbeni elvesztése és technológiai befolyásolása agrárkörnyezetünk rehabilitációját is szinte reménytelenné teheti” (Surányi 2005).

227

elinduljon egy ilyen… Nincs ugyan minősítésünk, de ez egy bizalmi dolog, az emberek tudják, hogy mi tényleg biót adunk… Ha lenne valakinek 10-15 millió forintja, meg úgy tíz hektár földje, és negyven eves lenne, akkor így egy stratégiai dolgot lehetne csinálni”, de ahhoz három év kell, amíg egy gazdaság vegyszermentesbe fordul, további kettő, hogy minősítsék a termékét. A negyvenévesek azonban már nem látnak perspektívát a mezőgazdaságban, ami az adott körülmények között nem is csoda. Az ő gyermekei is Pesten élnek. Városból visszatért műszaki értelmiségi viszi tovább nagyapja, a legismertebb őrségi tökmagolaj termesztő hagyományát. Gazdasága a Hétrét Fesztivál keretében látogatható „nyitott porták” egyike, de ő is csak a háznál értékesít, előre bejelentkező vendégeket fogad. Az olajsütő és egyéb berendezések ára nem is térül meg így, s a gazdaság örömét elveszi a rettegés a felvett hitel miatt. Nem is engedhetné meg magának a minőségi termelés fényűzését, ha nem állna több lábon ő is: „civilben” egy külföldi cégnek dolgozik. Mint látjuk, a hagyományos vagy bio minőségű termékek előállítói számára a jelenlegi körülmények között az üzemszerű termelés, vállalkozásaik bővítése, termékeik legalizálása inkább veszteség és mérhetetlen mennyiségű felesleges adminisztráció forrása volna, s ezért nem is szerepel a terveik között. Az Őrség klimatikus és talajviszonyai mellett azonban a gazdálkodás leginkább kifizetődő formája mindig is az „erdőélés” és az állattartás volt: ezek adtak biztos kenyeret az itt élők kezébe. Az ötvenes-hatvanas években alaposan tönkretett erdők rekultivációja, a faállomány összetételének helyreállítása, a korszerű kezelés és vágásmódok bevezetése, a tájidegen és invazív fajok eltávolítása (nem ritkán a lakosság heves ellenkezése mellett: az akác gyorsan növekszik és jól ég) a Nemzeti Park feladata. Az erdő továbbra is nagy szerepet játszik az Őrség gazdasági életében, mint elsőrendű munkalehetőség (park, erdőgazdaság, fakitermelő vállalkozások), családi spórkassza (magánerdők) és nem utolsó sorban mint idegenforgalmi vonzerő. Az erdő szolgáltatásaira épülő fenntartható vagy közösségi vállalkozásra azonban nem találtunk példát. Tudomásul vettük, hogy az itt termő kiváló minőségű bútorfából csak Olaszországban lehet bútort készíteni, s azt Magyarországon drága pénzért árusítani, ellenben a környéken nincs bútorgyártás, de még a koporsó gyártó üzemek is bezártak. Deszkánál igényesebb, nagyobb hozzáadott értéket adó termékre úgy látszik a magyar nem való. Azon sem csodálkoztunk, hogy a lázas építkezéssel telt utóbbi két évtizedben az olcsó agyagban és olcsó, de képzett szakmunkásban egyaránt bővelkedő őrségi tetőcserép és téglagyártásnak miért kellett tönkremennie. Azon csodálkoztunk csupán, hogy az ország, amely a termeléssel nagyjából felhagyott, és mindent külföldről szerez be, így-úgy megvan még. Ez a magyar csoda. Hogy miből élünk. Bármiből, amiről nem kell számlát adni. Ami vadon és szokatlan bőségben terem erdeikben, a vargánya gomba, a gyógynövény, az is csak ingyen kapható – ha megvendégelik, megajándékozzák

228

vele az embert. A jó gombalelőhelyek titka apáról fiúra száll, s a gyógyfüvet termő legelőkön nem legel többé tehén, de módszeres gyűjtés, gyógyfűtermesztés sem folyik sehol, bár akadnának még, akik értenek hozzá; és valahányszor az Őrség jövője, a gazdálkodás kihagyott lehetőségei szóba kerülnek, ez is mindig felmerül: bizony, ebben a természetes füvészkertben talán lehetne a gyógynövényekkel kezdeni valamit… A legtöbb faluban ma is akad egy-egy fiatal gazda, akit nem riaszt vissza az állattartás számtalan nehézsége, és nem akarja elhinni, hogy erről a szépséges vidékről, ezekből az örökölt istállókból, rétekről eltűnik a jószág, s elvándorol az ember. Kedvet, hajlamot is éreznének hozzá, hogy az őstermelőként, mellékesen és kicsiben űzött marhatartást fő hivatásként folytassák, ha a körülmények ezt lehetővé tennék. Szüleik gazdaságát vették vagy veszik át, családjuk rendelkezik az induláshoz kellő eszközökkel, s a hozzáértést, állatszeretetet odahaza sajátították el. Szinte kivétel nélkül kisbirtokos gazdacsaládok gyermekei. A szülők között akadt, aki megjárta a Hortobágyot s onnan is visszatért. Itt az Őrségben háztájiban egyébként mindig lehetett állatokkal foglalkozni. Akik közülük tejgazdaságban gondolkodnak, maguk értékesítenének, mert csak a közvetítő kereskedelemtől függetlenedve látnak esélyt a megélhetésre. A közös értékesítéstől (értékesítési szövetkezettől) azonban húzódoznak, a kockázatközösség vállalásához nincs meg a kellő bizalom, ismeretség. Az is igaz, hogy az együttműködés kockázata a mezőgazdaságban nagyobb, mint más ágazatokban. Pedig a tejbegyűjtő eszközei, a hűtőház s egyebek még megvannak a környéken. Inkább tejárusító automatákat vásárolnának, amelyeket a környező városokban állítanának fel: jól járna velük eladó, vevő egyaránt. A helyben létesült új feldolgozó üzemhez egyelőre nem fordulnának, a fél tucat gazda együtt sem volna képes olyan tejhozamot biztosítani naponta, amennyi a sajtgyártáshoz ott kellene. Mostanában egyébként nem a tej, hanem a húsalapú tartás látszik kifizetődőbbnek. A legújabb rendelkezések végre különbséget tesznek a kis volumenű termelésre, őstermelők kiszolgálására berendezkedett vágópontok és a nagy vágóhidak között – ez lehetővé teszi, hogy a tőkehúst, később esetleg feldolgozott terméket is maguk értékesítsék. Terveikben azonban az óvatos, lépésről lépésre történő fejlesztés szerepel, lábadozó nagybeteghez ez illik. A sikeres együttműködés tapasztalata valószínűleg az egyetlen, ami meghozhatja a bizalmat az összefogáshoz, a közös vállalkozáshoz. Akad a környéken még mutatóba egyéni vállalkozó is, tejszövetkezet is jelentős állatállománnyal, meg olyan család is, aki takarmánygabonát termel nagyban, többszáz hektáron. Ezek a gazdaságok azonban az összefogásban nem érdekeltek, értékesítési csatornáik már kialakultak, s úgyahogy elboldogulnak az egyre növekvő termelési költségek és az egyre csökkenő felvásárlási ár közötti résben. Aminek kárát látja a család, kárát látja a jószág is, amely az istállót életében alig hagyhatja el. A tehenészetük fejlesztéséről gondolkodó fiatal gazdák részben ugyanazok, akik a Nemzeti Park tarka marha programjában korábban részt vettek. Néhányan közülük főállásban a Park 229

dolgozói. Számításba veszik egy újabb vemhes üsző vagy szopósborjú kihelyezési program eshetőségét, az agrár-környezetvédelmi és a föld alapú támogatást (nálunk a kettő együttvéve sem túl nagy összeg), valamint a fiatal gazdák indulását támogató pályázati lehetőségeket. A kutatás keretében megrendezett szakmai konzultáció után elhatározták, hogy elkészítik a jövőképes szarvasmarha-tartó gazdaság modelljét, s az sem kizárt, hogy egyszer belevágnak.

FIATALOK AZ ŐRSÉGBEN57 Kutatásunk során a fiatal, 20-25 éves korosztállyal, egyetlen településen, Viszákon készítettünk célzott, a korosztályi jellemzőkre koncentráló interjúkat.58 Viszák valamikor nevezetes volt pezsgő közösségi életéről, a lakosok és környékbeliek jelentős részét megmozgató eseményekről (pl. rönkhúzás, lóverseny, futballversenyek). Interjúink részben a helyi fiatalok közösségi életben való részvételének, részben egyéni életkörülményeik és életpályájuk (iskolai tanulmányok, munkavállalás, lakás, családalapítás) alakulásának fő vonalaira irányultak. Ugyancsak kíváncsiak voltuk a családi gazdálkodással és a háztáji termeléssel kapcsolatos tudásukra, érzelmeikre és konkrét kapcsolataikra, illetve az interjúk során több, a felnőtt társadalom jelenségeit leképező momentummal találkoztunk. Egy kistelepülés életében a közösségi események több pozitív funkciót töltenek be. Túl azon, hogy módot adnak a helyi lakosoknak a hétköznapi tevékenységektől és gondoktól való elszakadásra, az ünnep vagy az önfeledt kikapcsolódás megélésére, az előkészítés szervezett együttműködést, munkamegosztást, jó esetben az elvégzett feladatok közösségi kontrollját követeli meg, s ezek az alkalmak nem utolsó sorban lehetőséget adnak a generációk közti kapcsolatok, kölcsönösségek fenntartására, erősítésére. Figyelemre méltó az a tény, hogy a régi viszáki közösségi események a fiatalabb generáció számára is személyesen átélt élményeket jelentenek, tehát nem vesznek a történelmi múlt homályába. Az interjúk tanúsága szerint a drámai változás az elmúlt 10-20 évben következett be. Ma a következő helyzetet diagnosztizálhatjuk: a települési fiatalok nem, vagy csak beszűkült körben és esetlegesen tartják egymással a kapcsolatot, sok esetben a telekommunikáció eszközeivel (internet), korosztályi rendezvények gyakorlatilag nincsenek, az „összejövünk néhányan a klubban” jellegű találkozások fordulnak elő viszonylagos, ám egyre csökkenő rendszerességgel, az igen ritka települési rendezvények szervezésében a fiatalok 57

A fejezet szerzője Farkas Gabriella. Egyetlen, nem a jelzett korosztályba tartozó interjúalanyunk a falu tanítója, aki néhány fiatallal készített csoportos interjú alkalmával szólalt meg. Az interjúk során az interjúalanyokat a 17-35 éves korosztályról kérdeztük.

58

230

jellemzően nem vállalnak szerepet (üdítő kivételek természetesen akadnak), s mindezt meglehetős élességgel, reálisan látják, s mint szükségszerűt, apatikusan el is fogadják. A diagnózis okait kutatva a következő tényezőket emelhetjük ki. Kistelepülés lévén, Viszákon nincs középiskola, ez a korosztály tehát értelemszerűen elkerül a településről, még ha csak napi ingázóként is. A kollégista lét, vagy az ingázók esetében a városok szabadidős és szórakozási kínálata gyakorlatilag szükségszerűen tartja fizikailag is távol ezt a korosztályt a településtől. Mivel a családi gazdaságok, de még a háztáji is megszűnt családszervező erő lenni, s a gyerek az interjúk tanúsága szerint sokszor csak a hétköznapok megoldandó problémája, nincs, ami hazavonzza a fiatalokat a városban lét szabadságából. A városok (elsősorban Szombathely, Körmend és Szentgotthárd) vonzereje fokozottan hat a felsőoktatásban tanulók esetében: a hétvégére koncentrálódó bulik sokszor még hétvégére sem „engedik haza” a fiatalokat. A 14-20 éves korosztály tehát fizikailag is csak nagyon korlátozottan van jelen a településen. S ha mégis, „az ottan ül a számítógép előtt”. Ez nagyon új jelenség, „mert az volt régebben a legfontosabb, hogy mikor mehetünk ki a pályára egyet focizni, nem az, hogy leülök a számítógép elé” – mondja egy huszonhárom éves fiatal. A futball azonban még ma is meglehetős vonzerővel bír: az interjúkban elhangzottak szerint a hétvégi helyi focimeccsek ma is képesek 50-60 embert kicsábítani a pálya szélére, s ilyenkor alkalom nyílik személyes találkozásokra, beszélgetésekre is. Ezek a beszélgetések töltik ma be a hajdan volt szolidaritási és kölcsönös segítségnyújtási tevékenységek helyét: a segítés maximuma – meghallgatni a másikat. Más, szervezett események nagyon ritkán adódnak, általában ugyanaz a néhány ember szervezi őket, s Viszákon is megfigyelhető az az Őrség-szerte jellemző tünet, hogy a kulturális rendezvényekre elsősorban nem a falubeliek látogatnak el, így ezektől többnyire a fiatalok is távol maradnak. A nagy hagyománnyal rendelkező rönkhúzáson is évről-évre nő az „idegenek” aránya, s immár a következő rönkhúzás megrendezése is kérdésessé vált, mert „ez a rönkhúzásos már nagyon erőltetett, nem akar senki semmiben részt venni”. A korábbi években a helyi fiatalok a rönkhúzásból származó bevételből közös kirándulásra mentek, melyet maguk szerveztek meg. 2008-ban a kirándulás elmaradt, s 2009-ben is nagyon nehezen jött össze. Az egyik szervező szerint, ha kirándulni akarnak, majd összedobják a pénzt, s elmennek 1-2 autóval, nem kell ehhez rönkhúzás… A viszáki interjúkban elhangzottak szerint az iskolai tanulmányok és a későbbi munkavállalás kapcsán gyakorlatilag három lehetséges út áll a fiatalok előtt. Az első lehetőség: viszonylag komoly energiákat (és anyagiakat) fordítanak a tanulásra, diplomát szereznek (a viszáki fiataloknak az elmúlt két évtizedben kb. 20 százaléka szerzett diplomát), s jellemzően Szombathelyen vagy valamelyik másik közeli városban, esetleg Budapesten próbálnak megélhetést találni. Jobb esélyeik

231

vannak, ha katonai vagy rendőri pályán keresnek állást, de diplomával a kezében más területeken is több eséllyel keres munkát egy pályakezdő, mint anélkül. Diplomával hazajönni Viszákra értelmetlen lépés, hiszen biztos munkanélküliség várja a fiatalt. Amennyiben a tanulási kedv egy diploma megszerzéséhez nem elegendő, érettségi után a fiatal megpróbálhat elhelyezkedni a környéken. A gazdasági válság előtt ez nem is volt olyan lehetetlen, viszonylag kezelhető (30-40 km-en belüli) távolságban előbb-utóbb lehetett munkát találni, noha ingázást vállalni valójában csak 20-25 km-en belül éri meg. A fizetés éppen elég volt a megélhetésre, családalapítást és egyéb nagy tervek megvalósítását nem tette ugyan lehetővé, de efféle célok a viszáki fiatalok jövőképében már egy ideje szerepelnek, ezért nagy feszültségek nem vibráltak a levegőben. A válság azonban ezt a térséget is érzékenyen érintette, s hatásait a viszáki fiatalok már az interjúk készítése idején, 2009. nyarán is érezték (volt, aki addigra már munkanélkülivé vált), s a helyzet azóta nagy valószínűséggel csak romlott. Aki munkanélkülivé válik, még mindig választhat: otthon marad, felveszi a munkanélküli segélyt, s reménykedik, hogy valami majd csak történik, vagy rálép a harmadik útra. A harmadik út a vállalkozó kedvűek útja. Irány Ausztria, a szórólapozás vagy valami hasonló munka, keresni elég szépen lehet: az ember háromnapos munkahéttel megkeresi a kenyérrevalót. Igaz, az utazással együtt majd’ húszórás munkanapot jelent, de a hét többi napján marad idő alvásra. Van ezen az úton azonban egy jelentős akadály: legalább minimális szinten tudni kell németül. Aki ezt a tárgyat az iskolában lehetőleg kerülte, nem fog boldogulni, tanulnia kell. Tanulni azonban idő és pénz, s különben sincs kitől. Az alternatívák tehát nem nagyon kecsegtetők: tanulj, s akkor esélyed lesz, hogy idegenben megélsz, vagy ne tanulj, s maradsz röghöz kötött munkanélküli. A családalapításhoz azonban még a diploma, s egy viszonylag stabil állás is kevés. Az interjúkban igen markánsan rajzolódott ki az a vélemény, hogy családalapításra valódi esély csak városon van, s ott is csak akkor, ha az embernek idegenből származó, valamelyes segítség nyújtására képes és hajlandó szülői háttérrel rendelkező párja van. A viszáki fiataloknak már nemigen jut eszükbe, hogy helyben keressenek maguknak partnert, tudatosan járnak olyan szórakozóhelyekre, ahol más településeken, lehetőleg városon élő fiatalokkal találkozhatnak. Régebben jellemző volt, vagy legalábbis nem számított kivételesnek, ha a városra került fiatalnak (akár tanulni ment oda, akár családot alapított) a szülők lakást, házat vettek. Mára ez a gyakorlat átkerült a vágyálmok világába, a származási család jellemzően semmivel nem tudja segíteni a pályakezdőket, családalapítókat. Nagyon kevesen vannak azok, akik Viszákon tudnak maradni, itt tudnak megélni és családot alapítani. Egyik interjúalanyunk, aki ezt a rendkívülinek mondható célt egyelőre sikerrel látszik megvalósítani, az interjúk tanúsága szerint kissé különcnek számít a települési fiatalok körében: ragaszkodik ahhoz, hogy Viszákon éljen, talá-

232

lékony és hatékony a munkakeresésben (folyamatosan több lábon áll), s tudatosan készül arra, hogy több gyermeket neveljen föl a párjával, aki szintén viszáki. Mivel az ország több régiójában zajló kutatásunk egyik fő célja a családi gazdaságok helyzetének és jövőbeli esélyeinek feltérképezése, igyekeztünk a fiatalok ezzel kapcsolatos álláspontját, elképzeléseit is felmérni. Mint arról már szó esett, Viszákon is markáns jelenség a családi gazdaságok, illetve a háztájizás háttérbe szorulása. Jelen témánk szempontjából indifferens a jelenség valódi gazdasági és társadalmi háttere, minket a fiatalok tudás- és hiedelemkészlete, illetve a családi gazdálkodással kapcsolatos esetleges terveik érdekeltek. A háztáji, illetve családi gazdálkodással kapcsolatos leggyakoribb kifejezés a „nem éri meg” volt. A kifejezés pontos definiálására nem kértük a fiatalokat, azonban a beszélgetésekből nyilvánvalóvá vált, hogy értékelésük szerint a befektetett munka mennyisége és a várható haszon (ami nem feltétlenül pénzben mérendő) nincs arányban egymással. Többük meggyőződése szerint ma már a zöldséget sem éri meg saját fogyasztásra termelni. Hogy ez a vélemény gazdaságilag mennyire megalapozott, illetve mennyiben az előző generációk attitűdje (tanulj fiam, hogy ne a földet túrd te is) által meghatározott, ezt nehéz az elkészült interjúk alapján megítélni. Az mindenesetre tény, hogy pozitív példák nemigen állnak a fiatalok előtt: a még meglévő háztájik körüli teendőket jellemzően az idősek (a nagyszülői generáció) végzik, az Őrségben nagyon alacsony a sikeres családi gazdaságok száma, s végképp nincs arra példa, hogy egy kezdő fiatal biztonságosan építhetne egy induló családi gazdaságra, akár csak az önellátás szintjén is. Pozitív kivételt talán a méhészet jelenthetne, ám az időjárás okozta magas kockázati tényezők, a magas költségek és a vándorlás (virágzás követése) szükségessége jelentősen csökkenti e tevékenység vonzerejét is. Rendkívül érdekes tapasztalat volt, hogy az Őrség zárt közösségeiben oly nagy feszültségeket keltett, s mára már bizonyos értelemben múlt idejűvé vált kárpótlás ügye leszivárgott a fiatalok, gyermekek korosztályába is: az egyes családok közt keletkezett feszültségek megosztották a település közösségét, s olykor megjelentek a gyermekek, fiatalok egymás közti kapcsolataiban is. Találkoztunk továbbá olyan, össztársadalmi szinten is jól tapintható problémákkal, mint pl. az otthoni számítógép- és internethasználat fent említett negatív következményei (bezárkózás, a közösségek atomizálódása), a média kedvezőtlen hatásai (agresszió, konfliktus-kereső magatartás), valamint a tizenéves generációnál jelentkező megbízhatatlanság, a szavahihetőség hiánya. Ezek azonban a helyi körülményeken kívül eső tényezők által meghatározott jelenségek, így részletes elemzésüket témánk szempontjából nem tartottuk relevánsnak.

233

VÁLTOZÁSOK A TÁRSADALOM SZERKEZETÉBEN Tereptapasztalataink alapján megkockáztathatunk néhány feltevést a vidéki társadalom szerkezetében 1989 óta végbement változások természetéről. A politikai fordulat a magántulajdon helyreállítását, az egyéni vállalkozás szabadságát, a piaci versenygazdaság kiépítését tűzte napirendre, és ezzel párhuzamosan az állam gazdasági szerepének csökkentését és átértelmezését. Ami a vidéki társadalmat illeti, húsz évvel a rendszerváltozás után az Őrségben tett megfigyeléseink nem arra utalnak, mintha ez a program megvalósult volna. A magánvállalkozás és a piaci viszonyok túlsúlyának megteremtésére irányuló törekvést a hazai és nemzetközi erőviszonyok realitásai részben kudarcra kárhoztatták. Az Őrségben a kilencvenes évek elején számos, részben a helyi adottságokra alapított ipari üzem működött: téglát, cserépkályhát, tetőcserepet, deszkaárut, koporsót, valamint ruhaneműt állítottak elő, továbbá téesz-melléküzemágként szerelőüzem is működött, amely az egész régióból vett fel megrendeléseket. Ezek az üzemek azóta kivétel nélkül megszűntek. A környező városokba ellenben nemzetközi vállalatok települtek, amelyek a helyben többé nem foglalkoztatott munkaerőt alkalmazni tudták. A cégek azonban az utóbbi években nagyarányú leépítéseket hajtottak végre, egyesek felszámoltak. Az ingázó munkavállalók természetesen elsőként estek áldozatául a változó üzletpolitikának. A régió ipartörténetében tehát a magánvállalkozás újjászületése egyelőre múló epizódnak bizonyult. Komolyabb ipari vállalkozás hazai vállalkozó kezén egy sem maradt, a multik pedig visszahúzódnak. Ami a mezőgazdaságot illeti, a háztáji gazdaságokban, tsz melléküzemágakban és termelőszövetkezeti szakcsoportokban a hetvenes évektől kezdve felemás, féllegális módon, kicsiben, de mégiscsak helyreállt a gazdasági magántulajdon, és a hiánygazdaság réseiben megtelepedve kvázi-piaci viszonyokat teremtett. A „második” gazdaság vállalkozóinak karrierje azonban a rendszerváltozás és a téesz-privatizáció után országszerte megtörik. Paraszt-polgárosodás helyett agrárválság következik, minden várakozás dacára. Az egykor erőszakkal kollektivizált földek magánosításának vesztesei pedig a helybeli gazdálkodók lesznek, míg nyertesei a pénzügyi befektetők, valamint az állami-termelőszövetkezeti „első” gazdaság vezérkara. A kisbirtokos parasztság kiszorul a piacról, és ismét visszahúzódik a szürkegazdaságba, ahol a kommunista diktatúra idején vegetált. Tőkés mezőgazdasági üzem, amely bérmunkásokat foglalkoztatna, alig akad a térségben. A piacra termelő magánvállalkozók száma, akár egyénileg, akár értékesítési szövetkezet keretében tevékenykednek, elenyészően csekély. Ezek a trendek egyértelműen a piacgazdaság visszaszorulásáról árulkodnak. A melléktevékenységként mezőgazdasággal foglalkozók inkább önellátásra rendezkedtek be (naturál gazdálkodás) vagy a kölcsönös szívességek helyi piacán értékesítenek (reciprok csereviszonyok).

234

A családi gazdaságok nem számítanak a versenyszektorhoz – ezek az archaikus parasztgazdaság túlélői. A tőke és a bérmunka hiánya, valamint a piaci versenyre való képtelenségük összetéveszthetetlenné teszi őket a tőkés kisvállalkozóval. A térség legnagyobb munkaadója a Nemzeti Park. Az önkormányzati intézmények, közművállalatok, az állami erdészet és a határőrség alkalmazottaival együtt az állami-közületi állások száma ma már minden bizonnyal meghaladja a versenyszektorban foglalkoztatottakét. (Az állásukat elvesztett bejáró dolgozókról sehol sincs pontos adat.) Ide kell számítanunk azokat a nonprofit vállalkozásokat is, amelyek szinte kizárólag költségvetési támogatásból tartják fenn magukat. Az állami szektorhoz tartoznak továbbá a közmunkán foglalkoztatottak, a rendszeres munkanélküli segélyen, rokkantsági ellátáson élők, valamint a nyugdíjasok, is mint a társadalombiztosítás javadalmazottjai (mellesleg, aktív életükben nagyrészt állami vagy szövetkezeti alkalmazottak voltak). Köztes helyzetet foglalnak el az állami vállalatoktól – takarékossági vagy statisztikai okokból – kiszervezett kényszervállalkozások, mint pl. az állami erdészetnek dolgozó fakitermelő kft-k, akik továbbra is a régi munkaadójukat szolgálják ki, csakhogy az többé nem fizet utánuk járulékot. Még egyértelműbb a kép, ha nem a munkavállalók, hanem a vállalkozók számát vesszük figyelembe. A több bérmunkást foglalkoztató, piacra termelő tőkés vállalkozások száma elenyészően csekély. Egy kertészeti vállalat. Néhány vendéglő. Egy fazekas-üzem. Egy tejgazdaság. Az új sajtüzem. Mindez még a hatezer lelkes Őrségben is roppant kevésnek számít. Az állam gazdasági szerepe azonban ennél is messzebbre terjed. Hiszen a gazdasági verseny – különösen a mezőgazdaságban – ma Európa-szerte nem a vásárlókért folyik elsősorban, hanem az állami és az államok által kiosztott uniós támogatásokért. A fejlesztési források központi újraelosztása ma ugyanúgy meghatározza a települések és településcsoportok sorsát, mint az államszocializmus rendszerében (Vági, 1982). A föld nem gabonát terem, hanem földalapú vagy agrár-környezetvédelmi, stb. támogatást. A posztállami rendszer nem kapitalista, természetesen nem is szocialista. Gazdaságában nem a piaci verseny törvényei érvényesülnek, és nem a központi tervezők bölcs előrelátása. Hanem a kollektív felelőtlenség és a korrupció. Ezt a rendszert pályázati rendszernek nevezik. A vidéki Magyarország a pályázók társadalma. A piaci versenyben magára hagyott hazai kis- és középvállalkozóknak esélye sem maradt a túlélésre. A folyamatos költségvetési hiányra ítélt – tervszerűen és módszeresen alulfinanszírozott – önkormányzatok sem álmodozhatnak tényleges önállóságról. A kulturális vállalkozások megélhetésében – a középrétegek elszegényedése és az értelmiség eltávozása folytán – az üzleti bevétel alig játszik szerepet, pályázatokból élnek. Maga az államháztartás pedig azonnal összeomlana, ha eleget kívánna tenni alkotmányos kötelezettségeinek a különféle szolgáltatások terén, és nem pályáz-

235

tatná-versenyeztetné saját intézményeit az alapfeladatok ellátásához nélkülözhetetlen forrásokért! A pályázók és pályáztatók társadalmában senki sem tehet semmiről. Az állam mossa kezeit: a döntés felelőssége nem a közhivatalnokot terheli. A pályázó nem vállalkozhat és nem szolgáltathat, ha nem tud elcsípni egy jó kis pályázatot, tehát csak arra vállalkozhat és olyasmit szolgáltathat, ami a pályázati kiírásokba belefér. A pályázati kiírásokat a helyi és szakmai problémákban járatlan, névtelen és így felelősségre nem vonható bürokraták készítik, több száz oldalas terjedelemben, laikus számára érthetetlen madárnyelven. Pályázatot írni, kiírást olvasni külön tudomány: a pályázatíró cégek kiváltsága. A pályázatok nem a pályázó valóságos terveit tartalmazzák, arra senki sem kíváncsi. A pályázatok hűségnyilatkozatok, amelyek azt bizonyítják, hogy a folyamodó kész a kiíró által támogatásra méltatott mindenkori cél megvalósítására, és aláveti magát a teljesíthetetlen adminisztratív feltételeknek, a pályáztató kénye-kedvének. A pályázati döntéseket alkalmi zsűrik hozzák, a döntéshozók személyükben nem felelősek, és semmiképpen nem érdekeltek abban, hogy jó döntést hozzanak. Ezért formális szempontok szerint döntenek, vagy a rájuk nehezedő politikai, gazdasági, baráti és rokoni nyomásnak megfelelően döntenek: itt konvertálódik készpénzre a nagy fáradsággal felhalmozott kapcsolati tőke. A döntéshozók személye a nagyközönség előtt ismeretlen, ezért nem vonhatók felelősségre. A megbízók és a bennfentesek előtt persze nagyon is ismerős. A pályázati döntések tehát a szívességek és viszontszívességek, zsarolások és érdekbeszámítások bonyolult erőterében születnek, amely a teljesítmények nyilvános versenyétől ugyanolyan távol áll, mint a racionális tervezéstől, és diktatórikusnak sem nevezhető. Sajátos, új rendszere ez a hatalomgyakorlásnak, szakszerű leírásával még adós a politológia. A vidéki Magyarország sorsa azonban már ma is pályázatokon dől el. Kivéve azokat az eseteket, amikor egy tetterős, ambiciózus egyéniség kerül a község élére. Tanulmányaink egyik fontos tanulsága, hogy a sikeres kezdeményezésekben falun összehasonlíthatatlanul nagyobb a polgármesterek szerepe, mint városon. Az Őrség polgármesterei között népi mesemondó, filozófus, szállítmányozási vállalkozó, mesteredző, színész is található többek között. Többségük feladatára felkészült, a falu sorsának elkötelezett személy. Egykori tekintélyes gazdacsaládok leszármazottai ugyanúgy megtalálhatók köztük, mint a szocialista állami és gazdasági apparátus helyi vezetői. Akadnak köztük elszármazott, majd hazatelepült falubeliek, de jövevények is, akiknek vagyoni vagy társadalmi helyzete olyan előnyökkel kecsegtet, amelyek le tudták győzni a messziről jött emberrel szembeni bizalmatlanságot. A civil társadalom szétesett, a falut összetartó, de még a falut megosztó hagyományos kapcsolatok világa is a múlté. A lakosság három fő csoportja – egyrészt az inaktívak: öregek, munkanélküliek, rokkantak, másrészt a betelepülő jövevények, végül az eljáró munkavállalók – más és más okokból, de nemigen hallatják hangjukat a helyi közéletben. Jóformán nincs

236

is közélet, inkább rokoni kapcsolatok vannak, és erős, kezdeményező egyéniségek, akiknek vezetését a falu tudomásul veszi. A személyek és személyes kapcsolatok meghatározó szerepét nem tartjuk se jónak, se rossznak, adottságnak tekintjük. Megpróbáljuk összekapcsolni a politikai – pontosabban hatalmi – döntésektől függő gazdasági újraelosztással. Érteni, nem megítélni szeretnénk a kötelező szolgáltatások, kialkudott szívességek, politikai hűség fejében elnyert kiváltságok rendszerét. Méricskéljük a távolságot a kettős – állami és polgári – társadalomszerkezet és az alatta vegetáló-bomladozó utóparaszti társadalom között, hogy vajon nőtt vagy csökkent Erdei Ferenc kora óta? Ha történelmi párhuzamot keresünk – találunk. Úgy találjuk, hogy a gyönge állam szerveire rátelepülő s abból táplálkozó kusza magánviszonyokat a központi újraelosztás csatornáin keresztül érkező pénz élteti, ennek elosztása azonban többé nem az állam kiváltsága, de nem is spontán, piaci folyamatokon múlik, hanem a kialakult és immár megszilárdult alá- és fölérendeltségi viszonyokon, politikai szövetségeken, alkalmi alkukon, s mindenekelőtt a szereplők formális és informális társadalmi helyzetén, amelyen változtatni a maguk erejéből nem képesek, de ami négyévenként, a választások nyomán újra és újra átrendeződik anélkül, hogy ez a rendszer lényegét ez érintené. Nem piaci versenygazdaság épül vidéken az állami abszolutizmus romjaira, hanem egy új hűbériség elemei töltik ki a központi hatalom visszavonulása nyomán keletkezett űrt.59

59

Óvatosabban fogalmaz, de részben hasonló következtetésekre jut Kovách Imre A posztszocializmus vége című írásában, amely a többször idézett Hatalom és társadalmi változás című válogatást vezeti be. „A redisztribúció új rendszerének” létrehozásáról beszél, és úgy találja, hogy az újjászerveződő politikai osztály csoportjai a redisztribúció és a privatizáció feletti ellenőrzés jogáért küzdenek, de közös érdekük (ez teszi osztállyá éspedig politikai osztállyá tagjait), hogy ebből más társadalmi csoportokat kizárjanak. Ennek eszköze a nyilvánosság és a civil társadalom függő helyzetének fenntartása, a társadalmi önszerveződés kísérleteinek ellehetetlenítése. Kovách azonban feltételezi egy a politikai osztálytól független gazdasági elit létezését, sőt 2002-ben még attól várta a politikai elit ellenőrzését és hatalmának korlátozását – talán Szalai Erzsébet élénk visszhangot kiváltó gazdasági elitkutatásainak hatására. Az azóta eltelt közel évtizednyi időben bebizonyosodott, hogy 1/a posztszocializmusnak koránt sincs vége: a többpártállami viszonyok között a politikai osztály redisztribúciós monopóliumát azóta is sértetlenül őrzi; 2/a redisztribúció és privatizáció teremtette gazdasági elit, valamint a gazdasági elit által finanszírozott politikai osztály egyetlen egységet alkot, melyen belül a politikai és gazdasági pozíciók között az átjárhatóság és a konvertibilitás úgyszólván korlátlan.

237

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] Ángyán József et al. (2009) szerk: Tájgazdálkodás, tájfajták, génmegőrzés, az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságának kiadványa [2] Beluszky Pál – Sikos T. Tamás (2007): Változó falvaink, MTA Társadalomkutató Központ, Budapest [3] Castells, Manuel (2006): Az identitás hatalma, Gondolat, Budapest [4] Csite András – Csurgó Bernadett – Himesi Zsuzsa - Kovách Imre (2002): Agrárpolitikai hatásvizsgálat, in Kovách Imre szerk: Hatalom és társadalmi változás – a posztszocializmus vége, Napvilág Kiadó, Budapest [5] Csite András – Kovách Imre (2002): Falusi történet, uo. [6] Duncan, Otis D. (1959): Human Ecology and Population Studies, in P.M. Hauser – O.D. Duncan eds:The Study of Population, Univ.of Chicago Press [7] Ekins, Paul – Manfred Max-Neef (1992) eds: Real-life Economics, Routledge, London [8] Fertő Imre – Mohácsi Kálmán (2001): Az agrárágazat versenyképessége, in: Európai tükör, MEH Integrációs Stratégiai Munkacsoport [9] Harcsa István – Kovách Imre – Szelényi Iván (1994): A posztszocialista átalakulási válság a mezőgazdaságben és a falusi társadalomban, Szociológiai Szemle 4.3 [10] Hermann Zoltán – Varga Júlia (2006): Az oktatás finanszírozása, in: Jelentés a közoktatásról, Oktatásfejlesztési Intézet, Budapest [11] Horn Dániel (2006): A kistelepülések kisiskolái – társulás? In: Önkormányzat és közoktatás, Oktatásfejlesztési Intézet, Budapest [12] Jonas, Hans (2000): Az emberi cselekvés megváltozott természete, in Lányi A. szerk: Természet és szabadság, Osiris, Budapest [13] Kapornai Judit – Bíró Gyula (2008): A többcélú kistérségi társulások finanszírozási gyakorlata, Új Pedagógiai Szemle 58.1. [14] Kohák, Erazim (2000): Az ökológiai tapasztalat változatai, in Lányi András szerk: Természet és szabadság, Osiris, Budapest [15] Kovách Imre (2002) szerk: Hatalom és társadalmi változás – a posztszocializmus vége, Napvilág Kiadó, Budapest [16] Kovács Teréz (2000): Migrációs folyamatok Magyarországon a rendszerváltozás után, in Horváth Gyula – Rechnitzer János: Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón, MTA RKK Pécs [17] Laki L. László – Gazsó Ferenc – Pitti Zoltán (2008): Társadalmi zárványok, MTA Politikatudományi Intézet [18] Lányi András (1999): Együttéléstan, Liget Műhely, Budapest [19] Lányi András (2003): Létezik-e ökológiai politika? In Lányi András: Létezik-e? Új Mandátum, Budapest [20] Lányi András (2009) Porcelán az elefántboltban, Heti Válasz Kiadó, Budapest [21] Miklóssy Endre (2007): A cigánypolitika katasztrófája, Valóság 50.6. [22] Saád József (2005): Telepessors, Gondolat, Budapest [23] Schneller István (2005): Az építészeti tér minőségi dimenziói, Terc Kft, Budapest [24] Surányi Dezső (2005): A pomológiai érték a kárpótlások utáni helyzeteben, in Schwartz – Szarvas – Szilágyi szerk: Utóparaszti hagyományok és modernizációs törekvések a magyar vidéken, MTA Budapest [25] Szabó Piroska (2005): Életstratégiák Nagyrákoson, u.ott [26] Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyar újkapitalizmusban, Aula, Budapest [27] Tanka Endre (2003): Mi lesz veled, magyar föld? Valóság 46.10. [28] Vági Gábor (1982): Versengés a fejlesztési forrásokért, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

238

[29] Váradi Monika (2007): Kistelepülések és kisiskolák, in Kovács Katalin szerk: Függőben, MTA RKK, Budapest

239

MOLNÁR GÉZA, PODMANICZKY LÁSZLÓ, SIPOS BALÁZS: MODELLKÍSÉRLET AZ ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁSRÓL BEVEZETŐ A magyarországi folyók, a Duna, a Dráva, a Tisza és mellékfolyói mentén számos műhely, természetvédő civilszervezet és több esetben nemzeti park igazgatóság is célul tűzte ki az ártér egy részének vagy egy jól körülhatárolható vizes élőhelyének rehabilitációját. Az ilyen jellegű mintaprogramok közül azonban csak azok tekinthetők valamilyen formában sikeresnek, melyek egy-egy nemzeti parki terület kezeléséhez fűződnek, és amelybe gazdálkodók nagy számmal nem kapcsolódtak be. A kérdéses területeket ezekben az esetekben az illetékes nemzeti park kezeli. A program sikere vagy kudarca elsősorban e kezelő szerv költségvetésének függvényében változik. Jellemző, hogy fenntartható gazdasági tevékenység – az idegenforgalmat leszámítva – nem társul e programokhoz. A fenntartható gazdálkodási modellek kialakítására tett civil kísérletek rendre kudarcba fulladtak. A programok gyakorta nem is célozták meg a tényleges együttműködést, illetve a gazdálkodást, csupán a lehetőségeket vizsgálták egy-egy területen, illetve a gazdálkodási koncepciók, tervek, programok kidolgozásáig jutottak el. Ilyennek tekinthetjük részben az Alföld programot, részben a cián szennyezést követően a WWF vezetésével kialakított műhelymunkát. E kezdeményezések közül a legjelentősebb gyakorlati haszonnal a Tisza, a Duna és a Dráva menti kezdeményezéseket összefogó ártéri tájgazdálkodási műhely tevékenysége járt. A programindító első konferenciára a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatósága szervezésében került sor, melyet még két konferencia követett Nagykörűben és Sárospatakon. Ennyiben e kezdeményezés sem mutatott túl a korábbi, illetve a párhuzamos programokon. Viszont ennek következtében indult el két komolyabb kísérlet a Tisza mentén, Nagykörűben, illetve a Bodrogközben. Részben e kiindulásból olyan tényleges gyakorlati eredményeket is magukba foglaló tervek születtek, mint az időközben az Új Széchenyi Tervben is megjelenő Ős-Dráva Program. Jelen modellkísérlet igénye 2005-2006 fordulóján fogalmazódott meg a Bodrogközben. Ekkorra már látszott, hogy a Bodrogközi mintaprogram nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A sorozatos kudarcok hatására vetődött fel, hogy egy modellkísérlet keretében kellene megvizsgálnunk, hol hibáznak a kezdeményezők. Milyen mozzanatok lehetetlenítik el a munkát, illetve az elsősorban városi intézmények, civilszervezetek köréből kikerülő tervezők és a helyi gazdálkodók, helyi közösségek együttműködését?

240

A program összeállítása és a pályázat elfogadása között eltelt több mint három év alatt azonban a bodrogközi program teljesen összeomlott. Ennek tanulságai 2009ben már jól láthatóak voltak. Így a kérdéseket kiegészítve magát a programot egy másik ártéri öblözetben valósítottuk meg. Első lépés a korábbi tevékenységek tanulságainak levonása volt. Ezt követően került sor egy gazdasági modell tervezésére, melybe a Tisza mentén ismert műhelyek, szakmai kezdeményezések prominens személyeit is bevontuk. Ezután kialakítottunk egy tájgazdálkodási tervet, majd megvizsgáltuk, hogy milyen feltételek mellett, milyen formában lehetne e terv elemeit a gyakorlatba ültetni.

A MODELLKÍSÉRLET BEMUTATÁSA A korábbi kezdeményezések tanulságai Az ártéri tájgazdálkodás – e modellkísérlet megközelítésében – a természettel együttműködő gazdálkodási forma, melynek lényege nem csupán a táji elemekhez, folyamatokhoz, adottságokhoz való alkalmazkodás, hanem a folyamatok kedvező irányban történő befolyásolása, az adottságoknak a természeti rendszerek működéséhez igazodó javítása, illetve szinten tartása. Az ártéri tájgazdálkodás tehát egy adott tájrészlet, vizes élőhely, ártérszelet természetvédelmi vagy ökológiai célú kezelésének és a gazdálkodásnak az összekapcsolása. A gazdálkodás tervezése során elsődlegesen a tájfenntartó kezeléseket vesszük számba, és ezekhez kapcsoljuk a lehetséges gazdasági haszonvételek körét. A magyarországi folyók mentén folytatott modellkísérletekből itt csak azokat a programokat emeljük ki, melyekben az ilyenfajta tájgazdálkodás célként megfogalmazódott. A védett területeken, mint amilyen a Borsodi mezőség, a Bodrogzug vagy a Gemenci Tájvédelmi körzet, elsődleges hangsúly a természetvédelmi kezelésre helyeződött, a gazdasági érdekek csak másodsorban jelentek meg. Értékelhető példával e téren a Cötkény program szolgál, ahol a Bükki Nemzeti Park Igazgatósága és a helyi gazdaszövetség együttműködésében elsősorban az agrár-környezetvédelmi program alapján lehetett együttműködést kialakítani. A gazdálkodás és a tájfenntartás azonban e programokban sem kapcsolódott össze. A gazdálkodók szempontjából az agrár-környezetvédelmi program természetvédelmi célú korlátozásként, előírás gyűjteményként jelenik meg. Azaz e programok keretében nem sikerült a tájfenntartást és a gazdálkodást hosszú távon is összekötni. A korlátozásokat a gazdálkodók addig tartják magukra nézve kötelezőnek, amíg ezért kifizetéseket kapnak. A gazdasági szerkezet az esetek nagy többségében változatlan marad. A kifizetések a korlátozásokból fakadó bevételkiesés pótlását célozzák. Ez valamennyi ilyen jellegű program általános jellemzője. E kísérletekről elmondható, hogy a tervek nem a helyi gazdálkodókkal együttműködve készültek el. Egy-egy szakmai koncepció kidolgozásakor a helyi közösségek csak a koncepciók célcsoportjaként jelentek meg. A terveket tehát csupán

241

egyeztették e csoportokkal, nem pedig velük együtt dolgozták ki. A közösségek nem a tervek megvalósítóiként, hanem azok egy elemeként jelentek meg, ami eleve kizárta, illetve a külső tervezők, segítők jelenlétére és az általuk biztosított finanszírozás idejére korlátozta a tervek megvalósítását. A vázolt korábbi kísérletek tanulságai alapján jelen modellkísérletünk során igyekeztünk tényleges együttműködéseket kialakítani a gazdálkodókkal. Ennek megfelelően a tervezők két szálon indultak el. Az első szál a táj problémáiból fakadó kérdések és megoldási lehetőségek felvetéséből, a második szál pedig a gazdaságok felméréséből, és a gazdálkodások jellegéhez idomuló megoldási lehetőségek felvázolásából állt. Az ártéri gazdálkodás modellkísérlet vázlata A kísérlet során elsősorban a jelenlegi tájhasználat fenntarthatóságát vizsgáltuk, másodsorban egy fenntartható tájgazdálkodás kereteit határoztuk meg, végül az eredményeket megbeszéltük a gazdálkodókkal. Különös figyelmet fordítottunk arra, hogy ők maguk hogyan látják gazdálkodásuk hatásait, illetve milyen módon tudják elképzelni e keretek változását. Az elméleti megalapozás során − mivel a modellkísérlet középpontjában a tájhasználat fenntarthatóságának kérdésköre állt, s a tájhasználat elválaszthatatlan a tájtól − legelőször arra a kérdésre kellett választ kapnunk, hogy mi is a táj. Adott térben lejátszódó folyamatok összessége, vagy csak e folyamatok földrajzi kerete? Ha csak valamiféle színpadként képzeljük el a tájat, a fenntarthatóságnak e tekintetben nincs túl nagy jelentősége. Ha azonban nem választjuk el a teret a benne zajló változásoktól, már értelmes kérdésnek tűnik: önfenntartó-e egy táj, avagy sem? Milyen folyamatok jellemzik, határozzák meg? Van-e sajátos arculata, s ha igen, milyen körülmények között képes megőrizni azt? Tehát a tájhasználat fenntarthatóságának kérdését megelőzi a táj önfenntartásának kérdése. Mi is történik egy tájon belül? Létezik-e valamiféle egyensúly, állandóság, vagy a folytonos változás a meghatározó? Nem nehéz belátni, hogy a tájhasználat kérdéskörét épp a táj önfenntartása teszi lényegessé. Ezért e mozzanattal kiemelten foglalkoztunk. Ha ugyanis a táj képtelen azonos maradni önmagával, és lételeme az állandó változás, a le- vagy felépülés, egészen más megítélés alá esik a táj és az ember kapcsolata, és más megvilágításba helyeződik a tájhasználat kérdésköre. Ha a táj önfenntartó rendszer, a tájhasználat alapkérdése az, hogy be tud-e illeszkedni ebbe. Ha viszont állandóságról csak a változások esetében beszélhetünk, ha a táj nem más, mint adott földrajzi keretek között lejátszódó folyamatok összessége, akkor az alapkérdés az, hogy az ember, a tájhasználat mennyiben tud e folyamatokhoz alkalmazkodni, illetve létfenntartása érdekében meg tudja-e változtatni azokat? A táj és a tájhasználat összevetését, elemzését követő legizgalmasabb téma, hogy az emberi tájhasználat mennyire tudatos. E tudatosságot két oldalról is értékelnünk

242

kell: egyfelől, hogy a tájban élő, azt használó ember mennyiben van tisztában tette következményeivel, mennyiben látja át, hogy mit tesz a tájjal, és cselekedetei milyen eredményre vezetnek, másfelől, hogy felismerései - ha vannak - mennyiben jelennek meg cselekedeteiben? E téren azonban számos lényeges megkülönböztetést kell tennünk. A tájban élő emberek nagy része már nem vesz részt aktívan a tájhasználatban. Létlehetőségüket az iparban, szolgáltatásokban, állami intézményekben végzett tevékenységük révén teremtik meg. Véleményük lehet e kérdésekről, de gyakorlati lépéseik nem, vagy csak nagyon közvetve hatnak ki a tájhasználatra. Más a helyzet azokkal a döntéshozókkal, illetve végrehajtókkal, akik valamilyen szinten, vagy a támogatások révén, vagy csak – miként példának okáért a falugazdászok – munkájukból adódóan, szemléletükkel, tanácsaikkal közvetlenül is befolyásolni tudják a gazdálkodókat. A harmadik réteg pedig azok csoportja, akik valamely mezőgazdasági vállalkozó munkásaiként vesznek részt a folyamatokban, s így közvetlenül is hatnak a tájra, de felismeréseik nem, vagy csak alig befolyásolják a tevékenységüket. Már ennyiből is kiderül, hogy a táj, a tájhasználat fenntarthatósága nagyon összetett kérdés, természeti, társadalmi és gazdasági folyamatok eredőjeként határozható meg. Modellkísérletünket mindezek fényében építettük fel. Első részében a táj, a tájhasználat fenntarthatóságának kérdéseivel foglalkozunk, az általánostól a konkrét felé haladva, második részében a táj, a tájban élő ember, s a fenntarthatóság viszonyát vizsgáltuk. Eredményeinket megvitattuk a kiválasztott mintaterületen élő és gazdálkodó emberekkel. A vita eredményeinek összefoglalása révén választ kaptunk arra a kérdésre, hogyan és miként alakíthatnánk fenntarthatóvá a jelenlegi tájhasználatot, e téren milyen lehetőségek, illetve milyen gátló tényezők adódnak. Elsőként tehát a tájat vizsgálva vontunk le alapvető következtetéseket, melyekből a későbbiek folyamán értelmezhető, bemutatható és megvitatható képet raktunk össze. E kép a táj egészéből kiindulva ábrázolja az egyes elemek, résztájak működését, szerepét, s egyben e működés és szerep fenntarthatóságát. A következőkben az így felvázolt rendszert és az ebből következő kérdéseket vitattuk meg az érintettekkel. E vita eredményeként részben módosításokat végeztünk, részben felvázoltuk azokat az eszközöket, melyek segítségével a fenntarthatóság irányába mozdíthatjuk a tájhasználatot. Az alábbiakban erre vonatkozó megállapításainkat ismertetjük. A táj elemzése Az ártéri tájgazdálkodás felől nézve a táj kulcseleme a folyó és a folyó áradásainak keretét adó ártér. E térben valósul meg a folyó és az ártér közötti állandó, kétirányú kapcsolat révén a folyó és az élővilág aktív együttműködése, melybe az embernek is be kellene kapcsolódnia. Ennek az együttműködésnek a kereteit akkor érthetjük meg, ha tisztában vagyunk a folyó szerepével. Az első

243

kérdés tehát, amit fel kell tennünk, hogy beszélhetünk-e bármilyen vonatkozásban is a folyó szerepéről? A mai közfelfogás szerint a folyó önmagában semmilyen szerepet nem tölthet be, csupán az adott táj természeti adottságainak és folyamatainak játékaként alakult ki. Funkcióval, ellátandó feladattal csak az emberi megközelítés ruházta, ruházza föl. Ennek megfelelően, csakis mi emberek tulajdoníthatunk neki megközelítésünk sajátságaiból fakadó funkciókat. A folyó ennek megfelelően lehet „hajózó útvonal”, „vízelvezető csatorna”, „rekreációs célterület”, „megújuló energiaforrás” stb. A helyzet azonban közel sem ilyen egyszerű. Az adott földrajzi térben ugyanis nemcsak (és persze nem is elsősorban) emberek élnek. Számos más élőlény is található itt, s nekik ugyancsak lehet valamiféle kapcsolatuk a folyóval. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a lények az adott esetben rendszerré, mégpedig a folyóval közös rendszerré is szerveződnek. E rendszernek pedig sajátos működése alakul ki, melynek egyik kulcseleme maga a folyó. Szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy az adott esetben ez nem antropomorf megközelítés. Ellenkezőleg. Az emberközpontú értelmezés épp az ember szempontjából vizsgálja a folyót, és nem foglalkozik a folyóvölgy egészével, nincs tekintettel a folyó vízrendszerére, mederszerkezetére, azaz fizikai testére, s az azt meghatározó folyamatokra, az ártér élőlényeire, az általuk alkotott rendszerre, a biológia illetve a fizikai rendszerek egymáshoz való viszonyára, a folyóvölgy arculatváltozásaira. Holott, a folyóinknak az adott táj életében betöltött szerepét nagyon egyszerű felismerni. Össze kell csupán hasonlítani egy-egy ártér növényzetét a csapadékviszonyok által meghatározott növénytakaróval. Az Alföldünkön a csapadékviszonyok sztyepp, szárazsztyepp, helyenként félsivatagi növényzet kialakulását tennék lehetővé. Ezzel szemben az árterek természetes növénytakaróját olyan lombos erdők adták, melyek csapadékigénye helyenként másfél-kétszerese az oda hulló mennyiségnek. A folyó tehát ebben a megközelítésben – nem az ember, hanem a tájban kialakult természeti rendszer szempontjából – az élethez szükséges vízmennyiség szállítója. Ehhez szorosan kapcsolódik az árvizek szerepe, hiszen ezt a vízmennyiséget épp a folyók rendes áradásai tették az élővilág számára felhasználhatóvá. Ez a mozzanat azért nagyon fontos, mert az áradások akadályozása épp a víz utánpótlástól fosztja meg a tájat. Ha ezt kiegészítjük a belvizek elvezetésével, akkor a táj saját – a szélsőséges csapadékviszonyokból fakadó, s ezek miatt szükségszerű – belső tartalékait is elvezetjük, lassú sorvadásra ítélve a vidéket. A folyó fizikai környezetét vizsgálva azt látjuk, hogy a széles ívben meanderező vízfolyások jellemzően saját hordalékkúpjuk tetején kanyarognak, árterük egy része mélyebb a folyó kisvizénél, itt állandó vízállásokat találunk, más része épphogy a kisvíz felé emelkedik, ezt időszakos vízállások jellemzik, végül találunk olyan magasan fekvő földeket, melyeket sohasem borít el víz. Az ártér felszíne tehát erősen tagolt. Erről maga a folyó gondoskodik.

244

Élete első szakaszában a meanderező vízfolyás enyhe ívű kanyarulatok mellett az egyeneshez lehető legközelebb eső pályán fut a természetes esésvonalak mentén. Munkavégző képessége ekkor a meder enyhe – elsődlegesen persze az adott táj talajszerkezetétől, a befogadó vízszintjétől, a vízhozamtól, s még sok más apró mozzanattól is függő – beágyazódásához vezet, mely a Tisza esetében 1-2 méter lehetett. A folyó munkavégzése azonban éppen a kanyarok miatt lassan, de egyre biztosabban változott. Egyre nagyobb ívű kanyarokat írt le, emiatt a beágyazódás megszűnt, medre lassan emelkedni kezdett. Mindennek hátterében a vízáramlás jellemző sajátsága állt, miszerint a meanderekben áramló víz mindig a felső kanyarulat külső ívéről az alsó kanyarulat külső ívére lendül át. Az így kialakuló sodorvonal a folyó leginkább munkára fogható eleme, itt szállítja hordalékának nagyobb hányadát. A kanyarulatokban azonban a víz egy része kiperdül e sodorvonalból, s meg is szabadul hordalékának nagy részétől. Ezek az úgynevezett örvényes vagy limányos helyek tehát egyre nagyobb mértékben töltődnek, míg a kanyarulatok külső ívén a sebesen áramló víz a partokat alámossa. Mindez egyfelől a kanyarok vándorlásához, másfelől a meder emelkedéséhez vezet. Ehhez még hozzá kell vennünk, hogy a mederből kilépő víz rögtön a partok mentén lerakja a hordalékot, övzátonyt, folyóhátat épít, s máris előttünk áll a második szakasz: a hordalékkúpja tetején kanyargó folyó. E fizikai sajátságoknak köszönhetően a Tisza szinten tartotta a talajvizet. Azaz nem csapolta le a Kárpát-medence vizeit, csak a felszín felett összegyűlő felesleget vitte el. Szerepe, fizikai létéből fakadóan nem általában a víz elvezetése volt. Mindezt csak aláhúzhatjuk, ha vetünk egy pillantást a Kárpát-medence csapadékeloszlására. Világosan látható, hogy a folyó a csapadékban legszegényebb területeken kanyarog keresztül. Ilyen körülmények között létéből, fizikai sajátságaiból következően egyenlítette ki a Kárpát-medencében a vízháztartás térbeli, s ha nem is teljes mértékben, de időbeli egyenetlenségeit is. Természetes körülmények között az ártér felszínét nagyrészt (80-90%-ban) erdők borítják. Ezek az erdők ejtették csapdába a Tisza árvizeit. A puhafák a tél végi csapadékos időszak és az alacsonyabb hegyeken olvadó hólé táplálta márciusi vizeket, míg a keményfák az aranyat érő májusi esőkből és a magas hegyek olvadékvizeiből kialakult zöldár feleslegét. Mindez jelzi, hogy miért is tekinthetjük egységes rendszernek a folyót és árterét, ideértve az ártér élővilágát is. Hiszen a vízbő területek és időszakok vizeinek szétterítése és csapdába ejtése határozta meg elsősorban Alföldünk vízellátottságát, felszínborítottságát, s alsó száz méterének klimatikus viszonyait. A folyóvölgy-rendszer működése, mint minden egészséges természeti rendszeré, saját arculatának kialakítására és megőrzésére irányult. Az itt vázolt jellegzetességek azt mutatták meg, hogy ezt az arculatot hogyan alakította és őrizte meg. E folyamat – ha tetszik működés – kulcsa a víz visszatartása és a kontinentális éghajlat szélsőségeinek kiegyenlítése volt. Külön-külön is górcső alá véve a

245

rendszer elemeit, láthatjuk, hogy az adott esetben ennél sokkal többről van szó. A víz visszatartása csak a folyamat alapja. Egy olyan kiindulási pont, melynek segítségével a rendszer folyamatosan gazdagíthatta önmagát, kialakíthatta és fenntarthatta a felszínborítás legkedvezőbb arányait, javíthatta a táj klímáját, enyhíthette hőingadozását, mérsékelhette a szélmozgást, javíthatta a talajszerkezetet, a talaj termőképességét, kialakíthatta a lehető legnagyobb fajgazdagságot biztosító erősen tagolt tájszerkezetet. A Tisza menti táj történetéből úgy tűnik, hogy amíg e működés alapja a vízvisszatartás, a rendszer arculatváltozásai következtében e működés iránya nem, csak hatásfoka változik meg. Azaz az elmocsarasodó ártéren még adottak a rendszer újjáépülésének feltételei, az építés, a gyarapodás nem állt meg, csak megtorpant, de önmagában is alkalmas tere az eredeti szerkezet visszaállítását célzó természeti folyamatoknak. Az arányok ugyan eltolódtak, a rendszerműködés sérült, a szélsőségek nőttek, de a változások nem visszafordíthatatlanok, és különösebb beavatkozások nélkül (persze a maguk időléptékében) visszaállítanák az eredeti arculatot és helyrehoznák a működési hibákat. Ezt akár segíteni is lehetett volna, de ezzel már elkéstünk. A folyóvölgy további arculatváltozásait figyelve láthatjuk, hogy abban a pillanatban, amikor a folyómeder szerkezetét átalakították és elsősorban a vizek elvezetésére tették alkalmassá, a rendszerműködés megfordult. Az új arculathoz (szerkezethez) teljesen más működés járult, és ez nem csupán a vízháztartásra volt hatással. Helyzetértékelés Amennyiben a jelenlegi helyzetet különböző oldalról vesszük górcső alá, kiemelhetjük természeti vonatkozásait (ökológiai válság), gazdasági vonatkozásait: (erőforrás válság, pénzügyi válság), társadalmi vonatkozásait (népességrobbanás, földrésznyi méretű elöregedés, el-, illetve bevándorlás), de valamennyi részmozzanat tekintetében hasonló jelenségekre figyelhetünk fel. A válságjelenségek minden esetben súlyos rendszerlengésekhez vezetnek. E lengések mintegy egymást erősítik, és végső soron az egész rendszer létét veszélyeztetik. Az ökológiai válság egyik legegyértelműbb megnyilvánulása az éghajlat szélsőségesebbé válása. Sokan nemes egyszerűséggel globális felmelegedésről beszélnek, holott a helyzet ennél összetettebb. A folyamatok átlaga ugyan mutathat egy irányba – bár a helyzet attól is függ, milyen időléptékben vizsgálódunk – az egyes események azonban egyértelműen jelzik, hogy nem egyirányú folyamat, hanem növekvő lengés áll a jelenségek hátterében, legyen szó bár hőmérsékletről, csapadékkiválásról, –eloszlásról, vagy bármi másról. Bármely oldalról is közeledjünk a válságjelenségek felé, az első, ami szembetűnik, a növekvő rendszerlengés, mely széteséssel fenyegeti társadalmi-gazdasági felépítményünk egész szerkezetét. Ez a rendszerlengés közvetlenül hat a tájhasználatunkra, és ebből következően a mezőgazdálkodásra is.

246

A természeti rendszerlengés legjelentősebb mozzanataként a csapadékintenzitás növekedését hozhatjuk fel példaként. Mindez azt jelenti, hogy a tenyészidőszakban egyre kevesebbszer egyre több eső esik, miközben az összcsapadék mennyisége jellemzően csökken. Ezen az sem változtat, ha egy adott évben az intenzitás mellett a csapadék mennyisége is növekszik, mint történt 2010-ben. A változások másik jellegzetessége, hogy a csapadék lassan kiszorul a vegetációs időszakból. Jellemzővé válnak a száraz nyarak és az esős évszakszerű telek. Mindez együtt jár a hőmérsékleti szélsőségek növekedésével. A tavalyi évben bizonyos terülteken 72 óra leforgása alatt 40 °C körüli hőmérséklet-különbségnek lehettünk tanúi, de ugyanennek a jelenségnek egy sajátos példáját adta a 2007. évi fagykár, ahol a téli félév leghidegebb napja abszolút értékben május másodika volt a maga –10 °C körüli hőmérsékletével. E folyamatokkal szemben csak egyre nagyobb erőforrás felhasználásával lehet fenntartani a tájhasználatot. Tájhasználatunk érdekében elsődlegesen két erőforrást kell felhasználnunk. Az egyik az egyetemes működésű rendszerek bomlásából származik. Egy egyetemes működésű rendszer saját szerkezete felépítésével párhuzamosan kialakítja azokat az adottságokat, melyek között az adott szerkezet a lehető legmaradandóbbá válhat. Építkezésének első szakaszában ereje nagy részét a szerkezeti váz, a későbbi működés kereteinek kialakítására fordítja. Az idő múlásával azonban egyre nagyobb jelentőségűvé válik az adottságok, a létfeltételek befolyásolása, átalakítása, majd fenntartása. Amikor a rendszer teljes egészében kifejlődik, erejét szinte teljes mértékben saját arculatának őrzése, létfeltételeinek folyamatos megújítása köti le. Az első szakaszban egy viszonylag gyors teremtő ciklusnak lehetünk a tanúi, mely hihetetlenül nagy „biomassza produktumhoz” vezet, ezt követően azonban már csak e „produktumnak” a kezeléséről, fenntartásáról, a kieső részek pótlásáról gondoskodik. A két rendszer összeütközése során a részleges működésű rendszer (példának okáért az erdészet) kiinduló állapotba kényszeríti a természeti rendszert (adott esetben az erdőt), azaz kivágja belőle az összes fát, ezáltal a rendszer egészét meg is semmisíti. A természeti rendszer azonban gyorsan megújítja magát, azaz megindul az építkezés, az eredeti állapot helyreállítása, ami az adott esetben nagymennyiségű „biomassza” gyors előállítását jelenti. Csakhogy eközben a rendszer azokat az alrendszereket, illetve tartalékokat használja fel, amelyeket évezredes (esetenként évtízezredes) működése során hozott létre, halmozott fel. Az erdő természetes körforgásában a talajból kivont anyagok visszakerülnek a talajba részben az avarral, részben a kidőlt fák korhadása, feldolgozása során. E kitermeléssel azonban az erdő teljes anyagát kivonjuk a rendszerből, arra kényszerítve az újjászülető rendszert, hogy a tartalékokat felélve egyre jobban kizsarolja a talajt. Az eredmény előbb-utóbb a rendszer megújulásra való képességének elvesztése lesz. Oda jutunk, hogy az erdő önmagától már nem nő, telepíteni kell. A telepített fa sem minőségében, sem hozamában nem ér fel az erdővel, de a változások időléptéke túl nagy, a gazdálkodók számára áttekinthetetlen. Ők úgy vélik, hogy 247

még mindig erdőkkel gazdálkodnak, holott már régen nem erről van szó. Az erdők eltűntek, ültetvényeknek adták át a helyüket. Mindez olyan szintű leépülés, ami három-négy „faöltőt” követően a talajszerkezet teljes lebomlását jelentheti. Ettől kezdve a talaj már nem lesz képes az adott területen újabb ültetvényt eltartani. Kemikáliákkal, mesterséges tápanyagokkal — újabb minőségromlás árán a látszat ideig-óráig őrizhető, a végeredmény azonban az, hogy a természetes rendszer lebontásából újabb erőforrás már nem nyerhető ki. Ha más területeken adódnak még ilyen erőforrások, akkor az elvehető, ha azonban ezek is kimerülnek, ezen élősködő tájhasználat feltételei megszűnnek. Jelenleg nagyon közel állunk e ponthoz. A másik erőforrás a mechanikus rendszer üzemanyaga. Az iménti példánál maradva, az „erdészet” baltával és fűrésszel korlátozott területen tudta csak kitermelni az erdőket. Az irtás jellemzően nem haladta meg a rendszer területének 1/3át, így mindig maradt elég tér és idő a megújulásra. A gőzfűrészek, és a vasút megjelenése e helyzetet gyökerestől változtatta meg. A feldolgozás és a szállítás felgyorsulása a kitermelés növeléséhez vezetett. A két erőforrás e ponton szorosan kapcsolódik egymáshoz. A technika fejlődése révén kialakuló eszközrendszer segítségével sokkal teljesebben és hatékonyabban lehetett leépíteni, lebontani a természetes rendszereket, sokkal több erőt adtak, nagyobb mértékben lehetett erőforrásként használni őket. És itt érkeztünk el a jelenlegi helyzethez. A válság két oldalról is ránk nehezedik. Egyfelől minél betegebbek, sérültebbek az egyetemes működésű rendszerek, annál nagyobb erőre van szükségünk, hogy kisajtolhassuk belőlük életerejük maradékát, másfelől, hogy kivédhessük működésképtelenné válásuk következményeit. Azaz egyre nagyobb az eszközrendszer üzemanyagigénye. Jelen helyzetben tehát egyfelől az egyetemes működésű természeti rendszerek gyors leépülése okoz gondot, másfelől az eszközrendszer üzemanyagszükségleteinek kielégíthetetlensége. A helyzet akkor sem változna meg jelentősen, ha sikerülne az üzemanyagot - mely jelenleg elsődlegesen a kőolaj - valamivel helyettesíteni, mert a fogyatkozó természetes rendszerekből egyre nagyobb erőfeszítésekkel egyre kevesebb erőforrás nyerhető, amiért is a részleges működésű tájhasználat összeomlása az adott esetben elkerülhetetlen. Az emberek viszonya a tájhasználati elemzés során vázolt kérdésekhez A modellkísérlet során először is nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a korábban megfogalmazott, a tájakra vonatkozó megállapításokat mindenki számára tiszta és világos példákkal támasszuk alá. A kapcsolati hálót olyan társadalmi eseményekkel, mozzanatokkal szemléltettük, mint a kaláka, a disznótor, az ősgyümölcsösök fenntartása és kezelése stb., amit a helybeliek érthettek, mi több, sokan átélhettek.

248

A modellkísérlet során kiderült, hogy a folyamatok irányát és a lehetséges következményeket a gazdálkodók is érzékelik. Az egyik fórumon megdöbbenve hallgathattuk e kérdésről egy hetven év körüli bácsi hozzászólását. „Nyolc éves forma legényke lehettem, amikor átment rajtunk a front. Emlékszem, a németek elvitték az állatok nagyját. Azért hagytak tán tízből kettőt, hogy éhen ne vesszünk. No, azért kár volt, mert azt meg az orosz vitte el. Ott maradtunk igavonó barom nélkül. A faluban nem volt férfi, csupa asszony és gyerek, meg néhány vén. Az emberek hadifogságban vagy hősi halottként ki tudja mely temetőkben. Nem volt, aki művelje a földet. Emlékszem, anyám és a nővére magát fogta be az eke elé, én meg tartottam a szarvát. Nem volt az a föld rendesen megszántva, csak megkaristoltuk a tetejét, de ami magot beleszórtunk, az kikelt, s nem haltunk éhen. No – fordult e szóval a hallgatósághoz: – aki azt a hatsoros, duplaforgó ekét elhúzza, arra az emberre leszek én kíváncsi!” Az emberek tehát tisztán látják a lehetséges következményeket, érzékelik a veszélyt, érzik, hogy elemi érdekük lenne a tájhasználat átalakítása. Ugyanakkor nem látják ennek a feltételeit. A gazdasági szabályozók és a mezőgazdaságot jellemző folyamatok a jelenlegi, intenzív, tájidegen mezőgazdálkodás fenntartására, mi több kiteljesítésére kényszerítik őket. A szabályozókkal, illetve a gazdasági folyamatokkal szemben pedig sem esély, sem lehetőség nincs a tájhasználat váltásra, vagy ahogy azt egy gazda megfogalmazta: „A hosszú távú agrárstratégia kidolgozása nem a mi feladatunk. Erre volna a minisztérium.” Mindez azonban jelzi azt is, hogy milyen körben lenne lehetőség a tájhasználat racionalizálására. Munkánk során azt tapasztaltuk, hogy az érintettek körében — vélhetően a veszélyérzettől függően — háromféle magatartásformát különböztethetünk meg. Az első csoportba az a néhány gazda tartozik, akik a jelenlegi viszonyok között is kísérletet tesznek a tájhasználat racionalizálására. Ezek a kísérletek azonban nem nyújtanak biztos megélhetést, sok esetben a gazdálkodási rendszer fenntartásának költségeit sem hozzák be. A második csoportba azok tartoznak, akik hajlandók lennének változtatni a gazdálkodásuk szerkezetén, ha megfelelő ellentételezést kapnának. E körben felmerült a támogatási rendszer átalakítása, az ökológiai szolgáltatások ellentételezése. A harmadik csoportba tartozók úgy vélik, hogy rövid távon a rendszer működőképessége nem kérdőjelezhető meg, a hosszú távú hatások megoldása nem az ő feladatuk lesz. (Azon a hídon majd akkor megyünk át, ha odaérünk.) Az érintettek azonban szinte valamennyien egyetértettek abban, hogy az általunk felvetett kérdések megoldása nem az ő kompetenciájuk. Itt ugyanis olyan jellegű megoldások merülnek fel elsősorban, melyek ellentétesek a mai gazdálkodás

249

rendszerével. A gazdálkodók egyértelmű véleménye és a tényleges gyakorlati tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy a jelenlegi agrárpolitika a táj felélését gyorsító, azt egyre teljesebbé tevő intenzív nagyüzemi gazdálkodást támogatja. Azokat a tájegységeket pedig, ahol erre nincs lehetőség, vagy az adottságok soha nem is tették lehetővé, vagy oly mértékben leromlottak, hogy mára alkalmatlanná váltak az ilyen jellegű gazdálkodásra, kedvezőtlen adottságú területnek tekintik és tulajdonképpen le is mondanak róluk. A gazdálkodók e téren két lehetséges stratégia között választhatnak. Egyfelől mindenben követik a szakmapolitika előírásait, és e lehetőségek között kísérelnek meg előbbre lépni; illetve olyan kiskapukat keresnek, amelyek elsősorban a napi megélhetésüket biztosítják, ám eközben alkalmasak lehetnek a térség természeti és gazdasági adottságainak kedvezőbb befolyásolására is. A tájhasználat általános értékelése Az ártéri tájgazdálkodás lehetőségének vizsgálata során az általános folyamatok elemzését követően egy adott tájegység tényleges tájhasználatát vettük górcső alá. Az elemzésbe vont terület a Bereg volt. E térség tájhasználatának alapvető képét az iparszerű mezőgazdaság és az arra való alkalmasság kérdése határozza meg. Mindez nem a tájegység sajátsága, sokkal inkább az agrárstratégia következtében kialakult, az egész országra jellemző helyzetből fakad. A támogatási rendszer, az értékesítési lehetőségek, és nem kis részben a korábbi agrárfolyamatokból fakadó gazdálkodói beidegződések okán a magyarországi mezőgazdasági területeken – sok helyütt elsődlegesen a támogatási rendszerből, semmint bármely más meghatározottságból fakadóan – az iparszerű mezőgazdaság a meghatározó gazdálkodási ágazat. Azokon a vidékeken, ahol a termőhelyi adottságok ezt indokolják, a helyzet ma még elfogadhatónak tűnik. Olyan helyeken azonban, hol a szántóművelésre való alkalmasság a beregi adottságokhoz hasonlóan alakul, mindez teljesen indokolatlan. A jelenlegi agrárpolitika képtelen a táji adottságoknak megfelelő gazdálkodás kikényszerítésére. Jelen helyzetben ugyanis nem a gazdálkodást igazítjuk a tájhoz, hanem a tájat a gazdálkodáshoz. A tájhasználat fenntarthatósága Az Olvasóban bizonyára felmerül a kérdés, miért nem ejtettünk szót a gazdálkodás fenntarthatóságáról. Miért nem támasztottuk alá közvetlen számításokkal, mit, hogyan, mennyiért érdemes termelni az adott kistájon? Nos, e téren szeretnénk nyomatékosan felhívni a figyelmet arra, hogy a fenntarthatóság és a kifizetődés fogalmát egyetlen percre sem szabad összekeverni. A gazdasági vagy közgazdasági fenntarthatóság, a költség-haszonelemzés, avagy az erőforrásokkal való tartamos gazdálkodás csak arról ad tájékoztatást, hogy az adott táji adottságok között a vizsgált tájhasználati elem fenntartható, azaz rövid távon életképes-e vagy sem. Semmit nem mond viszont a táji folyamatokról, a táji adottságok változásairól. E téren az a véleményünk, és ezt igyekeztünk bizonyítani, hogy az adott kistájban a

250

természeti folyamatok mára képtelenné váltak a táj arculatának, azaz természeti adottságainak megőrzésére. Folyamatosan romló adottságokkal kell tehát számolnunk, melyek nem holnap, holnapután, hanem már ma is éreztetik hatásukat. És e hatások egyre erőteljesebbé válnak. Egyelőre nem jutottunk el addig, hogy mindez meghaladná a mezőgazdaság alkalmazkodó képességét, de látni kell, hogy a jelenlegi tájhasználat már csak egyetlen dolognak köszönheti a létét: a rendelkezésünkre álló olcsó és igen hatékony energiahordozóknak. A fenntartható tájhasználat felé Konrád Lorenz szerint „amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet” – azaz a kistáji rendszereket – „vandál módon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz.” Ha valaki végigtekint a Tisza menti, szinte bármelyik régióban, láthatja az ökológiai összeomlás gazdaságunkban is megnyilvánuló jeleit. Elnéptelenedő, elöregedő falvak, felhagyott tanyák, gépparkok, menekülő fiatalok, a munkalehetőség, a megélhetés teljes hiánya. A mezőgazdálkodás jövedelemtermelő képességének hihetetlen arányú romlása, a tényleges termékpiac helyét és szerepét átvevő támogatási rendszer, a birtokszerkezet és a támogatásokhoz való hozzájutás aránytalanságai, mind, mind ennek a várható összeomlásnak a gazdaságban is értékelhető jelei. Az a pillanat persze, melyben a „civilizált emberiség” „gazdaságilag is megérzi” az összeomlást, s „valószínűleg felismeri hibáját” - a tájhasználat összeomlásának pillanata lesz. Ekkor azonban már biztosan késő lesz. Addig kell tehát cselekedni, amíg ezt a körülmények is lehetővé teszik. A fenntartható tájhasználathoz vezető út A dolgunkat kissé megnehezíti a természeti rendszerektől való távolságunk. A táji folyamatokhoz való illeszkedésünk, illetve a táji elemekkel való együttműködés számos ma még megválaszolatlan, mi több, megválaszolhatatlan kérdést vet fel. Ezekkel az adott körülmények között nem érdemes foglalkozni, mert csak hátráltatják a lehetséges megoldásokat. Ha a táj leépülése már túljutott a maga holtpontján, minden további erőfeszítésünk felesleges. Ugyanakkor természetesen ez felfoghatatlan és elfogadhatatlan előfeltevés (még akkor is, ha egyébként igaz). Figyelmen kívül kell tehát hagynunk. Ugyanígy nem foglalkozhatunk azzal sem, hogy jelen körülmények között hány ember akar vagy tud együtt élni a tájjal, a természeti rendszerekkel. Ha nincsenek ilyen emberek, az emberiség evolúciós zsákutca, és a dinoszauruszok sorsára jut, ám ez sem olyan előfeltételezés, amellyel számolni lehet és érdemes. El kell fogadnunk, hogy az adott körülmények között nem az emberi szándékok és tulajdonságok, hanem egy adott pillanatban bekövetkezett sérülés, torzulás határozza meg cselekedeteinket, és feltételeznünk kell, hogy változtatni is tudunk mindezen.

251

A változás, változtatás első lépcsőjeként azt kell megvizsgálnunk, hogy a természeti rendszerek működésének milyen általános keretei adódnak, s mi magunk tudunk-e alkalmazkodni e keretekhez. Azaz ki tudunk-e alakítani olyan mintázatokat, melyek hasonló formában működnek. Ehhez meg kell vizsgálni az adott természeti rendszerek működési kereteit. A rendszerek elemzésekor láttuk, hogy az ilyen jellegű vizsgálódások milyen veszélyeket hordoznak magukban. Itt az adott esetben egy olyan kérdésfeltevéssel állunk szemben, ami egy ismeretelméleti rendszert hozhat létre. Ha e rendszer nem analóg a természeti rendszerekkel, tévesen határozzuk meg a kereteket. E lehetőség tudatában kell meghatároznunk azokat az alapfeltevéseket, melyek a természeti rendszerekhez kötnek bennünket. Ha a természeti rendszerek általános működési kereteit vizsgáljuk, három fontos mozzanatot kell látnunk, melyek egyben a természeti és iparszerű tájhasználati rendszerek közti különbségre is rávilágítanak. 1) A természetben általában körfolyamatokat találunk — az iparszerű gazdálkodás folyamatai lineáris jellegűek. 2) A természetben a rendszer működése sokkal hangsúlyosabb, mint a felépülés. Egy rövid növekedési szakaszt követően beáll egy adott működési szint, mely egyfelől őrzi sajátos arculatát, másfelől előkészíti a következő rendszerszerveződési szint számára a kialakulás és növekedés feltételeit. A civilizált rendszerben a növekedés a hangsúlyos, és szinte sosincs elég erőforrás a már létrehozott elemek fenntartására, működtetésére, azaz a növekedés itt a már létrehozott szerveződési szintek felemésztésén alapul. 3) A természeti rendszer növekedésére az egymásra épülés jellemző. Egy rendszer-elem kialakulása számos más rendszer-elem számára teremt feltételeket (szukcesszió, niche-elmélet). A fenntartható gazdálkodás keretei A gazdálkodás természethez való igazításának első lépése lehet az, amikor hasonló kereteket szabunk meg a gazdálkodás számára, mint amit a természetben felismerni véltünk. E keretek közül legfontosabb az egymásra épülés, illetve a körfolyamat jelleg. Ha e tekintetben vizsgáljuk a jelenlegi tájhasználatot, azt látjuk, hogy sem egyik, sem másik jellegzetesség nem szerepel a meghatározó tényezők között. Folyamatai nyitottak, a földműveléshez szükséges üzemanyag, a vetőmag, a vegyszerek, műtrágyák mind-mind kívülről érkeznek, a termények sem magában a kistájban hasznosulnak, hanem külső piacokon értékesítik azokat. Ugyanígy külső piacokról szerzik be azokat a termékeket, melyek az emberi szükségletek kielégítését szolgálják. A folyamatban a gazda fokozatosan (humán) erőforrássá, s mint ilyen, alapvetően külső meghatározottságúvá válik. A fenntartható tájhasználat kereteit a korábbiak fényében az alábbi példával érzékeltethetjük:

252

Adott egy nagyobb szántóterület. Legyen a mérete 200 ha. A területet tagoljuk egyelőre négy 50 ha-os táblára. A tagolásnál a táj adottságait vegyük figyelembe és ne a táblaméretet. Tehát ha a táblán keresztbe húzódik egy medermaradvány, akkor is annak mentén hozzunk létre facsoportokat és gyepsávokat, ha így esetleg 65-4743-45 ha-os táblákat kapunk. Természetesen – amennyiben az adottságok engedik – tovább is tagolhatjuk a területet. A tagolás a tervezés első lépése. Ettől még sem körfolyamatokról, sem egymásra épülésről, sem rendszerműködésről nem beszélhetünk. Ezeket nekünk kell előbb elméletben, aztán persze gyakorlatban felépítenünk. Kezdjük tehát a szántókon a körfolyamatokkal. A mintául választott 200 ha-nyi táblán akkor alakíthatunk ki körfolyamatokat, ha olyan terményeket tudunk termelni, melyekből – akár magából a termékből, akár a felhasználása során létrejövő produktumból – elő tudjuk állítani a műveléshez szükséges energiát, eszközöket, anyagokat, ideértve mindazt, amit a talajjavításra kell fordítanunk. Induljunk ki a jelenlegi helyzetből. Manapság általában csak a növénytermesztés kifizetődő, az állattartás számos ponton akadályokba ütközik. A körfolyamatot ezért alapítsuk mi is növénytermesztésre és válasszunk ehhez olyan kiegészítő jellegű gazdasági ágat, mely felvásárolja az általunk előállított terményt, helyben használja fel, és olyan melléktermékei vannak, melyeket energiaforrásként, illetve talajjavító anyagként hasznosíthatunk. Ehhez az olajtermelés várható visszaesése egyszerre kínál egy fogódzót és egyben lehetőséget az alternatív energiaforrások hasznosítására, valamint a lokalitások megerősödésére. Azaz építsünk egy helyi, kis alternatív energiahasznosító egységet! A képletünk így roppant egyszerű. 200 ha-on biomasszát termelünk, azt valamilyen formában energianyerésre használjuk, a mellékterméket visszaforgatjuk, így elindítottunk egy körfolyamatot, melyre az egymásra épülés szabályai szerint más hasonló jellegű, a helyi tájat és gazdálkodást érintő körfolyamatokat szervezhetünk. Nézzük meg, hogyan. Töltsük meg tartalommal példánk általános kereteit: Termeljünk a 200 ha szántónkon csicsókát. Az első vetőgumó, vagy mag importot követően szaporítóanyagból minden további nélkül önellátóakká tudunk válni. A növényeket silózzuk be, a silót fermentáljuk, állítsunk elő biogázt. A biogáz segítségével hőt és áramot termelhetünk, melléktermékként komposztanyag jön létre, melyet a csicsóka ültetvényeken talajjavítóként használhatunk. Itt már látszanak a körfolyamatok keretei. A kiindulási ponttól az értékesítésig minden helyben történik, a folyamat teljes haszna is helyben marad. Rendszerünket fejlesszük tovább a folyamatok egymásba épülésének elve alapján. és próbáljuk meg a táj, tájhasználat egyéb elemeit is bevonni a rendszerbe. Az alternatív energiahasznosítás mérlege akkor a legjobb, ha a melléktermékként megjelenő hőenergiát is hasznosítjuk. Tételezzük fel, hogy a szomszéd birtokos további 100 ha szántóval és 100 ha legelővel csatlakozna a programhoz. Emellett az is elképzelhető, hogy a helyi 253

érdekeket képviselő civil szervezeteket, gazdaszövetségeket is be tudjuk vonni elképzeléseink megvalósításába. Itt nem elvi képzelgésekről van szó, hiszen a Nyíregyházán bejegyzett, Emisszió Környezet és Természetvédelmi Egyesület – igaz más tájegységen – de már elindított egy olyan fenntartható faluprogramot, melynek célja a helyi lakosság bevonása az élelemtermelésbe, az önellátás javítása. E program keretében mintegy 1000 naposcsibét osztottak szét a jelentkező helyi lakosok között. Ehhez hasonlóan a csicsókaültetvényünkre alapozva mangalicákat kellene behozni és szétosztani a vállalkozó lakosok között. A növénytermesztés-energiatermelés így állattartással is kiegészülhetne. E kiegészítő jelleg, az állatok legeltetése biztosítaná, hogy a háztáji jószágtartás kifizetődő legyen. Megkezdtük tehát a táj egyéb elemeit is bevonni a rendszerbe. Ezzel párhuzamosan tervezzük meg a hulladékhő hasznosítását. A talajerő pótlásába az iménti lépéssel bevontuk az állati trágyázást is, aminek a közvetlen hatása ugyan kicsi, de a háztáji kertekben a trágya érlelhető és begyűjthető. Az így keletkezett komposzttöbbletet a biogáz erőmű hulladékhőjével együtt melegházakban hasznosíthatjuk. Azaz egy újabb művelési ágat, a zöldségtermelést is meghonosíthatjuk a vidéken. Az így keletkezett termékek értékesítési lehetőségeinek megteremtése érdekében a folyamatba be kellene vonni a helyi intézmények – szociális és közétkeztetés – kezelőit, akik így a saját rendszerükön belül megtermelt élelmiszereket használnák fel és értékesítenék a saját hálózatukon belül. Emellett el lehet kezdeni ugyanilyen keretek között a szociális piacok létrehozását, elsőként rászorultsági alapon, de a szerkezet tovább fejleszthető, s akár a segélyezés mai formáival is összeköthető. Egy további lehetséges irány a hulladékhő hasznosítására a hűtőház. A hűtőház más szempontból is jó, mert rögtön fel lehet karolni általa a térség intenzív gyümölcsöseit is. Ugyanakkor az ilyen mikroerőművek mellé létesítendő kisebb hűtőházak egy újabb lehetőséget is rejtenek magukban. Elősegíthetik a térségben meglévő ősgyümölcsösök, gyümölcsények helyreállítását, felújítását. Itt látni kell, hogy a tervezés folyamatosan a természeti rendszerek felépülésének elveit követi, s a táj karbantartásának igényét is magában foglalja. Egyelőre csak mintegy 300 ha-nyi szántó tagolásáról van ugyan szó, de már ebből a kiindulási pontból is nyilvánvaló a folytatás lehetősége. A rendszer kiépülése ugyanis egyre jobb kondícióba hozza a térség gazdálkodóit. Minden egyes mozzanattal új fülkéket nyithatunk meg, ezek egyszerre lehetnek ökológiai és gazdasági nichek. A vázolt folyamatok megvalósíthatósága Minden folyamat, minden terv csupán álom, esetleg puszta lehetőség mindaddig, amíg meg nem valósul. Ahhoz, hogy az előzőekben vázolt elképzelés megvalósuljon, számos feltételnek kell teljesülnie. A Tisza menti régióban folytatott

254

vizsgálatok azt mutatják, hogy ezek közül a helyi kezdeményezőkészség általában megvan. Mindig akad olyan gazdálkodó, aki a vázolt fejlesztések elveit megérti, és képes azokat saját gazdasági adottságaihoz adaptálni. Ami általában hiányzik, az a gazdasági környezet, illetve a külső segítség, ami nélkül a rendszer elindulása elképzelhetetlen. Nem is elsősorban pénzről, sokkal inkább adott feltételrendszerről van szó. Ahhoz, hogy egy ilyen fenntartható tájhasználati program sikeres legyen, az alábbi pontokon kell változtatnunk. • A támogatási rendszerhez ki kell alakítani egy olyan ökológiai értékelésen alapuló pontrendszert, amely lehetővé teszi a gazdálkodó és a táj viszonyának értékelését. Azaz rá tud mutatni, mennyiben járul hozzá a gazdálkodás a táj működéséhez. Ezt követően az egyes pontokhoz összegeket rendelhetünk, és ilyen jellegű kifizetésekkel válthatjuk fel a támogatásokat. Ennek hatása kettős lenne. Egyfelől a gazdálkodó maga is értékelhetné gazdálkodásának és szülőföldjének viszonyát, másfelől kiszámítható és biztos forrást jelenthetne számára. A gazdálkodások ökológiai teljesítményének mérésén alapuló úgynevezett „zöldpont” rendszert a következő fejezetben külön is ismertetjük. • Lehetővé kellene tenni a helyi termékek felhasználását az önkormányzati intézményekben. • Szabadabbá kellene tenni a helyi piacot és a helyi feldolgozási lehetőségeket. • Olyan pályázati lehetőségeket kell teremteni, melyek lehetővé teszik a komplex rendszerek kialakítását. A jelenlegi pályázatok, vidékfejlesztési támogatások esetében egy összetett, a táj egészét figyelembevevő rendszer nem építhető fel, mert külön-külön kell minden egyes elemére pályázni, ami még sikeres pályázatok esetén is a program széteséséhez vezet. • A vidékfejlesztési programok során, mint azt a korábbi tapasztalatokat összegezve jeleztük, a gazdálkodókat csak mint a fejlesztések célcsoportjait vonták be a programba. Ezen a helyzeten a közösségi tervezés módszerével lehetne, illetve kellene változtatni. Az e pontokon történő változás tulajdonképpen már megnyitná az utat a tájhasználat átalakítása és a gazdasági szerkezet megváltozása felé.

KUTATÁSOK A „ZÖLD-PONT” RENDSZER HAZAI BEVEZETÉSE ÉRDEKÉBEN

A „zöld-pont” rendszer lényege Kutatásunk egy olyan értékelő – „Zöld-pont” – rendszer kialakítására és tesztelésére irányult, mely konkrét, egyedi üzemi számítások keretében alkalmas a

255

gazdaságok ökológiai, környezeti teljesítményeinek a kimutatására. A „Zöld-pont” rendszer előnye elsősorban rugalmasságában rejlik, hiszen az alkalmazkodás egyedi módszereinek a megvalósulását ösztönzi. Amellett, hogy akár támogatási rendszer alapját is képezheti, alkalmas lehet arra is, hogy egyfajta helyi védjegyként működve elősegítse a magasabb hozzáadott értékű termékek értékesítését. A rendszer az osztrák „Ökopunkte Niederösterreich”60 elnevezésű regionális programhoz vagy a francia Dialecte-rendszerhez hasonló módon működne. Ennek lényege, hogy a mezőgazdasági üzem területén folytatott gazdálkodásra, valamint az ehhez kapcsolódó tájelemek használatára vonatkozóan adatgyűjtést végzünk, majd az adatok értékelésével megállapítjuk az adott üzem „zöld-pont”-jait. Az adatgyűjtések a gazdálkodás főbb elemeire vonatkoznak, az értékelés pedig speciális indikátorok segítségével valósul meg. A „zöld-pont” rendszer működése Az indikátorok a következő – a környezetre leginkább hatást gyakorló – szempontra terjednek ki: • Tápanyag-gazdálkodás • Talajvédelem • Vetésszerkezet • Gyepterületek kezelése • Növényvédelem • Természetes jellemzők és terek • Energetika A rendszer működését a vetésszerkezetre vonatkozó egyik indikátor, a „Növénytermesztés diverzitása (7. indikátor)” működésén keresztül mutatjuk be. Az indikátor leírása: a termesztett növények változatossága jellemzi a területek használatát, következésképp jellemzi a vetésváltások hosszát is. Ezen növények széles spektruma, s a vetésforgó hosszúsága segít megelőzni a betegségek és gyomok elterjedését, csökkentve a kémiai szerek használatának szükségességét, így végső soron egy sokkal inkább környezetbarát gazdálkodást mutat. Számítási módja: a különböző termesztett fajokat természetesen nem lehet „egy kalap” alá venni. Egy 0-10 pontig terjedő skála alapján számolok, ahol a 60

Ausztria ezen régiójában az ökológiai gazdálkodás támogatásának alapja az osztrák környezetvédelmi program (ÖPUL) keretein belüli „ökopont - rendszer”. Itt a gazdaságok ökopontjai alapján határozzák meg a hektáronként kifizetendő támogatás összegét.

256

különböző kultúrák különböző súllyal szerepelnek. Ha ez az érték 0, akkor nem beszélhetünk tényleges növénytermesztésről, ha pedig 1, akkor monokultúráról van szó. Az egyéves növények a gazdaság területének 10%-áig 0-1 pont közötti értéket kaphatnak, azonban ez 1 fölé nem nőhet (másodvetésben lévő növények esetében is). A többéves növényeknél (ide tartozik a szőlő, gyümölcs, lucerna) is hasonló a helyzet, kivéve ha alávetést alkalmaznak, mert akkor az összterület 20%-ig jár 0 és 2 pont közötti érték. A természetes gyepek (6 évnél idősebb gyepterületek) az összterület pontos százalékában kapnak pontot (így fordulhat elő, hogy egy csak gyepterülettel rendelkező gazdaság maximális pontot kap). Összesen maximum 10 pont adható. Egy képzeletbeli 100 hektáros gazdaság a következő pontokat kapta:  7 ha őszi búza: 0,7 pont  44 ha kukorica: 1 pont  22 ha lucerna alávetéssel: 2 pont  27 ha természetes gyep: 2,7 pont  Összesen: 6,4 pont Pontozási módja: a számításnál kapott részpont alapján számoljuk a végső értéket, azaz a nulla részpontért értelemszerűen nem jár pont, a 10 részpontért pedig maximális pontszám adható. A két szélső érték között arányosan oszlik meg az adható pontok száma. A számítási képlet a következő: kapott részpont/10 * a maximális pontszám Példa a pontozásra: a fent említett 100 hektáros gazdaság 6,4 részpontot kapott, ami a jelenleg 12 pontos indikátor miatt 7,68 pontot ér. Kutatási eredmények a Beregben Kutatásainkat négy beregi településen (Tarpa, Gulács, Jánd, Hetefejércse) folytattuk a rendszer fejlesztése és tesztelése érdekében. A kutatás keretében 18 kiválasztott gazdaságot értékeltünk. A gazdaságok összesen mintegy 2000 ha területen gazdálkodnak. Az adatfelmérések mellett interjúkat és készítettünk a gazdálkodókkal, melyeket – hasonlóan a gazdaságok „zöld-pont” indikátoraihoz – anonimizált formában teszünk közzé. Az általunk kialakított mérőszámok a környezeti blokkban 7, míg a szocioökonómiai blokkban 1-1 témába sorolhatók. Összesen 19 indikátort alakítottunk ki, melyek nagyrészt (15 darab) a környezeti indikátorok csoportjába tartoznak. Az indikátorokhoz különböző értékű pontszámokat rendeltünk. Az indikátoronként adható maximális pontszámok jelölik a téma fontosságát, így a magasabb pontszám a környezeti és gazdasági fenntarthatóság szempontjából kedvezőbb állapotot jelent.

257

A mintaterületen végzett „zöld-pont” értékeléseket indikátoronként összesítettük. Az 32. ábra a korábban már ismertetett indikátor – a növénytermesztés diverzitása (7. Indikátor) példáján keresztül mutatjuk be a kapott eredmények értelmezését. Ezen indikátor esetében a legmagasabb adható pontszám 12. A mintagazdaságok eredményeiből számolt átlag 5.77 pont, a szélsőértékek 0,63 és 11,4 pont. 1

3

5

7

9

11 pont

01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 Átlag

32. ÁBRA „NÖVÉNYTERMESZTÉS DIVERZITÁSA” INDIKÁTOR ALAPJÁN ELÉRT PONTOK A FELVÉTELEZETT GAZDASÁGOKBAN

A 33. ábra a legmagasabb összpontszámot (85,6 pont) elért gazdaság (15. sz. gazdaság) „zöld-pont” teljesítményének indikátoronkénti eloszlását mutatja be. Az ábrán a „pókháló” szélétől a belseje felé nő a pontszám, tehát minél kevésbé érte el a gazdaság az adott indikátor esetében a lehetséges maximális pontszámot, annál inkább „kicsúcsosodik” a görbe (példánk esetében különösen a „művelési jelleg gyepterületeken” és a „gyepek kezelésének módja” indikátoroknál mutatott a lehetségesnél jóval alacsonyabb teljesítményt a vizsgált gazdaság).

258

33. ÁBRA A LEGMAGASABB PONTSZÁMOT ELÉRT GAZDASÁG „ZÖLD-PONT” TELJESÍTMÉNYEI

Az 44. táblázatban összefoglaltuk a felvételezett gazdaságok „zöld-pont” teljesítményeit. Látható, hogy a környezeti indikátorok tekintetében 55 és 85 pont közötti értékeket kaptunk, mely összességében jónak mondható környezeti teljesítményre utal. Ezt a gazdálkodókkal folytatott interjúk is megerősítették, hiszen többségük igyekezett a gazdálkodásban megfelelni a környezeti alkalmazkodás elvárásainak.

259

44. TÁBLÁZAT A FELVÉTELEZETT GAZDASÁGOK RÉSZLETES EREDMÉNYEI A ZÖLDPONT ÉRTÉKELŐ RENDSZER ALAPJÁN

260

Mire használható a „Zöld-pont” rendszer? Az a fajta gazdálkodás, amelynek térhódítását a „zöld-pont” rendszer leginkább segíthetné, ma leginkább a „tájgazdálkodás” néven kezd egyre szélesebb körben ismertté válni. A Vidékfejlesztési Minisztérium munkatársai – a tájgazdálkodást megalapozó vízi infrastruktúra kiépítésére vonatkozó KEOP pályázatban – a következőképpen határozzák meg a tájgazdálkodás fogalmát: „a táj természetes elemeinek (természetes növénytakaró, természetes vízrendszer stb.) fennmaradását, gazdagodását célzó beavatkozásokhoz rendelt haszonvételeken és az ide kapcsolható ökológiai szolgáltatások ellentételezésén alapuló gazdasági tevékenység. Az ökológiai szolgáltatások ellentételezése a gazdálkodók ez irányú tevékenységének mérésén kell, hogy alapuljon. (Zöld pont rendszer)” Kicsit általánosabban megfogalmazva a tájgazdálkodás alapelve a környezeti alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodása nélkül elviselni. A tapasztalatok is azt mutatják, hogy az alkalmazkodás nemcsak környezeti szempontból, hanem egyúttal gazdaságilag is racionális törekvés. Persze a gazdaságosság nemcsak piaci alapokon biztosítható, hanem – amennyiben gazdálkodás együtt jár valamilyen környezeti “teljesítménnyel” – a támogatások akár a bevételek nagyobb hányadát is jelenthetik. A kérdés éppen az, hogy miképpen lehet olyan gazdálkodást folytatni, ami ökológiai (környezeti) szolgáltatásokat is fel tud mutatni. Vizsgálataink alapján kétségtelenül látható, hogy mindegyik gazdálkodásiterülethasználati mód magában hordozza annak a lehetőségét, hogy a gazdasági haszonvétel mellett – bizonyos esetekben a helyett – valamilyen ökológiai, környezeti szolgáltatás is megjelenhessen a gazdálkodói tevékenység eredményeként. A jövő feladata éppen az, hogy a lehetőségeket az érintettekkel megvitatva olyan javaslatot lehessen megfogalmaznunk a „zöld-pont” értékelésre épülő támogatási rendszer kidolgozása érdekében, ami úgy próbál a környezet állapotán javítani, hogy közben a gazdálkodók életkörülményei is kedvezőbbé válnak.

KÖVETKEZTETÉSEK, AJÁNLÁSOK A modellkísérlet során feltártuk a táj, a tájgazdálkodás egyfajta rendszer szintű megközelítését, vizsgáltuk, hogy milyen szerepet játszhat a tájhasználat a táji folyamatokban, a táji adottságok fenntartásában, és ennek fényében elemeztük a táj és tájhasználat viszonyát. E kérdéskörben az alábbiakat tekintjük a legfontosabb megállapításainknak: • A mintaterületen (a beregi térségben) folytatott vizsgálataink rámutattak arra, hogy a tájhasználat tudatos, ugyanakkor nem szándékolt, azaz a 261

gazdálkodók legalábbis részben tisztában vannak a működésük következményeivel, látják, a gazdálkodásuk hosszú távon fenntarthatatlan. E kép különösen az idősekben él, de néhány fiatalabb gazda is átérezte az általunk jelzett veszélyeket. Ennek ellenére e tudással nem tudnak élni. A fórumokon, egyeztetéseken gyakran elhangzott: az igaz, hogy a mai gazdálkodás ellehetetlenítheti a holnapi haszonvételeket, de nekünk ma is meg kell élnünk, nem csak holnap. • A táji folyamatokhoz, adottságokhoz illeszkedő gazdálkodás a modellkísérletben részt vevő gazdálkodók szerint elsősorban a gazdasági környezet, a piacok, az értékesítés hiánya és a támogatások miatt nem alakítható ki, másodsorban azért, mert a tájak szerepét erősítő étékelések sokszor távol állnak a hétköznapi ember gondolkodásától, ezért az ilyesfajta programokat az emberek mégsem érzik magukénak, nem szívesen vesznek részt bennük. A mindennapi életre utaló példák segítségével sok minden megvilágítható lenne – ebben a gazdák esetenként maguk is a segítségünkre voltak. • Elengedhetetlen a közösségi tervezési módszereknek a jelenleginél sokkal szélesebb térhódítása a tervezési, programalkotási folyamtatokban. A különféle tervek, programok elkészítésében a helyi érintetteket nem mint célcsoportot, hanem mint a tervezésben részt vevő szakértőket kellene bevonni és munkájukat ugyanúgy, ugyanolyan arányban díjazni, mint a külső szakértőkét. Az, hogy a gazdasági minta- és fejlesztési programokban a helyi gazdálkodók tervezőként, helyi szakértőként vesznek részt, egyfelől elősegíti, hogy magát a programot komolyan vegyék, másfelől megakadályozzák, hogy a helyismeret és a gyakorlati tapasztalatok hiánya miatt a programok túl elméletiek maradjanak. A Beregben és a hasonló kistérségekben is csak akkor képzelhető el fenntartható gazdálkodás, ha hangsúlyossá válhat a gazdálkodás tájfenntartó szerepe. Ennek egyik eszköze lehet a gazdálkodás ökológiai szolgáltatásainak elismerése és ellentételezése. Az ennek érdekében fejlesztett és tesztelt „zöldpont” rendszerrel kapcsolatban kutatásaink alapján a következő javaslataink fogalmazódtak meg: • Az indikátorokat érdemes lenne kiterjeszteni a gazdasági és a társadalmi szférák irányába. A gazdasági és társadalmi dimenzió azért lényeges, mert ha egy környezetileg ugyan fenntartható, de gazdasági és/vagy társadalmi szempontból nem fenntartható gazdálkodás a művelés abbahagyását okozza, az környezeti szempontból nemkívánatos változásokat idézhet elő a tájban. Erre utalnak azok az elméletek is, melyek a három pillér egymásrautaltságát hangsúlyozzák. A szocio-ökonómiai indikátorok kidolgozására a további empirikus kísérletek látszanak a legalkalmasabbaknak, melyek során

262

az érintettekkel megvitatva lehetne javaslatokat erre vonatkozóan megfogalmazni. • Fontosnak tartjuk annak tesztelését is, hogy miképpen lehetne a „zöldpont” rendszert egy támogatási-kifizetési rendszerrel összekapcsolni, hazánkban is megvalósítva az agrár-környezetvédelmi kifizetéseknek az osztrák Ökopunkt rendszerhez hasonló működését. Ehhez – egyfajta pilotterületként – kiváló lehetőséget biztosíthatnának a VTT-s tározók, illetve ezek öblözetei. • A „zöld-pont” rendszer viszonylagos újszerűsége miatt nagy hangsúlyt kellene fektetni a képzésre és a szaktanácsadásra annál is inkább, mivel előírások hiányában csak a „jó gyakorlatok” megismerése és alkalmazása révén érhető el a „zöld-pont” érték növelése. Ehhez meg kellene találni a „zöld-pont” rendszer helyét a mezőgazdasági szakképzésben is. Emellett fontos lenne az érintett gazdák számára – tanulmányutak keretében – a közvetlen tapasztalatszerzés lehetőségeit is megteremteni a legfontosabb európai uniós hasonló kezdeményezések vonatkozásában. Összefoglalva: megítélésünk szerint gyökeres változásokra van szükség a mezőgazdaság termelési szerkezetét illetően: a nagyobb hozzáadott értéket képviselő, közvetlen fogyasztásra alkalmas termékek előállítására kellene koncentrálnunk úgy, hogy mindezt a táji, környezeti adottságokra építve tesszük. Amennyiben a támogatási rendszer nem az amúgy is kétes lábakon álló versenyképességet szolgálná, hanem a gazdálkodás környezeti és foglalkoztatási teljesítményei alapján működne, akkor a szükséges szerkezeti változások forrásigénye „jó helyre tett” közpénzek felhasználásával jelentős mértékben finanszírozható lenne.

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] Konrad Lorenz: Az Orosz Kézirat. Cartafilus Kiadó, Budapest 1998 [2] Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA, Sopron 1988 [3] Standovár Tibor – Richard B. Primak: A természetvédelmi biológia alapjai (Nemzeti Tankönyvkiadó Budapest 2001 [4] Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex 2001 [5] Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: A Közép-Tisza vidék vízügyi múltja. I. (895-1846) Vízügyi történeti füzetek 8. VIZDOK. Bp. [6] Butzer, W. Karl: A földfelszín formakincse. Gondolat, Bp. 1986 [7] Kún László: Az erdők hatása a Mississippi árvizeire. - „Relation of foresty to the control of floods in the Mississippi valley” c. az USA Földművelési Minisztériuma által a kongresszus számára készített jelentés ismertetése - Vízügyi Közlöny, 1931. évi 1. sz. 91-126. p. [8] Tóth Ferenc: Élősködők III. Kézirat, a szerző szívességéből. [9] Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Ekvilibrium, 2007 [10] Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza. Bp. 1990

263

BALÁZS BÁLINT: HELYI ÉLELMISZER-HÁLÓZATOK FEJLESZTÉSE BEVEZETÉS A szakpolitikai folyamatok, a szabályozás- és támogatáspolitikák, amelyek a gyakorlatban is hozzájárulhatnának a helyi élelmiszer-rendszerek fejlesztéséhez, valamint elősegíthetnék a termelők és fogyasztók közvetlen kapcsolatának fejlődését, ritkán kerülnek társadalomtudományi kutatások fókuszába (Roep-Wiskerke, 2006; Karner, 2010). A jobbára fogalmi elemzést és elméleti rendszerezést segítő helyi élelmiszer-rendszerekről, alternatív élelmiszer-hálózatokról szóló kiterjedt szakirodalomnak csak kisebb része tanulmányozta érdemben a civil és érdekvédelmi kezdeményezések gyakorlatát (Renting et al, 2003; Karner, 2010). Az agrárpolitika hasonlóképp csak kivételes esetben foglalkozik explicit módon a rövid élelmiszerláncok, a termelők és fogyasztók közötti viszony, a közvetlen értékesítés vagy a helyi élelmiszer-rendszerek fejlesztésének témakörével. Ugyanakkor ezek a helyi erőforrásokra épülő élelmiszer-ellátási rendszerek gazdasági, társadalmi és környezeti vonatkozásaikban is fenntartható választ kínálnának a konvencionális élelmiszer-rendszerek negatív környezeti és szocioökonómiai hatásaira (Ángyán et al, 2003). Célkitűzésüket legmarkánsabb formában az élelmiszer-önrendelkezésért és kistermelőket segítő élelmiszerszabályozásért folytatott civil érdekvédelmi mozgalom céljai között találjuk meg (Balázs et al., 2008; Balázs, 2010). Társadalompolitikai víziójuk lényege, hogy a létrehozott többletértékből kevesebbet fölözzenek le a kereskedelemi közvetítők. A helyi élelmiszer-termelés és helyi fogyasztás lényegéből eredően kevesebb szállítást, így kevesebb károsanyag-kibocsátást jelent. A helyi hozzáadott érték növelése és a profit helyben tartása pedig segíti a vidéki munkalehetőségek megmaradását, elősegíti, hogy a mezőgazdasági munka tisztes megélhetést nyújtson, ezáltal a vidéki területek népességmegtartó képességéhez is hozzájárul. A helyi élelmiszer-rendszerek (local food system - LFS) fogalmán a szakirodalomban egy földrajzilag körülhatárolható, sajátos környezeti, szocioökonómiai adottságokkal, kulturális hagyományokkal rendelkező térségi kezdeményezést értünk, amely a helyi élelmiszer-termelők és -fogyasztók közvetlen kapcsolatán keresztül valósítja meg az élelmiszer-önellátást. Az alternatív élelmiszer-hálózat (alternative agri-food network - AAFN) fogalma pedig elsősorban arra a termelők és fogyasztók újfajta szolidaritásán alapuló kapcsolati vonatkozásra mutat rá, amely a globalizált élelmiszer-ellátási lánc személytelenségéből kínál kiutat (Holloway et al., 2007; Renting et al., 2003).

264

A globalizált élelmiszer-gazdasággal való szembenállást és az élelmiszer-ellátás lokalizációját kezdeményező alternatívnak és/vagy helyinek mondott élelmiszerrendszerek lényege, hogy az élelmiszer-gazdaság globalizációjának káros hatásait mérsékelve felértékelik az élelmiszer minőségét, eredetét és környezeti előnyeit. Ezzel egyúttal előtérbe hozzák a termelők és a fogyasztók között a mezőgazdasági termékek tulajdonságaival kapcsolatos információátadást, serkentik a termelők és fogyasztók szövetkezéseit, együttműködéseit. A termelői és fogyasztói kapcsolatot serkentő rövid ellátási láncok (short food supply chain), közvetlen kereskedelmi rendszerek szellemi forrása a japán Teikei-rendszer, amely a hetvenes évek második felétől kezdve számos hasonló szerveződést inspirált és mutatott alternatívát az iparszerű, egyoldalúan termelés- és profitorientált élelmiszer-termelés és -ellátás gyakorlatával szemben (Holloway et al., 2007). A termelők számára az ilyen rendszerek teljesen új bevételi forrásokat kínálnak (Renting et al., 2003): új tevékenységekkel egészíthetik ki mezőgazdálkodásból származó jövedelmüket (például agro-ökoturisztikai szolgáltatásokkal), a rövid szállítási útvonalak és a helyben történő feldolgozás révén az értékesített agrártermékek árából többletértéket tudnak elsajátítani; a gazdálkodás során további társadalmi innovációt alkalmazhatnak (termelői szövetkezetek létrehozásával). A közelmúltban e helyi élelmiszer-ellátó rendszerek számos fejlett országban (pl. USA, Svájc, Japán, Anglia, Olaszország, Finnország stb.) egyre erőteljesebben gyarapodnak, illetve tudatos fejlesztésük is egyre inkább előtérbe került. A helyi élelmiszer-rendszerek fejlettsége, elterjedtsége között országonként, régionként jelentős különbségek mutathatók ki (Roep-Wiskerke, 2006; Karner, 2010). A fejlesztés alapja minden esetben egy komplex, integrált agrár-, vidék- és táplálkozáspolitika megalkotása, amelyhez a területfejlesztés modernizálása, intenzív lakossági ismeretterjesztés, fenntartható életmódra ösztönző kommunikáció, az alulról jövő közösségi kezdeményezések és civil szervezetek, a helyi termelők és fogyasztók összefogását előmozdító önkormányzatok közreműködése társul (Balázs, 2010). A cikk először áttekintést ad az amerikai és az európai civil érdekvédelmi kezdeményezések, szabályozás és támogatáspolitika meghatározó trendjeiről, majd vázolja a hazai jogszabályi környezetet, végül a Mezőcsáti Kistérségben zajló helyi élelmiszerrendszer-fejlesztés gyakorlat számára szóló tanulságairól számol be.

A SZABÁLYOZÁS- ÉS TÁMOGATÁSPOLITIKA TRENDJEI Ami az európai szintű szabályozáspolitika irányelveit megfogalmazó EU bizottsági, valamint parlamenti állásfoglalásokat illeti, azok a megfelelő szabályozáshoz és az élelmiszer-ellátási láncok tökéletesebb működéséhez letisztult piaci folyamatokat, a méltánytalan versenyfeltételek kiküszöbölését, a termelői árak stabilitását látják szükségesnek (COM, 2009). Eszerint a szabályozáspolitikának a

265

higiéniai csomag finomítását (az élelmiszer-előállítók mérete szerinti differenciálását) szükséges véghezvinnie, a minősítési és ellenőrzési rendszereket decentralizálttá és egyszerűbbé kell tennie, a termelői-fogyasztói kapcsolatokat építő kezdeményezéseket és a rövid élelmiszerláncokat átfogó módon kell fejlesztenie. A szabályozáspolitika kialakításának érdekében számos európai kutatás vizsgálta meg a helyi, közvetlen értékesítéses élelmiszer-rendszerek fenntarthatóságát és mutatta ki azok előnyeit.61 Az európai kutatási projektek mindenekelőtt a helyi élelmiszer-rendszerek fenntarthatósági értékelését nyújtották, felmutatva, hogy a helyi élelmiszerrendszerek számos előnyt biztosítanak: - környezeti előnyöket, mivel a termelési rendszerek fenntarthatóbbá válnak, csökkennek a szállítással összefüggő externáliák (az élelmiszerek szállítási útja), és lehetőség nyílik a szerves hulladékon, maradékanyagokon és megújuló energián alapuló körkörös rendszerek létrehozására; - gazdasági előnyöket, mivel nő a gazdálkodók jövedelme, emelkedik a helyi gazdasághoz tett pénzügyi hozzájárulások mértéke, és kedvező hatás tapasztalható a helyi értékek – például a tájkép, a terület és a biológiai sokféleség (közjavak) – vonatkozásában is; valamint - társadalmi előnyöket, mivel fokozódik a fogyasztók és a termelők közötti interakció, így e két fél jobban megismeri és megérti egymást, illetve nő az élelmiszer-önellátás alapszintje. A kutatások további fő tanulsága, hogy – bár a rövid értékláncok magasabb bevételt jelentenének a gazdálkodóknak és jobb termékminőséget a fogyasztóknak – a jelenlegi versenyszabályozás nem teszi lehetővé, hogy a gazdálkodók ellenőrizzék az árakat, miközben a felvásárlóknak – voltaképpen a verseny szabályaival teljesen ellentétes módon és megfontolásból – lehetővé teszi, hogy leszorítsák a termelői árat. Az uniós politika eleve a nagy volumenű élelmiszer-gazdaságot tekinti az élelmiszer-ellátási lánc alapjának (Karner, 2009). Ami a támogatáspolitikát illeti, még a közpénzektől való függőségük kockázata mellett is elsősorban a holisztikus, sokszereplős, térségi szintű együttműködést ösztönző helyi közösségi kezdeményezéseket érdemes támogatni, mégpedig leghatékonyabban a kialakulásuk kezdeti szakaszában. A helyi élelmiszer61

Az EU kutatási keretprogramjának alábbi projektjei szolgálnak tanulsággal a helyi élelmiszer-rendszerek, a közvetlen értékesítési csatornák fejlesztéséhez: COFAMI (Encouraging collective farmers marketing initiatives), CRÊPE (Cooperative Research on Environmental Problems in Europe), DELIBPROCESSSCP (Identifying research needs and designing elements of deliberative processes on sustainable consumption and production in the demand areas food, housing and mobility), SOFTAGRI (New educational approaches to sustainable food production and consumption), FAAN (Facilitating Alternative Agro-Food Networks: Stakeholder Perspectives on Research Needs).

266

rendszerek fejlesztéséhez szükséges együttműködést és az ösztönzést állami vagy regionális programok teremthetik meg. Közvetlen pénzügyi támogatást kell előirányozni a közös marketingkezdeményezések, a kisvállalkozások (például ökoturizmus-szolgáltatók), valamint a fenntartható vidékfejlesztés hajtóerőinek elősegítésére (Knickel et al., 2006; 2008). Nyugat-Európában egyre jelentősebb anyagi fedezet és társadalmi támogatás áll a közvetlen kereskedelmi kezdeményezések mögött, míg a kelet-közép-európai régióban ez a társadalmi folyamat még csak csíráiban létezik, s elsősorban a családi gazdaságokra, kis farmokra alapozott rövid élelmiszerláncok esetében bizonyul működőképesnek (Balázs, 2009). Az állami szintű szabályozás sok esetben – jellemzően például a hatósági szereplők regionálisan eltérő jogértelmezése, a minisztériumok közötti inkoherens szabályozási folyamatok miatt – jelentős akadályokat is gördít a kezdeményezések fejlődése elé. Az élelmiszer-higiéniai előírásokat a legkockázatosabb élelmiszeripari folyamatokhoz igazodva, az elmúlt évtizedek súlyos járványainak és élelmiszer-botrányainak tanulságai alapján alakították ki. A kis léptékű élelmiszerelőállítás hatósági, igazgatási szabályozását jelentősen egyszerűsíteni kell: nemzeti szinten a rugalmasság elvét szükséges alkalmazni, például az adminisztratív és higiéniai előírások területén (Karner, 2010). Az Egyesült Államokban a helyben termesztett élelmiszer értékesítésének a 2008-as farmtörvény (Food, Conservation and Energy Act) adott hatalmas lendületet, amely elsőként foglalkozott az élelmiszer-ellátás környezeti költségeivel, az abból fakadó társadalmi igazságtalanságokkal és közegészségügyi hatásokkal. Évente nagyjából összesen 50 millió dollárral járult hozzá a helyi élelmiszerkezdeményezések fejlesztéséhez. A törvény a helyben termesztett élelmiszer térbeni lehatárolásakor a 400 mérföldes távolságot nevezi meg, míg felmérések szerint az amerikaiak a helyi élelmiszer fogalma alatt az eladáshelyhez képest 50100 mérföldön belül termesztett élelmiszert értik. A friss élelmiszer fogalmát azonban jobbára a saját állam területéről származó élelmiszerre tartják fenn. A helyi továbbá a kevéssé feldolgozott, zöldség-gyümölcs árut jelenti, olykor a hús és tej is ide tartozik, valamint ide értik a közvetlenül a termelőnél (piacon, gazdaudvarban, közösség által támogatott szerveződésben, éttermekben, szupermarketek helyi termék részlegén) kapható árut. Az amerikai mezőgazdálkodási minisztérium, az USDA vidékfejlesztés programjában – térbeli és fogalmi kiterjesztéssel – egyre inkább a „helyi” és/vagy „regionális” szerepel, felismerve, hogy valójában két eltérő szintről van szó. Az Egyesült Államok szövetségi szintű helyi élelmiszer-rendszereket segítő támogatáspolitikájának legfontosabb elemei: - Lokalizáció: a fenntartható helyi és regionális élelmiszer-rendszerek ismertségének növelése (Know Your Farmer, Know Your Food Program), helyben termesztett áruk népszerűsítése (Speciality Crop Block

267

Grant Program), közvetlen támogatás mezőgazdasági termelőknek helyi feldolgozásra és értékesítésre (Value-Added Producer Grant Program), hitel a helyi és regionális élelmiszerek tárolására, feldolgozására és terjesztésére (Business and Industry Guarantee Loan Program), helyi intézmények élelmiszer-beszerzéséhez nyújtott támogatás (Fresh Program), új piaci lehetőségek megteremtésére szóló támogatás (FederalState Marketing Improvement Program). - Közösségi együttműködések: alacsony jövedelmű térségekben, többek között a helyi termelés növelésére, az értékesítés infrastrukturális feltételeinek javítására és a helyben termesztett áruk vásárlásának népszerűsítésére (Community Food Project Competitive Grants Program), élelmiszer-biztonság előmozdítására (Community Food Project), a legalacsonyabb jövedelműek közötti éhezés megszűntetésére (Community Food Security Initiative). - Közvetlen értékesítés farmerpiacokon: a termelői piacok népszerűsítése (Farmers' Market Promotional Program), táplálkozási kockázatnak kitett 5 év alatti gyermekek számára szóló étkeztetési program (WIC Farmers’ Market Nutrition Program), hatvan év feletti alacsony jövedelmű kedvezményezetteknek szóló étkeztetési program (Senior Farmers’ Market Nutrition Program), segítségre szoruló családoknak szóló kiegészítő támogatás (Supplemental Nutrition Assistance Program), közcélú infrastruktúra fejlesztés (Community Facilities Program). Mind az európai, mind az amerikai szabályozásra jellemző, hogy ártámogatásokkal, jövedelem kiegészítéssel végletesen eltorzította az élelem árképzését, valódi élelmiszer-biztonság helyett olcsó élelmiszert hozott létre, s a termelés valós költségeit függetlenítette a közegészségügyi és szocioökonómiai hatásoktól. Az utóbbi évtizedek ellenhatású törekvései között a legfontosabb a helyi és egészséges élelmiszer előállítása, forgalmazása és közvetlen értékesítése, a gazdasági, társadalmi és környezeti problémák egységes kezelése, az agrárgazdaság multifunkcionális szerepének erősítése. Az európai lakosság döntő többsége szerint a mezőgazdálkodásnak és a vidéki térségeknek az egészséges és biztonságos élelmiszer-termelésen keresztül az egész kontinens jövőjét kell biztosítania, de ezen jóval túlmenően magára kell vállalnia egy sor globális feladatot is, a 2011 októberében hétmilliárd lakosú bolygón felelősen szembenézve az éghajlatváltozás vagy az energiaválság problémáiból eredő kihívásokkal (Wright–Middendorf, 2007).

268

HAZAI MINTAPÉLDÁK, SZABÁLYOZÁS- ÉS TÁMOGATÁSPOLITIKA Az uniós szakpolitikák a nagy volumenű élelmiszer-gazdaság szereplőit tekintik az élelmiszer-ellátási lánc alapjának. A helyi élelmiszer-rendszerek ezért csak olyan támogatásokra építhetnek sikeresen, amelyek sokféle szakpolitikai keretet magukba foglalnak és ezt a szerepet könnyebben ellátják regionális és helyi szinten, semmint országosan. De ebben az esetben is csak ritkán kerül sor olyan helyi, például önkormányzati szintű szakpolitika kialakítására, amely társadalmi együttműködésen és a szolidaritáson alapuló helyi élelmiszer-rendszerek fejlesztését célozza. A helyi termelői potenciál kiaknázása, a tájfajták termesztésére alkalmas házi kertek és a kistermelői vertikumok fejlesztésének felkarolása és ösztönzése, a helyi közvetlen termelő piacok szervezése, a piacra juttatás elősegítése hazánkban sokáig teljesen gazdátlannak számított az állam részéről. Sem kormányok, sem önkormányzatok nem tekintették alapfeladatuknak a helyi élelmiszer-rendszerek fejlesztését. Emiatt a közvetlen értékesítéses rendszerek inkább ellenséges hatósági fellépések és életidegen, inkonzisztens szabályok mentén tudtak működni, nem ritkán áttekinthetetlen szabályozási és hatósági előírások kereszttüzében. Az elmúlt évtizedben a hazai agrárpolitika szűkre szabott keretei jószerivel csak az agrár versenyképesség növelésére, a beruházástámogatásra fektettek hangsúlyt; ráadásul az egyoldalúságot európai szinten tovább növeli, hogy a Közös Agrárpolitika költségvetése 2008 óta már kevesebb, mint a lisszaboni célokra fordítandó összeg. A hazai jogszabály-módosító törekvések fő motívuma, hogy a feldolgozott termékek nem kaptak helyet a kistermelői közvetlen értékesítésben. A magyar kormányzat ráadásul egy jó ideig az EU rugalmassági elvek teljes tagadásával igyekezett felelősségét elhárítani és elkerülni. Az Európai Közösségen belül a 852/2004/EK és a 853/2004/EK rendeletek szabályozzák az élelmiszerek előállításának és forgalmazásának élelmiszer-higiéniai követelményeit. Ezek a jogszabályok lehetőséget hagynak a tagállamoknak a kis léptékű, közvetlenül, helyben értékesített élelmiszer-termelés tekintetében külön szabályozást alkotni, a hagyomány és rugalmasság uniós elveinek értelmében. Ezt a nemzeti szabályozást hozta létre a kistermelői élelmiszer-termelés, -előállítás és -értékesítés feltételeiről szóló 14/2006. (II. 16.) FVM-EüM-ICSSZEM együttes rendelet. A rendelet létrehozása önmagában tükrözte a jogszabályalkotók jó szándékát, hiszen több tagországban létre sem jött efféle nemzeti szabályozás. A mezőgazdasági kistermelés körülményeinek javításában érdekelt civil szervezetek mindennapi munkájuk során szembesültek a szabályozási környezet döntő fontosságával. A Szövetség az Élő Tiszáért (SZÖVET) és a Védegylet kezdeményezésére egyre több civil szervezet adta nevét és energiáját a civil érdekképviseleti jogszabály-módosító munkához. A minisztérium által kért szövegszerű javaslat 2009. március 25-én került társadalmi vitára. Április 30-án a Budapesti Corvinus Egyetem Döntéselméleti Tanszékével és a gödöllői Szent István Egyetemen működő ESSRG kutatócsoporttal kiegészülve

269

szakértői-hatósági egyeztetést tartottak a civilek és számos szabályozási dilemma zárult le minden érintett számára megnyugtató módon. Kiderült, hogy egyes szabályozási elemek módosítása áthághatatlan állategészségügyi szakmai akadályba ütközik (ilyen a nyúl- és baromfihús-vizsgálat vágási helyszínhez kötése), mások ütköznek európai uniós csatlakozási szerződésünkbe foglaltakkal (például a pálinka jövedéki besorolása, a szúrópontok engedélyezése), míg egyes intézkedéseket a résztvevő hatósági szakemberek könnyen változtathatónak tartanak (például a kistermelői nyers tej engedélyezését a közétkeztetésben, az értékesítés földrajzi behatárolásának fellazítását). Végül itt vált világossá a kistermelői szintű Jó Higiéniai Gyakorlat kidolgozásának fontossága is. A támogató szervezetek száma egy év alatt 51-re nőtt: a közösen megalkotott szövegszerű módosítási javaslatokon túlmutatóan a kis léptékű élelmiszerrendszerek érdekében tevékenykedő civil szereplők megerősítését, hálózatba szerveződésük elősegítését, készségeik és nyomásgyakorló képességük fejlesztését is sikerült elérni. Ami a civil érdekképviseleti munka tartalmi eredményeit illeti, a régi, 2006-os kistermelői rendelet az állati és feldolgozott termékek közvetlen értékesítését megengedte a kistermelő lakóhelye szerinti megyében és a szomszédos megyékben; a 2010. májusi módosított kistermelői rendelet [52/2010. (IV.30) FVM rendelet] ezt kiterjesztette Budapestre is. 2010 júliusában az új kormány további kedvező módosításokat tett – életszerűbb lett a rendelet [4/2010. (VII.5.) VM rendelet]. A kistermelők ezentúl az állati alaptermékeket (tej, tojás, nyers hús stb.) és a feldolgozott termékeket (sajt, lekvár, kolbász stb.) az előállítás szerinti megyében és Budapesten, vagy a gazdaság helyétől légvonalban számítva az ország területén legfeljebb 40 km távolságon belül értékesíthetik a végső fogyasztó részére, valamint boltokba és vendéglátó egységekbe, így a közétkeztetésbe is. Az eddigi rendeletek tiltották az otthoni disznóvágást, és tiltották a házilag előállított aszalt és füstölt áruk értékesítését is. E rendelet alapján újra lehet disznót vágni. A civil érdekvédelmi mozgalom megfogalmazott kritikákat is a rendelettel kapcsolatban.62 Például az új rendelet szerint a szomszédos megyékben nem értékesíthet a termelő, hacsak nem 40 km-en belüli területről van szó. Érdemes lenne a közvetlen értékesítés határát újra kiszélesíteni a szomszédos megye területére is (Szabadkai, 2010). Az agrár-környezetgazdálkodási programok és európai uniós támogatások eredményeképpen szerte Magyarországon is megjelentek olyan új típusú, innovatív, rövid és helyi élelmiszer-hálózatok, amelyek sikeresen elkerülik a konvencionális élelmiszer-rendszerek negatív hatásait, így valódi választási 62

Ezeket részletesen lásd az Élőtisza jogsegély oldalán: http://www.elotiszaert.hu/jogsegely.php?id=60 és http://www.elotiszaert.hu/jogsegely.php?id=62

270

lehetőséget kínálnak az egyoldalúan profitorientált iparszerű élelmiszer-előállítási gyakorlattal szemben. Új társadalmi megegyezés alapján, személyes, közvetlen vagy közösségi, bizalmi kapcsolatokon alapuló termelői-fogyasztói együttműködések jöttek létre. Jellemzőjük, hogy minőségi termékek cseréjét biztosítják, mert a szereplők számára fontos a termék helyi eredete és ökológiai előnyei. A gazdálkodók függetleníteni tudták magukat a konvencionális agrár-ipari láncoktól, a fogyasztók pedig elköteleződtek az élelmiszer-termelés politikai, kulturális és etikai értékei mellett (Balázs-Simonyi, 2009). Magyarországon a közvetlen értékesítés megrekedt a túlhasznált infrastruktúrájú termelői és köztéri piacokon. Túlélte a rendszerváltást, de veszélyeztetetté vált az őstermelői kultúra. A termelői piacok Nyugat-Európában a háború után sok helyen fokozatosan eltűntek a városi környezetből, jobb esetben turisztikai látványosságként csarnokokba, bevásárlóközpontokba szorultak vissza és csak a kilencvenes évek elején társadalmi összefogásra közpénzből indultak újra. A piaci kultúra újraélesztését tűzte ki célul a „Kincsünk a Piac” hálózat helyi csoportja is a budapesti Hunyadi téren, illetve a szegedi Mars téren. A Szövetség az Élő Tiszáért országszerte szervezi termelői piacait. Hatvankét homokhátsági agrárvállalkozó alakította ki a homokháti Kamratúra hálózatot, hogy interneten népszerűsítsék és a kereskedők megkerülésével, saját gazdaságukban, tanyájukon értékesíthessék házi termékeiket, szolgáltatásaikat. Ezt szervezi meg a Bács-Kiskun Megyei Agrárkamara által életre hívott Kamratúra és a komótos étkezést Magyarországon terjesztő Rendek Ökotanyáról kiinduló Csigatúra. Helyi bioélelmiszerre alapozott közétkeztetést valósít meg egyre több innovatív kezdeményezés. A fenntartható gazdálkodás irányába mutató, bio- vagy kistermelőktől származó, helyi élelmiszerekre alapozott közétkeztetés rendszerint elkötelezett önkormányzatok (Óbuda-Békásmegyer, Tarpa), közétkeztető vállalkozások (Biogastro Kft.), civil szervezetek („A rák ellen, az emberért, a holnapért!” Társadalmi Alapítvány) összefogásával jön létre. Informális fogyasztói egyesülések, tudatos vásárlók körei indítják útjára a Közösség Által Támogatott Mezőgazdálkodás legjobb kezdeményezéseit. A Szatyor Bevásárló Közösségnél például magas minőségű, helyben termesztett, méltányos áron beszerzett friss zöldségek, tejtermékek, szörpök, befőttek, gyümölcslevek, Fair Trade termékek jutnak rövid úton a termelőtől a fogyasztóhoz. Hazai LEADER és KEOP források segítségével sikeres térségi marketing hatására helyi termék rendszerek jöttek létre például a Hegyköz településein, Sümeg térségében, Tolna megyében és Szekszárd térségében. Összefoglalva e sikeres példák és jó gyakorlatok tanulságait, a helyi élelmiszerrendszerek kialakításakor az alábbi szempontokat érdemes figyelembe venni:

271

Sokféle érintett együttműködése, hálózatépítés: a sikeres közvetlen kereskedelmi kezdeményezések erős térségi szintű önszerveződési kapacitást fejlesztenek ki, többnyire civil szereplők, társadalmi mozgalmak vagy zöld aktivizmus keretében. Az együttműködésre irányuló térségi törekvést és az ösztönzést gyakran állami vagy regionális programok, piaci szereplők bevonása teremti meg. Hagyományok újragondolása, fősodorba kerülés: a közösségépítés, a helyi identitáserősítés és a gazdaság újszerű megalapozásának szándékával a helyi tradíciók invenciózus módon újraalkothatók, s így az elmúlt évtizedekben megváltozott táplálkozási, gazdálkodási és környezeti beállítódásainknak jobban megfelelnek. A helyi élelmiszer hálózatok valódi sikere az, ha nem maradnak marginálisak, gazdaságilag életképtelenek, hanem értékfeladás nélküli professzionalizációval továbbfejlődhetnek. Az alapvetően ellenséges szakpolitikai környezetben azonban mindezek az erőfeszítések legfeljebb csak kivételesnek mondhatók, meglehetősen ritka és nehezen sokszorosítható jó gyakorlatként értelmezhetők. Alternatív mezőgazdaság és védjegy rendszerek: a környezetkímélő mezőgazdálkodás hozzájárulhat a fenntartható közösségek kialakításához, a termelői-fogyasztói közvetlen bizalmi kapcsolatok ápolásához. A mezőgazdasági termékekre és az élelmiszerekre vonatkozó önkéntes tanúsítási rendszerek az élelmiszer-ellátási lánc különböző szakaszaira kiterjedő kezdeményezések széles skáláját fedik le; közös bennük, hogy az európai felmérések szerint katalizálják a közvetlen érétkesítés fejlődését. Tudásteremtés: a helyi élelmiszer-rendszereket létrehozó vállalkozók sokféle összetett erőforrást (tudás, képesség, önkéntes és fizetett munka, külső segítség, infrastruktúra) mobilizálnak, hogy létrehozzák sajátos működési közegüket. A helyi élelmiszer-rendszerek és a közvetlen értékesítés fejlesztéséhez vidékfejlesztési, biogazdálkodási, agrimarketing tudásbázis és képesség egyidejű összeszervezését kell megvalósítani, amelyben a szakértői, helyi, laikus, hagyományos, rejtett tudáselemek egyaránt bennfoglaltatnak. Közvetítők: jelenleg számos szabályozási és kereskedelmi akadálya van a direkt értékesítésnek, s emiatt elsősorban a termelői marketing kapacitásokat pótló közvetítők segítségével valósulhat meg termelők és fogyasztók összekapcsolódása. A leggyakoribb esetben „kívülről jött”, városi, pragmatikus szervezők a kezdeményezések vezetői, akik jól tudnak együttműködni a helyi érintettek széles körével, megvan a szakmai képzettségük a szabályozási, a pályázati lehetőségek áttekintésére, a termelés és fogyasztás közötti közvetítés, kommunikáció megszervezésére. Egyre több bajnoka van a helyi élelmiszer-rendszerek fejlesztésének, akik részben szakpolitikai változások kikényszerítésével, részben pedig a szabályozás érintettjeinek összekapcsolásával kedvező változásokat tudnak véghezvinni, sok esetben éppenséggel a regionális hatóságok, helyi

272

önkormányzatok közreműködésével (Balázs, 2009; Karner, 2010; Szabadkai, 2010).

HELYI ÉLELMISZER-PROJEKT KIALAKÍTÁSA A MEZŐCSÁTI KISTÉRSÉGBEN A sikeres példák és jó gyakorlatok jelentették az inspirációt a Mezőcsáti kistérségben kezdeményezett helyi élelmiszer-rendszer kialakítására. Elsőként a Mezőcsáti kistérség gazdálkodóinak körében – korábbi előtanulmányokra építve – részvételi akciókutatást folytattunk a helyi élelmiszer-termelés és -fogyasztás elősegítésére egy részvételi vidékfejlesztési mintaprojekt részeként (Bodorkós 2010). Tudatosan kombinálva a szükséges helyi, módszertani-szakértői és menedzsment tudásokat, akciókutatásunk az alábbi lépésekben zajlott. A helyitermék-értékesítésről készített áttekintésünk alapján a kistérség helyi termék adatbázisát állítottuk össze. Az interjúk során megkerestük a kistérség élelmiszer-ellátásban jártas kulcsinformátorait: boltosokat, a megyei szakigazgatási hivatalnál kistermelőként regisztráltakat, a közétkeztetést végzőket és a potenciális helyi koordinátorokat. A kutatás alapján megerősítve láttuk korábbi felméréseink következtetését, azaz hogy a kis léptékű élelmiszer-előállítás leginkább alapanyagtermelést jelent: tej, tojás, pálinka, méz, zöldség, gyümölcs előállítását. A helyi viszonyok feltárása és a kistermelői adatbázis összeállítása alapozta meg egy virtuális piactér kialakítását is, amelyben a helyitermék-előállítók vannak jelen egy interneten is elérhető katalógusban (http://www.jovomeno.org/termekek). E webes megoldást a 2010 januárban a Magyar Telekom hozzájárulásával indított Jövő/Menő nevű vállalati társadalmi felelősségvállalási projekttel együttműködésben fejlesztettük, hogy lehetőséget teremtsünk a kistérség 57 gazdálkodójának, kézműves mesterének és turisztikai szolgáltatójának a helyi élelmiszer-hálózat megszervezésére. A termék és/vagy szolgáltatás neve mellett az elérhető, termelhető mennyiség, a kínálati ár, a legfontosabb termékjellemezők és a kistermelő adatai, elérhetősége került az online adatbázisba. Végül megdöbbentően kevesen váltak a helyi élelmiszer-hálózat aktív tagjává: mindösszesen kilencen vállalták, hogy arccal és névvel szerepeljenek a helyi termék adatbázisban és a nyilvános weboldalon. E ponton világossá vált, hogy a legfőbb kihívás a kistermelők legalizálása: különböző személyes okokra hivatkozva (előrehaladott életkor, profitábilis vállalkozás, meglévő ügyfélkör) ragaszkodnak ahhoz, hogy a kistermelői értékesítést a fekete vagy szürke gazdaságban végezzék – elsősorban adóelkerülési és a szigorú élelmiszer-higiéniai szabályok alóli mentesülés miatt. E két fontos akadály leküzdésére több a kedvezményezett kistermelők aktív elérését biztosító ismeretterjesztő műhelybeszélgetést szerveztünk. A kistermelőknek szánt tájékoztatók és személyes tanácsadást is biztosító műhelybeszélgetések során az élelemiszer-termelés és -értékesítés jogszabályi környezetét

273

igyekeztünk megismertetni a kistérség termelőivel: olyan, már sikeresen működő példák bemutatásával, amelyek gyakorlati átültetésével a saját helyi élelmiszerrendszerük alapjait is meg tudják alkotni. A helyi élelmiszer-termelés és -értékesítés lehetőségeiről félnapos műhelybeszélgetést tartottunk 17 helyi szereplő, gazdálkodó, helyi önkormányzati képviselő részvételével 2010 április 24-én Mezőcsáton a Művelődési Házban. A program keretében bemutattuk az online helyi termék adatbázist, és a kistermelői értékesítés aktuális jogszabályi környezetét. A kistermelői marketing és értékesítés legjobb gyakorlatát a Kiskunsági Rendek Ökogazdaság és az állat-egészségügyi hatóság képviselője mutatta be az egybegyűlteknek. Mivel nem találtunk olyan helyi szereplőt, szervezetet, amely vezető szerepet játszott volna a helyi koordinációban, a termelők és fogyasztók kapcsolatának építésében, ezt a feladatkört részben magunkra vettük és a mezőcsáti kistérség gazdálkodóit már működő közvetlen értékesítéses kezdeményezésekkel is összekapcsoltuk. Így a mezőcsáti kistérség termelői szerepelnek a helyipiac.hu és a termelotol.hu adatbázisokban is (www.helyipiac.hu/mezocsatikisterseg). A termékelőállítók helyet kaptak a biciklis és ökoturistáknak készített zöldtérképen is, amely a helyi természeti és társadalmi értékek sorában a helyi élelmiszer-előállítókat is feltünteti. A helyi termékek népszerűsítésére a 2010. év végén helyitermék-versenyt hirdettünk a legjobb kistérségi helyi élelmiszer megtalálására. A nevezések között szárított gyümölcs, lekvár, savanyúság, méz, kolbász is szerepelt, s ebből végül 10 kistermelői élelmiszert díjaztunk. Az eseményt videón tettük elérhetővé a jovomeno.org oldalon. A 2007 óta évente megrendezett mezőcsáti kistérségi Helyi Termék Fesztivál programját, kommunikációját és a szervezés lépéseit a Közösségi Munkások Egyesületének és rengeteg önkéntes munkájának segítségével hajtottuk végre. Saját tapasztalatunk és számos külföldi példa alapján igazolva látjuk, hogy kulcsszerepe van azoknak a szakértői kezdeményezéseknek, amelyek újszerű módon tudják a helyi, a módszertani és a menedzsment tudást összekapcsolni a helyi élelmiszer-rendszerek kialakításában.

KÖVETKEZTETÉSEK Tanulmányunkban európai és amerikai példák segítésével összefoglaltuk a helyi élelmiszer-rendszerek legfontosabb ismérveit és a fejlesztésüknél elterjedt jogszabályokat, civil érdekvédelmi törekvéseket. A szakirodalom alapján bemutattuk a helyi élelmiszer-rendszerek sokrétű előnyeit, az európai kutatásokból pedig összegyűjtöttük a gyakorlat számára is jól hasznosítható eredményeket. Levontuk a következtetést, hogy az elmúlt években megnövekedett figyelem kíséri a helyi

274

élelmiszer-rendszerek felértékelődését, jogszabályi elősegítését. A külföldi és hazai példák alapján megfogalmazott tanulság, hogy a helyi élelmiszer-rendszerek fejlesztéséhez, elterjesztéséhez korántsem elegendő a megfelelően rugalmas jogszabályi háttér. Valójában sokkal nagyobb szükség van a keresleti oldal szakmai felkészülésére: sokféle érintett együttműködésére, hálózatépítésre, a helyi hagyományok újragondolására, értékfeladás nélküli professzionalizációra, környezetkímélő mezőgazdaság és védjegy rendszerek promóciójára, sokféle erőforrás és tudás kombinálására, felkészült közvetítők bevonására. Megállapítható, hogy a helyi élelmiszer-rendszerek fejlesztése még jelentős potenciállal rendelkezik Magyarországon, amelyhez európai és amerikai példák is megfelelő inspirációt jelenthetnek.

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] Ángyán József – Tardy J. – Vajnáné-Madarassy A. (szerk.) (2003). Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai. Mezőgazda, Budapest. [2] Balázs B. – Simonyi B. (2009): Együtt a helyi élelmiszer rendszerekért. Civil összefogás a kistermelői rendelet módosítására. Budapest [3] Balázs B., Kiss Cs. és Simonyi B. (2008): Alternative Agro-Food Networks in Hungary. In: Sustainable Consumption Conference, Budapest, 2008.10.08. [4] Balázs Bálint - Szabadkai Andrea - Pálházyné Sármány Csilla (2010): A fenntartható közétkeztetés lehetőségei Magyarországon. Nemzeti Érdek (Társadalom, Gazdaság, Stratégia) 2010 Nyár. [5] Balázs, Balint: Comparative analysis of the context of AAFNs at the local, national and European level, FAAN report, 2009. http://www.faanweb.eu/sites/faanweb.eu/files/FAAN_D3_Comparative_analysis_AAF Ns.pdf [6] Bodorkós Barbara, Társadalmi részvétel a fenntartható vidékfejlesztésben: a részvételi akciókutatás lehetiségei, Doktori értekezés. 2011 Gödöllő [7] COM (2009) 591, A better functioning of food supply chain in Europe. Brüsszel, 28.10.2009, http://ec.europa.eu/economy_finance/publications/publication16061_en.pdf [8] Holloway, L., Kneafsey, M., Venn, L., Cox, R., Dowler, E., és Tuomainen, H. (2007): Possible Food Economics: a Methodological Framework for Exploring Food Production-Consumption Relationships. In: Sociologia Ruralis, 47.1, 1-19 p. [9] Karner, Sandra (szerk) (2010), Local Food Systems in Europe. Case studies from five countries and what they imply for policy and practice. IFZ 2010. ISBN 978-39502678-2-2 http://www.faanweb.eu/sites/faanweb.eu/files/FAAN_Booklet_PRINT.pdf [10] Knickel, K., Jahn, G., Roep D., Wiskerke, H. (2006) ‘Enhancing sustainable food supply chains’, in Roep D. and Wiskerke, H., eds, Nourishing Networks: Fourteen lessons about creating sustainable food supply chains, 165-73, Rural Sociology Group of Wageningen University and Reed Business Information, Doetinchem. [11] Knickel, K., S von Münchhausen, H Renting and S Peter (2008) Supporting collective action in alternative food networks: Findings from 18 in-depth case studies in ten European countries, Second International Working Conference for Social Scientists on “Sustainable Consumption and Alternative Agri-Food Systems”, 27-30 May, Arlon, http://www.suscons.ulg.ac.be

275

[12] Renting, H., Marsden, T. K., és Banks, J. (2003): Understanding alternative food networks: exploring the role of short food supply chains in rural development. Environment and Planning, 35. 393 –411 p. [13] Roep, D. - J.S.C. Wiskerke (szerk.), 2006. Nourishing networks – fourteen lessons about creating sustainable food supply chains, Reed Business Information, Doetinchem, 176 o. [14] Szabadkai Andrea (2010): Jogszabály-módosító javaslatok a vidékgazdaság ösztönzésére. In: Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? Szerk: Lányi András-Farkas Gabriella. 280-301.o. [15] Wright, W., - Middendorf, G. (szerk.), 2007. The fight over food: Producers, consumers, and activists challenge the global food system. University Park, PA: Pennsylvania State University Press. 301 o.

276

III. FEJEZET. A KÉPZÉSI RENDSZEREK FELADATAI A FENNTARTHATÓVÁ VÁLÁS FOLYAMATÁBAN

277

278

MARJAINÉ SZERÉNYI ZSUZSANNA, ZSÓKA ÁGNES, SZÉCHY ANNA: A MAGYAR ÉRTELMISÉGI FIATALOK FOGYASZTÓI SZOKÁSAI ÉS ÉLETMÓDJA A KÖRNYEZETTUDATOSSÁG SZEMSZÖGÉBŐL

ÖSSZEFOGLALÓ A fenntartható fejlődés egyik kulcskérdése a fogyasztás alakulása. A fogyasztói társadalmak eszméjének és gyakorlatának terjedése egyre inkább jelzi, hogy ezen a téren is komoly változásokra van szükség. A fogyasztói magatartást számos tényező befolyásolja, köztük belső és külső tényezők, amelyek között a környezeti nevelés is megtalálható. Empirikus kutatásunkban közel háromezer egyetemi/főiskolai hallgatót kérdeztünk meg környezeti attitűdjeiről és fogyasztási szokásairól. Eredményeink többségében alátámasztják a szakirodalmi megállapításokat. A tanulmányban egy hosszabb áttekintést adunk a környezeti nevelés és a fogyasztói magatartás szakirodalmából, valamint röviden, a legfontosabbakra koncentrálva bemutatjuk empirikus kutatásunk eredményeit is.

BEVEZETÉS A tanulmány a Budapesti Corvinus Egyetem Környezetgazdaságtani és Technológiai Tanszékén készült a Norvég Alap által finanszírozott, „A fenntartható fogyasztás, termelés és kommunikáció” című projekt 4.3. Környezettudatosság növelése az oktatásban alprojektjének keretében. A környezeti nevelés és a fenntartható fogyasztás szakirodalmának rendszerezése után kérdőíves megkérdezést hajtottunk végre a magyar felsőoktatási intézmények hallgatói körében. A szakirodalom áttekintése során elsősorban a fogyasztói magatartást meghatározó elméletekre, modellekre térünk ki. A felmérést interneten keresztül hajtottuk végre, összesen huszonhárom hazai felsőoktatási intézmény hallgatóinak körében 2009. október és november eleje között. A kérdőív kitöltésére az intézmények kommunikációs rendszerének segítségével buzdítottuk a hallgatókat, és a felhívás elején éppen csak utaltunk a vizsgálat céljára. Ennek ellenére a megkérdezés módja lehetőséget adott arra, hogy a környezeti témák iránt jobban érdeklődő diákok nagyobb valószínűséggel kerüljenek be a mintába, ami az eredményeket a környezeti elkötelezettség szempontjából pozitív irányban torzíthatja. A minta reprezentativitásáról egyébként sincsenek információk, hiszen magát az alapsokaságot sem ismerjük. A felmérésbe összesen 3640 diák kapcsolódott be, akik többé-kevésbé az összes kérdésre válaszoltak. A minta elemszámának igen magas volta miatt eredményeinket általánosítjuk azzal a megkötéssel, hogy a torzulási lehetőségekkel tisztában vagyunk, amelyet a későbbiekben hasonló felmérések adatbázisai alapján (amennyiben ezek hozzáférhetők), összehasonlító elemzések elvégzésével is tesztelünk majd. A 279

kérdőív alapvetően négy területre vonatkozóan tartalmazott kérdéseket: a hallgatók társadalmi-gazdasági jellemzőire, környezeti attitűdjeire, a környezeti nevelésben való részvételre, illetve a fogyasztói szokásaikra. Hipotéziseinket is több kérdéskörre vonatkozóan fogalmaztuk meg: • részben arra, mennyiben függ össze a környezeti nevelésben/oktatásban való részvétel a hallgatók környezeti attitűdjeivel és az életmódjuk környezetre is hatást gyakorló részével, kifejezett hangsúlyt helyezve a fogyasztásukra, • részben arra, milyen mértékben válik valós cselekvéssé a környezettudatosság. Természetesen azt feltételeztük, hogy a környezeti attitűdökre és a fogyasztói magatartásra egyéb tényezők is hatnak. Elemzéseink során az alapstatisztikák mellett a mélyebb összefüggéseket is vizsgáltuk egyrészt kereszttáblázással, másrészt a változókból képzett faktoranalízissel, majd ennek alapján klaszterelemzéssel, amelynek során egymástól jól elkülönülő csoportokat képeztünk a hallgatók jellemzői alapján. A tanulmány első részében a környezeti nevelés és a fenntartható fogyasztás szakirodalmának feldolgozása található. Részletesen kifejtjük a kutatás hipotéziseit és a felmérés körülményeit. Az eredményekről beszámolóban a faktorelemzés és a klaszterelemzés eredményeit, a hallgatók így kialakult csoportjainak jellemzését adjuk, annak részleteit a kutatási jelentésben olvashatják.

ÚT A FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁS MEGVALÓSÍTÁSA FELÉ – SZAKIRODALMI ÁTTEKINTÉS A fogyasztás és a fenntarthatóság kapcsolata A fogyasztás jelentős szerepet játszik az emberi fejlődésben, de ha csak ezt az egyetlen megállapítást tennénk, akkor úgy tűnne, mintha ez a kapcsolat egyértelműen pozitív lenne. A fogyasztásnak köztudottan számos funkciója van, amelyek közül csak egy a szükségletek kielégítése. A fogyasztás hozzájárul identitásunk, identitástudatunk kialakulásához, kijelöli státuszunkat a társadalomban, a megkülönböztetés egyik eszköze. Komoly szerepet játszik a társadalmi kohézió fenntartásában, a társadalmi és nemi szelekcióban, a szent és a profán közti határok alakításában, valamint személyes és kollektív jelentést egyaránt hordoz. A kérdéskör tehát igen komplex, ezért is olyan nehéz a fenntartható fogyasztás irányába elmozdulni. A fogyasztói döntéseket számtalan tényező befolyásolja, mint pl. a jövedelem, az alapvető javak és szolgáltatások rendelkezésre állása, infrastruktúrája, a munka és a szabadidő közötti időallokáció, információ, társadalmi korlátok (a lehetőségek hiánya), családi háttér és neveltetés stb. (UNDP, 2006). Ez a sokféleség azt jelenti, hogy a fenntartható fogyasztás megvalósítására is számtalan megközelítés lehetséges.

280

A fogyasztás és az emberi fejlődés kapcsolata meglehetősen ellentmondásos. Magára a fogyasztóra gyakorolt pozitív hatása, hogy csökkenti az éhezést, jobb egészségi állapotot, alacsonyabb halálozási és degenerációs rátát eredményez, nagyobb mobilitást és munkavállalási lehetőségeket biztosít, bővíti a társadalmi kapcsolatokat stb. Negatívan hat ugyanakkor a fogyasztás magára a fogyasztóra a szennyezésen, baleseteken, egészségtelen ételeken, veszélyes gyógyszereken keresztül, valamint a szenvedély-betegségek kialakulása és az értékrend torzulása által (UNDP 2006). Fogyasztásunkkal másokra is hatást gyakorolunk, és ezek az externáliák szintén lehetnek pozitívak (pl. védőoltás vagy egy szép kert), vagy negatívak (pl. környezettszennyezés az erőforrások felélése, a fogyasztás által nyilvánvalóvá váló társadalmi egyenlőtlenségek és a fogyasztási lehetőségekből való kizárás.) A fogyasztói társadalom modellje oly mértékben dominánssá vált a gazdaságilag fejlettebb országokban, hogy a negatív hatások már zavaró mértéket öltenek, és Földünk hosszabb távú túlélését egyértelműen veszélyeztetik. Ezért született meg a fenntartható fogyasztás koncepciója, mint a fenntartható fejlődésnek a civil társadalom szemléletformálása szempontjából leginkább megfogható eleme, és mint egy lehetséges kiút a fogyasztás önmagát gerjesztő mókuskerekéből. A Rio de Janeiróban 1992-ben tartott Föld Csúcson megszületett az Agenda 21, amelynek 4. fejezetét teljes egészében a fogyasztás jellemzőinek megváltoztatásának szentelték. Két évvel később, Oslóban jelentős kerekasztal ült össze a gazdaság, a civilek, és a kormányzat képviselőinek részvételével. Az ENSZ Fejlődési Programja (UNDP) az 1998-as Human Development Reportot szintén a fenntartható fogyasztás jegyében készítette el, majd egy év múlva az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) keretében fenntartható fogyasztás hálózatot hoztak létre, amely a legfontosabb információkat hivatott gyűjteni a főbb kezdeményezésekről. A johannesburgi Föld Csúcson ismét előkerült a téma 2002ben –, egyrészt jelentősége miatt, másrészt azért, mert a megvalósítás sokkal lassabban halad, mint szükséges volna –, s ennek folyományaként értekezletek és szakértői munkacsoportok formájában megindult az ún. marrakeshi folyamat (UNEP 2005a). 2005-ben az ENSZ Környezetvédelmi Programja és a Wuppertal Institute létrehoztak egy együttműködési központot (Collaborating Centre on Sustainable Consumption and Production), és még hosszan lehetne sorolni a kezdeményezéseket, amelyek a fogyasztás fenntarthatóbbá tételét célozzák (bővebben ld. UNEP 2005b és 2005c). Időközben a definíciók egész tárházával találkozhatunk, hiszen nem is olyan könnyű meghatározni, mit jelentsen az, hogy fenntartható fogyasztás. A definíciók a „nem fenntarthatatlan” fogyasztástól (Jackson, 2006), a környezeti korlátok figyelembevételén keresztül (Ofstad, 1994), a fenntarthatóbb termékek hatékonyabb előállításán és a hatékonyabb, illetve másként fogyasztáson át (UNEP, 1999)

281

egészen az életmód-változtatásig, a hagyományőrző fogyasztásig és a kevesebb fogyasztásig (Elgin, 1993) terjednek. A domináns konszenzus mára az életmód megváltoztatását hangsúlyozó megközelítésről áttevődött a fogyasztás hatékonyságára, ami látható az egyik széles körben elfogadott definícióból is, mely szerint: „A fenntartható fogyasztás nem kevesebb fogyasztást jelent, hanem másként fogyasztást, hatékony fogyasztást, és egy jobb életminőség elérését” (UNEP, 1999). A radikálisabb, életmódváltást sürgető megközelítés ugyanis támadható azzal, hogy szubjektív, túlságosan ideologikus, túlságosan érték-telített, és túl radikális a politikai beavatkozáshoz. Az életmódváltás-koncepció kritikusai azzal is érvelnek, hogy a beavatkozás a fogyasztói magatartásba ellentmondana a fogyasztó választási szuverenitásának, a fogyasztás csökkentése számos anyagi érdekeltséget veszélyeztet, aláássa a fogyasztásnak a gazdasági növekedésben játszott alapvető strukturális szerepét, és hátráltatja a szegényebb országok jogos törekvését életminőségük javítására (Jackson, 2006, 6-8. o.). Ezen túlmenően, a pusztán az egyének motiválására szorítkozó kampányok, amelyek életmódváltozásra hivatottak ösztönözni, gyakran sikertelenek és elszigeteltek maradnak (Robins és Roberts, 2006). Mindezek az érvek megnehezítik a kérdés politikai szinten való felvállalását. Ugyanakkor a fogyasztás hatékonyságát hangsúlyozó megközelítésnek is megvannak a hátulütői. Hajlamos ugyanis elfedni az összes erőforrás-felhasználás mértékét (lásd a „visszapattanó hatás” fogalmát). A hatékony fogyasztás hangsúlyozása nem szünteti meg azt a feszültséget sem, mit fogyasszunk, és mit ne fogyasszunk, illetve nem oldja meg az erőforrás felhasználás és a gazdasági fogyasztás közötti különbség problémáját (Robins és Roberts, 2006). E nézet képviselői tehát amellett érvelnek, hogy az életmódváltás nemcsak kívánatos, hanem egyenesen elengedhetetlen. A fogyasztás és az emberi jól-lét, illetve boldogság viszonya ugyancsak ellentmondásos. A hagyományos közgazdaságtan egyértelműen pozitív kapcsolatot feltételez a GDP és a jól-lét között, az ún. boldogság paradoxon (lásd Easterlin, 1974; Inglehart-Klingemann, 2000) szerint a relatív jövedelem nagyobb hatással van az élettel való megelégedettségünkre, mint az abszolút jövedelem, a megélt boldogság pedig elsősorban a személyiségtől függ, illetve attól, hogy az adott személy mekkora hedonikus (élvezeti) értéket tulajdonít azoknak a tevékenységeknek, amelyeket végez. Az életkörülmények befolyásolják az időbeosztás lehetőségeit, ezért az eredményként adódó hedonikus érték gyakran vegyes, a jóllétre gyakorolt hatás gyakran ellentmondásos. A feltételek, amelyek elégedetté tesznek bennünket az életünkkel kapcsolatban, nem feltétlenül tesznek boldogabbá is (Inglehart és Klingemann, 2000). Természetesen a fenntartható fogyasztás megvalósítása olykor gyakorlati akadályokba ütközik, pl. a szelektív hulladékgyűjtés és újrahasznosítás infrastruktúrájának hiánya, vagy a termékek környezeti vonatkozásaival kapcsolatos

282

korlátozott információ. A hosszabb élettartamú termékek gyakran alacsony prioritást kapnak, túlságosan alacsonyak a hulladéklerakás költségei az alternatív megoldásokhoz (megelőzés, újrahasznosítás) képest, illetve a hulladékkezelés költségeit nem építik be megfelelően az eldobható termékek árába (bővebben ld. a rejtett, feltételes, intangibilis költségek megjelenítésének problémája a vezetői számvitelben, Csutora és Kerekes, 2004). A cégek intenzív reklámtevékenysége, valamint a fogyasztói társadalom kultúrája és a modern életstílusok mögött álló motivációk is gyakran akadályt képeznek. Amint az irodalomból tudjuk, a tudás, az információkkal való ellátottság növelése szükséges, de nem elégséges feltétele a cselekvésben is megjelenő változásoknak. A környezeti problémák ismerete kiváltja az emberek aggodalmát, és a kérdéskör tudatosításában jelentős a szerepe, ez az aggodalom ugyanakkor nem feltétlenül jelenik meg a cselekvésben (Kollmuss és Agyeman, 2002). Arburnhott (2009) azzal érvel, hogy még az attitűdök és értékek változása sem elegendő a magatartás megváltoztatásához, annak ellenére, hogy természetesen szükséges. Az attitűdökön túlmenően számos tényező befolyásolja az egyéni cselekvést. A társadalmi-kulturális aspektusok köztudottan nagy befolyással bírnak, ilyenek: a társadalmi normák (Ajzen, 1985, Widegren, 1998), a csoportidentitás (Bonaiuto et al., 1996), vagy az emberek közötti interperszonális kapcsolatok (Jaeger et al., 1993). Ezek mellett a szituációs tényezők, például a gazdasági/pénzügyi korlátok, az ellentétes irányú társadalmi nyomás, a választási lehetőség a különböző cselekvési opciók között (Hines et al., 1986), az adott magatartáshoz szükséges áldozat, a szükséges intézményi háttér és infrastruktúra hiánya (Stern, 2000, illetve Arburnhott, 2009), valamint a bevált szokások (Kollmuss és Agyeman, 2002, Arburnhott, 2009). Fliegenschnee és Schelakovsky (1998) állítása szerint a környezeti tudatosságot, vagy éppen az ellenkezőjét alakító motivációknak egyenesen a 80%-a köszönhető a szituációs és egyéb tényezőknek. Ha végignézzük a fenntartható fogyasztás érdekében az 1990-es évek óta tett erőfeszítéseket, arra a következtetésre jutunk, hogy egyrészt nem létezik egységes „mozgalom” a fogyasztásra ösztönző életmód gyökeres megváltoztatásának elősegítésére, másrészt az eddigi előrelépés e téren valójában marginális. A gazdasági növekedés motorja továbbra is a fogyasztás, a szolgáltatói gazdaságra való áttérés –, ami jóval kisebb erőforrás-felhasználás mellett tenné lehetővé a GDP növelését, – egyelőre álom. A változáshoz számos kritikus területen kell eredményeket elérni és megoldásokat találni. Etikai válságot okoz, hogy a fogyasztás globális méreteket ölt, és el sem merjük képzelni, mi történne, ha mindenki úgy cselekedne, olyan szinten fogyasztana, mint a nyugati országok polgárai. Ez valószínűleg ökológiai katasztrófát idézne elő, ugyanakkor nem etikus a fejlődő országokat akadályozni abban a jogos igényükben, hogy jobb életminőséget szeretnének elérni. A közelmúltban (2009. decemberében) tartott koppenhágai klímacsúcson kirobbant viták (pl. az USA és Kína

283

között, http://en.cop15.dk) is jól mutatják a fejlett és fejlődő országok egymásnak feszülő érdekeit a termelés, fogyasztás, anyagi jólét vonatkozásában. Kérdéses az is, mi lesz a fejlődő országok felzárkózásával járó fogyasztásnövekedés és a fejlett országokban egy szűk rétegre jellemző fogyasztás-visszafogás eredője a jövőben. Az életmód-változtatás ösztönzése nem egyszerű feladat. Kreatív kampányolásra (humor, színház, művészet, „bomlasztó” reklámozás, ‘ne vásárolj semmit’-nap stb.) van szükség, mert az emberek nem szívesen változtatnak bevált szokásaikon, és a nagy áldozattal járó, a környezetvédelmet korlátozásként megjelenítő lépések egyáltalán nem népszerűek (Robins és Roberts, 2006). Az „önkéntes egyszerűség” mozgalom úgy látszik, csak egy szűk kisebbség számára nyújt alternatívát, „amely rendelkezik annyi erőforrással, hogy ellen tudjon állni a nagyobb fogyasztás nyomásának” (Ghazi, 1996), a szélesebb néptömegek elsősorban a megélhetésükért küzdenek. A piac használható a pozitív irányú befolyásolás színtereként is: a káros termékek bojkottján kívül és leginkább helyett, a pozitív elemek hangsúlyozása – például a társadalmilag felelős vállalatok, környezetbarát termékek és megoldások támogatása – lehet célravezető. Az egyéni környezeti tudatosság megközelítései Az itt bemutatásra kerülő modellek mindegyike arra kíván magyarázatot adni, milyen tudatosulási lépéseken (dimenziókon) keresztül, illetve milyen befolyásoló tényezők hatására jut el – vagy nem jut el – az egyén a környezettudatos magatartásig. A környezettudatos magatartás legkorábbi – az 1970-es évekből származó – modelljei (pl. Dispoto, 1977, Loundsbury és Tournatsky, 1977) szerint az ökológiai tudásnak (a környezeti ismeretek összességének) egyenes következménye a környezettel kapcsolatos attitűdök kialakulása (aggodalom, a problémák tudatosulása, a környezetvédelem szükségességének felismerése stb.), és végeredményképpen a környezettudatos magatartás (bővebben ld. Chan, 1998, illetve Kollmuss és Agyeman, 2002). Az empirikus kutatások eredményei azonban hamar rámutattak, hogy az ökológiai tudás birtokában az egyénben kialakuló környezeti attitűdökből nem vezethető le egyértelműen az egyén magatartása. A kutatók ezért az attitűdök és a cselekvés között tapasztalható rés okainak feltárásán kezdtek munkálkodni. Ajzen és Fishbein (1980) megalkották „az átgondolt cselevés elméletét” (theory of reasoned action: TORA) (34. ábra), amely nem kifejezetten a környezettudatos, hanem általában véve a tudatos cselekvésre vonatkozik, és amellyel – nem kis mértékben az empirikus kutatásokat könnyítő matematikai háttérnek köszönhetően – jelentős hatást gyakoroltak a szociálpszichológiai irodalomra.

284

34. ÁBRA. AZ ÁTGONDOLT CSELEKVÉS ELMÉLETE (AJZEN ÉS FISHBEIN, 1980)

A szerzők szerint az attitűdök nem határozzák meg közvetlenül a magatartást, hanem a cselekvési szándékot befolyásolják. Ez utóbbi alakítja a cselekvést. A cselekvési szándékra azonban nemcsak az attitűdök vannak hatással, hanem a társadalom felől megnyilvánuló „normatív” nyomás is. Látható, hogy az attitűdök mindig konkrét magatartásformákhoz kötődve jelennek meg, s a szerzők szerint két tényezőtől függnek. Pontosabban attól, hogy az egyén a két tényezőnek mekkora relatív fontosságot tulajdonít. Az „értékelő hiedelmek” tényezője azt mutatja meg, hogy az egyén értékrendszere, hiedelmei alapján miként értékeli az adott magatartás következményeit. A „normatív hiedelmek” pedig arra, hogyan érzékeli az egyén a közösség más tagjainak elképzeléseit az adott magatartást illetően, és mekkora késztetést érez arra, hogy megfeleljen ezeknek az elképzeléseknek. Az egyénben az attitűdök mellett kialakul egy ún. szubjektív norma (más néven: egyéni norma) is a témával kapcsolatban, amelyre a normatív hiedelmek, és azok relatív fontossága van hatással. Az attitűdök és a szubjektív norma, valamint az ezeknek tulajdonított relatív fontosság együttesen befolyásolják a cselekvési szándékot. Bár a fenti modell korlátos abban az értelemben, hogy az egyén részéről minden körülmények között racionális cselekvést tételez fel, átláthatósága és egyszerűsége miatt mégis igen hasznosnak bizonyult a további kutatásokhoz. Ajzen később (ld. Ajzen, 1985, 1991) továbbfejlesztette a TORA modellt, és megalkotta a „tervezett magatartás modelljét” (theory of planned behavior – TPB) (35. ábra). A TPB modellbe új elemként beveszi az ún. „irányító hiedelmeket”, amelyek alapján kialakul az ún. „észlelt magatartás-irányítás” (perceived behavioral control), vagyis az, hogyan vélekedik az egyén magatartásának hatásáról az ügy szempontjából. Az erős belső irányítással rendelkező személyek arról vannak meggyőződve, hogy magatartásukkal képesek változást elérni, a kívülről irányított személyiségek viszont az ellenkezőjéről. 285

35. ÁBRA. A TERVEZETT MAGATARTÁS MODELLJE (AJZEN, 1991)

A modell kifejezi a különböző hiedelmek és az azok hatására kialakuló tényezők (attitűd, norma, észlelt magatartás-irányítás) közötti meglehetősen komplex összefüggésrendszert, amely együttesen befolyásolja azután az egyén cselekvési szándékát, s végül a megvalósuló magatartást. Ajzen a magatartás szempontjából az észlelt magatartásirányításnak kiemelt jelentőséget tulajdonít, hiszen elképzelése szerint a PCB egyrészt a cselekvési szándékon keresztül, másrészt közvetlenül is hat a magatartásra. A tervezett magatartás modelljének legfrissebb változatában (Ajzen, 2002) az észlelt magatartás-irányításon kívül még az ún. „aktuális magatartás-irányítás” is szerepel, ami azt fejezi ki, hogy az éppen adott helyzetben az egyén mennyire képes magatartásával a megfelelő hatást elérni. Ez utóbbi elem dinamikussá teszi a modellt, hiszen a legelső cselekvés folyamán alakul ki, majd visszahat az észlelt magatartás-irányításra, módosíthatja azt, s érezteti befolyását az egyén következő időpillanatokban megvalósuló magatartását illetően is. Amennyiben az egyén helyesen méri fel képességét a megfelelő magatartás megvalósítására, akkor az „észlelt” és az „aktuális” magatartás-irányítás egybeesik. Ajzen továbbfejlesztett (TPB) elméletére alapozva Hines, Hungerford és Tomera felállították a „felelős környezeti magatartás modelljét” (Hines et al., 1986) (36. ábra, amely 128 – a környezettudatos magatartásra ható tényezőket vizsgáló – tanulmány eredményeit „összegzi”.

286

36. ÁBRA. A KÖRNYEZETTUDATOS MAGATARTÁST BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK (HINES ET AL., 1986)

A modell kifinomultabb Ajzen és Fishbein (1980), valamint Ajzen későbbi (1985) elméleténél annyiban, hogy • bővíti a személyiségi szempontokat befolyásoló tényezőket; • lényegesnek tartja a környezeti problémák ismeretét (bár nem vizsgálja ennek az attitűdökre gyakorolt hatását); • a cselekvési szándék fontos feltételének tartja a lehetséges cselekvési stratégiák ismeretét és az egyén cselekvési képességét; valamint • figyelembe vesz olyan szituációs tényezőket, amelyek az egyén magatartását a környezettudatos cselekvési szándék megléte mellett a konkrét cselekvési helyzetben befolyásolhatják. A személyiségi szempontokat a modell szerint az attitűdök, az egyéni felelősségtudat, valamint az észlelt magatartáskontroll határozzák meg. Az erősebb egyéni felelősségtudat a nagyobb elkötelezettség irányába hat. A cselekvési stratégiák ismerete azt jelenti, hogy az egyén tisztában van azzal, mit kell tennie, hogy csökkentse saját tevékenységének a környezetre gyakorolt káros hatását. Cselekvési képességei ugyanakkor erősíthetik vagy gyengíthetik abbéli szándékában, hogy e stratégiákat meg is valósítsa. Említettük, hogy a cselekvési szándék (hajlandóság) ebben a modellben nem vezet automatikusan környezettudatos cselekvéshez: ún. szituációs tényezők

287

befolyásolják a konkrét helyzetben létrejövő magatartást. Ilyen szituációs tényezők lehetnek: • gazdasági korlátok (pénzhiány), • társadalmi nyomás (a nem környezettudatos cselekvés irányában), • különböző cselekvési módok választásának lehetősége (relatív előnyök és hátrányok), • bevált, régi szokások, • a magatartással járó áldozat mértéke (időráfordítás, erőfeszítés), • infrastruktúra hiánya (az adott magatartás megvalósításához hiányoznak a körülmények) stb. A szituációs tényezők cselekvésbefolyásoló szerepének felismerése komoly előrelépés az elméletalkotásban, mert jelzi, hogy még az utolsó döntési fázisban is előfordulhatnak rések a környezettudatos magatartás elemei között; s így előrevetíti annak jelentőségét, hogy a környezeti tudatosság minden dimenzióját célszerű megvizsgálni, mielőtt véleményt mondunk egy személy – vagy adott esetben egy szervezet – környezettel kapcsolatos magatartásáról. Kollmuss és Agyeman (2002) a környezettudatos magatartás legfontosabb modelljeinek rendszerezése alapján fejlesztették ki saját, a korábbi modellek megállapításait integráló elméletüket. A szerzők három tényezőcsoportot azonosítottak, amelyek szerintük – különböző súllyal – befolyásolják az egyén környezettel kapcsolatos magatartását: demográfiai tényezők (pl. nem, képzettség, életkor), valamint külső és belső tényezők. Az alábbiakban a külső és belső tényezőket mutatjuk be részletesen, annál is inkább, mert ez utóbbiak az empirikus kutatások szerint erősebben hatnak az egyén magatartására, mint a demográfiai szempontok (l. Dietz et al., 1998, Diamantopoulos et al., 2003). Külső tényezők: • Intézményi feltételek: amennyiben nem áll rendelkezésre a szükséges infrastruktúra (pl. az újrahasznosításhoz, a tömegközlekedéshez stb.), ez intézményi korlátként jelentkezik. • Gazdasági tényezők: az egyén döntését jelentősen befolyásolják egyrészt saját pénzügyi lehetőségei, másrészt a környezetbarát megoldás megtérülési ideje (pl. az energiatakarékos eszközök esetében). • Társadalmi és kulturális tényezők: a társadalmi, kulturális normák szerepe a tapasztalatok szerint igen nagy az egyén magatartásának formálásában. • Politikai tényező: természetesen a politikai támogatottság is befolyásolja a cselekvési hajlandóságot, ösztönzőleg hat. 288

Belső tényezők: • Motiváció: az egyén belső késztetésének intenzitása és iránya jelentős hatással van az egyén magatartására. Az irodalom megkülönböztet ún. elsődleges és szelektív motívumokat. Előbbiek – tudatos vagy rejtett módon – a magatartásformák egész sorát határozzák meg (pl. környezetbarát életvitelre való törekvés), utóbbiak pedig egy bizonyos cselekvésre hatnak (pl. esős idő esetén autóval közlekedjek, vagy biciklivel). A környezettudatos magatartást gyakran akadályozzák nagyobb intenzitással jelentkező, nem környezeti irányultságú motivációk (pl. esőben inkább az autót választom, mert a kényelem fontosabb számomra, mint a környezettudatos cselekvés). A szelektív motívumok tehát gyakran „fölülírják” az elsődleges motívumokat. • Ökológiai tudás: az empirikus kutatások többsége arra a következtetésre jutott, hogy a környezeti problémák ismerete kiváltja ugyan az aggodalom érzését az emberekből, önmagában azonban kevés a környezettudatos magatartáshoz. Fliegenschnee és Schelakovsky (1998) egyenesen azt állítják, hogy a környezettudatos, vagy azzal ellentétes magatartást befolyásoló motívumok 80%-a szituációs vagy más belső tényezőkre vezethető vissza. Ezt az állítást alátámasztja Kempton et al. (1995) meglepő tapasztalata, mely szerint az ökológiai tudás hiánya ugyanakkora volt az elkötelezett környezetvédők és a semleges, vagy a környezetvédelemmel szembehelyezkedő megkérdezettek körében. Az is megfigyelhető, hogy bizonyos ösztönzők (pl. gazdasági előnyök), a kulturális értékek és a társadalmi normák képesek környezettudatos magatartásra motiválni anélkül, hogy az egyének a környezetért érzett aggodalomból cselekednének. Ez utóbbi esetben persze nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy az ilyen nem tudatos környezetbarát magatartás nem tartós, ösztönzés hiányában könnyen megfordul, mivel a cselekvés nem az egyén belső meggyőződésén, értékrendszerén alapul. • Értékek: a szerzők tapasztalata szerint az egyén értékrendszerét legerősebben a közvetlen környezetéből érkező impulzusok alakítják (család, barátok, szomszédok, tanárok stb.). Ezt követi a média és a politika mint tágabb környezet befolyása, majd az a kulturális közeg, amelyben az egyén él. Chawla (1998, idézi Kollmuss és Agyeman, 2002) hivatásos környezetvédők körében végzett felmérésében arra az eredményre jutott, hogy a környezeti érzékenységet a gyermekkori természeti élmények, a család környezettel kapcsolatos értékei, a környezetvédő szervezetek nézetei, a szerepminták (barátok, tanárok), valamint a nevelés-képzés határozzák meg (relevanciájuk csökkenő sorrendjében). Bár a kutatás nem vizsgálta a közvetlen környezettudatos magatartás megnyilvánulásait (a környezetvédő szervezeti tagságot közvetett magatartásnak tekintik), az eredmények hasznosak abban a tekintetben, hogy rámutatnak a természethez fűződő érzelmi kötődés fontosságára.

289

Más kutatások szerint döntő fontosságú az egyén értékrendszerének közösségi vagy individuális irányultsága is. Nordlund és Garvin (2002) arra az eredményre jutottak, hogy azok az emberek, akik a közösségi értékeket helyezik a középpontba, sokkal erősebbnek érzékelik a környezeti problémák fenyegetését, és nagyobb morális elkötelezettséget tanúsítanak a cselekvésre, mint azok, akik számára az önmegvalósítás, az egyéni értékek a legfontosabbak. • Attitűdök: az attitűdök magatartás-befolyásoló hatásának vizsgálata az a terület, amely a legtöbb kérdőjelet eredményezi a kutatások során. Láthattuk, hogy a környezettudatos magatartás modelljeinek többsége fontos tényezőként kezeli az attitűdöket, amelyek ugyanakkor nem képesek közvetlenül meghatározni a cselekvést. A környezetbarát attitűd pozitívan hathat a cselekvési hajlandóságra, de Diekmann és Franzen (1996) szerint a környezettudatos magatartással járó áldozat nagysága (pl. költségek, idő-ráfordítás, erőfeszítés) leronthatja az attitűd hatását. Kutatásukban a pozitív környezeti attitűd csak a kis áldozattal járó magatartásformákkal (pl. szelektív hulladékgyűjtés) mutatott szignifikáns összefüggést. A szerzők ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy pozitív környezeti attitűdökkel rendelkező egyének nagyobb hajlandóságot mutatnak a környezettudatos viselkedés ösztönzését célzó politikai intézkedések támogatására (pl. környezetvédelmi adófajták, szigorúbb előírások bevezetése stb.). Ez azt is jelenti, hogy ezek a személyek saját magatartásukra nézve elfogadják a közvetett ösztönzést, vagyis támogatják, hogy a megfelelő környezetpolitikai intézkedések segítségével megforduljon a mérleg nyelve és csökkenjenek a környezettudatos cselekvés relatív költségei. • „Környezeti tudatosság”: Kollmuss és Agyeman modelljében a tudatosság az emberi cselekvés környezetre gyakorolt hatásának tudását jelenti. Ezt a fajta „tudatosságot” korlátozza, hogy az ökológiai problémák hatásai időben gyakran késleltetve jelentkeznek, a degradáció mértéke sokszor lassú és fokozatos, valamint az egész problémakör meglehetősen komplex. Ezek a korlátozó tényezők pedig a tapasztalatok szerint megalkuvásra ösztönzik az egyént. • Érzelmi kötődés: Chawla említett kutatása (Chawla, 1998) rámutat az érzelmi kötődés fontosságára az egyének hiedelmeinek, értékeinek és attitűdjeinek alakításában (l. fentebb). Az ökológiai tudás, valamint a „tudatosság” hiánya például nem ébreszt érzelmi érintettséget az egyénben. Ugyanakkor láthattuk, hogy sajnos a tudás megléte sem elegendő önmagában az érzelmi kötődés kialakulásához. Amennyiben a kívülről érkező információk ellentétesek fennálló hiedelmeinkkel, a belső konzisztenciára törekvés gyakran vezet ahhoz, hogy az információkat szelektíven érzékeljük; az ún. kognitív

290

disszonanciát (ld. Festinger, 1957) elkerülni igyekszünk. Ha az érzelmi reakció ki is alakul az egyénben a környezeti problémák kapcsán, cselekvéshez gyakran mégsem vezet. Hiába érzünk félelmet, szomorúságot, fájdalmat, haragot, vagy éppen bűntudatot, ha ezek azzal az érzéssel párosulnak, hogy magatartásunk úgyis hatástalan lenne a megoldás szempontjából („egy fecske nem csinál nyarat”), akkor nem cselekszünk. A negatív érzések emellett az emberből olyan másodlagos pszichológiai válaszokat váltanak ki, amelyek segítségével az ember igyekszik megszabadulni ezektől az érzésektől. A védekező mechanizmusok jelenthetik a probléma (a valóság) tagadását, a racionális elhatárolódást, az apátiát és rezignációt (a változtatás képtelenségét), vagy a probléma áthárítását másokra a bűntudattól való megszabadulás érdekében. • Észlelt magatartás-irányítás (Ajzen, 1985): a fentiekben láthattuk, hogy a cselekvés szempontjából fontos szerepet játszik az egyén meggyőződése abban, hogy környezettudatos magatartásával képes változást elérni. Ezt az állítást Laroche és társainak (2001) a környezettudatos vásárlói magatartás vizsgálatára irányuló kutatása eredményei is alátámasztják, amelyek szerint azok a fogyasztók, akik erősebbnek gondolják környezetbarát vásárlói magatartásuk pozitív hatását az ügy szempontjából, sokkal inkább hajlandók többet fizetni a környezetkímélő termékekért, mint azok, akik erről nincsenek meggyőződve. • Felelősség és prioritások: felelősségtudatunkat jelentős mértékben alakítják értékeink, valamint személyiségünknek az a jellemzője, hogy belső vagy külső irányítottságúak vagyunk-e elsősorban (locus of control). Emellett az egyén prioritási sorrendet is felállít, amelyben általában első helyen szerepel a saját és családja jólléte. Amennyiben a környezettudatos magatartásformák összhangban vannak a személyes prioritásokkal, a motiváció a cselekvésre növekszik (pl. bioélelmiszerek vásárlása), amennyiben azzal ellentétesek, a cselekvés valószínűsége csökken (pl. kisebb lakás választása, amikor az egyén megengedheti magának a nagyobbat). • Szokások: az egyén régi, bevált szokásai általában akadályozzák a környezettudatos magatartásformák felvételét. A fentiekben bemutatott modelleknél a környezettudatos magatartás magyarázatában az egyéni szempontok mellett megjelennek a személyközi kapcsolatokon keresztül érvényesülő befolyásoló tényezők is. Empirikus kutatások szerint (ld. Jaeger et al., 1993; illetve Dietz et al., 1998) az ún. szocio-kulturális tényezők erősebben hatnak az egyén környezettudatos magatartására, mint a környezeti problémákkal kapcsolatos általános aggodalom (ami a környezeti problémák ismeretéből következően megfigyelhető), vagy a szocio-demográfiai változók (pl. életkor, nem). Ilyen szocio-kulturális tényezők például a csoportidentitás (Bonaiuto

291

et al., 1996), a környezetbarát viselkedéshez kötődő csoportnormák (Widegren 1998, vagy a társadalmi kapcsolatok jellege (Jaeger et al., 1993). A csoportidentitásnak (vagyis a csoporttal való azonosulás igényének), a közösség által a környezettudatos magatartást illetően osztott normáknak, valamint a személyközi kapcsolatoknak az egyéni magatartásra gyakorolt szignifikáns hatása előrevetíti az ezekre épülő módszerek eredményes alkalmazásának lehetőségét a környezeti oktatásban-nevelésben is. Az egyénre való kizárólagos fókuszálás nem eléggé hatásos a szokások megváltoztatásában; közösségre alapozó kezdeményezésekre nagy szükség van. Meg kell értenünk a kereslet hajtóerőit, és megtalálni a hatásos beavatkozás lehetőségeit. Ez biztosan nem egyetlen módszert jelent, hanem sokféle eszköz együttes alkalmazását a fenntarthatóság elérése érdekében.

A KUTATÁS HIPOTÉZISEI, MÓDSZERTANA ÉS KORLÁTAI A kutatás elején három hipotézist fogalmaztunk meg a hallgatók környezettudatos viselkedésével kapcsolatban: 1. hipotézis. A válaszadók által kinyilvánított környezettudatosság és a valóban megélt környezettudatos magatartás gyakran nincs (teljes) összhangban egymással. Várakozásunk szerint a válaszadók pozitívabban ítélik meg saját környezettudatosságukat, mint ahogyan a valóságban cselekednek. 2. hipotézis. A válaszadók környezettudatosságuk és fogyasztói magatartásuk alapján megkülönböztethetők, de elsősorban a szélsőséges csoportok rendelkeznek szignifikánsan eltérő viselkedésbeli jellemzőkkel. 3. hipotézis. A környezettudatos magatartás a legritkább esetben (sem) fehér vagy fekete: nemigen létezik olyan válaszadó, akire az összes környezeti szempontból pozitívnak tekintett tulajdonság egyszerre ráillene. A környezetvédelmi aktivista magatartás feltevésünk szerint nem feltétlenül jár együtt alacsony fogyasztási szinttel, vagy ellentmondásmentes mindennapi életmóddal. Ugyanez fordítva is igaz: aki keveset fogyaszt, nem biztos, hogy szeret környezetvédelmi demonstrációkra járni. Még a környezettudatos életmód elemeit sem feltétlenül konzisztensen valósítják meg az emberek: ki ezt, ki azt a magatartásformát tartja hatásosabbnak, vagy a maga számára könnyebben megvalósíthatónak. A mintába 23 felsőoktatási intézmény hallgatói kerültek, akiket az intézmények belső kommunikációs rendszerein keresztül értünk el. Az online kérdőívet közel 3500 válaszadó töltötte ki, akik közül 2998-an maradtak meg a végső mintában (miután töröltük a félbemaradt vagy hiányos kérdőíveket). A hallgatók a képzési területek széles köréből érkeztek, így a természettudományok (22%), a közgazdaságtan (20%), a mérnöki tudományok (14%), a humán tudományok (13%), egyéb társadalomtudományok (14%), a tanárképzés (8%), az orvostudomány (6%) és a 292

jog területéről (3%). A válaszadók kétharmada nappali képzésben, a többiek részképzésben vettek részt. Az átlagéletkor 24,2 év volt, a nők aránya pedig mintegy kétszerese a férfiakénak. A minta reprezentativitását nem állt módunkban ellenőrizni, mivel az alapsokaság összetétele ismeretlen - a magas elemszám ugyanakkor általánosítható következtetések megfogalmazását is lehetővé teszi.

egyéb társadalomtudományi 14%

bölcsész 13%

természettudományi 22%

tanár, tanítóképző 8%

gazdasági 20%

orvosi 6%

műszaki 14%

jogi 3%

N = 2956

37. ÁBRA A VÁLASZADÓK MEGOSZLÁSA KÉPZÉSI TERÜLET SZERINT

Hogy a hallgatók környezettudatosságáról általános képet kapjunk, először gyakoriság és kereszttáblás elemzéseket végeztünk. A hallgatók fogyasztói magatartásának és életmódjának vizsgálatához azonban érdemesebb megvizsgálni annak lehetőségét, hogy viszonylag homogén csoportokat azonosítsunk a mintán belül, és ezek jellemzőire összpontosítsunk. A következőkben az empirikus kutatás legfontosabb eredményeit mutatjuk be, mellőzve a számadatok túlzott megjelenítését, azok a kutatási jelentésben megtalálhatók (Marjainé Szerényi et al., 2010).

EMPIRIKUS EREDMÉNYEK: A HALLGATÓK ÉLETMÓDJA ÉS FOGYASZTÓI SZOKÁSAI

A faktorelemzés eredményei Az életmód és a fogyasztói szokások jellemzőire faktorelemzést végeztünk főkomponens módszerrel. A Varimax rotáció hat iterációban adta ki a végső megoldást, amelynek megfelelően a felhasznált 29 változó 10 faktorba sűrítve

293

magyarázza az összes variancia több mint 60%-át.63 Az elemzéssel kapott 10 faktor tartalmát az 45. táblázat mutatja. A rotált komponens mátrixban a faktorok magyarázóerejük csökkenő sorrendjében követik egymást. Látható, hogy az első néhány faktor jóval több változót sűrít, mint a sorrendben hátrébb levők, ugyanakkor az is elmondható, hogy a faktorok tartalma világos, jól magyarázható, így alapul szolgálhat a válaszadók klasztereinek kialakításához. A fogyasztói magatartást akkor tekinthetjük hedonistának, ha a válaszadó szívesen költi a pénzét fogyasztásra, szeret vásárolni, nehezen tud ellenállni a leárazásoknak, szereti követni a divatot és a technikai fejlődést, valamint felesleges dolgokat is vásárol, nem csupán a szükségleteit elégíti ki. A környezetvédelmi aktivista magatartást a demonstrációkon való részvétel, a környezetvédelmi szervezetekben való tagság és önkéntes munka, valamint azok anyagi támogatása jellemzi. A termékek esetén fenntarthatósági szempont lehet a helyi gyártás, a környezetbarát jelleg, a kevesebb vegyszer használata, és ugyanebben a faktorban jelenik meg a gyártó jó hírneve is mint döntési szempont. A hulladékkezelési szokások a szelektív gyűjtést, a veszélyes hulladékok külön gyűjtését és a palackok kezelését takarják, az utazási szokások pedig a környezetbarát utazási módok és az autó használatát. Külön faktort képez a víz és energiafogyasztás, valamint a készülékek energiatakarékosságával és kikapcsolásával foglalkozó döntések. Végül, de nem utolsósorban három külön faktorba kerültek az egyes termékfajták vásárlásával kapcsolatos szokások. Nem meglepő módon egy faktorba tartozik a sport- és elektronikai cikkek vásárlása, egy másikba könyv- és újságvétel, illetve egy harmadikba ruha- és kozmetikai cikkek vásárlása. Utóbbi faktorban jelenik meg az a tulajdonság is, hogy hajlandó-e a válaszadó időt és energiát áldozni a vásárlásra. 45. TÁBLÁZAT. A FAKTOROK NEVE ÉS TARTALMA

A faktor neve Hedonista vásárlói magatartás

A faktorhoz tartozó változók Ha éppen van pénzem, általában veszek valamit. Szoktam vásárolni pusztán a vásárlás öröméért is. Előfordul, hogy megveszek valamit, de aztán alig használom. Csak akkor veszek meg valamit, ha valóban szükségem van rá. (negatív előjellel!) A leárazásoknak nehezen tudok ellenállni. Igyekszem követni a divatot/technikai fejlődést.

63

A faktorelemzés megfelelőségét mutató KMO-érték elég magas (0,806), a Bartlett-féle szférikus teszt eredménye szintén (10670,580).

294

A faktor neve Környezetvédelmi aktivista magatartás

A faktorhoz tartozó változók Támogat-e valamilyen zöld szervezetet önkéntes munkával? Tagja-e valamilyen zöld szervezetnek? Támogat-e valamilyen zöld szervezetet anyagilag? Jár-e környezetvédelmi akciókra, megmozdulásokra, demonstrációkra?

A termékkel és a gyártóval kapcsolatos döntések

A vásárlásnál figyelembe vettem a gyártó jó hírnevét Helyi terméket vettem Környezetbarát címkével ellátott terméket vettem Kevesebb vegyszert használtam

Hulladékkezelési szokások

Külön gyűjtöttem a veszélyes hulladékot Szelektíven gyűjtöttem Összenyomtam a palackot

Utazási szokások

Környezetbarát utazást választottam az elmúlt egy hónap során

Elektronikai és sportcikkek vásárlása

Kérem, jelölje meg, milyen gyakran vásárol elektronikai cikkeket:

Kevesebbet használtam autómat

Kérem, jelölje meg, milyen gyakran vásárol sportszereket: Víz- és energiafogyasztás

Csökkentettem a vízfogyasztásomat Csökkentettem az energiafogyasztásomat

Kozmetikumok és ruhák vásárlása

Kérem, jelölje meg, milyen gyakran vásárol kozmetikumokat: Nem vagyok hajlandó vásárlásaimra sok időt és energiát fordítani. (fordított értelemben) Kérem, jelölje meg, milyen gyakran vásárol ruhát, kiegészítőket:

Készülékek kezelése

Nem hagytam a készülékeket stand-by üzemmódban

Könyvek, újságok vásárlása

Kérem, jelölje meg, milyen gyakran vásárol könyvet, újságot:

Energiatakarékos izzót/készüléket vettem

295

A válaszadók csoportosítása klaszterelemzés módszerével A fenti faktorelemzés eredményeként olyan fogyasztási és életmódbeli jellemzőcsoportok adódtak, amelyek alkalmasnak bizonyultak arra, hogy segítségükkel a válaszadókat klaszterekbe soroljuk. A klaszterelemzés során a hierarchikus módszerek közül a Ward-módszert választottuk, amely biztosítja, hogy megfelelő számú elem kerüljön az egyes klaszterekbe. A hiányzó értékek kiszűrésével az SPSS program végül is 1798 válaszadót vett be az elemzésbe. Több klasztermegoldást is vizsgáltunk, végül a csoport-átlagok és a csoporton belüli szórásértékek figyelembevételével a hatklaszteres megoldás mellett döntöttünk. Az elemzésbe bevont válaszadók megoszlását az egyes klaszterek között az 38. ábra mutatja.

Érdektelen átlagosak 12%

A hulladékkezelés bajnokai 20%

Hedonista vásárlók 18%

Környezetvédelmi aktivisták 7% Termék- és energiatudatos vásárlók 21%

Sport- és elektronikakevelők 22%

38. ÁBRA A VÁLASZADÓK MEGOSZLÁSA AZ EGYES KLASZTEREK KÖZÖTT

1. klaszter: Környezetvédelmi aktivisták Az első klaszterben található az a 117 válaszadó, akik a legerősebb környezetvédelmi aktivista magatartást tanúsítják, legalábbis ami a demonstrációkon való részvételt, a környezetvédelmi szervezetekben való tagságot és munkát, valamint az ilyen szervezetek támogatását illeti. Fogyasztásukra – bevallásuk szerint – visszafogottság jellemző, különösen ami a ruhák és kozmetikumok, sporteszközök és elektronikai cikkek vásárlásának gyakoriságát, valamint a vásárlásra fordított

296

időt és energiát illeti. Érdekes ugyanakkor, hogy a hedonista értékeket nem utasítják el teljesen, az átlagnál kicsit jobban szeretnek vásárolni. Az eredmények szerint több olyan klaszter is adódott a válaszadókból, amelyekre még kevésbé jellemző a hedonista vásárlói magatartás. E csoport havi fogyasztási kiadásai alapján szintén a középmezőnyben foglal helyet. A környezetvédelmi aktivista csoport életmódja is némileg ellentmondásos, de nem nagyon: utazási szokásaikat, víz- és energiafogyasztásukat, a készülékek kikapcsolását, valamint a termék és a gyártó tulajdonságait figyelembe véve az átlagnál környezettudatosabbnak tekinthetők, míg a hulladékok szelektív gyűjtésében és kezelésében le vannak maradva az átlagtól. Olvasni láthatóan szeretnek: könyvet és folyóiratot a klaszterelemzésbe bekerült válaszadók átlagánál gyakrabban vesznek. 2. klaszter: Termék- és energiatudatos vásárlók A termék és energiatudatos vásárlók – szám szerint 384-en – az átlagnál jóval inkább odafigyelnek arra, hogy helyi és/vagy környezetbarát termékeket vegyenek, jó hírnevű gyártóktól, valamint csökkentsék víz- és energiafogyasztásukat. Utóbbi tudatossági lépés a készülékek kikapcsolására és az energiatakarékos készülékek használatára is vonatkozik. A környezetvédelmi aktivista csoporthoz hasonlóan szeretnek informálódni (könyvekből és folyóiratokból), környezetvédelmi szervezetekkel ugyanakkor az átlagnál jóval kevésbé tartanak kapcsolatot. Utazási és hulladékkezelési szokásaikban az átlagnál környezettudatosabbak, és nem lelkesednek a vásárlástól, ami különösen a sport- és elektronikai cikkek esetében látványos. Ruhát és kozmetikumot nagyjából az átlagnak megfelelő gyakorisággal szereznek be. E csoport esetében megint találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a különféle tudatossági lépések jól megférhetnek egymás mellett, illetve helyett, hiszen ez a csoport például az életmódját tekintve az átlagnál – saját bevallása szerint – tudatosabbnak mondható, ugyanakkor esze ágában sincs mindezt szervezeti keretek közt, aktivista módon hangoztatni. A klaszterelmézésbe bevont hallgatók közül e csoportnak a legalacsonyabbak a havi fogyasztási kiadásai. 3. klaszter: Sport- és elektronikakedvelők A klaszter neve is mutatja, hogy az ide került 394 válaszadó az átlagosnál jóval gyakrabban vásárol sport- és elektronikai eszközöket. Ruhanemű és kozmetikumok vásárlásában is lelkesebbek az átlagnál, ugyanakkor ennél a csoportnál is felfedezhető egyfajta ellentmondás – nem is annyira a magatartást, mint inkább a válaszadást illetően. Az ellentmondás lehetőségét a felmérés kérdőíves és sok esetben attitűdöket vizsgáló jellege magában hordozza. A vásárlói magatartás hedonista jellegére vonatkozó kérdések ugyanis attitűdkérdések, vagyis nem konkrét, adatszerű válaszokat, hanem a megkérdezett önmagáról alkotott/közvetített véleményét tükrözik. A különböző fogyasztási cikkek vásárlásának gyakorisága

297

viszont egzaktabb módon jelzi a vásárlás intenzitását, így ellenőrző kérdésként is szolgál. Jelen esetben a klaszter tagjai kevésbé hedonista magatartást tulajdonítanak az attitűdkérdéseknél, mint amilyet a fogyasztási cikkek vásárlásának gyakorisági értékei mutatnak – az átlaghoz képest természetesen. A környezettudatos életmód elemeit ez a csoport is vegyesen alkalmazza. Míg a terméktulajdonságok, származási hely és a gyártó hírneve tekintetében a klaszterbe tartozók nem tekinthetők tudatosnak, és az általuk használt készülékek kikapcsolása és/vagy energiatakarékos volta is az átlagnál kevésbé izgatja őket, a hulladékok szelektív gyűjtésében kicsit, utazási szokásaikat tekintve jóval tudatosabbak az átlagnál. Aktivista magatartásuk átlagos, könyvet és folyóiratot pedig az átlagnál kicsit ritkábban vesznek. 4. klaszter: Hedonista vásárlók A klaszterbe tartozó 325 válaszadó saját bevallása szerint az átlagnál sokkal jobban szereti a pénzét vásárlásra költeni, akkor is, ha esetleg utána alig használja az adott terméket. A csoport tagjai nehezen tudnak ellenállni a leárazásoknak. Fogyasztási kedvük elsősorban a ruhák és kozmetikumok átlagnál gyakoribb vásárlásában realizálódik; sport- és elektronikai cikkeket az átlagnál jóval ritkábban vesznek. Életmódjuk meglehetősen vegyes képet mutat: a hulladékot az átlagnál szívesebben szelektálják, és a készülékek kikapcsolására/energiatakarékosságára is odafigyelnek, viszont víz- és energiafogyasztás terén a leginkább pazarlóak a mintában (a klaszterelemzésbe került 1798 válaszadó között mindenképpen). A termékek környezetbarát tulajdonságai, vagy a gyártók hírneve sem nagyon érdekli őket, az aktivista magatartás szintén nem jellemző rájuk, könyv- és folyóiratvásárlási gyakoriságuk az átlagos körül van, és viszonylag keveset költenek fogyasztói javakra. 5. klaszter: A hulladékkezelés bajnokai E klaszterbe 362 válaszadó került, akik a leginkább intenzíven szelektálják a hulladékot, gyűjtik külön a veszélyes hulladékokat és nyomják össze a palackokat. Ugyanakkor lehetséges, hogy mindezt a külön gyűjtött hulladékot utána autóval szállítják el a gyűjtőszigetre – utazási szokásaik legalábbis a legkevésbé mondhatók környezetbarátnak az elemzett mintában. A termékek és a gyártók tulajdonságait nemigen figyelik, a környezetvédő szervezetek tevékenységébe sem igen folynak bele, és víz-, valamint energiafogyasztásuk csökkentésén sem nagyon fáradoznak. Sport- és elektronikai cikkeket szeretnek vásárolni, ruhát és kozmetikumot ugyanakkor jóval ritkábban vesznek az átlagnál, és saját bevallásuk szerint vásárlói magatartásuk nem hedonista. Könyvet és újságot nagyjából az átlagnak megfelelő gyakorisággal vesznek. Ebben a csoportban a legmagasabb a levelezős hallgatók aránya (44%, a mintaátlag 35%), valamint azoké, akik rendszeresen dolgoznak az egyetem mellett (47%, a mintaátlag 39%). Havi fogyasztási kiadásaik a legmagasabbak a mintában.

298

6. klaszter: Érdektelen átlagosak A klaszter 216 tagja abban mindenképpen következetes, hogy a környezetvédelem egyáltalán nem érdekli, legkevésbé a hulladékok szelektív gyűjtése, de a többi, környezettudatosságot kifejező faktor – például a termék- és gyártói tulajdonságok figyelése, víz- és energiafogyasztás, utazási szokások, készülékek kezelése, aktivista magatartás – esetében is az átlagosnál gyengébb értékeket mutat. Átlagosak vagy az átlagnál egy kicsit szerényebbek viszont a klaszterbe tartozók a fogyasztási szokások terén, ami a hedonista vásárlói magatartást és a fogyasztási cikkek vételi gyakoriságát illeti. Könyvet, folyóiratot ők vesznek a legritkábban. Ezek a jellemzők azért is érdekesek, mert az összes többi csoportnál találtunk olyan életmódbeli elemeket, amelyekben a környezettudatosság felfedezhető, még akkor is, ha a magatartás amúgy ellentmondásosnak mutatkozott. Ez a csoport viszont következetesen elmarad az átlagtól a környezettudatosság mindenfajta megnyilvánulásában. Az ilyen tulajdonságú csoport megszólítása környezeti értékek hangsúlyozásával - a tapasztalatok szerint - nehézségekbe ütközik, és, noha bevallásuk szerint nem fogyasztanak sokat, havi költéseik alapján a második legmagasabb helyet foglalják el. Az egyes klaszterek összehasonlítása néhány változó alapján Látható, hogy a képzési terület, a környezeti oktatásban való részvétel, illetve a hallgatók neme alapján leginkább a két szélsőséges csoport, a környezetvédelmi aktivisták és az érdektelen átlagosak térnek el a mintaátlagtól. Ami a képzési területet illeti, a természettudományok hallgató erősen felülreprezentáltak a környezetvédelmi aktivista csoportban (arányuk kétszerese a teljes mintabeli arányuknak). A környezetvédelmi aktivista csoport tagjainak 44%-a természettudományos területen tanul, és sok közöttük a fiú, ami a nemek arányát tekintve a leglényegesebb különbség a klaszterek között. Az érdektelen csoportba több humán-, gazdasági vagy más társadalomtudományi, illetve mérnöki területen tanuló válaszadó került, akik az aktvista csoportban mind alul vannak reprezentálva. A többi négy klaszterben a hallgatók képzési terület szerinti megoszlása nagyjából megfelel a mintaátlagnak. A környezeti oktatásban való részvétel szintén szignifikáns hatással van a klaszterhez tartozásra. A környezetvédelmi aktivista csoportban majdnem háromszoros a környezeti specializációval rendelkezők aránya a teljes mintához viszonyítva, míg azok, akik semmilyen környezeti oktatásban nem részesültek, jelentősen alul vannak reprezentálva. Az érdektelen csoportra ennek éppen a fordítottja igaz. A fennmaradó négy klaszter a környezeti nevelésben való részvétel szerint is nagyjából a mintaátlagnak megfelelő összetételt mutat. Érdekes az életkor szerepe: a mintaátlag 24,6 év, ennél jóval fiatalabbak a hedonista vásárlók (23,3 év), de fiatalabbak az érdektelen átlagosak (23,7 év), valamint a sport- és elektronikakedvelők (23,9) is. Idősebbek viszont a hulladék-

299

kezelés bajnokai (26,1 év), a termék és energiatudatos vásárlók (25,8 év) és a környezetvédelmi aktivisták (25,1 év). Úgy tűnik tehát, hogy a néhány évvel idősebb korosztály érzékenyebb a környezeti problémákra és kevésbé fogyasztásorientált. Ami a környezettudatosságról alkotott önképet illeti, várakozásainknak megfelelően a környezetvédelmi aktivisták és a termék- és energiatudatos vásárlók gondolják a legnagyobb arányban úgy, hogy társaiknál jobban odafigyelnek a környezetvédelemre (96 és 98%, a mintaátlag 93%). Az érdektelen átlagosak között vannak viszonylag sokan azok, akik bevallottan kevésbé környezettudatosak (20 vs 7%), a többi klaszternél az arány közel áll a mintaátlaghoz. A klaszterek a fogyasztás visszafogásával kapcsolatos hajlandóság mentén is elkülönülnek egymástól: arra a kérdésre, hogy „Támogatná-e olyan intézkedések bevezetését, amelyek jelentősen korlátoznák minden ember (Önt is beleértve) egyéni fogyasztását, ha ezáltal valóban megoldódnának a környezeti problémák?”, a teljes csoport majdnem fele válaszolt határozott igennel, ennél jóval magasabb az arány a környezetvédelmi aktivisták (60%) és a termék- és energiatudatos vásárlók (60%) körében. Nem meglepő, hogy a legkevésbé a hedonista vásárlók (34%) és az érdektelen átlagosak (32%) tudtak azonosulni egy ilyen megoldással. Jól jellemzik a fogyasztáshoz való viszonyt a vásárlással kapcsolatos visszatartó tényezők is. A legerősebb visszatartó tényező minden csoportnál a pénz hiánya, legkevésbé a környezetvédelmi aktivistáknál, leginkább pedig a hedonista vásárlóknál, a hulladékkezelés bajnokainál és az érdektelen átlagosoknál. Annak ellenére van ez így, hogy a környezetvédelmi aktivisták vannak a legrosszabb véleménnyel a saját anyagi helyzetükről. A csoportok közötti eltérések főleg a gyengébb tényezőknél érhetőek tetten, és megerősítik a csoportokról eddig kialakult képet: a környezetvédelmi megfontolások visszatartó ereje leginkább a környezetvédelmi aktivistáknál és a termék- és energiatudatos vásárlóknál, legkevésbé pedig az érdektelen átlagosoknál játszik szerepet. A „nem szeretek vásárolni” kitétel ugyancsak leginkább a környezetvédelmi aktivistákra és legkevésbé az érdektelen átlagosokra jellemző. Szintén a környezetvédelmi aktivisták érzik leginkább úgy, hogy megvan mindenük, amire szükségük van, a legalacsonyabb ismét az érdektelen átlagosak átlaga. A drágább környezetbarát termékek megvásárlásával kapcsolatos hajlandóságot, úgy tűnik, a környezettudatosság nagyobb mértékben befolyásolja, mint az anyagi helyzet: egészen vagy részben hajlandónak vallja magát erre a környezetvédelmi aktivisták 77, a termék- és energiatudatos vásárlóknak pedig 75%-a, az érdektelen átlagosak közül azonban csak 45%-a. Ugyancsak érdekes a környezetbarát életmódot általánosságban gátló tényezők összehasonlítása. A teljes mintában az anyagi okokat, az intézményi és infrastrukturális feltételek hiányát, valamint a kényelmi szempontokat említették. A klaszterek közötti különbségek önmagukért beszélnek: tudásukat legkevésbé a 300

környezetvédelmi aktivisták érzik hiányosnak, leginkább pedig az érdektelen átlagosak; saját környezettudatosságukat leginkább az aktivisták és a termék- és energiatudatos vásárlók tartják elégségesnek, a legkevésbé pedig az érdektelen átlagosak. Az elkötelezettségbeli különbséget jól mutatja, hogy a kényelmi okok viszonylag kevésszer kerültek említésre a környezeti aktivistáknál, illetve a termék- és energiatudatos vásárlóknál, míg az érdektelen átlagosoknál és a hulladékkezelés bajnokainál lényegesen gyakrabban. Az anyagi okok viszont a környezetvédelmi aktivistáknál játszanak nagyobb szerepet, és éppen az érdektelen átlagosoknál a legkevésbé. A környezetbarát életmód feltételeinél kevésbé markáns eltéréseket találtunk, ezeket a sport- és elektronikakedvelők hiányolják legkevésbé, leginkább pedig az érdektelen átlagosok és a hulladékkezelés bajnokai. A fenti elemzések összevetése rendívül érdekes következtetésekhez vezet. Úgy tűnik, hogy a környezeti kérdések iránt érzékenyebb csoportokat (környezetvédelmi aktivisták, termék- és energiatudatos vásárlók), bár anyagi helyzetük relatíve rosszabb, kevésbé fogja vissza a vásárlásban a pénz hiánya, és elégedettebbek fogyasztásuk jelenlegi szintjével. A környezetvédelmi aktivistákat inkább a környezettudatos életmódban fogják vissza az anyagi korlátok, bár így is ők hajlandók a leginkább áldozni a környezetbarát termékekre. Az érdektelen átlagosaknak nevezett, a környezetvédelemre legkevésbé fogékony klaszter tagjai ugyanakkor, noha pozitívan ítélik meg életszínvonalukat és relatíve magas a havi költésük, mégis ők érzik a legkevésbé úgy, hogy szükségleteik megfelelően ki lennének elégítve, és szívesen vásárolnának többet, ha megtehetnék. A környezetbarát életmód viszont, mivel nem igazán érdekli őket, nem az anyagi lehetőségeiken múlik. Ismét más a hulladékkezelés bajnokainak nevezett csoport, akik szintén magas életszínvonallal bírnak (idősebbek és nagyobb arányban dolgoznak), ezért, bár kényelmükről nem igazán hajlandóak a környezet érdekében lemondani, de pl. a drágább környezetbarát termékek vásárlására mutatnak némi hajlandóságot. A klaszterek tulajdonságait a 46. táblázat foglalja össze.

301

46. TÁBLÁZAT. A KLASZTEREK TULAJDONSÁGAI ÖSSZEFOGLALÓAN

302

KÖVETKEZTETÉSEK Az eredmények szerint a minta összességében nagyon pozitívan ítélte meg a saját környezettudatosságát, vagyis felfedezhető a pozitív torzítás a válaszadásban: a vallott környezettudatosság (attitűdök) és a cselekvés nem mindig áll összhangban; az ellenőrző kérdések ezt nyilvánvalóvá tették. A mélyebb elemzések során ezért elsősorban az átlagtól való eltérések hangsúlyozására törekedtünk, amikor a fogyasztói magatartás és az életmód szerint – csoporton belül homogén, egymástól ugyanakkor lényegesen eltérő – klasztereket képeztünk a válaszadókból. Az eredmények megerősítik azt a hipotézist is, mely szerint igen ritka az életmódjában, fogyasztói magatartásában és környezetvédelmi aktivitásában egyaránt teljességgel elkötelezett, tudatos ember vagy csoport; ellentmondások legtöbb esetben felfedezhetők a viselkedésen belül is. A környezettudatos életmódban két klaszter bizonyult következetesnek: a termék- és energiatudatos csoport pozitívan emelkedik ki a mintából, az érdektelenek viszont konzisztensen nem tesznek semmit a környezetvédelem érdekében. A környezetvédelmi aktivisták nagyjából tudatos életet élnek, de azért nem fogyasztanak keveset; a többi klaszter vásárlói magatartása, életmódja pedig igen vegyes. A környezetvédelmi aktivista tevékenység vonatkozásában viszont másik két csoport ugrott ki szélsőségesen a mintából, és ezek mutatják a legtöbb szignifikáns összefüggést a mintajellemzőkkel, illetve a többi válasszal: a környezetvédelmi aktivisták és az érdektelenek. A termék- és energiatudatos csoport nemigen vesz részt a környezetvédő szervezetek munkájában, ezért nem ők képezik a pozitív szélsőséget, miközben fogyasztói magatartásuk egyértelműen a legszerényebb. Az eredményekből logikusan következnek a további kutatási irányok. A fenntarthatóbb fogyasztás és környezettudatosabb életmód ösztönzésének első lépése annak megvizsgálása, mekkora az életmódunk által gyakorolt összes környezetterhelés mértéke, melyik irányba billen az egymást kompenzáló tevékenységek mérlege – az inkább tudatos, vagy a kevésbé tudatos életmód felé –, illetve milyen tevékenységünk eredője a közösség szempontjából. Előbbire jó példa a termék- és energiatudatos tudatos csoport alacsony fogyasztása és környezettudatos életmódja, utóbbira pedig a környezetvédelmi aktivista magatartás, valamint azok a tevékenységek, (pl. a közvetlenül a környezetvédelem érdekét szolgáló munka), amelyek szemléletformáló hatásukon keresztül, indirekt módon, pozitívan befolyásolhatják a hatókörükbe eső közösség környezeti tudatosságát. Az ösztönző eszközök palettája széles, de az alkalmazás során a döntéshozóknak, a környezeti oktatásban dolgozóknak, általában a szemléletformálást végzőknek tudatában kell lenniük, hogy mind az attitűdök, mind a megvalósuló magatartás sokféleképpen jelenik meg a társadalomban, ezért az eredményes szemléletformálás érdekében jól kell megválasztani azokat az eszközöket, amelyekkel az

303

egyes társadalmi csoportokat meg akarjuk célozni. A fenntarthatóbb fogyasztást célzó politikának mindeneképpen (1) folyamatos pozitív visszacsatolásokon keresztül meg kell erősítenie a célcsoportok magatartásának kedvező elemeit, (2) az inkonzisztenciák csökkentése érdekében gyengítenie kell a negatív elemeket. A pozitív vonatkozások megerősítése várhatóan tovagyűrűző hatást vált ki a viselkedés más területeire és megerősíti az egyén elkötelezettségét. Mind a szakirodalom vizsgálata, mind a kutatás eredményeinek tükrében elmondható, hogy a belső motiváció kulcsfontosságú a viselkedés megváltoztatása szempontjából: az elkötelezett emberek általában konzisztensebb viselkedést mutatnak mindennapi életük során. A társadalmi-kulturális tényezők, pl. normák, csoportidentitás vagy a személyközi kapcsolatok szintén alapvető jelentőséggel bírnak, vagyis széles körű magatartás-változásra van szükség társadalmi szinten. A válaszok (és a szakirodalom) tükrében ugyanakkor elmondható, hogy a fenntartható fogyasztás előmozdításának részeként gondoskodni kell a megfelelő intézményi és infrastrukturális háttér megteremtéséről, hogy a környezetbarát alternatívák széles körben hozzáférhetővé és elfogadottá váljanak, és hiányuk ne szolgálhasson kifogásul az egyéni magatartás változásának elmaradására. A tudatformálás konkrét eszközeinek vizsgálata egy következő kutatásunk témája lesz.

304

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] AJZEN, I. (1991): The theory of planned behavior, Organisational Behavior and Human Decision Processes, 50, p. 179-211 [2] AJZEN, I., FISHBEIN M. (1980): Understanding Attitudes and Predicting Social Behavior, Englewood Cliffs, NJ, Prentice Hall [3] AJZEN, I. (2002): Perceived Behavioral Control, Self-Efficacy, Locus of Control, and the Theory of Planned Behavior, Journal of Applied Social Psychology, 32, p. 665-683 [4] AJZEN, I. 1985. From intentions to actions: A theory of planned behavior. In: Kuhl J. & Beckman J. (Eds.) Action control: From cognition to behavior, Heidelberg, Springer, pp. 11-39 [5] ARBUTHNOTT, K.D. 2009. Education for sustainable development beyond attitude change, International Journal of Sustainability in Higher Education, Vol. 10 No. 2, 2009, pp. 152-163 [6] BONAIUTO, M. – BREAKWELL, G.M. – CANO, I. 1996. Identity processes and environmental threat: The effects of nationalism and local identity upon perception of beach pollution, Journal of Community and Applied Social Psychology, 6, pp.157-175 [7] CHAWLA, L. (1998): Significant life experiences revisited: a review of research on sources of pro-environmental sensitivity, The Journal of Environmental Education, 31 (1), 15-26.o. [8] COURTENAY-HALL P., ROGERS L. (2002): Gaps in Mind: problems in environmental knowledge-behaviour modelling research, Environmental Education Research, Vol.8, No. 3, p. 283-297 [9] CSUTORA, M:, KEREKES, S. 2004: A környezetbarát vállalatirányítás eszközei, AULA, Budapest [10] DIAMANTOPOULOS A., SCHLEGELMILCH B.B., SINKOVICS R.R., BOHLEN G.M. (2003): Can socio-demographics still play a role in profiling green consumers? A review of the evidence and an empirical investigation, Journal of Business Research, Vol.56, Issue 6, June, p. 465-480 [11] DIETZ T., STERN P., GUAGNAMO G. (1998): Social structural and social psychological bases of environmental concern, Environment and Behavior, 30 (4), p.450-472 [12] DISPOTO R.G. (1977): Interrelationships Among Measures of Environmental Activity, Emotionality and Knowledge, Educational and Psychological Measurement, Vol. 37, Summer, p.451-459 [13] EASTERLIN, R.A. 1974. Does Economic Growth Improve the Human Lot? in David P.A. and Reder M.W. eds.: Nations and Households in Economic Growth: Essays in Honor of Moses Abramovitz, New York: Academic Press, Inc. [14] ELGIN, D. 1993. Voluntary Simplicity: Toward a Way of Life That Is Outwardly Simple, Inwardly Rich (Revised edition) [15] EUROBAROMETER 2007: Attitudes of European citizens towards the environment, 2007. Report, March, 2008. Special Eurobarometer 295/ Wave 68.2 – TNS Opinion & Social [16] EUROBAROMETER 2008. Attitudes of European citizens towards environment. Report. http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_295_en.pdf [17] FLIEGENSCHNEE, M. – SCHELAKOVSKY, M. 1998. Umweltpsychologie und Umweltbildung: Einführung aus humanökologischer Sicht, Facultas Universitäts Verlag, Wien [18] HINES, J.M. – HUNGERFORD, H.M. – TOMERA, A.N. 1986. Analysis and synthesis of research on responsible pro-environmental behavior: a meta-analysis, The Journal of Environmental Education, 18 (2), pp.1-8 [19] INGLEHART, R. – KLINGEMANN, H-D. 2000. Genes, Culture and Happiness, MIT Press, Boston, MA, USA

305

[20] JACKSON, T. 2006. Readings in Sustainable Consumption – Introduction, In: The Earthscan Reader in Sustainable Consumption, Edited by Jackson T., UK and the USA, pp. 1-27 [21] JAEGER, C. – Dürrenberger, G. – Kastenholz, H. – Truffer, B. 1993. Determinants of environmental action with regard to climate change, Climate Change, 23, pp.193-211 [22] JENSEN, B.B. (2002): Knowledge, Action and Pro-environmental Behaviour, Environmental Education Research, Vol.8, No. 3, p. 325-334 [23] KEMPTON W., BOSTER J.S., HARTLEY J.A. (1995): Environmental Values inAmerican Culture, MIT Press, Cambridge, MA [24] KOLLMUSS, A. – AGYEMAN, J. 2002. Mind the Gap: why do people act environmentally and what are the barriers to pro-environmental behaviour?, Environmental Education Research, Vol.8, No. 3, pp. 239-260 [25] KOPPENHÁGAI KLÍMACSÚCS honlapja: http://en.cop15.dk, letöltés ideje. 2009. dec. 22 [26] LOUNDSBURY J.W., TOURNATSKY L.G. (1977): A Scale for Assessing Attitudes toward Environmental Quality, Journal of Social Psychology, Vol. 101, p. 299-305 [27] MARJAINÉ SZERÉNYI, ZS., ZSÓKA Á., SZÉCHY A., BEZEGH A. 2010. A magyar felsőoktatás hallgatóinak környezeti attitűdjei és fogyasztási szokásai. Kutatási jelentés, BCE Környezetgazdaságtani és Technológiai Tanszék. [28] NONAKA I. (1994): A dynamic theory of organizational knowledge creation, Organization Science 5, p.15-35 [29] NORDLUND, A.M., GARVILL J. (2002): Value structures behind proenvironmental behavior, Environment and Behavior, Vol. 34, No.6, November, p. 740-756 [30] OFSTAD, S. (kiadó) 1994. Symposium: Sustainable Consumption, Ministry of Environment, Oslo [31] ROBINS, N. - ROBERTS, S. 2006. Making Sense of Sustainable Consumption, in: The Earthscan Reader in Sustainable Consumption, Edited by Jackson T., UK and the USA, pp. 39-50 [32] Stern, P.C. 2000. Toward a coherent theory of environmentally significant behaviour, Journal of Social Issues, Vol. 56. pp. 407-425. [33] SVANSTRÖM, M. - LOZANO-GARZIA, F.J. - ROWE, D. 2008. Learning outcomes for sustainable development in higher education, International Journal of Sustainability in Higher Education, Vol. 9 No. 3, 2008, pp. 339-351. [34] UNDP 2006. Consumption from a human development perspective, available at: http://hdr.undp.org/en/media/hdr_1998_en_chap2.pdf [35] UNEP 1999. Changing consumption patterns, Industry and Environment, Vol. 22, No. 4, Special Issue, October-December 1999 [36] UNEP 2005a. Marrakech Task Forces, UNEP, Paris, available at: www.uneptie.org/pc/sustain/10year/taskforce.htm [37] UNEP 2005b. Talk the Walk? Advancing Sustainable Lifestyles through Marketing and Communications, UNEP/UN Global Compact/Utopies, Paris [38] UNEP 2005c. Communicating Sustainability: How to Produce Effective Public Campaigns, UNEP/DtIE/Futerra, Paris [39] WIDEGREN, O. 1998. The new environmental paradigm and personal norms, Environment and Behavior, Vol. 30, No. 1, pp. 75-101.

306

CSIZMADY ADRIENNE, BALOGI CSILLA: KÖRNYEZETI NEVELÉS A KÖZOKTATÁSBAN BEVEZETÉS Tanulmányunkban a környezeti nevelés közoktatásban elfoglalt szerepét vizsgáljuk. Arra keresünk választ, hogy milyen keretek között valósul meg a környezeti nevelés, annak milyen hatása van az iskolásokra, illetve az ökoiskolák tanulói vajon környezettudatosabbak-e, vagyis mekkora jelentősége és hatása van a szervezett és sztenderdizált keretek között folyó környezeti nevelésnek. A kérdések megválaszolásához elsőször áttekintjük a hazai ökoiskola-hálózatot és annak működését egy 2009-ben készült kutatás alapján, majd a tanulmány második felében megvizsgáljuk egy, 2010-ben a budapesti 6. osztályosok körében készült felmérés alapján64 azt, hogy milyen különbség van az öko- és nem ökoiskolások környezettudatosságában. 65

A KÖRNYEZETI NEVELÉS A környezeti nevelés az utóbbi években egyre nagyobb szerepet kap az oktatásban és ezen belül a közoktatásban is. Jóllehet a fenntartható fejlődés alapdokumentumai − Burtland-jelentés vagy a Riói-szerződés − már több évtizedesek, Magyarországon csak az utóbbi tíz-tizenöt évben kezd előtérbe kerülni a környezeti szemlélet elterjesztésének fontossága, melyhez jelentős mértékben járult hozzá a tantervek átalakítása. A mai környezeti nevelés egyik sarkalatos pontja mindhárom pillér egyenrangú beemelése a nevelésbe. Jóllehet a fenntarthatóság eléréséhez vezető különböző célok mind egyformán fontosnak, és csak együttesen elérhetőnek tekintendők, a gyakorlatban mégis gyakran a környezeti fenntarthatóság témája az uralkodó. Az egypilléres66 modellekben a fenntarthatóság alapvetően a környezet fenntarthatóságát jelenti. A társadalmi és gazdasági szempontokra úgy tekintenek, hogy azok alávethetőek a környezetvédelmi célok megvalósításának. Az ilyen egypilléres modellek legismertebb képviselői az ökológiai lábnyom (Wackerangel és Rees, 1995 idézi Littig és Greißler, 2005), valamint a környezeti tér (Bund és Miseror, 64

A kutatásba kerületenként egy öko- és egy nem ökoiskola 6. osztályos tanulói kerültek be. A minta elemszáma 1255 volt. 65 A szerző MTA Bolyai János kutatási ösztöndíjas. 66 A fenntarthatóságról szóló vitákban a fenntartható fejlődés feltételeit gyakran pilléreknek nevezik.

307

1996 idézi Littig és Greißler, 2005). Ezek a felfogások a károsanyag-kibocsátás csökkentésének egyenlőbb elosztására törekszenek (Littig és Greißler, 2005). A hárompilléres modellben már megpróbáltak továbblépni a szigorúan környezetvédelmi felfogáson, és emiatt jóval népszerűbbé is vált a fenntarthatóságról szóló diskurzusban. A három pillér, a környezeti, a gazdasági és a társadalmi (szociális) fenntarthatóság megőrzése az eljövendő generációk számára elvileg mind egyformán fontos. A környezeti és gazdasági igények mellett tehát képviselve vannak a kulturális és a társadalmi értékek is a Burtland definícióban szereplő eljövendő generációk igényei között. Természetesen ezt a modellt is nagyon sok kritika érte: elsősorban azért, hogy miért éppen ez a három pillér áll a fenntarthatóság fókuszában: emellett az esztétikai-kulturális, vallási-spirituális és a politikai-alkotmányos fenntarthatóságot említik még, melyek beemelhetőek lennének az előző három közé (Pfahl, 2005). A valóságban azonban a környezeti és gazdasági fenntarthatóság háttérbe szorítja a harmadik pillért. Egyrészt a takarékos megoldások éppen a gazdaság és a környezetvédelem területét tudják közös érdekek mentén összekötni, másrészt a gazdasági és környezetvédelmi érvek sokszor hangzatosabbak a társadalmi kérdéseknél (Littig és Greißler, 2005). Éppen ezért nagyon fontos, hogy az oktatás külön hangsúlyt adjon minden egyes pillérnek, és azok egymásra hatását is tudatosítsa a tanulókban. Ez azért is nagyon fontos, mert egyes felfogások szerint a fenntarthatóság olyan tanulási folyamat, amely során a társadalom fokozatos átalakulásával, tudatosabbá válásával a környezeti értékek megőrzése a közösség normális működéséhez tartozik, arra nem kell külön hangsúlyt fektetni. A környezeti nevelés szerepének hangsúlyozására „az ENSZ 57. közgyűlése a 2005 és 2014 közötti időszakot a „Tanulás a fenntarthatóságért” évtizedének nyilvánította” (Czippán, 2006:4). Ez és a kialakuló, illetve egyre intenzívebbé váló nemzetközi együttműködések lehetővé tették, hogy a környezeti neveléssel foglalkozó hazai szakmai körök nézőpontja is átalakuljon, szélesedjen. Ennek következtében a fenntarthatóság körébe tartozó területek fokozatosan bővültek: „a fenntarthatóság a környezetvédelem mellett többek között a szegénység, a népesedés, az egészségügy, az élelmezés és élelmiszer-biztonság, a demokrácia, az emberi jogok és a béke kérdéseit is magába foglalja” (Czippán, 2006:1). Ez azonban azzal járt, hogy az oktatáspolitikának valamilyen módon követnie kellett ezt a szemléletváltozást. A kilencvenes években a környezeti nevelés oktatása néhány tantárgyon vagy egy-két szakkörön belül folyt, és nem játszott kardinális szerepet. Az ezredforduló környékére már elterjedtebbé váltak a korábban nem használt, alternatív formák is, mint például az erdei iskolák vagy a terepgyakorlat. Ehhez jelentős mértékben járult hozzá 1998-tól a Nemzeti Alaptanterv, mely a közoktatásban dolgozó pedagógusok feladatai közé sorolta a környezeti nevelés kérdéseit is (NAT 1995). 308

A 2003-as módosítás pedig azzal, hogy a kiemelt feladatok közé sorolta, elősegítette azt, hogy az eltérő színvonalon és gyakran eltérő tartalommal és ennek megfelelően eltérő hatékonysággal folyó nevelés átalakulhasson. A kutatók az egyik legfontosabb irányadó dokumentumnak a Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégiát (NKNS) tekintik. „A tizenhárom hazai környezeti neveléssel foglalkozó szakmai társadalmi szervezet által alkotott közös munkadokumentum kiemeli és részletezi az állampolgárok, a közösségek, az egyház, a sajtó, a felnőttoktatás, a munka világa, a szabadidő, a hagyományok, a művészetek és a kormányzat szerepét és feladatait a környezeti nevelés terén. Az NKNS korszakos jelentősége abban áll, hogy bemutatja: a környezeti nevelés össztársadalmi folyamat, melyben a közoktatás csak egy részterületet jelent. Az NKNS ezzel a „környezeti nevelést mindenkinek” és az „élethosszig tartó tanulás” alapelveinek képviselőjévé vált.” (Havas-Varga, 2006:3). A környezeti nevelés elősegítése 1986 óta folyik. Európai szinten az ENSI ernyője alatt születtek meg azok az egységes alapelvek, melyeket nemzeti szinten kidolgozott pedagógiai elvekbe ötvöztek. Az egyes közoktatási intézmények pedig ezek felhasználásával, saját környezeti-gazdasági-társadalmi hátterüknek megfelelően alakították, illetve alakíthatják ki saját környezeti nevelési programjuk tartalmát és módszertanát (Könczey,é.n.). Ennek elősegítésére 2000 eleje óta létezik a környezettudatos közoktatási hálózat.67 A hálózat az OKI (Országos Oktatáskutató Intézet68) Program- és Tantervfejlesztési Központjának kezdeményezésére és 50 iskola önkéntes csatlakozásával jött létre a Magyarországi Ökoiskolák Hálózata néven. Céja kettős volt: „Egyfelől minél több magyar iskolának segítséget kívánt nyújtani ahhoz, hogy ökoiskolává válhasson, másfelől biztosítani akarta azt, hogy az ökoiskola jelleg azt is jelentse, hogy az intézmény magas szintű minőségi kritériumoknak felel meg. A korábbi fejlesztési kezdeményezések egyik legfontosabb hiányossága az volt, hogy a néhány iskolára koncentrált fejlesztési források az iskolarendszeren belül – a horizontális kapcsolatok hiánya miatt – nem fejtettek ki érezhető hatást más intézményekre. Mindezen tapasztalatok alapján kezdeményezte az OKI az Ökoiskola cím rendszerének és az e címmel minősített iskolák hálózatának kialakítását.” (HavasVarga, 2006:3). Egy iskola akkor kerülhet be az ökosikola hálózatba, ha a környezeti nevelés és a fenntarthatóság pedagógiája területén kiemelkedően magas színvonalú tevékenységet végez. Az Ökoiskola cím elnyerése pályázat útján lehetséges, melyhez az iskolának az ökoiskolák kritériumrendszere alapján munkatervet kell készítenie – a kilencven kritériumból három éven belül 67

A koordinátor az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, anyagi és szakmai támogatást a volt Oktatási és Kulturális Minisztérium (ma Nemzeti Erőforrás Minisztérium) és a volt Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (ma Vidékfejlesztési Minisztérium) nyújt hozzá 68 Ma az intézmény neve: Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, rövidítése OFI.

309

huszonötöt kell teljesítenie (Havas-Varga, 2006). Az első pályázatot 2004-ben írták ki, és a vártnál több iskola jelentkezett: 2005-ben 145 kapta meg az ökoiskola címet. A hálózathoz csatlakozott iskolák száma az elmúlt 6 évben folyamatosan nőtt: 2006-ban 207, 2007-ben 272, majd 2008-ban 348, 2009-ben 438 és 2010-ben már 520 iskola viselte ezt a címet (39. ábra) (Varga, 2010b).

(Forrás: Varga et al, 2010a:1)

39. ÁBRA. AZ ÖKOISKOLÁK SZÁMÁNAK ORSZÁGOS ALAKULÁSA (DB)

A közoktatásban kevésbé járatos olvasó fejében természetszerűleg fogalmazódik meg a kérdés, hogy mitől ökoiskola egy ökoiskola. Egyrészt – mint korábban leírtuk – attól, hogy több környezettudatossághoz kapcsolt kritériumnak felel meg, de ezen túlmenően talán a hétköznapilag legjobban érthető és átlátható a gyakorlatukban mutatkozó különbség, vagyis az, hogy az Ökiskolák nemcsak a tantervi órák keretében folytatják a környezeti nevelést, hanem azt az iskolai mindennapjaiba integrálják (Varga, 2009). Varga Attila szavait használva ez azt jelenti, hogy „az Ökoiskola (...) a lokális környezetbe ágyazottan, azzal dinamikus viszonyban kezeli az iskolai munkát, mellyel egyre szélesebb rétegekhez (diákok, szülők, családtagok, szomszédság stb.) juttatja el a fenntarthatóság elveinek praktikus ismeretét.” (Varga et all, 2010a:1). Az ökoiskolák pályázatait és működésüket folyamatosan figyelemmel kísérik az OFI kutatói, akik 2009-ben „Ökoiskola Monitoring 2009” címen kutatást végeztek, melynek során azt vizsgálták, hogy az iskolák az ökoiskolai kritériumokat mennyire könnyen vagy nehezen teljesítik. Az online kérdőívet az koiskolák közel fele, 240 iskola töltötte ki (Horváth, 2009). A felmérésből az derült ki, hogy az iskolák jelentős mértékben identifikálódnak ezzel a címmel, nagyon fontosnak tartják elnyerését. (A válaszolók 92%-a a ‘nagyon fontos’ vagy ‘eléggé fontos’ választ adta.) (40. ábra)

310

(Forrás: Horváth, 2009:3)

40. ÁBRA. AZ ÖKOISKOLAI CÍM FONTOSSÁGA (%)

Látható volt az is, hogy a környezeti nevelés eredményei nem egyik napról a másikra jelentkeznek. Az ökoiskolák 80%-a a környezeti nevelést már jó pár évvel az ökoiskola cím megszerzése előtt kezdte el, tehát az ökoiskolai kritériumrendszerhez kellett hozzáalakítaniuk saját működésüket 41. ábra). Csak 4% volt olyan, amelyik csak a cím megnyerését követően indította a nevelést, a megadott kritériumok szerint.

(Forrás: Horváth, 2009:4)

41. ÁBRA. A KÖRNYEZETI NEVELÉSI TEVÉKENYSÉG KEZDETÉNEK IDEJE A CÍM ELNYERÉSÉHEZ KÉPEST (%)

311

Azért, hogy a környezeti nevelés pedagógiája ne csak valami címke legyen, hanem a módszerek a folyamatosan változó környezetre reagáljanak, a cím elnyerése nem jelenti azt, hogy az iskola mindig a hálózathoz tartozhat. Három év után minden intézményt újra megvizsgálnak, és közben azt is mérik, hogy mit jelentett ennek a pedagógiának a bevezetése. Az ökoiskolai keretben történő oktatás során az iskolák 42,4%-a érezte úgy, hogy a környezeti nevelési tevékenységének minősége folyamatosan javult. 39,4% viszont egy rövid stagnálás után javulást, majd a javulás állandósulását tapasztalta 42. ábra). Igen alacsony volt azok aránya, akik nem tapasztaltak változást (4,7%) vagy javulás-visszaesés-javulás folyamatán mentek át (4,7%), illetve a valamilyen módon romlást tapasztalók aránya is csak 8,9% volt (Horváth, 2009).

(Forrás: Horváth, 2009:5)

42. ÁBRA. AZ ÖKOISKOLA KRITÉRIUMOK TELJESÍTETTSÉGÉNEK ARÁNYA (%)

Az, hogy az Ökoiskola cím és az ezzel járó feladatok mennyi többlet terhet jelentenek a tanároknak, a felmérésből nem állapítható meg teljes bizonyossággal. A iskolák nagyon eltérő mértékben vonják be a tantestületet a környezeti nevelési elvek megvalósításába, amiből úgy tűnik, hogy a többletfeladat vagy a más típusú nevelés elvégzésének elosztása az igazgatótól függ (43. ábra). Szintén nagyon színes képet jelez a felmérés arra nézve, hogy az ökoiskolák időarányosan mennyire tudták teljesíteni az általuk vállalt kritériumokat: egyharmad a kritériumok több mint 80%-át teljesítette, 38% ennél kevesebbet, de 60%-nál többet, 22% pedig 40-60% között teljesített (Horváth, 2009).

312

(Forrás: Horváth, 2009:7)

43. ÁBRA. AZ ÖKOISKOLAI TEVÉKENYSÉGBEN RÉSZTVEVŐ PEDAGÓGUSOK ARÁNY (%)

A teljesítés során az ökoiskolák 77%-a esetében merültek fel problémák. Ezen belül is a legtöbb iskolának a fizikai környezethez (46,3%), az iskola működtetéséhez (35%), a tanításon kívüli tevékenységekhez (25,8%), illetve a társadalmi kapcsolatokhoz (20,4%) társuló kritériumcsoportokkal volt problémája (44. ábra). Ezek mögött az esetek jelentős részében (73,3%) a pénzhiány, egyötöd esetében az emberi erőforrás, egytizednél pedig a fenntartó támogatásának hiánya állt (Horváth, 2009). A kutatók az iskolai infrastrukturális feltételek kialakítására és a működtetésre vonatkozóan kapták a legtöbb negatív visszajelzést. Az iskolák egynegyede 0-40% közötti arányban tudta ezeket teljesíteni. A legnagyobb problémák az igazgatók elmondása szerint az alábbi területekkel voltak: Ökoiskolavezető-képzés Továbbképzések Együttműködés iskolákkal Az iskola épületére vonatkozó kritériumok Iskolarádió Kerékpártároló Iskolakert Energiatakarékosság Hulladék szétválogatása Komposztálás Esővízgyűjtő

313

(Forrás: Horváth, 2009:8)

44. ÁBRA. PROBLÉMÁK A KRITÉRIUMCSOPORTOK TELJESÍTÉSEKOR (%)

Arról viszont, hogy ezek az átalakítások milyen hatással vannak pl. az energiavagy az anyagfelhasználásra, csak az iskolák 40%-a gyűjt adatot (Horváth, 2009). A kritériumrendszer változtatásának tervezett lépéseiből a legnagyobb egyetértést az váltotta ki, hogy eltérő kritériumokat kellene adni iskola- és településtípus, illetve a tanuló- és pedagóguslétszám alapján (Horváth, 2009).

KÖRNYEZETTUDATOSSÁG ÉS KÖRNYEZETVÉDELEM Az OFI monitoring rendszere tehát jól jelzi, hogy az iskolák hogyan haladtak az elmúlt években a környezettudatos nevelés bevezetésével, illetve hogyan értékelték saját erőfeszítésüket. Arról azonban nincs információnk, hogy a diákok hogyan profitálnak a tudás szintjén a hálózati tagságból. Ezért készítettünk egy olyan kérdőíves vizsgálatot, amely a két eltérő iskolacsoport (öko- és nem ökoiskola) 6. osztályos tanulói körében vizsgálta meg a környezettudatosság szintjét. Azért ezt az osztályt választottuk, mert erre az életkorra már biztosan elkezdődött a környezeti nevelés a nem ökoiskolákban is. A felmérés a kérdőív tekintetében megismétlése volt a Varga Attila által 2001-ben végzett kutatásnak (Varga, 2004). Kutatási kérdésünk azonban már más jellegű volt: mi arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen különbségek vannak a két típusú szemlélet és oktatás között, mennyire látszik az ökoiskolákban tanulók esetében a környezettudatosság magasabb foka.

314

Ökológiai műveltség Az ökológiai műveltséget azzal próbáltuk feltérképezni, hogy teszteltük, a diákok korábbi tanulmányaikra alapozva mennyire tudják, hogy a környezet megóvásának szempontjából mi jó és mi rossz. Az eredményeink azt jelzik, hogy a fővárosi hatodikosok ökológiai műveltsége leginkább csak közepesnek mondható. A felkínált tizenegy állítás közül átlagosan 6,5-ről tudták megmondani, hogy szolgálja-e a környezet védelmét, illetve mennyiben járul hozzá az ökoszisztéma egyensúlyának fenntartásához.69 Az öko- és a nem ökoiskolák között semmifajta különbséget nem tapasztaltunk ebben a tekintetben. Nyilvánvaló eltérés mutatkozott viszont a két nem között és tantárgy-preferencia alapján is, azonban ezek a tényezők csak kismértékben voltak képesek magyarázni az ökológiai műveltség alakulását. Azok, akik kedvenc tárgyaik között említették a környezettel kapcsolatos tárgyakat, több kérdésről tudtak helyesen ítélkezni. Ökológiai műveltségük jobbnak mondható, bár átlagosan ők is „csak” 6,8 kérdésre adtak helyes választ, míg akik nem kedvelik a környezettel kapcsolatos tárgyakat, ők átlagosan 6,4 állítást ítéltek meg jól. A lányok ökológiai műveltsége bizonyul szignifikánsan jobbnak, amennyiben ők a felsorolt tizenegy elem közül átlagosan 6,7-ről döntöttek helyesen, szemben a fiúk 6,4-es átlagával. Környezeti attitűdbeli különbségek A diákok környezeti attitűdjét egy olyan kérdéssor mérte fel70, mely lehetőséget adott, hogy az attitűdöket hat területen mérjük: általános, állat, növény, víz, energia, hulladék. Az átlagpontokban71 nem találtunk jelentős különbségeket, talán csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a ’növény- és állat-skálán’ értek el a legtöbb (20 pontból 15,9, 20 pontból 15,6) és ’hulladék-skálán’ a legkevesebb 69

A felsorolt állítások: A kerti szemét elégetése hasznos dolog, mert eltűnik a szennyező hulladék. A levegőbe szennyező füstöt eregető gyárakat be kellene zárni. A télire a leveleit elvesztő tölgyfa is élőlény. A levegőt fel lehet melegíteni. A nagy ragadozókat, mint amilyen az oroszlán, vadászni kell, mert elpusztítják a gyöngébb állatokat. Az atomenergia felhasználása szinte egyáltalán nem növeli a káros sugárzást. Az energia a nagy erőművekben keletkezik. Csak a termesztett növények fontosak az emberek számára. Segíthetünk egy érintetlen erdőn azzal, ha kiirtjuk belőle a kártékony állatokat. Nem lenne belőle baj, ha Magyarországról eltűnnének a szúnyogok. Az evolúció lényege, hogy az erősebb állatok elüldözik a gyengébbeket. 70 A kérdéssor a Leeming−Dwyer−Bracken-féle környezeti attitűdskálán alapult. 71 A felsorolt állításokat a diákok 1-től 5-ig értékelhették aszerint, hogy mennyire tartják igaznak az adott állítást. 1: Teljesen hamis, 2: Inkább hamis, 3: Nem tudom, 4:Inkább igaz, 5: Teljesen igaz. Az összetartozó kérdésekből témakörönként egy-egy Likert-skálát hoztunk létre, melynek minimuma 4, maximuma 20.

315

pontot (20 pontból 13,5) a diákok (45. ábra). Tehát úgy is fogalmazhatnánk, hogy a növényekkel és állatokkal kapcsolatban pozitív, a hulladékkal kapcsolatban inkább negatív attitűdjei vannak a hatodikosoknak. Ebben a képben nem jelent változást az, hogy valaki ökoiskolába jár-e.

Környezeti attitűdskálák 1. (átlagpontszámok) 20 15

14,6

15,6

15,9

14,4

14,7

13,5

10

környezeti attitűdskálák

5 0 általános állat

növény

víz

energia hulladék

Forrás: survey, 2010.

45. ÁBRA. KÖRNYEZETI ATTITŰDSKÁLÁK

A környezeti attitűdöket mérő kérdéseket nemcsak témakörök szerint csoportosítottuk, hanem aszerint is, hogy a diákok környezetvédelemmel kapcsolatos érzelmi vagy viselkedésbeli viszonyulását fejezi-e ki. 72 Nem meglepő módon, érzelmi téren sem találtunk eltérést a két iskolatípus között. A hatodikosoknak szinte azonos hányada rendelkezik pozitív (47,3%), illetve semleges (44,1%) attitűddel és csak elenyésző része (8,6%) kifejezetten negatív környezeti attitűdökkel. Különbséget találtunk viszont a kedvenc tantárgy (a környezeti tantárgyak javára), a nemek (a lányok javára) és a szülő iskolai végzettsége (a közepes-magas iskolai végzettség javára) tekintetében (46. ábra). Úgy tűnik, hogy a környezet megismerésével kapcsolatos tantárgyak sikeressége indikátornak is tekinthetőek a pozitív attitűd kialakulásában – akik kedvelik ezeket a tárgyakat, inkább rendelkeznek 72

A tizenkét-tizenkét állításból ebben az esetben is egy-egy Likert-skálát képeztünk, melynek magas átlagpontszámai pozitív, alacsony pontszámai negatív attitűdöket jeleznek. A skálák minimuma 12, maximuma 60. Az ’Érzelem’ attitűdskála létrehozásához többek között olyan állításokat használtunk fel, mint „Nem aggódom amiatt, hogy elfogy a tiszta víz”; „Zavar, hogy mennyi energiát pocsékolnak el feleslegesen”; „Aggódom amiatt, hogy az emberek nem vigyáznak eléggé a környezetükre”; „Örülök, amikor azt látom, hogy az emberek újrahasznosítják a használt papírt, üvegeket, konzervdobozokat”; „Jónak tartom, hogy ha egy kozmetikai készítményt élő állatokon próbálnak ki, mielőtt emberek használnák”.

316

pozitív attitűddel. Fontos feladat lenne tehát ezen tárgyak keretében a nevelést úgy alakítani, hogy az minél inkább megkedveltesse a gyerekekkel ezt a témakört. Érzelmi attitűdskála kedvenc tantárgy szerint

100% 80% 60%

43,10%

40% 20% 0%

47,10% 9,80%

60,10%

34,90% 5%

pozitív érzelmi attitűd

Nincs kedvenc Van kedvenc környzeti tantárgy környzeti tantárgy Forrás: survey, 2010

46. ÁBRA. ÉRZELMI ATTITŰDSKÁLA KEDVENC TANTÁRGYAK SZERINTI CSOPORTOKBAN

Ugyancsak fontos szerepe van az attitűdök formálásában a szülők iskolai végzettségének: a középfokú és felsőfokú, vagy a két felsőfokú végzettségű szülős családok gyerekei között magasabb a pozitív attitűddel rendelkezők aránya (47. ábra). Érzelmi attitűdskála szülő iskolai végzettsége szerint 100% 39,20% 44% 53,70%44,70%55,10% 50% 50,50% 50% 38,20%46,70%36,70% 0%

10,20% 6%

8,10% 8,60% 8,20%

pozitív érzelmi attitűd

Forrás: survey, 2010

47. ÁBRA. ÉRZELMI ATTITŰDSKÁLA A SZÜLŐK ISKOLAI VÉGZETTSÉGE SZERINTI CSOPORTOKBAN

317

Míg érzelmi szinten a környezettudatosság inkább jellemző a hatodikosokra, addig a viselkedési szinten kevésbé jellemző: csak megközelítőleg egyharmaduk (32,1%) lenne hajlandó valamit tenni, a válaszolók fele (50,6%) inkább semlegesen áll a cselekvéshez és 17,3 százaléka kifejezetten negatívan fordul felé. Ez az első pont, ahol különbséget találtunk az öko- és nem ökoiskolák diákjai között. Jóllehet a negatív viselkedési attitűddel rendelkezők aránya nagyjából megegyezik, addig a semlegesek aránya a nem ökoiskolák tanulói, a pozitív attitűddel rendelkezőkét pedig az ökoiskolákba járók között valamivel magasabb. Itt már feltételezhetjük a környezettudatos nevelés pozitív hatását (47. táblázat). 47. TÁBLÁZAT. VISELKEDÉS ATTITŰDSKÁLA ISKOLATÍPUS SZEIRNT

Viselkedés attitűdskála iskolatípus szerint

Viselkedés attitűdskála

negatív attitűd semleges attitűd pozitív attitűd

öko iskola 18,1% 47,5% 34,5%

nem öko iskola 16,3% 54,6% 29,1%

Forrás: survey, 2010

Ebben az esetben is látjuk – az érzelmi skála esetében tapasztalt – összefüggést a nemek és a kedvenc tantárgy esetében, illetve belép egy új kapcsolat is: minél jobb tanuló valaki, annál jellemzőbb rá, hogy kedvező attitűddel fordul a környezete felé (48. táblázat), és ez fordítva is igaz, vagyis minél rosszabb tanuló valaki, annál valószínűbb, hogy nem jelenik meg cselekedeteiben környezettudatosság. 48. TÁBLÁZAT. VISELKEDÉS ATTITŰDSKÁLA

Viselkedés attitűdskála

nem

kedvenc tantárgy

iskolai eredmény

fiú lány említ környezettel kapcsolatos tárgyakat nem említ környezettel kapcsolatos tárgyakat rossz tanuló közepes tanuló jó tanuló kiváló tanuló

Forrás: survey, 2010

318

negatív attitűd 21,1% 13,5%

semleges attitűd 50,6% 49,8%

pozitív attitűd 28,3% 36,6%

10,9%

45,9%

43,2%

19,3%

52,1%

28,5%

33,3% 22,0% 15,3% 11,0%

47,6% 53,2% 51,6% 45,8%

19,0% 24,8% 33,1% 43,2%

A környezetet veszélyeztető tényezők A felmérés során tesztelni szerettük volna, hogy a diákok a mindennapjaikban előforduló „dolgok” közül melyikről hogyan gondolkodnak: melyiket tartják a környezetre veszélyesnek és melyiket nem73. Az eredmények azt jelzik, hogy Varga Attila 2004-ben végzett vizsgálata óta nem történt jelentős változás ebben a dimenzióban. 49. TÁBLÁZAT. KÖRNYEZETET VESZÉLYEZTETŐ TÉNYEZŐK MEGÍTÉLÉSE (ÁTLAGPONTSZÁMOK)

Tényezők természetvédelem mezőgazdaság vízerőművek építése bányászat túlnépesedés közlekedés ipar savas esők talajerózió atomerőművek építése vizek szennyezése erdőirtások utcai szemetelés levegőszennyezés dohányzás

A felmérés időpontja 2010 2004 1,46 1,26 2,34 2,59 2,87 2,90 3,06 3,32 3,18 3,59 3,65 3,87 3,66 4,02 3,91 4,28 3,94 4,01 4,01 4,19 4,23 4,52 4,48 4,57 4,49 4,63 4,49 4,74 4,55 4,42

(Adatok forrása: survey, 2010. és Varga, 2004:76.)

A 2010-es fővárosi vizsgálatban a legveszélyesebb tényezők közé a dohányzás, a levegőszennyezés, az utcai szemetelés és az erdőirtás kerültek (4,5 körüli átlaggal) (49. táblázat). A 2004-es országos mintán az első négy helyre, 4,5-nél nagyobb pontszámmal szinte ugyanezek a tényezők kerültek a dohányzást kivéve. Ez 2004ben az ötödik helyre került 4,4-es átlaggal, és megelőzte a vizek szennyezése 4,5ös átlaggal. A vizek szennyezése 2010-ben a fővárosi diákok körében 4,2-es átlag73

Az állításokat ebben az esetben is 1-től 5-ig értékelhették, ahol az 1-es érték jelentette a környezetre veszélytelennek tartott összetevőket, az 5-ös érték pedig az ökoszisztémát fenyegető tényezőket.

319

gal az ötödik helyre került. Bár a vizsgálat mintája különbözött, és a környezeti nevelés szintje is más volt, érdemes azon elgondolkozni, hogy a dohányzás veszélyességének érzete attól nőtt-e meg, hogy a két vizsgálat alatt eltelt 6 évben jelentős kampány és szigorítás folyt a dohányzás visszaszorításáért, vagy a fővárosi diákok mindig is érzékenyebbek voltak a dohányzás káros hatásaira. Hipotézisszerűen hajlunk az első változatra, és csak kissé tartjuk valószínűnek a második változatot, vagyis a területi különbség erős hatását. A környezetre legkevésbé veszélytelennek tartott tényezők mindkét vizsgálatban azonosak voltak: a természetvédelem, a mezőgazdaság és a vízerőművek építése. Azonos volt még a gyerekek besorolásában az is, hogy mindkét évben a levegőszennyezést a környezet károsítása szempontjából meghatározó jelentőségűnek ítélték, ennek ellenére – mint ahogyan Varga Attila ezt már 2004-ben jelezte (Varga, 2004) – az ezt kiváltó tényezőket, úgymint a közlekedés és az ipar, nem sorolják a jelentős rizikófaktorok közé. Jelen adatfelvétel alkalmával is az volt megfigyelhető, hogy mind a közlekedés, mind az ipar környezetszennyezésben betöltött szerepét átlagosnak gondolják a fiatalok, nem sorolják sem egyik, sem másik véglethez. A közlekedés környezetkárosító szerepének átlagosra becslése azért is érdekes, mert a veszélyforrások között egyébként olyan dolgokat is felsorolnak, melyekkel naponta találkoznak (mint amilyen például a közlekedés is lehetne). A veszélyeztető tényezők esetében – egy kivételével – nem találtunk jelentős eltérést az öko- és nem ökoiskolákban, vagyis a diákok azonos módon gondolkoznak. Az eltérő nevelés – ebben az esetben – egyetlen területen éreztette hatását, a közlekedés megítélésénél. A környezetszennyezés A környezetszennyezéssel és annak okaival az utóbbi időben egyre többet foglalkozik a közvélemény, riportok és reklámok készülnek e tárgyban, és ez utóbbiakon keresztül – akarva, akaratlanul – már a fiatalabb korosztályt is elérik az információk. Emellett a környezeti nevelés is hangsúlyosan foglalkozik a kérdéssel, ezért fontosnak tartottuk megnézni, hogy ezen a téren milyen eltérés van a két iskolatípus között. A környezetszennyezés okait kereső öt kérdésre adott válaszokból úgy tűnik, hogy a diákok véleménye szerint a környezetszennyezésnek az emberek önzése az oka. Vagyis az, hogy ’az emberek csakis saját érdekeikre figyelnek és nem törődnek a többi élőlény sorsával’. A közepesnél jelentősebb súlya van a szándékos emberi beavatkozásnak és a fogyasztásnak is (48. ábra). Csak a szándékosság esetében volt különbség a két iskolatípusba járó diákok véleményében. Az ökoiskolák tanulói nagyobb pontszámot rendeltek a szándékos emberi beavatkozás környezetszennyező hatásához, mint azok, akik nem ökoiskolába járnak. 320

Mindkét iskolatípusban kevesen gondolják viszont azt, hogy csak a felnőttek, illetve a szegény országok azok, akik felelősek lennének a környezetszennyezésért. Ezzel saját magukat és a kevésbé gazdag kormányokat sem mentesítik a felelősség alól. Az alábbiak mennyire tekinthetők a környezetszennyezés okainak? (Átlagpontszámok 1-5) Azért van környezetszennyezés,…

átlagpontszá… 2,45

A környezetszennyezés oka, hogy vannak… A környezetszennyezést csak a felnőttek okozzák. A környezetszennyezés egyik oka, hogy az… Az, hogy emberek csak saját érdekeikre…

3,77

1,68

3,57

4,18

Forrás: survey, 2010

48. ÁBRA. A KÖRNYEZETSZENNYEZÉS OKAI – TANULÓI VÉLEMÉNYEK

A környezetszennyezés megelőzését vagy a szennyezés mértékének csökkentését a diákok viszonylag nagy része (72,6%) saját feladatának is tekinti. Az így gondolkodók aránya az ökoiskolában tanulók között 5,4 százalékkal magasabb, mint a nem ökoiskolában tanulók között (70,1%). Ez a különbség azonban nem olyan jelentős, mint azt a felmérés előtt feltételeztük. Valamivel nagyobb különbséget találunk a fővárosi 6. osztályosok között, ha azokat a környezeti tárgyaikhoz fűződő viszonyuk alapján csoportosítjuk. Azok között, akik kedvenceik közé sorolják ezeket a tárgyakat, jóval magasabb azok aránya, akik környezetszennyezés elleni fellépésben saját szerepüket felismerik (78,5%), mint azok között, akik nem kedvelik az ilyen tárgyakat (70,3%) (50. táblázat). A lányok ebben az esetben is sokkal fogékonyabbaknak bizonyulnak, 77,1 százalék érzi, hogy tud tenni a környezetszennyezés megelőzésére, a fiúknál kapott 68,3 százalékkal szemben.

321

50. TÁBLÁZAT. LEHETŐSÉG A KÖRNYEZET SZENNYEZÉS CSÖKKENTÉSÉRE

Vannak-e lehetőségeid a környezetszennyezés csökkentésére? nincsenek

vannak

ökoiskola

29,9%

70,1%

nem ökoiskola

24,5%

75,5%

A környezet, mint kedvenc tárgy

nem kedvenc tárgy

29,7%

70,3%

kedvenc tárgy

21,3%

78,5%

A válaszoló neme

fiú

31,7%

68,3%

lány

22,9%

77,1%

Az iskola típusa

Forrás: survey, 2010

Közreműködés Amikor viszont arra került a sor, hogy konkrét cselekvési lehetőségeket írjanak le, az aktívan tenni akarók (vagy legalábbis azoknak, akik úgy érzik, hogy van lehetőségük a cselekvésre) csak valamivel több mint a válaszolók fele (58,1%) adott meg területeket. A legtöbben úgy érezték, hogy a környezetszennyezés mértékét úgy csökkenthetik, ha takarékoskodnak az energiahasználattal (a vízzel, az árammal és a gázzal) (49. ábra). Leggyakrabban az alábbi konkrét környezetkímélő megoldásokat javasolták: • a villanyok leoltása, ha nincs már rá szükség, • csapok elzárása fogmosás közben, • fürdés helyett zuhanyzás, • hűtő ajtaját nem nyitogatni feleslegesen, • a fűtést nem kell felcsavarni feleslegesen, inkább célszerű felvenni egy pulcsit, • takarékosság általában, • energiatakarékos villanykörte használata, 21,2 százalék említette még, hogy odafigyel arra, hogy ne szemeteljen, sőt mások helyett is felszedi a szemetet. További 7,8 százalék rászól osztálytársaira, szüleire, ha észreveszi, hogy ők szemetelnek. A szelektív hulladékgyűjtést 11,6 százalék említette meg – és ez a PET palackok, a papír, az elemek valamint a kupakok gyűjtésére terjed ki.

322

Sokan írták, hogy lehetőségeikhez mérten igyekeznek autó helyett valamilyen tömegközlekedési eszközt igénybe venni hosszabb utazásaikhoz, míg közelebbi úti cél esetén biciklivel, vagy gyalog közlekednek (8,7%). További, számukra nyitva álló lehetőséget látnak még a használt tárgyak újrahasznosításában (6,6%), valamint a fák, növények ültetésében, illetve a környezetre, természetre való általános odafigyelésben (7,7%). Nem elhanyagolandó, hogy a diákok 4,5 százaléka gondolja, hogy azzal is hozzájárulhat környezete megóvásához, ha nem dohányzik, sőt a szüleit, valamint a körülötte élőket is megkéri, hogy ne dohányozzanak. Néhányan javasolták a dohánytermékek betiltását is.

Milyen saját lehetőségeid vannak a környezet megóvása érdekében? (%) szelektív…

11,6%

energiataka…

26,6%

nem…

8,7%

rászól…

7,8%

nem… nem fog… újrahasznosít

21,2% 4,5% 6,6%

odafigyel… fákat és…

7,7% 5,3%

Forrás: survey, 2010

49. ÁBRA. A KÖRNYEZETSZENNYEZÉS CSÖKKENTÉSÉBEN VALÓ KÖZREMŰKÖDÉS FORMÁI

A felsoroltak fontosságát nagyjából egyformán értékelik öko- és nem ökoiskolák tanulói. Érdekes azonban, hogy néhány esetben tekintélyesebb különbség van a két iskolatípus között. Ilyen például az energiatakarékosság kérdése (50. ábra). Míg a hagyományos iskolák tanulóinak csak 22,8 százaléka gondolja, hogy ez egy lehetőség a környezet védelméért, addig az ökoiskolásoknak 29,9 százaléka. A szemeteléssel kapcsolatban is jelentősebb különbség figyelhető meg, ebben az esetben is az ökoiskolások javára. A hagyományos iskolák tanulói az ökoiskolák diákjaihoz képest viszont sokkal nagyobb mértékben, kétszer annyian gondolják, hogy segíti a környezet védelmezését, ha rászólnak olyanokra, akik szemetelnek vagy rombolják valamilyen formában környezetüket.

323

Milyen saját lehetőségeid vannak a környezet megóvása érdekében? (%) nem öko iskola szelektív…

10,6

12,9 22,8

energiatakar… 8,6 8,7

nem… rászól…

10,5

5,5

19,4

nem szemetel nem…

4,8 4,1

újrahasznosí…

4,8

22,8

8,6 7,3 8

odafigyel… fákat és…

29,9

5,1 5,5

Forrás: survey, 2010.

50. ÁBRA. KÖZREMŰKÖDÉSI FORMÁK A KÖRNYEZETSZENNYEZÉS CSÖKKENTÉSÉBEN – ISKOLATÍPUSOK SZERINT

A diákok között vannak azonban olyanok (az ökoiskolákban 29,9%, a nem ökoiskolákban 24,5%), akik úgy érzik, hogy nem sokat tudnak tenni a környezetért. Emögött a beállítódás mögött valószínűleg az egyik oldalon az érdektelenség áll; sokukat ugyanis egyáltalán nem foglalkoztatja a kérdés. Másik oldalon viszont úgy érzik, hogy egyrészt mivel még gyerekek, nem sok lehetőségük van tenni a környezetéért, másrészt ha próbálnának tenni valamit, a felnőttek akkor sem hallgatnának rájuk. Emellett sokszor előkerült az az érv is, miszerint az egyéni kezdeményezés mit sem ér, ha mindenki más érdektelen, valamint megjelenik a felelősség áthárítása is. A felmérés során adott leggyakoribb felelősségáthárító válaszok: - „Ki hallgatna egy gyerekre?” - „Még gyerek vagyok, még nem vagyok valami befolyásos ember!” - „Egy ember nem elég ahhoz, hogy javuljon a világ!”

324

- „Ha csak én próbálnám csökkenteni a környezetszennyezést, az szinte semmit nem érne, mert ha más nem akarja, akkor fölösleges!” - „Kicsinek érzem magam egy ilyen nagy feladathoz” - „Nem, mert nem nagyon érdekel. Oldja meg az Állam és az Európai Unió!” - „Nem vagyok felnőtt és nem szólhatok rá egy idősebb emberre, hogy ne dobjon el szemetet az utcán.” - „Gyerek vagyok és a gyerekeket nem szokták a felnőttek meghallgatni” - „Még az általános iskolát se végeztem el és nem foglalkozom ilyen dolgokkal, mert én úgy gondolom, hogy ezt a problémát nem nekem kell megoldani.” - „Kicsit lusta és fiatal vagyok.” - „Én csak egy gyerek vagyok, mit tehetek, semmit. Ha esetleg szólnék valakinek, akkor azt mondja: milyen igazad van, vagy pont te mondod, csak egy gyerek vagy.” - „Egy ember nem elég ahhoz, hogy javuljon a világ” - „Nem mindig hallgatnak rám, mert azt hiszik, hogy nem értem.” - „Ha én odafigyelek a környezetemre, az nem elég, mert mellettem több millió ember nem figyel eléggé és az én odafigyelésem nem elég.” Forrás: survey, 2010.

Aktív részvétel Az aktív részvételt (és nem csak a hajlandóságot) azzal is próbáltuk felmérni, hogy megkérdeztük milyen programban, csoportban, szakkörben vett már részt. Fővárosi szinten a hatodikosoknak csak 29 százaléka mondta azt, hogy valamikor már részt vett egy környezet- vagy természetvédelmi csoport munkájában vagy valamilyen, a környezet védelmét szolgáló programon. Többségük (71%) tehát semmilyen hasonló jellegű programon nem vett még részt. Összehasonlítva a két iskolatípust nem meglepő, hogy inkább az ökoiskolák tanulói aktívabbak. Közülük 32,2 százalék jelezte, hogy volt már hasonló rendezvényen, míg a hagyományos iskolába járóknak csak 25,2 százaléka számolt be, jóllehet mi jelentősebb különbséget vártunk. Az aktív részvétel esetében is igaz a korábban már látott összefüggés, hogy a környezettel, természettel kapcsolatos tantárgyakat kedvelők között nagyobb az aránya azoknak (34,7%), akik már részt vettek ilyen jellegű programon. Szemben 325

azokéval, akiknek nem tartozik kedvencei közé egyik természettel foglalkozó tantárgy sem (27,4%). A korábbi viselkedési skálánkat (48. táblázat) véve alapul azt látjuk, hogy aki cselekedetei szintjén pozitív környezeti attitűdökkel rendelkezőnek vallja magát, annak valóban megjelenik viselkedésében a környezet védelme iránti tenni akarás. Azok aránya, akik részt vettek már valamilyen környezet- vagy természetvédelmi csoport által szervezett programon, valóban azok között a legmagasabb, akik viselkedésükben környezettudatosnak vallják magukat (47,5%) (51. táblázat). Ez az arány a nem környezettudatos viselkedésűekhez képest majdnem három és félszer nagyobb. A cselekedeteik alapján átlagos mértékben környezettudatosnak tekinthető diákoknak is csak 22,4 százaléka vett már részt a kérdésben feltett eseményen. 51. TÁBLÁZAT. RÉSZVÉTEL ÉS ATTITŰD

Attitűd nem környezettudatos Részt vettél-e valamilyen környezet- vagy természetvédelmi csoport munkájában, vagy hasonló jellegű programon?

közepesen környezettudatos

környezettudatos

nem

85,8%

77,6%

52,5%

igen

14,2%

22,4%

47,5%

Forrás: survey, 2010.

A részvétel általában – ebben az életkorban természetszerűleg – még nem szervezetek, inkább tevékenységek, programok, szakkörök formájában jellemző. A programok egy része az iskolához kötődik: például az öko-, környezetvédelmi vagy katasztrófavédelmi szakkörök formájában. Hasonlóak az iskola szervezte fa- vagy virágültetések, osztály szintű szemétszedő kampányok, amik az esetek jelentős részében az iskola környékét tisztítják meg. Iskolai keretek között pedig a papír-, elem- és kupakgyűjtés, illetve a szelektív hulladékgyűjtés. Fa- és virágültetésen nemcsak iskolai keretek között vettek már részt a hatodikosok. Sokan írták a virágültetés mellett a gyomlálást és a gereblyézést is. A növények, természet megóvását szorgalmazó események közül gyakran említésre került továbbá a levelek összegyűjtése, az erdőtisztítás, illetve a parlagfűirtás is. A tevékenységek egy másik csoportját képezi az állatokkal kapcsolatos elfoglaltságok köre. A hatodikosok olyan programokat említettek, mint a madáretetés, fészektakarítás, madárgyűrűzés, békamentés, állatgondozás vagy egyéb önkéntes munka valamelyik állatvédő szervezetnél.

326

A leggyakrabban említésre kerülő programok között szerepel még a szervezett szemétszedés, parkok, terek takarítása is. A kérdés kapcsán sokaknak egy-egy téma köré szerveződő nevezetes napok, világnapok eseményein, programsorozatán való részvétel jutott eszébe. Többen említették többek között a Víz Napját, a Föld Napját, az Állatok Világnapját, az Autómentes Világnapot és az Állatok Világnapját. Néhány konkrét szervezet neve is felmerült, de ez kevésbé volt jellemző. Főleg állatvédő és természetvédő szervezetek neve került szóba, mint például a Magyar Madártani Egyesület, a Greenpeace vagy a Hérosz.

SZÜLŐI ATTITŰDÖK A környezettudatosság vizsgálatánál nemcsak a gyermekekről kellene információkkal rendelkeznünk, hanem szüleikről is. Ezt ebben az esetben úgy próbáltuk elérni, hogy felmértük, miként vélekednek a diákok szüleik környezeti attitűdjeiről. A szülőkre vonatkozóan is olyan kérdéseket tettünk fel, melyek környezettel kapcsolatos beállítódásaikat nemcsak érzelmi viszonyulásaik, hanem cselekedeteik szintjén is mérte. Érzelem attitűdskála A környezettel kapcsolatos érzelmeket mérő kérdések közül hatról74 kellett megmondani, hogy mi jellemző a szülőkre (vagyis le kellett osztályozni őket75). A kérdésekre adott pontszámokat összeadva állt elő az a skála76, ami a szülők érzelmek szintjén megjelenő környezettel kapcsolatos beállítódásait mutatja, mely alapján az anyák és apák között nem találtunk különbséget. A szülők 41,9 százalékának érzelmi viszonyulása a környezethez (pontosabban amit egy hatodikos gondol szülei és a környezet viszonyáról) átlagosnak mondható. Ugyanakkor a szülők 36,7 százalékának érzelmi megnyilvánulásaiban egyáltalán nem jelenik meg a környezetért való aggodalom, és csak megközelítőleg 21,4 százalék rendelkezik pozitív attitűdökkel.

74

„Örömét leli a természet megfigyelésében.”;,Jónak tartja, hogyha egy kozmetikai készítményt élő állatokon próbálnak ki, mielőtt emberek használnák.”,”Aggódik amiatt, hogy az emberek nem vigyáznak eléggé a környezetükre.”,„Örül, mikor azt látja, hogy az emberek újrahasznosítják a használt papírt, üvegeket és konzervdobozokat.”, „Nem aggódik amiatt, hogy elfogy a tiszta víz.”,”Zavarja, hogy mennyi energiát pocsékolnak el feleslegesen.” 75 Az 1 jelentette az egyet nem értést, míg az 5-ös érték a teljes egyetértést. 76 A „Nem aggódik amiatt, hogy elfogy a tiszta víz.” és a „Jónak tartja, hogyha egy kozmetikai készítményt élő állatokon próbálnak ki, mielőtt emberek használnák.” kérdésekre adható válaszlehetőségek tartalmuk miatt beforgatásra kerültek.

327

Hogy a szülők ilyen irányú érzelmeit milyen tényezők alakítják, arról nem sokat tudtunk meg. Nem tapasztalható ugyanis szignifikáns különbség sem a családi háttér, sem az iskolai végzettség változók hatására. Nem állítható tehát, hogy a kedvezőbb családi háttérhez, a jobb anyagi helyzethez környezettudatosabb szülő társulna, ahogy az sem, hogy a magasabb iskolai végzettséggel megjelenne a törődés, az érzékenység ezen formája. Annyit azonban tudunk, hogy van összefüggés a szülők és gyerekek érzelmi beállítódásai között; minél pozitívabb attitűdökkel rendelkezik a diák, szülei is annál inkább környezettudatosak (52. táblázat). 52. TÁBLÁZAT. DIÁKOK ÉS SZÜLEIK ÉRZELEM ATTITŰDSKÁLÁN ELÉRT EREDMÉNYEINEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA

Diák környezeti attitűdök, érzelemi szinten nem környezettudatos

Szülői környezeti attitűdök, érzelem szinten

átlagosan környezettudatos

környezettudatos

nem környezettudatos

83,3%

47,8%

17,5%

átlagosan környezettudatos

15,4%

44,8%

43,1%

környezettudatos

1,3%

7,4%

39,4%

összesen

100%

100%

100%

Forrás: survey, 2010

Viselkedés attitűdskála A szülők környezettudatos viselkedésére vonatkozóan is − néhány állítás kivételével − ugyanazokat a kérdéseket tettük fel, mint a diákoknak77. A szülők attitűdjeit mérő skálán az elérhető maximum 40 pont volt. A diákok édesanyjuk környezettudatos viselkedését átlagosan 28,6 pontra értékelték, édesapjuk 27,9 pontot kapott. Mindent összevetve ez azt jelzi, hogy a diákok negatívnak ítélik szüleiket. A szülők 40,5 százaléka szerintük nem viselkedik környezettudatosan,

77

Az állítások a következők voltak: „Rendszeresen néz természetfilmeket vagy olvas ilyen témákról.”, „Figyeli a környezetvédelemmel kapcsolatos híreket.”, „Tagja valamelyik környezet- vagy természetvédelmi szervezetnek.”, „Otthon leoltja a lámpákat, ha kevesebb fény is elég, hogy energiát spóroljon.”, „A háziszemét valamely részét elkülönítve gyűjti. (pl. elemeket vagy szerves hulladékot)”, „Ha feleslegesen folyik a víz, elzárja a vízcsapot.”, „Bárhol kirándul, nem visz haza virágot.”, „Szokta télen etetni a madarakat.”.

328

37,2 százalékuk pedig átlagosnak nevezhető e tekintetben. Az érzelmekhez hasonlóan, a szülők nagyjából ötödének (22,3%) viselkedése tekinthető csak környezettudatosnak. Az érzelmekkel ellentétben a szülők környezettudatos viselkedését meghatározza nemcsak a családi háttér, de az iskolai végzettség is. A legkevésbé környezettudatos szülők aránya azok között a legmagasabb, akik rosszabb körülmények között élnek (53. táblázat). Minél kedvezőbbek a körülmények, annál jobban jelenik meg viselkedésükben a környezettudatosság. Míg a rossz családi körülmények között élőknek csak 15,5 százaléka viselkedik környezettudatosan, addig ez az arány az átlagosan élők esetében 22,8 százalék, a jó körülmények között élők esetében pedig 25,7 százalék. A kapott eredmények is alátámasztják azt a diákok esetében már megjelent hipotézist, miszerint a környezet védelme bizonyos mértékben anyagi erőforrások birtoklásához kötődik, a család körülményeinek stabilitása ahhoz is szükséges, hogy a környezet problémáival foglalkozni tudjanak. 53. TÁBLÁZAT CSALÁDI KÖRÜLMÉNYEK HATÁSA A SZÜLŐK VISELKEDÉS SZINTJÉN MEGNYILVÁNULÓ KÖRNYEZETI ATTITŰDJEIRE

családi körülmények rossz Szülői környezeti attitűdök, a viselkedés szintjén

átlagos

jó

nem környezettudatos

44,5%

42,3%

32,9%

átlagosan környezettudatos

40,0%

34,9%

41,4%

környezettudatos

15,5%

22,8%

25,7%

Forrás: survey, 2010

Ami az iskolai végzettség hatását illeti, a jellemzően nem környezettudatos szülők aránya a közepes iskolai végzettségű szülők között magasabb, az olyan családoknál pedig alacsonyabb, ahol legalább az egyik, de inkább mindkettő szülő magas iskolai végzettséggel rendelkezik (54. táblázat). Az átlagosan cselekvő szülők aránya az olyan családokban a legmagasabb, ahol van felsőfokú végzettségű (40,2 százalék azokban a családokban, ahol mindkét szülő diplomás, 39,5 százalék az olyan családokban, ahol az egyik szülő diplomás, de a másiknak alacsonyabb a végzettsége és 37,1 százalék ott, ahol az egyik szülő közepesen, a másik magasan kvalifikált). A környezettudatosan viselkedő szülők aránya már egyértelműen a jobban iskolázottak között magasabb (27,3 százalék két diplomás szülő esetében, 25,8 százalék egy diplomás és egy érettségizett szülő esetében), a rosszabbul képzettek között alacsonyabb (18,8 százalék két alacsony végzettségű szülő esetében, 19,0 százalék egy alacsony és egy közepes végzettségű szülőnél). Az

329

iskolai végzettség magasabb szintje tehát a környezettudatos viselkedésre való nagyobb mértékű hajlandóságot eredményezheti. 54. TÁBLÁZAT. ISKOLAI VÉGZETTSÉG HATÁSA A SZÜLŐK VISELKEDÉS SZINTJÉN MEGNYILVÁNULÓ KÖRNYEZETI ATTITŰDJEIRE

mindkettő alacsony Szülői környezeti attitűdök, viselkedés szintjén

Szülők iskolai végzettsége egyik egyik alacsony, közepes, mindkettő másik másik közepes magas magas

mindkettő magas

nem környezettudatos

44,7%

41,5%

37,1%

51,0%

32,5%

átlagosan környezettudatos

36,5%

39,5%

37,1%

29,3%

40,2%

környezettudatos

18,8%

19,0%

25,8%

19,7%

27,3%

Forrás: survey, 2010.

A viselkedések szintjén is megjelenik, hogy a környezettudatos diákoknak a szülei is környezettudatosak. Minél inkább megjelenik egy diák cselekedeteiben a környezettudatosság, annál inkább ítéli szüleit is környezettudatosnak (55. táblázat). 55. TÁBLÁZAT. DIÁKOK ÉS SZÜLEIK VISELKEDÉS ATTITŰDSKÁLÁN ELÉRT EREDMÉNYEINEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA

Diák környezeti attitűdök, viselkedés szinten nem környezettudatos Szülői környezeti attitűdök, viselkedés szintjén

átlagosan környezettudatos

környezettudatos

nem környezettudatos

67,4%

43,6%

21,6%

átlagosan környezettudatos

24,2%

38,4%

43,0%

8,4%

18,1%

35,4%

környezettudatos

Forrás: survey, 2010

Környezettudatos nevelés A szülőkkel kapcsolatban további három kérdés azt vizsgálta, hogy mennyire törekednek a környezettudatosság átadására, a környezeti nevelésre. Vagyis milyen gyakran:

330

- beszélget gyerekével valamilyen környezeti témáról, - kirándulni megy gyerekével, - mutat érdekes természeti jelenséget gyerekének. Mind az édesanyák, mind az édesapák vonatkozásában igaz, hogy legnagyobb átlagpontszámot az érdekes természeti jelenségek felfedezése kapta (~3,7) (51. ábra). Ez azonban még mindig csak annyit jelent, hogy többnyire jellemző, hogy a szülők ilyen jellegű programokat szerveznek gyermeküknek. Kevésbé jellemző azonban, hogy szülő és gyermeke a környezetről beszélgessen (átlagpontszám:2,8), ahogy az sem jellemző, hogy vadregényes tájakon kiránduljanak együtt (~2,8-2,9). Nem változtat az eredményeken az sem, ha az öko- és a hagyományos iskolák tanulóit külön vizsgáljuk. Nem mutatható ki ugyanis szignifikáns különbség a két csoport között. Környezeti nevelés (átlagpontszámok 1-5)

3,74 Anya

2,78 2,8

Apa

2,9 2,8

3,71

0

1

2

3

4

5

Gyakran mutat meg nekem szép vagy érdekes természeti jelenséget. Gyakran barangolok vele vadregényes tájakon.

Forrás: survey, 2010.

51. ÁBRA. A KÖRNYEZETI NEVELÉS SZÜLŐI TERÜLETEI

Az attitűdökre vonatkozó skálák eredményeit egybevetve a környezettudatos nevelést mérő kérdésekre kapott válaszokkal kijelenthetjük, hogy a szülők nem igyekeznek ismereteket és tapasztalatokat átadni gyermekeiknek, nem fordítanak tudatosan figyelmet a környezetvédelem fontosságának hangsúlyozására. Mégis azt mondhatjuk, hogy attitűdjeik gyermekeik attitűdjeiben is megjelennek, így bár direkt módon nem, de rejtetten érvényesül a környezettudatos nevelés hatása.

331

ÖSSZEGZÉS Tanulmányunkban egy 2010-es kutatás eredményeit ismertettük, melynek kettős célja volt. Egyrészt az, hogy felmérje a fővárosi hatodikosok környezeti attitűdjeit, másrészt, hogy megvizsgálja, milyen különbségek vannak az öko- és nem ökoiskolák hatodikosai között. Az eredményeink azt jelzik, hogy a fővárosi hatodikosok ökológiai műveltsége leginkább csak közepesnek mondható. A környezeti attitűdök terén a növényekkel és állatokkal kapcsolatban pozitív, a hulladékkal kapcsolatban inkább negatív viszonyulást találtunk. A környezetet legjobban veszélyeztető tényezők közé került a dohányzás, a levegőszennyezés, az utcai szemetelés és az erdőirtás. A környezetszennyezés egyik legfőbb okát a hatodikosok az emberek önzésben és a szándékos emberi beavatkozásban, fogyasztásközpontúságban találták meg. A megelőzésben pedig maguknak is jelentős szerepet szánnak, illetve tisztában vannak azzal, hogy szerepük van ebben, még ha nem is mindenki érez pillanatnyilag lehetőséget a hatékony beavatkozásra. Ez abból is kitűnt, hogy a konkrét cselekvési lehetőségek megadásánál már inkább elbizonytalanodtak. Ennek ellenére látható, hogy annak a diáknak, aki cselekvési szinten pozitív környezeti attitűdökkel rendelkezőnek vallja magát, viselkedésében valóban megjelenik a környezet védelme iránti tenni akarás. A részvétel leginkább tevékenységek, programok, szakkörök formájában jellemző. A szülők érzelmi viszonyulása a környezethez, pontosabban amit egy hatodikos gondol szüleiről, átlagosnak mondható. A válaszok alapján összefüggést találtunk a szülők és gyerekek érzelmi beállítódásai között; minél pozitívabb attitűdökkel rendelkezik a diák, szülei is annál inkább környezettudatosak – legalábbis a diák annak írja le őket. Ugyanakkor cselekvési (környezettudatos viselkedési) szinten a szülőket mindent összevetve inkább negatívnak ítélik meg a diákok. A szülők esetében az érzelmeket nem, a környezettudatos viselkedést azonban meghatározza a családi háttér és az iskolai végzettség is. Minél kedvezőbbek a körülmények, annál jobban megjelenik viselkedésükben a környezettudatosság. Nem találtunk viszont jelentős különbséget az öko- és nem ökoiskolások között. Jóllehet vannak jelek arra, hogy az ökoiskolában tanulók nagyobb része környezettudatos, több esetben az derült ki, hogy a tanuló és a környezeti tárgyak viszonya sokkal nagyobb befolyással lehet az iskola típusánál. A vizsgált kérdések jelentős részénél kiderült, hogy a pedagógiai módszernek annyiban van jelentősége, amennyiben képes átjutni a diákhoz, és képes megszerettetni a tanulókkal a természetet, környezetet. Azok között ugyanis, akik kedvencükként tartják számon ezeket a tárgyakat, sokkal nagyobb a környezettudatos tanulók aránya, mint azok között, akik nem kedvelik ezeket. Emellett érdekes, hogy a lányok között nagyobb a környezettudatosak aránya, mint a fiúk között.

332

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] Czippán Katalin (2006): Tanulás és oktatás a fenntarthatóságért – egy évtizednyi világméretű elköteleződés. In: Varga Attila (szerk.) (2006): Tanulás a fenntarthatóságért. Országos Közoktatási Intézet, Budapest http://www.ofi.hu/tudastar/gyakorlatkozelben/tanulas-oktatas (letöltve: 2011.02.08.) [2] Havas Péter – Varga Attila (2006): A környezeti neveléstől a fenntarthatóság pedagógiai gyakorlata felé. In: Varga Attila (szerk.) (2006): Tanulás a fenntarthatóságért. Országos Közoktatási Intézet, Budapest http://www.ofi.hu/tudastar/gyakorlatkozelben/havas-petervarga-attila (letöltve: 2011.02.08.) [3] Horváth Dániel (2009): Véleményfelmérés az ökoiskola tevékenység, a kritériumrendszer és az esetleges differenciálás megítéléséről a magyarországi ökoiskolák körében 2009-ben, online: http://www.ofi.hu/okoiskola/publikaciok [4] Könczey Réka (é.n.): Az európai környezeti nevelési törekvések és a magyar környezeti nevelés. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=TF-Konczei-Kornyezeti [5] Littig, B., Greißler, E (2005): Social sustainability: a catchword between political pragmatism and social theory. International Journal of Sustainable Development, 8 (1-2), pp. 65-79. [6] NKNS, (1998): Szerk:Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia. Vásárhelyi Tamás – Victor András. Alapvetés. Magyar Környezeti Nevelési Egyesület, Budapest Első kiadás: 1998.; bővített, korrigált változat 2003. [7] Pfahl, S. (2005): Institutional sustainability. International Journal of Sustainable Development, 8(1-2), pp. 80 – 96. [8] Varga Attila (2004): A környezeti nevelés pedagógiai, pszichológiai alapjai. Ph.D. disszertáció. Kézirat. vargaattila.ofi.hu/dokumentumtar/varga-attila [9] Varga Attila (2009): A Magyarországi Ökoiskola Hálózat működése online: http://www.ofi.hu/tudastar/lepesek-okoiskola-fele/varga-attila [10] Varga Péter-Horváth Dániel-Varga Attila-Gálfi Márta-K.Németh Mária (2010a):: Az „Ökoiskola Hálózat” alakulása a Nyugat-dunántúli régióban (Kézirat) [11] Varga Péter (2010b) (szerk.): Ökoiskola adatbázis, 2010 online: http://www.ofi.hu/okoiskola-ofi-hu/okoiskola-adatbazis/sulik

333

334

CZIPPÁN KATALIN, KRAICINÉ SZOKOLY MÁRIA: FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁS A NEM-FORMÁLIS ÉS AZ INFORMÁLIS TANULÁS VILÁGÁBAN

BEVEZETŐ A Projekt konzorciumi partnerei szerint a szakmapolitikák között − a fogyasztói szokások befolyásolásán keresztül − növekvő szerepe és felelőssége van az oktatásnak, képzésnek, szemléletformálásnak. Ezért a kutatási projekt keretében mind a formális, a non formális és az informális tanulás színterén folytattak kutatásokat. Az alább következő fejezetben a felnőttképzés, illetve a felnőttkori tanulás formális, nem formális és informális területén, a fenntartható fogyasztás és termelés témakörének megjelenését vizsgáló kutatás eredményeit foglaljuk össze. Valamint bemutatjuk a többi alprojekt kutatási eredményeire is alapozott, modulárisan felépített a projekt keretében kidolgozott, moduláris képzési programot, amely széles körben bevezethető a felnőttképzések területén, akár önállóan, akár modulonként, a már megalapított, vagy a későbbiekben megalapítandó képzési programok részeként.

A FENNTARTHATÓSÁGOT SZOLGÁLÓ OKTATÁS SZÜKSÉGSZERŰSÉGE A "fenntarthatóság" és a „fenntartható fejlődés” fogalma néhány évtizede jelent meg a bolygónk jövőjéért felelősséget érző nemzetközi kutatócsoportok munkája nyomán, és a fenntarthatóságot veszélyeztető problémák feltárásával, megismerésével párhuzamosan értékelődött fel a fenntarthatóságot támogató oktatás, tanulás szerepe. Az 1992-ben, Rio de Janeiróban rendezett ENSZ Környezet és Fejlődés Világtalálkozón többek között elfogadták a „Feladatok a XXI. századra”78 című dokumentumot, melynek 36. fejezete az oktatás, a társadalmi tudatosság és a képzés területén határoz meg teendőket ahhoz, hogy a földi rendszert fenntartható módon lakjuk be. A fejezet alfejezetei is tükrözik, hogy a társadalom szemléletének, gondolkodásának változtatását célzó területeket összekapcsoltan, rendszerben érdemes átgondolni: A fenntartható fejlődés központú oktatás kialakítása; A társadalom tudatosságának fejlesztése; Szakmai képzés és továbbképzés.

78

Feladatok a XXI. századra. Az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferencia dokumentumai. Föld Napja Alapítvány, Budapest 1993.

335

A következő, 2002-ben Johannesburgban összehívott „Fenntartható fejlődés” világ-csúcstalálkozón a világ vezetői sajnos kénytelenek voltak megállapítani, hogy a Rióban meghatározott feladatokat nem sikerült elérni, ezért a „Feladatok” továbbra is érvényesek. A legtöbb nemzeti hozzászólásban és szakmai szekcióban pedig markánsan megfogalmazták, hogy a változásokhoz nagyon fontos a szemléletváltás minden szinten, ezért kezdeményezték, és az ENSZ decemberi, 57. közgyűlésén pedig elfogadták, hogy a 2005-2014 közötti évtized az ENSZ a Fenntarthatóságot szolgáló oktatás évtizede legyen. A feladat koordinálásával az ENSZ az oktatási és kutatási szervezetét, az UNESCO-t bízták meg. Szintén az Évtized programjához kapcsolódóan készítette el az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága (UNECE) a Fenntarthatóságra oktatás stratégiáját79, melyet Magyarország is aláírt 2005-ben Vilniusban. A stratégiához kapcsolódóan elkészítették azt az indikátorrendszert, amely alapján az országok kétévente mérni tudják előrehaladásukat, és elkészítik a jelentést a UNECE felé. Az Európai Unió Tanácsa pedig 2010 novemberében adott ki egy Tanácsi következtést a fenntarthatóságot szolgáló oktatásról80. Ebben felhívja a tagállamokat arra, hogy ösztönözzék a fenntartható fejlődést szolgáló oktatás továbbfejlesztését és alkalmazását, és azt, hogy az minden szinten beépüljön az oktatási és képzési rendszerekbe, a nem formális és az informális tanulás, valamint a formális tanulás területén egyaránt. Magyarországon a formális oktatás meghatározó jogszabályai (közoktatási törvény, Nemzeti Alaptanterv, felsőoktatási törvény, egyes képesítési és kimeneti követelmények) folyamatosan biztosítják, illetve előírják először a környezettudatosság erősítésének, később a tágabb értelmű fenntarthatóságra nevelésnek a kereteit, követelményét. Az aktuális oktatási és környezetvédelmi tárca együttműködésében ezen feladatok teljesítését támogató programokat is indítottak. A környezeti nevelésben, majd a tágabb értelmű fenntarthatóságra nevelésben a civil szervezetek játszottak és játszanak meghatározó szerepet. A Magyar Környezeti Nevelési Egyesület először 2000-ben koordinálta − 13 társadalmi szervezet közreműködésével − a Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia elkészítését és kiadását, amelyhez később további hét szervezet csatlakozott. A 2010-ben elkészített harmadik, megújított változatban a környezeti nevelés fogalmát kiterjesztik, és a kor kihívásainak, a nemzetközi stratégiáknak megfelelően a fenntarthatóságot szolgáló nevelést tűzik célul, melyet a következőképp határoznak meg: A fenntarthatóságra való felkészítés egész életen át tartó tanulási és szocializációs folyamat, amely tájékozott és tevékeny állampolgárokat nevel, akik kreatív, problémamegoldó gondolkodásmóddal rendelkeznek, eligazodnak a 79 80

http://www.unece.org/env/esd/strategytext/strategyHungarian.pdf http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:C:2010:327:0011:01:HU:HTML

336

természet-és környezet, a társadalom, a jog és a gazdaság terén, és etikusan felelős elkötelezettséget vállalnak egyéni vagy közös döntéseikért, tetteikért. Ezek az intézkedések biztosítják az egészséges környezetet és a hatékony gazdaságot a jövő számára. A rendszerek közötti sűrű kölcsönhatásokat az emberek folyamatosan észlelik, értelmezik és ezért a fenntarthatóságot több nézőpontból kell (és lehet) szemlélni. A fenntarthatóság biztosítása összefügg az emberek természeti és társadalmi környezet valóság- és kockázatészlelésével, a konfliktusok kezelésének kultúrájával és hatékonyságával, a részvételi döntésekhez szükséges készségekkel.81 A fenntarthatóságot szolgáló oktatás szakmapolitikai fejlődésével párhuzamosan zajlott az erőforrások túlhasználatát eredményező fogyasztás lényegének meghatározását, okainak feltárását és változtatásának lehetőséit célzó kutató, fejlesztő szakmai munka. A kiindulópont az, hogy, a természeti kincseink megőrzését segítő környezettudatos életvitel, tudatosabb, visszafogottabb, azaz fenntartható fogyasztás szükséges a földi méretű környezeti katasztrófa elkerüléséhez. Az Európai Közösségek Bizottsága 2008-ban kiadott egy közleményt a fenntartható fogyasztásról termelésről és iparpolitikáról.82 A közlemény is egyértelműen rámutat a fogyasztási szokások és az oktatás kapcsolatára. Megfogalmazza, hogy a szabályozási és támogatási eszközök mellett az uniós fogyasztóügyi politika biztosíthatja azokat a piaci eszközöket, amelyek erős pozícióba hozzák a polgárokat mint fogyasztókat, hogy olyan döntéseket hozzanak, melyek segítik a környezet fenntarthatóságát. A Bizottság ezért támogatja a fogyasztói tudatosság fokozására és a tájékozottabb választásra irányuló intézkedéseket is. Ez például a fiatalok tájékoztatását83 és tudatosságuk növelését84 célzó eszközök fejlesztése és a felnőttek fenntartható fejlődésre irányuló online oktatása révén valósulhat meg. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy az iskolai rendszerbe illesztett, a fenntartható fejlődésre, és fogyasztásra nevelést ki kell egészíteni – a magától értetődő pedagógusképzés mellett – a felnőtt korosztályokat célzó programokkal. Egyrészt mert a felnőttek támogatása, nyitottsága, példamutatása nélkül az iskolában tanultak csak vizsgakövetelmények, élettől elrugaszkodott információk lesznek, nem pedig a felelős állampolgári lét eszközei. Másrészt a felnőtt társadalom felkészítése, nemcsak a gyerekek szocializációja miatt fontos, hanem a problémák sürgető volta 81

Czippán K. – Havas P. – Victor A. Környezeti nevelés a fenntarthatóságért in Magyar Környezeti Nevelési Stratégia. MKNE. Budapest. 2010 http://www.mkne.hu/NKNS_uj/layout/NKNS_layout.pdf 82 A Bizottság Közleménye Az Európai Parlamentnek, A Tanácsnak, Az Európai Gazdasági És Szociális Bizottságnak és A Régiók Bizottságának A Fenntartható Fogyasztásról, Termelésről és Iparpolitikáról, Cselekvési Terv http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:52008DC0397:EN:NOT 83 Az „Európai napló” használatával. 84 A DOLCETTA, az EU webalapú fogyasztói oktató eszköze részeként.

337

miatt azonnali tudatos, felelős, tájékozott döntésekre van szükség. Ezen döntésekkel nem várhatjuk meg, amíg az általános iskolások felnőnek és pozícióba kerülnek. Ezért az élethosszig tartó, folyamatos tanulás napjainkban minden társadalmi csoport számára egyre inkább lehetőségből kényszerré válik. A gyorsuló változások követése, az azokhoz való alkalmazkodás, vagy a negatív folyamatok megelőzése, csökkentése érdekében szükséges az újabb és újabb információk megtalálása, befogadása, feldolgozása, majd ezek alapján kollektív cselekvési programok kidolgozása, azaz konstruktív tanulás.

KUTATÁS A FENNTARTHATÓSÁGRA, FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁSRA NEVELÉS A FELNŐTTKÉPZÉSBEN TÉMAKÖRBEN

A pedagógusok és a felnőttképzők felkészültsége, ismereteik és készségeik, életmódjuk és életvezetésük mintaként befolyásolja a lakosság fenntarthatósággal kapcsolatos attitűdjeit, fogyasztási szokásait. A fenntartható fogyasztás társadalmi kultúrájának kialakításában fontos szerepet játszik a közoktatás és a felnőttképzés. A felnőtt-oktatóknak az élethosszig tartó tanulási folyamatban alkalmazandó komplex megközelítésekben a fenntarthatóságra nevelés tartalmi és szemléleti szempontjait is érvényesíteni kell. Hangsúlyt kell fektetniük a változó világ megértése, az ahhoz való alkalmazkodás képességének, a rendszergondolkodásnak a kifejlesztésére, a szociális gondoskodásra, a környezet és egészségtudatos magatartásra, a környezeti és társadalmi felelősségvállalásra. Mindezen megfontolások alapján kapcsolódott be az ELTE Andragógia Tanszéke a Budapesti Corvinus Egyetem vezetésével elnyert projektbe. A tanszék munkatársainak, doktorandusz hallgatóinak és partnereinek közreműködésével végrehajtott „Kommunikáció és képzés” elnevezésű.85 alprojekt keretében végzett kutatásnak kettős célja volt: egyrészt információkat szerezni arról, hogy a felnőttképzés, illetve a felnőttkori tanulás formális, non formális és informális területén megjelenik-e a fenntartható fogyasztás és termelés kérdése, ha igen, milyen mértékben, milyen tartalommal, illetve ezen képzéseknek milyen hatásai, tapasztalatai vannak. Másrészt a többi alprojekt kutatási eredményeire is alapozva egy olyan modulárisan felépített felnőttképzési program kidolgozása, amely széles körben bevezethető a felnőttképzések területén, akár önállóan, akár modulonként a már megalapított, vagy a későbbiekben megalapítandó képzési programok részeként. Az elvégzett kutatások területei Dokumentumelemzések

85

A kutatás honlapja: www.andragogia.elte.hu/kutatas/norveg-projekt

338

Ajánló bibliográfia és kutatói könyvtár létrehozása (a hazai és nemzetközi szakirodalom áttekintése). Képzési dokumentumok vizsgálata a felnőttképzés non-formális tanulási színterein, különös tekintettel a projekt keretében kidolgozandó képzési program tartalmára: • A fenntarthatóságra nevelés, ezen belül a fogyasztás, termelés szempontjainak megjelenése a Felnőttképzési Akkreditációs Testület (FAT) akkreditált felnőttképzési programokban (akkreditációk dokumentumok szövegelemzése); • A fenntarthatóságra nevelés, ezen belül a fogyasztás, termelés szempontjainak megjelenése a Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ (KSzSzK) által elfogadott közszférában dolgozók továbbképzési kínálata területén (akkreditációk dokumentumok szövegelemzése); • az Oktatási Hivatal/Pedagógus-továbbképzési Akkreditációs Testület (PAT) által akkreditált pedagógus-továbbképzések dokumentumaiban. Felsőoktatási képzési dokumentumok vizsgálata a tanulás informális színtere – a média és kommunikáció szempontjából: • A fenntartható fejlődés ezen belül kiemelten a fenntartható fogyasztás megjelenése a felsőoktatás média és kommunikáció szakos képzéseiben. Internetes keresés – kiemelten a fenntartható termelés és fogyasztás – reprezentációja az új típusú médiában (Internet és Web2). Online kérdőíves vizsgálat Kutatásainkat online kérdőíves módszerrel is kiterjesztettük a média (kommunikáció) szakos egyetemi hallgatókra. Fókuszcsoportos vizsgálatok Fókuszcsoportos vizsgálat révén tájékozódtunk a különböző területen tevékenykedő szakértelmiségiek (médiaszemélyiségek, egyetemi oktatók, végzett és végzős pedagógusok, andragógusok, településfejlesztők), valamint egyetemi hallgatók fenntarthatósággal, fenntartható fogyasztással kapcsolatos vélekedéseiről, ismeretiről. Kutatói műhelymunkák A kutatói műhelymunkákon a projekt szakmai munkacsoportjának tagjai, illetve esetenként a projekt szakmai vezetője és a többi alprojekt vezetői vettek részt. Feladatuk volt a kutatások előkészítése és értékelése, valamint a képzési program kidolgozása és elfogadása.

339

A kutatási célok A kutatásban együttműködő szakértők közösen állapodtak meg abban, hogy a kutatás célja információkat szerezni a felnőttképzés, illetve a felnőtt tanulás non formális (iskolarendszeren kívüli) és informális tanulás egy-egy területén arról, hogy a fenntartható fogyasztás, termelés és szolgáltatás hogyan, milyen mértékben jelenik meg ezeken tanulási színtereken. a) a felnőttképzés világában, a kiválasztott informális tanulási színtereken megjelennek-e a fenntartható fejlődési és fogyasztási, valamit környezetvédelmi, környezetetikai, szempontok; b) ha igen, hol, milyen mértékben, milyen tartalommal; c) ezek között megjelennek-e kifejezetten a fenntartható fejlődés szempontjait szem előtt tartó termelés, fogyasztás, termelés, szolgáltatás lehetőségei; d) a képzéseknek, programoknak milyen tapasztalatai, hatásai vannak, mennyire keresettek, hogyan fogadják azokat? Továbbá cél volt, hogy a kutatás eredményei alkalmazhatóak legyenek a projekt keretében készülő szakpolitikai javaslatok kidolgozásánál a vizsgált területek állami, üzleti és non profit szervezetei számára. A kutatási eredmények a környezetpolitika, a fenntarthatóság-politika, a felnőttképzés politika és kereskedelempolitika területén segítsék az Európai Unió által a tagországok számára kitűzött célok magyarországi megvalósíthatóságát. A kutatás kiindulási pontjai, hipotézisei 1. A felnőttképzés magyar gyakorlatában – annak ellenére, hogy az értelmiség, s benne a felnőttképzésben dolgozó pedagógus szakemberek körében az elmúlt években kialakult egyfajta érzékenység a fenntarthatóság vonatkozásában, • nincs jelentős eredmény a felnőttek fenntarthatóságra, fenntartható fogyasztásra, termelésre, szolgáltatásra való felkészítésében, ezen ismeretek és készségek a nem-formális és az informális tanulási színtereken történő közvetítésében; • az erre irányuló törekvések, egyediek, igénybe vételük a szervezett képzésekben eseti és alacsony létszámú, a hatás követése elmarad; • a közoktatásban és a felnőttképzésben dolgozók számára nincsenek a fenntartható fogyasztás, termelés területén államilag elismert és támogatott képzések, és ezek az oktatási piac és a civil szervezetek képzési kínálatában nem jelennek meg domináns módon. 2. A fenntartható fogyasztás társadalmi kultúrájának kialakítását, erősítését célzó kutatás keretében kiemelt fontosságú a pedagógus társadalom vizsgálata, hiszen az ő felkészültségük, ismereteik frissítése, készségeik fejlesztése határozza meg a

340

formális oktatást. A fenntartható életvitelre történő felkészülés a gyermekek körében esetleges, erősen függ a pedagógusok személyiségének, életmódjának, életvezetésének mintáitól. A pedagógusok bár érzékelik a megváltozott, globális és helyi környezet problémáiból adódó nevelési feladatokat, ezekre nem készülnek fel tudatosan, nem értelmezik saját területükre, így az ehhez kapcsolódó ismeretek és kompetenciák megszerzésére való törekvés esetleges. Kivételt képeznek csupán a környezeti neveléssel foglalkozó pedagógusok, közöttük a közoktatásban dolgozó környezettan szakon végzett pedagógusok. A pedagógusok, és a pedagógus-továbbképzéseket szervezők körében nem tudatosodott a fenntarthatóság gondolatának és gyakorlatának a nevelésoktatás-képzés világában történő megjelenítésének sürgető feladata. Általában a továbbképzések tervezői és szervezői nem tekintik feladatuknak és nem építik be saját képzéseikbe. A fenntartható életvitel kialakítására való továbbképzés nincs, arányuk az összes továbbképzéshez viszonyítva 5% alatt van. 3. A közszféra felkészültsége ugyancsak meghatározó a társadalmi kultúra kialakítása szempontjából, hiszen ők készítik elő a jogszabályokat, az országos és helyi programokat, a források felhasználását, határozzák meg a közbeszerzési, beruházási szempontokat. Kötelező és a különböző választható képzéseikben vannak fenntarthatóságra vonatkozó elemek (jogi háttér, uniós elvárások), de ez nincs összekötve a többi területtel. Az ilyen témájú modulokat nem a területen jártas oktatók tartják, a képzések hatása a mindennapi tevékenységre nem meghatározó, a fenntartható fogyasztás, termelés szempontjainak fontossága nem tudatosul sem képzőben, sem tanulóban. Az oktatók nem látják ennek jelentőségét, nem törekednek az erre való felkészítésre. 5. Az írott és elektronikus médián kívül napjainkban elkerülhetetlenné válik a Világháló figyelembevétele a fenntarthatóságra nevelés szempontjából is. Így – különösen a fiatal generáció felkészítése érdekében - megkerülhetetlen tényezővé válik a Web2 kommunikációs eszköz tudatosan használt nevelési eszközként való követése, használata. Az informális tanulás világához tartozó új típusú média egyre többet foglalkozik környezetünkre vonatkozó ismeretek közvetítésével, vagy vállal fel szórakoztatva tanító célzatú tevékenységet, azonban a fenntarthatóságra nevelés kérdése tudatosan és szervezetten nem jelenik meg a médiában. A média szakos hallgatók fenntarthatósággal, fenntartható fogyasztással kapcsolatos ismeretei esetlegesek, a kérdés jelentősége, és benne saját szerepük nem világos. 6. Egy új, tartalmi és módszertani szempontból korszerű fenntartható fejlődésre és fogyasztásra nevelő felnőttképzési program kidolgozása nagyban hozzájárulna a fenntartható fogyasztás szemléletének és gyakorlatának széles körben történő elterjedéséhez. 341

A kutatás főbb eredményei Felnőttképzési, pedagógus-továbbképzési és közigazgatásban dolgozók továbbképzési programjainak dokumentumelemzése A kutatás három fő célcsoport számára kifejlesztett képzések vizsgálatára terjedt ki: a döntés-előkészítésben, stratégiai programalkotásokban és jogérvényesítésben érintett köztisztviselők, a felnövő társadalom tudását, készségeit és attitűdjeit jelentősen befolyásoló pedagógusok, valamint mindazon felnőttek, akik szervezett felnőttképzésben vesznek részt. A kutatásba bevont szervezetek: Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet/Felnőttképzési Akkreditációs Testület (FAT); Oktatási Hivatal/Pedagógus-továbbképzési Akkreditációs Testület (PAT); Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ (KSZK). Az intézmények vezetőinek jóváhagyásával megvizsgáltuk az általuk jóváhagyott és gondozott képzési programok dokumentumait (képzési programok, tananyagok, jelentések, kimutatások stb.) a fenntartható fejlődés fogalomkörének megjelenése szempontjából. A képzéseken való részvétel, és a résztvevők véleményének vizsgálatára nem volt módunk. A dokumentumelemzés során mindhárom szervezetnél azt vizsgáltuk, hogy a képzések céljában és tartalmában az alábbi fogalmak közül melyek jelennek meg: fenntarthatóság; fenntartható fejlődés; környezettudatosság; környezeti nevelés; környezeti felelősség; környezeti minősítés/tanúsítvány; ökológiai tudatosság; ökológiai lábnyom; ökológiai szolgáltatás; tudatos termelés/fogyasztás/szolgáltatás/működés; termék-életciklus; energia-, hulladék- és anyagtakarékosság/gazdálkodás. A FAT Titkársági helyszíni betekintés során az adatbázisban 6095 darab akkreditált programot találtunk, ezekből a környezettudatosságra, fenntarthatóságra vonatkozó kulcsszavas kereséssel 48 darab képzési programot választottunk ki. A FAT Irattárban megtekintett programakkreditációs dokumentumok alapján 46 darab programot – azaz az összes akkreditált program alig több mint 0,5%-át (!) – tartottunk relevánsnak a projekt szempontjából, így a továbbiakban ezeket elemeztük. A megvizsgált programok közül összesen 14 programban találtunk a fenntarthatóság gondolatkörével kapcsolatos képzési célokat, kompetenciákat, modul tartalmi elemeket. Két kategória kivételével szinte mindegyik kategóriában szerepel legalább egy releváns képzés. Figyelemre méltó, hogy a két kategória közül az egész életen tartó tanulás az egyik, amelyikben nem találtunk a fenntarthatósághoz vagy a fenntartható fogyasztáshoz kapcsolódó képzéseket. Az akkreditált pedagógus-továbbképzési programokat az Oktatási Hivatal honlapján elérhető Pedagógus-továbbképzési Jegyzékből válogattuk ki. A Jegyzékben szereplő 1988 darab képzési program közül a kulcsszavas keresés alapján 22 programot – az összes akkreditált képzési program hozzávetőlegesen 1%-át – tartottunk relevánsnak a projekt szempontjából. Ezen képzési programok

342

akkreditációs dokumentációját az Oktatási Hivatal Közoktatási Akkreditációs Osztályán vizsgáltuk át. A vizsgált továbbképzési programoknál a következő – fenntartható fejlődés megvalósítására felkészítő tartalmi elemek találhatók: − A fenntartható fejlődés fogalma, stratégiai területei − Fenntartható fejlődés egyes területei (az EU fenntartható fejlődési stratégiája; az ENSZ fenntarthatóságra oktatás évtizede 2005–2014, ökoiskolák) − Módszertani felkészítés a fenntartható fejlődés szemléletének kialakításához, formálásához egyes szakterületekhez kapcsolódóan − Pedagógiai módszerek a fenntarthatóságra nevelés gyakorlatában − Fenntarthatóság pedagógiája − Globális környezeti problémák A környezetvédelemmel, környezeti neveléssel az intézmények környezettudatos működtetésével a kiválasztottak között arányaiban sok képzés foglalkozik. A fenntartható fogyasztás megjelenik a személyes környezetvédelem, a fogyasztói egészség, az iskolák környezettudatos működtetése területén. Négy program esetében nem az egyes modulok szólnak a fenntartható fejlődéséről, hanem az egész továbbképzési programot hatja át. Ezekben a programokban megjelennek az alapvető környezeti alapproblémák és a környezettudatos életvitel fontossága. A minősített közigazgatási továbbképzési programok adatbázisa 231 képzést tartalmaz, melyek közül a kulcsszavas keresés alapján 37 darab programot választottunk ki, azaz a minősített programok 16%-át vontuk elemzés alá. Az adatgyűjtést a KSZK Képzési Igazgatóságán, az általuk elérhetővé tett adatbázis és a minősítési dokumentációk megtekintése alapján végeztük. Az idegennyelvi képzések közül összesen 18-at vontunk vizsgálat alá, ami azt mutatja, hogy a nyelvi képzésekben általában megjelenik a témakör. Az államigazgatás, államháztartás területén kifejlesztett képzések többsége direkt vagy közvetett módon foglalkozott a horizontális, így a fenntarthatósági elvekkel és/vagy annak intézményrendszerével. A megvizsgáltak közül a két közbeszerzési képzésben, valamint a pénzügyi ellenőrzési ismeretek megújítására irányuló képzésben nem jelent meg a fenntarthatóság. A területfejlesztésre, vidékfejlesztésre irányuló képzések tananyaga önálló fejezetben tárgyalja a helyi építészeti és természeti értékek védelme és megőrzése kérdéseit, valamint az ezzel kapcsolatos mérnöki feladatokat. A közpolitikai szférában elhelyezkedők képzését biztosító közigazgatási vezetői és szervezetfejlesztési képzések között a képzés tematikája szerint a politikai döntéshozatal témakörben a gazdasági és környezetvédelmi érdekkonfliktusokat, a fogyasztói és urbanisztikai érdekellentéteket, valamint a bevásárló központok létét tárgyalják. Szintén az érdekcsoportok, potenciális támogatók és ellenzők felől

343

közelít egy kooperatív tervezési témájú képzés, mely a lakossági részvétel módját is beemeli a települési problémák megoldhatóságának tervezésébe. Az Európai Unió Strukturális és a Kohéziós Alappal kapcsolatos három képzési program közül az egyik kifejezetten a környezeti szempontok érvényesítésével kapcsolatos. Ezen képzés során a résztvevők megismerik a fenntartható fejlődés fogalmát, a főbb jogi szabályozásokat, továbbá az EU támogatások felhasználása során alkalmazandó környezetvédelmi megoldásokat, a projekttervezés a megvalósítás valamint az értékelés és monitoring szintjén egyaránt. A tananyag rámutat arra is, hogy a környezeti fenntarthatóság elvének érvényesítése szorosan összefügg más horizontális elvekkel, például a társadalmi igazságossággal, melyhez az esélyegyenlőség kérdésköre illeszkedik (ezt külön képzési program is tárgyalja). Összehasonlítva tehát a felnőttképzési akkreditációs86 dokumentumok alig több, mint 0,5%-a, az akkreditált pedagógusképzések87 1%-a és a köztisztviselők számára kifejlesztett képzések88 dokumentumainak 16%-a találtunk a fenntarthatósághoz kapcsolható kifejezéseket. A fenntarthatósággal kapcsolatos elemek találati aránya jól mutatja, hogy a három képzési területet (felnőttképzés, pedagógus-továbbképzés, közigazgatási továbbképzés) tekintve a közigazgatás jár élen a fenntartható fejlődés elméletének és gyakorlatának elterjesztésében. Fókuszcsoportos vizsgálat A fókuszcsoportos vizsgálatokat öt alkalommal hét fős fókuszcsoportokban végeztünk, 2010 júniusában és decemberében. A fókuszcsoportos beszélgetésekről videofelvétel és hangfelvétel készült. A fókuszcsoportos beszélések résztvevői értelmiségi pályán aktívan tevékenykedő szakemberek (pedagógus, felnőttképzési szakértő, vállalkozó, szociológus, jogász, filozófus, kommunikációs szakember, minisztériumi köztisztviselő, településfejlesztő, közgazdás, újságíró, turisztikai szakértő), valamint hallgatók voltak. A csoportokat a következő témakörök szerint hívtuk össze: oktatás és kultúra, média, területfejlesztés, illetve egy pedagógus és andragógus és egy média szakos hallgatói csoport az ELTE PPK és TÓK hallgatói közül. A beszélgetések középpontjában két területet volt, egyrészt a fenntarthatóság, a fenntartható fogyasztás fogalma, másrészt az formális és nem formális oktatás, nevelés, kommunikáció fenntartható fejlődéssel, fogyasztással kapcsolatos törekvései, gyakorlata. Kíváncsiak voltunk, hogy a különféle területeken tevékenykedő szakemberek milyen ismeretekkel rendelkeznek, hogyan vélekednek a fenntarthatóságról, mit jelent saját szakterületükhöz kapcsolódva a fenntartható fogyasztás. 86

Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet/Felnőttképzési Akkreditációs Testület (FAT); 87 Oktatási Hivatal/Pedagógus-továbbképzési Akkreditációs Testület (PAT) 88 Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ (KSZK)

344

Megjelenik-e egyáltalán, mi annak valódi tartalma, milyen kezdeményezések indultak meg e területen közvetve vagy közvetetten. Kiemelten rákérdeztünk a formális és informális tanulási tapasztalataikra, valamint arra, hogy szerintük a pedagógus társadalom, a kultúraközvetítők mennyire felkészültek, tudatosan és tudattalanul milyen szerepet vállalnak. A fókuszcsoportos beszélgetések alapján, összefoglalásként az alábbiakat állapítottuk meg. • A résztvevők nem tudtak egységes, összecsengő válaszokat adni arra, hogy mit jelent számukra a fenntarthatóság, több oldalról közelítették meg a fogalmat. Volt, aki szerint „az egész fogalom lötyög a levegőben, és inkább csak beszélgetünk róla”, de olyan is volt, aki pontos meghatározást használt. Az oktatásban részt vevők jelentős hányada az tanórai munka keretében alkalmazott módszerek, ismeretek és tudás tartalmában adták meg a választ. • A különböző területeken tevékenykedők különféle elképzeléseket, gondolatokat fogalmaznak meg a fenntarthatóság fogalmában. Egyaránt megjelent a fenntartható fejlődés környezetvédelemként vagy „működőképesség”-ként való értelmezése. • A médiával foglalkozó szakemberek szerint a média által viszonylag elterjesztett a fenntartható fejlődés fogalma, viszont valószínűleg az emberek mást és mást értenek alatta. • A résztvevők hangsúlyozták, hogy a közoktatás mellett kiemelt szerepe van felsőoktatásnak és a felnőttoktatásnak, valamint a nem formális képzéseknek és a média felnőtteket és idősebb személyeket elérő tevékenységének. • A fenntarthatóság megteremtésében a hazai gazdasági szervezetek felemás módon vesznek részt. A fókuszcsoport résztvevői Magyarországon jelenlévő nagy multinacionális kereskedelmi láncokban említettek általuk jónak tartott példákat, de megjegyezték, hogy azok leginkább saját pozitív megítélésük megteremtése szempontjából igyekeznek környezettudatos megoldásokat használni, alkalmazni. A különféle hazai kis- és középvállalkozások azonban anyagi okok miatt a környezettudatosságot helyezik az utolsó helyre. Hiányoznak azok a meggyőző példák, amik környezet- és társadalombarát megoldásokkal biztosítják a megélhetést. • A résztvevők véleménye szerint a civil szervezeteknek csak kis hányada, a kifejezetten erre specializálódott szervezetek foglalkoznak a fenntarthatóság és tudatos fogyasztás területével. A résztvevők kevés ilyen szervezetet említettek, és közöttük sem voltak kifejezetten fogyasztással foglalkozó szervezetek. Véleményük szerint néhány példaértékű állami/önkormányzati kezdeményezést kivéve az állami szervezetek nem sokat tesznek a fenntartható fejlődés, a fogyasztás és általában a fenntarthatóság szemléletének terjesztésében.

345

Vizsgálatok a média körében A fenntartható fejlődés és fogyasztás megjelenése a magyar felsőoktatás médiaképzési rendszerében Az Interneten történt keresés alapján mintegy húsz felsőoktatási intézmény hirdet kommunikáció és médiatudomány szakos képzéseket89, és Magyar Újságírók Országos Szövetsége kimutatása szerint (www.muosz.hu) öt további felsőoktatási intézmény kínál újságíró vagy egyéb, médiához kapcsolódó kurzust. Végignézve a médiaoktatásban érintett intézmények képzési programjait, megállapítható, hogy a fenntartható fejlődés fogalma és az erre való felkészítés általában nem jelenik meg a programok tartalmában. Egyedül a Budapesti Gazdasági Főiskola Kommunikáció és médiatudomány alapszakos képzésén belül szerepel Humán ökológia illetve a Környezetvédelem nevű tantárgy. A tantárgyi programok tartalmát végigtekintve megállapítható, hogy azok elsősorban turisztikai indíttatásból irányulnak a környezetvédelemre. Kifejezetten a fenntartható fogyasztásra koncentráló tantárgy csak a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Karának idegen nyelvű média képzésének a „costumer behaviour” (vásárlói magatartás) tanegységében találtunk „environmentally conscious consumption”90 (környezettudatos fogyasztás) címen. Érdekes azonban, hogy ez a téma a tanegység magyar nyelvű tantárgyi programjából hiányzik. A szakirányú médiaképzési programok közül kiemelkedik Budapesti Corvinus Egyetem ISES alapítványának 2009 szeptemberében a Norvég Finanszírozási Mechanizmusok (Norvég Alap) támogatásával indított „Kulturális örökség menedzsment és fenntartható fejlődés” felsőfokú szakirányú képzés. Ez a kulturális örökségmenedzsment kérdéskörét szorosan összekapcsolja a fenntartható fejlődés elveivel, és részletesen foglalkozik „A fenntartható fejlődés gazdasági, társadalmi és kulturális aspektusai” kérdéskörével. A nem felsőoktatási intézményekhez köthető egy-két éves médiaképző tanfolyamok (pl. a közelmúltban távoktatásos és levelező képzést is indító ujsagiroiskola.hu vagy az ELO). egy része OKJ képzésnek számít, vagyis a 89

A képző intézmények száma mellett nem elhanyagolható a felvett hallgatók száma. A print és a rádiós média hanyatlása, a „média boom” elmúlta úgy tűnik, most érzeteti hatását a felsőoktatásban. A 2010/11-es – tanévben negyedével csökkent a kommunikáció és médiatudományi jelentkezők száma. Ez annyit jelent, hogy csak 2500-an kezdték meg tanulmányaikat médiaszakokon. Hét budapesti és 13 vidéki egyetemen indult államilag finanszírozott és önköltséges képzés. ( Bár a jelentkezők száma jelentősen csökkent az első éves hallgatók száma azonban nem tükrözi ezt, hiszen az idei tanévben regisztrált 2500-as létszám alig marad el a 2007/2008-as tanév 2631-es szinttől.) 90 http://www.marketingmiskolc.hu/documents/akt_ta/tematika/1_felev/GTMSK103AB.pdf

346

végzettek szakképzettséget igazoló bizonyítványt kapnak és elhelyezkedhetnek az országos vagy regionális médiában. A képzések tartalma általában nem nyilvános, ezért elemzésükre nem volt mód. Online kérdőíves vizsgálat médiaszakos hallgatók körében A vizsgálatban egy budapesti és három vidéki felsőoktatási intézmény (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Debrecen Egyetem, Szegedi Tudományegyetem, Kodolányi Főiskola (Székesfehérvár) harmadéves média/kommunikáció szakos hallgatóit kerestük meg főként on-line, részben nyomtatott kérdőíves felvétel keretében. A kiküldött 600 megkeresésre reagált 178 fő válaszadó átlagéletkora 21,7 év volt (85 százalék nő, 15 százalék férfi). Válaszaikat összegezve megállapítható, hogy: • A válaszadók szerint a közvélemény a környezettudatosságot – a kultúrával hasonló arányban – a legkevésbé tartja fontosnak. Az adó és pénzügyek, az egészség, a napi politika után következik az oktatásügy és a külpolitika, és csak ezután jön a környezettudatosság és a kultúra. • 85,7 százalékuk szerint kis részben módosult a környezettudatosság jelentősége a közgondolkodásban, és ugyanennyien vélekednek úgy, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb figyelmet kellene rá fordítani. • Úgy vélik a médiában a fogalom megjelenése hullámzó – közel 20 százalékuk szerint egyáltalán nem jelenik meg, vagy ha igen, akkor ez alulértékelt. • A válaszadók szerint a magyar médiában a netes felületeken jelentkezik a téma kiemelkedően magas (66,7%) arányban. A print média és tv/rádió esetében ez csak 40-42 százalékos. • Érdekes, hogy a válaszadók többsége a külön környezetvédelmi tárcában (látja a változás zálogát, ezt követi a civil szféra nagyobb támogatása és csak harmadik helyen áll (!) az erre fordítandó nagyobb pénzösszeg! • A válaszoló hallgatók 73,2 százaléka szerint a környezettudatosság fejlesztését be kellene építeni a felsőfokú médiaképzésbe. • Ennek szerintük a képzés integráns részét kell képeznie – 85,4%! • A civil szféra bevonásával minden második egyetért – a másik közel 50 százalék szerint viszont csak egyes témák esetében van/lehet erre szükség. • A hallgatók 64,3 százaléka tud és szeretne ezzel a kérdéskörrel foglalkozni tanulmányai befejeztével, mert 77,8 százalékuk ezt nagyon fontosnak tartja. Érdekes, hogy minden negyedik hallgató szerint azért kell ezzel foglalkoznia, mert a közfigyelem egyre inkább erre irányul. Végignézve a médiaoktatásban érintett felsőoktatási intézmények képzési programjait, megállapítható, hogy a fenntartható fejlődés fogalma és az erre való 347

felkészítés nem jelenik meg az intézményi dokumentumokban, a programok tartalmában. Jó gyakorlatként kiemelhető a Budapesti Gazdasági Főiskola, a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Karának idegen nyelvű média képzése és a Budapesti Corvinus Egyetem ilyen témájú szakirányú továbbképzési szakja.

FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁSRA FELKÉSZÍTŐ KÉPZÉSI PROGRAM A fenti kutatások megállapításainak figyelembevételével elkészült az alprojektben célul tűzött, 60 órás, moduláris felépítésű felnőttképzési akkreditációra előkészített program tervezete. Vizsgálatainkat alapvetően a fenntartható fogyasztás területén levő tapasztalatok, tudások, gyakorlatok feltárására szerettük volna szűkíteni, de tapasztalataink azt mutatták, hogy a fenntartható fejlődés, környezetvédelem is elvétve jelenik meg a vizsgált dokumentumokban, és a megkérdezetteknél keveredtek a fogalmak, a jelentéstartalmak. Ezért a képzési programnak a fenntarthatatlanság problémaköréből kiindulva kell a kiválasztott szakterületeken dolgozók számára megmutatni a fenntartható fogyasztás szükségességét és az egyes területeken releváns információkat, gyakorlatokat az alkalmazás elősegítése érdekében. A képzési program célja és célcsoportja Az egyes alprojektekben keletkezett eredmények felhasználása révén a célcsoport fenntartható fejlődéssel kapcsolatos érzékenyítése; környezettudatos szemléletének kialakítása; az alapvető ismertek elsajátítása. A kurzus révén képessé tenni a résztvevőket, hogy szakterületükön felismerjék a fenntarthatóságot veszélyeztető problémákat, a fogyasztás-termelés terén legyenek kezdeményezők új megoldások, alternatívák megtalálásához, alkalmazásához. A résztvevők a program során szerezzenek jártasságot a fenntartó termelés és fogyasztás széleskörű népszerűsítéséhez, saját szakterületükön a terület aktív műveléséhez a személyes befolyásolás, a meggyőzés technikáinak kidolgozásában és alkalmazásában. A képzés elsődleges célcsoportja a szélesen értelmezett kultúraközvetítők köre, illetve ezeken a területeken tanuló egyetemi hallgatók. (Pedagógusok, andragógusok, képzési szakemberek), másodlagos célcsoportként a képzésbe bevonni kívánjuk azokat a szakembereket (közalkalmazottak, kormánytisztviselők, médiaszakemberek, vállalkozási szakemberek), akik különösen érintettek és hatékonyan tudnak közreműködni a lakosság fogyasztásának fenntarthatóvá alakításában. Azt reméljük, hogy a célcsoportok képző, ismeretterjesztő direkt és indirekt nevelő, fejlesztő tevékenysége révén a magyar társadalom előbbre lép a fenntartható fejlődés, termelés és fogyasztás elérésében.

348

Követelmények a képzések elvégzése után A programmodul elvégzése után a résztvevő legyen képes: • értelmezni a globális problémák kihívásait, a fenntarthatóság, a fenntartható fejlődés mint szemléletmód, magatartásforma és életmód lényegét; • döntésképes módon megítélni a fenntartható fejlődés szempontjából mindennapi élet jelenségeit; • cselekvő módon reflektálni, reagálni azokra. Ismerje és folyamatosan kísérje figyelemmel a fenntartható termelés és fogyasztás alapjait és jelenségvilágát, legyen tájékozott • a fogyasztási etika kérdéskörében; • saját életvitelében és munkaterületén következetesen törekedjék a fenntartható fejlődés, termelés és fogyasztás elveinek érvényesítésére, ezeket alkalmazza a gyakorlatban, részben, törekedjék ennek – módszertanilag szakszerű módon - történő terjesztésre a lakó- és a munkahelyi környezetében. A képzési program moduláris szerkezete A fenntarthatatlanság problémái A fenntartható fejlődés fogalma A fenntartható termelés és fogyasztás fogalma, területei, kihívásai A fenntarthatóság kérdései a termelésben és a szolgáltatásban A fenntartható fogyasztásra nevelés pedagógiai és kommunikációs kérdései Fenntartható fogyasztás a közszférában A modulok anyagának részletezése 1. modul: A fenntarthatatlanság problémai • Problémák, „bolygónk korlátai”, népesség, szemlélet • Megértés, felelősség, jövő 2. modul: A fenntartható fejlődés fogalma, A társadalom, a gazdaság, a környezet összefüggései • Rendszerszemlélet – rendszerdinamika, szimulációs játékok • A fogyasztási, termelési szokások hatásai (ökológiai lábnyom, termékéletút, hulladékkeletkezés) • A fenntarthatóság-tudatos fogyasztás elemei • A társadalmi részvétel fontossága, lehetőségei 3. modul: A fenntartható termelés és fogyasztás fogalma, területei, kihívásai

349

• A fenntartható fogyasztás fogalmának kialakulása, a fogalom fejlődése, nemzetközi, hazai szakpolitikai háttere • Fogyasztási szokások, azok hatása lokálisan, globálisan. A nemzetközi helyzet (a magasan fejlett és felzárkózó országok problémái) és hazai viszonyok, problémák. • Fogyasztási szokások Magyarországon • Az infrastrukturális lemaradás előnyei • A tudatos fogyasztás környezeti, gazdasági szociális, vetületei 4.modul: A fenntarthatóság kérdései a termelésben, a szolgáltatásban • A gazdasági szektor felelőssége • Fenntarthatóság a termelésben • fenntarthatóság a szolgáltatásban • Jogi és piaci szabályozás lehetőségei, korlátai • Jó gyakorlatok 5.modul: A fenntartható fogyasztásra nevelés pedagógiai és kommunikációs kérdései • Az élethosszig tartó tanulás, mint a fenntarthatóságra nevelés keretrendszere: A munkaadók, a civil szerveztek felelőssége és lehetőségei. • A formális oktatás felelőssége és lehetőségei az óvodától az egyetemig. A projekt képzéssel kapcsolatos kutatási eredményei. • Módszertan a fenntartható fogyasztás terjesztésében • A média felelőssége, lehetőségei és eszközei 6.modul: Fenntartható fogyasztás a közszférában • Fenntartható termelés, fogyasztás a társadalmi programalkotásban • Az önkormányzati szervezetek felelőssége, lehetőségei és eszközei (szabályozási, gazdasági, kommunikációs eszközök) • A közbeszerzés, mint a piacformálás eszköze • A fenntartható fogyasztás és közpolitika • A jóléti állam és a piac a fenntarthatóság tükrében • Mi kerülhet a fogyasztás célfüggvényébe? Boldogság vagy lelki egészség? • Célravezető és méltányos közpolitika megalapozása • Fenntartható fogyasztás – középpontjában a személy és a közösség életének kibontakozása

350

Tananyag, segédanyag A képzési programot egy kétkötetes szöveggyűjtemény támogatja, amely nagyrészt a „Fenntartható fogyasztás, termelés és kommunikáció” projekt alprojektjeinek megállapításait, eredményeit tartalmazza. Az első kötet a jelen tanulmányban bemutatott alprojekt keretében megvalósult, a nem-formális, informális tanulás színtereire vonatkozó részkutatások eredményeit mutatja be. A második kötet célcsoportja az oktatás minden területén dolgozók, illetve a közszféra szereplői. Azt célozza, hogy oktatási, tanulási háttéranyagként széleskörű kitekintést adjon a fogyasztási (és termelési) szokások megváltoztatásának szükségességére.

KÖVETKEZTETÉSEK, SZAKPOLITIKAI JAVASLATOK A kommunikáció, az oktatás, a képzés, a szemléletformálás hatékonyan egészíti ki és nem helyettesíti a fenntartható fogyasztást támogató • direkt szabályozást, • a gazdasági eszközökkel történő szabályozást és • a piaci információkkal történő befolyásolást. A fenntartható fogyasztás elterjesztése érdekében különböző szinten feladatot vállaló aktorok, kiemelten a közszférában dolgozók tudatos törekvésére van szükség a kedvező döntések, jogszabályi környezet és támogatási rendszerek megteremtéséhez. A fenntartható fogyasztás népszerűsítésére, irányuló kormányzati programoknak, támogatásoknak átgondoltan kell segítenie, támogatnia a különböző tanulási színtereken megvalósuló programok összehangolását, hogy hatásaik összeadódjanak, ne pedig versenyezzenek egymással esetleg gyengítsék, kioltsák egymást. A fenntarthatóság filozófiájának, szemléletének, gyakorlatának, valamint az önkorlátozó fogyasztás értékrendjének megismertetésében meghatározó szerepet játszanak a kultúraközvetítők, a pedagógusok, az andragógusok a média szakemberek és a kommunikátorok, illetve valamennyi értelmiségi körben tevékenykedő szakember, függetlenül a végzettség szintjétől és irányától. Ezért valamennyi képzéssel oktatással foglalkozó szakembert tartalmilag és módszertanilag fel kell készíteni a fenntartható fogyasztás szemléletének és gyakorlatának elterjesztésére. A fenntartható fogyasztást célzó kommunikáció és képzés fejlesztését minden szinten össze kell kötni a • a fenntarthatóságot szolgáló, • a környezettudatosságot célul tűző, • a tudatos fogyasztást támogató,

351

Megjegyzés [CzK1]: A sorozat véglegesítésével pontosítani

• a globális nevelés erősítését célzó, • egészségnevelési, • gazdasági nevelésre irányuló képzésfejlesztéssel, oktatási kezdeményezésekkel. A kérdőíves kutatás szerint megállapítható, hogy a válaszadó hallgatók szerint • nem különálló tantárgyként, hanem integrált oktatásban kellene felkészíteni erre a hallgatókat; • gyakorlati megoldásokat bemutató, támogató képzésekre van szükség; • szükséges az együttműködés (képzésen belül és kívül is) a stratégiai partnerként szóba jöhető non-profit szervezetekkel, NGO-kkal. A képzők feladata tehát a fenntartható fogyasztás széles körben történő népszerűsítése az ismertek átadásával, a szükséges kompetenciák fejlesztésével, a mintaértékű magatartásformák felmutatásával, sajátélményt nyújtó módszerek alkalmazásával. A képzési programoknak a fenntarthatatlanság problémaköréből kiindulva kell a kiválasztott szakterületeken dolgozók számára megmutatni a fenntartható fogyasztás szükségességét és az egyes területeken releváns információkat, gyakorlatokat az alkalmazás elősegítése érdekében. Mivel az értelmiség döntéseivel, modellalkotó magatartásával döntően meghatározza a lakosság életvitelét és életszemléletét, ezért változtatni kell a felsőoktatás tartalmán és gyakorlatán. Javasoljuk, hogy valamennyi szak képzési és kimeneti követelményeiben jelenjen meg általánosan a jelen életvitel, gazdasági és társadalmi gyakorlat hosszú távon komoly gondokat jelentő problémája, az erőforrások és az emberhez méltó életfeltételek biztosításához szükséges szakma-specifikus kompetenciák fejlesztése, ezen belül a fenntartható termelés és fogyasztás erősítése. Ahhoz, hogy a fenntartható fogyasztás mellett valódi változást előidézni képes „kritikus méretű tömeg” köteleződjön el, javasoljuk, hogy az oktatáspolitikai szabályozások, támogatások mellett koncentráljanak a támogató társadalmi környezet kialakítására is.

352

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] BREITING, S., MAYER, M., MORGENSEN, F. A fenntartható fejlődés iskoláinak kritériumai. Útmutató a Fenntartható Fejlődést szolgáló Pedagógia minőségének javítására. In Új Pedagógiai Szemle. OFI. 2009 http://www.ofi.hu/tudastar/fenntarthato-fejlodes [2] CZIPPÁN K. et al szerk. Segédlet az iskolák környezeti nevelési programjainak elkészítéséhez. Oktatási Minisztérium. Budapest. 2004 [3] CZIPPÁN K. Tanulás és oktatás a fenntarthatóságért – egy évtizednyi világméretű elköteleződés in Varga A. szerk. Tanulás a fenntarthatóságért. Országos Közoktatási Intézet. Budapest. 2006 http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=kiadvany&kod=TF [4] CZIPPÁN K. – HAVAS P. – VICTOR A. Környezeti nevelés a fenntarthatóságért in Magyar Környezeti Nevelési Stratégia. MKNE. Budapest. 2010 [5] http://www.mkne.hu/NKNS_uj/layout/NKNS_layout.pdf [6] ORR, D. W. Mi az oktatás célja? In: Takács-Sánta András: Paradigmaváltás?! Kultúránk néhány alapvető meggyőződésének újragondolása. A „Fenntarthatóság és globalizáció” sorozat 6. kötete. L’ Harmattan. Budapest. 2007 [7] ENSZ EGB. A fenntarthatóságra nevelés stratégia. Vilnius. 2005 [8] http://www.unece.org/env/esd/strategytext/strategyHungarian.pdf [9] ENSZ. Feladatok a XXI. századra. Az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferencia dokumentumai. Föld Napja Alapítvány, Budapest 1993 [10] EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK BIZOTTSÁGA. A bizottság közleménye az európai parlamentnek, a tanácsnak, az európai gazdasági és szociális bizottságnak és a régiók bizottságának a fenntartható fogyasztásról, termelésről és iparpolitikáról, Cselekvési terv http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:52008DC0397:EN:NOT [11] EURÓPAI UNIÓ TANÁCSA Fenntartható fejlődést szolgáló oktatásról szóló tanácsi következtetés. Elfogadva az Oktatás, Ifjúság, Kultúra és Sport ülése 2010 http://eurlex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:C:2010:327:0011:01:HU:HTML [12] FIEN, J. Stand Up, Stand Up and Be Counted: Education for Sustainability and the Journey of Getting from Here to There. Education Centre. 1992 [13] HAVAS P. – SZÉPLAKI N. – VARGA A. A környezeti nevelés magyarországi gyakorlata. OKI. Budapest. 2004 [14] KELLEY-LAINE, K. Oktatás és fenntarthatóság. fordította Terki Tibor. Cédrus (próbaszám). 1997 [15] KÖRNYEZET ÉS FEJLESZTÉS VILÁGBIZOTTSÁG. Közös jövőnk. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest. 1988 [16] KRAICINÉ SZOKOLY M. – CZIPPÁN K. Fenntarthatóságra nevelés a felnőttképzésben In: A szak- és felnőttképzés-szervezés gyakorlata RAABE Bp. 2011. Kiadás alatt [17] KRAICINÉ SZOKOLY M. Felnőttképzési módszertár. Új Mandátum Kiadó. Budapest. 2006. [18] MARJAINÉ dr. SZERÉNYI ZS. – dr. ZSÓKA Á. – SZÉCHY A. – dr. BEZEGH A. A magyar felsőoktatás hallgatóinak környezeti attitűdjei és fogyasztási szokásai kutatási jelentés, 2010. Január [19] UNDP. Consumption from a human development perspective. 2006 http://hdr.undp.org/en/media/hdr_1998_en_chap2.pdf [20] UNEP. Changing consumption patterns, Industry and Environment. Vol. 22, No. 4, Special Issue, October-December. 1999

353

A kutatásban közreműködő munkatársak: Czippán Katalin a kutatás szakmai vezetője Kraiciné Szokoly Mária a kutatócsoport vezetője. A kutatócsoport tagjai: Laki Ildikó – fókuszcsoportos vizsgálatok Lakos Renáta – képzési dokumentumok vizsgálata Mihály Ildikó – szakirodalmi kutatás Pacsuta Péter János – a szociális media tanulmány Szakonyi Péter – kommunikáció szakos hallgatók képzése és véleményük online felmérése Grósz Eszter, Nagy Marianna andragógia szakos hallgatók

354

CSÍKOS PÉTER: INNOVÁCIÓ A FENNTARTHATÓ TERMELÉSÉRT BEVEZETÉS Az innováció ügye társadalmi jelentőségű feladat, mely a társadalom minden szereplőjét feladatokkal látja el. Kérdés ugyanakkor, hogy ezekben a folyamatokban milyen szerepet kell vállalnia az egyetemeknek mint gazdasági egységeknek és szociális közösségeknek és mekkora hangsúlyt kell kapnia a kutatás-fejlesztési és innovációs tevékenységeknek az oktatás hagyományos feladata mellett. Létezik-e oktatás korszerű K+F+I tevékenység nélkül, vagy éppen az a kérdés, hogy ezek mellett mennyire tartható oktatási tevékenység: mekkora erőforrások elvonásáról van szó és milyen haszna lesz. Célszerű-e beemelni a gazdasági szemléletet az egyetemek működésébe, és ha igen, hogyan érdemes megvalósítani olyan modern egyetemi-ipari együttműködési rendszereket, melyekben minden fél pozitív eredménnyel éli meg az együttműködés mindennapjait csakúgy, mint stratégiai céljait és megvalósulását. Napjaink globális gazdasági versenyének középpontjába a tudásalapú társadalom potenciáljának megteremtésén és kiaknázásán alapuló innovációs előny konstruálása kerül. Az a viszonylag új felismerés adja legátfogóbban ennek keretét, hogy alapvetően a komplex gazdasági-társadalmi-politikai-kulturális rendszer képezi a nemzeti vagy regionális szintű innovációs rendszert. Ez az innovációs verseny az innováció innovációjának különböző fajtáihoz, új innovációszervezési kultúrákhoz és ezek kiaknázásához is vezet. Az új innovációszervezési kultúrák kialakulása során az előny konstruálásának követelménye az innovációszervezési dinamika legkülönbözőbb szereplőivel, például a vállalkozásokkal, önkormányzatokkal, állami szereplőkkel, fogyasztókkal szemben jelenik meg. Gunnar Eliasson szerint „a tudásalapú gazdaság egyúttal olyan rendszer, amelyben nemcsak a szűkebben vett tudásiparok, hanem valamennyi gazdasági szegmens növekedését lényegileg a tudástranszfer eredményessége határozza meg” (Lengyel, 2005). A sikeres gazdaságpolitika alapfeltétele tehát a szereplők közötti kapcsolatok létrehozása és a tudás-kategóriák közötti összhang megteremtése. A vállalkozásokat az innovációs stratégiájuk újragondolására részben annak felismerése készteti, hogy a vállalaton kívül, más vállalatoknál, fogyasztóknál stb. található, de a vállalat számára relevánssá tehető tudásforrás összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint amit akár a legnagyobb vállalat saját K+F-en alapuló, úgynevezett zárt innovációval létre tud hozni. E „külső” tudásforrás változatosságával komplementer, sőt kritikai nézőpontok forrásaként is megjelenik, lehetővé téve az innováció irányának módosulásait. E potenciál felkutatása, fejlesztése és

355

kiaknázása ma az egyik döntő innovációszervezési céllá válik. Az utóbbi tíz-tizenöt évben számos új szervezési forma létrejöttének lehettünk szemtanúi nyílt hálózatosítás révén mind az ötletek generálása, felkutatása, mind pedig értékelése, kidolgozása és tesztelése területén. A vállalkozások számára elérhető külső K+F forrás legkézenfekvőbb esetben az egyetem vagy más kutatóhely. A vállalati oldalról a legfontosabb innovációs dilemmát a K+F-be való invesztálás eldöntése jelenti: ha a vállalat nem valósít meg újításokat a termékei vagy szervezeti szinten, lassú halálra van ítélve, míg ha felvállalja a K+F tevékenységgel járó kockázatokat, a rövid távú megtérülést kockáztatja (Kotler, 2004).

AZ INNOVÁCIÓ FOGALMÁNAK FEJLŐDÉSE Az innováció Schumpeter értelmezése szerint valami újnak a termelése vagy meglévő dolgok termelése új módon, vagyis az erőforrások megszokottól eltérő kombinálása. Az új kombinációk jelentik a fogyasztók körében eddig nem ismert új javak előállítását, új termelési eljárások bevezetését (ez újszerű kereskedelmi eljárás is lehet), új elhelyezési lehetőséget (piacteremtést), új beszerzési források meghódítását (erőforrások megszerzése) vagy új szervezet létrehozását, illetve megszüntetését. Az innováció ügye Európa lemaradó gazdasági teljesítménye nyomán vált hangsúlyosabbá. A tapasztalat azt mutatja, hogy Európa országai lassabban és kevésbé versenyképesen teljesítenek, mint az Amerikai Egyesült Államok és a távol-keleti versenytársaik; a publikált szabadalmak száma pedig alacsony. Az európai paradoxon jelensége a technológiatranszfer csekély hatékonyságában is megtestesül Európában. A paradoxon lényege az, hogy a jelentős alapkutatási eredmények ellenére az innováció diffúziója és hasznosulása elmarad a várttól, vagyis a rendszerben megfelelő mennyiségű és minőségű ötlet, kutatási eredmény, találmány, kutatási kapacitás stb. lelhető fel, mégis igen csekély azoknak az eseteknek a száma, mikor ezek a kutatási eredmények ténylegesen bekerülnek az iparba. Magyarországon a paradoxon hatványozottabban jelentkezik: hazánkban az üzleti szféra csak korlátozottan képes a tudás és a technológia befogadására, ugyanakkor a tudás és a technológia továbbításának nincsenek meg a megfelelő intézményrendszerei. A megoldás a technológiatranszfer elősegítése mind az ipari, mind az egyetemi szereplők részéről, mind a kettejük közötti kommunikációban, interakciók során.

ÁLTALÁNOS ÉRVÉNYŰ INNOVÁCIÓS MODELLEK A Budapesti Corvinus Egyetemen megvalósított „Fenntartható termelés, fogyasztás és kommunikáció” projekt „Innováció a fenntartható termelésért”című alprojektje az egyetemi és ipari kapcsolatokban tetten érhető gazdasági előny 356

kiaknázását kutatta olyan fenntartható modellek kutatásával, melyekkel a két szféra tartós együttműködése nyomán jöhetnek létre a társadalmat hosszú távon működtetni és eltartani képes rendszerek és folyamatok. Az innovációs folyamatok modellezésében két irányzat jellemző, melyek piaci, illetve erőforrás alapú megközelítésmóddal vizsgálják a szerveződési módokat: • Piaci alapú innováció: követői szerint a piaci kereslet gerjeszti az innovációs folyamatokat és tartja fenn a vállalatok ilyen irányú törekvéseit. Ezek a modellek nem általános érvényűek, a gazdasági egységek információellátottságának, pozíciójának függvényei (Porter, Slater, Narver, Trott). • Erőforrás alapú innováció: az innováció hátterét a vállalatok erőforrásai biztosítják, melyek termékekre és szolgáltatásokra váltása biztosítja a fenntartható versenyelőnyt (Prahalad, Hamel, Wernefelt, Eisenhart, Martin) A „nyílt innovációs láncban” a tudományos ötlet a tankönyvi példa szerint az alapkutatás során születik, az alkalmazott kutatás során fejlődik ipari igényt kielégítő ötletté és készül el prototípusa, majd a kísérleti gyártás során tervezhető a későbbi gyártási volumen, megkezdődhet a gyártás-előkészítés, a gyártás és az értékesítés (Román, 2002). Az 1970-es évektől elterjedt Smookler „demand-pull” modelljének (Buzás, 2007) megfelelő rendszerben szükségletkövető, fogyasztói igényekre érzékeny folyamatok detektálhatók. Bár itt az üzleti siker titka a piacérzékenység, az alternatív fejlesztési irányok itt sem jelennek meg. A „zárt innovációs modell” szerint az innovációs folyamat valamilyen ötlettel veszi kezdetét (amely lehet valamilyen kutatási eredmény is), ez fejlesztési feladatokat indukál, amely azután a kísérleti gyártás, sorozatszerű termelés, az értékesítés és a marketing feladatival együtt egy oda-vissza csatolásos módon válik komplex rendszerré (Román, 2002). A Crawford által bevezetett csatolt (kettős hajtású) innovációs modell külön választja a műszakilag elérendő gyártandó terméket és az adott piaci szegmenst kiszolgáló piaci terméket. Rothwell interaktív (visszacsatolásos) modelljében a piaci igények a fejlesztési folyamat összes lépésénél hatást fejtenek ki, az innovációs folyamat eredménye így nehezebben jósolhatóvá válik. Az életciklus-elmélet a marketingeszköze a termékek piaci helyzetének megfelelő megítélésére. Az innovációmenedzsment területén a kiemelkedő jelentőséggel bír, mivel minden technológiai innováció új termék életciklust indít el (Dr. Pakucs és Dr. Papanek, 2006).

357

EGYETEMI INNOVÁCIÓS MODELLEK A kutatóegyetemeknek 3 fő típusa, modellje alakult ki, amelyből a gazdálkodó, a szolgáltató és a vállalkozó egyetemi modell más-más stratégia mentén, más-más szervezeti megoldásokat és értékelési kritériumokat igényel. A technológiahasznosítás erre a célra létrejött szerveződései lehetnek: - egyetemen belüli szervezetek, - egyetemen kívüli hasznosító vállalkozások, melyek kizárólag az adott egyetemhez kapcsolódnak, - egyetemen kívüli hídképzők, melyek akár több intézménnyel is kapcsolatban állnak. A kutatóhelyi technológiatranszfer irodák olyan szervezetek, melyek a kutatóhelyen létrejött szellemi tulajdon marketingjével és értékesítésével foglalkoznak. Ehhez üzleti partnereket keresnek, az új termékek, eljárások engedélyeztetését végzik, konzultációkat szerveznek, részt vesznek a spin-offok marketingjében, hallgatók számára szerveznek szakmai gyakorlatot, információt, tanácsadást nyújtanak, valamint közvetlen támogatást igyekeznek szerezni a kapcsolódó vállalkozásoktól. A technológiatranszfer intézmények a kutatóhelyen belül szerveződhetnek (saját modell), az egyetem leányvállalataként működhetnek közre (tulajdonolt modell) vagy közvetítő szervezet láthatja el a fenti feladatokat (kihelyezett modell). A saját szervezetbe integrált intézmények irodaként vagy igazgatóságként jelennek meg az intézményi hierarchiában. Az iroda fix költségeihez alacsony tranzakciós költségek járulnak és a szereplők együttműködése is könnyebben koordinálható a közeli, „belsős” apparátussal. A tulajdonolt modellben a tevékenység feletti stratégiai kontroll megmarad. Az ellenőrzés ugyan közvetetté válik, így az információátadás is kevésbé gördülékeny és magasabbá válnak a tranzakciós költségek is; ugyanakkor rugalmasabb döntési mechanizmusok várhatók el egy gazdasági társaságtól és az egyetemi szereplők közötti érdekkülönbségek kezelése is gördülékenyebbé válhat. A kihelyezett modellben az egyetem egy-egy konkrét feladatot ad át külső szervezet számára. Ilyen esetben célszerű a tevékenységet mint szolgáltatást egy független szolgáltatótól megvásárolni piaci alapon.

VÁLLALATI INNOVÁCIÓS MODELLEK A vállalkozói szféra legfontosabb jellemzője a verseny, mely meghatározza az erőforrások beszerzését, az előállított termékek mennyiségét és minőségét, illetve alapjában véve az összes vállalkozásokon belül és körülöttük jelen lévő folyamatot. Az innovációkat bevezető vállalatokat innovatív vállalatoknak nevezzük (Dr.

358

Pakucs és Dr. Papanek, 2006). A vállalatok versenyképességét a tárgyi eszközökön kívül a szellemi eszközök határozzák meg. A vállalatok tulajdonképpen emberek együttes tudásának gyűjtőhelyei, ahol a tárgyi eszközök csupán a technológiaintenzív iparágakban jelentik a versenyelőny prioritást élvező szegmensét. A legtöbb iparágban azonban tudásintenzív folyamatoknak lehetünk tanúi, a versenyképesség meghatározói pedig az explicit és tacit tudásban testesülnek meg. A Boutellier által leírt modellben a vállalkozások tudáspiramisa jól érzékelteti a vállalatokban rejlő nagyobbrészt rejtett erőt (a Polányi Mihály által leírt tacit tudást):

Forrás: (Lengyel, 2005)

52. ÁBRA A VERSENYKÉPES VÁLLALAT TUDÁSPIRAMISA

A vállalati tudásteremtés másik modellje a Nonaka által jegyzett tudásspirál modell, mely az egyének közötti interakciókra helyezi a hangsúlyt. A csoportosulások által hordozott rész-egész kapcsolat előnyeit szemléletesen leírja, rávilágít arra, hogy a vállalkozás valójában tudást hordozó egyének összessége, akik össztudásuk szinergiájának köszönhetően egyre magasabb szintre juthatnak a szervezet és önmaguk fejlődésében. A nyílt innovációs modellekben a tudásteremtés külső résztvevők által is elősegített, nem csupán a vállalati csoportosulás által generált spirál eredménye. A nyílt innovációs modellek vizsgálata elvezet a vállalatok egyetemi szereplőkkel

359

való kapcsolatáig: egyik forrását jelenti ugyanis a vállalatok külső forrásból történő tudásintegrációjának. A nyílt innováció nem paradigmaként, hanem számos paradigma együtteseként működik. A nyílt innovációs modellek egyfajta fórumai a társadalom és a gazdaság különféle szereplői közötti együttműködésnek. Elvük egyszerű, a tudásmegosztás alapján működnek és a nyílt forráskódú szoftverek esetén tapasztalható elvek érvényesülnek bennük más tudományterületeken is. A kis- és középvállalkozások számára előnyt jelent az állandó kölcsönhatás, mely köztük és a felhasználók, illetve egyetemek, más „tudáshordozók” között fennáll. Külső források vonhatók be és a kérdésnek egyes problémák esetében már nem annak kell lennie, hogy a vállalat maga hogyan képes megoldani azokat, hanem hogy érdemes-e előbb külső megoldást keresni. A nyílt innováció tehát lehetőséget ad arra, hogy külső forrásból különféle nagyságrendű „lyukakat” foltozzon be egy vállalat vagy intézmény külső források igénybe vételével.

TECHNOLÓGIATRANSZFER MODELLEK – AZ EGYETEMI-IPARI KAPCSOLAT ELŐSEGÍTÉSÉNEK STRATÉGIÁI Az újítások gazdasági haszna csupán azok hasznosítása esetén érhető tetten: a kutatási és fejlesztési és innovációs eredmények csak akkor fejtik ki gazdaságélénkítő hatásukat, ha a gazdaság és a társadalom számára használhatóvá válnak. Az új megoldások terjedésében a piaci szereplők kapcsolatai játszanak kulcsszerepet, a fejlesztési célú szoros partnerkapcsolatok és integrált rendszerek előnyei ebben a kérdésben vitathatatlanok. Az egyetemi szférában keletkezett szellemi termékek csak akkor hordoznak társadalmi és gazdasági hasznosságot, ha az erőforrásként kezelt tudást hasznosítjuk – a hasznosítás legfontosabb fórumát pedig a vállalkozói szféra jelenti. A tudásteremtés és hasznosítás harmadik szereplője ugyanakkor az állam, mely orientálja és felügyeli a kialakuló folyamatokat. A feladat egy olyan rendszer megteremtése, mely megkönnyíti, elősegíti, moderálja, „pályára segíti” a kívánatos folyamatokat, hogy mindhárom szereplő nyertesként vehessen részt azokban. A ’90-es évek változásai, melyek a tudásalapú gazdasághoz vezettek, jelentősen befolyásolták a tudományos, technológiai és gazdasági teljesítőképességet is. A Triple Helix modell lehetővé teszi az új paradigmába ágyazódó gazdasági, tudományos, társadalmi szereplők interakcióinak, a köztük megvalósuló tudástranszfer leírását. Az Etzkowitz és Leydesdorff szerzőpáros által leírt Triple Helix modell az egyetemi-tudományos, a gazdasági szféra és a kormányzati szervek hármas kapcsolatán keresztül alkot komplex innovációs elméletet. Fő megállapítása, hogy e három egység folyamatos kommunikációja biztosítja mindhárom szektor fejlődését, a tudásteremtő régiók kialakításához ezek a feltételek elengedhetetlenek (Lengyel, 2005).

360

Az egyetemi-ipari szféra szereplőinek motivációi az együttműködésekben A piaci alkalmazkodás és a versenyképesség megőrzése a vállalkozók szemléletváltását követeli, mely a korábbi egyszerű tranzakción alapuló kapcsolatokról az együttműködésre, partnerségre történő fokozatos áttérésekben is megnyilvánul. Tranzakció alatt gazdasági szereplők egy adott gazdasági eseménnyel kapcsolatos tevékenységét értjük, mely kiterjed az esemény megszervezésére, irányítására és lebonyolítására. Ezzel szemben akkor beszélünk együttműködésről, ha a piaci szereplők közötti tranzakciók ismétlődő jellegűek, melyek nem függetlenek egymástól, azaz az egyik tranzakció kimenete valamilyen módon meghatározó lesz az azt követő szempontjából, vagy a tranzakciók összekapcsolódnak. Az együttműködésben részt vevő felek tevékenysége elsősorban arra irányul, hogy egy értékteremtő folyamatban egyesítsék erőforrásaikat és erőfeszítéseiket, azaz közös célokat jelölnek ki. Szükségszerűen bizonyos fokú függés alakul ki közöttük, melynek szimmetrikus vagy aszimmetrikus jellege az együttműködés típusától és a részt vevő vállalatok jellemzőitől függ. Az együttműködés feltételezi tehát közös célok kijelölését, a felek közötti tartós kapcsolatot, valamint ezzel összefüggésben a reciprocitást. (Polányi, 1976) Az innovációs nézőpontot előtérbe helyezve a partnerség mint fogalom magában foglalja a nemzeti innovációs rendszer kulcsszereplői között létező interakciókat, az együttműködéseket és a kooperációkat. Az együttműködés jelentése szűkebb, a közös cél megvalósítására irányuló együtt dolgozást jelent, esetünkben a kutatásfejlesztés és/vagy az innováció megvalósítására irányuló összehangolt tevékenység, tartós kapcsolat (Inzelt, 2004). A globális tendenciákon túlmenően a vállalatok és a kutatóintézetek közötti konkrét munkamegosztást számos tényező befolyásolja. Általánosságban elmondható azonban, hogy célja a technológia és innovatív fejlesztések vállalkozások irányába történő áramlása. Az együttműködés több szinten is létrejöhet: egyéni, csoport, intézményi, ágazati, nemzeti és nemzetközi szinten. Formáit tekintve az együttműködések lehetnek szervezeten belüliek (intra) vagy szervezetek közöttiek (inter) vagy egyszerre intra és inter kategóriába tartozóak is. Az egyének és intézmények közötti kapcsolatok a jellemzők szerint két részre oszthatók: a távoli kapcsolatok az egyéni kapcsolatokhoz hasonlíthatók, míg a közeli kapcsolatok majdnem intézmények közötti együttműködésekként jellemezhetőek. Az intézmények közötti kapcsolatok az alkalmazott kutatók és a vállalkozások közötti tudásáramlás intézményi és szerződéses/jogi hátterét biztosítják. A szervezetek stratégiájában is megjelenő együttműködési formák közös célokat tűzhetnek ki a kutatók és a vállalkozások számára. A kooperációban a közös kutatási feladatok, problémák megoldásában mindkét fél kölcsönösen érdekelt, a csoportos tudásteremtés, a tudás alkalmazásának technikái jól alkalmazhatók. A

361

vállalati beruházások, a közös infrastruktúrahasználat, a szabadalmak rendszeres megvásárlása szintén fontos része az intézmények közötti együttműködéseknek. Az intézményi szintű kapcsolatok „legalizálják” a kutatók és vállalkozások közötti tudásáramlást. A problémamegoldásban mindkét fél érdekelt, a tudás áramlása minden esetben kétirányú.

MAGYARORSZÁGON KÍVÜLI TAPASZTALATOK Az egyetemi hasznosító irodák először az Amerikai Egyesült Államokban a Bayh-Dole Törvény nyomán alapultak meg, hogy intézményesült módon valósítsák meg a kutatóhelyi technológiák hasznosítását. A törvény a „bottom up” stratégiát követve az alulról építkezést segítette elő az intézmények számára a hasznosítás lehetővé tételével, így az egyes intézmények saját stratégiát dolgozhattak ki céljaik elérésére. Európa más módon, „top-down” megközelítéssel követte az amerikai példát. Svédországban például a kormányzat közvetlen beavatkozása vezetett a technológiák hasznosulásához. Az egyetemeknek rendelkezniük kellett a szellemi tulajdon értékesítésére fókuszáló marketingpolitikával. Az európai modell kevesebb sikerrel járt, mivel a szellemi tulajdont adó kutatók nem részesültek közvetlenül a hasznosítás bevételeiből, nem voltak érdekeltek a sikerben; érintettségük és így motivációjuk is alacsonyabb szintű maradt (Buzás, 2007). A közép-kelet-európai – így a hazai – gazdaságban az üzleti alapokon nyugvó technológiatranszfernek nincsenek hagyományai. Nemzetközi modellek A svéd modellben átgondolt, jól körülhatárolható innovációs területek vannak jelen. Ugyancsak jól átgondolt és jól körülhatárolható tevékenységi körökkel rendelkezik a támogatási intézményrendszer. Nagy hangsúlyt fektetnek vállalkozói szféra nagymértékű bevonására, érdekeltté tételére a K+F-ben, a kutatói és vállalkozói szféra között pedig közvetlen kapcsolat jellemző: a vállalkozók gyorsan értesülnek a legújabb kutatási eredményekről, a kutatók pedig folyamatos visszajelzéseket kapnak a gyakorlat részéről. Az angol innovációs, illetve K+F támogatási/finanszírozási rendszer elemeiből a következőket érdemes lehet hasznosítani Magyarországon: • kutatási adójóváírás • kutatási eredmények hasznosulását elősegítő támogató intézmények A francia innovációs, illetve K+F támogatási/finanszírozási rendszer, az közfinanszírozású kutatóhelyek és az ipar együttműködésének gyakorlati elemeiből a következőket érdemes lehet hasznosítani Magyarországon:

362

• versenyképességi pólusok kialakítása és fejlesztése • technológiai platformok kialakítása • kutatási adójóváírás. A kutatási adójóváírás átvétele megvizsgálandó lépés lenne, de ebben az esetben kérdésként merül fel, hogy az adójóváírás beilleszthető-e a magyar felosztó / kirovó állami újraelosztási rendszerbe. Ennek esetleges bevezetésével ugyanis a 2003. évi XC törvénnyel felállított Kutatási és Technológiai Innovációs Alap pénzeszközei csökkennének, ez pedig maga után vonná a pályázati finanszírozás átalakulását is. Külföldi egyetemi legjobb gyakorlatok vizsgálata Az alábbi főbb pontokban érhetők tetten hazánkban is alkalmazható legjobb gyakorlatok: • A leggyakoribb elem a központi adminisztráción belül elhelyezkedő szervezet, amely az általános jogi-szabadalmi, illetve stratégiai munkát végzi. Az esetek jelentős részében a konkrét technológiahasznosítás az egyetemen kívül, a szellemi tulajdonkezeléssel foglalkozó for-profit vállalkozásban realizálódik, de valamilyen, központi irányítási jogkörrel rendelkező szervezet van mindegyik vizsgált egyetemen. • Annak ellenére, hogy az egyetemek egyetlen célja nem lehet az, hogy teljes mértékben kiszolgálják az ipart, rendkívül hasznos az, hogy az egyetem a korábbiaknál lényegesen aktívabban keresi meg a potenciális ipari megbízó partnereket, és próbál K+F együttműködéseket kialakítani. • A technológiatranszfer fejlesztésének egyik leghatékonyabb módja az egyetemi kutatók és a vállalkozói szféra (potenciális ipari partnerek) közötti találkozások számának maximalizálásával érhető el. Ennek egyik eszköze az, hogy a vállalkozói szféra és az egyetemi kutatók egyes, tágabb kutatási témák megvitatása céljából találkoznak. • A hallgatói vállalkozások támogatása hozzájárul az együttműködések megalapozásához, hiszen az egyetem mint inkubátorház nyújthat keretet a fiatal vállalkozások számára, melyeknek üzleti partnerei is keresni fogják az egyetemen adódó lehetőségeket. Az alumni rendszer is ebbe az irányba tart; a kikerülő diákok tudni fogják, mely egyetemi dolgozó mivel foglalkozik pontosan és könnyebben kialakulnak a kezdetben informális kapcsolatok, melyek megfelelő katalizáció esetén hosszú távú együttműködésekhez vezethetnek.

363

• A sikertörténetek megfelelő formában történő belső kommunikációja elengedhetetlen a vállalkozni akaró egyetemi légkör kialakítására, a külső marketing pedig felkelti a külső vállalkozások érdeklődését. • A technológiatranszfer célja nem az azonnali bevételszerzés, hanem annak elősegítése, hogy valamilyen együttműködés induljon meg az egyetem és az ipar között. A technológiatranszferben nem merül fel tehát a megtérülés kérdése, hiszen azt megkerülhetetlen feladatként értékelik, melynek segítségével az egyetem kiszolgálja az egyetemi körüli ipari szféra K+F igényeit. Ezektől az intézményektől nem várható el a nyereségesség, hatásuk közvetve, a kiválasztott és értékelt tudományos projektek piaci bevezetésében és a létrehozott spin-off vállalkozások által fizetett adóforintokban testesül meg, így a tényleges megtérülés számszerűsítése csak durva becslések mentén kezdeményezhető.

A NEMZETI INNOVÁCIÓS RENDSZER A nemzeti innovációs rendszer koncepciója először az 1980-as második felében jelent meg az innovációmenedzsment irodalomban. Az innovációs tevékenységek jellegét és lehetőségeit jelentősen befolyásolja az adott ország nemzeti innovációs rendszere. A fogalom definíciói - illetve a definíciók időbeni fejlődése - a gyakorlati, alkalmazási tapasztalat bővülésével, beépülésével szélesedtek ki, a fókusz pedig az esetek nagy részében az egyéni definícióalkotók személyes tapasztalatain, preferenciáin alapult. A jelenleg nemzetközi szinten ismert és elismert „nemzeti innovációs rendszer” definíció a nemzetközi Organisation for Economic Co-operation and Development (OECD) szervezet átfogó meghatározása, mely szerint: „A nemzeti innovációs rendszert egy ország mindazon piaci és nem piaci intézményei alkotják, amelyek az innováció és a technológiai diffúzió irányát és sebességét befolyásolják.” (OECD, 1997). Hazai környezetben az alábbi definíció született a nemzeti innovációs rendszer meghatározására: „Szűkebb értelemben a nemzeti innovációs rendszer magában foglalja azokat a szervezeteket és intézményeket, amelyek a kutatásban és az új tudományos eredmények kiaknázásában részt vesznek. Ilyenek a K+F részlegek, a K+F kutatóintézetek, a műszaki intézetek, az egyetemek, a technológiatranszfer szervezetek. Tágabb értelemben a nemzeti innovációs rendszerek magukban foglalják a gazdasági struktúra és az intézmények mindazon részét, amelyek érintik a tanulást, a tudás elsajátítási folyamatát, továbbá a kutatást és a kutatási eredmények hasznosítását. Így beleértendő a termelési, az oktatási, a marketing- és a pénzügyi rendszer is.” (Inzelt, 1998)

364

A kormányzat szerepe egy adott ország innovációs folyamataiban annak biztosítása, hogy a gazdasági szerepelők a tudományos-technológiai lehetőségeket minél hatékonyabban válthassák gazdasági eredményekre (Buzás, 2007). Az állami szerepvállalás célja a nemzeti innovációs rendszer összehangolt, hatékony működtetése. Egy gazdaság technológiai erejét alapvetően a vállalkozások innovativitása, innovációs aktivitása határozza meg, a kormányzati beavatkozások mégis számottevően képesek befolyásolni a folyamatokat. A mindenkori kormányzat a kis-és középvállalkozások (KKV-k) innovációs tevékenységének támogatására kialakíthat hatékony innovációs szolgáltató környezetet, ösztönözheti az ágazati kutatóintézeteket és felsőoktatási intézményeket, hogy növekvő mértékben nyújtsanak kutatási és innovációs szolgáltatásokat a szakterületen működő vállalkozásoknak, valamint a kutatás-fejlesztési és innovációs programok, pályázatok kialakítása során biztosíthatja a közfinanszírozású kutatóhelyek és a K+F területén aktív, megfelelő potenciállal rendelkező vállalkozások együttműködésének keretfeltételeit. Eszközök, intézkedések, amelyek segítségével, alkalmazásával a nemzeti kormányok érdemben segíteni, javítani tudják az innovációs folyamatokat: • támogató intézményi háttér, szabályozás, • humánerőforrás-fejlesztés, mobilitás támogatása, • finanszírozás a piaci eszközök erősítésével, • a köz- és magánszféra együttműködésének erősítése, • az innovációs kultúra marketingje. A nemzeti innovációs rendszerek mindenkor számos egyedi tulajdonsággal bírnak, illeszkednek az adott állam, terület sajátosságaihoz, környezetéhez és lehetőségeihez. A magyar innovációs rendszer alapjait jelenleg két jogszabály (törvény) határozza meg. Ezek a következők: - 2004. évi CXXXIV. törvény a kutatás-fejlesztésről és a technológia innovációról (Innovációs törvény), - 2003. évi XC. törvény a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapról (Alapról szóló törvény). Az Innovációs törvény célja, hogy a kutatás-fejlesztési és technológiai innovációs eredmények létrehozása és hasznosítása feltételeinek javításával segítse a magyar gazdaság fenntartható fejlődését, elősegítse a vállalkozások technológiai innováción alapuló versenyképességének növekedését és a régiókban található kutatásfejlesztési és innovációs lehetőségek minél teljesebb körű hatékony kihasználását, ösztönözze a magas hozzáadott értéket előállító munkahelyek létrehozását, előmozdítsa a kutatás-fejlesztésben foglalkoztatottak szakmai felkészültségének javulását és társadalmi elismertségük növelését, továbbá járuljon hozzá az ország 365

védelmi és biztonsági képességeihez szükséges fejlett technológiák alkalmazásához. A Kutatási és Technológiai Innovációs Alap forrását részben a vállalatok (közepes és nagyvállalatok) árbevétel arányos befizetési kötelezettsége (az innovációs járulék), részben pedig a kormányzati kiegészítés képezi. Az innovációs járulék 2004-től került bevezetésre és a hazai K+F ráfordításokat növelő adó, illetve adójellegű eszköz egyike. Az OECD 2008-ban készített, Magyarországról szóló ország tanulmánya a magyar innovációs rendszer alábbi erősségeit emeli ki: • a termelés és a termelékenység dinamikus és tartós növekedésének öröksége, • a gazdaság nagyfokú nyitottsága, • az innováció javuló keretfeltételei, • jó színvonalú kutatási teljesítmény bizonyos területeken, • viszonylag magas „kutatási termelékenység”. • a tudomány-, technológia- és innovációpolitika szilárd jogszabályi alapjai. • változatos támogatási programok segítik az alkalmazott- és alapkutatást. A politikai döntéshozók elismerik a tudomány, a technológia- és az innováció támogatásának jelentőségét. Az elemzés Magyarország K+F+I területet érintő gyengeségei közt a következő tényezőket sorakoztatta fel (OECD, 2008): • A kutatás-fejlesztési, valamint az innovációs tevékenységek és teljesítmények alacsony szintje, különösen a KKV-k körében, amelyet számos mutató, indikátor is visszatükröz. • A K+F tevékenység nagyfokú regionális koncentrációja. • Gyenge szabadalmi tevékenység, alacsony K+F intenzitás és ráfordítás. • A nem K+F célú innovációs befektetés nemzetközi összehasonlításban viszonylag alacsony. • A gazdaságban az innovatív KKV-k súlya csekély. • A szereplők közti mobilitás és együttműködés hiánya. • A közfinanszírozású kutatóhelyek lassan alkalmazkodnak a tudásalapú társadalom követelményeihez. • A tudomány és technológia számára nem elegendő a szakemberkibocsátás.

366

• A TTI-politika hiányosságai. A legjellemzőbb különbségek a magyar és a külföldi technológiatranszferkörnyezet között: • Nem innovációbarát a társadalmi és gazdasági környezet. • Nincs intézményi magvető tőke. • A nemzeti innovációs rendszer nem hatékony. • Nincs az innováció szervezéséért és hatékony működtetéséért felelős intézmény. • Nincs képzett innovációmenedzsment munkaerőbázis a vállalkozások részére. • Nincs képzett technológiatranszfer és innovációs menedzser kapacitás a tudásközpontokban. • Nagyon alacsony a nemzetközi innovációs kooperációk száma. A technológiatranszfer intézmények között alapvetően vannak aktív hídképző intézmények, amelyek az alapkutatás és a kísérleti fejlesztés között helyezkednek el, és amelyek általában kutatási szolgáltatásokat is nyújtanak. A hídképző intézmények fogalmát úgy határozhatnánk meg, mint olyan intézmények, amelyek közvetítői tevékenységet végeznek a technológia transzfer területen, tehát a technológiatranszfer egyes stakeholdereit hozzák egymáshoz közelebb. Létrejöttüket az indokolta, hogy a 2000-es évek elejétől kezdve számos kutatásban kimutatták, hogy a hazai K+F és innovációs rendszer nemcsak azért nem hatékony, mert a költségvetés az európai átlagnál kevesebbet fordít ennek a tevékenységnek a fejlesztésére, hanem azért is, mert a rendszerváltás utáni másfél évtizedben jelentős változásokon ment keresztül a magyar ipar és a fejlesztési intézményrendszer is, és még nem alakultak ki azok a piaci alapokon nyugvó kapcsolatrendszerek, amelyek a hatékony tudásmegosztást és technológiatranszfert elősegítenék. A lisszaboni stratégia célkitűzéseinek megközelítése érdekében számos lépés történt az elmúlt években a helyzet javítására, de ezek többsége szinte kizárólag a pályázati rendszereken keresztül kívánta a kitűzött célokat elérni, gyakran nem számolva azzal, hogy mik a sajátos magyar viszonyok és melyek azok a tényezők, amelyek jelentősen eltérnek a fejlett európai országok gazdasági környezetétől.

A FELELŐS PARTNERSÉG INTÉZMÉNYE A felelős partnerség az a tevékenység, amelyben mindkét fél szignifikáns erőfeszítéseket tesz a jobb közös együttműködés elérése érdekében. A felelős partnerség (responsible partnering) témakörét az Európai Unió is kiemelten kezeli. Ehhez szükséges, hogy mindkét fél felismerje, közös érdekük az együttműködés, mindketten profitálhatnak belőle. Fontos az együttműködés

367

önkéntes és a lehetőségekhez mérten rugalmas legyen. Az EU által kiadott felelős partnerség kézikönyv csak ajánlásokat fogalmaz meg, de széleskörű elterjedése biztosítja a folyamatok hatékonyságának növekedését, az együttműködésben résztvevő partnerek elégedettségét. Céljuk az egyetem-ipar közti tartós együttműködések megalapozása, a közös kutatások és a technológiatranszfer stratégiai kérdésként való kezelése. Szeretnék elősegíteni – elsősorban az egyetemeknél – a korábbi „open science” modell (ahol a kutatók értékelését a publikációk és az oktatott diákok száma alapján végezték) felváltását az „open innovation” modellre (ahol a kutatókat az általuk elért kutatási eredmények gazdasági és társadalmi értéke alapján értékelik). Két elvet rögzítenek: • fontos a közfinanszírozású kutatási projektek eredményeinek maximálisan előnyös használata, hasznosítása (mivel állami költségvetésből – az adófizetők pénzéből – finanszírozott eredményről van szó; s mivel így az ipari szereplők és a széles társadalom láthatja, hogy érdemes ezen tevékenységekre erőforrást – anyagi, humán és eszköz – fordítani); • elengedhetetlen a közfinanszírozású kutatási projektek eredményeinek felelős használata, hasznosítása (valóban értéket teremtsen az így létrejött kutatási eredmények felhasználása); A felelős partnerség céljai: • erős közfinanszírozású kutatóhelyek létrehozása, amelyek elengedhetetlenek a világszínvonalú kutatási eredmények eléréséhez; • az érdekek kölcsönös igazítása, hogy minden érintett fél elégedett legyen az együttműködéssel, s ezzel megalapozzák a felek közti stratégiai partnerséget; • az együttműködések stratégiai szintű kezelése minden érintett partnernél, hogy a másik fél lássa a partnerintézmény elköteleződését; • tartós kapcsolatok kiépítése, amely lehetővé teszi stratégiai célok kitűzését és megvalósítását; • világos, átlátható szándékok biztosítását a partnerek részéről, elkerülve ezzel az egymás közti bizalmatlanságot és az ennek következtében fellépő hatékonyságcsökkenést; • megfelelő szakmai képességek, készségek biztosítása, amelyek segítségével a valóban hozzáértők (szakértők) intézik az adott feladatokat; • eljárások, eljárásrendek kialakítása, egyeztetése és az egymás közti rendszeres kommunikáció, amelyek segítségével minden partner tisztában lehet a másik fél döntéshozatali mechanizmusával, a feladatok ellátásáért

368

felelős illetékesekkel, a döntéshozatal általános időtartamával; a rendszeres kommunikáció a kölcsönös információáramlást biztosítja és ezáltal számos félreértés, konfliktus és konfliktusforrás elkerülhető; • hatékony szellemi tulajdon menedzsment (IP management) megvalósítása, amellyel biztosított a létrejövő kutatási eredmények megfelelő iparjogi védelme; • a releváns tréningek biztosítása, amellyel biztosítható a partnerek folyamatos fejlődése, a megfelelő és szükséges ismeretanyag elsajátítása; • az innováció mind transzdiszciplináris tevékenység kezelése, amely garantálja a komplex, több területet átfogó kutatási eredmények létrejöttét; JAVASLATOK

Technológiatranszfer rendszert érintő javaslatok Központi szintről folyamatosan kari szintre helyezett rendszer Jelen pillanatban a technológiatranszfer a megvizsgált magyar és külföldi intézmények jelentős részében szervezetileg az egyetem vagy kutatóhely vezetője, igazgatója alatt, sok esetben közvetlenül a rektor vagy rektorhelyettes alá rendelve helyezkedik el. Ez előnyös a technológiatranszfer és a kutatáshasznosítás rendszerének korai fázisaiban, amikor az ilyen irányú tevékenység kezdetekor a cél az egyetemi hierarchiában a tevékenység elismertetése, illetve az egyetemvezetői támogatás megszerzése, ugyanakkor ez a fenntartható egyetem – ipar kapcsolatok működtetése szempontjából nem működőképes. Az egyetem – ipar kapcsolatok erősítéséhez, a konkrét technológiatranszfer tevékenységhez a nemzetközi tapasztalatok, illetve a felmérés alapján a lehető legközelebb kell hozni a kutatót, a technológiatranszfer szakembert, illetve az ipari partnereket egymáshoz. Javasoljuk ezért, hogy az egyetemek és más kutatóhelyek alkalmazzák az Innopont modellt (amely jelen pillanatban kialakítás alatt áll a Pécsi Tudományegyetem TÁMOP 4.2.2 projektje keretében). A szervezeti modell alapján az egyetem központi egységében megtalálható a központi technológiatranszfer iroda, ugyanakkor a tényleges technológiatranszfer tevékenység a karokon történik, ahol az adott kar tevékenységét értő és ismerő emberek (részállásban technológiatranszfer szakemberek, részállásban kutatók) segítik az ipari kapcsolatok kialakulását. Funkcióváltás a technológiatranszfer folyamatokban: egyetemi szabályzatgyártás helyett üzletfejlesztés A funkcióváltás mint probléma alapvetően a fenti javaslathoz kapcsolódik – a technológiatranszfer iroda az esetek jelentős részében 3-5 év alatt eléri azt, hogy kialakuljanak azok az eljárásrendek és szerződésminták, amelyek az ipar - egyetem együttműködés alapjait jelentik. Az esetek jelentős részében ilyenkor a techno369

lógiatranszfer tevékenység fókusza nem helyeződik át a konkrét projektek, találmányok szisztematikus gyűjtésére és szűrésére, illetve a már meglévő ipari kapcsolatok felmérésére és menedzsmentjére. A szekunder kutatások, illetve az egyetemi kutatókkal folytatott mélyinterjúk is azt mutatják, hogy az egyetemi erőforrások hatékony kihasználása csak proaktív technológiatranszfer munkával biztosítható. Kötelező, kiszámítható egyetemi technológiatranszfer finanszírozás Az egyetem–ipar kapcsolatok erősítése részben állami feladat, ennek oka alapvetően az, hogy a nagy kockázatú korai fázisú kutatást (legyen az akár alapkutatás, akár alkalmazott kutatás) az ipar önmaga nem hajlandó finanszírozni. Az esetleges állami pályázatok helyett (ezek jelentős részben időszakonként csúsznak, nem tesznek lehetővé folyamatos foglalkoztatást, illetve számtalanszor változik az állam által elvárt tevékenység scope-ja) sokkal célszerűbb lenne egy olyan rendszert kialakítani, amely az egyetemeken már működő pályázati irodákhoz hasonlóan működik. Az irodák finanszírozása egyrészt a keletkezett ipari megrendelések bevételeiből (2-5%) képződne, másrészt az egyetem éves állami finanszírozásának is egy kis részét (0,25%) kötelezően erre fordítaná. Ezáltal egy folyamatos, kiszámítható finanszírozás jönne létre, amely nem függne pályázati időszakoktól vagy pályázati témáktól/kiírásoktól, és megfelelően kiszámítható rendszert és finanszírozást biztosítana a kutatáshasznosítási tevékenység számára. Kialakított szerződésminták és eljárásminták a gyors és hatékony egyetemi ügyintézés érdekében A felmérések szerint elég jelentős idő megy el azzal, hogy az egyetem, illetve az ipari partnerek, szerződésmintákat, szerződéstervezeteket küldenek egymásnak, illetve ezeket egyeztetik. Jelenleg is léteznek olyan szervezetek – ilyen például a Magyar Innovációs Szövetség Felsőoktatási Tagozata - amely magára vállalhatná azt a feladatot, hogy szerződésmintákat, szerződéses formákat kidolgoz, ezek kapcsán a legjobb gyakorlatokat összegyűjti, illetve ezeket megosztja. Egy gyakorlati példa minderre: a Nokia Siemens Networks (Németország) 100 - 150 beszállító részvételével, azok észrevételei alapján kialakított egy olyan, alapvetően a felelős partnerség doktrínáit figyelembe vevő licencia szerződéstervezetet, illetve szerződéscsomagot, amely alkalmazásával jelentősen lerövidült a szerződéskötésre fordított idő. A nemzeti innovációs rendszer regionális és tematikus hídképző intézményeinek megerősítése A nemzeti innovációs rendszerben mindenképpen szükség lenne a jelenlegi hídképző intézmények (klaszterek, aktív és passzív hídképző intézmények) tevékenységének átalakítására. Jelenleg Magyarországon a hídképző intézmények száma rendkívül nagy, az általuk elért eredmény, valamint hatékonyságuk viszont rendkívül alacsony, és a hídképző intézmények kapacitásainak egyesítése nélkül

370

ebben a kérdésben változás sem igazán várható. Vizsgálataink kimutatták azt, hogy a hídképző intézmények egyesítése alapvetően politikai akarat kérdése, mivel az intézmények tevékenységének finanszírozási formáját eddig jelentős mértékben a lobbytevékenységgel elnyert pályázati források jelentették, súlyosbítva ezt azzal, hogy a fejlesztési stratégiák folyamatos változása miatt a hídképző intézmények nem voltak képesek megfelelően hatékony tevékenységet végezni. Nemzetközi statisztikák szerint a hídképző intézmények tevékenysége csak 4-5 év után kezd látható eredményekkel járni. Oktatói- kutatói értékelőrendszerrel kapcsolatos javaslatok Kötelező oktatói és kutatói teljesítményértékelés bevezetése az egyetemeken és a főiskolákon Jelenleg a felsőoktatási intézményekben a teljesítményértékelés a felsőoktatási törvény alapján előírt oktatói-hallgatói véleményezésre korlátozódik. Az esetek jelentős részében nem értékelik az adott kutató által megszerzett támogatások vagy ipari megbízások összértékét. Javaslatunk szerint az egyetemeken, illetve a közfinanszírozású kutatóhelyeken egy olyan rendszert kellene kialakítani, amely az oktatói, kutatói, illetve innovációs teljesítményt egyaránt méri, és ezen teljesítmények komplex minősége alapján alakul ki egy oktatói-kutatói értékelés. Meggyőződésünk szerint egy ilyen értékelőrendszer bevezetése és működtetése alapján az egyetemi teljesítmény mérhető lenne, és mindez egy lényegesen fenntarthatóbb rendszer irányába hatna. Komplex rendszer bevezetése, amely méri az oktatói, kutatói és innovációs tevékenységet egyaránt A fent említett rendszer bevezetésével kapcsolatban meg kell jegyezni azt, hogy a rendszert mechanikusan bevezetni egyik intézményben sem lehetséges – az egyes minősítési rendszereknek kari, illetve egyetemi szinten el kell térnie egymástól, illetve figyelembe kell venni a helyi, az adott egyetemre/karra jellemző normákat. Javaslatunk szerint a rendszer kialakítása során központi (egyetem vagy kutatóhely vezetői vagy fenntartói) döntéssel alapvetően az értékelő és minősítési rendszer egyes elemeit célszerű meghatározni, a rendszeren belül az egyes elemek súlyozását pedig az adott karra vagy intézményre kell bízni.

Pályázati és finanszírozási rendszer átalakításával kapcsolatos javaslatok Komplexebb ellenőrzés a pályázatok esetében A pályázati rendszer nem csak azért nem hat a fenntarthatóság irányába, mivel jelen pillanatban a rendszerben nincs, illetve rendkívül kevés esetben van szakmai ellenőrzés, hanem azért is, mert a az ellenőrzések jelentős része semmiképpen sem szakmai lépéseken alapszik, hanem sokkal inkább a formai követelmények, a számlák, és az ezekhez kapcsolódó teljesítések formai követelményeinek

371

ellenőrzéséhez. Javaslatunk szerint a pályázatok akkor segítenék elő az egyetem– ipar együttműködést, ha a mostaninál lényegesen erősebb szelekciós rendszert alkalmaznának a pályázatok elbírálása során, illetve az ellenőrzés a formai kritériumok helyett inkább a tartalmi kritériumokat is figyelembe venné. Pályázati képesség és hajlandóság erősítése Kiszámítható, tervezhető pályázati rendszer kialakítása, ahol a K+F+I területén projektjavaslatot benyújtó szervezetek (vállalkozások és kutatóhelyek) a pályázati projekt megvalósítása valóban tervezhető (az egyes – rögzített – határidők tartása, amelyet a pályázóktól minden esetben megkövetelnek, ám a pályáztatói, lebonyolítói oldal számára előírt határidők betartását rugalmasan kezelik, senki nem ellenőrzi teljesülésük), illetve a tervtől való eltérés esetén a pályázók is élhessenek valódi szankcionálási lehetőségekkel. Ezzel csökkenthetők a K+F projektek megvalósításában rejlő kockázatok, az intézkedés bevezetése előreláthatólag a pályázati aktivitás növekedését vonja maga után. A konzorciumi pályázati lehetőségek visszaállítása Lehetőséget kell teremteni arra, hogy a vállalkozások és közfinanszírozású kutatóhelyek ismételten közösen, konzorciumi formában nyújtsanak pályázati projektjavaslatokat a pályáztató szervekhez, illetve ezen projektjavaslatokat közösen, valódi együttműködés formájában valósítsák meg. Ehhez szükséges lehet jogszabályi módosítások megtétele (mivel a magyar jog nem értelmezi a konzorcium fogalmát), ám a korábbi és a jelenlegi nemzetközi tapasztalatok alapján ezt a hiányosságot a rendszer jogszabály-módosítás nélkül is képes volt kezelni. A kutatási projekt kockázatának, kockázatkezelésének beépítése a K+F pályázati rendszerbe Közismert tény, hogy a kutatási projektek megvalósítása jelentős (sok esetben magas) kockázatot hordoz. Ettől függetlenül viszont a K+F támogatások odaítélésénél csak olyan projektjavaslatok megvalósításának finanszírozását biztosítják, amelyek biztos eredményre vezetnek. Ezt a követelmény számos értékes kutatási projektjavaslat nem képes teljesíteni. A jelenség nem egyedi, a probléma az Európai Unió pályázati rendszerében is fellelhető. Az Amerikai Egyesült Államokban tisztában vannak vele (tapasztalták), hogy csupán minden ötödik K+F projekt végződik valós eredmény létrehozásában, a többi projektjavaslat megvalósítása elbukik az előre nem látható, sok esetben nem tervezhető tudományos kockázati tényezőkön. Ennek megfelelően alakítják ki K+F+I pályázati kiírásaikat, s az abban szereplő követelményeket, elvárásokat. Tudományos szempontból természetesen az adott K+F projekt szakmai megbukása is fontos információt tartalmazó eredmény, ám ennek elfogadására a jelenlegi pályázati rendszer nincs felkészülve.

372

Adórendszert érintő javaslatok Innovációs járulék koncepciójának aktualizálása Már több alkalommal, számos fórumon felvetették az innovációs járulékfizetés koncepciójának felülvizsgálatát, újragondolását. Az innovációs járulék fenntartása ellen szóló érvek közt szerepel annak nem EU-konform volta, valamint az a statisztikai adat, hogy a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap (Innovációs Alap) forrásainak, támogatásainak jelentős része nem a vállalkozásokhoz kerül pályázati támogatás formájában. Az Innovációs Alap átalakításával és működésének felülvizsgálatával (amely jelenleg is zajlik) ismét előtérbe kerül ez a kérdés. Véleményünk szerint az innovációs járulék rendszerének fenntartása szükséges a felelős együttműködés, felelős partnerség intézményének hazai elterjedéséhez, megvalósításához (mivel jelenleg az innovációs járulék terhére a vállalkozások és a közfinanszírozású kutatóhelyek között kötött K+F megállapodások jelentik az egyetlen valódi kapcsolatot a két szektor szereplői közt). Felhasználása, (újra)elosztási rendszere és gyakorlata viszont felülvizsgálatot igényel. K+F adóhitel, adókedvezmény kérdésének megoldása Szükséges és elengedhetetlen lépés a létező adókedvezmény intézményének, lehetőségeinek és konkrétumainak ismertetése (megismertetése) a gazdaság szereplőivel. Ennek megvalósítása történhet információs rendezvények, nyílt napok lebonyolításával, célzott információs levél kiküldésével, valamint a vállalati könyvelők továbbképzésével. Emellett fontos a megfelelő standardrendszer, illetve információs hálózat felállítása és működtetése, amelynek segítségével a vállalkozás vezetői és pénzügyi illetékesei egyértelműen besorolhatják K+F tevékenységüket, illetve kérdéses esetben pontos felvilágosítást kapnak a követendő eljárásrendről, alkalmazott szabályokról.

373

FELHASZNÁLT IRODALOM [1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8]

[9] [10] [11] [12]

[13] [14] [15] [16] [17] [18] [19]

374

2004. évi CXXXIV. számú törvény a kutatás-fejlesztésről és technológiai innovációról Innovációs törvény Afuah, A. (2003): Innovation Management. Strategies, Implementation and Profits. 2nd edition. Oxford University Press, New York, USA Bayh, B. (2006). Don't turn back the clock. LES Nouvelles . Borsi, B. (2005). Tudás, technológia és magyar versenyképesség. Budapest: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Doktori (PhD) értekezés. Buzás, N. (2007). Innovációmenedzsment a gyakorlatban. Budapest: Akadémiai Kiadó. Chesbrough, H. (2006). Open innovation http://ec.europa.eu/invest-in-research/index_en.htm (Az Európai Bizottság törekvései az egyetem és ipar közötti tudástranszfer erősítésére) Inzelt A. (1998): Nemzeti innovációs rendszerek. – Inzelt A. (szerk.): Bevezetés az innovációmenedzsmentbe. Műszaki Könyvkiadó-Magyar Minőség Társaság, Budapest, pp. 33-57. Meeus M. – Oerlemans L. (2005): National Innovation Systems. – Casper S. – van Waarden F. (szerk.): Innovation and Institutions. A Multidisciplinary Review of the Study of Innovation Systems. NEW HORIZONS IN THE ECONOMICS OF INNOVATION. Edward Elgar Publishing Ltd., Cheltemham, UK – Northampton, MA, USA OECD (1997): National Innovation Systems. Párizs. Kotsis, Á., & Polónyi, I. (2009). A hazai innováció néhány jellemzője. Debrecen: Debreceni Egyetem - Közgazdaság-és Gazdaságtudományi Kar. Kotsis, Á., & Polónyi, I. (2010). Innováció és Felsőoktatás. Debrecen: Debreceni Egyetem Közgazdaság- és Gazdaságtudományi Kar. Novotny, Á. (2010). Vállalkozó egyetemek Magyarországon: technológiatranszfer-aktivitás és –attitűd a magyar egyetemi kutatók körében. Budapest: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Gazdaság-és Társadalomtudományi Kar, Gazdálkodás- és Szervezéstudományi Doktori Iskola, Doktori értekezés. OECD. (2009). OECD Innovációpolitikai országtanulmányok: Magyarország. Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal. Dr. Pakucs, J., & Dr. Papanek, G. (2006). Innovációmenedzsment kézikönyv. Magyar Innovációs Szövetség. Polányi, K. (1976). Az Archaikus Társadalom és a Gazdasági Szemlélet. Budapest: ondolat Kiadó. Responsible partnering – Joining forces in a world of open innovation, A guide to better practices for collaborative research between science and industry Román, Z. (2002). A Kutatás-Fejlesztés teljesítményértékelése. Közgazdasági Szemle, 49/4. Schumpeter. (1934). The Theory of Economic Development. Cambridge MA: Harvard University www.cordis.lu

IV. FEJEZET. AJÁNLÁSOK

375

376

HELTAI LÁSZLÓ, SZÉKELY MÓZES: KÖZPOLITIKAI JAVASLATOK BEVEZETÉS A kutatás eredményeképpen megfogalmazhatók olyan közpolitikai javaslatok, amelyeket az egyes társadalmi szereplők követhetnek, alkalmazhatnak cselekvéseikben. A javaslatokat két szintre bontottuk. 1. Általános elvek és irányok, amelyek nem köthetők egyértelműen egyes aktorokhoz vagy területekhez, hanem minden, a fenntartható termelés és fogyasztást érintő kérdésben figyelembe kell venni. Ide tartoznak a társadalom morális állapotát, értékrendjét érintő megállapítások és javaslatok is. 2. Egyes szereplők vagy társadalmi szférák számára megfogalmazható javaslatok. Itt a területeket a következőképpen bontottuk fel: a) állami, központi közigazgatás; b) önkormányzatok; c) civil szféra, a társadalom „egyszerű” cselekvői; d) tudományos világ, kutatás; e) a gazdasági szféra, vállalkozások, vállalatok; f) az oktatás, a kommunikáció területe. A felosztás nem teljes abban az értelemben, hogy nyilvánvalóan vannak átfedések, illetve az oktatás és a kommunikáció minden más területet is áthat; ez utóbbit mégis fontosnak tartottuk külön kiemelni. A közpolitikai javaslatok legtöbb esetben nem teljesek. Nem teljesek abban az értelemben, hogy nem határozzák meg a ki, hogyan, milyen időtávon, milyen forrásból jellemzők mindegyikét pontosan. Ebben az értelemben az összefoglaló többnyire inkább követni javasolt közpolitikai irányokat határoz meg, és nem konkrét javaslatokat. Ugyanakkor éppen emiatt általánosabban alkalmazhatóak, az egyes aktorok nagyobb rálátást kaphatnak, hogy milyen lehetőségeik is vannak a fenntartható termelés és fogyasztás támogatásában, elérésében. A javaslatokat az egyes aktorok szintjén megpróbáltuk felosztani aszerint is, hogy rövid, közép- vagy hosszútávon megvalósítható közpolitikai javaslatokról van-e szó. Ezeket az R, a K és a H betűkkel jelöltük, ahol a rövid táv 1-2 évet, a középtáv 3-8 évet, a hosszútáv 8 évnél több időt jelent. A közép- és hosszútávú javaslatok nem azt jelentik, hogy ezekkel most nem kell foglalkozni, vagy kevésbé 377

fontosak lennének; hanem hogy ilyen időtávon valósíthatóak meg reálisan vagy várható érezhet eredmény – ha MOST elkezdjük.

ÖSSZEGZÉS Nem lehetséges áttérés a fenntartható fogyasztásra, a fenntartható termelésre vagy a fenntarthatóság oktatására, csakis akkor, ha nem egyik vagy másik célt tűzzük magunk elé, hanem a rendszer egészének átalakítását. Eredményt csak rendszer-szinten átgondolt, sokoldalú beavatkozástól remélhetünk. A rendszerbe beletartozik az értékrend vizsgálata és megváltoztatása, a társadalmi, gazdasági viszonyok, a közigazgatás és az egyéb intézményrendszer, a kommunikációs és médialehetőségek. Fenntartható fogyasztást megalapozó értékrend nélkül minden más lépés szinte hatástalan. Értékrend tekintetében Magyarország – mondhatni –rendkívüli kihívásokkal küzd. A társadalom állapota anómiás, szétesett, a nagy bizalmi hálózatok megszűntek; egyes kutatások alapján az anómia mértéke a magyar társadalomban 71 %. Egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a magyarországi társadalmi hálózat jelenleg csaknem olyan, mint egy pókháló bombatámadás után. A társadalmi bizalom szintje negatív rekordokat dönt. Ennek következménye egy, már nem csak a szegényekre jellemző „szegénykultúra”, ami az azonnali fogyasztást preferálja bármiféle tartalékolás és felhalmozás helyett, mert nincs bizalma a jövőben. A bizalom helyreállítása alulról történhet, a még nem anómiás 1/4 felől. Meg kell találni azokat az embereket, akiben még van bizalom, akik képesek normális, őszinte, kapcsolatok építésére, és velük lell szigeteket képezni. Ez így elég általánosan hangzik, de a javaslat egyértelmű: ne a szétesettség tényén rágódjunk, és első körben ne az anómiás 3/4-det próbáljuk befolyásolni, hanem kezdjük újra az építkezést az arra alkalmasakkal. Ez azt jelenti, hogy kicsit másképp kell ránéznünk arra a szokványos javaslatra, ami a „közösségépítést” helyezi előtérbe: eszerint közösséget próbáljunk meg sziklára építeni. A bizalom, a közösségek és a lelki egészség építésének még sok módja van, ezekről az 1. és a 7.1.2 részben olvashatunk bővebben. A kutatás fontos megállapítása, hogy mégha tudjuk is, hogy milyen értékrend, termelési és fogyasztási rendszer kellene, a kívánt változás nem következik be önmagától, s nem csupán a szellemi térben megy végbe. Életünk különböző szférái hatnak egymásra, és jó esetben egymást erősítve fejthetünk ki hatást. Ez azt is jelenti, hogy jelentős változások a fogyasztói szokásokban nem várhatóak a tudatformálás és oktatás hatására, nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a gazdasági-társadalmi feltételek formálására (közlekedési infrastruktúra, árak,

378

energiaárak, KKV-k támogatása, helyi termékek támogatása és árusításuk jogi feltételeinek könnyítése, stb.) Mert, szintén fontos megállapítás, nem a környezettudatosság növelése vezet közvetlenül a fenntarthatóbb fogyasztáshoz. A felmérések szerint ugyanis A környezettudatosnak minősíthető fogyasztók környezetterhelése nem feltétlenül kisebb, mint azoké, akik nem környezettudatosak. Ennek számos oka lehet, de a legvalószínűbb, hogy elválnak a vallott értékek és a valós cselekvéseket befolyásoló ösztönzők. A megoldás az lehet, ha a társadalom minél szélesebb rétegeit igyekszünk olyan termékekkel és szolgáltatásokkal elérni, amelyek nemcsak kisebb környezetterhelést eredményeznek, hanem másfajta előnyökkel – pl. költségmegtakarítás, megtérülés – is járnak, amelyekre aktívan érdemes építeni a pozicionálásuk során. Az magyar társadalom kissé értékvesztett állapotnak megfelelő, „anyagiasabb” fenntarthatósági stratégia egyik legfontosabb eleme egy zöld pont rendszer lehet, a termékértékelési rendszer, amely – első körben a mezőgazdasági – termékek környezeti és foglalkoztatási „teljesítményét” méri, annak alapján, hogy a (mezőgazdasági) üzem, ahol termelték, mennyi erőforrást (energia, talaj, víz, vegyszerek, stb.) használ, s mekkora a foglalkoztatási hatása. Erre a zöld pont rendszere alapulhatna a (mezőgazdasági) támogatási rendszer is, így ez az üzemeket a fenntarthatóságuk növelésére ösztönözné. Amiben a rendszer segítséget adna szaktanácsadás, pilot-projektek (pl. a VTT tározók belsejében lévő földeken), illetve azzal, hogy – kapcsolódva a tudományos kutatásokhoz – az indikátorok meghatározásában, kidolgozásában és az adatgyűjtésben segít.

ÁLTALÁNOS ELVEK ÉS IRÁNYOK Értékrend A fenntarthatóság politikája, a fenntartható termelés és fogyasztás az ezt alátámasztó értékrend azonosításán és elterjesztésén nyugszik. Paradigmaváltásra van szükségünk, amelynek legfontosabb elemei vázoljuk az alábbiakban. A társadalom anómiás állapotának javítása a participáció és reguláció által A magyar társadalom anómiás, szétesett állapotban van. Az egész társadalmat átfogó mozgások, a nagyfokú mobilitás felbontotta a támogató (szupportív) hálókat, a szocializáló és megtartó közösségeket, értékteremtő és -megőrző műhelyeket. Egyes felmérések szerint a társadalmi hálózatok kialakulását nagymértékben meggátló anómia mértéke a magyar társadalomban 2002 és 2006 között 54 %-ról 71 %-ra nőtt. Egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a magyarországi társadalmi hálózat jelenleg csaknem olyan, mint egy pókháló bombatámadás után. A társadalmi bizalom szintje negatív rekordokat dönt.

379

Ennek eredményeképpen a szegénykultúrára jellemző szükségletet nem halasztó viselkedésmodell – amelynek lélektani mozgatója a bizalmatlanság – tömegméretekben elterjedt, s a társadalom meghatározó beállítódásává vált. Az egyén a késleltetést nem tudja megkülönböztetni az (örökre) lemondástól, mert nincs bizalma a jövőben. Azt tudjuk, hogy közösségi válaszok csak ritkán születnek a fogyasztói mentalitásból; leginkább az érték-telített beállítódás mentén alakulhatnak ki (mozgalmak, vallások, szubkultúrák, politikák). Ez a közösségi megközelítés kell legyen a stratégiai iránya a beavatkozásnak. Fenn kell tartani az identitás (az erős kötés) és a tolerancia (gyenge kötések) egyensúlyát. Sőt, gyenge kötések nem alakulhatnak ki az erős kötések nélkül. A megoldásként javasolt beavatkozás módszertana – a participáció és reguláció kettőse: egyéniből a közösségibe – közösségtől az egyénig. A részvét (a megértésen át) a részvétel felé vezet. A participáció – a tevékenység, eszmélés, reflexió, tudatosítás, tevékenység/alkotás – folyamatában döntő jelentőségű. A reguláció problémája, hogy a fogyasztói mentalitás a szabályozást korlátozásnak, a „boldogságtól megfosztás” gyanánt értékeli, s ennek a mentalitásnak jelentős tömegbázisa van, a közbeszédet is meghatározza. Ezért valahogyan a fogyasztói mentalitás „ellenség/barát felismerő rendszerét” kell kikapcsolni.. A fogyasztói mentalitást az örömelv mozgatja, tehát olyan „köntösbe” kell öltöztetni a tevékenységeket, olyan formákat kell „generálni”, amelyek „emelik az adrenalin-szintet”. A szenvedély-betegek kezelésében, reszocializációjában fel-fel-bukkan az a szempont, hogy egy nagy-feszültségű, de szabályozott teret teremtve elindul a másodlagos szocializáció folyamata. Élmény, együttes élmény, a közösség az út. Ebben a folyamatban hatékony eszköz lehet minden fajta szimbolikus elaborációs mód, technika, mint például a játék, a sport, a művészetek. Ilyen élményegyüttest ír le egy Herbert Kris nevű pszichológus, aki fiatalkorú bűnözőkből csinált egy focicsapatot, és két év múlva megnyerték a nyugatnémet ifibajnokságot, és közben együttműködést, szabálytudatot, késleltetést, értéktiszteletet, – mindenféle olyasmit tanultak, ami különben nem valószínű, hogy megtörtént volna velük. Hogyan lehet a jelenlegi elszomorító helyzeten túllendülni, újraszőni a magyar társadalmi hálózatot? Első lépésként nem azzal kell foglalkozni, hogy a társadalom anómiás háromnegyede erre már nem nagyon képes, hanem meg kell találni a maradék egy negyedet. Meg kell találni az olyan embereket a környezetünkben, akiben még van bizalom, akik képesek normális, őszinte, a kölcsönös elismerésen és tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok építésére. Ha megtaláltuk, szigetet kell képeznünk

380

velük. A hálózatos játékelméleti eredmények is azt mutatják, hogy az együttműködők szigetei tartósan fenn tudnak maradni a nem együttműködők tengerében. A szigetek építése és őrzése mellett ki kell törni a jelenlegi kapcsolati rendszerünkből, és meg kell találni a következő szigetet. Ehhez össze kell számolni azokat a társadalmi szerepeket (szociális dimenziókat), amelyeket betöltünk, és tudatosan is szaporítani kell a számukat. A hídteremtés különösen fontos eleme a legkiválóbbakkal, a tehetségekkel való törődés, ahol a legtöbb esetben a tehetség egy vadonatúj környezetet igényel optimális fejlődéséhez, kapcsolatrendszeréhez. A hídteremtő viselkedéshez szilárd és pozitív önkép kell. Mit tegyen a társadalom azon anómiás 71 %-a, akiben ez az önkép minden bizonnyal megsérült? Merje megtenni az első lépést. Ne azokhoz kapcsolódjon, akik ugyanolyanok, mint ő, hanem azokhoz, akik olyanok, amilyenné szeretne lenni. A cselekvések és közpolitikák holisztikus, rendszerszemléletű megközelítése Ahogy Lányi András fogalmaz, nem lehetséges áttérés a fenntartható fogyasztásra, a fenntartható termelésre vagy a fenntarthatóság oktatására, csakis akkor, ha nem egyik vagy másik célt tűzzük magunk elé, hanem a rendszer egészének átalakítását. Eredményt csak rendszer-szinten átgondolt, sokoldalú beavatkozástól remélhetünk. Az etikai paradigmaváltás elérése A kutatás egyik fontos megállapítása, hogy a kívánt változás nem következik be önmagától, s nem csupán a szellemi térben megy végbe. Életünk különböző szférái hatnak egymásra, és jó esetben egymást erősítve fejthetünk ki hatást. Ez azt is jelenti, hogy jelentős változások a fogyasztói szokásokban nem várhatóak a tudatformálás és oktatás hatására, nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a gazdasági-társadalmi feltételek formálására (közlekedési infrastruktúra, árak, energiaárak, KKV-k támogatása, helyi termékek támogatása és árusításuk jogi feltételeinek könnyítése, stb.) A magatartás formálásában alapvető szempont a különböző cselekvési formákat lehetővé tevő intézményi, infrastrukturális háttér megléte. Egy magatartásforma akkor képes normává válni, ha a társadalom szélesebb rétege számára elérhető, és lehetőleg minél kisebb áldozattal jár a kivitelezése. Ezért a szükséges intézményi háttér kiépítése és megfelelő működtetés elengedhetetlen. A személyes etikától a fenntartható termelésig A fenntartható termelés és fogyasztás kereteinek kialakítása a következő láncon nyugszik: értékrend - birtokpolitika - helyi piacok - helyi termék boltok (utóbbi csak átmeneti megoldás).

381

Értékrend: a közpolitika etikai alapú fejlesztése egy különbségtételből indul ki: az emberi élet, személy központi szerepe és a személyes és árucikk létforma megkülönböztetése. Ez egy tudatos választás, amivel szembe kell néznünk. Az árucikk létforma helyett a személyes létforma értékrendjét kell kialakítanunk magunkban egyénileg és a közösségeink segítségével. Ami a földet illeti, a fenntarthatóság kulcsa itt nem a környezetpolitika, hanem az agrár- és földbirtok politika. A 21. századra a túlélés parancsa, hogy az állam a területét alkotó földjéről a saját népessége érdekében, szabadon rendelkezzék. E politika megköveteli, a jogrend a föld tőkeképző funkcióját rendelje alá a föld társadalmat és gazdaságot fenntartó, lényegi funkcióinak. Ennek a folyamatnak a sikere sorsdöntő lesz Magyarországon az ökológiai és társadalmi fenntarthatóság szempontjából. Ez indokolja, hogy a kormányzat támogassa a fenntartható közösségek és a tájkímélő mezőgazdaság lehetőségeinek megteremtésére irányuló tevékenységeket, és ennek megfelelő szabályozási környezetet alakítson ki.

AJÁNLÁSOK AZ ÁLLAMI SZEKTOR SZÁMÁRA Az állami szektor leginkább szabályozó képességén, illetve forráselosztó tevékenységén keresztül tud hatást gyakorolni. De beleszólása lehet a kommunikációba, illetve saját fogyasztásán keresztül, keresletet támasztva óriás piaci szereplőként is befolyásolhatja a rendszer átalakulását. Szabályozás Gazdaságszabályozás, támogatások • K: Az állam támogatási politikáját célszerű úgy alakítani, hogy a kisebb környezetterheléssel járó megoldások elterjesztését ösztönözze, amivel egyrészt keresletet támaszt az innovatív megoldások számára, másrészt a fenntarthatóbb megoldások irányába mozdítja a termelői oldalt (ld. energiafelhasználás, építőipar). • R: A továbbiakban is érvényesíteni kell a hatékonysági elvárásokat a lakossági energiahatékonysági programoknál, és azokra a területekre kell koncentrálni, amelyekkel az adott költségen a legnagyobb eredmény érhető el. A megoldási javaslatok értékelésére és sorba rendezésére javasoljuk a költséghatékonysági elemzések végzését és az opciók profilozását. • R: Gazdasági eszközök terén két fő eszköz van: 1: adók a környezetet terhelő, nem fenntartható élelmiszerekre. 2. támogatások a helyi termelőknek • R: A vállalatokat terhelő környezeti adók növelése. A kutatás egy széles körű felmérése alapján a megkérdezettek a környezeti adó bevezetését a vállalatok

382

felé támogatták, de a fogyasztókra való kivetését nem. Ha a környezetkárosító termékek költségesebbé válnának, a környezetbarát termékek gazdasági szempontból is racionálissá válnának a fogyasztók szemében. (a kutatás szerint a válaszadók a környezetvédő tevékenységeiket takarékossági okokból végzik). • R: Környezetbarát termékek előállításának a támogatása. Az ár szerepe meghatározó a fogyasztói döntések során, és a környezetbarát technológia kialakításának támogatása, vagy a helyi termelők segítése orientálja a fogyasztói döntéseket is. • H: A környezettudatosnak minősíthető fogyasztók környezetterhelése nem feltétlenül kisebb, mint azoké, akik nem környezettudatosak. A megoldás az lehet, ha a társadalom minél szélesebb rétegeit igyekszünk olyan termékekkel és szolgáltatásokkal elérni, amelyek nemcsak kisebb környezetterhelést eredményeznek, hanem másfajta előnyökkel – pl. költségmegtakarítás, megtérülés – is járnak, amelyekre aktívan érdemes építeni a pozicionálásuk során. A szabályozás közgazdasági elvei • A fenntarthatóságot közgazdasági szempontból kétféleképpen lehet előmozdítani: o R: állami beavatkozásokkal növelni lehet a hatékonyságot a piaci kudarcok súlyosságától függően szabályozással, állami finanszírozással vagy állami termeléssel és szolgáltatással; o K: befolyásolni lehet a fogyasztók ízlését, vagyis megváltoztatni a hasznosságfüggvényüket. • A fogyasztók hasznosságfüggvényének befolyásolása két dimenzióban történhet: o K: eltolni a keresletet a környezettudatos termékek irányába (keresztmetszeti megközelítés); o K: nagyobb hasznosságot rendelni a jövőbeli fogyasztásokhoz, vagyis csökkenteni a szubjektív diszkontfaktort (hosszmetszeti megközelítés). • H: Elmélet és empirikus kutatások egyaránt megerősítik, hogy (1) az információs problémák, (2) a kockázatok és (3) a bizonytalanságok növelik a szubjektív diszkontrátát. Éppen ezért a stabil jóléti rendszer, a jól működő jogrend és általában véve a hatékony intézményrendszer jelentősen hozzájárul a hosszú távú felelősségvállaláshoz és ezen keresztül a fenntarthatósághoz. • K: Az állami beavatkozás lényegében két elemből áll: a szennyező szektor bírságolásából és a tiszta szektor támogatásából (tiszta innovációk ösztönzése).

383

Az optimális kevert stratégia jóval nagyobb mértékben támaszkodik a kutatásösztönzésre mint a bírságolásra. • R: A jelenlegi intézményrendszer sem nemzeti sem nemzetközi szinten nem alkalmas a globális problémák kezelésére. A sikeres projektek főbb elemei: hatékony információ-áramoltatás, civil szféra bevonása, konkrét célok kitűzése illetve intézményeken átívelő irányító és véleményező testületek létrehozása. • K: A társadalmilag felelős vállalatirányítási koncepció (CSR) akkor lehet célravezető, ha a kormányzati intézményrendszer nem elég fejlett és kiszámítható, például a jogszabályi környezet hiányos, illetve a szerződéses jogok nem kikényszeríthetők. Támogatások pályázati rendszere • R: A pályázatírói képességek fejlesztése érdekében mentori rendszerre lenne szükség, amely állami finanszírozás segítségével lehetővé teszi, hogy a hátrányosabb helyzetű régiók, kistérségek is sikerrel pályázhassanak állami támogatásra fenntarthatósági, illetve regionális fejlesztési kezdeményezéseikhez. • R: a jelenlegi pályázati rendszer átalakítása: a bürokrácia csökkentése, a pályázati feltételek egyszerűsítése, az elbírálási rendszer javítása (átfutási idő, minőség); • R: a jelenlegi pályázati rendszer átalakítása: az együttműködést vállaló szervezetek csoportos pályázási lehetőségének biztosítása; • R: a jelenlegi pályázati rendszer átalakítása: komplex, többcélú projektek pályázásának és megvalósításának lehetővé tétele (a jelenlegi monofund rendszer megszüntetése) • K: a civil-vállalati együttműködés lehetőségeit még korántsem aknáztuk ki, ennek támogatása különféle környezetpolitikai eszközökkel célszerű. Ilyen lehetőséget jelentene a pályázati rendszer újragondolása a lehetséges együttműködések támogatásának a szempontjából. Innováció a fenntartható termelésért: egyetem – ipar együttműkődés A kis- és középvállalkozások magasabb innovációs képességéhez és az egyetemekkel való jobb együttműködéséhez a következő lépések szükségesek: • R: A jelenleg meglévő K+F adókedvezmények felülvizsgálata, a feltételek egyértelműbbé tétele. Jelen pillanatban a vállalkozások jelentős része azért nem vesz igénybe K+F adókedvezményt, mivel fél az esetleges ezzel kapcsolatos problémáktól.

384

• R: Az innovációs járulék rendszerének egyértelműbb szabályozása, a visszaélések megakadályozása. A KKV-k jelentős része csak ezen keresztül képes K+F szolgáltatásokat igénybe venni az egyetemi szférától, ugyanakkor az esetek jelentős részében fennáll a bizonytalanság az adott K+F szolgáltatást egy esetleges NAV (APEH) ellenőrzés megfelelő teljesítésként értékeli-e. A kutatások egyediek, az adott vállalat, vállalkozás igényeihez igazodik, ezért a szolgáltatás árának meghatározása ezáltal problémássá válhat. Az elfogadott árérték arány meghatározásához javasoljuk egy – minisztériumi vagy egyéb kormányzati intézményhez kapcsolódó – szakértői team létrehozását, amelyhez az ilyen esetben, ilyen kérdésekkel fordulni lehet. • R: Pályázati rendszer fenntarthatóbbá tétele: mind a vállalkozások, mind a közfinanszírozású kutatóhelyek számára nehezen átlátható. Az Új Széchenyi Terv pályázati felhívásai nem igazán nyújtanak lehetőséget a konzorciumban való pályázatbenyújtásra és projektmegvalósításra. Ez nem támogatja az együttműködési készség javulását, a másik szféra igényeinek és lehetőségeinek megismerését. Javasoljuk a konzorciumi pályázati lehetőségek visszaállítását, az együttműködés ösztönzése, javítása érdekében. • R: Oktatói, kutatói teljesítmény értékelés kidolgozása és bevezetése az egyetemeken: karonként egységes teljesítményértékelési és mérési rendszert kellene kidolgozni. A jelenlegi módszerek esetlegesek, nem tükröznek tényleges méréseket, és nem teszik összehasonlíthatóvá a kutatók teljesítményét még karon belül sem. Az intézményen belüli teljesítményértékelés meghatározásához célszerű iránymutatást adni, hogy az egyes intézmények – noha figyelembe veszik a helyi, lokális sajátosságokat – tudományterületenként hasonló értékelési rendszert dolgozzanak ki, s ezzel megvalósulhat a különböző intézmények kutatóinak – korábbinál hatékonyabb - összehasonlításának lehetősége. Termelés • (K): A mezőgazdasági kis- és középvállalkozások, családi farmergazdaságok támogatása: fiatal gazdák pályakezdésének erőteljes támogatása, az agrikultúra átadása és elsajátítása feltételeinek megteremtése, birtokrendezés, pl. közföldek, közlegelők, stb. hasznosítása, hitelfeltételek javítása, eszközpark biztosítása, mezőgazdasági foglalkoztatás ösztönzése stb. • H: Az élelmiszer önrendelkezés megteremtése helyi és országos szinten: helyi piacok kiépítése, CSA (community supported agriculture), hálózatok, értékesítési szövetkezetek, helyi termékre épülő helyi közétkeztetés, a közbeszerzés változtatásával (iskolákban, kórházakban, szociális intézményekben, közintézményekben).

385

• R: Öko-turizmus: a környezetbarát, elsősorban a helyi természeti és kulturális adottságok vonzerejét kiaknázó minőségi turizmus hálózatának kiépítése. • K: A térségi tömegközlekedés ésszerűsítésében rejlő lehetőségek feltárása, különös tekintettel a vasúthálózat leépülésének megakadályozására, a szárnyvonalak jobb kihasználására. • R: Megújuló energiaforrások feltárása, üzembe állítása, a helyi kommunális energiaszükségletek kielégítése saját forrásokból, decentralizált, természetközeli technológiák a hulladékkezelésben, vízgazdálkodásban. • H: 1. A KKV szektor mind az előállított termelési érték, mind környezeti és társadalmi hatása szempontjából kiemelt figyelmet igényel. • R: amennyiben a KKV-k megfelelnek a jogszabályoknak, akkor egyben társadalmilag felelőssé is válnak, ezért a jogszerűen működő kkv-k terjedését kell támogatni, a KKV-k jogszabályi megfelelését ösztönözni. • H: meg kell teremteni az önellátásra való törekvés kultúráját régiós és kistérségi szinten. • K: támogatni kell az olyan 50-100 km-en belüli terméket áruló boltok, mint pl. a pannon helyi klaszter kialakítását. Ezek a boltok komplex eszközként tekintenek a helyi termékfejlesztésre: a helyi termékek piacra jutása mellett kiemelt célként fogalmazzák meg, hogy a helyi termékek előállítása növelje az adott vidéki térségek foglalkoztatottságát és javítsa a jövedelemszerzési lehetőségeket. Földbirtokpolitika • H: Értékalapú birtokpolitika kell a haszonelvű helyett. Mai megjelenése az értékalapú birtokpolitikának az EU Tizenötök földviszonyaiban a mezőgazdaság ökoszociális (multi – funkcionális) modelljére épülő, kisüzemi családi gazdaság és a mezőgazdasági üzemszabályozás. A haszonelvű birtokpolitikát a földpiaci intézményrendszer érvényesíti. Lényege, hogy a földviszonyokból az államot ki kell iktatni, szerepét arra kell korlátozni, hogy minden akadályt elhárítson a tőkre szabad áramlása, illetve a tőke optimális hasznosulása útjából. A kétféle birtokpolitika vízválasztója, hogy a föld funkciói közül melyeket érvényesíti. A haszonelvű politika kizárólagossá teszi a föld termelőeszközként való működtetését és ezen belül is a föld tőkehasznosító, illetve tőkeképző funkcióját. Az értékalapú politika ezen felül, ezzel egyenértékű funkcióknak tekinti és így érvényesíti a föld további, a közösség viszonyait újratermelő, tehát fennmaradásához létérdekű, társadalom – gazdaságszervező funkcióit. • K: Vissza kell állítani az állam alkotmányos önrendelkezését a területét alkotó teljes földalap felett, annak mai tulajdoni formájától függetlenül. A

386

földtulajdonszerzés feltételeit és a földhasználat célrendszerét a közérdek szolgálatába kell állítani. • K: Az államnak a földviszonyokból ki kell zárnia a globális agrártőke spekulaív földtulajdonszerzését, meg kell gátolnia külföldi földtulajdoni és földhasználati monopólium létrejöttét. • H: A birokszerkezetben fel kell számolni a nagybirtok mai túlsúlyát, akár belföldi, akár külföldi legyen az üzem fenntartója, illetve függetlenül attól, hogy az üzem földtulajdonon, avagy földhasználati jogcímen alapul. A földalap megoszlásában el kell érni, hogy a termelő saját munkájára épülő, kis – és középüzemek aránya legyen meghatározó. • R: A gazdasági szabályozókkal és a joggal biztosítani kell, hogy a föld a helyi közösségek birtokába és rendelkezése alá kerüljön. A földtulajdon és a földhasználati jog megszerzését az államnak az állandó jelleggel letelepült, helyben lakó, agrár szakképzettségű vagy kellő szakmai gyakorlattal rendelkező, hazai gazdák és vállalkozók részére kell biztosítania. A fenntarthatóságot szolgáló, fenti célrendszer megvalósítására a földügy nemzeti intézményrendszerét kell kialakítani. Ennek három kulcseleme a következő: • K: Felül kell vizsgálni a Csatlakozási Szerződés földre vonatkozó 4. fejezetét, ami alapján a föld jogi sorsát ki kell emelni a Római Szerződés (RSZ) tőkéről rendelkező 56-57. cikkeinek a hatálya alól. Ki kell mondani, hogy a Magyar Állam területét alkotó, bármely rendeltetésű földre az RSZ 295. cikke az irányadó, amely szerint „a Szerződés /RSZ/ nem érinti a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet.” Így nem lenne köteles korlátlan földtulajdoni és földbérleti piacot nyitni, hanem – a jelenleg rá kényszerített, nemzetközi kiváltság helyett – csak a hátrányos megkülönböztetés nélküli, nemzeti elbánást kellene biztosítania. • K: Be kell vezetni a mezőgazdasági üzemszabályozást. Ez – földtulajdon és földbérlet esetén egyaránt – csak egyetlen üzem fenntartását engedélyezi, amelynek mérete csak a törvényes birtok – minimum – és maximum határain belül lehet. Az üzem – létesítés és az üzemvitel alanyi feltételei kötelezővé teszik az üzemeltető (tulajdonos) állandó letelepedettségét, előírt szakképzettségét, személyes (és családja) munkavégzését, az üzemvitelért önálló felelősségét. Az üzemszabályozás biztosítja a nagybirtokrendszer visszaszorítását, a településen élő gazdák földszükségletének életképes (árutermelő) üzemméret szerinti kielégítését, a külföldi föld-spekuláció kizárását, a hazai élelmiszertermelésnek a helyi és belföldi fogyasztás kielégítésére való összpontosítását, a KAP piac – és versenytorzító hatásainak ellensúlyát.

387

• K: A hatályos Földtörvényt meg kell változtatni, hogy egyfelől a törvénybe épüljenek be a közösségi jognak a tagállamot védő, illetve a földpiac hazai szereplői számára előnyös rendelkezései. Másfelől, a módosítások a nagybirtokrendszer visszaszorítását, a családi gazdaságok, a helyi gazdák és vállalkozók földszükségleteinek kielégítési elsőbbségét, továbbá a kis – és középüzemi gazdaságok térnyerését célozzák. Fogyasztás, oktatás, kommunikáció • R: Húsfogyasztás: A húsnak és a tejtermékeknek a legnagyobb az ökológiai lábnyoma (a vegetáriánusok ökológiai lábnyoma 21 %-kal kisebb, mint a hetente legalább egyszer húst fogyasztóknak. A karbon lábnyoma pedig 36 %-kal kisebb a vegetáriánusoknak). A hús- és zsírfogyasztás csökkentésének népszerűsítésénél össze kell kapcsolni a környezetvédelmi és egészségügyi szempontokat. • K: A termelés és fogyasztás földrajzi távolságának csökkentése lenne szükséges, a helyi termékek támogatásával. A fenntartható fogyasztást szolgáló termékjelölés – zöld pont rendszer A fenntartható fogyasztói szokások kialakulását segítik a termékjelölések. Ennek egy lehetséges megvalósulása Egy zöld pont rendszer bevezetése, a következő módon: • K: Gyökeres változásokra van szükség a mezőgazdaság termelési szerkezetét illetően: a nagyobb hozzáadott értéket képviselő, közvetlen fogyasztásra alkalmas termékek előállítására kellene koncentrálnunk. • K: A mezőgazdasági támogatási rendszernek a gazdálkodás környezeti és foglalkoztatási teljesítménye alapján kellene működnie, s így a szükséges szerkezeti változások forrásigénye jelentős mértékben finanszírozható lenne. • R: Ennek alapján egy olyan értékelő – „Zöld-pont” – rendszer kialakítása szükséges, amely konkrét, egyedi üzemi számítások keretében alkalmas a gazdaságok ökológiai, környezeti teljesítményeinek a kimutatására. • R: a mezőgazdasági üzem területén folytatott gazdálkodásra, valamint az ehhez kapcsolódó tájelemek használatára vonatkozóan adatgyűjtést végzünk, majd az adatok értékelésével megállapítjuk az adott üzem “zöld-pont”-jait. • R: Az adatgyűjtés a következő indikátorokra terjed ki: Tápanyaggazdálkodás, Talajvédelem, Vetésszerkezet, Gyepterületek kezelése, Növényvédelem, Természetes jellemzők és terek, Energetika • R: Az eddigi hazai empirikus kísérletek folytatása elsősorban annak feltárása érdekében, hogy az egyes gazdálkodási-területhasználati módoknál a

388

gazdasági haszonvétel mellett – bizonyos esetekben a helyett – milyen ökológiai, környezeti szolgáltatás tud megjelenni a gazdálkodói tevékenység eredményeként. • R: Az indikátorok kiterjesztése a gazdasági és a társadalmi szférák irányába. Erre is az empirikus kísérletek látszanak a legalkalmasabbaknak, melyek során az érintettekkel megvitatva lehetne javaslatokat megfogalmazni olyan „zöldpont” rendszerre, ami úgy próbál a környezet állapotán javítani, hogy közben a gazdálkodók életkörülményei is kedvezőbbé válnak. • R: Fontosnak tartjuk annak tesztelését is, hogy miképpen lehetne a „zöld-pont” rendszert egy támogatási-kifizetési rendszerrel összekapcsolni, hazánkban is megvalósítva az agrár-környezetvédelmi kifizetéseknek az osztrák Ökopunkt rendszerhez hasonló működését. Ehhez – egyfajta pilot-területként – kiváló lehetőséget biztosíthatnának a VTT-s tározók, illetve ezek öblözetei. Ezeknél a területeknél – a korábban említett KEOP pályázat érdekében – amúgy is szükséges egyedi (birtokszintű) tájgazdálkodási terveket készíteni, melyek alkalmasak lehetnek a „zöld-pont” rendszerhez szükséges indikátorok meghatározására is. Erre alapozva pedig érdemes lenne a támogatási rendszer működésének a feltételeit is megteremteni, hiszen amellett, hogy a viszonylag kis területi kiterjedések miatt ennek nem túl jelentős a forrásigénye, a gazdálkodók oldaláról kellő fogadókészség látszik biztosíthatónak a program működtetéséhez. • R: A „zöld-pont” rendszer viszonylagos újszerűsége miatt nagy hangsúlyt kellene fektetni a képzésre és a szaktanácsadásra annál is inkább, mivel előírások hiányában csak a „jó gyakorlatok” megismerése és alkalmazása révén érhető el a „zöld-pont” érték növelése. Ehhez meg kellene találni a „zöld-pont” rendszer helyét a mezőgazdasági szakképzésben is. Emellett fontos lenne az érintett gazdák számára – tanulmányutak keretében – a közvetlen tapasztalatszerzés lehetőségeit is megteremteni a legfontosabb európai uniós hasonló kezdeményezések vonatkozásában. Oktatás, környezeti nevelés • K: Környezeti oktatás fejlesztése. Az ismeretek bővítése részben az oktatási intézmények, részben a média és a civil szervezetek feladata. a környezetbarát, felelős szemléletmódon már gyermekkorban át kell adni. Ezért is javasoljuk, hogy az oktatási programokban a környezeti kérdések már kiskortól, integráltan jelenjenek meg. A jelenség mélyebb megértését szolgáló specifikus tárgyakon túl tehát a környezeti kérdések a közvetlenül nem kapcsolódó tárgyakba is épüljenek be a példák szintjén. Ezáltal az oktatási intézmények nem csak megfelelő tudáshoz segítik hozzá a diákokat, de személetmódjukat is alakíthatják. Felsőoktatási intézmények vonatkozásában javasoljuk továbbá olyan outreach programok kezdeményezését és támogatását, amelyek a megszerzett tudás gyakorlaton keresztüli elmélyítésére adnak lehetőséget.

389

• R: A fenntarthatóság pedagógiájának átültetése a helyi iskolai gyakorlatba: az iskola háztartásának „ökologizálása”, nyitás a helyi tapasztalat forrásai (a helyi közösségek és a helyi természet) felé; jelenismereti és a környezeti tudatosságot előmozdító tudáselemek, tevékenységi formák beépítése a helyi tantervbe, erdei iskolák létrehozása és fenntartása. • R: „Népfőiskola”: a hosszabb távú fejlesztési stratégiával összehangolt szakképzés, felnőttképzés, korszerű tartalommal, decentralizált, a helyi igényekhez rugalmasan alkalmazkodó szervezettel, képzett és tisztességesen fizetett oktatókkal. • R: Meg kell változtatni a fenntartható életmódra vonatkozó környezeti kommunikáció súlypontját: azokra a területekre kell koncentrálni, amelyek a legjelentősebb környezeti hatásokkal járnak: élelmiszerfogyasztás és energiatakarékosság. (jelenleg a marginális, kisebb jelentőségű témákra koncentrál, pl. szelektív hulladékgyűjtés). • K: Fogyasztói informáltság és bizalom növelése interaktív kommunikációs kampányok segítségével. A fogyasztók, bár számos csatornán keresztül tájékozódhatnak a környezeti kérdésekről, nem érzik magukat kellően informáltnak a kérdésben: o Hiányoznak a rendszer szintű ismeretek, így a hírek, társadalmi célú üzenetek, egyéb információk tartalmát nem mindig tudják kontextusba helyezni a fogyasztók. o A fogyasztók gyakran túl általánosnak érzik a kapott információt a helyes viselkedés kialakításához. A hétköznapi élet számos döntési helyzetet teremt, ahol az egyén, ha nem kap kellő támogatást, megmarad régi rutinjainál. A társadalmi részvétel erősítésének eszközei • K: a környezeti ügyekben való társadalmi részvétel jogszabályi lehetőségei adottak hazánkban, azonban a társadalmi kereslet, és a kormányzati kínálat elégtelen - növelni kell a társadalmi keresletet és a kormányzati kínálatot. • K: a közigazgatásban dolgozók nincsenek tisztában a társadalmi részvétel kiforrottabb technikáival (mondjuk a deliberatív eljárásokkal). A társadalmi részvétel szélesebb körű elterjedését megfelelő előkészítés, a civilek és a közigazgatás képzése után lehet csak remélni. • K: A kereslet oldalon fontos, hogy a helyi közösségek megtanulják kifejezni saját álláspontjukat, meg kell ismerniük a céljaik elérése érdekében felhasználandó kommunikációs eszközöket, stratégiákat. A sikeres érdekérvényesítés módszere hosszú és nehéz tanulási folyamat, de megéri.

390

• K: Nagyon fontos megemlíteni az empowerment problematikáját is, amely szerint az intézményeknek segíteniük kellene a civileket a hatékony részvételben, ezzel is csökkentve a kereslet oldalon fellépő nehézségeket. • H: A társadalmi részvételt akadályozó tényezők: intézmények munkatársai: a civilek, az állampolgárok fejletlen demokratikus kultúrája, ismeretei. A saját oldalukról erőforráshiány, a túlterheltség. Fejleszteni kell a civilek és állampolgárok demokratikus kultúráját, ismereteit, valamint csökkenteni a részvételért felelős állami intézmények túlterheltségét. • K: Erősíteni kell a helyi képviselők beszámoltathatóságát hogy a politikusok felelőssége és döntései átláthatóbbá váljanak. Térszerkezet, közigazgatás, önkormányzatok szabályozása • H: A „város és vidéke” közti kistérségi feladatszervezés megújítása, az ebben rejlő lehetőségek jobb kihasználása a kölcsönös méltányosság alapján, javítva a szolgáltatások elérhetőségét és társadalmi hatékonyságát (kézenfekvő példa erre a közoktatás, amelynek jelentőségét a fenntarthatóság szempontjából nem lehet túlbecsülni). • K: A régiók nagyobb autonómiájára van szükség a Regionális Fejlesztési Koncepciók megvalósításához; a cselekvés területeinek a régiós igényekkel összhangban való meghatározása, a résztvevők jobb motiválása, valamint a régiós szintű döntéshozatal nagyobb hatásossága miatt. • H: A Regionális Fejlesztési Koncepciókhoz szükséges tudásbázis jelenleg alacsony; a szellemi kapacitást fejleszteni kell minden lehetséges résztvevő – önkormányzatok, civil szervezetek, vállalati szféra, pályázatíró irodák, koordináló szervezetek, stb. – szintjén. • Pontosan körül kell határolni és szigorítani a megyei jogú várossá, várossá, illetve nagyközséggé nyilvánítás feltételeit, ezzel az csökkenteni az átminősítések számát. Az átminősítések ugyanis aránytalan terhet, az infrastrukturális és egyéb szolgáltatásokkal kapcsolatos igényeket generálnak. Ezeket a helyi igények mérsékelni kell. • Az önkormányzati finanszírozási rendszer átalakítása, a területi, települési egyenlőtlenségek mérséklését célzó támogatáspolitika feltételeinek kialakítása. • Budapest és az agglomeráció viszonyában a város és a környék kooperatív viszonyának megvalósításához önkormányzati reform, a kooperációt biztosító intézményrendszerek létrehozatala szükséges. • A főváros és a kerületek együttműködési rendszerének fejlesztése, például a Fővárosi Közmunkák Tanácsa mintájára. valamint a peremkerületek és a

391

városkörnyéki települések közös pályázati lehetőségek támogatása. Ezek bár önkormányzati ügynek tűnnek, mind központi intézkedéseket kívánnak. • A főváros és környéke kapcsolatában konfliktuskezelési eszközök kidolgozása is nélkülözhetetlen, a térségi érdekellentmondások feloldása érdekében, a különböző szereplők részvételével. • A tervezési-statisztikai térségi egységek mellett a funkcionálisan megszerveződő együttműködések (alközpontok) fejlesztési támogatásának a megteremtése is cél lehet. Egyéb állami eladatok • R: Fel kell mérni természeti értékeinket, a biológiai sokféleség megőrzésén, az élőlény-társulások épségének helyreállításán alapuló fejlesztési stratégiákat kell kidolgozni és megvalósítani. • K: fontos arra koncentrálni, hogy a környezeti és gazdasági kérdések új fenntarthatóság retorikájába ágyazott megfogalmazásai ne tudják margóra szorítani a társadalmi igazságosság és a szolidaritás kérdéseit. Hogy a szociális segítségnyújtás átalakítása ne a legelesettebbekkel foglalkozó intézmények leépítését jelentse. • K: Mentálhigiénés segítő, tanácsadó hálózat fejlesztése. A vásárlási enyhébb formájában csak olyan függőség, amely még nem minősül betegségnek, de mégis zavarja az adott személyek életvezetését.. Az ilyen függőségek kezelésére alkalmasak a mentálhigiénés segítő, tanácsadó szakemberek és hálózatok csökkentik a túlfogyasztást. • Az értékteremtő munkafolyamatok olyan átalakítása a munkaszervezetek többségében, hogy a munkát végző ember nagyobb kontrolt gyakorolhasson saját tevékenysége felett. Az ilyen ember ugyanis nemcsak a munkájával lesz elégedettebb, hanem az életével is. Így majd kevésbé akarja az általános elégedetlenségét a fogyasztással csökkenteni, amelyet sokkal inkább tud kontrollálni.

JAVASLATOK AZ ÖNKORMÁNYZATOK SZÁMÁRA Gazdasági tevékenységek • H: Az élelmiszer önrendelkezés megteremtése helyi és országos szinten: helyi piacok kiépítése, CSA (community supported agriculture) hálózatok, értékesítési szövetkezetek, helyi termékre épülő helyi közétkeztetés. • H: A helyi hagyományoknak és egyéb adottságoknak megfelelő, tájkímélő, illetve a tájat gazdagító tevékenységek felelevenítése (pl. hagyományos ártéri

392

gazdálkodás, háziipar, hungarikumok), illetve a sajátos helyi természeti adottságok fenntartható használatán alapuló profilok: pl. gyógynövény, legeltetéses állattartás, őshonos gyümölcsfafajták újratelepítése stb. • R: Öko-turizmus: a környezetbarát, elsősorban a helyi természeti és kulturális adottságok vonzerejét kiaknázó minőségi turizmus hálózatának kiépítése. • R: Megújuló energiaforrások feltárása, üzembe állítása, a helyi kommunális energiaszükségletek kielégítése saját forrásokból, decentralizált, természetközeli technológiák a hulladékkezelésben, vízgazdálkodásban. • R: Munkahelyi, iskolai étkezdékben, kórházakban helyi alapanyagokból készült ételek, több egészségesebb és zöldséges étel kínálata lenne szükséges, ezeken a helyeken sok esetekben központi beszerzés történik az alapanyagokból. • K: A termelés és fogyasztás földrajzi távolságának csökkentése lenne szükséges, a helyi termékek támogatásával. • R: Az importált összetevők arányának csökkentése lenne kívánatos az élelmiszeriparban, hiszen nagyon jelentős az importált termékek miatti széndioxid kibocsátás és karbon lábnyom. • K: támogatni kell az olyan 50-100 km-en belüli terméket áruló boltok, mint pl. a pannon helyi klaszter kialakítását. Ezek a boltok komplex eszközként tekintenek a helyi termékfejlesztésre: a helyi termékek piacra jutása mellett kiemelt célként fogalmazzák meg, hogy a helyi termékek előállítása növelje az adott vidéki térségek foglalkoztatottságát és javítsa a jövedelemszerzési lehetőségeket. Szabályozás, kommunikáció, oktatás • H: A „város és vidéke” közti kistérségi feladatszervezés megújítása, az ebben rejlő lehetőségek jobb kihasználása a kölcsönös méltányosság alapján, javítva a szolgáltatások elérhetőségét és társadalmi hatékonyságát (kézenfekvő példa erre a közoktatás, amelynek jelentőségét a fenntarthatóság szempontjából nem lehet túlbecsülni). • R: A fenntarthatóság pedagógiájának átültetése a helyi iskolai gyakorlatba: az iskola háztartásának „ökologizálása”, nyitás a helyi tapasztalat forrásai (a helyi közösségek és a helyi természet) felé; jelenismereti és a környezeti tudatosságot előmozdító tudáselemek, tevékenységi formák beépítése a helyi tantervbe, erdei iskolák létrehozása. • H: Közösség-építés: a helyi identitás elemeinek erősítése, érdemi részvétel generálása a helyi közéletben, szakemberek közreműködésével.

393

• K: Intézményi átalakítás: a helyi szereplők és a lakosság bevonásával létrejövő partnerségek létrehozását kell kötelezővé tenni a szélesebb szakmai párbeszéd és jobb képviselet érdekében. • K: a helyi képviselők beszámoltathatóságának erősítése, hogy a politikusok felelőssége és döntései átláthatóbbá váljanak. • H: A városokban, vagyis az emberek élőhelyén, bizonyos fokú stabilitás, vagy a túl nagy léptékű és túl gyors változások elkerülése kívánatos lehet. • K: fontos arra koncentrálni, hogy a környezeti és gazdasági kérdések új fenntarthatóság retorikájába ágyazott megfogalmazásai ne tudják margóra szorítani a társadalmi igazságosság és a szolidaritás kérdéseit. Hogy a fenntarthatatlansággal gyakran vádolható szociális segítségnyújtás átalakítása ne a legelesettebbekkel foglalkozó intézmények leépítését jelentse. A fenntartható fogyasztás térbeli modelljének létrehozása Első lépésként a feladat az adott településen és környékén átfogó társadalmi szerkezeti diagnózis készítése, a beavatkozási irányok kijelölése, ennek keretében • A szegregációs folyamatok részletes feltárása, különös tekintettel az ökológiai és társadalmi értelemben kumulatív szegregációs problémák listába vételére, • Helyi társadalmi (lakóhelyi) problémák (egyenlőtlenségek, konfliktusok) feltárása, az eltérések, és érdekellentmondások rögzítése, • A magas és az alacsony társadalmi státusú lakóhelyek (városrészek, illetve környékbeli települések) társadalmi szerkezeti adottságaira épülő fenntarthatósági policy-k, differenciált beavatkozási eszközök kimunkálása (pl. közösségi programozás, térmenedzsment), • Új tervezési és fejlesztési rendezési elvek kidolgozása, mégpedig a kezelés komplex, vagyis gazdasági, infrastrukturális, fejlesztési, valamint tervezési, és főként társadalmi szerkezeti eszközök érvényesítése alapján, az érintett önkormányzatok, szakmacsoportok (vállalkozók, tervezők, szociológusok, civil szervezetek stb), valamint a lakóhelyi társadalmak különböző szintjeinek és képviselőinek a részvételével, A nagyvárosi terjeszkedés folyamatához kapcsolódó fenntarthatatlan problémák kezelési eszközei • A nagyvárosi terjeszkedés szabályozása érdekében szükség van a Budapesten és a Budapesti Agglomeráció területén meglévő, fejlesztésre felhasználható területek listába vételére.

394

• Továbbá szükség van a meglévő területek fejlesztését ösztönző eszközök (hitel konstrukciók, ingatlan- és lakásfejlesztési támogatások) létrehozatalára, • Nélkülözhetetlen egy területileg és társadalmilag differenciált városterjeszkedési politika kidolgozása, amely a magas- és alacsony ökológiai státusú belvárosi övezeteket és a fejlett és fejletlen városkörnyéki településeket mind külön, differenciáltan kezeli. • Csak olyan területek fejlesztését és beépítését célszerű támogatni, ahol a műszaki és humán – egészségügy, oktatási intézmények feltételek biztosítottak. Ennek érdekében az érintett önkormányzatok állapodjanak meg a fejlesztőkkel, hogy milyen módon történik a fejlesztési források biztosítása, illetve az ellátások kiépítése, • Az érintett szereplők minden esetben fizessék meg a vonatkozó társadalmi költségeket, közte a humán- és műszaki szolgáltatásokat, a közlekedést is. A valós költségek összegzését követően egyértelműen kiderülne, milyen típusú fejlesztéspolitika relevánsabb társadalmilag-gazdaságilag, a koncentráltabb, vagy dekoncentráltabb, kertvárosi jellegű térségfejlődés, A költözési folyamatok területileg és társadalmilag eltérő meghatározó tényezőinek rögzítése alapján területileg és társadalmilag is differenciált fejlesztés (lakás-, ingatlanpolitika) kialakítására van szükség. • Ennek keretében állami (illetve önkormányzati) lakástámogatási program indítása is felmerül, amelyek részben az arra rászoruló rétegeket támogatják, vagy szociális-bérlakás programokat alapoznak meg. • A városrehabilitációs programok támogatása, továbbá a szociális típusú városfelújítások erősítése is fontos megoldási eszközök lehetnek, • A városlakók helyben tartása érdekében a különböző városrészek vonzóbbá és élhetőbbé tétele, a bűnözés enyhítése, a társadalmi problémák, a látható szegénység és hajléktalanság kezelése is szükséges, • A közterületek fejlesztése és védelme, több városi zöldfelület (park, játszótér) kialakítása is a megoldások része. • Parkolási gondok kezelése, (parkolóházak építése, P+R parkolók létesítése), bicikliút hálózat bővítése, (ennek keretében az összes érintett és nemcsak a biciklizők biztonságának a védelmére is), • Közlekedéssel kapcsolatos intézkedések javítása, külföldi minták részletes vizsgálata és alkalmazási lehetőségei is fontosak („Bringázz a munkába”, „Leave your car” mozgalom elősegítése, P+R parkolók tényleges igényeinek felmérése, car-sharing mozgalmak, kedvezmények biztosítása, stb.).

395

• Helyi kereskedelmi igények és lehetősek felmérése. Helyi termékek promótálásának, piacok, biopiacok működtetésének elősegítése. A mindennapi élet tevékenységek térfogyasztási problémáinak kezelési eszközei • kisebb lépések politikája: Város/településrészi alközpontok ökológiai fejlesztése a főváros külső övezeteiben és a fejletlen városkörnyékeken. Csak lakófunkciók helyett, vegyes funkciók előnyben részesítése pl. adópolitikával. • Egészségügyi ellátási hálózat területi politikájának átgondolása, multifunkcionális szakrendelők kialakítása, mobil szakorvosi szolgáltatások támogatása. • A kultúra: a „vándorszereplések/utazó előadások” támogatása, a háttér infrastruktúra helyi biztosítása. Fontos a kulturális szolgáltatáscsomagok kialakítása, mozi-színház-koncert látogatások egymáshoz fűzése és kereszttámogatása, kultúra utalványok adózás politikai támogatása is. • közösségi projektek fejlesztése, lakóhelyi közösségeket képviselő civil mozgalmak, terület és térségfejlesztéssel foglalkozó civil társadalmi szervezetek, támogatása.

JAVASLATOK A CIVIL SZFÉRA SZÁMÁRA Helyi termékek és helyi piacok • H: Az élelmiszer önrendelkezés megteremtése helyi és országos szinten: helyi piacok kiépítése, CSA (community supported agriculture) hálózatok, értékesítési szövetkezetek, helyi termékre épülő helyi közétkeztetés (elsősorban az iskolákban). • H: A helyi hagyományoknak és egyéb adottságoknak megfelelő, tájkímélő, illetve a tájat gazdagító tevékenységek felelevenítése (pl. hagyományos ártéri gazdálkodás, háziipar, hungarikumok), illetve a sajátos helyi természeti adottságok fenntartható használatán alapuló profilok: pl. gyógynövény, legeltetéses állattartás, őshonos gyümölcsfafajták újratelepítése stb. • K: támogatni kell az olyan 50-100 km-en belüli terméket áruló boltok, mint pl. a pannon helyi klaszter kialakítását. Ezek a boltok komplex eszközként tekintenek a helyi termékfejlesztésre: a helyi termékek piacra jutása mellett kiemelt célként fogalmazzák meg, hogy a helyi termékek előállítása növelje az adott vidéki térségek foglalkoztatottságát és javítsa a jövedelemszerzési lehetőségeket.

396

Vállalkozásokkal való kapcsolatok • H: A civil szférának potenciálisan jelentős szerepe van a vállalatok zöldülésében, a leginkább a fogyasztói tudatformás, a jogszabályok előkészítésében való részvétel, illetve a felelőtlen vállalatok elleni bojkottok szervezése által. • K: Jó lehetőség a vállalatokkal közösen kivitelezett környezetvédelmi projektek vagy a vállalati szakemberek továbbképzése. • K: A társadalmilag felelős vállalatirányítási koncepció (CSR) akkor lehet célravezető, ha a kormányzati intézményrendszer nem elég fejlett és kiszámítható, például a jogszabályi környezet hiányos, illetve a szerződéses jogok nem kikényszeríthetők. A társadalmi háló újraszövése • K: Közösségek létrehozása és támogatása. A feladatok közösségi szintre történő emelése szükségszerű ahhoz, hogy komplexebb, nagyobb egyéni befektetést igénylő viselkedésformák is megjelenjenek társadalmi gyakorlatunkban. A környezetbarát viselkedés gyakran túl nagy feladatot jelent az egyén számára, a változásban betöltött szerepét pedig hajlamos a fogyasztó alulértékelni. Az egyéni fogyasztói szokásokat nem tartják a válaszadók aggasztónak. • H: Közösség-építés: a helyi identitás elemeinek erősítése, érdemi részvétel generálása a helyi közéletben, szakemberek közreműködésével. • A társadalom anómiás helyzetén való túllépéshez, társadalmi hálózatot újraszövéséhez arra van szükség első lépésként, hogy ne a társadalom anómiás háromnegyedével foglalkozzunk, hanem találjuk meg a maradék egynegyedet. • Meg kell találni az olyan embereket a környezetünkben, akiben még van bizalom, akik képesek normális, őszinte, a kölcsönös elismerésen és tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok építésére. Ha megtaláltuk, szigetet kell képeznünk velük. A hálózatos játékelméleti eredmények is azt mutatják, hogy az együttműködők szigetei tartósan fenn tudnak maradni a nem együttműködők tengerében. • A szigetek építése és őrzése mellett ki kell törni a jelenlegi kapcsolati rendszerünkből, és meg kell találni a következő szigetet. Ehhez össze kell számolni azokat a társadalmi szerepeket (szociális dimenziókat), amelyeket betöltünk, és tudatosan is szaporítani kell a számukat. • A megoldásként javasolt beavatkozás módszertana – a participáció és reguláció kettőse: egyéniből a közösségibe – közösségtől az egyénig. A részvét (a megértésen át) a részvétel felé vezet. A participáció – a tevékenység, eszmélés, reflexió, tudatosítás, tevékenység/alkotás – folyamatában döntő jelentőségű.

397

• A reguláció problémája, hogy a fogyasztói mentalitás a szabályozást korlátozásnak, a „boldogságtól megfosztás” gyanánt értékeli, s ennek a mentalitásnak jelentős tömegbázisa van, a közbeszédet is meghatározza. • Ezért valahogyan a fogyasztói mentalitás „ellenség/barát felismerő rendszerét” kell kikapcsolni.. A fogyasztói mentalitást az örömelv mozgatja, tehát olyan „köntösbe” kell öltöztetni a tevékenységeket, olyan formákat kell „generálni”, amelyek „emelik az adrenalin-szintet”. A szenvedély-betegek kezelésében, reszocializációjában fel-fel-bukkan az a szempont, hogy egy nagy-feszültségű, de szabályozott teret teremtve elindul a másodlagos szocializáció folyamata. Élmény, együttes élmény, a közösség az út. • Ebben a folyamatban hatékony eszköz lehet minden fajta szimbolikus elaborációs mód, technika, mint például a játék, a sport, a művészetek. Ilyen élmény-együttest ír le egy Herbert Kris nevű pszichológus, aki fiatalkorú bűnözőkből csinált egy focicsapatot, és két év múlva megnyerték a nyugatnémet ifi-bajnokságot, és közben együttműködést, szabálytudatot, késleltetést, értéktiszteletet, – mindenféle olyasmit tanultak, ami különben nem valószínű, hogy megtörtént volna velük. • Az anómiás állapot egyik jellemzője a túlzott egyéni fogyasztás, ami az akcióhiányból is fakad. Az egyéni akciószükségletüket az emberek mindenképpen kielégítik, s jobb híján pótcselekvésekkel, netán garázdasággal, rombolással, vagy az ennél ártatlanabbnak tűnő vásárlással. Ennek igazi ellensúlya – a művészi alkotó tevékenység mellet – az igazi részvételi demokrácia kereteinek megteremtése. Ha az emberek bevonódhatnak közvetlen lakókörnyezetük, településük, országuk ügyeinek intézésébe, akkor nemcsak kevesebb idejük marad a vásárlásra, de egész lelki működésükben háttérbe szorul a fogyasztás, csökken a jelentősége. • K: a környezeti ügyekben való társadalmi részvétel jogszabályi lehetőségei adottak hazánkban, azonban a társadalmi kereslet, és a kormányzati kínálat elégtelen - növelni kell a társadalmi keresletet és a kormányzati kínálatot. • K: a dolgozók nincsenek tisztában a társadalmi részvétel kiforrottabb technikáival (mondjuk a deliberatív eljárásokkal). A társadalmi részvétel szélesebb körű elterjedését megfelelő előkészítés, a civilek és a közigazgatás képzése után lehet csak remélni. • K: A kereslet oldalon fontos, hogy a helyi közösségek megtanulják kifejezni saját álláspontjukat, meg kell ismerniük a céljaik elérése érdekében felhasználandó kommunikációs eszközöket, stratégiákat. A sikeres érdekérvényesítés módszere hosszú és nehéz tanulási folyamat, de megéri.

398

• R: A korábban alakult civil szervezetekben dolgozók által a döntéshozói folyamatokba való bekapcsolódáshoz kötődően felhalmozott tapasztalatokat érdemes lenne tovább adni egy következő „aktivista generáció” számára. Kommunikáció • R: A fenntarthatóság pedagógiájának átültetése a helyi iskolai gyakorlatba: az iskola háztartásának „ökologizálása”, nyitás a helyi tapasztalat forrásai (a helyi közösségek és a helyi természet) felé; jelenismereti és a környezeti tudatosságot előmozdító tudáselemek, tevékenységi formák beépítése a helyi tantervbe, erdei iskolák létrehozása. • K: javasoljuk a CSR-tevékenységek népszerűsítését a KKV-szektorban, melynek során elsődleges cél kell legyen, hogy tudatosítsuk a KKV-k tulajdonosvezetőiben a CSR tevékenységek fontosságát vállalkozásaiknál, illetve azt, hogy erre nem csak a termelő, hanem a szolgáltató szférában is szükség van. • K: Fogyasztói informáltság és a fogyasztói bizalom növelése interaktív kommunikációs kampányok segítségével. A civil szervezetek és a média segíthetik a gyakorlatorientált ismeretek megosztását. A lakosság jellemzően a televíziós és a rádiós műsorokból tájékozódik. A fiatalabb korosztály számára jelent kommunikációs csatornát az internet, de ebben a témakörben számukra sem az online információkeresés a legintenzívebb. • R: Egy olyan értékelő – „Zöld-pont” – rendszer kialakítását és bevezetését javasoljuk, mely konkrét, egyedi üzemi számítások keretében alkalmas a gazdaságok ökológiai, környezeti teljesítményeinek a kimutatására. – lásd részletesebben az állami szektornak tett javaslatoknál • R: a mezőgazdasági üzem területén folytatott gazdálkodásra, valamint az ehhez kapcsolódó tájelemek használatára vonatkozóan adatgyűjtést végzünk, majd az adatok értékelésével megállapítjuk az adott üzem “zöld-pont”-jait. • R: Az adatgyűjtés a következő indikátorokra terjed ki: Tápanyaggazdálkodás, Talajvédelem, Vetésszerkezet, Gyepterületek kezelése, Növényvédelem, Természetes jellemzők és terek, Energetika • R: Az eddigi hazai empirikus kísérletek folytatása elsősorban annak feltárása érdekében, hogy az egyes gazdálkodási-területhasználati módoknál a gazdasági haszonvétel mellett – bizonyos esetekben a helyett – milyen ökológiai, környezeti szolgáltatás tud megjelenni a gazdálkodói tevékenység eredményeként. • R: Az indikátorok kiterjesztése a gazdasági és a társadalmi szférák irányába. Erre is az empirikus kísérletek látszanak a legalkalmasabbaknak, melyek során az érintettekkel megvitatva lehetne javaslatokat megfogalmazni olyan „zöld-

399

pont” rendszerre, ami úgy próbál a környezet állapotán javítani, hogy közben a gazdálkodók életkörülményei is kedvezőbbé válnak.

JAVASLATOK A TUDOMÁNYOS VILÁG ÉS KUTATÁSOK SZÁMÁRA • R: Természeti értékeink felmérése, a biológiai sokféleség megőrzésén, az élőlény-társulások épségének helyreállításán alapuló fejlesztési stratégiák kidolgozása és megvalósítása. • H: A helyi hagyományoknak és egyéb adottságoknak megfelelő, tájkímélő, illetve a tájat gazdagító tevékenységek felelevenítése (pl. hagyományos ártéri gazdálkodás, háziipar, hungarikumok), illetve a sajátos helyi természeti adottságok fenntartható használatán alapuló profilok: pl. gyógynövény, legeltetéses állattartás, őshonos gyümölcsfafajták újratelepítése stb. • R: A fenntarthatóság pedagógiájának átültetése a helyi iskolai gyakorlatba: az iskola háztartásának „ökologizálása”, nyitás a helyi tapasztalat forrásai (a helyi közösségek és a helyi természet) felé; jelenismereti és a környezeti tudatosságot előmozdító tudáselemek, tevékenységi formák beépítése a helyi tantervbe, erdei iskolák létrehozása. • R: „Népfőiskola”: a hosszabb távú fejlesztési stratégiával összehangolt szakképzés, felnőttképzés, korszerű tartalommal, decentralizált, a helyi igényekhez rugalmasan alkalmazkodó szervezettel, képzett és tisztességesen fizetett oktatókkal. • R: Egy olyan értékelő – „Zöld-pont” – rendszer kialakítását és bevezetését javasoljuk, mely konkrét, egyedi üzemi számítások keretében alkalmas a gazdaságok ökológiai, környezeti teljesítményeinek a kimutatására. bővebben lásd az állami szféra számára adott javaslatoknál • R: a mezőgazdasági üzem területén folytatott gazdálkodásra, valamint az ehhez kapcsolódó tájelemek használatára vonatkozóan adatgyűjtést végzünk, majd az adatok értékelésével megállapítjuk az adott üzem “zöld-pont”-jait. • R: Az adatgyűjtés a következő indikátorokra terjed ki: Tápanyaggazdálkodás, Talajvédelem, Vetésszerkezet, Gyepterületek kezelése, Növényvédelem, Természetes jellemzők és terek, Energetika • R: Az eddigi hazai empirikus kísérletek folytatása elsősorban annak feltárása érdekében, hogy az egyes gazdálkodási-területhasználati módoknál a gazdasági haszonvétel mellett – bizonyos esetekben a helyett – milyen ökológiai, környezeti szolgáltatás tud megjelenni a gazdálkodói tevékenység eredményeként.

400

• R: Az indikátorok kiterjesztése a gazdasági és a társadalmi szférák irányába. Erre is az empirikus kísérletek látszanak a legalkalmasabbaknak, melyek során az érintettekkel megvitatva lehetne javaslatokat megfogalmazni olyan „zöldpont” rendszerre, ami úgy próbál a környezet állapotán javítani, hogy közben a gazdálkodók életkörülményei is kedvezőbbé válnak. • R: Oktatói, kutatói teljesítmény értékelés kidolgozása és bevezetése az egyetemeken: karonként egységes teljesítmény értékelési és mérési rendszert kellene kidolgozni. A jelenlegi módszerek esetlegesek, nem tükröznek tényleges méréseket, és nem teszik összehasonlíthatóvá a kutatók teljesítményét még karon belül sem. Az intézményen belüli teljesítményértékelés meghatározásához célszerű iránymutatást adni, hogy az egyes intézmények – noha figyelembe veszik a helyi, lokális sajátosságokat – tudományterületenként hasonló értékelési rendszert dolgozzanak ki, s ezzel megvalósulhat a különböző intézmények kutatóinak – korábbinál hatékonyabb - összehasonlításának lehetősége.

JAVASLATOK A GAZDASÁGI SZEREPLŐK SZÁMÁRA • R: Öko-turizmus: a környezetbarát, elsősorban a helyi természeti és kulturális adottságok vonzerejét kiaknázó minőségi turizmus hálózatának kiépítése. • K: A térségi tömegközlekedés ésszerűsítésében rejlő lehetőségek feltárása, különös tekintettel a vasúthálózat leépülésének megakadályozására, a szárnyvonalak jobb kihasználására. • R: Megújuló energiaforrások feltárása, üzembe állítása, a helyi kommunális energiaszükségletek kielégítése saját forrásokból, decentralizált, természetközeli technológiák a hulladékkezelésben, vízgazdálkodásban. • R: Az importált összetevők arányának csökkentése lenne kívánatos az élelmiszeriparban, hiszen nagyon jelentős az importált termékek miatti széndioxid kibocsátás és karbon lábnyom. • H: A környezettudatosnak minősíthető fogyasztók környezetterhelése nem feltétlenül kisebb, mint azoké, akik nem környezettudatosak. A megoldás az lehet, ha a társadalom minél szélesebb rétegeit igyekszünk olyan termékekkel és szolgáltatásokkal elérni, amelyek nemcsak kisebb környezetterhelést eredményeznek, hanem másfajta előnyökkel – pl. költségmegtakarítás, megtérülés – is járnak, amelyekre aktívan érdemes építeni a pozicionálásuk során. • K: javasoljuk a CSR-tevékenységek népszerűsítését a KKV-szektorban, melynek során elsődleges cél kell legyen, hogy tudatosítsuk a KKV-k tulajdonosvezetőiben a CSR tevékenységek fontosságát vállalkozásaiknál, illetve azt, hogy erre nem csak a termelő, hanem a szolgáltató szférában is szükség van.

401

• H: A civil szférának potenciálisan jelentős szerepe van a vállalatok zöldülésében, a leginkább a fogyasztói tudatformás, a jogszabályok előkészítésében való részvétel, illetve a felelőtlen vállalatok elleni bojkottok szervezése által. • K: Jó lehetőség a vállalatokkal közösen kivitelezett környezetvédelmi projektek vagy a vállalati szakemberek továbbképzése. • K: Javaslatunk szerint gyökeres változásokra van szükség a mezőgazdaság termelési szerkezetét illetően: a nagyobb hozzáadott értéket képviselő, közvetlen fogyasztásra alkalmas termékek előállítására kellene koncentrálnunk. • K: A társadalmilag felelős vállalatirányítási koncepció (CSR) akkor lehet célravezető, ha a kormányzati intézményrendszer nem elég fejlett és kiszámítható, például a jogszabályi környezet hiányos, illetve a szerződéses jogok nem kikényszeríthetők. • Az értékteremtő munkafolyamatok olyan átalakítása a munkaszervezetek többségében, hogy a munkát végző ember nagyobb kontrolt gyakorolhasson saját tevékenysége felett. Az ilyen ember ugyanis nemcsak a munkájával lesz elégedettebb, hanem az életével is. Így majd kevésbé akarja az általános elégedetlenségét a fogyasztással csökkenteni, amelyet sokkal inkább tud kontrollálni.

JAVASLATOK AZ OKTATÁS, A MÉDIA ÉS A KOMMUNIKÁCIÓ SZÁMÁRA

Oktatás, képzés R: A fenntarthatóság pedagógiájának átültetése a helyi iskolai gyakorlatba: az iskola háztartásának „ökologizálása”, nyitás a helyi tapasztalat forrásai (a helyi közösségek és a helyi természet) felé; jelenismereti és a környezeti tudatosságot előmozdító tudáselemek, tevékenységi formák beépítése a helyi tantervbe, erdei iskolák létrehozása. R: „Népfőiskola”: a hosszabb távú fejlesztési stratégiával összehangolt szakképzés, felnőttképzés, korszerű tartalommal, decentralizált, a helyi igényekhez rugalmasan alkalmazkodó szervezettel, képzett és tisztességesen fizetett oktatókkal. H: Az Regionális Fejlesztési Koncepciókhoz szükséges tudásbázis jelenleg alacsony; a szellemi kapacitást fejleszteni kell minden lehetséges résztvevő – önkormányzatok, civil szervezetek, vállalati szféra, pályázatíró irodák, koordináló szervezetek, stb. – szintjén.

402

H: meg kell teremteni az önellátásra való törekvés kultúráját régiós és kistérségi szinten. R: A pályázatírói képességek fejlesztése érdekében mentori rendszerre lenne szükség, amely állami finanszírozás segítségével lehetővé teszi, hogy a hátrányosabb helyzetű régiók, kistérségek is sikerrel pályázhassanak állami támogatásra fenntarthatósági, illetve regionális fejlesztési kezdeményezéseikhez. K: Jó lehetőség a vállalatokkal közösen kivitelezett környezetvédelmi projektek vagy a vállalati szakemberek továbbképzése. K: Környezeti oktatás fejlesztése. Az ismeretek bővítése részben az oktatási intézmények, részben a média és a civil szervezetek feladata. a környezetbarát, felelős szemléletmódon már gyermekkorban át kell adni. Ezért is javasoljuk, hogy az oktatási programokban a környezeti kérdések már kiskortól, integráltan jelenjenek meg. A jelenség mélyebb megértését szolgáló specifikus tárgyakon túl tehát a környezeti kérdések a közvetlenül nem kapcsolódó tárgyakba is épüljenek be a példák szintjén. Ezáltal az oktatási intézmények nem csak megfelelő tudáshoz segítik hozzá a diákokat, de személetmódjukat is alakíthatják. Felsőoktatási intézmények vonatkozásában javasoljuk továbbá olyan outreach programok kezdeményezését és támogatását, amelyek a megszerzett tudás gyakorlaton keresztüli elmélyítésére adnak lehetőséget. K: a közigazgatási dolgozók nincsenek tisztában a társadalmi részvétel kiforrottabb technikáival (mondjuk a deliberatív eljárásokkal). A társadalmi részvétel szélesebb körű elterjedését megfelelő előkészítés, a civilek és a közigazgatás képzése után lehet csak remélni. Környezeti nevelés szerepe a fenntartható fogyasztásban K: A környezeti nevelés tartalma láthatóan erősen befolyásolja a környezeti problémák tudatosulását. A felsőoktatásban részt vevő hallgatók sokkal inkább tudatában vannak a fogyasztási szokások környezetre gyakorolt hatásaival, mint a középiskolások. Ezért • K: Jobban össze kell hangolni a környezeti oktatás tartalmát az egyes képzési szinteken, annak érdekében, hogy a képzés biztosítsa a folytonosságot és a környezeti kérdések, problémák mélyebb tudatosulását. • K: A környezeti nevelésben, oktatásban jobban rá kell irányítani a figyelmet a fogyasztói és életviteli szokások környezeti hatásaira. Magatartásváltozás ellenkező esetben nemigen várható. K: Az egyetemi/főiskolai hallgatók sokkal tudatosabban keresik a környezeti információkat, amikor ilyenekre van szükségük, és jóval több forrásból szerzik be

403

azokat, mint a középiskolások. Az egyetemistákra/főiskolásokra sokkal inkább jellemző az is, hogy belső érdeklődés és motiváció alakítja az információ-keresést, míg a középiskolásoknál a külső befolyás a környezeti tudásbázis növelésében jóval erősebb. Ezért • K: A felsőoktatásban célszerű ráerősíteni a belülről motivált információkeresésre, mivel a fenti állítások csak azok esetében állják meg a helyüket, akik keresik a környezeti információkat. • K: A középiskolások esetében mindenképpen növelni kell a tudatosságot az információkeresést illetően, és meg kell szólítani azokat a referenciacsoportokat, akik befolyásoló hatást gyakorolnak a diákok környezeti információkeresésére és attitűdjeire. • K: Feltétlenül érdemes aktívabban használni környezeti információk közvetítésére azokat az információs csatornákat, amelyeket a diákok szívesen használnak (pl. internet, média). Á: A felsőoktatási mintában a környezeti témákra szakosodott hallgatók szignifikánsan nagyobb tudatosságot mutattak az életmódjukban, mint azok, akik – leginkább a belső érdeklődés hiánya miatt – nem vagy alig tanulnak környezeti tárgyakat. Ezért • K: Olyan (környezeti) nevelésre van szükség az egyes oktatási szinteken, amely meg tudja teremteni a diákokban a képességet, hogy belülről vezérelt, motivált, cselekvőképes emberekké váljanak. • K: A belső motiváció erősíthető, ha a környezeti nevelés hiteles pozitív példákkal szolgál. Ezért nagyon fontos, hogy maguk az oktatók, nevelők is hiteles személyiségek legyenek, akik példát tudnak mutatni, nemcsak beszélnek a problémákról. A „nevelők nevelése” is lényeges. • K: A környezeti nevelés nem állhat meg elméleti síkon. Alternatívát és konkrét megoldási javaslatokat kell nyújtani a hallgatóknak. • K: Tapasztalatok szerint a szocio-kulturális tényezők – normák, csoportidentitás, illetve személyközi kapcsolatok – erősen hatnak az egyéni magatartásra. Á: A környezettudatos magatartás gyakran tartalmaz inkonzisztens elemeket, kompenzáló cselekedeteket (pl. amikor a környezetvédelmi aktivista fogyasztói magatartása hedonista, vagy amikor az életmód egyes elemei környezettudatosak, más elemi viszont nem). Ezért • K: A fő cél a környezetterhelés csökkentése kell, hogy legyen, mert a jelek szerint a társadalom túlnyomó többségének magatartása nem konzisztens, és valószínűleg sokkal nagyobb erőfeszítés elérni a teljes

404

konzisztenciát, mint a környezetterhelés csökkentésére összpontosítani. Ez nem azt jelenti, hogy a magatartásbeli réseket ne kellene csökkenteni, de párhuzamosan többféle eszköztár alkalmazása javasolt. • K: A pozitív visszacsatolás elengedhetetlen a tartós magatartásváltozáshoz ott, ahol pozitív elemek találhatók a magatartásban és fordítva. Lelki egészség és értékrend váltás az oktatás-nevelésen és kommunikáción keresztül A lelkileg kiegyensúlyozott, jó családi és közösségi kapcsolatokban élő ember sokkal kevésbé hajlamos a túlfogyasztásra. Ezért a lelki egészség megteremtése egyúttal a túlfogyasztást is csökkenti. Ennek elemei: • Az óvodához, iskolához kapcsolódó szülőnevelés keretében, s a pedagógiai és pszichológiai ismeretterjesztés eszközeivel arra kell ösztönözni a családokat, hogy ne az anyagiasságra szocializálják gyermekeiket, s a családi értékrendjüket alakítsák át úgy, hogy annak a csúcsán a belső értékek, elsősorban az önelfogadás, a kapcsolat és az intimitás álljon. • Az óvodai illetve iskolai oktatás-nevelés se anyagias üzeneteket közvetítsen. Nevelési céljai között a családdal kapcsolatban már említet belső értékek, valamint a közösségi érzés és segítőkészség fejlesztése álljon az első helyen. • Széles körű felnőttképzési (andragógiai), személyiségfejlesztési programokat kell megtervezni és megszervezni. o Az emberek önismeretének mélyítésére nemcsak a fiatalok körében, hanem az érett felnőttek körében is szorgalmazni kell az önismereti csoportok indítását. o Erre épülve csoportos és egyéni tanácsadási formákat (pl. életviteli coaching) kell kialakítani, melyek segítik a résztvevőket, hogy a napi viselkedésüket, s az egész életvezetésüket felülről rátekintve elemezzék, értelmezzék és értékeljék. A fogyasztói tudatosság, a tudatos vásárlás elsősorban ilyen önreflektív beállítódás mellett érvényesülhet, s ez vezethet el a fogyasztói magatartás változtatásához. A tudatos vásárló kiterjesztett értelemben nemcsak az áru minőségét, összetevőit, árát figyelembevevő vásárló, hanem aki azt is megfontolja, hogy mire van ténylegesen szüksége, milyen vágyak, kívánságok kielégítéséről célszerű lemondani, o Közösségek támogatása. Ha egymásba kapaszkodhatnak az emberek, akkor nincs szükségük a tárgyakba, a birtokaikba kapasz-

405

kodni. A meleg családi kapcsolatok sem a fogyasztásra szocializálnak. o A mértéktartó, lelkileg egészséges fogyasztási szint elérésében nagy segítségünkre lehetnek az ú.n. „lélekemelők”. Az anyagiasság (anyagelvűség) lehúzza, lelkileg lealacsonyítja a személyt is és a közösséget is. Az emelkedett lelkű emberek felfele tekintenek, nem tapadnak hozzá az anyagi javakhoz, belevetik magát a teljes önátadással végzett tevékenységbe, így elérve az áramlat élményt. o A kis és a nagy közösségek működőképes hagyományainak ápolásával is lehet küzdeni a fölösleges fogyasztás ellen. A régi népi kultúrának nem volt szerves része a fogyasztás (különösen nem a túlzott fogyasztás). • Az értékteremtő munkafolyamatok olyan átalakítása a munkaszervezetek többségében, hogy a munkát végző ember nagyobb kontrolt gyakorolhasson saját tevékenysége felett. Az ilyen ember ugyanis nemcsak a munkájával lesz elégedettebb, hanem az életével is. Így majd kevésbé akarja az általános elégedetlenségét a fogyasztással csökkenteni, amelyet sokkal inkább tud kontrollálni. • Az emberek akciószükségletének magasabb rendű kielégítése. Az egyéni akciószükségletüket az emberek mindenképpen kielégítik, s jobb híján pótcselekvésekkel, netán garázdasággal, rombolással, vagy az ennél ártatlanabbnak tűnő vásárlással. Ennek igazi ellensúlya – az említett művészi alkotó tevékenység mellet – az igazi részvételi demokrácia kereteinek megteremtése. Ha az emberek bevonódhatnak közvetlen lakókörnyezetük, településük, országuk ügyeinek intézésébe, akkor nemcsak kevesebb idejük marad a vásárlásra, de egész lelki működésükben háttérbe szorul a fogyasztás, csökken a jelentősége. • A vásárlási függőség kezelését sem szabad elhanyagolni. Enyhébb formájában csak olyan függőségről van szó, amely még nem minősül betegségnek, de mégis zavarja az adott személyek életvezetését. Az ilyen függőségek kezelésére alkalmasak a mentálhigiénés segítő, tanácsadó szakemberek, akiknek a hálózatát azonban jelentősen bővíteni kéne. • Pénzügyi ismeretek az alaptantervben: fontos, hogy ezek az ismeretek ne szűküljenek le, hanem szélesebb értelemben dolgozzák fel a személyek pénzhez való lelki viszonyát: a pénz helyét a személyes értékrendben, a takarékosság vs. költekezés megítélését, a kölcsönkéréskölcsönadás, stb. Ide tartozik az is, hogy már az iskolában tanítani kell a

406

háztartás-gazdaságtan alapismereteit, s el kell kezdeni gyakoroltatni a családi gazdálkodás készségeit. • A mainál sokkal inkább kell támogatni a személyek belső értékeit tisztelő, lelki egészségük fenntartását is szolgáló, társadalmi felelősséget vállaló cégeket, vállalkozásokat, intézményeket. Kommunikáció és média • R: Meg kell változtatni a fenntartható életmódra vonatkozó környezeti kommunikáció súlypontját: azokra a területekre kell koncentrálni, amelyek a legjelentősebb környezeti hatásokkal járnak: élelmiszerfogyasztás és energiatakarékosság. (jelenleg a marginális, kisebb jelentőségű témákra koncentrál, pl. szelektív hulladékgyűjtés). • R: A húsnak és a tejtermékeknek a legnagyobb az ökológiai lábnyoma (a vegetáriánusok ökológiai lábnyoma 21 %-kal kisebb, mint a hetente legalább egyszer húst fogyasztóknak. A karbon lábnyoma pedig 36 %-kal kisebb a vegetáriánusoknak). A hús- és zsírfogyasztás csökkentésének népszerűsítésénél össze kell kapcsolni a környezetvédelmi és egészségügyi szempontokat. • K: Fogyasztói informáltság és bizalom növelése interaktív kommunikációs kampányok segítségével. A fogyasztók, bár számos csatornán keresztül tájékozódhatnak a környezeti kérdésekről, nem érzik magukat kellően informáltnak a kérdésben. - Hiányoznak a rendszer szintű ismeretek, így a hírek, társadalmi célú üzenetek, egyéb információk tartalmát nem mindig tudják kontextusba helyezni a fogyasztók. - A fogyasztók gyakran túl általánosnak érzik a kapott információt a helyes viselkedés kialakításához. A hétköznapi élet számos döntési helyzetet teremt, ahol az egyén, ha nem kap kellő támogatást, megmarad régi rutinjainál. • K: Fogyasztói informáltság és a fogyasztói bizalom növelése interaktív kommunikációs kampányok segítségével. A civil szervezetek és a média segíthetik a gyakorlatorientált ismeretek megosztását. A lakosság jellemzően a televíziós és a rádiós műsorokból tájékozódik. A fiatalabb korosztály számára jelent kommunikációs csatornát az internet, de ebben a témakörben számukra sem az online információkeresés a legintenzívebb. • K: A kereslet oldalon fontos, hogy a helyi közösségek megtanulják kifejezni saját álláspontjukat, meg kell ismerniük a céljaik elérése érdekében felhasználandó kommunikációs eszközöket, stratégiákat. A sikeres érdekérvényesítés módszere hosszú és nehéz tanulási folyamat, de megéri.

407

• A fenntarthatóság médiapolitikája nem több műsoridőt követel, hanem a kikapcsoló gombot. A fenntarthatóság propagandája a médiában hiteltelen, nem sok marad belőle. A médián kívül észlelhetetlen, vagy ha Különös paradoxon ez, nem biztos, hogy feloldható. • a műsorkészítők nem takaríthatják meg maguknak az alapos előzetes felkészülést, amely képessé teszi őket az ügy szempontjából jelentős álláspontok és képviselőik kiválasztására. Nem elég, ha az egyik nyilatkozó állítja, a másik tagadja a globális felmelegedést – döntsön a néző! Nem háríthatják át a felelősséget az illetéktelen vagy tájékozatlan, esetleg mélyen elfogult nyilatkozókra sem. • aki olyan nagy horderejű ügyben áll a nyilvánosság elé, mint a környezetvédelem, az ne titkolja a saját meggyőződését, hanem tárja fel, és érveljen mellette. Ne tegyen úgy, mintha a pártatlan igazságot képviselné. • Szabad-e igazat szólnunk az ökológiai katasztrófáról? Fájdalmas tudásunkkal úgy kell élnünk, ahogyan az orvos teszi, mikor a nagybeteggel és hozzátartozóival érintkezik. Az igazságot nem titkolhatja el, hiszen akkor a felkészülés lehetőségétől fosztaná meg a családot. A hangsúlyt azonban azokra a tennivalókra helyezi, amelyek enyhíthetik a szenvedést, megkönnyítik a beteg életét, és szerencsés esetben előmozdítják gyógyulását.

408