A FELVILÁGOSODÁS KORÁNAK EGYETEMES EGYHÁZTÖRTÉNETE

A DEBRECENI REFORMÁTUS THEOLÓGIAI AKADÉMIA EGYHÁZTÖRTÉNETI TANSZÉKÉNEK TANULMÁNYI FÜZETEI Szerkeszti: DR. MAKKAI LÁSZLÓ III.

A FELVILÁGOSODÁS KORÁNAK EGYETEMES EGYHÁZTÖRTÉNETE

DR. CSOHÁNY JÁNOS helyettes tanár előadásainak vázlata

Kézirat gyanánt 2. kiadás

DEBRECEN 1979

TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés .................................................................................................................................... 3 1. Európa mezőgazdasága. ......................................................................................................... 4 2. Európa ipara és kereskedelme ................................................................................................ 7 3. A nemzetközi kapcsolatok irányvonalai .............................................................................. 11 A nagy francia forradalom és Napóleon kora ...................................................................... 12 4. A felvilágosodás gyökerei .................................................................................................... 14 a. A középkori egyház és világképe ..................................................................................... 14 b. A korai polgárság, a reformáció és a humanizmus harca a középkori világkép ellen ..... 16 c. A mechanika és a természettudomány ............................................................................. 17 5. A XVII. századi felvilágosodás. Az empirikus és racionalista polgári filozófiai ................ 19 6. Az angol deizmus ................................................................................................................. 22 7. A francia felvilágosodás ...................................................................................................... 23 8. A német felvilágosodás és a teológia racionalizmusa .......................................................... 26 a. A német felvilágosodás filozófusai .................................................................................. 27 b. A Kant előtti német racionalista teológia ......................................................................... 28 9. A pietizmus .......................................................................................................................... 30 a. A pietizmus gyökerei ........................................................................................................ 31 b. A pietizmus jellemvonásai ............................................................................................... 32 10. Philipp Jacob Spener (1635-1705) ..................................................................................... 33 11. Francke és a hallei pietizmus ............................................................................................. 35 12. A württembergi pietizmus .................................................................................................. 37 13. A radikális szeparatista pietizmus ...................................................................................... 37 14. Zinzendorf és a herrnhuti pietizmus ................................................................................... 38 15. A methodizmus .................................................................................................................. 41 a. A methodizmus kialakulása .............................................................................................. 41 b. A methodista egyház megszervezése ............................................................................... 42 c. Az angliai hitélet a XVIII-XIX. sz. fordulóján ................................................................. 44 16. Az Amerikai Egyesült Államok vallási helyzete a felvilágosodás korában ....................... 45 17. A németalföldi református teológia a felvilágosodás korában ........................................... 46 18. A római katolikus egyház a felvilágosodás korában .......................................................... 49 a. Az ellenreformáció kifulladása ......................................................................................... 49 b. A jezsuita rend feloszlatása .............................................................................................. 51 c. A janzenizmus .................................................................................................................. 53 d. A quietista misztika .......................................................................................................... 55 e. A gallikanizmus ................................................................................................................ 57 f. A febronianizmus .............................................................................................................. 59 g. A jozefinizmus ................................................................................................................. 59 h. A német katolicizmus nemzeti törekvései ........................................................................ 60 19. A római katolikus egyház a francia forradalom és Napóleon idején ................................. 61 a. A nemzetgyűlések korszaka (1789-1792) ........................................................................ 61 b. A konvent korszaka (1792-1795) ..................................................................................... 62 c. Napóleon korszaka (12797-1814) .................................................................................... 63 20. Immanuel Kant, a klasszikus német filozófia atyja ............................................................ 65 21. A Kant utáni racionális teológia ......................................................................................... 67 22. A romantika ........................................................................................................................ 68 23. Schleiermacher, a romantikus teológia atyja ...................................................................... 71

Bevezetés A protestáns egyháztörténet-írás korszakolásában a felvilágosodás korát 1689-től 1814-ig szokták számítani. Az évszámhoz kötött merev korszakolás azonban jelen esetben lehetetlen. A felvilágosodás 1689 előtti kibontakozásáról és visszanyúló gyökereiről is e korszak tárgyalásánál szokás beszélni, és nem is lehet másutt, mert szorosan ide tartozik. Az előző korszak az ellenreformáció, de a felvilágosodás már akkor elkezdődött. Viszont az általunk tárgyalt korra a felvilágosodás kiteljesedése a jellemző, holott az ellenreformáció is tovább folytatódott még egy ideig, míg aztán a felvilágosodás és más tényezők útját nem állták. Másfelől 1814 sem jelenthet merev korszakhatárt. A felvilágosodás eszméi éltek és hatottak a vele szemben kibontakozott romantika mellett, ám nem volt többé meghatározó szerepük. Anyagunkat tehát lényegi összefüggés és nem kronológiai határok sematikus elve szerint tárgyaljuk. A felvilágosodás korának egyetemes egyháztörténete címben az egyetemes jelző voltaképpen nyugat-európait jelent. Egyetemes egyháztörténet címén korántsem az egyetemes keresztyén egyház történetének felvilágosodáskori szakaszát tanulmányozzuk. Az orthodox egyházak, valamint más, egyébként ősi eredetre visszanyúló ázsiai és afrikai egyházak története teljesen hiányzik. Ennek történeti fejlődési okai vannak. Az egyik és ma kevéssé lényeges, hogy ezeknek az egyházaknak a története ismeretlen volt az egyháztörténet korábbi szakaszában, tehát nem is taníthatták. Ma már sokkal jobb a helyzet e téren, mégsem zsúfolhatjuk bele kurzusunkba, mert a felvilágosodás korának megismeréséhez nem adna semmit. A társadalmi fejlődés abban az időben annyira Nyugat-Európában koncentrálódott, hogy a felvilágosodás kora elsősorban a nyugat-európai protestáns egyházakban hozott hatalmas méretű változásokat. A protestantizmus és a felvilágosodás rokonságával magyarázható ez, amennyiben az, legfőbb tanításaiban a protestantizmus szekularizált változata. A római katolikus egyházban nem következett be a protestáns egyházakhoz hasonlóan a felvilágosodás következtében a teológiai és az egyházi élet átalakulása, bár hatása erősen érvényesült. Az orthodox és más távoli egyházak, mivel számottevő egyházi vagy szellemi kapcsolatban nem álltak Nyugat-Európával, részben tudomást sem szereztek a felvilágosodásról. Oroszország e korban élénk kapcsolatokat tartott fenn Nyugattal, de ezek a kapcsolatok nem egyháziak voltak. Az orosz orthodox egyház élte a maga belső életét. Az orosz feudális abszolutizmus igyekezett felvilágosultnak látszani, egyházpolitikája azonban nem azt mutatja, hogy valóban az is lett volna. Az orosz orthodox egyház a maga kizárólagos államvallás jellegének megőrzéséhez minden támogatást megkapott a „felvilágosult” feudális abszolutizmus rendszerétől, lett légyen annak uralkodója akár Nagy Péter, akár Nagy Katalin. A felvilágosodás korának egyetemes egyháztörténelme csak a korabeli Európa megismerésével együtt ismerhető meg, ezért tekintettel leszünk a

korszak gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális viszonyaira. A kulturális életből bennünket elsősorban a filozófia érdekel.

1. Európa mezőgazdasága. Az európai mezőgazdaság fejlődésére a nagy földrajzi felfedezések gyakoroltak meghatározó jellegű hatást. Nyugat-Európa mezőgazdasága a XVI. század elejétől mérföldes léptekkel haladt előre a kapitalizálódás útján. A földrajzi felfedezések az Atlanti-óceán partjait tették az európai kereskedelem döntő területévé, s így a manufaktúrás ipar is ott virágzott fel. A kereskedelmi útvonalak áttevődése mellett a világpiac kialakulása és a nyomában bekövetkezett árforradalom a németalföldi és az angol mezőgazdaság gyors kapitalizálódását segítette elő. Tőkés mezőgazdasági árutermelés csak a fejlett, polgárosodó országokban alakult ki, másutt a parasztok önellátó gazdálkodást folytattak. A kevéssé fejlett országokban a feudális viszonyok tovább éltek, s bár a parasztok a szokásjog alapján telkük birtokában maradtak, de gazdálkodásuk nem fejlődött. Az Elbától nyugatra eső területek érezték a földrajzi felfedezésekkel kiteljesedésnek indult kapitalizálódás előnyeit. Az Elbától keletre a nyugati polgárosodás a jobbágyi terhek emelkedésére, a feudális viszonyok megszilárdulására vezettek, kialakult az ún. második jobbágyság. A második jobbágyság a földesurak majorsági gazdálkodása megindulása miatt alakult ki Kelet-Európában. A földesurak a jobbágytelkeket majorság céljára megcsonkították, elkobozták, a jobbágyok robotterhét pedig növelték, mert majorsági földjeik megműveltetése végett szabad bérmunkások alkalmazására nem volt tőkéjük. Az atlanti-óceáni partvidék fejlődése nem általánosítható. Spanyolország refeudalizálódásának éppen Amerika felfedezése és gyarmatosítása volt az oka. A spanyol mezőgazdaság a XVI. században nemhogy kapitalizálódott volna, hanem a szó szoros értelmében tönkrement. A parasztok az önfenntartásra szükséges termékeket sem tudták sok helyen megtermelni. A spanyol grandok pedig a Mestába tömörülve juhtenyésztési monopóliumra tettek szert, és juhlegelőkké változtatták a földeket. Az Amerikából beáramló kincs birtokában a nemesség külföldi mezőgazdasági árúkat és iparcikkeket vásárolt. A spanyol ipar tönkrementével a spanyol mezőgazdaság elvesztette hazai piacát. Németalföld vált a nagy földrajzi felfedezések gyümölcseinek legfőbb haszonélvezőjévé. Németalföld polgári átalakulását a nagy földrajzi felfedezések határozták meg. Az ipar és kereskedelem fejlődésével együtt, éspedig szigorúan kölcsönhatásban ott lépett ki a mezőgazdaság először középkori kereteiből. Németalföld mezőgazdasága kapitalizálódott. A népesség szaporodása, a társadalmi differenciálódás, az iparban, kereskedelemben, hajózási vállalkozásokban foglalkoztatottak száma robbanásszerűen megnőtt. A mezőgazdasági termékeknek mindez nagy és biztos piacot jelentett. Másfelől megkövetelte a mezőgazdáságtól az árutermelést. A németalföldi parasztok

árutermelésre rendezkedtek be, és a földesúri hatalom alól megváltották magukat, majd a feudális járadékokat is egyszer s mindenkorra megváltva szabad paraszti birtokosokká váltak. A parasztság más része bérlő, ill. bérmunkás lett, végső esetben a kapitalista fejlődés más ágaiban talált munkát. A parasztság polgárosodott. A németalföldi mezőgazdaságban forradalom játszódott le. A tulajdonviszonyok polgári átalakulásával együtt a technika is átalakult. Az ország termő területeit csatornázással, gátak építésével növelték meg és tették művelését biztonságossá. A csatornák aztán öntözésre és közlekedésre is kiválóan alkalmasak voltak. A németalföldi, főleg holland mezőgazdaság megszabadult az aszálytól, másfelől olcsón, gyorsan nagy árumennyiséget tudott télen-nyáron a csatornákon szállítani. Ugyancsak Németalföldön tértek át először a nyomáskényszerről a vetésforgóra, majd a földek trágyázására. A termésátlag megnövekedett. A növényeket nemesítették és kitenyésztették a legnagyobb hozamú állatokat. A legelők, rétek gondozása, művelése mellett takarmánynövényeket termeltek, ami lehetővé tette a belterjes, istállózó állattartást. A tejtermékeket mesterien dolgozták fel. A holland parasztok ma is híres házi készítésű sajtjaik készítési technikáját a XVI-XVII. században széles körben alkalmazták. A konyhakertészetet és a virágkertészetet művészi színvonalra emelték. (A XVII. század elején valóságos tulipománia bontakozott ki Hollandiában. Ennek irodalmi lecsapódása az idősebbik Dumas: A fekete tulipán c. regénye.) Németalföldön keletkezett a mezőgazdasági szakirodalom, ami annak volt a jele, hogy a polgárosult viszonyok mezőgazdasága tudományos alapon nyugodott, és művelői gyakorlati tapasztalataikat tudományosan elmélyítették. Legfőképpen azonban annak, hogy eredményeiket modern eszközökkel akarták széles körben terjeszteni. A XVIII. században Hollandia mezőgazdasága megőrizte elsőségét. Valóságos mintagazdaság volt az egész ország. E századra azonban az angol mezőgazdaság a holland tapasztalatok felhasználásával felzárkózott Hollandia mögé. Anglia mezőgazdaságának kapitalista átalakulása a XVI. század második felében, éppen a nagy földrajzi felfedezések következményeként is, meggyorsult. Az eredeti tőkefelhalmozás klasszikus példáját szolgáltatta az említett század közepén a földek bekerítésével, ez azonban speciálisan angol jelenség maradt. A földrajzi felfedezések több áttételen keresztül érvényesülő hatása volt a németalföldi menekültek angliai tevékenysége. A németalföldi szabadságharc évtizedeiben ezrével menekültek a németalföldi protestánsok a spanyol zsoldosok garázdálkodásai elől protestáns országokba. Az Angliába érkező menekültek meghonosították ott a maguk fejlett mezőgazdasági kultúráját. A Németalföldnél jóval nagyobb területű és nagyobb tőkével rendelkező Anglia a németalföldi mezőgazdasági technika tömegméretű alkalmazását tette lehetővé.

Az angol mezőgazdaság kapitalizálódására a polgári forradalom tette rá a koronát. 1646-ban megszüntették a nemesi birtokok hűbéri jellegét, s a polgári földtulajdont léptették életbe. Ezzel megszűnt a parasztok jobbágyi függésének utolsó tényezője, a birtokon keresztüli dologi függés is. (A jobbágyok személyi függésükből korábban megváltották magukat Angliában.) A föld azonban nem a telkeken ülő parasztok tulajdonába ment át, hanem a földesúr polgári földtulajdonává vált. A parasztok így jobbágyi függésükkel együtt a szokásjog azon kedvező gyakorlatától is elestek, hogy az általuk birtokolt telek birtokukban maradjon. A parasztok szabad bérlőkké lettek, akiknek a föld tulajdonosa, amennyiben nem nekik akarta bérbe adni földjét, vagy maga kívánta tőkés nagybirtokká, majorsággá átalakítani, avagy nagybérlőnek kiadni, minden további nélkül felmondhatott. A parasztok földtől való megfosztásának százados folyamata ezzel törvényesült. Addig a feudális szokásjog ellenére folyt a parasztok elűzése. 1646 után a polgári tulajdonviszonyok azt törvényesítették. A parasztság földtől való megfosztásának folyamata a forradalom győzelme után meggyorsult, és egy évszázad alatt, a XVIII. század közepére az angol parasztság, mint osztály teljes megszűnésére vezetett. Az angol mezőgazdaság fejlődésének sajátsága a nagyüzemi termelés meghonosodása lett, szemben a holland kisparaszti gazdaságokkal. Angliában a XVIII. század közepére lezajlott a mezőgazdasági forradalom. Európa egyéb területein a XVIII. században a mezőgazdaság megközelítőleg sem volt olyan fejlett, mint a holland és az angol. Az Elbától nyugatra eső területeken is erősek voltak a feudális viszonyok. E területek között Franciaország volt a legfejlettebb, de az is messze elmaradt a holland és angol polgári állam mögött. Franciaországban egészen a forradalomig megmaradt a hűbéri földtulajdon. A földet paraszti telkek formájában művelték. A nagybirtok nem kapitalista termelőüzem volt, hanem csak feudális járadékszedő szervezet. A parasztok személyileg ugyan szabadok voltak, de földjükön keresztül dologilag erősen urukhoz, a föld birtokosához voltak kötve. Viszont igen erős volt a szokásjog által biztosított birtoklási pozíciójuk. Franciaországban nem űzték el a parasztokat a földjükről, és nem csináltak majorságokat, a paraszti telkeket sem sajátították ki. A kapitalizmus fejlődése szempontjából ez azonban hátrányos volt, mert a termelés technikája primitív, középkori maradt. A paraszt nem termelt piacra, hanem önellátó gazdálkodást folytatott, de maga sem vásárolt iparcikkeket, s így nem vált a bontakozó ipar belső piacává. Persze a fölösleget, sőt sokszor még többet kénytelen volt piacra vinni a nagy adók miatt. Hátráltatta a mezőgazdaság elmaradott állapota az ipar fejlődését, s általában a kapitalizálódást azzal is, hogy a parasztság differenciálódása lassú volt, földtől sem fosztották meg, s nem adott nagy tömegű szabad bérmunkásokat. De a polgárosodás ellen hatott az elmaradott francia mezőgazdaság azzal is, hogy az önellátó, s nem árutermelő parasztok nem tudták olcsó mezőgazdasági árúval ellátni a polgárságot és a manufaktúrák munkásait.

2. Európa ipara és kereskedelme Európa ipara a XIV-XV. században tette meg a döntő lépést a modern ipari fejlődéshez vezető úton. Ez az út azonban meglehetősen hosszúnak és göröngyösnek bizonyult. A XIV-XV. században egy sor nagy jelentőségű technikai felfedezés forradalmasította az ipari termelést. Mindez a céhek keretein belül történt, de a technikai eredmények már túlmutattak a céheken. A céhek egyszerűen nem biztosítottak lehetőséget kihasználásukra. A céhek mellett a XIV. században kezdetét vette a manufakturális termelés. A kisüzemek mellett megjelentek a nagyüzemek. A manufaktúra persze még nem volt modern nagyüzem, – nem alkalmazott gépeket, de bérmunkásokkal dolgoztatva, a munkafolyamat részekre tagolásával és specializálásával nagy tömegű, olcsó árút tudott gyártani. Olcsóságát növelte, hogy a manufaktúrák bérmunkásai nem képzett céhlegények voltak, hanem a mesterségnek csak egyik-másik munkafolyamatára betanított munkások. Ezeknek sokkal alacsonyabb bért lehetett fizetni, mint a szakmunkás legényeknek. A manufaktúrák termékeinek minősége gyengébb volt ugyan a céhek által termeltekénél, de lényegesen olcsóbban is lehetett adni. A megduzzadt európai népesség, majd a földrajzi felfedezések után a gyarmatok bennszülöttjei számára azonban éppen olcsó és nagy tömegű árú kellett. Amerika és India felfedezése, majd gyarmatosítása után az európai kereskedelem a Földközi-tenger mellékéről az Atlanti-óceán partjaira tevődött át. Itália megállt a tőkés fejlődés útján, sőt visszafejlődött. Az itáliai ipar és kereskedelem elhalt. A manufaktúrák megszűntek, munkásaik szabad paraszti földbérlők lettek. A XVIII. század már ezt a helyzetet találta. Itália mellett Németországban hasonló volt a helyzet. Spanyolország refeudalizálásáról már szóltunk. A németországi visszaesés természetesen nem hasonlítható a spanyolországihoz, mert az utóbbiban az ipari tevékenység szinte teljesen megszűnt. A XVIII. században az ipari fejlődés súlypontja Hollandiából Angliába tolódott át. Angliában kialakult az ipari forradalom valamennyi feltétele, és a XVIII. század közepén kezdetét vette az ipari forradalom. (Az ipari forradalom feltételei: 1. Demográfiai forradalom. 2. Mezőgazdasági forradalom. 3. Infrastruktúrás forradalom: a. a hitel, b. a közlekedés, c. a hírközlés ugrásszerű fejlődése, és d. a technikai forradalom.) A század közepére Anglia lakossága megszaporodott. A mezőgazdasági forradalom nagy tömegű szabad bérmunkást, és ugyancsak nagy tömegű olcsó élelmiszert szállított. A hitel-élet forradalmi változását a belső tőkefelhalmozás mellett az Erzsébet-kori kalózkodás rablott kincsei, a gyarmatok fegyveres vagy kereskedelmi kifosztása tette teljessé. A közlekedés és hírközlés tökéletesedése után a század közepétől egy sor technikai találmány tette .nemcsak lehetségessé, hanem szükségszerűvé az ipari forradalmat, azaz a nagyüzemi gépi termelésre való átállást. Angliában 1733ban Kay nyitotta meg a textilipar technikai forradalmát a repülő vetélő

feltalálásával. Feltalálók egész sora oldotta meg a fonás automatizálását, hogy a Kay szövőszékének gyorsabb termeléséhez elegendő fonalat biztosítson. Paul 1738-ban görgőpáros fonógépet szerkesztett, Hargreaves takács 1765-ben az egyorsós rokkából fejlesztette ki a Jenny-nek elnevezett 8-16, később 80 orsóval dolgozó kézi hajtású fonógépet. Paul találmányát tökéletesítette és vízierőre állította át Arkwright 1769-ben. A fonás automatizálásának befejezése Crompton nevéhez fűződik, aki 1779-ben Hargreaves és Arkwright fonógépét egyesítve megszerkesztette a „mule”-, öszvérnek elnevezett fonógépet. A mule fonógép kétszáz fonó munkáját végezte el egyetlen munkás irányítása mellett. A Jennyt még lehetett kisiparos műhelyében alkalmazni a maga 8-16 orsójával, de a mule már nagyüzemet kívánt. A Kay szövőszékei ekkorra már nem győzték a nagy tömegű fonalat feldolgozni. Napirendre került a szövőgép feltalálása. Sok feltaláló kísérlete után elvileg Cartwright plébánosnak sikerült 1787-ben megoldani a szövőgép feltalálása problémáját, de még további tökéletesítésre volt szükség ahhoz, hogy termelőképes legyen. Cartwright szövőgépe 40 takács munkáját végezte el. Az energiát eleinte vízikerék szolgáltatta. Víz mellé építették a fonógyárakat, a kohókat és más fémmegmunkáló gyárakat. A gőzgép feltalálása sokak nevéhez fűződik. James Wattot szokták a gőzgép feltalálójaként elismerni. Ő 1760-ban találta fel. Voltaképpen a már meglévő gőzgépet tökéletesítette. 1769-ben kapott rá először szabadalmat, majd a tökéletesített kettős működésű gőzgépre 1784-ben. 1784-ben megkezdte működését az első gőzgéppel hajtott fonógyár, hamarosan a Cartwright szövőgépével berendezett szövőgyárak is gőzgép energiájára álltak át. A gőzgép aztán kiszorította fokozatosan a vízi energiát a nehéziparban is. A feltalálók sorában Kempelen Farkast meg kell említenünk, aki Wattól függetlenül, de Wattnál később tökéletesítette a gőzgépet, és az általa készítettet használták is. Magyarországon Európában először alkalmaztak gőzgépet 1724-ben bányaszivattyú üzemeltetésére. Természetesen Magyarország egyébként messze elmaradt Angliától, és ezek az egyedi esetek nem idéztek elő ipari forradalmat. Ugyanez volt a helyzet Oroszországban is. Polzunov ugyan megelőzte Wattot a gőzgép feltalálásában, de találmánya Oroszországban nem kapott megfelelő alkalmazást, és az ipari forradalom számára érdektelenné vált, csak tudománytörténeti adat éppúgy, mint a Kempelen Farkasé. A gőzgépek alkalmazása a szénbányászatot lendítette fel. De szénbányászatra az ércfeldolgozás fejlődése miatt is szükség volt. Korábban faszénnel olvasztották az ércet. 1735-ben Darby feltalálta a kőszén kokszolásának eljárását, mert Anglia erdői éppen a vaskohászat miatt a XVIII. század elejére megfogyatkoztak. Darby eljárásával nagy mennyiségű öntöttvasat tudtak előállítani, de kovácsolt vassá és acéllá még további költséges eljárással tudták átalakítani az öntöttvasat. Hancteman 1779-ben, Onions 1783-ban és Cort 1784-ben végre megalkották az öntöttvas kovácsvassá és acéllá átalakításának olcsó és tömegben alkalmazható technikáját. Közülük Onions-é a legnagyobb

érdem. Angliában ettől kezdve a textilipar mellett a vasipar és bányászat is felzárkózott a fejlődésben. Az angol ipari forradalom megsokszorozta a termelést. A gyapotfeldolgozás a XVIII. század elején még l millió font volt évente, 1789ben meghaladta a 32 millió fontot. Ez alatt az idő alatt az angol textil export értéke 23 253 fontsterlingről l 662 369-re emelkedett. A nyersvastermelés 1720ban 18 000 tonnára rúgott, 1802-ben ezzel szemben 250 000 tormára. 1750-ben 5 millió tonna kőszenet bányásztak, a gőzgépek és a kokszosítás miatt a század végére a kőszéntermelés elérte az évi 10 millió tonnát. Anglia ipari termékeinek tömege elárasztotta a világpiacot. Európa képtelen volt nélkülözni az angol árúkat. Napóleon kontinentális zárlata ezen az egyszerű tényen bukott meg. Hollandiában az ipari forradalomnak egy feltétele, a demográfiai forradalom hiányzott. A mezőgazdasági forradalom végbement, de annak sem volt olyan tömegű mezőgazdasági termelésből kiszorult parasztja, amilyen az ipari forradalom szabad bérmunkásainak szükséges számát elérte volna. Aztán fontos tényező, hogy a holland mezőgazdasági forradalom még a manufakturális termelési szakasz fellendülése idején ment végbe. Akkor adott ugyan szabad bérmunkásokat az iparnak, de akkor meg még hiányoztak a technikai forradalom által megszerkesztett nagyüzemi termelésre alkalmas gépek. A XVIII. században Hollandiában az ipari forradalom összes többi előfeltételei sem voltak elegendők a gyári termelés megindítására. A manufakturális ipar viszont tovább virágzott e korban. Franciaország fejlődése a XVI. század első felében nem volt kedvezőtlenebb, mint Angliáé. Ám Franciaországban a XVI. század második felét az abszolút királyi hatalommal vívott belső háború foglalta le. Ez nemcsak a termelőerőket tette teljesen tönkre, hanem a fejlődés visszahozhatatlan alkalmát szalasztotta el. A hatalomért vívott vallásháborúk lezáródása után Franciaország elkésett a fejlődésben. Hiába nyúlt bele a feudális abszolutizmus államilag a gazdasági életbe, a természetes fejlődést nem helyettesíthette és pótolhatta. A megmaradt feudális viszonyok aztán sok vonatkozásban akadályozójává váltak a kapitalizálódásnak. Holland és angol példa nyomán a XVII. század második felében Colbert pénzügyminiszter védővámokkal és más kedvezményekkel fejlesztette az ipart. Merkantilista gazdaságpolitikájának szép eredményei voltak. Kiszélesítette a tengeri kereskedelmet. Hadiflottát építtetett. Tengerentúli gyarmatokat szerzett. A feudális viszonyok azonban a gyarmatosításban is gátolták. A parasztság szilárdan birtokolta a földet, nem szolgáltatott nagy tömegű szabad embert, mint Angliában, így a gyarmatokat képtelen volt telepesekkel benépesíteni, és jövedelmezővé tenni. Ahhoz meg túl későn fogott a gyarmatosításhoz, hogy a nyomban jövedelmező gyarmatokat, mint India, vagy a szintén emberhiánnyal küzdő holland gyarmatosítás által birtokba vett indonéziai szigetvilág, megszerezhesse.

Franciaországban a mezőgazdasági forradalom is csak az általunk tárgyalt korszak után ment végbe. A demográfiai forradalom így a mezőgazdaságival együtt e korban hiányzott. A szabad bérmunkások tömegeinek hiánya nagyban akadályozta az ipar fejlődését. Colbert alapított egy sor manufaktúrát, másokat magántőkével alapíttatott, de ezekben elsősorban luxuscikkeket gyártatott, hogy az azokért kiadott jelentős összegek az országban maradjanak. E téren teljes sikert ért el. A francia fényűzési ipar a XVII, század második felétől napjainkig vezet. A közszükségleti cikkek, textilipar, aztán a nehézipar tömegtermelésére nem tudott, berendezkedni Franciaország a XVIII. század folyamán sem. A XVIII. században nagy fejlődés mutatkozott ugyan a francia iparban, de ipari forradalomról még a forradalom utáni évtizedekben sem beszélhetünk. A forradalom alatti blokád, majd Napóleon hódításai, végül a kontinentális zárlat segítette a francia ipar bizonyos ágainak fejlődését, másokat azonban gátolt. A kontinentális zárlat is azért bukott meg, mert Franciaország ipara nem tudta ellátni Európát ipari termékekkel, s így Anglia árúira szükség volt. Európa Elbán-túli területeinek iparára fokozottabban jellemzők a feudalizmus gátló tényezői, mint Franciaországra. A feudális abszolutisztikus osztrák Habsburg-birodalom és Poroszország mutatott fel e korban nagy iparfejlődést. Oroszország iparfejlődése is nagy léptekkel haladt előre, de annak sajátos problémái voltak. Poroszország a XVIII. század elejétől intenzíven fejlesztette iparát. Sokat köszönhetett a menekült hugenották betelepítésének, akik nagy részben kézművesek voltak. Az ország fejlődése számottevő. A fejlődés ugrásszerűen meggyorsult 1748 után, mikor Poroszország megszerezte a Habsburgoktól az iparosodott, és nyersanyagokban gazdag Sziléziát. Az ipari forradalom feltételei azonban a XVIII. században hiányoztak Poroszországban. Ausztria 1748 után, Szilézia elvesztését követően látott hozzá ipara fejlesztéséhez. Akkor az volt a kérdés, hogy megmaradhat-e európai nagyhatalomnak vagy nem? Amennyiben Sziléziát tudja pótolni a birodalom más országainak iparosításával, nyersanyaglelőhelyek feltárásával és kiaknázásával, akkor biztosítva volt a birodalom léte. E nagy tét érdekében iparosította a birodalom Ausztriát és Csehországot, Magyarországon a nyersanyagfeltárást és a mezőgazdaság modernizálását, olcsó árutermelésre ösztönzést valósított meg. Az európai hegemóniát megszereznie nem –, de nagyhatalmi állását megtartania sikerült. Oroszország I. Péter uralkodása alatt állami iparfejlesztési politikát kezdeményezett. Ez azonban a feudális viszonyokat a legkevésbé sem érintette. Hiányzott a fejlett polgárság. A manufaktúrákat az állam, ill. feudális nagyurak létesítették, s bennük szabad bérmunkások helyett jobbágyokat dolgoztattak robotban. A manufaktúrák viszonylagosan magas száma 240 a birodalom méreteihez képest elenyésző maradt és társadalmi hatása szinte semmi sem volt, hiszen jobbágyok dolgoztak benne robotban. Oroszországban szabad bérmunkások ebben a korban még nem voltak.

3. A nemzetközi kapcsolatok irányvonalai A nemzetközi kapcsolatokban a XVIII. század első felében a franciaosztrák ellentétek voltak a döntőek, amelyek mellett a század elejétől egyre erőteljesebben bontakozott ki a francia-angol ellentét. A század közepére az osztrák-porosz ellentét a militarista porosz állam nagyhatalmi igényeinek bejelentését jelezte. A francia-Habsburg ellentét a XV. század végén kezdődött. Franciaország azóta védekezésre kényszerült a Habsburgok bekerítő politikájával szemben. Végül 1648-ban a vestfáliai békében sikerült a franciáknak svéd szövetségben a Habsburgok hegemóniáját megtörni és francia hegemóniát biztosítani Európában. XIV. Lajos francia király kiváló szakemberei segítségével Európa legerősebb és legmodernebb hadseregét állította ki s a francia elsőbbséget egy sor háborúval megerősítette. A spanyol örökösödési háborúban azonban (17011714) a Habsburgok Hollandiával és Angliával szövetkezve megtörték a francia hegemóniát. Hollandia puszta létét védte a franciákkal szemben. Anglia szigetországát nem fenyegette Franciaország, gyarmatai azonban igen. Anglia a kontinensen a hatalmak erőegyensúlyára törekedett, a tengeren azonban nyíltan egyeduralom volt a célja. A spanyol örökösödési háborúval egy időben vívott igen hosszú és több szakaszból álló északi háborúban (1700-1721) a svédeket a franciák hagyományos szövetségeseit kötötte le Oroszország, Dánia, Lengyelország, Szászország. Svédország sikereinek sorozata a poltavai csatában megtört (1709). A svéd-francia segítséggel Lengyelország trónjára ültetett Leszczynski Szaniszlót ismét Erős Ágost váltotta fel. XII. Károly svéd királynak a törökökkel kötött szövetségben sem sikerült megtörnie Oroszországot. A későbbi években Svédország további szárazföldi és tengeri vereségekben kényszerült nagyhatalmi állásának feladására. Oroszország viszont szárazföldi és tengeri nagyhatalom lett. A XVIII. század folyamán Oroszország nem Nyugat-Európa irányába terjeszkedett elsősorban hanem ismételt török, tatár, perzsa háborúkat viselt. Svédországgal szemben újabb háborúban erősítette meg balti hatalmát. Lengyelországot először gyámsága, majd felosztása után részben hatalma alá kényszerítette. Az európai politika küzdőterén Oroszország a francia háborúk alatt vívta ki nagyhatalmi elismertetését. Az osztrák örökösödési háború (1741-1748) új ellentétet realizált: a porosz-osztrák ellentétet. A francia-osztrák ellentét is jelen volt, hiszen Franciaország Ausztria ellen harcolt, az angol-francia ellentét is, mivel Anglia Mária Terézia mellé állt, de a háború egésze szempontjából azok másodrendűek voltak. Poroszország és Ausztria a német császárságért, azaz Németország vezetéséért mérte össze erejét. A porosz győzelem Ausztria nagyhatalmi állását tette kérdésessé. A franciák szintén győztek Ausztria felett, de Anglia mind veszélyesebb ellenfélnek bizonyult. Ebben a háborúban is még arra törekedtek az angolok, hogy elvágják a franciákat saját gyarmataiktól.

A hétéves háborúban (1756-1763) már az új főellentétek szerint alakultak a táborok. A porosz-osztrák ellentét és a francia-angol ellentét dominált. A hagyományos francia-Habsburg ellentétből szövetség lett. Ausztria egy európai koalíció élén megtörte II. Frigyes porosz király erejét a harctéren. A poroszokat ezúttal egyedül Anglia támogatta. Anglia arra használta fel a háborút, hogy Franciaország gyarmatait megszerezze. Az angol stratégia ekkor változott támadóvá a francia gyarmatok ellen. A háborúban erőegyensúly alakult ki Ausztria és Poroszország között. Oroszország növelte európai súlyát. Lengyelország a XVII. század második fele óta Európa beteg embere volt. A nagy feudális urak, a pánok független uralkodók módjára éltek. A lengyel köznemesség, a slachta, a lakosság közel 10 %-át tette ki, ez a szám a legmagasabb európai viszonylatban éppen Lengyelországban volt. (A magyarországi 5 % is magas volt.) A lengyel alkotmány nemesi köztársasága, a liberum vétóval alkalmatlan volt az ország kormányzására. Az abszolutizmust mind a slachticsok, mind a pánok ellenezték. A polgárság pedig nem volt olyan tényező, amelyre támaszkodva abszolutizmust lehetett volna kiépíteni. A lengyel állam külhatalmak politikai ütközőpontja lett. A XVIII. század elejétől nem volt önálló külpolitikája. A század közepétől az orosz befolyás bizonyult döntőnek. Az utolsó lengyel király, Poniatowski Szaniszló (1764-1795) már II. Katalin bábja volt. 1772-ben II. Frigyes terve alapján Lengyelország területének harmad részét felosztották Poroszország, Ausztria és Oroszország között. A lengyel reformpárt hiába kísérelte meg az elavult alkotmány megváltoztatását, a külföldi hatalmak nem egyeztek bele. A formailag független országot orosz csapatok szállták meg 1791-ben. 1793-ban másodszor is felosztották maguk között Lengyelországot az említett hatalmak. A névlegesen függetlennek maradt rész pedig orosz protektorátus alá került. Kosciuszko Tádé vezetésével 1794-ben felkelést kíséreltek meg a lengyelek szabadságuk és területi integritásuk helyreállítása érdekében, de leverték őket, és 1795-ben Lengyelország teljesen elvesztette függetlenségét, egész területét felosztották a győztes hatalmak. A nagy francia forradalom előestéjén a korszak utolsó nagy jelentőségű eseménye az észak-amerikai függetlenségi háború győzelme volt. Az északamerikai angol gyarmatok a polgári fejlődésben előhaladva polgári forradalmat robbantottak ki, ami formálisan függetlenségi háború volt, funkcióját tekintve azonban polgári forradalom is. 1775-1783 között francia segítséggel kivívták függetlenségüket az amerikai államok és létrehozták a harmadik polgári államot, ezúttal köztársasági államformával. A francia forradalom előkészítése szempontjából is óriási jelentősége van ennek. A nagy francia forradalom és Napóleon kora A francia forradalom meglepetésként érte mind a csődbe jutott francia feudális abszolutizmust, mind a feudális abszolutista rendszereket, mind pedig a polgári államokat. A feudális államok polgársága és felvilágosodott nemessége lelkesedéssel fogadta a francia forradalom hírét, szövetségest látott a francia

forradalmárokban. A feudális államok hivatalos politikája, arisztokráciájuk viszont ellenségesen foglalt állást a forradalommal szemben. Anglia és Hollandia, a két polgári állam ellenséges magatartást tanúsított, a leendő vetélytárstól félt. Az Észak-Amerikai Egyesült Államok ezzel szemben szövetségest látott a francia forradalomban. Napóleon idején szövetségre is lépett Anglia ellen Franciaországgal. A francia forradalom átrendezte a nemzetközi kapcsolatokat. A forradalomellenesség került előtérbe, s már 1791. augusztus 21-én Poroszország és Ausztria együtt adja ki a pillnitzi nyilatkozatot XVI. Lajos érdekében. A negyedszázados háborút formailag Franciaország kezdte 1792. április 20-i hadüzenetével az osztrák-porosz szövetség ellen, mégis Franciaország igazságos, forradalmi háborút vívott. A forradalmi seregek jelszava: „Békét a kunyhóknak, háborút a palotáknak.” Az általuk elfoglalt területeken megszüntették a feudalizmust. Valamennyi nemzetnek testvéri segítséget ajánlottak fel szabadsága kivívására. Európa elnyomott népei felszabadítójukat látták a franciákban. A franciák forradalmi háborúinak hódító jellege Bonaparte tábornok itáliai hadjáratai során kezdett mutatkozni. Bonaparte súlyos hadisarcot vetett, ki, műkincsek tömegét kobozta el és szállíttatta Párizsba, a campoformioi békében pedig (1797) a semleges Velence köztársaságot Ausztriának adta. A francia forradalom jobbra tolódásának következménye volt mindez, A következő években Bonaparte államcsínye, majd császárrá koronázása után nyíltan hódító háborúkká váltak a francia háborúk, amelyek a francia hegemóniát voltak hivatva biztosítani. Ez a korszak azonban minden ellentmondásossága ellenére egészében még mindig a haladást szolgálta. A francia polgárság nyersanyagbázist, piacot, tőkebefektetési területet nyert. A francia uralom alá, vagy vazallusi viszonyba jutott államok, területek, bár függetlenségüket elvesztették, mégis egy forradalmi polgári államhoz kötődtek, amely az ő polgári átalakulásukat is szolgálta. A feudalizmust megszüntetnék a vazallus államokban s polgári jellegű államberendezést hívtak életre helyette, még ha Napóleon saját családja tagjait vagy tábornokait ültette is trónjukra. Napóleon császársága polgári állam volt a monarchikus államforma ellenére. 1808-ban fordult reakciósra a francia hódítás. Spanyolországban és Portugáliában nem szüntette meg a feudalizmust Napóleon, s oroszországi hadjáratában sem proklamálta azt, bár haladó orosz körök várták tőle. Napóleon félt a néptől. 1814-ben népfelkelés megmenthette volna trónját – és a polgári francia államot, ami mégiscsak a forradalom örököse volt –, de a császár nem szánta rá magát meghirdetésére. A Napóleoni háborúk mérlege: Pozitívum: 1. Vége lett a 7 millió ember életét kioltó háborúnak. 2. A különböző népek felszabadultak a polgári Franciaország igája alól.

3. Franciaországban megmaradt a polgári rendszer és a termelési viszonyok. 4. A francia polgárság gazdaságilag és politikailag megerősödött. 5. Néhány felszabadított államban valamennyit meghagytak a franciák által bevezetett polgári reformokból, továbbá a nemzeti polgárság megerősödését sem lehetett visszájára fordítani ezekben az országokban. Negatívum: 1. A franciák uralma alól felszabadított területeken általában a feudális abszolutizmust állították vissza. 2. A népek egy része szabadság helyett a győztes hatalmak terjeszkedésének esett áldozatul. Németország és Itália egységét a bécsi kongresszus sem állította helyre, sőt Németországban Poroszország, Itáliában Ausztria terjeszkedett. Lengyelországot újra felosztották. Finnországnak Oroszországhoz csatolását megerősítették. 3. A reakciós győztesek nemzetközi szervezetet, a Szent Szövetséget hozták létre a forradalmi mozgalmak elfojtására, ami 1849-ig többé-kevésbé megfelelt célkitűzéseiknek.

4. A felvilágosodás gyökerei A felvilágosodás korának megismeréséhez múlhatatlanul szükséges magának a felvilágosodásnak a megismerése. A felvilágosodás korának sem politikai, sem egyháztörténete nem ismerhető meg a felvilágosodás világnézete nélkül. A XVIII. századi francia felvilágosodásban csúcsosodott ki a hatalomért küzdő polgárság harcos ideológiája. Franciaországban a forradalom, és a forradalomban született francia állam ideológiájává emelkedett a felvilágosodás. A Francia Köztársaság, majd Napóleon seregei a felvilágosodás ideológiájával indultak először felszabadítani, aztán meghódítani a világot. A felvilágosodás gyökerei azonban messze visszanyúlnak az előző századokba. Hosszú és több szakaszban lezajlott küzdelem eredményeként bontakozott ki a középkori gondolkodásból a felvilágosodás. Jelen kurzusunkban nem vállalkozhatunk többre, mint a felvilágosodás gyökereinek, valamint fejlődésének főbb szakaszai vázlatos bemutatására. a. A középkori egyház és világképe A nyugatrómai birodalom bukása után kibontakozó feudális Európában a keresztyén egyház nehezen találta meg a helyét. Augustinus koncepciója érvényesült ugyan, és a bukásra ítélt római birodalom eredményeiből az egyháznak sok mindent sikerült átmentenie a barbárok államalapításának válságos korszakán. A barbár utódállamok Európája ennek ellenére évszázadokra szó szoros értelmében barbár sötétségbe süllyedt. A kialakuló feudális államoknak nagyon kevésre volt szüksége azokból a kincsekből, amiket az egyház a római idők örökségeként őrzött. A tudomány a kolostorok falai közé

szorult, ott is kevesek ügyévé lett. A régi idők filozófiája sokszor a könyvek lapjain rejtőzött. Sok elveszett azokból is, más részük olvasatlanul porosodott, vagy egyenesen levakarták, hogy valamelyik szentnek a legendáját írják az értékes hártyára. A római birodalom városias világát egy falusi Európa váltotta fel, amelyben a városok megszűntek, mert a feudális társadalomba a városlakó polgár nem illett bele. Az addig tipikusan városi keresztyénségnek falusi vallássá kellett alakulnia. Mindezt a nehézséget tetézte még az, hogy a keresztyénség államvallás lévén, mindenkinek keresztyénné kellett lennie. A kényszer útján – akár lelki, akár fizikai kényszer lett légyen az – keresztyénné vált tömegek új vallásukba magukkal vitték pogány vallási hiedelmeiket. A természet erőinek abban a korban messzemenőkig kiszolgáltatott falusi ember tele volt animista vallási képzetekkel. A meglelkesített természet erőivel szemben varázslással, mágiával igyekezett védekezni, ill. uralma alá hajtani azt, hogy létfenntartásához szükséges javait kikényszerítse tőle. Az egyháztól mi sem állt távolabb, mint ez a szemlélet. Az Ószövetség első lapjaitól kezdve áthúzódik az egész Biblián a mágia elleni harc. Pál apostol térítő útjai során a legélesebben szembe helyezkedett a mágiával. A Krisztus nevével mágikus módon gyógyítani akarók kudarcot vallottak. A megtért mágusok pedig Efézusban értékes szakkönyveiket nyilvánosan égették el (Acs 19:13-19). A középkori egyház azonban messze távolodott ettől a normától. A tömegek egyháza akart lenni, s ahelyett, hogy a tömegeknek Krisztus minden mágiát eltörlő váltságát hirdette volna és felszabadította volna az embereket az animista, mágikus képzetek bilincseiből, maga vállalkozott hiedelmeik kiszolgálására. A mágikus cselekményeket „megkeresztelte”, és papjai készségesen végezték a mágikus szertartásokat. Ez a mágikus irányba való eltolódás az egyház tanaiban is végbement. A sákramentumok ex opera operato, pusztán a cselekvés által ható cselekményekké váltak. Az egyház sákramentalizmusba tévedt. Erre mutat a sákramentumok számára állandó emelkedése. Az egyház és annak papjai félelmetes hatalomra tettek szert. A miseáldozatban a pap Krisztussá változtatta a kenyeret és bort, s megáldozta. Azt az áldozatot, amit Krisztus egyszer volt képes véghezvinni, az egyház papjai naponta bemutatták. A középkori egyház egész gyakorlatával a maga, és a vele összefonódott feudális állam és társadalom hierarchikus rendjének isteni eredetét és megváltozhatatlanságát védte. A középkori egyház tudományos téren is elvégezte a nagy átértékelést. Az aristotelési filozófiai rendszert tette magáévá, és abból építette ki a skolasztikában hivatalos teológiáját és filozófiáját. Aristotelés fizikájából és kozmológiájából alakult ki a középkori egyházi világkép. A nagy ókori filozófus szerint a földi természet négy változékony és romlandó elemből, a föld, a víz, a levegő és a tűz kombinációjából áll. Az égi világ egy ötödik, változhatatlan és romolhatatlan elemből, az éterből épül. A mindenség központja a Föld, amit koncentrikus szférákban vesz körül az éter. A

legkülső szférában helyezkedik el a mindenség mozdulatlan mozgatója, az anyagtalan tiszta forma (a középkori egyház Istennel azonosította). A világban mindennek megvan a természetes helye, és minden természetes helye felé törekszik, ezért esnek a földi elemekből épült testek a föld felé. Antropomorf módon, ellenszenv és rokonszenv jellemzi az elemeket alkotó kvalitásokat. A földi világ mozgása egyenes vonalú, előbb-utóbb akadályba ütköznek a földi mozgásban lévő dolgok. Az éter szféráinak mozgása örökké tartó körmozgás. Tehát a földi világ tökéletlensége és az égi tökéletessége a mozgásformában is kifejezésre jut. Aristotelés világképe hierarchikus felépítettségű volt, felfelé haladva a romolhatatlanság, tökéletesség és változhatatlanság érvényesült. Ugyanakkor ez a titokzatos rokonszenv és ellenszenv, valamint egy láthatatlan mozgató által mozgatott világkép alkalmas volt az animizmus és mágia elemeinek beépítésére. Az alaktalan ősanyag formaadó kvalitásait a dolgokban rejlő animizmusként fogták fel, ami lehetővé tette a „meglelkesített” dolgokkal való mágikus manipulációkat. Az egymásra épülő tökéletes égi szférák pedig az egyházi és állami feudális hierarchiához hasonlóan merev rangsorba szedett szellemi középlények, angyalok, démonok lakóhelye lett. A középlények feladata az volt, hogy az égi szférák átlátszó kristálygömbjeit, a rajtuk lévő bolygókkal és csillagokkal együtt az égi világra jellemző tökéletes mozgással, körmozgással forgassák. b. A korai polgárság, a reformáció és a humanizmus harca a középkori világkép ellen A polgárság a középkori hivatalos világkép ellenében kialakította a maga sajátos világképét. Azért volt erre szüksége, mert a polgárság életérzését nem fejezte ki a hivatalos világkép. A polgár nem tagolódott be a feudális hierarchiába, tagadta, hogy a világegyetem hierarchikus tagolódású lenne. A polgár saját életét véletlenek sorozatának látta, és nem örök rendnek, sőt az keserítette el, ha változhatatlannak kellett elfogadnia a meglévő feudális berendezkedést. Az antik atomista filozófiában találta meg a helyzetére szabott világképet. Eszerint a világ a legkisebb anyagi részecskék, atomok (a mai molekulát értették atomon, mivel a mai atomot nem sejtették) örök mozgásából rendeződik össze. Az atomok egyenlők, de rendszertelen mozgásuk során egymással összeütközve különböző dolgokká állnak össze. Feltételezték, hogy az atomok mozgásának egy első mozgató az elindítója, de szerepét csak a mozgás elindítására korlátozták. Dante hirdette, hogy Isten a világot Fortuna istenasszonyra bízta, aki véletlen szeszélye szerint kormányozza azt. A dolgok animista kezelésének lehetősége teljesen idegen volt az atomista polgári szemlélet számára. A feudalizmus méhében kialakuló polgárság atomista világnézetét gondosan titkolni volt kénytelen. A reformáció ütötte az első teológiai rést a középkori világképen, ami lehetőséget adott a természettudományos világkép kialakítására. A reformáció tagadta az emberi üdvközvetítéssel együtt az angyali üdvközvetítést. Ezzel az

angyalok szerepét leszűkítette nemcsak az üdvösség, hanem a természet dolgaiban is. Kálvin a világ kormányzásában különösen kevésre becsülte az angyalok tevékenységét: „Ha úgy tetszik Istennek, mellőzi őket, s elvégzi a maga munkáját egyetlen bólintással, annyira nem szorult rájuk, hogy átsegítsék őt valamilyen nehézségen.” (Hankiss Elemér-Makkai László: Anglia az újkor küszöbén. – Bp. 1965. Gondolat. 135). Az angyalok létét Kálvin nem tagadta ugyan, de hierarchikus rendjükről kétkedéssel szólt. Kálvin, aki ellensége volt a hierarchiának, szőrszálhasogató spekulációnak tartotta az égi és földi hierarchia összekapcsolódását. Kálvinnak az angyalokkal szembeni tartózkodása a predestinációból következett. A predestinációt általános világrendező elvnek fogta fel. Egyedül Isten avatkozik be a természetbe teremtése, gondviselése által. A középlények kiszorulásával az animistikus-mágikus világkép teológiailag megdőlt. A humanizmus és a reneszánsz az antik materializmus újjáélesztéséből táplálkozva intézett támadást a középkori világkép ellen. Az ókori források tanulmányozásával feltárta Aristotelés filozófiájának igazi értelmét, de megismerték ókori ellenzőit is. Az ókori heliocentrikus világképet bizonyította be matematikailag Nikolaus Kopernikus (1473-1543). Felfedezését ugyan, az aristotelési rendszerben kívánta elhelyezni, de valójában, természettudományosan döntötte meg azt. Giordano Bruno (1548-1600) fejlesztette tovább Kopernikus heliocentrikus világképét. A középkori világkép zártságát áttörve végtelen naprendszert képzelt el, amelyek a végtelen időben és térben nem hierarchikusan, hanem egyenlő rangúakként kapcsolódnak össze egyetlen hatalmas rendszerbe. Isten az anyagban működő hatóerőként mozgatja a világot. A panteizmushoz tért ezzel vissza Bruno.

c. A mechanika és a természettudomány A középkor végének technikai fejlődése a mechanika és a természettudomány felé terelték a gondolkodók figyelmét. A korábbi időszakban a filozófia uralta a tudományokat. Az energiagépek szerkesztése, mechanikus szerkezetek készítése empirikus úton dolgozó műszerészek dolga volt még a XVI. században is. A megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyok azonban egyre bonyolultabb gépek szerkesztését kívánták meg. Ezek megalkotására már nem vállalkozhattak tapasztalati úton dolgozó műszerészek. Megalapozott természettudományos ismeretekre volt szükség ahhoz, hogy az új viszonyok szükségleteinek megfelelő gépeket lehessen alkotni. Elkezdődött a filozófia történetének egy máig tartó korszaka, melyben a természettudomány vette uralma alá a filozófiát. A reneszánsz nagy polihisztor művésze és tudósa, Leonardo da Vinci (1452-1519) messze kimagaslott tudós, művész és feltaláló kortársai közül, mert

találmányainak filozófiai alapelvét átgondolva, a modern természettudomány úttörőjévé vált. A tudomány alapjának a tapasztalást, a tapasztalat átgondolásához és általánosításához pedig a matematikát tartotta szükségesnek. Csak azt a tudományt tartotta megbízhatónak, amelyben alkalmazható a matematika. Galileo Galileinek (1564-1642) sikerült a Leonardo által kijelölt feladatot megvalósítania, a természetkutatás kísérleti matematikai módszerét kidolgozni, és a mechanisztikus világkép legfontosabb vonásait megrajzolni. Galilei a távcső felfedezésével egy sor olyan csillagászati megfigyelésre jutott, amelyek igazolták Kopernikus heliocentrikus elméletét, és Giordano Brunonak azt az állítását, hogy a Föld és az égitestek egyneműek. A Tejútról megállapította Galilei, hogy csillagokból áll. Ezzel a világegyetem naprendszereinek száma megsokszorozódott. Galilei feltalálta a mechanika számos törvényét, megfogalmazta a mechanika egyik legfontosabb ágának, a dinamikának a törvényeit. Felismerte az inercia, az anyag tehetetlenségének törvényét. Galilei mechanikai törvényei alapján fedezte fel Johannes Kepler (1571-1630) a bolygók mozgásának törvényeit. Az emberi történelemben először kapott a természeti törvény fogalma szigorúan tudományos tartalmat. Galilei 1632-ben Párbeszéd a két fő világrendszerről, a ptolemaioszi és a kopernikuszi rendszerről címen kiadott könyvében a mechanika alapján bizonyította be a kopernikusi rendszer helyességét. Az inkvizíció fogságából csak tanai nyilvános visszavonása árán szabadult ki. 1992-ben rehabilitálta II. János Pál pápa Galileit. Az egyház végzetes tévedésének nevezte az elítélést. A vallást és a tudományt a kettős igazság elve alapján elválasztotta egymástól Galilei. A tudomány tárgyaként a természetet és az embert, a valláséként az ember erkölcsi életét jelölte meg. A természet megismerésének lehetőségét határtalannak tartotta. A tudományos megismerés számára új módszert, a tapasztaláson és kísérleten alapuló módszert dolgozott ki. (Rezolutív módszernek nevezte az analízist, és kompozitív módszernek a szintézist. A kettőt együtt alkalmazta. A kompozitív módszert matematikai dedukció jellemezte.) Galilei tudományosan takarította el az animisztikus-magikus világképet, és helyette nagyjából a mechanisztikus materializmus világképét alkotta meg. Azért csak nagyjából, mert nem volt teljesen következetes materialista. Az anyagot az antik atomistákhoz hasonlóan korpuszkuláris szerkezetű, reális, testi szubsztanciának vallotta, amit viszont ő, az addigi atomisták spekulációival ellentétben, matematikai és mechanikai ismeretelméleti alapra helyezett. Vallotta, hogy a világegyetem egy ugyanazon anyagból épült. A világ keletkezését tekintve viszont metafizikus magyarázatot adott. Isten teremtette a világot, és indította el a Nap körül a bolygókat, de ezzel Isten ténykedése befejeződött, mert azóta a világ objektív természeti törvényeknek engedelmeskedik. A világ és természeti törvények tanulmányozása a tudomány

feladata. Galilei ezzel a deista világnézetet fogalmazta meg. Ebben a világképben Aristotelés primum movense Isten, Aki megindította a mozgást.

5. A XVII. századi felvilágosodás. Az empirikus és racionalista polgári filozófiai Galilei működésének nagy korlátja volt, hogy a társadalmi fejlődésben ekkorra már megrekedt Itáliában dolgozott. Ő még nem lépett át a reneszánsz filozófia korlátain. A hatalomra törő polgárság filozófiája Angliában született meg a XVII. században. Anglia mellett jelentős szerepet játszott Hollandia, amely Descartes és Spinoza működésének biztosított teret. Az angol polgári filozófia jellemzője, hogy kálvini talajon, puritán környezetben bontakozott ki, és művelői – Hobbes kivételével – nem váltak ateistákká. A kálvini világkép megfért a természettudományos felfedezésekkel és az azokból kiépülő empirikus filozófiával. A római katolikus egyház merev magatartása ezzel szemben összeegyeztethetetlen volt a felvilágosodással. A XVIII. századi francia felvilágosodás ateizmusa – amiről helytelenül az egész felvilágosodást meg szokták ítélni – tipikusan a római katolikus környezet reakciójaként bontakozott ki. A francia feudális abszolutizmus rendszere, összeforrt a római katolikus egyházzal. Abszolutizmus és katolicizmus egymást támogatva tartották fenn az ancien regime-et. Az egyház dogmatizmusa, a középkori világképhez való görcsös ragaszkodása az elé az alternatíva elé állította a kor tudományos színvonalán gondolkodó embert, hogy vagy katolikus marad, de akkor középkori módon kell gondolkodnia és hinnie, vagy felvilágosodott lesz, de akkor meg kell tagadnia hitét. Francis Bacon (1561-1628) angol filozófus, Galilei kortársa volt, aki Galilei és saját angol kortársai eredményeire támaszkodva célul tűzte ki a tudomány általános módszerének és társadalmi feladatának kialakítását. A tudomány értelmét abban látta, hogy általa az ember a természet törvényeit megismerje és uralma alá vonja a természetet. Az animisztikus-mágikus szemlélettel szemben az anyagot halottnak tartotta. Szerinte az emberi érzékek alkalmasak a természet csalhatatlan megismerésére. Az érzékekre épülő tudomány tehát tapasztalati tudomány nála, és leglényegesebb követelménye, hogy ésszerű módszerrel műveljék. A tudományok tudományának a fizikát tartotta. Bacon adta a skolasztika áltudományos, a valóságot és a filozófiát meghamisító idolumainak (ködösítéseinek, ködképeinek) addig legalaposabb bírálatát. A dogmatikus módszerrel szemben az empirikus módszert hirdette meg. Az empirikus tudós kísérletezik, észlel, gyűjti hangya szorgalommal az adatokat és következtetéseket von le. A következtetés levonására az indukciót látta alkalmasnak. Az indukció alkalmazásával gyökeresen újat hozott Bacon. Annyira hitt empirikus módszerében és az emberi ész képességeiben, hogy kevés idő alatt lehetségesnek tartotta a természeti törvény – ahogy ő Aristotelés

után megnevezte: a „forma” – megismerését. Mindehhez csak azt vélte szükségesnek, hogy minden tudós empirikus módszerrel dolgozzon. Nagy hajtóerő rejlett ebben a tudományos naivitásban. Bacon új világot várt a természeti törvények felfedezésétől és alkalmazásától, 1625-ben Új Atlantisz című utópiájában meg is írta ezt. A skolasztika elsöprő bírálata, és az új tudományos és társadalmi program polgári, ill. polgárosuló körökben nagy népszerűségnek örvendett Angliában és külföldön egyaránt. Angliában a puritanizmus fogadta különösen hagy örömmel Bacon tanait úgyannyira, hogy a forradalom előtt szinte valóságos Baconkultusz bontakozott ki a természettudományos érdeklődésű puritán értelmiség soraiban. Ennek két eredője van. Az egyik a kálvinista puritánok skolasztikaellenessége. A másik pedig Baconnak a tudásról, mint természetet formáló hatalomról szóló tana. Eszerint ha megismeri az ember a természeti törvényt, akkor a természeti törvénynek engedelmeskedve uralma alá hajthatja a természetet. Az l Mózes l:28-ban elhangzó isteni parancs szekuláris visszacsengését hallották ebből a puritánok, akiknek fejlett munkateológiája és szigorú munkaerkölcse volt. Másfelől központi mondanivalójuk visszacsengését is felismerték Bacon tételében, azt ti., hogy Isten törvényének engedelmeskedve találja meg szabadságát a bűn sötétségéből a hit világosságára ébredő lélek. Az anglikán államegyházzal harcban álló puritánok számára a tekintély elvetése és az új keresése fegyver volt. Hitték, hogy a megtért és Isten által megvilágosított emberi ész képes is arra, hogy újat találjon. Sir John Eliot puritán ellenzéki politikus 1629-ben börtönében írt meditációjában már összekapcsolta a puritanizmust a racionalizmussal Bacon nyomán. René Descartes (l596-1650, latinosan Cartesius) a felvilágosodás közvetlen filozófiatörténeti előzménye. Míg Bacon és empirista követői a megismerésben az érzékletnek tulajdonítottak döntő szerepet, addig Descartes az észnek. Így a racionalizmus ősapjává lett Descartes. Az ész felette áll az érzéki észleletnek Cartesius szerint és független attól. Ő nem értette ugyanis a gyakorlatnak az elméleti gondolkodásban játszott szerepét, és tévesen a tudás megbízható forrásának kizárólag a rációt tartotta. A megismerés folyamatában pedig a dedukciós módszernek tulajdonított kizárólagos jelentőséget. A dedukció segítségével az ész megbízható tudást érhet el. Descartes racionalizmusa átalakította a tudományos gondolkodást még a teológia terén is. Hiszen módszerének első követelménye a kételkedés volt. Csak az elme számára világos, szabatos tételt szabad igaznak elismerni, amelynek igazsága felől nincs semmiféle kétely. Descartes világnézete dualista. Két egymástól független princípiumot feltételez: egy nem-anyagi, „gondolkodó szubsztanciát”, és egy anyagi, „kiterjedéssel rendelkező szubsztanciát”. A nem-anyagi szubsztanciával metafizikájában, az anyagi szubsztanciával fizikájában foglalkozik. Fizikája teljesen materialista.

Descartes világképe tudatosan és programszerűen mechanisztikus. Az anyagi világot egynemű anyagi részecskék örvénylő, kavargó atomhalmazából külső lökés rendezi össze, és tartja mechanikus mozgásban. A világ fizikai valósága tehát önmagában halott, annak semmiféle animisztikus jellege, sem tudata, sem akarata nincs. Az összerendezett világmindenség gép, óra, amelynek alkatrészei halottak, semmi tudattal nem bírnak, mégis értelmes rendeltetésnek megfelelően végzik – önmagukban értelmetlen – mozgásukat. A külső mozgató, a primum movens viszont él, Ő a „gondolkodó szubsztancia”, Isten. A puritanizmus fogadta el elsőnek Descartes tételeit, és különösen a mechanisztikus világképnek örült, hiszen mágiaellenességének az felelt meg legjobban. Azonban a puritán természettudósok, Robert Boyle (1627-1691), a modern kémia egyik megalapítója, és társai, mint lelkes baconianus és cartesiánusok döbbentek rá, hogy a mechanikus világképből az ateizmus is kifejlődhet. És valóban Thomas Hobbes (1588-1679) Bacon és Descartes alapján azt tanította, hogy csak az létezik, ami megfogható, mérhető, vagyis a test, az anyag. Szerinte testek alkotják a világmindenséget, s „ami nem test, nem része egy universumnak; mivel pedig az univerzum minden, az, ami nem része, semmi”. (Hankiss-Makkai i.m. 165.) Ez már ateizmus. Azonban óvatosságból Hobbes Istenről kitérően nyilatkozott: Isten és a kijelentés nem lévén része az univerzumnak, nem lehet tudományos vizsgálat tárgya, a filozófia nem foglalkozhatik vele. Az angol filozófia Isaac Newton (1642-1727) gravitáció elmélete révén új világképpel és a deizmus széleskörű filozófiai megalapozásával gazdagodott. Newton számos felfedezése közül az általános nehézkedési erő, a gravitáció volt az, amely új világkép megfogalmazását követelte tőle. A nagy természettudós és filozófus felfedezte, hogy a gravitáció mozgást eredményez, tehát lökés nélkül is van mozgás. Ez a mozgás azonos az egész világegyetemben. A Hold azért forog a Föld körül, a Föld a Nap körül, mert ugyanaz a nehézkedési erő vonzza, ami a Földön a szabadesést előidézi. A gravitáció nagy filozófiai dilemma elé állította Newtont. Egyfelől, mint nem-lökés és nem aristotelesi értelemben vett mozgás, a gravitáció kikapcsolta volna a primum movenst. Másfelől, mint vonzás az animisztikus-magikus világképet látszott igazolni. Newton egyiket sem választotta. Utóbbit azért, mert meg volt győződve a mechanikus világkép helyességéről, előbbit egész beállítottsága ellenezte, hiszen az ateizmust eredményezett volna. Önmaga és mások számára tisztáznia kellett filozófiailag és teológiailag a dolgot. Világképét végül is úgy alkotta meg, hogy Isten létét és primum movensi funkcióját nem vonta kétségbe, sőt beépítette rendszerébe. Isten fluidum-szerűen áthatja a mindenséget és a gravitációban Ő mozgat. Isten az anyagi világhoz anyagi módon, törvényszerűségek által viszonyul, az emberrel viszont, mint gondolkodó szubsztanciával rendelkező lényhez gondolkodó módon, személyesen. A Newton istenfogalma tehát keresztyén, az anyagi világ vonatkozásában hatása matematikailag kiszámítható, de az emberrel, mint személyes Isten érintkezik. Aki tehát az ember részéről

megszólítható. Bár ez a világkép deista, mégis Isten több Newton szerint, mint a mechanisztikus világkép hívei hitték, hiszen mindenütt jelen van, az általános tömegvonzás által mozgat, azaz beavatkozik a világ életébe, a nem csupán megteremtette és megindította a világot. Newton 1666-ban fedezte fel az általános tömegvonzást, de csak 1685-ben találta meg az ismertetett filozófiai, teológiai magyarázatot rá, és 1687-ben ezek után tette közzé Philosophiae Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai elvei) című könyvében. Évszázadának e mozgásokról felfedezett előrevivő ismereteit foglalta össze és fejlesztette tovább Newton az általános tömegvonzás elméletének kidolgozásával. Elmélete nyomán tudományosa és filozófiailag új ég és új föld született, Aristoteles világképe ezzel végleg mesévé változott. (Makkai László: A tudomány forradalma Angliában. – Bp. 1966. Gondolat.)

6. Az angol deizmus A deizmus filozófiai alapjai, amint láttuk, már Galileinél kibontakoztak. Galilei azonban tudatosan nem vonta le felfedezései filozófiai és teológiai következtetéseit. Ennek az óvatos magatartásnak lett a következménye, hogy az inkvizíció karmai közül élve kiszabadult. Angliában alakult ki a deizmus teológiája. Már Newton előtt hirdette Herbert Cherbury (1581-1648), hogy léteznek olyan közös emberi felismerések (communes notitiae), amelyek ésszerűek és minden épeszű emberrel vele születnek, s egész emberiséget átfogó vallás alapját képezik. Ezek a felismerések a következők: 1. Létezik egy legfőbb lény, aki minden teremtője és ura, ez Isten, Deus. 2. A legfőbb lényt mindenkinek tisztelnie kell. 3. A helyes tisztelet: az istenfélelem és az erényes élet. 4. Isten kötelességévé tette az embernek a bűn elkerülését, ha mégis elkövette, akkor köteles megvallani és jóvátenni. 5. Isten a földön és a túlvilágon megítéli a bűnösöket és megbünteti őket, a jókat pedig megjutalmazza. Ez az öt felismerés Cherbury szerint minden vallásban megtalálható tisztább vagy torzabb formában. A Jézus által hirdetett keresztyénség sem volt több ennél, a későbbi keresztyénség azonban meghamisította ezt az öt felismerést, és helyettük a maga ésszerűtlen, a természetestől eltérő dogmáit és szertartásait alakította ki. Az angol deisták Cherbury tanait fejlesztették tovább. John Toland (16701722) a zsidó vallás, a görög misztérium kultuszok és a platoni filozófia keresztyénségre gyakorolt káros hatását igyekezett kimutatni és kigúnyolni. Matthews Tindal (1656-1733) az első átfogó vallástörténeti munkát írta meg azzal a céllal, hogy kimutassa, miszerint az észvallás minden vallásban megtalálható, mégha töredékesen is. Az Ószövetséget nagyra értékelte. Abban több az észvallás, mint más vallásokban, az Újszövetségben pedig az észvallás kifejtése található.

A többi deisták exegetikai munkásságot folytattak a csodák kiküszöbölése végett. Jézusra úgy tekintettek, mint a természetvallás legnagyobb emberi tanítójára és prófétájára. A deizmus hittani alaptételei: 1. Isten; 2. lélek; 3. a lélek hallhatatlansága. A deizmus etikai tételei: 1. Isten igazságot szolgáltat a jónak és a gonoszokat megbünteti. 2. Az ember lelkiismerete mondja meg, mi a rossz és mi a jó. 3. A lelkiismeret tartalmilag ugyanazt mondja, mint Krisztus két nagy parancsolata: szeresd Istent, és szeresd felebarátodat. Ez a deista teológia nem azonos Newton deizmusával, az utóbbi sokkal pozitívabb. Az unitárius teológiával rokon a deista teológia.

7. A francia felvilágosodás A francia felvilágosodás első nagy előkészítője Descartes volt, akinek eszméi miatt távoznia kellett hazájából. Fizikájának materialista és machanisztikus felépítéséből fejlődött ki a XVIII. századi francia mechanisztikus materialisták filozófiája, amely viszont elvetette Descartes metafizikáját. Pierre Gassendi (1592-1655) volt a francia felvilágosodás másik jelentős előkészítője. Gassendi Epikuros materialista filozófiáját vallotta. Atomista volt, de korántsem reneszánsz értelemben, hanem karteziánus módon, az atomokból összerendezett világban nem vak véletlen uralkodik, sőt nem a véletlen rendezi össze, hanem egy rendező. Az epikureista etika megalapozásával nagy szolgálatot tett Gassendi a XVIII. századi francia felvilágosodásnak. Pierre Bayle (1647-1706) tekinthető a francia felvilágosodás úttörőjének. A sedani református teológia akadémia filozófiai katedrájáról 1685 után, a nantes-i ediktum visszavonása után kénytelen volt Hollandiába emigrálni. Rotterdami professzori állásáról ateizmus vádjával távolították el. Leghíresebb műve Történeti és Kritikai Adattár (Dictionnaire historique et critique, 16951697) címen jelent meg. A descartesi szkepszis jellemzi gondolkodását. Mint üldözött hugenotta a vallási fanatizmust tette felelőssé az erkölcsök romlásáért, az erőszakosságért, a kegyetlenségekért. Harcolt mindenfajta, elsősorban azonban a vallási dogmatizmus ellen. Türelemre intette a különböző vallások híveit, mert szerinte egyik vallás sem egyeztethető össze tudománnyal. Az erkölcsnek nem előfeltétele a vallás, mivel az nem azon alapszik. Lehetségesnek tartotta, hogy ateisták feddhetetlen erkölcsű emberek legyenek és erkölcsösebb társadalmat alkossanak. A francia felvilágosodás angol forrásból merített. Az angol természettudós filozófusok eredményeit azonban a sajátos francia viszonyoknak megfelelően

használták fel a franciák. A franciáknál a döntő nem a természettudomány, hanem a társadalomtudomány volt. A felvilágosodás eszmerendszerét Franciaországban nem természettudósok, hanem írók, jogászok, lelkészek művelték. A természettudományos vonalat egy sajátos réteg, az orvosok képviselték, közülük kerültek ki az orvosi materializmus művelői. Legjelentősebb orvosi materialista De la Mettrie (1709-1759), aki Isten létét még deista módon sem fogadta el, sem a karteziánus gondolkodó szubsztancia értelmében. L´homme machine 1748-ban megjelent könyvében (Az ember gép) az embert olyan gépnek állította, amely maga húzza fel rugóit. A mechanisztikus materializmus antropológiája ez. A testtől független lélek létét saját magán végzett megfigyeléseiből merítve tagadta. A francia felvilágosodás deizmusa szintén angol forrásból eredt, de radikalizmusban messze túlment azon. A katolikus talaj itt is szélsőségessé tette a francia felvilágosodást. A francia deisták szerint Isten megteremtette a világot, megalkotta törvényeit, de utána a világ dolgaiba nem szólhat bele. A Természet önmaga irányítja magát. A Természet szót nagy kezdőbetűvel írták és mintegy istenpótlékot kezelték. Az Isten viszont teremtői funkciójában is mintegy rendező elvvé, személytelen erővé vált, Akit az embernek tehát nem lehet megszólítania, nincs is értelme, mert úgysem tudna beavatkozni az ember életébe. Madách Imre Az ember tragédiájában a francia felvilágosodás szellemében beszélteti az Urat a teremtés után: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” Madách világképe különben tipikusan mechanisztikus is, a világ – gép. A francia felvilágosodás vallásellenessége és toleranciája a francia viszonyok miatt volt egyaránt hangsúlyos. Vallásellenességük a már többször említett katolikus voltukkal és a franciaországi katolicizmus középkori módszereivel, az abszolutizmussal való együttműködésével magyarázható. Franciaországban a forradalomig középkor volt a szó legszorosabb értelmében – legalábbis vallási téren. A hugenották 1685 után kivándorlásra kényszerültek, vagy áttérésre. Az át nem tértek sem gyakorolhatták vallásukat sem nyilvánosan, sem magánosan. Hugenotta Biblia, vallásos könyv megtalálása súlyos börtönt, titokban megtartott hugenotta istentiszteleten való részvétel gályarabságot vont maga után. Az üldözött hugenotta egyház viszont a föld alá kényszerítve is élt, lelkészei titokban járták az országot. A busás jutalom kecsegtetésével kiépített besúgóhálózat jóvoltából napirenden voltak a hugenották meghurcolásai. Vérlázító látvány volt mindez egy felvilágosodott katolikus számára. A hugenották üldözése mellett a forradalomig napirenden voltak a látványos boszorkányperek, amelyeken ördöggel cimborálás és más vádak alapján ítélték el a szerencsétlen vádlottakat – legtöbbször magánbosszú áldozatait. A felvilágosodottak a bajok eredetének a tudatlanságot, babonás vakhitet, az egyházat és a királyi zsarnokságot tartották. Toleranciájuk az üldözött protestánsoknak szólt, bár azok tételes vallását ugyancsak tudományellenes dogmák halmazának tartották. Angliában jó példát láttak a forradalom utáni idők

toleranciájában. Cromwell idején a protestantizmus különböző felekezetei és szektái teljes türelmet élveztek – ott a katolikusok voltak kirekesztve a vallásszabadságból. Montesquieu (1689-1755) tekinthető a XVIII. századi francia felvilágosodás első nagy képviselőjének. Nagyúri származású jogász és történész, aki életét a tudomány művelésének szentelte. Bejárta Európát, Magyarországon is megfordult, de hosszabb angliai tartózkodása volt rá döntő hatással. Fő műve 1748-ban jelent meg A törvények szelleme címen. A természetjog alapján állva ésszerű törvényeket, alkotmányos polgári monarchiát javasolt a nemesi és egyházi előjogokat védő feudális abszolutizmus helyett. A zsarnokság kiküszöbölésére a bírói, végrehajtói és törvényhozói hatalom elválasztásában biztosítékot látott. Az angol alkotmányos polgári monarchia volt mintaképe. Montesquieu a történelmet szakadatlan változásban látja. Világ- és történelem felfogása deista. A francia deizmus nála már kikristályosodott, de Isten egy esetben szerinte mégis beavatkozik a világ életébe: a törvények elleni emberi vétséget megbünteti. Tehát a bűn volt az egyetlen pont, ahol az ember találkozhatott a bűnt kérlelhetetlenül büntető Istennel. Montesquieu magyarországi hatása nagy volt, hiszen az alkotmányt védő nemesség bizonyos átértelmezésekkel fegyverül tudta felhasználni a központosító Habsburg hatalom ellen. A francia felvilágosodás legnagyobb hatású egyénisége Francois-Marie Arouet Voltaire (1694-1778) volt. A maga korában rendkívül hosszúnak számító élete szakadatlan szellemi munkában telt el, és élete végéig megőrizte szellemi frissességét. Sokoldalú egyénisége filozófiai, pszichológiai, fizikai kutatásaiban, mint íróé pedig szépirodalmi alkotások, szatirikus munkák, pamfletek és publicisztikai írásai sorában bontakozott ki. Nem mint gondolkodó volt nagy, hanem mint a felvilágosodás eszméinek terjesztője. A fő tüzet a vallási fanatizmus és türelmetlenség, a keresztyén dogmák és a francia katolikus egyház ellen irányította. Angliai tartózkodása alatt megismerte Newton természetfilozófiáját, amit aztán Franciaországban népszerűsített. Pszichológiájának szintén angliai gyökerei voltak, Locke empirikus nézeteit vallotta. Ismeretelméletében a baconi álláspontot képviselte: az ember összes ismerete az érzékletből ered. Descartesi vonás volt ezzel szemben, hogy két területen van abszolút tudás: 1. a logikai matematikai tudás, és 2. az erkölcsi tudás. Magyarországon a protestáns értelmiségi és főúri körökben volt rendkívül népszerű, mivel a vallási türelmetlenség ellen harcolt. A francia materialisták a század második felében De la Mettrie nyomdokán haladva, angol, karteziánus és Spinozától származó gondolatok továbbfejlesztésével kidolgozták mechanisztikus materializmusukat.

Holbach (Paul-Henri-Dietrich, baron de Holbach; 1732-1789) foglalta rendszerbe a francia materializmust. Fő műve: A természet rendszere (1770) címen jelent meg. Megírásában Diderot és mások is közreműködtek. A világ minden jelenségének anyagi oka van. Az anyagi részecskéket senki sem alkotta és nem rendezte össze, hanem maguktól rendeződtek össze az örök anyagi részecskék. Kétféle mozgást különböztet meg: 1. a tömegek mozgását, valamint 2. a belső mozgást, ami az anyagban láthatatlanul megy végbe. A világegyetemben minden örökké mozgásban van, mert az anyagnak örök tulajdonsága a mozgás. Az anyag mozgása szigorú törvényeket követ, a világban ezért a kérlelhetetlen szükségszerűség uralkodik. Minden determinált Holbach szerint. Az oksági összefüggés törvényei egyetemesen érvényesülnek. Denis Diderot (1713-1784) tovább fejlesztette Holbach materialista tanait és megsejtette a dialektikát. A változásnak és fejlődésnek a gondolata is felbukkan nála sokszor. Vallotta, hogy minden változik, minden eltűnik, csupán az egész marad meg. A világ állandóan születik és elhal, s egyszerre van a születés és elhalás állapotában szüntelen. De sohasem volt más világ és nem is lesz soha. A dialektika elemeinek megjelenésével a mechanisztikus materializmus kereteit tágította, bár kitörnie nem sikerült belőlük. Lélektanilag viszont sikerült felvázolnia a lelki tevékenységek materialista elméletét. Diderot nevéhez fűződik a francia Enciklopédia szerkesztése. 1751-1765 között jelent meg ez a több mint 30 kötetes lexikon Encyclopédie ou dictionnaire raisonné des scienses, des arts et des métiers címen. Az addigi tudományos eredményeket foglalta össze. Célja az ismeretközlésen túl a felvilágosítás volt. Antiklerikális, antifeudális szemlélettel készült. Harcolt a tételes vallások, a babonák, a zsarnokság és a türelmetlenség ellen. Munkatársi gárdáját enciklopédistáknak szokták nevezni. A vállalkozás fő irányát Diderot szabta meg. Ő arra törekedett, hogy a materializmus ateizmusig menően érvényesüljön, ami azonban nem sikerült minden esetben, hiszen nem csupán materialisták voltak munkatársai, hanem olyanok is, mint Voltaire és Rousseau.

8. A német felvilágosodás és a teológia racionalizmusa A német felvilágosodásra Németország széttagoltsága, fejlődésbeni megrekedtsége, a polgárság gyenge volta nyomta rá bélyegét. Németországban a fejedelmek szabták meg alattvalóiknak vallását. A német államok többsége evangélikus volt. A német felvilágosodás tehát lutheránus talajon, a fejedelmi hatalom közelségében bontakozott ki. Jellemzője, hogy nem volt ateista, s ezért közvetlen hatássál lehetett a teológiára. A felvilágosodás hatására kibontakozott a racionalista teológia. A racionalizmus, mint teológiai irány a felvilágosodás protestáns teológiai változatát jelenti. A felvilágosodás eredményei, tudományos fejlődése, kialakuló világnézete kedvéért a teológiát racionalizálták a teológusok, azaz a ráció alapján egyeztették a felvilágosodással. Ebben az egyeztetésben a ráció volt nemcsak az eszköz, hanem a mérték is. A

felvilágosodott ember számára kívánták elfogadhatóvá tenni a vallást. Módszerük az volt a felvilágosodott teológusoknak, hogy lehetőleg mindent kihagytak a vallásból, ami a felvilágosodott ember észjárásával ellenkezett. A csodák, a dogmák, hitvallások, a Szentírás kijelentés jellege, Jézus istensége estek áldozatául ennek a racionalizálásnak. A racionalizmusnak két nagy korszakát különböztetjük meg: 1. a Kant előttit és 2. a Kant utánit. A Kant előtti racionalizmus legdöntőbb filozófusa Christian Wolff volt. A racionalizmus Kant előtti szakaszának felosztása: 1. átmeneti korszak, 2. szupranaturális teológia, 3. neológia, 4. szélsőséges természeti teológia vagy naturalista teológia. a. A német felvilágosodás filozófusai Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) a német felvilágosodás első és legnagyobb személyisége. A hannoveri választófejedelem udvari történetírója és diplomatája volt. Sokoldalú tudós, igazi polihisztor, a vérbeli polihisztorokra jellemző gyakorlatiassággal megáldott férfiú, aki egyaránt rendbe tudta hozni Németország bányászati ügyeit – találmányokkal is gazdagítva azt –, és a Berlini Tudományos Akadémiát is meg tudta szervezni. Tudományos téren az ismeretek összefoglalására törekedett. A nagy összefoglaló egyeztetni akarta egymással a tudományt és a vallást, a filozófiai materializmust és az idealizmust, az apriorizmust az empirizmussal, a különféle keresztyén felekezeteket szintén egyeztetni, végül egyesíteni kívánta. A monoszológia tana tőle származik. A világ monoszokból áll. A monoszok egyforma, egyminőségű szubsztanciális esszenciák. A monoszok összerendeződéséből állt elő a világ. Különböző dolgok azért jöttek létre, mert a monoszok összerendeződésében minőségi különbség van. A magasabb rendű önrendeződés eredménye a lélek, stb. A magasabb rendű lények is monoszokból állnak, csupán magasabb minőségű önrendeződésben. Isten is monoszokból áll, de a legtökéletesebb. E tanítás univerzalizmust hirdet tehát. Minden ellentét, a vallásiak is feloldódnak ebben az univerzalizmusban. Jól áthidalhatók a vallási különbségek, hiszen mindegyikben ott van a szépre, jóra, nemesre való törekvés. Leibniz korának ellentétektől szaggatott világában igen jelentős békítő, türelemre intő hatása volt. Christian Thomasius (1655-1728) jogász professzor, Leibniz kortársa, nem mérhető Leibnizhez, de a felvilágosodás számos német úttörője közül kiemelkedett. Vallással kapcsolatos nézetei ironikusak voltak, a racionalizmus teológiai rendszerének egyik spiritus rectora volt. Christian Wolff (1679-1754) Leibnizhez ő sem hasonlítható, de annak filozófiáját építette tovább, ill. népszerűsítette. A német felvilágosodás második nemzedékének tagjaként Wolff hallei professzori katedráján hirdette Leibniz

nézeteit. A tanítványok egész sora került ki keze alól, s a német egyetemek professzori gárdája egy idő után Wolff-tanítványokból állt. A közép-európai, köztük a magyar diákok százával tanultak Wolff, vagy Wolff-tanítvány professzor keze alatt. Érthető, hogy ebben a térségben és korban Wolff helyzeti előnye miatt a felvilágosodás, valamint a racionalista teológia Kant előtti szakaszának kulcsemberévé emelkedett. Az egyházzal szemben nemhogy ellenséges lett volna Wolff, hanem a felvilágosodást teológiai téren is érvényesítette. A természeti teológia német atyjának tekinthetjük Wolffot, amit aztán a wolffista teológusok fejlesztettek tovább. b. A Kant előtti német racionalista teológia Amint a német felvilágosodást a filozófiában nem csupán az a három név képviselte, akikről mi röviden szóltunk, úgy a racionalizmus Kant előtti szakaszának áttekintésekor sem tettünk mást, mint az egyes szakaszok jellemzésére néhány nevet megemlítettünk a nagyon sok közül. A Kant előtti racionalizmus az ortodox protestantizmus ellenségeként azzal az optimizmussal született, hogy ő lesz az az áramlat, ami képes lesz megmenteni a keresztyénséget. A művelt, felvilágosodott emberekhez méltó felvilágosodott, az akkori idők fogalmai szerint hallatlanul modern keresztyének kialakításában fáradozott hát. Utólag visszatekintve ne csupán tévedéseit és naiv túlzásait lássuk ennek az irányzatnak, hanem maradandó eredményeit is, mindenekelőtt azt a kritikai bátorságot, amellyel a Szentíráshoz és az egész egyházi tanrendszerhez hozzá mert nyúlni. A racionalizmus által megindított teológiai kritika következtében fejlődött a protestáns teológia a mai színvonalra. 1. Az átmeneti korszak teológiája az ortodoxia ellen a pietizmussal fogott össze, csak amíg a pietizmus a kegyesség oldaláról, addig a felvilágosodás hatása alatt álló korai racionalisták a felvilágosodás oldaláról kritizálták az ortodoxiát. Angol és holland példa nyomán indultak a korai racionalista teológusok Németországban. 1. Az angoloktól, azok patrisztikai tanulmányain át a történeti kritikai szemlélettel és a szövegkritikai módszert vették át. 2. A hollandoktól a keresztyén élet normáit kölcsönözték, hogy ti. nem elegendő az ortodoxia által lefektetett keresztyén tanrendszer ismerete és elfogadása, hanem annak a gyakorlati életbeni érvényesítése is döntő. Ezzel lerakták a racionalizmus későbbi egyoldalú moralizáló jellegének alapjait. E kezdő szakaszban azonban a tan és erkölcs még kiegészítették egymást. Az átmeneti korszak teológusai történeti kritikai módszerüket eredményesen alkalmazták az egyháztörténet-írásban. Munkájuk nyomán kezdett valóban exegézissé válni az exegézis. Az igehirdetés maga is közvetlenül hasznát látta működésüknek. Másfelől mérsékletüket mutatja, hogy az ortodoxia elleni harcukban sem támadták az ortodox tanrendszert. Franz Buddeus (1667-1729) és Johann Georg Walch (1693-1775) jénai professzorok nevét említjük meg. Utóbbi Luther műveinek kiadásában szerzett nagy érdemek.

2. A szupranaturális vagy szupernaturális teológia azt vallotta, hogy két kijelentés van: a különös kijelentés és a természeti kijelentés. Vallották, hogy Isten a természetben is kijelentette, sőt szakadatlanul kijelenti magát, de nem vetették el a különös kijelentést, amit ők természetfeletti kijelentésnek neveztek. A természeti törvények ésszerűsége fölött szupranaturális törvények létezését vallották. A felvilágosodás nagy német filozófusai, Leibniz, Thomasius, Wolff teológiai nézetei szupranaturálisak voltak. Ugyanakkor nem csekély hangsúly esett nézeteikben a természetben adott kijelentésre, amit a természeti teológia, theologia naturalis volt hivatva érvényesíteni. A későbbiek során a racionalista német teológusok megtartottak több-kevesebb szupranaturalista vonást és keverték a theologia naturalisszal. Wolffnál a szupranaturalizmus mellett már igen hangsúlyos a természeti teológia, a wolffista filozófusoknál és teológusoknál aztán hovatovább átcsúszik a tiszta theologia naturalisba. Az is figyelemre méltó, hogy Wolff és követői kezdetben a maguk szupranaturális és természeti teológiájával jól megfértek a pietizmussal, mintegy ésszerűsítették a pietizmust. A szupranaturalizmus teológiája túlélte a neológiából kifejlődő szélsőséges természeti teológiát, azzal a XVIII. század végén éles harcot vívott, de küzdelmük eldöntetlen maradt. 3. A neológia vagy felvilágosodott teológia a XVIII. század közepétől fejlődött ki Németországban. A kritikai szellem erősödött. Támadták az ortodox dogmarendszert, de fő működési területük a bibliakritika lett. A neológia történetileg átnyúlik erősen a Kant utáni korszakba. Bibliakritikusok közül jelentős Michaelis J.D. (1717-1791) és Johann Salomo Semler (1725-1791). Semler a XVIII. századi holland felvilágosodásba hajló teológusok, az ún. arminiánusok hatása és az angol latitudináriusok hatása alatt állt, színezve ezeket a nézetei a korabeli felvilágosodással. Semler szerint a Biblia nem egyszerre íródott, és nem egyenlő értékű minden irata. Isteni eredetűnek azt tartotta a kánonból, ami alkalmas az erkölcs nemesítésére, a többi iratot korhoz kötött, de már idejemúlt, jelentéktelen anyagnak minősítette. A vallást történeti jelenségnek fogta fel, ami korok és népek szerint változott és változik. Tagadta a deistáknak a természeti vallásról szóló tanítását, miszerint létezik egy olyan természeti vallás, ami nincs korhoz és néphez kötve, mert mindig, minden emberben közös. Semler radikális teológiai nézetei jól megfértek a német protestáns viszonyok között, mert ő kompromisszumot kötött e téren a hivatalos egyházzal. Nem kívánta tanait a hivatalos egyházzal elfogadtatni. Véleménye szerint kétféle vallás van: egy magán és egy nyilvános vallás. Magán vallásos meggyőződése csak művelt embernek lehetséges, s tanait ő a magán jellegű vallás számára szánta. A nyilvános vallás mindenkié, azon nem kell változtatni, de a nyilvánosság előtt azok is a nyilvános vallást vallják, akiknek van magán jellegű vallásuk.

4. A szélsőséges természeti teológia a felvilágosodás teológiájában kezdettől benne rejlett, csak míg korábban a szupranaturális vonás volt a döntő, a természeti teológia pedig alárendelt szerepet játszott, addig a XVIII. század későbbi évtizedeiben a természeti teológia is önállósította magát. Arról van szó, hogy a theologia naturalis csak önállósította magát, de amit a szupranaturális teológia tárgyalásánál láttuk, a szupranaturális teológia is tovább élt. A neológiából szakadt ki a naturális teológia egy szélsőséges ága, amelynek művelői tagadták a különös kijelentést; azt vallották, hogy Isten a természetben jelentette ki magát. Jellemző képviselője ennek az irányzatnak Hermann Samuel Reimarus (1694-1768) hamburgi professzor. Véleménye szerint Jézus politikai Messiás volt, aki azonban elbukott és kivégezték. Halála után tanítványai ellopták holttestét és elhíresztelték, hogy feltámadt. Jézus tanait tanítványai átalakították úgy, hogy kihagyták belőle a politikai tantételeket. A naturális teológiának ezek a szélsőséges nézetei nem jelentkezhettek nyíltan Reimarus életében, félt kiadni ilyen jellegű kéziratait, hanem halála után adta ki azokat Lessing Wolfenbütteler Fragmente címen 1774-1778 között.

9. A pietizmus A reformáció után a protestáns egyházakban az ortodoxia vált egyeduralkodóvá. A nagy szellemi mozgalmak tipikus velejárója ez. A nagy fellendülést, újat hozó mozgalmak győzelmük után berendezkednek, eredményeiket stabilizálják. Mindez az előző szakaszhoz képest színtelenedést, merevedést, dogmatizálódást szokott eredményezni. Az alkotó élvonalbeli személyiségeket második, harmadik nemzedék váltja fel, amelyek az elődök nimbuszából élnek, de mert abból élnek, abszolutizálják is őket s tanaikat. A reformáció győzelme után ez játszódott le a protestáns egyházakban. A reformátori első nemzedék kihalása után a protestantizmus frontvonalai megszilárdultak, és a későbbi nemzedékek legfontosabb feladatuknak az elért eredmények minél tisztább rögzítését tartották. E törekvésükben túlzásokra ragadtatták magukat. A hitvallások hovatovább a Biblia fölé emelkedtek. Nekik lett volna feladatuk, hogy egy sor kérdésre feleletet találjanak az Írás szellemében, olyan kérdésekre, amiket a reformátorok még nem láthattak, vagy nem volt lehetőségük kidolgozásukra. A reformáció után kiépülő protestáns ortodoxia azonban viszolygott az újtól. A reformátori tanok gondos összefoglalását, rendszerezését tartotta kötelességének, de újat alkotni nem mert, nehogy azzal meghamisítsa a reformátorok szerinte túlszárnyalhatatlanul tökéletes tanait. A reformátorok még vallották, hogy aki őket a Szentírásból jobbra tanítja, mint amit ők vallanak, annak engednek, de az ortodoxoktól távol állt ez a szemlélet. A Szentírást is merőben másként kezelték, mint a reformátorok. Az ortodoxok számára a Biblia a vitathatatlan tekintély volt, amolyan papi pápa, ami mindig őket igazolta, ám szinte ez lett a fő funkciója a

Bibliának, hogy az igaz tant igazolja engedelmesen. A protestáns teológián úrrá lett az aprólékos szőrszálhasogatás. A reformáció reneszánsz és humanista gyökerei következtében az értelemhez szólt és nem az érzelemhez. A mai keresztyének ébredési fogalmával egyáltalán nem mérhető a reformáció megújító mozgalma. Az az ártelem alapján látta be, hogy a Szentírás jobbra tanítja a pápás egyház dogmáinál és gyakorlatánál. Az érzelmi fűtöttség és értelmi burokban jelentkezett. Az érzelmi burkot levető reformáció korabeli mozgalmakból misztikus, rajongó szekták lettek, aminek az lett a következménye, hogy az érzelmes keresztyén hitre eleve gyanúsan néztek az ortodoxok. Amennyire a szőrszálhasogató hitvallásos dogmatizmus jellemezte az ortodoxiát, legalább annyira jellemezte a szikkadt lelkületű, érzelem nélküli keresztyén élet. Az ortodox számára a hit tudás és igaznak tartása volt, amiért az életét is kész volt áldozni, de nem a megtért ember személyes, forró kapcsolódása Istenhez. A pietizmus az ortodoxia ismertetett fő hiányosságain kívánt segíteni. Ébredési mozgalom volt egyházilag, de egyben az erőtlen német polgárság tettvágyának lutheránus jellegű kifejezője. Az angol puritánizmus a kálvinizmus következetes érvényesítését munkálva, egyfajta ébredés is volt. Az erős angol polgárság kálvinista puritanizmusa azonban győzelmes forradalmat és Cromwellt szülte. A gyenge német lutheránus nyárspolgár nem lehetett puritán, mert az nem az ő viszonyaira volt szabva, lett hát pietista. a. A pietizmus gyökerei A pietizmus református talajon indult a fent említett puritánizmussal. Az angol puritánizmusról nem kívánunk szólni, mivel az általunk tárgyalandó német lutheránus pietizmusnak nem volt az elsődleges gyökere, hanem a hollandiai. A holland puritanizmus vezéralakja Gisbert Voetius (1588-1676) lelkész, 1634-től utrechti teológiai professzor tekinthető. Voetius hosszú életének első szakaszában az ortodoxia vonalán állt és harcolt a korai felvilágosodás felé hajló ún. arminiánusok ellen, vagy más néven remonstránsok ellen. A remonstránsokat elitélő 1629. évi dortrechti zsinaton Voetius teljes hévvel a remonstránsok ellen foglalt állást. Professzori állása mellett lelkészi tisztet is viselt és nagy lelkigondozói tevékenységet fejtett ki. Voetius vezetésével a kálvini kegyesség életteli, átfűtött, személyes megtérési élményt hangsúlyozó vonásokkal gazdagodott. Voetius 1644-ben exercitia pietatisnak nevezett bibliaköröket alakított, amelyekben a laikus résztvevők is bizonyságot tehettek, hozzászólhattak az igéhez, imádkozhattak. A megtérést és megszentelődést külső jeleken igyekeztek ezek a bibliakörök lemérni. Az ébredési mozgalom túlnőtt az egyes gyülekezetek keretein és nagyobb egyházi egységeket is áthatott. A megtérés és megszentelődés precíz előírása miatt precizizmusnak nevezték Voetius irányzatát. A holland ébredést az angol puritanizmus inspirálta. Voetius precizizmusának dicséretes vonása, hogy bár a megtérés és

megszentelődés állt középpontjában, mégsem engedett az ébredések gyakori kísértésének és nem szakadt ki az egyházból. Az egyház egészéért érzett felelősséget. Só és kovász kívánt lenni az egyházban és a világban egyaránt. A bűn és a világ rabságából felébredt lelkek feladatának tekintette az egyház egészének ébresztését. Voetius maga is végig hitvallásos holland református maradt, aki élete utolsó évtizedeiben az ortodoxokkal vállvetve küzdött Coccejus szövetség-teológiája ellen. Jean de Labadie (1610-1674) mozgalma már a holland ébredés szeparatista, misztikus irányzatává vált. De Labadie jezsuita volt, de a Biblia olvasása reformátussá tette. Református lelkészi állásából azonban 1669-ben távoznia kellett, mert gyülekezetének egyes tagjaiból szeparatista kört alkotva a népegyházat élesen bírálta. Híveinek egy része kivált a holland református egyházból és követte de Labadiet. Szuggesztív hatású beszédével, az újjászületettek közti éles különbségtétellel, az egyház bírálatával számos követőt vonzott de Labadie. Halála után csoportjainak visszatértek Németalföldre és beolvadtak a népegyházba. Az egyházon belül azonban megőrizték különállásukat, sőt 1675-ben Wiewertben kommunisztikus telepet alapítottak. A wiewerti kommuna ugyan 15 év múlva belső nehézségek miatt feloszlott, de a mozgalom továbbélt. A német lutheránusokra és a reformátusokra egyaránt hatással volt. A kispolgárság és a parasztság soraiban hódított a mozgalom otthon és Németországban egyaránt. Az újjászületett keresztyén emberek lázadtak az egyetemes papságot csak hitvallásilag valló egyház papjainak lelki uralma ellen. b. A pietizmus jellemvonásai 1. A szőrszálhasogató, halott ortodoxiával szemben élő, érzelmileg fűtött, személyes hitet követelt. A hit súlypontját az értelemről az érzelemre helyezte át. 2. A megszentelődés érdekében kiszakadt a világból. Tartózkodott a világias életmódtól és szórakozásoktól. Megszentelődését törvényeskedő életrítus megtartásához kötötte. 3. Ugyancsak a megszentelődés érdekében elkülönült a hivatalos népegyháztól. Vallotta, hogy a fejedelmek, mint főpüspökök által kormányzott lutheránus államegyházzal szemben a pietista csoportok képezik az igazi, élő egyházat. Ez az elkülönülés tanbélileg és szervezetileg is végbement. 4. A váltság-tan került a pietisták teológiájának középpontjába. A Krisztus váltság halálában elnyert kegyelem, a Krisztus által személyesen kapott megtartatás öröme érzelmi életüket sokszor érzelgőssé tette. A misztika túlfűtött nyelvén beszéltek a Krisztus sebeiben való elrejtőzésről, vérében való megmosakodásról úgy, hogy …ket (34 o.) az egyébként biblikus képeket ízléstelenségig …ték. 5. A megváltott ember öröme, a Krisztussal való személyes közösség viszont hallatlan aktivitással töltötte el a pietistákat. Ennek az aktivitásnak a

gyökere a hála volt, aztán az a törekvés, hogy méltók legyenek Krisztushoz, végül a missziói felelősség: minél több embert megnyerni Krisztus igazi követőjévé. Ez a helyes töltetű aktivitás aztán igen gyakorlativá tette az egyébként világtól elhúzódó pietistákat. Gyakorlati gyülekezetépítő szolgálatot, szegénygondozást, az ifjúság nevelését, a népegyház tagjainak ébresztését, sőt a pogánymissziót is nagy lelkesedéssel és komoly teremtőerővel végezték. Intézmények egész sora jött létre működésük során. Ennek az aktivitásnak azonban volt több nagy kísértése. Mindenekelőtt a kegyelem hangoztatása ellenére is törvényeskedő teljesítményre való törekedés. Aztán az intézményi önzés. A voluntarizmusból fakadó erőszakosság, ami a missziót belföldön és külföldön, de a gyermeknevelést is hamis vágányra vitte. A pietizmus kezdetben a bontakozó racionalizmussal együtt támadta az ortodoxiát. Később a racionalizmus naturális teológiájának előterébe nyomulásával egyenlő arányban hidegült el a racionalizmus és a pietizmus kapcsolata. Végül a pietizmus szembefordult a racionalizmussal. A racionalizmust meggyőzni azonban nem tudta. Annál jelentősebb a pietizmusnak az ortodoxiára gyakorolt hatása. A pietizmus hatására az ortodoxia sokat változott, éspedig gazdagodott, élettelibb lett. Ortodoxia, pietizmus és racionalizmus egymásra hatásából Rousseau, Kant filozófiája nyomán bontakozott ki aztán majd Schleiermachernél a romantikus teológia. És abban ……….. (34. o.) nagy része volt. A XVIII. század negyvenes éveiben a ……. magát Németországban. Tovább is létezett ……….va, megerőtlenedve.

10. Philipp Jacob Spener (1635-1705) A német pietizmus atyja Strassburgban született. Szülővárosa vegyes vallású lévén a felekezeti békét plántálta az ifjú Spenner gondolatvilágába. Nem félt olvasmányait sem különböző felekezetek íróitól összeválogatni. A lutheránus Arndt mellett nagy hatással voltak rá az angol puritán írók, sőt maga Kálvin is. Felkereste Genfet, és megismerkedett de Labadie-val, holott ő maga lutheránus volt. Frankfurt am Main-ban esperes lett, ahol szintén erős református hagyományok érvényesültek. Frankfurti szolgálata idején kezdte ébresztő munkáját. A hitoktatást reformálta és bővítette. A konfirmációra való előkészítést és magát a konfirmációt népszerűsítette, mert az akkor még nem volt elterjedve. Collegia pietatis címen 1670-ben rendszeresen elkezdte a bibliaórák tartását. 1675-ben egy csapásra a közérdeklődés középpontjába került Spener, mert megjelent Pia desideria című könyve. A mű 1. részében Áttekintés az evangélikus egyház romlott állapota felett címen az evangélikus egyház kórképét adja. Kifogásolja, továbbá a papság elvilágiasodását és erkölcsi lazaságát. Az evangélikus hívek gyakorlatilag annyira pogányok, hogy azon közepesen kegyes katolikusok és zsidók joggal botránkoznak meg. Az

evangélikus egyház felsorolt bajai nem orvosolhatók az egyház életében ismert és gyakorolt módon: vasárnapi templomlátogatással, a hitvallás tantételeinek és szövegének lélektelen beemléztetésével, mert hiányzik az igazi keresztyén erkölcs és a diakonia. A 2. részben azt fejtegeti, hogy lehet-e egyáltalán az egyház állapotán javítani? Igenlő választ ad. Isten ígéretére támaszkodik, szerinte – ha Róma megbukik és a zsidók megtérnek, akkor – eljön Krisztus uralma és az egyház is megtisztul. Viszont az evangélikus egyház belső életének megtisztítása közreműködik Róma bukásában és a zsidók megtérésében. A 3. részben hat reformjavaslatot tesz: a. A keresztyének tanulmányozzák erőteljesebben a Bibliát. A bibliakörök elterjesztését javasolja. b. A papuralmat váltsa fel az egyetemes papság igei és reformátori elve és gyakorlata. c. A keresztyéneknek tudomásul kell venni, hogy vallásuk nem tudást, hanem aktivitást követel tőlük. d. A keresztyén felekezetek közti dogmatikai ellentéteket ki kell kapcsolni a vallásos érdeklődés középpontjából és elfeledtetni. A különböző felekezetek a szeretetmunkában, jámborságban versenyezzenek egymással. e. A lelkésznevelés és képzés legyen az újjászületett ember missziói szolgálatának előiskolája. Az ortodox vitákra képzés, a latin nyelven tartott vizsgai disputák feleslegesek. A lelkészeknek nemzeti nyelven kell prédikálniuk, arra készüljenek hát fel. A lelkészi bizonyítvány ne csupán a tanulmányi érdemjegyeket, hanem az illető keresztyén karakterét is tükrözze. f. Az igehirdetésben a köznépnek evangéliumot kell hirdetni. A retorikai brillírozás, az igehirdető tudományos ismereteinek fitogtatása nem méltó a prédikációhoz. Spener hírneve annyira megnőtt, hogy 1686-ban a szász választófejedelem udvari főlelkésznek Drezdába hívta. A Napkirályt utánzó választófejedelemnek azonban kényelmetlen volt Spener pietista prédikációit hallgatni, melyben bűnbánatra, megtérésre, megszentelt életre hívott, ezért 1691-ben távoznia kellett Drezdából. A feddhetetlen, komoly és szelíd természetű Spener azonban felfelé bukott, Poroszországba távozott, berlini Probst – főesperes – lett belőle. Drezdai tartózkodása végén, 1690-ben ismerkedett meg August Hermann Franckeval, akit a lipcsei egyetemről távolítottak el harcos pietista meggyőződése miatt. Spener Berlinben nem térhetett ki az ortodoxokkal való összeütközés elől, bár ő a lutheránus hittételeket nem tagadta, sőt azok gyakorlati megvalósítását, keresztyén életbeni gyümölcsöztetését munkálta.

11. Francke és a hallei pietizmus August Hermann Francke (1663-1727) működése nyomán bontakozott ki a német lutheránus pietizmusnak az az ága, mely a legtöbbet hallatott magáról. Francke fiatalon, 1684-ben a lipcsei egyetemen a héber nyelv magistere lett. Magister társaival és hozzájuk csatlakozó diákokkal baráti kört alakított, s ez a baráti kör bibliaköröket szervezett. Az egyetemi oktatás rendjét sem kímélte buzgóságuk. Maga Francke 1687-ben, 24 évesen tért meg, amint a János 20:31 alapján prédikációra készülve meditált. Rádöbbent, hogy hitetlen. Térdenállva imádkozott hitért. Isten bizonyosságot adott neki arról, hogy Jézus Krisztusért kegyelmébe fogadta. Ettől kezdve Istent nemcsak teremtő és gondviselő Istennek, hanem atyjának érezte. A baráti körhöz tartozó magisterek előadásaikon szaktárgyaik oktatását evangelizációszerűen végezték. Ezen túlmenve a teológiai kar professzorai ellen fordultak, azok lelki megújulást és az ő módszereik átvételét követelve. Francke a hiányzó akadémiai tudományos fokozatát sem volt hajlandó megszerezni, hogy elhatárolja magát az ortodox akademizmustól. 1690-ben végül Franckének és társainak távozniuk kellett az egyetemről. Francke egy évet Erfurtban töltött lelkipásztorként, de ott sem volt maradása, magatartása miatt távoznia kellett. Spener és Thomasius közbenjárására aztán Halleban teológiai professzori állást kapott, egy közeli kis falunak, Glauchának pedig lelkipásztori tisztét nyerte el; később a hallei Szent Ulrik templom lelkészi szolgálatába iktatták be. Spener és Thomasius segítségével a fiatal hallei egyetem teológiai fakultását a pietizmus központjává tette. A professzori kar jórészt pietistákból állt, amelynek Francke a maga erőteljes egyéniségével az élére küzdötte fel magát. Francke hallei működése hamarosan szeretetintézmények, iskolák alapításával vált híressé. A nagy szervező roppant összegeket tudott gyűjteni intézményei céljára, azokat kitűnő gyakorlati érzékkel használta fel. Az intézmények egyrésze 1. a nevelést szolgálta: tanítóképző, polgári iskola, latin iskola, árvaház és elemi iskola a szegény gyerekek részére. 2. A külmissziói intézményekre azért volt szükség, mert IV. Frigyes dán király engedélyt adott Francke misszionáriusainak Trankebar kelet-indiai gyarmatán a térítésre. Francke intézményeinek harmadik csoportja az első két csoport tevékenységét volt hivatva előmozdítani. Legjelentősebb volt a von Carsteinische Bibelanstalt, az akkori Európa egyik legnagyobb bibliaterjesztő intézete. Nyomdájában a bibliaterjesztő vállalatot, az iskolákat és a belső és külső misszió egyéb szükséges nyomtatványait állították elő. Saját könyvesboltja volt kiterjedt hálózattal. Gyógyszerüzemének és gyógyszertárának nemzetközileg is nagy tekintélye volt. Halleban egy külön városrészt képezett a Francke telepe. Impozáns rendje, kisebb városnak beillő méretei lenyűgözték az idegent. Amikor Francke meghalt 1727-ben, 2200 tanulója volt Francke iskoláinak 183 tanító és felügyelő

vezetése alatt. Árvaházában 134 gyermek talált otthont. Ezeken kívül 250 egyetemi hallgató kapott ellátást csekély díjért vagy instruktorkodásért, felügyeletért. Az egyetemi hallgatók jó része teológus volt, köztük nem egy magyar. Francke pietizmusa sablonosabb, egyszerűbb volt a Spenerénél. Francke erős akaratú egyénisége rányomta a bélyegét a hallei pietizmusra. Voluntarizmusa túlzásokba ragadtatta. Semmiféle bírálatot, ellenvéleményt nem tűrt. Az egyetem professzori karának választania kellett: vagy aláveti magát Franckének vagy szembe helyezkedik vele. Régi jóakarója, Thomasius, és Wolff, a felvilágosodás német vezéralakja egyaránt szembekerült Franckével. A megtérést Francke csak egyetlen módon tudta elképzelni: a bűn miatti megszomorodás, hosszú lelki tusakodás, a világtól való elfordulás, végül viharos, konkrét időpontot meghatározni tudó megtérés, ahogy ő nevezte: „a kegyelem áttörése”. A jezsuiták számára előírt „utak” jutnak az ember eszébe önkéntelenül Francke merev módszerét látva, mintha a Szentlélek Istennek elő lehetne írni, hogyan juttasson valakit megtérésre, mert ha véletlenül másként teszi, akkor az már nem minősül Francke ítélőszéke előtt igazinak. De egyéb jezsuita jellegű dolgot is találunk a hallei pietizmus gyakorlatában. Az ismertetett megtérési methodust adminisztratívan, tömegesen alkalmazták. Az iskolai oktatásban is a megtérés állt a középpontban. A tanulókat megtértségük szerint csoportosították a pedagógusok. Az ifjakat addig nem hagyták békén, míg be nem számoltak a megtérés előírt szakaszairól. A megtért tanulóknak kötelessége volt megtért társaikat és a megtéretleneket figyelni, s a lelkigondozónak arról beszámolni. Ez tisztára jezsuita módszer. A játékot száműzték a hallei intézetekből. A gyermekek idejét precízen és célszerűnek vélten osztották be. A játék eltiltása koravén aggastyánokat nevelt, gyermekkoruktól fosztotta meg a növendékeket. Dicséretes viszont a tantárgyak gyakorlati ismereteket közlő igyekezete. Ebben messze megelőzték az ortodox iskolákat. Nagyon kiemelkedő pedagógiai módszer volt a szemléltetés alkalmazása. Francke abban is nagy volt, hogy maga rájött bizonyos hibákra, és azokat le tudta küzdeni. Másoktól nem fogadott el bírálatot, de némi önkritikája volt. Intézményei életében a hibák ellenére nagy feladatot teljesítettek. Halála után azonban fia és veje a pietizmus konzerválására törekedett. Az epigonok keze alatt az egész hallei pietizmus elvesztette az első nemzedék lángoló hitét s maradt annak modorosságai, hibái mellett. Spenerhez hasonlóan Francke sem vetette el az ortodox lutheránus hittételeket, hű maradt az Ágostai Hitvalláshoz. De Franckenál ez közönyt jelentett. Egyszerűen nem érdekelte a konfesszió és az ortodox hittételek. A gyakorlati munka, a megtérést munkáló missziói lendület foglalta le az egész embert. Csakhogy ennek a magatartásnak utódai kezén keserű gyümölcsei teremtek. Azokból kilobbant az eleven hit, de a hitvallás, tantételek és a hivatalos egyház iránti közöny megmaradt. S mi több, a hit elevenségének

csökkenésével egyenes arányban nőtt a racionalizmus és a közöny a hallei pietistákban. A harmadik nemzedék már beolvadt a racionalizmusba. A későbbi időkben éppen a hallei pietisták egykori nagy munkamezőin ütötte fel …(38 o.) tanyáját a racionalizmus, vallási közöny … az elvilágiasodás, végül az ateizmus.

12. A württembergi pietizmus Német lutheránus pietizmus volt ……….. (38 o.) volt, mint a hallei. Más volt ………… sában. Míg a hallei pietizmust Franckenál ………….. ragadta el, a württembergi ……………. józan, megfontolt, békességre igyekvő és csendben munkálkodó volt. Míg a hallei főnemesség, nemesség és a polgárság vallása volt, addig a württrmbergi a diákoké, parasztoké és csak harmadsorban a polgároké. A paraszti zöm adta meg az egész irányát. Egyházias maradt, nem tűzött össze a hivatalos egyházzal és az ortodox teológusokkal. Az egyetemi életben sem kezdett vitákat. A württembergi pietizmust mind a hivatalos egyház, mind az ortodox teológus tudósok becsülték és támogatták. A maga csendes módján ez az ébredési irány annyira áthatotta a lakosságot, hogy jó hatása napjainkig érezhető. A württembergiek számos kiváló teológussal dicsekedhettek. Egyik legkiválóbb teológusuk Johann Albrecht Bengel (1687-1752) stuttgarti vezető lelkész, exegéta és bibliai teológus volt. Az ő tollából született a Gnomon (1742) ami máig használatos. Nem valami hízelgő véleménye volt a halleiekről és Franckeről (1744-ben): „Bizony, a hallei módszer a mostani idő szelleméhez mérve egy kicsit kurtára sikerült. Spener méltósága és komolysága eltűnt, és a helyébe nem jött semmi. Itt az ideje, hogy az abból az iskolából való atyafiak összeszedjék magukat, és alkalmazkodjanak a szükségletekhez.” (Bucsay Mihály: Az újkori egyetemes egyháztörténet II. és III. szakasza: az ellenreformáció és a felvilágosodás kora. – Bp. 1970/71. Soksz. Bp. Ref. Teol. Akad. 63. 1.) Másik kiváló teológusa Friedrich Christoph Oetinger (1702-1782) volt a württembergi pietistáknak. Rá Jacob Böhme volt nagy hatással, de Bengeltől átvette annak mértéktartását. Bengel biblikus teológiáját folytatta, de felhasználva kora természettudományos eredményeit, egy összefüggő világképbe, egy sajátos és eredeti teozófiába építette tovább.

13. A radikális szeparatista pietizmus A pietizmus szélsőséges irányairól lehetetlen egyenként szólani, mindössze három személyen, mint típuson keresztül adunk metszetet ezekről. Gottfried Arnold (1666-1714) Unparteische Kirchen-und Ketzerhistorie (Pártatlan egyház- és eretnektörténet) című könyve méltó felháborodást váltott ki. Történethamisítással ui. az eretnekeket tette meg igazi keresztyéneknek, holott az akkori közvélemény az eretnekeket az ördög leszármazottainak tartotta. Arnold élete is bővelkedett meghökkentő fordulatokban. Először Spener

tanítványa volt, de az nem elégítette ki, hanem a rajongó spiritualista Gichtel hatása alá került és lemondott giesseni egyháztörténeti professzori katedrájáról 1698-ban. Az idézett eretnektörténeten kívül ugyanebben az életkorszakában írta 1700-ban Az isteni bölcsesség titka című, ókori gnosztikus szemlélettől áthatott könyvét, melyben nemi aszkézist hirdetett meg, a házasságot tagadta. A következő évben élete új korszakába lépett. Megházasodott, kibékült a hivatalos egyházzal és haláláig derék lelkipásztor volt, sőt a pietista, rajongó gnosztikusból szigorú ortodox esperes lett. Konrad Dippel (1673-1734) életét giesseni teológus korában Arnold professzor szélsőséges magatartása siklatta ki. 1697-ben búcsút mondott a teológiának, és orvos, később alchimista lett. Tehetséges embernek bizonyult mint orvos is és mint vegyész is. Az ortodoxia ellen 1698-tól Christianus Demokritus álnéven folytatott kíméletlen irodalmi harcot. A későbbiek során az ortodoxia mellé újabbnál újabb ellenfeleket szerzett, mert nyugtalan, szélsőséges nézetei miatt mindenkivel összeütközésbe került. A szeparatista pietista gyülekezetekben sem érezte jól magát. Egyaránt tagadta a satisfactio és a szélsőséges pietizmus spiritualizmusának tanát. Az utóbbi azt vallotta, hogy a megtérteket a Szentlélek inspirálja állandóan. Dippel nyughatatlan magányát a vallásról szóló tanításában fejezte ki. A vallás annyira személyes ügye minden embernek, hogy azt önmagának, önmagában kell gyakorolnia és nincs rá szükség, hogy közösségben legyen másokkal. A gyülekezetet egyenesen a kegyesség akadályának állította, mert még a szeparatista pietista gyülekezetekben sincs egy-két valóban megtértnél több. Gerhard Tersteegen (1697-1769) ugyan maga is szeparatista pietista volt, de nem hasonlítható a két előzőleg tárgyalt személyhez. Nyugodt, kiegyensúlyozott, konstruktív egyéniség volt. Eredetileg kereskedő és iparos volt, ezt a foglalkozását 1728-ban adta fel, hogy gyülekezeti vezető legyen. Később a gyülekezetek egy hálózatát igazgatta, mint annak felügyelője és szervezője. Szemlélődő lelkialkata a quietista Krisztus-misztika kiváló alakjává avatta. Írói és költői vénája pedig ennek az irányzatnak rangos irodalmi képviselőjévé tette. Énekeiben és könyveiben az Isten kegyelmében nyugvó ember életének erejéről és szépségéről vall. Teológiája nem tér el a reformátori teológia nagy vonalaitól, de a pietista üdv-individualizmus is meg-megcsillan írásaiban. Tersteegen énekeiből jelenlegi református énekeskönyvünk is kettőt (a 165. és 455. ének) felvett. A pietizmus nagy alkotása az egyházi énekköltésben maradandónak bizonyult. Francke is írt bensőségesen szép egyházi énekeket, de Tersteegen a legkiválóbb pietista egyházi énekköltő.

14. Zinzendorf és a herrnhuti pietizmus A herrnhuti pietizmus alapítója és haláláig vezetője Nicolaus Ludwig Graf von Zinzendorf (1700-1760), ez a kiemelkedő keresztyén személyiség volt.

Főnemesi család sarja. Apja miniszter. A német arisztokrácia bizonyos köreinek szokása szerint 1710-ben az ifjú Zinzendorf is a hallei nevelőintézetbe került, de az ott töltött 6 évre csak keserűséggel gondolt vissza. 1716-ban a wittembergi egyetemre került jogásznak, ám a jog mellett szülei akarata ellenére teológiát is hallgatott. 1722-től magas rangban udvari jogászként teljesített szolgálatot Szászországban. Szolgálatának megkezdése évében nősült meg. Feleségével, egy hercegnővel, annak 1756-ban bekövetkezett haláláig meghitt, lelki békességben élt. Az 1722. év egyháztörténeti szempontból is döntő Zinzendorf életében. Ebben az évben telepített herrnhuti birtokára menekült cseh-morva testvéreket. Herrnhut ettől kezdve minden hite miatt üldözött keresztyén előtt nyitva volt. 1727-ben szervezte meg Zinzendorf a herrnhuti „megújított testvérközösség”nek elnevezett telepet. A telepet jogilag és szervezetileg a lutheránus államegyházhoz tartozónak tekintette. A szomszédos berthelsdorfi lutheránus paróchia filiája volt a herrnhuti Brüdergemeinde. A berthelsdorfi lelkész, Rothe, szívesen vállalta filiájának Hernnhutot. (Hernnhut addig is Berthelsdorfhoz tartozott, mint majorság és kastély. Rothe hogyne vállalta volna, hiszen Zinzendorf gróf kegyura volt.) A Brüdergemeinde szervezete, liturgiája azonban merőben különbözött a lutheránus egyháztól. Internacionalista, felekezetközi pietista jellege volt azonban a fő ok, ami miatt a hivatalos egyház támadta Zinzerdorfot. A magas rangú arisztokratával azonban nem volt könnyű elbánni. Zinzendorf, hogy elhárítsa a teológiai képzetlenség vádját, 1734-ben befejezte teológiai tanulmányait. 1736-ban mégis száműzték Szászországból, de a Brüdergemeindéhoz nem mertek nyúlni. Zinzendorf, akárcsak Spener 1691-ben, Berlinben talált pártfogókra, és ott a cseh-morva testvéregyház püspöke, Jablonski, porosz udvari lelkész a csehmorva testvéregyház utazópüspökévé szentelte. Zinzendorf ezzel a lutheránus egyházból kivált, és a cseh-morva testvéregyház exuláns utazópüspöke lett. Poroszországnak politikai vonalába tartozott a menekült protestánsok, a cseh-morvák mellett a francia hugenották befogadása és segítése, a magyar protestánsok üldözése ellen is sokszor interveniált. Poroszország politikailag Ausztria ellen készült, Szászország pedig hagyományosan osztrákbarát külpolitikát folytatott. Poroszország és Szászország viszonyát az is meghatározta, hogy mindketten Lengyelországra aspiráltak, előbbi területeket, utóbbi koronát óhajtott. Poroszországnak jól jött Zinzendorf működése. Zinzendorf bejárta Európát és Észak-Amerika protestáns területeit. Prédikálásával komoly ébresztő szolgálatot végzett. Ugyanakkor Poroszország is jelentős propagandához jutott, hiszen Zinzendorfnak egy szót sem kellett szólnia kifejezetten Poroszország mellett, de ha elmondta, hogy kicsoda, kik azok a cseh-morva testvérek és miért van exuláns püspökük, meg utazópüspökük Berlinben, az éppen elegendő volt. Zinzendorf 1747-ben visszatérhetett Szászországba, és 1749-től a herrnhuti Brüdergemeinde megtarthatta szervezetét

és liturgiáját az Ágostai Hitvallással „rokon állásponton lévő egyházközség”ként elismerést nyert. Zinzendorf teológiai felfogása erősen christocentrikus lutheránus teológia. A pietista misztikum azonban furcsa modorosságokat eredményezett Zinzendorf teológiájában is. A házasságról azt tanította, hogy az a Szentháromság bizonyos fokú megélése. A Szentháromságot az emberi család analógiájára képzelte el, amelyben a Szentlélek az anya. (A Szentháromság tehát „Papa, Mama und ihr Flämmlein, Bruder Lämmlein”.) A Jézus véréről és sebeiről szóló pietista misztika Zinzendorfnál kulminált. A gyülekezetek Krisztus oldalzsebeiből születnek. Zinzendorf kegyessége sem mentes a túlzott érzelgősségtől, mindamellett őszinte, mély, önmagát átadó és rendkívül gyakorlatias. Érzelgőssége és Krisztus vérének, sebeinek misztikája is megbocsátható neki; tőle mindez őszintén hangzik, de az epigonok által unos-untalan reprodukálva, – kevesebb őszinteséggel, – már ízléstelenségnek és édeskésnek hat. Vitathatatlan értéke a herrnhuti pietizmusnak szelídsége, evangéliumi vidámsága, felszabadult derűje, amiből hiányzik Francke erőszakossága mellett annak gyanakvása és komor pesszimizmusa. Zinzendorfon meglátszik, hogy Halle iskolájába járt, igyekezett megszabadulni Francke nyomasztó örökségétől. Elvetette a Franckeféle „bűnbánat-harc” sablonos megkövetelését, holott magát a bűnbánatot nem vetette el. Nem tudott ezzel szemben Zinzendorf megszabadulni Francke örökségétől, amelyet az a tudomány és művészet lebecsülésében hagyott rá. Zinzendorf is a kegyesség gyakorlása mellett csupán a gazdasági, kereskedői, állami és katonai teendőket vélte szükségesnek. A württembergi pietizmus nagy személyisége, Bengel szerint Zinzendorfnak élete végéig nem nőtt be a fejelágya, örök kamasz maradt. Arra célzott, hogy Zinzendorf zsenialitása, nagy missziói szolgálata mellett is hajlott a különcködésre. Egyes nézeteit és munkamódszereit gyakran változtatta, de a Krisztus szeretetében való örvendező szabadsághoz és a lelki közösséghez mindvégig hű maradt. 16 éves korában Jézus rendet alapított, és később is egyesületeket, szövetségeket szervezett mindenfele. Lelki barátokkal körülvéve az önzetlen szolgálatban lelte örömét. A nehézségektől nem riadt vissza. Élete lázas tevékenységben telt el. Prédikált, levelezett, személyes lelkigondozást végzett, újságot szerkesztett, verseket, énekeket írt, terjesztette nézeteit. Herrnhut a pietista misszióból Halle után második helyen vette ki részét. De míg Halla Francke halála után minden téren a lassú hanyatlás állapotába került, Herrnhut nem érezte meg különösebben Zinzendorf halálát, mert a már ismertetett különbségek Herrnhutot életképes ébredési központtá tették. A Brüdergemeinde átvészelte a múló századokat, és hatása egyértelműen pozitívan érvényesült a protestáns egyházak életében.

15. A methodizmus Az angol polgári forradalom győzelme az ún. diszőséges forradalom (1688) után hozta meg a zavartalan polgári viszonyok korszakát Angliában. 1689-ben kiadták a Türelmi Törvényt, amely a katolikusok és unitáriusok kivételével vallásszabadságot biztosított az angliai protestáns felekezeteknek. A békés és szabad polgári életforma vallási közönyt eredményezett. Az emberek megszabadultak a szorongattatásoktól, s úgy érezték, nincs égető szükségük Istenre. Ez a korszak volt az angol deizmus, aztán a felvilágosodás klasszikus kora Angliában. Különösen az anglikán államegyház jutott a hitélet mélypontjára. A nemesség és a gazdag polgárság a jólneveltség tartozékát látta a vallás külsődleges gyakorlásában. Ekkor alakult ki az a máig meglévő angol nézet, hogy a gentleman ismérvei közé a templombajárás is oda tartozik. És az a másik, hogy az igazi gemtleman anglikán. A XVIII. Század felgyorsult ipari fejlődése kitermelte az ipari proletariátust, amelyet sem az anglikán egyház, sem a presbiteriánus (nonkonformista vagy dissenter) nem tudott elérni. A közép- és kispolgárság tömegei nem szakították ugyan meg kapcsolataikat az egyházzal, vallásosságuk azonban sok kívánnivalót hagyott maga után. Mindezektől meghatározottan lépett fel a század harmincas éveinek végén néhány fiatal ember a lelki ébredés szolgálatára. Angliában a hitélet a század végére fellendült; szolgálatuk nem volt hiábavaló. A methodizmus három kiemelkedő egyénisége: John Wesley (1703-1791) erős akaratú, vasszorgalmú, bámulatos szervező és irányító, tehetséggel megáldott személyiség volt a mozgalom megindítója. Öccse, Charles Wesley (1707- 1788) költői tehetségű, érzelmes lelkületű, a mozgalom költőjévé vált. De hármójuk között a vérbeli teológus George Whitefield (1714-1770) lett. Apostoli buzgalmához csodálatos igehirdetői képesség járult, a kortársak elragadtatással beszélnek prédikációi hatásáról. Whitefield szervezőképessége azonban nem állt arányban apostoli lelkületével és nagy hatású igehirdetői adottságaival. a. A methodizmus kialakulása 1729-ben Oxfordban John Wesley tanulmányi felügyelő öccsével és néhány társával vallásos klubot alapított lelki fejlődésük közös ápolására. Vigyáztak arra a közösség tagjai, hogy olvasmányaikat helyesen válasszák meg. A világirodalom és a vallásos irodalom legjobb termékeit olvasták. A lelkiismeretes tanulás mellett kínálkozó szabadidejükben jellemüket fejlesztő szórakozásokkal, betegek és szegények gondozásával töltötték. Mint igazi angol klub tagjai, mindezt módszeresen csinálták, s ezért kapták társaiktól a methodista, módszeres (módszereskedő) gúnynevet. Velük is az történt, az ilyen gúnynév adásánál általában ami történni szokott: méltósággal viselték a gúnynevet.

1735-ben csatlakozott a methodista ifjakhoz George Whitefield. Közben érintkezésbe léptek a londoni és az észak-amerikai herrnhuti testvérekkel. Olvasmányaik is nagy hatással voltak rájuk. Luther és Kálvin műveit olvasták és vitatták meg. 1738 februárjában a Wesley testvéreknek döntő élményben volt részük. Egy Amerikába készülő herrnhuti testvér beszélgetett velük. Ismertette a mozgalom nyomán Németországban és Amerikában kibontakozott tömeges ébredést, ami nagy hatással volt a két Wesleyre. Néhány hónappal később, 1738. május 24-én este ¾ 8-kor John Wesley egy viharos megtérési élményen ment át. A közösség szokott módon együtt ült, és éppen Luthernek a Római levél kommentárja bevezetését olvasták, mikor John Wesley életében a nagy fordulat végbement. John Wesley a nyár folyamán ellátogatott Herrnhutba és két hetet töltött ott. Kritikus szemmel járva, a herrnhutiak erényei mellett hibáikat, modorosságukat is meglátta, de nem ábrándult ki a mozgalomból, hanem a hibákból tanult és azzal az elhatározással tért vissza Angliába, hogy ő is megkezdi a széles körű ébresztést. George Whitefield megelőzte John Wesleyt az ébresztő prédikálás elkezdésében, mert Angliában 1736-tól végezte ezt a szolgálatot, 1738-ban pedig Észak-Amerikába hajózott és ott folytatta, míg John Wesley csak 1738ban kezdte el. Az evangélizációs mozgalomba bekapcsolódott Charles Wesley is, aki Whitefielddel együtt nem ment át John Wesleyhez hasonló viharos megtérésen. Angliában és Amerikában egyaránt 1739-től kezdve az evangélizáció a templomi prédikálás mellett áttért a szabadban való prédikálásra is, Ezt is Whitefield kezdte, és bár John Wesley először megbotránkozott rajta, még abban az évben kénytelen volt maga is átvenni a szabadban prédikálás módszerét. Három oka volt ennek: az egyik, hogy az ortodox beállítottságú papok nem mindig engedték át templomukat az evangélizátoroknak, a másik, hogy a gyülekezet nem fért be a templomba, végül, hogy olyan helyen is prédikáltak, ahol nem volt templom. b. A methodista egyház megszervezése Whitefield nem volt szervező. Nagy hatású evangélizációja tízezreket mozgatott meg. Elérte a szegény bányászokat, manufaktúra munkásokat, a bontakozó ipari forradalom egyházilag is elhagyatott proletárjait. A bányászok szenes arcán barázdákat szántott a Whitefield prédikációja nyomán kibuggyanó könny. Ám Whitefield evangélizációjának nem lett külön egyház szervezése az eredménye. Hiba volt, hogy az evangélizáció által megtérített embereket magukra hagyta, de roppant jó volt, hogy nem szakította ki őket egyházukból. Így nem ment simán azoknak az új élet, hiszen nem a megtértek szeparatista közösségeibe szerveződtek, hanem benne maradtak az anglikán államegyházban vagy a presbiteriánus egyházban. Nehéz volt a helyzetük az anglikán ill. presbiteriánus egyházban, hiszen azok merev ortodoxiában éltek. Ez a nehézség azonban annak a két egyháznak a szempontjából gyümölcsöző volt. A két egyházat lassan áthatotta Whitefield evangéliumi lelkületű szolgálatának az

eredménye. A megtértek világosság, só és kovász lettek, s a század végére átformálták, megújították az anglikán és a presbiteriánus egyházat egyaránt. John Wesley kiváló szervező volt, de kisebb tehetségű prédikátor és teológus, mint Whitefield. Ennek a nagy szervezőnek első dolga volt, hogy 1739-ben a tíz évvel azelőtt alakult baráti klubnak az új viszonyoknak megfelelő szervezeti formát adjon. 1740-ben elszakadt a Brüdergemeindétől, azonban a testvéri kapcsolatot továbbra is fenntartották egymással. A methodista egyház ezzel nagyjából megszületett. A Wesley evangélizációjára – és természetesen testvére, valamint barátai evangélizációjára – megtérteknek könnyebb dolguk volt, hiszen élő evangéliumi hitüknek megfelelő szervezetet, methodista egyházat szervezett számukra Wesley. De ennek a következménye az lett, hogy az anyaszentegyház testén újabb szakadás keletkezett, valamint a megtértek nem tudták régi egyházukat belülről ébreszteni. Persze nekik sokkal egyszerűbb és kényelmesebb volt saját köreikben élni az új életet, mint megtéretlen egyházukban háborgatásokat eltűrni élő hitükért. Isten tervében minden bizonnyal ennek is megvolt a maga haszna: felrázta az anglikán és presbiteriánus egyházat, hogy ha sokáig ellenállnak az ébredésnek, a gyülekezetek tömege methodista lesz. Ez a félelem és védekezési módszer is egyengette a Whitefield nonszeparatista evangélizációjának egyházébresztő szolgálata útját. Whitefield és John Wesley nem sokáig tudtak együtt dolgozni, mert Wesley a predestináció tanát félreértve, azt az evangélizálás akadályának minősítette és elvetette. Whitefield mint vérbeli teológus helyesen értelmezte a kálvini predestinációt és kitartott mellette. John Wesley a maga szervezeteit formailag nem kívánta kiszakítani az anglikán egyházból, hanem azon belül mint külön munkaszervezetet tekintette. Voltaképpen egyesületi keretek között kívánt mozogni az anglikán egyházon belül. Nem készített külön hitvallást, meghagyta az anglikánt, csak kurtított rajta. A liturgiával hasonlóan járt el. Célja az volt, hogy minden megtért embert szolgálatba állítson. Az egyesületi jelleg jól érvényesült a szervezeti felépítésben. A helyi egylet tagságát osztályokra tagolta, élükre vezetőket állított, és tagjainak kötelességévé tette a missziói munkát, ill. az arra való felkészülést. A methodista egylet, később az egyház is, tagsági könyveket adott ki minden hűségesen és odaadással szolgáló tagnak. A tagkönyveket negyedévenként felülvizsgálják, s aki időközben a keresztyén életben és az aktív szolgálatban hanyatlónak bizonyul, azt visszaminősítik próbataggá. Ha aztán a következő negyedévben ismét emelkedik a buzgalma, akkor újra visszakapja rendes tagságát. A hitben megrestülteket egyszerűen kizárják az egyesületegyházból. Ennek a szigorú rendnek nagy fegyelmező ereje van, azonfelül a passzív keresztyének ballasztját nem cipeli magával. Egyesületileg ez jó, de egyházilag már kérdéses. A metodizmus a laikusokat az egyetemes papság elve alapján neveli a szolgálatra. A XVIII. században elképzelhetetlenül új dolgot hozott a laikusok aktivizálásával, az egyház ügyeinek kollektív intézésével, az

általános keresztyén szolgálatkényszerrel. A methodista egyház kerületekre tagozódik és felső szinten az utazó prédikátorok konferenciája vezeti. Az egyszemélyi vezetés is megtalálható, szuperintendenseket, püspököket is szenteltek és szentelnek ma is. John Wesley nem vádolható azzal, hogy methodista mozgalmából végül egyház lett, s ezzel kiszakadt az anglikán és presbiteriánus egyházból. Szubjektíve ő nem akart szakadást, csak az anglikán egyházon belül egy egyletet, de az objektív okok előidézték szükségszerűen a különválást. Wesley úgy osztotta be a methodisták programját, hogy az anglikán istentisztelet időpontját szabadon hagyta, sőt ő maga és munkatársai anglikán templomba jártak úrvacsorázni. A mozgalom nemzetközi méretei és angliai keretei azonban a szubjektív szándék ellenére szükségszerűen hozta, hogy saját lábára álljon. Ennek ellenére formai kiválás nem történt. Whitefield halála után, 1770-1777 között nagy vita folyt Whitefield hívei és Wesley-ék között. A vita a predestináció kérdése miatt folyt. Eredménye az lett, hogy mindkét fél mereven kitartott álláspontja mellett. A methodizmus predestinációellenessége, ha lehet, még fokozódott. John Wesley halála után a methodizmus 1797-ben hozta létre a maga külön szervezetét. Ekkor alkották meg a már említett felső szervet, a konferenciát. Az egyes kerületeket, más néven területeket, hasonlólag az utazó prédikátorok vezetik. Tehát a felső vezetésben nem érvényesül a világiak zsinatpresbiteri jellegű bevonása. A methodista egyház külön szervezésének időpontjának 1797 tekintendő, bár akkor sem jelentette ki, hogy elszakad bármely más egyháztól és ezennel saját szervezetet alkot, csak megtette. 1798ban a methodisták száma 85 055 volt. 1935-ben 59 524 prédikátor vezetésével 11 809 488-ra rúgott a tagsági könnyvel rendelkező felnőtt methodisták száma. c. Az angliai hitélet a XVIII-XIX. sz. fordulóján A methodizmus hatására az angliai protestantizmus hitélete megélénkült. Az anglikán és a dissenter egyház egyaránt az ébredés jeleit mutatta. A felekezeti béke erősödött. Felekezetközi társaságok alakultak. A külmisszió végzésére szervezeteket hoztak létre. 1792-ben a Baptista Missziós Társulatot, 1795-ben a felekezetközi Londoni Missziós Társulatot, végül 1799-ben az Anglikán Egyházi Missziói Társulatot. 1804-ben megalakult a Brit és Külföldi Bibliaterjesztő Társaság felekezetközi jelleggel. A bibliaterjesztés terén hallatlan munkát fejtettek ki az angolok. Az angol közvélemény a rabszolgaság ellen fordult. 1807-ben a parlament megtiltotta a rabszolga-kereskedelmet. Magát a rabszolgaságot azonban csak 1834-ben törölte el a parlament. A rabszolgaság elleni harc az angol gyarmatok szempontjából jelentős, mivel onnan is vittek az Egyesült Államokba néger rabszolgákat.

16. Az Amerikai Egyesült Államok vallási helyzete a felvilágosodás korában Az Amerikai Egyesült Államok döntő jellegét angol, ír és skót telepesek határozták meg. Egyesült Államokról természetesen csak 1776 után beszélhetünk, hiszen addig Anglia gyarmata volt. A 13 államból alakult államszövetség sajátos fejlődést járt végig. Az európai fejlődéstől merőben különbözött, de sok mindent vitt Európából. A vallási helyzetet a szabadságharc előtti időkben európai mintára rendezték. Államonként a lakosság meghatározta az uralkodó vallást, amely a többség vallása volt, az aztán elnyomta a kisebbség vallását, ill. vallásait. Angol gyarmatokról lévén szó, természetesnek vehetnénk, hogy a protestantizmus magától értődően vezetett vallási téren. De nemcsak protestánsok vándoroltak Amerikába, és nemcsak Angliából, hanem Európa különböző részeiből vándoroltak az emberek Amerikába. A protestantizmus helyzetét lelki ébredések szilárdították meg, ezek biztosítottak átütő erőt a protestantizmusnak. Jonathan Edwars (1702-1758) nevéhez fűződik az első ébredés, revival, megindulása. A második nagy revival Whitefield 1738-ban elkezdett prédikálása nyomán támadt. Whitefield ébresztő szolgálata a legtöbb angol gyarmaton komoly mozgalmat támasztott. De a gyarmatokon is az történt, mint Angliában: Whitefield a felébredteket nem szakította ki az egyházukból. A szabadságharc előtt csupán Pennsylvánia biztosított szabad vallásgyakorlatot. A vallási türelmetlenség az észak-amerikai gyarmatokon is jelen volt. A felvilágosodás vallási türelme, valamint az angol presbiteriánusok és anabaptisták munkálkodtak a viszonyok megváltoztatásán. Thomas Jefferson az Emberi Jogok Nyilatkozatában a felvilágosodás talaján állva hirdette meg az embernek a vallásszabadsághoz való jogát. 1774-ben a 13 gyarmati állam kongresszusa elfogadta az Emberi Jogok Nyilatkozatát. 1791-ben aztán az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya gyökeresen rendezte a vallási kérdést: 1. Az államot és az egyházat teljes mértékben különválasztotta. 2. Kimondta, hogy minden vallásfelekezet egyenlő. 3. Az állam az egyén vallási meggyőződésének szabadságát biztosítja, amennyiben az nem káros más állampolgárokra és az államra. Összehasonlításul megemlítem, hogy Erdély e téren mennyire megelőzte korát. Erdélyben már 1550-ben a tordai országgyülés elfogadta a szabad vallásgyakorlatot az evangélikusoknak, majd a 60-as években azt …. (48. o. betoldás) az unitáriusokra is kibővítették. Bethlen Gábor (1613-1629) teljes vallásszabadságot biztosított valamennyi erdélyi vallásfelekezetnek. Angliában 1653-tól 1658-ig korlátlan vallásszabadságot adott Cromwell valamennyi evangéliumi keresztyén felekezetnek; a vallásszabadság nem terjedt ki akkor a katolikusokra, unitáriusokra és az episcopalista anglikánokra.

17. A németalföldi református teológia a felvilágosodás korában A németalföldi fejlődés Európában elsőnek hozta létre a polgári államot. A polgárság uralomrajutása meggyorsította a szellemi élet fejlődését. E fejezetben Németalföld XVII. századi református teológiai viszonyait tekintjük át, mert ott akkor volt a felvilágosodásnak az egész európai közgondolkodásra elhatározó jelentőségű korszaka. Ez a korszak az angol puritanizmus, empirizmus kölcsönhatásában, Descartes racionalista filozófiájának kibontakozást biztosítva járta végig a fejlődés útját. Lévén Németalföld polgári állam és kálvinista, világos dolog, hogy a felvilágosodás filozófiája és teológiája korántsem úgy jelentkezett, mint Franciaországban. A református ortodoxia és a vele szemben álló teológiai irányok a leghevesebb harcok idején sem foglaltak el szélsőséges álláspontot, ami a XVIII. századi német racionalista teológiától megkülönbözteti a holland felvilágosodás teológiáját. Voetius prakticizmusának ortodoxiaellenessége sem mérhető a hallei pietizmus ortodoxiaellenességével. Az összehasonlításnál azt az egyet sem szabad szem elől téveszteni, hogy kronológiailag is a holland megelőzte mind a német, mind a francia fejlődést. A holland ortodoxia fejlődésében az 1618-19-ben megtartott dordrechti zsinat jelenti a határkövet. A zsinat a skolasztikus ortodoxia győzelmével végződött. Az arminianizmust, ami a szigorú kálvivi hitvallásosságon némileg lazítani kívánt és a Szentírás tekintélyét a hitvallások tekintélye fölé emelte, de egyben a predestináció következetes kálvini tanán is enyhített, – a dordrechti zsinat elítélte, pártját, a remonstránsokat szétzúzta. A győztes ortodoxia legkiemelkedőbb teológusai a következők voltak: Franciscus Gomarus (15631641), J. Macovius (1588-1644), Samuel Maresius (1599-1673) és az általunk bizonyos vonatkozásban már ismert Voetius. Maresius és Voetius 1642-től 1667-ig szemben álltak egymással, mert Voetius, aki különben maga is ortodox volt, támadta az államvallás néhány középkori egyházszervezeti maradványát. De ellentétben voltak azért is, mert Voetius mint a precizista kegyesség megalapítója Maresius és a skolasztikus ortodoxia szikkadt intellektualizmusával szemben a személyes hit melegségét és a keresztyén élet precíz kegyességét hangsúlyozta. Voetius precizista ébresztő tevékenységét, amelynek kapcsán 1644-től exercitia pietatisnak nevezett bibliaköreit szervezte, már tárgyaltuk a német pietizmus gyökereinek ismertetésekor. Wilhelm Amesius (mh. 1633) angol puritán tudós, akit hite miatt kényszerítettek hazája elhagyására, a franekeri egyetem professzori katedráján Voetiust megelőzve hirdette a személyes hit, a Krisztusnak szentelt élet szükségességét. Voetius maga is sokat tanult Amesiustól és nemes indíttatásokat vett tőle, de az Amesius felfogása Voetiusban lett igazán holland református irányzattá. Hollandiából Amesius és Voitus puritanizmusát hozták haza Magyarországra és Erdélybe a magyar puritánok néven ismert mozgalom egyes követői.

Johannes Cocceius (1603-1669), aki 1630-tól brémai, 1636-tól franekeri, 1650-től leideni teológiai professzor Amesiussal és Voetiussal ellentétben gyökeresen új módszert hozott a teológiában. Cocceius ízig-vérig biblikus teológus volt. A héber nyelv professzora lévén hosszabb ideig, ismerte és kortársainál jobban értette meg a Biblia történetiségét. Az általa megalapított teológiai irány, a szövetség teológia, a foederalis teológia voltaképpen a holland református ortodoxia továbbfejlesztése volt. Melanchton, Zwingli, Kálvin, Bullinger, Hyperius, Olevianus, Ursinus, de Cocceius kortársa, az előbb tárgyalt Amesius is vallotta, hogy Isten szövetséget kötött az emberrel. Cocceius a reformátoroknál és a későbbi teológusoknál rendszerré ki nem dolgozott szövetség-teológiát dolgozta ki. Vallotta, hogy Isten üdvtervét szövetségek sorozatán keresztül valósítja meg. A szövetségek egymásutánisága egyre közelebb viszi az embert Istenhez. Két fő korszakot, és a második fő korszaknak további három alkorszakát különbözteti meg: 1. A természeti szövetség korszaka (foedus operum seu naturae). A bűneset előtti emberrel kötött szövetség kora. Az ember úgy nyert volna üdvösséget, ha engedelmes maradt volna. 2. A kegyelmi szövetség korszaka (foedus gratiae): a. Foedus gratiae legem – a törvényadás előtti kegyelmi szövetség a patriarchák korát foglalja magába Mózesig. b. Foedus gratiae sub lege – a Sinai-hegyi törvényadástól Krisztusig tartó kor. c. Foedus gratiae post legem – a Krisztus által kötött szövetség kora. Isten üdvtervének történeti kifejlését ragadta meg a szövetség-teológia. Isten a történelemben szólítja meg az embert, szövetséget köt vele, nem egyszer, hanem többször és az egymásután következő szövetségek az üdvösségre nevelés szakaszai. Az új szemléletmód egészen másfajta exegézist tett lehetővé, mint a korábbi volt. Az ortodoxia a Bibliát dicta probantia gyüjteménynek tekintette és akként kezelte. Cocceius rávilágított, hogy Isten a történetben jelentette ki magát az embernek, ami azt jelenti, hogy a Szentírásban lévő kijelentés más-más darabjai, egyúttal mám-más időben, más-más történeti helyzetben hangzottak el, s egyszersmind a kijelentés-történet megfelelő szövetség-korszakában. Isten fokozatosan jelentette ki magát az embernek úgy, hogy egyre többre tanította. Történeti háttérben kell tehát szemlélni a Szentírás két nagy könyvgyüjteményét, de úgy, hogy az Ószövetségről tudnunk kell, hogy az a Krisztus előtti szövetségről, sőt a törvényadás előtti szövetség kijelentéséről szól. Természetesen a természeti szövetség meghirdetésével kezdődik. Tehát az Ószövetségben Isten kijelentése nem szemlélhető olyan teljességgel, mint az Újszövetségben. Kijelentés-, egyház- és világtörténeti helyzetben, kijelentési érvénnyel hangzott el Istennek minden Igéje. Történeti távlatot kapott a kijelentés. Másfelől Isten nagy nevelő munkáját ragadta meg Cocceius, mikor a

szövetségek egymást követő rendjében adott nagyobb-nagyobb kijelentést tanította. Kezdetben kevesebbet mondott meg Isten önmagáról, aztán egyre többet, de úgy, hogy ráépült az előző kijelentés és szövetség lépcsőfokára a következő. Cocceius szakított az ortodox teológiának az Isten fogalmát tárgyaló jellegével; ő Istennek az emberhez a történelemben megvalósuló viszonyát tárgyalta. A kegyelemre való elválasztás és az arra felelő egyszeri emberi döntés helyett Isten pedagógiáját tárta fel, hogyan vezeti az Isten szövetségek, kijelentések lépcsőfokain egyre közelebb magához az embert. Exegetikailag Cocceius tipologizáló módszerrel magyarázta a Szentírást. Az ószövetségi igéket újszövetségi eseményekre kell vonatkoztatni, az újszövetségieket pedig az egyháztörténeti eseményekre úgy, hogy az ószövetségi igének meg kell keresni az újszövetségi és egyháztörténeti megfelelőjét. Ilyen módszerrel azt kereste, hogy az ószövetségi ige, milyen újszövetségi igének és melyik egyháztörténeti eseménynek a típusa. Ez az exegezis a gyakorlati keresztyén élet kegyességét emelte és az egyháztörténeti próbatételekben való hűséges megállásra nevelt. Cocceius foederális teológiája feltárta a történeti valóság bonyolultságát, lehetőséget biztosított a tények felderítésére, s ezzel együtt a kritikára. A teológiában a skolasztikus spekulatív rendszer szigorúságát feloldotta és teret nyitott a történelmi és lélektani tényezők felfedésére és felhasználására. Művelődás- és társadalomtörténeti szempontból szintén jelentős ez az irányzat. Pierre Bayle írta, hogy a művelt emberek Hollandiában az ő korában cocceianusok voltak. Cocceius művei és a cocceianus igehirdetés komoly közönségsikerre tett szert. Az ortodoxia maradi körei a cocceianizmus ellen fordultak. S mivel a szövetségi teológiában alapjában véve nem találhattak kifogásolni valót, Cocceius néhány mellékes tanítása ürügyén támadták az egész cocceianizmust. 1655-től több mint két évtizeden át tartottak ezek a harcok, egyházfegyelmi és teológiai téren egyaránt. 1660-tól a holland politikai életben egy haladó polgári párt volt uralmon, ami a coceeianusok oldalára billentette a mérleget, de 1672től konzervatív rendi monarchikus párt uralkodott, s az meg a régi vágású ortodoxiának kedvezett. A harc aztán úgy ült el, hogy közös ellenségként jelentkezett 1677-ben a felvilágosodás, ami ellen a régi ortodoxia és a cocceianus ortodoxia kénytelen volt összefogni. A szövetség kifejezésére szokásba jött Hollandiában, hogy a rendszeres teológia professzora ortodox, az exegéta pedig cocceiánus legyen. Magyarországon és Erdélyben számos követője akadt Cocceiusnak, akik ellen itthon is csatasorba állt a régi ortodoxia. Nálunk a harc hosszabb volt, mert központi tekintéllyel bíró egyházi szervezetünk nem lévén nem tudtak határt szabni egykönnyen a vitáknak. A XVII. század végére aztán elültek a viták, és a cocceianizmus polgárjogot nyert a magyar reformátusságban is. Debreceni Ember Pál, Martonfalvi Tóth György veje, a híres egyháztörténet-író neves cocceianus volt.

A legnevesebb holland cocceianusok: Franz Burman (1628-1679) utrechti, Campegius Vitringa (1659-1722) franekeri és F. A. Lampe (1683-1729) előbb utrechti, majd brémai professzor volt. Lampe egybeolvasztotta a precízizmust, pietizmust és a cocceianizmust. Ő adta ki Debreceni Ember Pál magyar református egyháztörténetét. A holland református teológiának szembe kellett nézni Descartes racionalizmusával. Az ortodoxia táborát Voetius vezette harcba Cartesius ellen annak módszeres kételkedése és a velünk született eszméről szóló tana miatt. Voetius precízizmusánál és működésének tárgyalásánál nyomatékosan hangsúlyoztuk, hogy ő egyébként régi ortodox maradt. Descartessel is azért került szembe, mert a teológiának ő más filozófiai alapot, mint Aristoteles filozófiáját, nem volt hajlandó elismerni. Tagadta a heliocentrikus világképet, mert az a Szentírással ellenkezik, és elvetette a Harvay-féle vérkeringési elméletet is. Voetius kivitte, hogy 1642-ben Heinrich Regius karteziánus professzor előadásait eltiltsák. Descartes ellen 1642-től 1647-ig harcolt Voetius és abban is győzött: 1656-ban a rendek megtiltották Descartes tanainak előadását. A tilalom ellenére a cocceianus ifjúság között hódított a karteziánizmus. A felvilágosodást előkészítő Cartesius és a holland reformátusok ortodoxiájának haladó szárnya, a cocceianizmus hamar kiegyezett. Különösen Descartes módszere, valamint skolasztikaellenessége volt nagy hatással a cocceianusokra. Ezeket a cocceianus teológiába Roëll, Witsius és Bernsau minden további nélkül beépítette. A németalföldi teológia ennek a rugalmasságnak köszönhette, hogy a felvilágosodás későbbi szakaszában is megőrizte frissességét, a haladó irányok felé tájékozódó készségét, ugyanakkor nem oldódott fel a racionalizmusban, hanem megtartotta hitvallásos, biblikus jellegét, az egyházi és kegyességi élet szigorú hagyományait. A hitvallási revíziót követelő arminiánus teológia késői követői fenntartás nélkül átvették a felvilágosodás módszerét és eszméit, s racionalista teológusokká váltak. Magyarországon a cocceianizmus mellett a karteziánizmusnak is nagy hatása volt. A két irány hol külön-külön, hol meg egybefonódva jelentkezett hazánkban.

18. A római katolikus egyház a felvilágosodás korában a. Az ellenreformáció kifulladása A feudális abszolutizmus ideológiai támasza a Bourbonok és Habsburgok birodalmában a katolicizmus volt. A katoliciozmus cserében az ellenreformációhoz igényelt fegyveres karhatalmat a feudális abszolutizmustól. Korszakunkban az ellenreformáció az említett birodalmakban tovább folyt. De másutt is, ahol a katolicizmus hatalmon volt, nem tűrte meg a protestánsokat, ha módja volt ellenük fellépni. A XVIII. század hetvenes éveire aztán a felvilágosodás vallási közönyből fakadó türelme vetett véget általában az

üldözéseknek. A felvilágosodás hatására volt kénytelen a pápa az ellenreformáció vezérkarát képező jezsuita rendet – annak ténylegesen meglévő súlyos bűnei miatt – feloszlatni. Franciaország volt a korszak legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő üldözésének színtere. Az 1660-as években kezdődött üldözés „misszionáriusai” az első években a francia királyi hadsereg katolikus dragonyosai voltak. A dragonyosokat protestánsokhoz szállásolták el, és azoknak botbüntetés terhe mellett kötelességük volt addig szekírozni a szállásadó családot, míg az katolizál. A katolizáló hugenotta mentesült a katonai beszállásolás alól és kétévi adóját elengedték. Tízezrével tértek át az embertelen nyomorgatás miatt a hugenották, vagy titokban emigráltak, de sokan az öngyilkosságban kerestek menedéket. A csizmás misszió rémtettei mellé a 70-es években már rendeleteket is alkottak, hogy a protestánsokat mind jobban visszaszorítsák s katolizálásra kényszerítsék. A nantesi edictum bár érvényben volt formálisan, de a visszavonása előtti években már csupán írott malasztnak bizonyult, aminek semmi érvénye sem volt. A kényszerítés mellé a megvesztegetést is felsorakoztatták a katolikusok. A katolizáló hugenottáknak társadalmi állásuk szerinti tarifájuk volt. A régi református főúri családok katolizálása után a nemesség, polgárság és parasztság áttérítésére került a sor. 1685. október 17-én XIV. Lajos, a Napkirály felfüggesztette a hugenották jogait biztosító nantesi edictumot. A hugenották ezzel törvényen kívüli állapotba kerültek. Hivatalosan az áttérés volt az egyetlen lehetősége a hugenottáknak. A tilalom ellenére (1669 óta gályarabság terhe mellett volt megtiltva az emigrálás) külföldre menekültek számosan, mások színleg áttértek, de titokban igyekeztek gyakorolni régi vallásukat. A vértanúk sora került ki az áttérni nem akarók, vagy az áttért, de titkos református vallásgyakorlaton kapottak közül. Időről időre parasztfelkelések lángoltak fel a vallási és feudális elnyomás, a katonaság beszállásolása és a kíméletlen adóbehajtások miatt. Legjelentősebb a délfranciaországi felkelés 1702-1715-ig. Ezeket a parasztokat camisardoknak csúfolták. Felkelésüket leverték, de némi eredményt értek el: a vallási üldözés területükön mérséklődött. Az illegalitásba kényszerített francia református egyház az üldözés első évtizedeiben szinte megsemmisült. Eleinte gyors változásban reménykedtek az üldözöttek, erre bíztatták őket külföldre menekült lelkipásztoraik és otthon fellépő vezéreik egyaránt. A helyi felkelések leverése után döbbentek rá, hogy tartósan be kell rendezkedniük az üldözöttségre. Antoine Court (1696-1760) nevéhez fűződik a francia református egyház újjászervezése. Court a törvényen kívűli állapotok között szervezte újjá az egyházat. Egész élete kalandregények fantazmagóriáit megszégyenítő hőstettek sorozata. Titkon, álnév alatt, álöltözetben járta Franciaországot. Istentiszteleteket tartott, gyűléseket vezetett, kidolgozta és gyakorlatilag megszervezte az egyház új életét. Megoldotta a lelkészképzést, Lausanneban (Svájcban) teológiai akadémiát létesített. Az üldözéseket vállaló hős lelkű ifjak elvégezve a lausannei szemináriumot, otthon

teológiailag képzett vezérkarát képezték a pusztai egyháznak. Az elfogott hugenotta lelkészekre kivégzés, a hugenotta istentiszteleten résztvevő férfiakra gályarabság, a nőkre börtön várt. A XVIII. században 25 református lelkészt végeztek ki Franciaországban a királyi hatóságok. Az utolsót 1762-ben akasztották fel Toulouseban. A gályarabságra, börtönre ítéltek száma igen magas. Court nyugalomba vonulása után szervezett egyház maradt az örökébe lépő Paul Rabaut (1718-1796) vezetésére. Voltaire vezetésével a felvilágosítók álltak az üldözött hugenották mellé. 1762 e téren a fordulat éve. Ebben az évben egy különösen felháborító eset történt. Egy hugenotta kereskedő egyik elmebeteg fia öngyilkos lett, amit a jezsuiták az apára, Jean Calais-ra fogtak, hogy ezzel akarta megakadályozni fia katolizálását. Az apát elítélték és kivégezték. Voltaire bebizonyította az apa ártatlanságát, és az országos felháborodás hatására a királyi kormány érvénytelenítette az ítéletet, Calais családjának vagyonát visszaadta és 30 000 livre kárpótlást fizetett. A felvilágosodás hatására a hatóságok ettől kezdve mind türelmesebben viselkedtek a hugenották iránt. Pl. katonai őrjáratok tisztjei titkon, előre értesítették a hugenottákat, hogy vasárnap merre haladnak csapatjukkal, stb. Természetesen hugenottának lenni továbbra is veszélyes dolog volt. 1787-ben aztán a király nagy megszorításokkal bár, de vallásszabadságot biztosított a hugenottáknak. 1789-ben a forradalom biztosította a teljes vallásszabadságot, azonban a forradalom radikalizálódásában az egyházat akarván visszaszorítani, a minap még üldözött hugenotta lelkészeket is egyenlő elbánásban részesítette a katolikusokkal. Az agg Rabaut fogságot szenvedett, fiát kivégezték 1793-ban. Savoyában a valdensek üldözése 1655-ben kezdődött, de akkor átmeneti menekülésük után svájci fegyveresek segítségével visszafoglalták földjeiket. Cromwell interveniálása és saját katonai helytállásuk néhány évtizedes nyugalmat biztosított nekik, de a nantesi edictum visszavonása után a francia király biztatására a savoyai herceg megtámadta a valdenseket. Ez alkalommal a valdenseket leverték és külföldre menekülésre kényszerítették. Württemberg és Svájc lett a menekültek új otthona. Lengyelországban az ellenreformáció az ország önállóságának teljes megszűnéséig tartott. 1733-tól protestánsok semmilyen állami hivatalt sem viselhettek. Németországban 1731/1732-ben …… (54. o.) 22 000 protestáns alattvalóját kényszerítette emigrálásra téli hidegben. Arra is van viszont példa, hogy Erős Ágost szász választófejedelem katolizálása nem vonta maga után Szászország katolizálását. Ágost a lengyel korona kedvéért lett katolikus (16791733-ig lengyel király). b. A jezsuita rend feloszlatása A középkorban a közfelfogás szerint a társadalom három rendre tagolódott: a dolgozók, harcolók és imádkozók rendjére. Az imádkozók rendjét a

szerzetesek képezték elsősorban, a világi papság csak másodrendben jött számításba. A haragvó Isten kiengesztelésére vélték szükségesnek a szüntelen imádkozást. Viszont a harcosoknak, dolgozóknak a szüntelen imádkozásra idejük nem lévén, a társadalmi munkamegosztásban azt a szerzetesekre bízták, akik váltott csoportokban éjjel-nappal imádkoztak. A középkori ember nemhogy tehernek érezte volna a szerzetesek eltartását, hanem a legtermészetesebbnek tartotta, mert szerinte a szerzetesek mindenkinél hasznosabbak, az ő imáiknak köszönhető, hogy még nem törölte el Isten a világot. A természetnek maximálisan kiszolgáltatott ember mágikus babonája volt ez a felfogás, amit az egyház a maga sakramentálizmusával, üdvintézmény és közvetítő jellegével teljes mértékben alátámasztott és kihasznált. A középkori életfelfogás háttérbe szorulásával a szerzetességről alkotott vélemény is megváltozott. A nagy eretnekmozgalmak, majd a reformáció egyházilag, a reneszánsz és humanizmus, korszakunkban pedig a felvilágosodás világi oldalról rombolta le a középkori világképpel, egyházfelfogással együtt a szerzetességről alkotott vélekedést is. A reformáció egyházai eltörölték a szerzetességet. Róma a tridentinumban megerősítette azt, sőt a jezsuita rendben az ellenreformáció élcsapatát nyerte. A jezsuiták kedvelt térítési módszere az udvarok és az előkelők megnyerésére irányult, hogy azokat katolizálása után erőszakkal kényszerítsék vissza a pápás egyházba a népet. A XVIII. században azonban a katolicizmus megerőtlenedett. A felvilágosodás következtében az államok fokozatosan oldozkodtak a jezsuitáktól, de a szerzetesség mint olyan is értelmét vesztette a felvilágosodott ember szemében. A középkori felfogás eltűnésével a szerzetesek nimbusza is szertefoszlott. A felvilágosodás körében már kimondottan tehernek érezték a dologtalan szerzeteseket, hiszen imádkozásuknak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. A XVIII. században egyetlen lényeges rend alakult 1732-ben, az Alfonso Maria Ligouri (1696-1787) által alapított redemptoristák rendje. Bigottságban, gátlástalanságban a jezsuitákat is felülmúlta. A „cél szentesíti az eszközt” jezsuita gyakorlatot alkalmazták a redemptoristák is. Céljuk az egyházi élet ébresztése és ápolása volt, az alsóbb néprétegeket és a pogányokat kívánták a katolicizmusra nevelni. A Mária- és Jézus-szíve kultusz, kazuista moralizálás jellemezte őket. A jezsuita rend a XVIII. századra sokat vesztett a korábbi idők lendületéből. A hatalom elkényelmesítette a jezsuitákat. A pogánymisszió területén sem buzgólkodtak már olyan lankadatlanul, mint korábban. A feudális abszolutista katolikus államokban a felvilágosodás elleni harc is a jezsuiták feladata volt. A cenzúra és egyéb hatalmi eszközök segítségével üldözték a jezsuiták a felvilágosodottakat éppúgy, mint a protestánsokat. A felvilágosodás azonban az abszolút monarchiák vezetését is megérintette és hovatovább károsnak ítélték a jezsuiták tevékenységét. A jezsuiták fegyverei elégtelennek bizonyultak a felvilágosodás ellen, másfelől a polgárosodást is akadályozták, amit pedig a feudális abszolutizmusok saját jól felfogott érdekükből elő kívántak

mozdítani. Mindehhez járultak a jezsuiták üzleti manipulációinak balsikerei, továbbá a paraguay-i jezsuita állam mesterkedései. 1609-ben telepedtek meg a jezsuiták Paraguayban, és a következő évben kommunákat kezdtek alakítani, végül 40 telepükön 170 000 indián élt és dolgozott jezsuita atyák vezetése alatt. A jezsuita telepek államot alkottak, háborút viseltek. Madách Imre falanszterének előképei voltak a jezsuita telepek. A rend óriási jövedelmet húzott az indiánok kíméletlen kizsákmányolásából. 1750-ben a portugálok fennhatósága alá került a jezsuita állam, mire a jezsuiták felkelésre bírták indiánjaikat. A felkelést leverték a portugálok és a rendet a gyarmatról elűzték, 1759-ben Portugáliában is feloszlatták. Franciaországban a jezsuiták martinique-i üzleti vállalkozásának csődje, és a következtében fellépett fizetésképtelenségük okozta bukásukat. A párizsi parlament fizetésre kötelezte a rendet, egyszersmind kimondotta, hogy a jezsuita rend alapszabályai ellentétben állanak a francia törvényekkel, erkölcsi elvei pedig az államot veszélyeztetik (1762). Pompadour marquise és Choiseul első miniszter a jezsuiták eltörlését kérették a királlyal a pápától. A pápa ellenállt. 1764-ben aztán a király megerősítette a parlamenti végzést, és Franciaországban feloszlatta a jezsuita rendet. A rend tagjai világi papként az országban maradhattak. Spanyolországban 1767-ben oszlatták fel a rendet, és a rend tagjait összefogdostatva az egyházi államba szállíttatták. A pápától azonban hiába követelték a Bourbon uralkodók a jezsuita rend feloszlatását, az haláláig ellenállt. Az új pápa a Bourbonok jelöltje, egy viszonylag felvilágosodott, művelt minorita szerzetes, Ganganelli Lőrinc lett, aki XIV. Kelemen néven foglalta el a pápai trónt. XIV. Kelemen először korlátozta, végül 1773-ban „Dominus ac Redemptor noster” kezdetű brevéjével feloszlatta a jezsuita rendet. A rend volt tagjainak a pápával ellenséges viszonyba jutott része a …. (56. o.) Frigyes porosz király és az orosz ortodox II. Katalin cárnő oltalma alatt húzták meg magukat. A szerzetesség elleni hangulat jól tükröződik II. József német-római császár 1782-ben kiadott rendeletében, a Habsburg uralkodó ebben egész birodalmában feloszlatta a contempláló szerzetes- és apácarendeket. c. A janzenizmus Cornelius Jansenius (1585-1638) a löweni egyetem professzora, később yperni püspök dogmatikai és egyházkormányzati vonatkozásban kívánta reformálni a római katolikus egyházat. Dogmatikailag az Augustinus és Pelagius közötti ellentétet kívánta tisztázni Augustinus javára. Kimutatta, hogy a római egyház az eretnek Pelagius tanait vallja a szent Augustinuséval szemben. A Tridentinummal és a jezsuita dogmatikával, etikával egyaránt szembekerült Jansenius. Főműve: Augustinus címen jelent meg halála után. Dogmatikai tételei: 1. Az eredeti tökéletesség Ádám természetének tartozéka volt, s nem külön kegyelmi ajándék.

2. Az eredendő bűn az eredeti emberi természet deformálódása. Az ember szabad a bűn elkövetésében, de nem tudna bűnt el nem követni. 3. A kegyelem nem csupán igaznak nyilvánít, hanem valóban igazzá is tesz. Isten részéről nem egyszerűen egy bírói tett, hanem Isten a kegyelmet nyert emberbe költözik. 4. Isten a világ teremtése előtt, mint mindenható Úr eleve elrendelte az embereket részint üdvösségre, részint kárhozatra. Az absoluta praedestinatio tanában az emberi szabad akarat csak Ádám bűnesetekor bírt döntő hatással. Jansenius Németalföldön élvén erős protestáns hatások érték, nem csoda, hogy Augustinus felé fordult figyelme. A kálvinizmussal megtalálta a kapcsolatot éppen a predestináció tanának a közös gyökérből, Augustinusból való kifejtése által. Egyházszervezetileg Jansenius azt tanította, hogy a püspökök egyenlők, a nemzeti egyházak függetlenek. Ezzel a gallikanizmus alapjai lerakásában segített. A janzenizmus Franciaországban hódított leginkább. A Port-Royal des Champs apácakolostor (Fontainebleau mellett) lett a francia janzenisták gyülekezőhelye. Vezetőjük Jansenius ifjúkori barátja, St. Cyran. Eredeti nevén Jean du Vergier de Hauranne, st. cyrani apát volt, onnan kapta a St. Cyran nevet (1581-1643 élt). Az apácakolostor mellett St. Cyran egy férfi egyletet szervezett, ami valójában szerzetesrend volt, de tüntetően nem erősíttette meg a pápával – az nem is tette volna meg. A Messieurs de Port-Royal egylet vezetőjét, St. Cyrant Richelieu 1638-ban börtönbe záratta. Ezzel elkezdődött a janzenisták kálváriája. A francia művelt katolikusokat áthatotta a janzenizmus. A XVII. század közepétől a francia magas klérusban is számos hívet, a jezsuitákban kezdettől ádáz ellenséget szerzett. 1653-ban a pápa tévelygésnek bélyegezte Jansenius tanait. Feleletül 1656-1657-ben Lettres provinciales (Vidéki levelek) címen Blaise Pascal (1623-1662) megsemmisítő kritikát gyakorolt a jezsuitákon. A továbbiakban a pápák több bullában kárhoztatták Jansenius tanait, és Franciaországban a püspöki kar egy nyilatkozat-formulát készített, amit minden papnak, szerzetesnek és apácának alá kellett írni. Négy janzenista püspök nem írta alá a janzenizmust kárhoztató nyilatkozatot. Megfosztották őket tisztségüktől. A port-royal-i apácák is ellenálltak, üldözték őket, sokukat más zárdába vitték. Az aláírást megtagadó szerzetesek, papok, tanárok kénytelenek voltak menekülni. A kíméletlen üldöztetés a janzenisták mellé állította a közvéleményt. 1668-ban végül is a formulán változtattak, kihagyták belőle a „feltétlen” (puremert) szót, mire a négy janzenista püspök is aláírta és így visszanyerte püspökségét. A janzenistákat 1668 után megtűrték, de nem vették szívesen működésüket. 1705-ben aztán sor került a teljes leszámolásra. A pápa, a jezsuiták és az abszolút királyi hatalom sérelme miatt a pápa olyan értelmű bullát adott ki (Vineam domini, 1705), amely előírta, hogy mindenki köteles hinni a janzenizmus kárhozatos eretnekség voltát. Az új

formulát már nem lehetett aláírnia az elvhű janzenistáknak. Tömegesen menekültek Németalföldre. Az egyházi vezetésből kibuktatták a janzenistákat. A port-royal-i apácákat pedig más klastromokba helyezték, zárdáikat aztán 1710ben királyi parancsra lerombolták. A jezsuiták a port-royal-i kolostorok sírboltjait is feldúlatták. A janzenizmusnak azonban ekkorra már mély gyökerei voltak. Ékes francia nyelven írt áhítatossági könyveik elterjedtek. A műveltek között, a polgárságban, de már a nép körében is helyenként sok hívet szereztek. A janzenista közösségeket éppen úgy üldözték, mint a hugenottákat és valdenseket. Az 1727-ben meghalt François Paris kegyes janzenista lelkész sírjához tömegesen zarándokoltak a janzenista hívek. A sírnál csodák történtek, extatikus jelenségek játszódtak le. A jezsuiták a csodákat nem tagadták, de azokat az ördög művének tüntették fel. A temetőt a katonasággal lezáratták, majd befalaztatták. A janzenisták titkos gyülekezetei az üldözések ellenére még a XVIII. század második felében is éltek Franciaországban. A németalföldi janzenisták elszakadtak a pápás egyháztól. 1688-ban a németalföldi katolikusságot vezető vikárius is, Pierre Codde a janzenizmus hívéül szegődött. A pápa által kinevezett új provikáriust a katolikusok többsége nem fogadta el. 1723-ban aztán megszerveződött véglegesen a Rómától független nemzeti katolikus egyház, – nevezik ókatolikusnak is –, amelyet az utrechti érsek és két püspök kormányoz. Ez az egyház azóta is fennáll. A janzenizmusnál meg kell jegyezni, hogy van egy fontos magyar vonatkozású tény is: II. Rákóczi Ferenc fejedelem janzenista lett az emigrációban. d. A quietista misztika A quietista misztika szülőhazája Spanyolország; elterjedési területe a latin országokra korlátozódott, Itáliára és Franciaországra. A misztika tiltakozás volt az üdvösséget előírt törvények, szent cselekmények által elnyerni rendelő jezsuita jellegű katolicizmus ellen. A tridentinum a reformáció hit általi megigazulást hirdető tanával szemben az üdvszerző cselekedeteket hangsúlyozta. A quietista misztika éppen mert a reformáció után keletkezett, merőben különbözött a középkori misztikától. A középkorban Krisztusnak szenvedésbeni követésétől várták a Krisztussal való egyesülést és az üdvösséget. A quietizmus a Krisztus lélekbeni elfogadása által tartotta elérhetőnek a tökéletességet és az üdvösséget. A Krisztus vérébe vetett hit mindenre elégséges voltát tanította. Spanyolországban a XVI. században Avilai Teréz (1515-1582) karmelita apáca, a mezítlábas karmeliták alapítója és lelki barátja, János („a kereszté” melléknevű) karmelita szerzetes nevéhez fűződik a quietista misztika kezdete. Kortársaik tovább fejlesztették tanaikat, és vallották, hogy minden tan, amely a Krisztus vérébe vetett feltétlen hitet csökkenti, ellenkezik az apostolok tanításaival. Követőik külön katolikus szektát alkottak az alapítók akarata ellenére, akik külsőleg megmaradtak konvencionális katolikusoknak. Az

alambrados, megvilágosítottak elnevezésű felekezet a kegyelemnek egyedül Krisztus vérében való megragadását és mindenre elégséges voltát hirdetve messzemenő gyakorlati következtetéseket vont le. A szentképeket nem tisztelték, a szentekhez nem imádkoztak, mivel azt vallották, hogy ők lélekben magával Istennel egyesültek. Krisztus ember-voltát nem emlegették. A sákramentumokat elvetették, a jócselekedeteket szükségtelennek ítélték. A korabeli protestáns alapon létrejött rajongó misztikusokkal meglehetősen megegyezik az alambrados felekezet egész hitvilága, csak a kiindulópont más: a protestánsoknál a Krisztus váltságában egyedül hit által megragadott üdvösség, míg az alambrados felfogás szerint Krisztus vérében megragadott üdvösség. A kettő tulajdonképpen azonos tartalmú, hiszen a Krisztus vére is a váltság dologiasított kifejezése. Ami a hitet illeti, az a protestáns misztikusoknál is éppen úgy lelki egyesüléssé értelmeződött át, mint a megvilágosítottaknál a Krisztus vérének megragadási mozzanata. A misztika voltaképp nem hisz, hiszen a hit tárgyát önmagával azonosnak tartja, azaz ha Krisztus egyesül a hívővel és mindig egy marad, akkor nem lehet benne úgy hinni, mint Aki más, mint az ember. A spanyol inkvizíció a maga véres módján számolta fel az alambrados jámbor szektáját. A quietista misztika itáliai irányzata következetesebb volt az előző századi spanyolnál. Alapítója Miguel de Molinos (1640-1679) maga is spanyol származású szerzetes volt, aki Rómában tevékenykedett, s a felső rétegek népszerű gyóntatója volt. A magas klérus és eleinte a jezsuiták is elismerésre méltónak tartották kegyességét és buzgalmát, sőt maga XI. Ince pápa sem idegenkedett Molinos nézeteitől. 1675-ben adta ki Lelki útmutató (… spirituale) (60. o.) címen áhítatos könyvét. Óriási sikert aratott. Hat év alatt 20 kiadást ért meg több nyelvre lefordított munkája. Francke 1678-ban latinra, Arnold 1699ben németre fordítva adta ki. A vallásos élet két útját, a meditatiot és a contemplatiot különbözteti meg. Az ima, az engedelmesség, a gyakori communio, valamint a belső mortificatio fokozatain lehet a hívőnek tökéletességre és belső nyugalomra jutnia. Imán ő az Istennek való néma lelki önátadást érti. Az engedelmességen, hogy a hívő a megvilágosított lelki vezetőt kövesse. A gyakori communióval minden kegyelem és erény megnyerhető. A mortificatio (az óember megöldöklése) az ember lelkének minden vágyát, hajlamát, izgalmát megöli. Ez eddig a meditatio útja volt. Ennek végigjárásával lehet a contemplatiora eljutni, amikor az így megöldökölt óemberi lélekben Isten él, s az ember lelke is megistenül. Molinos hívei egyleteket szerveztek a meditatio és contemplatio ápolására. De a gyakorlatban tanai hamarosan a tridenti katolicizmus gyökeres megváltoztatására vezettek. Nem imádkoztak. A szerzetesek és apácák eldobták olvasóikat. A szentek, szentképek, szobrok az Istenhez vezető út akadályainak tűntek számukra. A sakramentális üdvközvetítő római egyházzal kerültek szembe a quietista misztikusok. Tanaik gyorsan hódítottak Itáliában és Franciaországban egyaránt. XIV. Lajos francia királyt jezsuita gyóntatója

rávette, hogy XI. Ince pápától Molinos ellen eretneknyomozási vizsgálatot kérjen. Molinost elfogták, könyvéből 68 tételt kárhoztatott a pápa. A haláltól azzal menekült meg Molinos, hogy visszavonta tanait 1687-ben. Ítéletét életfogytiglani kolostori fogságra változtatták, s egy dominikánus kolostorban tartották fogva haláláig. Az eretneknyomozás során magát a pápát is megvizsgálták az inkvizítorok, nem mint pápát, hanem mint dominikánus szerzetest iratainak átnézése által. Franciaországban de la Motte Guyon-né (1648-1717), egy 28 éves korában 5 gyermekkel a tisztes vagyonnal özvegyen maradt hölgy képviselte a legszenvedélyesebben a quietista misztikát. Molinos tanaitól eltért két ponton: 1. az önsanyargatás a tökéletesedés eszköze; 2. a bűnös tettek és a kísértések nem számítanak. De la Combe karmelita szerzetes társaságában bejárta Franciaországot és Svájcot, mindenütt híveket szerezve a quietizmusnak. 1686ban Párizsba ment, ahol elnyerte a király kedvesének, Maintenonnénak és a király unokáinak nevelője, Fénelon abbénak a bizalmát. A következő évben a jezsuiták de la Combe-ot a Guyonnéval fennálló gyanús viszonya miatt elfogatták. Börtönben halt meg. Guyonnét 1688-ban szintén elfogatták, mint Molinos hívét s csak előkelő összeköttetése nyitotta meg börtönét. Fénelon és Bossuet meaux-i püspök között heves irodalmi vita támadt a Guyonné miszticizmusa miatt. Fénelon ragyogóan védekezett, de a királyt sikerült ellene hangolni, végül a pápa is tévesnek (nem eretneknek!) ítélte tanait. Fénelon visszavonta a tévesnek ítélt tételeket és érseki tisztében, a pápaság iránti engedelmességet hangoztatva szolgált tovább. Guyonnét már előbb tanai esküvel való megtagadására kényszerítették. A janzenizmussal egyidőben tehát a francia katolicizmusnak a quietista misztikával is meg kellett küzdenie, de ezek voltak a hugenották üldözésének kegyetlen évtizedei is. A jezsuita agresszivitás a római egyházon belül és kívül egyaránt kíméletlenül lesújtott. e. A gallikanizmus XIV. Lajos francia király feudális abszolutizmusa még a római egyház korlátozó tevékenységét sem tűrte el. A Fronde felkelések leverésével megtörte a parlamentbe tömörült polgárság és a régi feudális nagyurak hatalmát. A pápának, mint az egyház és a keresztyén világ fejének a francia király fölött állását XIV. Lajos nem ismerte el. Uralkodása kezdetétől viszályra adott okot a püspökök kinevezési joga körül támadt vita. Franciaország nem minden tartományában gyakorolta a király korábban a püspökök kinevezésébe való beleszólás jogát. XIV. Lajos e jogot minden tartományra kiterjesztette. Ez ugyanis a formális hatalmon túl azt is jelentette, hogy a király az új püspök állam iránti hűségesküjének letételéig a püspöki javadalmat magának tartotta meg. A Napkirály először Párma és Modena területére kívánta kiterjeszteni a püspök-kinevezéssel kapcsolatos említett királyi jogát. A pápa ellenállt. Francia sereg törte meg a pápa ellenállását, és 1664-ben, a pizzai békében meghátrálásra kényszerítette a pápát.

A gallikanizmusért vívott küzdelem XI. Ince pápa (1676-1689) uralma alatt érte el tetőfokát. A király ui. 1673-ban a parlament beleegyezésével kiterjesztette a püspökkinevezéskor megkövetelt állameskü kivételének jogát az ún. új tartományokra (Guienne, Languedoc, Provence, Dauphiné), amelyekben addig azt nem gyakorolta. Két püspök azonban kinevezésekor nem volt hajlandó letenni a királynak a hűségesküt. A király letette őket a püspökségből, jövedelmüket lefoglalta magának. A két püspök XI. Ince pápától kért segítséget. A pápa követelte visszahelyezésüket, és kiátkozta a király által helyettük kinevezett püspöki vikáriusokat. Válaszul a király az egyházi függetlenülés útjára lépett. 1682-ben Bossuet meaux-i püspök elnökletével gyűlést hivatott össze a király Párizsba. A gyűlés kimondta a francia katolikus egyház négy alaptételét: 1. A pápáknak csak lelki és nem világi hatalma van. A világi uralkodók nincsenek alávetve az egyháznak, sőt a lelkészek is világi ügyben nem az egyház, hanem a világi hatóság alá tartoznak. 2. Az apostoli széknek bár egyházi ügyekben teljhatalma van, de a konstanci zsinat a közzsinatot a pápa fölé helyezte. 3. A pápa teljhatalmát korlátozzák továbbá a …. (62. o .) és a francia egyház hagyományos törvényei. 4. A pápának hit dolgában hozott ítélete elsődleges ugyan, de csak akkor változhatatlan, ha az egész egyház beleegyezik abba. A király rendeletére Franciaországban kihirdették a párizsi határozatokat és az iskolákban tanították. Rómában a pápa hóhérral égettette el. Lajos gondoskodott róla, hogy a francia katolikus egyház fő tisztségeit olyan papok kapják, akik a gallikanizmus alapján állnak. A pápa nem erősítette meg a gallikán francia főpapokat. A római francia követ válaszul megsértette a pápa szuverén államfői jogát (katonasággal szállta meg Rómának azt a negyedét, ahol a követség volt). Az elmérgesedett helyzetben a francia király aztán lefoglalta a pápa franciaországi birtokait, Avignont és Venaissint. VIII. Sándor (1689-1691) és utóda, XII. Ince (1691-1700) pápa idején folytatódott a gallikanizmus miatt kirobbant harc. A Napkirály azzal fenyegetőzött, hogy teljesen elszakítja Franciaországot a pápától, és francia patriarchátussá alakítja. A sakramentalista üdvintézmény tudata azonban olyan mélyen gyökerezett magukban a francia papokban is és a királyban is, hogy nem voltak biztosak abban, hogy a függetlenedés után a püspökök tényleg birtokolják-e az apostolica successiót, s pápai megerősítés nélkül érvényes lenne-e felszentelésük. A század végén a király és a pápa megegyezett. A francia király minden püspökséf felett fenntarthatja a regále jogot, a párizsi határozat ………. (62. o.) vonta vissza, csupán megparancsolt, hogy ne vegyék alapul őket. Megengedte a francia püspököknek, hogy egyenként (nem testületileg) hódoló levélben sajnálatukat fejezzék ki a pápának. A pápa válaszul megerősítette a király által kinevezett francia püspököket. A gallikanizmus feladása árán a francia király lényegileg a

pápától való függetlenséget nyerte el. A gallikanizmus az episcopalizmus enyhébb formája volt, amely a papalizmus ellen irányult. f. A febronianizmus A felvilágosodás hatására a XVIII. század második felében Németországban bontakozott ki a katolikus főpapság nemzeti egyházat követelő mozgalma. A mozgalom névadója és tanrendszerének megalkotója Nikolaus von Hontheim (1701-1790) trieri püspök volt, aki Justinus Febronius álnéven 17631774 között több kötetben egy könyvet adott ki (De statu ecclesiae et legitima potestate Romani Pontificis liber singularis ad reuniendos dissidentes in religione christiana compositum címen). Hontheim-Febronius könyve az episcopalizmus és a reunió alapján áll. A római katolikus egyháztól elszakadtak visszatérítésének legfőbb akadályát a római pápai kúria feltétlen uralmában látja. Az egyház episcopalista átszervezését javasolja. Azt állítja, hogy a püspökök valamennyien az apostolok utódai, s a római püspököt nem illeti meg primátus azzal a feltétlen és diktatórikus hatalommal, amivel gyakorolják a pápák. A pápa primátusát Pétertől és az egyháztól, s nem Krisztustól kapta, hogy az egyház egységén őrködjön, de ne uralkodjék, hiszen az egyház nem monarchia. A pápa tanácsadás és emlékeztetés útján őrködjék az egyház egysége felett, jurisdictioja azonban csak saját római püspöki megyéjében lehet. Az egyetemes törvényhozás az egyetemes zsinat joga, a hitbeli kérdésekben is egyedül a zsinat csalatkozhatatlan. A zsinat összehívásának és végzéseinek megerősítési joga nem illeti meg a pápát. Az episcopalizmus tanait a kúrialisták (később ezeket nevezték ultramontánoknak), a pápai hatalom, a papalizmus feltétlen hívei hevesen támadták. 1764-ben már elítélte a pápa Hontheim könyvének első kötetét. 1778-ban pedig az agg püspök kénytelen volt visszavonni tanait. Utána lemondott püspöki tisztéről és birtokára vonult vissza. g. A jozefinizmus II. József császár a maga felvilágosodott feudális abszolutista államában az egyházat saját jogara alá kívánta vonni. XIV. Lajos gallikanista kísérlete mellett a protestáns német fejedelmek, valamint az angol király és az orosz cár egyházfősége, summus episcopus volta lebegett előtte példaként. Elméletileg a febronianizmus … (63. o.) törekvései igazolását. Egyházi reformok sorával nemzeti katolikus egyházat kívánt szervezni II. József. Egy sor intézkedéssel nyúlt bele a katolikus egyház életébe. Hiába kereste fel 1782 tavaszán Bécsben személyesen a pápa, a császár hajlíthatatlan maradt. A feudális abszolutizmus fegyvertárába modernizáltan, hatékonyabban kívánta a katolikus egyházat s magát a katolicizmust besorolni. Reformjai: 1. A püspöki megyék határait az országhatárokhoz igazította. 2. Új püspökségeket szervezett.

3. A püspököket a világi hatóság alá rendelte. A püspökök új esküformát voltak kötelesek elmondani, melyben az uralkodó iránti engedelmesség jobban kidomborodott. A püspökök körleveleiket kötelesek voltak az illetékes tartományi hatóságnak bemutatni kihirdetésük előtt. A császári parancsokat viszont a püspökök kötelesek voltak kihirdetni. 4. A placetum regium-ot érvénybe helyezte. A pápától érkező összes kihirdetendő kiadvány csak az uralkodó engedélyével hirdethető ki. 5. A püspökök teljes absolutio- és dispensatio-jogot kaptak. A Rómába való fellebbezést eltiltotta. 6. A papok római tanulmányútját megtiltotta. Páviában GermanicoHungaricum Collegiumot szervezett. 7. A contempláló szerzetesrendeket, amelyek sem beteglátogatással, sem lelkipásztorkodással, sem tanítással nem foglalkoztak, feloszlatta. Lefoglalt vagyonukból vallási és tanulmányi alapot létesített, amit a katolikus egyház céljaira használt fel. 8. A papképzést tudományosan elmélyítette. A tartományi székhelyeken főszemináriumokat létesíttetett, a kisebb, alacsony tanulmányi színvonalú szemináriumokat bezáratta. A papi vizsgát megszigorította. 9. Népiskolai reform. 10. Kultuszreform: a babonás szertartásokat eltörölte, az ünnepeket, búcsúkat, processiokat szabályozta, a liturgia nyelvévé a nép nyelvét tette. 11. Dogmatikailag: hittételeket törölt a papi esküből és a szertartásból. 12. A protestánsok korlátozott vallásszabadságát a türelmi rendeletben biztosította. A katolikus egyház nagyon sérelmesnek tartotta azokat. II. József reformjai egyházi téren sem élték túl az uralkodót. Az egyházi reformok közül csupán a türelmi rendeleteket hagyta érvényben 1790-ben. h. A német katolicizmus nemzeti törekvései A febronianizmus és a jozefinizmus hatására Németországban a nemzeti katolikus egyház megteremtésére tettek kísérletet. A mozgalom közvetlen kiváltó oka a müncheni nunciatúra megszervezése és a … (64. o.) sértő magatartása volt. Németországban addig három helyen volt pápai követség, nunciatúra, míg aztán 1785-ben Károly Tódor választófejedelem Münchenben is állíttatott fel egyet a pápával. A nuncius Münchenbe érkezése után rögtön közölte a papsággal, hogy ezentúl tőle fogadjon el utasításokat és ne az illetékes német püspöktől, ill. érsektől. A mainzi és salzburgi érsek a császárnál tett panaszt. A császár megállapította, hogy a nuncius a Vatikán állam politikai követe, semmi joga sincs egyházi igazgatási jogot gyakorolni német területen. A nuncius-botrány által felbosszantott mainzi, tieri és kölni érsekuralkodók, valamint a salzburgi érsek 1786-ban Emsben küldötteik által kongresszust tartattak. Az emsi pontokban egy majdnem független episcopalista irányt mutató német katolikus egyház alkotmánytervezetét dolgozták ki. A császár kész volt elfogadni a reformot, ha a püspökök is csatlakoznak hozzá. A

kölni érsek a felvilágosodás és a német nemzeti egyház gondolatának terjesztésére 1786-ban, Bonnban egyetemet alapított. A német függetlenségi törekvések azonban hamarosan hajótörést szenvedtek a püspökök ellenállásán. A püspökök számára ui. kívánatosabb volt a Rómában székelő pápa fősége, mint a közelben lévő német érsekeké. A püspökök a pápa pártjára állva meghiusították az emsi egyházalkotmány-tervezet gyakorlati megvalósítását. Közben kitört a francia forradalom is, a császár is engedékenyebb lett. 1789-ben a német érsekek kibékültek a pápával, aki jogait hangoztatva rendreutasította az érsekeket. Német mintára Toscanában és Nápolyban szintén nemzeti egyházi törekvések keresték az érvényesülés útját, de azok sem jártak sikerrel. Németországban a függetlenségi gondolatnak és a felvilágosodásnak az emsi kísérlet bukása után is voltak képviselői az egyházban. 1791-ben F. A. Blau mainzi teológus könyvet adott ki, melyben a pápai csalhatatlanságot történeti kritikai módszerrel elemezte. 1803-ban a würzburgi érsek H. E. G. Paulusnak, a neves protestáns exegétának tanszéket adott. Jellemző volt a németországi katolicizmusra a Mária-kultusz elhanyagolása, hallgatás a Máriadogmáról és a konzervatív tantételekről. A felvilágosodás előtérbe állította a reunió gondolatát. A tantételekből a katolikusok azokat hangsúlyozták, amelyek közösek a protestánsokkal. Jó viszony alakult ki sok katolikus plébános és protestáns lelkész között. 1800 táján a közös lelkigondozás és istentiszteletben való segítségnyújtás is előfordult. A német katolicizmus reuniós lelkületét erősítette a német katolikus bibliafordítás. Leonhard van Ess (1772-1847) 1807-ben kiadta saját fordításában az Újszövetséget, 1822-ben az Ószövetséget. A Vulgata és a görög szöveg kiadásáról is gondoskodott, s mindezzel a Bibliát nagy példányszámban juttatta a német katolikusok kezébe nemcsak németül, hanem a műveltekébe latinul és görögül is.

19. A római katolikus egyház a francia forradalom és Napóleon idején A forradalom és Napóleon korszakának csak az egyházat érintő főbb intézkedéseiről eshetik szó, mintegy az események irányának kijelölésére. a. A nemzetgyűlések korszaka (1789-1792) 1789. augusztus végén kimondják a teljes vallásszabadságot. 1789. november 2-án Talleyrand autuni püspök javaslatára az egyházi vagyont nemzeti tulajdonba veszik Az egyház fenntartásáról és a lelkészek fizetéséről az állam gondoskodik. 1790. július 12. A nemzetgyűlés elfogadja az egyházi reformot. A katolikus egyház világi alkotmányt kap. Megszületik a gallikán egyház. Az egyházat az állam igazgatja. A püspöki megyék határa a közigazgatási megyéket

követi. A papokat és a püspököket az illető megye, ill. helység választópolgárai választják valláskülönbség nélkül (a katolikus papok, ill. püspökök választásában a protestáns és zsidó választópolgárok is szavaznak). 1790. november 27. Az egyházi reform törvényeire, mint a gallikán egyház polgári alkotmányára esküt köteles tenni minden püspök és pap. 135 püspök közül 5 tette le, a papságból több mint 40 000 nem tette le. Közben folyik az egyházi vagyon kiárusítása, hogy az ország pénzügyi bajain segítsenek. A pápa brevékben, nyilatkozatokban tiltakozik az egyházellenes intézkedések ellen. A papoknak megtiltotta az eskü letételét, az esküt tetteket visszalépésre szólította fel excommunicatio terhe mellett. A nép hangulata forró az esküt nem tett papok ellen. 1792. szeptember 2-6. A párizsi nép 1 100 politikai foglyot megöl a börtönökben, köztük kb. 300 esküt nem tett papot. b. A konvent korszaka (1792-1795) 1793. október 5. A konvent eltörölte a keresztyén időszámítást, forradalmi naptárt vezetett be a tízes számrendszer alapján. 1793. október 20. A keresztyén ünnepek eltörlése. A vasárnap helyett a decade bevezetése. 1793-as év őszén a polgári házasságot is bevezették. 1793. november 7-én a keresztyén vallást eltörölte a konvent. A keresztyén Isten létezését határozatilag tagadta meg. Az Észt emelte isteni rangra a forradalmi törvényhozás, és kultuszt rendelt neki. A temetők kapuira kiírták: „A halál örök álom”. Göbel párizsi érsek, Lindet l´eure-i püspök és Julien toulous-i hugenotta lelkész megjelent a konvent előtt. A vörös frigiai sapkát viselő érsek lemondott tisztéről és sajnálkozott addigi sarlatánságán, majd ígérte, hogy ezután csak a szabadság és egyenlőség istenének fog szolgálni. 1793. november 10-én megtartották Párizsban az Ész istenének ünnepét. Az új istenséget megszemélyesítő görög jelmezben burkolt nőt (Maillard énekesnőt vagy Aubry táncosnőt) diadalkocsira ültették, lába alá keresztet helyeztek és nagy processioval vitték az ész templomává átalakított Notre Dame székesegyházba, ahol az oltárra helyezett trónusra ültették. 1793 őszén a felizgatott tömeg szerte Franciaországban kb. 2 000 templomot pusztított el műkincseivel együtt. 1794. május 7-én Robespierre indítványára a konvent kimondta, hogy a francia nemzet hisz egy legfelsőbb lény létezésében, hiszi a lélek halhatatlanságát és a legfőbb lényt kötelessége teljesítésével tiszteli. A legfőbb lény tiszteletére 1794. július 8-án fényes ünnepet ültek. A mérséklődés jele volt az is, hogy: 1794. június 30-án a konvent engedélyezte a katolikus vallás gyakorlását a még más célra fel nem használt templomokban. 1795. február 21-én a direktórium teljes vallásszabadságot adott, de államvallást nem nevezett meg. A direktórium nem támogatta a keresztyénséget,

de nem is volt ellenséges iránta. Ebben az időben jött létre egy sajátos valláspótlék, a theophilanthropia. Az 1793-ban megszavazott észvallásnak a keresztyénség iránt engedékenyebb változata. A keresztyén Istent elismerte, a halhatatlanságot szintén. Kultuszának középpontjában az erkölcsök nemesítése állt, s a természet változásaihoz kapcsolódtak szertartásai. A theophilanthropok felekezetének alapítója Lrevelliére-Lepaux, az egyik direktóriumi tag volt. Párizsban kb. 10 000 ember tartozott hozzájuk, és 10 templomot sajátítottak ki. Vidéken voltak „híveik”. 1802-ben feloszlott a felekezet, mert kitiltották őket a templomokból, mint nemzeti vagyonból. c. Napóleon korszaka (12797-1814) Napóleon felszínre kerülésének idejére a francia forradalom túljutott a keresztyénellenesség mélypontján, amit kétségkívül 1793. november 7-i konventi határozatával ért el. A felvilágosodás ideológiájának egyenes következménye volt mindez. Napóleon maga szintén felvilágosult volt, akinek a vallás nem számított – egy időben kacérkodott az iszlám felvételének gondolatával, hogy szent háborúba vigye a mohamedánokat. A francia katolikus egyház létét már nem veszélyeztette Napóleon hatalomra kerülése, de a pápaság intézményét igen. A pápaság ekkor élte át történelme egyik legkritikusabb időszakét. Léte és nemléte forgott kockán. 1797. február 19-én Tolentinoban Bonaparte tábornokkal különbékére kényszerült a pápa, mint államfő. A pápa Franciaország javára lemondott Avignonról, Venaissinről, Ferraráról, Bolognáról és Romagnáról, továbbá fizetett 3 millió frank hadisarcot. A felvilágosodás és a forradalom szelleme Rómába is nyíltan benyomult. A római köztársaságpártiak egyik utcai zavargása alkalmával a pápai katonaság fegyverei egy francia katonatisztet is eltaláltak. Ennek ürügyén 1798. február 15-én Berthier francia tábornok megszállta Rómát és kikiáltották a köztársaságot. VI. Pius pápát megfosztották államfői jogaitól, és fogolyként Franciaországba szállították, ahol nemsokára meghalt (1799. augusztus 29-én Valenceban). Úgy látszott, hogy a pápaságnak vége van. A franciaellenes koalíció itáliai sikerein felbuzdulva Velencében pápaválasztó conclavét tartott 35 bíboros, és VII. Pius néven pápát emelt trónra (1800-1823). Az új pápa a szövetségesek védelme alatt vonult be Rómába, és hatalma visszaszerzéséhez látott. Az 1801. február 9-én megkötött lunéville-i békében Bonaparte első konzul korlátozott körülmények között elismerte a pápai államot. A pápaság intézményének visszaállítását ezzel tudomásul vette. Politikai meggondolások vezették. A pápaságban támaszt látott franciaországi uralmának megszilárdulására és világuralmi tervei megvalósítására egyaránt. A pápaság ettől kezdve Bonaparte eszköze lett, de újra … (68. o.), s Napóleon bukása után régi hatalmát is visszanyerte.

1801. július 15-én Napóleon konkordátumot kötött VII. Pius pápával. A konkordátum a francia katolikus egyház helyzetét rendezte. A francia katolikus egyház szabad vallásgyakorlatot nyert, mint a francia polgárok többségének egyháza. Az egyházi vagyon továbbra is a nemzeté maradt. Az egyház és papjai költségeit az állam fizette. Az egyház jogi támogatást kap az államtól, viszont az anyagi és jogi támogatás fejében az állam felügyeletet gyakorol az egyház felett. A püspököket és érsekeket az állam nevezi ki és szenteli fel. 10 érsekség és 50 püspökség felállításában egyeztek meg. A pápa a püspökök, érsekek megerősítésének jogát kapja. A papokat a püspökök választják az állam által megbízhatóknak tartottak közül. Az állam visszaadja a katolikus egyháznak a még el nem idegenített egyházi épületeket, de a vissza nem adhatókért az egyház nem kér kárpótlást. A konkordátum kimondotta még, hogy Franciaország elismeri a pápa uralmát az egyházi állam felett és egyházfői jellegét. Napóleon 1802. április 5-én végrehajtási törvényeket adott ki, amelyekben a konkordátumot a maga javéra megszigorította. Kimondta, hogy a kormány engedélye nélkül semmiféle pápai irat sem hirdethető ki Franciaországban, zsinat nem tartható, csak a polgári házasságkötés után szabad egyházi áldásban részesíteni a házasfeleket, a hittan tanítása kizárólag a kormány által engedélyezett kátékból történhetik stb. A pápa és Napóleon között a jóviszony nem volt tartós. 1804-ben a pápa Párizsba ment, hogy megkoronázza Napóleont. Remélte, hogy személyes érintkezésben, s a koronázás ellenében sikerül a katolicizmust ismét államvallássá tenni Franciaországban, s a konkordátummal ellentétes pontokon a végrehajtási utasítást módosíttatni. Napóleon hajthatatlan maradt. Sőt az egyházi állam megsemmisítésére tört. A pápa a kontinentális zárlatot nem fogadta el, ennek ürügyén 1808. februárjában Napóleon megszállatta az egyházi államot. 1809. május 17-én pedig Bécsben dekrétumot adott ki a császár a pápa ellen. A pápa angol- és oroszbarát politikája ürügyén, hogy az ne járjon eretnekekkel és szakadárokkal egy úton, Napóleon, mint az egyház legidősebb fia, Nagy Károly jogán visszavette a pápai államot a pápától és Franciaországba kebelezte be. Róma császári városi jogot kapott. A pápának 2 millió frank évdíjat és néhány palotát adott. A pápa válaszul, komoly személyes bátorságról tévén tanúságot, kiátkozta a császárt. 1809. július 6-án a pápát elfogták a franciák és Savonába internálták. A függőben lévő francia egyházi ügyek (27 megerősítetlen püspök jogviszonya stb.) végett Napóleon 1844-ben két nemzeti zsinatot tartott Párizsban, de eredménytelenül. A pápa tekintélye erősnek bizonyult. Végül 1813. január 25-én Fontainebleauben új konkordátumot kötött Napóleon a pápával. Lényegileg az 1809-es császári dekrétumba egyezett bele a pápa. A jóviszony azonban csak nem állt helyre. Végre 1814 februárjában Napóleon bukását meggátlandó, visszaállította az egyházi államot és a pápát szabadon engedte. A császáron azonban ez már nem segített.

20. Immanuel Kant, a klasszikus német filozófia atyja A felvilágosodás filozófiája a nagy francia forradalomban lehetőséget kapott tanainak gyakorlati megvalósítására. Ezzel azonban egyszersmind feladatát is betöltötte. A francia polgárságnak a feudalizmus megdöntéséért harcba vivő ideológiája tudott lenni. A polgárság győzelme után a felvilágosodás mint harci ideológia helyet kellett, hogy adjon a győzelmes polgárság új ideológiájának. Az előző fejezetben láttuk, hogy a hatalomra jutott polgárság a felvilágosodás filozófiájának következetes alkalmazásával eltörölte a keresztyénséget, detronizálta az Istent, és isteni rangra emelte, s vallásos imádatban részesítette az emberi eszet. Az ész korlátlan lehetőségeinek filozófiai optimizmusa az ész önistenítésébe torkollott. A francia felvilágosodás azonban e tettével önmagával került ellentétbe. A mindenféle vallást megvető és szükségtelennek minősítő felvilágosodottak a keresztyén vallás eltörölésével egy lélegzetre egy másik vallást alapítottak. Ugyanők, a keresztyén Isten és minden isten létét tagadó ateista felvilágosodottakat sem kímélve, az Isten trónfosztásával egyszerre egy új istent tettek kötelezően a hit, az engedelmesség és az imádat tárgyává. Cselekedte pedig mindezt a forradalom hivatalos konventje, a legfőbb hatalom letéteményese. Az ide vonatkozó törvényekben szimbolikus fogalmazásról szó sem volt, hiszen az ész istenének trónraültetését, az észvallás kultuszát a gyakorlatban is nyomban elkezdték. A felvilágosodás filozófiája ezzel az ellentmondó cselekedetével csődbe jutott. De csődbe jutott vele a rá épült racionális teológia is. Bennünket elsősorban ezen a ponton érdekel a kérdés. A racionális teológia mégsem követhette a felvilágosodást a keresztyénség teljes likvidálásában, az észvallás propagálásának átvételében. Ezt a csődöt egyfelől a klasszikus német idealizmus, másfelől a romantika hidalta át. Mindkettőnek megvolt a teológiai vetülete, a klasszikus német filozófiáé a Kant utáni racionalizmusban, a romantikáé Schleiermacher romantikus teológiájában. Immanuel Kant )1724-1804) Königsbergben született iparos családban, s szülővárosában élte le életét mint egyetemi tanár. Sokoldalú egyéniség volt, aki nemcsak nagy filozófus, hanem nagy természettudósa is volt korának. Filozófia mellett kozmogóniával, fizikai földrajzzal, antropológiával foglalkozott úgyannyira, hogy az egyetemen több természettudományi tárgyat is tanított. A hetvenes évekig Kant a filozófiában a Leibnitz és Wolff által kijelölt utat követte. A hetvenes évek elejétől azonban az angol Hume filozófiai agnoszticizmusa hatására új korszak kezdődött Kant filozófiájában. Rájött, hogy az ész segítségével, spekulatív úton nem ismerhető meg a világ. Kant filozófiájának második szakaszában agnosztikussá lett. A második korszakban „az ész kritikájának” nevezte el saját filozófiáját. Ez a maga adta elnevezés találó, mert addig a filozófiában egy jó szándékú kritikátlanság érvényesült. Az ész spekulatív megismerési lehetőségét korlátlannak vélték. Kant kritikai filozófiája megkísérelte az ész korlátait kijelölni. Ez a kritika nagy változást idézett elő nemcsak a filozófiában, hanem a racionalista teológiában is. Kant

filozófiájából mi csak annyival foglalkozunk, amennyi elegendő ahhoz, hogy a teológiai racionalizmus szükségszerű átalakulását megérthessük. Kant kritikai korszakában különbséget tett a jelenségek és a magánvaló dolgok (Ding an sich) között. Szerinte az ember csak a jelenségeket képes megismerni, de a magánvaló dolgokat, azaz a dolgok lényegét nem. Az Isten létének vagy a túlvilágnak logikai „bizonyítását” lehetetlenné tette Kant kritikája. A korábbi filozófia „istenbizonyításához” képest tehát a teológia szempontjából egyfelől kedvezőtlen volt a kritikai filozófia. Másfelől viszont a hit számára a sovány „istenbizonyítás” elmaradása helyett gazdag kárpótlást jelentett aí ész korlátozása. Mert a racionalista teológia minden „istenbizonyítása” ellenére törvényileg tagadta meg Istent a francia forradalmi konvent. Kant ezzel szemben azt vallotta, hogy Isten magánvaló lévén, az ész segítségével léte sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható. Isten lénye az ész számára megismerhetetlen. Isten létének filozófiai cáfolása a kanti filozófia alapján lehetetlenné vált. A korabeli protestáns teológia lélegzetvételhez jutott. Kant a metafizikát, mint a filozófia résztudományát tagadta, kritikai filozófiájában elméleti filozófiának nevezte a transcendenssel foglalkozó disciplinát. A metafizika bírálatában kimutatta, hogy Isten létének régi bizonyításai logikai hibán alapszanak, mert Isten létét akarván bizonyítani, Istenből indulnak ki. Ugyanígy képtelenség a világnak, mint egésznek, s a léleknek a vizsgálata vagy bizonyítása. Az ész a tapasztalati világ feltételes jelenségein át három feltétel nélküli eszméhez jut: 1. a lélekhez, mint az összes feltételes lelki jelenség feltétel nélküli totalitásához; 2. a világhoz, mint az okságilag feltételes jelenségek végtelen sorának feltétel nélküli totalitásához; végül 3. az Istenhez, mint valamennyi feltételes jelenség feltétlen okához. Ezeknek az eszméknek a tárgya, a lélek, a világ, az Isten, érzékekkel nem észlelhető a tapasztalati valóságban, de jelenségeik igen. Tehát Kant szerint a feltételes lelki jelenségek lehetnek exakt tudomány tárgya, de maga e jelenségek feltétel nélküli egysége, a lélek nem lehet a tudomány tárgya. A magánvaló dolog, eszme, megismerhetetlen. A világban lejátszódó és mindig feltételes jelenségekkel foglalkozhatnak a természettudományok, de a világgal mint feltétel nélküli egésszel nem. Végül a harmadik magánvaló, eszme, feltétel nélküli az Isten szintén kívül esik az ész hatókörén. Lehetetlen, hogy Istennek, mint minden létező vagy jelenség feltétel nélküli okának megismerésével tudomány foglalkozzék. A felvilágosodás által szorongatott és a racionalizmusban megüresedett protestantizmus számára Kant filozófiája a lélek és Isten létét biztosította. E magánvalók ugyan exakt tudomány tárgyai nem lehettek, de létüket kétségbe vonni sem lehetett a kritikai filozófia alapján. Még tovább ment Kant etikája a keresztyénségnek kedvező következtetésekben. A felvilágosodás hallatlan optimizmussal kezelte a társadalom erkölcsi rendjének harmóniáját zavaró rosszat. Egész etikája arra volt beállítva, hogy a rossz oka a tudatlanság, a babona, a felvilágosulatlanság lévén, azt nevelés útján ki lehet küszöbölni. Ezzel szemben Kant szerint erkölcsi rend

és harmónia a tapasztalati világban nincs. Az erkölcsi rendet a német idealizmus atyja a tapasztalati világon túlra, a csupán ésszel felfogható (intelligibilis) világba helyezte. A teológusokkal ellentétben azt hirdette, hogy az erkölcs nem a vallás alapján jön létre, hanem a vallás alapszik az etikumon. Mégis a gyakorlati ész segítségével etikájában jutott el a szabadságnak, a lélek halhatatlanságának, a túlvilágnak és más keresztyén fogalmaknak, legfőképpen Istennek szükségszerű posztulálásához. Létünk ugyan elméletileg nem bizonyítható igazság, de a gyakorlati ész szükségszerű követelménye. Nem haszontalan, ha felvázoljuk Kant etikájának következtetését, amellyel az alapvető keresztyén igazságokat és magát Isten létét a gyakorlati ész szükségszerű posztulátumává tette. Megállapította, hogy az erkölcsös magatartás a tapasztalati világban nem jár együtt a boldogsággal, s az erkölcstelen magatartást sem feltétlen követi a boldogtalanság. Az igaz, hogy nem azért kell erkölcsös magatartást tanúsítania az embernek, mert boldogságot vár cserében, de az is igaz, hogy erkölcsi tudatát sérti, ha erkölcsi magatartása és annak eredménye között ellentmondás van. Az ember erkölcsi tudata ugyanis az erkölcsi magatartás és annak eredménye között harmóniát követel, vagyis az erkölcsös legyen boldog, az erkölcstelen boldogtalan. Az empirikus világban azonban ez nincs így. Kell hát lennie egy olyan helynek, ahol az erkölcsi rend érvényesül. Ám az a világ már nem a tapasztalati világ, hanem az intelligibilis világ, amit a keresztyének másvilágnak neveznek. A túlvilág létében azonban csak mint szükségszerű posztulátumban lehet hinni. Az ésszel felfogható világ erkölcsi rendjének érvényesülése, vagyis az ember erkölcsi minősége szerinti igazságos elbírálása feltételezi a lélek halhatatlanságát. Végül … (72. o.) szükségszerűen posztulálja Isten létét, Aki az ésszel felfogható világban magát az erkölcsi rendet és annak érvényesülését garantálja, azaz ítél: jutalmaz és büntet. Kant filozófiája új korszakot nyitott a filozófia és a teológia történetében. ………………………………………………………………………… (72. o.) Csakhogy a Kant utáni szupranaturális teológia végképpen nem azonos a felvilágosodás korának kezdeti szupranaturális teológiájával, mert Kant után a szupranaturális tényezők filozófiai posztulálásán alapszik.

21. A Kant utáni racionális teológia A racionalizmus Kant előtti korszakának tárgyalásakor hangsúlyoztuk, hogy a szupranaturális –, a természeti teológia és a neológia átnyúlt a Kant utáni korszakba. A bibliakritikus racionalisták pedig a Kant utáni időben élték fénykorukat, így Michaelis és Semler is, akik Kant kortársai voltak. Teljesen a Kant utáni korszakra esik a pozitív vagy döntő racionalisták, valamint a régi tübingeni iskola működése. A Kant utáni racionalizmus klasszikus hazája ugyanaz a Németország volt, ahol a kanti filozófia és nyomán a német idealizmus vagy más néven klasszikus német filozófia kibontakozott.

A racionalizmus Kant után filozófiailag iskolázottabb és kritikaibb. Átveszi Kant metafizika-ellenességét, maga is támadja az „istenbizonyítékokat”, de ugyanakkor a szupranaturális új alapot kap. A felvilágosodás korának racionalizmusa a moralizálást fontos feladatának ismerte, a Kant utáni korszakban ez vált a vallás lényegévé, hiszen Kant szerint a vallás az erkölcsön alapszik. A kritikai filozófia hatására szárnyakat kapott a racionalizmus kritikai ténykedése. Az exegézis lett a racionalizmus kedvenc disciplinája, amit bibliakritikának kereszteltek át. Ebben a névváltoztatásban a hangsúly eltolódás tükrözött. A bibliakritikusok szerint a Biblia nem szent könyv, hanem olyan, mint más könyv, amit nem magyarázni kell, ahogyan az exegézis tette, hanem kritizálni és úgy hámozni ki belőle az igazság-magokat. A racionalista teológusok nem sok igazság-magot találtak a Bibliában. A csodákat elvetették, Jézus istenségét, Krisztus voltát szintén, csupán az ember Jézus, a nagy erkölcstanító érdekelte őket. Ilyen alapon a sákramentumok is puszta szokásnak minősültek. A racionalizmus kritikai igazságai kettő kivételével negatívak. Két pozitív igazsága: 1. a gondviselés szereti az embert és ebben hinni kell; 2. az ember Isten előtt felelős erkölcsi magatartásáért. Ennyi pozitívumot tudott a német protestáns teológia értékesíteni a Kant által nyújtott sovány lehetőségekből. A Kant utáni racionalizmus arculatának tisztázásához hangsúlyoznunk kell, hogy Kant filozófiája idealizmus ugyan, de az ész felett gyakorolt szigorú kritikája a teológiában egyáltalán nem jelentette a racionalizmus enyhülését, sőt Kant után lett igazán racionalizmus a racionalizmus. A kritika programmá válása a teológiában a ráció előretörését eredményezte, mégis a Kant által korlátozott hatókörű rációról volt is szó. A teológia kritika eszköze és mértéke egyaránt a ráció volt. A racionalista prédikációk, imakönyvek, énekek, káték, tankönyvek az egyháztagok széles rétegeihez eljuttatták a racionalizmus egyszerűsített, népszerűsítő, ismeretterjesztő színvonalú változatát, a vulgáris racionalizmust. A vulgáris racionalizmus a kritika által minden értéktől megfosztott keresztyénséget propagálta. Az egyház számára azonban a propaganda keserű gyümölcsöket termett. Tömegjelenséggé lett a szekularizáció. Az egyház és a keresztyénség kezdte nem érdekelni az embereket. A közöny elharapózott. A felvilágosodás korának szekularizációja még csupán a művelteket érintette, azok közül is a katolikusokat tette ateistává, a protestánsok akkor még megmaradtak egyházukban. A XIX. század elejére aztán a vulgáris racionalizmus a falusi embereket is elérte. Ezúttal azonban a protestánsokat.

22. A romantika A felvilágosodás és Kant filozófiája az értelem és akarat területén mozgott. A reájuk épülő ismeretet teológiai irányzatok szintén kínosan ügyeltek

arra, hogy az értelem és az akarat mezsgyéjét át ne lépjék, hiszen ezzel kívánták teológiájuk tudomány voltát igazolni. Az ember lelkében azonban az érzelemnek is megvan a maga területe, és azt nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. A felvilágosodás korát a klasszicista irodalmi irányzat és egyben szellemi mozgalom jellemezte. A feudális abszolutizmus és a polgárság kompromisszuménak időszakában, a klasszicizmusban a nyugodt megállapodottságot, kiegyenlítettséget ragadták meg Ezzel szemben a francia forradalom korának klasszicista szellemisége az ókori köztársaság szabadságjogait, demokráciáját, hazaszeretetét, hősiességét, dicsőségszomját tette magáévá. Napóleon klasszicizmusa először a római köztársaság külsőségeit elevenítette fel, majd a császárságét, s így lett maga előbb első consul, utóbb imperator. A felvilágosodás klasszicizmuséval szemben az érzelem (sentiment) követelte a maga jogait már a francia forradalom előtt. A klasszicizmussal párhuzamosan futottak az érzelmet érvényesíteni akaró szellemi áramlatok, amelyek rendszerint művészeti irányként bontakoztak ki, mint pl. a rokokó és a szentimentalizmus. Bennünket a szentimentalizmus érdekel, hiszen ebből fejlődött ki a romanticizmus a maga sokféleségében, s a protestáns teológiára a romantikának lett döntő hatása. Jean-Jacques Rousseau (1712-1778 saját korának egyedülálló személyisége. A filozófiatörténet a felvilágosodáshoz sorolja, de hangsúlyozza, hogy a felvilágosodás filozófiájától elütő nézeteket vallott. Rousseau szerint a társadalmi egyenlőtlenséget a magántulajdon okozta. Az emberi társadalom eredeti, természeti összhangját a társadalmi fejlődés egyenlőtlen volta bontotta meg. A közben elért kulturális fejlődés sem jelentett kárpótlást az emberiségnek a természeti harmónia elvesztéséért. Kiadta a filozófus híres jelszavát, hogy az embernek vissza kell térnie a természethez. Társadalmi szerződés címen 17.2ben (75. o.) megjelent könyvében kidolgozta a népszuverenitás elvét. A társadalomban meglévő vagyoni és jogi egyenlőtlenséget kizárólag szabadsággal és jogegyenlőséggel lehet kiküszöbölni. A francia forradalom az Emberi Jogok Kiáltványában Rousseau tételeit hivatalos programmá deklarálta. A francia forradalom alkotmányaiban is erősen érvényesült Rousseau hatása. A jakobinusok különösen nagyra becsülték tanait, bár Rousseau szubjektíve nem volt forradalmár, s nem látta be a forradalom szükségességét. Rousseau az érzelemnek elsődleges jelentőséget tulajdonított az értelemmel és az akarattal szemben. Ez forradalmi újítás volt a filozófiában. Az érzelem elsődlegessége hangsúlyozásának hibás tételét ráadásul azzal toldotta meg, hogy az ösztönt is az érzelemhez sorolta. Filozófiája mellett az érzelem döntő szerephez jutott Rousseau szépirodalmi műveiben. Irodalmi alkotásai formailag klasszicisták, tartalmilag viszont a sajátosan rousseaui felvilágosodás érzelmes propagálói. A természetes életmódot, a természeti ember lelki tisztaságát, lelkiismeretét és ösztöneit, egyben a régi primitív viszonyokat idealizálja. Émile című pedagógiai könyvében a civilizáció ellentmondásaiból

kivezető utat az általa javasolt természetes és érzelmekre ható, az ösztönöket érvényesülni engedő nevelésben jelöli meg. Tehát a társadalmi ellentmondásokon nem forradalommal, hanem természetes neveléssel kíván segíteni. Vallásilag Rousseau deista volt, aki szerint a vallás feladata az érzelem kifejezése és ápolása. A természeti, a kultúra által meg nem rontott emberben egy természeti vallást feltételezett, aminek forrása maga az ember. Az Émile című pedagógiai művének A savoyai vikár hitvallása című fejezetében adta Rousseau a keresztyénség kritikáját s a természeti vallás rendszerét. A szentimentalizmus és a romantika korszükséglet lévén, Rousseau mellett egy egész sor művésznél jelentkezett. Szentimentalizmus és romantika között elmosódik a határ. A szentimentalizmus az érzelmek spontán érvényesülését, érzelmességet jelent, míg a romantika ugyanez, de tudatosan, programszerűen rendszert alkotva. A szentimentalizmust lehet megrovóan, érzelgősség értelmében is használni, de a XVIII. századi szentimentalizmusra nem ez a jellemző. A romantika Rousseaut s majd Schleiermachert kivéve nem alkotott filozófiai rendszert, viszont a művészetek keretéből kilépve széles körök ideológiájává s életszemléletévé vált. A romantikát ezért szellemi mozgalomnak nevezik. Természetesen, mint minden szellemi mozgalommal lenni szokott, úgy a romantikát is a szellemi vezetők, jelen esetben művészek, gondolkodók művelték, a szélesebb társadalmi körök emberi pedig élték. Társadalmi, politikai mozgalmak ideológiája volt a romantika. Államférfiak, hadvezérek, forradalmárok és teológusok cselekedtek a romantika hatása alatt. A haladás szempontjából aszerint ítélhetjük meg a romantikát, hogy adott időben és helyen milyen társadalmi erők használták fel. Önmagában sem nem haladó, sem nem reakciós. A XVIII. században Rousseau, Lessing, Goethe, Schiller és számos neves kortársuk romantikája haladó volt. A Napóleoni-kori német romantikában már a forradalomellenesség is érvényesült, de a racionalizmus, az idegen uralom és a feudális abszolutizmus elleni lázadás is együtt volt benne. A Napóleon-kori francia romantika Chateaubriandnal az élen már egyértelműen forradalomellenes volt, sőt royalista. Érthető, hogy a francia restauráció korának (1814-1830) szinte hivatalos ideológiája lett a romantika. Ugyanakkor voltak haladó francia romantikusok is, pl. Lamartine és Victor Hugo. A XIX. század első felének forradalmai nacionalista-romantikus forradalmak voltak. Az 1848-49-es forradalmak pedig a forradalmi nacionalistaromantika csúcsát képezik. A nacionalizmussal együtt ható romantika a század második felének szabadságmozgalmait is uralta, az olasz egységért vívott háborúk, a lengyel felkelés és sajátos színeivel az amerikai polgárháború szintén ide sorolandó. A romantika főbb jellemvonásainak ismertetésénél a már eddig is említett érzelmi telítettség mellett továbbiakat kell felsorolnunk. Idealizálta a múltat, a természeti viszonyok között élő társadalmat, de a kiegyensúlyozottnak, rendezettnek, keresztyénnek képzelt középkort is. Tág teret biztosított az

egzotikumnak és a fantáziának. Az érzelmi hatás keltésének eszközeiben sokszor nem válogatott. Fantasztikus lovagregényei, egzotikus regényei nem egyszer rémregényekké váltak a túlhajtott érzelmi hatáskeltés miatt. A felvilágosodás és Kant racionalizmusával és objektivizmusával szemben a német Fichte filozófiájának szubjektív idealizmusát követte a századforduló utáni romantika. Nemcsak a múltat, hanem saját korukat és koruk eseményeit is szubjektíven, a realitástól elszakadva ábrázolták a romantikusok, mert ők olyannak érzékelték. Fenimore Cooper Eugene Suet Brulart úr című romantikus regénye elé írott bevezetőjében éppen annak realitását emelte ki, holott ez a két író korában játszódó remény tárgyilagosan nézve semmiképpen sem nevezhető reálisnak. Saját korukkal elégedetlenek voltak a romantikusok, és azon vagy változtatni akartak, vagy elvágyódtak belőle. Fontos és tiszteletreméltó jellemvonása volt a romantikának, hogy az individuum jogait messzemenően követelve, az egyént kötelezte, hogy a közösségért, nemzetért, társadalomért, a szabadságért, a jogért semmit sem kímélve, semmire tekintettel nem lévén küzdjön, és anyagiakat, tehetségét, sőt életét is habozás nélkül feláldozza.

23. Schleiermacher, a romantikus teológia atyja A szentimentalizmus önmagában nem tudott újat hozni a teológiában. Rousseau rendszere alkalmas lett volna teológiai irány inspirálására, de túl korán alakult ki ahhoz, hogy teológus kortársai közül megragadjon némelyeket. A protestáns teológia akkor még a racionalizmus Kant előtti optimista szakaszát élte, exakt tudomány akart lenni és hallani sem akart érzelmességről. Holott Rousseaut ismerték a teológusok, örültek neki, de nem tudtak mit kezdeni rendszerével. Rousseau helyett Kantot üdvözölték megmentőjük gyanánt. Végül is a Kant utáni racionalizmus csődje juttatta el a teológusokat a századfordulón a romantikához. A romantika persze akkor már nem csupán Rousseaut jelentette. Addigra áthatotta a művészetet, s a műalkotásokon keresztül a műveltek életfelfogását alakította. Nem lebecsülendő hatást keltett a megüresedett, elhidegült keresztyénségben a romantika egyházi zenéje, ami magukban a templomokban hirdette a hit érzésvilágának jogait. Az sem véletlen, hogy éppen Németországban született meg a romantikus teológia. Ott volt akkor éppen legerősebb a romantika, és ott igényelte leginkább a lélektelenné vált racionalizmus. Az ismertetett fejlődési szakaszokat járta végig Friedrich Schleiermacher (1768-1834). Református tábori lelkész fia volt. A herrnhuti pietistáknál végezte iskoláit, de nem lett pietista, bár jótékony hatásai elkísérték. Egyetemi tanulmányait Halléban fejezte be, ahol azonban akkorra már a Francke pietizmuséból régen racionalizmus lett. Kant filozófiájának hatása alá került Schleiermacher, de megismerkedett a romantikával is. 1796-tól 1802-ig berlini lelkész volt, s ott csatlakozott a Schleling testvérek által vezetett romantikus baráti körhöz. Schlelingék indították meg 1798-ban az Atheneum című

folyóiratot, a német romantika sajtóorgánumát. Ettől az évtől számítják a romantikát. Schleiermacher a következő évben egy névtelen munkát adott ki: Über die Religion. Reden an die Gebildeten unter ihren Verächtern (Beszédek a vallásról annak megvetői között a műveltekhez) címen. A munka könyvsiker lett. A szerzőt 1804-ben egyetemi helyettes tanárnak hívták meg Hallébe, 1807ben pedig rendes tanárrá választották ugyanott. 1808-tól újra berlini lelkészként szolgált. 1810-től aztán lelkészi állásának megtartásával az akkor megnyílt berlini egyetem tanára volt. Mint gyakorló lelkész sokat prédikált, de termékeny teológiai szakírónak és filozófusnak is bizonyult. Gyakorlati teológiai munkásságát nem méltathatjuk érdeme szerint, elég annyit megemlítenünk, hogy őt tekintik a gyakorlati teológiai tudományág megalapítójának. Mint romantikus osztozott a korabeli német romantika nacionalizmusában, s e nacionalizmusnak a német egységre irányuló törekvéseiben. Ezzel összefügg, de egész romantikus teológiájából következik a felekezeti unió, konkrétan az evangélikusok és reformátusok uniójának támogatása. Schleiermacher a vallást Rousseau alapján az érzelem területén helyezte el. A vallás így kikerült az ortodoxia és racionalizmus által kijelölt szférákból, az értelem és akarat szférájából. Ott az értelem síkján tanrendszerré vált a vallás, ami akarati konklúziókban, erkölcsös magatartásban realizálódott. Az ortodoxiában az értelem tanrendszerén volt a hangsúly, a racionalizmusban az értelemből fakadó akarati konklúzión. Schleiermacger ugyancsak Rousseau nyomán vallotta, hogy a vallás hozzátartozik minden ember érzelemvilágához. A világmindenség arra inti az embert, hogy érezze a Teremtőtől való függését. Ez, a véges függésérzete a végtelentől, az individuumé az univerzumtól, az univerzum pedig maga Isten. A vallást tehát az ember függésérzetének fogta fel, egy érzésnek, egy élménynek, amit ő úgy értett, hogy az érzelem által maga Isten van jelen az emberben. Világmindenség értelmezése panteisztikus. Az érzelem által bennünk létező Istenről szóló megállapítása misztikus. A vallás legfontosabb tényezője Schleiermacher szerint az emberi érzelem. Nem is ragadható meg a vallás lényege csak az érzelem konkrét megnyilvánulásaiban, azaz az egyes vallások gyakorlatában. Más-más vallás másként fejezi ki az Istentől való függésérzetet. A vallásoknak egymással értékrendi szempontból történő összehasonlítása értelmetlen, hiszen ugyanazt fejezi ki különbözőképpen. Vallási türelmességet parancsol a vallás romantikus értelmezése. Schleiermacher alapján következnék, hogy minden embernek megvan a maga egyéni vallása, amit az Isten érzelmek által bennünk léte tesz elvitathatatlanná. A romantikus individuum-kultusz eredménye ez a tendencia. Viszont érvényesül a romantika közösség szemlélete is Schleiermachernél, és a vallásról kimondatja vele, hogy az közösségi jelenség, amit közösségben lehet megélni. Egyfelől, mert az egyes vallásokat a közösség tagjainak függésérzete összessége adja. Másfelől a végtelentől való függésérzetet a kultuszban lehet kifejezni, ápolni. Az istentisztelet így ünnepélyes kiábrázoló cselekménnyé vált,

ami csak másodlagosan, a függésérzet erősítésében, ill. felkeltésében vált ható cselekménnyé. A romantikus szujektivizmus következtében a kijelentés elvesztette objektív létjogosultságát. A függésérzet lelki élményei által minden egyén a misztikus egyesülésig menően közvetlen összeköttetésben állt az Istennel, s kijelentésre nem volt szüksége. Schleiermacher mégsem vetette el a Bibliát, bár az Ószövetségről nem volt hízelgő véleménye, mert szükségesnek tartotta mint olyan művet, amely a függésérzet nagy példáit adja. Mindenekelőtt Jézus Krisztusért, Akiben a legmagasabb fokú és zavartalan istenérzést csodálta. A megváltásban Krisztus az istenérzést kelti fel és emeli magasra az emberben. Krisztus szerepe a romantikus teológia szerint korlátozott: felkelti az Istentől való függésérzést, és érzelmi unióba kapcsol Istennel. A többi már a hívő egyén és az Isten közvetlen kapcsolatán múlik. Krisztus praeexistenciája, parthenogenesise, csodái, feltámadása, mennybemenetele, visszajövetele elvesztette jelentőségét, szimbólummá vált. Schleiermacher saját kora művelt embereinek romantikus formanyelvéhez, idealista filozófiai kategóriáihoz igazította a teológiát. Ám a teológiát ismét exakt tudománnyá emelte, hiszen annak a természettudományok és a filozófia által elvitathatatlan tárgya a vallás, mint az ember lelki jelensége. Dogmatikája hit-tanná vált, amiben az ember hitének rendszere van az ember lelkéből kiindulva összefoglalva. A protestáns keresztyénség megtelt érzelemmel, ami ellen a tudomány akkori állása szerint az ész sem tiltakozhatott. Schleiermacher magas érzelmi hőfokon tudott bizonyságot tenni hitéről, Istenhez kapcsolódó érzéséről, az Istennel való egyesülés élményéről. Mindez a maga korában megmentette a megüresedett, lélektelenné szikkadt, érdektelenné vált protestantizmust.