A., ; Fax:

Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája  1146 Budapest, Ajtósi Dürer sor 27/A.,  321-5262; Fax: 321-5405 E-mail: [email protected]

SZAKSZERVEZETEK

Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága Budapest Donáti u. 35-45. 1015

Tisztelt Alkotmánybíróság!

A Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája indítványt nyújt be az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény módosításáról szóló 2010. évi CXXIV. törvénynek, illetve az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény 2010. december 30. napjától hatályos 8-12. §-ainak utólagos normakontroll keretében történő alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére.

A 2010. évi XC. törvény 2010. október 1-jétől hatályos „A magánszemély egyes jövedelmeinek különadója” címet viselő II. Fejezetébe tartozó 8-12. §-ait, valamint 133. §-át az Alkotmánybíróság 1268/B/2010. sz. AB határozatában a hatálybalépésükre visszamenőleges hatállyal megsemmisítette. Az országgyűlés ezt követően fogadta el a 2010. évi CXXIV. törvényt, mely a különadó szabályairól szóló rendelkezéseket tartalmazza. A kifogásolt rendelkezések: „1. § Az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény a II. fejezet címét követően a következő 8-12. §-sal egészül ki: „8. § (1) A 9. § rendelkezései szerint meghatározott magánszemély az e fejezetben előírt adóalap után különadót fizet. A különadó a központi költségvetést illeti meg. (2) Az e fejezetben nem szabályozott kérdésekben az Art. rendelkezései az irányadók. 9. § (1) Különadó fizetésére köteles az a költségvetési szervnél, állami, önkormányzati, közalapítványi forrásból alapított, fenntartott vagy működési támogatásban részesített más szervezetnél foglalkoztatott magánszemély, aki munkavégzésre irányuló jogviszonya alapján, továbbá aki a takarékos állami gazdálkodásról és a költségvetési felelősségről szóló 2008. évi LXXV. törvény vagy a köztulajdonban álló gazdasági társaságok takarékosabb működéséről szóló 2009. évi CXXII. törvény szerinti munkavégzésre irányuló jogviszonyban a (2) bekezdésben foglalt különadó alapnak minősülő bevételt szerez, kivéve azt, akinek a jogviszonya megszűnését követő naptári naptól a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvényben meghatározott saját jogú nyugellátás kerül megállapításra.

(2) A különadó alapjának minősül az (1) bekezdésben említett jogviszony megszűnésével összefüggésben pénzben kifizetett, vagy bármely más formában juttatott (bármely esetben a továbbiakban: kifizetett) bevételből - ide nem értve a jogviszony 2005. január 1-jét megelőző megszűnése jogellenességét megállapító bírósági határozatban megállapított összegeket, illetve a felmentési (felmondási) időnek a munkavégzési kötelezettséggel járó időszakára fizetett munkabér, illetmény összegét, továbbá a szerződéses katonák leszerelési segélyét, de ideértve a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 3. § (6) bekezdése alapján megállapodás szerint kikötött ellenérték címén kifizetett bevételt - a (3)(4) bekezdésben foglaltak figyelembevételével megállapított összeg. (3) A (2) bekezdésben foglaltaktól eltérően nem minősül a különadó alapjának: a) az állami vezetők, polgármesterek, (fő)jegyzők, a köztulajdonban álló gazdasági társaságok vezető tisztségviselői és felügyelőbizottságának tagjai esetében a (2) bekezdés szerinti bevétel kétmillió forintot meg nem haladó része; b) más foglalkoztatott esetében a (2) bekezdés szerinti különadó alapba tartozó bevételnek a hárommillió-ötszázezer forintot meg nem haladó része, valamint a jogviszony megszűnésének évében esedékes szabadság megváltása címén kifizetett bevétel, illetve a jogviszony megszűnésekor a magánszemélyt megillető jubileumi jutalom. (4) A jogviszony 2005. január 1-jét követő megszűnése jogellenességét megállapító bírósági határozatban megállapított összegek után a különadó-fizetési kötelezettséget jogcímenként a (2)-(3) bekezdés rendelkezései szerint kell teljesíteni. (5) A különadó alapját jogviszonyonként külön-külön kell megállapítani. A különadó alapja független attól, hogy a kifizetett összeget egy vagy több adóévben kell jövedelemként figyelembe venni. Ha a bevétel megszerzése több részletben történik, azt kell feltételezni, hogy a magánszemély először a különadó-alapot nem képező személyi jövedelemadó-köteles jövedelmet szerzi meg. A nem pénzben kifizetett bevételt a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja tv.) 3. § 9. pontjának megfelelő alkalmazásával kell megállapítani. 10. § A különadó mértéke a 9. § (2) bekezdése szerinti adóalapnak a 98 százaléka. 11. § (1) A kifizető a magánszemélyt terhelő adót forrásadóként a kifizetéskor állapítja meg, vonja le, elkülönítve igazolja, az Art. 31. §-ának (2) bekezdése szerinti bevallásban vallja be, és ezen bevallás benyújtására előírt határidőig fizeti meg. (2) Amennyiben a kifizető a magánszemélyt terhelő adót bármely okból nem vonta le, a le nem vont adót a magánszemély fizeti meg a kifizetést követő hónap 12. napjáig. (3) A különadó alapjának 9. § szerint meghatározott összegét a) az Szja tv. rendelkezéseinek alkalmazásában a jövedelem kiszámításánál nem kell figyelembe venni, azonban a kifizetés évére vonatkozó személyi jövedelemadó-bevallásban elkülönítve be kell vallani, és be kell számítani az Szja tv. 3. §-ának 75. pontja szerinti éves összes jövedelem megállapításánál; b) a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló törvény alkalmazásában - figyelemmel a c) pont rendelkezésre - nem kell járulékalapnak tekinteni; c) a b) pont rendelkezésétől eltérően, a felmentési (felmondási) időnek a munkavégzési kötelezettséggel nem járó részére kifizetett munkabért, illetmény összegét társadalombiztosítási járulékalapként és nyugdíj alapjául szolgáló jövedelemként, valamint a munkavégzési kötelezettség alóli mentesítés idejét nyugdíjra jogosító szolgálati időként kell figyelembe venni. (4) A társadalombiztosítási járulékalapnak nem minősülő különadó-alap után a kifizető az egészségügyi hozzájárulásról szóló törvény rendelkezései szerint 27 százalékos mértékű egészségügyi hozzájárulást fizet. A (3) bekezdés c) pontjában említett különadó-alap után a

kifizető 27 százalék társadalombiztosítási járulékot fizet, továbbá a magánszemély a járulékfizetési kötelezettségét is a 10. § szerinti adó megfizetésével teljesíti. (5) A magánszemély az adóbevallásában bevallott különadó-kötelezettséggel szemben adóelőlegként veszi figyelembe a kifizető által levont különadót. (6) Az e fejezet hatálybalépése előtt megszerzett, különadó-köteles jövedelmek után az adókötelezettséget a következők szerint kell teljesíteni: a) a magánszemély a 2010. évről benyújtandó személyi jövedelemadó bevallásra előírt határidőig a különadó-kötelezettségét megállapítja és az erre a célra rendszeresített külön nyomtatványon bevallja, és az adót megfizeti; b) a magánszemély az a) pont szerinti bevallásában megfizetett különadóként veszi figyelembe a különadó-alapba tartozó jövedelmek után a jövedelem megszerzése évében hatályos szabályok szerinti valamennyi közteher-kötelezettségét. Ha a magánszemély a 2010ben őt törvény alapján megillető végkielégítést kapott, arra a személyi jövedelemadóról szóló törvény rendelkezésétől eltérően az évek közötti megosztást nem alkalmazhatja; c) a jövedelem megszerzése évében hatályos szabályok szerint a magánszemély valamennyi közteher-kötelezettségét úgy kell meghatározni, hogy a magánszemély a különadó-köteles jövedelem megszerzése évére (éveire) megállapított valamennyi közteher-kötelezettségéből levonja a különadó-köteles jövedelmek nélkül - annak figyelembevételével, hogy a különadóköteles jövedelmeket a magánszemély összes jövedelmébe az adóévben ekkor is be kell számítani - kiszámított közteher-kötelezettségét; d) az (1) bekezdésben említett szervezet, gazdasági társaság - ide értve ezek jogutódját is (a továbbiakban: kifizető) magánszemélyenkénti és a jövedelem juttatásának éve (évei) szerinti bontásban 2011. március 31-éig adatot szolgáltat az állami adóhatóságnak az általa kifizetett különadó-alapot képező összegről, valamint jogcímenként megbontva, az abból levont, a különadó fizetésére kötelezett magánszemélyt terhelő közterhekről; e) a magánszemély kérésére a kifizető d) pontban említett adatokról és rendelkezésére álló, a különadó-fizetési kötelezettség teljesítéséhez szükséges adatokról a kérés beérkezését követő 30 napon belül tájékoztatja a magánszemélyt. 12. § E fejezet alkalmazásában a) állami, önkormányzati, közalapítványi forrásból alapított szervezet: az olyan szervezet, amelyben a jogviszony megszűnésének időpontjában a Magyar Állam, a helyi önkormányzat, a közalapítvány külön-külön vagy együttesen számítva többségi tulajdonnal rendelkezik azzal, hogy többségi tulajdon alatt a köztulajdonban álló gazdasági társaságok takarékosabb működéséről szóló 2009. évi CXXII. törvény szerinti fogalmat kell érteni; b) állami, önkormányzati, közalapítványi forrásból fenntartott szervezet: az olyan szervezet, amelynek éves költségvetését a jogviszony megszűnését megelőző adóévben külön-külön vagy együttesen számítva 50 százalékot meghaladó mértékben állami önkormányzati vagy közalapítványi forrásból biztosítják; c) állami, önkormányzati, közalapítványi forrásból működési támogatásban részesített szervezet: az olyan szervezet, amelynek éves költségvetéséhez a jogviszony megszűnését megelőző adóévben az állam, az önkormányzat vagy a közalapítvány külön-külön vagy együttesen számítva 50 százalékot meghaladó mértékben nyújt működési támogatást.” 2. § (1) Ez a törvény 2010. december 30. napján lép hatályba, rendelkezéseit a 2005. január 1. napját követően megszerzett jövedelmekre kell alkalmazni. (2) E törvény hatálybalépését megelőzően elhunyt magánszemély különadójának megfizetésére az örökös nem kötelezhető.”

Indítványunkat az Alkotmány 2.§ (1) bek., 9. § (1) bek., 54. § (1) bek., 70/A.§ (1) bek., 70/B. § (4) bek., valamint 70/I. § (1) bek., megsértésére alapozzuk.

A szabályozást alkotmányellenesnek tartjuk az alábbiak miatt:

Adó mértéke Véleményünk szerint a szabályozás mindenekelőtt az arányos közteherviselésre vonatkozó rendelkezéseket sérti, így az Alkotmány 70/I. § (1) bek.-be ütközik. Alkotmányellenesnek tartjuk a különadó mértékét: az alkotmánybírósági gyakorlat szerint a konfiskatórius adó, azaz a túlzott mértékű adó, amely nem az adózási célt valósítja meg, hanem az adóalany ellehetetlenítését idézi elő, alkotmányossági kérdéseket vet fel. A 98 %-os mértékű adó nyilvánvalóan eltúlzott mértéknek tekinthető, főképp, ha figyelembe vesszük, hogy a különadó-alap után a kifizetőt további 27 % mértékű egészségügyi hozzájárulásfizetési kötelezettség is terheli. Osztjuk azt a véleményt, miszerint ha adó címen olyan elvonást alkalmaz egy norma, amely az adóalany ellehetetlenülését eredményezi, az már nem adó. A 98 %-os mértékkel az adó alkotmányos funkciója megszűnik, büntető jellegű befizetéssé, szankcióvá válik. A 1268/B/2010. AB határozatban leírtak a különadó mértékének változatlansága folytán itt is irányadók: „A Törvény azokban az esetekben is, amelyekben a jogviszony megszűnése anyagi következményeit a jogviszonyra irányadó, eltérést nem engedő más törvények a konkrét tényálláshoz kapcsolódóan a különadó szerinti összeghatárt meghaladó kifizetésben határozzák meg, 98%-os adót ír elő. Vagyis a 98%-os adómérték - konkrét tényállástól függően - vonatkozhat olyan kifizetésekre is, amelyek eltérést nem engedő szabályok kényszerű alkalmazásának következményei. (Ebbe a körbe tartozhatnak a hosszú szolgálati idővel rendelkező, hosszabb időre a munkavégzés alól pl. egészségügyi vagy más, méltányolható okból felmentett személyek, akiknek jogviszonya rajtuk kívül álló okból szűnt meg.) Ebben az esetben a különadó nem szabályozási eszközként működik, hiszen a különadó alá eső tényállás elkerülhetetlen; nem is a visszaélésszerű kifizetések megakadályozása a célja, hanem az a funkciója, hogy a kifizetés összeghatár feletti részének - vagyis a különadó alapjának - csaknem teljes egészét elvonja a központi költségvetés javára. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően az adó és az illeték mértékét, összegszerűségét csak kivételesen vizsgálja. A közterhek mértéke akkor válik alkotmányellenessé, ha konfiskatórius jellegű, illetve ha „olyan nagyságot ér el, hogy a nyilvánvalóan eltúlzott mérték már minőségi kategóriává, aránytalanná és indokolatlanná válik”. (1558/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 506, 507.; 360/B/1996. AB határozat, ABH 1998, 629, 638.) A jelen esetben a közszférából való távozással összefüggésben jogszabály alapján, rendeltetésszerű joggyakorlás keretei között teljesített kifizetésekre is alkalmazandó, jelentős mértékű, büntető jellegű adóról van szó. A Törvényt akkor is alkalmazni kellene, ha a jogviszony megszűnésével kapcsolatos kifizetéssel összefüggésben jogellenesség nem állapítható meg; a Törvény az adóalanyt olyan alanyi jogon szerzett jövedelemtől fosztja meg, amely őt megilletné. A Törvény II. Fejezete a jogszabály alapján járó végkielégítések és más, a jogviszony megszűnéséhez kapcsolódó kifizetések különadóját szabályozza. A Törvény hatálya alá tartozó kifizetéshez nemcsak 98%-os adó, hanem - a 11. § (4) bekezdése alapján -

a kifizetőt terhelő 27%-os egészségügyi hozzájárulás is kapcsolódik, ami összességében a különadó alapot meghaladó elvonást jelent. Ezért itt nem alkalmazható a „külön mértékre” vonatkozó alkotmányi felhatalmazás, mert a törvényalkotó jelen esetben a „külön mértéket” teljes elvonásként értelmezte, vagyis túllépett a felhatalmazáson, és megsértette az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdését.” „Az olyan törvény, amely más törvények végrehajtásához kapcsolódó bevételhez fűz a Törvény szerinti adófizetési kötelezettséget, nyilvánvalóan eltúlzott mértékű, aránytalan. A Törvény szabályai a más törvények alapján megszerzett bevételnek az adóalapba tartozó részét az adóalany magánszemélytől csaknem teljes egészében elvonják, a kifizetőt pedig további adó megfizetésére kötelezik. Ezzel a törvényhozó az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése hatálya alá vont olyan, törvényben biztosított, alanyi jogon járó juttatásokat, amelyek meghatározott összeghatár felettiek. A törvényalkotó túllépte alkotmányos felhatalmazását, ami az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésének, egyben a 2. § (1) bekezdésének sérelméhez vezetett.” „Valamely juttatásnak az adójogszabályokkal történő aránytalan elvonását az jellemzi, hogy az adó lényegében lehetetlenné teszi, hogy az adóalany éljen a juttatásból eredő jogaival, illetve hozzájusson a jogosultságából eredő juttatáshoz, illetve annak lényeges részéhez. A törvényhozónak az ilyen adóval a költségvetési bevétel növelése, az arányos közteherviselés biztosítása csak másodlagos, esetleges célja. A jogalkotó közvetlen célja ilyen esetben ugyanis az, hogy adójogi eszközzel egyfajta jövedelemkorlátot állapítson meg. Ennek azonban alkotmányosan nem megfelelő eszköze az adó, illetve egyéb adó jellegű teher kivetése.” Arányos közteherviselés Nyilvánvalóan nem felel meg az arányos közteherviselés elvének, hogy az adóalanyok jövedelmi viszonyainak figyelembevétele nélkül, pusztán a jövedelem forrása alapján az ugyanazon a jogcímen kapott jövedelem után az egyik személy 98 % adót fizet, míg a másikat az általános személyi jövedelemadó fizetésének kötelezettsége terheli.

Végkielégítés rendeltetése Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a végkielégítéshez senkinek nincs alkotmányos joga. Ugyanakkor a végkielégítés rendeltetését az Alkotmánybíróság korábban megfogalmazta: „Rendeltetését tekintve a végkielégítés a munkakeresés időszakában, az ismételt munkavállalásig terjedő időben egyfajta anyagi jellegű támogatást jelent és a megélhetés biztosítását célozza azon nyugellátásra nem jogosult foglalkoztatottak számára, akiknek a jogviszonya önhibájukon kívül (tehát nem szakmai alkalmatlanság, a szolgálatra való méltatlanná válás stb. miatt) kerül megszüntetésre (174/B/1999. AB határozat, ABH 2005, 870.).” A szabályozással a végkielégítés jogintézményének rendeltetése sérül. Ugyancsak sérül a felmondási, felmentési idő jogintézménye, mivel a különadó a felmondási (felmentési) idő munkavégzési kötelezettséggel nem járó időszakára fizetett munkabért, illetményt is terheli. A munkáltató legalább a felmentési idő felére köteles a munkavállalót, közalkalmazottat stb. mentesíteni a munkavégzés alól. Ez azt a célt szolgálja, hogy a dolgozó másik munkahelyet keressen, a további elhelyezkedésre, az új munkahelyi elvárásokra történő felkészülésre elegendő időt fordíthasson, átmenetileg ne váljon munkanélkülivé, családi, anyagi biztonsága

ne rendüljön meg. A felmentési szabálytól pedig a dolgozó javára el lehet térni. A dolgozó nem rendelkezhet arról, hogy felmentési, felmondási idejének mekkora hányadában mentesüljön a munkavégzési kötelezettség alól, a munkáltató egyoldalúan akár a felmondási, felmentési idő egészére mentesítheti, az így szerzett jövedelem nagysága tehát a dolgozó ráhatásától ugyancsak független. Az nem jutalom, pluszpénz, hanem a dolgozó megélhetését biztosító jövedelem, amely – lévén, hogy a jogviszony a felmentési, felmondási idő utolsó napjával szűnik meg – az esetek nagy részében máshonnan nem pótolható. Sem a jogszabályban megszabott végkielégítés, sem a munkabér, illetmény, sem a jogviszony megszűnésének jogellenességét kimondó bírósági határozatban megállapított összegek nem tekinthetők olyannak, amelyek megszerzése a társadalmi igazságérzetet sérti, annak szinte teljes elvonása semmilyen alkotmányos rendelkezéssel nem férhet össze.

Jogállam sérelme A különadó fizetési kötelezettséget visszamenőleges hatállyal előíró törvényi szabályozás, amely összeghatártól függően ítél egyes, törvényi előírások alapján, alanyi jogon szerzett jövedelmeket a társadalmi igazságérzetet sértőnek, sérti a jogállamiság elvét. Az Alkotmánybíróság korábban megállapította: „A jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság az állam - s elsősorban a jogalkotó - kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Vagyis a jogbiztonság nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is.” (9/1992. AB határozat) A jogállamiság elvével tehát nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az is, hogy az állam bármikor úgy avatkozhat bele az állampolgárok jövedelmi viszonyaiba, hogy azok jogszerűen, alanyi jogon szerzett jövedelmét öt évre visszamenőleg elkobozza, lezárt jogviszonyokba avatkozik be, aminek beláthatatlan következményei lehetnek az érintettek életére, családi, jövedelmi viszonyaira nézve. A szabályozás sérti a normavilágosság követelményeit is. Nem állapítható meg egyértelműen például, hogy a Törvény 9. § (4) bekezdésében (Törvénym. 1. §) hivatkozott „a jogviszony 2005. január 1-jét követő megszűnése jogellenességét megállapító bírósági határozatban megállapított összegek” kifejezés pontosan mit takar, abba „csak” a felmondási, felmentési időre járó kereset, a végkielégítés, vagy a máshonnan meg nem térülő elmaradt jövedelem, kártérítés, illetve a jogellenességtől függően a bíróság mérlegelése szerint megállapított 2-12 havi átlagkereset is beletartozik-e (ami egyes esetekben, pl. a Kjt. 34. § (3) bek. szerint akár 236 havi átalány-kártérítés is lehet). A bíróság az elmaradt munkabért és annak törvényes kamatait a jogviszony megszüntetésének jogellenességét kimondó bírósági határozat jogerőre emelkedéséig állapítja meg. Az átalány-kártérítés mértékét a bíróság mérlegeléssel állapítja meg, ennek során a jogsértés súlya a meghatározó. A bíróság által megállapított összeg tehát annál magasabb lesz, minél inkább elhúzódik a per, illetve minél súlyosabb jogsértést valósított meg a munkáltató a jogviszony megszüntetésekor. Amennyiben ezek a bíróság által megállapított összegek is a különadó-alapba tartoznak, az azt eredményezi, hogy az a munkavállaló kényszerül jövedelmének mind nagyobb hányadát különadóként megfizetni, akit jogait kirívóan megsértve bocsátottak el, és akinek önhibáján kívül évekig húzódik a bírósági pere.

Emberi méltóság sérelme Az Alkotmánybíróság korábban megsemmisített rendelkezéseihez képest a szabályozás nem tartalmazza, hogy a különadó a jóerkölcsbe ütköző jövedelmek megadóztatását célozza. Ugyanakkor a jogalkotói indokolás szerint a különadó a társadalmi igazságérzetet sértő juttatásokat sújtja. A törvény tehát aszerint ítéli a törvényesen megszerzett jövedelmeket a társadalom igazságérzetét sértőnek, hogy az milyen forrásból származik, és milyen összeghatárt ér el. A „társadalmi igazságérzetet sértő” jelzővel a törvényalkotó megbélyegzi az érintetteket. Különösen igaz ez az állami vezetők, polgármesterek, (fő) jegyzők, a köztulajdonban álló gazdasági társaságok vezető tisztségviselői és felügyelőbizottsági tagjai esetében, ahol egy jól körülhatárolt személyi körről van szó, akiknél a jogalkotó szerint a társadalmi igazságérzet már alacsonyabb összeghatárú kifizetésnél is sérül, és akiknél a szabadságmegváltás, valamint a jubileumi jutalom kifizetése sem sorolható a társadalmilag igazságosnak tartott juttatások közé. A „társadalmi igazságérzetet sértő” jelző súlyosan csorbítja az érintettek társadalmi megítélését, jóhírnevét, a róluk kialakított véleményt, ez pedig sérti az emberi méltósághoz való alkotmányos jogot is.

Hátrányos megkülönböztetés A szabályozás hátrányos megkülönböztetést eredményez az egyes foglalkoztatotti csoportokba tartozók közt, így az Alkotmány 70/A. § (1)-ben foglaltakkal ellentétes. A munkajogi szabályozás vizsgálata során az Alkotmánybíróság több esetben kimondta (ld. pl. 198/B/1998. AB hat.), hogy az eltérő jogállás miatt a közszféra dolgozói nincsenek összehasonlítható helyzetben a munkavállalókkal. Itt azonban nem a munkajogi, hanem az adózási szabályokban való megkülönböztetésről van szó, aszerint, hogy az adóalany a versenyszféra vagy a közszféra foglalkoztatottja, és így az ugyanazon jogcímen kapott juttatása központi költségvetési vagy más forrásból származik. Megítélésünk szerint az adóalanyok ilyen alapon való megkülönböztetése nem engedhető meg. Az intézkedés egyébként a Munka törvénykönyve hatálya alá tartozókat is érint, hatálya kiterjed ugyanis a közigazgatási szervek munkavállalóira, valamint a köztulajdonban álló gazdasági társaságok munkavállalóira is. Esetükben tehát a jogállás különbözősége sem adhat alapot a megkülönböztetésre. Indokolatlan különbségeket tesz a javaslat a dolgozók közt jogviszonyuk hossza alapján is, illetve a szerzett jogokat is sérti. A közszférában nyolchavi illetménynek megfelelő összeg a végkielégítés maximuma, amely húsz év jogviszony után jár. A nyugdíjkorhatár betöltését megelőző öt évben történő elbocsátás esetén a végkielégítés összege emelkedik. A köztulajdonban álló gazdasági társaságoknál jellemzően a kollektív szerződés határoz meg az Mt.-nél jóval kedvezőbb mértékű végkielégítést. Az intézkedés egyértelműen diszkriminálja azokat, akik hosszabb jogviszonnyal, illetve bérmegállapodás vagy a törvényben meghatározott illetménytábla alapján magasabb fizetéssel rendelkeznek. A fent leírtak szerint ugyancsak hátrányos megkülönböztetés éri azokat, akik jogorvoslatért a bírósághoz fordulnak, és akik esetében a bíróság akár évekig tartó eljárás végén mondja ki a jogviszony megszűnésének jogellenességét, és állapít meg adott esetben akár a törvényben megszabott összeghatárnál jóval magasabb juttatást.

Nincs alkotmányos indoka annak sem, hogy a különadóval érintett munkavállalói körből csak azok mentesülnek a különadó megfizetése alól, akiknek a jogviszonyuk megszűnését követő naptári naptól a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvényben meghatározott saját jogú nyugellátás kerül megállapításra. Nincs alkotmányos indoka annak, önkényes és ésszerűtlen különbségtétel mutatkozik abban, hogy két munkavállaló közül, akiknek jogviszonyuk ugyanazon időpontban került megszüntetésre, egyik azért legyen kötelezett a különadó megfizetésére, mert életkora, szolgálati ideje alapján nyugellátást akár csak egy nappal is később állapították meg számára. Alkotmányosan ugyancsak nem indokolható, hogy a Törvény 9. § (3) bekezdésében meghatározott vezetőkre jóval alacsonyabb összeghatárt állapít meg a jogszabály, mint az egyéb munkavállalók esetében. Diszkriminatív a szabályozás rájuk nézve azért is, mert a ki nem adott szabadság pénzbeni megváltása, valamint a közszolgálatban eltöltött 25-30-40 év jutalmazására szolgáló jubileumi jutalom is a különadó-alapba tartozik. A nem vezetői körbe tartozó, más foglalkoztatottak esetében a különadó alapba nem kell beszámítani a jogviszony megszűnésének évében esedékes szabadság megváltása címén kifizetett bevételt, ugyanakkor be kell számítani a korábbi években ki nem adott szabadság pénzbeni megváltását. A munkajogi szabályok szerint a munkavállaló csak rendes szabadsága egy részével rendelkezik, a szabadság többi részét a munkáltató adja ki. A Munka törvénykönyve 134. § (11) bekezdése kimondja azt is, hogy a szabadság kiadására vonatkozó munkavállalói igény a munkaviszony fennállása alatt nem évül el. A szabadság pénzbeni megváltása közti aszerinti különbségtétel, hogy az a jogviszony megszűnésének évében esedékes, vagy korábbi évben esedékes, jellemzően munkáltatói jogsértés következtében ki nem adott szabadság ellentételezése-e, újfent alkotmányosan nem indokolható különbségtételt tesz az egyes munkavállalók közt, illetve sérti az Alkotmány 70/B. §-ban megfogalmazott pihenéshez, szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz való jogot.

Az Alkotmánybíróság korábban megállapította: „A végkielégítéshez való jog nem tartozik az emberi, illetve állampolgári jogok körébe. A jogalkotó a végkielégítésre vonatkozó elosztási szabályokban a munkavállalók alkalmazási körülményei szerinti megkülönböztetést tehet, ha ez egyébként nem sérti az emberi méltóságot. A végkielégítésre jogosultnak ahhoz van alkotmányosan védett joga, hogy a vele azonos jogállásúak között ne érje tilos megkülönböztetés.” (2180/B/1991. AB határozat). Ez az elv nyilvánvalóan sérül a fent leírtak miatt. Szerződési szabadság A Törvény szerint a különadó alapjának minősül a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 3. § (6) bekezdése alapján megállapodás szerint kikötött ellenérték címén kifizetett bevétel is. A Munka Törvénykönyve 3. § (5) bekezdése szerint a munkavállaló a munkaviszony fennállása alatt – kivéve, ha erre jogszabály feljogosítja - nem tanúsíthat olyan magatartást, amellyel munkáltatója jogos gazdasági érdekeit veszélyeztetné. Ugyane § (6) bekezdése alapján „a munkaviszony megszűnését követően az (5) bekezdésben meghatározott kötelezettség a munkavállalót csak az ilyen tartalmú, megfelelő ellenérték fejében kötött megállapodás alapján és legfeljebb három évig terhelheti. E megállapodásra a polgári jog szabályai az irányadók.”.

A munkavállaló saját munkaerejét a munkaviszony megszűnését követően szabadon hasznosíthatja. A volt munkáltató érdekeinek figyelembevétele csak erre irányuló, a polgári jog szabályai szerint kötött, külön megállapodás alapján terheli a munkavállalót, a megállapodásban foglalt keretek közt. A versenytilalmi megállapodás lényegét tekintve visszterhes szerződés, melynek tartalmát a felek szabadon állapítják meg. Az ellenérték összegében a felek szabadon állapodhatnak meg, de az ellenértéknek igazodnia kell ahhoz, hogy a tilalom milyen mértékben nehezíti meg a munkavállaló elhelyezkedését, megélhetését, a Ptk.-nak megfelelően a szolgáltatás és ellenszolgáltatás arányban kell, hogy álljon egymással. Amennyiben ez az arány felborul, ha feltűnően nagy az értékkülönbség, a sérelmet szenvedett fél a szerződést megtámadhatja, míg ha a szerződés esetlegesen nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik, a Ptk. szerződésekre vonatkozó általános szabályai szerint semmis. A jogalkotó tehát a felek szerződési szabadságát sérti a Törvényben foglalt rendelkezésekkel. Figyelmen kívül hagyja, hogy a munkaviszony megszűnése után a munkavállalónak milyen nehézségekkel kell szembenéznie, hogy a megállapodás megkötése folytán esetlegesen évekig nem tud a szakmájában elhelyezkedni, hiszen ezzel a szerződést szegné meg, amely miatt a munkáltató kártérítést is követelhet. Egyfelől tehát az ellenérték tetemes részét, akár 98%-át köteles a munkavállaló adóként megfizetni, másfelől ettől függetlenül kötik a megállapodásban foglaltak. A jogalkotó nem vette figyelembe azt sem, hogy amennyiben a megállapodás „társadalmi igazságérzetet sért”, jóerkölcsbe ütközik (vagy épp a munkavállaló hátrányára feltűnően értékaránytalan), a sérelem kiküszöbölése a Ptk. alapján, bíróság előtt lehetséges. A szerződési szabadságot az Alkotmánybíróság a piacgazdaság lényegi elemének, egyben önálló alkotmányos jognak tekinti (13/1990. AB hat.). A Törvény azzal, hogy a megállapodásban kikötött ellenérték nagy részét, akár annak 98%-át adóként elvonja, a felek szerződéskötési szabadságát súlyosan sérti, így az Alkotmány 9. § (1) bekezdésébe ütközik.

Visszamenőleges hatály A törvény támadott rendelkezései az Alkotmány 2. § (1) bek.-t sértő módon, visszaható hatállyal lépnek hatályba, azaz a törvény a kihirdetést megelőző időre állapít meg adófizetési kötelezettséget. A módosító törvény 2. §-a tehát az Alkotmány 2. § (1) bek.-vel ellentétes.

Fentiekre tekintettel kérjük a Tisztelt Alkotmánybíróságot, hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezések alkotmányossági vizsgálatát – a támadott rendelkezések kiemelt jelentőségére tekintettel lehetőleg soron kívül – végezze el, állapítsa meg a rendelkezések alkotmányellenességét, és a kihirdetésére visszamenőleges hatállyal semmisítse meg azokat.

Budapest, 2011. január 10. Tisztelettel:

Gaskó István elnök