A Duna-Dráva Nemzeti Park növényvilága

1

A Duna-Dráva Nemzeti Park növényvilága DR. KEVEY BALÁZS A Duna-Dráva Nemzeti Park területe növényföldrajzilag heterogén táj. Első megközelítésben két részre tagolható, egy drávai és egy dunai szakaszra. A drávai szakasz flóráját részben nyugatról (demontán és dealpin hatás), részben pedig délről (nyugat-balkáni és szubmediterrán hatás) kapta. Erről tanúskodnak a viszonylag gyakori hegyvidéki és szubmediterrán növények. A dunai szakasz flórája ezzel szemben már pannon jellegű, ahol néhány szubmediterrán jellegű növényfaj ugyan előfordul, de a folyóhozta demontán-adventív elemek már alárendelt szerepet játszanak. A klímazonalitást tekintve a Nemzeti Park területe három zónára osztható. A Zákányi-dombok és a somogyi Dráva-ártér a gyertyános-tölgyes, a baranyai Drávaártér a zárt tölgyes, a dunai szakasz pedig az erdőssztyep zónába zónába tartozik (vö. BORHIDI 1961). A Duna-Dráva Nemzeti Park drávai és dunai szakasza növényföldrajzi szempontból tovább tagolható. Ennél figyelembe vettük a területet florisztikai-növényföldrajzi beosztásával foglalkozó szakirodalmat (SOÓ 1933, 1960; HORVÁT 1940, 1978; BORHIDI 1958a; KÁROLYI - PÓCS 1969; KEVEY - HORVÁT 1986), de a flórahatárokat - az újabb kutatási eredményeknek megfelelően - néhol megváltoztattuk. A Nemzeti Park területe két flóratartományt érint. A nyugat-balkáni flóratartományt (Illyricum) a hazánkba kissé átnyúló szlavóniai flóravidék (Slavonicum) és DélDunántúl flóravidéke (Praeillyricum) képviseli. A szlavóniai flóravidékhez az őrtilosi flórajárás (Őrtilosense) tartozik, mely a Gyékényestől nyugatra elterülő Zákányidombokra terjed ki. A Dél-Dunántúl flóravidékét ezzel szemben a belső-somogyi flórajárás (Somogyicum) savanyú homokvidéke képviseli, melynek déli pereme a Nemzeti Park területére esik. A Dráva- és Duna-ártér már a pannóniai flóratartomány (Pannonicum) alföldi flóravidékéhez (Eupannonicum) tartozik. A vizsgált területen belül egy dráva-melléki (Dravense) és egy dél-alföldi (Titelicum) flórajárás különíthető el. Mindkettő további két-két földrajzi tájra osztható. Így a Dráva-ártéren somogyi és baranyai, a Duna-ártéren pedig Gemenci és Bédai szakasz különböztethető meg. A Duna-Dráva Nemzeti Park területe tehát két flóratartomány három flóravidékének négy flórajárására terjed ki, ahol összesen hat földrajzi tájegység található. Florisztikai-növényföldrajzi beosztását az alábbi módon foglalhatjuk össze. Nyugat-Balkáni flóratartomány (Illyricum) Szlavóniai flóravidék (Slavonicum) Őrtilosi flórajárás (Őrtilosense) Zákányi-dombok Dél-Dunántúl flóravidéke (Praeillyricum) Belső-Somogy flórajárása (Somogyicum) Belső-Somogyi-homokvidék Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) Alföld flóravidéke (Eupannonicum) Dráva-mellék flórajárása (Dravense) Somogyi-Dráva-ártér Baranyai-Dráva-ártér

2 Déli-Alföld flórajárása (Titelicum) Gemenci-Duna-ártér Bédai-Duna-ártér Alább e felosztás némi módosításával mutatjuk be a Duna-Dráva Nemzeti Park tájegységeinek növényvilágát. Ez annyit jelent, hogy a Dráva és a Duna árterét csak egy-egy részben ismertetjük, tehát a kisebb tájegységeket nem tárgyaljuk külön. Erre azért van szükség, mert az ártéri vegetáció rendkívül hasonló. Az árhullámok nagymértékben hozzájárulnak a folyókat kisérő növényfajok széleskörű elterjedéséhez, s a vegetáció viszonylag homogén jellegéhez. Feleslegesnek tartjuk ezért pl. a somogyi, baranyai, gemenci és bédai bokorfűzesek külön-külön történő leírását, amikor alig van közöttük különbség. Célszerű ezért a Nemzeti Park ártéri tájait Dráva-ártér és Alsó-Duna-ártér néven két részben ismerteni. A Zákányidombok, valamint Belső-Somogy homokvidékének déli pereme (Bélavár alatti magaspart és az egykori Barcsi Tájvédelmi Körzet területe) - mint sajátos tájegységek - külön kerülnek bemutatásra. I. Zákányi-dombok A Duna-Dráva Nemzeti Park legnyugatibb részét a Zákányi-dombok képezik. E dombsor, mely - Őrtilos és Zákány község határában - keskeny sávban kiséri a Drávát, lényegében a Zalai-dombság déli részét képezi. 1. Növényföldrajzi viszonyok A Zákányi-dombokat - földrajzi fekvésük miatt korábban a Dél-Dunántúl flóravidékének (Praeillyricum) zalai flórajárásához (Saladiense) sorolták. Itt kell megjegyeznünk, hogy a Praeillyricum flóravidék hovatartozását illetően kissé eltérőek a vélemények. BORBÁS (1900) a nyugat-balkáni flóratartomány (Illyricum), míg SOÓ (1933) a pannóniai flóratartomány (Pannonicum) részének tekintette. Később SOÓ (1960) felelevenítve BORBÁS (1900) felfogását, Dél-Dunántúlt visszahelyezte a nyugat-balkáni flóratartományba (Illyricum). KÁROLYI - PÓCS (1968) ezzel szemben csak a Zákányi-dombokat és a Villányi-hegységet ismerte el e flóratartomány részének, míg a Dél-Dunántúl többi tájegységét továbbra is a pannóniai flóratartományhoz (Pannonicum) sorolta. Ennek értelmében a Zákányidombság - sajátos flórája révén - Őrtilosense néven külön flórajárásnak is tekinthető (vö. HORVÁT 1978, KEVEY - HORVÁT 1993). Fentiek szerint kitűnik, hogy a Zákányidombok - Dél-Dunántúllal együtt - átmeneti helyet foglal el a pannóniai és nyugatbalkáni flóratartományok között, s hovatartozásuk eldöntése gyakran nézőpont kérdése. Ezzel kapcsolatban azt is megemlíthetjük, hogy a horvát szakirodalom (pl. MARINČEK 1995) az Illyricum határát jóval délebbre vonja meg. A teljes Slavonicumot a Pannonicum flóratartományhoz sorolja, továbbá a Praeillyricum flóravidék és az Illyricum közé egy Praepannonicum flórajárást iktat. A botanikai értékek elsősorban a zákányi vasútállomás és a beleznai vasútmegálló közötti - a Drávát kisérő - délnyugati kitettségű dombsoron, valamint a „Visszafolyópatak” jobb- és balparti mellékvölgyeiben találhatók. Az értékes élőhelyek túlnyomórészt üde és félnedves lomberdők, melyeknek természetszerű állományaik a patakvölgyekben és a dombok lábain maradtak meg.

3 A táj nevezetességeit elsősorban a nyugat-balkáni és szubmediterrán elterjedést mutató fajok képezik, melyek legközelebb Horvátországban honosak. Ilyen a koratavasszal nyíló, fehér virágú, hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), mely nálunk csak a Zákányi-dombokon él. A szintén fehér virágzatot viselő hármaslevelű fogasír (Dentaria trifolia) szintén csak e tájon terem, de csak két lelőhelye ismert. A század elején még élt itt a - gyertyánéra emlékeztető levelű és a komlóéhoz hasonló tobozkaszerű terméscsoportot viselő - komlógyertyán (Ostrya carpinifolia), de az ötvenes évektől nem került újra elő. A magas termetű és rendkívül dekoratív megjelenésű pofók árvacsalán (Lamium orvala) a Zákányi-dombok több pontján is előfordul, bár néhány egyedből álló populációját a Visegrádi-hegység egyik völgyében is megtalálták (vö. BODNÁR - JEANPLONG - PRISZTER 1956), bár utóbbi helyen - az újabb infomációk szerint - a közvetlen kipusztulás szélére jutott. Vannak egyéb nevezetes szubmediterrán jellegű növények is, ezek azonban az ország néhány más tájegységén is előfordulnak. A kaszálókon élő pitypanglevelű zörgőfű (Crepis taraxacifolia) magyarországi előfordulása a Zákányi-dombok mellett csak Dél-Zalában bizonyított. Nevezetes ritkaság a mintegy két méteres dudvás száráról ismert magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare) is, mely a Zákányi-dombok és Dél-Zala mellett az utóbbi években a Dráva alsóbb szakaszain is előkerült. A Zalaidombság és Zselic bükköseinek jellegzetes növénye a zalai bükköny (Vicia oroboides), a Zákányi-dombokon csak két völgyben terem. A fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides) az Alsó-Duna-ártér és a Dráva fiatal öntésterületének növénye. E tájon csak az őrtilosi vasútállomásnál terem. A dombok lábánál és a patakokat kisérő keményfaligetekben él - az egész Dél-Dunántúlon szórványosan előforduló - borostás sás (Carex strigosa). A szintén szubmediterrán jellegű bársonyos görvélyfű (Scrophularia scopolii) inkább bolygatott erdőszéleken jön elő. A Dél-Dunántúl, a Dunántúli-középhegység, esetleg Nyugat-Dunántúl közös szubmediterrán jellegű növényei közül az erdőkben szórványosan megtalálható a díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum), a tarka lednek (Lathyrus venetus), a török szegfű (Dianthus barbatus), a gömbtermésű sárma (Ornithogalum sphaerocarpum) és a pirítógyökér (Tamus communis). Akadnak olyan növények is, melyek nyugatról vándoroltak ide. Elsősorban magashegységi elterjedést mutatnak, s e tájon dealpín elemként jelennek meg. Előfordulásuk a nyugat-dunántúli flóravidék (Praenoricum) viszonylagos közelségével, s annak kissé montán jellegű klímájával magyarázható. Ilyen, a hűvös patakvölgyeket borító erdőkben helyenként megjelenő völgycsillag (Astrantia major), az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum) és a „Visszafolyó-patak” völgyében a húszas években talált zergeboglár (Trollius europaeus). A nyugatról származó fajok kisebb része atlantikus elem. Ilyen a savanyú homoki gyepekben élő rejtőke (Teesdalia nudicaulis), melynek biztos hazai lelőhelye csak a Zákányi-dombokon (Őrtilos) és Belső-Somogy déli részén (Barcs) van. 2. Vegetáció A Zákányi-dombok jelentős része ma már kultúrterület (szőlő, gyümölcsös, szántó). Ennek ellenére a lösszel és löszös homokkal takart dombok közötti völgyekben megmaradt ez eredeti vegetáció. Az előbb felsorolt növényföldrajzi ritkaságok miatt a Zákányi-dombok növénytakarója országos viszonylatban egyedülálló. A) Lágyszárú növényzet

4

A Zákányi-dombok lágyszárú növényzetét eddig részletesen nem vizsgálták. Mivel az ide tartozó élőhelyekről csak hiányos infomációink vannak, csupán néhány ritka növény előfordulási viszonyait szeretnénk kiemelni. Láprétek A Visszafolyó-patak közelében vannak olyan lefolyástalan élőhelyek, ahol a talajvíz időszakonként a felszínre jön. Ilyen oxigénben szegény, pangóvizes, tőzeges talajú termőhelyeken kisebb kiterjedésű láprétek (Molinietum coerulaeae) jöttek létre, melyek még érdekes növényeket rejtegethetnek. Feltehetően ilyen környezetben élt az egykori hűvösebb klímaidőszak tanujaként - a zergeboglár (Trollius europaeus). Sajnos ismételt előkerülésére kevés a remény. Kaszálók A kiírtott erdők helyén többfelé kisebb kiterjedésű francia perjés kaszálók (Arrhenatheretum elatius) találhatók. Állományaik faji összetétele bíztató, ugyanis ilyen réteken él a ritka pitypanglevelű zörgőfű (Crepis taraxacifolia) és a védett agár kosbor (Orchis morio). Feltehetően hasonló helyen fordulhatott elő a húszas évek óta nem talált nyulánk sárma (Ornithogalum pyramidale) is. Homoki gyepek A Zákányi-dombokon néhol savanyú homok bukkan a felszínre. Ilyen termőhelyek száraz homoki gyepeiből (Festucetum vaginatae-Corynephoretum) került elő az atlantikus elterjedésű rejtőke (Teesdalia nudicaulis). Hazánkban ma már csak a Drávát kisérő homokdombokon ismert, másutt kétes előfordulású. Gyomnövényzet A pionír jellegű védett növényritkaságok olykor útszéli gyomnövényzetből (Sisymbrion officinalis) is előkerülhetnek. Őrtilos és Zákány között egy földcsúszamlás miatt használaton kívül helyezett - vasúti töltés mellett van a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare) legismertebb populációja. Hasonló helyeken, valamint erdők bolygatott szélein él a bársonyos görvélyfű (Scrophularia scopolii) és a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides). Utóbbi csak az Őrtilos vasútállomás melletti földút szélén terem. B) Fásszárú növényzet A Zákányi-dombokon a természetszerű növénytakarót elsősorban a dombok völgyeiben és lábainál levő maradványerdők képviselik. Az ide tartozó vegetációs egységekről viszonylag sok információval rendelkezünk, alább ezeket részletesebben ismertetjük. a) Keményfaligetek A Zákányi-domboknak a Dráva-ártérrel érintkező - talajvíz által befolyásolt - lábainál, valamint a dombok közötti völgyekben csörgedező patakok mentén keményfaligetek találhatók. Két társulásuk ismert.

5

Égerligetek A keményfaligetek közül az égerligetek (Carici pendulae-Alnetum) foglalják el a nedvesebb termőhelyeket, melyek aljnövényzetét nagyobb esőzések idején a patakok víze elöntheti. Állományaik részben a vasút és a dombsor közötti részen, a dombok lábainál találhatók. A legszebb és legértékesebb faji összetételű égerligetek a dombok közötti völgyek patakjait kisérik. A hosszabb fejlődési folyamaton átment, ún. öntés erdőtalajokon fejlődnek. Közepesen magas koronaszintjükben a mézgás éger (Alnus glutinosa) és magas kőris (Fraxinus excelsior) mellett néhol a hamvas éger (Alnus incana) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) is szerepet játszik. Cserjeszintjük jellemző növénye a kutyabenge (Frangula alnus), a zselnice meggy (Padus avium), a vörös ribiszke (Ribes rubrum) és a kánya bangita (Viburnum opulus). Gyepszintjükben is elég sok ligeterdei elem található. Ilyenek egyes sások, mint a rezgő sás (Carex brizoides), a ritkás sás (Carex remota) és a lecsüngő sás (Carex pendula), továbbá az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium) és az óriás zsurló (Equisetum telmateja). Igen gyakoriak az üde lomberdőkre általánosan jellemző lágyszárúak is: sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), kapotnyak (Asarum europaeum), erdei madársóska (Oxalis acetosella), hóvirág (Galanthus nivalis), odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), hagymás fogasír (Dentaria bulbifera) stb. A védett fajokat a tündérfürt (Aruncus sylvestris), a borostás sás (Carex strigosa), a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), a szálkás, a széles és a hegyi pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris dilatata, Dryopteris assimilis), valamint a Keleti-Alpokból levándorolt osztrák zergevirág (Doronicum austriacum) és völgycsillag (Astrantia major) képviseli. Némely állományban a Zákányi-dombok nevezetes növényritkaságai is megjelennek, mint a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a hármaslevelű fogasír (Dentaria trifolia) és a pofók árvacsalán (Lamium orvala). Tölgy-kőris-szil ligetek Az égerligetekhez hasonló faji összetételt mutatnak a dombsor lábánál található kisebb kiterjedésű tölgy-kőris-szil ligeterdők (Knautio drymeiae-Ulmetum). Néhol a patakok által kivájt völgyekbe is behúzódnak. Valamivel magasabb fekvésűek, mint az égerligetek, ezért ritkábban kerülnek víz alá. Lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magas és magyar kőris (Fraxinus excelsior, Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), valamint a mezei és vénic szil (Ulmus minor, Ulmus laevis) jellemző. Cserje- és gyepszintjük az égerligetek és a gyertyános-tölgyesek között képez átmenetet, azonban degradáltabb jellegüknél fogva fajszegényebbek. A nem védett ritkaságok közül kiemelendő a a berki szellőrózsa (Anemone nemorosa) és a piros földitök (Bryonia dioica), míg a védett fajok közül itt is megtalálható a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a pofók árvacsalán (Lamium orvala), a borostás sás (Carex strigosa) és a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis). c) Üde és félszáraz lomberdők

6 A dombok erdeinek jelentős része a talajvíz által alig befolyásolt. Ide tartoznak a hűvös, párás mikroklímájú völgyoldalakat és a dombok lábait borító üde lomberdők. A félszáraz dombtetőkön ezzel szemben kis kiterjedésben cseres-tölgyesek is megjelenhetnek. Gyertyános-tölgyesek A Zákányi-dombok természetszerű erdőtársulásai közül leggyakoribbak a gyertyános-tölgyesek (Anemoni trifoliae-Carpinetum), melyek a mérsékelten hűvös és üde mikroklímájú részeken figyelhetők meg. Általában a dombokat átszelő völgyek oldalait és a dombok lábait borítják. Gyakran a patakokat kísérő égerligeteket, vagy tölgy-kőris-szil ligeteket kísérik. Mélyszelvényű, barna erdőtalajokon találhatók. A gyertyános-tölgyesek lombkoronaszintje elérheti a huszonöt méter magasságot is, melyben a gyertyán (Carpinus betulus) mellett a madár cseresznye (Cerasus avium), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), a völgyaljakban pedig a kocsányos tölgy (Quercus robur) játszik fontosabb szerepet. A közepesen fejlett cserjeszint alatt többnyire gazdag lágyszárú növényzet fejlődik. A tavasz ébredésével sok hagymás és gumós növény bújik elő. A hóvirág (Galanthus nivalis) ugyan ilyenkor már elnyílóban van, de rövidesen kifejlődik a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), a medve hagyma (Allium ursinum), a berki és bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, Anemone ranunculoides), valamint az odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida). E növények robbanásszerű fejlődésnek indulnak, s mire az erdő lombsátra teljesen kifejlődik, már elszórják magjaikat, földfeletti részeik elhervadnak, s hagymájuk, gumójuk a talajban várja a következő tavasz ébredését. A tavaszvégi és nyári aszpektus már nem annyira fejlett, mint a koratavaszi, de érdekességek ekkor is akadnak. Gyakori ilyenkor a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), a kapotnyak (Asarum europaeum), az erdei madársóska (Oxalis acetosella), az olocsán csillaghúr (Stellaria holostea), míg a ritkább lágyszárúakat a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum), a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium) és az enyves zsálya (Salvia glutinosa) képviseli. A védett fajok közül áprilisban virít a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a pofók árvacsalán (Lamium orvala), a hármaslevelű fogasír (Dentaria trifolia) és a pirítógyökér (Tamus communis), majd nyár elején e fajokat a farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), a turbán liliom (Lilium martagon) és a gömbös sárma (Ornithogalum sphaerocarpum) követi. Bükkösök A gyertyános-tölgyesekkel gyakran kicsiny kiterjedésű bükkösök (Doronico austriaciFagetum) érintkeznek. Valamivel hűvösebb és párásabb termőhelyeken élnek, mint a gyertyános-tölgyesek, ezért többnyire az északkeleti irányú völgyek oldalait borítják (Őrtilos „Horhó”, „Széles-völgy”, „Templom-völgy”). Mélyszelvényű és üde vízgazdálkodású, barna erdőtalajokon fejlődnek. Lombkoronaszintjükben a bükk (Fagus sylvatica) mellett a gyertyán (Carpinus betulus) és a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) is fontosabb szerepet játszik. Az aljnövényzet kevés fényt kap, mert a bükk plasztikus ágai elzárják a fény útját. A cserjeszint ezért gyér, s az aljnövényzet is fajszegényebb. Lágyszárú növényei túlnyomórészt megegyeznek a gyertyános-tölgyesekével, azzal a különbséggel, hogy a

7 fent felsorolt fajok közül a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum) és a védett gömbös sárma (Ornithogalum sphaerocarpum) a Zákányi-dombokon e társulásból nem került elő. A pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium), az erdei madársósa (Oxalis acetosella), valamint a védett völgycsillag (Astrantia major), az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum) és a zalai bükköny (Vicia oroboides) ezzel szemben a bükkösökben mutat nagyobb gyakoriságot. Szurdokerdők A patakok által kialakított, mélyebb, eróziós völgyekben a gyertyános-tölgyeseket és bükkösöket néhol töredékes kiterjedésű szurdokerdők (Polysticho setiferi-Aceretum) váltják fel. E többnyire kavicstakaróba vájt völgyek oldalain vízszivárgások is megfigyelhetők. Mikroklímájuk ezért erősen hűvös és párás. Ilyen termőhelyen a fák hamar kidőlnek, ezért talajuk a sok korhadó fatörmelék miatt nitrogénben gazdag. A könnyen omladozó völgyoldalakon legjobban a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), a magas kőris (Fraxinus excelsior) és a hegyi szil (Ulmus glabra) képes megkapaszkodni, ezért a lombkoronaszint kialakításában e fák jelentős szerepet játszanak. Cserjeszintjükben a hólyagfa (Staphylea pinnata) mellett gyakori a nitrogénjelző fekete bodza (Sambucus nigra). Aljnövényzetükben a bükkösök és gyertyános-tölgyesek növényei uralkodnak, melyek közé jellegzetes szurdokerdei elemek is elegyednek. Ilyen növény a gímpáfrány (Phyllitis scolopendrium), a karélyos és a díszes vesepáfrány (Polystichum aculeatum, Polystichum setiferum), az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), a békabogyó (Actaea spicata) és a tündérfátyol (Aruncus sylvestris). E növények mellett megtalálhatók a zákány-őrtilosi bükkösök és gyertyános-tölgyesek egyes nevezetességei is, mint a.hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a pofók árvacsalán (Lamium orvala) és az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum). Cseres-tölgyesek Mivel a Zákányi-dombok a gyertyános-tölgyes és szubmontán bükkös klímazóna határán foglalnak helyet, a makroklíma nem kínál túlságosan kedvező feltételeket a száraz tölgyesek kialakulásához. E társuláscsoportot itt csak a cseres-tölgyesek (Asphodelo-Quercetum roboris) képviselik. Néhány töredékes állományuk enyhe, délnyugati lejtőkön figyelhető meg, ahol a félszáraz, vastag kavicstakarót csak vékony talajréteg fedi. Lombkoronaszintjükben a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) uralkodik, míg a cser tölgy (Quercus cerris), a szelid gesztenye (Castanea sativa) és a rezgő nyár (Populus tremula) csak szálanként fordul elő. Az alsó lombkoronaszint fái közül vadkörte (Pyrus pyraster) és a barkóca berkenye (Sorbus torminalis) érdemel említést, de elvileg itt lehetne elképzelni a már évtizedek óta nem talált komlógyertyánt (Ostrya carpinifolia). A cserjeszint közepesen fejlett, s fontosabb növényei a mogyoró (Corylus avellana), a fagyal (Ligustrum vulgare), a kökény (Prunus spinosa), valamint az alacsony termetű parlagi rózsa (Rosa gallica).

8 Gyepszintjük hézagos, nem túlságosan fejlett, mégis meglepően sok - cserestölgyesekre jellemző - növényfaj talál itt menedéket: a bablevelű varjúháj (Sedum maximum), a fekete lednek (Lathyrus niger), a réti csormolya (Melampyrum pratense), a sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), a festő zsoltina (Serratula tinctoria), az olasz hölgymál (Hieracium sabaudum), a közönséges aranyvessző (Solidago virga-aurea), a felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla) stb. A nem védett ritkaságok közül említésre méltó itt a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri), valamint az erdőszéleken található fehér pimpó (Potentilla alba) és török szegfű (Dianthus barbatus). A Zákányi-dombok kicsiny kiterjedésű cseres-tölgyeseiből viszonylag kevés védett növény került elő. A zárt állományokban a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare) csak meddő állapotban került elő. Virágzó példányai az erdőszéleket diszítik. A védett fajokat képviseli továbbá a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a gömbös sárma (Ornithogalum sphaerocarpum) és a pirítógyökér (Tamus communis), míg a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia) csak a cseres-tölgyesek és gyertyános-tölgyesek érintkezési zónájában fordul elő. II. Belső-Somogy homokvidéke Belső-Somogy homokvidékének csak a déli pereme tartozik a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz, mégis e tájrészletek kimagasló fontosságú botanikai értékeket rejtegetnek. 1. Növényföldrajzi viszonyok Belső-Somogy növényföldrajzi helye már régóta tisztázódott (vö. BORHIDI 1958a), ennek megfelelően Dél-Dunántúl flóravidékének (Praeillyricum) Belső-Somogyi flórajárásába (Somogyicum) sorolható. E savanyú homoktáblának egyik legtipikusabb része az egykori Barcsi Tájvédelmi Körzet, mely ma már teljes egészében a Nemzeti Park része. Ide tartozik továbbá az ettől nyugatra, egészen Berzencéig húzódó magaspart, ahol a belső-somogyi homoktábla a Dráva fiatal öntésterületével találkozik. A termőhelyi viszonyokat illetően a savanyú és tápanyagban szegény talajok meghatározó szerepet játszanak. A táj rendkívüli változatossága elsősorban a homoktalajok sajátos vízgazdálkodási viszonyaira vezethető vissza. Az alacsony kapilláris vízemelkedésnek és a kicsiny vízkapacitásnak köszönhető ugyanis, hogy alig pár méter szintkülönbség ellenére a vízi, mocsári és lápi növényzettől a legszárazabb homoki gyepekig a legkülönbözőbb növénytársulások képviselve vannak. A szubmediterrán éghajlat e tájon is érezteti hatását, bár a nyugat-balkáni jelleg erre sokkal halványabban érvényesül, mint a Zákányi-dombokon. A szubmediterrán elemek nagy része az üde és félszáraz lomberdőkben található. Ilyen a díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum), az ezüst hárs (Tilia tomentosa), az erdei varfű (Knautia drymeia), a török szegfű (Dianthus barbatus), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri), a pirítógyökér (Tamus communis), a borostás sás (Carex strigosa), de legértékesebb a keleti zergevirág (Doronicum orientale), mely Belső-Somogyban csak a bélavári magasparton terem. Egyéb jelentős szubmediterrán fajok is előfordulnak Belső-Somogy déli részén, ezek azonban már a Nemzeti Park határain kívül találhatók, mint a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus),

9 az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a farkas boroszlán (Daphne mezereum) és a királyné gyertyája (Asphodelus albus). Különös jelentőségűek egyes rendkívül ritka lápi növények. A hatalmas termetű királyharaszt (Osmunda regalis) az országban csak itt terem, s mindössze kb. 10-12 egyedét ismerjük. A tarajos pajzsika (Dryopteris cristata) is csak néhány példányban van képviselve. Mivel Zalakomárnál nemrég kihalt, a Dél-Dunántúlon már csak itt fordul elő. Hasonlóan ritka e tájon a hegyi és a pelyvás pajzsika (Dryopteris assimilis, Dryopteris pseudomas). Magyarországon csak a Fonyód alatti „Nagy-Berek”-ben és Daránynál található a gázló (Hydrocotyle vulgaris). A lápok ritka sásfajokat is rejtegetnek. Ilyen a Dél-Dunántúlon csak itt élő gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa). Az északi sást (Carex hartmannii) korábban csak a Bakonyaljáról ismertük, a közelmúltban azonban Daránynál is megtalálták. Az ugyancsak ritka hengeres sás (Carex diandra) Dél-Dunántúlon csak Dél-Zalában és itt terem. A patakokat kísérő lágyszárú növényzetben is található néhány ritkaság. Ilyen a csepplen (Radiola linoides), mely Magyarországon csak Belső-Somogyban és az Őrségben terem, továbbá a Dél-Dunántúlon csak Daránynál élő kúszó zeller (Apium repens). A száraz homoki gyepek legnagyobb ritkasága az atlanti elterjedést mutató rejtőke (Teesdalia nudicaulis). Ezt a növényt sokáig csak a Zákányi-dombokról ismertük, nemrég azonban Barcs közeléből is előkerült. 2. Vegetáció Belső-Somogy homokvidéke csaknem síkvidéknek tűnik. Az alig észlelhető domborzati viszonyok ellenére növénytakarója rendkívüli változatosságot mutat, ami annyit jelent, hogy néhány méter szintkülönbség esetén a legszárazabb homoki gyepektől eljuthatunk a lápokig. Mindez a nagy szemcseméretű homoktalajok sajátos vízgazdálkodási viszonyaival van összefüggésben. A) Lágyszárú növényzet Belső-Somogy homokvidékének lágyszárú növénytársulásait elsősorban BORHIDI (1958a) munkássága alapján ismerjük, ezért csak az általa vizsgált asszociációkról rendelkezünk bővebb ismeretekkel. Vízinövényzet A homokbuckák közötti feltöltődőben levő tavak és lápszemek (pl. Darány „Nagyberek”) állóvizeiben hasonló lebegő hínárnövényzet figyelhető meg, mint a Drávából lefűződött morotvákban. A lebegő hínártársulások (Lemno-Utricularietum, Hydrochari-Stratiotetum, WolffioLemnetum gibbae, Salvinio-Spirodeletum, Ceratophylletum demersi) növényei közvetlenül a vízből veszik fel a tápanyagot. A közönséges rence (Utricularia vulgaris) sárga - tátikára emlékeztető - kétajkú virágai a víz színe fölé emelkednek. Víz alá merülő, sallangos levelein varsaszerű, rovarfogó tömlőcskék vannak. Közeli rokona a védett lápi rence (Utricularia bremii), mely a Belső-Somogyi flórajárás területén csak itt él. A felszínen kiterülő lebegő hínártársulásokban gyakori a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) és különböző békalencse fajok (Lemna minor, Lemna trisulca, Spirodela polyrrhiza), míg a ritkaságokat a szinte mákszemnyi

10 nagyságú vízidara (Wolffia arrhiza) és a védett rucaöröm (Salvinia natans) nevű vízipáfrány képviseli. A buckák közötti tavakban gyökerező hínártársulások is (Batrachio trichophylliCallitrichetum cophocarpae, Myriophyllo-Potametum, Nymphaeetum albo-luteae, Trapetum natantis) megjelennek. A Darány közelében levő „Tündérrózsás-tó” nevét a hatalmas tömegben megjelenő fehér tündérrózsától (Nymphaea alba) kapta. Hasonló felszínen szétterülő életmódot folytat a négyszarvú és ehető makktermésű sulyom (Trapa natans), az úszó békaszőlő (Potamogeton natans), valamint a hínáros víziboglárka (Batrachium trichophyllum). Az alámerült gyökerező hínárokat a mocsárhúr (Callitriche palustris) és az imbolygó békaszőlő (Potamogeton gramineus) képviseli. Mocsári növényzet A darányi „Nagy-berek”-nél a tavak zonációja jól megfigyelhető. A vízi növényzettel borított víztükröt a partok felől nádasok (Scirpo-Phragmitetum) és harmatkásások (Glycerietum maximae) szegélyezik. Inkább kisebb állományaik ismertek, s ezek faji összetétele a Dráva-ártér nádasaihoz képest újat nem mutatnak. A sekélyebb vizű termőhelyeken a nádasok gyűrűjét magassás társulások (Caricetum acutiformis, Caricetum ripariae, Caricetum vesicariae stb.) váltják fel. Ilyen magastermetű sások hatalmas tömegében található a védett forrásfű (Montia fontana), a kerti növényként is ismert sárga liliom (Hemerocallis lilio-asphodelus), valamint az országban csak három helyen élő északi sás (Carex hartmannii). Patakok iszapos partjain kisebb kiterjedésű iszaptársulások (Nanocyperion) alakultak ki. Ide vonatkozó konkrét társulástani adataink nincsenek de valószínűleg ilyen helyekről került elő annak idején a csepplen (Radiola linoides) és a kúszó zeller (Apium repens). Lápi növényzet A mocsári növényzet alatt egy idő után tőzegfelhalmozódás figyelhető meg, s ilyenkor a mocsár láppá alakul. Mindez elsősorban Barcs és Darány környékén figyelhető meg (pl. Nagy-Berek). Különösen érdekesek az elláposodott zsombékosok (Caricetum appropinquatae, Caricetum elatae). Legjellegzetesebb növényük az elhalt növényi rostokból oszlopszerű képződményeket, ún. zsombékokat formáló zsombék sás (Carex elata) és a szintén zsombékoló rostostövű sás (Carex appropinquata). A zsombékok közötti gyakran vízzel borított - ún. „semlyékek”-ben (Carici-Menyanthetum) jellemző növénye a határozottan szép megjelenésű villás sás (Carex pseudocyperus) és a védett tóalma (Ludwigia palustris). Ilyen helyeken élt a társulás névadó faja, a hármasan összetett levelű, fehéres rózsaszín, bolyhos szirmú vidrafű (Menyanthes trifoliata). Sajnos előfordulása már régóta kétes. Időszakosan állóvízzel borított termőhelyeken - így láptavak homokos szegélyein, vízlevezető árkok oldalain és égerlápok szegélyzónáiban - található a békaboglárkáscsikorgófüves társulás (Ranunculo flammulae-Gratioletum officinalis). Ez az asszociáció egy Nyugat-Európában elterjedt társulásosztály (Litorelletea uniflorae)

11 legkeletibb képviselője. Európában és hazánkban eddig csak Barcs és Darány közötti homokvidékről ismert (vö. BORHIDI - JUHÁSZ 1985). Jellemző növényei a névadó béka boglárka (Ranunculus flammula) és a csikorgófű (Gratiola officinalis). A védett fajok közül itt él a sűrű csetkáka (Eleocharis carniolica), az óceáni klímát kedvelő tóalma (Ludwigia palustris) és a gázló (Hydrocotyle vulgaris). A láptavak medrétől kissé távolodva megjelennek a tőzegmohás átmeneti lápok (Carici lasiocarpae-Sphagnetum, Carici stellulatae-Sphagnetum). Három tőzegmohafaj talál itt menedéket (Sphagnum lescurii, Sphagnum palustre, Sphagnum subsecundum). Sajnos e Sphagnum-telepek az utóbbi évtizedekben egyre kisebb helyekre szorultak vissza. E lápokban ritka és védett sások is előfordulnak, mint a gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa), a töviskés sás (Carex stellulata) és a hengeres sás (Carex diandra). Valószínűleg ilyen helyeken élt a lápi pitypang (Taraxacum palustre) és a kenyérbél cickafark (Achillea ptarmica). Sajnos e két faj már évtizedek óta nem került elő. A lápok részleges lecsapolásával, és termőhelyük rendszeres kaszálásával jöttek létre az acidofil kiszáradó láprétek (Junco-Molinietum). Alattuk -éppúgy mint a többi lápi társulás esetében - tőzegképződés figyelhető meg, mely elsősorban sások elhalt rostjaiból jön létre. Állományaik faji összetétele az előbb bemutatott átmeneti lápokéhoz hasonlít, de kevesebb nedvességkedvelő és több réti elem él itt. Mohaszintjük meglehetősen gazdag. A sásfélék (pl. Carex leporina, Carex pallescens) mellett a pázsitfüvek is jelentős szerephez jutnak. Legjellemzőbb közülük a kékperje (Molinia coerulea). Itt él a fejecskeszerű virágzatot viselő csomós szittyó (Juncus conglomeratus). A nyárvégi és őszeleji aszpektus feltűnően szép növénye a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe). Virágjának kékeslila színe és alakja a harangvirágokéra emlékeztet. Régebbi feljegyzések szerint hasonló környezetben fordult elő a török szegfű (Dianthus barbatus), mely a halastavak létesítésének esett áldozatul. Homoki gyepek Száraz homoki gyepek Bélavár, Barcs és Darány határában egyaránt megtalálhatók. BORHIDI (1958a) szerint több társulásuk is megkülönböztethető. Közös jellemzőjük, hogy mészmentes, tápanyagban szegény, savanyú talajokon fordulnak elő. Egy részük az erdőirtások és legeltetés révén másodlagosan jött létre, de egyes buckatetőkön ahol a rendkívül száraz talajviszonyok miatt az erdők nem képesek záródni természetszerű gyepek is megfigyelhetők. A viszonylag kevésbé savanyú, laza, durva homok által borított termőhelyeken a homoki szukcessziósor kezdeti stádiumát - a főleg egyéves növényekből álló rozsnokos homoki gyep (Brometum tectorum) képviseli. Itt él a berzedt és fedél rozsnok (Bromus squarrosus, Bromus tectorum), a keskenylevelű perje (Poa angustifolia) és a vadrozs (Secale sylvestre). E növények alig képesek megkötni a homokot, ezért a növényzet által borított terület igen hézagos. A rozsnokos homoki gyep a szukcesszió során átmegy a nyílt homoki gyepbe (Festuco vaginatae-Corynephoretum). E társulásban már elsősorban évelő növények játszák a fontosabb szerepet, melyek több mint 50 %-os borításukkal, erős gyökérzetükkel és rizómáikkal már jobban képesek megkötni a homokot. Talajuk felső, vékony rétegében gyenge humuszképződés is megfigyelhető. Jellemző növényei

12 a juhsóska (Rumex acetosella), a kék csillag (Jasione montana), az ezüstös hölgymál (Hieracium pilosella), a homoki csenkesz (Festuca vaginata), a berzedt csomókban álló ezüst perje (Corynephorus canescens) és a sikárfű (Chrysopogon gryllus), melynek gyökerét egykor edények tisztítására használták. A társulás legnagyobb ritkasága a rejtőke (Teesdalia nudicaulis). Korábban csak a Zákányi-dombokról (Őrtilos) ismertük, mintegy másfél évtizede azonban Darány mellől is előkerült. E homoki gyepek igen fajgazdagok, s főleg nyár elején színpompásak. A védett növények közül itt talál menedéket a gyapjasan bozontos fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricans), a fehér virágú kései szegfű (Dianthus serotinus) és a lila színű agár kosbor (Orchis morio). E gyepek legfeltűnőbb ékessége a kerti növények szépségével versengő tarka nőszirom (Iris variegata). Sárga és fehéres lepelleveleit sötétibolya színű erezet szövi át. Ilyen száraz környezetbe illik a szív alakú leveleket viselő macskahere (Phlomis tuberosa) is, sajnos e növényt már régóta nem találják. Az erősen savanyú és viszonylag kötöttebb homokon az előbbiekhez hasonló módon, de más asszociációkkal történik a szukcesszió. Az egyéves homoki gyepet itt az egércsenkesz társulás (Filagini-Vulpietum) képviseli. Állományaikban tömegesen fordulnak elő mészkerülő fajok, mint a hegyi penészvirág (Filago minima), a vékony egércsenkesz (Vulpia myuros), a pusztai lengefű (Aira caryophyllea) és a csinos lengefű (Aira elegans). E savanyú gyepek legnagyobb botanikai értéke - a Magyarországon csak Dél-Somogyban és Nyírségben élő - homoki csibehúr (Spergula pentandra). Az egércsenkesz társulás szukcessziós fejlődése a mészkerülő nyílt homoki gyep (Thymo serpylli-Festucetum pseudovinae) felé vezet. Az előző asszociációhoz hasonlóan erősen savanyú, de mélyebb és kötöttebb homoktalajokon fordul elő. E társulásban az egyéves növények mellett már lényegesen fontosabb szerephez jutnak az évelő fajok. Jellemző s egyben névadó növényük a keskenylevelű kakukkfű (Thymus serpyllum) és a sovány csenkesz (Festuca pseudovina), míg a ritkaságokat a szeplős szegfű (Dianthus armeria ssp. armeriastrum) és a védett magyar szegfű (Dianthus giganteiformis ssp. pontederae) képviseli. Fentiekkel szemben megemlítendő, hogy egyes újabb kutatási eredmények nem ismerik el az egyéves homoki gyepek (Brometum tectorum, Filagini-Vulpietum) természetes szukcesszióban való szerepét, s megjelenésüket bolygatással, degradációs tevékenységgel hozzák összefüggésbe. Sajnos az egykor jelentős kiterjedésű, gazdag homoki gyepeket az 1960-as és 1970-es években befásították és gyenge minőségű fenyő állományokat létesítettek rajtuk. Ennek következtében az értékes homoki növényfajok sok helyről eltűntek. Ilyen megritkult fajok, a fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricans), a homoki kocsord (Peucedanum arenarium), a homoki szegfű (Dianthus arenarius), a szeplős szegfű (Dianthus armeria ssp. armeriastrum), a ritka homoki csibehúr (Spergula pentandra) stb. B) Fásszárú növényzet Belső-Somogy homokvidékének erdei a láperdőktől a cseres-tölgyesekig, illetve a nyíres-borókásokig nagy változatosságot mutatnak, ami szintén a homoktalajok sajátos vízgazdálkodási viszonyaira vezethető vissza.

13 a) Láperdők Buckaközi, agyagos altalajú mélyedésekben, ahol a talajvíz tartósan a felszínre jön, a fás növénytársulásokat láperdők képviselik. Vizük oldott oxigénben rendkívül szegény, ezért alattuk intenzív tőzegképződés figyelhető meg. Aljnövényzetüket az év jelentős részében víz borítja. Részletes átkutatásuk még nem történt meg. Eddigi ismereteink szerint a fűz- és égerlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae, Carici elongatae-Alnetum) a területen képviselve vannak, míg a kiszáradó fűzlápok (Molinio-Salicetum cinereae), valamint a fűz- és égermocsarak (Berulo-Salicetum cinereae, Angelico sylvestri-Alnetum) létezéséről egyelőre nincs tudomásunk. Legszebb állományaik a darányi „Nagy-berek”-ben és közelében találhatók. Fűzlápok Az alacsony fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) a legömbölyödő koronájú rekettye fűz (Salix cinerea) bokrairól messziről felismerhetők. Néhány méter magas cserjeszintjük meglehetősen zárt, melyben szórványosan - sőt helyenként tömegesen is - megjelenhet a védett fűzlevelű gyöngyvessző (Spiraea salicifolia), ritkábban pedig a szőrös nyír (Betula pubescens). Aljnövényzetük még tartogathat meglepetéseket. Eddigi hiányos ismereteink ellenére több értékes és védett növény számára nyújthat életteret. Ilyen a villás sás (Carex pseudocyperus), a dárdás és a parti nádtippan (Calamagrostis canescens, Calamagrostis pseudophragmites), valamint a védett fajok közül a rucaöröm (Salvinia natans), a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a békaliliom (Hottonia palustris), míg a vidrafű (Menyanthes trifoliata) létezéséről már évtizedek óta nincs újabb információnk. A védett lápi csalán (Urtica kioviensis) egyelőre csak a Nemzeti Park határán kívüli fűzlápokból került elő. Égerlápok A Nemzeti Park talán legértékesebb társulását a tőzegmohalápokkal tarkított égerlápok (Carici elongatae-Alnetum) képezik. Lombkoronaszintjükben a mézgás éger (Alnus glutinosa) uralkodik, mellette a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) csak szálanként fordul elő. Az égerfák mohapárnával borított gyökérfője magasan kiemelkedik a vízből. Innen ered a „lábasfa” elnevezés. Ilyen palánkgyökerekkel, ún. „lábak”-kal támaszkodnak meg az ingoványos talajon. Cserjeszintjük a gyakori vízborítás miatt fejletlen. Szórványosan megjelenik itt a kutyabenge (Frangula alnus) és a rekettye fűz (Salix cinerea). Külön említésre méltó még a fekete ribiszke (Ribes nigrum), bár nemrég felfedezett állománya a Nemzeti Park határain kívül esik (vö. LÁJER 1988). Lágyszárú növényzet inkább csak a fák vízborítástól mentes gyökérfőin és azok közelében figyelhető meg. Elsősorban ilyen helyeken él a három védett tőzegmohafaj (Sphagnum lescurii, Sphagnum palustre, Sphagnum subsecundum), nagy párnákat alkot az ezüstös vánkosmoha (Leucobryum glaucum), a seprőmoha (Dicranum scoparium), a fatermetűmoha (Climacium dendroides) és a lápmoha (Aulacomnium palustre) stb. A harasztokat az egymástól nehezen megkülönböztethető szálkás, széles és hegyi pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris dilatata, Dryopteris assimilis), valamint a helyenként tömeges tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) képviseli. A

14 belső-somogyi égerlápok jó karakterfaja a nyulánk sás (Carex elongata), valamint a Dél-Dunántúlon csak itt élő gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa). A fák közötti gyakran vízzel borított semlyékekben vízi, mocsári és lápi növények egyaránt előfordulnak. Közülük a védett békaliliom (Hottonia palustris) és a Nemzeti Park határain kívül talált lápi csalán (Urtica kioviensis) érdemel elsősorban említést. A legnagyobb értéket a hetvenes években felfedezett - s hazánkban csak itt élő királypáfrány (Osmunda regalis) képviseli. Hatalmas, mintegy két méter magas zsombékjai szinte oszlopként emelkednek ki a fák közötti semlyékekből. Mindössze 8-10 példányuk ismert. b) Keményfaligetek Belső-Somogy homokvidékének patakjait gyakran keményfaligetek kísérik. Az ide tartozó két asszociáció azonban a Nemzeti Park területén meglehetősen ritka, s kicsiny állományokkal van képviselve. Égerligetek A patakokat égerligetek (Carici pendulae-Alnetum) szegélyezik (pl. a Rigóc-patak melléke). A somogyudvarhelyi magaspart viszonylag meredek lejtésű oldalán sok forrás tör a felszínre, s ezek környékén kisebb kiterjedésű égerligetek alakultak ki. A bélavári magaspart lábánál - patakoktól távol eső helyeken - is találhatók égerligetek. Megjelenésüket az indokolja, hogy a talajvízszint viszonylag magasan van. E kicsiny állományok mellett a tipikusabb égerligetek már a Nemzeti Park határain túl találhatók. A homokvidék égerligeteiről kevés információ áll rendelkezésünkre. A társulás felépítése, faji összetétele hasonlít a Zákányi-dombok égerligeteire. Lombkoronaszintjükben a mézgás éger (Alnus glutinosa) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) uralkodik. Elegyfaként a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), a gyertyán (Carpinus betulus), a vénic szil (Ulmus laevis) és a hegyi szil (Ulmus glabra) is előfordul. Cserjeszintjükben jellemző a mogyoró (Corylus avellana), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), a kutyabenge (Frangula alnus), a kánya bangita (Viburnum opulus), míg a fekete bodza (Sambucus nigra) helyenként tömeges megjelenése a talaj magas nitrogéntartalmát jelzi. Gyepszintjükben jelentős szerepet játszanak a gyertyános-tölgyesek alábbi növényei: pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), hóvirág (Galanthus nivalis), sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), erdei varfű (Knautia drymeia), erdei szélfű (Mercurialis perennis), erdei madársóska (Oxalis acetosella), enyves zsálya (Salvia glutinosa) stb. Mellettük elég nagy számmal akadnak ligeterdei lágyszárúak, mint az óriás zsurló (Equisetum telmateja), a keserű kakukktorma (Cardamine amara), a ritkás és rezgő sás (Carex remota, Carex brizoides), az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium) és a farkasszőlő (Paris quadrifolia). A védett növények közül eddig a farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), a tündérfürt (Aruncus sylvestris), a borostás sás (Carex strigosa), a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), a pirítógyökér (Tamus communis) és a fehér zászpa (Veratrum album) került elő.

15 Tölgy-kőris-szil ligetek A tölgy-kőris-szil ligetek (Knautio drymeiae-Ulmetum) a belső-somogyi homokvidék Nemzeti Park területére eső részén meglehetősen ritkák. A bélavári magasparton és a barcsi régióban igen töredékes kiterjedésűek. Néhány tipikusabb állományuk csak a homokvidék délkeleti - Ormánsággal érintkező - peremvidékén található (pl. Potony Tótújfalu „Lugi-erdő”). Előfordulhatnak vízfolyások mellett, és viszonylag magasabb talajvízszintű termőhelyeken egyaránt. Többnyire gyertyános-tölgyesekkel (Fraxino pannonicae-Carpinetum) érintkeznek. Magas lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy (Quercus robur) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) uralkodik, míg a vénic szil (Ulmus laevis) csak szálanként, vagy kisebb csoportokban fordul elő. A mezei szil (Ulmus minor) legtöbbször az alsó lombkoronaszintbe szorul vissza, s ugyanitt szálanként megjelenhet a vadalma (Malus sylvestris) és a gyertyán (Carpinus betulus). Cserjeszintjük faji összetétele hasonlít az égerligetekéhez. Itt is jelentős szerephez jut a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), a kutyabenge (Frangula alnus), a kánya bangita (Viburnum opulus), valamint egyéb általánosan elterjedt cserjék. A védett fajokat a ligeti szőlő (Vitis sylvestris) képviseli. Eddig talált egyedei azonban csak az újulatban találhatók. Gyepszintjük faji összetétele az égerligetek és a gyertyános-tölgyesek között képez átmenetet. A ligeterdei elemeket a rezgő és ritkás sás (Carex brizoides, Carex remota), az erdei madárhúr (Cerastium sylvaticum), valamint az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere) képviseli. Az üde vízgazdálkodású talajnak megfelelően helyenként tömegesen fordulnak elő az alábbi lágyszárúak: a berki és a bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, Anemone ranunculoides), a foltos kontyvirág (Arum maculatum), a kapotnyak (Asarum europaeum), az odvas keltike (Corydalis cava), a sárga tyúktaréj (Gagea lutea), a szagos müge (Galium odoratum), az erdei varfű (Knautia drymeia), a pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis), a gombernyő (Sanicula europaea), a hegyi veronika (Veronica montana) stb. A védett fajok közül itt él a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), a borostás sás (Carex strigosa), a nyári tőzike (Leucojum aestivum), a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), a békakonty (Listera ovata), a madárfészek (Neottia nidus-avis), a fehér sarkvirág (Platanthera bifolia) és a pirítógyökér (Tamus communis). A Nemzeti Park határain túli állományokban valószínűleg egyéb értékes fajok is előfordulhatnak, azonban felmérések hiányában ezekről egyelőre nincs tudomásunk. c) Üde lomberdők A homokvidék talajvíz által kevésbé befolyásolt részein mezofil lomberdők jöttek létre. Két társulásuk különböztethető meg. Gyertyános-tölgyesek Olyan termőhelyeken, ahol a talajvízszint már mélyebben van, de a homoktalajok nyirkos jellegét még biztosítani tudja, gyertyános-tölgyesek (Fraxino pannonicaeCarpinetum) jöttek létre. Üde vízgazdálkodású barna erdőtalajuk biztosítani tudja a társulásra jellemző hűvös és párás mikroklímát. Belső-Somogy homokvidékén viszonylag sok gyertyános-tölgyes található, a Duna-Dráva Nemzeti Park területén azonban kevés állományuk ismert. Viszonylag kisebb kiterjedésű, de igen fajgazdag

16 állományaik találhatók Somogyudvarhely és Bélavár térségében, ahol a homoktábla meglehetősen meredek lejtővel csatlakozik a Dráva fiatal öntésterületéhez. A Barcs és Darány közötti régióban gyertyános-tölgyesek nincsenek, esetleg egy-egy szál gyertyán (Carpinus betulus) sejteti e társulás egykori előfordulását. A homokvidék délkeleti peremén Tótújfalu és Potony térségében (Lugi-erdő) ismét megjelennek a gyertyános-tölgyesek, bár ezek az állományok már erős átmenetet képeznek a drávasíki erdők felé. Harminc méter magasságot is elérő lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és a gyertyán (Carpinus betulus) játszik fontos szerepet. Az elegyfák közül a madár cseresznye (Cerasus avium) és az ezüst hárs (Tilia tomentosa) érdemel említést. A jól záródó lombkoronaszint alatt csak közepesen fejlett cserjeszint képes kialakulni. Itt elsősorban általánosan elterjedt cserjék élnek, de olykor megjelenik a ligeti szőlő (Vitis sylvestris) is. A védett farkas boroszlán (Daphne mezereum) is e társulás cserjeszintjének növénye, bár lelőhelyei a Nemzeti Park határán kívül esnek. Aljnövényzetük igen fajgazdag, s különösen koratavasszal nyújt csodálatos élményt. Gyakoribb hagymás és gumós növényeik a hóvirág (Galanthus nivalis), a berki és a bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, Anemone ranunculoides), a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), az odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), a sárga tyúktaréj (Gagea lutea) és a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis). A tavaszvégi és nyári aszpektusban az üde lomberdők lágyszárú növényei uralkodnak: a podagrafű (Aegopodium podagraria), a kapotnyak (Asarum europaeum), a bükk sás (Carex pilosa), a hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), a szagos müge (Galium odoratum), az erdei varfű (Knautia drymeia), a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium), az erdei szélfű (Mercurialis perennis), az enyves zsálya (Salvia glutinosa), a gombernyő (Sanicula europaea) stb. Gyepszintjében elég sok védett faj talál menedéket. A viszonylag gyakori szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana) mellett néhol a ritka díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum) is megjelenik. Igen látványos növény a vajsárga virágzatú tündérfürt (Aruncus sylvester), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), valamint a népiesen sárga margaréta néven ismert keleti zergevirág (Doronicum orientale). Utóbbi növény Belső-Somogy homokvidékéről csak a közelmúltban került elő (Bélavár). Kora tavasszal a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), tavasz végén pedig a török turbánra emlékeztető virágú turbán liliom (Lilium martagon) bontogatja szirmait. A pirítógyökér (Tamus communis) különösen piros bogyóinak érésekor feltűnő. A kosborfélék közül eddig a békakonty (Listera ovata), a fehér sarkvirág (Platanthera bifolia) és a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) került elő. Megemlítendő még néhány fontosabb védett növény, melyek egyelőre csak a homokvidék Nemzeti Park határain túli részeiről ismertek. Ilyen a széles pajzsika (Dryopteris dilatata), a kis körtike (Pyrola minor), a szépsége miatt igen közkedvelt erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a ciklámenhez hasonló, bár vele rokonsági kapcsolatot nem mutató kakasmandikó (Erythronium dens-canis), az örökzöld szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus) és a hóvirággal rokon tavaszi tőzike (Leucojum vernum). Bükkösök

17 A homoki bükkösök (Leucojo verno-Fagetum) - bár termőhelyi viszonyaik igen hasonlóak - még hűvösebb és párásabb mikroklimatikus viszonyok mellett jönnek létre, mint a gyertyános-tölgyesek. Ez a társulás Belső-Somogy homokvidékén igen szórványos, továbbá szinte mindenütt töredékes kiterjedésű állományokkal van képviselve. E bükkösök egykor jóval gyakoribbak lehettek, mint ma. Erről tanúskodnak a környező erdőállományokban meghagyott famatuzsálemek. Visszaszorulásukban egyrészt a tarvágásos erdőművelés, másrészt pedig klimatikus tényezők játszották a fő szerepet, de nem hagyható figyelmen kívül az évszázados makkoltató erdőhasználat hatása sem. Ezek szerint feltehetően az i.e. 2500-tól i.e. 800-ig tartó Bükk I. kor reliktum erdeivel állunk szemben. Ily módon e homoki bükkösök vegetációtörténeti jelentőségűek. A Duna-Dráva Nemzeti Parkon belül csak a bélavári magaspart hűvös oldalain és völgyeiben találhatók. A nagymérvű fragmentáció miatt faji összetételük ma már nagyon hasonlít a velük érintkező gyertyános-tölgyesekéhez, lombkoronaszintjükben azonban a bükk (Fagus sylvatica) uralkodik. Mivel e fafaj igen erősen záródik, az aljnövényzet kevés fényt kap. E kedvezőtlen fényviszonyok mellett a cserjeszint meglehetősen fejletlen. Gyepszintjük is a gyertyános-tölgyesekéhez hasonló, bár a fajok gyakoriságának aránya több esetben más. A békabogyó (Actaea spicata) és az erdei madársóska (Oxalis acetosella) például súlyponttal e társulásban terem. Itt mutat lényegesen nagyobb gyakoriságot a bókoló fogasír (Dentaria enneaphyllos) és a tavaszi tőzike (Leucojum vernum), bár e két növény csak a Nemzeti Parkon kívüli homoki bükkösökből került elő. A ritka lágyszárúak közül megemlítendő még a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri). Védett növényeik is csaknem azonosak a gyertyános-tölgyesekével azzal a különbséggel, hogy egyik állományukban a karélyos vesepáfrány (Polystichum aculeatum) is megtalálható, továbbá a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis) e társulásból eddig nem került elő. A Nemzeti Parkon kívüli homoki bükkösök védett növényei közül még a széles pajzsika (Dryopteris dilatata), az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a kis körtike (Pyrola minor), az örökzöld szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a kakasmandikó (Erythronium dens-canis) és a tavaszi tőzike (Leucojum vernum) érdemel elsősorban említést. d) Félszáraz és száraz lomberdők Belső-Somogy homokvidéke látszólag sík terület, mégis a kisebb felszíni kiemelkedéseken meglehetősen száraz termőhelyek jönnek létre. Mindez a homoktalajok gyenge kapilláris vízemelő képességével hozható összefüggésbe. Ilyen termőhelyi viszonyok között jöttek létre a cseres-tölgyesek és a belőlük származtatott nyíres-borókások. Cseres-tölgyesek Az emberi beavatkozások előtt a szárazabb termőhelyeket - elsősorban a kisebb buckatetőket - kiterjedt cseres-kocsányos tölgyesek (Asphodelo-Quercetum roboris) borították. Kisebb állományaik a bélavári magasparton és a barcsi régióban ma is megfigyelhetők. Közepesen zárt lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy (Quercus robur) és a cser tölgy (Quercus cerris) uralkodik. Szálanként, vagy kisebb csoportokban megtalálható

18 itt a közönséges nyír (Betula pendula), a rezgő nyár (Populus tremula) és az ezüst hárs (Tilia tomentosa), míg a tatár juhar (Acer tataricum) az alsó lombkoronaszintbe szorul vissza. Többnyire közepesen fejlett cserjeszintjükben általánosan elterjedt fajok találhatók: a mogyoró (Corylus avellana), az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a fagyal (Ligustrum vulgare), a varjútövis (Rhamnus cathartica) stb. Aljnövényzetükben hatalmas tömegben él a nagytermetű sas páfrány (Pteridium aquilinum). Bár állományaik részletes felmérése még nem történt meg, az eddig ismert növényelőfordulások is jól bizonyítják érdekes faji összetételüket: bablevelű varjúháj (Sedum maximum), fehér pimpó (Potentilla alba), szarvas kocsord (Peucedanum cervaria), rutén bordamag (Laserpitium pruthenicum), bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis), török szegfű (Dianthus barbatus), fekete zászpa (Veratrum nigrum), délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri) stb. A védett fajok közül az ilyen termőhelyeket kedveli a magyar lednek (Lathyrus pannonicus), a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium), a piros bogyójú pirítógyökér (Tamus communis), valamint az eper gyöngyike (Muscari botryoides), melynek apró, gömbölyded, kék virágai rövid fürtben tömörülnek. Nyíres-borókások A táj jellegzetes arculatához tartoznak a nyíres-borókások (Betulo-Juniperetum), melyek „ősborókás” néven kerültek be a köztudatba. Valójában ez az elnevezés helytelen, ugyanis nem ősi, hanem emberi tevékenység által, másodlagosan kialakított növénytársulásról van szó. E borókások cseres-tölgyesekből jöttek létre úgy, hogy a tarra vágott, illetve kiirtott erdők helyét rendszeres legeltetés alá vonták. Az eredeti erdőtársulás ily módon nem tudott felújulni, s a termőhelyen elsősorban olyan - szúrós és rossz ízű - növények szaporodtak el, amelyeket a legelésző állatok nem kedvelnek. Ilyen például a boróka (Juniperus communis). A legeltetés hatására a talaj kémhatása a savanyú tartomány felé még jobban eltolódott, s ez kedvezett a közönséges nyír (Betula pendula) elterjedésének is. Így alakult ki a nyíres-borókás, melynek ligetes, ritka lombkorona- és cserjeszintje füves tisztásokat fog közre. E másodlagos jelleg azonban semmit sem von le a terület természeti értékeiből, sőt ellenkezőleg: a fehértörzsű nyírfákkal váltakozó üdezöld borókabokrok tájképi szempontból egyedülállóan esztétikus látványt nyújtanak. Az igen laza és viszonylag alacsony lombkoronaszintben a közönséges nyír (Betula pendula) mellett néhol megtalálhatók a cseres-tölgyesekre jellemző fák, mint a cser tölgy (Quercus cerris) és a kocsánytalan tölgy (Quercus robur). Gyakori az erdei fenyő (Pinus sylvestris), de őshonossága erősen megkérdőjelezendő. A cserjeszintben a közönséges boróka (Juniperus communis) uralkodik, mellette a cseres-tölgyesekre jellemző, általánosan elterjedt cserjék fordulnak elő. E festőien szép állományok borókabokrokkal árnyékolt, mohapárnákkal sűrűn beborított részein él a védett kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum). Helyenként összefüggő magas mohaszőnyeget alkot a közönséges szőrmoha (Polytrichum commune). Jelenléte erősebben kisavanyodott homoktalajokat jelez. A nyíres-borókás tisztásain a mészkerülő homoki gyepek növényei uralkodnak, igen sok zuzmóval. III. Dráva-ártér A Dráva Őrtilosnál lép be az ország területére és Alsószentmárton térségében távozik. A hazai Dráva-sík egy erősebben csapadékos somogyi és egy mérsékelten csapadékos

19 baranyai szakaszra osztható. Előbbi a gyertyános-tölgyes, utóbbi pedig a zárt tölgyes zónában foglal helyet (vö. BORHIDI 1961). 1. Növényföldrajzi viszonyok A hazai Dráva-ártér növényföldrajzi hovatartozását illetően eltérőek a vélemények. Már a geomorfológiai vizsgálatok sem hoztak egyértelmű eredményt. CHOLNOKY (1910) és SZABÓ (1964) a Dráva-ártér egész alsószakasz jellegű részét az Alföld részének tekintette. LOVÁSZ (1964, 1967) szerint a Drávamenti-síkság „nyugati határa a völgy magyar szakaszának ékszerű összeszűkülése miatt nehezen meghatározható”. MAROSI (1970) e téren nem foglal egyértelmű állást. Egyrészt az akkori legújabb tájbeosztásra hivatkozva azt írja, hogy „az Alföld nagytájához sorolt Drávamentisíkság csak Tótújfaluig nyúlik fel a Dráva mentén, másutt, nyugatabbra BelsőSomogy az országhatárig húzódik”. Továbbá azt is megjegyzi, hogy „Ez a tájbeosztás csak akkor lehet helyes, ha csupán a magyar szakaszt tekintjük, mert Tótújfalutól ÉNy-ra valóban viszonylag keskenyebb alluviális szakasz tartozik Magyarország területéhez. Ha viszont a természeti tájat tekintjük, tökéletesen igazat kell adnunk SZABÓ P. Z.-nak (1964), aki Gyékényesnél vonja meg az alföldi jellegű Dráva-sík határát”. Utóbbi érvek eléggé meggyőzőek, ugyanis Tótújfalutól északnyugatra a Dráva-sík csak Magyarország térképén tűnik összeszűkültnek, míg a folyó horvátországi jobbpartját továbbra is viszonylag széles síkság szegélyezi. Az alföldi jellegű Dráva-sík tehát folytatódik egészen Gyékényes térségéig. A botanikai szakirodalom állásfoglalása sem egységes. BOROS (1925) és SIMON (1967) az Őrtilostól Alsószentmártonig terjedő Dráva-síkot egyetlen tájegységként ismerteti. A Dráva-sík somogyi és baranyai szakaszra történő elkülönítése először SOÓ (1933, 1960) és BORHIDI (1958a) flóratérképein látható. A baranyai Dráva-sík ezek szerint - a Mohácsi-szigettel és Mohácsi-síkkal együtt - a Déli-Alföld flórajárásához (Titelicum) került, míg a Belső-Somogyi flórajárás (Somogyicum) a Dráváig terjed, tehát magába foglalja a Somogyi-Dráva-síkot. Hasonló módon KÁROLYI - PÓCS (1969) sem különíti el a Zákányi-dombok alatt a Dráva - csaknem elhanyagolhatóan keskeny - hullámterét, mely ezek szerint az Őrtilosi flórajárás (Őrtilosense) része. Olykor lehet találkozni olyan véleményekkel is, melyek nemcsak a Somogyi-, hanem a Baranyai-Dráva-sík alföldi jellegét is megkérdőjelezik. Utóbbit például zoológusok - elsősorban a hegyvidéki fajok viszonylagos gyakorisága miatt a Somogyi-dombság (Belső-Somogy, Zselic) részének tekintik. Az egymásnak gyakran ellentmondó vélemények azt bizonyítják, hogy mind földrajzi, mind pedig botanikai vonatkozásban egy átmeneti helyzetű tájjal állunk szemben, ezért határainak meghúzása különös nehézségekbe ütközik. A Dráva-sík alföldi jellegének megítélése ily módon gyakran nézőpont kérdése. A tudományban módszertani kényszerből - szükséges meghúzni a flórahatárokat, de alighanem le kell mondanunk az abszolút értelemben vett „igazságos” határokról, mint ahogy ezek sem a politikában, sem a gazdasági szférában nem léteznek. Mivel a Dráva-sík növényvilágáról jelenleg sokkal többet tudunk, mint négy évtizede, alább - az újabb kutatási eredményeket figyelembe véve - egy újszerű növényföldrajzi beosztást mutatunk be, melynek lényege az, hogy a Dráva-sík az Alföld flóravidékének (Eupannonicum) egy önálló flórajárását (Dravense) képezi, s két kisebb tájegységre bontható, mint Baranyai- és Somogyi-Dráva-sík. Jelen tanulmány nem hivatott az ide vonatkozó részletkérdések alapos megvitatására, ezért alább csak a leglényegesebb bizonyítékokat sorakoztatjuk fel.

20

1. A növényföldrajzi határok meghúzásánál a legtöbb problémát az jelenti, hogy Belső-Somogy homokvidéke többfelé is alig észrevehető módon megy át a Drávasíkba. Ugyanez tapasztalható a táj Zselicséggel és a Baranyai-dombság löszdombjaival való érintkezési zónájában is. Ez az átmeneti zóna a növényvilágban is nyomonkövethető. Ilyen domborzati viszonyok mellett nehéz határozott flórahatárt meghúzni, helyette egy viszonylag széles átmeneti zóna figyelhető meg. Természetesen az Alföld északkeleti peremén sokkal könnyebb volt a botanikusok dolga, hisz ott síkságunk a Zempléni-hegység és az Északkeleti-Kárpátok meredek lejtőivel találkozik. Továbbá a Dráva jobb- és balparti árterének növényvilága gyakorlatilag egyforma, ezért nem tanácsos a flórahatárokat a folyók medre alapján megállapítani, miként a Kisalföld (Arrabonicum), Mezőföld és Solti-síkság (Colocense), Tiszántúl (Crisicum) és az Északi-Alföld (Samicum) esetében sem így történt. Szerencsésebb a Belső-Somogyi flórajárás (Somogyicum) délnyugati határát ott meghúzni, ahol a homokvidék meredek, alámosott, magas parttal szakad le a Dráva alluviális síkjára. 2. A Baranyai-Dráva-sík a Belső-Somogy homokvidékével keletről érintkező Ormánságot, valamint az ettől északra elterülő - Zselicbe és a Baranyai-dombságba fokozatos átmenetet mutató - Pécsi-síkságot foglalja magába. Klimatikailag a zárt tölgyes zónában foglal helyet (BORHIDI 1961), ezért növényvilága viszonylag erősebb szubmontán jelleget mutat. A környező dombságokon számos olyan homokpusztai, erdei és szubmediterrán növényfaj él, amelyek a Baranyai-Dráva-síkról hiányoznak. Utóbbi tájon ugyanakkor sok olyan faj is jelenik meg, melyek a környező dombvidékekről nem kerültek elő, illetve előfordulásuk ellenére igen ritkák (*-gal jelzettek): téli zsurló (Equisetum hiemale)*, ligeti szőlő (Vitis sylvestris)*, jerikói lonc (Lonicera caprifolium), gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata), fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), bókoló gyűrűvirág (Carpesium cernuum), békaliliom (Hottonia palustris), kockásliliom (Fritillaria meleagris), nyári tőzike (Leucojum aestivum)*, kálmos (Acorus calamus). E növényekhez járul még további négy - a Dráva mentén levándorolt - dealpin elem, mint a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica), a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare), a fehér acsalapu (Petasites albus), és a hamvas éger (Alnus incana). Fentiek alapján a Baranyai-Drávasík flórája elkülönül a környező dombvidékek növényvilágától. 3. A Somogyi-Dráva-sík északnyugati pereme a Zákányi-dombok meredek lejtőivel találkozik, ezért itt a Dráva-sík viszonylag könnyebben elhatárolható. Belső-Somogy homokvidékével való érintkezés esetén azonban más a helyzet. Ha a láperdőket, keményfás ligeterdőket és gyertyános-tölgyeseket vesszük alapul, a homokvidék és a Dráva-sík között valóban viszonylag kisebb különbség mutatkozik. Ennek ellenére Belső-Somogy homokvidékének erdei szubmontán és szubmediterrán növényekben gazdagabbak. A legnagyobb különbség azonban az, hogy a Somogyi-Dráva-ártérről szinte teljesen hiányzik a - Belső-Somogyra általánosan jellemző - homokpusztai flóra és vegetáció (vö. BORHIDI 1958a, JUHÁSZ 1983.). Ezzel szemben a SomogyiDráva-síkon is sok olyan növény él, melyek Belső-Somogy homokvidékéről hiányoznak. Ilyen a keményfás ligeterdőkben és gyertyános-tölgyesekben élő fürtös és bókoló gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides, Carpesium cernuum), a kockásliliom (Fritillaria meleagris), valamint több - folyó mentén levándorló - dealpin elem, mint a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica), a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare), a csermelyciprus (Myricaria gemanica), a parti fűz (Salix eleagnos) és a hamvas éger (Alnus incana). E bizonyítékok szerint a Somogyi-Dráva-sík flórája a

21 Baranyai-Dráva-síkkal nagyobb rokonságot mutat, mint a környező dombvidéki tájakkal. 4. A Somogyi-Dráva-sík növényföldrajzi elhatárolását elvileg csak a csapadékviszonyok indokolnák, ugyanis a somogyi és baranyai szakasz között klímazonális határ húzódik. BORHIDI (1961) szerint a Tótújfalutól délkeletre eső területek a zárt tölgyes zónába, az ettől északnyugatra fekvő ártér pedig a gyertyánostölgyes zónába esik. Érdekes módon azonban ez a klímazonális határ a Dráva-sík két szakasza között nem játszik különösebb flóraválasztó szerepet. Ennek magyarázata az, hogy a táj növényzetének kialakításában nem a csapadék az elsődleges, hanem a Dráva jelenléte. A folyóvíz ugyanis hozza és viszi a növények szaporítóképleteit, ezzel nagymértékben kiegyenlíti árterének flóráját, továbbá - a viszonylag magas talajvízszint és a levegő magasabb páratartalmának biztosításával - ellensúlyozni tudja a baranyai szakasz részleges csapadékhiányát. Ha a jövőben mégis igény mutatkozna a Dráva-sík florisztikai kettéosztására, a szükséges bizonyítékok felsorakoztatását az elkövetkezendő évtizedek kutatásaitól várhatjuk. E szempontból elengedhetetlen feltétel a részletes flóratérképezés (vö. BORHIDI 1984b) és ennek statisztikai kiértékelése. 5. Amennyiben - a szubmontán növényfajok jelenléte miatt - nem ismernénk el a Dráva-sík Alföldünkhöz való tartozását, akkor ezen az alapon valamennyi erdőssztyep zónán kívül eső - tájat le kellene választanunk az Alföld flóravidékéről (Eupannonicum), így a Kis-Alföld nyugati részét, a Bodrogközt, a Bereg-Szatmárisíkot és a Nyírséget is (vö. BORHIDI 1961), s mindez újabb heves vitákat váltana ki. Ismereteink szerint ugyanis a Dráva-sík baranyai és somogyi szakaszai nem montánabb jellegűek, mint az Alföld előbb felsorolt tájegységei (vö. ZÓLYOMI 1934, 1937; SOÓ R. 1937, 1943; HARGITAI 1939; SIMON 1950, 1952a, 1952b, 1957; KEVEY 1993a, 1993b). 6. A Dráva-síkon sok szubmontán növényfaj talál menedéket, melyek a hazai AlsóDuna-ártérről hiányoznak, vagy igen ritkák (*-gal jelzettek!): galambvirág (Isopyrum thalictroides)*, gyapjas boglárka (Ranunculus lanuginosus), kapotnyak (Asarum europaeum)*, erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides)*, erdei szélfű (Mercurialis perennis), erdei madársóska (Oxalis acetosella), pézsmaboglár (Adoxa moschatellina)*, hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), gumós nadálytő (Symphytum tuberosum), sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), kéküstökű csormolya (Melampyrum nemorosum), hegyi veronika (Veronica montana)*, vicsorgó (Lathraea squamaria)*, bükk (Fagus sylvatica), erdei madárhúr (Cerastium sylvaticum), medve hagyma (Allium ursinum), pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), bükk sás (Carex pilosa) stb. E növények részben az egykori hűvösebb, csapadékosabb és kiegyenlítettebb klímájú Bükk I. kor (i.e. 2500-tól i.e. 800-ig) maradványfajai (vö. ZÓLYOMI 1936, 1952), részben pedig a Dráva vízgyűjtő területéről levándorló ún. folyóhozta demontán-adventív elemek. Ide sorolható néhány dealpin növényritkaság is, mint a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica), a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare), a csermelyciprus (Myricaria gemanica), a fehér acsalapu (Petasites albus), valamint a hamvas éger (Alnus incana). A flórafejlődési viszonyokat figyelembe véve tehát itt egy nyugatról (Dráva vízgyűjtő területe) és a környező dombvidékekről (Belső-Somogy, Zselic, Baranyai-dombság nyugati fele) történő flóravándorlás bizonyítható. Kimutatható egy déli irányból származtatható flóravándorlás is, amely egyes szubmediterrán jellegű növények szórványos megjelenésével kapcsolatos (a *-gal jelzettek a hazai Alsó-Duna-ártérről teljesen

22 hiányoznak): díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum)*, kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum)*, jerikói lonc (Lonicera caprifolium), ezüst hárs (Tilia tomentosa), ligeti szőlő (Vitis sylvestris), erdei varfű (Knautia drymeia), bársonyos görvélyfű (Scrophularia scopolii)*, gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata)*, fürtös és bókoló gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides, Carpesium cernuum), szártalan kankalin (Primula vulgaris), török szegfű (Dianthus barbatus)*, borostás sás (Carex strigosa), szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus)*, pirítógyökér (Tamus communis)*. E növények feltehetően a még régebbi tölgy korból (i.e. 5500-tól 2500-ig) maradhattak fenn (vö. ZÓLYOMI 1936, 1952). Fenti bizonyítékok szerint a szubmontán-szubmediterrán jellegű Dráva-sík flórája a pannon-kontinentális jelleget mutató hazai Alsó-Duna-ártér növényvilágától is jól elkülönül. 7. A baranyai Dráva-sík kelet felé a zárt tölgyes és az erdőssztyep zóna találkozásának környékén (vö. BORHIDI 1961) veszíti el szubmontán jellegét, s itt ajánlatos meghúzni a táj keleti határát, mely gyakorlatilag a Karasica-patak medrével esik egybe. E klímazonális alapon történő kettéosztást határainkon túl szerb és horvát meteorológiai adatok is alátámasztják (vö. МAРКOВИЋ 1970). Fent vázolt különbségek miatt e flóraválasztó vonaltól nyugatra eső síksági területek a Dráva-mellék (Dravense), az ettől keletre elterülő síkvidék pedig a Déli-Alföld flórajárásához (Titelicum) sorolható. Fenti példákból jól látható, hogy a Dráva-sík somogyi és baranyai szakasza - tájképi és botanikai szempontból - elkülöníthető a környező dombvidéki tájaktól, ezért mindkettő az Alföld flóravidékéhez (Eupannonicum) sorolható. Növényzetük nem mutat erősebb montán jelleget, mint a Szigetköz, a Bodrogköz, a Bereg-Szatmári-sík és a Nyírség. Növényföldrajzi határait illetően - a dombvidékek felé mutatott fokozatos átmenet miatt - nincs jobb megoldás, mint tiszteletben tartani a természetföldrajzi határokat (vö. SZABÓ 1964, MAROSI 1970, LEHMANN 1971). A tapasztalat amúgy is azt bizonyítja, hogy a növények elterjedése többé-kevésbé igazolja e határvonalak helyességét. Ily módon a Dráva-sík somogyi és baranyai szakasza - a horvátországi jobbparti ártérrel együtt - a Dráva-mellék flórajárását (Dravense) képezheti, mely sok szubmontán és egyes szubmediterrán fajai révén jól elkülönül a déli-alföld flórajárásához (Titelicum) tartozó hazai Alsó-Duna-ártértől (Gemenci- és Bédai-ártér). 2. Vegetáció Mivel a Dráva-sík két szakaszának növénytársulásai között alig mutatkoznak lényegesebb különbségek, szükségtelennek látjuk a továbbiakban a somogyi és baranyai ártér növénytársulásainak külön-külön tárgyalását. Az esetleges kisebb eltérésekre az egyes társulásokon belül térünk ki. A) Lágyszárú növényzet A Dráva hullámterének lágyszárú növényzetét viszonylag kevésbé kutatták, ezért a hiányosan ismert növénytársulásokat csak vázlatosan mutatjuk be. Vizi növényzet

23 A Dráva holtágaiban és feltöltődőben levő morotváiban gazdag vízi növényzet díszlik. A legszebb ilyen élőhelyek a Barcs és Darány közötti szakaszon („Kis-Bók”, „Nagy-Bók”), továbbá Majlátpuszta és Matty közelében találhatók. Több lebegő hinártársulás is megtalálható a területen (Lemno-Utricularietum, Hydrochari-Stratiotetum, Wolffio-Lemnetum gibbae, Salvinio-Spirodeletum, Ceratophylletum demersi, Ceratophylletum submersi). Növényei közül az érdes és sima tócsagaz (Ceratophyllum demersum, Ceratophyllum submersum) a víz felszíne alatt lebeg. Hasonló életmódot folytat a közönséges rence (Utricularia vulgaris), de virágai a víz felszíne fölé emelkednek. A békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) hajtásai és gyökerei víz alattiak, de virágai és vese alakú levelei már a víz felszínén úsznak. A legérdekesebb életmódot a vízben „búvárként” közlekedő kolokán (Stratiotes aloides) mutatja: télen víz alá süllyed, a vegetációs időben pedig a felszínen lebeg. Legjellemzőbbek azonban a víz tükrét gyakran sűrűn beborító békalencsék (Lemna gibba, Lemna minor, Lemna trisulca, Spirodela polyrrhiza). Közöttük olykor tömegesen fordul elő legkisebb virágos növényünk, az alig 1 mm-es nagyságú vizidara (Wolffia arrhiza). A lebegő hinártársulások érdekes megjelenésű növénye a rucaöröm (Salvinia natans) nevű vízipáfrány. A holtágak kevésbé mély részein a gyökerező hínár is megjelenik (Batrachio trichophylli-Callitrichetum cophocarpae, Myriophyllo-Potametum, Nymphaeetum albo-luteae, Nymphoidetum peltatae, Trapetum natantis). A lebegő hínártársulásokkal ellentétben e növények - gyökereik, rizómáik segítségével - az iszapos aljzathoz rögzültek. Itt is vannak alámerült életmódot folytatók, mint a mocsárhúr fajok (Callitriche cophocarpa, Callitriche palustris), a füzéres és gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum spicatum, Myriophyllum verticillatum), valamint a sertelevelű és bodros békaszőlő (Potamogeton trichoides, Potamogeton crispus). Más rögzült hínárnövények levele, vagy virágja a víz felszínén helyezkedik el. Ilyen a színes, az úszó és az imbolygó békaszőlő (Potamogeton coloratus, Potamogeton natans, Potamogeton nodosus), valamint a sárga virágú vízitök. Közöttük védett fajok is előfordulnak, mint a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a gesztenye ízű terméséről ismert sulyom (Trapa natans) és a Matty alatti tavakban élő tündérfátyol (Nymphoides peltata). Mocsári növényzet A holtágak és morotvák nyílt víztükrét, illetve vízi növényzetét a part felől mocsári vegetáció szegélyezi. Az itt élő növények ugyan a víz alatti iszapban gyökereznek, de asszimiláló felületük a víz színe fölé emelkedik. Több társulásuk is megtalálható a területen. A hagyományos értelemben vett nádasokat (Scirpo-Phragmitetum) ma már több kisebb asszociációra bontva tárgyalják. Leggyakoribb a valódi nádas (Phragmitetum communis), a széles- és a keskenylevelű gyékényes (Typhetum latifoliae, Typhetum angustifoliae), a vízi harmatkásás (Glycerietum maximae), a tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris), valamint a Barcstól délkeletre található, kálmos társulás (Acoretum calami). A szukcesszióban elfoglalt helyzeténél fogva különös jelentőségű a tőzegpáfrányos-keskenylevelű gyékénytársulás (Thelypteridi-Typhaetum angustifoliae), mely többnyire úszó szigeteivel a fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) felé vezető út fontos láncszeme. E társulásokban többnyire általánosan elterjedt mocsári növények élnek: a széleslevelű békakorsó (Sium latifolium), a

24 mocsári galaj (Galium palustre), a réti füzény (Lythrum salicaria), a sövényszulák (Calystegia sepium), a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a vízi lórom (Rumex hydrolapathum), az egyszerű békabuzogány (Sparganium simplex), a tavi káka (Schoenoplectus lacustris), a vízi harmatkása (Glyceria maxima), a rízsfű (Leersia oryzoides), a nád (Phragmites australis), a pántlikafű (Phalaroides arundinaceum), a parti nádtippan (Calamagrostis pseudophragmites), a széleslevelű gyékény (Typha latifolia), a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia). A ritkaságok közül a gyökerező erdeikáka (Scirpus radicans) és a védett kálmos (Acorus calamus) érdemel elsősorban említést. A nádasokba gyakran vízi növények is behúzódnak, így többek között a védett rucaöröm (Salvinia natans) és a tündérfátyol (Nymphoides peltata) is megtalálható. A part felé közeledve, a sekélyebb vizű termőhelyeken a nádasokat magas sásosok (Caricetum gracilis, Caricetum ripariae, Caricetum vesicariae, Caricetum elatae stb.) váltják fel. Állományaikban tömegesen jelennek meg egyes magastermetű sások, mint az éles sás (Carex gracilis), parti sás (Carex riparia) és a hólyagos sás (Carex vesicaria), de leglátványosabb az oszlopszerű képződményeket alkotó zsombéksás (Carex elata). Faji összetételük a nádasokéhoz hasonló, de itt sekélyebb vízborítást igénylő fajok is előfordulnak: a mocsári zsurló (Equisetum palustre), a torzsika boglárka (Ranunculus sceleratus), a mételykóró (Oenanthe aquatica), a hídőr (Alisma plantago-aquatica), a virágkáka (Butomus umbellatus), a nyílfű (Sagittaria sagittifolia), a háromélű káka (Schoenoplectus triqueter), a szemcsés csetkáka (Eleocharis mamillata), a sárga nőszirom (Iris pseudacorus) stb. Legérdekesebb növényük a vizilófark (Hippuris vulgaris), melynek erősen leegyszerűsödött virágját egyetlen porzó- és termőlevél alkotja. Az ártéri puhafaligetek kiirtásával, majd a termőhely rendszeres kaszálásával, illetve legeltetésével jöttek létre a mocsárrétek (Deschampsietum caespitosae, AgrostioPoetum trivialis, Agrostio-Phalaridetum, Carici-Alopecuretum pratensis, Cirsio caniFestucetum pratensis). Állományaikat az ismétlődő árhullámok rendszeresen elöntik. Oxigénben gazdag, friss vízellátásuk miatt talajukban tőzegképződés nincs, s mohaszintjük is jelentéktelen. Tömeges pázsitfűféléi a sédbúza (Deschampsia caespitosa), a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a pántlikafű (Phalaroides arundinacea), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) és a réti csenkesz (Festuca pratensis). Mellettük az alábbi fontosabb növények fordulnak elő: mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), fekete nadálytő (Symphytum officinale), vizi peszérce (Lycopus europaeus), csikorgófű (Gratiola officinalis), üstökös veronika (Veronica catenata), vizi kányafű (Rorippa amphibia), bókoló farkasfog (Bidens cernuus), fülemüle szittyó (Juncus articulatus), réti szittyó (Juncus compressus), vékony szittyó (Juncus tenuis), réti harmatkása (Glyceria fluitans) stb. Láprétek Az egykori terjedelmesebb lápvilág hírmondói a láprétek. Ősi állapotuktól eltérően vizük jelentős részét - részben természetes úton, részben pedig lecsapolások révén elveszítették, ezért állományaikat kiszáradó láprétek néven (Succiso-Molinietum) foglaljuk össze. Lefolyástalan, pangóvizes termőhelyeken találhatók, ahol a talajvíz tavasszal és a különböző évszakokban jelentkező árhullámok idején a felszínre jut. Vizük oxigéntartalma igen alacsony, ezért az elhalt növényi részek nem bomlanak le tökéletesen, hanem eltőzegesednek. A kiszáradó láprétek ennek megfelelően lápos réti talajokon fordulnak elő. Csak rendszeres kaszálással tarthatók fenn. Ennek

25 elmaradása esetén állományaikat tömegesen ellepi a tájidegen magas aranyvessző (Solidago gigantea), mely az értékes fajokat kiszorítja az élőhelyről. A Dráva-ártér védelem alatt álló láprétjei közül legszebb a „Lankóczi-erdő”-vel érintkező „Gyékényesi-rét”. Sajnos a láprétek túlnyomó része egyelőre a Nemzeti Park határain kívül található. A kiszáradó láprétek zárt gyepszőnyeget alkotnak, melyben sások és pázsitfűfélék alkotják a legnagyobb tömeget. Ilyen növények a réti és deres sás (Carex distans, Carex flacca), a kisebb zsombékszerű csomókat alkotó gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa) és a kékperje (Molinia coerulea). A kétszikűek közül gyakori itt az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), az ördögharaptafű (Succisa pratensis), a festő zsoltina (Serratula tinctoria), valamint a szürke és csermely aszat (Cirsium canum, Cirsium rivulare). A kiszáradó lápréteken igen sok védett növényfaj talál menedéket. Legkedveltebb a „Gyékényesi-rét”-en élő kockásliliom (Fritillaria meleagris), a tavaszi tőzike (Leucojum vernum) és a szibériai nőszirom (Iris sibirica). A kosborfélék is képviselve vannak, mint a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris), a mocsári kosbor (Orchis laxiflora) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata). A gyepszint alatt gazdag mohaszint figyelhető meg. Iszapnövényzet A Dráva mellékágaiban a víz mozgása általában lassú, ezért a folyami hordalék többnyire iszap, amely különböző iszaptársulások (Eleochari aciculariSchoenoplectetum supini, Dichostyli-Gnaphalietum uliginosi, Cypero-Juncetum) kialakulását teszi lehetővé. Ilyen iszapos partok jellemző növénye az iszap kányafű (Rorippa amphibia), az iszaprojt (Limosella aquatica), az iszap gyopár (Gnaphalium uliginosum), az apró csetkáka (Eleocharis acicularis), a sárgapalka (Pycreus flavescens) stb. Védett növényük a Dráva árterén szórványosan előforduló iszapfű (Lindernia procumbens), melynek rokona (Lindernia aubia) hazánk új jövevénye, továbbá a Közép-Rigócnál élő kisvirágú boglárka (Ranunculus parviflorus). Iszapos hordalékon került elő a hatvanas évek elején az Őrtilos melletti „Révmelléki-sziget”en, és újabban Drávatamásinál is a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica), mely a nyugati hegyvidéki tájakról vándorolt ide a Dráva árhullámai segítségével. Ártéri gyomnövényzet Az ártéri gyomnövényzet több társulást foglal magába, melyek részletes vizsgálata még nem történt meg. Ide tartoznak a Dráva kavics- és homokzátonyain megjelenő pionír ruderális (Bidention tripartitae és Chenopodion fluviatile) és félruderális jellegű (Agropyro-Rumicion crispi) növényzeti típusok, melyekből védett faj eddig nem került elő. Az ártéri puhafaligetek kiirtásával és földmunkák révén kialakult bolygatott helyeken a magas aranyvesszős ártéri gyomnövényzet (RudbeckioSolidaginetum) igen elhatalmasodott. Olykor azonban ilyen élőhelyeken is találunk növényritkaságokat. Így az Őrtilos alatti „Révmelléki-sziget” egy kubikgödrös, kavicsos helyén nemrég került elő a vitéz kosbor (Orchis militaris). Hasonló környezetben él a zákányi „Sziget”-en, valamint a somogyi és baranyai ártéren több helyütt - egészen Szentborbásig - megtalálható magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare). B) Fásszárú növényzet

26 A Dráva hullámterének fás növényzetéről lényegesen több információnk van, ezért alább az ide tartozó fás társulásokat részletesebben ismertetjük. a) Láperdők Pangóvizes termőhelyeken, így morotvákban és olyan mélyfekvésű horpadásokban, ahol a talajvíz tartósan a felszínre jön, a fás növénytársulásokat láperdők képviselik. Vizük oldott oxigénben rendkívül szegény, ezért erősen tőzeges láptalajokon fordulnak elő. Aljnövényzetüket az év jelentős részében víz borítja. Állományaik kivétel nélkül ármentett területeken találhatók. A Dráva-ártérről eddig két társulásukat írták le. Fűzlápok A pangóvizes helyeken a lápi szukcessziósor első fás társulását a fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) képezik. Állományaik a morotvák lágyszárú növényzetét a part felől szegélyezik, de a kisebb, és kevésbé mély élőhelyeket teljesen beboríthatják. Nagyobb részük a Nemzeti Park határain kívül található, ezért átkutatásuk még korántsem történt meg. Cserjeszintjük legfeljebb öt-hat méter magas és többnyire igen sűrű. Tömeges és jellegzetes habitusú cserjéje a - lapított kupolára emlékeztető - rekettye fűz (Salix cinerea). Mellette a kutyabenge (Frangula alnus) csak szálanként, vagy kisebb csoportokban fordul elő. Aljnövényzetükben értékes és ritka vízinövények találhatók, mint a rucaöröm (Salvinia natans), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a tündérfátyol (Nymphoides peltata) és a kolokán (Stratiotes aloides), míg a valódi lápi növényeket a villás sás (Carex pseudocyperus), a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) és a lápi csalán (Urtica kioviensis) képviseli (pl. Somogyudvarhely „Vecsenye”, Matty „Hótedra”). Kiszáradó fűzlápok A sekélyvizű nádasok (Phragmitetum communis), zsombékosok (Caricetum elatae) és kiszáradó láprétek (Succiso-Molinietum) érintkező zónájában, - amennyiben a rendszeres kaszálás elmarad - a rekettye fűz (Salix cinerea) bozójai verődnek fel. Hasonló állományok jönnek létre a fűzmocsarak (Berulo erecti-Salicetum cinereae) és fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) részleges elvíztelenedésével. E társulást a kiszáradó láprétek mintájára kiszáradó fűzlápoknak (Molinio-Salicetum cinereae) nevezhetjük. Talajuk a valódi fűzlápokéhoz képest jobban átszellőzött, ezért benne a tőzeg viszonylagos bomlása figyelhető meg. Állományaik csak ármentett területeken találhatók. A kiszáradó fűzlápokat eddig csak a Szigetközben vizsgálták részletesen (vö. KEVEY 1998), de az országban többfelé megtalálhatók. Cserjeszintjük a valódi fűzlápokéhoz hasonló, de a kevésbé nedves talaj miatt a rekettye fűz (Salix cinerea) mellett egyéb általánosan elterjedt cserjék is szerephez juthatnak, mint a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a kánya bangita (Viburnum opulus) stb. Gyepszintjükből a valódi lápi növények hiányoznak, helyettük viszont elsősorban a kiszáradó láprétek (Succiso-Molinietum) növényei jelennek meg. Ilyen az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), a festő zsoltina (Serratula tinctoria), a

27 szürke aszat (Cirsium canum), a kékperje (Molinia coerulea), valamint a lápréteken élő védett fajok jelentős része. Égerlápok A fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) hosszú szukcessziós folyamat révén égerláppá (Carici elongatae-Alnetum) alakulhatnak. A fűzlápokat a partok felől szegélyezik, de a kevésbé mély termőhelyeket teljesen be is boríthatják. Nagyobb részük a Nemzeti Park határain kívül található, s részletes átkutatásuk még hátra van. Lombkoronaszintjükben a mézgás éger (Alnus glutinosa) mellett a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) is előfordulhat. A fák gyökérfője talpszerűen kiszélesedik. Az ilyen ún. „lábas fák” alatt csak hézagos cserjeszint fejlődik, melyben szórványosan megjelenik a kutyabenge (Frangula alnus) és a rekettye fűz (Salix cinerea). A fák közötti semlyékes részeken vízi, mocsári és lápi növények jelennek meg, közöttük a nádi boglárka (Ranunculus lingua), a vidrafű (Menyanthes trifoliata), a békaliliom (Hottonia palustris) és a lápi csalán (Urtica kioviensis) képviseli a legértékesebb fajokat (pl. Csurgó „Lázi-berek”, Matty és Majlátpuszta környékének morotvái). A legtöbb lágyszárú növény az égerfák kiszélesedő „lábain” látható, amit általában sűrű mohaszőnyeg takar. Itt él a nyulánk sás (Carex elongata), valamint a védett fajok közül a tőzegpáfány (Thelypteris palustris), a szálkás és széles pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris assimilis). b) Mocsárerdők A félig pangóvizes termőhelyeken jönnek létre a mocsárerdők, melyek magyarországi elterjedéséről és társulási viszonyairól még mindig keveset tudunk (vö. BORHIDI 1984a, KEVEY 1998). Az ármentett terület időszakos, vagy állandóan lassú vízfolyásait kísérik. Vizük ennek megfelelően valamivel több oldott oxigént tartalmaz, mint a láperdőké, ezért alattuk kevésbé intenzív tőzegképződés figyelhető meg. Kialakulásuk, termőhelyi viszonyaik és ennél fogva faji összetételük is a láperdőkéhez hasonló, de hiányoznak belőlük a valódi lápi elemek, ezzel szemben bizonyos ligeterdei sajátosságokat mutatnak. Két társulásuk ismert, de ezeket a Nemzeti Park területén még nem vizsgálták. Alábbiakban ezért a mocsárerdőket csak vázlatosan mutatjuk be. Fűzmocsarak A lassú, vagy csak időszakos vízfolyásokat (pl. Dombó-csatorna mellékágai) néhol fűzmocsarak (Berulo erecti-Salicetum cinereae) szegélyezik. Felépítésük a fűzlápokéhoz hasonló. Aljnövényzetük egyik jellemző növénye a kis békakorsó (Berula erecta). Égermocsarak A fűzmocsarak hosszú fejlődés után égermocsarakká (Angelico sylvestri-Alnetum) alakulhatnak. Az igen lassú, vagy időszakos vízfolyásokat közvetlenül, vagy fűzmocsarak közbeiktatódásával szegélyezik. Felépítésük az égerlápokéhoz hasonló, de többnyire sekélyebb, víz által borított termőhelyeken jönnek létre. Gyepszintjük ennek megfelelően zártabb, s bennük tömegesen fordulnak elő magas termetű sások,

28 mint a posvány sás (Carex acutiformis), a parti sás (Carex riparia), az éles sás (Carex gracilis), a hólyagos sás (Carex vesicaria) stb. c) Zátonyok és partszegélyek fás növényzete A Dráva hullámterén a mineralogén szukcesszió játszik elsődleges szerepet, mely a víz mozgásának sebességével és ezzel párhuzamosan a folyami hordalék minőségével kapcsolatos. A zátonyokon és partszegélyeken kezdetben lágyszárú ruderális, félruderális és iszapvegetáció jön létre (ld. előbb). E pionír lágyszárú növényzeti típusok becserjésedésével jönnek létre a hordalékligetek, majd a bokorfűzesek. Hordalékligetek Zátonyokon az első fás növénytársulást a csermelyciprus hordalékligetek (MyricarioEpilobietum) képezik. Az asszociáció magyarországi előfordulását mindeddig csak feltételezték. Néhány éve azonban a Zákány és Vízvár melletti zátonyokon a csermelyciprus (Myricaria germanica) kisebb-nagyobb populációi előkerültek. A termőhelyet többnyire nyers öntéskavics alkotja, amit ritkán fátyolszerű iszap-, és homoktakaró is boríthat. Társnövényei között a zákányi ártéren a szintén védett parti fűz (Salix elaeagnos) is megtalálható. Ilyen termőhelyeken szokott megtelepedni az ugyancsak védett homoktövis (Hippophaë rhamnoides). A múlt század közepe táján találták a zákányi-ártéren, de jelenlegi előfordulását újabb adatok egyelőre nem bizonyítják. E hordalékligetek fennmaradása meglehetősen bizonytalan. A zátonyok gyors szukcessziója azt eredményezi, hogy e ritka társulás pár év alatt csigolya bokorfűzessé (Rumici crispi-Salicetum purpureae) fejlődik, s a csigolya fűz (Salix purpurea) árnyékoló hatására a csermelyciprus (Myricaria germanica) kiszorul az élőhelyről. Fennmaradása csak újabb és újabb zátonyokra történő átvándorlással lehetséges. Ennek valószínűsége azonban igen kicsiny, ugyanis a horvát vízierőművek üzembehelyezése óta a Dráva kavicszátonyakat már nem nagyon épít. Csigolya bokorfűzesek A Dráva főmedrének zátonyain és partjain, ahol a víznek viszonylag nagy a sodrása, a folyami hordalék kavics, vagy durva homok. A baranyai ártéren már csak homokzátonyokkal találkozhatunk. Az ilyen termőhelyek vízgazdálkodása igen szélsőséges. Alacsony vízálláskor ugyanis a durva hordalék nem tudja megtartani a vízet, s a termőhely meglehetősen kiszárad. Itt különböző ruderális és félruderális lágyszárú növénytársulások becserjésedésével fejlődnek ki a csigolya bokorfüzesek (Rumici crispi-Salicetum purpureae). Néhány méter magas cserjeszintjükben a csigolya fűz (Salix purpurea), a fehér fűz (Salix alba) és a fekete nyár (Populus nigra) fordulhat elő nagyobb tömegben. Aljnövényzetükben jellemző a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a mocsári perje (Poa palustris), a pántlikafű (Phalaroides arundinaceum), de ruderális és félruderális fajok is előfordulnak, mint a fodros lórom (Rumex crispus), a hegyeslevelű libatop (Chenopodium polyspermum), a meddő rozsnok (Bromus sterilis) stb. E bokorfűzesek fiatal állományaiban olykor még megtalálható a hordalékligetekből visszamaradt, védett csermelyciprus (Myricaria germanica), míg a parti fűz (Salix elaeagnos) az idősebb állományokban is előfordulhat.

29

Mandulalevelű bokorfűzesek A zátonyokkal, kisebb szigetekkel védett mellékágakban a víz mozgása erősen lelassul. A folyóvíz ilyen helyeken már finomszemcséjű iszapot rak le, melyen hamarosan megjelenik az iszapvegetáció (Nanocyperion). Ilyen élőhelyen került elő Őrtilosnál a hatvanas évek elején a hegységekből leereszkedett hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica). Az iszapnövényzet becserjésedésével jön létre a mandulalevelű bokorfűzes (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae). Az ilyen termőhelyek vízgazdálkodása már lényegesen kiegyensúlyozottabb, mint a kavics- és a durva homokzátonyok esetében, ezért tartós apály esetén sem száradnak ki. Néhány méter magas cserjeszintjükben a mandulalevelű fűz (Salix triandra) és a kosárkötő fűz (Salix viminalis) mellett a fehér fűz (Salix alba) is gyakori lehet. Aljnövényzetükben tömegesen fordulnak elő mocsári növények, mint a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), a mocsári tisztesfű (Stachys palustris), az iszap kányafű (Rorippa amphibia), a mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), az éles és a parti sás (Carex gracilis, Carex riparia) stb. Mellettük az iszapvegetációból visszamaradt növények is megtalálhatók, mint az iszaprojt (Limosella aquatica), az iszap gyopár (Gnaphalium uliginosum), a barna palka (Cyperus fuscus), az apró csetkáka (Eleocharis acicularis) stb. A növényritkaságokat a szintén iszaptársulásokból származó, védett iszapfű (Lindernia procumbens) képviseli. Zákánynál az egyik fiatal állományban a hordalékligetek maradványfaja, a védett csermelyciprus (Myricaria germanica) is előkerült. d) Puhafaligetek A hagyományosan „fűz-nyár ligeterdő (Salicetum albae-fragilis)” néven emlegetett puhafaligeteket újabban három társulásra bontva tárgyaljuk. Elkülönítésük elsősorban a termőhelyi viszonyok alapján történt, melyek eltérő faji összetételt is eredményeznek. Fekete nyárligetek A durva homokkal fedett kavicszátonyok részleges feltöltődésével a csigolya bokorfűzesek (Rumici crispi-Salicetum purpureae) fekete nyárligetekké (Carduo crispi-Populetum nigrae) alakulnak. Ez a folyamat úgy megy végbe, hogy a csigolya bokorfűzesekben általában megtalálható fekete nyár (Populus nigra) fokozatosan túlnövi és beárnyékolja a csigolya fűzet (Salix purpurea), majd utóbbi kiszorul az élőhelyről. Mivel a kavicsos és durva homokos termőhelyen kialakult csigolya bokorfűzesekből fejlődnek, nyers öntéstalajuk többnyire laza, alig kötött. A mintegy 20 méter magas és közepesen zárt lombkoronaszint kialakításában a fekete nyár (Populus nigra) mellett a fehér fűz (Salix alba) is szerepet játszik. Cserjeszintjük gyengén fejlett, s többnyire veresgyűrű som (Cornus sanguinea) alkotja, de fiatalabb állományaiban olykor megtalálható az előző szukcessziós stádiumból visszamaradt csigolya fűz (Salix purpurea) is. Gyepszintjükben gyakran tömeges a hamvas szeder (Rubus caesius). Jellemző lágyszárú növényei a sövényszulák (Calystegia sepium), a szegfűbogyó (Cucubalus baccifer), a vizi csillaghúr (Myosoton aquaticum), a komló (Humulus lupulus) és a pántlikafű (Phalaroides arundinaceum). Jellegzetes védett növényük a gyakran hatalmas tömegben előforduló téli zsurló (Equisetum hiemale).

30

A nemes nyár és nemesített fűz kultúrák térhódítása miatt a fekete nyárligetek ma már a Dráva egész hullámterén csak szórványosan fordulnak elő. Megmaradt állományaik túlnyomó része kicsiny kiterjedésű, s többségük degradált. Megőrzésük és rekonstrukciójuk fontos természetvédelmi feladat. Fűzligetek Az iszapos homokkal és iszappal fedett partok mandulalevelű bokorfűzeseiből (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae) fejlődnek a fűzligetek (Leucojo aestiviSalicetum albae). Nyers öntéstalajuk iszapos, ezért meglehetősen kötött. Kialakulásuk a fekete nyárligetekéhez hasonló. A mandulalevelű bokorfűzesek cserjeszintjében gyakori fehér fűz (Salix alba), vagy a ritka törékeny fűz (Salix fragilis) ugyanis túlnövi, majd beárnyékolja a cserjetermetű mandulalevelű és kosárkötő fűzet (Salix triandra, Salix viminalis), így azok előbb-utóbb kiszorulnak az élőhelyről. Akár húsz méter magasságot is elérő lombkoronaszintjük közepesen záródik, de vannak erősen megritkult állományaik is. Tömeges fájuk a fehér fűz (Salix alba), míg a törékeny fűz (Salix fragilis) inkább csak szálanként, vagy kisebb csoportokban fordul elő. A gyakori elöntések miatt a lombkorona alatt cserjék csak ritkán fejlődnek. Gyepszintjükben főleg mocsári növények uralkodnak, mint a széleslevelű békakorsó (Sium latifolium), a mocsári galaj (Galium palustre), a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), az iszap kányafű (Rorippa amphibia), a mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), különböző keserűfűvek (Polygonum hydropiper, Polygonum minus, Polygonum mite) és magastermetű sások (Carex gracilis, Carex riparia, Carex vesicaria) stb. Jellemző és látványos védett növényük a helyenként tömegesen előforduló nyári tőzike (Leucojum aestivum). A nemesített fűzültetvények térhódítása miatt a fűzligeteknek ma már viszonylag kevés állományuk ismert. Ezek nagyobb része - Dráva medrének berágódása miatt elgyomosodott állapotban van. A természetszerű állapotú fűzligetek többnyire kicsiny kiterjedésűek, ezek azonban igen szépek. Fehér nyárligetek Az alacsony ártér viszonylag magasabb részein figyelhetők meg a fehér nyárligetek (Senecioni sarracenici-Populetum albae). Ez az erdőtársulás részben fekete nyárligetekből (Carduo crispi-Populetum nigrae), részben pedig fűzligetekből (Leucojo aestivi-Salicetum albae) fejlődhet. E szukcessziós folyamat hosszú időt vesz igénybe. A termőhely feltöltődésével párhuzamosan a fekete nyár (Populus nigra) és fehér fűz (Salix alba) élettere egyre jobban beszűkül, majd tért hódít a fehér nyár (Populus alba). Mivel mind a fekete nyár-, mind a fűzligetekhez képest mintegy másfél méterrel magasabb szinten helyezkednek el, lényegesen ritkábban kerülnek víz alá. Nyers öntéstalajuk többnyire laza, vagy közepesen kötött, s némi átmenetet mutat a fejlettebb öntés erdőtalajok felé. Lombkoronaszintjük elérheti a huszonöt méter magasságot is, s benne tömeges a fehér nyár (Populus alba). A fehér fűz (Salix alba) és a fekete nyár (Populus nigra) e társulásban már ritka, olykor azonban szálanként megjelenhet a tölgy-kőris-szil ligetekre (Carici brizoidis-Ulmetum) jellemző magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), kocsányos tölgy (Quercus robur) és vénic szil (Ulmus laevis). Az

31 alsó lombkoronaszint ritka fája a hamvas éger (Alnus incana). A Dráva baranyai szakaszának fehér nyárligeteiben néhol az alsó lombkoronáig is felkapaszkodik a ligeti szőlő (Vitis sylvestris). A nagyrészt veresgyűrű somból (Cornus sanguinea) álló cserjeszintjük általában igen sűrű bozótot képez. Gyepszintjükben a fűz- és fekete nyárligetekben még jelentős szerepet játszó mocsári növények lényegesen kisebb fajés egyedszámban fordulnak elő. Jellemző fajai a következők: hamvas szeder (Rubus caesius), mocsári galaj (Galium palustre), ebszőlő (Solanum dulcamara), szegfűbogyó (Cucubalus baccifer), vizi csillaghúr (Myosoton aquaticum), komló (Humulus lupulus), mocsári perje (Poa palustris), pántlikafű (Phalaroides arundinaceum) stb. Állományaikban megjelenhetnek a tölgy-kőris-szil ligetek (Carici brizoidis-Ulmetum) egyes lágyszárú növényei is, mint a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a salátaboglárka (Ficaria verna), a podagrafű (Aegopodium podagraria), az odvas keltike (Corydalis cava), az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere) és a hóvirág (Galanthus nivalis). Aljnövényzetük ritka növénye az Őrtilosnál előkerült patakparti aggófű (Senecio sarracenicus). A védett növények közül a téli zsurló (Equisetum hiemale) helyenként igen sűrű állományokat képez. Néhol megtalálható - a fűzligetekből visszamaradt - nyári tőzike (Leucojum aestivum) és a Dráva mentén csak szórványosan előforduló kockás liliom (Fritillaria meleagris). A legnagyobb ritkaság azonban Drávasztára „Kisvájás” nevű hullámterén 1999-ben talált fehér acsalapu (Petasites albus). E növényt az Alföldön eddig csak a Bereg-Szatmári-síkról ismertük (vö. FINTHA 1994). A nemes nyár kultúrák térhódítása miatt a fehér nyárligetek is erősen megfogyatkoztak. Faültetvénnyé alakított állományaik jelentős része azonban viszonylag könnyen képes regenerálódni, ezért a rekonstrukció során visszaalakíthatók. e) Magas ártér erdei A Dráva magas ártere már csak kivételesen nagy árhullám esetén kerül víz alá. Ilyen termőhelyeken jönnek létre a keményfaligetek. Két társulásuk ismert. Égerligetek A magas ártér viszonylag mélyebb szintjein, horpadásaiban égerligetek (Paridi quadrifoliae-Alnetum) figyelhetők meg. Nagyobb részük az ármentett terület patakjait kisérik, de kialakulhatnak égerlápok feltöltődésével, és talajvíz által jobban befolyásolt felszíni mélyedésekben is. A hullámtérben ritkák és kis kiterjedésűek. Ezesetben a magas ártér viszonylag mélyebb részein, horpadásaiban figyelhetők meg, s a fehér nyár ligetek (Senecioni sarracenici-Populetum albae) és tölgy-kőris-szil ligetek (Carici brizoidis-Ulmetum) közé ékelődnek. Hosszabb fejlődési folyamaton átment ún. öntés erdőtalajokon fejlődnek. Túlnyomó részük a Nemzeti Park határain kívül található. Közepesen magas lombkoronaszintjüket elsősorban a mézgás éger (Alnus glutinosa) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) alkotja, közéjük gyakran vénic szil (Ulmus laevis) elegyedik. Az alsó lombkoronaszintben néhol a ritka hamvas éger (Alnus incana) is megjelenik. Cserjeszintjük jellemző növénye a kutyabenge (Frangula alnus), a zselnice meggy (Padus avium), a vörös ribiszke (Ribes rubrum) és a kánya bangita (Viburnum opulus). Mellettük gyakran tömeges a

32 veresgyűrű som (Cornus sanguinea) és a nitrogénjelző fekete bodza (Sambucus nigra). Gyepszintjükben sok ligeterdei elem található. Ilyen az óriás zsurló (Equisetum telmateja), az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), a kétlaki macskagyökér (Valeriana dioica), a keserű kakukktorma (Cardamine amara) és egyes sások, mint a rezgő sás (Carex brizoides), ritkás sás (Carex remota) és a lecsüngő sás (Carex pendula). Mellettük tömegesen élnek olyan növények, melyek elsősorban hegy- és dombvidéki bükkösökben és gyertyános-tölgyesekben szoktak előfordulni: a berki és a bogláros szellőrózsa (Anemone nemororsa, Anemone ranunculoides), a kapotnyak (Asarum europaeum), a podagrafű (Aegopodium podagraria), a odvas keltike (Corydalis ava), a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), az erdei madársóska (Oxalis acetosella), a sárga árvacsalán (Galeobdolon lutetum), a hóvirág (Galanthus nivalis) stb. Az égerligetek gyepszintjében viszonylag sok védett növényfaj talál menedéket. Ilyen a szálkás és a széles pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris dilatata), a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), a nyári tőzike (Leucojum aestivum), a békakonty (Listera ovata), de a legnagyobb értéket a Gyékényes melletti „Lankóci-erdő”-ben élő tavaszi tőzike (Leucojum vernum) és kockás liliom (Fritillaria meleagris) képezi. A védett növények között szubmediterrán jellegű fajok is akadnak. Ilyen a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a borostás sás (Carex strigosa), a pirítógyökér (Tamus communis) és a Somogyudvarhely alatti „Vecsenyei-erdő”-ben élő szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus). Tölgy-kőris-szil ligetek A Dráva hullámterének viszonylag magasabb szintjein az égerligeteket tölgy-kőrisszil ligetek (Carici brizoidis-Ulmetum) váltják fel (pl. Drávakeresztúr „Zokoga”, Révfalu „Lóka”). Ármentett területeken (pl. Gyékényes „Lankóci-erdő”, Somogyudvarhely „Vecsenyei-erdő”, Bélavár „Almás-berek”, Potony „Lúgi-erdő”) a kisebb vízfolyásokat közvetlenül, vagy égerligetek (Paridi quadrifoliae-Alnetum) közbeiktatódásával szegélyezhetik, de előfordulhatnak feltöltődőben levő égerlápok peremén, valamint síksági gyertyános-tölgyesek (Querco robori-Carpinetum) által körülhatárolt és talajvíz által közepesen befolyásolt felszíni horpadásokban is. Magas fekvésüknél fogva a ligeterdők közül e társulás kerül legritkábban víz alá. Állományaik öntés erdőtalajokon fejlődnek. Jelentős részük a Nemzeti Park határain kívül esik. Lombkoronaszintjük elérheti a 25-30 méter magasságot is. Jellemző benne a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), valamint a vénic szil (Ulmus laevis). Az alsó lombkoronaszintben - a társulás kollin jellegénél fogva - szálanként megjelenik a gyertyán (Carpinus betulus), de itt található a szilfavész által erősen megtizedelt mezei szil (Ulmus minor) is. Cserjeszintjük faji összetétele többé-kevésbé megegyezik az égerligetekével azzal a különbséggel, hogy a kutyabenge (Frangula alnus) kissé háttérbe szorul, s a baranyai állományokban megjelenik a védett ligeti szőlő (Vitis sylvestris) és a jerikói lonc (Lonicera caprifolium). Gyepszintjük összetétele is nagyon hasonlít az égerligetekéhez, azonban az ott felsorolt valódi ligeterdei elemek közül itt csak a rezgő sás (Carex brizoides) és a ritkás sás (Carex remota) fordul elő. Helyettük gyakoribbá válnak a hegy- és

33 dombvidéki bükkösökre jellemző növények: a berki szellőrózsa (Anemone nemorosa), a galambvirág (Isopyrum thalictroides), a kapotnyak (Asarum europaeum), a podagrafű (Aegopodium podagraria), az odvas keltike (Corydalis ava), a hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), az erdei madársóska (Oxalis acetosella), az erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), az erdei szélfű (Mercurialis perennis), a pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis), a sárga árvacsalán (Galeobdolon lutetum), a vicsorgó (Lathraea suqamaria), a hóvirág (Galanthus nivalis) stb. Nem védett, bár ritka nyugat-balkáni növény a Somogyudvarhely alatt és az Ormánság Drávától távolabbi részein előforduló kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum). Gyakoribb védett növényeik a szálkás és a széles pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris dilatata), a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a borostás sás (Carex strigosa), a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a pirítógyökér (Tamus communis) és a békakonty (Listera ovata). A nyugati csillagvirág (Scilla drunensis) a Dráva-sík tölgy-kőris-szil ligeteiben ritka éppúgy, mint a Gyékényes melletti „Lankóci-erdő”-ben élő tavaszi tőzike (Leucojum vernum), valamint a Matty alatti kockásliliom (Fritillaria meleagris). Gyertyános-tölgyesek A Dráva fiatal öntésterületének legmagasabb részein találhatók a gyertyánostölgyesek, melyek elvileg magas árhullám esetén sem kerülhetnek víz alá, bár kétségtelen, hogy termőhelyeiket az egykor medrét változtató Dráva alakította ki. Hosszú talajfejlődési folyamaton átment, talajvíz által mérsékelten befolyásolt, mély szelvényű, barna erdőtalajokon fordulnak elő. Mikroklímájuk hüvös és párás, talajuk az üde vízgazdálkodási fokozatba sorolható. A Dráva-ártér gyertyános-tölgyesei (Veronico montanae-Carpinetum) „ligeterdős” jellegűek, amely a viszonylag magasabb talajvízszinttel kapcsolatos. Ezt az is alátámasztja, hogy gyakran érintkeznek tölgy-kőris-szil ligetekkel (Carici brizoidis-Ulmetum). Hullámtérben ritkán figyelhetők meg (pl. Babócsa „Bresztics-erdő”, Drávakeresztúr „Zokoga”, Révfalu „Lóka”), ilyenkor öntés erdőtalajon fejlődnek. Túlnyomó részük ármentett területen fekszik (pl. Gyékényes „Lankóci-erdő”, Somogyudvarhely „Vecsenye”, Bélavár „Almás-berek”, Potony „Lúgi-erdő”). Sajnos a baranyai Dráva-sík legszebb gyertyános-tölgyesei a Nemzeti Park határain kívül esnek. A társulás lombkoronaszintje elérheti a harminc méter magasságot is, melyben a kocsányos tölgy (Quercus robur) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) játszik fontos szerepet, mellettük szálanként előfordul a madár cseresznye (Cerasus avium), a baranyai állományokban pedig a balkáni elterjedésű ezüst hárs (Tilia tomentosa). Bizonyos életkor elérése után a gyertyán (Carpinus betulus) nem tud lépést tartani az előbbi fafajok növekedésével, ezért az idős állományokban az alsó lombkoronaszintbe szorul vissza. A viszonylag jól záródó lombkoronaszint alatt csak közepesen fejlett cserjeszint alakult ki, melyben az általánosan elterjedt cserjék mellett a „Lankóci-erdő”-ben megjelenik a védett farkas boroszlán (Daphne mezereum), a baranyai Dráva-síkon pedig a cserjékre liánként feltekeredő szubmediterrán ligeti szőlő (Vitis sylvestris) és jerikói lonc (Lonicera caprifolium). Az aljnövényzet a tavasz ébredésekor igen gazdag. Ilyenkor sok hagymás és gumós növény bujik elő. A hóvirág (Galanthus nivalis) és a „Lankóci-erdő”-ben élő védett tavaszi tőzike (Leucojum vernum) ilyenkor már elnyílóban van, de rövidesen követi őket a galambvirág (Isopyrum thalictroides), a berki és bogláros szellőrózsa

34 (Anemone nemorosa, Anemone ranunculoides), a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), az odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), a medve hagyma (Allium ursinum) stb. E növények robbanásszerű fejlődésnek indulnak, s mire az erdő lombsátra teljesen kifejlődik, már elszórják magjaikat, földfeletti részeik elhervadnak, s hagymájuk, gumójuk a talajban várja a következő tavasz ébredését. A tavaszvégi és nyári aszpektus már nem annyira fejlett. Ilyenkor az aljnövényzetben a tölgy-kőris-szil ligeterdőknél felsorolt szubmontán jellegű növények figyelhetők meg. Közöttük a ritkább lágyszárúakat a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum), a bókoló gyűrűvirág (Carpesium cernuum) és az árnyékvirág (Majanthemum bifolium) képviseli. A gyepszint fontosabb védett fajai a következők: szálkás és széles pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris dilatata), fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), szártalan kankalin (Primula vulgaris), borostás sás (Carex strigosa), gömbös sárma (Ornithogalum sphaerocarpum), szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), pirítógyökér (Tamus communis), békakonty (Listera ovata), fehér sarkvirág (Platanthera bifolia), széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) stb. IV. Alsó-Duna-ártér A Duna-Dráva Nemzeti Park keleti részét a hazai Alsó-Duna-ártér képezi. E viszonylag nagy táj magába foglalja a Duna jobb- és balparti árterét Bogyiszlótól, illetve Dusnoktól délre egyészen a szerb határig. Négy kisebb tájra osztható. Ezek a Duna jobb partján a Tolnai-Sárköz és a Mohácsi-sík, a Duna bal partján pedig a Kalocsai-Sárköz és a Mohácsi-sziget. Éghajlatát tekintve - a Dráva-síkhoz képest szárazabb vidék, s BORHIDI (1961) klímazonális térképe szerint az erdőssztyep zónába esik. 1. Növényföldrajzi viszonyok A Dráva-síkkal szemben az Alsó-Duna-ártér növényzetének szubmontán jellege csak erősen elmosódottan jelentkezik. Ennek oka egyrészt klimatikai okokra vezethető vissza (erdőssztyep zóna!), másrészt - a Dráva-sík növényvilágától eltérő flórafejlődési viszonyokban keresendő. E táj ugyanis már messze fekszik a Duna vízgyűjtő területétől, s ezért a demontán-adventív fajok levándorlására kicsiny az esély. Megjegyzendő azonbanm hogy e növények ritkasága a múlt század végi mezőgazdasági közteshasználattal is összefüggésben lehet. Az Alsó-Duna-ártéren egy viszonylag erősebb pannon-kontinentális hatás nehezedik a növényvilágra, melynek konkrét bizonyítéka egyes sziki és pusztai elemek szórványos megjelenése. A Drávasíkon jelentkező szubmediterrán hatás - bár kevésbé érvényesül - itt is kimutatható. A növényföldrajzi szakirodalom az Alsó-Duna-ártéren belül két tájegységet különböztet meg: a Gemenci- és a Bédai-árteret. a) A Gemenci-ártér a Dusnoktól, illetve Bogyiszlótól Bajáig terjedő jobb- és balparti szakaszt (Kalocsai- és Tolnai-Sárköz) foglalja magába. Éghajlata erősebben kontinentális, amely a növényzetre is rányomja bélyegét. A szubmontán elemek csak kicsiny fajszámban jelennek meg, s előfordulásuk is csak szórványos, legtöbb esetben unikális: széles és erdei pajzsika (Dryopteris dilatata, Dryopteris filix-mas), berki szellőrózsa (Anemone nemorosa), bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), podagrafű (Aegopodium podagraria), gombernyő (Sanicula europaea), foltos gólyaorr (Geranium phaeum), szagos müge (Galium odoratum), vicsorgó (Lathraea squamaria), gyertyán (Carpinus betulus), farkasszőlő (Paris quadrifolia), hóvirág

35 (Galanthus nivalis), rezgő sás (Carex brizoides). A Gemenci-ártér növényzete bizonyos fokú szubmediterrán vonást is mutat. Ilyen délies elterjedést mutató növény itt a bennszülött fekete galagonya (Crataegus nigra), valamint az egybibés galagonyával (Crataegus monogyna) alkotott keverékfaja (Crataegus × degenii), a ligeti szőlő (Vitis sylvestris), a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), a borostás sás (Carex strigosa), Decsnél az erdei varfű (Knautia drymeia), Pörbölynél pedig az illatos hunyor (Helleborus odorus), és az ezüst hárs (Tilia tomentosa). b) A Bédai-ártér a Duna Mohácstól délre eső szakaszára terjed ki, tehát a Mohácsisziget és a Mohácsi-sík déli részét foglalja magába. Éghajlata a Gemenci-ártérhez képest némileg kevésbé kontinentális. Részben a valamivel több csapadékkal, részben pedig az ármentett erdők nagyobb arányával magyarázható, hogy itt valamivel több szubmontán növényfaj jelenik meg, mint a Gemenci-ártéren: szálkás és erdei pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris filix-mas), bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), kapotnyak (Asarum europaeum), csere galagonya (Crataegus oxyacantha), gombernyő (Sanicula europaea), szagos müge (Galium odoratum), erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), télizöld meténg (Vinca minor), odvas keltike (Corydalis cava), pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis), hegyi veronika (Veronica montana), fenyőspárga (Monotropa hypopitys), gyertyán (Carpinus betulus), kásafű (Milium effusum), foltos kontyvirág (Arum maculatum). E növények azonban - a Gemenci-ártérhez hasonlóan - szórványosak, vagy unikálisak. A Bédaiártéren a szubmediterrán hatás is valamivel jobban érvényesül, mint a Duna felsőbb szakaszain. A Gemenci-ártéren előforduló délies elterjedésű növényekhez itt néhány újabb faj társul, bár előfordulásuk többnyire unikális jellegű. Ilyen a jerikói lonc (Lonicera caprifolium), a magas csukóka (Scutellaria altissima), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), valamint a fokozott védelem alatt álló rozsdás gyűszűvirág (Digitalis ferruginea). SOÓ (1960) flóratérképe szerint a Gemenci-ártér a Mezőföld és Solti-síkság flórajárásához (Colocense), a Bédai-ártér pedig a Déli-Alföld flórajárásához (Titelicum) tartozik. Ezt némileg alátámasztja az, hogy a Duna legdélibb hazai szakaszán valamivel több szubmediterrán faj található, mint a Gemenci-ártéren. Az utóbbi pár évtizedben végzett felmérések szerint azonban bebizonyosodott, hogy ez az ártéri táj - faji összetétele alapján - Gemenc flórájával sokkal közelebbi rokonságot mutat, mint a Dráva-sík növényvilágával, amit az erdőssztyep zónába való tartozásuk (vö. BORHIDI 1961), valamint a flórafejlődési viszonyok még jobban alátámasztanak. A két dunamenti táj flórája ugyanis - a némi különbségek ellenére - annyira nem válik el egymástól, hogy a Gemenci-árteret a Mezőföld és Solti-síkság (Colocense), a Bédai-árteret pedig a Déli-Alföld (Titelicum) flórajárásába soroljuk. Tovább bonyolítja a kérdést az, hogy a Gemenci-ártér - mint hullámtéri erdőtömb - a Mohácsi-sziget északi részére is kiterjed, holott HORVÁT (1940c) és SOÓ (1960) flóratérképe szerint a két flórajárás közötti határt gyakorlatilag a Bátaszék és Baja közötti műút képezi. Az ettől délre eső erdőrészek (pl. Báta „Gyűrűs-alj”) faji összetétele szinte teljesen gemenci jellegű, ezért a két táj közötti határ ily módon történő meghúzása nem szerencsés. Sokkal szembetűnőbb ezzel szemben az a fokozatos átmenet, amely elsősorban a déli irányban mérsékelten növekvő szubmediterrán jellegben jut kifejezésre. Az ilyen délies elterjedésű növények közül a Csepel-szigeten még csak a fekete és Dégen-galagonya (Crataegus nigra, Crataegus × degenii) található meg, de Paks környékén a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), Bogyiszlónál a borostás sás (Carex strigosa), Decsnél pedig az erdei varfű (Knautia drymeia) jelenik meg. A Gemenci-ártér déli részén Pörböly környékén

36 bukkan fel először az ezüst hárs (Tilia tomentosa) és az illatos hunyor (Helleborus odorus). E növényekhez Mohácsnál a rozsdás gyűszűvirág (Digitalis ferruginea), Dunafalvánál a jerikói lonc (Lonicera caprifolium), Kölked határában pedig a magas csukóka (Scutellaria altissima) és a szártalan kankalin (Primula vulgaris) társul. A szubmediterrán fajok száma a Duna határainkon túlnyúló árterén tovább növekszik. Így Bezdán környékén többfelé is előfordul a pirítógyökér (Tamus communis), kissé távolabb Keskendnél pedig az olasz müge (Asperula taurina) jelenik meg. Megjegyzendő, hogy SADLER (1826) Baja környékéről egy homoki erdőből jelzi a pirítógyökért, de ez a lelőhely nyílván a Duna-Tisza köze homokvidékéről, tehát a Praematricum flórajárásról származik. Fentiekből kitűnik, hogy a Béda-Karapancsai-ártéren mindössze négy olyan szubmediterrán jellegű növényfaj fordul elő, amely a Gemenci-ártérről hiányzik (Digitalis ferruginea, Lonicera caprifolium, Scutellaria altissima, Tilia tomentosa). E néhány faj jelenléténél fogva indokolatlannak tűnik a két tájegységet külön-külön flórajárásokba sorolni. A szórványosan előforduló szubmediterrán fajok jelenléte miatt helyesebb a Gemenci- és Bédai-árteret - a Dráva-síkkal együtt - a Déli-Alföld flórajárás (Titelicum) részeinek tekinteni. A növényföldrajzi határt északon Fadd és Fajsz térségében lehetne meghúzni, ugyanis ettől délre válnak egyre gyakoribbá a fent említett szubmediterrán jellegű elemek. A Dráva-sík növényföldrajzi viszonyainak tárgyalásakor kitértünk az Alsó-Dunaártérrel kapcsolatos lényeges különbségekre, melyek azt indokolják, hogy a Dráva-sík - leválasztva a Mohácsi-sziget térségéről - Dravense néven önálló flórajárásnak tekinthető. A két alföldi flórajárás határa a zárt tölgyes és az erdőssztyep zóna találkozásánál (vö. BORHIDI 1961) - csaknem észak-déli irányú vonallal - húzható meg. A szóbanforgó síksági területek e flóraválasztótól nyugatra a Dráva-mellék (Dravense), keletre pedig a Déli-Alföld (Titelicum) flórajárásához sorolhatók. Mivel az ide vonatkozó bizonyítékok nagy részét a Dráva-sík tárgyalásakor már ismertettük, alább csak azon differenciális jellegű fajokra hívjuk fel a figyelmet, melyek az AlsóDuna-árteret megkülönböztetik a Dráva-sík növényvilágától. Az Alsó-Duna-ártér gyakori és szórványos növényfajainak jelentős része a BaranyaiDráva-síkról eddig nem került elő: mételyfű (Marsilea quadrifolia), kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum), Dégen-galagonya (Crataegus × degenii), fekete galagonya (Crataegus nigra), erdei fejvirág (Cephalaria pilosa), gyíkpohár (Blackstonia acuminata), vágás kenderkefű (Galeopsis bifida), merev borbálafű (Barbarea stricta), falgyom (Parietaria officinalis), hegyi szil (Ulmus glabra), fehér madársisak (Cephalanthera damasonium). Közülük az endemikus fekete galagonya (Crataegus nigra) és keverékfaja (Crataegus × degenii) képezi a legjelentősebb florisztikai értéket. E növényekhez csatlakoznak azok a fajok, melyek az Alsó-Dunaártéren gyakoriak, de a Baranyai-Dráva-síkon ritkák. Ilyen a nyúlánk ibolya (Viola elatior), a fürtös és bókoló gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides, Carpesium cernuum) és a dunai csillagvirág (Scilla vindobonensis). Végül a ritkaságok között is vannak nagy számmal olyan - Dráva-síkon nem élő - fajok, melyek előfordulása alapján az Alsó-Duna-ártér eltérő flórafejlődési viszonyaira lehet következtetni. Ilyen az erdei növények közül a keleti kontyvirág (Arum orientale), a szubmediterrán fajokat képviselő illatos hunyor (Helleborus odorus), a magas csukóka (Scutellaria altissima) és a rozsdás gyűszűvirág (Digitalis ferruginea). Az erdőssztyep klímával hozható összefüggésbe, hogy az Alsó-Duna-ártéren megjelennek a száraz tölgyesek és száraz gyepek egyes elemei, mint a bíboros kosbor (Orchis purpurea), az egyenes

37 iszalag (Clematis recta), a hegyi len (Linum austriacum), az egyenes tisztesfű (Stachys recta), a rekettyelevelű gyújtoványfű (Linaria genistifolia) és a homoki seprőfű (Kochia laniflora). Hasonló éghajlati viszonyokkal magyarázható néhány sziki növény megjelenése, mint a bárányparéj (Camphorosma annua) és a sziki sóballa (Suaeda maritima). A lápréteken is több olyan növényritkaság akad, melyek a szomszédos Baranyai-Dráva-síkról hiányoznak: kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe), zöldes sarkvirág (Platanthera chlorantha), mocsári nőszőfű (Epipactis palustris), vitéz kosbor (Orchis militaris), hússzinű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata), valamint a nemrég előkerült fokozottan védett légy bangó (Ophrys insectifera). E fajok jelenléte indokolja a Déli-Alföld fent ismertetett florisztikai kettéválasztását. 2. Vegetáció Az Alsó-Duna-ártér növénytakarójának alakulását jelentős mértékben befolyásolták a fiolyószabályozások és az árvízvédelmi intézkedések. A Duna ártere a védőtöltések létesítését követően két részre különült: hullámtérre és ármentett területre. E mesterséges határ lényegesen megváltoztatta a szukcessziós viszonyokat. Az árhullám ma már nem tud oly szélesen szétterülni mint korábban, ezért a hullámtér legmagasabb pontjai sokkal gyakrabban kerülnek elárasztásra. Ennek következtében egy regresszív szukcesszió vette kezdetét. Így például a hullámtéri tölgy-kőris-szil ligetek (Scillo vindobonensis-Ulmetum) nagy része fehér nyárligetté (Senecioni sarracenici-Populetum albae) alakult. Az ármentett területen - ahol elmaradtak az árvízek - előbbivel ellentétes folyamat következett be: a puhafaligetek fokozatosan tölgy-kőris-szil ligetekké, utóbbiak pedig néhol gyertyános-tölgyesekké (Carpesio abrotanoidis-Carpinetum) fejlődhettek (pl. Decs „Keskeny-erdő”, Homorud „Szálláserdő”, Kölked „Bédai-erdő” stb.). A két tájegység között némi különbséget jelent, hogy a gemenci szakaszon a hullámtér, a bédai szakaszon pedig az ármentett terület van túlsúlyban. Az Alsó-Duna-ártér két fő tájegységének vegetációját - a nagyfokú hasonlóság miatt nem tárgyaljuk külön, csupán az egyes asszociációk bemutatásánál térünk ki az esetleges eltérésekre. A) Lágyszárú növényzet Az utóbbi pár évet leszámítva, az Alsó-Duna-ártér lágyszárú növényzetét eddig nem sokat kutatták, ezért az ide tartozó növénytársulásokat csak vázlatosan ismertetjük. a) Vizi növényzet A Duna holtágaiban és morotváiban helyenként gazdag vizi növényzet alakult ki (vö. KÁRPÁTI V. 1963). Legszebb állományaik Baja (Ferenc-csatorna), Hercegszántó (Szarvastanya) és Kölked (Kígyós, Macskalyuk) közelében figyelhetők meg. Faji összetételük a dráva-síki állományokéhoz igen hasonló. A lebegő hinártársulásokat itt elsősorban a kis békalencse-rence (LemnoUtricularietum) és a rucaöröm-bojtos békalencse társulás (Salvinio-Spirodeletum) képviseli. Védett növényük a helyenként tömeges rucaöröm nevű vizipáfrány (Salvinia natans), valamint a Hercegszántónál nemrég előkerült békaliliom (Hottonia palustris). A felszín alatt lebegő hinárok közül a Mohácsi-sziget morotváiban az érdes

38 tócsagaz társulás (Ceratophylletum demersi) is megtalálható. A kolokán (Stratiotes aloides) e területen még nem került elő, míg a púpos békalencse (Lemna gibba) és az alig 1 mm-es nagyságú vizidara (Wolffia arhiza) igen ritka. Ennek megfelelően a békatutaj-kolokán (Hydrochari-Stratiotetum) és a vizidara-púpos békalencse társulás (Wolffio-Lemnetum gibbae) a területen valószínűleg ritka, esetleg hiányzik. A holtágak viszonylag sekélyebb részein iszapban gyökerező hinárnövények is meg tudnak telepedni, s vízfelszín alatti (Myriophyllo-Potametum, Batrachio trichophylliCallitrichetum cophocarpae, Potamogetonetum lucentis), valamint felszínen kiterülő rögzült hinártársulásokat (Nymphaeetum albo-luteae, Nymphoidetum peltatae, Trapetum natantis) alkotnak. Itt él a sárga virágú vizitök (Nuphar luteum), a merev viziboglárka (Batrachium circinatum), a füzéres és gyűrűs süllőhinár (Myriophyllum spicatum, Myriophyllum verticillatum), a nagy és kis tüskéshinár (Najas marina, Najas minor), valamint több békaszőlő faj (Potamogeton crispus, Potamogeton natans, Potamogeton lucens, Potamogeton nodosus, Potamogeton gramineus). A Dráva-sík mentén élő védett fajok közül a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a sulyom (Trapa natans), valamint a tündérfátyol (Nymphoides peltata) itt is megtalálható. Utóbbi Hercegszántónál a „Szarvastanya” melletti holtágakban hatalmas tömegével borítja a víz felszínét. Néhány helyen megjelenik a vizi páfrányokat képviselő, bár megjelenésében inkább négylevelű lóherére emlékeztető mételyfű (Marsilea quadrifolia), mely a Dráva közvetlen mellékéről eddig nem került elő. b) Mocsári növényzet A holtágak és morotvák vizi növényzetét a partok felől hasonló mocsári növényzet szegélyezi, mint a Dráva-ártéren, bár kutatásukkal eddig viszonylag kevesen foglalkoztak. A „nádasok” (Scirpo-Phragmitetum) név alatt összefoglalt élőhelyeken eddig a Phragmitetum communis, Schoenoplectetum lacustris, Glycerietum maximae, Phalaridetum arundinacei, Typhaetum latifoliae és Typhaetum angustifoliae asszociációkat sikerült megfigyelni. Fontosabb növényeik a következők: vizi harmatkása (Glyceria maxima), nád (Phragmites australis), tavi káka (Schoenoplectus lacustris), pántlikafű (Phalaris arundinaceum), keskeny- és széleslevelű gyékény (Typha angustifolia, Typha latifolia), vizi lórom (Rumex hydrolapathum), ágas békabuzogány (Sparganium erectum), széleslevelű békakorsó (Sium latifolium), sárga nőszirom (Iris pseudacorus) stb. Egyik legnevezetesebb és egyben védett fajuk az Őcsény közelében élő kálmos (Acorus calamus). A vizi növények egy része is behatol a nádasokba, mint a védett rucaöröm (Salvinia natans), a mételyfű (Marsilea quadrifolia) és a tündérfátyol (Nymphoides peltata). A sekélyebb vízű termőhelyeken a nádasokat magassás társulások (Caricetum gracilis, Caricetum ripariae, Caricetum vesicariae) követik, melyekben magas termetű sások tömegesen fordulnak elő. Közülük leggyakoribb az éles sás (Carex gracilis), a parti sás (Carex riparia) és a hólyagos sás (Carex vesicaria), míg a zsombék sás (Carex elata) és a ritka villás sás (Carex pseudocyperus) a kissé elláposodott állományokban fordul elő. A nádasoknál felsorolt fajok jelentős része itt is megtalálható, de növényeik nagyobb része alacsonyabb termetű, ezért sekélyebb vízborítást igényel: mocsári zsurló (Equisetum palustre), torzsika boglárka (Ranunculus sceleratus), mételykóró (Oenanthe aquatica), vizilófark (Hippuris

39 vulgaris), sövényszulák (Calystegia sepium), mocsári tisztesfű (Stachys palustris), hídőr (Alisma plantago-aquatica), virágkáka (Butomus umbellatus), nyílfű (Sagittaria sagittifolia) stb. A magassásosok jellemző védett növénye a nyári tőzike (Leucojum aestivum), míg a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) eddig csak a Kölked alatti „Kígyós” nevű morotva szegélyén került elő. Igen jelentősek a mocsárrétek (Agrostio-Poetum trivialis, Agrostio-Typhoidetum, Carici-Alopecuretum pratensis, Cirsio cani-Festucetum pratensis), melyek az ártéri puhafaligetek helyein másodlagosan jöttek létre. Nyers öntéstalajukban tőzegképződés nem mutatható ki, mert állományaikat az ismétlődő árhullámok oxigénben gazdag vízzel árasztják el. Ezzel kapcsolatos, hogy a gyepszint alatt mohák csak elvétve találhatók. Gyakori pázsitfűfélék itt a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a pántlikafű (Phalaroides arundinacea), a sovány perje (Poa trivialis), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) és a réti csenkesz (Festuca pratensis). Közöttük számos mocsári növény fordul elő: mocsári gólyahír (Caltha palustris), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), fekete nadálytő (Symphytum officinale), vizi peszérce (Lycopus europaeus), csikorgófű (Gratiola officinalis), üstökös veronika (Veronica catenata), vizi kányafű (Rorippa amphibia), vizi csillaghúr (Myosoton aquaticum), mocsári és tengeri lórom (Rumex palustris, Rumex maritimus), vidra keserűfű (Polygonum amphibium), mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), réti szittyó (Juncus compressus) stb. Állományaikban védett fajok is menedéket találnak, mint a kígyónyelvpáfrány (Ophioglossum vulgatum), a réti iszalag (Clematis integrifolia), a mocsári aggófű (Senecio paludosus) és a nyári tőzike (Leucojum aestivum). Külön figyelmet érdemel a Bátától keletre levő „Gyűrűsalj” nevű rész, ahol kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe) és szibériai nőszirom (Iris sibirica) terem. Élőhelyük degradált, nádtippanos (Calamagrostis epigeios) mocsárrétnek felel meg. A kaszálás elmaradása esetén a mocsárrétek becserjésedése megkezdődik. Ilyenkor leghamarabb a veresgyűrű som (Cornus sanguinea) verődik fel, de közöttük megjelenik a védett fekete és Dégen-galagonya is (Crataegus nigra, Crataegus × degenii). c) Lápok, láprétek Az Alsó-Duna-ártér hajdani lápvilágának hírmondóiból alig maradt, bár az ármentett területeken vannak olyan mocsarak, melyek az elláposodás stádiumába léptek. Ilyen a Mözs melletti „Vöröskereszt” nevű nádas, ahol lápi csalán (Urtica kioviensis) került elő. Egyelőre a védett terület határán kívül van. Megemlítendők még a Bédai-ártér egyes morotváiban (Hercegszántó, Kölked) talált gyékényes úszólápos szigetek (Thelypteridi-Typhetum angustifoliae), melyek az úszó fűzlápok (CalamagrostioSalicetum cinereae) kiindulási stádiumát képezik. Védett növényük a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris). Hasonlóan ritkák a lápok részleges lecsapolásával, majd a termőhely rendszeres kaszálásával létrejött ún. kiszáradó láprétek (Succiso-Molinietum). Jelentős részüket még a Nemzeti Park létesítése előtti évtizedekben felszántották. Ármentett állományaikban a talajvíz - leginkább tavasszal - a felszínre jön. Vízük oxigéntartalma alacsony, ezért tőzeges, lápos réti talajokon fordulnak elő. Zárt gyepszőnyegükben tömegesen fordulnak elő sás- és pázsitfűfélék, közülük legjelentősebb a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa) és a kékperje (Molinia coerulea). Legnagyobb ismert állományuk a kölkedi „Nagy-rét”, de Bogyiszló, Mözs és Tolna környékéről jelzett lápréti növények is e társulás jelenlétét sejtetik: kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum), kornis tárnics (Gentiana

40 pneumonanthe), szibériai nőszirom (Iris sibirica), mocsári nőszőfű (Epipactis palustris), békakonty (Listera ovata), poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora), hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata). Legnevezetesebb növényük az országhatár közelében, Erdőfűnél élő, fokozottan védett légybangó (Ophrys insectifera). d) Iszapnövényzet A Duna mellék- és holtágainak partjait iszap, vagy iszapos homok fedi. Itt hasonló iszaptársulások (Eleochari aciculari-Schoenoplectetum supini, DichostyliGnaphalietum uliginosi, Cypero-Juncetum) figyelhetők meg, mint a Dráva mentén. Ilyen iszapos partok jellemző növényei a következők: iszap kányafű (Rorippa amphibia), iszap gyopár (Gnaphalium uliginosum), iszaprojt (Limosella aquatica), barna palka (Cyperus fuscus), csomós palka (Chlorocyperus glomeratus), iszapkáka (Dichostylis micheliana), apró csetkáka (Eleocharis acicularis), henye káka (Schoenoplectus supinus), varangy szittyó (Juncus bufonius) stb. Ritka védett növényük a gyíkpohár (Blackstonia acuminata). Becserjésedésükkel jönnek létre s mandulalevelű bokorfűzesek (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae). B) Fásszárú növényzet Az Alsó-Duna-ártér fásszárú növényzetéről több ismerettel rendelkezünk, bár e tájon kevesebb fás társulás található, mint a drávai szakaszon. a) Morotvák, zátonyok és partszegélyek fás növényzete E cím alatt a legalacsonyabb szinten elhelyezkedő fás társulásokat foglaljuk össze. Ide tartoznak a mederszintet szegélyező töredékes fűzlápok, valamint a zátonyszinten kifejlődő bokorfűzesek. Fűzlápok Az Alsó-Duna-ártér területén csak töredékes kiterjedésű fűzlápok (Calamagrostio canescentis-Salicetum cinereae) fordulnak elő. Állományaik a Bédai-ártér ármentett részein néhol keskeny sávban szegélyezik a morotvákat (pl. Hercegszántó „Szarvastanya”, Kölked „Külső-Béda”). Egyelőre csak a láposodás kezdeti stádumait mutatják, bár idővel valódi láperdőkké fejlődhetnek. Erről árulkodnak a rekettye fűz (Salix cinerea), a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), a zsombék sás (Carex elata) és a villás sás (Carex pseudocyperus) populációi. Csigolya bokorfűzesek Az Alsó-Duna-árteret átszelő Duna erősen alsó szakasz jelleget ölt, ezért Pakstól délre kavicslerakódás már nem figyelhető meg. A főmeder zátonyain és partszakaszain - ahol a víz mozgása még viszonylag erős - a folyami hordalék durva homok. A pionír ruderális (Bidention tripartitae és Chenopodion fluviatile) és félruderális (Agropyro-Rumicion crispi) lágyszárú növényzetet követően megjelennek az első cserjék, s kialakul a csigolya bokorfűzes (Rumici crispi-Salicetum purpureae). Faji összetételük a Dráva melletti állományokhoz igen hasonló, bár a vastag kavicstakarón fejlődő bokorfűzesekhez képest kevésbé tipikusak. Ennek oka az, hogy

41 a Duna e szakaszán csak homokzátonyok vannak (pl. Baja „Veránka”, Mohács „Harci-zátony”), melyek vízgazdálkodása - a kavicstakaróhoz képest - kevésbé szélsőséges. Cserjeszintjüket csigolya fűz (Salix purpurea), fehér fűz (Salix alba) és fekete nyár (Populus nigra) képezi. Gyepszintjük gyakori növényei a következők: erdei kányafű (Rorippa sylvestris), fodros lórom (Rumex crispus), hegyeslevelű libatop (Chenopodium polyspermum), lapulevelű keserűfű (Polygonum lapathifolium), fehér tippan (Agrostis stolonifera), mocsári perje (Poa palustris), pántlikafű (Phalaroides arundinaceum) stb. Állományaikból védett faj eddig nem került elő, tájképi jellegük, valamint a szukcessziósorban elfoglalt szerepük mégis meghatározó jelentőségű. Sajnos az állandó szabályozás alatt álló Nagy-Duna mentén ma már ritkán keletkeznek durva homokzátonyok, ezért a társulásnak viszonylag kevés állománya ismert. Mandulalevelű bokorfűzesek Lassú vízmozgású termőhelyeken, elsősorban mellék- és holtágak mentén, továbbá hullámtéri morotvák szegélyén iszapos homok, vagy iszap rakódik le. E finomszemcséjű hordalék lényegesen kiegyensúlyozottabb vízgazdálkodást biztosít, mint a durva homok. Ilyen termőhelyeken a ruderális (Bidention tripartitae, Chenopodion fluviatile) és félruderális (Agropyro-Rumicion crispi) növényzet mellett egyre nagyobb szerephez jut a mocsári (Phragmition, Magnocaricion) és iszapvegetáció (Nanocyperion). Becserjésedésük a mandulalevelű bokorfűzesek (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae) kialakulásához vezet. Állományaikban a mandulalevelű fűz (Salix triandra) mellett a fehér fűz (Salix alba) is gyakori lehet. Gyepszintjük faji összetétele a drávamenti állományokéhoz igen hasonló. A mocsári növények itt is jelentős szerepet játszanak: mocsári galaj (Galium palustre), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), vizi kányafű (Rorippa amphibia), borsos keserűfű (Polygonum hydropiper), mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), háromélű káka (Schoenoplectus triqueter) stb. Mellettük szórványosan az iszapvegetáció (Nanocyperion) növényei is megjelennek, mint a csomós palka (Chlorocyperus glomeratus) és a barna palka (Cyperus fuscus). Védett fajok e társulásban ritkák, bár a hullámtéri morotvákat szegélyező állományaikban a mocsári aggófű (Senecio paludosus) és a nyári tőzike (Leucojum aestivum) előfordulhat. A mandulalevelű bokorfűzesek előfordulása az Alsó-Duna-ártér hullámterén meglehetősen szórványos (pl. „Veránkai-Duna”). Legtöbb állományuk leromlott, feltöltődő állapotban van. Ennek oka a vízhiány, amely részben a főmeder berágódásával, részben pedig a csapadékszegény évek kicsiny vízhozamával kapcsolatos. Természetvédelmi jelentőségük a csigolya bokorfűzesekéhez hasonló, tehát elsősorban tájképi jellegük és a szukcessziósorban elfoglalt helyük emelendő ki. Fontos szempont ezért, hogy a területen a továbbiakban is keletkezzenek eliszapolódó mellékágak, vagy hullámtéri morotvák, mert az iszapvegetáció és a belőle kifejlődő mandulalevelű bokorfűzes társulás csak ezek partszegélyein tudnak kifejlődni. Ilyen termőhely pedig jelenleg kevés van. b) Puhafaligetek Az alacsony ártéren elhelyezkedő puhafaligetek eredetileg e tájon is hatalmas területet borítottak. A nemesített fűz- és nyárkultúrák térhódítása miatt erősen megritkultak,

42 bár mindhárom ide tartozó asszociációból maradtak természetszerű állományok, melyek alapján elméleti szinten könnyen rekonstruálható az eredeti vegetáció. Fekete nyárligetel A durva homokzátonyokon kialakult csigolya bokorfűzesek (Rumici crispi-Salicetum purpureae) a szukcesszió során fekete nyárligetekké (Carduo crispi-Populetum nigrae) alakulnak (részletesebb leírását ld. a Dráva-ártér társulásainál). Homokos, alig kötött és rétegezett nyers öntéstalajokon fejlődnek. Ma már csak kisebb töredékeik találhatók, főleg a Nagy-Duna közelében. Lombkoronaszintjük mintegy húsz méter magas és közepesen záródik. A fekete nyár (Populus nigra) mellett a fehér fűz (Salix alba) is jelentősebb szerephez juthat. Cserjeszintjük többnyire gyér, főleg veresgyűrű som (Cornus sanguinea) alkotja. Gyepszintjük legtöbbször degradált, melyben jelentős szerepet játszik a Nagy-Duna medrének berágódása. Jellemző lágyszárú növényük az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a sövényszulák (Calystegia sepium), a szegfűbogyó (Cucubalus baccifer), a vizi csillaghúr (Myosoton aquaticum), a komló (Humulus lupulus), a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a pántlikafű (Phalaroides arundinaceum) stb. Állományaikból a védett növényfajok közül eddig csak a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides) és a nyári tőzike (Leucojum aestivum) került elő. Mivel a fekete nyár törzse többnyire görbe, gyakran tőből elágazó, ipari szempontból nem szolgáltat értékes faanyagot. Termőhelyeik túlnyomó részét ezért nemes nyár kultúrákkal cserélték fel. Természetvédelmi jelentőségüket azonban nem szabad alábecsülni. A fekete nyár génösszletének megőrzése fontos természetvédelmi feladat. Az idős példányok girbe-görbe, elágazó törzse tájesztétikai látványosság, s egyben azt sugallja, hogy a természetben sokszor épp a szabálytalan tekintendő szépnek. Fontos szerepük továbbá, hogy - termőhelyeik további feltöltődésével - belőlük fejlődnek a kissé magasabban fekvő fehér nyárligetek (Senecioni sarracenici-Populetum albae). Fűzligetek A Duna mellékágainak iszapos homokkal és iszappal fedett partjait szegélyező mandulalevelű bokorfűzesek (Polygono hydropipero-Salicetum triandrae) a szukcesszió során fűzligetekké (Leucojo aestivi-Salicetum albae) fejlődnek. Kialakulásuk a Dráva-ártéren leírt módon játszódik le. Nyers öntéstalajuk erősen kötött és rétegezett. Ez úgy jön létre, hogy az avartakaróra a téli, vagy tavaszi árhullám friss iszapréteget terít. Az ilyen talajokban az avar- és iszaprétegek akár többször is váltakozhatnak. Mintegy húsz méter magas lombkoronaszintjük közepesen zárt. Tömeges fájuk a fehér fűz (Salix alba), míg a törékeny fűz (Salix fragilis) csak szórványosan fordul elő. A gyakori elöntések miatt a cserjeszint csaknem teljesen hiányzik. Gyepszintjük változóan fejlett. Benne tömegesen fordulnak elő az alábbi mocsári növények: mocsári gólyahír (Caltha palustris), széleslevelű békakorsó (Sium latifolium), mocsári galaj (Galium palustre), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), mocsári tisztesfű (Stachys palustris), iszap kányafű (Rorippa amphibia), szelid és borsos keserűfű (Polygonum mite, Polygonum hydropiper), mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), éles sás (Carex gracilis), parti sás (Carex riparia), hólyagos sás (Carex

43 vesicaria) stb. A védett növényeket a mocsári aggófű (Senecio paludosus) és a nyári tőzike (Leucojum aestivum) képviseli. Az Alsó-Duna-ártér hullámterén viszonylag kevés természetszerű állapotban levő fűzliget található (pl. Baja „Veránkai-Duna”). Az elöregedő állományok termőhelye fokozatosan feltöltődik, a fák kezdenek kidőlni, majd a fűzliget lassan fehér nyárligetté (Senecioni sarracenici-Populetum albae) alakul át. A társulás hosszútávú fenntartása csak úgy oldható meg, ha biztosított a fiatal fűzligetek kialakulása. E téren azonban gondot jelent a főmeder berágódása. A hullámtérben ugyanis ma már ritkán keletkeznek újabb iszapos partszakaszok és hullámtéri morotvák, melyek szegélyein mandulalevelű bokorfűzesek (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae) alakulhatnának ki és biztosíthatnák a fűzligetek utánpótlását. Fehér nyárligetek A fekete nyárligetek (Carduo crispi-Populetum nigrae) és fűzligetek (Leucojo aestiviSalicetum albae) termőhelyeinek további feltöltődésével - viszonylag hosszú szukcessziós folyamat eredményeként - jönnek létre a fehér nyárligetek (Senecioni sarracenici-Populetum albae). Mivel az alacsony ártér viszonylag magasabb szintjein fordulnak elő, a fűz- és fekete nyárligetekhez képest ritkábban kerülnek elárasztásra. Nyers öntéstalajuk némi átmenetet mutat az öntés erdőtalajok felé, mely lehet laza, homokos, de vannak kötöttebb, iszapos talajú állományaik is. Nem tévesztendők össze a magas ártéren elhelyezkedő tölgy-kőris-szil ligetek (Scillo vindobonensisUlmetum) fehér nyáras konszociációival, melyek kialakulása általában tarvágást követő, sarjról történő felújítás következménye. Mintegy huszonöt méter magas lombkoronaszintjüket túlnyomórészt fehér nyár (Populus alba) képezi, de szórványosan megjelenhet a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), a kocsányos tölgy (Quercus robur) és a vénic szil (Ulmus laevis) is. Inkább az alsó lombkoronaszintig hatol a fákra liánként kapaszkodó, védett ligeti szőlő (Vitis sylvestris), mely gyakran az Észak-Amerikából behurcolt parti szőlővel (Vitis riparia) keveredik. Rendkívül fejlett cserjeszintjükben tömeges a veresgyűrű som (Cornus sanguinea). Mellette szálanként előfordulhat az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), valamint a védett fekete és Dégengalagonya (Crataegus nigra, Crataegus × degenii). Aljnövényzetükben a fűz- és fekete nyárligeteknél említett mocsári növények ugyan megritkulnak, de közülük a sövényszulák (Calystegia sepium), a szegfűbogyó (Cucubalus baccifer), a vizi csillaghúr (Myosoton aquaticum), a komló (Humulus lupulus) és a pántlikafű (Typhoides arundinaceum) játszik jelentősebb szerepet. Mellettük már szórványosan megjelennek a tölgy-kőris-szil ligetek egyes növényei, mint a salátaboglárka (Ficaria verna), a podagrafű (Aegopodium podagraria), a ritkás sás (Carex remota) és a sárga tyúktaréj (Gagea lutea). E társulásban már valamivel gyakoribbak a védett lágyszárúak. Ilyen a fűzligetekből mint előző szukcessziós státiumból - visszamaradt nyári tőzike (Leucojum aestivum), továbbá a tölgy-kőris-szil ligetekben is előforduló téli zsurló (Equisetum hiemale), kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum), fürtös gyűrűvirág (Carpesium

44 abrotanoides), borostás sás (Carex strigosa) és dunai csillagvirág (Scilla vindobonensis). A fehér nyárligetek az Alsó-Duna-ártér hullámterén szórványosan fordulnak elő (pl. Baja „Kisrezét”, „Veránka”; Báta „Gyűrüsalj”; Kölked „Macskalyuk”). Szukcessziós irányuk a tölgy-kőris-szil ligetek (Scillo vindobonensis-Ulmetum) felé mutat. Degradált puhafaligetek Olykor egyes bolygatott, leromlott aljnövényzetű erdőkből is előkerülnek értékes növényfajok. Ilyen a Bogyiszló melletti „Orhideás-erdő”, mely az árvízvédelmi töltés ármentett oldalán húzódik. Keletkezését illetően telepített erdő. A töltések építése idején még anyagnyerő hely volt, majd nemes nyárakkal betelepítették, s közöttük spontán hazai fűz- és nyárfajok is megtelepedtek. Az erdő társulástani alapon szinte besorolhatatlan. Aljnövényzete nagymértékben degradált. A bolygatottságnak köszönhetően azonban a lágyszárúak között mégis olyan versenyviszonyok jöttek létre, mely lehetőséget nyújtott egyes kosborfélék tömeges megtelepedésére. Itt él a fehér és kardos madársisak (Cephalanthera damasonium, Cephalanthera longifolia), a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris), a békakonty (Listera ovata), a vitéz kosbor (Orchis militaris) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata). Egyéb védett növények is előfordulnak e szépnek nem mondható, de botanikailag mégis igen értékes erdőben, mint a téli és tarka zsurló (Equisetum hyemale, Equisetum variegatum), valamint a kígyónyelvpáfrány (Ophioglossum vulgatum). c) Magas ártér erdei A magas ártéren a potenciális vegetációt a tölgy-kőris-szil ligetek (Scillo vindobonensis-Ulmetum) képezik. A legmagasabb szinteken az ártéri gyertyánostölgyesek (Carpesio abrotanoidis-Carpinetum) kisebb állományai is megjelennek. Tölgy-kőris-szil ligetek A tölgy-kőris-szil ligetek (Scillo vindobonensis-Ulmetum) csak magas árhullám esetén kerülnek víz alá. Hosszabb fejlődési folyamaton átment öntés erdőtalajokon fordulnak elő. Megtalálhatók a hullámtérben és az ármentett területen egyaránt. Utóbbi esetben aljnövényzetük csak fakadóvizes elárasztásban részesülhet. Magas és közepesen zárt lombkoronaszintjükben a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és a kocsánytalan tölgy (Quercus robur) lehet uralkodó. Ármentett állományaikban néhol a magas kőris (Fraxinus excelsior) is megjelenik. Az egyéb fafajok közül a fehér nyár (Populus alba) és a vénic szil (Ulmus laevis) érdemel említést, míg a szilfavész által háttérbe szorított mezei szil (Ulmus minor) ma már inkább csak az alsó lombkoronaszintbe szorul vissza. Az alacsony termetű fák között szórványosan a vadalma (Malus sylvestris) is megjelenik. Itt él a fákra felkúszó, védett ligeti szőlő (Vitis sylvestris), mely ősszel pirosló leveleivel szép látványt nyújt. Cserjeszintjük általában sürü, bár erdészek gyakran ritkítják. Leggyakoribb cserjéi a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) és a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus). Ritkábban a kánya bangita (Viburnum opulus), a kutyabenge (Frangula alnus) és a veres ribiszke (Ribes rubrum) is

45 megjelenik, míg a védett fekete és Dégen-galagonya (Crataegus nigra, Crataegus × degenii) e társulásban már igen ritka. Gyepszintjük - az Alföld egyéb tölgy-kőris-szil ligeteihez képest - szubmontán elemekben viszonylag szegény, állományaikból mégis előkerült néhány ilyen növény: podagrafű (Aegopodium podagraria), berki és bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, Anemone ranunculoides), foltos kontyvirág (Arum maculatum), kapotnyak (Asarum europaeum), rezgő sás (Carex brizoides), ritkás sás (Carex remota), bókoló gyűrűvirág (Carpesium cernuum), odvas keltike (Corydalis cava), erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas), erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides,), sárga tyúktaréj (Gagea lutea), hóvirág (Galanthus nivalis), szagos müge (Galium odoratum), falgyom (Parietaria erecta), farkasszőlő (Paris quadrifolia), pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis), gombernyő (Sanicula europaea), hegyi veronika (Veronica montana), télizöld meténg (Vinca minor). Fenti növények egy része folyóhozta ún. demontán-adventív elem (vö. BOROS 1925), más részük viszont az egykori csapadékosabb, hűvösebb és kiegyenlítettebb klímájú Bükk I. kor (i.e. 2500-tól i.e. 800-ig) maradványa (vö. ZÓLYOMI 1936, 1937, 1852; JÁRAI-KOMLÓDI 1966a, 1966b, 1968). A területen rendkívül szórványosan fordulnak elő. Ennek több magyarázata is van. Egyrészt az Alsó-Duna-ártér az erdőssztyep zónában foglal helyet (vö. BORHIDI 1961), melynek klímája eleve e növények számára nem nyújt kedvező feltételeket. Másrészt a táj messze fekszik a Duna felső szakaszától, így a demontán-adventív elemek számára a levándorlásnak sokkal kisebb az esélye, mint például az Alpokhoz viszonylag közeli Szigetköz esetében. Végül e fajszegénységben szerepet játszott az erdők mezőgazdasági közteshasználata is, amely a XIX. század vége felé elég nagy méreteket öltött. A felmérések szerint a szubmontán jellegű elemek a hullámtéri erdőkben ritkábbak, az ármentett erdőkben viszont relatíve nagyobb gyakoriságot mutatnak (Decs „Keskeny-erdő”; Dunafalva „Tiser-erdő”; Hercegszántó „Park-erdő”; „Szarvas-tanya”, „Sziget-erdő”; Homorud „Árok-erdő”, „Szállás-erdő”; Kölked „Bédai-erdő”). A tölgy-kőris-szil ligeteknek némi szubmediterrán jelleget kölcsönöz az illatos hunyor (Helleborus odorus), az erdei varfű (Knautia drymeia), a magas csukóka (Scutellaria altissima), valamint a védett fajok közül a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a jerikói lonc (Lonicera caprifolium), a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides) és a borostás sás (Carex strigosa) megjelenése. Közülük az első négy faj csak szigetszerűen fordul elő. Az egyéb védett lágyszárúak közül a téli zsurló (Equisetum hiemale), a szálkás és széles pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris dilatata), a kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum), a dunai csillagvirág (Scilla vindobonensis), valamint a Homorudnál élő kockás liliom (Fritillaria meleagris) érdemel elsősorban említést. Gyertyános-tölgyesek A tölgy-kőris-szil ligeterdők (Scillo vindobonensis-Ulmetum) termőhelyeinek további feltöltődésével jöttek létre a gyertyános-tölgyesek (Carpesio abrotanoidisCarpinetum). E tájon igen kevés és többnyire kicsiny kiterjedésű állományuk ismert. A legmagasabb ártéri szinteket foglalják el, melyek csak kivételesen magas, jégtorlódásos árhullám esetén kerülhettek víz alá. A tölgy-kőris-szil ligetekhez hasonlóan nagyrészt öntés erdőtalajokon fordulnak elő, de ármentett állományaik alatt néhol - hosszú talajfejlődési folyamat eredményeként kialakult - barna erdőtalaj is

46 kimutatható. Termőhelyük a talajvíz által mérsékelten befolyásolt, s mindez üde, párás mikroklímát biztosít. Többnyire ármentett területeken találhatók (Decs „Keskeny-erdő”; Dunafalva „Tiser-erdő”; Dusnok „Lenesi-erdő”; Hercegszántó „Szarvas-tanya”, „Sziget-erdő”; Homorud „Szállás-erdő”; Kölked „Bédai-erdő”), de néhány hullámtéri állományuk is előkerült (Báta „Gyűrüsalj”; Decs „Gyöngyösoldal”, „Szomfova”; Fajsz „Doromlás”; Szekszárd „Gemenc”). Faji összetételük a tölgy-kőris-szil ligetekéhez hasonló. Lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy (Quercus robur) mellett a magyar és magas kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica, Fraxinus excelsior) is szerepet játszik, s szórványosan megjelenik a madár cseresznye (Cerasus avium). Az idősebb állományokban a gyertyán (Carpinus betulus) az alsó lombkoronaszintbe szorul vissza. A II. József korában (1783-1785) készült országleírás Alsó-Duna-ártérre vonatkozó adatai között a bükk (Fagus sylvatica) több helyen is szerepel. Ez a fafaj Alföldünkön ma már igen ritka. Annak idején feltehetően ilyen gyertyános-tölgyesekben fordulhatott elő. E régi adatok hitelességét megerősítik a jelenlegi bükk előfordulások. A Szekszárd melleti „Bárányfok”-nál, a Sió közelében, továbbá Bátánál a „Gyűrűsalj” nevű erdőrészben néhény évtizede még élt bükk, s őshonosságuk elképzelhető (vö. TÓTH 1958, KEVEY 1998b). Ugyanezt bizonyítják az országhatáron túl a „baranyai háromszög”-ből származó jelenkori bükk előfordulások is: Pélmonostor (HORVÁT 1942b), Dárda (RAUŠ 1971). Visszaszorulása elsősorban erdőgazdálkodással és vízrendezésekkel hozható összefüggésbe. Az ártéri gyertyános-tölgyesek cserjeszintje a tölgy-kőris-szil ligetekénél fejletlenebb, de hasonló fajok alkotják. A védett fekete és Dégen-galagonya (Crataegus nigra, Crataegus × degenii) csak a hullámtéri állományokban fordul elő, viszont - a társulás magas fekvése miatt - megjelenik a fagyal (Ligustrum vulgare). Gyepszintjükben kevesebb a ligeterdei elem, a szubmontán jellegű fajok ezzel szemben nagyobb gyakoriságot mutatnak. Ilyen növények a következők: berki és bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, Anemone ranunculoides), fürtös gyűrűvirág (Carpesium cernuum), gyertyán (Carpinus betulus), odvas keltike (Corydalis cava), erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), sárga tyúktaréj (Gagea lutea), hóvirág (Galanthus nivalis), szagos müge (Galium odoratum), borostyán (Hedera helix), kásafű (Milium effusum), fenyőspárga (Monotropa hypopithys), farkasszőlő (Paris quadrifolia), pettyegetett tudőfű (Pulmonaria officinalis), változó boglárka (Ranunculus auricomus), gombernyő (Sanicula europaea), télizöld meténg (Vinca minor), erdei ibolya (Viola sylvestris). A szomszédos mecseki flórajárás (Sopianicum) felé való átmenetet jelzik egyes szubmediterrán jellegű fajok, mint az illatos hunyor (Helleborus odorus), az ezüst hárs (Tilia tomentosa), továbbá a védett jerikói lonc (Lonicera caprifolium), a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), és a borostás sás (Carex strigosa). Állományaikból egyéb védett fajok is előkerültek: fehér és kardos madársisak (Cephalanthera damasonium, Cephalanthera longifolia), széleslevelű és kislevelű nőszőfű (Epipactis helleborine, Epipactis microphylla), téli zsurló (Equisetum hiemale), madárfészek (Neottia nidus-avis), kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum), fehér sarkvirág (Platanthera bifolia), dunai csillagvirág (Scilla vindobonensis), bíboros kosbor (Orchis purpurea).

47 Az Alsó-Duna-ártér egyik legértékesebb társulását a gyertyános-tölgyesek képezik. Természetvédelmi jelentőségük többoldalú. Egyrészt az Alföldön általánosságban igen ritkának mondható gyertyános-tölgyesekből itt még kisebb-nagyobb állományokkal találkozhatunk. Másrészt ezek az erdők számos montán jellegű növény számára nyújtanak menedéket. Végül egyes szubmediterrán növényfajok megjelenésével faji összetételük alföldi viszonylatban egyedülálló. Állományaik egy része a Nemzeti Park határán kívül található: Dunafalva „Tiser-erdő”; Dusnok „Lenesi-erdő”; Fajsz „Doromlás”. V. Felhasznált és ajánlott botanikai irodalom AHLMER, W. (1989): Die Donau-Auen bei Osterhofen. - Hoppea, Denkschr. Regensb. Bot. Ges. 47: 403-503. ASZÓD L. (1936): Adatok a nyírségi homoki vegetáció ökológiájához és szociológiájához. - Acta Geobot. Hung. 1: 75-107. BAGI I. - BARTHA D. - BARTHA S. - BORHIDI A. - CZIMBER GY. - FACSAR G. - FEKETE G. - HORVÁTH A. - KEVEY B. - KOVÁCS J. A. - MOLNÁR ZS. NOSEK J. - RADICS L. RÉDEI T. - SEREGÉLYES T. - SZMORAD F. - VARGA Z. (1997): Az általános Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer (Á-NÉR). - In: Nemzetközi biodiverzitásmonitorozó rendszer II. A magyarországi élőhelyek leírása, határozója és a Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer (Szerk.: FEKETE G. - MOLNÁR ZS. HORVÁTH F.). Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, pp. 49-256. BALANYI L. (1958): Baja és környéke néhány érdekes növénye. - Bot. Közlem. 47 (1957-1958): 350. BALOGH M. - KÁROLYI Á. - PÓCS T. (1975): Délnyugat-Dunántúl flórája VII. - Acta Acad. Paed. Agr., Nova Ser. 13: 395-415. BARTAL K. (1911): Adatok Szekszárd környékének flórájához. - Bot. Közlem. 9 (1910): 33-40. BARTHA D. - KEVEY B. - MORSCHHAUSER T. - PÓCS T. (1995): Hazai erdőtársulásaink. - In: Tilia 1: 8-85. BARTHA D. - MÁTYÁS CS. (1995): Erdei fa- és cserjefajok előfordulása Magyarországon. - Sopron. 223 p. BODNÁR B. - JEANPLONG J. - PRISZTER SZ. (1956): Lamium orvala a Pilis-hegységben. - Bot. Közlem. 46 (1955-1956): 251-256. BORBÁS V. (1900): A Balaton tavának és partmellékének növényföldrajza és edényes növényzete. - Budapest. BORHIDI A. (1958a): Belső-Somogy növényföldrajzi tagolódása és homokpusztai vegetációja. - MTA Biol. Csop. Közlem. 1: 343-378. BORHIDI A. (1958b): Adatok Belső-Somogy flórájához. - Bot. Közlem. 47 (19571958): 107-108. BORHIDI A. (1959): Die Sandpflanzengesellschaften Süd-Transdanubiens. - Annal. Univ. Budapest, Sect. Biol. 2: 49-57. BORHIDI A. (1960): Neuere Beiträge zur Kenntnis der Flora und Vegetation des Florendistriktes Somogyicum in Süd-Transdanubien. - Ann. Univ. Budapest., S. Biol. 3: 89-92. BORHIDI A. (1961): Klimadiagramme und Klimazonale Karte Ungarns. - Ann. Univ. Budapest, S. Biol. 4: 21-50. BORHIDI A. (1962): Az illír bükkösök növényföldrajzi helye. - Biol. Vándorgy. Előadásai 5: 16. Budapest. BORHIDI A. (1963): Die Zönologie des Verbandes Fagion illyricum. I. Allgemeiner Teil. - Acta Bot. Hung. 9: 259-297.

48 BORHIDI A. (1965): Die Zönologie des Verbandes Fagion illyricum. II. Systematischer Teil. Acta Bot. Hung. 13: 53-102. BORHIDI A. (1966a): Die Zönologie des Verbandes Fagion illyricum. III. Die zytogeographische Verhältnisse. Ann Univ. Budapest., S. Biol. 8: 33-45. BORHIDI A. (1966b): Die pflanzenzönologische Stellung der illyrischen Buchenwälder. - Angew. Pflanzensoz. 18/19: 19-24. BORHIDI A. (1968a): Die geobotanischen Verhältnisse der Eichen-Hainbuchenwälder Süd-osteuropas. - Feddes Repert. 77: 296-316. BORHIDI A. (1968b): Dynamical changes of freefloating water plant communities of different N-sources in the Nature Conservation Area of Baláta-Pond. - Acta Bot. Hung. 19: 523. BORHIDI A. (1969): Adatok a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea fajcsoport) és a molyhos tölgy (Quercus pubescens fajcsoport) kisfajainak cönológiai magatartásáról. (Daten über die zönologische Verhalten der Kleinarten von Traubeneiche (Quercus petraea Artengruppe) und Flaumeiche (Quercus pubescens). - Bot.Közlem. 56: 155-158. BORHIDI A. (1984a): A Zselic erdei. - Dunántúli Dolg. Természettud. Sor. 4: 1-145. BORHIDI A. (1984b): Role of mapping the flora of Europe in nature conservation. Norrlinia 2: 87-98. BORHIDI A. (1996): An annotated checklist of the Hungarian plant communities I. The non-forest vegetation. - In: Critical revision of the Hungarian plant communities (Szerk.: BORHIDI A.), 43-94. BORHIDI A. - JUHÁSZ M. (1985): Egy új növénytársulás a Barcsi Tájvédelmi Körzetben: Ranunculo flammulae-Gratioletum officinalis BORHIDI et JUHÁSZ ass. nova. - Dunántúli Dolg. Term. Tud. Sor. 5: 59-66. BORHIDI A. - KEVEY B. (1996): An annotated checklist of the Hungarian plant communities II. The forest vegetation. - In: Critical revision of the Hungarian plant communities (Szerk.: BORHIDI A.), pp. 95-138. BOROS Á. (1923a): A bükkfa Somogy megye síkján. - Term. Tud. Közl. Pótf. 55: 71. BOROS Á. (1923b): Florisztikai közlemények I. - Bot. Közlem. 21: 64-70. BOROS Á. (1923c): A drávabalparti síkság flórájának alapvonásai. - Math. Term. Tud. Ért. 40: 201-203. BOROS Á. (1923d): A dunántúli homokpuszták eltérő növényzete. - Term. Tud. Közl. Pótf. 55: 70-71. BOROS Á. (1923e): Jegyzetek a Mohácsi sziget Flórájáról. - Magy. Bot. Lapok 21 (1922): 71. BOROS Á. (1924a): A vad nárcisz hazánkban. - Term. Tud. Közl. 56: 106. BOROS Á. (1924b): A somogyi sík erdőségei. - Erd. Lapok 63: 240-243. BOROS Á. (1925): A drávabalparti síkság flórájának alapvonásai, különös tekintettel a lápokra. - Magy. Bot. Lapok 23 (1924): 1-56. BOROS Á. (1928): A Pannonicum és Praeillyricum flóravidékek kapcsolata. - Magy. Bot. Lapok 27: 51-56. BOROS Á. (1930): Apró közlemények. - Bot. Közlem. 27: 77-78. BOROS Á. (1936): Adatok Somogy vármegye flórájának ismeretéhez. - Vasi Szemle 3: 79-86. BOROS Á. (1938): Florisztikai közlemények II. - Bot. Közlem. 35: 310-320. BOROS Á. (1949): Florisztikai közlemények III. - Borbásia 9: 28-34. BOROS Á. (1951): Bryologische Beiträge zur Kenntnis der Flora von Ungarn und der Karpaten. - Acta Biol. Hung. 2: 369-409. BOROS Á. (1953a): A Mezőföld növényföldrajzi vázlata. - Földr. Ért. 2: 234-253. BOROS Á. (1953b): Magyarország mohái. - Budapest.

49 BOROS Á. (1954): Florisztikai közlemények IV. - Bot. Közlem. 45 (1948-1954): 247250. BOROS Á. (1956): Az Aphanes microcarpa, Magyarország új növénye. - Bot. Közlem. 46: 257-259. BOROS Á. (1959): A Mezőföld növényföldrajza. - In: A Mezőföld természeti földrajza (Szerk.: ÁDÁM L. - MAROSI S. - SZILÁRD J.), 365-383. - Budapest. BOROS Á. (1968): Bryogeographie und Bryoflora Ungarns. - Budapest. BOROS Á. (1970): Florisztikai közlemények V. - Bot. Közlem. 57: 69-72. BORSOS O. (1954): Magyarország és a Kárpátmedencék orchideáinak geobotanikai monográfiája I. - Ann. Biol. Univ. Hung. 2 (1952): 183-192. BORSOS O. (1959): Geobotanische Monographie der Orchideen der pannonischen und karpatischen Flora II. - Ann. Univ. Budapest., Sectio Biol. 2: 59-93. BORSOS O. (1960): Geobotanische Monographie der Orchideen der pannonischen und karpatischen Flora IV. - Ann. Univ. Budapest., Sectio Biol. 3: 93-129. BORSOS O. (1961): Geobotanische Monographie der Orchideen der pannonischen und karpatischen Flora V. - Ann. Univ. Budapest., Sectio Biol. 4: 51-82. BORSOS O. (1962): Geobotanische Monographie der Orchideen der pannonischen und karpatischen Flora VI. - Ann. Univ. Budapest., Sectio Biol. 5: 27-61. BORSOS O. (1963): Geobotanische Monographie der Orchideen der pannonischen und karpatischen Flora VII. - Ann. Univ. Budapest., Sectio Biol. 6: 43-81. BORSOS O. (1964): Geobotanische Monographie der Orchideen der pannonischen und karpatischen Flora VIII. - Ann. Univ. Budapest., Sectio Biol. 7: 45-71. BORSOS O. (1968): Geobotanische Monographie der Orchideen der pannonischen und karpatischen Flora X. - Ann. Univ. Budapest., Sectio Biol. 9-10: 71-86. CHOLNOKY J. (1910): Az Alföld felszíne. - Földr. Közl. 1910: 413-436. DÉNES A. 1996a. The state of naturalness of meadows on the Drava lowland (South Hungary). A floristical evaluation. - Proceedings of „Research, Conservation, Management” Conference. Aggtelek, Hungary, 1-5 May 1996, pp. 303-308. DÉNES A. (1996b): The state of naturalness of meadows on the Drava lowland, S. Hungary. - Symposium on Research, Conservation, Management. 1-5. May 1996, Aggtelek - Jósvafő, Hungary. Symposium Abstract Volume, pp. 91. DÉNES A. (1996c): Természetvédelmi értékek a Dráva-síki réteken és legelőkön. „Lippay János” Tudományos Ülésszak. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Budapest, 1996. október 17-18. Előadások és poszterek összefoglalói, pp. 58-59. DÉNES A. (1996d): Adatok a Dráva-sík flórájához. - Bot. Közlem. 83: 91-95. DÉNES A. (1997a): Az Anthoxantho-Festucetum rupicolae társulás előfordulása a Dráva-síki kaszálóréteken. - Kitaibelia 2: 274-275. DÉNES A. (1997b): A Dráva-síki rétek botanikai értékei és természetességük. - A Dráva természeti Értékeit Kutatók Konferenciája. Pécs, 1997. március 20-21. Előadások összefoglalói, pp. 14. DÉNES A. (1997c): Természetvédelmi értékek a Dráva-síki réteken és legelőkön. - Új Kertgazdaság 3/3: 47-49. DÉNES A. (1998a): Adatok Dráva-sík flórájához. - Bot. Közlem. 83/1-2 (1996): 91-95. DÉNES A. - KEVEY B. - ORTMANN-né-AJKAI A. - PÁLFAI L. (1998): A Dráva-sík védelmet érdemlő területei. - Janus P. Múz. Évk. 41-42 (1996-1997): 5-12. DÉNES A. - ORTMANN-né AJKAI A. (1998b): Tájidegen fajok a Dráva-ártér nyugatbaranyai szakaszán. - „Lippay János - Vas Károly” Nemzetközi Tudományos Ülésszak. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Budapest, 1998. szeptember 1618. Előadások és poszterek összefoglalói, pp. 10-11.

50 DÉNES A. - ORTMANN-né AJKAI A. (1999): A Dráva baranyai holtágai. Általános és botanikai jellemzés, természetvédelmi kérdések. - Janus P. Múz. Évk. 43 (1998): 5-26. DOVOLILOVÁ-NOVOTNÁ, Z. (1961): Beitrag zur systematischen Stellung der Auengesellschaften. - Preslia 33: 225-242. FARKAS S. (1990): Tolna megye védett növényei. - Szekszárd. FEKETE L. - BLATTNY T. (1913): Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a magyar állam területén I-II. - Selmecbánya. FENYŐSI L. - HORVÁTH Z. (1995): A csermelyciprusról. - Erdészeti Lapok 130/11 (1995. november): 350. FINTHA I. (1994): Az Észak-Alföld edényes flórája. - Budapest, 359 p. FÖLDVÁRY M. (1931): A rigóci természetvédelmi liget. - Term. Tud. Közl. 63: 430434. GALAMBOS I. (1981): A Barcsi borókás tájvédelmi körzet moha flórája. - Dunántúli Dolg. (A) Term. Tud. Sor. 2: 25-42. GALAMBOS I. - JUHÁSZ M. (1985): Újabb adatok a Barcsi borókás tájvédelmi körzet mohaflórájához. - Dunántúli Dolg. (A) Term. Tud. Sor. 5: 233. GALLÉ L. (1978): Adatok a Barcsi Ősborókás zuzmóvegetációjának ismeretéhez. Dunántúli Dolg. (A) Term. Tud. Sor. 1: 45-50. GOMBOCZ E. (1936): A Magyar Botanika története. A magyar flóra kutatói. Budapest. GOMBOCZ E. (1945): Diaria itinerum Pauli Kitaibelii 1-2. - Budapest. GOMBOCZ E. - HORVÁT A. O. (1939): Kitaibel Pál Baranyában. - Ciszterci Rend pécsi Nagy Lajos-gimn. Ért. (1938-1939): 21-72. GOMBOCZ E. - HORVÁT A. O. (1941): Kitaibel Pál botanikus naplófeljegyzései Tolna megyei útjairól 1799, 1808. - In: Tolna vármegye múltjából 6: 5-24. HABLY L. - NÉMETH F. - SZERDAHELYI T. (1980): Floristical data to the Nature Preservation Area of Barcs. - Studia Bot. Hung. 14: 79-81. HARGITAI Z. (1939): A Long-erdő és vegetációja. - Acta Geobot. Hung. 2 (19381939): 143-149. HÉJJAS I. - BORHIDI A. (1960): Csurgó és környéke flórája. - Bot. Közlem. 48: 245256. HOLLÓS L. (1911): Tolna vármegye flórájához. - Bot. Közlem. 10: 89-108. HOLLÓS L. (1915): Tolnavármegye flórájához. - Magy. Bot. Lapok 13 (1914): 57-59. HORVÁT A. O. (1935a): Képek a Mecsek és a Mecsekalja növényvilágából. - Mecsek Egyesület Évk. (1934): 3-16. HORVÁT A. O. (1935b): Ex flora Baranyaënsi 1. - Pécsi Városi Múz. Kiadv. 2: 1-12. HORVÁT A. O. (1936): Ex flora Baranyaënsi 2. - Pécsi Városi Múz. Kiadv. 4: 13-20. HORVÁT A. O. (1939): Ex flora Baranyaënsi. - Borbásia 1: 94-100. HORVÁT A. O. (1940a): Additamenta ad floram Baranyaënsem. - Borbásia 2: 26-30. HORVÁT A. O. (1940b): Adatok Baranya növényföldrajzához. - Borbásia 2: 117-125. HORVÁT A. O. (1940c): A Mecsek-hegység és déli síkjának növényföldrajzi tájegységei. - Különnyomat a Ciszterci Rend pécsi Nagy Lajos Gimnáziumának Évkönyvéből 1939-1940. 16 p. HORVÁT A. O. (1942a): A Mecsekhegység és déli síkjának növényzete. - Pécs. 264 p. + 1 chart. HORVÁT A. O. (1942b): Képek a hazatért Baranyai-háromszög nyári növényzetéből. Pannonia 7: 179-181. HORVÁT A. O. (1942c): A Dunántúl növényföldrajzi határa keleten. - Pannonia 7 (1941-1942): 354-358.

51 HORVÁT A. O. (1943): Pótlások „A Mecsekhegység és környékének flórájá”-hoz. Bot. Közlem. 40: 101-112. HORVÁT A. O. (1944): Pótlások a Mecsekhegység és környékének flórájához II. - Bot. Közlem. 41: 149-151. HORVÁT A. O. (1951): Délkelet-Dunántúl növényföldrajza. - Földr. Könyv- és Térk. Ért. 2/7-9: 121-134. HORVÁT A. O. (1958): Pótadatok a Mecsek hegység és környékének flórájához. Janus P. Múz. Évk. 2 (1957): 163-180. HORVÁT A. O. (1962): Anthropogén-hatás a Mecsekkörnyék vegetációjára. - Janus P. Múz. Évk. (1961): 45-48. HORVÁT A. O. (1964): A mecseki tájak erdei növénytársulásai. - Janus P. Múz. Évk. (1963): 33-51. HORVÁT A. O. (1966): A Mecsekhegység növényföldrajza I. - Janus P. Múz. Évk. (1965): 29-47. HORVÁT A. O. (1967): A Mecsekhegység növényföldrajza II. - Janus P. Múz. Évk. (1966): 25-39. HORVÁT A. O. (1968): Die Hainbuchen-Eichenwälder der Mecsek-Gegend in Südungarn. - Feddes Repert. 77: 163-176. HORVÁT A. O. (1972): Die Vegetation des Mecsekgebirges und seiner Umgebung. Budapest. HORVÁT A. O. (1975): Pótlások és kiegészítések „A Mecsek-hegység és déli síkjának növényzete” ismeretéhez (1942-1971) I. - Janus P. Múz. Évk. 17-18 (1972-1973): 15-32. HORVÁT A. O. (1976): Pótlások és kiegészítések „A Mecsek-hegység és déli síkjának növényzete” ismeretéhez (1942-1971) III. - Dunántúli Dolg. 10: 23-46. HORVÁT A. O. (1977): Pótlások és kiegészítések „A Mecsek-hegység és déli síkjának növényzete” ismeretéhez (1942-1971) II. - Janus P. Múz. Évk. 19 (1974): 37-55. HORVÁT A. O. (1978): Die Bedeutung des Klimas für die Zusammensetzung der Vegetation SW-Ungarns, des Elsass und der Umgebung von Briançon, Alpes Maritimes. - Vegetatio 372: 119-122. HORVÁT A. O. - KEVEY B. (1983): Hornbeam-oak-forests in Ormansag (Querco robori-Carpinetum). - Maced. Acad. of Sciences and Arts, Contributions 4/1-2, Sect. Biol. and Med. Sciences: 203-210. HORVÁT A. O. - KEVEY B. (1984): Az Ormánság gyertyános-tölgyesei. - Pécsi Műszaki Szemle 29/3: 15-18. HORVÁT A. O. - SZABÓ L. GY. (1986): A Mecsek-környék védett növényei. - Pécsi Műszaki Szemle 31/3: 19-25. HORVÁT A. O. - SZABÓ L. GY. (1987): Baranya megye vadon termő gyógynövényei. Gyógyszerészet 31: 125-134. ISSLER, E. (1926): Les associations végétales des Vosges méridionales et de la plaine rhénane avoisinante III. (Les foréts). - Kolmar. JAKUCS P. (1974): A potenciális vegetáció és táji értékelése a Dél-Dunántúlon. Földr. Ért. 23: 295-309. JANKA V. (1867): Correspondenz aus N.Nyárad, am 10. Juni 1867, und 14. Juni 1867. - Öst. Bot. Zeitschr. 17: 161. JÁRAI-KOMLÓDI, M. (1958a): Die Pflanzengesellscahften in dem Turjángebiet von Ócsa-Dabas. - Acta Bot. Hung. 4: 63-92. JÁRAI-KOMLÓDI, M. (1958b): Sukzessionsstudien an Eschen-Erlenbruchwäldern des Donau-Theiss Zwischenstromgebiets. - Ann. Univ. Bpest., S. Biol. 2: 113-122.

52 JÁRAI-KOMLÓDI M. (1966a): Palinológiai vizsgálatok a Magyar Alföldön a Würm glaciális és a holocén klíma- és vegetációtörténetére vonatkozóan. - Kandidátusi értekezés (Kézírat). JÁRAI-KOMLÓDI M. (1966b): Adatok az Alföld negyedkori klíma- és vegetációtörténetéhez I. - Bot. Közlem. 53: 191-20l. JÁRAI-KOMLÓDI M. (1968): The late glazial and holocene flora of the hungarian great plain. - Ann. Univ. Bpest., S. Biol. 9-10: 199-225. JÁVORKA S. (1924-1925): Magyar flóra. - Budapest. JÁVORKA S. (1934): Kisebb közlemények. - Bot. Közlem. 31: 258-262. JÁVORKA S. (1937): Kisebb közlemények. - Bot. Közlem. 34: 10-11. JÁVORKA S. (1940): Növényelterjedési határok a Dunántúlon. - Math. Term. Tud. Ért. 59: 967-997. JUHÁSZ M. (1983): A Barcsi borókás tájvédelmi körzet magasabbrendű növényei. Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi Sorozat 3: 35-46. JUHÁSZ M. - SZERDAHELYI T. - SZOLLÁT GY. (1985a): Újabb adatok a Barcsi tájvédelmi körzet flórájához. - Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi Sorozat 5: 35-50. JUHÁSZ M. - SZERDAHELYI T. - SZOLLÁT GY. (1985b): Természetvédelmi gondok a Barcsi tájvédelmi körzetben - botanikai tapasztalatok alapján. - - Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi Sorozat 5: 241-243. JURKO, A. (1958): Podne ekologické pomery a lesné spolocenstvá Podunajskej níziny. - Bratislava. KAÁN K. (1931): Természetvédelem és a természeti emlékek. - Budapest. 313 p. KANITZ Á. (1862): Reliquiae Kitaibelianae I-II. - Verh. Zool. Bot. Ges. 12: 589-606. KANITZ Á. (1863a): Reliquiae Kitaibelianae III-VI. - Verh. Zool. Bot. Ges. 13: 57118. KANITZ Á. (1863b): Reliquiae Kitaibelianae VII-XIX. - Verh. Zool. Bot. Ges. 13: 505-554. KANITZ Á. (1863c): Pauli Kitaibelii Additamenta ad Floram Hungaricam. - Linnaea 32: 305-642. KÁROLYI Á. (1949): Botanikai megfigyelések Nagykanizsa környékén. - Borbásia 9: 18-21. KÁROLYI Á. - PÓCS T. (1954): Adatok Délnyugat-Dunántúl növényföldrajzához. Bot. Közlem. 45 (1948-1954): 257-267. KÁROLYI Á. - PÓCS T. (1957): Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához. - Ann. Mus. Nat. Hung. 8: 197-204. KÁROLYI Á. - PÓCS T. (1964): Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához. - Savaria Vas megyei Múz. Ért. 2: 43-54. KÁROLYI Á. - PÓCS T. (1968): Délnyugat-Dunántúl flórája I. - Acta Acad. Paed. Agr., Nova Ser. 6: 329-390. KÁROLYI Á. - PÓCS T. (1969): Délnyugat-Dunántúl flórája II. - Acta Acad. Paed. Agr., Nova Ser. 7: 329-377. KÁROLYI Á. - PÓCS T. (1970): Délnyugat-Dunántúl flórája III. - Acta Acad. Paed. Agr., Nova Ser. 8: 469-495. KÁROLYI Á. - PÓCS T. - BALOGH M. (1971): Délnyugat-Dunántúl flórája IV. - Acta Acad. Paed. Agr., Nova Ser. 9: 387-409. KÁROLYI Á. - PÓCS T. - BALOGH M. (1972): Délnyugat-Dunántúl flórája V. - Acta Acad. Paed. Agr., Nova Ser. 10: 373-400. KÁROLYI Á. - PÓCS T. - BALOGH M. (1974): Délnyugat-Dunántúl flórája VI. - Acta Acad. Paed. Agr., Nova Ser. 12: 451-463.

53 KÁRPÁTI I. (1957): A hazai Duna-ártér erdei. - Kandidátusi értekezés (kézirat), Vácrátót. KÁRPÁTI I. (1958): A hazai Duna-ártér erdei. - Kandidátusi értekezés tételei. KÁRPÁTI I. (1979): Ligeterdei ökoszisztémák kutatása. - MTA Veszprémi Akadémiai Bizottsága Monográfiái 5/10: 24-39. KÁRPÁTI I. (1981): A vegetáció és az ártéri szintek fejlődésének kapcsolata. - VEAB Értesítő 2: 15-24. KÁRPÁTI I. (1982): Die Vegetation der Auen-Ökosysteme in Ungarn. Veröffentlichung der Internationalen Arbeitsgemeinschaft für Clusius-Forschung, Güssing 4: 1-24. KÁRPÁTI I. (1985): Az ártéri szintek geomorfológiai- és vegetáció-szukcessziójának kapcsolata. - In: Biológiai Tanulmányok 12. A cönológiai szukcesszió kérdései (Szerk.: FEKETE G.), 73-81, Budapest. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1958a): A hazai Duna-ártér erdőtípusai. - Az Erdő 7: 307318. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1958b): Elm-ash-oak grove forests (Querceto-Ulmetum hungaricum Soó) turning into white poplar dominated stands. - Acta Agr. Hung. 8: 267-283. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1958c): Az ártéri fehérnyárasok kialakulása és jelentősége. Erdőgazdaság és Faipar 1958/10: 14. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1963): A Duna-ártér félruderális gyepjeinek cönológiai és ökológiai értékelése. - Bot. Közlem. 50: 21-33. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1969): Die zönologischen Verhältnisse der Donauauenwälder Ungarns. - Verh. Zool.-Bot. Ges. Wien 108-109 (1968-1969): 165-179. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1971): Die Hochwassertoleranz der ungarischen Donauauen-vegetation. - Schriftenreihe für Raumforschung und Raumplanung 11. Klagenfurt, 146-148. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1975): Vergleich der geomorphologischen Schichten mit der Sukzessionsfolge der Vegetation in Auen-Ökosystemen. - Internationale Symposien, Sukzessionsforschung Rinteln, 16-19. 4. 1973, 219-225. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. (1982): Die Assoziazionsfolge und Standortsverhältnisse der halbruderalen Gesellschaften in den ungarischen Donauauenschichten. - Sborník z vědecké konference s mezinárodní účastí ke 30. výročí založení agronomické fakulty VŠZ v Praze, 30. 8. - 2. 9. 1982, 129-134. KÁRPÁTI I. - KÁRPÁTI V. - VARGA GY. (1965): Periodische Dynamik der zu AgropyroRumicion crispi gehörenden Gesellschaften des Donau-Überschwemmungsgebiets zwischen Vác und Budapest im Jahre 1963. - Acta Bot. Hung. 11: 165-196. KÁRPÁTI I. - MÁRCIS B. (1965): Die natürliche Sukzession von Mooren- und Auenwäldern im Überschwemmungsgebiet der Donau im Szigetköz. - IX. Nemzetközi Lápkongresszus 1965. IX. 12-18. Külön Kiadv. Keszthely. KÁRPÁTI I. - PÉCSI M. (1959): Correlations between the succession of natural groves and the flood-plain levels on the Great Hungarian Plain. - Acta Biol. Hung. 9. Suppl. 3: 24-25. KÁRPÁTI I. - PÉCSI M. - VARGA GY. (1962): A vegetáció és az ártéri szintek fejlődésének kapcsolata a Duna-kanyarban. - Bot. Közlem. 49: 299-308. KÁRPÁTI I. - TÓTH I. (1962): Die Auenwaldtypen Ungarns. - Acta Agr. Hung. 11 (1961-1962): 421-452. KÁRPÁTI I. - TÓTH I. (1962b): Az ártéri nyárasok erdőtípusai. - In: A magyar nyárfatermesztés (Szerk.: KERESZTESI B.), 150-168, Budapest.

54 KÁRPÁTI I. - VARGA GY. (1964): A vegetáció kialakulásának és a Duna vízjárásának kapcsolata a Gödi-szigeti mintaterületen. - Hidrológiai Közl. 3: 137-141. KERNER, A. (1863): Nachtrag zu C. M. Nendtvich's Enumeratio plantarum territorii Quinque-Ecclesiensis. - Verh. Zool.-Bot. Ges. 13: 561-574. KERNER, A. (1875): Die Vegetationsverhältnisse des mittleren und östlicnen Ungarns und angrenzenden Siebenbürgens. - Innsbruck. KERNER, A. (1929): Das Pflanzenleben der Donauländer (Ed. 2.). - UniversitätsVerlag Wagner, Innsbruck. 452 p. KEVEY B. (1979): Az Allium ursinum L. magyarországi elterjedése. - Bot. Közlem. 65 (1978): 165-175. KEVEY B. (1981): Adatok Magyarország flórájának és vegetációjának ismeretéhez I. Bot. Közlem. 67 (1980): 179-182. KEVEY B. (1983): Adatok Magyarország flórájának és vegetációjának ismeretéhez II. - Bot. Közlem. 70: 19-23. KEVEY B. (1984a): A szentegáti bükkállomány botanikai értékei. - Búvár 39: 58-59. KEVEY B. (1984b): Bemutatjuk a kihaltnak vélt hármaslevelű fogasírt. - Búvár 39/10: 479. KEVEY B. (1985a): Adatok Magyarország flórájának és vegetációjának ismeretéhez III. - Bot. Közlem. 72: 155-158. KEVEY B. (1985b): A Dentaria trifolia W. et K. előfordulása Magyarországon. - Bot. Közlem. 72: 151-153. KEVEY B. (1987): Die Verbreitung der west-balkanischen Florenelemente in SüdostTransdanubien. - In: Studia Phytologica Nova (Szerk.: Szabó, L. Gy.). Pécs, 153171. KEVEY B. (1988a): Útmutató a TTSZ őrök részére a Dél-dunántúli OKTH Felügyelőség működési területén elterjedt veszélyeztetett, védett, fokozottan védett növényeiről. - Pécs. KEVEY B. (1988b): Adatok Magyarország flórájának és vegetációjának ismeretéhez IV. - Bot. Közlem. 74-75 (1987-1988): 93-100. KEVEY B. (1989): Növényvilág. - In: Boróka, nyír, tündérrózsa (Szerk.: UHERKOVICH Á.). Pécs, 4-9. KEVEY B. (1990a): Déldunántúl természeti értékei 1. fokozottan védett növények. Pécs. KEVEY B. (1990b): Adatok Magyarország flórájának és vegetációjának ismeretéhez V. - Bot. Közlem. 76 (1989): 83-96. KEVEY B. (1993a): Adatok Magyarország flórájának és vegetációjának ismeretéhez VI. - Bot. Közlem. 80: 53-60. KEVEY B. (1993b): A Szigetköz ligeterdeinek összehasonlító-cönológiai vizsgálata. Kandidátusi értekezés tézisei. Pécs. KEVEY B. (1997a): A Doronicum orientale HOFFM. elterjedése Magyarországon. Kitaibelia 2: 89-97. KEVEY B. (1997b): A szentegáti bükkállomány társulási viszonyai. - A Dráva természeti Értékeit Kutatók Konferenciája. Pécs, 1997. március 20-21. Az előadások összefoglalója, pp. 13. KEVEY B. (1998a): A szentegáti bükkállomány társulási viszonyai. - Janus P. Múz. Évk. 41-42 (1996-1997): 13-26. KEVEY B. (1998b): Adatok a bükk (Fagus sylvatica L.) alföldi elterjedéséhez az atlanti kortól napjainkig. - Bot. Közlem. 82 (1995): 9-25. KEVEY B. (1998c): A Szigetköz erdeinek szukcessziós viszonyai. - Kitaibelia 3/1: 4763.

55 KEVEY B. (1998d): Adatok Magyarország flórájának és vegetációjának ismeretéhez VII. - Bot. Közlem. 82 (1995): 45-53. KEVEY B. - BORHIDI A. (1992): A Boronka-melléki Tájvédelmi Körzet bükkösei. Dunántúli Dolg. Term. tud. Sorozat 7: 59-74. KEVEY B. - BORHIDI A. - KLUJBER K. (1998): Belső-Somogy homoki bükkösei (Leucojo verno-Fagetum KEVEY et BORHIDI 1992). - Somogyi Múzeumok Közlem. 13: 241-256). KEVEY B. - HORVÁT A. O. (1986): Die Verbreitung einiger submediterraner Pflanzenarten in Südost-Transdanubien. - Verh. Zool.-Bot. Ges. Österreich 124: 23-40. KEVEY B. - HORVÁT A. O. (1993): Die geobotanischen Verhältnisse der Zákányer Hügel. - Dissertationes Botanicae 196: 185-190. KEVEY B. - O. KOVÁCS ZS. - TÓTH I. - BORHIDI A. (1992): Adatok a Béda-Karapancsa Tájvédelmi Körzet flórájához. - Dunántúli Dolg. Term. tud. Sorozat 6: 13-25. KEVEY B. - TÓTH I. (1992): A béda-karapancsai Duna-ártér gyertyános-tölgyesei (Querco robori-Carpinetum). - Dunántúli Dolg. Term. tud. Sorozat 6: 27-40. KEVEY B. - TÓTH I. (2000): Adatok a hazai Alsó-Duna-ártér flórájához. - Kitaibelia 5 (megjelenés alatt). KLUJBER L. - TIHANYI J. - VÖRÖSS L. ZS. (1963): Adatok a drávamenti holtágak cönológiai és florisztikai ismeretéhez. - Pécsi Tanárk. Főisk. Tud. Közlem. 7: 271303. KNAPP, J. (1866): Zwei Tage im Baranyer Comitate. - Öst. Bot. Zeitschr. 16: 117-118. KNAPP, R. (1942): Zur Systematik der Wälder, Zwergstrauchheiden und Trockenrasen des eurosibirischen Vegetationskreises. - Halle/Saale. KNAPP, R. (1944): Vegetationsaufnahmen von Wäldern der Alpenostrand-Gebiete VI. (Auen- und Quellwälder). - Halle/Saale. KNAPP, R. (1948): Die Pflanzengesellschaften Mitteleuropas. - Stuttgart. KOVÁCS M. (1958): Magyarország láprétjeinek ökológiai viszonyai. - MTA Biol. Csop. Közlem. 1: 387-454. KOVÁCS M. - KÁRPÁTI I. (1973): Untersuchung über die Zonations- und Produktionsverhältnisse im Überschwemmungsgebiet der Drau I. Verlandung der toten Arme und die Zonationen des Bodens und der Vegetation im Inundationsgebiet der Drau. - Acta Bot. Hung. 18: 323-353. KOVÁCS M. - KÁRPÁTI I. (1974): A Mura- és a Dráva-ártér vegetációja. - Földr. Ért. 22: 21-32. KOVÁCS M. - PRISZTER SZ. (1957): Kiegészítések és adatok „A magyar növényvilág kézikönyvé”-hez. - Bot. Közlem. 47: 87-93. LÁJER K. (1998): Az Aldrovanda vesiculosa L. újabb előfordulása és egyéb adatok Magyarország flórájának ismeretéhez. - Kitaibelia 3/2: 263-274. LÁJER K. (1999): Florisztikai adatok a Dunántúlról, valamint Vácrátót környékéről. Kitaibelia 4/2: 311-317. LEHMANN A. (1971): A Zselic természeti földrajza. - Közlemények 15. MTA Dunántúli Tudományos Intézet, Pécs. 140 p. LOVÁSZ GY. (1964): Geomorfológiai tanulmányok a Dráva-völgyben. - Tud. Gyűjt. 47: 67-114. LOVÁSZ GY. (1967): Drávamenti-síkság. A domborzat kialakulása és mai képe. - In: Magyarország tájföldrajza 1. A dunai Alföld (Szerk.: MAROSI S. - SZILÁRD J.). Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 293-296. MAGYAR P. (1959): Az erdő- és termőhelytipológia köréből. - Az Erdő 8: 363-385.

56 MAJER A. (1962): Erdőtipológiai rendszer általános ismertetése és a hazai erdőtípusok leírása. - In: Erdő- és termőhelytípológiai útmutató (Szerk.: MAJER, A.), 83-136, Budapest. MAJER A. (1968): Magyarország erdőtársulásai. - Budapest. MARINČEK, L. (1995): Contribution to demarcation and phytogeographic division of the Illyrian floral province, based on vegetation and flora. - Gortania - Atti Museo Friul. Storia Nat. 16 (1994): 99-124. МAРКOВИЋ, J. Ђ. (1970): Географске области. - Београд. MAROSI S. (1970): Belső-Somogy kialakulása és felszínalaktana. - Földrajzi Tanulmányok 11. Akadémiai Kiadó, Budapest. 169 p. MÁTHÉ I. (1936): Növényszociológiai tanulmányok a körösvidéki liget- és szikes erdőkben. - Acta Geobot. Hung. 1: 150-166. MÁTYÁS V. (1970): Taxa nova Quercetum Hungariae. - Acta Bot. Hung. 16: 329-361. MENYHÁRTH L. (1877): Kalocsa vidékének növénytenyészete. - Budapest. 198 p. MOLNÁR A. - SULYOK J. - VIDÉKI R. (1995): Vadon élő orchideák. - Kossuth könyvkiadó, Budapest, pp. 160. NAGY I. (1959): Adatok Villány és környéke flórájához. - Bot. Közlem. 48: 100. NAGY I. (1964): Újabb adatok Villány és környéke flórájához. - Janus P. Múz. Évk. 8 (1963): 75-79. NEILREICH, A. (1866): Aufzählung der in Ungarn und Slavonien bisher beobachteten Gefässpflanzen. Zweiter Theil. Familien, Gattungen und Arten der Flora von Ungarn und Slavonien. - Wien. NEILREICH, A. (1870): Aufzählung der in Ungarn und Slavonien bisher beobachteten Gefässpflanzen. Nachträge und Verbesserungen. - Wien. OBERDORFER E. (1953): Der europäische Auenwald. - Beitr. z. Naturk. Forschung in SW-Deutschland 12: 23-70. OBERDORFER E. (1957): Süddeutsche Pflanzengesellschaften. - Jena. ORBÁN S. - VAJDA L. (1983): Magyarország mohaflórájának kézikönyve. - Budapest. ORTMANN-né AJKAI A. (1996a): Comparative coenological studies in forests of the plain of river Dráva. - Research Conservation Management 1-5. may 1996 Aggtelek - Jósvafő. Symposium Abstract Volume, pp. 100. ORTMANN-né AJKAI A. (1996b): Comparative coenological studies in forests of the plain of river Dráva. - Procedings of the „Research, Conservation, Management” Conference, Aggtelek 1: 365-371. ORTMANN-né AJKAI A. (1996c): Vízparti zonáció vizsgálata ökológiai mutatók és szociális magatartástípusok segítségével. - Lippay János Tudományos Ülésszak, Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Budapest. Előadásés poszterösszefoglalók, pp. 54-55. ORTMANN-né AJKAI A. (1997a): Égerlápok (Carici elongatae-Alnetum és Fraxino pannonicae-Alnetum) Kisszentmárton határában. - Kitaibelia 2/2: 302-303. ORTMANN-né AJKAI A. (1997b): A Nákói mocsár (helyi jelentőségű védett terület) növénytársulásai. - A Dráva természeti Értékeit Kutatók Konferenciája. Pécs, 1997. március 20-21. Az előadások összefoglalója, pp. 15. ORTMANN-né AJKAI A. (1998a): Vegetációtérképezés a Drávamenti-síkság erdőiben: cönológiai és térinformatikai elemzések. - PhD értekezés tézisei. Pécs. 11 p. ORTMANN-né AJKAI A. (1998b): Mikrodomborzat és vegetáció összefüggéseinek térinformatikai elemzése síksági erdőkben. - Kitaibelia 3/2: 361. ORTMANN-né AJKAI A. - DÉNES A. 1997: A baranyai Dráva holtágak védett és ritka növényei. - Kitaibelia 2/2: 227-229). ORTMANN-né AJKAI A. - DÉNES A. 1998: Ártéri erdők a Duna-Dráva Nemzeti Park nyugat-baranyai szakaszán. - „Lippay János” Tudományos Ülésszak. Kertészeti és

57 Élelmiszeripari Egyetem, Budapest, 1998. szeptember 16-18. Előadások és poszterek összefoglalói, pp. 42-43. ORTMANN-né AJKAI A. - DÉNES A. 1999: A Dráva-holtágak fátlan növénytársulásai. Janus P. Múz. Évk. 43 (1998): 27-39). ПАРАБУЋСКИ, С. (1972): Шумска вегетациjа Ковиљског рита (PARABUĆSKI, S. The forest vegetation of the Kovilj marsh). - Зборник Матицe cрпскa зa природнe наукe Нови Сад 42: 5-88. ПАРАБУЋСКИ, С. (1973): Антропогене шумскe заjеднице Ковиљског рита (PARABUĆSKI, S. Anthropogenic forest phytocenoses of the Kovilj marsh). Зборник Матицe cрпскa зa природнe наукe Нови Сад 45: 48-92. PÉCSI M. (1959): A magyarországi Duna-völgy kialakulása és felszínalaktana. Földrajzi Monográfiák 3., Budapest. PÉNZES A. (1965): Plantae novae ex Albania, Bulgaria et Hungaria. - Ann. Mus. Nat. Hung. 57: 162-177. PETROVICS ZS. (1985): A Barcsi borókás tájvédelmi körzet Rubusairól. - Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi Sorozat 5: 51-58. PÓCS T. (1960): Die zonalen Waldgesellschaften Südwestungarns. - Acta Bot. Hung. 6: 75-105. PRISZTER SZ. (1958): Echynocystis lobata im Mitteldonau-Becken. - Bauhinia, Zeitschrift der Basler Botanischen Gesellschaft 1: 136-143. PRISZTER SZ. (1960): Adventív gyomnövényeink terjedése. - Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia Kiadványai 7: 1-37. PRISZTER SZ. (1965): Megjegyzések adventív növényeinkhez. - Bot. Közlem. 52: 141152. PRISZTER SZ. (1985): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve VII. - Budapest. PRISZTER SZ. (1987): Mikrosystematische Beobachtungen in der Flora SOTransdanubiens. - In: Studia Phytologica Nova (Szerk.: Szabó, L. Gy.), 117-128. Pécs. PRODAN GY. (1916): Bács-Bodrog vármegye flórája. - Magy Bot. Lapok 14 (1915): 120-269. RAUŠ, Đ. (1971): Rasprostranjenost bukve (Fagus silvatica L.) u nizinskim šumana hrasta lužnjaka u Hrvatskoj. - Šumarski simpozij prigodom 300-godišnjice šumarske fakultetske nastave u Zagrebu 1971: 19-30. SADLER J. 1825, 1826. Flora Comitatus Pestiensis I-II. SIMON T. (1950): Montán elemek az Északi-Alföld flórájában és növénytakarójában I. - Ann. Biol. Univ. Debreceniensis 1 (1950): 146-174. SIMON T. (1952a): Montán elemek az Északi-Alföld flórájában és növénytakarójában II. - Ann. Biol. Univ. Hung. 1 (1951): 303-310. SIMON T. (1952b): Montán elemek az Északi-Alföld flórájában és növénytakarójában III. - Ann. Biol. Univ. Hung. 2 (1952): 279-286. SIMON T. (1957): Die Wälder des Nördlichen Alföld. - In: Die Vegetation Ungarischer Landschaften 1 (Szerk.: ZÓLYOMI B.), Budapest. SIMON T. (1967): Természetes növényzet. - In: Magyarország tájföldrajza 1. A dunai Alföld (Szerk.: MAROSI S. - SZILÁRD J.). Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 305-306. SIMON T. (1992): A Szigetköz növénytársulásai és azok természetessége. Természetvédelmi Közlem. 2: 43-55. SIMON T. - HORÁNSZKY A. - LÁNG E. (1980): Potentielle Vegetationskarte der Donaustrecke zwischen Rajka und Nagymaros. - Acta Bot. Hung. 26: 191-201.

58 SIMON T. - SZABÓ M. - DRASKOVITS R. - HAHN I. - GERGELY A. (1993): - Ecological and phytosociological changes in the willow woods of Szigetköz, NW Hungary, in the past 60 years. - Abstracta Bot. 17: 179-186. SIMONKAI L. (1876): Adatok Magyarhon edényes növényeihez. - Math. Term.tud. Közlem. 11 (1873): 157-211. SOÓ R. (1933): Floren- und Vegetationskarte des historischen Ungarns. - Debreceni Tisza István Tudományos Társaság Honismertető Bizottságának Kiadványai 8/30 (1931-1932): 35 p. + 2 chart. SOÓ R. (1934): Magyarország erdőtípusai. Összehasonlító erdei vegetációtanulmányok II. - Erd. Kis. 36: 86-138. SOÓ R. (1937): A Nyírség erdői és erdőtípusai. - Erd. Kis. 39: 337-380. SOÓ R. (1940): Vergangenheit und Gegenwart der pannonischen Flora und Vegetation. - Nova Acta Leopoldina, Halle. N. F. 9 (Nr. 56): 1-49. SOÓ R. (1941): A magyar (pannoniai) flóratartomány növényszövetkezeteinek áttekintése. - Magy. Biol. Kutatóint. Munkái 13: 498-511. SOÓ R. (1943): A nyírségi erdők a növényszövetkezetek rendszerében. - Acta Geobot. Hung. 5: 315-352. SOÓ R. (1958): Die Wälder des Alföld. - Acta Bot. Hung. 4: 351-381. SOÓ R. (1959): Ophrys-Studien. - Acta Bot. Hung. 5: 437-471. SOÓ R. (1960a): Magyarország új florisztikai-növényföldrajzi felosztása. - MTA Biol. Csop. Közlem. 4: 43-70. SOÓ R. (1960b): Magyarország erdőtársulásainak és erdőtípusainak áttekintése. - Az Erdő 9: 321-340. SOÓ R. (1960c): Az Alföld erdői. - In: Alföldfásítás I. (Szerk.: MAGYAR, P.), 419478, Budapest. SOÓ R. (1963): Systematische Übersicht der pannonischen Pflanzengesellschaften VI. Die Gebirgswälder II. - Acta Bot. Hung. 9: 123-150. SOÓ R. (1964, 1966, 1968, 1970, 1973, 1980): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve I-VI., Budapest. SOÓ R. (1971): Aufzählung der Assoziationen der ungarischen Vegetation nach den neueren zönosystematisch-nomenklatorischen Ergebnissen. - Acta Bot. Hung. 17: 127-179. SOÓ R. - BORHIDI A. - CSAPODY I. - KOVÁCS M. - PÓCS T. (1969a): Die Wälder und Wiesen West- und Südtransdanubiens. - Mitt. Ostalp.-Dinar. Pflanzensoz. Arbeitsgem. 9: 199-212. SOÓ R. - BORHIDI A. - CSAPODY I. - KOVÁCS M. - PÓCS, T. (1969b): Die Wälder und Wiesen West- und Südtransdanubiens und ihre Böden. - Acta Bot. Hung. 15: 137165. SOÓ R. - BORSOS O. (1958): Új adatok a Magyar növényvilág kézikönyvéhez. - Bot. Közlem. 47 (1957-1958): 95-98. SOÓ R. - BORSOS O. (1964): Geobotanische Monographie der Orchideen der pannonischen und karpatischen Flora IX. - Ann. Univ. Budapest., Sectio Biol. 8: 315-336. SOÓ R. - JÁVORKA S. (1951): A magyar növényvilág kézikönyve I-II. - Budapest. SZABÓ P. Z. (1964): A Dráva alföldi jellegű síkságának alaktana. - Föld. Ért. 13: 261275. SZERDAHELYI T. - HABLY L. (1980): New species in Hungary: Osmunda regalis L. Studia Bot. Hung. 14: 73-78. СЛАВНИЋ, Ж. (1952): Низинске шуме Воjводине (SLAVNIĆ, Ž. Die Niederungswälder der Vojvodina). - Зборник Матицe cрпскe зa природнe наукe Нови Сад 2: 1-22.

59 СЛАВНИЋ, Ж. (1956): Водена и барска вегетациjа Воjводине (SLAVNIĆ, Ž. Die Wasser- und Sumpfvegetation der Vojvodina). - Зборник Матицe cрпскa зa природнe наукe Нови Сад 10: 5-72. SZUJKÓ-LACZA J. (1960): Neue floristische Angaben aus der Insel Csepel. - Ann. Mus. Nat. Hung. 52: 177-184. TALLÓS P. (1960): Az erdőtipológia és a növénytársulástan kapcsolatáról. - Az Erdő 9: 205-214. TERPÓ A. (1963): A vadontermő gyümölcsfajok taxonómiai és növényföldrajzi kutatása Magyarországon. - Kertészeti és Szőlészeti Főisk. Évk. 27: 245-271. TIHANYI J. (1964): Adatok a Somogy megyei Dráva-holtágak cönológiai és florisztikai ismeretéhez. - Pécsi Tanárk. Főisk. Tud. Közlem. 8: 397-412. TIHANYI J. (1965): Adatok Darány környékének homokpusztai vegetációjához. - Pécsi Tanárk. Főisk. Tud. Közlem. 9: 147-168. TIHANYI J. (1966): Adatok a Darány környéki erdeifenyvesek növényzetének ismeretéhez. - Pécsi Tanárk. Főisk. Tud. Közlem. 10: 33-45. TIHANYI J. - VÖRÖSS L. ZS. (1967): A Ranunculus parviflorus L. Magyarországon. Bot. Közlem. 54: 165-166. TIMÁR L. (1947): Les associations vegétales du lit de la Tisza de Szolnok ů Szeged. Acta Geobot. Hung. 6: 70-82. TIMÁR L. (1948): Egy szolnoki zátonysziget benépesedése. - Alföldi Tudományos Gyűjtemény 2 (1946-1947): 165-170. TIMÁR L. (1950a): A Tiszameder növényzete Szolnok és Szeged között. - Ann. Biol. Univ. Debrecen 1: 72-145. TIMÁR L. (1950b): A Marosmeder növényzete. - Ann. Biol. Univ. Szeged 1: 117-136. TIMÁR L. (1952): A Délkelet-Alföld növényföldrajzi vázlata. - Földr. Ért. 1: 489-511. TIMÁR L. (1953): A tiszamente Szolnok-Szeged közti szakaszának növényföldrajza. Földr. Ért. 2: 87-113. TÓTH I. (1953): Nyártermőhelyek növénytársulásai. - In: A nyárfa (Szerk.: KOLTAY GY.), 51-62. - Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. TÓTH I. (1957): Az alsó-dunaártéri nyárfagazdálkodás. - In: Nyárfakonferencia 1956. szeptember 23-29. (Szerk.: BAKKAY L.), 10-15. - Országos Erdészeti Főigazgatóság, Budapest. TÓTH I. (1958): Az Alsó-Dunaártér erdőgazdálkodása a termőhely- és az erdőtípusok összefüggése. - Erd. Kut. 1958/1-2: 77-160. TÓTH I. (1959): Ártéri nyár erdőtípusok egyes erdőművelési vonatkozásai. - MTA Agrártud. Oszt. Közlem. 15: 315-320. TÓTH I. (1962): Nyárasok telepítése és felújítása az ártereken. - In: A magyar nyárfatermesztés (Szerk.: KERESZTESI B.), 229-242. Budapest. TÓTH I. (1992): Az ártéri erdőkről és az Alsó-Duna-ártéri erdők erdőgazdálkodásáról. - Kézirat (Egyetemi doktori értekezés), Sopron. TÓTH I. - KÁRPÁTI I. (1959): Ártéri erdeink tipológiai beosztása. - Az Erdő 8: 481483. TÖRÖK K. - PODANI J. - BORHIDI A. (1989): Numerical revision of Fagion illyricum alliance. - Vegetatio, 81: 169-180. TUZSON J. (1914): Jegyzetek a magyar flóra néhány növényéről. - Bot. Közlem. 13: 138-142. TUZSON J. (1927): A Magyar Alföld növényeinek gyűjteménye. - Flora Exsiccata Planitiei Hungaricae. Cent. I-III. (Nr. 1-95). - Budapest. TUZSON J. (1929): A Magyar Alföld növényeinek gyűjteménye. - Flora Exsiccata Planitiei Hungaricae. Cent. VIII-XIV. (Nr. 230-450). - Budapest.

60 TÜXEN, R. (1955): Das System der nordwestdeutschen Pflanzengesellschaften. Mitteil. Flor.-Soz. Arbeitsgem. 5: 155-176. UJVÁROSI M. (1940): Növényszociológiai tanulmányok a Tisza mentén. - Acta Geobot. Hung. 3: 30-42. UJVÁROSI M. (1941): A Sajóládi-erdő vegetációja. - Acta Geobot. Hung. 4: 109-118. VÁRADY F. (1896-1897): Baranya múltja és jelene I-II. - Pécs. VÖRÖSS L. ZS. (1962a): Új gyomnövények Dél-Baranyában. - Pécsi Műszaki Szemle 7/4: 23-26. VÖRÖSS L. ZS. (1962b): Újabb florisztikai adatok a Mecsekből és a környező flórajárásokból. - Bot. Közlem. 49 (1961-1962): 364. VÖRÖSS L. ZS. (1963a): Neuere Angaben für die Flora der Drauebene und ihrer Umgebung. - Bot. Közlem. 50: 232. VÖRÖSS L. ZS. (1963b): Újabb florisztikai adatok Dél-Dunántúlról. - Pécsi Tanárk. Főisk. Tud. Közlem. 1963: 265-270. VÖRÖSS L. ZS. (1964a): Újabb adatok Baranya flórájához. - Bot. Közlem. 51: 1. VÖRÖSS L. ZS. (1964b): Újabb adatok a szaporcai holtágak cönológiai és florisztikai ismeretéhez. - Szegedi Tanárk. Főisk. Tud. Közlem. 1964: 75-95. VÖRÖSS L. ZS. (1964c): A Panicum philadelphicum Bernh. Magyarországon. - Bot. Közlem. 51: 243-245. VÖRÖSS L. ZS. (1964d): Régi mocsárvilág Szaporcán. - Búvár 19/2: 86-89. VÖRÖSS L. ZS. (1964e): Középső-drávasíki holtágak cönológiai és florisztikai vizsgálata. - Egyetemi doktori értekezés (kézirat), Szeged. VÖRÖSS L. ZS. (1965a): Adatok a szaporcai Dráva-hullámtér vizeinek cönológiai és florisztikai ismeretéhez. Pécsi Tanárk. Főisk. Tud. Közlem. 1965: 123-145. VÖRÖSS, L. ZS. (1965b): Einige neuere Daten zur Flora des Komitates Baranya (Südungarn) 1. - Bot. Közlem. 52: 161. VÖRÖSS L. ZS. (1966): Néhány adat hazánk flórájához. - Pécsi Tanárk. Főisk. Tud. Közlem. 10: 21-31. VÖRÖSS, L. ZS. (1968): Domb- és hegyvidéki növények a Dráva-síkon és más florisztikai adatok. - Bot. Közlem. 55: 185-186. VÖRÖSS L. ZS. (1971): Néhány újabb adat Baranya flórájához II. - Bot. Közlem. 58: 46. VÖRÖSS L. ZS. (1974): Néhány újabb adat Baranya flórájához 3. - Bot. Közlem. 61: 45-46. VÖRÖSS L. ZS. (1977): Sík területek növényzete. - In: Baranya megye természeti földrajza (Szerk.: LOVÁSZ GY.), 251-257. Pécs. WENDELBERGER-ZELINKA, E. (1952): Die Vegetation der Donauauen bei Wallsee. Wels. ZÓLYOMI B. (1936): Tízezer év története virágporszemekben. - Term. tud. Közl. 68: 504-516. ZÓLYOMI B. (1952): Magyarország növénytakarójának fejlődéstörténete az utolsó jégkorszaktól. - MTA Biol. Oszt. Közlem. 1: 491-530. ZÓLYOMI B. (1934): A Hanság növényszövetkezetei. - Vasi Szemle 1: 146-174. ZÓLYOMI B. (1937): A Szigetköz növénytani kutatásának eredményei. - Bot. Közlem. 34: 169-192. ZÓLYOMI B. (1958): Budapest és környékének természetes növénytakarója. - In: Budapest természeti képe (Szerk.: PÉCSI M.), 511-642, Budapest. ZSOLT J. (1943): A Szent-Endrei sziget növénytakarója. - Index Horti Bot. Univ. Budapest 6 (1942-1943): 3-19.