A DEMOKRATIKUS ÁLLAMOKBAN A CIVIL-KATONAI KAPCSOLATOK LEGFONTOSABB JELLEMZŐI, TÖRVÉNYI ÉS INTÉZMÉNYI HÁTTERE, LEVONHATÓ KÖVETKEZTETÉSEK

HADTUDOMÁNY

DR. LÜKŐ DÉNES

A DEMOKRATIKUS ÁLLAMOKBAN A CIVIL-KATONAI KAPCSOLATOK LEGFONTOSABB JELLEMZŐI, TÖRVÉNYI ÉS INTÉZMÉNYI HÁTTERE, LEVONHATÓ KÖVETKEZTETÉSEK Amikor a nemzetek létéről, szuverenitásáról és függetlenségéről beszélünk, látnunk kell, hogy ezek alapvető biztosítéka a hadsereg. Történelmi példák egész sorát említhetjük, melyek azt igazolják, hogy az adott ország sorsa milyen nagymértékben függött hadseregük erejétől, katonáik felkészültségétől, rátermettségétől, bátorságától. A hadsereg (haderő) érdekei és értékei bizonyos formákban szinte valamennyi társadalomban megjelennek (természetesen ott és azokban, ahol létezik haderő). Az igazi kérdés tehát nem az, hogy van-e kapcsolat a hadsereg és a társadalom, valamint a politika között, hanem az, hogy ez a kapcsolat milyen természetű, és hogy milyen formában nyilvánul meg. További kérdés, hogy a politika milyen módon, milyen eszközrendszer alkalmazásával, milyen mechanizmusok működtetésével ellenőrzi a hadsereget, illetve a hadsereg milyen módon juttatja kifejezésre sajátos érdekeit. A kérdés tehát: „össze lehet-e egyeztetni, hogy a haderő elég erős legyen ahhoz, hogy megtegye, amit a civil polgárok elvárnak tőle, és olyan civil kontroll alatt működjön, amely elég erős ahhoz, hogy a haderő csak azt tehesse meg, amire a civil szektor felhatalmazza.”1 Nézetem szerint a civil-katonai kapcsolatok alakulásában ez a döntő motívum. A biztonságpolitika önálló elemeként a civil-katonai kapcsolatokkal az ötvenes évek végén az Egyesült Államokban kezdtek el foglalkozni. Attól kezdve természetesnek tartjuk, hogy a biztonságpolitikának érzékelhető politikai vonatkozásai vannak. A hidegháború korszakának lezárását követően a szuverenitásukat elnyerő közép-európai államok a nyugati polgári demokráciák gyakorlatát tekintették példának, vagyis igyekeztek a haderőt és a politikát minél tökéletesebben szétválasztani. Ez a törekvés teljesen érthető, hiszen ez a demokratikus berendezkedés egyik alapját képezi, annak megszilárdulása (sok más tényező mellett) ettől is függ. Ez a szétválasztás természetesen nem jelenti azt, hogy a fegyveres erő és a politikum között ne maradna, sőt, ne lenne szükség az érdekérvényesítő csatornák valamilyen formájának fenntartására. 1

Szabó János: A fegyveres erők civil kontrolljának új áramlatai a fejlett demokráciákban. In: A haderő demokratikus irányítása. Szerk.: Joó Rudolf, Pataki G. Zsolt. Budapest, 1998.

17

NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK

Írásomban a civil-katonai kapcsolatok három területe (a hadsereg demokratikus ellenőrzése, civil-katonai kapcsolatok, védelmi reformok)2 közül a fegyveres erők demokratikus kontrolljára fókuszálom gondolataimat, elsősorban az intézményi szempontokat vizsgálva. Természetesen a társadalom és a hadsereg kapcsolata ettől jóval tágabb és árnyaltabb (a tisztikar társadalmi megítélése, egymásról alkotott civil és katonai képek, a hadsereg jelenléte a médiában stb.), és ezek befolyásolják a civil kontroll hatékonyságát. Mindezeket figyelembe véve először röviden áttekintek néhány történelmi modellt, amelyek az adott korszakban a hadsereg és a politika viszonyát mutatják. Ezt követően a nyugati demokrácia négy országában folytatott gyakorlatot ismertetem, és ezekből általánosítható, egységes normaként elfogadható követelményeket, feltételeket írom le.

A CIVIL-KATONAI KAPCSOLATOK ALAPMODELLJEI Történeti áttekintés A bevezetésben említett polémia, miszerint a társadalom által, a saját védelmére létrehozott haderő csak azt tehesse meg, amit elvárnak tőle, és ne fordulhasson az őt létrehozó társadalom ellen, egészen az ókorig nyúlik vissza. Platón így tette fel a kérdést: „ki őrzi az őrzőket?”. A 17-18. században, az állandó, békében is fenntartott hadsereg létrejötte, a francia forradalom, a napóleoni háborúk jelentős mértékben hozzájárultak a hadsereg professzionálissá válásához és ahhoz, hogy alapvető kérdéssé vált a hadsereg és a társadalom viszonyának meghatározása. A történelmi példák sorában Angliát is meg kell említeni. A 17. században I. Károly és a parlament között súlyos nézeteltérés alakult ki arról, hogy ki gyakorolja a hatalmat a hadsereg felett. Egy véres polgárháború után világosabb, áttekinthetőbb parancsnoklási rend alakult ki. A haderő a parlament és a belőle alakult kormány irányítása alá került, és ezt a gyakorlatot később sok alkotmányos monarchia is követte. Az amerikai alkotmány egy évszázaddal később a szövetségi hatalom alá helyezte a szárazföldi erőket és a haditengerészetet. Ez azt jelentette, hogy a fegyveres erőket egyértelműen a politikai hatalomnak rendelte alá. Ugyanakkor a védelem fölötti felügyelet megoszlott a végrehajtó és a törvényhozói hatalmi ágak között. (Az Alkotmányt megfogalmazó Alapító Atyák aggodalmát James Madison így fejezte ki: „Az állandó hadsereg egy túlsúlyos végrehajtó hatalom eszközeként nem sokáig lenne biztonságos társa a szabadságnak. A külső veszély elleni védelem eszközei mindig a belső zsarnokság 2

Szternák György: A polgári-katonai kapcsolatok problémái hazánkban. Új Honvédségi Szemle, 1997/1. sz.

18

HADTUDOMÁNY

fegyverei voltak… A védelem ürügyén fenntartott hadseregek egész Európában rabszolgasorban tartották az embereket”.) Európában a 19. században Carl von Clausewitz tett kísérletet arra, hogy megfogalmazza a politikai és katonai ügyek közötti kapcsolat lényegét, tartalmát. Szerinte a háború a politikai tevékenység része, ezért a politika határozza meg a stratégiai célokat és a hadsereg e célok elérésének eszköze. A katonai tevékenységeket tehát a politikai követelményeknek kell vezérelniük, ugyanakkor a haderőt a civil hatóságoknak és céloknak kell alárendelni. Clausewitz fogalmazta meg tehát először a haderő feletti politikai kontroll szükségességét. Ez az elmélet követendő példaként jelent meg az európai államok többsége számára.

A praetorianizmus A hadsereg politikai szerepvállalásának tipikus, mondhatnánk „alapesete” a praetorianizmus. Az a kifejezés a hadsereg közvetlen és folyamatos politikaformáló szerepvállalását jelenti. Ez a jelenség az ókori Rómában volt megfigyelhető. Augustus császár korától a praetoritás tagjai, a hadvezérek, a praetoriánusok, több alkalommal emeltek trónra, illetve fosztottak meg hatalmuktól császárokat.

A hadsereg ellenőrzése az egypártrendszerben A szocialista, kommunista társadalomban sajátos módon definiálták a hadsereg helyét, szerepét. Ez természetesen alapvetően meghatározta a civil-katonai kapcsolatok jellegét, minőségét. Minden szocialista országban az állam vezető ereje a párt, amely „történelmi feladatára” hivatkozva alkotmányban rögzítette egyedüli vezető, irányító szerepét. Ez azt jelentette, hogy a párt a hadsereg felett is többcsatornás, többszintű ellenőrzést gyakorolt. A parlament a hadsereg ellenőrzésében súlytalanná vált, és a tisztikar kiválogatása elsősorban politikai elkötelezettség és párthűség alapján történt. A párt és a hadsereg közötti kapcsolat közvetlen, intézményesített volt. Ebből fakadóan a hadsereg hivatásos állománya — bizonyos szint fölött — politikai szerepvállalásra kényszerült. Az állami és intézményi struktúrák gyakorlatilag minden szinten a párt megfelelő struktúráját képezték le, illetve annak rendelték alá. A haderő ügyeit szigorúan zárt körben kezelték, így a szakértők és a közvélemény számára nem voltak megismerhetők, nem tudták őket megvitatni. A hadsereg számára azonban az egypártrendszer nemcsak belső torzulásokat okozott. A Varsói Szerződés megalakítása után a szovjet befolyás alá került országok hadseregei formálisan is Moszkva irányítási rendszerének elemeivé váltak. A VSZ tagállamok önálló védelmi tervezést nem folytathattak, a nemzeti szempontokat nem vehették figyelembe, a hadseregeket nem készíthették fel 19


nemzeti védelmi feladatok ellátására. Valamennyi tagállam Moszkva utasításait hajtotta végre, és az önálló biztonságpolitikai gondolkodás teljesen elhalt.

CIVIL-KATONAI KAPCSOLATOK A POLGÁRI DEMOKRÁCIÁKBAN A nyugati demokráciák alapvető törekvése, hogy elhárítsa azokat a veszélyeket, amelyek abból adódnak, hogy egyrészt a katonák beavatkoznak a politikába, másrészt a politika bevonul a hadseregbe. A politikai vezetésnek azt kell elérnie, hogy a fegyveres erőkkel kapcsolatos döntéshozatalban a katonai befolyás csökkenjen, saját szerepe pedig növekedjen. Ennek elérésére két nagyobb elmélet született, melyek Samuel Huntington és Morris Janowitz nevéhez fűződnek.

Samuel Huntington elmélete A huntigtoni elmélet szerint a polgári demokrácia ideális megoldása a társadalomtól és a politikától élesen elválasztott haderő. Ez a haderő teljesen apolitikus, és kizárólag a politikai döntések végrehajtására törekszik, nem bírálja, nem egészíti ki őket. Az elmélet gyakorlati megjelenési formája az, hogy a polgári és a katonai területek teljesen szétválnak és a polgári döntéshozói folyamat elsőbbséget élvez a katonaival szemben. Ezen elmélet a legfőbb katonai értékként a haderő magas fokú professzionalitását és politikai semlegességét tekinti. Huntington a katonai-polgári erőegyensúly vizsgálatát négy szempont szerint ajánlja. Ezek a következők: ♦ a tisztikar önálló csoportazonosulása és más csoportokhoz való viszonya; ♦ a tisztikar rendelkezésére álló gazdasági erőforrások megléte és mennyisége; ♦ a hivatásos állomány és az aktuális politikai és más hierarchia összefonódása; ♦ a tisztikar népszerűsége, társadalmi presztízse. Huntington koncepciója szerint a polgári döntéshozói oldal úgy mentesülhet a katonai befolyástól, ha a katonai oldal professzionalizmusa a lehető legnagyobb, a két szféra közötti különbség pedig igen éles. A hadsereg ugyan nem emelhető ki a társadalomból, de a cél a minél tökéletesebb elkülönülés létrehozása. A hadsereg feladata, annak jellege élesen különbözik más társadalmi szereplők feladataitól, ezért a hadsereget másként kell kezelni, mint a társadalom többi intézményét.

Morris Janowitz elmélete Morris Janowitz elmélete szöges ellentétben áll Huntington elméletével. Szerinte ugyanis nem lehetséges a katonai és a polgári szféra vegytiszta szétválasztása. A 20

HADTUDOMÁNY

két terület közötti kapcsolat elkerülhetetlen, sőt az a jó, ha valamilyen formában az megvalósul. Janowitz megközelítése szerint a haderő minden tagja a demokrácia és a polgári irányítás híve, ezért nem avatkozik be a politikába. Így lehet a legmegfelelőbben biztosítani, hogy a katonai erő ne jusson meghatározó szerephez a politikai döntéshozatalban. A társadalom és a katonák közötti kapcsolatot tehát nem csökkenteni, megszüntetni kell, hanem éppen ellenkezőleg, növelni kell, hogy ugyanazon értékek jellemezzék a hivatásos katonákat, mint a polgárokat.

A polgári demokráciák gyakorlata A következőkben négy ország gyakorlatát kívánom bemutatni a demokratikus kontroll működésének jellemzésére. A polgári és a katonai szektor összetett kapcsolatrendszeréből a politikai intézményrendszer és a katonai felső vezetés alkotmányos, szervezeti és működésbeli kapcsolatát emelem ki.

Amerikai Egyesült Államok A szövetségi államot megteremtő Alkotmányozó Nemzetgyűlés a demokratikus berendezkedést fenyegető veszélyek elhárítása érdekében az alábbi megoldásokat hozta létre az államszerkezetben: ♦ Szövetségi rendszer. A legfontosabb hatásköröket megosztotta a központi kormányzat és a szövetséget alkotó államok között. ♦ A hatalmi ágak szétválasztása. A központi államhatalom megosztása a törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató ág között. ♦ Fékek és egyensúlyok rendszer. A hatalmi ágak olyan megosztása, hogy külön-külön mindegyik védelmet élvez a másikkal szemben, az állampolgár pedig mindegyikkel szemben. Az egyes hatalmi ágak bizonyos döntéseihez a többiek jóváhagyása szükséges.

Végrehajtó hatalom A legmagasabb rangú hivatali méltóság a négyévente közvetlen választással választott elnök. A végrehajtó hatalom fejeként és a hadsereg főparancsnokaként az elnök egyidejűleg a polgári kormányzat és a haderő vezetője. Az elnök és az irányítása alatt álló kabinet meghatározó szerepet játszik a védelempolitika és a katonai stratégia kialakításában, az erőforrások felhasználására vonatkozó döntésekben, a közigazgatási szabályok megalkotásában, a haderő alkalmazási módjainak meghatározásában és a fegyveres erők felsőszintű vezetőinek kinevezésében. Az elnöki döntések előkészítésében és a politikai tanácsadásban meghatározó intézmény az 1947-es Nemzetbiztonsági Törvénnyel létrehozott Nemzetbiztonsági Tanács. Ennek tagjai: az elnök, az alelnök, a külügyminiszter, a védelmi miniszter, tanácsadóként a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságá21


nak elnöke és a Központi Hírszerzési Hivatal (CIA) igazgatója. A folyamatos működés operatív teendői mellett a Nemzetbiztonsági Tanács feladata a nemzetbiztonsági stratégia elkészítése. Erre, valamint a védelmi miniszter iránymutatására építve az egyesített vezérkar főnöke elkészíti a nemzeti katonai stratégiát, amelyben azt rögzítik, hogy az USA haderői hogyan járulnak hozzá a nemzetbiztonsági stratégiában megfogalmazott célok eléréséhez. Az előbb említett 1947-es Nemzetbiztonsági Törvény létrehozta az egységes honvédelmi miniszteri funkciót, valamint erőteljesebbé tette a három haderőnem (légierő, szárazföldi hadsereg, haditengerészet) tevékenységének koordinálását. A haderőnemek továbbra is elkülönülnek egymástól, de felügyeletüket, irányításukat közvetlenül a haderőnemi miniszterek látják el és fölöttük helyezkedik el integráló hatáskörrel a honvédelmi miniszter. A haderőnemek vezérkari főnökei az Egyesített Vezérkar tagjai lettek és ezzel ez az intézmény állandó jellegűvé vált a korábbi ad hoc szervezet helyett. Az 1986-ban elfogadott átszervezési törvény előírásai szerint a haderőnemek vezérkari főnökei a haderőnemi miniszterek irányítása alá kerültek, és jelentősen csökkentették hatásköreiket, ugyanakkor növelték az Egyesített Vezérkar főnökének hatáskörét. A három haderőnemi minisztérium alapvetően katonai felkészítő funkciókat lát el: koordinálja a haderőnemek szervezését, felszerelését és felkészítését. A polgári védelmi miniszter mellett jelentős számú köztisztviselő és közalkalmazott dolgozik a Pentagonban. Ezek egy része politikai kinevezett, megbízatásuk időtartama az elnöki kinevezés négy éves ciklusához kötődik, és a kormány működésének befejeztével távoznak a minisztériumból. Ez a modell lényegesen különbözik a hivatali apparátus állandóságát hangsúlyozó és csak igen kis létszámú politikai kinevezettet alkalmazó brit modelltől. Az Egyesített Vezérkar főnökét a kongresszusi jóváhagyást követően az elnök nevezi ki. Az elnök és a honvédelmi miniszter irányítása alatt: ♦ felügyeli az összhaderőnemi és haderőnemi parancsnokságokat; ♦ segíti a fegyveres erők hadászati irányítását; ♦ előkészíti és ellenőrzi az integrált haderő-alkalmazási terveket; ♦ felméri a beszerzési szükségleteket, tanácsokkal segíti a beszerzési programokat; ♦ szükség szerint konzultál a haderőnemi vezérkari főnökökkel és a hadműveleti parancsnokokkal. A Pentagonban a minisztert nagy létszámú polgári stáb segíti munkájában, akiket az Egyesített Vezérkar lát el katonai szakmai információkkal. Az Egyesített Vezérkar főnökének tanácsai közvetlenül jutnak el az elnökhöz, illetve a honvédelmi miniszterhez. Ugyanakkor az Egyesített Vezérkar főnökét támogató apparátus munkáját a miniszter civil stábja is használja. Így a Pentagonon belül a katonai és polgári apparátusok között versengő és együttműködő viszony alakul ki. 22

HADTUDOMÁNY

E rendszer jellemzője még, hogy az Egyesített Vezérkar főnöke — aki az USA első számú katonája — nem rendelkezik közvetlen parancsnoki jogkörrel a fegyveres erők felett, hanem csak közvetítője a politikai döntéseknek. A parancsnoki hierarchiában a hadműveleti parancsnokságok közvetlenül az elnöktől és a honvédelmi minisztertől kapják az utasításokat. Ez a megoldás is azt szavatolja, hogy csak a polgári hatóság rendelheti el a haderő alkalmazását, ami a civil kontroll érvényesítésének fontos feltétele.

Törvényhozás: a Kongresszus Az Egyesült Államok Kongresszusa (a közvetlen választással kialakított Képviselőház és az államok által delegált Szenátus) a nyugati demokráciák átlagát meghaladó aktivitással vesz részt a haderő polgári irányításában. Ebben a folyamatban a plenáris ülések mellett nagyobb jelentősége van a bizottságokban folyó munkának. Ezt elősegítendő a két ház honvédelmi bizottságai kiemelkedő színvonalon vannak ellátva a működésükhöz szükséges valamennyi erőforrással. Ez garantálja a végrehajtó hatalomtól független, azt ellenőrizni képes törvényhozói munkát. A Kongresszus biztonság- és védelempolitikai tevékenysége így nemcsak követő politika-befolyásoló jellegű, hanem aktív politika-alakítóvá válik.3

Nagy-Britannia Védelmi Minisztérium és a katonai felső vezetés A honvédelmi politika kialakítása a királynő által kinevezett kabinet jogköre és felelőssége. A kormányfő hangolja össze a nemzetvédelemmel kapcsolatos tevékenységeket. Ő az elnöke a Védelmi és Tengerentúli Politika Bizottságának. Ez a bizottság határozza meg a nemzetbiztonsági stratégiát és vitatja meg a különösen fontos biztonságpolitikai kérdéseket. A bizottság tagjai: a miniszterelnök, a külügyminiszter, a védelmi miniszter, a belügyminiszter, a pénzügyminiszter és a kormányfő által kinevezett tagok (Kereskedelmi Kamara elnöke, főállamügyész). A vezérkar főnökét (Chief of General Staff), aki egyben a kormány első számú katonai tanácsadója, rendszeres konzultációra kéri a bizottság. A Védelmi Minisztérium, melyet egy főminiszter vezet, egyidejűleg közigazgatási egység és a fegyveres erők legfőbb parancsnoksága. A minisztérium a kormányzat védelmi célkitűzéseinek elsőszámú államigazgatási és katonapolitikai megvalósítója. A minisztérium egyeztető fóruma a Védelmi Tanács. Ennek tagjai: a védelmi miniszter, az államtitkárok, a vezérkar főnöke, a haderőnemi vezérkarok főnökei. A Védelmi Minisztériumban három politikai kinevezett dolgozik: a főminiszter, a Fegyveres Erők államminisztere (Minister of State for Armed Forces) 3

Joó Rudolf: A fegyveres erők civil irányítása: megoldási változatok a fejlett demokráciákban. In: A haderő demokratikus irányítása. Szerk.: Joó Rudolf, Pataki G. Zsolt. Budapest, 1998.

23


és a beszerzési államminiszter (Minister of State for Procurement). Mindhárman parlamenti képviselők, az Alsóház tagjai. A minisztériumban dolgozó többi alkalmazott vagy civil köztisztviselő, közalkalmazott vagy hivatásos katonatiszt. A politikusok legfőbb szakmai tanácsadói a vezérkar főnöke és a két civil állandó államtitkár. Az állandó államtitkárok a Védelmi Minisztérium katonai illetve közigazgatási elemének vezetői. A vezérkar főnöke felelős: ♦ a katonai tevékenységek összhaderőnemi tervezéséért; ♦ válsághelyzet esetén a katonai műveletek vezetéséért. A vezérkar főnökének közvetlen alárendeltségébe tartozik egyrészt az általános helyettese, aki a vezérkar hivatali szerveinek elöljárója, másrészt a három haderőnem parancsnoka: a légierő vezérkar főnöke, a szárazföldi vezérkar főnöke és a haditengerészet vezérkari főnöke. A Védelmi Minisztériumban csaknem minden vezetési szinten együtt dolgoznak a hivatásos tisztek a polgári munkatársakkal. Ez az ún. brit-modell, ahol az igazgatóságokon, főosztályokon vegyes összetételű csoportok működnek. A korábban említett állandó államtitkárok vezető köztisztviselők és a közigazgatási munka folytonosságát, a kormánypolitika ciklikusságától való függetlenséget testesítik meg. A brit köztisztviselői, közalkalmazotti kar fontos sajátossága, hogy egységes, állandó és az egyes minisztériumok, főhatóságok közötti átjárhatóság szempontjából „csereszabatos”. Az időközönként végrehajtott csere, a rotáció a közigazgatás egységét, professzionalizmusát szolgálja, a cserében résztvevők számára helyismeretet, szakmai és személyes kapcsolatokat jelent.

A parlamenti kontroll A brit parlament kétkamarás rendszerű: Alsóházból (választott Képviselőházból) és Felsőházból (a Lordok Házából) áll. Mindkét ház foglalkozik biztonsági és védelmi kérdésekkel egyrészt a plenáris üléseken, másrészt a bizottságokban. A brit parlament fegyveres erők feletti kontrollja közepesen gyengének mondható, inkább követő politika-befolyásolónak lehet nevezni. A két ház rendszeresen meghallgatja a királynő parlamenti évadnyitó beszédét. A királynő államfőként a haderő jelképes főparancsnoka is egyben. Ezt a programnyilatkozatot a kormány készíti el, és ebben a követendő politika (annak részeként a védelempolitika) legfontosabb kérdései kapnak helyet. A Védelmi Minisztérium „Jelentés a védelem értékeléséről” címmel évente jelentést készít a parlamentnek, melyet megvitatnak és az észrevételeket, javaslatokat visszaküldik a miniszternek. A miniszter ezek figyelembevételével elkészíti a jelentés végleges változatát. A jelentést Fehér Könyv formájában nyilvános kiadványként — az utóbbi időben német, francia és orosz nyelvre lefordítva — is megjelentetik. 24

HADTUDOMÁNY

Németország Történelmi előzmények A Német Szövetségi Köztársaság katonapolitikájára, a haderő demokratikus átalakításának folyamatára jelentős hatást gyakorolt a német fegyveres erő múltja, történelmi szerepvállalása. A porosz katonai hagyomány, a Wehrmacht és a náci rendszer emléke jelentős antimilitarista hatást váltott ki a második világháborút követő időszakban. Tekintsük át röviden ezeket a történelmi előzményeket. A császári birodalomban a német császár kezében összpontosult a főparancsnoki hatalom. A császár volt a haderő legfőbb szakmai-katonai vezetője, aki nem tartozott felelőséggel a parlamentnek. Így a birodalmi kormány hadügyminiszterének pozíciója gyenge volt, csak adminisztratív feladatokat látott el. A weimari köztársaság rövid parlamenti időszaka után a civil-katonai kapcsolatokban az előző korokhoz képest súlyosabb torzulás következett be. A fasiszta védelmi törvény szerint a fegyveres erők (Wehrmacht) egyszemélyi vezetője a „vezér és birodalmi kancellár” volt. Az őt követő rangidős tiszt volt a hadügyminiszter és a haderő főparancsnoka is egyszemélyben. Hitler később átvette ezt a két funkciót is, sőt 1941-től a szárazföldi erők tényleges hadműveleti felelősséget és hatalmat jelentő parancsnoki tisztét is. „A háború utolsó éveiben Németországban a politikai és katonai vezéri hatalom végletesen egy kézben összpontosult, ezzel szemben a parlament és a társadalom más szervezete semmilyen önálló szerepet nem játszott.”4 A náci Németország veresége és katonai összeomlása után olyan időszak következett, amelyre a német társadalom történelmi traumája, valamint a nyugati országoknak a német haderővel szembeni bizalmatlanság jellemzett. A keletnyugati feszültség növekedése miatt napirendre került Németország integrálása az észak-atlanti rendszerbe. Ezzel együtt megváltozott a német fegyveres erőkről alkotott vélemény is, már nem kérdőjelezték meg annak létjogosultságát. A jogállamiság követelményeinek megfelelően parlamenti vitában tisztázták a haderőt érintő legfontosabb kérdéseket. Ezek a következők voltak: ♦ a Bundeswehr a hadkötelezettség elvén épül fel, de lehetővé válik az alternatív polgári szolgálat teljesítése is; ♦ a fegyveres erők felett kizárólag a szövetségi állam rendelkezik; ♦ a Német Szövetségi Köztársaság saját biztonsága és a béke megőrzése céljából csatlakozhat valamely biztonsági rendszerhez. Az előbb felsorolt és más irányelvek a haderővel kapcsolatban a politika elsődlegességét emelik ki, és ezeket a honvédelmi törvénybe építették be. 4

Uo.

25


A Szövetségi Védelmi Minisztérium és a Bundeswehr A Német Szövetségi Köztársaság alkotmánya békeidőben a honvédelmi minisztert jelöli meg a fegyveres erők főparancsnokaként. Az alaptörvény tehát a katonaság feletti politikai vezetés felelősségét korlátozás nélkül a végrehajtó hatalom szakminiszterére bízza. A miniszter civil politikus, tagja a parlamentnek, közvetlen vezetője a védelmi szektort irányító védelmi minisztériumnak. Rendkívüli állapot esetén a főparancsnoki hatalmat a szövetségi kancellár (kormányfő) veszi át. A védelmi minisztérium alapvetően két funkciót lát el: ♦ az ország katonai védelméért felelős központi hatóság, amelynek igazgatási feladatai vannak; ♦ a három haderőnemet: légierőt (Luftwaffe), a szárazföldi erőket (Heer) és a haditengerészetet (Marine) átfogó Vezetési Törzs intézményi kerete. (Vagyis a vezérkarnak megfelelő Vezetési Törzs a minisztériumi struktúra szerves része.) A védelmi minisztérium egyik sajátossága, hogy — eltérően más minisztériumoktól — magában foglalja a vezérkari funkciót ellátó katonai főcsoportfőnökségeket is. A haderőnemi szemlélőségek a polgári szervezeti egységekkel egyenrangúak, azoknak nincsenek alárendelve. A minisztériumon belül a civil kontrollt egyrészt az fejezi ki, hogy bizonyos feladatokat polgári vezetés alatt álló igazgatóságok hajtanak végre, másrészt pedig az, hogy a minisztériumi apparátus élén civil politikusok, köztisztviselők állnak. A védelmi minisztérium legfőbb irányítói a miniszter, parlamenti (politikai) államtitkárok, közigazgatási államtitkárok, a fegyveres erők főszemlélője, a haderőnemi szemlélők és a polgári főosztályvezetők. A parlamenti (politikai) államtitkárok választott politikusok, képviselők, akik a minisztert helyettesítik a parlamentben vagy a nyilvánosság előtt. Megbízatásuk a kormány hivatali idejéhez kötődik. A minisztérium apparátusát a közigazgatási államtitkárok irányítják. A Bundeswehr főszemlélője közvetlenül a miniszter alárendeltségében van és a szövetségi kancellár, valamint a védelmi miniszter első számú katonai tanácsadója. A főszemlélő nem elöljárója a csapatoknak. A haderőnemi főnökök kettős funkcióban — saját haderőnemük szolgálati elöljárójaként, valamint minisztériumi csoportfőnökként — tagjai a minisztériumi vezetésnek. Ők személyesen a védelem ügyeiért felelős védelmi miniszternek tartoznak beszámolási kötelezettséggel.

A haderő parlamenti kontrollja A Német Szövetségi Gyűlés, a Bundestag biztonságpolitikával és a honvédelemmel kapcsolatos tevékenysége a parlament honvédelmi bizottságában folyik. A honvédelmi bizottság létrehozását az alkotmány írja elő, és az állandó bizottságok közül egyedül ez kap jogot arra, hogy esetenként vizsgálóbi26

HADTUDOMÁNY

zottságként működjön. A honvédelmi bizottságot a politikai befolyás szempontjából a brit és az amerikai modell közé lehet helyezni. A Bundestagnak van egy különleges intézménye, a honvédelmi megbízott. A megbízott lényegében ombudsmani funkciót lát el, a katonák emberi jogai megsértését hivatott kivizsgálni és parlamenti eszközökkel orvosolni. Egy másik nemzeti sajátosság a katonai vezetési és magatartáselvi rendszer (Innere Führung). Ez a demokratikus jogállamiság elvéből indul ki, az emberi méltóságot helyezi a középpontba, és azt az elvet követi, hogy a fegyveres erőknél az állampolgári jogok korlátozását a szolgálati érdek által indokolt mértékűre kell csökkenteni. A fegyveres szolgálatot teljesítők egyenruhás állampolgárok, akik a professzionalizmust képesek összhangba hozni az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásával.5

Franciaország A végrehajtó hatalom és a védelempolitika kapcsolata A második világháborút követően Franciaországban létrejön az ún. Negyedik Köztársaság, amelynek jellemzői: befolyásos parlament, gyenge, sűrűn változó kormányzat, pártszövetségek kuszasága, protokolláris szerepet játszó államelnök. Az 1958-ban elfogadott alkotmány szerint az Ötödik Köztársaság középpontjában a közvetlenül választott elnök áll. Az elnöknek széles körű politikai és végrehajtói hatalma van még akkor is, ha nem ő a kormány feje. Az Ötödik Köztársaság megosztott végrehajtó hatalmi struktúrára épül, ugyanis a köztársasági elnök mellett az ugyancsak közvetlenül választott parlament többségi pártjai alkotják a kormányt. Így a kormány egyszerre felelős az őt kinevező elnöknek és a parlamentnek. Az 1958. évi alkotmány szerint a köztársasági elnök a fegyveres erők parancsnoka, és ebből adódóan széles körű felhatalmazást ad neki. A köztársasági elnök betölti a nemzetvédelmi legfelsőbb tanács elnökének tisztét, a köztársaság demokratikus berendezkedését fenyegető veszély esetén (a miniszterelnök, a parlament két házának elnöke, az Alkotmánytanács meghallgatása után) ő intézkedik a szükséges lépések megtételéről. A Francia Köztársaság elnöke a nemzetvédelem és a külpolitika irányvonalának meghatározásában kiterjedt jogosítványokkal rendelkezik. Ezt erősíti, hogy az államfő elnököl a kormány ülésein, valamint ő az elnöke a Védelmi Bizottságnak. A Védelmi Bizottság tagja még a miniszterelnök, a külügyminiszter, a védelmi miniszter, a gazdasági miniszter és a pénzügyminiszter. A köztársasági elnöknek a védelempolitikára gyakorolt hatását az is jelzi, hogy egyedül ő jogosult dönteni az atomfegyver bevetéséről. A végrehajtó hatalom kettős szerkezetét mutatja, hogy az alkotmány a kormány számára is fontos nemzetvédelmi feladatokat határoz meg. E szerint a kormány rendelkezik a közigazgatás, valamint a haderő felett és a miniszterel5

Szabó Mária: A Bundeswehr polgári vezérlésének és vezetésének „filozófiája”: az Innere Führung. In: A haderő demokratikus irányítása. Szerk.: Joó Rudolf, Pataki G. Zsolt. Budapest, 1998.

27


nök személyes felelősséggel tartozik a nemzetvédelemért. A miniszterelnök felelőssége elsősorban úgy jelenik meg, hogy ő biztosítja a Védelmi Tanács döntéseinek végrehajtását.

A védelmi minisztérium és a katonai vezetés A védelmi miniszter felelős a katonapolitikai célok megvalósításáért, a haderő működési feltételeinek biztosításáért, felkészítéséért, mozgósításáért. Közvetlen alárendeltségébe tartozik a fegyveres erők vezérkari főnöke és a minisztérium teljes apparátusa. A miniszter védelempolitikai kérdésekben igénybe veheti a biztonsági és katonai elemzések elvégzésére létrehozott Stratégiai Bizottság, valamint a saját kabinetjének javaslatait, véleményét. A miniszteri kabinet (ami a francia államigazgatási rendszer sajátos eleme) kis létszámú szakemberekből áll, és megbízatásuk a miniszter mandátumával együtt jár le, tehát ebből a szempontból úgy is tekinthetők, mint politikai kinevezettek. A védelmi miniszter a katonai felső vezetéssel a Vezérkari Főnökök Bizottságán keresztül tartja a kapcsolatot. A Vezérkari Főnökök Bizottságának tagjai: a fegyveres erők vezérkari főnöke és a három haderőnem vezérkari főnöke. A fegyveres erők vezérkari főnöke a védelmi miniszter közvetlen alárendeltségében áll. Ő felel a fegyveres erők hadrafoghatóságáért, vezetésével dolgozzák ki a hadműveleti alkalmazási terveket. Rendkívüli helyzetekben hadműveleti katonai főparancsnokká lép elő és elöljárója lesz a három haderőnem vezérkari főnökének, valamint a csendőrség parancsnokának. Békeidőben a három haderőnem vezérkari főnöke, valamint a csendőrség parancsnoka a védelmi miniszter közvetlen alárendeltségébe tartozik. Franciaország biztonságpolitikájának aktuális koncepcióját az 1994-ben kiadott Fehér Könyv tartalmazza. A könyv érdekessége, hogy olyan időszakban született, amikor az államfő (Mitterand) szocialista, a miniszterelnök (Balladur) pedig gaullista politikus volt. A francia hagyományoknak megfelelően a biztonság és védelempolitika, a nemzetvédelem az a terület, ahol megvalósítható a pártérdekeken felül álló politikai konszenzus. A Fehér Könyv 2010-ig határozza meg Franciaország védelmi politikáját. Számba veszi a bipoláris világrend felbomlását követő időszak új kihívásait és kijelöli a kialakult helyzetnek megfelelő védelempolitikai prioritásokat. Ebben a fejezetben négy demokratikus hagyományokkal rendelkező ország gyakorlatát mutattam be. Szükséges azonban leszögezni, hogy az itt felsorolt minták nem másolhatók fenntartások nélkül. Figyelembe kell venni az adott ország történelmét, a haderő hagyományait, a kulturális és történelmi hagyományokat, a demokratikus berendezkedés intézményrendszerét, a hatalomgyakorlás módjait. Az előbbi példákból is látható, hogy a civil-katonai kapcsolatok gyakorlati megvalósítását jelentősen befolyásolja az, hogy parlamenti 28

HADTUDOMÁNY

kormányzati forma (Nagy-Britannia, Németország) vagy elnöki kormányzás (USA, Franciaország) van az adott országban.

A CIVIL-KATONAI KAPCSOLATOK ÁLTALÁNOS ELVEI A haderő polgári ellenőrzéséről alkotott elvek tekintetében egyetértés tapasztalható a szakértők, elemzők között. Ez az elvi egyetértés ugyanakkor eltérő gyakorlatot jelent a különböző országokban (még a NATO-n belül is). Az előző fejezetben négy, demokratikus hagyományokkal rendelkező ország civil-katonai kapcsolataira jellemző elemeit mutattam be. Az egyes országok különböző gyakorlata ellenére azonban találhatunk olyan közös követelményeket, feltételeket, amelyeket elfogadhatunk egységes normaként. A következőkben ezeket ismertetem.

Alkotmányos törvényi keret A polgári demokráciák, illetve a demokratikus berendezkedésű országok esetében kiemelt jelentősége van a parlament által létrehozott jogi és igazságszolgáltatási rendszernek. Ez ad keretet a politikai intézményrendszer és a fegyveres erők közötti kapcsolatoknak, ugyanakkor ez foglalja össze az alapvető kérdéseit. Különösen fontos, hogy egyértelműen, világosan meghatározzák a fegyveres erők irányításában a parlament, az államfő, a kormányfő, a védelmi miniszter és a vezérkari főnök szerepét, felelősségét. Az igazságszolgáltatás szerepe kettős: egyrészt megvédi az állampolgárt, a lakosságot a haderő túlkapásai ellen, másrészt védi a haderő tagjainak, hivatásos katonáinak állampolgári jogait (saját feletteseikkel való szolgálati viszonyukban is).

A parlament szerepe A parlament jelentős szerepet játszik a biztonságpolitika és honvédelmi politika kialakításában, jóváhagyásában, ellenőrzésében és befolyásolásában. Azért válik a parlament e kérdések megoldásában jelentős tényezővé, mert az előbb felsoroltakat a nemzeti érdekekkel kell összehangolni (adott esetben figyelembe véve szövetséges érdekeket is), és ezt a választott törvényhozás hivatott elvégezni. Ez a tevékenység egyebek mellett a törvényi keretek megteremtését, a katonai költségvetés (védelmi célú erőforrás) jóváhagyását, felhasználásának ellenőrzését foglalja magába. Ezeket a feladatokat a parlament a különböző bizottságokban — elsősorban, de nem kizárólag a védelmi bizottságban —, illetve plenáris üléseken teljesíti.

A fegyveres erők alárendelése a végrehajtó hatalomnak A fegyveres erők feletti hatalom megosztásának egyik legfontosabb tényezője, hogy a végrehajtó hatalom, a parlamentnek felelős kormány irányítja. A kor29


mányon belül pedig a kabinet szakigazgatási szerve, a védelmi-katonai ügyekkel foglalkozó nemzetvédelmi (honvédelmi) minisztérium kapja meg ezt a hatáskört. A nemzetvédelmi (honvédelmi) minisztériumot polgári politikus vezeti, ő a felelős a védelmi politika közvetlen megvalósításáért és a fegyveres erők törvényben meghatározott működéséért. A miniszter munkáját katonákból és polgári szakértőkből álló apparátus segíti. Megállapítható, hogy a nemzetvédelmi (honvédelmi) minisztérium a civil-katonai kapcsolatok „alapintézménye”, itt a kapcsolatrendszer minden eleme koncentráltan jelenik meg. Ez kifejeződik a minisztérium szervezeti felépítésében, funkcionális struktúrájában, valamint abban, hogy a minisztériumi apparátusban kiegyensúlyozott arányban vannak jelen a polgári alkalmazottak és a hivatásos tisztek. Külön ki kell emelni, hogy a vezérkar szervezeti eleme a közigazgatási egységnek tekinthető minisztériumnak.

Felkészült fegyveres testület A demokratikus országokban a civil-katonai kapcsolatok egyik fontos eleme, hogy a hadsereg jól felkészült, a társadalom biztosítja a szükséges erőforrásokat, a megfelelő munka- és létfeltételeket, ugyanakkor a társadalom erkölcsileg és anyagilag is elismeri a teljesítményét. A hivatásos tiszti állomány nemcsak elfogadja a demokratikus kontroll intézményét, hanem azonosul a társadalom által választott értékekkel. A polgári ellenőrzést nem külső kényszernek tekinti, hanem belső meggyőződéséből fakad annak vállalása. Az ilyen jellegű hadsereget a professzionalizmus, igényesség, politikai intaktság és erős testületi szellem jellemez (1. sz. táblázat). A hadseregnek nincsenek politikai céljai és megA katonai szervezet képességigénye6 VÁLTOZÓK BÉKE A szervezeti Felkészülés a feladatra alrendszer missziója A társadalmi környezethez Produktivitás és csere kapcsolódó fő funkció Etikai elvek

Társadalmi hasznosság

Szervezési modell

Mechanisztikus, a társadalomhoz illeszkedés szem előtt tartásával

6

1. sz. táblázat HÁBORÚ A feladat végrehajtása Rombolás és védelem Szervezeti szolidaritás, nemzeti elkötelezettség és áldozatkészség Organizmus jellegű, a feladathoz legjobban alkalmazkodó

Szabó János: A NATO-csatlakozás kihívásai. In: A civil-katonai kapcsolatok. Szerk.: Horváth István. Budapest, 1997.

30

HADTUDOMÁNY

őrzi szakmai függetlenségét, önállóságát a pártpolitikai beavatkozási kísérletekkel szemben. A civil-katonai kapcsolatok másik említésre méltó meghatározója a katonai hivatás presztízse, vagyis hogy a társadalom mennyire tekinti sajátjának a hadsereget, mennyire azonosul problémáival és milyen mértékben ismeri el a tevékenységét.

A fejlett civil társadalom léte Az ilyen társadalomra az a jellemző, hogy a demokratikus intézmények és értékek hosszantartó (több évtizedes, esetleg évszázados), együttes fejlődési folyamat eredményeként alakultak ki. A társadalom képes a különböző természetű konfliktusok erőszakmentes, tárgyalásos módszereket előnyben részesítő, parlamenti eszközökkel történő megoldására. Az ilyen társadalomban a hadsereg helyét, szerepét és küldetését érintő kérdésekben konszenzus mutatkozik. A fejlett civil társadalomban a kormányzati szervek mellett sok olyan szervezet (mozgalom, politikai párt, szellemi műhely, alapítvány stb.) is található, amelyik képes a biztonságpolitika, védelempolitika területén a kormány elképzeléseivel szemben alternatív megoldásokat kialakítani. A hatalommegosztás és a fékek-ellensúlyok elvére épülő politikai kontroll tudatosan épít a koncepciók versenyére és független civil szakértők, politikusok véleményére (lásd a következő oldalon a 2. sz. táblázatot). Az előbbieket szükséges kiegészíteni azzal, hogy a fegyveres erők demokratikus kontrolljának nincs olyan modellje, amelyik minden ország számára megfelelő. Az előző fejezetben ismertetett ország-modellek sem tekinthetők véglegesnek, statikusnak, hanem a történelmi körülmények hatására változhatnak. Erre nagyon jó példa a kelet-nyugati szembenállás megszűnése: ez alapvetően módosította a hadseregek helyét, szerepét a társadalomban. Ugyanakkor az új katonai kihívások is megváltoztatták a hadsereggel alkalmazásával kapcsolatos nézeteket, hiszen nagyobb hangsúlyt kaptak a béketámogató, valamint a nem háborús katonai műveletek.

KÖVETKEZTETÉSEK A civil-katonai kapcsolatok történelmi korszakokon átívelő kihívása, megoldandó problémája, hogy a politika milyen módon biztosítsa akarata érvényesítését a haderő felett. Azon haderő felett, amelyik adott esetben sokkal erősebb kényszerítő erővel rendelkezik, mint a politika maga és végső soron befolyást gyakorolhat a politikára. A demokratikus berendezkedésű országokban ezt a problémát elsősorban a fegyveres erők feletti civil-kontroll kiépítésével és működtetésével igyekeznek megoldani. A civil-kontroll tulajdonképpen olyan 31


A globális és társadalmi tényezők hatása a hadseregre7

2. sz. táblázat

GLOBÁLIS

TÁRSADALMI

VÉDELMI

VÁLTOZÁSOK

TÉNYEZŐK

TÉNYEZŐK

TÉNYEZŐK

A HADSEREGBEN

Technikai fejlődés

A „régi” fenyegetések leértékelődése, az „új” fenyegetések felértékelődése

A védelem és A fegyveres erő a biztonság új feladatai és tényezőinek új rendje struktúrája

A bipoláris katonai világrend vége

A védelmi költségek új típusú támogatása

A védelem új missziója

A professzionális szerepek változása

Az új kihívásokkal szembeni európai biztonsági egyesülés

Új társadalmi preferenciák dominanciája

A védelem nyitottsága és új imázsa

Az intézményifoglalkozási tényezők új egyensúlya

Világgazdasági átalakulás

A fegyveres erővel kapcsolatos közvélemény átalakulása

A védelem civil kontrolljának finomodása

A toborzási, képzési és javadalmazási struktúra változása

A posztmodern világkultúra új termékei

Civilizációs azonosságtudat, közös biztonság keresése (a nemzeti jelleg kompromisszuma a kollektivitás eszméjével)

Állampolgári forradalom

A lelkiismereti kifogás lehetősége

Nyitás a széles karrier lehetőségek felé Az állampolgári jogok minimális korlátozása (indoklási kötelezettséggel) A katonák privát szektorának elismerése (család, lakhelyválasztás függetlenítése a szervezet érdekeitől)

7

Uo.

32

HADTUDOMÁNY

elvárás-rendszer, amely politikai és működési normák alapján irányítja és ellenőrzi a fegyveres erőket. A civil-kontroll egyértelműen politikai kontrollt jelent, de a fejlett demokratikus államokban alkotmányos alapokon álló elvek figyelembevételével megosztják a védelempolitika és a haderő feletti irányítás, ellenőrzés teendőit a politikai és a katonai szereplők között. A civil-kontroll általánosítható elvei a következőkben foglalhatók össze: ♦ a fegyveres erők feladatait a politikai felső vezetésnek kell meghatároznia; ♦ a politikai hatalom dönt, hol húzódik a határ a polgári és katonai felelőség között; ♦ a politikai és katonai felső vezetés közös felelőssége a védelempolitikai ügyekben. A civil-katonai kapcsolatok gyakorlati megvalósítása nagymértékben függ az adott ország történelmétől, demokratikus hagyományaitól és a hadsereg történelmi szerepétől (esetenként a nagyságától). Ebből kiindulva megállapítható, hogy a tárgyalt kapcsolatrendszernek nem létezik minden országban használható modellje, ugyanakkor léteznek olyan követelmények, feltételek, amelyek a legtöbb demokratikus államban megtalálhatók, ezeket egységes normaként általánosan elfogadják. A civil-katonai kapcsolatok, és ezen belül a civil kontroll modellek összehasonlítására alapvetően három módszer ismert: ♦ a funkcionális összehasonlítás, amelyben meghatározzák azon ismérveket, amelyek elengedhetetlen jellemzői a jól működő civil kontrollnak. (Cikkemben ezeket a jellemzőket ismertettem); ♦ az esettanulmányok alapján végzett összehasonlítás során bizonyos kiemelt sajátosságok alapján „modellekbe” sorolják az egyes demokráciák civil-katonai kapcsolatait. Ezek a következők: angolszász modell (USA, Nagy-Britannia, Ausztrália, Új-Zéland), mediterrán modell (Olaszország, Görögország, Törökország, Spanyolország, Portugália), skandináv modell (Norvégia, Svédország, Finnország, Dánia, Izland), köztes típusok (Franciaország, Németország); ♦ standard változók alapján végrehajtott összehasonlítás során előre kidolgozott kérdéseket tesznek fel, amelyek négy (politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi) aspektusból építik fel az adott országra jellemző mutatókat.8 Az előbbiekben ismertetett összehasonlító módszerek ahhoz nyújtanak segítséget, hogy a civil-katonai kapcsolatok szereplői, a biztonság- és védelempolitikával foglalkozó politikusok, kormányzati tisztségviselők, a katonai vezetők képet kapjanak a védelmi szektorban elfoglalt helyükről. A védelmi környezet fejlődési stádiumainak ismerete is kell azonban ahhoz, hogy ne csak a jelenlegi 8

Szabó János: A fegyveres erők civil kontrolljának új áramlatai a fejlett demokráciákban. In: A haderő demokratikus irányítása. Szerk.: Joó Rudolf, Pataki G. Zsolt. Budapest, 1998.

33


állapotot tudják elemezni, hanem képesek legyenek előrelátó célkitűző, feladatmegfogalmazó tevékenységet folytatni (3. sz. táblázat). Különösen fontos annak felismerése és a gyakorlatba való átültetése, hogy a védelmi szervezetek feladata már nem a háborúra való állandó készenlét, az elrettentés folyamatos fenntartása, hanem éppen a háború megelőzése, a konfliktuskezelésre való lehető legtökéletesebb felkészülés. 3. sz. táblázat

A védelmi környezet jellemzői9 VÁLTOZÓK

KORAI HIDEGHÁBORÚ

KÉSŐI HIDEGHÁBORÚ

POSZTBIPOLÁRIS PERIÓDUS

A fegyveres erő struktúrája

Tömeghadsereg

Nagy professzionális fegyveres erő

Kisebb professzionális erők és tartalékosok

Jellemző fenyegetés

Invázió

Nukleáris háború

Szubnacionális és nem katonai jellegű konfliktusok

A közvélemény viszonya

Támogató

Ambivalens, kritikus

Szkeptikus

Domináns védelmi érték

Biztonság

Kulturális értékek védelme

A gazdasági növekedés biztosítása

A védelmi költségvetés

Támogató

Semleges, doktrínához igazodó

Védelmi érdekeket hátrasoroló, hatékonysági követelményeket támasztó

Jellemző viták, feszültségek

Szerepek, Költségvetési, szerepmegosztások elosztási döntések

Tipikus hivatásszerep

Harcos, harcvezető

Az erőszak technikusa, Biztonságpolitikus, menedzsere katonatudós

Női szerepek

Elkülönítés, kizárás

Részleges, fakultatív bevonás

Eltekintenek az intézményes bevonásuktól

Homoszexuálisokhoz Büntetett való viszony

Elbocsátással jár

Elfogadják

Lelkiismereti szolgálatmegtagadás

Engedélyhez kötött

Alternatív szolgálat állampolgári jogon

A védelmi Tradicionális, szervezettel való intézményi azonosulás mintázata

Foglalkozáselvű

Civil, állampolgári azonosulás

Az alapvető szerepbeállítódás

Elrettentés

Rugalmas konfliktusmegoldásra készülni

9

Korlátozott, tiltott

Készenlét

A védelmi misszió mibenléte körül

Szabó János: A NATO-csatlakozás kihívásai. In: A civil-katonai kapcsolatok. Szerk.: Horváth István. Budapest, 1997.

34

HADTUDOMÁNY FELHASZNÁLT IRODALOM BLAND, DOUGLAS: A katonák védelme a civil vezetéssel szemben: a civil-katonai kapcsolatok elhanyagolt dimenziói. Gondolat, Budapest, 1995. GAZDAG FERENC: A demokrácia nehéz leckéi: a civil-katonai kapcsolatok Közép-Európában. Védelmi Tanulmányok, 1996/14. sz. GRANASZTÓI GYÖRGY: A civil társadalom és a hadsereg polgári ellenőrzése közti kapcsolatról. In: A civil-katonai kapcsolatok. Szerk.: Horváth István. Budapest, 1997. HUNTINGTON, SAMUEL P.: A katona és az állam. Zrínyi Kiadó–Atlanti Kutató és Kiadó, Budapest, 1994. JOÓ RUDOLF: Civil-katonai kapcsolatok. Biztonságpolitika. Szerk.: Gazdag Ferenc. SVKH, Budapest, 2001. JOÓ RUDOLF: A fegyveres erők civil irányítása: megoldási változatok a fejlett demokráciákban. In: A haderő demokratikus irányítása. Szerk.: Joó Rudolf, Pataki G. Zsolt. Budapest, 1998. KELEMEN LÁSZLÓ: A hadsereg feletti civil kontroll magyar tapasztalatairól. In: A civil-katonai kapcsolatok. Szerk.: Horváth, István. Budapest, 1997. MAJOR LÁSZLÓ: A biztonságpolitika, a honvédség aktuális kérdései a kommunikáció szempontjából. PhD értekezés, ZMNE, 2001. MATUS JÁNOS: A védelmi reformok Közép-Európában és a civil-katonai kapcsolatok. Hadtudomány, 1996/2. sz. MOLNÁR FERENC: Demokratikus konszolidáció és a hadsereg civil kontrollja Kelet-Európában. Új Honvédségi Szemle, 2000/3. sz. NEMES ANTAL: A civil kontroll elméleti és gyakorlati kérdései, a katonai-polgári kapcsolatok jellemző vonásai Magyarország politikai gyakorlatában. Szakdolgozat, ZMNE, 1999. SZABÓ JÁNOS: A fegyveres erők civil kontrolljának új áramlatai a fejlett demokráciákban. In: A haderő demokratikus irányítása. Szerk.: Joó Rudolf, Pataki G. Zsolt. Budapest, 1998. SZABÓ MÁRIA: A Bundeswehr polgári vezérlésének és vezetésének „filozófiája”: az Innere Führung. In: A haderő demokratikus irányítása. Szerk.: Joó Rudolf, Pataki G. Zsolt, Budapest, 1998. SZEMERKÉNYI RÉKA: Polgári-katonai kapcsolatok Közép-Európában és a NATO bővülése. In: A haderő demokratikus irányítása. Szerk.: Joó Rudolf, Pataki G. Zsolt. Budapest, 1998. SZTERNÁK GYÖRGY: A polgári-katonai kapcsolatok problémái hazánkban. Új Honvédségi Szemle, 1997/1. sz.

35

A DEMOKRATIKUS ÁLLAMOKBAN A CIVIL-KATONAI KAPCSOLATOK LEGFONTOSABB JELLEMZŐI, TÖRVÉNYI ÉS INTÉZMÉNYI HÁTTERE, LEVONHATÓ KÖVETKEZTETÉSEK

Recommend Documents